Title: Vándorlásaim és élményeim Persiában
Author: Vámbéry, Ármin
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vándorlásaim és élményeim Persiában" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

PERSIÁBAN ***

VÁNDORLÁSAIM ÉS ÉLMÉNYEIM

PERSIÁBAN.

[Illustration: Naszr-ed-din Sah, Persia királya.

(Fénykép után.)]



VÁNDORLÁSAIM ÉS ÉLMÉNYEIM  PERSIÁBAN.

IRTA

VÁMBÉRY ÁRMIN.

PEST.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

1867.

Pest, 1867. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.

Nagyméltoságu

=Báró Eötvös József,=

Nagyságos

=Toldy Ferencz,=

Tekintetes

=Ballagi Mór és Hunfalvi Pál=

uraknak,

kik pártfogásuk buzditásuk és utmutatásaikkal ifjukori magány
tanulmányaimban leghathatósabban segitettek

köszönetem és tiszteletem jeléül =ajánlom e lapokat=.



ELŐSZÓ.

Középázsiai utazásom leirása közzétételekor azt igérém a hazai
olvasónak, hogy _későbben, ha vándorbotomat valami nyugalmas hajlék
szögletébe támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét egész
terjedelmében akarom elmondani_, a mivel különösen Középázsia
határországai és az irodalmunkban hiányzó keleti szomszédországok
ismertetésére czéloztam.

Jelen munkámmal igéretem első részét beváltom. Jóllehet ez irodalmunkban
Persiáról a legelső mű: de azért a tiszt. olvasó ne várja, hogy olyasmit
fog benne találni, mi az europai hason-tárgyu irodalomban ismeretlen
volna. Persiának, mely a 16. századtól kezdve egészen az ujabb korig
nyugati utazóktól annyiszor meglátogattatott és leiratott, alig van egy
vidéke, mely egy Chardin, Niebuhr, Malcolm, Christie, Pottinger,
Kinneir, Fraser, Rawlinson és Loftus fürkésző szemét kikerülte volna;
alig egy romja, melyet egy Ouseley, Ker Porter, Texier sat. kutatásai
nyomán régiség-buváraink ne ismernének. Az iráni nép jellem- s
szokásrajzában, nincs azon fény- és árnyoldal, melyet Morier, Gobineau
és Polak tollai ne érintettek volna, nincs ethnographiai sajátság,
melyet Khanikoff és Duhousset kellő figyelemre ne méltattak volna.

Hogy ezek daczára mégis e lapok irásához fogtam, arra leginkabb e
következő okok birtak: 1) Vándorlásaim és élményeim Persiában
középázsiai utazásomnak mintegy mellékrészét vagy jobban mondva
turkesztani dervisszerepem előkészitő tanfolyamát képezik. Europában, de
különösen ott, hol az elméleti tudomány a gyakorlatin tultesz, azt
szokták hinni, hogy egy utazás Khivába és Bokharába épen oly hirtelenül
kivihető, mint valami kirándulás Törökország, India, Khina vagy más
tengerparti országba, a hova a mindenütt rettegett europai lobogó alatt
kényelmes kabinban, jó élelem és társaság mellett, csakugyan könnyen
mehetünk. – Távolabb belföldi utazásoknál az ilyen felfogás azonban
nagyon téves volna. Itt csak lassan és fokonkint kell előrenyomulnunk,
és én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy csak Persia népei nyelve, és
szokásairól volt csekély ismereteimből készült azon hid, melyen a közel
Nyugatázsiából az Oxus partjaira biztosan juthattam. 2) Azon körülmény
is, hogy én Persiát keletről nyugatig, éjszakról délig egy stambuli
efendi incognitója alatt bebarangoltam, elég érdekesnek látszott, hogy
azon benyomásoknak, melyet a siíta Iran egy a szunita elemekhez szokott
idegenre gyakorol, e lapokban kifejezést adjak. Valóban feltünő, miként
a khinaiak, indiaiak és más keletázsiai népek társadalmában divó
elkülönzési eszmék, még Nyugatázsia népeinél is elég tisztán
észrevehetők. Persák ugyan kereskedelmi czélokból bejárják az oszman
birodalom minden részeit, de törökök, csak ritkán, igen ritkán
találhatók Iranban, és e két már századok óta szomszéd népnek nagy
tömege egymásról a legmesésebb fogalommal bir. A felekezeti gyülölet,
mely Iranban különösen kiválik, a mohammedanság nagy testében egy sokkal
jelentékenyebb szakadást idézett elő, mintsem rendesen azt képzelni
szoktuk, és im e maiglan kellő figyelemre nem méltatott körülménynyel
megismerkedni tán nem lesz egészen fölösleges.

Persia egyébként előttem, kit határozott czélja Turkesztán felé
vezetett, csak másodrendü érdekkel birhatott. Mint tourista (de nem mint
europai ki tele erszényére támaszkodhatik) utazám be ezen érdekes ország
különböző vidékeit; mint tourista irom ezen igénytelen lapokat. Tudós
elődeim munkáiból vett compilatiókat mellőzve, ez Iran föld- és
népismerete, ugyszintén történetére vonatkozó czikket is csak
bevezetéskép bocsátám előre. A barátságos elbeszélés egyszerü szinében
festett utazási benyomások ezek, és mint olyanokat, kérem a hazai
olvasót azokat szivesen elfogadni.

Ázsiai és europai Törökország ugyszintén India és Afghanisztánról,
melyek évek óta gyakorlati és elméleti tanulmányaim tárgyát képezik,
későbben akarok szólni és pedig az eddigelé követett irányban t. i. az
utile dulci tételt szorosan szem elött tartva.

A könnyü olvasmánynak látszó föld- és népismereti munkák ép oly
szükségesek az irodalomban, kiváltképen ott, hol kezdeményezés tétetik,
mint a mély tudományosságuak, melyek száraz külsejüknél fogva nem birnak
oly vonzerővel; és ha t. hontársaim gyenge tollam igénytelen termékeit
figyelemre méltatják, én dúsan látom magamat megjutalmazva mindeddigi
küzdéseim és fáradságaimért.

Pesten, szeptember havában 1867.

=V. Á.=



BEVEZETÉS.

Szabadságot vettem magamnak, meghivni a hazai olvasót, követne Persián
átvezető vándorlásaimban. Persia igen távol fekszik hazánk határitól, s
holott még legközelebbi keleti szomszédainkról, magukról a törökökről is
igen keveset tudunk: ugy vélem, hogy ama távoli ország általában még
sokkal kevésbé ismeretes. S ez oknál fogva – azt hiszem – senki sem
találja feleslegesnek, ha ezen országnak, mindenekelőtt föld- és
népismei, ugyszinte történelmi viszonyait szándékozunk vázolni
rövideden; mert az előleges ismeretek megszerzése után az utazót kisérni
nemcsak könnyebb, hanem kellemetesebb és hasznosabb is.


I.

Persiának – melyet a benszülöttek Iran-nak neveznek – határai: éjszak
felé Oroszország Kaukazuson tuli tartományai, a Kaspi tenger és a
középázsiai sivatag; keletre Afghanisztan, délre a persa öböl, nyugat
felé: Törökország. E nagy terjedelmű térség, mely 15 foknyi szélesség
mellett, 25 foknyi hosszúságig nyulik és háromszor oly nagy, mint
Francziaország: felszine, éghajlata s terményeire nézve igen nagy
változatosságot tüntet elő. „Az én atyámnak birodalma oly nagy – mondja
az ifjabb Cyrus Xenophonnak – hogy a mig egyik szélén a fagy emészti meg
lakosait, a másik szélén a hévségtől gyötretnek.“ Ezen állitás
valóságáról igen könnyen meggyőződhetik az utazó, ha mind a déli
Lar-tartományt, mind pedig a Demavend jégvidékeit meglátogatta. A talaj
majd magas fensíkot, majd alacsony lapáczot képez, itt-ott számos
halomlánczolatokkal, másutt sziklás hegységekkel, másutt ismét
sós-pusztaságokkal.

Persiát – a szó szoros értelmében – jóformán csak is nyugati részén
lakják; éjszaki és déli széleit terjedelmes pusztaság választja el
egymástól; ez mélyen benyomul az egész ország szivébe, csak imitt-amott
képezve oázszerü, lakható térségeket, s bizonyára minden tulzás nélkül
elmondhatjuk, hogy Irannak, több mint fele, lakhatatlan sivatag, mely
ember-emlékezet óta nem volt benépesítve és hihetőleg nem is lesz soha
sem. Még ott is, a hol városokra és falvakra akadunk, s hol a
benszülöttek véleménye szerint virágzó ipar létezik: szántóföldekre,
kertekre s igen gyér faültetvényekre még ott is egyedül csak a
lakóhelyek legközelebbi szomszédságaiban találhatunk. Különben – a két
éjszaki tartomány kivételével egyik állomástól a másikig, – bárha egész
napi járóföldet képezzenek, a szem egyetlen fűszált, egyetlen csenevésző
bokrocskát sem pillanthat meg, mely emberi kéz segedelme nélkül élhetne,
mindenünnen csak a kopár, nap égette hegyek és sziklák bámulnak alá
merően, vagy a félig romba dőlt Karavanszerajok, fekete iveikkel s
agyagból készült négyszögletes védbástyáikkal; vagy valami rablófőnök
dőledezett tanyája; ezek azon tárgyak, melyek oly szomorú összhangban
állnak ez egész vidékkel, s nem alaptalanul, gyötrelmes fogalmat
nyujtanak a lakosság siralmas állapotáról. Ilyen képeket talál az utazó
Persia legnagyobb részében, hosszú, napokig tartó vándorlásaiban
egymásután. Leirhatatlan az a nyomasztó, komor benyomás, melyet e rideg
természet szemlélete az utasra gyakorol. A müveltség hiányának nem maga
a persa az oka, ki nézetem szerint, minden keleti nép közt a
legszorgalmasabb; keze minden munkája sem képes gyümölcsöt varázsolni
abból a földből, melyet az év legnagyobb részén át szüntelen a
legforróbb nap éget.

A földipart majdnem mindenütt mesterséges vizvezetékek segítik elő,
melyek itt Kariz-nak neveztetnek; ezek néhol több napi járó földre a
föld alatt vonulnak, s valamint egy-egy falu gazdagságának az a mértéke,
mily gazdag viztartalmuak csatornái: az aratás is csak akkor lehet jó
Persiában, ha a tél magas hóval fedé be a hegyek ormait, melyek aztán
tavaszszal elegendő vizzel láthatják el a lábaiktól szerte vonuló
vizvezetékeket.

A legmagasb hegyláncz az ország éjszaki részén a Kaukazus felől ered, s
a Karabagon keresztül a Kaszpi-tenger felé vonul, s onnan éjszakkeleti
irányban egész Meshedig terjedvén, több ágban nyúlik ki a déli
sóspusztákig s keleti Persia homoksivatagjaiig. A másik hegység, melyet
a régiek: Zagrosz-hegység neve alatt ismerének, a kurdisztani
magaslatoknál veszi kezdetét; ez délkeleti irányban vonúl és luri s
bakhtiari-hegység nevet viselve, Siraz-ig, a persa öböl mentében pedig,
egész Benderbusirig nyomúl; itt azután eltűnik egy darabon, s csak
Kernán déli részén emelkedik fel ujolag, s Mekran és Belutsisztanon át,
Afghanisztán felé veszi irányát.

Hajózható folyamok egyáltalában nincsenek. Keleten a Karun ömöl, mely
Iszfahan közelében ered, továbbá a Zenderud, mely Iszfahan mellett lejt,
a Karaszu-, melynek forrása Ardelán-tartományban van, a Tab, mely a
Farsz-i hegyekből származik, és az Araxesz, mely azonban a Tigrishez
hasonlóan, az országnak csupán határait érinti. Éjszakon van ugyan több
olyan patak, melyek a magas hegyekről a Kaszpi-tengerbe ömölnek alá;
azonban sokkal károsabbak, sem mint hasznot hajtók, minthogy jobbára
rohanó hegyzuhatagok, melyek nyilsebességgel rohannak alá s nem egyszer
nagy hirtelenséggel pusztítják el a több évi gond alkotta ültetvényeket.
A keleti tartományokat a Hilmend és Ferahrud érintik, melyek
Szegisztánban, a Zerra tóba ömlenek. Végül a Herat mellett ellejtő
Herirud áztatja az éjszakkeleti térség egy kis részét.

A tavak közül a Derja-i-Sahi és a Siráz melletti Derja-i-Nemek, méltók
az emlitésre. Sós vizükben semmiféle hal sem élhet meg, hajózás pedig
csak az elsőn történik, tutajokon s más egyéb ily kezdetleges hajózási
eszközökön. Kineir Macdonald számitása szerint az elsőnek körülete,
mintegy 300 angol mérföldet tenne.

Figyelembe véve a természetnek mindenütt rémületet gerjesztő
szárazságát, az esőtlen éghajlatot: valóban feltünő lehet, hogy Persia,
termékenységre nézve, Törökországgal szemben, még elég szerencsésnek és
gazdagnak mondható. Ami a gabonanemüeket illeti, a két éjszaki
tartományt kivéve, a többiekben majd nem mindenütt igen szép buza és
árpa, imitt-amott rozs s egy apróbb fajú köles található, melyet itt:
arszin-nak neveznek; ezeken kivül kiváltképen rizs, a keletiek e fő
élelmiszere, a melynek termesztésében Persia főleg jeleskedik; az
amberbuj faj (ambraillatu), mely Sirazban terem, a legkitünőbb, sokkal
jelesb, mint a hires egyiptombeli damijet-i, sőt azt merném állitani, a
legjobb, melyet valaha Ázsiában láttam. A hüvelyes vetemények mindazon
faja feltalálható itt, melyek minálunk is ismeretesek. Valamint a borsó,
lencse, paszuly stb., ép ugy a zöldségek is elegendőképen jól
tenyésznek. A persák, kik még a törököknél is zöldségkedvellőbbek, meg
sem tudnának élni a különféle laboda-paraj (spinat), sárgarépa, czékla,
murok-, édes- és kerek- stb. répa nélkül; kiváltképen nélkülözhetetlen
volna a retek, vereshagyma és fokhagyma, melyek igen kevés ápolás
mellett, majdnem mindenütt igen jól diszlenek.

Gyümölcsére nézve, Persia rég időktől fogva hires az egész keleten; az
őszi három első hónapban, az alsóbb osztályuaknak ez kizárólagos
tápláléka. A gyümölcs mennyisége bizonyára legalább még egyszer annyi
lenne évenkint, ha itt azon különös szokás nem uralkodnék, hogy az évi
összes termésnek legalább fele éretlen állapotban szokott
elfogyasztatni. A nathenzi körte, az iszfahani őszi baraczk, a sirazi
granátalma csakugyan ritkitja párját, s bárha a fogyasztás igen tetemes,
még is évenkint nagy kiterjedésben üzetik az aszalt szilva és aszalt
sárgabaraczk-kereskedés Török- és Oroszországgal. A görög dinnye
általában igen jó mindenütt, imitt-amott a sárga-dinnye is kitünőleg
tenyészik; amaz elsőt minden keleti, de kiváltképen a persák annyira
szeretik, hogy a városokban az élelmi árjegyzékekben, a kenyér, rizs,
hus, sajt, vaj és fagylalt után, nyomban a dinnyék ára következik. „A
legelső távirati sürgöny – igy beszéli Polak – mely a most uralkodó
Sah-hoz intézteték a Szultanieh nyaralóhoz vezető újan felállitott
távirdán, azon tudósitást tartalmazá: Kasanban érik már a sárga-dinnye;
minek az uralkodó annyira megörült, hogy a sürgönyöző Ali-Kuli
herczeget, táviratilag haladéktalanul a tudományok miniszterévé (vezir i
ulum) nevezte ki!“ Szőlő is található majdnem mindenütt, de bort csak a
nagyobb városok közelében szürnek; a legjobb bor a sirazi khullari, a
más egyéb fajok, tulságos alkohol tartalmuknál fogva, emlitésre is alig
méltók. A mi a déli gyümölcsöket illeti: a czitrom, narancs, mandola,
füge, datolya elég jól megterem Persiában, sőt még olaj-, festék- és
fonaltermő növényzet is található. Amaz elsőbb fajból égető olaj és
zezamfű; a buzér és sáfrány imitt-amott igen alkalmas vidéket talál;
termesztetik indigó is, ez azonban India hasonnevű terményénél jóval
selejtesebb. A legjobb kender Keleti-Persiában terem. Pamut az ország
minden részében tenyészik, sőt Mazenderan körül még
czukornád-ültetvények is találhatók, mely most nevezett tartomány
majdnem egymaga látja el az egész izlam-világot egy pirosas, vékony
nádfajjal, mely az irásnál toll helyett használtatik.

A persa virágok között, legkülönfélébb szinváltozataira s pazar
mennyiségére nézve a rózsa foglalja el az első helyet. A kerteket ezen
kivül mindenféle tulipán, kökörcsin, ranunculus, liliom, narczis,
jáczint, gyöngyvirág, napraforgó, peremér (Ringelblume), jazmin és viola
ékiti, gyakran még a kemény kavicsos homokot is illatos virágtakaró
fedi.

Valamint a növényországot, nagy változatosságban számos faj képviseli:
hasonlókép az állatországot is. Vannak lovak – s még pedig az arab és
turkomán fajok után – egész Ázsiában a legjobbak; a nemesebb fajok
egy-egy példányának ára felrug nem egyszer 1000 darab aranyra.

A persa lovak, az arab és turkoman fajok vegyülékéből származnak, s
ennek következtében bennük a gyorsasággal kitartás párosul. Az öszvér
ritkán nől igen magasra, de rendkivüli erejű; van egy kitünő teve faj
is. A szarvasmarha sem nem nagy, sem nem szép, de annál jelesebbek
Mazenderan vizenyős tájékinak bivalyai. A turkesztani juhok után itt
vannak a legjobb és legszebb juhok, egy szóval, ami háziállataink minden
faja feltalálható.

Ragadozókban sincs hiány. Farszban és Kelet-Iranban oroszlánok, a Kaspi
partvidék őserdeiben tigrisek, leopardok, hiuzok, medvék, hiénák, kivált
pedig farkasok és sakálok találhatók. A zebra Khoraszan pusztáin
otthonos, a félénk gazella majdnem minden völgymélyedésben lelhető.
Végezetre még a ragadozó madarakat kell említenünk, melyek közül a
sasok, keselyűk, karvalyok, sólymok minden neme és faja előfordúl.

A két éjszaki tartomány kivételével, egyéb részeiben úgy szólván alig
van erdősége Persiának; ép oly szegény ásványok dolgában is. Kevés ólma,
vasa és reze van ugyan, de a nemes érczeknek – melyek Persiát hajdan oly
hiressé tették – ma már sehol semmi nyomuk.

Politikai felosztására nézve, a mai Persia e következő részekből áll: 1)
Azerbaidsan. 2) Khamseh, fővárosa Zendsan. 3) Hamadan. 4) Kazvin. 5)
Teheran. 6) Kum. 7) Kasan. 8) Iszfahan. 9) Siráz. 10) Jezd. 11) Kirman.
12) Malair Tuzirkan. 13) Khoraszan. 14) Arabisztan. 15) Kirmansah. 16)
Kurdisztan. 17) Asztrabad. 18) Gilan. 19) Mazenderan. 20) Burudzsird.[1]
S ha már most a régiebb beosztás szerint készült földabroszok nyomán
kezdenők meg körutunkat, nyugat felől mindenekelőtt Persiának
élés-kamrájába, Azerbaidzsanba érkeznénk, melynek Tebrisz és Khoi a
fővárosai, mikről ezen utleirásunkban bővebben akarunk megemlékezni.
Ezeken kivül emlitésre méltó: Maraga, a bagdadi khalifság
szétrombolójának, Helagu khannak hajdani székhelye. Itt volt egykor
Ázsia legelső csillagdája, melynek romjai a város melletti hegyormon mai
napiglan láthatók. Erdebil, a hirneves Szofi család egykori lakhelye;
igen szép könyvtárral ékeskedett, telve a legérdekesebb kéziratokkal,
mik azonban az 1826–28-diki hadjárat alkalmával az oroszok kezébe
jutottak. Ezen tartomány legfőbb nevezetessége az Urumia-sóstó, a
hasonnevű város mellett, mely utóbbi hely persák, örmények,
nesztorianusok s egy pár angloamerikai hittéritők lakhelyéül szolgál.
Azerbaidsan éjszaki táján vonul végig Karabag és Karadag hegyvidéke, hol
nagyobb részint harczias turkoman törzsek laknak. Innen:

2) Irak-ba jutunk, melyet Irak-adzseminek is szokás nevezni, hogy a
törökországi hasonnevű Irak-arabi tartománytól megkülönböztessék. Ez a
régi Media vagy Parthia nagy részét foglalja magában, s Iszfahan és
Teheranon kivül több nagy és virágzó várossal bir, melyek közül Kum és
Kasan neveivel előadásunk folytán még találkozunk. Délen fekszik
Hamadan, melyet sokan a hajdani Ekbatana-nak tartanak, s melynek sok
persa régiségen kivül, legfőbb nevezetességei: Eszther és Marduchai, ugy
szinte a hires orvos Avicenna sirjai, mely utóbbinak igazi neve
tulajdonképen: Ali ben Szina.

3) Ghilan, a Kaspi-tenger délkeleti partjain nyuló hegyvidék, Rest nevű
fővárossal.

4) Mazendran és

5) Asztrabad; amannak fővárosa Szári, emezzé Asztrabad. Ezeken kivül
említésre méltók még: Barfurus, Amül és Lahidzsan. Ez utóbbi három járás
képezi Iran legéjszakibb partvidékét, melyet erdőségek borítanak, s
bárha a sok mocsár és nedves éghajlat folytán a betegségek itt igen
gyakoriak: mégis eléggé népes. Asztrabad tartományának tulajdonképen a
turkoman sivatag egyik folyója az Etrek partjáig kellene terjednie, de
rabló nomadok Persia fensőbbségét soha sem akarták elismerni, s igy a
tartomány határa éjszak felé alig terjed néhány órajárásnyinál továbbra
Asztrabad városán tul.

Éjszakkelet felé terül a nagy kiterjedésü

6) Khoraszan. Khoraszan szóról szóra annyit tesz, mint: keleti rész, s
bárha ma már csupán Heratig nyulik, a hajdani persák ezen nevezet alatt
azon roppant földdarabot értették, mely Belkh, Bokhara és Khokandon
keresztül, messze benyomúl a khinai tartárság felé. Terjedelmére nézve
Khoraszan képezi Irannak legnagyobb tartományát, azonban a mi népessége
számát illeti, Iraknak jóval mögötte áll. Említésre méltó városai
éjszakon: Meshed, Nisabur, Kabusan, Szebzevár és Sahrud; délre:
Turbeti-Hajderi, Tersi, Khaf, Tebbesz és Bihrdzsan. Ez utóbbi járást
sokan Gurian-nak is nevezik, azonban kormányzósága magában Khoraszan
városában székel, s igy tényleg oda is tartozik.

Ha innen délkeletnek tartunk:

7) Szegisztan tartományba érkezünk. Ez az ó persa hősvilág hazája, s ma
Afghanok, Belutzsok és Persák lakják. Figyelemre méltó helyei: Dusak,
vagy más néven Dzselal-Abad, s a Kuhizer nevű erőd.

Délkelet felé fekszik továbbá:

8) Kirman, hasonnevű fővárosával, mely igen régi s figyelmet gerjesztő
iparral ékeskedik; itt készülnek a hires kirmani sawlok, melyeket egész
Ázsia a kasmiri hasonnevű szövetek után a legjobbaknak tart; itt készül
továbbá a dzsom nevű vékony rézlemezből alkotott csésze. Azon virágzó
állapot folytán, melyet lakosainak szorgalma s a nagy kiterjedésben
űzött kereskedés teremtett: e várost igen sokszor háborgatá a rabló
ellenség, és Fraser méltán mondhatja: „Mindazon hóditók és zsarnokok
között, a kik egyszer másszor Persiára törtek, alig van egyetlen egy,
kinek sanyargatását ezen város ne nyögte volna.“

Még távolabb kelet felé fekszik:

9) a nagy terjedelmű, terméketlen és kietlen: Mekran-tartomány; ez is
Iránhoz számíttatik ugyan, nomad lakosai azonban ép oly kevéssé akarják
urok gyanánt ismerni a persa királyt, mint éjszakon a Turkomanok. A nagy
sivatagokon rendesen belutzsok és brahuak kóborlanak szélsebes
dromedárjaikon, a karavánok valóságos rémei. Rablásaik alkalmával
rendesen páronkint ülnek fel egy-egy ilyen gyors állatra, egymásnak
hátukkal támaszul szolgálva, s mig az egyik lő, a másik megtölti
fegyverét.

Ha az utazó innen a persa öböl felé folytatja utját, először is:

10) Larisztan tartományba érkezik, melynek jobbadán arabok és persákból
álló lakossága, – az egész ország legszegényebbikének tartatik.
Főhelyei: Lar, s a Bender-Abbaszi nevű főváros, a hollandok hajdani
Gambrun-ja, kik a szemközt fekvő Ormuz szigeten, még a XVI-dik században
virágzó faktoriát birtak.

Éjszakkelet felé fekszik továbbá:

11) Farsz-tartomány, a tulajdonképeni régi Parsia, melytől a mai Persia
nevét vette. Fővárosa Siraz. Nevezetesebb helyek gyanánt említhetők még:
Faza, Kazerun, Bender-Busir, melyet Ebusernek is neveznek, s mely az
indiai áruczikkek főrakhelye, s ennek következtében egy angol konsulnak
széke, mely utóbbinak kormánya az utósó angol-persa háboru alkalmával
ezen várost be is vette, s egy ideig hatalmában tartotta. E most
említett három tartományon megy át néhány év óta az indoeuropai távirda
s mely Iszfahanon és Bagdadon keresztül a törökországi vonallal áll
összeköttetésben.

Iran délkeleti csúcsát

12) Kuzisztan tartománya képezi, a hajdani Susiana, melynek nyugati
határain a Benilam, Sammar és Muntefik-arab-nomad törzsek kóborlanak. Az
európaiak Persiának ezen részét látogatják legkevésbé, s eddigelé csakis
néhány buzgó régiség-buvár utazott ide, a hajdani Susa érdekes romjainak
megszemlélése végett. E tartomány két részre oszlik, melyek éghajlat
tekintetében, nagy mértékben elütnek egymástól. Az első, mely a persa
öböltől a hegységig vonúl, nyomorult vidéket mutat, melyet nyaranta a
szamumhoz hasonló forró szelek nyargalnak át, emberre állatra egyaránt
veszedelmet hozva. Nevezetesebb helye Muhammera, közel a Tigris
torkolatához, melynek birtoka fölött a Teherani- és Konstantinápolyi
udvarok sokáig versengtek egymással. A másik kerület Kuzisztán legszebb
részét képezi, melyet több folyó áztat. Fővárosai: Dizful és Suszter, ez
utóbbi 15000 lakossal, a bakhtiari hegység lábjában. Sok nevezetes rom
található itt a szasszanidák korából, s a susai királyi palotának, kelet
felé fekvő rom-maradványai, Loftus állitása szerint, valóban páratlanok.

Kuzisztantól keletre fekszik:

13) Lurisztan tartománya, a leghegyesebb egész Persiában; a nomad Lurok
és Bakhtiarok széke.

E fölött éjszakra vonúl:

14) Kurdisztan tartománya, melynek Kirmansah és Szihna a főhelyei; az
előbbinek lakosai jó szőnyegek gyártásáról hiresek.

Végzetül:

15) a Persia belsejében oáz-szerüleg fekvő Jezd-tartományról akarunk még
említést tenni, melynek hasonnevű fővárosa, virágzó iparáról nevezetes.
Leginkább itt laknak a Gebr-ek, e türelmes, szorgalmas emberek, kik
azonban – ugy látszik – lassankint, mind valamennyien Indiába fognak
kivándorolni, hol a Zoroaszter vallásának követőit, a britt főhatalom
teljes szabadságban részesíti.


II.

Azon rövid jegyzetek után, miket Irannak földirati körülményeiről
nyujtottunk, ezen ország lakosainak ismertetéséhez akarunk hozzáfogni.

Ezek összes száma alig tesz 10 milliót, minthogy azonban persákból,
törökök-, kurdok-, örmények, zsidók-, afghanok-, belutzsok-, gebrekből
és czigányokból állnak: igen kérem a nyájas olvasót, engedje meg, hadd
vezessem őket fajonként szemei elé.


A.

A persak vagy irani-ak (a mint magukat nevezni szokták) részint az ó
méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó iráni telivér törzsből
származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, imezek, aránylag
igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport
között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik,
mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.

A persa ritkán nagyon magas, de ép oly ritkán tulalacsony is, jobbadán
szikár, nyulánk testalkattal, meglehetős barna arczszinnel, gazdag,
fekete sürü hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete
szemekkel, s csak igen ritkán húsos arczczal. Különösen kecses testi
magatartással s könnyű mozgékonysággal bir, kiváltképen pedig
mindenekfölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó görög irók is
dicsérőleg kiemelték.

[Illustration: Persa és Persanő.

(Egy Persiában készült eredeti kép után.)]

E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia
minden egyéb lakói közül, s ugy látszik, hogy tagjainak
egyarányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki
van fejezve.

A persák, kik elő Ázsia minden népe között a legrégibb civilizatióval
dicsekhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely
tulajdonok: „a kelet francziái“ nevét szerzék meg számukra, azonban
fájdalom, igen ritkán nyiltak és egyenes szivüek. Valamint az iszlam
népek nyelvében általában nem találunk sajátképeni szavakat az erény,
lelkiismeret, és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek
létezését vagy épenséggel tagadják, vagy az azokat követőket
balgatagoknak állitják: ép ugy a persa is – kitől a mohammedan-keleten
terjedezni kezdő mai civilizatio származik – igen távol van attól, hogy
tetteinek s cselekedeteinek zsinórmértékül ezeket válaszsza.

  Durugh-i maszlahat amiz
  Bih ez raszti fitne engiz,

igy hangzik a közmondás, ami annyit jelent: „Jobb az ügyre hasznos
hazugság, mint a reá káros igazság“ s ezen mondás tanácsát, valamennyi
persa hiven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető
alkalommal meglopja alattvalóit, ugy ezen szokás divatozik szülék és
gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem
találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb
hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. A
mit Morier „Hadzsi baba“ czimű szellemdús müvében remek tollal ecsetel
Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kiméletes; azon
jellemhiány fölött azonban épenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai
kormányformák ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is
vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint épen itt:
hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.

