Title: Az élet értelme és értéke
Author: Eucken, Rudolf
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet értelme és értéke" ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE

IRTA RUDOLF EUCKEN

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE

IRTA

RUDOLF EUCKEN

A HARMADIK NÉMET KIADÁS (TIZENHARMADIK ÉS TIZENNEGYEDIK EZER) UTÁN
FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.

Az élet értelme és értéke felőli kérdés éppenséggel nem magától
értetődő: olyan időkben támad fel, a mikor az egyes ember kezd zavarba
jönni a környezete által nyujtott élettartalom felől s ez a kétség azt
jelenti, hogy a hagyományos összefüggések nem elégítik ki azokat a
követelményeket, melyeket az élet haladása felállít. Mikor azonban aztán
a gondolkodás a maga erejéből kivánna arra a kérdésre felelni, akkor
nagyon bajos helyzetben találja magát. A töprengő gondolati munka
előtérbe helyezése rendszerint a messzeségbe szorítja vissza a világot s
közte és köztünk mindjobban kiszélesíti a szakadékot s végül a világ
sokkal idegenebbé lesz, semhogy fel tudna világosítani az életünk
értelme felől. Miután így a dolgok visszautasítják, az ember önmaga felé
fordul és megvizsgálja a saját lelkét; úgy tünik fel, hogy életének, ha
valahol, hát itt kell czélt és utakat találnia. Az ilyen kisérlet
azonban hamar meggyőzi arról, hogy az élet a világtól való elszakadás
által mindjobban elszegényedik és végül belső ürességbe esik össze. Így
tehát a szakadékot valamikép át kellene hidalni, a világ és a lélek
közti ellentétet valamikép ki kellene egyenlíteni; ehhez azonban az élet
jelentékeny továbbképzésére, saját nagygyá és szélessé válásunkra volna
szükség. De hogy lehetne ezt elérni és hogy állíthassa helyre az ember
önmagából kifelé azt a kapcsolatot, a melyet az élet továbbhaladása
felbontott! Igy a kérdés mind tovább sodor a kétségbe, a kétség a
tagadásba.

A megzavarodás és a tapogatózó keresés ez állapota láthatólag a jelenkor
helyzete. A bizonytalanság nevezetesen abban nyilvánul, hogy életünkből
hiányzik az uralkodó központ, a melyből nézve sokfélesége áttekinthetővé
és egy egységbe foglalhatóvá válna, így tehát az egyén szempontjából
kérdezni sem lehet az értelmet és értéket, még kevésbbé lehet kielégítő
feleletet találni. Arra való kisérletekben, hogy az életnek egy ilyen
középpontot adjanak, ebből sajátlagosan alakítsák az életet, a
jelenkorban egyáltalán nincs hiány, de már maga az is, hogy több ilyen
kisérlet van, csak arra való, hogy a zavart még jobban fokozza. Sőt ezek
a kisérletek annyira eltérnek és annyira ellentmondanak egymásnak, hogy
alig van, a mi a mai emberiséget annyi meghasonlásnak teszi ki, mint az
élet egészére való fáradozás. Mindenekelőtt a régebbi és újabb
gondolkodásmód ellentéte az, a mi a gyökértől fogva minden elágazásig
szétszaggatja az életet: evvel értelmét és értékét is homlokegyenest
eltérően értelmezi. A régebbi gondolkodásmód, a melyet a vallás és egy
ideálkultura képvisel, egy láthatatlan, csak a lelki szem számára
meglévő világot tesz az élet főszékhelyévé s a közvetlen létet ennek a
világnak világosságába és szolgálatába helyezi. Hogy ez a lét az ilyen
vonatkozásokon túl önmagában minek hiszi magát és mire tartja magát
képesnek, arról itt ha nem is mint közömbös, de mindenesetre mellékes
dologról szólnak. Másfelől aztán az új gondolkodásmód teljesen az érzéki
léthez akarja lánczolni az életet és a saját eszközeivel akarja fölérni;
ennek a létnek minden túllépése üres agyrémnek tünik fel neki. Mind a
két gondolkodásmód hatalmas hatással nyomul ránk és tökéletesen
ellenkező irányba vonz minket: ideáljaink és értékbecsléseink túlnyomóan
a régebbi, érdekeink és munkánk pedig az újabbi gondolkodásmód szerint
valók. A ki a kortársak közül teljes tökéletesen tudja az egyik irányt
követni, a ki azt hiszi, hogy elvetheti akár az újat mint elfajzást,
akár a régit, mint valami teljesen kiélt dolgot, annak számára könnyű a
dolog, az túl van minden kételyen. Az ilyen tagadással szemben azonban a
kulturmunka magaslatán fenmarad az a meggyőződés, hogy mindegyik
gondolkodásmódban vannak igazságok, a melyekről alig lehet lemondani,
hogy tehát a kettőt valamiképen ki kell egyenlíteni. Hogy azonban az
ellentét szemmellátható merevsége mellett mikép történjék ez, azt nehéz
átlátni; egyelőre ez ellentét hatalma alatt maradunk s az egyik oldalról
a másikra ide-oda hányódunk. Minden mozgásból és nyugtalanságból azonban
végül a bizonytalanság és üresség érzése támad, a mely megbénít minden
fölfelé-törekvést s ezt nem lehet elkerülni, ha buzgó foglalkozás
daczára a lét külső felén nem eleveníttetik meg és nem mozdíttatik elő a
munka által az embernek valami egésze. Ennek felel meg az a tény, hogy
korunk minden bámulatos eredménye és szakadatlan haladása daczára is
híjával van valami biztos és vidám életérzésnek, hogy mindezek a sikerek
nem segítik valódi örömre, nem különben hogy a mai ember az egésznek
mérlegelésekor keveset szokott tartani magáról és a mindenségben való
helyzetéről. Micsoda fordulat következett itt be szemben a 18.
századdal, mely bár oly sokkal erőtlenebb volt nálunknál, mégis teljesen
el volt telve az ember nagyságával! A mennyire bizonyos, hogy korunk
hatalmas feladatának megoldásához örömteljes életkedvre van szükségünk,
ép oly kevéssé tudjuk magunkat az élet értelmének kérdése alól kivonni s
ép oly szükségszerűen fog ez a kérdés mindinkább elébe nyomulni az
összes egyes kérdéseknek. Végre is az emberiség és az egyes ember itt
szellemi valójának fentartásáért küzd; az ilyen kérdés ideig-óráig
háttérbe szorítható, végleg azonban nem lehet felhagyni vele, mennél
jobban elhanyagolják, annál elemibb erővel fog megint fölemelkedni.

A fő nehézség abban rejlik, hogy itt nem áll fenn semmiféle szilárd
tényállás, a mely minden véleménnyel és magyarázattal szemben
változatlanul megáll, hanem az élet maga is folyamatban van, különböző
módokon foglalható össze és az összefoglalás módja szerint nagyon
különbözőképen alakul. Ily módon nemcsak a képek, hanem maguk a
valóságok is elütnek egymástól; az itélet arról, hogy az élet átlagában
mi menjen lényeges vagy mellékes, előmozdító vagy ártalmas számba, a
konczentráczió különbözősége szerint gyökeresen különbözően hangozhatik.
Ennek megfelelően a mai meghasonlásban nem annyira életképek, mint
inkább életvalóságok harczolnak egymással, egyáltalán nem csak a
magyarázat, hanem az élet maga is meg van hasonolva s ezzel el van
döntve az is, hogy a meghasonlás áthidalása nem valami fogalmakkal való
kimagyarázás, hanem csakis egy új élet felé való előhaladás útján
valósulhat meg, a mely új élet nagyobb mélysége és szélessége által
fölébe emelkedik az ellentéteknek. A mi a jelen mozgalmainak különös
fontosságot és feszültséget ad, az épen az, hogy egy új élet felépülése
van bennük kérdésben; ez persze bizonyára nem történhetik máról
holnapra, hanem egész nemzedékek munkájára van hozzá szükség, de azért
annak, a mi ma az előkészítés és alapvetés czéljából történhetik,
semmíkép sem kell elveszni.

A mennyiben innen nézve a tudomány munkája úgy tünik fel, mint egy
szélesebb körű mozgalom egy darabja, nagy értéket nyer annak szem előtt
tartása, hogy mi hat el mihozzánk is a mult és jelen egyesítési
kisérleteiből, élet-szintéziseiből. Mert ezeket a szintéziseket nem
lehet mint merő képeket félretolni; vállalkozásuk, hogy minden életet
magukhoz vonzanak, sajátságos kifejtésben mutatja az emberi képességet,
megmutatja a dolgok ellenállását is s mind a kettőből együtt maradandó
értékű tapasztalatokat keletkeztethet; ezek a szintézisek aligha
egyesíthettek volna annyi lelket és aligha hatolhattak volna be olyan
mélyen az emberi dolgokba valamiféle igazság-tartalom nélkül, e
kisérletek kritikai áttekintése összefoglalhatja a tapasztalatokat és az
igazság-elemeket s élesebben és érthetőbben ismertetheti fel a probléma
mai állását, mint a mennyire egy zavaros összbenyomás engedné, sőt
hathat abban az irányban is, hogy megmutassa az irányt, a melyben az
élet egy továbbképzése, egy új önkonczentráczió keresendő. Hogy egy ily
keresésnek van-e kilátása sikerre, e felől csak az élet saját mozgása és
tapasztalása dönthet; az előrenyomulás első feltétele az, hogy még
további lehetőségeknek legyen bennük megvetve az alapja, hogy az élet ne
merítette légyen ki mélységét az eddigi alakulásokban. De ha a mindenség
mindenütt élő folyamatban van, miért kellene épen nálunk embereknél
készen bezárva lennie a továbbhaladás lehetősége nélkül? Mindenesetre
nem maradhatunk nyugodtan állva ott, a hol ma vagyunk és nem várhatjuk
meg, mi lesz belőlünk. Mert az ellentéteknek, melyek működésben vannak,
mindjobban ki kell mélyülniök s az élet szellemi tartalmát mindjobban
szét kell őrölniök és el kell aprózniok; ha tehát nem akarunk belsőleg
mindjobban sülyedni, akkor előre kell törekednünk, attól a
meggyőződéstől vitetve, hogy itt szükségszerűségek hatnak, melyek
fölötte állnak nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség
akarásának és vélekedésének. Bizva az ilyen szükségszerűségekben, fogunk
hozzá munkánkhoz.



A KOR VÁLASZAI.


A régebbi életrendek.


A vallásos életrend.

A különböző életrendek közül, melyek a mai emberért vetélkednek, még ma
is annak van a legnagyobb hatása, a melyet a vallás alkot. Ez az élet
alapviszonyává az egy a világ fölött álló szellemhez való viszonyt
teszi, a mely egyúttal az egész világon uralkodónak és azt áthatónak van
feltüntetve; a kereszténység ezt a viszonyt azzal határozza meg
közelebbről, hogy a világon uralkodó hatalom tökéletes erkölcsi lénynek,
az igazságosság és mindenekelőtt a szeretet szellemének van feltüntetve.
A vallásos életrend a vallást teszi meg az élet főtartalmává és egy
sajátságos gondolatvilág teremtőjévé; ez a fordulat azonban az emberi
lét súlyos megrázkódásaiból származott, olyan időkben következett be,
melyek saját tehetetlenségüket s nemkülönben a közönséges élet
semmiségét merev nyilvánvalósággal állították az ember szeme elé s
egyuttal eltöltötték őt mélységes vágyakozással egy jobb élet után. Igy
történt ez a mi nyugati kulturkörünkben azokban a századokban, melyeknek
mozgalmaiból a kereszténység végül mint győztes került ki; a vallás
utáni vágyakozásnak szenvedélyes tüze később enyhült és lehiggadt,
egyidejüleg lassankint egy vallásos életrend alakult ki, a mely az
évszázadokon és évezredeken át hatalmas hatással a mi korunkig ér és
igényeit ma is fentartja.

Ebben a vallásirendben az élet egyetlen feladata az abszolút és
tökéletes szellemhez való viszonyra van konczentrálva, minden egyéb
tevékenység csak az ehhez való vonatkozás és az ennek érdekében való
eredmény által jut értékre. Az ilyen energikus konczentráczióval
szorosan kapcsolódik egy merőben önmagában található, a világ minden
bonyodalmának fölötte álló bensőség; ez a bensőség felszabadít a külső
siker hatalmától és a fődolgot önmagában találja meg: megteremti az
emberek kölcsönös megértését lélekről lélekre és megteremti a tökéletes
együttérzés és együttélés lehetőségét, a legmélyebb alapú közösségből
kiindulólag szorosabban összekapcsolja az embereket, mint a mennyire ez
bárhol másutt megtörténhetik. Ez a vallási élet végtelen isteni
szereteten nyugszik, a szeretethez azonban hozzátársul egy erkölcsi rend
szentsége és az életnek minden bensősége mellett megmérhetetlen
komolyságot ad.

Ebben a kapcsolatban az ember önmagáról és életéről a legmagasabban
gondolkozhatott. Mint isten képére alkotott lény központjában állott a
valóságnak, körülötte mozgott a mindenség, a mit ő tett-vett, az döntött
az egésznek sorsa felől, döntött felőle örökre. Az egyes ember az isten
országának tagja volt e földön s neki kellett az egésznek tapasztalatait
készségesen felvennie, de egyúttal egy külön saját kört is alkotott és
önczél számba ment, az egésznek beteljesítéséhez, a melyből a legkisebb
résznek sem volt szabad elvesznie, hozzátartozott az ő döntése is.

Ebből az életből nem hiányoztak a gondok, bajok és szenvedések, a
követelmény magassága és az emberi kör merev konfliktusai
megakadályoztak minden a szó közönséges értelmében vett jólérzést és
boldogságot. Sőt a szenvedés és bűn súlya itt egyelőre inkább
fokozhatónak, mint csökkenthetőnek tünhetett fel. De a vallás alapvető
tapasztalata, a nyomasztó bűntől való szabadulásnak és egy új élet
teremtésének tapasztalata fölébe emelte az embert a harcz és nyomor
egész körének; a szeretet és, kegyelem útján eszközölt megegyezés
istennel részt juttatott neki isten tökéletességéből és túláradó
boldogságából. Ha egy idegenszerű világ ellenállása megmaradt is, ha egy
új élet megnyilása csak most éreztette is erejét, kételyekbe ejteni és a
törekvést megbénítani nem tudta. Feladatainak nagyságát tekintve nem
volt könnyű élet, a mi itt keletkezett, de egy mozgalommal tele és
biztos összefüggésű élet volt, nem volt hiábavaló élet.

A vallási világrendszer így hosszú évszázadokon át uralkodott az
emberiség széles körein, egyéneket és népeket szorosan összetartott,
megszámlálhatatlan lelkeket mélyen felrázott és mélységes békét szerzett
nekik. Míg itt egy isteni lény lép be az ember körébe és új világot
teremt a réginek talaján, merev ellentétek támadnak és a közéjük került
élet kiragadtatik minden nyugalmából. Az isteni magasan a világ felett
álló fenségében és egyúttal a legközelebbi lelki közelségben, a
mondhatatlanul kicsiny és mégis istennel való lényegbeli egyesülésre
hivatott ember, szeretet és félős tisztelet, szelídség és komolyság
egymással szorosan összekötve, mély sötétség és ragyogó fény, nyomor és
boldogság egymást kölcsönösen fokozva, mindebben egy drámai feszültség
és szakadatlan mozgalom, mely legelőször ad a léleknek valóságos
történetet s ezt a történetet teszi minden valóság középpontjává;
mindezen keresztül a lenyügöző vágy a szeretet és örökkévalóság után,
olyan élet, mely a hitben és reményben minden jelent messze túlszárnyal,
a mely azonban legmélyebb gyökerében az örök igazság világában való
elhelyezettséget tartalmaz. Ilyen mélységet és bensőséget az élet semmi
más helyen nem ért el.

És mégis ez ellen az élet ellen, nevezetesen pedig kizárólagossága ellen
közel fekszik egy ellenmondás. Az egész a legközelebbi világgal való
szakításból keletkezett, az emberiség az ókor vége felé nem egy szomorú
tapasztalat révén elvesztette hitét önmagában és képességében, nem
talált többé magas czélokat a legközelebbi létben, úgy látszott, csak
egy új világ felé való fordulás óvhat meg a szellemi elsivárodás és
megsemmisülés ellen. Igy tehát az ember egész lelke odaadásával ragadta
meg ezt a világot és a lét teljes megfordulása ment végbe, a hit világa
vált az élet főszinhelyévé, a látható világ ellenben az idegenbe
szállott alá. Ez csak addig maradhatott vitathatatlan, a meddig az a
vágyakozás egy új világ után megtartotta lenyügöző erejét; meg kellett
inognia, a mint az újkor feltámadásakor az emberiség ismét örömteljes
önbizalomra emelkedett és egyúttal a legközelebbi világ friss vonzerőt
nyert; ekkor a törekvés és munka mind jobban a környezet felé fordult,
az élet legfőbb feladatát e környezet alávetésében és az e közben beálló
erő-fokozódásban látszott találni, ez a világ ekkor mindinkább szellemi
hazájává is lett az embernek. Mialatt így a világmunka feladatai tarka
gazdagságukban és mámorító sikereikkel elfelejttették a lélek állapota
miatti gondot, a vallás helyzete teljes tökéletesen eltolódik, az élet
középpontjából mindinkább kerületébe szorul és küzdenie kell egy
következő ellenmozgalommal, melyet csak a kicsinyes gondolkodásmód róhat
a merő egyének fenhéjázásának és hitetlenségének rovására. Külsőleg a
vallás tanítási tartalma elleni meggondolások állottak előtérben; ezek
nevezetesen a természetről és a történelemről alkotott kép tökéletes
megváltozására hivatkoztak, melyet az újkor hajtott végre. Ezek a
meggondolások azonban elviselhetők vagy háttérbe szoríthatók lettek
volna, ha az élet sértetlenül megőrizte volna régi magvát és a régi
hitet; a környezet ellentmondása akkor a hit daczos öntudatosságát még
fokozhatta volna is. (Credo quia absurdum). Veszedelmessé ezeket a
támadásokat csak a vallás saját gyöngesége tette, alapvető
tapasztalatainak elhalványodása, az emberiség életérzésének átfordulása.
Ilyen megváltozott helyzetben teljes hatásra jutott az is, a mi
kezdettől fogva ellentmondott a vallásnak, valamint az is, a mit a
modern kultura állított vele szembe, minden kétség és minden aggodalom
kész meghallgatásra talált. A támadás egyelőre a vallásnak és
életrendjének egyes oldalaira és egyes igényeire szorítkozik, csakhamar
azonban a vallás egésze ellen fordul és egyuttal a vallási életrend
mindennemű lehetősége ellen. Ezt mint túlságosan szorosat elvetik és egy
minimális kulturát követelnek helyette, a vallás, úgy látszik, csak mint
egy szélesebb élet egy darabja őriz meg valamely igazságot és fejthet ki
valamely tartalmat; gondolatvilága anthropomorph számba megy és egyúttal
az ember és isten lényegbeli egységgé válásának alapgondolata mint
lehetetlen utasíttatik vissza; a valóságnak két birodalomra való
széthasadása eltévelyedésnek tünik fel és félszegségnek tetszik, hogy az
életnek nem a jelen előmozdítása, hanem egy eljövendő lét előkészítése
tétetik főfeladatává. Végül ennek a gondolatmenetnek a számára az egész
vallás az emberi képzelődés művévé válik, birodalma merő illuziók
szövevényévé, árnyak és álmok birodalmává.

Az ilyan tagadás bizonyára erélyes ellenállásra talál és ha nem is a
vallásos életrend, hanem legalább a vallás joga mellett sokan
erőteljesen kardoskodnak. De ennek a tagadásnak szüntelen terjedése
ellentmondhatatlanul mutatja, hogy a jelen széles körei már többé nem
tudnak a vallás ható erőibe elhelyezkedni, hogy ők és világuk ezektől
bensőleg idegenekké, sőt érthetetlenekké váltak. És azt sem lehet
tagadni, hogy a vallás oldalán minden buzgó tevékenység mellett is ma,
legmélyebb alapjában véve, kevés vezető és előreható alkotás áll. Ma
keveset érzünk a vallás fölemelő, megerősítő, istenit és emberit
egységesítő tartalmából. Sőt inkább ma a vallás messzemenőleg
alávettetik a merő ember czéljainak és leszállíttatik ezeknek
szinvonalára; így van az, mikor a hatalomra való akaratnak, de akkor is,
mikor a merő érzelmi felindulásnak kell szolgálnia. Ilyen megrázkódások
és ilyen kételyek közepette a vallás nem adhat többé szilárd támasztékot
az embernek, nem uralkodhatik az életen, nem határozhatja meg értelmét
és értékét. Hogy adhatna biztos feleletet az, a mi maga is kérdéssé
vált?


Az immanens idealizmus életrendje.

Egy immanens idealizmus, mely egy ideális kultura felépítésével
évezredek óta többnyire barátságos kiegészítésül, néha azonban éles
ellenhatásul kiséri a vallást, azt hiszi magáról, hogy el tudja kerülni
a vallás bonyodalmait a nélkül, hogy az élet mélységét csökkentené. Ez
is főképen egy láthatatlan világba állítja az életet, ez a láthatatlan
világ azonban nem úgy tünik fel, mint valami az érzéki lét mellett levő
és ettől elválasztott birodalom, hanem mint saját magának támasztékul
szolgáló oka, saját megelevenítő mélysége; ez az életrend azzal a
meggyőződéssel áll és bukik, hogy a mindenségnek van ilyen a külső szem
számára elrejtett mélysége, hogy ez egészet képez és belső életet él
benne. Az ideálkultura az embert szorosan összekapcsolja a mindenséggel,
de egyuttal sajátos munkát és megkülönböztetett állást tulajdonít neki.
Mert az ember alatt levő világ úgy tünik fel, mintha öntudatlanul és
megkötötten élné életét és az egészet hordozó erő nem válik az egyes
hely számára élménynyé; ez történik azonban az embernél, a ki az
egésznek gondolatát gondolja, így tehát őbenne emelkedik a világ először
teljes világosságra és szabadságra. Ez azonban nem történik az embernek
saját döntése és elsajátítása nélkül, saját munkája és előrehatolása
nélkül; ezen a bizonyos ponton a világ haladása az emberen mulik s ő a
saját cselekvésével azt remélheti, előmozdíthatja az egésznek állapotát.

Ez az életrend kiválóképen a belső és a külső, a láthatatlan és a
látható világ ellentéte körül mozog. A belső, az élet tulajdonképeni
hordozója, meg kell hogy ragadja és átlelkesítse a külsőt, egyúttal
magának is szétfoszló körvonalból kialakult alakká kell előrehaladni.
Igy keletkezik egy szellemi tevékenység, a mely a mindent megokoló
világelmétől hordoztatva, szemben a szunnyadó természettel és az értelem
nélkül való mindennapi élettel lényegesen új életet teremt, a szellem
egy birodalmát, a mely a benne levő igaz, jó és szép útján az embert
belső közösségbe juttatja a nagy világgal és módot ad neki, hogy ennek
egész gazdagságát és nagyszerűségét átélje. Az ilyen életnek nincs
szüksége rajta kívül eső jutalomra, nem szolgál más czélokra, hanem a
saját értelmét a maga kifejtésében, örömét pedig saját maga
szemlélésében találja, szüntelenül kifejtve hatását biztosan és
szilárdan nyugszik saját lényében.

Ez élet fő hordozói a művészet és tudomány, mind a kettőt abban a
magasrendű értelemben értve, hogy a meglévő helyzet felfordításával a
teremtő okok birodalmába helyeznek minket és tulajdonunkká teszik a
világ mélységét. Mindenütt iparkodnak a homályt eloszlatni, a merevet
megtágítani, a szétszórtat összekapcsolni, az ellentéteket
kiegyenlíteni, az egészet lélekteljes harmoniába juttatni és a szépet, a
mely önmaga által tetszik, minden merőben hasznos fölébe emelni. Ez
olyan élet-alakítást eredményez, a mely a vallásétól lényegesen eltér. A
vallás inkább az ellentétek kiélesítésére, az ideálkultura enyhítésükre
czéloz; amaz lehetőleg egyetlenegy pontra koncentrálja az életet, ez
szélességének és tágasságának áthatására irányul, amaz az érzületet
teszi előtérbe, ez erőteljes cselekvést követel; amaz inkább az ember
gyengeségénél és semmiségénél időzik, ez az erejénél és nagyságánál,
természetesen azt az embert értve, a ki a világegyetembe beleilleszti
magát és belőle merít; amaz az élet igenlésére való utat csak nehéz
megrendülésen és kemény tagadáson át találja meg, emez azt hiszi,
azonnal végrehajthatja merész fölszárnyalással. Lehet, hogy ez az
ellentét csak egy tágabb élet különböző oldalait és fokozatait
tartalmazza, melyeknek ki kell egymást egészíteniök, egyelőre azonban
nem látjuk azt a pontot, a melyben egyesülnek.

Az immanens idealizmus különösen fényes kifejlésre jutott a görög élet
tetőpontján, azóta is fenmaradt mint sajátságos áramlat és mind újra
megerősödött, hozzánk legközelebb Goethe életének művéből szól hozzánk s
az emberiség szellemi vagyonának lényeges része.

Azzal az igénnyel azonban, hogy az életet vezesse és értelmét
meghatározza, az immanens idealizmus nem járt máskép, mint a vallás:
alapja megrendült, alapvető élménye elhomályosodott és meggyengült; így
tehát ellenséges hatalmak kerekedtek felül és elűzték ezt az
életalakítást a lét központjából. Hogy a valóságnak megvan a mélysége és
hogy az ember erejének teljes latbavetésével belehelyezkedhetik ebbe a
mélységbe, ez a kor átlaga számára nem kevésbbé kétessé vált, mint a
vallás alapvető igazságai. Az immanens idealizmusnak mindig nagy
veszedelme és fáradsága volt állításának magasságát megőrizni. Nagy és
az életet betöltő alkotáshoz csakis bizonyos időpontokban jutott, csak
az emberiség ünnep- és vasárnapján, mikor a sors valami kedvezése a
világtörténelmi élet nagy feladataival nagy egyéniségeket hozott össze;
fenkölt alkotásban lett ilyenkor a láthatatlan világ megvilágosító
igazsággá és az élet biztos támasztékává, ilyenkor megnyerhette az ember
egész erejét és saját lénnyé válhatott számára.

Azok a heroikus idők azonban elmúlnak és a mindennapiság gyakorolja
jogát, az élet elveszti feszültségét és egyuttal ellenálló erejét is
mindennel szemben, a mi amaz alakításnak ellenséges; a külvilág
merevsége, az átlagos emberiség csekély szellemi mozgékonysága, a
társadalom esztelensége, szenvedélye és képmutatása kerekedett fölül és
amaz ideálkulturát a lét átlelkesítésével és megnemesítésével együtt úgy
tünteti fel, mint valami ráadást, egy másnemű élet kisérőjét és
szegélyezését.

Ha ilyen fordulat által az ideálkultura saját tevékenységből és
tapasztalásból rámaradt kincsek merő elsajátításává, továbbvitelévé és
élvezésévé válik, akkor a szellemi alkotás elkerülhetetlenül merő
műveltséggé laposodik; az ilyennek is megvan a maga értéke, de nem
mozgatja meg kellően az élet mélységeit, mindig abban a veszedelemben
forog, hogy merő élvezet dolgává válik és tetszetős piperével csak úgy
túlcsalogat az emberi lét mélységein. Annyiban is könnyen eshetik az
őszintétlenség hibájába, a mennyiben nem annyira az egyén saját
kivánsága, mint inkább a környezetre való tekintet, a társadalmi
együttlétben való érvényesülni akarás vonz hozzá, a látszat ilyenkor
túlnyomóvá lesz a valóság fölött, sőt el is feledteti. Mindent összevéve
a műveltség másodkézből való életnek tünik fel, ez pedig semmikép sem
adhat létünknek értelmet és értéket.

A mit a dolgoknak ez a fordulata bonyodalmul magában rejt, az további
megerősödést nyer a jelen sajátságos helyzet által. Egyelőre a vallás
megrendülése is az immanens idealizmus gyöngítésére szolgál. Mert ennek
meggyőződése a mindenség mélységéről és egy láthatatlan világ hatásáról
csak a vallással való kapcsolatban nyert az emberiségben szilárd talajt
és abban, hogy a vallás az életet fölébe emelte minden látható létnek;
ha a vallás összeomlik, vagy csak gyöngül is, akkor az ideálkultura is
elveszti biztos helyzetét az életben s mélységéből mindinkább a
felszínre szoríttatik. A vallás gyöngülésében azonban ma semmikép sem
lehet kételkedni. Azután az újkorban a külvilág olyan önállóságot nyert,
mint még soha és az exakt tudomány munkája mindinkább kiűzött belőle
minden lelki elemet, egyúttal a feladatok túláradó gazdagsága tünik fel
benne, melyek az ember erejét vonzzák és lekötik; ezt a világot
megmérhetetlenségében belülről leigázni és egy láthatatlan élet
szolgálatába vonni mindinkább lehetetlennek tünik fel. Az is ebben az
irányban hat, hogy a modern kutatás az ember szellemi szervezetének
különállóságát és megkötöttségét erősen előtérbe fordítja; életünk és
törekvésünk szerinte meghatározott korlátok között látszik feküdni, a
melyek tartósan megakadályozzák, hogy az ember részt vegyen a mindenség
életében. A modern subjektum fejlődése kiragadja az embert az örökölt
kapcsolatokból és mintegy idegenül állítja szembe a világgal; ilyen
helyzetben hogy akadhasson szellemi alkotás, a mely nekünk aláveti a
létet és a mindenség mélységéből merítteti életünket?

Igy tehát az immanens idealizmus életrendje magasztos művészetével és
tudományával ma nem kevésbbé meg van rendülve, mint a vallás, a
megrendülés csak azért érzik kevésbbé, mert nem egyenes ellenhatásban,
hanem lassanként való ellankadásban és elhalványodásban megy végbe. A
hogy az immanens idealizmusban nincs meg a vallás merészsége, ép úgy a
körülötte való harcz sem támaszt olyan hatalmas szenvedélyt. De itt is,
mint ott is ugyanahhoz a végeredményhez jutunk: olyan élethatalmak,
melyek évezredeken át vezették az emberiséget és életének értelmet
adtak, elvesztették szilárd gyökerüket a mai ember tudatában, inkább a
lusta megszokás tartja fenn őket, mint eredendő alkotás. Csak a
mindennapiság ügyeibe való belebonyolódottságunk és a részletekkel való
túlnyomó foglalkozásunk láttatja át vagy legalább halványan érezteti
velünk, hogy micsoda szörnyű dolog megy nálunk végbe. Avagy nem szörnyű
dolog-e, ha a czélok és javak, a melyek kiküzdésére évezredek legjobb
erőiket rátették és a melyekért elmondhatatlan áldozatokat hoztak, most
már illuziókul tünnek fel, ha a sokáig tisztelt istenek most bálványokká
nyilváníttatnak, ha az emberi törekvés eddigi főiránya mint tévelygés és
agyrém tünik fel? Nem szabad húzódoznunk ennek az átalakulásnak az
elismerésétől, ha az igazság parancsolata úgy kivánja, de csak felületes
érzület tud könnyen és örömest szakítani mindennel, a mi eddig értékes
számba ment, csak az nem veszi észre, hogy ilyen sok évezreden át való
teljes eltévelyedés megismerése meg kell hogy rendítsen az emberben
minden hitet az igazságra való képességében.


Az újabb életrendek.


A közös alapvetés.

Bármily súlyosnak vesszük is a jelen szellemi megrázkódását, nem
tagadhatjuk, hogy egy sokat igérő építmény van vele szemben munkában. A
19. század gyökeres fordulatot hajtott végre egy láthatatlan világról a
látható világra, a hogy azt az idealizmusnak a meggyőződésekben a
realizmus által való háttérbe szorítása kifejezi. Az emberiség fiatalos
frissességgel ragadja meg a látható világot, mennél jobban teszi ezt
hazájává, annál erősebb lesz a bizodalma abban, hogy itt az élet egésze
számára értelmet és értéket talál. Örvendező bizalommal ragadja meg a
munkát. Rendíthetetlenül szilárdnak tünik fel a talaj, melyen áll, az
előitéleteknek minden árnyéka, a babona minden köde eloszlott, fényes
napvilág árad a dolgok körül és homály nélkül mutatja valódi
természetüket, minden oldalról szabad és korláttalan mezőt talál a
cselekvés, az élet most először tünik fel úgy, mintha lerázna minden
álom és árnyszerűséget és teljes éberségre jut, teljes valóságra. E
mellett minden vivmányban megvan a friss látás, sőt az első felfedezés
varázsa.

Igazság dolgában ennek a látható világ összehasonlíthatatlanul több lett
ez új élet számára, mint a mennyi az előbbi időkben volt. Nemcsak hogy a
nagy természetben, nemkülönben a saját történetében soha nem sejtett
módon nyilt meg az emberiség megismerése számára, hanem az ember
cselekvése számára is mind több kezdőpontot mutatott meg; a dolgok
állagát, melybe azelőtt mint elkerülhetetlen sorsba törődött bele, most
képességei fölhasználásával lényegesen meg tudja változtatni és meg
tudja javítani, a nyomor és inség, tévedés és képzelődés megtámadtatik,
az élet mindenütt gyorsabb folyásba és fölfelé irányuló mozgásba jut,
nagyobb bőségre és több örömre emelkedik. Ez az új élet pedig magvát a
munkában találja meg, azaz abban a tevékenységben, mely a tárgyat
megragadja és az ember czéljaira alakítja; a mi ebből régtől fogva
megvolt, az az újkorban jelentékenyen fokozódik az által, hogy a munka
sokkal inkább elválasztódik a merő egyének czéljaitól, sőt bizonyos
önállóságot nyer az emberrel szemben és saját kapcsolatokat alkot. Így
mutatják ezt a tudomány és technika, így mutatja ezt a politikai és
társadalmi tevékenység; valamennyi mint egy nagy munkaegész
szolgálattevő tagját mutatja az embert, a melynek követeléseinek
okvetlenül alá kell hogy rendelje magát. De épen az ilyen alárendelésben
az ember jelentékeny hatalmat nyer, az idők egymásutánja és az erők
egymásmellettisége itt közös hatásra foglalódik össze, ez a hatás
szüntelenül előre tör, nem ismer el semmi határt véglegesnek, mert az
erő érintkezése a dolgokkal mindig új lehetőségeket hoz létre. Ezzel az
emberiség friss bátorságot és büszke önbizalmat nyer, látókörünkön belül
férfias, tiszta, czéltudatos élet keletkezik, mely a vallás vagy a
metafizika minden bonyolódását lerázta magáról. Az ilyen élet
hivatkozhatik Goethe szavára:

  Szilárdan álljon s nézzen, merre lát,
  A deréknek nem néma a világ.

Ez az élet azonban nem tudja a maga befejező érvényességét bebizonyítani
a nélkül, hogy uralkodó középpontot adna magamagának és ebből kiindulva
sajátlagosan átképezze az egész kört. Ilyen középpontot azonban a
tapasztalat világa nem nyujt kétségtelenül, többféle helyen lehet
keresni, különösen pedig az a kérdés, vajjon a minket körülvevő
természethez való viszony vagy pedig a hozzánk, az emberi lényhez való
viszony adja életünk magvát. A szerint, a hogy ebben döntünk, válnak
külön a mozgalmak, hatalmas életáramlatok keletkeznek, sőt mindent
egybefoglaló életrendekre való kisérletek. Vegyük szemügyre egyelőre
azt, a mely az embernek a természethez való viszonyát teszi az emberi
élet alapvető viszonyává.


A naturalizmus életrendje.

A naturalizmus életrendje csak akkor válhatott önállóvá s csak akkor
juthatott teljes tisztaságra, mikor a természet képe kiválasztotta
magából az emberi lelki élet minden hozzátételét és egyúttal nyilvánvaló
kifejezettségre juttatta sajátosságát. Ez pedig az újkor kezdete óta
történt először. Ellentétben minden vallásos és spekulativ magyarázattal
itt a kutatás főfeladatává az lesz, hogy a természetet merőben a maga
természetességében fogja fel; igy tehát minden belső tulajdonság és
minden lelkies törekvés mint hamisítás távolíttatik el belőle s a
természet a lélektelen tömegek és mozgások birodalmává alakittatik át,
melynek történése egyszerű formákban, változhatatlan törvények szerint
folyik le, saját szükségszerűségénél fogva, tekintet nélkül az ember
javára. Kezdettől fogva erős volt a hajlam, a természetnek ezt a
birodalmát a valóság egész birodalmává nyilvánítani és egyúttal minden
tudományt a természettudomány módjára alakítani; már _Bacon_ (1561–1626)
a _nagy anyá_-nak nevezte a természettudományt és minden megismerés
gyökerének. Ez a hajlam mindjobban elharapózott, természetfogalmak
nyomultak be mind mélyebben az összes területekbe és ma már egyáltalán
nem találjuk aggodalmas dolognak a mindenség képét a természetből
kiindulólag megrajzolni, a _természettudományi világnézetet_ tenni a
világnézetté. A természet nem tágulhatott ki annyira mindenséggé a
nélkül, hogy az embert is ne vonja magához és hogy ne vegye őt egészen
magába. Addig ez nem volt lehetséges, a míg úgy látszott, hogy
áthághatlan meredély választja el az ember lényét és eredetét minden
természettől, de egy ilyen meredély elismerésének a természettudomány
mind buzgóbban ellentmondott, mind több összekötő fonalat mutatott fel s
most azt hiszi, a modern fejlődési tan segítségével végre tökéletes
eggyéválást ért el. Minden bizonnyal a természet nem foglalhatja be az
ember belsejét is, a míg a régi mechanizmus teljes lélektelensége
megmarad, így tehát a modern monizmus ezt elveti és fölszereli lelki
élettel a természetet egész az elemeiig. Ezzel minden nehézség
elhárítottnak látszik és a többi léttel együtt az ember is bele van
illesztve egy egyetlen kapcsolatba.

Ha azonban az ember teljes tökéletesen a természetbe tartozik, akkor
életének mikéntje is csakis a természetének felelhet meg, akkor ennek az
életnek kiképzését és mindannak kiküszöbölését, a mi a rá örökségül
maradt tényálladékban ennek ellentmond, főfeladatává kell tennie; a mi
az emberben a természettel közös, az lesz most lényének magvává és az
határozza meg életének jellemét. A természet azonban itt mint egyes
elemek egymás mellettisége tünik fel; melyek egymással ezerszeres
vonatkozásokban állanak és kölcsönösen fentartják egymást, itt nincs az
összeköttetésnek más módja, mint a felhalmozódásé és az összetételé és
azért nincs egy egészből eredő hatás sem, nincs önállóvá válás és
nincsenek a lelki életnek saját czéljai, hanem minden lelki élet a
természetes organizáczió egy darabjának tünik fel, mely alapjában véve a
természetes önfentartás szolgálatában áll. A természet történése tiszta
ténylegességben folyik le, saját merő meglétén túl nem jelenthet semmit
és nem törekedhetik semmire, elutasít minden kívülről jövő megitélést és
értékbecslést, nem ismer jót és rosszat; itt nincs más különbség, mint a
több erő vagy a kevesebb erő.

Az ilyen fajtájú történésnek átvitele az emberi életre tökéletes
átalakulást eredményez ennek eddigi állapotában. A mi természeti vonás
volt benne, az eddig háttérbe volt szorítva és kevésre becsülve, sőt
gyakran meg is támadták, tehát nem bontakozhattak ki szabadon és nem
zárulhattak egymás közt össze. A mint ez most lehetővé válik, lényegesen
új látvány tárul elé, csak most jut teljes érvényre minden lelki
tevékenységnek testi föltételekhez való kötöttsége, a természeti
ösztönök és a természetes önfentartás elemi hatalma, a létért való
küzdelem felrázó és előrehajtó hatása, a vak és czéltalan ténylegesség
széles kiterjedése az ember körében is. Mialatt most már mindez közös
hatássá egyesül, egy sajátszerű élettipus keletkezik és ez a szellemi
munkára is rá igyekezhetik nyomni a maga jellemét.

Ez az élettipus azonban egy erős tagadással kezdődik és ezzel egész
kiterjedése szerint aggressziv jelleget kap. Egy másfajta meggyökerezett
élet-alakítással szemben úgy kell a szabad útját megteremtenie, erős
küzdelmet kell vívnia minden ellen, a mi a természeten túl akarna lépni
s a mi eközben sok zűrzavart és tévelygést eredményez és egyúttal
széjjelszakgatja a valóságot. Ezt tették az élettipus szerint a vallás,
a metafizika és minden rájuk támaszkodó morál, ennélfogva ezeket
mindazzal együtt, a mi rajtuk tapad, a lehető legalaposabban ki kell
irtani. Szüntelenül vissza kell utasítani a subjektum kisérleteit,
melyekkel el akarja magát a dolgoktól szakítani és szabadon lebegő
fantáziával a maga útjain akar járni. Az életnek szigorú hozzákötése a
természet tényállásához itt úgy tünik fel, mint az igazságossághoz és
egyúttal az élet erősítéséhez való fordulás. Mert ama költött képződések
sokféle nyomást gyakorolnak az emberre és tilalmaikkal megakadályozzák
abban, hogy erőit teljesen kihasználja; ez megváltozhatik, ha a
természet korlátok nélkül kibontakozhatik, ha az életet semmiféle
vallási vagy morális előitéletek nem szűkítik össze és nem akadályozzák.
Igy az élet, a mely itt előáll, az igazság és szabadság büszke
öntudatára támaszkodik. Ezenkívül érzéki közelség és közvetlen
szemléletesség jellemzi, az a bizonyosság, hogy szilárd alapon áll, a
környezethez való szoros csatlakozás keresése, derült erőérzet minden
megkötöttség közepett, pihenés nélküli mozgás, a mely mindinkább a
távolba tör. Az ilyen élet annyi feszültséget és örömet látszik
magamagában hordani, hogy a túlvilágról való lemondás semmi esetre sem
eshetik nehezére.

A mi sajátságos vonás ebből a szellemi életre származik, az kiterjeszti
hatását minden egyes területre, a művészetre és tudományra, a nevelésre
és műveltségre, a társadalmi és állami életre. Mindenütt arról van szó,
hogy az érzéki és materiális tényezőket teljes érvényre juttassák és az
életet evvel teltebbé alakítsák, szoros kapcsolatban tartsák a
világkörnyezettel és megóvják minden a zavarosba és bizonytalanba való
elcsuszamlástól. A megismerés e mellett úgy látszik, hogy könnyen
átváltoztatható gyümölcsöző cselekvéssé. Mert a mint hogy a modern
természettudomány a technika felé való fordulással sokkal nagyobb
hatalmat adott az embernek a világ fölött, ép úgy az emberi együttlétben
is a közel fekvőből, világosan áttekinthetőből és érzékileg
megfoghatóból való kiindulás fokozza cselekvési képességünket és
várhatóvá teszi az észnek az esztelenséggel szemben való szakadatlan
előnyomulását.

Hogy ez az életmozgalom mily hatalmas hatással volt és mennyire
megváltoztatta az emberi létet, ez napnál világosabban áll szemünk
előtt; kétségkívül itt nemcsak subjektiv vélemények és kivánságok vannak
szóban, hanem egy hatalmas életfolyam keletkezett, melynek lenyügöző
ereje könnyen ragadja magával a meggyőződéseket. Ennek javára működik a
benyomások frissesége, melyekkel ez az élet az embert körülveszi, javára
működik a merev tagadás is, mely nevezetesen a fölfelé törekvő tömegeket
könnyen megnyeri azzal, hogy bizonyos tevékenységet vagy legalább ennek
látszatát adja nekik is.

És mégis, mennyi ellentmondás emelkedik ellene, ha ez akar lenni az
egész élet és ha képesnek hiszi magát arra, hogy létünknek értelmet és
értéket adjon! Az ellentmondás azonban nemcsak kívülről jön, hanem
magának az újon fejlődött életnek belsejéből is. Ez az élet visszavezeti
az embert a természethez, de szellemi munka útján teszi ezt és ebben a
munkában egészen máskép tűnik elő az élet, egész más erőket fejleszt ki,
egész más követelményeket támaszt, mint a milyenek egy merőben
természeti lényre nézve lehetségesek volnának. Az a szellemi munka
főképen a gondolkozásból kiindulólag megy végbe és a mint láttuk, az
igazság utáni vágyból; gondolkodásában azonban az ember szembeállítja
magát a természettel, egy egészbe foglalja és megfontolja hozzá való
viszonyát; a ki ezt teszi, az több, mint merő természet és az nem
fokoztathatja le magát a természet mechanizmusának merőben egy
darabjává. És a hogy a gondolkodás az egyesen túl az egészre irányul, ép
úgy az érzéki benyomásnak elébe teszi a szellemi tevékenységet és ez
mindent átalakít, a mi kívülről nyujtatik; vajjon a kutató világa a
természetnek erőkre, viszonyokra és törvényekre való áttételével nem
teljesen más-e, mint az a világ, melyet az érzékek közvetítenek velünk?
A gondolkodás okokon alapszik, mindent, a mit megragad, eredendő életre
óhajtana átalakítani, a merő ténylegesség merev korláttá lesz számára és
elviselhetetlen akadályozóvá. Ha így áll a dolog, akkor belső
ellenmondás a gondolkodás útján az egész valóságot érzéki létre
visszavezetni akarni, mert ezzel az élet formája és tartalma a
legmerevebb ellentétbe jutnak; a gondolkodás ténye maga is megczáfolja
az eredményt, melyre itt a munka jut.