Nem kevésbé szembetünő itt a mindenek szivében uralkodó pénzvágy, mely
oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényüzéssel (tesakh’khusz).
Mindenki többnek akar látszani, mint a mi, s mégis mindenki reszket a
legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban
adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész
az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán,
hogy a persa az ozmanlihoz és a középázsiaihoz képest életmódjában oly
igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább
is hat tál étel jő naponta, a főbbrangúakéra pedig két annyi: Persiában
a leggazdagabb khannak asztalán is három, legfölebb négy tál ételnél
több csak alig található.

Minthogy a szinlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik
például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha
egyébkint testestül lelkestül siiták is; ennek következtében a persa,
minden rang és kor-különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek
elrejtésében. Egész Iranban csak az arab és török a szenvedélyesek, s
minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arczvonásai fölött, ez az oka
annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának szinlelési
tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.

A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész
keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati
költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényüzésnek, sem
mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag
viszont-ajándékot remél; ezt a mi ujdonsült európai diplomatáink
bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba
vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével,
kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden
falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.

A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti:
kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok,
kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne;
azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi
európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és
éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki
képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen
tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes
eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig
csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott
világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére
egyáltalában képtelen.


B.

A törökök, kik az éjszakkeleti Iran nagy részén szétszórtan élnek, s
kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is irani elemektől
körülvétetve: turko-tatár jellemvonásaikat levetközni nem képesek. Ennek
arcza jóval szélesebb és husosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme
kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete
csontosabb, mint az iranié. Annak következtében mozdulataiban is
nehézkesebb, s az ország ős lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi
tehetségeire nézve is, mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi
körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iranban
létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben
különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.

Az irani török, harcziasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött
is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképen ő uralkodik. A
Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dynastia török eredetű; az
udvaroknál leginkább a töröknyelv volt divatozó, s valamint hajdan, ugy
mind e mai napiglan épen a török tartományok szolgáltatják az állandó
hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni,
hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek
között örökös gyülölség uralkodik; a persa: „hájfejűnek“ „pimasz“nak
gúnyolja a törököt, ez viszont „gyáva alakos“nak amazt, s hogy e két faj
mennyire külön vál egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: „Ám
apritsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és
ugyanazon üstben, még sem lesznek soha egygyé.“

A török lakosság legtömörebb csoportjai találhatók:

1) Azerbaidzsanban, mely jóformán egészen török;

2) Irak éjszakkeleti részein. Ezeken kivül vannak még egyes törzsek
Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk
uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások
ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai,
kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen
országban végkép meg is települtek.

Minthogy épen Turkomanokról szólottunk, helyén találjuk itt emlékezni
meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa
uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan
tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló
vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napiglan a
hajdani arab hóditás korából.


C.

A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s
kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezen törzsnek zöme,
Kirmansah táján, Iran keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig
terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén
található. Mint az irani törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira
nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a
turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban
elszigetelve maradtak: a fajnak ős jellege náluk sokkal inkább
feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tünnek ki, leginkább
tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő
hasonlatossággal az Afghanokhoz.

Ezek, a fékezhetlen nomadélet vágyától lévén áthatva, az ő
jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és
rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és
bőkezüségnek, mely a vándortörzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők
szinleg a török és persa fenhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt
szivükből gyülölik. Konokúl ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi
viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden
reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szivósabban
ellenszegülnek, s bárha Persia kurdjai a siíta vallás felvétele által
némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket
illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.


D.

Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teheran, Iszfahan és
Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint
jobbadán a Kaukazuson túl tartományokból, részint magából Armeniából
vándoroltak ide. Ezek is az irani törzshez tartoznak s igy nyelvük és
arczvonásaik hasonlítnak a persához, de még sem annyira, mint a
kurdokéi.

Ők, kiváltképen fehérebb arczbőrük, teljesb, gömbölyű arczuk, gyakran
előforduló testességük által vállnak ki; s az örménynők egész keleten
szépségükről hiresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne
felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal
súlyosb persa járom, még patriarchalis életük erényeinek is ártalmára
szolgált. Közülök sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó
hirben, mint a törökországi örménynőké.

Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s a kiknek
csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a
nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban
részesítik.


E.

A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-,
Kasan-, Teheran- és Sirázban vannak, de számuk nem rug többre 2000
családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak
maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni fogság
alkalmával ide hurczoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép
számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje
következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért
az iszlamra, a többiek, Iran legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő
lakói; zsarnokság és fanatismus még ez ujabb időkben sem hagyják békén
őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is ugy vennék
pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb
keresztyéneket.[2] Arczvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos
mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber,
mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek irásra is alkalmazzák.


F.

Az arabok, csak igen kis számban lakják Iran délkeleti és délnyugati
részét, s a tulajdonképi Arabiából és Maszkaból veszik eredetüket.
Larban sokan a siizmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok
sajátságos vegyülékét képezi.


G.

Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger
partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön
álló családokat képeznek. Iran földére csak a legvégső szükség hajtja
őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, jótétemények
és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok,
mint buzgó szunniták, a siíta világ legkiengesztelhetetlenebb
ellenségei. Hasonlóképen:


H.

A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád
életet folytatva. Mindig feltünő volt előttem ezen sátor-lakók nagy
szegénysége, s ugy látszik, hogy a nomad népek között, vagyonosabbak,
csupán a turani törzsek között találhatók.


I.

A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és
Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt
találhatók. Mehemmed Sah-idejében, kinek vezére Hadzsi Mirza Agaszi
különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma
napról napra fogynak, s ugy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia ős
lakói végkép felcserélik szülőföldüket Indiával, hol az angol kormány
fenhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e
most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt
Gebr jött Iranba, hitsorsosai nyomorának enyhitése ügyében; ott létem
alkalmával megismerkedtem vele, s a mint sajnálattal kelle hallanom, az
iszlam vak fanatismusa folytán minden törekvése hihetőleg sükertelen
marad. A gebr-ek, kik az irani faj különösen markirozott vonásaival
tünnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és
szorgalmasság jó hirében állnak, s az egész országban egyesegyedül ők
azon kereskedők, a kiknek szavában megbizni lehet. Számuk – Polak
szerint – mintegy 8–9000. (A mi vallásuk egyes pontjait illeti, arról
lásd alább a vallás-okról szóló czikkben.)


K.

A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan
és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak.
Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy
hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik;
jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok,
kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi
czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága:
„Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem
akarva – becsületes emberekké teszi őket.


Kormányzat.

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati
czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország
kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet
a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király,
mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti,
a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása
szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.

Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a
sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő
tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a
közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s
egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának
adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak
egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra
európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény,
fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.

Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy
császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte,
s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása
szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint
megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett
igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a
király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely
minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam,
nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király
igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint
például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán
– mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni
hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a
király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az
Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a
tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt
azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira
hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely
állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az
Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly
hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem
csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem
egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a
kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.

Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a
Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a
király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli
elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi,
még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A
Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az
országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés
folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték
által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a
polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes
hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni,
s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy
tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle
iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi
miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok
között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a
kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének,
a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy
Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak
szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg
őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter,
ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál
Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia,
Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai
összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve
vannak követeik által kölcsönösen.

A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik
agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a
Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a
Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a
Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.

A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk
(az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a
palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i
khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a
Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar,
pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen
hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére
számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy
sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek
kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban
mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan
cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a
legroszabb szolgálatban.“


Czimek és méltóságok.

Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten
fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak
fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek,
halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat
fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és
szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint
napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk,
„az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el
mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“,
Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes
kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország
szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az
ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir
ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s
fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“
Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.


A hadsereg.

A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint
1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a
valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is
120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru
kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert
is összeterelni. A közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna
megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes
tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba
foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a
maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.

Az ujonczozás különösen eredeti.

Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden
katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal
csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták
kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz
feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része,
besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s
akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt
álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is
árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló
várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg,
aztán megint tovább kalmárkodik.

A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa
és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e
következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas,
szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng,
brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az
első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan
(őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)

A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai
kötelesek háboru idején bizonyos számu lovasságot kiállitani, mely csak
a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét
egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a
szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól
magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah
őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a
tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt
elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen
találólag mondja a gúnyvers róla:

  Ne mizrai dost z’ an abi nemi,
  Ne chanei chasm z’ an topra gami.

az az:

  Barátjai telkét nem termékenyíti csatornái vize,
  Ellenfele várának nem árt ágyuinak dörgő tüze.


Ipar, müvészetek és tudományok.

Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott
ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez
nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek
emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk,
találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa
igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is,
mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek
kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni.
Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy
mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint
amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui,
cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak közül a
meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a
lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait
ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben,
ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü
minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.

Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal
összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a
persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad
foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny
eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek
volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái
valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen
fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a
mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az
idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt.
A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől
le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés,
s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is
tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa
kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha
megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog
válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok
müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán
százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy
folytatja – „számtalan.“

A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a
persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal,
metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi
tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai
tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen
megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a
teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a
lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.


Vallás.

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve
müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség
ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani.
A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár
tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át,
mint az ó-persa.

a)

Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy
látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők
valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek
helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész
emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“

Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt
helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai,
egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának.

Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben
lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr.
e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az
Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta
a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre
leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.

Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán
iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész
teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A
tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A
hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné
valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon
főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben
a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.

Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi
tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott:
Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak
principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a
gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká
tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig
végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a
világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt
elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden
értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy
sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire
aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az
állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét,
Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női
védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és
növények bizattak.

Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat
Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört
háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá
Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek,
terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem
gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak
eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom
boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen
megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán,
szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon
kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A
Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a
földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes
mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel
kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd
ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából
származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények
lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén
váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi
lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá
Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és
ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a
regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett,
Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.

Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar
kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett
Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve,
hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg
a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden
előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a
földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd
most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s
védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a
teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen
szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a
földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel.
Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben,
ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh
angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya
bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt
büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei
tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de
a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép,
mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja
balgaságait.

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen
napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az
elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók
az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi
társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól.
Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra
küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és
éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000
évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk
meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot
gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az
igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat
iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és
Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli
békességnek és üdvösségnek országa.

Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle
Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon
ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most
elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s
kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei
gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és
esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik.
Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal
beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a
mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre,
minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való
felvigyázás tétetik kötelességükké.

A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve.
Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk
nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk
általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden
cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a
felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői
gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán
teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem
tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem
üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még
akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már
kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a
gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el
a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt
még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az
igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.

Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A
harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be
is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával
egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában
ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni,
mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.

b) Siíták és szunniták.

Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed
halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem
nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a
nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti,
mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a
próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra
emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván
támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve
Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban
megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei
minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban
csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik
Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos
ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt;
elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos
kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek
kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt
majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és
sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után
ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje
volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát
említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb
gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül
kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a
kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának
meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a
puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával
együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott.
Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és
szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken,
mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt
volna.

Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen
megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen
Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a
rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák
nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván
fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és
összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai
nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt
még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán
magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában
lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor
jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos
érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni.
A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett
megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a
„Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy
a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a
Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A
szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának
kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad
csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték.
Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is
akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma
emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével
együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem
egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra
szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója,
több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a
kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb
időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal
összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között
létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az
európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s
bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is:
mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két
felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak
lehetséges, fenntarthassa.

Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta
felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen
keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus
ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja
törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét
fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb
rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi
jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a
mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is
járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna.
Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita
Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus
Persiában mutatnia.

Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet
istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész
hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez,
nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak
a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:

a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra,
melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb
czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és
Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is
jobban gyülölnek;

b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen
törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit,
a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a
szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;

c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem
tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései
ünnepeltetnek.

d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük
együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is
egymással, tisztító fürdőt kell venniök.

e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására
végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett
nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában
fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg
homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a
szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein
először eltemettetett.

f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az
ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú
bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a
meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden
akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi
hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat
és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki;
mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló
egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás
dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási
dolgok vezetésére.

g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe,
Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott
helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak
hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az
ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.

h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának
szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy
kivánják.

Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal
magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a
mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.

De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott
karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az
uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más
egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én
legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi
vallásosságot épenséggel nem hordanak.

Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még
nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött
felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:

1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban
nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken
is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása
által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam
Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás
követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev
fanatismusról ismeretesek.

2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott
hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab
tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket
tisztán nemzetinek tartják.

3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen
tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán
érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is
teljesítik.

4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.


Ünnepek.

Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva
tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely
csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen
Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban
15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor
ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében
helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni
Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának
évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer
szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy
szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden
kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg,
s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe
röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott,
s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál
több illetlenséggel ünnepeltetik[3].

A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az
ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta
születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s
a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem
tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű
hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is;
ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a
kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak
is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis
tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.

Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet
méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk.
Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik,
midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli
álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem
megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep
alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok
küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált
pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános
audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben
jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három
oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes
diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy
öltönye csupa igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik.
Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy
imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül
a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek
bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek
közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is
bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza.
Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király
nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és
mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig
tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok
között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi
származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még
magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek
legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e
napon szoktak ajándékba küldözgetni.


III.  Történelem.


a) Az ó-kor történelme.

Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró,
Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa
történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi
lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a
Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok
kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent
nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt
akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás
leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és
Szaszanidák négy dynastiájára osztani.

A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a
királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett
küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei
szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott
vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s
uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az
uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása
után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban
hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a
kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz
évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek
Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán,
melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az
irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“

A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind
megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája,
melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az
allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a
„persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és
elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad
zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül
kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének
vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind
szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az
áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács
vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a
támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és
megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett,
mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az
hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a
bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel
himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt
hagyta az utókorra[4]. Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és
hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban
sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics,
megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr
lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen
igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az
ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős,
Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás
munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.

A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének
tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis
Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának
hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven
Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki
hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó
egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp
következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses:
Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra
méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a
Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott.
„Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt
fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a
mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“

A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a
Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei
Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott
királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes
partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen[5] s fővezére Rusztem
volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz
(I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a
harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban,
Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli,
hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr.
e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek
harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás
alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása,
Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz
hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s
kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója
egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig
oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig
és Oxusig terjedt[6]. A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig
tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek
egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy
elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára
megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy
nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás
valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután,
sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses
következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki
éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere
által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni,
kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés
ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis
felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy
kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel
napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának
kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés
törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a
földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon
hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen
viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen
hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem
csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott
tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant
birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a
marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország
ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal
adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa
történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb,
ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius
Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen
azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter
a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett
fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem
csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes
eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires,
melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s
az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége
is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán
veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében.
Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir,
dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes
Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan
mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek
uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák
hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius
Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva
lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a
keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik.
A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén,
gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték.
A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s
ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly
nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet
Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez
hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki
nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a
Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát,
kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.

Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek
királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a
Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor
halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és
Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is
átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át
tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá
meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest
választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon
családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus
Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a
koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces,
Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb
fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el,
ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát
Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra
villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után
II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi
alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakugy az Arsacida
ház ezen kilenczedik fejedelme volt az, a ki Sullához követséget
küldött. Harminczhét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a
római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét
szenvedé Mesopotamia sikságán, mely győzelem annyira elbizottakká tette
a parthokat, hogy be nem érvén legujabb hóditásaikkal, Julius Caesar és
Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrian át
egész kis Azsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei viszszaüzték
is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a
Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosb idő után, az Arsacida
ház 15-ik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve,
hogy boszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót
Augusztusnak visszaküldötte.

S igy a következő két évszázad, szakadatlan lánczolatát képezi a Roma és
Parthia között meg megujuló ellenségeskedések, – megbékülések és
kiegyezkedéseknek, mig végre Artabanes, a harminczadik s legutósó
Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen
három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszünik ezen egész
dynastia is, mely 180 évig ült Iran királyi trónusán.

„Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig – mondja
Malcolm – majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti
történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római
történetiróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen
időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet;
ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak
nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római
fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem
gyakorolhatának.“

Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét,
Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás
alatt történt felléptéről már tettünk emlitést; ő három diadalmas
csatája után „Sehin-sah“ (királyok királya) czimet vőn fel, s uralkodása
kivált azon keserü gyülöletnél fogva emlékezetes, melylyel a megbukott
dynasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, melylyel
Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállitani akará.
Ő egy Mobed – (papi) gyülést hítt egybe, melyen a hagyomány szerint
40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3
egyén bizatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az
igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott,
Erdeviraszphnak. Ez füszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s
azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.

A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban,
ki egy a rómaik ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát
Valerianust fogolylyá tette; azonban a kegyetlenség, melylyel vele bánt
volna, bizonyára tulozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt boszút
a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki
leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani,
a manichaeus hitfelekezet alapitója, ki az ő tanaiban, a hinduk
lélekvándorlását akarta a keresztyén vallás tanitásaival
egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezek után Narses
lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római
császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.

Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan
nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket
a nyilásokon keresztülhúzott kötelekkel kinozta. Persa történetirók
tudósításai nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas
ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában
boszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a
Tigris-en tuli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron
elvesztettek.

Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram
Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkivüli vadászat
kedvelésére czéloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él
minden Persának ajkán, mint a bölcseség, igazságszeretet és bőkezüség
mintaképeé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán
történetirók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is
meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében
uralkodott: érdemes a muszulman disznévre. Mikor ő trónra lépett, az
egész ország tömérdek ferdeség sulyos járma alatt nyögött, de ő mindenen
a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet
és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet
vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segitséget szolgáltatott
neki a bölcsességéről hires minisztere: Buzurdzsmihr, ki a
legalacsonyabb sorsból a legmagasb állásra emelkedett. A rómaiakkal való
érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyujtott az ő uralkodása
alatt, mint annakelőtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab
aranyon vásárlani meg, – s ezen kivül egész Syriának elfoglalása,
Antiochia megvétele, s az Irani határoknak a Phasistól egész a Jaxartes
és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan
hadvezéri tehetségéről.

A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasb fokát, ő utána pedig
napról napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II.
Hormusz-Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sükerült
ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római
birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is
pusztitá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusalemet, hol a harcz
dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok
martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a
legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos
pompás palotája, 12000 neje, mindmegannyi egy-egy rendkivüli szépség,
50,000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél
is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin,
mindmegannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetirói
számtalan izben foglalkoztak. Harmincz évig tartott a szerencse
szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak
ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és
hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, –
és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.[7]

Mindazon uralkodók, a kik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes)
uralkodtak, alig méltók az emlitésre. A szaszanidák uralma nyilsebesen
hanyatlott alá, s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása
iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába
is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és
a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze.
Mohammed – a mint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztyén
évszámlálás 569-dik évében, s uj tanait negyven év mulva kezdé hirdetni.
Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére
szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött
egy ilyet. A király épen a Karaszú partján ült, midőn a „mekkai
tevehajcsár“ – mint Mahommedet gunyolni szokták – követeit jelenték
előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot
darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a viznek árjába.
Ezen idő óta – mondják a Mohommedanok, átok fogta meg a Karaszú
partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék
egyikét képezé.

Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de
azok Kadesszia sikján csakhamar véres boszut álltak a szenvedett
vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani
hirneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, „s a puszta meztelen
rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak.“
Jezdedzsird – az utósó szaszanida – seregének százezer harczosa borítá a
csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár
által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása
is, azon vallás, mely bárha némely ujabb alakulásokkal – egyidejünek
tekinthető a föld özönviz utáni megnépesülésével, s mely Persiában
tovább fenállt 1200 esztendőnél.


b) Ujabbkori történelem.

Ezen korszak első évei – mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával
veszi kezdetét – az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak,
dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak
legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatismus legiszonyúbb dühével
semmisíték meg, s Ó-Iran annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly
felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniök!

Nem lehet tehát csodálni, ha az iraniak mélyen sértett nemzeti
büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő boszút szomjazott. Az első
Khalifak virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az
elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi
udvarnál és Persiában már is nyiltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis
egy szegisztani czinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját
kitűzte; ő volt az első mohammedan vallású független uralkodó Persiában,
azonban dynasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást
öcscsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen
Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utósó tagja volt.[8]

Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek
egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin
Manszur s végül Manszur bin Nuh váltották fel egymás a trónon, mig végre
a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot
alapitott Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét
Iranra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház
uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Iran ezen időben
részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból
állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték
hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iranban a
dilemita Dynasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos
buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e
történeti képek szük keretébe foglalható lenne: korának történészei
hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretét igen kiemelik, daczára
annak, hogy nem maradt ment egyszer másszor a fösvénység és kapzsiság
vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a hires költő,
kit, a mint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal
jutalmazott. Mondják hogy székhelye, Gizni, a maga idejében sok szép
épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben
történt halála után hatalma is ép oly gyorsan elenyészett, mint a mily
hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs
egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a
középázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nem csak
magát Iránt hóditá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a
szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vállt, mint
fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagy
lelküségét, a többi között, Romanus Diogenes byzanti császár irányában
is megbizonyitá, ki fennhéjázó büszkeséget tanusíta előbb ellenében,
utóbb azonban foglyává lett: „Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán
emezt – ha sorsunk épen ellenkezőleg fordúl vala?“ „Megkorbácsoltattalak
volna“ – viszonzá Romanus. „S minő bánásmódot vársz most éntőlem?“ –
Kérdé a tatár fejdelem. „Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a
császár – akkor megöletsz; hahogy hiú: akkor lánczokra veretsz, és
diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszivü és
bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdijat és visszaadod szabadságomat.“
Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt
már már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegitse, azonban
nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának hire meghiusitotta.

Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor
harczos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e
mai napiglan a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves
korában halt el.

Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nem csak Iranban, hanem a
szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanúl háborukba
valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utósó tagját,
Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas
állapotban rohanna a csatába.

Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan (Dzsingisz-fia) hóditásaig,
mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések
szinhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók
támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását
hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem
romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne
azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztitás
kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok
élvezetének engedte át. Tudva levő dolog felőle, hogy a hires csillagász
Naszr-eddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát épittetett, s az ő
korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is
szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelid
lelkü Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes
tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépitőjét, és Sah
Khudabendet, Persia első siíta fejedelmét kiveszszük, nyugodtan
elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Iran
évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve,
mint a melyek minden nagyszerü forradalmat rendesen meg szoktak előzni.

Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is nevezve,
Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában
született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai
hóditók és országrenditőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán
tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban,
végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon
részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat hódit és
birodalmakat forgat fel. Iran – mely épen nyugat felé vett utjában
feküdt, s a nélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva,
csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost
megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem
lőn nyugta Persiának, mert a világhóditónak fiai elkeseredett harczokat
folytattak egymással az örökségért, mig végre az erényes Sah-rukh a béke
malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és
Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet
férfiainak gyülhelyét. Igy szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek
uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dynasztiájának, mint a
müvészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után.
Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd
részekre szakadva, majd a belháboruknak, majd a szomszéd turkomantörzsek
pusztitásának vala szakadatlanul kitétetve, s igy előre sejthető volt,
hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely benszülött hatalmas
fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.

Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a
szeferi dynasztia tulajdonképeni megalapitójában, kiknek uralkodása, a
mint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Iran ujabbkori
történelmének. Ezen uralkodó ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű
erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az éjszaki
Azerbaidzsanból, maguk is török eredetüek lévén, jókorán körükbe vonták
éjszaki Irán harczias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök
akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik
leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt
harczoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)[9], kik bárha amazoknak
rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb
ellenségei s ennélfogva a siíszmus legfanatikusabb védelmezői.[10]
Iszmail Sah felhasználva párthiveinek vallásos lelkesültségét, országát
kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében
megvédelmezé, valamint Szelim szultan ellen is, ha talán nem oly
sükerrel is, de nem kevesebb erélylyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá
meg. A Csaldirim-i hires csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor
ottoman császár által, mely veszteség őt igen keserité, bárha amannak
halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok
egyrészét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképen
halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint a ki
Iran egykori határait ujra visszállitá, és a nemzeti hitnek megalapitója
lőn.

Ép oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha
fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind
nyugaton mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hirnevet
szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó
nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, s ugyancsak az ő
segedelmével nyerte utóbb ujolag vissza fejedelmi trónusát.

A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet,
Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal
személyében, ki ott huzamosb ideig tartózkodván ezen ország egyik
legkorábbi s legérdekesebb ismertetését irta.

A király utódjai azonban, Iran veszedelmére, nagy versengésben éltek
egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az emlitésre. De
annál dicsőségesebb volt e most emlitett fiának, Abbasznak uralkodása,
ki méltán megérdemli az utóbb melléknévűl kapott nagy nevezetet. Az
1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az
ország határaira csapott ellenségek ellenei harczokban tölteni: de meg
is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső
szervezéséhez fogott, s a földmüvelés, kereskedelem és ipar
felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet
Iranban mind e mai napiglan. Atyáskodó gondosságának legfényesebb
tanujelei, a még mai napig fenálló, s az egész országban szétszórt
Kervanszeraj-ok, jó országutak és vizvezetékek; legtöbb gondot azonban
székhelyének, Iszfahannak csinosbitására forditott, mely az ő idejében
nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Europában
is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag
lett volna pompás épületekben mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol
követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon
pompáról és fényüzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor
mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon
állani, s velük kereskedelmi szerződéseket kötni. A keresztyének iránt
is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert
Shirleyt, különös kedvenczét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván,
utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga
töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei daczára különös buzgalmat
tanusitott a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka
és Medina sirjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam
Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen
sirjait, kitünő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt
igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája
az igazi fejedelem mintaképét akarja emliteni: mindjárt Abbasz sah nevét
hordozza ajkain.

Nevezetes és feltünő azonban, hogy házi magán körében ép oly vad és
barbar volt, mint a külvilággal érintkeztében a mily szelid és
kegyelmes. Legkedvesb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté,
s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesb unokaleányát, ki egész
ártatlanúl közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével
fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt
mondja: „Mikor ezen nagy fejedelem megszünt uralkodni, ugyanakkor
megszünt uralkodni Persia is.“ Utódai, kik magukat a teljes
elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át:
virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A
hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek
vakmerősége, s a harczias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik
nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük,
Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost,
Iszfahant ostromolták. Ez időben a jólelkü de gyenge Huszein Sah ült a
trónon. A minden oldalról megszoritott főváros, mely a hanyatló Rómához
hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a
védelemre, ugy hogy a jó ideig tartó sulyos ostrom után, maga a szeferi
család utósó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában
megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.

Huszein tömlöczbe vetteték, hol azután nemsokára el is veszett. A
kincsszomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson.
Kényük kedvük szerint dultak és raboltak, s miután több évig az ő
kezükben volt e hely: a szefevi dynastia majdnem minden alkotványa, az
országnak majdnem birtoka elpusztult, ugy hogy mindenütt csak siralom és
pusztulás volt található. A porig megalázott ország boszút akart állani
és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére
Khoraszanban, és sükerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen
dulárok hatalmát megtörni. Több izben tönkre verte az Afghanokat, ugy
hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg
közülök.

Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére
szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani
uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Iran trónjára is ült, s ezen
ázsiai utósó világverőnek haditettei valóban ép oly bámulatra méltók,
mint a minő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű
rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a
törököket verte meg, nemcsak éjszakon a tatárokat, nem csak
visszaállitotta az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott,
s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egy millió lakost számlált, s
honnan a legdusabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza,
valósággal oly meseszerünek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő.
Iran, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah
korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett,
azon egy kisérleten kivül, hogy t. i. a siítákat, a szunnitákkal ki
akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sükerült.

A mily dicsőséges volt e hóditónak nyilvános pályája: ép oly
gyalázatteljesek uralkodásának utósó napjai és tulajdon életének vége
is. Azt képzelte, hogy szakadatlanúl életére törnek, s ezen rémképektől
gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát,
Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és
barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául,
s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden
Persát ki fog irtani a földszinéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt
át fegyverével. Hatalmának kártyavára ép oly hamar roskadt is össze,
mint a mily gyorsan felépűlt. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani
néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad
ez időben a Kadzsartörzs egy főnökének, Mohammed Huszein khannak uralma
alatt állott; Azer bajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban
Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta
birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el
Iszfahan fővárost, mig ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a
független fejedelmek ellen folytatott sok sulyos harcz után, királyi
hatalmát ismét egész Iran fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint
született első persa királyt, kiváltképen a déli Iran magasztalja és
dicsőiti leginkább, mint a melynek vidékéért ő maga is igen sokat tett,
s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget
igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az „igazságos“
nevet, melylyel őt az utókor feldiszité. Közkatonából lévén királylyá,
pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol
fővárosát is tartotta, kedvencz fejedelmükről kezdenek beszélni az ember
alig győzi végig hallgatni magasztalásukat.

Mint minden ideig óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott:
itt is az az eset állott elő, hogy az őt tulélő négy fia, nem volt képes
atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni.
Kerim Khan halála után, ismét kitört az Iran fölötti uralkodásért küzdő
háború. A Zend család, mely a túlvakmerő Lulf Ali Khan személyében
hatalmas védelmezőt birt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a
kadzsartörzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói
alatt, az ország legharcziasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok
legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dynasztia jutott a
trónra, mely mind e mái napiglan uralkodik. Ezen fejedelem, ki
férfiúságától kora ifjuságában megfosztaték, utóbb pedig ellenségei
foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka
erélyt és dicsvágyat egyesitett tigris-kegyetlenséggel és
bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a
legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett,
talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapitására nézve.
Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbar főnök
feldulatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott.
Még tulajdon rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy
unokaöcscse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise
mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint
mind e tartományok egyetlen örököse. Őalatta kezd az európávali
diplomatiai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne
és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához,
ugyszinte Malcolmnak, a hires diplomata és tudósnak küldetése, mind őt
közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban
megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az
oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háboruba is
bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a
turkmacsaji[11] megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes
veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a
„fenséges“nek nevezni, mindazáltal a háborut nem lehetett többé
megujitani, s még fia Mehemmed Sah alatt is, hiába óhajtoztak, az
elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban
elhomályosítva az éjszaki Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszr ed
din Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan, a nyugati
hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordittatik is
rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyiteni a nyugati
civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a
szent-pétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem
lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai
török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati
hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.