Valamint itt a naturalizmus fejlődése következetesen össze kellett hogy
rombolja a saját alapját, ép úgy a naturalizmus egyáltalán csak egy
bizonyos pontig viszi tagadásait, hogy aztán elejtse őket és aggódás
nélkül egészítse ki magát olyan nagyságokkal és javakkal, melyek egy
általa hevesen ostromolt élet-alakításból valók. Nem akar olyan
világnézetet, mely a tapasztalat területét túlhaladja; hogy azonban az
érzéki érzet soha semmiképen nem foghatja össze a tapasztalatot egy
egészszé és nem építheti ki világfelfogássá, hanem csakis a gondolkodás,
azt figyelmen kívül hagyja; a morált nem akarja vallásosan vagy
spekuláczió utján indokoltnak és nem látja, hogy az egész életnek merő
természeti ösztönökre való visszavezetése mindennemű morált rombadönt és
hogy a hol minden összetartó egység hiányzik, az olyan nagy dolgok, mint
meggyőződés és érzület, személyiség és jellem üres agyrémekké válnak; a
tudomány munkájára alapítja az életet és ezzel meg akarja élesíteni az
igazság fogalmát, – de hogy létezhetik tudomány és igazság, ha alapjában
véve csak egyes egyének állnak egymás mellett különböző és szüntelenül
változó képzeteikkel? Avagy a vélemények átlaga, melyet az emberi
együttélés hoz létre, menjen igazság számba? A naturalizmusnak ez az
eljárása nemcsak következetlensége a gondolkodásnak, hanem nagy kárral
nyúl bele az élet egészébe is. Hogy találhatnának olyan nagy dolgok,
melyek, mint elrejtettek és kölcsönvettek, szükségképen háttérben
állanak, megfelelő fejlődésre; hogyne zsugorodnának össze ilyen háttérbe
szorulás mellett? És az ilyen összezsugorodásnak különösen rombolólag
kellene hatnia, ha életünk a bensőség irányában nagy problémákat
tartalmazna, melyek semmikép sem kezelhetők mint mellékes dolgok. Hogy
pedig a dolog így áll, az majd később meg fog mutatkozni.

Bármennyire előreviszi is tehát a naturalizmus az életet kifelé,
belsőleg teljesen megakasztja és az ezáltal előidéződött üresség és
értelmetlenség teljesen elviselhetetlenné kell hogy legyen, a mint a
kérdés az egészre irányíttatik; ezt azonban a kulturember nem engedheti;
annál kevésbbé engedheti, mennél inkább részt vesz a szellemi munkában.
Mert mit csinál a naturalizmus az életből mint egészből? Fölhagyva
minden megkülönböztető szellemi jelleget, az emberiség parányi
kicsiségre sülyed alá s cselekvésének saját állapotán túl nincs semmi
értéke; a mint azonban az emberiség a mindenségben teljesen
egyedülállóvá válik, ép úgy egyedülállóvá lesz rajta belül is az egyes a
másikkal szemben. Mert a hol az egész valóság egyes atómokra megy
vissza, ott széjjelesik minden belső közösség, ott nincsen igazi részvét
és szeretet, ott eltűnik minden kölcsönös megértés is lélek és lélek
között. Az egyén tehát tökéletesen egyedül van a mérhetetlen
mindenségben. Minden cselekvés abban merül ki, hogy a fizikai létet
fentartsa és lehetőleg kellemessé alakítsa, hogy az erő megfeszítéséből
és fokozásából gyönyört merítsen és azt élvezze. De a mit ezzel a
legkedvezőbb esetben is el lehet érni, megéri-e a megmérhetetlen
fáradságot és gondot, az izgalmat és önfeláldozást, melyet a kulturember
élete megkövetel? Annyi bonyolultság és körülményesség a nevelésben és
műveltségben, az állami rendben és szociális szervezetben – és mindez
csak azért, hogy végül elérjük azt, a mit az állat oly sokkal könnyebben
elér! Igazán ha az egész világmozgalom csak arra való volna, hogy mind
fáradságosabb utakon csak a természetes önfentartásnak ugyanarra a
czéljára törekedjünk, mint a legalsóbbrendű organizmus, ha nem hozna
semmi lényegesen újat, akkor inkább lenne hátrálásnak, mint haladásnak
nevezhető, akkor az egész emberi történet új javainak természetével és
azzal a vállalkozásával, hogy a természettel szemben a kultura
birodalmát építse fel, nem volna más, mint egyetlen nagy eltévelyedés.

Ebben az életalakításban annyiban is elviselhetetlen ellentmondás van,
hogy mi nem lehetünk el a nélkül, hogy egy énről ne beszéljünk, a saját
cselekvésünket mint a sajátunkat ne éljük át, sőt hogy felelősnek ne
érezzük magunkat érte és mégis itt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy
mindebből valóság szerint a legcsekélyebb sem tulajdonunk, hogy mi
semmikép sem vagyunk cselekvők, semmit sem tudunk eredendően létrehozni,
hanem hogy lényegében azon a helyen, a melyet a magunkénak nevezünk,
valami olyan megy végbe, a mit képesek vagyunk ugyan szemlélni, de
változtatni rajta nem tudunk. Ez még csak elviselhető volna, ha a
számunkra kiutalt életbeli szerep csupa szeretetreméltó vonást viselne
és harmonikus egész volna, de hogy áll a dolog, ha nem így van és mi
ezzel kénytelenek vagyunk olyan természetet vonszolni tovább magunkkal,
a mely talán nekünk magunknak is ugyancsak nem tetszik? Nem kellene
ilyen természetnek elviselhetetlen lánczczá válnia?

Ennek az életrendnek a merevsége és üressége esetleg nem érzik addig, a
míg intellektuális felvilágosodásával fel kell hogy küzdje magát
másfajta hatalmakkal szemben és ezzel a legkeményebb harczokba kerül; az
affektus, a mely ebből ered, az egészet fölmelegítheti és látszólag
átlelkesítheti. De tegyük fel, hogy az a felvilágosítás elvégezte
munkáját és az ember lényegében csak a természet egy darabjának érzi
magát, mi tennivaló marad neki akkor még, sőt hogy beszélhet akkor még
czélokról és feladatokról, mikor mindent összevéve csupán csak egy
lelketlen folyamat átmenő pontja lett; egy olyan folyamaté, a mely
tekintve minden magasabbra fejlődött életnek múlandóságát az egyes
világtesteken, végül maga is össze kell hogy omoljék? Építés és
szétrombolás, alakulás és elmúlás, szenvedélyes életösztön a
legcsekélyebb állandó nyereség nélkül; az olyan lénynek, a mely elvégre
sem olvad fel a mindenkori helyzetben és a pillanatban, a mely nem tud
felhagyni az egésznek átgondolásával, a melynek mérlegelnie és mérnie
kell, nem kell-e okvetlenül teljes kétségbe esnie az ilyen megismeréssel
szemben?

A naturalista életrendnek megvan az az érdeme, hogy eddigelé háttérbe
szorított tényeket és feladatokat teljes elismerésre juttat, különösen
pedig hozzásegíti jogához az embernek szoros kapcsolatát a természettel.
A jog azonban jogtalansággá válik és az élet nyeresége súlyos
veszteséggé, ha megengedi, hogy ezek a tények egyedül határozzák meg az
életet és egyúttal ezekhez hozzá is köti, lemondva minden
továbbtörekvésről. A naturalizmus csak azon a szellemi atmoszférán belül
alakulhat életegészszé, melyet a világtörténelmi munka alakított ki a
természeten való állandó fölülemelkedésben; itt az őt jellemző nagyságok
észrevétlenül kiegészülnek, megváltoznak és megfordíttatnak. Mennél
jobban elvonja magát a naturalizmus az ilyen kiegészüléstől, mennél
inkább föl akarja érni saját eszközeivel az egész életet, annál
felismerhetőbbé kell hogy váljanak korlátai, annál inkább megrendül
saját alapja, annál inkább vereséggé kell változnia a látszólagos
győzelemnek. Igy tehát e mozgalom lefolyásának nyugodtan nézhetnénk
elébe, ha mint hűvös megfigyelők állhatnánk vele szemben és nem kellene
saját lényünkön átélnünk a roppant megrázkódást és rombolást, melylyel
az emberiség életét fenyegeti.


Az ember önmagához fordulása.


A szocziális és az individuális kultura.

Mikor az isten léte az emberre nézve bizonytalanná válik és a világész
elhalványul előtte, mikor egyúttal a természet minden külsőleges
közeledés mellett belsőleg idegen marad tőle és belső ürességben hagyja
életét, akkor úgy tetszik, csak egyetlen egy utunk marad még arra, hogy
létünknek értelmet és czélt tulajdoníthassunk: az embernek önmagához
való fordulása, saját körének áthatása minden erejének tevékenynyé
tételére és a lehetőleg nagy boldogságra. Ez is új módját nyitja meg az
életnek és létnek. Mert eddig az ember a saját körét is egy láthatatlan
világ befolyása alatt alakította; vagy az isteni birodalom, vagy egy
világész uralkodott életén és czélt adott neki. Csak most tartozik
teljes tökéletesen a közvetlen léthez, most fejtheti ki korlátlanul
minden erejét és mehet akadálytalanul minden úton, most nem kell a
magához hasonlókkal való vonatkozást egy láthatatlan világ
közvetítésével keresnie, hanem megtalálja magában a tapasztalat
világában. Valóság szerint itt mérhetetlen bősége alakult a
vonatkozásoknak és az erők a leggyümölcsözőbb munkára egyesültek; a mi
szükség és szenvedés van létünkben, az sikeresen meg van támadva és
messze háttérbe szorítva, az egész élet nyert mozgalmasságban és
gyönyörben, minden együtt a ténylegesség egy hatalmas folyamát képezi, a
mely ezerszeres hatással hullámzik körülünk; így tehát az ember ez
önmagához fordulásának fontosságát semmi módon sem lehet kétségbe vonni.

Mindezzel azonban nincs még eldöntve az a kérdés, a mely minket
foglalkoztat, az a kérdés, hogy az embernek emberhez való viszonya
lehet-e uralkodó középpontja az egész életnek és adhat-e ennek teljesen
elegendő tartalmat? Úgy fogjuk találni, hogy a dolog egyáltalán nem
olyan egyszerű, hogy a törekvés nemcsak magamagában válik ketté, hanem
vállalkozásának egészében is legyőzhetetlen akadályokba ütközik, hogy az
ember magamagának nagyon is kicsinnyé válik, ha egyedül önmagára
korlátozza magát.

Az embert keressük, az embert a világproblémák mindennemű bonyolultsága
nélkül, de hol lehet őt megtalálni? A társasági együttlétben találjuk-e,
az erőknek közös életre való egyesítésében, vagy az egyéneknél
önmagukért való létükben és korlátlan sokféleségükben? Az egyének
kölcsönös vonzódása vagy eltaszítása, az erők summázása vagy
differencziálása határozza-e meg életünk jellemét? Ezek nemcsak
különböző kiindulópontok, melyek ugyanarra a czélra szolgálnak, hanem
maguk a czélok is különbözők itt és ott, annyira különbözők, hogy az
egyiket előmozdítani annyit tesz, mint a másiknak ártani, hogy
egymásmellettiségük teljesen ellentmondó irányokba szorítja az emberi
életet. Ha nevezetesen a közösség áll elül és minden siker ennek
virágzásától függ, akkor mindenekelőtt az egésznek magamagában biztosan
megerősítettnek kell lennie és fölötte kell állnia az egyesek minden
önkényének és visszásságának, akkor az egyes teljes tökéletesen alá kell
hogy rendelje magát annak, a mi őt megkülönbözteti, háttérbe kell
szorulnia a közös vonások mögött, melyeket az együttlét fejleszt ki és
ezt a közöset az egyének véletlensége és az idő ingadozásai elől
lehetőleg el kell vonni. Az ilyen átalakítás abban fogja találni
főfeladatát, hogy a külső viszonyokat, az élet föltételeit, az együttlét
és az együtthatás rendjét olyképen alakítsa, hogy az egésznek jóvolta
lehetőleg fokoztassék; innen kiindulólag úgy tetszik, az egyessel is
biztosan közlődik a boldogság és a jóérzés. Mert itt az egyes is
bensejében, egész vágyaiig és álmaiig az egésznek állapotától függ, –
_milieu_-nek a terméke. Másfelől ellenben főigyekezetté válik az egyént
tiszta önmagáért való létében erősíteni, minden megkötöttségtől
megszabadítani és sajátosságának teljes kifejtésére vezetni; ez az
áramlat az élet lehető legnagyobb mozgékonyságára és folyékonyságára
törekszik, minden megszilárdulást mint megmerevedést, minden
egyenlősítést mint elviselhetetlen sablonizálást elvet. Itt, vagy ott
rejlik-e most már az emberi lét magva, a közösségben, vagy az
egyénekben?

Hogy itt merev és következésekben gazdag ellentét van, azt igazolja a
világtörténet tapasztalata is. Ez megmutatja, hogy az évszázadok során
nagy hullámok következtek egymásra és gyakran keresztezték is egymást és
hogy ezeknek emelkedése és esése inkább meghatározta a főkorszakok
jellemét, mint bármi más. Miután az ókor befolyása a hagyományos rendet
mindjobban felbomlasztotta és az élet súlypontját az egyénekbe helyezte
át, vége felé egyre erősebb visszahatás mutatkozik egy szilárdabb
közösség javára, filozófiai iskolák, nemkülönben vallási kultuszok az
egyéneket mind szorosabban fűzik össze; a kereszténység fölfogja a
mozgalmat és a biztos támaszték és a saját felelősség alól való
felszabadulás utáni fokozódó vágy mellett végül odáig juttatja, hogy a
vallási közösség, az egyház válik az isteni igazság és az isteni élet
egyedüli viselőjévé s az egyes csakis az ő közvetítésével kap belőle
részt. Igy adta az egyház az emberiségnek gondolatvilágát és
lelkiismeretét. A középkor politikai és szocziális rendszere is csak az
egészen belül enged értéket az egyesnek.

Hogy ezzel a hangulattal és értékeléssel ellentétben az egyén mint nyert
mind több bátorságot és erőt önmagában, mint tört össze ennek növekvése
folytán a régi rend, az egyesnek önállósága mint lett fődologgá, s ennek
a törekvésnek kiterjedése mint keltett fel az élet minden egyes
területén új korszakot, melynek legfőbb ideálja a szabadság lett, azt ma
mindnyájan tudjuk. De tudjuk azt is, hogy a jelenen ez az ideál nem
uralkodik kizárólagosan, sőt hogy az életnek a nagyba és óriásiba való
sajátszerű felduzzadása, az elemi erők és tömegek fokozódó
felgyülemlése, főkép pedig merev, az emberi létet szétszakgatással
fenyegető ellentétek keletkezése előidézte a vágyat, az egyének
szorosabb összekapcsolódása s az életnek egy fölényes organizáczió által
való vezettetése utáni vágyat. Ezt különös világossággal mutatják a
szocziális mozgalmak, de ez az áramlat messze túl nyúlik rajtok is:
általánosnak tűnik fel az egyének kivánsága, hogy szorosabban
összekapcsolódjanak s ezáltal támogassák és erősítsék egymást, az
arravaló hajlam, hogy a feladatokkal közösen foglalkozzanak és közösen
vigyék a harczot az ellenállásokkal szemben. Mennyi mozgalmat mutat a mi
saját korunk a társulásra, szellemi szövetségek alkotására stb., ebben
erősen elütve klasszikusaink idejétől, a mely az egyén erejétől és
önállóságától remélt minden üdvöt! Igy a mai ember ellenkező irányba
vonzódik és ellenmondó értékelések alá állíttatik. Emanczipálódás minden
alól, a mi az embert megköti és korlátok közé szorítja, – ez még mindig
sokak számára jelszó és ez az emanczipálódás bizonyos irányokban egyre
előbbre halad; egészszé való szerveződés, a szétbomlottságukban
tehetetlen erők organizálása, ez másfelől a jelszó és ismerjük az erőt,
a melylyel ez is megragadja a modern embert. Emanczipáczió és
organizálás azonban az életnek gyökeresen különböző képeit hozzák létre.
Ilyen kettéválás mellett hogy egyezhetnénk meg valaha is az élet
értelméről, sőt hogyne rombolna le az a bizonytalanság, a melyet az a
konfliktus kelt, mindennemű ilyen értelmet?

Mindamellett minden egyes iránynak megvan a reménye, hogy saját erejéből
teljesen kitölti az életet, csak jusson teljes győzelemre, korlátlan
uralomra; ez a remény erőt és szenvedélyt önt a mozgalmakba és megnyeri
számukra az ember egész lelkét. Pontosabb vizsgálat azonban hamar
megmutatja, hogy ezen tipusok közül egyetlen egyet kizárólag
keresztülvinni annyit jelent, mint az életet elviselhetetlenül
megszűkíteni és minden értelmétől megfosztani.

Mit csinál a szocziális kultura az életből, mikor teljesen önmagából
alakítja ki? Szüntelen munkát a társadalom jóllétéért, az emberi
együttlét olyan állapotáért, mely kevés fájdalmat és sok gyönyört
tartalmaz, egy lehetőleg kényelmes és élvezetekben gazdag életért és
pedig az emberek lehető legnagyobb száma részére. Mindenesetre sok
tennivaló van itt a nyomás és az inség alól való felszabadulásra, a
közömbös vagy ellenséges világgal szemben, az emberi lét szelidebb és
barátságosabb alakitására, minden javaknak a közösség minden tagjához,
mindenkihez, a ki emberi arczot visel, eljuttatására. Mindez azonban,
magában véve bármi becses, összebonyolódik és bizonytalanná válik, ha ő
akar lenni az egész és minden törekvést igénybe vesz. Miért melegedjek
fel én, a kinek el kell magamat határoznom, egy czélért, miért szánjam
reá főerőmet, miért rendeljem alája, sőt ha úgy kell lenni, fel is
áldozzam magamat, mikor az eredmény csak nagyon közvetve hat vissza
saját jóllétemre? És bizonyos-e, hogy a társadalmi jóllétnek ilyen
fokozása minket együttesen kielégít? Jóllét, gondtalan és élvezetekben
gazdag élet még egyáltalán nem elég, hogy az embert boldoggá tegye, mert
mialatt az egyik ellenséget, a szükséget és a fájdalmat megöljük, egy
másik nő fel, talán még gonoszabb: az üresség és unalom s a mit ezek
ellen a szocziális kultura fel tud ajánlani, az nem eléggé átlátható. A
valóságban minden kultura, a mely a közvetlen lét emberének ápolására és
előmozdítására korlátozódik, elkerülhetetlenül a sivárság és üresség
bélyegét hordja magán: az élet eszközeire való gond elfojtja az életre
magára való gondot. Belső átalakulást, az ember lényeges fölemelését
semmiképen sem idézheti elő, de még csak nem is törekedhetik rá, az a
kultura, úgy kell az embert elfogadnia, a hogy találja, csak meglévő
erőket használhat fel, legmagasabb eredményeiben is olyasvalami marad, a
mi csak úgy tapad az emberen, mint a ráöltött ruha, a mely sohasem válik
szellemi önfentartásának nélkülözhetetlen darabjává, sohasem nyit
számára a közönséges kicsinyességgel és tisztátalansággal szemben új,
tisztább és nagyobb életet. Ha aztán belső bonyodalmak rejlenek bennünk
és ha nem tudjuk kiirtani magunkból a vágyat azután, hogy létünket,
túlemelkedve az adott átlagon, egyéni cselekvéssé alakítsuk, mint
sajátunkat és mint eredeti dolgot vezessük s hogy egyúttal más viszonyba
is jussunk a mindenséggel, ne csak a külső érintkezés viszonyába, merő
vonatkozások kicserélésébe, akkor milyen nyomoruságosnak, milyen
semmisnek kell hogy feltűnjön minden olyan törekvés, mely az ilyen
feladatokat elutasítja magától, milyen látszólagosnak kell minden önhitt
pompázásnak feltűnnie, a mellyel az az emberkultura dicsekedni szokott!
Boldogságot a merőben emberi jólérzés értelmében semmiesetre sem hoz az
igazi kultura: nagyon is sok fáradalomba és küzdelembe bonyolít, nagyon
is sok munkát és áldozatot követel, semhogy az életet ne tenné inkább
nehezebbé, mint könnyebbé. Hiszen a gondtalan és kellemes állapot nem
sokkal hamarabb elérhető-e csekélyebb szellemi mozgás mellett, mint a
kultura magaslatán? Ha tehát a kultura mozgalma nem ismer magasabb czélt
az emberi jóllétnél, akkor üres fantom, önmagában való ellentmondás.

Még pedig annál inkább, mert a merő szocziális kultura az emberi
együttlét feltételeit elkerülhetetlenül a szellemi alkotás feltételeivé
és korlátaivá teszi s ezzel ezt súlyos károkkal, sőt belső
szétrombolással is fenyegeti. A szellemi alkotás, akárhol és akármikor
fejlődik ki, csak akkor sikerülhet, ha önmaga kedvéért teljes odaadással
ragadják meg és űzik; a merő szocziális kultura az emberi jóllét
eszközét csinálja belőle, ezzel közömbössé lesz saját tartalma iránt és
aláveti a hasznosság hozzá méltatlan fogalmának; igazi szellemi alkotás
csakis a dolog belső szükségszerűségének hajtóerejéből támadhat és ennek
a szükségszerűségnek az ember minden véleménye és hajlama ellenére kell
teljes győzelemre vezetni; a merő szocziális kultura nem ismer magasabb
fórumot, mint ez a vélemény és hajlam, ha nagy alakulatokba göngyölődik
össze, számára a mennyiség pótolja a minőséget, az emberek átlaga válik
a jó és rossz birájává; a szellemi alkotás csak az egész lélek
felajánlásával érhet el teljes eredetiséget s ez csak az egyéni élet
szabad kifejtése és az egyéni jelleg erőteljes kiképzése mellett
következhetik be; a merő szocziális kultura a legszabadabb politikai
alkotmány mellett is az egyéniségek erős korlátozására és lecsiszolására
vezet; a szellemi alkotás nem törekedhetik az igazságra a nélkül, hogy
időtelen érvényt, minden változandóság fölött állást ne követeljen, pl.
«az örökkévalóság színe alatt» való (_sub specie aeternitatis_)
megismerést; a merő szocziális kultura függ a mindenkori helyzettől,
nincs semmi fegyvere az emberek futólagos hangulata ellen s végül a
legfontosabb, a legszentebb dolgokat is mint a merő divat dolgait
kénytelen tárgyalni. Legalább is ezt kell tennie, a mennyiben megvan
benne a következetes gondolkodásmód bátorsága és ereje és nem használ
olyan fogalmakat, melyek mint az önálló igazság, az önmagában való jó és
gonosz, ezekben a kapcsolatokban teljesen gyökér nélkül valók és a
legcsekélyebb jogosultságuk sincs. Ha azonban annyi minden zsendül és
mozog az emberben, a mi áttöri azokat a határokat, melyeket amaz
életirányítás megvont, a minek a beléjük erőszakolás által el kell
hervadni és száradni, akkor a merő szocziális kultura sem az egyesnek,
sem az összességnek nem tudja élni érdemessé tenni az életet; bármennyi
nyeresége van is az egyesben és a külsőben, belsejében és egészében
olyan módon nyomja le az életet, a mely a jelen emberének is mind
elviselhetetlenebbé válik.