TEHERANBA.


I.

Ágyudörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti
kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte.
Bizonyára távolról sem fogja senkisem gondolni, hogy ezen ünnepélyes
fogadtatás, talán engem, a leendő dervist, illetett, ki koldúsbottal
kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét
bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz
pasának nyujtaték, Trapezunt ujonan kinevezett kormányzójának, ki
utitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új
kormányzója mindig a legédesebb remények fris kutforrását hozza magával
az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy
túlzott hivatalhűsége rendesen gyülöltté teszik, s igy utódjától több
igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís
delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy
korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé
fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az ujonan érkezett nemsokára
hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.

Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik
a gazdag növényzet setét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről épen
nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más
török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban
ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta
vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kiséretéhez
csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó
délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kisérő csapatunk mellett jobbra
balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket
szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között
magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes
intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves
Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és
nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan utra kell vala kelnem,
épenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s ime első
megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja
a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám
tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig
ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már bucsút vettem.

E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges utikészleteket
bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi
Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges
vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egészszel csakhamar
elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheranig
meg akartam tartani, de csak Kiatib, (irnok) szegény Kiatib kivántam
lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes uti
podgyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár
inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró,
másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze.
Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem
akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem
annyira biztonság, mint az itt szokásos fényüzés szempontjából, e szives
ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május
21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kiséretében távoztam el a török
tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.

Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a
körülbelől mintegy órajárásnyira terjedő csinált uton, melynek készitése
– mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20,000 török fontba
került. Egyike volt ez azon számos izben ujra meg ujra tervezett
országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának
vezetendők. Azért mondom „gyakran tervezett országutak,“ mert a mennyire
én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készitéshez, de a
roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a
magaslat ormán, hol ezen országutnak vége szakad, veszi kezdetét a
primitiv keleti ut, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló
állatok körmei vájtak, olyan ut, mely a mi európai fogalmaink szerint
érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli
határáig, egész Ázsiában sehol sem található.

Egyébiránt nemcsak a csinált országut az, melytől az utazónak, mint az
európai élet utósó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély
völgytorkolatban vezető uton, a tengert is elveszti szemei elől.
Hadzsator, az utamban kisérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez
utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy
a végbucsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen
évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó
nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben,
sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen,
midőn az Euxinus végtelenbe terjedő setét hullámain merengettem.
Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő
szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig
hozott, tat-árboczán utójára láttam légben lengedezni a lobogót:
lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam
a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál
meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s
ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda,
ha a kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló
hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt
hegyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra
(fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is
tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja boritja, s
bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány
lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem
örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban
tartózkodnak.

Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden
varázsának daczára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni,
kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját
valami szürüdzsitől kénytelen bérleni. Ezek az emberek rendesen
málhaszállitásra használják állataikat, s igy azok oly rázósak, hogy a
lovagot egészen összetörik, a mellett oly lomhák, miszerint ugyancsak
van dolga kéznek lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban
elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán, hat óráig
tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban
fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett
egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomad-módra.
Étvágyam egy csep sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is
elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és
öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a
másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy
látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon czélból keltenék, hogy az
én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással
gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.

Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki
dervis-szerepben, koldúsbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s
bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus
partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva,
Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat
és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig
vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának
előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás
mindennek elviselésére megtanit. Az első állomás éji szállásán
környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek
el, – s két év mulva, ugyanezt a helyet pompás hôtelnek tekintettem
volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavanjának utazója ilyen fedélért,
kenyérért és vizért, s kiváltképen azon biztonságért, melyeket én az
első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.

(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. „Bey
Efendi – mondá – ugy gondolom, kipihented már a tegnapi utnak
fáradalmait, a mai még sokkal roszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják
az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, mig az
idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott
balkéz felől.“ Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését
ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s
neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon,
vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak
fel ezen az uton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a
gyalogszerrel járónak is kimondhatlan fáradságába kerül, s még is egész
hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek
a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen
ellensulyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel
haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, sikos sziklaösvényen, – mely
mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a
legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott
megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb
veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe találkozik
egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az
átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami
makacs karavanvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó
kolompokat, utát azok daczára is folytatja. A vita és versengés először
az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása
összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyes esetekben,
versengési vágyát mindakét fél drágán fizeti meg, arról felesleges is
volna szólani.

A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s
bizonyára egyike a legroszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon
kereskedelmi ut, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is,
Nyugottal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben,
jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival
megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha
az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé
lett. A földet itt-ott még hó boritá, mi azonban épenséggel nem gátolá
az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal már is a nyári tanyákra
vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a
baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország
lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes
mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván,
beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hirneves
dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyi jelent, mint renegat
(hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a
török hóditás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették
fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból
visszatértek ismét magános hegylakaikba, visszatértek hasonlóképen
előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos
alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, a törökök jól ismerték e
rajah-világ kétszinű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás
alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati
Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva,
mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett,
a dönmek mind nyiltabban kezdének szint vallani, s minthogy a
szent-pétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem
egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül
élnek, s az ilyes eset épenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s
magában Szalonikben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan
ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti
előtt legkisebb mértékben sem feltünő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt
és rejtettet kiválólag szereti.

Daczára a terhes hegymászásnak, s daczára az oly sok nehézséggel járó
lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő
annyira megerősitettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben
értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis
efendi czimemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert
tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvizbe
áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek
bárha élesen csipő hatása volt is eleinte, de a következő napon a
lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.

Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék
hozzám, kiknek egyike előbb francziául, azután pedig angolul kezdett
velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet
töltött Angliában s most szülő városába volt visszatérendő. Csakhamar
bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is
kedvesebb volt reám nézve, a mennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül
ajánlkozott azon utnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem
meg, s bárha ő is, mint az Európából csak épen most megtérő, minden
keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig francziául vagy angolul
beszélt volna, mindamellett hű és biztos utitársra akadtam benne. A jó
utitárs mindenütt, de kiváltképen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s igy
azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjökkel
folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.

Épen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság
szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sovárgás.
Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig
csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff,
igy hivták európásitott örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé
elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett
előttem. Ő már több izben ment ezen az uton, ismert minden egyes házat,
s igy midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt
sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább
vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz
érkezénk. Az ut szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab
Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az
ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltkép a tavaszi
reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel
lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadruczát ejtettek el, –
melyek e vidéken csak ugy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam
valami nagy kedvelője, s igy most is, a mig ők jobbra-balra cserkésztek,
én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét
hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele
szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó tulságos szegénység
a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Daczára a viznek,
mely itt mindenütt bőven találtatik, s daczára a termékeny mezőnek, a
földeket mégis igen roszúl művelik, s nem egy helyen találkoztam
földmüvesekkel, kik primitiv ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak,
sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét
fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszúl:
„Igen, efendi, minket a konstántinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy
adók, s a mindig megújuló kontribuczió megbénitotta erőnket. Mit használ
az áldás, melylyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba
lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett.“ Valóban,
szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely
magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták
szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényüzési czikkekre, mig
itt a földmives tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára,
melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas
kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden
fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy
oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli
Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panorama, csak a nagyon gyéren elszórt
falvakat ne kellene oly keresve keresni.

A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy
sirazi karavannal találkoztam s feltünő volt előttem csúcsra nyúló magas
nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldük terményeivel
megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva
hogy a karavan-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az
őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első irani
szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire
törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva
vonultak felfelé a nehéz uton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb
mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az
arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, ugy a
persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzditó
hatással vannak. Ostort és káromkodást – igy véli – csak török
állatoknál kell alkalmazni.

Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen
derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Mig mi
ehez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva
csibukját, de minden kérelmünk daczára, csak egyetlen falatot sem
fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap
reggel a fölött, hogy szives ellátásáért semmi határozott árt sem akart
követelni. „Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szivedtől várom a
jutalmat. A mi kenyszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy
magajószántából adott piaszter többet ér, mint tizannyi, a mit úgy
követelünk.“ Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai
Törökország lakosainál. Ez az egész törökfaj jellemvonása Ázsia egyik
végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az
emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, mig kedvencz
foglalkozásuk, a háború őket gazdagithatá, azonban ma már, midőn a
materialismus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és
nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori
társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.

(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes sikság végén fekszik,
indulásunkkor egészen a közelségben állónak látszék, mégis nyolcz óra
folyásaig kellett lovagolnunk, mig oda értünk. Ez az eset rendesen elő
szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely sikság végén
fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki
azt hiszi, hogy egy rövid óra mulva már oda érkezik, pedig még soká,
soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator – mérgében visszatért
egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – ugy sem juthatok el oda.
Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott
két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is,
a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.


II.

Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy
Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és
utczára nyiló ablakaikkal, félig-meddig európaias szinezetük van. Azon
helyeket a török hóditás idejében jobbára görögök birták, kik a
nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben, utánozzák. De itt már
lassankint a keleties épités-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból
vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint
utczára nyiló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is
sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia épitményeit,
semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazarélet s a lakosság
ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis
csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.

Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos szinű
ruhaszövetek, a czipész-kirakatokban levő setétvörös csizmák, s a
középkori fegyverzetre emlékeztető szuró-, vágó- és lőfegyverek leptek
meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember
egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal diszített
lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely
olyannyira különbözik erősen megbarnult arczszinétől, hiuz szemekkel
kémli a bazart, csakhamar sejteni fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb
ázsiaiakkal lesz dolga.

Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik,
külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehez
képest ő is különfajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Brittannia
szülötte.

Lakáson nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény utitársaim, hanem
Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen,
mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki
öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott.
Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára épen oly egyénre
volt szüksége, ki azt a franczia nyelvben s más egyéb európai
tudományokban tanítaná, Mentorául épen engem választott. Huszein pasa,
kinek az európai emigransokkal folytatott érintkezése folytán egészen
más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála
létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala
terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öcscsét
Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni,
s a mindenütt meggyűlölt ujabb kormányforma helyett a régi török
uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek
meg az európai emigransok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, –
azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak
forradalmi tendencziái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló
bagdadi Seikhet is igen szivesen szokott magával látni. Igen jól
emlékszem még, hogy e mindig mezitlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött
sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog
csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy
a hirhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig –
volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb
előharczosai. Huszein pasa – a mint tudva levő dolog – eleinte halálra
itéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből,
életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva
Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt
azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen birt.

Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le
akart beszélni, utóbb azonban megigérte, hogy a turkesztan főváros
nehány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis,
a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez
magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott.
Én azonban féltem hajdani főnököm fanatismusától, s minden ajánlatot
köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet
házánál töltöttem, utitervemben mindig valamely európai hatalom titkos
missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem
találhatván, azon hideg bucsúzásból láttam legjobban, melylyel magától
elbocsájtott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli
ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben
felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké
feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva czipők,
botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő
tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár
irnok ül a félig elrongyollott, szennyes divánon, amott egy csoport
asszony czivódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a
hivatalnokokat, megint egy másikban valami védencz hallatja a legdurvább
szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a
tartomány adminisztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet
töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan
intéztetnek.

Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a
szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat,
onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a
konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy
tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.

Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból
előkandikáló szegénység ép oly mértékben elundorított, mint a mennyire
azon tudósitás elrémitett, hogy ez a város, a persai helyekhez képest,
még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a
szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga,
melyeket Tezek[12] (marhaganéjból készült égető anyag, – a magyar:
tőzeg) mellett főznek, s midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa
kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, kiki
elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény utitársaim arról
tudósitának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még az nap
délután indulnunk kell.

(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost
csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha
a koromfekete setét éjszakában, zugó szél és szakadó zápor között több
órahosszat kellett is lovagolnunk, eszemágába sem jutott, hogy a most
elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.

Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek
közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a
lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély
álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég
hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott utitársaimnak csakhar éji
szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hivták, s a
hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a
biró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak
állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két
oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas
emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval
szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt
majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson
volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40–50 bivalynak,
egypár bornyúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély
és ablaktalan épületekben. Nem is számitva a kiállhatatlan bűzt, oly
meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak
gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész
Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyü annak folytán
elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes
bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az
emberek, hanem még magok a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3–4 órai
lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek
megerősitése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló
kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket
megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy
magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen
távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magukkal két kavaszt
fedezetül. A mi engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a
megtámadtatástól, hanem örmény utitársaim értékes ékszereket hoztak
magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon
fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.

Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető
utunkon az itt éjszakkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba
dőlt kőhidon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók
czélszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is
teritett, s midőn épen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa
oda siet hozzám s azt kérdi: „Nemde, efendi, te érted az európai
nyelveket? Halld csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?“
A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s
nagyon megelégedetlen vala, midőn senkisem találkozék, a ki a képzelt
hangok megmagyarázása által kiváncsiságát kielégitse.

Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke,
hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől
támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi
kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai
már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében
állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon
nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk,
melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti
mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm
egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e
lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista
Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben
áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész
tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait
csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti
törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna
habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története
egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend,
mint senki másé az egész keleten.

Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték
fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk
többé oszmanlival, egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények
laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember
kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este,
Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki
alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának
törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát,
Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse
valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás
felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa
dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki
mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel,
kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e
vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem
hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig
végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó
étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló
tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert
ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon
szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus
magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és
társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily
nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra
méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az
ember ilyesmire még csak nem is gondolna.

Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely
ép oly hires útjának rosz voltáról, mint veszedelmességéről: korán
kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi
még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább
megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem
is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára
sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist
mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét
összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd
hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban.
(Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd
boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg
nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a
nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas
valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia
kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az
utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk
magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre
küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves
reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s
minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve
ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig
ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat
megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn
szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem,
hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó
szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított.
„Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott,
hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt
tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő
fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint
gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok
felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét
ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire
nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a
helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen,
érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták
meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal
megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű
aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő
most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész
éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz?
– felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen
felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily
fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem
nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi
kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“

Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a
nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket
és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták
félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak
megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak,
miután fenebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is
odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet
mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott
drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész
jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a
mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk,
holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi
méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok
megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem
is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem
megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s
mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém
magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a
legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak
elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el.
Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a
legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett
belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.

Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények
laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan
suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz
sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé
ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland
még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata,
valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a
tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és
beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez
egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok,
mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki
a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan
hasznát nem veszi.

Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő
előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a
lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a
kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból,
s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg
egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott
Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni
kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben.
Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal
nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s
szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok
között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el
nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk:
„Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a
határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S
utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és
vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak
vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a
törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul)
nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor
európai utazóval.

(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett
utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy
alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed
beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak
főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról
és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik
neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb
akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva
tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer
piaszter fizetéssel.

Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz
háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen
küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a
ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy
negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó
fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb
megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12
éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy
ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése,
hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei
különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi
typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd
nemességnek.

Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli
után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e
környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden
veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, –
viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a
félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes
kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen
emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető
előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja
az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak
gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem,
midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s
ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb
karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak
társaságában haladandók keresztül.

Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló
örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai
csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok,
eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság
fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a
háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek
segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény –
maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az
orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza
volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó
zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk,
– a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a
part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A
szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni,
kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy
valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el
vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember,
ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor
veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt
kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk
is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron
keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett
utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze
zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely
az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint
mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.

Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók,
jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség
nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű
alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad
pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még
eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az
ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig
rettenetesen megboszulja!“

Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között
a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr
szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és
gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig,
Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily
roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az
uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek.
A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal
könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani
eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika
milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére,
– s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.

Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de
még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy
üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy
katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres
osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a
helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené,
s azt hiszem, jól megférünk egymással!“

A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt
szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben
gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le
bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát,
hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután
csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után
a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a
magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak
Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített.
Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország
határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével
foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig
csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn
másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom
kellett, melyhez most én magam is tartozom.

(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun
és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s
minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is
egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is
sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek,
mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten,
vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet
aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára
kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a
határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el,
melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira
megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint
idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a
tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a
kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók
csüggetegségétől függ.

A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet
gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő
rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik,
csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre
szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási
törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen
hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak
összeszögellése nyujt.

Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett
fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel,
pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi
távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre.
Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem
fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók
igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az
utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen
meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők
maguk törnének a karavánra és megrabolnák.

Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj
oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó
medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn
járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek
csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél
mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a
környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók
Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik
vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező
kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ
tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás,
szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a
ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának
legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés!
Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a
melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy
olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék
fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken
mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok,
melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész
ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a
hiúság még megbocsátható.

Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló
épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig,
honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország
– mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már
persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti
mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem
határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden
ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan
vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni.
A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az
illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak
munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két
ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám
el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való
megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási
helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által
mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba
mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a
még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos
országának végbucsút mondanom.


III.

A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá,
s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák
bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s
ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető
legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied,
efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott
ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu
szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól
idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában
örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén
tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő
házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való
kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem
volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen
megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa
faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban
használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a
másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.

Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb
tisztnek szolgál állomási helyeül, ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet
visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani
török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött
medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor
ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a
legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre
tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá
örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita
tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi
tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.

Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások
bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb
kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani
élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások
vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van
bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa
finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert
valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni,
ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.

(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem
mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény
utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet
gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös
sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem,
midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és
örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott
valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne
én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen
lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy
csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A
ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt
aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem
igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s
redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben,
nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének,
mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az
ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a
vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál
is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés
alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a
menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik,
hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban
megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy
a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a
szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat
felé követék.

Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu
a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis
száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen
magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon
irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb
dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e,
hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két
tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt
ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig
rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát
és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy
ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.

(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba
menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két
órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös
csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a
kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre
tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út
torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű
szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény
felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak,
mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást
rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad
abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s
elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők
éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó
csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni
nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót
kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet
okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast
felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét
szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi,
valamint a farkas is, ott maradt.

(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia
egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó
ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már
előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb
zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal
elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben
a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség,
az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város
is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török
városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a
nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint
1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka
tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én
a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj
okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán
emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint
ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a
bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár
valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak
mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz
elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A
bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló
épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de
eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban
látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a
különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg
viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties
jellemvonások dolgában nagyon szegények.

Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e
sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez,
minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott
helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen
az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli
zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban
rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten –
hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is
megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek
között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s
több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni.
Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a
kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt
mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab
szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul
hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.

S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett
azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és
Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt
Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a
közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember,
melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen
épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos
négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van
felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul
szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely
alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik,
elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6
láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll,
gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös
enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a
Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú
bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő
az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki
ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik
egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy
egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.

Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és
áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek
lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül,
a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló
hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok,
Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az
ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva
nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó
tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a
karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását,
adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a
rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a
legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő,
kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta
meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a
képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét
elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a
legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan
végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és
szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de
azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a
minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“
Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi
esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja
életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali
szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne
szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.

(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep
megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már
eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban
szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta
utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a
legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel szemközt oly követelők, hogy
az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is,
azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos
adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A
szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép
nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly
nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ
szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra
itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi
szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.

Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk
tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség
nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap
reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy
találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal.
Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak
valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok,
éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is
csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem
utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára
ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos
hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak
a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.

(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön,
s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már
rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen
utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén
hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.

A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy
út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran
közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A
nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt
ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir
bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a
természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn
körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam
egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s
közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet
varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém
vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más
néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden
oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel,
valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy
azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal
keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három
hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust
és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.

A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi
távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól
müvelt, de sok helyen sziksóval boritott térségen haladván át, jó
déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték,
azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra
vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap
(Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át.
Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi
egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre
mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül
Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő
városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig,
végczélját képezé.

Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más
egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő,
mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott
egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás
épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város
fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy
Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő
annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó
(láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges
éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg
lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a
melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett
vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.


IV.

Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük
utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes
ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam
elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese
alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek
szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani
pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős
hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem
magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon
halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi
bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy
a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan
legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is
megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva,
kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir
karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd
egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint
az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már
magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul vonuló,
hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon
veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy
én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek
hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a
levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos
csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és
bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb
emlitett szép karavanszerajhoz.

Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők
rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az
igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek
vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig
együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s
engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e
becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú
Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők
eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint
fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a
körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven,
csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott
s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé,
vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik,
ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s
szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan
érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké éber
spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden
elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel
utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám
elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a
fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires
tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal
(nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott
hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon
saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához,
azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami
nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek
izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban
rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága
ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete
csakhamar mindenütt barátokat szerzett.

Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott
fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen
második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az
azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet
legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem
s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen
érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén,
mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára
figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam
gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest
sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső
napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb
álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő
magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal
elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a
törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal
inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s
igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső
vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon
meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az
európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa,
az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé
(tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik,
kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat
tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt,
vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az
egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett
bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző
részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá
vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az
egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két
marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de
a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem
tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet
tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és
tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a
legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket
szennyezni!

S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó
Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész
bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké
feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az
első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz
esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész
életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek
kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif
legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős
lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót
nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más
egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit
venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki
bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott
ajkairól.

Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve,
eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe
magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az
embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy
városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment,
s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott
ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul
üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy
zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még
most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavanszeraj kapuja előtt, s a
rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele
kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“
Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös
férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás
olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte
az ember szájából kihangzani.

Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá
előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul,
a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán
hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden
meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar
visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a
karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi
németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át
szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives
felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb,
itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati
czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után,
valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az
átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt
előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ
csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de
tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem
olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg,
legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai
barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint
közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém,
s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell
vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az
itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim
azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész
Szamarkandig szereztem magamnak.

Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik
odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr.
Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig
utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában
mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az
ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való
átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros
kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet
hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri,
nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az
ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a
keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán
barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy
azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább
csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a
szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus
mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének
hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval
azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték
sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy
keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak
ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint
ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi
között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély
zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig
lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről
tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre
akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik
legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén
egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat
ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette.
Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem
könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t
(a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad
kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.

Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért
adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra
térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –)
visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban,
nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint
kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy
szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván
ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy
kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen kedvencze volt)
egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy
szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket
Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani.
Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok
rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra
mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget,
feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor
megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén,
papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába.
Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf,
valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.

E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s
kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között
váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény
is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli
ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az
ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése
teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést.
Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás
szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag
tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan
feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város
talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb
kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala
konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba
hatoltam, mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie.
Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen
büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással
szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a
herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan
komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek
fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy
keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az
udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva,
szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel.
Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de
legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a
harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes
Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet
valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még
ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a
fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor
egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn
a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a
parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik.
A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa
czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra
(fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél
sem szabad hiányozniok.

Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű
herczeg, komoly, mély fontoszágú arczczal helyet foglalt, mig gazdag
kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott
fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a
királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a
herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt
rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a
királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az
egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra
befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint
kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki
Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs
fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt
állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t
(dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s
még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma.
A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá,
majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most
Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas
hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek
tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók
száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény
kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna
saját maga előtt.

Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz
lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel
osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még
mindenkinek különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal
az ünnepélynek vége lett.

A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása
volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba.
Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni,
Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és
Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike
szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy
kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az
itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s
ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy
egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj
királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még
nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez
utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két
órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk,
az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt
teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25
európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s
tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan
állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak
gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel,
tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak.
Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete,
a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel
sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gunyos
megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt
a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.

Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a
legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes,
redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású
mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta
elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s
pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb
körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon
ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is
osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos
karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő
keletinek ellenében.

Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján,
valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága
kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a
városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk,
mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat
váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket.
Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok
közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel
csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó
diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak,
viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se
hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat
Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Iran
kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon
fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai,
khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak
egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati
portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati
közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon
át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven,
minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden
hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen,
semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani.
Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja
által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán
veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy
keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a
bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó
csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja,
történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban,
déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.

Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb
utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás
szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán
az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és
teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal
szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s
bucsút vevén a barátságos európai Koloniatól, junius 25-én, nehány
órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt
töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de
másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra
felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében
meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság
eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar
társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk
uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon,
jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve
kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével
kezdett játszadozni.

A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak,
gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak,
mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a
jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az
egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem
nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s
az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg
megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem,
minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam
mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott
utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt
tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét
és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e
szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől,
mint a kis táska és a szegényes öltözet.

A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik
visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy
irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de
ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt
mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti
népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre
gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden
csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s
hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a
legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni.
Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk,
jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti,
csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi
világosságában mutatkozni.


V.

Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett
tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy
példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz
tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom,
hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a
legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve,
csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a
tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a
megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is
csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk
ide iktatni.

Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála
az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül.
Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok
tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett
ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos
fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek,
vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére
magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul
szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet
tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az
állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár
napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó
szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát
épenséggel nem éreztem.

Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az
éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki
persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a
tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg
megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant
elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India
felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s
még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek
leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak
Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20
millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a
persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután
s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok
számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet,
kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára
kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók
szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani
helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan
ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden
tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz
követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa
udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket
levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A
gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb
ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét
visszaadassanak.

Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar
elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene
egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött
hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak
praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már,
mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és
magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet,
s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni
minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni
fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt
állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem,
egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan
álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták,
valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig
Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta
szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam
volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért
tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet.
„Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én
dohányom nem fog jót tenni neked!“ De a zöldfejű zelota nem hagyott
alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté
meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már
is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az
udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség,
siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától
környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy
mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.

Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma
pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint
hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek
neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják
meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek,
csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész
hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él.
Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy
az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött,
ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még
nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről
egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim
ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a
csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két
harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig
egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel,
mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen
törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen.
Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia
tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a
tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.

Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden
kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek
és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép
Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj,
változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó
megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem
állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában
ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így,
egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön
előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s
állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta
tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette
volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta
redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami
csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és
tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas
tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes
történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy
az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.

Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, hogy immár túl
vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon
kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő
városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után
termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább
utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan
állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos
falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek
viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma.
Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni,
azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy
boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A
nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek
falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy
nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki
épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták
elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről
szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon
elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő
müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a
gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.

Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már
csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a
várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék,
nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a
tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn a nélkül, hogy
azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén,
mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat
megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most
tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára
utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt
gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott,
mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap
egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem
egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a
frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna)
hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok
jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és
talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben
olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan
űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak,
vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s
mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig
tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez
maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.

Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta
annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le
figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet
lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy
szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk
emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba
nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama
vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen
küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s
általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi
csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett
lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait
viseli ama küzdelmeknek.

A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a
városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A
Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ
mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban,
itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől,
elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák
azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s
melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden
ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki
ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem
kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb
óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a
nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben
felgerjesztette.

A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam,
melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, –
itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és
párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok
függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás
megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar
balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak
gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész
családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről
nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza
leirhatatlanul komor és szomorú volt.


_Tazie_.

Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az
opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre,
ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban
néma csend lőn.

Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit
és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a
szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett
felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim,
ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk
reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra
Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség
egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen)
kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment,
megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait
Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes
névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot
dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah
fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt
bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a
közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse.
Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék
meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat
éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra
előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s
gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett
utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid
csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának
kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid
trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a
legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali
Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától
meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni
vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a
legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt
visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése
valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis
csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az
asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép
párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít,
anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja
látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez
lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid
csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb
kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé,
a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás
csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott
piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő
jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család
közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a
szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó
sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a
hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik,
port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére
mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a
mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha
elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti
Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a
Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S
mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá
lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel.
Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal
minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes
nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek
tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége
van.

Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám
általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő.
Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét
megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az
oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen
nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A
gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg,
melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az
első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily
komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő
gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem
töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják
könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még
nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb,
ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú
szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat
illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.

A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen
különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok
felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott
nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta
szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az
előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak,
melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott
meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a
szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt
tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind
valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve,
fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek diszíték. Minden markolat
tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy
az előadás itt a leghivebb[13], senki sem fog csodálkozhatni, ha azt
állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az
valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél,
legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen
egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál,
itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen
vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó
Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy
nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy
közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek
pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik
napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita
világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e
napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes
opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel
ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában
meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg
episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen
le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen
első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban
megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz,
soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita
tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl
járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása
legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe
vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal
támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika
és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is
nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk
általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket
látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg
eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek
konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt
sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével
illetik.

[Illustration: Szultanie romjai.]

Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes
Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több
fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende
Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is
bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek
arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék
téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót
sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és
Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy
Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom
elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain.
Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török
gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt,
mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott
el hőse igazságszeretetének bizonyitására.

Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a
levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi
szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek
gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a
fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra
nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész
karavan találta már sirját a hó-zivatarban.

Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének
megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a
falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a
házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos
hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen
drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát
akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy
lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit
kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett
az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom,
nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből
származik az egyenetlen arány.“

Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk,
a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend
török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a
mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb
tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami
kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is
volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban
még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is
találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé.
Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira
meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust
láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek
ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság.
A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben
gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az
ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen
hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan,
másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig
ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek
kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal
megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen
kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját
szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani
ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén
szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem
mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém
szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.

Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában,
mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes
felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a
városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán
setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges
élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam
mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála
napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és
sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi
szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas
olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és
gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a
legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül
kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz
fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy
lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral
kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől
nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a
karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron
át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és
vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint
egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és
barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom,
de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez
hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri
mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a
kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani,
hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos
ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy
sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget,
melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy
Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek
fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti
szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem
tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak
öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja
volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap
kövér lovával ellovagoljon fölöttük.

Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt
kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem
egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített
betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást
tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az
álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s
elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra levő két másik állomásra is,
éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt,
tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a
nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is
egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek,
mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy
egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és
szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az
ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás
magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött
nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát
leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, –
egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először
távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg
füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy
annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik
fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az
egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket
közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam:
„Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja
volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az
hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának
itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól
éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak
egyetlen állomásnyira van tőlem.

Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s igy czélom első
részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az
aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s
minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi
minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a
török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet
illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg
sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider
efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és
jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam
volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint
valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki
belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia
sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is,
hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet
keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt
bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való
egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására.
S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de
mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának
egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom,
melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.

Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám,
hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas
karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár
hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka
csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom
megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe
essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas
életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken,
– a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat
igen megörvendeztetett.

Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom
mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy
dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s
küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és
szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.

Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már
egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint
mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári
reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.

A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni.
Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént
s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett
volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is
kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak
azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a
megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem
föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak
félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e
fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák
mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a
Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes
szegénységében.


VI.

Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket
általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz
kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan
érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit
a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny,
szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna
hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok,
lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a
legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai
fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn
Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő
között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az
európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel
szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett
én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak
fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes
kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol
az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak
bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely
utczáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic
osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett.
Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és
visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam
rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő
katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus
tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment
lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis
falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén,
Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.

Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári
hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon
tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség,
melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt
ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem
valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre.
Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi
utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat
kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő
különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s
minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem
sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki,
milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz
való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik,
a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le.
S ha Iran bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, a ki
Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a
konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig
kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz
paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi
mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak
másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket
meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még
pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb
székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet
legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott
jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd
beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát
s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg
volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s
hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.

Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik
minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön
szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná
változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik
hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s
előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát,
Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt
általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind
az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember.
A ki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha
utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen
hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig
ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák
nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak
fél idegennek fogja tekinteni.

Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a
törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő
székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben
elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már
szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését
akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a
nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly
helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme
hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának
hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.

Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az
első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, –
azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit
mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire,
melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező
esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag
szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is
el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a
haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte
ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat
fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek
Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még
a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje
is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok
szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában
Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják,
mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen
ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki
szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a
másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a
fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában
Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér
márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is
kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag
uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy
öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak,
sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint
egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük
elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa
fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat
létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás
öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a
lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga
porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát
tégla-veresre festi, de ugy, hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s
bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van
még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet,
s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több
napokig is nélkülőzheti.

Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb
mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és
fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez
magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében
hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez
utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában
a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr
a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos
nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság,
melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy
tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is
visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz
van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy
még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a
magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy
fejedelem.

A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor
tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási
modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden
keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a
főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. A viszonzott
látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne
összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság
hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a
persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság
dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak,
semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan
jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás,
mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó
selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga
papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész
mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája.
A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták
már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A
persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem
fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon
mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült
szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid
ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen
öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen
hogy ne botránkozzék meg rajta.

Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással
mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain.
Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a
portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy
csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog
mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen máskép van. Míg
egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg,
a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton,
roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte
kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan,
gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát
kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen
magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt
hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol
legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a
fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem
tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy
csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra
emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa
szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!

Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány,
mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel
szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor,
kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta
fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád,
fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő
dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé
szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé
hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a
tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem
legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is,
kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá
szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az
uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden
cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek
szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s
hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi
sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános
helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának
„berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi
szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez
egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok
is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk)
kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind
minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a
császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid
idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt
pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman
dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták
szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a
töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott
soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.

Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha
itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind
Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen
nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét,
mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon
sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener
és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes
harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis
csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő
csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb
hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a
megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol,
sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az
emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához.
Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az
odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló
szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még
a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy
csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de
mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.

Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban,
semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés
kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden,
kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen
soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a
hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még
akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés,
felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk
beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban
elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri az
ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is
énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott
történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való
megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa
fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s
nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető,
az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete,
mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S
e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi
Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is
megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is
csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam
világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden
cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.

Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása
után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között:
bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a
byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn
mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos
Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a
középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind
terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből
egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz
tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, az csak
a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek
kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban
álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész:
falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást
tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon
részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket
helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra
emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma
Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a
Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából
van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem
általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal
(nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak
maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a
Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat,
mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő
szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy
mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az
ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel,
diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy
elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a
szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a
királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert
épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek
– természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe
vándorolt.

[Illustration: Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel
Teheranhoz.]

Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is
elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa
sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá
udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul
Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba
visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is
tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott:
„Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen
parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása
felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje
haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem
volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem
dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A
persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány
tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a
szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is
van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek,
más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.

Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is.
Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van
meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például
Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két
hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek
az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél
elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó
forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város
bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is
kiállhatatlanok.


VII.  A király és udvara.

Naszr-ed-din Sah, Iran mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn
az 1848-ik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem,
mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb
vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint
ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan
tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iranban rendesen
zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott
egybekötve lenni. Az uj uralkodónak kiváltképen teli erszénynyel kell
ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, –
Naszr-ed-din Sahnál azonban épen ez hiányzott legjobban. Az egész
piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem
juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt
elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetlen eszköznek hiányával
volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák
nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa
kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer aranynyal
útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen
szivességről, s fél év mulva gazdag ajándék kiséretében küldé meg
tartozását. Az első csomagra ez volt irva: „Ezt Naszr-ed-din herczeg
küldi“, a másikra „Ezt Naszr-ed-din király.“

A tizennyolcz éves uralkodó, ki e fölött annakelőtte még a legnagyobb
elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében
sükeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál,
mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt veziri
minőségben követé Teheranba. Ezen férfiú, ki egyenesszivűségére, hazája
szeretetére, ritka belátására és statusbölcseségére nézve, nem Persia
történelmében, hanem az egész kelet ujabb korszakában valóban páratlan,
vaskézzel ragadta meg Iran regeneratiójának óriási munkáját. Igazán
csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földmüvelés és
kereskedelem emelésére, azon terhek könnyitésére, melyek a földmüvelőt
már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország
határain tul való sokasbitására. Még az olyas meggyökerezett hibákat is,
minők a megvesztegethetés, a fényüzés s némely osztályok veszedelmes
kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával
maga járván elől, a Nagy-vezir czimet visszautasitá s helyébe Emiri
Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a
világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir)
dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok
elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt.
Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket
volt minden sugarlás ellen, s midőn e féfiút legjobban vádolnák előtte,
épen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme
mégis eltérité az igaz utról. A tevékeny vezir kegyvesztetté lőn, a
városból száműzeték s utóbb halálra is itéltetett. A nagy férfiú, ki a
halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin
kastélyában, Kasanhoz közel. Elvérzett s vére nyomai a most nevezett
helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az
egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még nehány
évig a kormány élén állhat, Iran ma bizonyára tekintélyes állam keleten.
A mint Polak mondja, s én magam is hallám Teheranban, a király utóbb
megbánta volna elhamarkodott itéletét. Ügyes vezirjének elhunyta óta az
országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való
szakadatlan küzdelmeken kivül, kivált Oroszország ösztönzésére Iran
gyakran háborúba bonyolult Herattal, a mi hosszas küzdelmekre
szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A
király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább
hóditási tervekkel, kedvencz eszméivel, foglalkozott, s minthogy a
pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a
fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg
ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan
támadási kisérletek folytán, melyeket a szent pétervári udvar az indiai
és közép-ázsiai britt uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak
egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása
alatt áll mind e mai napiglan.

Ennyit a király politikájáról. A mi személyiségét illeti, Naszr-ed-din
Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint a mily koros, közép termetű
férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arczvonásokkal, szép
szemekkel, ajkai körül nyájas mosolylyal, gyönyörű bajuszszal s egészen
kurtára nyirt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, ugyszinte
társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, ugy hogy a ki
először beszél vele, nehezen fogja megérteni. A mi szellemi képzettségét
illeti, minden hizelgés nélkül mondva, – egész Iranban bizonyára ő a
legmüveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon
országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus irása,
meglehetősen rajzol is[14], e mellett a franczia nyelvben is jártassága,
de különös bámulatos földirati ismeretei, a miről saját magamnak is volt
alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iranban, a ki
Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de e mellett
a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképen ez
képezi kiválólag kedvencz tanulmányát.

Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem
miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban
tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas
etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz
kirándulásokat, vagy, ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek
legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégitésének szenteli,
a mi kitünő vadászszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával
daczolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül,
kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urokat fagyban s
hőségben a szabadba követni. A mily jól érzi magát annakokáért a király
e kirándulások alkalmával, ép oly kellemetlen neki palotája benseje,
nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek
csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán
kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is
magával viszi.

Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és
persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari
élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e
napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az
oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiában keresnők Iranban.
Igy az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában
véve most is a régi még, a mi Persiában lehetetlenné lett,
Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem még rokonait is a
legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek,
s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy
olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A
Kadzsar dynasztiában épen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a
fejedelmek, alatvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság
aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali
sahot emlegetik, ki, a mint mondják, száznál több törvényes gyermeket
hagyott maga után. Testvérei hasonlóképen nem csekélyebb számú utódoknak
örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira
megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi
atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon
igénybe venni, mi egyébiránt Iranban nem is jut eszébe senkinek sem, –
kénytelen egy egész csomó királyi herczeget minden figyelem nélkül
hagyni. Ezek annakokáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden
osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető,
milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban
huzamosb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy
lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza czimet, mi ebben az
esetben herczeget jelent, s mostani alacsony állása daczára, az ereiben
folyó királyi vérre utal.

Természetesen az irani királyi család magán vagyona is sokkal kevesebb,
mint a törökországi oszman dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép
és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és
tartományokon kivül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül
kap, az állampénztárból azonkivül még busás havi pénzben is részesül. A
kadzsarok gazdagsága kiváltképen a király magán kincstárából áll, mely
pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál,
drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy
ezt egykor a török követ kiséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek
után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok
felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt
(világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek
egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur
(világosság hegye.) Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy,
hosszúdad s közepén emelt drága kő valóban csak olyannak látszék
előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes
rubin, melyet Tavernier a hires franczia utazó adott el, s úgy szinte
van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott
Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értéküek,
melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal füzötten, nagy ünnepélyek
alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok közül, az előbb
emlitett nagyon kivül, leghiresebbnek mondják azon másik tizet, miket a
király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy
oldalon. Van ezeken kivül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb
drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse
(felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle
tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma),
melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos,
szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd
hogy meg nem vakitják. Van ezeken kivül hat vagy nyolcz királyi pálcza
több gazdagon diszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb
sulyos arany és ezüstneműek.

A dynasztia ezen magán birtoka fölött mindig maga az uralkodó
rendelkezik korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon
nejeinek is be kell érniök azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul
juttat. A herczegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha
maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsiros hivatal által szereznek
birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze
gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig
tudják megszerezni. Már maga e most emlitett körülmény is elegendő ok
arra, hogy Iran előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha
a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akarhány olyan szülő, a kit
egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket
akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari
ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének.

Senki előtt sem lehet tehát feltünő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni
királyi harem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha
ez utóbbinak tagjai egyesegyedül pénzen vett csirkaszi leányokból
állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem
házasodhatnak), a mi a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a
konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint irani
hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több,
bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetlen mértékben uralkodott mind a
szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy
Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly
rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett
egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével, kötendő házasságába, miután
a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában
hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei,
nagynénjei s tulajdon leánya keze és szive fölött, s testvéreinek egyike
semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három
olyan magasb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymásután, kiket ezen
kitüntetésre méltóknak itélt. Egyébiránt azon körülménynek is igen sokat
lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, a mi a keletieknél vajmi
nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s igy a haremet
elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el
szokott követni, hogy egyik-másik irani szépséget, kinek tekintete
királyi szivét véletlenül megsebezte, hatalmába kerithessen. A legkisebb
bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencznők
szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni;
mert a király rabja lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar
megunja a haremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük
megszabadulhat.

A teherani királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és
bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencznőt,
mind az exkadin-eket urokkal egybefűzi. A teherani királyi család minden
tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden
egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes
fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha
sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki
bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult
viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota
dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól,
künn a szabad természet ölén magán élvezeteit felkeresheti. Hogy a
királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint
eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak,
személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi
császári urhölgyeké. A ki e most emlitett városban ünnepnapokon a
császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb
lovak által vont díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek
és más ékszerek fényében uszó hölgyek, minden őket környező eunuchok
daczára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, a ki tudja, hogy
Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az
őket körülzsibongó ifju efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja
lepni, ha Teheranban egy kék zsákba öltözött királyi hölgygyel
találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, ha csak azon ütések nem,
melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden
tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is
igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges
ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők
sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily
jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek
példája, kikről Polak azon tudósitást közli, hogy a királytól elválván,
egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi
kollegium valamely növendékéhez.

Valamint az egész persa nemzet sokal távolabb van Európától, semhogy a
mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai
politika ostoraitól annálinkább félhetne, ép ugy a Teherani udvar is
sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar
szerailja, mely az európai diplomatia tekíntetének s az odavaló és
külföldi ujságirók argus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon
időben, midőn Morier közzé tette csipős satyráját Persiáról, a teherani
udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes
tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla
ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah ujabb időben is nagyon felgerjedt
Gobineau Persiáról szóló legujabb könyve ellen, minthogy a franczia
gróf, ki a teherani udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely
viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják,
hogy a király felgerjedésében valamennyi franczia tisztet el akart
bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia
történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: „Páris
sokkal távolabbra van mi tőlünk, semhogy az a rosz hir, melyet felőlünk
ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna.“ S valóban,
nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a
teherani udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben
csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, a mily mértékben a nyugati
befolyás terjed, ép úgy a teherani udvar visszaélései is csak akkor
fognak megszünni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez
azonban aligha fog egyhamar megtörténni.



KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.


I.

Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz
támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen
utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben
tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori
fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a
hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a
maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész
vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz
egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert
közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti
előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala,
kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala,
a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami
balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül
elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt
semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem
választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére
esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál
biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen
belenyugodtam sorsomba.

Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az
a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint
a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a
nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra
felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk
érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben
gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak
legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg
nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az
világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker
Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után,
melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve
van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek
történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán
műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az
élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi
Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak
megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az
ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.

Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli
képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte
foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa
hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna
egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli
vagy szunnita név a siíta Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még
a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török
követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset
épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról
oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a
szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál
fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de
kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli
igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak
s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S
minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos
tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő
jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s
egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló
kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.


II.

Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis
öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros
övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly
csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át
eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő
karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után
be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak
itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s
minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után
útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott
öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból,
iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a
Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös
tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak
is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet
szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel
találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek
váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha
egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah
Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak egyszersmind
caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a
mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám.
A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s
azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis
miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik
tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk
egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de
annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak
lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a
czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki
foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat
akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok
neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak,
Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen
könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál
feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas
portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre
lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg
czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a
legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé
lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy
mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden
vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni,
minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel,
gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak
elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s
felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom
ábrándjaiba merültem.

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az
ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit
látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam
elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő
volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime
most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon,
minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom
érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném
meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A
tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova
vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő
egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly
meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére,
hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah
Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon,
árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre
sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám
biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki
minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van
a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem
volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki
magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk,
fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy
másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani
kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a
karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a
társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi
szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még
mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid
szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre
hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan
töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet
találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával
szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után
aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti
indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy
távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó
helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy
mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett
fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét
jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek
borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires
Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy
a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom
azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel
sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz
között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a
persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s
más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja
rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e
vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta
persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól
gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy
a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós
tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de
mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz
Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a
környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok,
miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.

A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre
telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott,
csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé
változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa
ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által
megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig
pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már
is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja
ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen
éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen
kárpótlást nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket.
Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a
pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a
vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való
lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az
állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s
midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat
(kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk!
kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden
csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt
összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla,
hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához
jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, –
mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“

Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez
a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész
Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán
víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez
földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága
nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig
haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind
regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy
sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul
nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még
sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített
arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal
legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron,
sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél
kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek
gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól
üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak
sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült
a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda
sem mert pillantani.

Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg
füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó
órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy
elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn
kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már
okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és
szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől
kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas
karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb
felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá
felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még
gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára
odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag
vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának
rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó
látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és
szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még
jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem
állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő
e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell
mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti
szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás
megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol
Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben
tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A
halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut,
s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy
öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy
deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e
vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s
Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat
az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen
kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e
mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“
mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik.
Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik
ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki,
s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen
hozzászoktatni e portéka hordására.

Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő
szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, hogy egy tekintetet
vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok,
mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú
menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen
látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta
kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket
gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez
nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert
a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent
vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a
paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.


III.

A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag
feltünte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavanra, hogy a
négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga
számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen
tájakon, mégis, megérkezvén, a karavan minden tagja abban a nyomban a
medenczéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél
órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban
kisétáltam a karavanszerajból, körülnézni a vidéken, a halottas karavan
ujra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a
karavanszerajtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek
közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rosz szagot
a lakatlan táj felé vigye. Mikor siíta társaim előtt csodálkozásom
fejezném ki e fanatismus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések
kiséretében, engem, illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus
végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből épen most jövő
délpersiai, mint ujdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, a ki a szó
szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s
több higgadtabb utitárs is közbe veté magát, s azzal ügyekeztek
lecsendesiteni, felemlitvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent
vértanú sirhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában ép úgy
beszélnek, mint valami európai keresztyén királyról. A siíták és
szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez
utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák
olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában
semmi közük.

Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás ujból való
megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit
s távoztam, a pompás karavanszerait megszemlélendő, melyet – a mint
mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a hires
Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület
található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem s
nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor
a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb épitmények lepik meg
az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége
emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak
fáradalmaitól meggyötört utas számára enyhadó fedélről gondoskodni.

Minthogy a következő állomás tiz ferszakh távolságot tett, még
naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan
rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán
tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy
állomás abrakját, s igy az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzomban
szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság,
azonban már is teljebizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy
én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná
teszi a siítát, s kivel egy tálból enni a legrémitőbb véteknek
tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A
konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség
vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi
Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja
meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs siíta meg nem
állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták
igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld
turbánja Alitól vett származását jelenté, ki ujra, meg ujra a három
khalifa bünös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állitólagos őse ellen
elkövettek. „Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy
sereg szitok követé – mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e
szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb
hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött?
Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod
e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed.“ Hogy a
heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra
vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s
akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám
kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az
egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt
volna.

Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan mult
vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal,
midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a
fürdőszolga hidja) karavanszeraihoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből
eredő s elegendő széles folyón visz át. E hid, mely imitt-amott már
pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épült, s azt beszélik róla
a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán
alulinak itélé, oly alacsony származású ember épitményét venni igénybe,
a miért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a
rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéseül a habok között lelte
sirját. „A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá utitársam – hol
arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a
legalábbvaló gonosztevőkkel.“

A karavanszerai egészen a hid mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a
hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom
környékezett meg, hogy a világ minden kincseért nem adám vala, ha
legalább egy félórig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta
negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba
érkezni, hol bucsu, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis
karavanra. Kum, mely a távolban csakhamar feltünt számos zöld
kupoláival, s kivált pedig a sirboltnak a kelő nap által megvilágított,
s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa.
Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó
bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A
magasságos asszony nem juthatott el vágyai czéljához, mert Kumban
megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik
eltemetve. Ezen szent sírokon kivül, valamint Kerbela, úgy ezen város is
kedvencz temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról
ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a
Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sirhoz, a szent urnő
kegyteljes pártfogásáért esedezni. Ez azonban egy általában nem szolgál
azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb
gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által
üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide
menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.

Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint
egyéb bucsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket
kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott
egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt
akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a
rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az
ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, a mi ősrégi szokás
s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű
„vastuskó“ eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem
keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen
csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének
szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a
kurd, arab és turkoman nomad törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek
egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely
persze nagyon szemébe ötlik az értte epedő utazónak, de azért senki sem
mer hozzá nyulni, mert az eltulajdonitás a legnagyobb szentségtörésnek
tartatik.

Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el
mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb,
mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem
is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár
közepén álló karavanszeraiban szálltunk meg, s nem mondhatom ki,
mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart.
Egypár órával felüdülésünk után, incognitomhoz hiven, mindenekelőtt a
szent sirt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztitván, s a szokásos
mosdásokat végezvén, a többi bucsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról
pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én
voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa
hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt irta le, a mit
szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósitását egy persától
nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a
mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheranban, az előcsarnokot
lephotografirozta is, s a képet: „un tableau reussi du saint
sépulcre“-nek czimezte is, egész bizonysággal állithatom, hogy műtétele
közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden
befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan
frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is
betekinteni.

Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s
azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állitólagos
ősanya őrzése van bizva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a
benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska
emelkedik. A „nagy“ Abbasz Sah és az „igazságos“ Kerim Khan voltak azok,
kik ez épület felékesitésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma,
melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására fordítottak, s ha
jól tudom, a kupolát három körömvastagságú aranylemez borítja. A
bejárást egy portale diszíti, melynek remek kasi-müvei, a legfrisebb
szinekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a
mély azurkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazóra, ki
ilyes keleti diszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső
vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van boritva, de rendesen nehéz
szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok
saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen
meggörbült állásban felmegy, mindenekelőtt meg kell csókolnia a küszöb
hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még
sokkal meglepőbb, mint a most emlitett rész. Itt az arabeszkek és
kasi-müvek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s
bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl
van halmozva száz meg száz prismával, dombormüvekkel, fülkékkel s más
egyéb épitészeti czifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és
izlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massiv
ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van boritva, épen
középen áll a nagy csillár alatt, a boritékot évenkint csak egyszer
veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy
kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, ugy itt is
imatáblák függenek alá a kerités rácsairól, némelyek maguk olvassák
ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek
fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek reczitálják el
helyettük. Van itt kiáltás, ének, sirás-rivás, szeidek szemtelen hangú
ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem zavarja, mert a
kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki, homlokát a
kerités hideg érczéhez nyomva, ott ül órákhosszat, merően bámulja a
koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra
s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint
inkább roppant tömege lepett meg kiváltképen. A persa igen szereti a
drága köveket és nemes érczeket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a
szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak
nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer diszesíti. Minden gyémántnak,
minden aranynyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon
oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy idehozza. Előttem egy igen
szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltünő, s midőn e felől
tudakozódnám, azt nyertem válaszúl, hogy ezt egy férj hozá ide
ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a
Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn
onnan a szentnek sirjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a
lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül
kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor
adá a most emlitett hálaáldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi
öltözetem a siíták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt
is, hála utitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember
meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó
földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem
azon utitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sirját keresék fel, s kik
gyönyörű alabastrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű
feliraton kivül, meglehetősen hűn talált képük is oda van vésve. Feth
Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségeért
nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt
leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött a legszebben, korának legnagyobb
hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélczegebb lovasok egyike.
Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai
sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.


IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak,
nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron
kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az
egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész
Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének
kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös –
számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még
héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most
ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény
phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt
igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban
az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók,
miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék,
a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem
kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe
mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor
hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván,
odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és
furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s
ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére,
bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.

Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma
igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi
természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon
gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd
hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós
izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem
egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide
hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg,
melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint
minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán
természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a
netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag
vegybontását ne ajánljam.

Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a
karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk
tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom
őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel?
Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a
tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan
kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették
nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében
körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma
(pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy
akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog
szinét viselné magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve
ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt
szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt
ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem
tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az
ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott
nyugotunkban keresendő.

Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó
kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a
faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli
kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája
áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára
nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság
tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön
szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla
valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet
nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent
sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk
fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda
settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az
üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy
egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn
utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a
nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet
tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de
csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen szive igaz
ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.

A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő
karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek
a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti
vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a
legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el
a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra,
melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz,
sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság
nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn
tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt
különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták
eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más
utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi
másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.

A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi
állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás
járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt
mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken
nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s
pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom
magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a
csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon
örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó
darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú
városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó
európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor
egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak
fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három
órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben
hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt
egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant
kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész
világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg
igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik.
A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában,
melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már
jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a
pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.

Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen
emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a
gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész
közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli
Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan,
kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak.
Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik
tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban
találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab
kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény
gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a
legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt
ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a
legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab,
mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és
tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja
megsérülne.

Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb
állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma
már egyéb városok is kétségessé teszik.

Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem
skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen
utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly
költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező
tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a
tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent
megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami
adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már
valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával
éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik
szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy
csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen,
természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé
nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak
neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki
minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani ügyekvém, hogy én
magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam
előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.

Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet
Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a
sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a
Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még
inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási
sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz
lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát
azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá
érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet,
a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a
hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve
volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a
holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő
folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag
tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki
ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal
csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.

Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat
hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli
állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly
gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon
nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga
kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel
csakugyan igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia
egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el,
mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött
szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más
európai utazók ezt állitják.

A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a
pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt
le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott,
melynek emelete azonban (Balakhane)[15] csak egy szobát foglalt magában
előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat
elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett
póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó,
európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az
egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia,
ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni,
az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle
France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon
csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel
ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy
derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit
irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát,
mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa
póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki
akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol
Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb
részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva,
közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást:
„Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok
semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem
s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis
azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott
más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt
felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan
alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“

Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a
karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól
egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita
voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly
kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak,
s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért
mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák
ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben
nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége
ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is
nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat
valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még
veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy
ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden
nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy
ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk
beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap
egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind
beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni
gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon
tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold
dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát
szidalmazni!“

Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős
meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő
állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken
vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő
és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t
szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz
állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást
szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng
vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag.
Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt,
élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás
vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű
jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon
irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott
találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az
oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni
szokott adót vitték volt Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat,
kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig
tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak
iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve
dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még
jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek
feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül
röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása
alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a
persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása
felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a
mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban
irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték
irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert
sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek,
egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a
legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették,
vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint
egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele
kell nyugodnia mindenkinek.

Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi
fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal
nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a
szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu
vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg
akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s
másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani
törvényszék kezébe szolgáltassa.

Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a
nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom
daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem
fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi
fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a
Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a
legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e
fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi
palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi
reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár
minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek
galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb
városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész
Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a
városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.

Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási
terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig
felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

  „Iszfahan niszf dzsihan
  Ger Lahur nebased.“

  „Iszfahan a fél világ, ha Lahur nem volna.“ Azaz:
  „Lahora után Iszfahan a legnagyobb város a világon.“

Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni:
hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, a míg a várost
körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város
körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat
német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes
kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása
mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először
merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig
lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek
között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület
emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan
környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül –
mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát,
az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek
száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait
eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban
mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa
található még e helyeken.“

Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s
épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba
lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és
mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s
Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében
kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú
bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe
jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag
meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavanszeraiok
egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem
magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása
daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.


V. Iszfahan nevezetességei.

Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig
imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas,
fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak
s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A
város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett.
Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának
kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet
tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem
csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak,
georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül
szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz
idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része
jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon
terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus
lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára
belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis
kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul
majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám,
egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a
használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú
síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb
zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az
európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül
azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn
a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:

  „A Caesarok büszke trónján ime hálót sző a pók,
  S Efrasziab kupoláján a zordon bagoly huhog.“

Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával
untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi
ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a
nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah
főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos
négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll,
mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban
részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak
szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött
hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara
Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata
refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a
lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek
alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen
részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha
pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is
ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért
diszítették. Közel a meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó
látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté,
kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes
házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet
megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem
szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket.
Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb
hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu)
még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának
bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész
Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek
felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér,
mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt,
virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes
képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel
gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt
élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az
is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát,
miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen
Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa
Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük
oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét
harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek
ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus
lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon,
az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek
itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is
varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai
hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott
pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s
a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában
hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely
ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel
vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!

[Illustration: Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része.]

Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg
az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile
(istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte
(rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a
Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület
falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel
ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják,
elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó
bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75
láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat
nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő
szinélénkséggel:

1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul
Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az
udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz
hátán lovagol. Ezen képpel szemközt

2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az India követét
fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai
elé.

3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és
Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül
végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat
meglepő szép. Ezzel szemközt:

4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével
küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.

5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja.
Ennek átellenében

6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani
fejedelem mutat be hódolatot.

Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van
ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan
varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a
palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek
nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek.
Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti
büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is
meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.

E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből
egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud
folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán
az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három
vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes,
még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive van, melyek
úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az
iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt
mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én
Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton
mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán
örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz
Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és
nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és
virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál
mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség
fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a
sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és
Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala
püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről
kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében
Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család
vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult
gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá
szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen
nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára
akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert
ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt
rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer
rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal
viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi
örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint
amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári
udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze,
egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban
még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti)
és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz
előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel
tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a
persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia
védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza
őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a
hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy
kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden
viszony által van képviselve.

Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még
jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias
buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő
vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is
megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak
felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer
pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem
állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az
országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen
egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz,
Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.


VI.  Az iszfahaniak.

Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen
pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott
voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép
minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre,
elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a
most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet
képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely
Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem
valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint
Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt
ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét
azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán
eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy
csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a
hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem,
de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg
vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem
sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi
osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél
az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba
bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a
persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság)
kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen
szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa
költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már
Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták
megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló
díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig
oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét
hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.

E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam,
ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg
(nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga
Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem
azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon
ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal,
elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze.
Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen
tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául
meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek,
kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem
kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól
megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana
most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak
tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon
tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot
tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék,
semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába
sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s
azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el
kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen
szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a
szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben
dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most
bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy
történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után
nem sokára el is távozott.

Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s
nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több
óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e
crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen
sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és
annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan
már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött.
A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos
vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India,
Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s
egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti
csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati
czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött,
s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel:
„Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani
bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is,
rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek
minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem
látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi
Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért
bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja
ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé
váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának,
más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni.
A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek
a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók
ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai
tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok,
vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és
nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb
megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról;
s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek
ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom
megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel
minden ajkon:

  A világ hű nem marad, oh testvér, senkihez,
  Csupán a teremtőben bizzál te és ez elég –
  Csaló világi javakra ne bizd magad soha;
  Sok olyat, mint te vagy, táplált s elveszte az.
  S minthogy mindannyinak egyforma vége lesz,
  Trónon vagy puszta földön meghalni, nem egy-e ez?

s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a
frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.

Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most
emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak
vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső
költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel
birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó
feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a
Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb
persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt
ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori
iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim
testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem
tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj
Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek
unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem
is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“
„Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj
hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben
boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ rebegé a
furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha
már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az
én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én
helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok,
egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy
amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő
tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be
egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s
egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó
missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn
néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa
és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé
idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák
már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet
mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves
Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három
hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három
hétig mohammedanus.“

A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen
nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel,
dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők,
ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől;
mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.

Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal,
az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált
müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször
fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem
egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant
árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme
a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé
változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább
társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte
vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a
szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom,
a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s
állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott
buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen
találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai
örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások,
mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem.
Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani
alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint
fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy
látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és
erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból,
minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis
Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették
a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság
egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy
tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen
Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani),
eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által
kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen,
Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai
tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem
lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba
rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz
fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn
fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű
álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!

A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros
lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani,
más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más
francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául
beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és
félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam
Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az
iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint
törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap
gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több
Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél
aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének
csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és
családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam
Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királylyal, ki
számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt
egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is
elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék,
s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban
csodálatraméltó tünemény.


VII.

Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a
lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám.
Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban
határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban
szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig
időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet
megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare
Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az
Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két
csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi
távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az
egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem
csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást
vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek
titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan
bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra
ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az
épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény
igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek
tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát teljes
mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly
terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta
Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét,
ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg
itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a
fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé,
melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább
egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban
részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz
udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon
pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen
nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir
Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel
sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia
példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt
szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri
vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a
kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen
kellékének tartják.

A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen,
melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka
kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók
volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok
más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes
keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét
széthurczolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az
afghanok hóditása alkalmával pusztult el.

Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés.
Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő
hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a
házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám
el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan
felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki
fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de
oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai,
mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig
észrevehetők.

Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra
Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60
utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen
tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes
egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon
persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben
tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a
kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal
azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes
hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem
annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek
meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az
utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel
azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi
utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket
beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia
leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább
azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s
egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.

Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind
közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira.
Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a
legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a
legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat,
kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá,
nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe
döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében
egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay,
hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég
minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem
használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz
lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról
kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal
találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó
baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek.
Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott
ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a
közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami
nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy,
homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után
másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen
szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem
karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára.
Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának,
midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy
ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim
már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa
aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is
körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem
sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely
valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő
mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely
hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu,
hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est
beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos
rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is
látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra
jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab
utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot
maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta
védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a
meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A
Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész
kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát
megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül,
hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő
szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki
alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok
már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo
terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott.
Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi
mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy
akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért,
igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az
egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan
dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely
lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik,
mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán
eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami
kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy
buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa
szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt
ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak,
fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi
Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel
verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“
Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala
reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam volna el magammal.
Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a
végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá
meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e
világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál
sulyosabban veri a más világon.“

S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy
óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos
léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk
egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik
szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják,
aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek
kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az
ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem,
midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti
nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott
helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás,
körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind
valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem
itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két
mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez
elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt
egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék
fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy
Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho
Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látszék, s
szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz,
természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk
valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont
semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő
anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az
egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint
folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit,
s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos,
volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami
egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója
lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett,
hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két
asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s
elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve,
miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a
persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik
megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is
elhinni.

Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott
előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a
legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek
lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett
történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp.
Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi,
hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az
ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az
általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb
karavant is megrabolni és elkergetni.

Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt,
következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet
felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa
fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította
puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú
magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy
elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a
kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy
több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s
azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen
tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a
napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!)
kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük
által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a
keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot
választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése,
több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt
el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós
agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az
állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja,
tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van,
hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan
lénynek valami bajt képes okozni.

Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet
délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek
épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek,
mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis
varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő
alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha
ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves
hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz
támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt,
de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem
nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a
felkelő szél porfelleget támasztott.

Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam
egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán
áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a
magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához
hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás
vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e
hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb
megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól
hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára;
azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta
magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről
hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz
bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra
való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb
helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan
izletes legyen.

A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a
persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban
számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól
való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út
mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt
nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át,
hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez
szokott választatni.


VIII.

Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind
a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török
és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török
nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is
sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a
persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és
képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az
éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az
arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek
is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde
ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az
esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy
„hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk
ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint
az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo,
s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és
erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden
mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az
éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek
az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy
befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat
és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy
Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon
égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni
egymással.

Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké
lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant,
meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a
lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A
földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém
ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon
választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu
található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok
lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek
kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani
maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb
helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról
hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának
tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó
karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem
sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy
támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a
pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak
koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz
tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A
koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel
sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban
hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész
vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.

Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két
szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig
nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a
legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még
pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából
küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről
hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt
királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik
küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi
teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint
mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében
nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját
(vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös
behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép
oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány
kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház
valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a
legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony
körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a
birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók
alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni
rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a
leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek
összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt
nevezik Persiában uralkodásnak.

Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt.
Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan
legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék
tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade
állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele.
A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák,
természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem
Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában,
ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely
felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány
török törzshez tartoznak.

Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal
találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati
Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és
őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb
szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták
forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma
találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan
napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még
a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily
kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára
szegény emberek, kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen
el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia
minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk
közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli
matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok
találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi
dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t
(legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van
hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes
éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból
felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk
Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt.
A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.

A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át
Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy
pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e
környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó.
Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s
minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité,
valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott
meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva,
feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a
tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált
volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát.
Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott
kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon
megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki
földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e
mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén
ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az
egész iszlam keletre.

A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali
pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen
állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton,
csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak,
minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes
lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni,
mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké,
s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira
erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s
a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak
látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi
állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a
hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált
Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.

Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak
gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem
fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa
hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn
az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan
örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó
emlékjelet – pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára
megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát
régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint
meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s
víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több
irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak
figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt
mint jelenleg.

A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam
siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már
én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú
ballagással közelíte az állomáshoz.


IX.  Maderi Szulejman romjai.

Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe,
melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi
régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus
sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a
kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran
megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal
mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia
egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt
legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a
mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya
sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási
márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a
többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy
minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb
két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes
szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló,
tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny,
alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a
hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedanok imádkozási helye
lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony
fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott
márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.

[Illustration: Cyrus állitólagos sírja]

Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön
felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész
valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a
tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig
bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek
látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál
kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra
vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg,
kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A
falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek
olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó
nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis
enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy
szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de
jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin
városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel
összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz
mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is
neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl
magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok,
mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag
nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra
innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s
ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt
lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból
egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a
legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két
ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt
emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy
órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés
véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak
volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán
csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre
utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s
az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s
ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a
levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“
Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész
völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven
neveznek.

Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen
megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a
király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet
gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez
annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant
álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi
ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe
ügyekszik, igen nagy hasznát veheték.

Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi
Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi
Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már
csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig
azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási
müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik
emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében
majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb
babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint
maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé
érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.

Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy
készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen
magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem
kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény
vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot
és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat,
estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá
tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely
európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos
épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon
napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást
gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb
álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már
erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem
jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala,
káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi
távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még
tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy
mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle
kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként.
Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy
negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit.
Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az
egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó
rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen
számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a
vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly
nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan
indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb
régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás
állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én
gyötrettem.

Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó
hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál
vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak.
Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok
nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé
helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz
hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van zárva, a
negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő
holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat
egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban
egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán
fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek
egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással
s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak
élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.

Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett
minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare
felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé,
melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám
magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé
biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon
pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám
magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek
kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult
útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti
nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a
hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját
érendem.

A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők
egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s
ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos
állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység
aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem
volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb
négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit
én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős
hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem
legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak,
hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű
látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a
legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre
szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban
borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi
patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s
bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires
lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány
perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.

Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete,
melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez
jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy
egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat
néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly
mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem
magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról
jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először,
nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által.
Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel,
a homályosság kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt
felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban
olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000
éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója
előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes
szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén
megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom
azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével
éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn
a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus
felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült
fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a
csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet
tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn
mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok
vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat
láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek,
oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak
tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek
egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik
nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt
megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több
helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz
lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt
tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg
vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi,
hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek
4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem
dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.

Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom
fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak
távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek
reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges,
hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik
előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé
valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század
egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa
ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.

Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek
nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása
után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem,
ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot
adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen
átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm[16] nyujtott.


X.  Persepolis romjai.

Azon térségnek, melyen ez épitészeti maradványok nyugosznak,
szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan
látható. A nyugati oldal, honnan a sikra beláthatni, 1425 láb széles, az
éjszaki 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán,
úgy látszik 25–50 láb között változott. Felszinét a futó homok és a
leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy
feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s
oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat
rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszuak s
mindegyik 3½, hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik
oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős
lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején
ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly
csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a
márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10–14 lépcsőfok van kivágva.
Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait;
alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen
máskép kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a
királyhoz közelitő seregek használják vala.

[Illustration: Persepolis romjai.]

A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, a
mely két massiv falból áll, s ezek kül és beloldala két kolossalis állat
képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a
falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig
simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely
szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van
csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat
rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de a melyet pánczél-pikkelyeknek
is lehetne mondani – fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga
rendkivül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy,
legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. A mily magasan csak
emberi kar felnyulhat, minden tele van a látogató persák, arabok,
francziák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A
többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap.
Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.

E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop
állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi
közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a
többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja
el egy másik portaletól, mely az elsőhez hasonlít ugyan, csakhogy falai
nem magasabb 18 lábnál, mig a keleti oldalon kivésett alakok emberi
ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s
vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitünő szépen van
vésve.

Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az
oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen, a sziklába vésett
csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész
hossza 212, s mindakét fokozat magasan tulhaladja éjszaki homlokzatát.
Mindakét végén, a keletin ugy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik,
valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez
egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámitva a 20 lábnyi fordulót is.
Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert
minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat
annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja.
Ezen alakok, melyek aként vannak csoportositva, hogy a lépcsőzet
falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással
vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kiséretnek látszanak,
hosszú öltönyt viselnek, faczipő alakú bakancscsal s rovátkolt sima
alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások
ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását
ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve.
Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle faju állatok számára. Harcz
is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy a mint némelyek
vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a
portale megcsonkitott alakjához hasonlit. Mind e dombormüveket csak nem
rég szabaditották meg az azokat környező földsáncz alól s bárha az
utolsó kiásás, mely, egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes
volt is, én látogatásom alkalmával ugy találtam, hogy a legalsó
alakokat, már ismét három ujjnyi homokréteg boritja.

Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e müvészeti remekmüveknek az volt
rendeltetésük, megörökiteni Cyrus vallásos nagy proczessioinak emlékét,
mint a hogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt,
vagyis a tavaszi nap-éjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa
szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.

Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó
oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem,
bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló,
óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a
mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel és letüntének valának
tanui, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és
hanyatlani, mig ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul
fennhordozzák.

A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, éjszakról dél felé 350
lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek
mindegyike 36 darabot számitó közép-csoportozatot képezett, melyek
mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan
valának keritve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül,
mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen
egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szirtdarabok
vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a
terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsikéval) két
oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő
keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi
távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vizvezetékek
nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen
oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig
régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutun-nak (40
oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám,
mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet
azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Igy azt
találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert
1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin
s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826.
13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az
évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is
nem egy össze van rombolva és halomba döntve.

Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a
három külső kettős sorozatot képezik, épitészetükre nézve egyen
modorúak, mig a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló
egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.

Sir. R. K. Porter mindakét sort leirja, s azt mondja az elsőről: Minden
oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a
talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen
szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi,
emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggő levelű
lotus virág kelyhének alakjában. Nyolcz hüvelyknyi talplapon nyugszik, s
kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak
legyenek is, elegendőkép megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős
félbika állott.

Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6–7 lábnyira a
terrasse fölött, melyen áll, különféle faju romcsoport található, melyek
között bőmértékben vehetők észre azon alakok mássai, mik a lépcsőzetet
diszítik. E romok, ugy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak
magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és
ablakpárkányai számos fülkét és különféle dombormüvet mutatnak; a többi
között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött
két szolga napernyőt és legyezőt tart, mig ismét más dombormüvek emberek
és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati
homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős
oszlopsor romjai látszanak.

Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman
vésett szobormüvek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter
tiz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk
átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülök a legnagyobbak, magának a
fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyilások és ablakpárkányok,
mind megannyian óriási mérvüek s kiváló müvészettel készültek, helyükön
állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és
oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és
időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két
szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok dombormüvein, s a romok egyéb
részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgyszinte feliratok
ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész
epületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál maiglan
látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte
eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a
kiváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne
Chardin; mert alig tettem körülbelől 20 lépést, a mindig keskenyebbé
váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy
szólván, lehetetlen volt.

A térsikon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik éjszak felé,
a most emlitett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű
dombormüvek találhatók, mint a minőkről már szólottunk. De az épület
legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól
éjszak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy
portalék éjszaki felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek
csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékitve, a már leirt
vésmüvekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait – beleszámitva a
siremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart tulzásnak.

Most a sirokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket
jogosan Persia hajdani királyai sirjainak tarthatunk. A hegyek
homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb
széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a
hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek
mindegyike ismét nagy mértékben vésmüvekkel ékesitve. Az alsó osztályban
négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik
gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok
közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján
valami nyilást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály
dombormüve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó
frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban vegződik, melyek
griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van
vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, mig
ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll,
jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ivet tartva; a király és az
oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó
védangyalának tartanak.

Ha az ember a betört kapunak nyilásán átmegy, szobaszerű helyiségre
akad, mely 30 láb széles, 15–16 mély, 10–12 magas, s hátterében három
mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a
kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer
szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat
(nomadok) épen itt sátorozik.

E sirokat illetőleg egyik legámitóbb körülmény, azon nagy gond, melylyel
az épitők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu
tulajdonkép csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más
nyilásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.

Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti
utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és
tudomány-gazdag régiségbuvárainkat is fellelkesitették. Az ember nem
tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott izlést
bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e
el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly müveltség, mely
ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyitani. –
Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40–50 láb hosszú kőtömegeket látunk
egymásra helyezve, melyek képzelhetlen sulyok daczára oly pontosan
egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.

Három napot mondtam, de alig látszott az többnek nehány óránál. Annyival
is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen
szomszédságában nehány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök
voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat
el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem
nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet
volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott
létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el.
Voltak ugyan közöttük, a kik azt tanácsolták, ne maradjak éjelen át a
tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állitásuk
szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban
borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról
szólanak. Takhti Dzemsid (Dzsemsid trónja) – mint a hogy a benszülöttek
Persepolist nevezik – állitólag a hasonnevű regekirály munkája volna.
Dzsemsidnek – a hogy a monda beszéli – hires kehely volt birtokában – a
Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt
szivének olyan vágya, a mely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda
tehát, ha e remek palotát annyi fénynyel és pompával halmozhatá el; mert
a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a
müvészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi épitészek, mint a
kiknek ezen müvek felállitása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is
mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőkép megbizonyitja
azon számos vers és felirás a falak minden oldalán. Soká, soká
illetetlenül és háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia
boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, mig végre az
arabok, ezek a szunnita ebek, kik a siítáktól irigyelték e remek
épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkiták, a szobrokat, oszlopokat
ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok
után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy
kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent
átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A
frengik ezen kivül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi
talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését
megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja
a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a mult évi
éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak
dulóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket
méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, ép ugy az arabokat a hajdani
nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztitóinak állitják, s a siíták és
szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka.

Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani
szeldzsuk seregek maradványai egészen másképen gondolkoznak. Rájuk nézve
a szobrászat és épitészet müvei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat
ólom végett, melylyel az óriási oszlopok egyes darabjai összeragasztvák,
sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még
annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor
nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni
az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány csak két, három golyót
szolgáltathat, de a törökök vandaldühe mitsem gondol azért a kárral,
melyet okozott.

Felettébb érdekesek, az ujabb és régibb utazók már többször emlitett
felirásai. A mint mondók, mindenféle nyelvű és irású jegyzések vannak
itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az ujabb idők emlékei, hanem vannak
még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha
jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állitják, hogy azok az
első héberfogság rabjaitól származtak.

A mult századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la
Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az ujabbak közül kiemelendők: Jones,
Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik
mindnyájan leirták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész
angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el
lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem
találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e
romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de a
midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete
márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra
akadtam: „Maróthi István 1839.“ Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek
irását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első
magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám,
hogy neve alá egy „éljen“-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly
egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag
vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!“

Mi volt e büszke épületek eredeti czélja; mit akartak alapitói általa
elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan
eddigelé, azonban mindez ideig, minden alapos kutatások és értekezések
daczára, eldönthetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt
a nagy mardest-i sikság nyulik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája
volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke sikságon egybegyült
seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyült seregeik fölött.
Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, délirányban a Kur folyó szegi,
mely annak idejében, a mint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott
volna el nedvességgel. Hogy e vidék annakokáért igen nagyon virágzó
lehetett, alig kétséges, s hogy éjszaki ormán e pompás fejedelmi szék
felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona
gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin
legalább Arrian, Strabo és Szicziliai Diodor tudósitásai nyomán azon
palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy
ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt
olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg
akarta rabolni.

Mindazáltal sokak nézete – kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani
lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap
ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (uj-év)
valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik
ajándokait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek
hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más
egyéb vallásos mythoszokkól vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal
a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat
alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldiszített lovagcsapatok a
kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az éjszak-keleti
másik lépcsőn pedig visszatérhetének a sikságra.

Ép oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az
európai, mind a keleti történetbuvárok nagy része a nép véleményét vette
alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek épitését
még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy
pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyeül,
ugy hogy a 4000 esztendő semmiesetre sincs túlozva. A nagysándori
hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének
nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke
palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában,
némelyek szerint feldulatta, mások szerint felgyujtatta Persepolist;
azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt
emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán
időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő
saszanidák előtt, kiknek szemeiben Persepolis, mint vallásos
szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok
azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok
kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a
persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év
mulva Isztakhr, mint a hogy az arabok Persepolist és környékét nevezék,
az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon
czitadellaszerű szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra
emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkivül mély kutjáról
nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék
is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a
környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja
magában a megvetés harag-érzetét a midőn látnia kell, hogy a szunnita
arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot,
Persepolis fenséges dombormüveinek, leginkább fejeiket csonkiták meg.
Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképen
észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbarok
állványokat készitettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus
vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az
állat-alakok is hasonló pusztitásnak voltak kitéve, s valóban csodálni
lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely
dühöket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen
gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak
nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek
pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke
épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz
éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem
kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.


XI.  Siraz.

A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa czivilizatio
emlékeinek tüzetes leirásába, s azért, a nélkül hogy e tárgyat merőben
félbeszakasztanók, némi változatosság kedveért vessünk egy pillanatot a
mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban,
Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában
vettem szállást, s minden fáradságom daczára álmatlanul töltém az
éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való
visszaemlékezés. Éjféltájban, midőn már elszunyadtam, csakhamar lövések
ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát,
s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony nehány óra óta vajudik már,
s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és
pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában
annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona
hallatára a nyugágyhoz közeliték, mely a heves évszak melege folytán a
szabadban volt felállitva, s még egypár asszony kézzel-lábbal
foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött
fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan
felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit
enyhülést vélt adni s a czáfolgatás nem használt legkisebbet sem.

[Illustration: Sirázi és Sirázinő háziöltönyben.

(Egy Persiában készült eredeti kép után.)]

Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karavan
indult utnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek
haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem
volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, a mi
legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy
rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat
szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők
csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sirás,
kézszoritás, mellreborulás szünni nem akartak. Minden uj kerbelait egy
csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát
is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utczáin bevonulnánk,
bámultam a zarándokok türelmét, melylyel azok az itt még fokozódó
tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a
csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképen omlottak egyik
karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna
ellene, mert azok, a kik a kedvencz vértanú Huszein sirját
meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra
léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.

Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet
hoznunk lakosainak feltünő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó
gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint
magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósitásai szerint,
zsinagogájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely
egészen másképen van irva, mint a közönséges thorák, s csak egy család
tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem
tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a
dologban, mert ugyanezen állitást, több más zsidótól is hallám utóbb
bizonyitatni.

Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag
kényelmesen folytathatá utját, mégis czélszerűbbnek véltem, nehogy
valamikép eltévedjek, egy karavanhoz csatlakozni. Első nap nem találtam
ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, nehány utazó
vezetése alatt, indult utnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó
állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó
állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most emlitett városból valók
voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mindmegannyian égtek
a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa
kitünik abban, hogy tulajdon szülőföldét sokkal jobban magasztalja, mint
Iran bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt
leirások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly
túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a
persák megszokott nyeglesége daczára, csakugyan valami rendkivülit
vártam. Hafiz és hasonlónemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon
verspár, melyben „Ruknabad partjait“ és „Muszalla virághimes“ téreit
emliti. Mindakettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt
hallanom, hogy Ruknabadot félóra mulva elérjük. Félóra mulva – gondolám
magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait!
Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s
minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hidon kell majd áthaladnunk,
leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón.
Valami háromarasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át,
melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind
kiváncsiabban s mindig feszültebben ujra Ruknabadról tudakozódnám, nagy
bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem
együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam,
ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek
lehet nevezni, ez valóban keleti phantasia. Az Istenben boldogult Hafiz,
természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz
forró égalja alatt, ez izes vizű, alig nehány vonalnyi széles patakocska
annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha
a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda
lépünk kelet földére.

A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított.
Kedvetlenül néztem szélylyel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz
legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák
meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az ut egyik
völgytorokból a másik felé egyhangulag vonult odább, midőn végre azon
nyiláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber
szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas
völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára,
mely cziprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a
fáradtá untatott tekintetet. A benszülöttek azt tartják, hogy minden
utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen
bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a legnagyobb) felkiáltásra
fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék
annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa utitársaim, mindamellett ezen
első megpillantás alkalmával, Siraztól, a „bájos“ elnevezést meg nem
tagadhatám. A meddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a
leggyönyörűbb setét zölddel találkozik. A várost egész czipruskertek
koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kigyózik. Mind a
falukon kivül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s
kiváltképen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen
imposant. Tul, messze a sikság szélén emelkedik a magas hegyláncz, mely
Kazerunon át egész a persa öböl partjaig nyomul. Igy tehát a völgységet
mind éjszakról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind
éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve
mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetlen azonnal
észre nem venni.

A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor
alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhirű Siraz bensejébe jutottunk,
Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága daczára
elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal
egybehasonlitva, csakugyan sok előnynyel is ékeskedik. Számot akarok
adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők,
minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és
kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az
élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már emlitett
fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vizbősége folytán
oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, hónaponkint
mindig ujabban és ujabban nyilnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld
gyep födi, s a mig a persák más tájakon évenkint csak egyszer legfölebb
kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhust, ez itt egész éven át
található. A mi azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti,
ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában,
nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e setét
azur-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák
hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély
kéken, a nélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. E mellett a levegő,
daczára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s épen sem
csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldük szépségeitől,
egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak,
dinom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:

  Iszfahanban tudós, müvész sok lehet,
  De tánczost, dalnokot és ivót csak Sirazban lelhetsz.

S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor
lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok multak
el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt
zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az ember
kénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé
változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik,
mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedan törvények minden szigorúsága
daczára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a
kézmüves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság is, mihelyt az est
beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan
lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe
szabad levegőn tartatik.[17]

Minthogy itt, jelen utam végczéljára értem, s hosszasabban szándékoztam
időzni, tágas mecset-udvarban vettem szálást magamnak. Szamárkámat
eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal
az élelmi szerek nagy tömegét és a feltünő olcsóságot látva, cseppet sem
aggódtam jövendőm felől. Hiven a felvett Dervis-szerephez, már az első
napokon összevissza barangoltam az utczákat, szerezvén ismeretséget
ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad siíta városban aligha
részesülheték vala kitünő bánásmódban, de minthogy a felekezeti
dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat,
melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak
illettetének nyugton türtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép
minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott
tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.

Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik,
kalandvágyam csakhamar látogatására ösztönzött. Már Teheranban hallám, a
mint homályosan emlékezém, hogy ő svéd születés volna, s hogy évek óta a
kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom – gondolám
magamban – annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát
akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni
be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott
köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (Dervis-köszöntés) dörögném
feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll
előtte, mint a minő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen
nyult zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.

„Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli
vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév
vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére téritselek, a bagdadi
seikh megbizásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki
előtt az ilyes téritési szándék, úgy látszik, nem volt uj, félig
mosolyogva, mondá: „Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval,
hanem meggyőző beszéddel szokták felhivni valamely vallás felvételére.
Mivel tudod te megbizonyitani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?“

– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden
tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kisérts meg
ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem
nem csekély megerőltetésembe került, komoly arczomat megtartanom s
mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólit meg svédül,
anyanyelvén.

– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint te magad“, s
bizonyságára a kimondottaknak Tegnér „Frithiofs Saga“-jából idéztem neki
nehány verset, mely, mint ifjukorom kedvencz olvasmánya, még egészen
élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasb fokra hágott. Arcza
szine egyre változott, s a nélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett
beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Épen igy járt a
francziával is. S miután sok nyelven váltottam volna nehány szót vele,
megint a persára tértem, egy koranverset idéztem előtte lelke üdveért, s
mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magánkivül
volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem
ülhelyemből, ezt mondám neki: „Holnap reggel nyolcz óráig ráérsz
gondolkozni, vagy muzulmanná lészsz, vagy tapasztalni fogod szellemi
főnököm hatalmát.“

Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a
derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia
látogatásomat, a kiváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi
szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arczaiból előmosolygott,
annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal
lökvén el magamtól az álarczot, a derék éjszak-szülöttnek karjaiba
borultam. Öröme határtalan volt, s ujra meg ujra felkiáltott: „Sejtettem
én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben.“ Kérdezősködött
Teheranról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna
egymással, végre is összekellett szednem holmimat, őt szállására
követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, a meddig csak tetszett. A
persa világ előtt az volt a hire, hogy az orvos jelenlétemet
felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leczkéket venni, mint a mely
tárgygyal ő már annakelőtte is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál
kevésbbé lehete feltünő, minthogy az európainak háztartása itt egészen
persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet
tölték barátságos hajlékában.


XII.