A szocziális kultura ily dugába dőlésének az individuális kultura javára
kell hatnia; a jelen maga is nyilvánvalóan szemünk elé állitja, hogy
emelkedik az individuális kultura győzelmes erővel az ellen, a mi úgy
tetszik neki, mint merő sablonizálás és mechanizálás, mint az élet
lélektelenítése. Új élet támad ezzel a fordulattal; mivel az
individuális jelleget nyomja előtérbe és minden viszonynak alakításában
sajátlagosságra és sokféleségre hajt, mivel minden egyes terület
eszközzé válik az individuumok kifejlésére és ábrázolására, ebből sok
szabadság és frisseség, a művelődés beláthatatlan gazdagsága támad,
könnyű, szabadon lebegő, örömteljes, minden kényszertől, minden
sablontól mentes élet támad és szüntelenül szétárad a lét minden
elágazásába. De minde vitathatatlan nyereség, melyet a szocziális
kultura sokrétegű alakulataival és egyenlőségi törekvéseivel való
ellentét csak annál erősebben éreztet, nem felel arra a kérdésre, hogy
ezzel az alakítással az élet mint egész kap-e értelmet és értéket; a
kétségek e felől leginkább akkor keletkeznek, elharapóznak és győznek, a
mikor világosan szemlélhetővé válik, hogy az individuum és individuális
kultura a közvetlen lét korlátai közt egyáltalán mit jelenthet. Mert
hogy ez a lét a mi egész valóságunk és hogy minden mozgásnak ezen belül
kell maradnia, ez olyan előfeltétel, a melyet ezekben a kapcsolatokban
nem lehet megingatni.

Mint a merő lét egy darabja az individiuum olyan mennyiség, melyet úgy
kell venni, a hogy van, nem hordhat sem kifelé, sem magamagában egy
feladatot, nem nemzhet saját természetéből egy ideált, a melyen a
magasba dolgozhatja fel magát, hanem adott állagát, ha mégannyira tele
van is hézagokkal és ellenmondásokkal, semmikép sem változtathatja meg,
az marad, a mi. Egyúttal ezt a létet nem foghatja fel mint egy szélesebb
körű élet – valami szellemi vagy világélet – ábrázolását vagy edényét, a
mely ő benne testesül meg, nem hiheti, hogy a mi benne történik, valami
az ő hogylétén túlmenőt jelent; sőt a közvetlen lét ápolásában és
előbbrevitelében, saját állapotának emelésében kell egész életét
kimerítenie. Ennélfogva az élet nem nyujthat az embernek egyebet, mint
körülbelül a következőt: a valóság a különböző alakulatok megmérhetetlen
gazdagságát hozza létre, ezek mindegyike az önérzés, az önélvezés örömét
és gyönyörét nyeri, midőn minden megkisérelt megkötöttségtől mentesíti
magát, saját jellegét kifelé teljesen érvényre juttatja s egyúttal
teljes erejével átéli és élvezi; ebben a gyönyörben annál inkább
részesedik, mennél jobban ápolja azt, a mi megkülönbözteti, mennél
jobban kiemeli a többiektől való eltérést. Ezt az individualizálást
lehetőleg közölni fogja egész életkörével és rányomja egész
környezetére; az öröm azon, hogy valami sajátlagos, önálló és
összehasonlíthatatlan, ilymódon áthatja az egész életet, általában
fokozza és egyúttal teljesen ki is elégíti.

Ez az individuális kulturának a saját gondolatmenete, s hogy az életnek
egy különleges oldaláért és feladatáért fáradozik és hogy az általa
képviselt mozgalom jogosult kritikát alkalmaz a szocziális kulturán, azt
készségesen el kell ismerni. De milyen hiányos, milyen üres a benne
nyujtott élet minden csillogó díszletei mellett, ha ez akar a végső és
egész lenni! Föltéve, hogy csak kifejezett és erős individuumok volnának
és ezeknek a jó szerencse megengedné, hogy sajátosságukat tisztán
kifejtsék és teljesen keresztülvigyék, még akkor is az ember önmagához
és állapotához kötve maradna, szüntelenül csak magamagát élvezné,
képzeletvilágában a saját cselekvését tükrözné újra meg újra, folytonos
bőségében volna a vidám pillanatoknak, de az egyes állapotok merő
egymásmelletiségén és egymásutániságán sohasem tudna túlhaladni, sohasem
tudná életét egy belső egészbe összefoglalni. Az ember azonban
gondolkozó és átgondoló lény s az ilyennek az egészet kell kérdezni és
ha semmit sem talál belőle, nem kerülheti el a sivárságot és ürességet.
A tarka bőség, a gyors változás, az állandó átmenet egyik pontról
másikra időről-időre gyönyörködtethet, végül azonban elkerülhetetlenül
tökéletes elfáradást és eltompulást idéz elő. Az ember tudniillik több
mint merő állapot, élete nem merül ki sajátképi körében, hanem messze
túlmegy rajta, foglalkoznia kell azzal, a mi határpontján túl van, sőt a
világ végtelenségével is, nem lehet el a nélkül, hogy itt állást ne
foglaljon s ne innen tekintse át és itélje meg amaz individuális kört.
Ha azonban ez megtörténik, a merő pontnál való lezárás, minden
törekvésnek és érzésnek e bizonyos hely szűkösségéhez és
esetlegességéhez való ragaszkodása, az egyesnek saját mivoltához való
kötöttsége, az ilyen korlát áttörésére való teljes képtelenség, főkép
pedig egy közös igazságnak és egy a kedélyeket összekötő szeretetnek a
hiánya – szóval ez az egész élet minden tarka bősége mellett
kimondhatatlanul szűkösnek és hiányosnak kell hogy feltűnjék.

E mellett eddig csak azzal az emberrel foglalkoztunk, a kinek a
természet erős egyéniséget adott és sorsa teljes kifejlődést engedett
meg. Mi volna azonban az emberiség átlagával? Nem mutatkoznak-e ebben az
egyesek legtöbbnyire az individuális természetnek csak halvány
csirázásával s nem telik-e kifejlődésükben csak csekély örömük? S az
emberi viszonyok kölcsönös korlátozottsága nem támaszt-e rendszerint
igen súlyos akadályokat annak az egyéni sajátosságnak is, a mi egyes
helyeken feltűnik? És micsoda ösztönzés lehet a harczra való elszánásra
az ilyen akadályok ellen, a hol nem csábit más czél, mint a finom
élvezet? Ezen a ponton is csak az élet egésze felé, az egyes eseményeken
túlra kell irányozni a kérdést, meg kell vizsgálni és mérlegelni, mit
nyer ez és erős hiányt találunk s belátjuk, hogy az ilyen élet
egyáltalán nem éri meg a ráfordított fáradságot és költséget. A
raffinált epikureizmus, mely ezt az életirányítást áthatja, mindig közel
áll ahhoz, hogy kétségbeeső pesszimizmussá forduljon át; mert az
üresség, a mely ennek a szüntelenül vibráló életnek a fenekén működik,
semmikép sem bír tartósan elrejtőzni a tapasztalás és az érzés elől.

Igy a merő emberkultura csütörtököt mond mindkét irányban, a melybe
térhet; sem az embereknek kölcsönös vonzódásából, sem kölcsönös
eltaszítódásukból nem nyerjük az életnek értelmét és valamelyes
tartalmát. A szocziális kultura különösen az élet föltételeivel
bajlódik, de az e miatti gondokon elfelejti az életet magát; az
individuális kultura megragadná magamagában, de mivel nem tudja átvetni
az egyes állapotokon és pillanatokon túlra, nem fut neki össze egy
egészszé, nem ér el semmi bensőséget, semmi belső világot, így tehát itt
is hiányzik egy valóságos lélek s minden cselekvés a felszínre van
szorítva. Sem itt, sem ott nem nyerjük a léleknek valódi önmagában való
létét. Az egésznek ezt az ürességét, tartalomban való szűkölködését itt
is ott is, gyakran elrejti az egyik iránynak folytonos harcza a másik
ellen; bizonyára mindegyiküknek van bizonyos fölénye a másikkal szemben
s a mikor ezt érvényre juttatja és az időpont kivánalmai szerint
érvényesíti, az élet bizonyos feszültséget nyer és a haladás
vitathatatlannak látszik. De az egy irányban való haladás még nem az
egésznek emelése s az egyik iránynak előbbrejutása a másikkal szemben
még nem bizonyítja ennek saját jogosultságát és saját érvényességét; e
mellett az idők változása azt, a mi az egyik korszakban biztos jogában
érzi magát, a másikban meg szokta czáfolni; a nagy hullámok, melyek itt
keletkeznek, ha egész évezredeket fognak is be, végül mégis jön egy idő,
mikor az ellenkező áramlat győz és visszaszorít minden hagyományos
értékelést, sőt meg is fordítja, mikor vagy az emanczipáczió
diadalmaskodik az organizáczión, vagy az organizáczió az emanczipáczión.
Ez a fel- és lefelé való hullámzás mi maradandó igazságbeli tartalmat
eredményez az emberiség egésze számára?

Az emberkulturák azzal szokták magukat elámítani semmisségük felől, hogy
loppal többet csinálnak az emberből, mint a mennyit ezekben a
kapcsolatokban tudnak és a mennyi szabad nekik. Előfeltételeznek egy
szellemi atmoszférát és belehelyezik az emberi életet és törekvést; így
aztán az embereknek szilárd közösséggé való tömörüléséből az igazság és
szeretet forrásai látszanak előtörni, az individuum úgy látszik, mintha
egy láthatatlan szellemi világ hordozná s mintha munkájával ennek
fejlődését szolgálná. Akkor itt is, ott is inkább lehet valami értelmét
nyerni, de ezzel el is van hagyva a merő létkultura talaja és
ugyanazokba a bonyodalmakba jutunk, melyektől az e kultura felé való
fordulat meg kellett volna, hogy szabadítson.

Avagy azzal tompítják le a problémának az élét, hogy itt is, ott is az
embernek idealizálása következik be, hogy amott az erők könnyű
összetömörülése, az örömteljes együtthatás, minden meglévő értelem
sommázása van előre feltételezve, itt ellenben az individuumot
egyszerűen nemesnek és nagynak, csupa jelentékeny dologgal foglalkozónak
gondolják; ez egy bizonyos emberhit, a mely a valóságos állagot
kiegészíti és felfokozza. De vajjon a legújabb időnek a benyomásai
igazolják-e ezt az emberhitet? Nem áll-e szemünk előtt a tömegeknek
szörnyeteg szenvedélye, a kiméletlen előrenyomulás, minden kulturának
leszorítása a tömegek érdekeihez és megértő képességéhez, minden
dolgoknak a tömeg saját képzetei és czéljai szerint való mérése, az
életnek eldurvulása, erős nyomás az egyes szabadsága ellen, sok gyerekes
kedvtelés a tagadásban? És nem látunk a másik oldalon, az individuum
oldalán tömeges kicsinyességet és alacsonyságot, korlátolt önzést és hiú
önámítást, tobzódást a mesterséges hangulatban, esengést arra, hogy
minden áron valami különös legyen vagy annak látszassék, a többiek
látszólagos kevésrebecsülése mellett a tetszés hajhászását, siralmas
függést a keresett paradoxiától, mindenek előtt pedig belső ürességet?
Mindez sokkal inkább szembeszökik, semhogy el lehetne nézni fölötte: ha
mindazonáltal meggondolatlanul beszélnek az emberiség nagyságáról vagy
az individuumok kitünőségéről, melyeknek csak szabad utat kell nyerniök,
hogy mindent boldogságra és nagyságra juttassanak, akkor abban az az
emberbe vetett csodálatos hit mutatkozik, egy emberhit, a mely a hit
minden fajai közt bizonyára a legkoczkáztatottabb. Ha a vallás hite
valami olyannak bizodalmas elfogadását kivánja, a mit a szem nem láthat
és a kéz nem foghat meg, akkor, számára a tapasztalatok világa nem
jelentvén a valóság egészét, nyitva álló lehetőségekre hivatkozhatik és
állítása nem ütközik össze okvetlenül a tapasztalattal. Ezt teszi
azonban amaz emberhitnél. Mert ez nem éri be azzal a követelménnyel,
hogy elhigyjünk valamit, a mit nem értünk, hanem azt is követeli tőlünk,
hogy a tapasztalaton belül elismerjük az egyenes ellentétét annak, a mit
szemünk ellentmondhatatlanul megmutat.

Miután a történelem folyama sem változtathat az élet alapföltételein,
elesik minden remény arra, hogy a merő emberkultura kifejlesztése által
valaha is értelmet és értéket adhassunk létünknek; czéljai még ha
elérhetők volnának is, akkor sem tudnának kielégíteni. Már most az
újkorban sok merő emberkultura fejlődött s a maga útjába vonta az élet
mozgását. De mennél önállóbbá és kizárólagosabbá válik, mennél inkább
levet magáról és kivet magából mindent, a mi ezeréves szellemi munkából
beleszívódott és elmélyítette, annál nyilvánvalóbbak lesznek korlátai,
annál jobban kell hogy elrombolja saját önmaga kiélése.

Azt a jelen egyre jobban érzi; mély elkeseredés a merőben emberin, az
erős ellenszenv, sőt irtózás minden merőben emberitől foglal tért, mind
nyilvánvalóbb lesz, hogy teljes semmisségbe sülyedünk alá és hogy az
élet elveszti minden értelmét és értékét, ha az ember nem tud egy
fölötte álló hatalom segítségével a magasba emelkedni és ennek
segítségével többet csinálni magából, mint a mennyinek merő léte
mutatja. A nagy világtól való elválás és önmagának egy bizonyos fajba
való bezárása láthatólag elviselhetetlen szűkösségnek és kicsiségnek
rabjává teszi, elzárja előle saját lényének mélységét. Igy sokat hallunk
ma az emberfelettiségről és az emberfeletti emberről, de bármennyi igazi
vágy rejlik ebben a törekvésben, mégsem óv meg a frázisban való hiú és
semmis elveszéstől, ha ezt az emberfelettit a tapasztalat világán belül,
a legközelebbi lét körében keressük. Mert a természet és a sors sokkal
erősebben megkötik az embert, semhogy egy diktátori hatalmi szó
megszabadíthatná tőlük és új életet és létet adhatna neki. A merő ember
soha sem jut a merő emberen túl. Tehát vagy szakítani kell a merő
létkulturával, vagy le kell mondani az ember mindennemű belső
fölemelkedéséről s ezzel életének értelméről; csak lapos és felületes
gondolkodásmód tarthat egy harmadikat lehetségesnek.


Megfontolások és előkészítések.

A közelebbi szemlélet igazolta és megerősítette azt a chaotikus
benyomást, melyet kezdettől fogva a modern életről nyertünk. A mozgalmak
sokasága tünt fel, a melyek mindegyike sokkal erősebben és átalakítóbban
markolt bele az emberi lét állapotába, semhogy mint merő tévelygést
félre lehetne tolni, de egyikük sem bír uralkodó állásra fölemelkedni a
többi fölé. Míg ezek mindegyike előrenyomúl és egymaga akar érvényre
jutni, elkerülhetetlenül áthágja joga területét s szükségesből mind
jobban problematikussá válik, sőt elhibázottá; hogy pedig hol van a
határ jog és jogtalanság közt, az rendszerint rejtve marad. Igy jutunk
észrevétlenül a vitathatatlan valóságból a sulyos tévedésbe és végül
bizalmatlanná kell hogy váljunk minden iránt, a mit a jelen helyzetből
lelkünk nyerhetne. Az ember egy szorosabb kapcsolatának elismerése és
kifejlődése a természettel megélesíti a létre való tekintetünket és
cselekvésünknek egy sereg termékeny kezdőpontot mutat, de az élet sulyos
akadályozójává válik, mikor teljesen az emberalatti léthez köti és
ellene hat a sajátosan emberi vonások kiképzésének; az anyagi, valamint
a lelki javak jobb elosztására való törekvés, nemkülönben az embernek
még a legszerényebb helyeken való elismerésére való törekvés is az
emberi együttlét összállagát láthatólag emelte s a jog és kötelesség
bevésésével az ethikai érzület gazdagságát hozta létre; de ha ez abba a
fordulatba tér, hogy az embernek mindennemű elkülönböztetése elesik és a
tömeg, úgy a mint van, válik minden igazság mértékévé, akkor a szellemi
életet erős sülyedés fenyegeti. Az individualitás teljesebb
kifejlesztésére s a lét individuális alakítására való vágy az életet
frissebbé, folyékonyabbá és gazdagabbá tette, de a nyereségből veszteség
válik, ha ez a mozgalom minden összefüggés meglazítására, minden
tisztelet felbomlasztására, fenhéjázó önhittség és hiú önáltatás
felburjánzására vezet. Mindenütt abba a veszedelembe jutunk, hogy
egyszerre kell igent és nemet mondanunk, semmi feladathoz nem nyúlhatunk
előzetes fentartás nélkül, sőt mivel a túlfeszítés elkerülhetetlenül
visszahatást idéz elő, mindenütt ellenmozgalmak keletkeznek, velük pedig
a hullámok összevissza keveredése és a legnagyobb bizonytalanság.

A bonyodalmat továbbá az is fokozza, hogy a kor főmozgalmai nemcsak
szétágaznak, hanem egymásnak egyenesen ellentmondanak, hogy
követelményeik az életet ellenkező irányokba vonják. Az ideális
életalakítás két ága közül a vallás az ember gyöngeségét hangsulyozza,
az immanens idealizmus az ember erejét, amott a valóság meghasonlott
maradt, itt egységbe törekszik össze. A modern létkulturán belül könnyen
ellenséges viszályba kerülhetnek az embernek a természetbe való
beillesztésére tett kisérletek s a saját körébe való korlátozására tett
kisérletek; amaz emez előtt könnyen hidegnek és lelketlennek tünhetik
fel, emez amaz előtt szorosnak és fülledtnek. Mindenek előtt azonban a
szocziális és az individuális kultura a teljes kiengesztelhetetlenségig
hasonlanak meg, ott minden sulyos jogtalanság számba megy, a mi ellene
hat az emberek teljes egyenlőségének és egyenlő számba vevésének, mint
pl. a választói jog körüli küzdelemben, itt minden egyenlősítést úgy
tekintenek, mint lesülyesztést és ellaposítást s az üdvöt az egyének
lehető differencziálódásától és a különböző vonások erőteljes
kiképzésétől várják.

A legsulyosabb összecsapást és a legnagyobb bizonytalanságot azonban a
modern embernek a látható és a láthatatlan világ közötti
ide-odaingadozása okozza. Mig a régebbi gondolkozásmód, különsen a
vallási, minden odaadást a látható világ iránt úgy kezelt, mint valami
megrablását egy magasabb rendnek és mint az életnek lesülyedését az
elengedhetetlen magasságról, az újabb gondolkozásmód annál inkább
ragaszkodik e világ teljes önállóságához, sőt kizárólagosságához s az
érzékföllötti dolgokkal való minden foglalkozás úgy tünik fel neki, mint
a törekvés eltévelyedése és az erő elpazarlása. Emellett a kettő úgy
látszik sem kiszorítani nem tudja egymást, sem megegyezni nem tud. Azok
a benyomások és tapasztalatok, melyek előbb az embernek szemmel
láthatóvá tették egy láthatatlan rend hathatósságát, az utóbbi
századokban mind jobban elhalványodtak s a ki még ragaszkodik is
hozzájuk, nem éli át őket többé az előbbi korok erejével és
áthatóságával. Másfelől azonban az ember a látható világban nem talált
meg semmit abból, a mit remélt, kivált nem találta meg a biztos
álláspontot és az erők szilárd összezáródását, mert itt is azt láttuk,
hogy az életmozgalmak mereven kétfelé válnak s így a sikerülésben sem
láttunk igazi kielégítést. Nem láttuk ezt nevezetesen a régebbi mód
továbbhatása miatt, mert bármi megtámadhatóvá és ingadozóvá vált ez
állításai egyes részeiben, ezeken túl az élet egészét olyan módon
alakította, mely tartósan meghatározza jellemét, olyan szükségleteket
ébresztett, erőket fejlesztett ki, czélokat tűzött ki, melyek nem
akarnak eltünni és a melyek kivánalmainak meg kell hogy feleljen minden,
a mi az ember lelkét meg akarja nyerni. Bármennyire korlátozódik és
meggyöngül a régi, az életnek általa végrehajtott bensőbbé válása
megmarad és megakadályozza a teljes felolvadást abban a világban, a mely
minket kivülről körülvesz; a réginek láthatatlan továbbhatása
elégtelenné teszi az újat, teljes-tökéletesen elégtelenné. Másfelől az
új sokkal nagyobb hatalmat nyert fölöttünk, semhogy a régit egyszerűen
újra fel lehetne venni. Igytehát egyik sem tud teljes uralomra jutni és
mégis mindenik elég erős, hogy a másiknak uralmát megakadályozza. Mi
lett azonban az élet egészéből ilyen ingadozás mellett? Nem kell hogy
mindaz a meghasonlás, a mi elénk tünt, végül szellemi anarchiát
létrehozzon, melynek tarka kavargása pillanatnyilag gyönyörködtethet, de
tartósabb idő mulva rombolólag kell hogy hasson? Életünk láthatólag
elvesztette uralkodó középpontját s így a széjjelhuzásnak nem lehet
kellően ellenállni.