Minthogy Dr. Fagergreen, mint gyakorló orvos nemcsak az előkelő világ
házaiba, hanem még a haremekbe is birt bejárással, igen jó alkalmam
nyilt nála e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni. Siraz, a
mint már emlitők, egyike a legfeslettebb városoknak, nemcsak egész
Persiában, hanem egész Ázsiában is. A legnagyobb erkölcsi romlottság
egyébiránt a nők között uralkodik, kik nemcsak minden illem- és
harem-szabályok szigora alól szabadítják fel magokat, hanem még az esti
tivornyákban is jobban részt vesznek, mint maguk a férfiak. Persiából
való visszatértem óta hallám, hogy a király minden franczia tisztet
elbocsátott szolgálatából, minthogy Gobineau gróf, az egykori követ,
Persiáról szóló könyvében, még a király nejeit is iszákossággal vádolja.
A mi engem illet, én azt hiszem, ő felségének nincs oka ezáltal sértve
érezni magát, mert nemcsak az ő hitvesei hanem Persia minden előkelő
hölgye az év több estéjét tölti bizonyára ittasan, semmint józanul.
Kiváltképen Sirazban ezt egészen fesztelenül cselekszik. Svéd barátom
bizonyitá, hogy vannak igen előkelő hölgyek, a kiknek – a mint mondani
szokás – egypár itcze erős sirázi veres bor csak meg se kottyan. Az
ilyes dobzódások, valóságos bachanaliak, minden kigondolható dévajsággal
és kicsapongással vannak összekötve. Első helyen szerepel a táncz,
melynél nem kecses állások a főkellék, hanem tisztán érzéki mozdulatok.
A tánczosok néha igen ügyesek s nemcsak nők, hanem férfiak is, s a mi
feltünő, kivált zsidó ifiak szokták a tánczmüvészetet gyakorolni.
Leszámitva az undoritó mozdulatokat és csavarodásokat, némi gymnastikai
ügyességet nem lehet megtagadni ezen tánczosoktól. Lehet látni e
bajaderek között olyat, ki két ujjával támaszkodván a földre, a
kinyujtott test vállcsontjai alá poharakat állítat, melyekkel,
visszahajtott lábszáraival ütemesen csenget. A másik egy lábára
támaszkodva, ugy hajlik le a földre, hogy a néző térdére vagy más
egyébüvé szurt tőt, szempilláival elveszi. Ez a veszedelmes darab
sokszor iszonynyal töltött el engemet; de a persák annál inkább
tapsolnak s a tánczosnő a szempilla redőkben tartott tőt, a nélkül hogy
kezeit használná, megint visszatűzi előbbi helyére. Kellemdúsnak csak
azon tánczot nevezném, melyet itt herati-nak neveznek. A tánczosnő, ki
egészen be van burkolva valami fehér lepelbe, magas emelvényre
helyeztetik fel, s a zene ütemei szerint ejtett mozdulatai, melyek
közben a boritó leplet fátyolszerűleg lebbentve, abból majd kaczéran
előmosolyog, majd abba ujra beburkolózik, jól vennék ki magukat még a mi
szinpadunkon is. A mi a zenét illeti, mindenütt azok a méla bús dallamok
hangzanak, melyek eleinte panaszos hangokon kezdődvén, közbe-közbe vad
kiáltásban törnek ki, a mivel a szerelem által gyötört bensőnek fájdalma
akar kifejeztetni. Az európai ezeket inkább fájdalmas felkiáltásoknak,
semmint zenének gondolná s épen úgy undorodnék tőlök, mint a keleti, a
mi maëstróink bármely operájától vagy symphoniájától. Egyébiránt kelet
minden mahommedanjai a persáktól kölcsönzék zenéjüket. Már
Konstantinápolyban hallám azon kifejezéseket: huszeini, sirazi, makamii
stb., s nincs benne semmi kétség, hogy amaz efendik, a kik a
boszporusz-parti zeneestélyeiken oly csendes lelkesedéssel verik
térdükön az ütemet, itt a keleti zene kútforrásánál csakugyan sokkal
jobban mulatták volna magukat, mint én az ő pseudoföldijük. Valamint
minden délhoni, ugy a siraziak is kitünő hanggal dicsekhetnek, s habár a
zene nem nyerte is meg különös tetszésemet, nem kevés élvezetet
nyujtott, Hafiz dalait saját szülővárosában tulajdon földijeinek
ajkairól hallhatnom.

Valamint az élvezetnek és az édes semmit nem tevésnek rabjai, a siraziak
ép oly indulatosak és ingerlékenyek. Ifja-örege nem igen szokott házán
kivül a görbe, két élü tőr nélkül övében jelentkezni. A legkisebb
szóvitánál azonnal döfik, szúrják egymást, s nem ismerek Iranban még egy
várost, melyben annyi gyilkosság történnék, oly könnyelmű módon, mint
épen Sirazban. Igy láttam egykor a bazáron, hogy diszesen öltözött persa
a keskeny járdán egy másikkal találkozván, csak nehány pillanatig
várakozék, hogy ez őt kikerülje. A szemköztjövő, meglehet, ki is akarta
kerülni; hajlott jobbra balra, de mozdulatait, ugy látszék, amaz
megunta; felbőszült, tőrét ragadta, s a másiknak annyi ideje sem volt
már, hogy engedelmet kérjen, s már is földön hevert két halálos döféstől
leteritve. Képzelhető, milyen iszonyú dolgok történhetnek egy ilyen
részeges városban éjjel! Hajmeresztők a rémtörténetek, de a
törvényszabta büntetések sem csekélyebbek. A hasat felhasítani, tagokat
megcsonkítani, lovak által széttépetni, mindez nem tartozik a ritkaságok
közé, még azt is hallottam, hogy volt rá eset, midőn a kormányzó négy
gonosztevőt egy verembe ásatott s több dézsa forró meszet öntetett
rájuk. A törvény szigora teljesen megegyez a lakosság vadságával,
csakhogy, fájdalom, nem egy olyan eset fordul elő, midőn a bűntettesek a
vesztegetés által megszabadulnak az érdemlett büntetéstől, vagy épen más
ártatlanoknak kell helyettük szenvedni. Igy tehát inkább a város
lakosainak nevezetességei azok s nem annyira a városéi, melyek az utazó
figyelmét lebilincselik.

Nevezetes épületek közül, a már felhozott Sah-Csirag mecseten kivül,
emlitésreméltó még azon mecset és Bazar, melyet a hires Vekil, a. m.
Helytartó, emeltetett, mint a mely néven Kerim Khan Zend magát
szerénységből nevezteté, ki is bárha tényleg fél Persia uralkodója,
mégis csak a törvényes király képviselőjének kivánt mondatni. Ezen Kerim
Khan, ki igazságszeretete által vált hiressé, igen sokat tett Persia
déli részeiért, s neve még igen élénken fenn van a lakosság ajkain. A
városon kivül figyelemreméltók: az éjszaki hegység aljában lévő Bagi
Takht (trón-kert), mely e század elején épült, franczia mulató-kastély
mintájára. Bensejében nincs ugyan valami különös fényüzés, azonban a
több mint nyolcz emeletű mesterséges viz-zuhatagok, s alant a kertben
felemelkedő vizsugarak igen élvezetes tekintetet nyujtanak. Az ujabb
utazók nélkülözni fogják hihetőleg Sirazban az annyira magasztalt
rózsaligeteket; de ez csupán egy nyelvtani hibából származik; mert
Gulistan, a mint a persák virágágyaikat nevezik, nem rózsa-ligetnek,
hanem virág-ágynak forditandó, s egyátalában nincs okom az itteni
virág-ágyak dús növése, pompája és illatárja ellen panaszkodni.
Természetesen ott, hol emberi kezek nem ápolják, ritkán fogunk ilyenekre
találni, de a kevés gond is gazdag jutalommal fizet, s nehány hónap
alatt nem egy sivár hely változhatik könnyű szerrel a legpompásabb
virágos kertté.

Bagi Takht-tól jobbra az út mellett a Dilkusa (szívnyitó) mulató kastély
fekszik, mely a hires Hadzsi Ibrahimé, a mostani dynastia hatalmas
pártfeléé volt, s jelenleg is fiának, a dúsgazdag Hadzsi Kavamnak
birtoka. Valóban rendkivüli, a mit amaz a Kadzsar-ház megalapitása
alkalmával cselekedett, de ugyanolyan lőn vége is. A fejedelem, kit
uralkodásra segített, csupa hálából egy nagy katlanban főzeté meg s az
ebek elé vetteté. Utódai mindazáltal igen nagy tiszteletnek örvendenek
Sirazban. Házuknál engem is bemutattak, s Dilkusában nem egy felséges
estét töltöttem.

E kerttől mélyebben befelé, rejtett völgytorkolatban ott van a hires
költő és moralista siremléke, Szaadié. Egy épületből s kertecskéből áll,
melyeket Kerim Khan emeltetett. Nehány lépcsőn felhaladva, egy alacsony
ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyilt
csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab
feliratokkal. A kert vizmedenczéjében hajdan halak is voltak, melyek
nyakukon aranygyürűket hordának, a mint a rege mondja, miket rájuk a
Szaadiért lelkesülő látogatók helyeztek s melyeket megsérteni egy volt a
legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sir közelében szegényes falucska
látható, mely Szaadi nevet viseli. A város egyik kapuját is, mely e
tájra nyilik, Dervazi Szaadi-nak (Szaadi-kapujának) nevezik, ugyszinte
egy hidat Pul-Szaadinak. Egyébiránt a hires moralista, tudós és költő
méltán tisztelet tárgya nemcsak Persia népének, hanem minden ázsiai
mohammedannak is. Igazán jóslatszerűek valának azon szavai, melyeket
„Gulistan“-ja előszavában mondott:

  A közönséges rózsaágy, vajh mit használ neked?
  Az én rózsaberkemből végy egy kis levelet,
  A közönséges rózsa csak négy-öt nap illatoz,
  Ámde az én rózsaberkem, örökké nyiló s illatos leszen.

S valóban Gulisztan, azaz: Rózsa-liget, mint a hogy könyvét nevezi, a
mohamedánok által mindenütt csodálattal vegyes élvezettel olvastatik,
Afrika véghatárain ugy, mint Khina közepén. Mindenütt ott, hol az
iskolákat mohammedán ifjuság látogatja, ezen könyv képezi a nevelés
alapját. A mi európai tudósaink már régóta bámulatukra méltatják, de
igazán ez még mind kevés, hogy Szaadi irályának örökké fris virágát,
tündöklő nyelvezetét, találó hasonlatait vázolhassuk. A mausoleum egyik
helyiségében tiszteletre-gerjesztő aggastyánnal találkoztam, kinek
tiszta öltözete és szelid arcza nagy ellentétet képeztek a
Dervis-süveggel, mely állását jelenté. Ugy látszék, neki is feltünt az
én egyéniségem, s nyájas vidorsággal közelite hozzám, s rövid társalgás
után megtudtam, hogy ő születésére nézve indiai, s Szaadi iránti
tiszteletéből, azon magas állása daczára, melyet honában elfoglalt, ide
jött, hogy élte utolsó napjait itt töltse e nevezetes férfiú sirjánál.
Tudvalevő dolog, hogy Szaadi maga is Dervis volt, ki azonban nem vala
olyan, mint a többiek, a kik Khirka-juk (Dervis-ruha) alatt csak világi
czélokat rejtenek. Szaadi az akkori keleti országokban harmincz évig
barangolt. Vándorlásai közben számos kalandja volt; egyszer cseléd,
másszor rabszolga, majd ismét ur és ünnepelt tudós, és hogy minderről
pontos tudomást szerezhessen magának, kész vala hosszabb időre még a
Visnu imádók vallását is felvenni. Tarka életpályáján a jellemek,
emberiség, világ-forgás felől sok tapasztalatot gyüjtött magának. A
fejdelmi kegyet és gazdagságokat megvetve, abban találta legfőbb
boldogságát, hogy, a mint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága
köveit a lélek gyémántjával átfurja, s a beszédmüvészet zsinorjára
felfűzvén, talizman gyanánt akaszsza az utóvilág nyakára.

Nem messze Szaaditól, egy nagyobb temetőben Hafiz sirja is látható.
Kerim Khan költségén fehér márványból épült s felirata tulajdon
Divánjából vétetett. Sirját gyakran felkerestem, s bámulva kellett
tapasztalnom, hogy néha vidám borozó társaság ülte körül, másszor ismét
bűnbánó, vezeklő bucsújárók járultak hozzá. Amazok vidor, gondtalan
életük mesterének tekintik őt, emezek szentnek nézik és pártfogásaért
esedeznek. S mi több, Hafiz könyvét, daczára annak, hogy csupán borról
és szerelemről szól ihlett szavakban, sokan a legépületesebb vallásos
munkának tartják.[18] A szerelem és bor, mondják, csupán képei Hafiz
isteni ihlettségének s az ittasság csak olyan elragadtatás, melybe a
legfensőbb lénynek szemlélete hozta. Igy gondolkoznak verseinek álszent
magyarázói; Hafiz kortársai azonban azt állitják, hogy ő valóban iszákos
ember volt, s csak utóbb javult meg bűnbánatból, a mi egyébiránt épen
nem gátol bennünket, hogy tolla ömlengéseit ne bámuljuk, mert Hafiz óta
nincs a keletnek egyetlen olyan költője, ki a bort és szerelmet oly
lángolón tudta volna megénekelni.


XIII.  Naksi Rusztem romjai.

Barátom, Fagergreen orvos, ki a példás vendégszeretet minden jóságával
elhalmozott, nála laktomban azon gondolatra jött, tennénk egy
kirándulást ezen nevezetes romokhoz „en famille.“ Hiába mentegetőztem,
miszerint jóságát nem akarom tulságosan igénybe venni, annyival kevesbé,
minthogy idejöttömben Persepolis romjait, a mennyire a touristának
lehetséges, elegendőkép megszemléltem. De mindez nem ért semmit s bárha
ő maga e nevezetes régiségeket már számtalanszor látta is, tervétől
sehogy sem akart elállani. „Valahány európai csak vendégem volt
eddigelé, Ó-Persia romjait az én társaságomban mind meglátogatá;
vezettem én oda már angolokat, francziákat, olaszokat, németeket, de
magyart még eddigelé nem hozott ide a sors, és ön valóban fájdalmat okoz
nekem, ha régi kedvencz foglalkozásom gyakorlatában gátolni akar.“ Előre
küldetvén annakokáért a cselédséggel az élelmi szerek gazdag készlete,
Fagergreenné asszonyság, Szemenoff egykori tábornok leánya, kiséretében
először Bendemirbe mentünk, mely a hasonnevű folyónál fekszik, s a mely
itt, mintegy 18 lábnyi töltésről vad morajjal rohan alá a sikságra.
Közel a gáthoz kőhid áll, de ma már olyan romlatag, hogy nagy
fáradságunkba került minden veszedelem nélkül gyalogszerrel átmenni
rajta. Ezen töltést Emir Aszad ed Daule emelteté a 10-ik században, azon
czélból, hogy a mindig szélyelebb ágazó folyó majdan egy ágyba szoritva,
jobban megnedvesíti a szomszéd környéket. Valóban igen hasznos munka, s
az utódok mai napiglan a legnagyobb hálával emlitik alapitója nevét.
Innen éjszaknyugati irányban keltünk át a nagy sikságon Persepolis felé.
Társaságunk hölgyei, kik egy izmos öszvér által vitt kedzserében ülének,
mintegy két órajárásnyira előre mentek, míg az orvos és én, tüzes arab
paripákon, jobbra-balra száguldozva kalandoztunk a sikságon. Utra,
ösvényre nem volt semmi gondunk, az éjszaki hegyláncz, kivált pedig a
távolban mutatkozó romok képezék egyetlen vezető pontunkat. Este felé
odaértünk a romokhoz, s igen kellemes meglepetést okozott, midőn
megpillantám, hogy az oszlopcsarnokban már készen a lakás számunkra,
közel oda pedig a konyha is el van készitve. A mig egyik oldalon javában
állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának.
Persepolis, ugy látszék, megelevenült, s azokat az izletes étkezéseket,
azon boldog perczeket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom
elfeledni. Persepolistól a derék svéd Naksi Rusztem romjaihoz vezetett,
Persia régibb királyainak fejedelmi nyughelyéhez, mely egy függőlegesen
álló szikla homlokzatába van vágva, s ha nem is külső pompája, de annál
inkább bámulatra gerjeszt benső müvészete és munkájának óriási volta
által. Négy sir van itt, melyek egyike a meredek szikla egyik sarkán
áll, a másik három a másik oldalon, s minthogy körülbelől 40 lábnyira
vannak a föld felett, s még távolabbra a sziklaoromtól, az utazók
rendesen igen nehezen tudnak hozzá jutni kiváncsiságuk kielégitéséhez. A
szomszéd faluból parasztokat szokás fogadni, kik kötelekkel ellátva, az
utazóval együtt a meredek hegyszakadékig mennek a hegygerinczen. Itt a
kötelet rákötik az utazó csipőjére, s függőlegesen addig bocsájtják le a
sír szájaig, mígnem ideérkezik. Igy a menny és föld között lebegni
egyáltalában nem valami nagyon kellemes, annyival is inkább, minthogy a
használt kötelek, a sziklákon történt gyakori surlódások folytán, nem
igen biztosak, s ha az ember ezek ellszakadása esetében a sziklatalpra
le találna czuppanni, semmi kétség, soha sem tenné meg másodszor is e
kisérletet. A csalfa persák, a mint mondák, néha részint azért, hogy az
európaiakat félemlitsék, részint hogy annál busásabb borravalót
csikarjanak ki tőlük, azzal fenyegetik, hogy mindjárt eleresztik, s
bárha már e módon többet megijesztettek, még eddigelé soha senkinek
semmi baja sem történt. A sirok nyilása négyszögletes, de alig 1½, öl
széles és magas. A tulsó részhez két lépcső vezet, s nem csekély lesz a
bámulás, ha az ember a fáklyafénytől megvilágított helyiségben
körültekintvén, észreveszi, hogy ez alacsony nyiláson át, tágas, magas,
müvészileg kivágott csarnokba jutott, melynek közepén három üres
sarkophag látható. A legnagyobb csarnok maga több mint 70 láb széles és
120 láb magas s lehetlen, hogy azon eszme, hogyan vágatá a mester e kis
nyilástól kezdve a vésővel ezen egész óriási munkát, hány kéznek kellett
itt évek hosszú során át dolgoznia, lehetlen, hogy a legmélyebb
bámulatra ne ragadja a szemlélőt. Valamint a persepolisi siroknál, ugy
az itteniek nyilásánál is ott látható domborműben a király alakja, ki a
lobogó lángu oltár előtt ül, míg körötte valamely symbolikus alak lebeg,
mely az őrző védszellemnek tartatik.

Alant, a második és harmadik siremlék között, gyönyörű dombormű van a
sziklába vésve életnagyságú alakokkal. A győztes Sapurt ábrázolja, ki
büszke paripáján ül teljes diszöltözetben, mig Valerian sulyos
lánczokkal terhelten féltérdre bocsátkozik előtte és kegyelméért eseng.
Ezek a főalakok, azonban mind Valerian, mind pedig Sapur mögött más
egyéb alakok is állnak még s ha már magában véve figyelemreméltó az
egésznek kivitele, lehetetlen nem bámulattal tekinteni az illető
arczvonások különféleségét. Sapurnak oly tiszta irani vonásai vannak,
mint bármely mai dél-persának, mig Valerian római sasorrával, római
arczvonásaival azonnal felismerhető. Hosszú ruhát visel, puszta fedetlen
fejjel, s a kép oly hű, hogy a szerencsétlen római császárnak arczán még
az esdeklő kifejezés is felismerhető. Tudvalevő dolog, hogy Sapur, a
szaszanida dynasztia második királya sok diadalmas harczot folytatott a
római birodalom ellen; elpusztitá egész Mesopotamiat, sőt az egyik
csatában még magát Valeriant is elfogta, hogy általa diadalmeneteit
ékesitse, soká harczolt magával fogolyképen. Ezen kép másutt is látható,
s ha a régi kor persái büszke szivvel tekintének fejedelmük hőstetteire,
úgy a mai persák is dicsekvésük kiapadhatlan forrását látják e
dombormüvekben.

A másik sir alatt két lovag áll, dárdájával egymás felé fordulva, másutt
szinte van még néhány alak és igen hihető, hogy ezen sirok már igen-igen
sokáig állottak, midőn mind e dombormüvek bennük vésetének.

Szemben e meredek sziklával négyszögletes épület áll, 24 négyszög lábnyi
téres és 30 láb magas, nagy négyszögletes márványkövekből összeállitva,
s oldalain négy vakablakkal. A tető két nagy márványlapból áll, s az
éjszaki homlok oromzatát egyetlen, 22 lábnyi hosszú kő képezi. A mintegy
5 láb és 6 hüvelyk magas s a földszine fölött körülbelől 11 lábnyira
emelkedő portale 5 láb és 3 hüvelyknyi széles falon át vezet egy tágas,
mintegy 20 lábnyi, füst barnította helyiségbe, melynek ablakai sürűen be
vannak rakva kövekkel. Ezen épületeken nincsenek szobormüvek, hanem a
külfalakon annál több apró fülke található. A persák Kaaba Zertust-nak
hivják, a mi Zoroaszter Kaaba-ját jelenti. Morier tűzimádó templomnak
tartja, azonban semmi bizonyosat sem lehet tudni róla.

Még ugyan e napon a magas Isztakhr sziklavárát is meglátogattuk, honnan
gyönyörű kilátás nyílik az egész mardesdi sik fölé. A felmenetel igen
meredek s néhol oly annyira szűk, hogy a magános ember is csak nagy
nehezen juthat rajta keresztül. A hajdani erőditvényekből, kivéve a
természet által emelt hatalmas védfalakat, semmi sincs meg már. Az
utolsó szaszanida királyok alatt a birodalom kincstára volt, s
legnagyobb nevezetessége egy, nehány száz ölnyi mély kút, mélyen a
sziklákba vágva, melynek egykori rendeltetése felől, a legtarkább regék
szállongnak. Isztakhrból visszatértünk Sirazba. Azon sok kellemes óra,
melyeket e három napi kirándulás folytán élveztem, sokáig feledhetlen
lesz előttem.


XIV.  Visszatérés.

Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte
tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy
Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd
a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé
látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna
is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak
kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában
időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte
meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség
attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából
utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába
érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani
buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket
nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két
követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan,
s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első
hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az
európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege
nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a
vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három
nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben
ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat
megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet
szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve
van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér
szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő
hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé
tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül,
hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a
nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és
vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly
nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már
visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz
utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni
szándékozott.

A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy
most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba
léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban
a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide
koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek,
részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő
felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam
sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt,
s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára
kelni.

Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még
hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig
beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben
mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet
emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az
utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy
bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is
megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan,
az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet,
földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak,
és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében
mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart
tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar
összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa
zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna
megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak,
valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak
borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre
tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“
hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő
következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést
hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd
lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány
pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és
birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket
be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne
bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első
nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a
rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de
nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel
együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a
félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó
képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány
künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a
földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten
futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből
kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány
percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.

S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám,
kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták
a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan
visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad
röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák
csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar
dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék
növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon
helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy
minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve
rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz
csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata.
Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal
egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli
medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán
leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e
pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a
tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s
hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes
volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a
beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt
ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek.
Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe,
fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és
pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az
udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek
dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat
védelmeznünk.

Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.

Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette
előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól
menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült.
Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb
porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az
óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai
várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a
házból távozni.

A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes
volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart
gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való
gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál
bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról
tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem,
hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el
szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis
utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk
várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint
magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk
bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s
igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis
azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását
élvezém megérkeztemkor.

Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen
elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat
szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen
sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé
fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen
alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos
monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott
folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék
fogja végpusztulását is előidézni.

Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű
rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen
része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl
terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az
azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok
ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki
nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is
leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt.
E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány
földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már
kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint
az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja,
hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.

Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány
hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út,
azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága
nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide
jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de
mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem
alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló
diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom,
hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai,
az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de
mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van
ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat,
de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se
mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a
bennszülöttekhez szabni magát.

Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben
a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és
est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s
midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából
származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s
a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett
beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is
egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy
vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz
szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal
utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek
belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes
fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva
vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek,
serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket
s szerettem volna utam végczéljánál lenni.

Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország
által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem
volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt
szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás
épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem
magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra
kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.



TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.

A nyájas olvasó, ki követni akar utam azon részén, mely személyes
kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyujt, legyen oly szives és
vegye magának azon fáradságot, hogy „közép-ázsiai utazásom“ második
fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban irtam le éjszaki
Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán
Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint a melyet már oly sok remek toll
ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen
van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám
környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak:
mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az
volna is, igen könnyen jóvá tehető.

Most épen ehez akarunk fogni, és beleszőni éjszaki Iran leirásába ama
jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első
útleirásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos
elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset
szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, a mint Budenz
József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akademiától nem igen
sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márcz. 20-ról szóló
levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat
jelentém az akademiának. A levél már be volt pecsételve, a postára
adásra készen, midőn a tatárzarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon
napon, s igy alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem
levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akademia ekkori
titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akademia 1863-diki
jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban
tett jelentést: „E levél mellé továbbá egy kis szelet papir van
mellékelve, melyen irónnal a következő sorok vannak irva: „Még egyszer
feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkaból
Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s melylyel a követségen
ismerkedtem meg, meghi, hogy vele a Káspitenger részéről a pusztán át
tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb
dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldús minőségben. Ha ez utam,
melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom…

Éljen édes hazánk. Vámbéry.“

Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt
állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala
hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes
szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé
vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.

Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban
haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken
átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink
elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s
bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét,
mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai
csakhamar megvigasztalt.

Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért,
minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett
állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás
teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem
daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati
kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak
permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos
koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó
két órányira feküdt tőlünk.

Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas
olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek
esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek
bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig
lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn
megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj
szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi
Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy
felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem
is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá
ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem,
összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az
eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel
lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék,
még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében.
Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még
egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos
étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve
a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy
adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz
jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes
szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam
felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás
nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá
tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A
nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli
ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom
ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő
helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő
szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara
csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az
én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig
utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy
fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a
tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen
igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen
önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt
nyugodtan el kellett viselnem.

Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek
folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt
hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a
Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi
napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton,
elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy
másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón
haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető
legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak
felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak
reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar
elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind
barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig
csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa
kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton
lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s
rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim
legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.

A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s
itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban
csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb
csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai
útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi
atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának
szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség
csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind
utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy
szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli
érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel
jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra,
jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi
indulásunkkor látszott.

Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren
benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és
szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a
Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul
esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel
szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend,
a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a
tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint,
majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés
európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió
tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem
csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova
igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn
a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az
őskorban is oly nevezetes csúcsán.

A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon
völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági
szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas
szirtfokhoz van bilincselve.

Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető
meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik
husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű
levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál:
„Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom,
természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség
nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli
hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást.
Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető
legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan
ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek
látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes
barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem
meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem,
hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült
nyerhetnem.

Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár
zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles
látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli
sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek
társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom
meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig
nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita
középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja,
hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.

Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle
érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen
nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül.
A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden
pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek
hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos
útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy
tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher
igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a
nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó
egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is
csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott
testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly
meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép
rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj,
mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal
hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz
félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi
folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen
középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja
van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal,
dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott
megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét
gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken
majdnem teljesen hiányzanak.

Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az
úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve
különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak
zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük.
Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé,
a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk,
az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas
sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy
fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz
juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A
hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily
borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják
is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.

Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a
szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró
bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig
haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb
növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez,
az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett
gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat
sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig
keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján
vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé
látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással,
óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős
magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb
meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb
fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer
különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok
közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak
képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a
természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen
fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő
Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad
előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz
tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a
káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű
Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy
voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre
bizony nem lennének képesek.“

E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz
meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is
található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa
sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik,
sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában,
egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket,
mert bizonyára halálfia lesz.

Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig
regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi
falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes
házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban
egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján
vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet
akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy
sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél,
melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon
szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.

Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s
elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő
jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben
találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb
6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön
tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz
mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott.
Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban
érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve
a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén
porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a
legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen
állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is
el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is
hasonlóképen cselekedjem.

Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli
folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő
nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is
10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes
volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé
változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a
bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre
terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban
nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig
szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely
folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a
balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen
magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy
a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy
ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem
szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn
déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el
bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló
utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha
valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink
kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét
kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az
égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna
valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben
paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a
lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos
halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek
rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen
kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó
folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani.
E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj
ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen
magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak.
Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek,
s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul:
„hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“
Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég
igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta
telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha
csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a
legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják,
hogy alig lehet rajtuk áthatolni.

Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és
épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran
egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel
igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.

Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova
megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen
egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által
igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita
utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának
és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett
pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt
hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat
kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal,
melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép
megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett
barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány
történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi
mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem
az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő
másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket
Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű
utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő
selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem
szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak
csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez
az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az
itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó
adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi
szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint
nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan
megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis
izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával,
hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is,
csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja
mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk
viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte
barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal
viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én
Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők
itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is
annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.

E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is
okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím,
annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer
történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz
öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy
fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét
is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan
vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy
kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen
érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a
nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn
Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme
fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis
csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik
maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia
bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért.
Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én
azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable
gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az
állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész
Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák
is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk
völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell
vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig
terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között,
melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s
minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az
erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom,
hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű
árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak
ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig
szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert
bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig
tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a
sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló
sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni
tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat
szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh
távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a
sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai
pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt
az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba;
mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind
sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott
kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala
mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok
közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják,
Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató
helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek
megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben
Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly
áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről
hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és
állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető
legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig
birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát
megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az
ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis
puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját
minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik
rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az
ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le
ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének,
azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este,
az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.

Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített
mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után
néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső
kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett
bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó
állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az
erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra
nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak
azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra
intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig
haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló
házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek
közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen
át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva
virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán
megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli
tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és
röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után
tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg
sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy
körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a
botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen
a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek
bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az
egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás,
az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én
nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot,
kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak
ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség
sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal
leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben
nagyon drága kenyeret.

Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna
a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes
erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába
öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a
távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a
jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára,
közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a
müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor
legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb
gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik
kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta
ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“
Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő
hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még
Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de
minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet
is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem
Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“

Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni
előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én
most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon
földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a
világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott
beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség
lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből
Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt
végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly
kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi
nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok
közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig
kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak
lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás
lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba
ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.

Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk
be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s
csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk.
A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat
között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem
láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett
tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes
házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak
is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát
kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége,
részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s
csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az
álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem
tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden
rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem
rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt
képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“

Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges
külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével.
S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de
lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt
azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is,
mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen,
kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát
megvédelmezni.

Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány
háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a
narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit
csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat
héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán
nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg
fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a
persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról,
vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között
az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje –
vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei
valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány
szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik
felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében,
s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai
olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy
csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott
oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.