Az ilyen szellemi anarchiában mindenekelőtt szembetünik mindannak
bizonytalanná válása, a mi eddig biztos tulajdon számba ment, a
kételkedés és vita behatolása lényünk legmélyebb gyökereibe. Mi, újabb
nemzedék előbb a vallásnak közelebbi megragadásáért és megokolásáért
küzdötünk, végül pedig a vallás egészét kérdésessé látjuk válni;
menekültünk a metafizika bonyodalmai elől a praktikus ész területére,
hogy a morálban érintetlen igazságot találjunk, csakhamar azonban a
kétség és támadás a morál ellen is fordul, eleinte a hagyományos
fogalmazása ellen, végül pedig alapgondolatának tagadásáig menve. Ha
minden körülöttünk és bennünk bizonytalan lett, legalább úgy látszott,
megmarad az ember mint egész, az ember mint személyiség, de hogy
maradhasson meg, mikor az élet minden tartalma felületessé vagy legalább
kétségessé válik? A valóságban csak pontosabban kell valamit
megtekintenünk, hogy észrevegyük, hogy minden kétség és vita az élet ama
vélt oszlopára vonatkozik és hogy létünk egészével mi is kérdéssé
váltunk.

Az ilyen felbomlása vagy legalább is megrendülése minden szilárd
nagyságnak a magasra kifejlődött kulturát nagyon vigasztalan helyzetbe
juttatja. Számos erő van itt és foglalkozást keres, kellő megkötést
azonban és biztos irányt nem találnak, így tehát kiömlenek a
bizonytalanságba és ürességbe s az életből csak merő életvágy, homályos
élethajhászás marad. Ez olyan állapot, a hol egy szabadon lebegő
reflexió nyeri meg a tért és az alkolás erejét tulajdonítja magának, a
hol a ragyogó technikai képesség, a bámulatos formai virtuozitás a
tartalom erős hiányával jár együtt, a hol mindent kimondhatunk, a mit
mondani óhajtunk, a hol azonban jelentékeny tapasztalatok hiányában
nincs semmi igazi mondanivalónk. Igy az a veszély fenyeget, hogy életünk
és cselekvésünk merő játékká változik, olyan játékká, a mely talán
izgat, de nem lehet benne semmit nyerni.

Gondolni kell az emberiség szétforgácsolódására is, a mely az élet ilyen
szétbomlásából kell hogy keletkezzék. Mivel ebben az individuumok
természetes módjuk, életbeli helyzetük és foglalkozásuk szerint
különböző pontokon foglalnak állást és különböző irányokat követnek,
bekövetkezik a szektákba és pártokba való elkülönülés, minden
problémának a párt szempontjából való kezelése, a belső közösség
eltünése, a lelki elszigetelődés veszedelme a külső érintkezések minden
sokasága mellett. Ha nem enyhítené az évezredek munkája által
létrehozott szellemi atmoszféra a konfliktusokat és nem rejtené el a
közös nyelv a dolog lényegében való elkülönződést, akkor nem lehetne
benne kétség, hogy ma belsőleg különböző világokban élünk és hogy ezek a
világok mind jobban meghasonlanak és összeszűkülnek, míg végül mindenki
a maga privát-világában él. Semmi sem hajt kényszerítőbben a szellemi
anarchiából kifelé, mint az ilyen belső elszigetelődés, a melyet az
reánk ró.

A szellemi élet belső színvonalának elkerülhetetlen sülyedése is, a mely
az ilyen helyzetből származik, nem sokáig marad elviselhető. A szellemi
élet az emberiségnél nem kényelmes tulajdon, úgy kell magát felküzdenie
a természettel és az emberi lét apró erőivel szemben az önállóságra és
ezt az önállóságot folytonos feszültségben kell megőriznie. De hogy
tehesse ezt, ha olyan nagyon meghasonlik magamagában, ha sehol sem lép
tiszteletet parancsoló fenséggel az ember elé, hanem alapjában véve az
ember véleményére és hajlamára van alapítva. Hogy az élet a tartalmasba
és nagyba emelkedhessék, nemcsak mindent befoglaló, mindent
megelevenítő, mindent összekötő czélra van szüksége, hanem mint a testi
szervezetnek, bizonyos akadályokra is van szüksége, melyek szabályozzák
menetét. Ama szellemi anarchia azonban nem ismer sem czélt, sem
semminemű akadályokat; nem kell tovább magyaráznunk, hogy ezen az úton
nem lehet tovább jutni, hogy a szellemi válságnak, ha nem talál
ellenhatást, bomlásban kell végződnie. Innen nézve teljesen érthetővé
válik, hogy mikép mutatkozik a mi korunk az átlag szélességéből
tekintve, mint a hitetlenség kora, nemcsak a dogmákban, hanem magában az
életben való hitetlenségé is, mint olyan kor, a mely a kicsinyítésben és
a tagadásban tölti kedvét és a melyben az ember minden technikai
képessége mellett alantosan gondolkozik lényének magváról, mint olyan
kor, melyre az élet nagyságáról és gyönyöréről való minden szóbeszéd
mellett a valóságban a mély elkedvetlenedésnek és egész létünk értelem
nélkül valóságáról való érzésnek nyomása nehezedik.

De bármi nagyra vesszük mindezt, ez még nem egésze korunknak. Ha nem
hatna benne ennél több, hogy végezhetne olyan nagy munkát és hogy
szárnyalhatna túl ebben annyira minden előző kort, hogy lehetne olyan
hatalmas életösztöntől, olyan pihenést nem ismerő törekvéstől eltelve, a
melyet magunk körül látunk? Még az is, hogy azokat a bajokat, azt a
szétforgácsolódást, azt a bizonytalanná válást oly fájdalmasan érzi, az
is eléggé nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ama helyzet nem kerítette
teljesen hatalmába. A valóságban minden bonyodalom közepette fennáll és
növekszik az a benyomás, hogy a kor minden harcza és zürzavara mögött
lényegesebb élet áll, a mely önmagát keresi bennük és épen ezzel erőt és
szenvedélyt önt beléjük, a mely persze még nincs meg elegendő mértékben
és a mely a korlátot még inkább érezteti mint leküzdi, a mely egyelőre
mint egy szellem lebeg a vizek fölött a nélkül, hogy az alkotáshoz hozzá
tudna jutni.

A mult megoldásai számunkra elégtelenekké váltak. De nem azért, mert – a
mint a régiért való pártbuzgalom ránk akarná disputálni – kiveszett
belőlünk az érzék az igaz és a nagy iránt, hanem mert a szellemi élet
világtörténelmi helyzete olyan követeléseket támaszt, melyeknek a
hagyományos megoldások, a hogy fennállanak, nem felelnek meg. Az
ellentétek például, a melyektől szenvedünk, bizony nem maiak és nem
tegnapiak, minden fontosabb szemlélet világosan felfedezi őket az
évezredek munkájában. De kiegyenlíthetetlen ellenmondásokká ezek a mi
számunkra nőttek, a kik már a történelmi gondolkodásmód kifejlődése
révén is, élesebben látjuk az életalakításokban a sajátlagost és
megkülönböztetőt és a kik, hála az egységre való erősebb vágynak, nem
érhetjük be, mint a középkor, a különbözőnek merő egymásmellettiségével
és egymásmellé való sorolásával, hanem szükségszerüleg belső
összefüggést követelünk. Nem annyira a mi képességünk lett kisebb, mint
inkább a feladatunk nagyobb és az élet feloldása, disszocziálódása azért
foglal tért, mert egyelőre nincs ahhoz a feladathoz elég erőnk. A
feladat azonban nem jön kivülről, hanem saját lényünkből ered és ezzel
ennek a lénynek nagyságáról tanuskodik. Az akarásunk és képességünk
közti aránytalanság szembeszökő, de az akarásnak is a mérlegbe kell
jutnia, a mennyiben becsületes és erőteljes. És ilyen akarásban nincs a
jelenben hiány.

Óvakodjunk tehát attól, hogy lekicsinyeljük a magunk korát azért, mert
belsejében oly kevéssé késznek tünik fel és oly sok ellenmondást hord
magában. Semmiféle előbbi kor nem fejlesztette ki olyan nagy bőségét a
lehetőségeknek és nem tette őket annyira egymásra hatókká, semmiféle kor
nem vette fel az életproblémát olyan széles kiterjedésben és nem bánt
vele oly tudatosan, mint a mienk. Előbbi koroknak annyiban könnyebb
dolguk volt, mert minden kételkedés és küzdelem érintetlenül hagyott egy
bizonyos alapot, tehát valamennyi egy közös téren belül maradt. Ha ma a
megrendülés se hagy érintetlenül, akkor ez nagy részben onnan ered, hogy
mi minden gondolkodást és cselekvést öntevékenységre és saját
tapasztalatra akarunk alapítani és ezért nagyobb igényeket támasztunk.
Nem szabad alábecsülni a horizont szélességét s a szabadságot sem, a
melylyel ez a kor mindenkinek megengedi, hogy a saját útját keresse, nem
szabad alábecsülni korunk erős vágyát az élet kimélyítésére és
megszilárdítására, sem a nagy fogékonyságot, a melylyel mindannak elébe
megy, a mi azt igéri, hogy a bonyodalomból ki tudja vezetni.
Félreismerhetetlen az átalakulás is, ha eddigelé e főmozgalom a
szélesség irányában haladt, most láthatólag fokozódik az egység és
konczentráczió utáni vágy, az egész és belső ember problémái újra elemi
erőre jutnak és áthatják az egész kulturvilágot. Csak meg kell ragadni
ezt a mozgalmat és tőlünk telhetőleg tovább kell fejleszteni; bizni
lehet abban, hogy az ember visszavettetése lényének legmélyebb magvához
végül az élet megifjodására és megerősítésére fog szolgálni.

A mire azonban mint czélra fog törekedni, az a bonyodalom mivoltából
teljesen nyilvánvaló: semmi esetre sem kerültek az életnek csupán
különböző értelmezései egymás mellé, hanem az élet maga is különböző
áramlatokba bomlott, önmagában is meghasonlott. Ezen csakis a
bonyolultságnak fölébe kerekedő élet elérésével juthatunk túl, olyan
élet elérésével, a mely az elszóródásnak ellene tud hatni és minden
egyes képződményben meg tudja különböztetni a helyeset a helytelentől.
Ilyen czélra kell az adott helyzeten át előre hatolni és felkapaszkodni;
de az új, a mire törekszünk, nem érhetné el, a mit remélünk, ha
eredetileg nem tartoznék saját lényünkhöz és nem lett volna kezdettől
fogva hatható. Új csak az lehet benne, hogy jobban előtérbe lép és
erőteljesebben foglalódik össze egészszé. E mellett itt nem
többé-kevésbbé megfelelő kombinácziók felállításáról van szó, hanem egy
tényállás felfedezéséről, egy ténybeliség feletti döntésről. A tényállás
azonban, melyet itt keresünk, az életnek egy összefoglaló és fölényes
egészbe való összekapcsolása, nem hull készen az ölünkbe, magunknak kell
magunkban előidéznünk, hogy biztosakká válhassunk benne. Csakis az
életnek önmagunk által való eszmélése és önmagunk által való kimélyítése
készítheti itt el az utunkat. Igyekezzünk tehát ilyen öneszméléssel a
merő kritikán túl a felépítésig jutni. Az eddigi elmélkedés azt legalább
megmutatta, hogy az ilyen törekvés nem hiábavaló vállalkozás; egy súlyos
szellemi krizis félreismerhetetlen, a mai állapotban nem maradhatunk
nyugodtan, vagy belsőleg mind mélyebbre kell sülyednünk minden külső
siker mellett, vagy megtaláljuk a bátorságot és erőt az önmagunk
szellemi fölemelésére és az ellenállások leküzdésére. Bizva kell bizni
abban, hogy a kik az emberiségben ifjan gondolkoznak és éreznek, az
utóbbi útra fognak lépni; de ilyen kérdésekben az ifjúságnak nemcsak az
évek a mértékei.



KISÉRLET EGY FELÉPÍTÉSRE.


A szellemi élet alaptermészete.


Új élet megjelenése az ember számára.

Az öneszmélés kiinduló pontja az a kérdés kell hogy legyen, vajjon az
ember élete teljesen a természeten belül folyik-e le vagy pedig a
természeten felül fejlesztett-e egyéni sajátosságot. Abban ugyanis nem
lehet kételkedni, hogy az ember belsőleg is legelső sorban a
természethez tartozik: a természet nemcsak kivülről veszi körül, hanem
mélyen belenyúlik lelki életébe is. Mert a lelki élet is nagyjában véve
a meglévő elemek egymásmellettiségének és kölcsönös vonatkozásainak merő
darabja, a hogy ezeket az elemeket a természeti történés mutatja. Mint
ilyen alapjában véve érintkezés a környezettel, minden indíték kivülről
jön és kifelé hat minden hatás. De ha az ilyen történés befoglalja is
életünk szélességét, minden pontosabb szemlélet, az emberi állapot
minden beható vizsgálata megmutatja, hogy lelki életünk nem merül ki
abban a történésben, hogy minden fő-kifejlésében, a megismerésben, az
érzésben és törekvésben áttöri az ott megadott keretet és különleges
sajátosságot mutat a merő természettel szemben. Még pedig nem csupán az
egyesnél, hanem az emberek együttlétében és a közös munkában is.

A megismerés a természet birodalmában egyes benyomások összekapcsolása
(asszocziálása), ezeknek a benyomásoknak a megtartása és felhalmozása
bizonyos összeszövődést és bizonyos fajta tapasztalatot ad; ebben
különböző fokok lehetségesek s az állati élet szemlélete azt mutatja,
hogy a lánczolatok a lények felfelé emelkedésében kiterjedtebbekké és
összebonyolódottabbakká lesznek, hogy ezzel az intelligentia egyre
nagyobb szerepet kap. A mi azonban ebben elérhető, azt mind széles
szakadék választja el a gondolkodástól, a mely az emberben ehhez az
asszocziatio folyamathoz hozzájárul. Mert a gondolkodás felé való
fordulatban az ember elszakítja magát környezetétől és egyuttal
mindennemű merő benyomáson felülállónak mutatja magát. Mint gondolkozó
lény szembehelyezheti magát egész környezetével és mérlegelheti ehhez
való viszonyát, lelke ebben belső függetlenséget tanusít és képességet
arra, hogy önmagából mozgásokat merítsen fel. Igy a tudomány is, mint
közös munka eredménye, gyökeresen különböző a képzetek tömkelegétől,
melyekben a mindennapi élet lefolyik. Csak a mennyiben az emberiség
gondolkodásra alapítja életét, csak annyiban lesz az az élet az ő műve,
mig a képzetek alkotása váltakozó kapcsolataival akarat nélkűl ide-oda
dobál bennünket és függő voltánál és véletlenségével fogva sohasem tud a
kulturélet hordozója lenni. Ilyen önállóságra azonban a gondolkodás csak
akkor juthat, ha a merő egymásmellettiség állapotát átlépi, összefoglaló
tervet alkot és minden egyes elemet átfoglal vele, ezeket belsőleg
összetartja, az egész területet tagolja és fokokra osztja. Igy egy
fogalom alkatrészei, az úgynevezett ismertető jelek egy összefoglaló
egység uralma alatt kölcsönösen meg kell hogy közelebbről határozzák
magukat, így keletkezik egy rendszer rendje, a munka nagy komplexumait
teszi lehetővé és minden egyes helyen érvényesíti az egésznek
gondolatát. Az élet itt teljesen más strukturát mutat, mint a merő
összeillesztését. Végül a gondolkodás annyiban is új életállapotról
tanuskodik, a mennyiben teljes világossággal az önmagukban létező dolgok
birodalmát alkotja meg a subjectumból és annak helyzetéből, olyan
birodalmat, a mely egyelőre mintegy idegenül áll szemben az emberrel, a
mely felé iparkodni, azt magának alávetni azonban az ember nem szünhetik
meg. A dolgokra való törekvés ilyen irányában az életnek a merő
állapotbeliség fölé emelkedése nyilvánul, egy önmagában való
kiszélesedés. Mindig szeme elébe tartották az emberiségnek, hogy a
dolgok örökre el lesznek előle rejtve, mindazáltal mindig újra
visszatért a velük való törődésre, úgylátszik nem mondhat le róluk
tartósan. De még a lemondás is, mely abban a tudatban történik, hogy
képzetkörünkön túl van egy nekünk hozzáférhetetlen igazság, lényegesen
más intelektuális alkatot jelent, mint a merő képzetmechanizmus.

Hasonló továbbmozgást mutat az emberi érzés is. Ez nem maradt az érzéki
izgalomhoz kötve, mint az állati lelki világban, belülről is létrehozzuk
a lélek saját mozgásaiból és ha az ilyen érzelmeknél valami testi is
együttlendül, a merőben érzékiektől gyökeresen különbözők maradnak. Mily
messzire eltávolodott gyakran a boldogságra való emberi törekvés az
érzéki jólléttől, mily gyakran helyezkedett ezzel egyenesen szembe! Igy
aztán az érzelem nem merül ki bennünk az élvezet és a fájdalom egyes
ingereiben; a hatás és alkotás ellenkezőleg az élet összállapotára
törekszik, a megelégedettség a boldogság állapotára stb., s ez az
összállapot visszahat az egyes élmények értékelésére s ilyen vagy olyan
értéket ad nekik. Az ember boldogságának nem a neki jutott élvezetek
mennyisége a mértéke. Zord, külsőleg örömtelen korokban is tudtak az
emberek életüknek örülni, míg a mi saját korunk bizonysága szerint az
élvezetek leggazdagabb bősége sem óv meg a belső ürességtől és a mély
rosszérzéstől. Végül az érzelem felszabadíthatja magát az individuum
állapotához való kötöttségtől, a szeretetben és szánalomban részvételt
fejleszthet ki mások hogylétében, örömet meríthet valamely ügy
haladásából is. Igy lettek a szeretet és szánalom nagy világvallások
mozgató erőivé, az ügyön való belső örvendezés nélkül az emberi munka
sohasem érte volna el azt a nagyságot és hatalmat, a melyet tényleg
elért. Igy tehát a mi legtulajdonabb sajátjának tünik fel, épen az
utalja az embert kicsiny énjének fölébe.

Hasonló mozgalmakat mutat a kivánás területe. Az ember akarásában a
törekvés fölemelkedése mutatkozik a természeti ösztön sötét kényszere
fölé, a cselekvés önállóságot és fölényt nyer mindazzal szemben, a mi
kivülről befelé hatol. Ilyen önállóságot nyer az emberi közösség a
kultura kifejlesztésében a merő természettel szemben. Mert amannak az a
sajátsága, hogy az ember nemcsak elfogadja sorsát úgy, a hogy épen
véletlenül adódik, hanem hogy maga igyekszik elkészíteni, hogy önmagából
kiindulólag követeléseket támaszt és képes azokat keresztülvinni. Az
ilyen önállóvá válás azonban megkivánja az egyes törekvéseknek belső
egységbe való összefoglalását, e törekvéseknek nem szabad egymáson át és
egymás mellett haladni, hanem alá kell magukat rendelniök egy egyetlen
főczélnak, az ebben elért eredmény a mértéke minden egyes vállalkozás
állásának és jelentőségének. A hol államban és társadalomban együtt
dolgozunk, ott is az egyes eredmények sokaságán felül megvan az
iparkodás egy összállapot előidézésére, a melyben az ember mint egész
megelégedettnek és boldognak érzi magát; az olyan törekvések, melyekből
hiányzik egy ily összállapot eszméje és reménye, sohasem nyerhetik meg
az egész embert. Ezt elég nyilvánvalóan mutatják a jelenkor vallási,
politikai és szocziális harczai. A legfőbb jó pontosabb fogalmazásának
kisérletében ismét egy kivánság nyilvánul, hogy subjektiv hogylétünkből
kiemelkedjünk és több belső szélességet adjunk az életnek. Mert a
boldogság, mint az ember merő jólérzése, akár ha az összesség jólérzése
is, tulságosan szűknek és kicsinek tünik fel előttünk; a szellemi munka
minden nagysága megegyezett abban a törekvésben, hogy fölülemelje az
embert a merő élvezetről vagy a merő haszonról való gondoskodáson és
olyan czélt tűzzön ki életének, a melyen önmagát fölemeli és valami
nagyobbat csinál önmagából.

Igy a tervékenység mind a három oldala a belső élet önállóvá válását
mutatja, egy egészbe való összekapcsolást, az emberi állapotiság fölébe
való emelkedést. Mindez nyilvánvalóan nem a természet továbbfolytatása,
hanem szakítás a természettel, egy más kiindulópont megragadása, sőt az
élet megfordítása. A mi itt czélok és utak, erők és mozgalmak dolgában
láthatóvá lett, az az egészről egészre való hatásával, bensőségével és
öntevékenységével a természettel szemben egészen új fajtájú, az mint
érthetetlen rejtély kell hogy belőle végre feltünjék. Igytehát mindebben
együtt nem lehet félreismerni egy új életfokot. Hogy az a fok az egyes
embereknél, népeknél és koroknál, sőt az emberiség egészénél mennyiben
válik valósággá, ez megint külön kérdés, mely meglehetős sok bonyodalmat
okozhat. De minden ilyen bonyodalom sem teheti kétségessé egy új élet
megjelenésének tényét. Hogy ez az új élet egészen sajátszerű mivoltával
kevésbbé egyszerűvé alakítja a valóság tekintetét, az nem szolgálhat
kárául. Mert nem az ember számára való lehető legnagyobb egyszerűség,
hanem az igazság a czélunk és az igazság igazság marad, még ha
kényelmetlen is. Mit gondolnánk egy természetkutatóról, a ki a
jelenségek egy csoportját félretolja és figyelmen kivül hagyja csak
azért, mert a fogalmak és tanítások hagyományos schémájába nem
illeszkedik bele elég türelmesen?

Hogy kell most már ezt az új életet mint egészet érteni? Keresése
leghamarabb azáltal találhatna meghatározott irányt, ha a lelki élet
összes eredményei a természeti fokon elhatároltatnának és aztán az új
sajátosság ebből mérlegeltetnék. Azok az összeredmények azonban könnyen
beláthatók. Bármilyen sokféle formákat és különböző magassági
fokozatokat mutat a lelki élet a természeti fokon, feladata mindig arra
korlátozott marad, hogy a természetes lét fenntartására szolgáljon a
létben és a nemben; minden intelligentia, ravaszság és ügyesség,
bármennyire bámulatra kényszerít is gyakran, nem haladja túl az ilyen
önfentartás határait; a mit az állati világ egyes életmozgásai az ettől
való felszabadulásra való törekvés dolgában tartalmaznak, az nem egyesül
egészszé, nem alkot saját kört és nem vezet új életre. Igy itt a lelki
tevékenység csak egy darabja egy természetes életproczesszusnak, mint
ilyen mindig kifelé fordulva marad, valamit kell érte tennie, nem pedig
önmagától valami munkát elvégeznie. A történés itt nem emelkedik egy
közben-történésből egy belül-történésbe. Éppen ez ment végbe, persze nem
az emberi élet átlagában, hanem legalább az emberi körön belül. Itt az
élet önmagához tér, mintegy szunnyadó állapotból teljes ébredésre jut,
egyúttal elviselhetetlennek érzi azt a teljes hozzákötöttséget valami
külsőhöz és idegenhez; önmagán akar megállani és önmagában akar
elfoglalva lenni. Ezt azonban nem teheti a nélkül, hogy ne álljanak be
összképében tekintélyes változások és továbbképzések; azzal az önmaga
felé fordulással olyan útra tért, a mely új tájakra vezet, melynek
czélja egyelőre a messze távolban van.

Az ilyen czélra való törekvés semmi esetre sem érheti be a szellemi
tevékenység közönséges fajával; kényszerűen kiszoríttatik belőle. Mert
ez a lelki erőt csak egy oly tárgyon eleveníti meg és bizonyítja, a mely
mint valami idegen áll vele szemben; a subjektumnak olyan objektummal
van dolga, a mely rajta kívül van. Igy iparkodunk a körülöttünk levő
természetet a gondolkodásban tükröztetni, így javítjuk meg a viszonyokat
magunk körül, így lépünk egymás között az érintkezés és a verseny
különböző vonatkozásaiba. Ezen az úton a lelki erők mind tovább fejtik
ki magukat. A meddig azonban a tárgy kívül marad, az élet meg van
hasonolva, nem tér vissza önmagához és nem változtatja át a
megmérhetetlen munkát önmaga számára való nyereséggé. Mindez az izgalom
és erőfeszítés nem eleveníti meg a lélek egészét, nem keletkezik a
bensőség birodalma és a birodalomnak növekvése. Egyúttal azonban az
életnek ilyen meghasonlása merev korlátokat szab minden munkának. Az
olyan kutatás, melynek tárgya mindig kívül marad, sohasem eredményez
valódi megismerést, benső jártasságot a dologban, a mit elér, az csak
arra szorítkozik, hogy sok ismeretlen mennyiséget egyetlen egy
ismeretlenre vezet vissza, a mi a dolgot egyszerűsíti ugyan, de nem
oldja meg a rejtélyét. A míg továbbá a többi embereket mint kívül
levőket tekintjük és úgy bánunk velük, az együttlét viszonyaiban sok
mindenféle megváltozhatik és megjavulhat, de valódi közösség, valamint
az embernek és az emberiségnek belső felemelkedése ezen az úton nem
érhető el. Életünk így szűk hatások közt merevednék meg, ha az erő és a
tárgy meghasonlása nem volna valamikép legyőzhető; de hogy lehetne
máskép legyőzni mint azáltal, hogy a tárgy maga belevonatik az
életfolyamatba és az erő valamint a tárgy egy összefoglaló egészben
találkoznak?

Hogy valami afféle megy végbe az ember birodalmában, abban nem lehet
kétség. Legnyilvánvalóbb a morálban és az embernek emberhez való
viszonyában. A kötelesség eszméje csak azáltal jön létre, ha fölveszszük
a törvényt saját akaratunkba és életünkbe, mert egy kívülről reánk rótt
parancsolat csakis a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által lenne
hathatós, ez pedig elkerülhetetlenül szétrombolná a cselekvés morális
jellemét. Igy tehát itt oly viszony keletkezik, a mely mindkét oldalával
az életben belül fekszik. Továbbá nem lehetséges igazi szeretet, ha
tárgya, akár egyén, akár egy nagyobb egész, nem vétetik fel saját
életkörünkbe, ha nem zárjuk bele saját lényünkbe. Csak a mikor ezzel a
látszólag idegen belső jelenlétet kap, csak akkor következhetik be a
megszabadulás a kicsinyes éntől és saját lényünknek kiszélesedése.
Minden jog is, a mely több mint külső formula, a másik emberbe való
beleilleszkedést kíván, a dolognak az ő szempontjából való szemlélését.
Különösen a művészet mutatja meg nyilvánvalóan, hogy az alkotásnak
különböző alakulásai vannak, de a legmagasabbat csak amaz ellentét
legyőzése engedi elérni. Mert a művészet nem merő visszaadása egy kívül
levő tárgynak, nem is merő öntükrözése egy esetleges subjektivitásnak
egy máskülönben lélektelen környezetben, hanem az alkotás itt átfogja a
subjektum és az objektum ellentétét, a tárgy a lélek talajára
helyeztetik és itt találkozik az alakító erővel; azzal, hogy mindkettő
összetalálkozik, kölcsönösen áthatja és fölemeli egymást, egy sajátságos
ország keletkezik, a mely végtelen sok újat hoz és mégis a szellemi
életen belül marad. Valódi megismerésre sem lehet még törekedni sem, míg
a tárgy mint valami idegen kívül marad, nem megy hozzánktartozó számba,
úgy hogy a körüle való fáradozással saját lényünket keressük. Igy az a
hatalom, a melylyel a megismerésre való törekvés a lelket meg tudja
ragadni, biztos bizonysága annak, hogy a tárgyak birodalma valamiféle
benső viszonyban áll velünk.

A tárgynak ilyen elsajátításában az életnek nagyobb szélessége jelenik
meg. De ezzel a szélességben való képződéssel, ha termékeny akar lenni,
egy mélység képződése kell hogy együttjárjon. Az erő és tárgy nem
léphetnek eredményes kölcsönhatásba a nélkül, hogy egy egész ne fogja be
őket és ennek az egésznek nem szabad üres térnek lennie, a melyben azok
csak összetalálkoznak, hanem fölényes képességnek kell lennie, a mely
összehozza őket egymással és egy egyetlen életbe kapcsolja öszsze. Ilyen
képesség azonban nem lehetséges a nélkül, hogy az élet önmagában fokokra
ne ossza magát és ne nyerjen ezzel mélységet; képe ezzel úgy alakul,
hogy egy egész törekszik fel benne, a mely az erő és tárgy ellentétének
kifejlődésében és leküzdésében saját tökéletességét keresi. Az élet itt
két réteget mutat: az egyikben egész, mely egyelőre teljesen
meghatározatlan és inkább az életre való vágy mint a teljes élet maga, a
másikban erővé és tárgyára való különválás, egy egymásmellettiség, a
melynek a szoros összekapcsolódáshoz és kölcsönös áthatódáshoz szüksége
van arra, hogy amaz összefoglaló egész átfogja és továbbképezze. Az élet
ezzel levésben és folyamatban levőnek van felfogva, még azután kell
önmagát kiképeznie. Csak mikor a különböző rétegek és oldalak
kölcsönösen továbbhajtják és egymásközt fokozzák egymást, csak akkor
következik be az egésznek összefoglalása, egy belső összecsukódás, az
életnek megszilárdulása önmagában, az öntevékenységre és eredetiségre
való fölemelkedés, a folytonos haladás a vázlattól a teljes alakig. Az
ilyen haladás elsősorban attól függ, hogy az összefoglaló
alaptevékenységnek legyen kimondott jelleme, megkülönböztető
sajátossága; mennél inkább adhat biztos alapot az életnek, annál inkább
szerezhet az ellenállásokkal való tisztázódásban tapasztalatokat s
világos utakra térítheti a mozgásokat. A történés minden különfélesége
által így keletkezik egy maradandó alap kiképzése, egy lényegnek
kiképzése, nem túl a tevékenységen, hanem rajta belül. Ezzel az élet
eljut oda, hogy egészen önmagában áll meg.

Az ilyen fordulatban az élet nem kifelé, hanem önmaga felé van fordítva
és önmagával van elfoglalva, nem kifelé való eredményre törekszik, hanem
saját tartalmának teljes kiküzdésére, nem csupán egyes feladatai vannak,
mindenek előtt mint egész jelent feladatot. Igy értve az élet nem
tűnhetik fel mint az egyes pontok merő tulajdonsága, mint olyasvalami, a
mi ezekből indul ki, hanem önállóságra jut velük szemben. Ennyiben lehet
életfolyamatról beszélni, csakhogy a folyamat fogalmától távol kell
maradnia a mechanikai befolyás képzetének. Ahhoz mindenesetre
ragaszkodni kell, hogy olyasvalami megy végbe bennünk, a mi fölötte áll
a merő pont érdekeinek és helyzeteinek, a minek nem kell az érdekek és
helyzetek által közvetíttetnie, hanem a mi nálunk közvetlenül hatásossá
válhatik. Ennek a fölötte álló valaminek persze saját életünkké kell
válnia és ez csak akkor lehet, ha egyszer lényünk benne gyökerezik,
azután ezt a lényt megragadjuk és teljes tulajdonunkká teszszük; ez
azonban életünk súlypontjának áthelyezését jelenti, teljes fordulatot a
kezdőállapottal szemben. Ez a fordulat nem hoz merőben formális
eltolódást, az elrendezkedés új nemét, hanem lényegében új életet,
olyat, a mely elsősorban önéletnek nevezhető, olyan életet, a mely nem
az egyes pontok között folyik le, nem a subjektum és objektum, erő és
tárgy ellentéte közt mozog ide-oda, hanem a mely egy egésznek
önkifejtésévé válik s ezzel tartalmakat és értékeket tud létrehozni. A
midőn most már az élet önmagában mélységet alkot és egy uralkodó
középpontból kiindulva az egész terjedelem átlelkesítésére hat, ezzel
keletkezhetnek és nyernek értéket olyan nagyságok, mint érzület,
meggyőződés, jellem, személyiség. Ebben olyan szellemi bensőség
keletkezik, a mely a subjektum és objektum ellentétének befoglalásával a
legnyilvánvalóbban különbözik a merő subjektum bensőségétől. Mert az
kiesik a dolgok kapcsolatából és a merő állapotiságban marad, most
ellenben tartalmat fejleszt ki és szilárd életállagot képez. Az élet
önmagában léte és subjektiv érzés gyökeresen különböző dolgok. Mint az
önmagában-lét kifejlődései, mint ennek önnyilvánulásai kapnak az igaz, a
jó és szép fogalmai szilárd talajt, világos értelmet és összefüggést
egymás között; mint ősjelenségek állnak elő, melyek leírhatók és
analizálhatók, de nem vezethetők le. Nyilvánvalóan megmutatkozik bennük,
hogy az életnek önmagához való fordulatában a leggazdagabb tartalmú
eredeti mélység nyílik meg. Mindez együtt bonyolult szövevényt hoz
létre, egy nagy összefüggést, sőt egy élet fölépítését teljesíti be. Így
a szellemi élet mint a bensőség életképzése jelenik meg, olyan
életképzés, a melynek kívülről nincs semmi határa kitűzve, hanem a mely
mindent, a mi vele találkozik, belevon a maga képzésébe és a mely
belülről kifelé is végtelen fokozásra képesnek látszik. Egy
önmagában-lét ilyen kifejtésével a lelki élet önállóságra jut a merő
természettel szemben, ekkor nem egy darabja többé egy értelmetlen
ösztönzésnek, ekkor keresni lehet a létnek földerítését és kérdezősködni
lehet az élet értelme és értéke felől.


Ember és mindenség.

Az ilyen további felderítéshez mindenek előtt szükség van annak
tisztázására, hogy az élet e fordulata, egy világnak felépítése az
emberben hogy viszonylik a valóság egészéhez és hogyan kelhet ki benne.
Az életnek amaz önmagában való léte semmi esetre sem lehet az
emberalatti természet terméke, hiszen elég nyilvánvalóan kiderült, hogy
ama fordulat nem egyszerű többletet, hanem valami tökéletesen újat, sőt
egyenesen ellenkezőt hoz, hogy megfordulást tartalmaz, még pedig egész
az élet alapformáig, legbelsőbb szövetéig; az ilyen megfordulás semmikép
és sohasem támadhat lassankénti fokozásból. Így az embernek kellene a rá
nézve sajátos vonásokkal az új élet teremtőjének lennie, azaz az
embernek, a hogy a tapasztalat állása felmutatja. Ebben az állapotban
azonban a sajátos sokkal inkább bele van gyökerezve a természetbe,
semhogy el tudna tőle oldódni, egészbe tudná magát foglalni és mint
ilyen egész új utakra tudna lépni. E mellett ez a hatás, a melyet a merő
ember előidéz, mindig az emberre volna irányítva és az ő hogylétének
kellene szolgálnia; ez azonban egyenesen ellentmond a szellemi munka
jellemének. Mert ennek minden elágazásában benne van az ösztönzés, hogy
az embert a merőben emberi állapotából és merőben emberi köréből
kiemelje, neki minden cselekvésnek az emberi jólétre való iránya
túlságosan szűk, az embert képesnek mutatja arra, hogy harczot kezdjen
saját neme ellen, a mely túlságos kicsinynyé, sőt elviselhetetlenné
válik számára. A kutatásnak minden igazságra való fáradozása ilyen harcz
volt a merőben emberi szűkkörűség keresztültörésére, vágy a mindenség
szélességéből és mélységéből való élet után. Ilyen vágy helyeztette az
ideák világát, mint az önmagában található igazság világát szembe az
ember cselekvésével, ez kerestette Spinozával és Hegellel a gondolkodás
saját mozgásában a minden emberi önkénynek felette álló kozmikus
tárgyiasságot, ez nyittatott Kanttal a morál birodalmában egy az ember
minden különösségének felette álló birodalmat. A szellemi élet fokozatán
a cselekvés messze átlépi a merő ember fentartását és ápolását, sőt nem
riad vissza attól sem, hogy a legkeményebb ellenmondásba kerüljön vele.
Avagy van-e e nélkül morál, van-e kötelesség-eszme? És van-e ebben
nagyság, a mely ne tartalmazná a kicsiny én alárendelését, sőt
feláldozását? Egyáltalán a szellemi élet kiképzése annyi fáradságot és
munkát okoz, annyi veszedelembe és kétségbe bonyolít, hogy a merőben
emberi jólétre való gondoskodás sem előidézni, sem fentartani nem tudná
folytonos akadályok ellenére. Szemmelláthatólag itt valami mozog, hat és
alkot az emberben, a mi kényszerű erővel űzi ki életének legközebbi faja
fölé; az ő saját hiányos és ingadozó akaratából ez a kényszerűség
bizonyosan nem származik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a szellemi élet mint a merőben ember
műve az egyes ember műve is volna; mint ilyen elkerülhetetlenül
különbözőkép alakulna különböző helyeken; ez az egymást keresztező
mozgások sokaságát eredményezné, de sohasem olyan igazságot, a mely az
egyeseknek fölötte áll és minden elismerésüket követeli, sohasem
eredményezné a munka belső közösségét és egy közös világot. Az ilyen
világ után való vágy azonban nem csak utólag keletkezik, hanem eleve
benne hat minden szellemi alkotásban, midőn az individuum véletlenségét
le akarja győzni és a dolog kényszerének engedelmeskedni akar.

Láttuk, hogy minden szellemi élet az élet továbbhaladását, meglévő
ellenmondások legyőzését, – átképzést és fölemelést tartalmaz. Ha
merőben az ember műve ez a többlet, akkor a dolgokra nézve meghamisító
hozzátétel, akkor a vállalkozás az üres levegőben lebeg, a képzelt
eredmények merő képzelődések. De tudnának-e ilyen képzelődések annyi új
erőt létrehozni, tudnák-e az élet alapszerkezetét annyira
megváltoztatni, a hogy észrevettük és a hogy élet és jog, kutatás és
művészet világosan szemünk elé állítják?

Mint a dolog magva ezek után ez áll elő: az ember körében keletkezik egy
mozgalom, a mely az embert alapjáig akarja átalakítani, a mely kemény
konfliktusokba juttatja egész eddigi természetével, a mely nevezetesen
arra megy ki, hogy az életet eloldja egy egyetlen lény sajátosságától és
önmagában olyan életté alakítsa, a mely mindent, a mi csak megvan,
átfoglal és el akar sajátítani. Nem kemény, elviselhetetlen
ellenmondás-e, hogy a mi mint önálló valóság lép fel, a mi hatalmat akar
az emberrel szemben gyakorolni és őt alapjában véve át akarja alakítani,
ennek a merőben embernek a munkája? Így kényszerüleg egy fontos lépéssel
jutunk előre: az előadott bonyodalom csak azzal oldható meg, hogy abban
az új életben elismertetik egy az embernek felette álló valóság
feltámadása, egy olyan valóságé, a melyben neki része jut, a melyet ő
azonban nem hoz önmagából elő; a változás akkor azt jelenti, hogy egy
alkotó életfolyamatba helyeztetik és ezzel elsajátíthatja, a mit ez az
életproczesszus tartalmaz. A szellemi életben most már olyan
világ-folyamatot kell elismerni, a melyben a mindenség mint élő egész
mutatkozik meg és egy mélység kiásásával a meglévő állapotnak
átalakítását hozza létre. Az ember körében ez a mélység úgy tűnik fel,
mint a mi még csak Jassankint emelkedik, de valami teljes-tökéletesen új
nem emelkedhetik fel a nélkül, hogy saját oka ne legyen; az egész felé
és az élet önmagában való léte felé való mozgás nálunk, a korlátozott és
szétszórt egyes lényeknél nem jöhetne létre, ha a valóság nem képezne
egészet és nem élne az egészből való életet; kell hogy fennálljon egy az
embernek fölötte levő szellemi élet, ez pedig kell hogy meg tudjon
nyílni az ember előtt, sőt hogy saját lényévé tudjon válni.

Ugyanis abban ismerjük fel most a nagyot, a mi életünk jellemét
meghatározza, hogy egy mindenség-élet az emberre nézve teljesen
jelenlevővé, saját és eredeti életévé tudjon lenni, hogy létének
súlypontja oda át tudjon helyezkedni. Már most az emberi élet
alapviszonyaként a valóságnak benne jelenlevő önmagában létéhez, a
mindenség benső életéhez való viszonya tűnik fel, nem mint valami
idegenhez, hanem mint saját lényéhez való viszonya; csak ez a viszony
engedi meg a szellemi élet keletkezését. Mert ez folytonos vonatkozás
egy az emberben nyíló történéshez és ezzel való közlekedés; az ember
amabba belehelyezheti magát, saját énjét áthelyezheti bele és ilyen
elsajátítással a sokféleséget, a melyben az a történés szembe lép vele,
egy egészbe összefoglalhatja és mint egészet élheti át. Midőn azonban
amaz élet egészét mint sajátját ragadja meg, fejlődéseit és
tapasztalatait megoszthatja, magához vonhatja, a mi benne az
ellenállások leküzdésével és előrehaladó önkimélyítéssel megnyílik,
végtelen életet nyer, a mely mégis, egy önmagában létre lévén irányítva,
sohasem futhat szét a bizonytalanba, a mely minden alkotásban önmagát
összetartja és önmagához tér vissza.

Az embernek e viszonya egy lényszerű élethez, a mely benne érvényre jut,
előtte jár minden viszonynak, a melyeken az előbb figyelembe vett
életrendek nyugodtak. Mert egyedül csak ebben lehet teljes
közvetlenséget, teljes belső jelenlétet, saját élménynyé való alakulást
elérni; senki sem tagadhatja ezt, a nélkül, hogy önmagát mint szellemi
lényt le ne rombolja; ez a legbizonyosabb és legeredetibb, a mit életünk
ismer. Így minden más viszony ebből kell hogy megokolható legyen és
kell, hogy ebben tegyen számadást, itt keletkeznek az alapvető
tapasztalatok, melyekre minden életnek támaszkodnia kell. Csak a
szellemi élet tapasztalataiban mutatkozhatik a világhelyzet minden
szövevényének felette álló istenség, csak bennük nyilvánulhat egy
világ-értelem, mely a láthatatlan és a látható világot összetartja és
harmonikus egységgé fűzi együvé, csak innen kiindulva fogható össze
egészszé a természethez való viszonyunk s csak innen lehet fontosságát
megvizsgálni; csak innen kiindulva képződhetik az emberek belső
közössége és csak egy végtelen életben való gyökerezés adhat az
individuumnak támasztékot és jelentőséget. A hogy mindezek a mozgások
egy közös alapból származnak, fejlődésükben is kapcsolatban kell vele
maradniok és eredményeik az összefoglaló egészbe kell torkolljanak. Az
embernek ez a közvetlen viszonya a szellemi élethez, mint saját igazi
énjéhez ilyformán nyitja meg a lehetőséget, hogy egy összefoglaló élet
fölötte maradjon amaz elágazásnak. Innen és csak innen kiindulólag lehet
ellene dolgozni a mi korunk elforgácsolódásának is; ez csak a szellemi
élet, nem pedig a merőben ember álláspontjából történhetik.

Az ember élete ezzel egy nagy feladattá és követeléssé alakul. Az ember
a világra való legközelebbi tekintetben mint külön lény mutatkozik,
melynek megvan a maga saját köre és a mely csak annyit él át, a mennyi
ennek a körnek megfelel. Most azonban az életnek a merő ponttól való
elválásában és az önmagában lét felé való fordulatban lehetőség nyílik
neki, hogy a mindenség történését mint sajátját ragadja meg és ezzel
elszakítsa magát az egyes hely minden különségetől. Ez nem csupán
eltolódást jelent az egyes ponttól az általánosba, hanem egy az egészből
kiinduló életnek megnyílásában, egy énnek minden sokféleségben való
keresésében legelső sorban kilátás nyílik az élet tartalmára, a valóság
lelkének elsajátítására. Ha az életnek nincsen mélysége, akkor hiábavaló
minden fáradság arra, hogy lényünknek mélységet adjunk.

Hogy így az ember egyszerre benne van a tapasztalatban és túl is van
szélességén, az hatalmas feszültséget és mozgást hoz életébe, az magát
az embernek fogalmát kétféleképen alakítja: mint a léten belül mások
mellett levő lény nem követelhet semmi előnyt és saját külön körének
minden áthágása illetéktelen anthropomorphismussá válik; a lét fölé való
emelkedésben, az alkotó életproczesszusban való elhelyezkedésben nagyot
gondolhat magáról és mindent magába foglaló értelemben törekedhetik
igazságra, persze nem saját külön mivoltának erejéből, hanem az egésznek
erejéből, a melyre támaszkodnia kell. Így az ember oly lény, a mely
önmagának fölébe nő, olyasvalami, a melynek egyfelől fölébe, másfelől
pedig hozzá fel kell törekednünk. Ily módon a merőben emberi és a
nagy-emberi egymás mellett áll; hogy mindkettő gyakran összekeveredett
egymással és az egyiknek értékelése a másikra átfolyt, az kimondhatatlan
bonyodalmakat okozott.