_Báb és Bábi-k._

Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali
Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes
külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitünt
ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint
szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon
kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az
ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét,
önbálványozással és magatúlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a
tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniök
kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott,
sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a
dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig ujabb és
rendkivüliebb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának
képzeletében tehetségei valami rendkivüli terményeivel akart előlépni, a
heves vérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy
ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe uj hitet
állit, s ezen új tannak ő lesz a prófétája a világ előtt. Hogy az ilyen
tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre
is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy
bekövetkezendő hatalmát megalapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes
siíta hirét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt,
Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy
még inkább olyanul tündököljön, mint a kit Isten lelke különösen
ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. Onnan Bagdadba ment, hogy az
ottani környéken levő, s a siíták által szenteknek tartott helyeket
meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földiei közül mindig
egy-egy kiváncsi csoportot gyüjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes
szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, a kik a végett mentek
hozzá, hogy általa az Iszlamra tanittasanak, szavainak hatalma által
annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre
miszerint a mollah, a helyett hogy vallásukban megszilárdítaná, még
inkább el is téritette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért
szülővárosába, utitársai, kik egyszersmind első követői is valának,
nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Uj vallás alapitásáról még szó
sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról ajakra, hogy Hadzsi Ali
Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet
nélkül ostromolták, az utczákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság
különböző osztályainak egész tömege kisérte, mollahk, kézmüvesek,
parasztok stb. s a mint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa
alapitandó valamely uj vallás eszméje, – mint inkább találó logikája,
melylyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szent irás némely
kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot
foglalkodtatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb
ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk
ámitónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, a mi azonban őt, a maga
felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy
az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több
nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait
páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség
pálmaágának fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván
szint kezdett vallani igazi czélja és szándékai felől. Kimondá, hogy
nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam
minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő
birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak
tündöklése az igaz hivőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi,
s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment,
hogy egy alkalommal a mindenható s közte levő viszonyt vázolván, lángra
gyúlt tanitványai előtt, arab nyelven felkiáltott: „Hu el ilm, ve ena
babi hi!“ „Ő a tudomány és én az ő kapuja!“ azaz: ha ti ő hozzája
akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb
(kapu) melléknéven nevezé, ez lett nem sokára bevett nevévé mások ajkain
is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.

Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesűlt
mohammedanoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly
rendkivüli fanatismussal ragaszkodnak: az uj prófétának, az ő előbbi
hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták;
s ugy hiszem, ez is megbizonyitja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy
a persák minden külső bigottságuk daczára, a kelet leggyengébb hitű
mohammedanjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban a mi uj és
rendkivüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték
is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni:
mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek
tekinték, s Hazreti Ala (Legfőbb magasság) czimmel tisztelték meg.

A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté:
csak akkor ébredt eszméletre, midőn amannak már tekintélyes hatalma
volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt
elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teherani udvarnál,
hol, természetesen, a legfeketébb szinekkel rajzolák mindazon
veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást
fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem
jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s
keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy
ő isteni küldetés által van arra felhiva, ezen a bajon segíteni. Jól
tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik
ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket
szivesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis
jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos
eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett
barátságra az igazi müszülman világ a nélkül is ferde szemmel nézett. A
mint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádoskodása
daczára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem feddette, hanem
– a mint sokan állitják – titokban még pártfogása alá is vette. A
helyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal bünteték, a
mely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok
száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban
és nyiltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga
körében hirdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden
részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein
Busrevie nevű mollah tünt ki, mint a kinek jeles képességeit, ellenségei
maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjusága éveit
vallástudománynyal és casuistikával tölté, a „legfőbb magassággal“
megismerkedett, és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált.
Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind
Kasanban, úgyszinte Teheranban is annyi lelket téritett megához, s oly
annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a
király is szólni kivánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit
hasonlókép meg akarta tériteni, főnökének vallástanát elébük
terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is
czélzott, miszerint Iran és Európa között mindig szorosabbá és
szorosabbá füződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van
e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők
például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb.
illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már
három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és
Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot,
s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja
koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a „laisser
aller“ elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint a
mikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt
gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat
élvezhessen, s igy a nélkül, hogy Báb fellépteért valami nagy haragot
mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elegendők valának
arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban
minden követőivel együtt el nem tisztul Teheranból, bizonyára pórul jár.
Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s
bárhol jelent legyen meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat
hóditott meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második
főszemélynek, s csakugyan nem sokára a „legfőbb magasság helytartójának“
neveztették el.

Ezenkivül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi
Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik
pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül
Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és
szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már
korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait
megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Daczára atyja, nagybátyja és
férje minden esdeklésének, magát az új vallás hivének vallotta,
nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s a merre csak
járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az
irani iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony,
ki nemcsak müvelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte,
de a mellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltünő volt,
miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.

Ők hárman egész Iran megtéritését feloszták maguk között, s valóban
bámulatraméltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind
Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan
aknázza alá Báb egész Persiát agitatorai által; hogyan veti a
meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon
család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily
kényelmesen, egész Irant egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános
zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt az áttérittettek
élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a
fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban
utczai harczra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve,
melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb
védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé
fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése
folytán, egészen bátor harczossá változott. Azonban Korasszanban Mollah
Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes
pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát hiveivel együtt,
hol törekvéseit fényes süker koronázta. Ugyanis alig töltött ott nehány
hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler
Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheranból
kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes
háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos
rajongók részén volt is, mindamellett a túlhatalom visszavonulásra
kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy
bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus
közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű bucsújárási helyet választák ki
erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi
élelmi szerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is
jó ideig kiállhatónak itélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban
térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két
fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek
azon vak engedelmességről, melylyel alattvalóik minden parancsokat
teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a heves ostrom alatt sokat
kellett szenvedniök, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes
példáit mutaták közülök sokan, minőkre a keletieket csakis a
lelkesültség teszi képesekké.

Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a
nagyveziri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh
Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik nehány szerencsés kicsapást
tettek a várból, melyek alkalmával rémitő pusztitást vittek véghez a
persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémitőbb szinekkel
festik azon kegyetlenségeket, melylyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a
felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban
fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a
megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát
kisérlettek meg, igy sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket
bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus
védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.

A mig a mazendrani küzdelem egész Irant a legnagyobb feszültségben és
kiváncsiságban tartá, maga Bab sirazi házában élt, a kormány
rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak
földöntúli szellemekkel nem, mint övéi álliták, s most már valóban ő
maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e,
hogy a mig ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a
lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak
pórok, hanem Mollahk is, kiváltképen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott
az uj tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé.
Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat tett, hogy mindjárt kezdetben
olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein
Busrevi, ki magával a királylyal is szembe mert szállni, s a királyi
csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette
volt.

Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a
küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is
megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület
fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot ép oly
bámulatraméltó erélylyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a
Teheranból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa.
Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem
Zendsanban minden irányban terjesztett.

A Bábik a most nevezett város czitadellájába vonultak, s bárha jobbára
békés polgárokból lettek katonákká, hihetlen elkeseredéssel harczoltak,
bátorságuk valóságos csodákat tett, mig végre a királyi sereg túlszáma
által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek
alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi
súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos
ágya körül gyüjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó
parancsait. „Felhivta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el
ne csüggeszsze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s
álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyitá nekik még azt is, hogy ez
nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap mulva
ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb.
Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – a mint mondá –
ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak
tekinteni, a mi az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között
adta ki lelkét.“ Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De
a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi
hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői
végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem
igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.

Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia
akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj
gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s
előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb
hivével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb
s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt
feladata, hogy tanait czáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisitendők
meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta
a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg
kellett győzni, nem használt semmit minden ügyekezete, s mint eretneket,
ámitót, s a király és vallás ellen lázitót, halálra itélték. Hogy a
világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető
legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanitványa kisérte utolsó
utján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kinok gyötrelmétől kimerülten
földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet igértek neki, ha megtagadja
hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által
meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire
aztán szabadon bocsáttaték. Teheranba menekült, de utóbb megbánván
ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb
kinhalállal kellett elvérzenie. A másik tanitvány egészen állhatatosan
megmaradt mellette s ura mellé állittatott egy falhoz, hol mindakettőnek
golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak
odakötözve, de ki irja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a
két halálra itélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb,
a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen
módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s
még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a
távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.

Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész
tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb
csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának
tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a
katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt
ujra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kinjai minden
lelkiéberségétől megfoszták; elfogatott, ujra megkötözteték s bárha alig
lehetett embert találni, a ki másodszor is rá lőjjön, mindazáltal a
második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s
hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét
három napig hurczolták szerte a városban.

Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt
inkább ujabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti
szeretettől és a gyilkosok elleni boszúvágytól.

A fiatál király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról ösztönöztek a
Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget
is alkalmaztatott ellenük, mi amazok boszúvágyát is még inkább
felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy
veszélyes merényletből, melyet nehány elhatározott Bábi személye ellen
megkisérlett. Időről időre még most is merülnek fel hirek egyes
összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet
tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész
családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még
maguk a persák is hallatlan kinzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyodott,
hogy az összeesküvésnek feje: halálra itéltetett. Jó testes ember volt,
s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát
helyeztek, s addig vezették körül a Bazaron, mig a gyertyák viasza
leégvén, azok kanóczai, a halálraitéltnek testéből szivárgó kövérséget
kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét
vezetni kezdék; végre egyenkint kihúzkodták fogait, s félhold alakban
megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és
aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért,
rendkivüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak
menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen
ritkán, vagy épen nem sükerült egyetlen tagot is megtántorítani. A
halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kivánatraméltó örvendetes
vége, csak egy mulékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden
kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, „kik szellemi
főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a
vértanúság koronáját nyerheték.“

Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán
követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon
tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hivet számlált, s
melyhez titokban – minden kiirtási kisérlet daczára – még ma is oly
sokan ragaszkodnak Persiában. Ott létemkor sokat hallottam ezen új
szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek
egy hiteles másolata a teherani királyi könyvtárban őriztetik. Ujabb
időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes
magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert
annak birása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak
tartassék, a mi rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s igy nem is
dicsekszik senki annak birtokával. S igy, valamint maguk a könyvek
titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret
köde borong. Némelyek azt állitják, hogy Báb, kommunismust vallott, a
korant tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások
még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó persa és a keresztyén
vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a
versio látszik leghitelesebbnek, melyszerint Báb a Mohammed által
felállított prófétai sorozatot helybenhagyván, tőle csak annyiban tért
el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem
a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek itéli, s minthogy az
emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten
szükségesnek látta épen őt bízni meg a tanitás és javitás küldetésével.

Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely
értekezése arról tesz tanuságot, hogy keresztyénekkel és Gebrekkel sokat
érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek
vezetését bizonyos számú papokra kivánja bizni. Templomai nincsenek,
kivéve a bábi-tanért elhalt vértanuk sirjait. Kihagyja a Kible-t is,
vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka
vagy Jerusalem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes
italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniok,
egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan
megtartandó parancsokképen irt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik
ellen. Azoknak mit sem szabad birniok, s azért tőlük mindenüket el kell
venni, a mi bizonyára egy legfőbb magnes volt a kincs-szomjas iraniak
előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a
hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb
contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló
parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár
megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt
senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek
tartja. (Állitólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly
sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül
járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan
megjelenniök s általában mindazon előjoggal birnak, mint amaz előbbiek.

A jónak és rosznak, a bizarrnak és bámulatraméltónak tarka keveréke
tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont
(törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s igy e hiányos jegyzetek,
melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósitásaiból merítettek,
részint pedig Gobineau „Les religions et les philosophie dans L’Asie
centrale“ czimű könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, a hol Bábról
emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást
tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés
eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s
ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam
mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. A mig Konstantinápolyban
időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török
kormány haladéktalanúl elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész
földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről időre lépnek fel
fölhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget
egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal
könnyebb nekik hiveket gyüjteni, de a hol a kormányzásnak csak árnya is
található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanúl
megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek
egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökitését
előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden
pillanatnyi felindulása daczára, mégis szivósan ragaszkodik a régi
institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az ujonan felmerülő
próféták müve, ritkán éli túl önmagukat. „Oh a sors, a szeszélyes sors,
hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont, a világ
nevetségének és gúnyjának tárgyává!“ – mondja a keleti példabeszéd.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi
távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig
tennünk kellett, nehézségeire nézve ép oly feledhetetlen marad előttem,
mint az előbbi mazendrani.

Egy nappal előbb itt eső esett, s igy az agyagos talaj majd egy lábnyira
fel volt ázva, e mellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott
csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós
agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden
lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani.
Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer
térdrerogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk
szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egypárszor a sárba,
s midőn igy tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, épen sem
csodálkoztam fölötte, hogy a siíta persák hangosan felkaczagtak a sárral
bemázolt kis szunnita karavan láttára, s derültségük teljes mértékét
érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavanszerajba
bevonultunk. Egy csoport utcza-gyerek kelt nyomunkban s minden
kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kisért egész a kapuig,
melyen át eltüntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis
észrevettem, hogy a bazárban nehány veres-csíkos öltözetű s különös
fejdiszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen
tekintett ránk. Ezek esetlegesen épen itt időző turkománok valának, kik
a szent földről ép most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első
kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a
karavanszerajban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk
számára élelmi szerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag
ajándékokat hoztak. Közülök egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott
láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának ezen ijesztő
rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes
türedelmessége daczára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy
bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán
indulva, áldást mondtam reá, a mit nehány frankot érő adománynyal
jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől
csillogó szemekkel mondá: „Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk,
odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s a mennyi
szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott
ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!“ Nem csodálatraméltó-e,
hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám?
A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt,
magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén
a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról,
már is forró vágyat éreztem magamban, minélelőbb turkomanok és szunniták
közé juthatni.

Száriban két napot töltöttünk. Utitársaim szamaraik eladásával voltak
elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk,
s igy az állatok átszállitása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt
én szerte jártam a városban, hogy a nehány európai utazó által már
megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állitólag még az iszlam
előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint
nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak
hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem
is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához.
Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, ez a
történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Igy például,
Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz
tábornoka Rusztem őt utóbb megszabaditá. Igy, az ország nagyjait
Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is
jelentékeny helyet képezett. A földleiró Ibni Haukal mondja, hogy már
akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem
lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában
a legroszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint a minő
lehetne, ha a mazendrani föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert
bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel
Éjszak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagyrészét, s bárha a
czukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész
Iszlam-világ irótoll képen használja, s bárha a ris túlságos gazdagon
terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A
természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak
hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.

A siíta Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen
alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben levő
afghan-telepitvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg
nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község
nehány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon
vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból épen
egypár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok
gondviselésére bizatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s
mintegy két órahosszat igen jól kövezett országúton haladtunk,
maradványán Sah Abbasz azon fennebb említett útjának, mely Asztrabadba
vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy
mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom
felé, mely a sikságon már jó távolról feltünt szemeink előtt, de jó késő
éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az
afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképen meglepett,
lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám.
Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az
egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy
vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a
persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolcz óra hosszat
tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is
össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam,
mintha legalább is száz mértföldnyi távolság választaná el őket
egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten.
Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen
éjszakává lesz: épen így különböznek e socialis viszonyok egymástól,
minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik
vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.

Mig a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról
szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek
volna, mintegy önkénytelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni,
honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a
magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet
Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók
által olyannak iratik le, mint a mely annak idejében ragyogott a fénytől
és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide
szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az az embernek, ha
Közép-Iran égető hősége ellen, a Káspitenger partjaira menekülhet. A
várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők
koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspitenger kék
hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a
szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah épitteté fel ujból, s bárha a
persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven
oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy
egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik.
Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen emlitésre. E hajdan oly
pazarfényű királyi lak egyéb részei egészen pusztulásnak indultak, s
Irannak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet
szórakozásaúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű
tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak
ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak
el kellett tünnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog
jelenhetni.[19]

Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is
bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a
nem sokára megeredt eső öszhangzásba hozta a kopár partvidék nyujtotta
szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak
partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbbé kezdetleges
turkoman járműre valánk szállandók. Tatár utitársaim szótlan
levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csonakot,
mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden
pillanatot, melylyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám,
nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy
engemet vegyen föl, ugy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb
tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély
fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könyeitől áztatott tájra,
mialatt kimondhatlan, leirhatlan érzelmek hatották át bensőmet.

Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég
előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani
ma. Kitűzött czélom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a
csolnak a tengerbe siklék, oly utra keltem, a hol senki sem mondhatá
meg, vajjon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a
bizonyos rom felé vezet.



KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ

VISSZUTAMBAN KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL.


I.

Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának,
Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést
szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik
ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó
fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó
álarczával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó
szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi
gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herczeget kell vala
találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a
Persiát látszólagosan európasitó királynak nagybátyja. S mi több,
reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi
ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely
alatt Imam Riza[20] pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival
kimondhatlan örömérzeteket gerjesztett szivemben; csoda-e hát, ha én is
osztám a bucsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak
Turkesztan, Afghanisztan és Indiából szentjük sirjához, hol fáradalmas
és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végczélját elérve látják.
Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle
gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet
fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre
most is csodálkozással gondolok, hogyan daczolhatott meg az európai
élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Fillér nélkül zsebemben,
a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló
karavantól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény
zarándokok, maguk is igen kevéssel birtak, a mi pedig az elsőket illeti,
azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene,
mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak
megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut,
tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért
vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret
vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.

A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi
külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza
lehetett volna utasítani. Táplálékban annakokáért, bármily szegényes
volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de a mi a legborzasztóbb
szenvedéseket okozá, ez, az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s
kivált az a metsző hideg szél, mely az éjszak keleti sivatagok felől
zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is
megdermeszti. Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a
szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem
alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon
át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren
óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni.
Kértem a kőszivű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon boritó
pokróczokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vaczogó fogakkal, rimánkodó
hangon könyörögve, órákhosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott
barbarok előtt. Kinevettek s azt mondák: „Tánczolj, Hadzsi,
megmelegszel!“ Bizonyára, a mily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai
sivatagok homokja, ép oly feledhetlenek lesznek keleti Persia fensíkjai.
Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb
reményekre gerjesztett.

A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes
schiítáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni,
s elszorult szivük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam
Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolczadika.
Díszneve: Szultan el Gureba (idegenek fejedelme) s ő az utazók védura;
minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem
hiveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman
csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe
jutának.

Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak
Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár sikság, kevés a
regényesség; de annál szebb az oázképen emelkedő város, kertek által
körözötten, s tarka tündöklő kupolákkal pompázó. Mi történt körülettem a
karavanban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek
örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az
itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a
bölcs csillagász Nasreddin Tusz, vagy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és
mások sirjai – tulajdon sorsom vala az, mely e historiai
nevezetességeket ez egyszer háttérbe szoritá; az az édes tudat, hogy a
hosszú kínnak vége van valahára, s hogy a midőn e város küszöbét
átlépem, új élet kezdődik számomra.

Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karavan, a Dervaze
Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó
fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles
árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet
nyujt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utczát Persia egyik
legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely
szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt
mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a schiíta
világnak gyülhelye.

Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a
szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt
büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal
vagy az Őzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, igy
tehát idegen, s még azon fölül gyülölt vendég. Iranban nem igen lehet
ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége sulyát,
melylyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet
játszsza.

Meshed utczái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképen népes,
sőt mondhatnám túlzsufolt a derűlt őszi napokon, s ki az ilyen
alkalommal 10–12 óra között mind ez utczák tarka sürgés-forgására egy
tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira
elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám
diszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállitott
bódékon kivül, még az árok partjain is zsibárosok és kiskereskedők
foglalnak helyet, kik áruczikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön
hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt
keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon
át gyakran alig lehet utat törni. Még is utelzárás igen ritkán szokott
előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt egymás
után lánczolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel
(utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa urhölgyek
kaczérkodnak alá, egymásután vonulnak vagy a szent hely kapui felé, –
vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (bucsujárásod
üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem)
köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábitó zavarnak daczára a
koldusok még is képesek mindent tulkiáltó rimánkodásukkal a kegyes
zarándokok részéről a kegyadományokban részesűlni. A nagyszámu szeid (a
próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is
felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán,
szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt
ének, kiáltás, orditás; a heves vérü sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és
vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira,
hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyübb, mindig rettentőbb
lesz, azt hiszszük már már itt a veszedelem, – s ime – még is, a nagy
tömeg kifejlik ismét egész rendben, kiki csendesen folytatja utját
rendeltetési helye irányába, a nélkül hogy valamit vesztett volna, vagy
bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden
bucsujárási helye, ép ugy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város,
hová nemcsak a shiíta világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás
végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent
czélokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz
elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak.
Khoraszan fővárosát évenkint meglátogató 100,000 zarándok között, talán
felénél több kereskedelmet üz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t
(dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az
afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s
hegyvidéke más egyéb terményét, mig az azarbaidsani egy pár vég kartont,
pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb europai készitményeket. Egyik
másik igen jövedelmező üzletet üz, némelyiknek azonban csak annyi haszna
van, hogy ebből az uti költséget fedezheti, melyen Imam Riza sirjához
vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi disz mellék nevet tekinti.
Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék
szokva, ez a kép csaknem elkábitott. Egy Kervan-Szerajba mentem,
megmosakodtam s rongymezemet annyira a mennyire rendbe szedtem, hogy
mindeneknek előtte a fönebb emlitett európai barátot Dolmage ezredest
felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni,
általában igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a
kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint a minőnek külső
jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után
végre ráakadtam a kapura, s vajon ki irhatná le lelkem állapotát,
melylyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent
meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és
káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem
másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg ujolag. Most azonban be sem
vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. „Ki vagy te,
hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. „Mi kereseted neked az én
uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?“ „Akár hivő, akár hitetlen! –
kiáltám haraggal – „lódulj gyorsan, hivd ide uradat és mondd neki,
vendége érkezett Bokharából!“

A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt
örömem, hogy ujolag széket és asztalt, európai életmódra mutató
eszközöket láthaték. Ugy álltam meg ott mint valami szent ereklyék
előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, ugy hogy ama hirlap mely az
asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli „Levant
Herald“ egy száma volt. Mily roppant tömeg ujdonságra akadtak benn
szemeim!

Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifju brit állott
előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám s nem tudott
felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S
mikor aztán láttam, hogy semmiképen sem emlékszik reám a mi fölött
külsőm rettenetes eltorzitása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám,
egy „What, you don’t recognize me?“ (Hogyan! S ön nem ismer rám?)
felkiáltással szakitám félbe a hallgatást. Hangom ujra felidézte lelke
előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden
felelet nélkül felém rohant, átölelt, s ugy sirt mint a gyermek, midőn
nyomorult külsőmre tekintett.

Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt
el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon
kérései: „Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?“
csakhamar meggyőzhettek a felől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes
tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyü lesz
megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra
gerjeszté az európai érző szivét. Nyugaton a nemzetiség és az állás
árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, a hány
európai, ugy szólván mindmegannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg
megbizonyitá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy
alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szives volt hozzám,
jótéteményeivel ugy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további
utamat, ujult erővel folytathassam.

A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok
tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni
figyelmemet.

A mi a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni
magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos avagy az
irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor
bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a
legélénkebben ajánlkoztak a szent sir minden látványosságát
megmutogatni. Különös, gondolám magamban, Conolly, Fraser, Burnes,
Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig
alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek
volna örömest ha beléphetnek vala – engem pedig ugyszólván majdnem
kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tiz hónapi
pseudozarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással
felajánlott szolgálatkészséget visszautasitván tehát, egyedül látogattam
meg a Szahn mellett balra fekvő sirt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.


II.

A sir,[21] melyet kivülről ugy mint belülről arany borit, az
iszlam-világnak kétségkivül leggazdagabbika, s melynek maga Medina,
Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum
is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte
állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha épittetése óta több
izben kirabolták is,[22] minda mellett a kupola, a tornyok, s a belső
tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkivül a
falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó shiíták ezen
szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt-forgó,
gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert
kard és paizs, drága antik karpereczek, nagy, tömör gyertyatartók, igen
nagy értékü nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakitó
hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak
mesterséges épitészetét nézze-e, vagy a tarka szinű ablakokat, a gazdag
arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör
ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhitatos tömeget? S pedig még is e
legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhitattal s
alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a shiíta. A
rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák
láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja
gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak
utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a
paradicsom kapujánál az öröküdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és
Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török
Azerbaidsanból, az elfogódott középázsiai, magasrangu khanok és mirzák,
szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s
valóban rendkivűli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva
népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot,
a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a
papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a
fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak
addig, mig üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott
kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány
lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sirnak bensejét odahagyta, ekkor
szerzé meg a meshedi nevet, azon czimet, melyet pecsétjén és sirján
visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tüz, s mely nevének
ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a
hadzsi-czim (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen
fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már tulboldog, mert nem csak
minden bünének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő
életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.

A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sirjával
szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A
magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá
esnek, pompás szineivel valóságos varázstekintetet nyujt, s valóban jó
darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati
hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh
Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre
hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s ugy
szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak
valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a tulnyomó.
Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha
azt mondja hogy Imam Riza sirja fejedelmi, emez pedig művészi.

E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata
által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy, a mint a bennszülöttek
mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A
hazret, mint ő szentségét par excellence nevezik, rendkivül gazdagnak
tartatik. Vannak fürdői, Karavanseraj-i, bazarjai, éttermei,
szappanfőződéi, s egy szóval bir mindazzal, mit a hozzátóduló vendégek
kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon
által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek
ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat
napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kivánni valót
nem hagyott, meg nem állhatám kiváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet,
még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai
öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltünő, hogy a többi
shiíta és szunnita dervisek sorába kugorodtam. A nagy teremben
várakoztunk egy ideig, mig végre a szolgák csoportja, párolgó rizszsel
tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel
hatása, izletessége és áldása felől: az avas zsir és romlott rizs
azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.

Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba,
de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szivem
egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos
adományok megadatván, távozhattam.

Egyébiránt azt hiszem hogy a pénzsovár persa előtt, inkább az Imam
Rizanak tulajdonitott mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta
megbizonyitott tiszteletnek, semmint fennen hiresztelt szentségében,
vagy a sérthetlen asyljogban. A szent helyre csupán igaz hivők
léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem
közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is
megszeplősitő, megszentségtelenítő. Épen a zsidókról szólván, meg kell
említenem milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraélnek
egyik maradéka, kit bokharai utitársamul ismertem. Midőn az az utczán
odakiáltottam rá: „Jahudi! Jahudi!“ reszketve közelitett s igy szólott:
„Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden
kivűl törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!“
A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál
alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a
kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt
ajánlá neki, dugja kezét valami épen akkor leölt kutyának beleibe, amaz
végre is minden vonakodása daczára kénytelen volt e szegény utczai
állatok egyikét elcsipetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a
gyógykisérlet épen azon napra esett, melyen a mohamedanok, az Eidi
Kurbant (áldozat ünnepet) üllötték.

A történet hire csakhamar elterjedt, s könnyü volt a rosz akarat és
irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhivők szertartása
kigunyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső
tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kényekedve szerint
gyilkolt, rabolt és fosztogatott. A kik puszta életüket megmentheték,
kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy
megélhessenek. A mint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak
Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű
maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás
következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain
belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.

Igen komikusnak tünt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után –
hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vállt a középázsiai
tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának
tartatám. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok;
furfangosan viszonzák mindig: „Ismerjük már a bukhariotákat; itt
minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért
visszatorlástól tartotok. De hiába való minden törekvéstek! még is
tudjuk mi kik vagytok.“ Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi,
az uton orosz, europai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek
még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt,
hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem
lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképen
pedig az utazó.

Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd
mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb
viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták
be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai
terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit
koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény
kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit,
hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig
képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából,
öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká
váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly
csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból
megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy
magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a
csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely
minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte
áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón
óhajtott czélja feküszik.

A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és
ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé
folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől
harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást
jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban,
mikor a városkapun át kilovagoltam.

Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem
Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a
várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen
igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője
fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül
hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s
pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között
bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni,
s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi
jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a
Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött
neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt
osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem
megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant
küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott.
Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset
visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök
gyalázat bélyegzi, mert az a satira:

  „Oh Sah Mahmud, ha te senkit
  nem félsz, féld az Istent!“

még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy
költő és a mai persák között!


III.  Teheran felé.

Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az
utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek
tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak
szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok,
Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem
csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e
vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának
nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon
kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis
gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral
fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága
érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb
felbátorítás az általános közlekedésre.

Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az
egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit
választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a
szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés
visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka
vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy
árúczikkek Karavanjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös
köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik
Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében
ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt,
Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának
romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig
utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes
sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak
bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a
homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a
szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges
emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire
fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival,
Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek
délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte
nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek
még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.

Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra
meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily
vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott
ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est
volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és
lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat
mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most
azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a póstaházba s nyers hangon
foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek
látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van
dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit
meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített;
rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei
örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő
gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a
mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.

A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk.
Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja:
abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az
asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai
utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt
nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból
érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva,
még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a
zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur
arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi
utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember
szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár,
törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele
mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és
szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget
nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a
szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki irhatná le az
estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző
lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó
tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába
versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi
járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat
csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a
herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott
nyugágyain!

Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent
bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az
egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent
lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének,
mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket,
számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan
lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember
hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a
vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre.
Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti
szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai
tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a
hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a
szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult
decipi, ergo decipiatur.

Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes
zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a
nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent
meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére
serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt
szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt
bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s
miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé
érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit
tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől
és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.

A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában
sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei
Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne
továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol,
ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész
teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő
hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen
érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról
beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást
gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi
nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem
akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött
lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte
szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt
romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat,
miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te
virágzó műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és
megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az
iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros
megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e
síkságon találhatók.

Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar
meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába
keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait,
miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli
nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt.
Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt
égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél
setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse
annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy
némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A
tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa
csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal
történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s
mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár
elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint
annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély
árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan
Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon
csökkent.

Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell
megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen városa nem kevéssé érzi
magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és
bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát
írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük
oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az
igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót,
galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt
érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a
mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek
tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs
tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a
keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság
jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát,
és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti
képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és
nagyon érdekes.

A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek
merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák,
Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és
legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb
törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira
olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely
minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban
feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is
valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen,
Persia, leghívebb képe a keleti életnek.


IV.

Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső
állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy
maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny
síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes
állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója,
Abbaszabad[23], Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy
rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a
veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni
nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar
szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ –
Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak,
azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik.
Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a
sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai
határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen
majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő
ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól
felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a
Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén,
a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé
hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el,
hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár
szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek
a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét
mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy
Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot
messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély
vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett,
ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és
ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul
harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről
visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“

A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az
irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges
gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni;
égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran
igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak
egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és
lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül
még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran
élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen
egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még
nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele,
de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal!
Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit
megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön
találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem
csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még
gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az
esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem
találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A
turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások
rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között,
melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt
mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert
rettenetesen kifáraszt.

Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az
utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már
mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel
jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első
megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember
kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja
magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet.
Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak,
mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült
voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási
állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt
ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud
gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam,
a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a
mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék,
legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy
valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella
ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél
csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve
engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták
phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én
azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli
találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you,
sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én
ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a
mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én
ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol
tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni
akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio,
tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme
kimondhatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz
hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet
töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá
tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi
távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia
mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek,
kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton:
Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut
vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint
fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek
ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy
az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet
bizakodni.

Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok
között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi
tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép,
melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon.
Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü
orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben
Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol
kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak
igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész
Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit
oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor
éles körmeit testébe is bele fogja vágni.

Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos.
Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a
különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az
utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is
átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig
szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz
szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent
adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget
kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a
legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a
tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával
volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben
magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal
viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat,
de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s
ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett
számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról,
mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga
hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra:
„efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy
megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges!
Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira
megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára,
hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még
a legkisebb gyermek is kijátszsza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt
működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak
félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván
czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint
igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s
rútul megcsalnak.

Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá
változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a
mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival
inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában
3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő
kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között,
mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához
képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés
voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg
falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn
már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra
is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy
lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már
néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok
helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek
valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor
keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte
halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem
fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő
zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias volt – jó előjele a
szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett,
egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira,
melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh
Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja
minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma,
legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint
gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk
hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen
keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben
egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz,
s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott
hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen
hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen
serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék
magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel
fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt,
azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a
szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.


V.

Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej,
szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott –
természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki
van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony
érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat
nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna
odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita,
akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt
kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté
őröljük csontjaidat.“

Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen
menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon
hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen
tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés
és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra,
hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a
szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s
kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a
meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az
ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt
haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat,
mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat
elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől,
hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te
igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről.
„Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem
vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai
lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!“ Ezen szavakra odakünn csend állott be
egy pillanatra. Ez ugy látszék meglepte amazokat, de még jobban
tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a
kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz
hivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé
jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá utitársamat, a
persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e
nagy rémszava, villanyos hatásu mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a
fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy
legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szivesen
megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő
persák előtt. Arczvonásom illustratioul szolgált előbbi állitásomnak. Az
egymásközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is
lettek, s valami félóra mulva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan
egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom
megnyugtatására is kellett néhány felvilágositással szolgálnom; a jó fiú
szivesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s
Damgan barátságosb siklapályán folytatám utamat, elszörnyedve gondolék a
mult éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egy hamar
fogom elfelejteni.

Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, a mi
olyan állitás, mit régiségbuváraink minden áron érvényre akarnak
juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város
romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a
fillentésben jó formán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.

A száz kapuból nyolczvanat bizvást elengedek, de a mai igénytelen
Damganban, csak egy husz kapus hajdani várost is aligha lehet
felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a
puszta bazar közepén álló szegényes két karavanszerai eléggé
megbizonyitja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly
fontos, mint sokan hiszik.

Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukhteran (negyven szűz)
vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sirba temetve pihennek,
senki sem tudja neki megfejteni. A müszülman előtt szent szám a negyven
de szent kiváltképen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a
mohamedan monda szerint Mozes levert s azután ujra feltámasztott,
számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt
Damganban, épen a hölgyvilágot emelék a vértanui méltóságra, mely
körülmény Damganban sokkal feltünőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy
amannak hölgy világa, nem nagyon szigoru erkölcsössége folytán, az egész
környékben meglehetősen rosz hirben áll.

Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább
fehér theasüteményeiről hires. Persiában minden városnak meg van a maga
sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ
legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhus, Iszfahanban
a legszebb őszibaraczk, Nathenzben a legjobb körték, sat. s a mi a
dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt czikkeket, az
illető helyeken vagy igen silányokul, vagy a mi egészen nevetséges,
épenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hirét már
Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok
tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat
vártam ettől sem. Mikor a bazarban kérdezősködtem a sütemény felől, sok
időig kellett fel s alá járnom, mig végre egy pár penészes példányhoz
jutottam. „Szimnan“ – mondá valaki „csakugyan hirneves ezen czikk
folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak
mi sem marad.“ A másik igy szólott: „Igaz, Szimnan, hajdan nagyon hires
volt e czikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták.“ Itt legalább
még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a
maga teljes meztelenségében szokott előtünni.

Innen az ut Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teheran felé a hires
Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a hires Caspiae Pylae-nek
tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az ut, magas, fekete
sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen
alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint
hajdan, ugy ma is igen sok utonálló van itt; némely sziklát
lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős viszhang még
rémitőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám
tatáromnak arczain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át
ezen uton, s igaz, hogy nem egy gyanus külsejü emberrel találkoztam;
annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik
torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen sikon,
melynek éjszaki szélén a régi időkben s a mesevilágban oly hires Ragesz
városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok
nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok.
Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált
nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is.
Ma puszta rom. Az európai régiségbuvár feliratokat keres a kőhalmok
között, a persa vadászhelyűl becsüli a gazdag sikságot, s ha a
földalatti számos vizvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről
tanuskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek
kellene tartanunk.

A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még
hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára
ujra meglátom Teheránt; azt a Teherant, honnan kalandos utamra
kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a
boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó
állomást egygyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre
igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, a
hol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám
lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam.
Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah
Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Maig sem tudom, a
tulságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez
évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely
elbádgyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában
eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon
sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr’ek (tűzimádók) a holttesteket
szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle
bolyonganom, árkon bokron, vizen sáron keresztül gázolnom, mely
alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vizbe; cserjén bokron
keresztül kellett törtetnem, mig végre késő éjjel az utra akadtam.

S nem különös-e még is, hogy az egész uton semmi bajom sem történt, oly
távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes
kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya,
mit sem szenvedtek, s ime itt, a biztos kikötő küszöbén, benyilóján, oly
veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis
az átnedvesülés következtében legbecsesb irományaim egyikét
elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes
az, a ki ezeknek ellen akar szegülni!

Midőn Teheran kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy ujabb
Karavanszerajban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt
bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa
mondá boszús csodálkozással: „Még is csak vakmerő egy bukhariota!“
Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám,
de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség
kapujához jutottam, s ki irhatná le örömemet, mikor ujra megláttam azon
helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tiz hónappal előbb
oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a
bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai
barbarság és ármányosság áldozatának tartottak.


VI.

A persa főváros, mindjárt az első tekintetre a civilisatio és műveltség
székéül látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében
feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre s bevonul a városba, igaz
nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbegörbe szük
utczák által gerjesztett undor kifejezésére.

De egészen másnak tünik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából
jön. Bokhara csak hatvan napi járó föld távolságra fekszik ugyan
Teherantól, de a két város socialis viszonyai között, századoknak
elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a
bazáron végig, gyermekes örömmel, sőt mondhatnám némi csodálkozással –
mely igen kevésben különbözött tatárom bámészkodásától – tekinték az
európai gyártmányu számos fényüzési czikkre, a szövetekre, kendőkre,
játékszerekre, – kiváltképen a festett csehüvegnémüek valának azonban
azok, a mik figyelmemet a legnagyobb mértékben magukra vonták; az
európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma
csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképen. Ha az ember
úgy utazik, mint a hogy én utaztam, ha úgy bele éli magát a tatáréletbe,
mint a hogy én kényszerültem, – nem lehet csodálni, ha az ember jóformán
maga is tatárrá lesz. Az az igazi incognito, mikor az embernek az idegen
alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid
ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünetnélküli környezete
akarva nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába daczol ez
átváltozással, – a jelennek fris benyomásai háttérbe szorítják a multat,
s ezen állét, akaratunk ellenére, valóságossá változik.

Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez
nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet,
beszédközben alkalmazott taglejtésemet, járásomat s kiváltképen
felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arczkifejezésem is
tatárjelleget öltött, s szemeim egy pár vonallal ferdébben állanak mint
annak előtte. E megjegyzések néha a legkedélyesebbek valának, s magamat
is mulattattak; de lehetlen egyszersmind be nem vallanom, mily különös
érzelmet gerjesztett bennem az a gondolat, hogy ezután ujra az európai
életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetekhosszat egy
helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan
európai szokás volt, mibe nem egy könnyen tudtam bele találni magamat.

Kiváltkép a ruhák valának azok, melyeket igen szűkeknek és szorosaknak
találtam, s a hajazat, melyet mostantól fogva növelni kezdettem,
valóságos tehernek látszék fejemen, s ha egy szobában több európai volt
jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásokat hasonló taglejtésekkel
kisérték, mindig azt hittem, már már hajba kapnak egymással. S hát még a
persa szolgálatban álló franczia tisztek feszes maguktartása és szilárd
lépése, milyen furcsának látszott az én nekem! Bárha igen örültem
európai földieim büszke, feszes maguk viseletének, ez sokkal nagyobb
ellentétet képezett a középázsiaiak vontatott görbedt járásával, melyhez
szemem annyira hozzászokott s melyet én magam is elsajátítottam, sem
hogy a legnagyobb mértékben fel ne tünt volna. Messze vezetne leirnom
mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Iran fővárosa reám
gyakorolt. A ki nyugat és kelet különbségét ismeri, annak alig szükséges
mondanom, hogy Teheran, Bokharához képest, valóságos Párisnak látszék
előttem. A teherani persa világ bámulása igen nagy volt midőn kalandom
szerencsés végződéséről értesült. A ketman (az Iszlam által
engedményezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár
a keletieknél, de még is megfoghatatlannak látszék előttük, hogy ebben
egy frengi is oly kitünő legyen. S bizonyára az általam elért sükert nem
is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látszék vala
előttük, mit én, halálos ellenségeiken, a szunníta tatárokon elkövettem.

Bárha Persia a turkesztani sivatagok legközelebbi szomszédja is,
mindazáltal igen zavart és mesés fogalmakkal birnak felőlök. A félvilág
hozzámtódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez
meghivtak, sőt végre még azon magas szerencsében is részesültem, hogy ő
felségének a királynak, a világ forduló pontjának, az egész világegyetem
legmagasságosabb uralkodójának is – mint őt a persák nevezik –
bemutattattam. Hosszadalmas czerimoniákat kellett végig játszanom, mig
végre a palota kertjében ott állottam az ifjonti Naszer eddin Sah előtt,
s azon bizalmas felszólitást nyertem, vázolnám előtte utazásom
éleményeit. Nagy tüzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló
miniszterek nagy szemeket meresztettek, – nem győzvén eléggé csodálkozni
a fölött, mint utóbb megértém, hogy én minden remegés nélkül megállani
mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete, máskülönben, még a
legbátrabbat is meg szokta rendíteni. A királynak egyébiránt úgy látszék
megtetszett előadásom, minthogy egy rendjelnek, s a mi még becsesebb,
egy persa shawl nékem adatását rendelé el. Az elsőt, egy egyszerü ezüst
darabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalább is 50
arany az értéke, a miniszter, ugy hiszem, jobbnak látta magának
megtartani, a mi a teherani udvarnál egyáltalában nem tartozik a
ritkaságok közé. A király ő felsége lehazudja és megcsalja minisztereit,
mit ő excellentiáik azután, fájdalom nem a maga helyén, hasonló módon
viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet – ez viszont
azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámit, s ez a világ
legtermészetesebb cselekvési módjának tartatik, a becsületesen
cselekedőt ellenben, nagy bolondnak vagy eszelősnek nézik.

Hogy a most mondottakra világositó példával szolgáljak, csinos kis
történetecskét akarok közleni, mely teherani tartózkodásom alatt fordult
elé. A király – a mint tudva van – igen kedveli a vadászatot, s maga is
igen jó lövő, a ki az évnek legalább is két harmadát ilyes
kirándulásokon tölti, nem csekély bosszuságára udvari tisztségének, kik
a harem puha párnáit, az izletes konyhát, s más egyéb élvezeteket, ilyen
alkalommal sátorozással, órákhosszat tartó lovaglással s szegény
parasztkonyhával kénytelenek felváltani. Visszatérte után a király
rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati
zsákmány egy részével, a mit általában igen nagy szerencsének tartanak.
De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyok s más egyéb
vadért tetemes enamval (borravaló) kell az átadót megajándékozniok.
Eleinte még csak szivesen türték e kellemetlenséget, de a midőn e
királyi küldemények már már igen gyakoriakká kezdének válni, azon
meggyőződésre jutottak az illetők, hogy a királyi szolgák, uruknak hire
és tudta nélkül, a piaczról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a
gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, lenne szives
ennek utána, ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor irással
kisérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nem sokára még
gyakoriabbakká váltak. Szorgosan utána láttak aztán, s ime kiderült,
hogy a miniszter ő excellentiája egy gyékényen árul a királyi
cselédséggel, ő irja a piaczon vett ajándékok mellé a hivatalos
czédulákat, s a nyereségben aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig
pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s
mikor a királynak tudomására esett, maga is igen jó izűt nevetett rajta.

A közeledő tavaszt bevárandó, Teheranban két hónapot kelle töltenem. Az
idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. –
Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett
hogy szerencsét kivánjanak, s ott tartózkodásomat különféle
előzékenységgel megédesitsék. Az illető követségek nem mulaszták el
kormányaikat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan igen
furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi
rendkivüli van a keresztül játszott dervisszerepben, s csodálkozással
tapasztaltam, hogy távozásomkor el valék látva Franczia és Angolország
legtekintélyesebb kormány férfiainak szóló ajánló levelekkel.
Kiváltképen meghatott azonban magyarországi földimnek, Szántó urnak
részvéte, ki a persa fővárosban a szerény szabómesterséget üzi. E
sajátságos ember, ki egy tiszamenti faluban született, a katonai sorozás
elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartá a könnyű
tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte
Konstantinápolyba ment, onnan Kis-Ázsián át Arabiába, onnan ismét
Délpersián keresztül Indiába, s még pedig nagyobbrészint gyalog. Már
Khina fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában
1848-ban történt forradalmi események. Ezen hirek annyira fellelkesiték
a hazafias lelkü szabómestert hogy a hazatérésre határzá el magát, a
szabadság zászlaja alatt küzdendő. Azonban Indiától Európa igen messze
van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s igy
Stambulban már a világosi katasztrophának hirét kellett hallania.
Megcsalatkozva reményeiben, ujra megragadta tehát a vándorbotot és a
varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheranba utazott, hol véle én is
találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat
egyesité, miket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés
elején még csak ment a dolog úgy a hogy, de mihelyt tűzbe jött, német,
magyar vagy franczia szavakat kevert a török, arab, persa, kurd és
hindosztaniak közé, ugy hogy az ember feje egészen belekábult, és össze
kellett szedni annak minden nyelvtudományát, a ki őt meg akarta érteni.
Becsületes szive tulboldog volt, midőn földiének szerencsés menekvéséről
értesült s igénytelen vagyoni állapota daczára, minden áron egy
nadrággal akart megajándékozni, s minthogy ezt én egyáltalában el nem
fogadhatám, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye el ajándékát. A
közép ázsiai hangosan felkaczagott a neki oly nevetségesnek látszó
ruhanémü fölött, s mikor csupa kiváncsiságból magára vette, a jó Szántó
magán kivül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon,
a ki egy tatárt nadrágba bujtatott.


VII.

Azon európaiak között, kikkel Teheranban találkozám, Bloqueville urat
meg kell még emlitenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah
szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban,
ott azonban fogságba esett, és 10,000 arany roppant összegen kellett
kiváltatnia. Bloqueville ur, tetőtől talpig franczia nemes ember, e
mellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégitendő, egy varga
betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem
egyetlen foglalkozása keleten, igen profan valaminek látszék előtte. S
végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé
kiaknázott müvészet. A király haladéktalanul szerződteté s harczfestész
minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a
király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei
immár megörökítetnek, mely sereg minden tagja egy-egy Rusztem gyanánt
iratott le előtte.

Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképen volt feljegyezve. A
huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte.
Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon
lecsapta árukat, közülök 5–6 arany váltságdijért sokat vissza lehetett
váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen az áron,
azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjuban bizonyára
valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s
minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a
teherani udvarnak végre be kellett nyugodnia 10,000 aranyat tenni le a
franczia alattvalóért, a mire bizonynyal rá nem állottak vala, ha a
szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay ur által azt nem üzeni: „Ha
aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó
alkudozás alatt, Bloqueville urnak, a hajdani testőrtisztnek igen sulyos
állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a
Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán kezén nehéz lánczot hordozó
turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény
franczia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve,
valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült
cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát ujra
meglátott, sirt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a középázsiai élet,
s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell
vala kiállanom.

Minthogy épen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom emlités nélkül,
hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén,
Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s a mi
igazán különös – tőlem a fatihát (áldást) kérték.

A mint álliták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és
Gömustepeben égnek a vágytól engem ujra láthatni. S bárha európai
öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én
áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen épülten
távozának. Ez volt az utolsó formaszerüség, melyet alkalmaztam, s
vallásos nevezetességem gondolata ujra phantasztikus rajongásokra
vezetett. Kevessé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem
lehetne vinni e babonás nomadok között! A keleti hősök pályafutásának
rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik,
százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható
parancsnokukká válhatunk.

A tavasz első szellőlegyenésével búcsut mondtam Persia fővárosának, az
igazi keleti müveltség ezen székhelyének s a szokott póstauton Tebriz,
Erzerum és Trebizondon át a fekete tenger felé haladtam. Ha Meshedtől
Teheranig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához
képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével
rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s a mit
könnyü elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés.
Ugy szólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkivül barátságos
fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképen az angol consul
barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek
előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog
reménység legszebb szineivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek
a Kaleidoskop tarka idomzataiképen kápráztak ittasult szemeim előtt, s
bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is
boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs szinekben
sejtelemszerüen a phantasia festette elejbem.

Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a
török Kurdisztanba vezet, meg nem állhatám, hogy vissza ne fordúljak s a
végbucsu még egy tekintetét ne vessem Iran földére. Iran, a keleti
czivilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes
ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszinüség,
miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre
méltók is szemeinkben, s bárha az irani nép udvarias modorát és kitünő
szellemi képességeit háttérbe szoritják is, mind a mellett egész keleten
csak az egy Iran az, hol e tehetségek s a magasb müveltségre való
törekvés, királynál ugy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos
tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati
határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira
mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának
faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Iran a
kutforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.

Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári uton, a pontusi
hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a fekete tenger már
látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10,000-nek visszavonulásáról
szóló leirásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék
árjaiba utólsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szivvel
vettem bucsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megvállni
a Lloyd társaság hajójától melynek lobogója még sokáig hivógatólag
lebegett felém. S ma ujra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s
mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most,
ennél a tekintetnél, szivemet! Azon partra jutni, hol a már-már utra
kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Europa közepén lenni. S
kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel
berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet utra, semmi sem oly
könnyü mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha
talan kitüzött czélunktól még néhány napi távolságban volnánk is.
Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután,
néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam,
majdnem minden uti podgyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az
„Il Progresso“ gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a
délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a
távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig
fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol
eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt
még egyszer átvonultak a multak képei, mosolygók és komolyak, mint a
minők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból,
tekintetemet elforditám a multról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát,
hol jövőmnek kell virúlnia – Európa felé.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mindezen tartományok kerületekre osztvák (bulukat); ezek
ismét városi, mezővárosi, vagy falusi járásokra oszlanak. Amazok főnöke
a Kalenter, emezeké: Ket-khuda.]

[Footnote 2: Az őket sujtó zsarnoki törvények közül csak egyet akarunk
említeni. Minden akasztott embert, kinek három napig kell függnie, ők
köteleztetnek őrzeni; s ha a holt tetem netalán ellopatnék, vagy a szél
lerázná, vagy valami baleset által az akasztófa feldőlne, büntetés
gyanánt az őrálló zsidó száz tumant (= osztr. arany) kénytelen fizetni.]

[Footnote 3: Kuriózum gyanánt meg akarom említeni, hogy Gobineau gróf, a
franczia kormány Teheranban lévő követe, siíta rokonszenvét
kézzelfoghatólag megbizonyítandó, daczára annak, hogy a katholika egyház
„legifjabb fiának“ képviselője volt: török collegájának boszantására, a
követség palotájának udvarán egy szalma Omert repítetett a levegőbe.]

[Footnote 4: Ez a királyi lobogó az arabok első betörésekor ezek kezébe
jutott, s Omer Khalifa gazdagon megjutalmazá annak átszolgáltatóját.]

[Footnote 5: Mint ezt Mir Ali Sir persa történelmi könyvében állitja.]

[Footnote 6: Cyrus, Achämenesnek, egy állitólagos Pasargadei főnöknek,
utóda volt, s ez okból az ő utódait Achämenidáknak is szokás nevezni.]

[Footnote 7: Soká nem találkozott senki, a véres itéletnek
végrehajtására; mig végre is egy bizonyos Merdesah – nevü férfiú
jelenkezék, kinek atyját Khoszru hajdan megöleté. Mikor az agg fejedelem
a fegyvert, mely életének véget vetendő vala, megpillantaná,
felkiáltott: „Jól van, úgy is illendő, hogy a fiú mérjen halálcsapást,
atyjának gyilkosára.“]

[Footnote 8: „Mondják, hogy ezen fejedelem, midőn a vesztett csata után
lánczokra verve a földön ülne, egy katona valami szerény kis estebédet
főzött számára, némi húsneműt apritva egy szükszájú kis bögrébe. Valami
éhes kutya lopózott oda eközben, s fejét a szűk bögrébe dugta, de onnan
hirtelen kihuzni nem tudván, hussal – fazékkal, az egész főzési
készlettel elszaladt. A szerencsétlen fejedelem hangosan felkaczagott.
„Mi lehet a kerek ég alatt olyas, a mi a te sorsodban lévőt ennyire
megnevettetheti?“ kérdé egyik az őrök közül. „Lásd – mondá Amer – házi
készleteim felügyelője, még csak ma reggel is arról panaszkodott, hogy
300 teve sem elegendő konyhaedényeim hurczolására; s ime most, az az egy
kutya is elég arra, hogy minden konyhaszerszámommal és eleségemmel
együtt elszaladjon!“

(Malcolm.)]

[Footnote 9: Épen ezen Ak-Kojunlu voltak azok, kik megkülönböztetésnek
okáért, fövegeiken veres gombot, vagy mások állitása szerint; inkább
veres posztót, kendőt viseltek, minél fogva. Kizil bas (veres-fej) nevet
nyertek, honnan a magyar „Kazul“ szó is származott, mely kifejezéssel
régiebb költőink Persiát jelzették.]

[Footnote 10: Az ozmanlik elleni harczaiban diplomatia fegyvereit is
megragadta; összeköttetésbe helyzé magát a nyugati hatalmasságokkal, kik
közül a velenczei doge és I. Mátyás, magyar király, követeket is
küldöttek udvarába.]

[Footnote 11: Lásd „Teheranba“ czimü kirándulás V. szakaszát.]

[Footnote 12: Ezen tüzelőszer készitése itt valóságos iparágat képez, az
istállókat rendesen csak tavaszszal szokták tisztogatni, a trágyát
polyvával és szecskával összekeverve, a ház előtt szétteritik, s ott
hagyják, mig meg nem szárad. A nagyobb mennyiséget téglákra vagdalják
vagy vetik, s azután összerakva gondosan, elteszik télire. Egész Khináig
feltalálható ez, mindenütt ott, a hol a vidék a fának szükében van;
Khinában Huc abbé tudósitása szerint argolnak nevezik. Legjobb tőzeget a
kecske és juhtrágya szolgáltat, melyet még vasolvasztásra is használnak.
Alantabb fokon áll az ökör és tehénganéjból készült, – legrosszabb pedig
a ló- és szamártrágyából való.]

[Footnote 13: Mi azonban a látszatnak kiváltképen hátrányára van, ez az,
hogy mindkétnemű szerepeket, csak férfiak töltenek be, minthogy az
izlami törvény a nők nyilvános helyen való megjelenését meg nem engedi.]

[Footnote 14: Igy a többi között Dr. Polak, egykor különösen kedvelt
orvosát is lerajzolta s ezt irta alája: „Croqui de Nasr-ed-din Chah.“]

[Footnote 15: A balakhane-től származik, az olasz balcone s a német
balkon.]

[Footnote 16: Bárha a Dél-Persiáról szóló müvek nagy része szolgálatomra
állt, mégis, az aránylag legrövidebb leirást, James B. Fraser müvét
használtam. Tudományosabb tárgyalás nem is illenék e könnyü tourista-mű
keretébe.]

[Footnote 17: A kellemes égalj-on kivül a hires „khulari“ nevű sirazi
bor is egyik főoka ezen általános mulatási kedvnek. A khulari ízére és
erejére nézve a mi tokajinkhoz hasonlítható. Csak abban különbözik ez
utóbbitól, hogy két-három évnél tovább nem igen tartható, s a helyett,
hogy megsavanyodni hagyjuk, inkább minden termést egyszerre
elfogyasztunk, mondák nekem a persák. Mert itt nem örmények foglalkoznak
a bortermesztéssel – mint ez rendesen szokás – hanem mohammedan persák.]

[Footnote 18: Mert, a mig némelyek dalait vidám poharazások közben
éneklik, mások szent irás gyanánt szokták tekinteni e könyvet, melyből a
jövendő mintegy jóslatképen megtudakozható. Ez utóbbiak a koranon kivűl
Hafiz könyvét ismerik a legnagyobbnak, kinyitják találomra, e szavakat
ejtvén közbe:

  „Ej Hafizi sirazi
  Ber men nazr endazi
  Men talibi jek falem
  Tu kasifi her razi.“

(Oh Hafiz, sirazi, vess reám egy tekintetet, tőled akarom megtanulni
jövendőmet, mert te vagy minden titkok felleplezője); s a kinyilt lapról
akarják megtudni aztán jó vagy balsorsukat.]

[Footnote 19: A mint már alkalmilag a turkmancsaji békeszerződésnél
említők: Persiának nem áll jogában a Kaspitengerre hajókat bocsátani.]

[Footnote 20: Imam Riza, Imam Musza fia, mint magas származású Alevita,
az akkor még rejtőző schiíta nagy ragaszkodása folytán, Harun al Rasid
fiának Meemun Khalifának féltékenységét és irigységét vonta magára, ki
őt Tuszba a mai Meshedhez közel feküdt városba száműzte. De minthogy
amaz itt is az általános tisztelet tárgya volt mondják, hogy a Khalifa
megmérgezte volna. Halálát vértanúságnak tekintik, s a város ép ezen
okon nyerte Meshed, azaz: vértanúság helye nevezetét.]

[Footnote 21: Imam Risa sirja fölé az épületet, mai alakjában Sahrukh
Mirza, Emir Timur fia emelteté. Fénykorát a Szefevi-k alatt érte el, kik
Meshed fontosságát mind jobban és jobban emelni akarták, hogy a
zarándokokat a mekkai sokba kerülő vándoruttól elhajlitsák.]

[Footnote 22: Mind e pusztitások között az Őzbégegtől szenvedt Meshed
legtöbbet 1587-ben, Abdul Mumin a bokharai Khan, vezérlete alatt ütöttek
a városra, s a lakosság nagy részét foglyul vivék; kivülök még az
Afghanoktól és azon polgári háboruktól, melyek Meshed falain belül
dulongtak. Mondják, hogy Nadir fiai a sir fölötti domnak 520 font nehéz
arany golyóját rabolták el; ujabb időben a lázadó Szalar is sok
drágaságot eltulajdonitott.]

[Footnote 23: Ezen állomásokat épen nem mondhatjuk szabadon választott
lakóhelyeknek, minthogy a falaik közé zárkozott lakosok, földműveléssel
nem mernek foglalkozni, s a kormány csak az utak fenntartása végett
lakatja őket e négy helységben. Abbaszabad, példáúl, épen oly gyarmat,
mely kiválólag e czélból telepíteték; a lakosság georgiai származású, és
sok van még arczában a kaukasi faj sajátságaiból, bárha, mint nekem
egyikük mondá, a nép szépsége folytonosan csökken, minthogy itt a hires
Kakhiti-bor, a Kaukazus tokaija, egészen hiányzik.]



TARTALOM.

  Bevezetés. I. Földleiras  1
  II  Persia lakosai  13
  Kormányzat  22
  Czimek és méltóságok  26
  Hadsereg  26
  Ipar, müvészet és tudományok  28
  Vallás  30
  Siíták és szunniták  36
  III  Történelem a) Az ó-kor történelme  45
  Történelem b) ujabbkori  57
  Teheránba  71
  A király és udvara  166
  Kirándulásom Délpersiába  178
  Maderi Szulejman romjai  248
  Persepolis romjai  257
  Naksi Rusztem romjai  289
  Teherantól a Káspitengerig  304
  Báb és Bábik  326
  Khoraszánon át nyugat-felé  347


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

37 |„Siísmus’, |„Siísmus“

47 |lepünnepeltebb |legünnepeltebb

67 |lemészarolt |lemészárolt

68 |örön erejéből |önön erejéből

79 |tavaszí |tavaszi

98 |lengbensőbb |legbensőbb

110 |családjaé letével |családja életével

111 |Ha igazi |„Ha igazi

137 |mutaott |mutatott

141 |szinéseeket |szinészeket

160 |mniden egyéb |minden egyéb

212 |ugyanczon gödröket |ugyanazon gödröket

245 |Kabul-t) legyen |Kabul-t (legyen

257 |22 álb |22 láb

274 |hallanom, hegy |hallanom, hogy

282 |a mifeltünő |a mi feltünő

298 |legnagyobbb |legnagyobb

308 |álmodozás aim túlbol doggá |álmodozásaim túlboldoggá

332 |négtömeg |néptömeg

337 |összeeküvésekről |összeesküvésekről

353 |czer meg ezer |ezer meg ezer

355 |előtte meurópai |előttem európai

389 |bennen |bennem]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vándorlásaim és élményeim Persiában" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.