Ilyen elválasztás után megértjük, hogy hathat valami, a mi fölöttünk
áll, egyúttal mint saját életünknek ereje. Egy «fölöttünk» és egy
«bennünk» találkozása jelen meg a kötelesség gondolatában s azokban a
normákban, melyek minden szellemi munkán uralkodnak. Parancsolólag
szólnak hozzánk, de egyúttal a legközelebbivé és legmeghittebbé is
tudnak válni, olyasvalamivé, a minek fentartásában önmagunkat igeneljük,
saját lényünket fentartjuk. Az is világossá lesz, hogy nyerhetnek
felettünk hatalmat olyan javak, melyek túl vannak a merő ember minden
jóllétén, hogy győzheti le a jó a kellemest és a hasznost.

Ha a szellemi életnek mint az ember valódi énjének ama fölfedése
hasonlíthatatlan nagyságot szerez az embernek, akkor a nagyság
elsősorban az egésznek műve, következőleg nem vezetheti az embert büszke
öntudatosságra. Mi nem saját természetünknél fogva vagyunk szellemi
életpontok, szellemi élet szinhelyei, a melyek utólag jutnak
vonatkozásba a mindenséggel, hanem csak a mindenség életéből kiindulólag
válunk ilyen pontokká, csak benne s nem vele szemben nyerünk szellemi
ént. Az a nagy csoda és egy új rend kimutatása, hogy egyáltalán önálló
életpontok állnak elő, hogy a mindenség-élet ezen a helyen nemcsak
bizonyos hatásokat gyakorol, hanem hogy öntevékenységű erőt, eredeti
életet nemz. A mystika szükséges alapgondolatot képvisel annyiban, hogy
a végtelen életnek közvetlenül az egyes helyen kell jelen lennie és hogy
az embernek nemcsak hogy ezt vagy azt el kell végezni, hanem
felszabadulást is kell végrehajtania kezdetbeli mivolta alól s új életet
és lényt kell nyernie a végtelenségből. Egy ilyen felforgatás nélkül a
szellemi élet mellékes függelék marad, sohasem válik lényünk magvává és
sohasem ér el teljes eredetiséget. Rokon gondolatmenetben követelték a
nagy megváltási vallások az ember «újjászületését», de a valláson túl is
a szellemi alkotás minden magaslatán a mű nemcsak úgy jött számba, mint
a merő individuum alkotása, hanem mint egy magasabb hatalom közlése és
kijelentése, a mely hatalom az emberben mutatkozik és önmaga fölébe
emeli őt és a mely mégse alacsonyítja le merő eszközzé, hanem
ellenkezőleg igazi öntevékenységre emeli föl. Az is ide tartozik, hogy
rendszerint az alkotó szellemek, a világtörténelem szellemi hősei mint
legmagasabb aktivitású emberek egyúttal határozott deterministák voltak;
saját képességük teljesen háttérbe szorult annak tudata mögött, hogy egy
fölöttük álló hatalom viszi és hajtja őket.

De bárha a saját tevékenységnek ez az oldala könnyen elrejtőzik a
cselekvők tudata elől és kifejezetten vallásos természetek valami nagy
dolgot láttak abban, hogy teljesen kioltsák, bárha a mystika gyakran
abba a veszedelembe jutott, hogy az ember teljesen feloldja a
mindenségben, valóság szerint szükség van az ember elhatározására és
tevékenységére is. Mert a mily bizonyos, hogy az életre való képességet
ezen a bizonyos ponton egy felsőbb hatalomnak kell megállapítania, ez a
képesség életenergiává, teljes valósággá csak a mi elismerésünk, a mi
elsajátításunk, érzületünknek és meggyőződésünknek hozzáfordulása által
válhatik. Az ember nem merő szintér, a melyen valami végbemegy; a
történésnek, hogy valóban szellemi természetű legyen, nemcsak ő vele,
hanem benne és belőle is kell történnie. Az a hozzáfordulás kétség kívül
mindig fölemeltetés is, de akkor a kegyelem legmagasabb tanubizonyságát
leli a szabadság fölébredésében, az ember képessége nem jelent levonást
az isteniből, hanem annak megbizonyítása és igazolása. Így az öntudat az
egészre lehet alapítva és az egészre támaszkodhatik, sőt teljesen az
egészen függhet s semmi módon nem kevesbíti az élet erejét; annyival
kevésbbé, mert a mindenség-élet nem merev létezés, hanem végtelen élet,
a mely az egyes ponton csak amaz elsajátítással jut teljes hatásra.

Azonban mint az életpontok önállóságának, ép úgy sajátosságuknak és az
életvonatkozások gazdagságának sem kell a mindenség-életbe eltünniök. A
mindenség-élet nem olt ki minden sokféleséget, mint a hogy a nap fénye
kioltja a csillagok világosságát, hanem fel tudja magába venni, meg
tudja tisztítani és nemesíteni, ezzel vezeti fel őket saját magasságuk
fölé. A mindenség-élet az individuumnak erőteljes kiképzését
követelménynyé emeli, a mennyiben az egésznek nyereségévé teszi;
csakhogy ennek a kiképzésnek rajta belül kell történnie, nem pedig tőle
elkülönítve és vele szembeállva. A vonatkozások teljes kifejtése az
emberi körön belül sem tekinthető úgy, mint az egésznek megrablása, mert
hiszen meggazdagítására képes hatni. A vallási hangulat eltévelyedése
volt tehát, mikor az ember iránti közömbössé válást tette az isten
iránti teljes szeretet bizonyítékává. Csak ahhoz kell ragaszkodni, hogy
minden vonatkozás ember és ember közt, minden szeretet ember és ember
közt, a mindenség-élethez való viszonyra, az isten iránti szeretetre
legyen alapítva; csak ez által emeltetnek fel a szellemibe, ez által
győzetik le a merő természeti ösztön s ez által nyer tartalmat és erőt
az érzület. Így mutatja a történeti tapasztalat a legnagyobb távolságot
a szeretet és részvét érzései között, a hogy ezeket az élet felszíne az
individuumok érintkezésében létrehozza és ugyanilyen nevű érzések
között, melyek a valóság egészéhez való közös alapviszonyból erednek és
osztoznak az életnek ezzel bekövetkező elmélyedésében. Ott a subjektiv
hangulat fölfelé és lefelé hullámzása, a mely az egyest erősen
izgathatja, de az élet egész állaga szempontjából minden jelentőség
nélkül való; itt ezen állag gyökeres átalakulása, sajátos életkörök
teremtése a nagy vallásokban, az emberiség képzése belső közösséggé, az
egyes sorsoknak a valamennyi sorsán át való átélése. Ily nagy
különbséget tesz, hogy az élet a felület elszórtságához tapad-e vagy
részt nyer a mindenség életéből és egyúttal egy eredeti mélységből.


Az új élet feladata és nagysága.

Igy az emberi élet egy egyetlen főproblémát hord magában, egy nagy
döntést követel, egy folytatólagos tetté változik. Ez a tett azonban nem
azt jelenti, hogy csak érzületünkkel kell az egyik oldalról a másikra
lépnünk, hogy itt szilárd befejezést és biztos nyugalmat találjunk. Mert
a mily bizonyosan nincs az életnek önmagában való léte a merő mozgással
szemben való fölény nélkül, önmagában való nyugalom nélkül, ép úgy az
élet is nálunk embereknél csak az ellenállásokkal való küzdelemben jut
teljes tartalomra, csak a saját felépítés, a saját átképzés által. Ennek
a fölépítésnek azonban lényegéhez tartozik, hogy az élet a sokféleség
alakjaiban, nagy alakulatok tervezésében egyúttal előrehaladó
önkimélyítést visz végbe, nem egy készen adott alapból hat ki, hanem
magának kell az alapot egyre tovább képeznie, nem szabad semmit mögötte
hagynia saját tevékenységének s az alapot mindig hátrább kell helyeznie.
Mennél inkább lesz az ember élete ilyen mozgásban önmagában való lét,
annál inkább lesz, a mi benne végbemegy, a mindenség feltárása, annál
biztosabb lehet saját igazságában. Mert az igazság itt nem jelent
megegyezést egy kívül levő valósággal, hanem részesedést egy mindent
összefoglaló, eredeti, minden sokféleségen túl önmagára irányított
élet-folyamatban, olyan élet-folyamatban, melynek kifejtése mindenek
előtt valódi valóságot eredményez; a mennyiben az ember az ilyen eredeti
és lényeget alkotó életben részt nyer, a mennyiben az élet számára
alkotó öntevékenységgé változik, annyiban van igazsága és nem tovább.

Az ilyen meggyőződésből kiindulva lehet annak az ellentétnek a
legyőzésén dolgozni, a mely különös súlylyal nehezedik a jelenre. Ember
és világ a külső érintkezés minden sokasága mellett belsőleg széjjel
esnek, mi nem mondhatunk le sem az egyikről, sem a másikról és még sem
tudjuk a kettőt összehozni, ingadozunk, hogy mit válaszszunk
kiindulópontnak és hogy az életnek a világtól az emberhez, vagy az
embertől a világhoz vezető utat adjuk-e. Mindkét lehetőség
megtestesítést talált a világtörténeti mozgalmakban és ezeknek a
megtestesítéseknek a különbözősége mutatja, hogy az ebben való döntés
határozza meg az élet jellemét.

A régebbi és újabb mód itt teljes ellentétben áll. Amaz az embert
teljes-tökéletesen a világhoz kapcsolta és belőle merítette az élet
minden tartalmát. Ez csak azzal vált lehetségessé, hogy föltételezték a
környezetnek közvetlen összefüggését az emberrel; az ember itt a
mindenség tisztább tükre számba ment. Ezt a közvetlen összefüggést az
újkor a belső élet erősebb kifejlődése és a gondolkodó én büszke
öntudata által lerombolta; most az ellentét benyomása alatt áll és az
embernek feladatává teszi, hogy az elvesztett kapcsolatot a környezettel
helyreállítsa. Egyúttal a régebbi élet alkata is ki nem elégítővé vált
számára. Az érzéki és a szellemi nagyon is gyorsan egymásba tolódtak és
ennélfogva mindkettő nem tudta tisztán kifejteni sajátosságát, egyúttal
az ember különös minémüségéből sok folyt át a valóság képébe és a
cselekvést is túlságosan a különös körben tartotta; továbbá a belső
élet, a mely az évezredes munkát végbevitte, ama régebbi módban nem
találhatta az illő elismerést. Így az újkor a subjektumra alapította
magát és belőle kiindulólag igyekezett a világhoz jutni, sőt ennek
erejéből egy világot kifejleszteni. Ebben azonban az emberi képesség
túlfeszítése rejlik és egy az ember által létrehozott világkép igazsága
fokozódó kételkedésre talál. Az itt kifejlesztett élet nem is ragadta
meg a valóság teljes tartalmát. A törekvés, az embertől a világig jutni,
csak azon a módon volt keresztülvihető, hogy valamiféle különös képesség
mint az emberen felülre nyúló ragadtatott meg és felhasználtatott egy
világ felépítéséhez. Nevezetesen ez történt a felismerő gondolkodással,
mert ez tűnt fel legkevésbbé függőnek az emberi sajátosságtól. Ezúttal
azonban az újkor számára a valóság túlságosan az intellektuálisba,
elvontba és formálisba jutott, ideák minden további nélkül élő energiák,
elvek teljes tevékenységű hatalmak számba mentek; az intellektust nem
lehetett mint szabadon lebegő élet-képességet és mint minden dolog
mértékét kezelni a nélkül, hogy kimondhatatlan sok el ne veszszen az
eleven frisseségből és a világ, valamint az élet ne váljék árnyszerűvé.
Hogy a modern ember ezt mint súlyos kárt érzi és az ilyen lezárás ellen
tiltakozik, azt mutatja az a kemény küzdelem, a melyet ma a
legkülönfélébb oldalakról az intellektualizmus ellen vívnak. Túl akarunk
jutni a merő gondolatképeken, nem akarunk az árnyakból kiindulólag egy
valóságról megbizonyosodni.

Ha az élet az ilyen bonyodalmakat és ellenmondásokat le akarja rázni
magáról, akkor ez csak a föntebb megnyitott úton történhetik: az
embernek életében minden egyes oldalon és lelki-képességen túl olyan
mélységbe kell hatolnia, a hol az élet a merő ponttól elválik és
önmagában való létté alakul; akkor nem kell többé a nagy világgal
szemben állnia, hanem megoszthatja saját életét. A mennyiben ez sikerül,
az életnek nincs rá szüksége, hogy igazságát kívülről igazolja; saját
megvalósulásában hordja azt. Láttuk, ez az élet hogyan fejleszt ki az
ember és világ, erő és tárgy ellenmondása felé való emelkedésben a
subjektiven túl egy szellemi bensőséget; a mit ez a bensőség szellemi
tartalomban és értékekben nyit, az biztos magasságban van minden emberi
különállás fölött és egyúttal az emberi élet szellemi magvát teszi.

Az ilyen élet azonban számunkra magas ideál, nem kényelmes kiindulópont,
sohasem érhető el a merő individuumból kiindulólag gyors fellendülésben,
csak az emberi nem világtörténeti munkája vezethet lépésről-lépésre
hozzá. Az igazság ismertetőjelévé most már negativ értelemben a merő
ember képzetalkotó módján és czéljain való fölülemelkedés válik, pozitiv
értelemben pedig az új tartalmak kidolgozása a szellemi élet
önfeláldozásából. Hogy ebben az irányban való mozgalom folyamatban van
és hogy egyúttal hatalmas törekvés az igazságra megy az emberiségen át
abban az értelemben, azt a közélet világtörténeti fejlődésében
félreismerhetetlen módon mutatja. Az emberiség történetében általában
egy alantasabb fajból egy magasabb emelkedik ki, álláshelyét a szellemi
életben foglalja el, ezt sajátságos kifejlődésében mutatja és az
emberből, a kit megragad, valami lényegesen mást és magasabbat csinál.

Sehol sem volna szabad a továbbfejlődésnek, a mely az önálló
szellemiségre való fordulatot magával hozza, megfoghatóbbnak lenni, mint
a vallás területén. Mert itt a legvilágosabban különválik a merő ember
vallása és a szellemi élet vallása, olyan vallás, mely az embernek úgy,
a milyen, szerencsét és tartós fennmaradást kell hogy hozzon és olyan
vallás, melyben a szellemi élet sajátlagosan nyilvánul, új tartalmakat
és javakat képez és egyúttal az embert merőben emberi mivoltából új
lényhez juttatja. A mi ama merőben emberi fogalmazásból keletkezett,
mely a tapasztalat szélességében túlnyomó, az egy az emberi képzet és
érdekkörön belül való mozgás marad, az nem hoz semmi lényegesen újat,
annak nincs a legcsekélyebb joga sem, hogy a maga körén túl
igazságszámba menjen. Ha azonban a vallás egy adott világon belül nem
tolta el ép úgy az ember állását, mint a hogy új világot nyitott neki,
egy isteni életnek, mint saját lénye mélységének megjelenítésével
hatalmasan felrázta, akkor az ilyen élet-fölemelés semmikép sem lehet
mesterséges csinálmány, a szellemi életnek önkitárása van benne, melynek
elsajátításával az ember a valóság magvában tudhatja magát.

Hasonlóan áll a dolog a szellemi munka más területeivel: a merő emberből
kiindulólag sohasem válhatnak önálló területekké sajátos tartalommal és
ösztönzésekkel; ha azzá lesznek, akkor önálló szellemi élet határát
mutatják ki. Akárhol pl. a jogot csak mint az emberi jóllétre való merő
eszközt kezelik, mint ma a szocziális utilitarizmus, ott elveszti minden
sajátos jellegét, nem hoz létre semminemű új élettartalmat, az ember
önzésének nem bir a dologból folyó belső kényszert szembeállítani, ekkor
többé nem jelent önálló életterületet.

A mi áll az egyes területekre, az áll a közös életmunka egészére is, a
hogy ezt a kultura elénk állítja. Emberi kultúra és szellemi kultúra
nyilvánvalón szemben állnak egymással, amaz a merőben emberi hogyléttel
elfoglalva, a mely azonban magának az embernek semmikép sem lehet
elegendő, emez egy önálló szellemi életnek és ezzel az ember belső
fölemelkedésének megnyitása. A mily biztosan egy ilyen szellemi kultúra
nálunk hathatóssá válik, olyan biztosan áll életünk nem a mindenség
mellett, hanem a mindenségben.

Az ilyen életalakításból kiindulva lehet olyan követelmények betöltésén
dolgozni, melyekről az emberiség nem mondhat le, melyek azonban a dolgok
legközelebbi megpillantásában nemcsak a legnagyobb nehézséget okozzák,
hanem egymással könnyen össze is ütköznek; ezek az élet szilárdságának
és szabadságának követelményei. Mennél jobban elvesztettük a közvetlen
kapcsolatot a környezettel, annál kevésbbé juthatunk el a szilárdsághoz
valamely rajtunk kívül eső léttel való vonatkozás által, annál
kényszerítőbben vagyunk arra utalva, hogy önmagunkban keressük a
támaszt. Ezt a támaszt próbálták egy egyetlen pontnak megszilárdításával
elérni, nevezetesen Descarteshoz csatlakozva a gondolkodó énben vélték
megtalálni, a «gondolkozom, tehát vagyok» (cogito ergo sum) lett minden
bizonyosság alapja. De mennél jobban mutatta ez a frappáns megoldás
sajátságos következményeit és mennél jobban jutottak vele szemben a
kritikai megfontoláshoz, annál több bonyodalom mutatkozott benne.
Lehet-e egy az élettel szembehelyezett énből valaha visszajutni a
világhoz? És ha ez mesterséges kerülő utakon megtörténnék, nem nyerne-e
a merő subjektum jogosulatlan állást, nem tenné-e magát könnyen minden
dolog mértékévé? Nem lesz-e egyúttal a gondolkodás a valóság kizárólagos
uralkodójává és nem alakul-e ezzel az élet nagyon is a merőben
intellektuálisba? Lehet-e egy egyedüli pontnak abszolut biztossága, sőt
nem rejlik-e az ember fenhéjázása abban, hogy önmagában keres egy ilyen
archimedesi pontot? Az ilyen bonyodalmaknak csak úgy lehet hathatósan
ellene hatni, ha a szilárdságot nem egy egyedüli pontban, hanem az élet
egészében keressük; ezt azonban nem nyerheti meg egy csapásra és egy
bizonyos irány követésével, hanem csakis egy előrehaladó
összezáródással, a sokféleségnek kölcsönös korlátozásával és
átképzésével, és pedig egy összefoglaló énen belül, a mely mindenen
keresztül kifejti magát és ezzel az egész kört általkeríti. Mennél
jobban fejleszti ki önmagából az élet egy valóság szövevényét, egyúttal
azonban teljes önmagában létet nyer, annál erősebb lesz a megerősítés;
az egyes annál biztosabbá válik, mennél szilárdabban kapcsolódik össze
az egészszel és mennél jobban jelen van benne az egésznek élete. Így
ismertetik fel a szilárdság követelésében egy megmérhetetlen feladat; ha
megoldásában csak lassankint haladhatunk előbbre is és a teljes
megszilárdulás magas és távoli czél kell hogy legyen, akkor ez a czél
felé való mozgás minden emberi önkényen felülálló kényszerével mint tény
vitathatatlanul marad; sőt ezt a czélt nem kereshetnők, nem
fáradozhatnánk teljes lelkünkből utána, ha kezdettől fogva nem hatna
bennünk mint hajtó erő.

A mi itt az élet egészére érvényes, az érvényes egyes támasztékaira is:
a kultúr-korszakok, a népek, az individuumok is elérik a meggyőződés
szilárdságát, útjuk biztosságát, nem reflektáló töprengés útján, a mely
mögé ismét új töprengés léphet, hanem csak életük belső összezáródása és
egy uralkodó középpont körül való elhelyezése útján; csak ez űzi el a
kételyt és ad a cselekvésnek örömteljes bizalmat, csak innen kiindulva
lesz az élet ránk nézve fél-életből teljes valósággá.

Szilárdság és szabadság ellenfelek számba szoktak menni s igazán azok
is, ha egy merev léttel való kapcsolódástól várunk szilárdságot;
megszűnnek azok lenni, ha a szilárdságot mint önmegszilárdítást értjük
és ezzel nem az életen és cselekvésen kívül, hanem rajta belül keressük.
A mi azonban a szabadságot illeti, ennek elismerését a modern élet
túlnyomó áramlata azért ellenzi, mert a tudományos munka olyan
világképet, a valóságról olyan témát állapított meg, a melybe a
szabadság nem illik bele és mert a természet mechanikus-kauzális
fogalmazását átviszik valamint minden életre, úgy a lélek belsejére is.
Akkor igazán balgasággá válik, bárminemű szabadságot akarni.

Szemlélődésünk összefüggései lényegesen másképen mutatják be a dolgot.
Ha a szellemi élet önállóvá válásában – és e nélkül a szellemi élet
felületes árnyékká és álommá válik, – a történésnek eredetiségét, a
teljes öntevékenység felé való fordulatot ismerjük fel, akkor megnyertük
a szabadság állását minden bilincscsel szemben. Az ilyen eredetiség nem
merő kezdetbeli állapot, hanem tartósan kell kisérnie minden szellemi
tevékenységet és az életet folytatólagos tetté kell átalakítania. Mert a
szellemi élet birodalmában nem hat, mint a természetben, a mi egyszer
megvan, minden további nélkül tovább, hanem alásülyed, a mint a lélek
visszahúzódik tőle, a mint nem újítja meg folytonosan; külső megmaradás
mellett is mechanikus megszokássá válik és ezzel kiesik a szellem
szférájából. Így mutatja a vallás és morál története ezerszeresen régi
és új tapasztalatokban. A szabadság tagadásának végső oka a szellemi
élet sajátos minéműségének félreismerésében rejlik. Nevezetesen ott, a
hol mint merő folyamatot, mint egy akár mechanikus, akár intellektuális
hajtógépezet működését fogják fel, ott a szabadság számára nincs
semmiféle tér.

Nem elegendő azonban, hogy a szabadság állapota egyáltalán meglegyen, az
is kell, hogy az embernek része lehessen benne, hogy belehelyezhesse
magát; az ilyen belehelyezkedés azonban akkor válik megérthetővé, ha az
ember csak abban az állapotban találja meg az élet önmagában való létét,
ha a feléje való fordulásban saját lényegét ragadja meg. A valóság
szerint szellemi életünk nem nő fokonkénti fejlődésben egy alacsonyabb
fokból fölfelé, hanem mindig szakítást és újraépítést tartalmaz,
discontinuitást. Törekvésünk nem épül fel mint egy piramis egy adott
alapon és meghatározott irányban, hanem az alapot is úgy kell megnyerni
és az élet kétségei mind újra odáig nyúlnak vissza és arra
kényszerítenek, hogy a fő-fordulást mindig újra hajtsuk végre. Az élet
tevékenysége és küzdelme nem szorítkozik egyes eredményekre, a lét
egészére irányul.

Ezen a módon kell felfognunk az emberiség mozgalmát és az egyesét is. A
történelem nem merő evoluczió abban az értelemben, hogy a későbbi
biztosan és kényszerű szükségszerűséggel következik az előbbiből, hanem
a mit a mult kivívott és a mit a jelenbe hoz, az szellemileg tekintve a
jelenre nézve merő lehetőség, a mely mindig újra saját elhatározásra és
megragadásra vár. E nélkül nem volna igazi jelen. Hasonlóképen az
individuum sem egyforma napok lomha egymásra következése, vagy legalább
nem kell annak lennie; a hol szellemi tartalmat nyer és mint egész,
szellemi karakterre törekszik, ott mindig újra elszakadást és fordulatot
kell végrehajtania, ott a saját magaslatára mindig újra fel kell
kapaszkodnia, ott a mult értelméért is mindig újra kell harczolni. Bármi
tapasztalatot mutat ebben az irányban az emberiség, valamint az egyes
ember élete, az a szellemi élet önállóságának elismerése mellett
összefoglalódhatik és nyerhet erőben és világosságban.

Mindebből együttvéve kitetszik, hogy létünk köre új lehetőséget
tartalmaz, és pedig egy lényegesen új élet lehetőségét, olyan életét, a
mely csak a meglévő állapottal való szakítás és teljes megfordulás által
érhető el, a mely azonban a megrázkódáson és harczon át legmagasabb
czélokkal kecsegtet és legtisztább kielégülést igér. Ebben az új életben
szabadulás következik be a merőben emberi üzelmek kicsinyességéből, a
mely máskülönben egész világunkat teszi; a kicsiny én szűkösségéből
kiragadva az élet nem folyik szét a végtelenségbe, hanem a végtelenségen
belül mindenki önálló életponttá, az egésznek hordozójává válhatik; ha
az ember az egésznek folyamában sodródónak és általa vezetettnek, az
egésznek erejétől megerősödöttnek tudhatja magát, akkor a maga
helyzetében azt a folyamot saját döntésével kell fölvennie és
továbbvinnie, akkor egy nagy vagy-vagy húzódik át egész létén és drámai
természetű jellemet ad neki. Csak akkor fokozódhatik a tevékenység
öntevékenységgé, csak akkor nyerhet a hatásban létet, csak akkor
dolgozhat ki magából szellemi karaktert és ezzel tartalmat adhat az
életnek, míg a merő tevékenység minden bősége és szorgossága mellett az
embert belsőleg üresen hagyhatja.

Mindenfelé a legtermékenyebb mozgalmak keletkeznek ezzel. A szellemi
karakternek, az élet önmagában való létének nyeresége, ez az, a mi az
egyesnek személyiséggé való képződésénél kérdésbe jön; a mindenséggel
való összefüggés nélkül a személyiség üres szó lesz, merő mentség a
zavarodottságban. Ez a szellemi karakter, a mely az élet felrázását és
új álláspontra való áthelyezkedését követeli, gyökereben különbözik
minden merő individualitástól, a melyben természeti és szellemi
elválasztatlanul összefolynak és melynek korlátlan ápolása szellemi
dekadencziával fenyeget; a szellemi karakter nyeresége összetartó és
felemelő feladat lesz egész népek és korok számára is; csak
megoldásukkal vívhatnak ki önmaguknak lényegszerű élettartalmat és az
emberiség egészének az idő minden változásában maradandó jelentőséget.
Így a tudományban és művészetben is minden technikán, a kifejezés minden
ügyességén és a gondolkozás minden mozgékonyságán fölül előrehatoló
alkotás képződhetik, a mely karakteres tartalmat ad nekik és a mely az
emberiséget a valóság új mélységeinek feltárása által továbbviszi. Hogy
az emberiségnek valamit mondhasson és valami lehessen számára, az
alkotónak mindenekelőtt önmagában kell gyökereznie és önmaga számára
valaminek lennie és ezt csak ezekben az összefüggésekben teheti. Egy
szellemi karakter kiképzése mindenekelőtt megnyitja azt a lehetőséget
is, hogy a közönséges kultúrélet kavarodásának fölötte álljon, a valódi
szellemi kultúrát az emberkultúrától elválaszsza és energikus harczot
kezdhessen a merő kultúrkomédia ellen. Az ilyen karakterképzésnél
mindenütt arról van szó, hogy egyrészt biztosak lehessünk az emberiség
egészével való összefüggésről, másrészt magunk is hozzájáruljunk a
szellem birodalmának gyarapításához.

A bensőség önállósodása abban az irányban is megmutatja fölemelő erejét,
hogy az életnek minden fenyegető összeszűkítésével szembeállítja az
egész ember képzését. Az egyes életterületek szakadatlanul azon
iparkodnak, hogy az embert teljesen magukhoz vonják és lelkére rányomják
különös bélyegüket. Így tesz a vallás, nevezetesen egyházzá való
alakulásában, így tesz az állam az alkotmányformák sokféleségén át, de a
művészet és tudomány is megalkotják a maguk külön emberét és az általuk
nyujtott részkultúrával az egész ember kultúráját háttérbe szorítják.
Nyilvánvalóan érezzük minden ily részkultúra elégtelenségét; legyőzni
azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mint egészet egy feladatot
hordunk magunkban, melynek megragadása és előmozdítása minden
elágazásnak fölébe emel és általa keresztül egy összczélt követtet
velünk.

Hasonlóképen mint az egész ember képzésére való követelmény, a saját
életünknek saját tettünkre való alapítása is csak akkor érhető el, ha
elismerjük a valóság mélységét és az ember részt vesz benne. A több
tettre való hívás áthatja korunkat, de elkerülhetetlenül egy merőben
subjektiv páthosz dolgává lesz, sőt azzal fenyeget, hogy merő frázissá
válik, ha az ember a merő egymásmellettiség bilincseibe kötve marad és
nem nyer bejárást az eredeti élet és önálló bensőség birodalmához. A
valóság mélysége és ennek számunkra való megelevenítése nélkül létünk
nem változtatható át eleven tetté.

Ha így az ember az élet önmagában-létében való részesedés által olyan
követelmények teljesítésére lesz képes, melyek létének sikerét eldöntik,
akkor e mellett minden fáradságnak és munkának biztos nyugalom és
örömteljesség fog fölötte állni. Ez az élet az embernél még csak
kikelőben van és azért tele van készületlenséggel, nem lehet hiány
sokféle kétségekben sem. De minden készületlenség és minden kétség nem
rendítheti meg semmi módon egy nagy fordulat alaptényét, hiszen itt nem
egyes jelenségekről van szó egy meglévő életen belül, hanem egy új élet
egészéről; az ilyen semmi esetre sem lehet szemfényvesztés, a léhetőség
maga kezeskedik a valóságról. Továbbá az öntevékenység a hatásban való
lét alakítása és fenntartása által, az egész mindenségnek az
életfolyamatba való bevonása által az egész más örömet hoz létre, mint a
merő tevékenység az erők kifejtésével, olyan örömet, amely az
élet-affektusnak a végtelenségig való kitágításával minden inkább, mint
önző élvezés. Itt szabadul fel az élet az önfentartás vad természeti
ösztönétől és mégis a bágyadt tagadással szemben megőrizheti pozitiv
karakterét. Az öröm, a mely a valóban szellemi élet kifejtéséből kiárad,
egyes nyilvánulásaiban teljes tisztasággal áll szemünk előtt: így a
kutatás igazságfelismerésében, nemkülönben a művészet alkotásában és
szemlélésében, valamint az igazi szeretetben és az embert előbbrevivő
hatásban; minden a kifejtett alapon egészbe foglalható és ezáltal erőt
és örömet nyer.

Vegyük ehhez még, hogy a mit az ember önmagában hat és kiküzd,
közvetlenül az egészhez tartozik és az egésznek előmozdítására szolgál,
nemkülönben azt, hogy ebben az új életben a kicsiny és nagy közönséges
különbségei a világnak világhoz való egyetlen elhatározó fordulatával
elhalványulnak, sőt el is tünnek, hogy mindenki a maga helyén
fontosságot, sőt nagyságot vívhat ki, akkor az élet értelméről és
értékéről nem lehet kétség.


Ellenállások és leküzdések.

Eddig az új élet benső mivoltát szemléltük, mely az emberiségnél
mutatkozik, az akadályok, melyekre létünkön és világhelyzetünkön belül
talál, eddig tárgyalatlanok maradtak. Most azonban velük is foglalkozni
kell, mert megjelenésük és a velük való megegyezkedés engedi csak az
emberi élet sajátos karakterét teljes világossággal kidomborítani.
Akadályok pedig háromféle irányban keletkeznek: a szellemi élet
viszonyából azokhoz a természetes eszközökhöz és feltételekhez, a
melyekre utalva van, a szellemi életnek készületlenségéből, sőt
árnyszerűségéből magában véve, látszólagos tehetetlenségéről a
mindenségben, valamint az ember körében. Tekintsük meg most már egymás
után ezeket az ellenállásokat és azt a mi ellenük hat.


Szellemi élet és emberi lét.

A kifejtett meggyőződés főpontja volt, hogy az élet magában-létére való
fordulat nem állhat elő a merő természetből lassankénti fokozás által. S
ép oly kevéssé állhat elő az emberi együttlét keveredéséből, a mely
minden szellemi ingert a merő ember szolgálatába szokott vonni. Így
tehát itt egyáltalán nem lehet boldogulni magunk elszakítása és az élet
önálló beiktatása nélkül. Ilyen szükségszerűség belenyúlik a munka
minden elágazásába; egy önálló kiindulópont nyerése nélkül sem
tudományos gondolkodás, sem művészi alkotás nem lehetséges. Az ilyen
szakítás azonban tele van veszedelemmel, nagy kisértést hoz magával,
melynek épen magasratörő lelkek vannak kitéve. Ha az életnek új
magaslatra kell felkapaszkodni, akkor közelfekvő, sőt bizonyos
időpontokban megigéző erejű dolog, lehetőleg minden életet erről a
magaslatról és a tapasztalati világ teljes megvetésével kifejleszteni;
csak az ilyen teljes-tökéletesen saját képességből való kifejlesztés
látszik a teljes önállóságért és a szellemi életnek tiszta
kidomborodásáért biztosan kezeskedni. Így próbálták ezt a vallásban, így
az ethikában, így a filozófiában is. Mindenütt kiderült azonban, hogy a
tapasztalás világától való ilyen elválásnál és az ilyen kisérletnél egy
új birodalomnak saját mozgásból való létrehozására az emberi szellemi
élet maga is elszegényedhetik és a formátlanba juthat. Így történt ez a
mystikával, mikor az életet teljesen az örök lét kontemplácziójává
akarta átalakítani és e mellett elviselhetetlen egyformaságnak esett
áldozatául, a legmagasabb föllendülésből is könnyen visszaroskadt az
elhagyatottság érzésébe; így történt a vallásos ethikával, mikor az
isten iránt való szeretetet kizárólagos feladatává tette és az ember
iránti szeretetet, ha nem is pusztította el, de legalább csökkentette;
így történt a filozófiával, mikor a szabadon lebegő spekuláczióhoz való
fordulásával, a gondolkodás saját mozgásával hozatta létre az egész
valóságot, s ezzel kétségkívül zárt gondolatszövevényt nyert, de ennek a
szövevénynek nem tudta megadni egy teljes valóság tartalmát és erejét.
Általában mindenütt kiderült, hogy a szellemi élet fölemelkedésének a
legközelebbi világ fölé nem szabad elszakadássá válnia, ha az élet nem
akar elszegényedni és megmerevedni. Így arról van szó, hogy az elért
magaslatról a tapasztalat világához visszatérjünk, fonalakat fonjunk
innentől-túlra, ama világot lehetőleg önmagunkhoz vonjuk, magunkat a
vele való megegyezkedéssel belsőleg továbbképezzük; a szellemi élet
nálunk embereknél nem tiszta önkifejlesztés, hanem előrehaladás kemény
ellenállásokon át, nem könnyű alkotás a gondolatok vidám játékában,
hanem munka, fáradságos, de egyúttal termékeny munka, mely egy teljes
valóságot épít fel. Ha azonban nem fejleszthetjük ki egy vonalban, hanem
két oldalról kell dolgoznunk, akkor ezzel életünk nem lesz magasabbnak
és alantasabbnak összetételévé, például a megismerés nem lesz az
érzékiség és ész produktumává, hanem a szellemi fölényben marad, a
kapcsolat belőle kiindulólag és egy általa alkotott élettéren belül jön
létre, az alantas lehetőleg belehelyeztetik ebbe és ilyen
áthelyezkedésben alakíttatik át, amaz élettéren belül a magasabbat kell
továbbvinnie, nem lép egyenértékűen melléje.

Abból azonban gonosz bonyodalom keletkezik, hogy az alantas egyáltalán
nem oldódik fel simán és tisztán abban a mozgásban, hogy a fölfelé törő
iránynyal szemben megtartja önállóságát és az életet a magasabbnak
kárára szívósan és mereven önmagához rögzíti. Így az ember érzéki
természete egyáltalán nem követi egyszerűen a szellem vezetését, hanem
gyakran túlhatalmasan magához ragadja a szellemi erőket is és pedig az
ember sok hozzátétele nélkül, a szükségszerűség kényszerénél fogva. Így
szakadatlan harcz az önfentartásért van ránk róva, melyet nem rázhatunk
le magunkról; ez a harcz gyakran olyan izgatóvá és keménynyé válik, hogy
minden törekvést igénybe vesz. Így van ez nemcsak az egyéneknél, hanem a
népeknél is és az egész emberiségnél. Nem az eszmék, hanem az érdekek,
még pedig a materiális érdekek uralkodnak az emberi lét átlagán; hogy
mennyire benne vannak a játékban a nagy belső átalakulásoknál is,
például a vallási megújulásoknál, azt épen az újkor juttatta elismerésre
gazdasági szemlélet-módjával. Az is ide tartozik, hogy az összeütközés a
létért való küzdelemben, a törekvők konkurrencziája az emberiség
előrehaladására nem nélkülözhető, felrázó erejének elejtődésével az élet
könnyen bágyadttá és lanyhává válik. Így az érzéki életfentartás mint az
emberi lét legerősebb hajtóereje marad meg; ez a tény minden elburkolás
alól mindinkább előtör és kimutatja fölényét; a szellemi élet innen
kiindulólag mint merő körülszegélyezés tünhetik fel, a mely magában nem
állhat fenn. Valóság szerint mily szerényen tűnik fel az emberi létben
az érzéki és az önző érdekek lármás érzelmeivel szemben a szellemi élet
s mily fáradságosan kell magának valamelyes érvényt kiküzdenie!

Ezeket a megfontolásokat az a tény erősíti meg továbbra, hogy a szellemi
élet minden fejlődésével szemben a természeti lét formái térben és
időben megmaradnak és törekvésünkön uralkodnak. Az érzéki lét
egymásmellettisége szilárd ténylegességgel vesz minket körül és az egyik
embert belsőleg izolálja a másikkal szemben, mialatt minden szellemi
tevékenység az egészből és belsőből való hatást követel; nem kevésbbé az
idő egymásutániságába is bele vagyunk helyezve, a melyben semmi eredmény
és semmi állapot nem marad meg állandóan, a hol minden folyékony, a
dolgok folyama feltartóztathatlanul tovább sodor és a mi ma helyesnek
számít, azt könnyen helytelenné bélyegzi a holnap. Mily gyors
váltakozását az ideáloknak, a meggyőződéseknek és az izlésnek mutatja az
emberi lét, mialatt a szellemi alkotás tartalmait időtlenül érvényesekül
adja és ennek a követelménynek fentartása nélkül törekvésének minden
energiáját el kellene veszítenie. Mindezek szerint a szellemi élet az
emberben úgy látszik, mintha nem jutna önálló létre és végül áldozatául
kell hogy essék egy másfajta világnak. A fény, mely belőle kiárad, nem
hatja át a mindennapi lét ködét; ha nem tűnik is el egészen, mégis
sokkal bágyadtabb és múlandóbb, semhogy életünket felmelegítse és
egyúttal biztos vezércsillaga is legyen. Inkább megmutatja képességünk
határát és az igazságtól való távolesésünket, semmint biztossá tenne
róla.

Mindezt nem lehet sem tagadni, sem félrehárítani; megmarad ténynek, hogy
bennünk a szellemi életnek egy más fajta, sőt ellenszegülő médiumon
belül kell kifejlődnie, de az élet állományának pontosabb
átvizsgálásakor csakhamar észreveszszük, hogy egy ellenhatás van
folyamatban, nem annyira az ember megfontolásából és szándékából
kifolyólag, mint inkább magának az életnek nevelő és továbbképző hatása
következtében: a mit az ember a szükség kényszere alatt és
önfentartásának kedvéért megragadott, az átváltozik és megnemesedik
benne magának az életnek lefolyása útján: a mi eleinte csak külső volt,
az bensőséget nyer, a mi mai eszközül szolgált, az magában véve
értékessé válik: az élet egész kiterjedésében fölfelé emelkedés és a
szellemiség megerősödése áll be.

Tekintsük az embernek emberhez való személyes viszonyait a szerelemben
és barátságban. A mit szerelemnek neveznek, az eleinte a természeti
ösztönhöz van kötve és gyakran meglehetősen felületes természetű, csak
mellékesen visel szellemi vonásokat, a másik ember túlnyomólag úgy tűnik
fel benne, mint saját gyönyörünknek és kielégülésünknek eszköze.
Lassankint azonban az élet az együttlétben fordulatot hoz létre a felé,
hogy az a másik ember önmagában is értéket nyer, hogy jólléte
gyarapításának az én alárendelheti, sőt feláldozhatja magát. Ugyanígy
áll a dolog a barátságban. Az embereket legtöbbnyire a hasznosság és
kellemesség külső okai kötik össze egymással, többnyire az érdekek
közössége tartja őket össze. Egy idő múlva azonban a kölcsönös viszony a
bensőség felé kezd fordulni és mindkét fél belső részvétet, sőt örömet
talál a másikban; már Aristoteles látta, hogy szokott az élet folyása
abból, a mi eleinte csak hasznos és kellemes volt, valami magában
értékeset, valami jót csinálni, hogy emeltetik ezzel az ember saját
indító okai fölé, hogy működik itt a görög gondolkodó kifejezése szerint
az alantas rendű emberben is valami isteni, a mi erősebb, mint ő maga.

Viszonyunk a tárgyakkal, a melyekkel munkánk kapcsolatban van, szintén
hasonló fölemelésben részesül. A munkát az önfentartás kedvéért szoktuk
kezdeni és a szükség folytán bért kell érte követelnünk; az ügy
előbbrevitele eleinte akár egészen közömbös is lehet nekünk. Lassankint
azonban a munka saját tartalmánál fogva kedvessé és értékessé válhatik,
előrehaladása szívünk ügyévé lesz, a sikerülése miatti gond nagy
fáradalmakra és áldozatokra késztethet. Nevezetesen mikor a munka az
egyes munka-eredményeken fölül életünk munkájává válik, ha valami
különleges hivatásra vezet és ezzel minden cselekvésünknek meghatározott
irányt és feladatot ad. Ez a legbiztosabb védelem minden kicsinyes önzés
ellen; az embernek benső összeköttetése a szellemi élet czéljaival,
létének belső fölemelése nem ismerhető itt félre.

A hogy itt az emberekkel és dolgokkal való viszonyban az erő és az élet
a külsőből a belsőbe, a természetiből a szellemibe vezettetik át, ép úgy
az egyes önmagában is hord olyan erőt, a mely többfelé vezeti. Ez
mivoltának különössége, az egyénisége. Eleinte mint természeti adomány
jut neki s természeti és szellemi elkülönítés nélkül folyik össze, ezen
sajátságos tényálladék egészét fentartani és keresztülvinni megfelel az
önfentartás természeti ösztönének és ennélfogva könnyen megnyeri az
ember hajlamát és munkáját. A mozgalom azonban, a mely ezzel folyamatba
jut, lassankint messze tovább vezet a kezdetnél. A szellemi elemek
világosabban kidomborodnak és mindjobban egy egészszé zárulnak össze;
mennél inkább történik ez, annál világosabban tünik fel egy magas
feladat, mely az embert megnemesíti és cselekvését szellemi czélokra
irányítja, sőt a mely egy magasabb ént egy alantasabbal szemben, a
lénynek egy egészét a felszin elzáródásával szemben képviseli. Egyéni
mivoltunk úgy tünik fel, mint egy pillér, melyen az élet a magasba
lendül.

Az alantasból a magasabba való fölemelkedés, az embernek ilyen
fölemelkedése saját motivumai fölé, az emberiség egészébe nyúlik át és
itt új életformák képzésére hat, melyek a szellemi élet fokozatának
felelnek meg és fejlődésének edényeivé válnak. Így mutatja ezt az emberi
együttlét mozgása. Eleinte a külső egymásmellettiség és az életfentartás
kényszere vezeti együvé az embereket és kisebb vagy nagyobb csoportokká
köti össze őket. A külső összeköttetésből közös tapasztalatok és
harczok, közös sikerek és szenvedések révén mindinkább belső természetű
közösség lesz, összélet fejlődik ki sajátszerű vonásokkal, uralkodik az
egyesnek munkáján és háttérbe szorítja önzését; az ember itt egy
egésznek tagjául tudhatja magát, erre támaszkodhatik és benne
szilárdulhat meg. Az egészből való élet és hatás van itt elérve és ezzel
a szellemi életnek az emberiségen belül biztos tér van készítve,
bizonyos áttörő-pont támad, a hogy Fichte beszédei a német nemzethez ezt
megkapó formában kifejtették. A mi azonban a nemzetnél és hazánál kimért
elhatárolásban van meg, egy egész élet egészének és bensőségének
képzése, az válik czéllá az egész emberiség számára is, belső
összefüggés lebeg törekvésünk előtt és mint mozgató hatalom hat az egyes
lélekben.

A hogy így egy sajátos emberi közösség képzése fölébe emel a térbeli
egymásmellettiségnek, az időbeli egymásutánt is le lehet győzni egy
sajátos embertörténet képzése által. Mert a mi történelem nem csupán az
embernél, hanem a szellemiségbe való emelkedésénél is keletkezik, az
gyökeresen különbözik a merő egymásra következésből és azoknak a
hatásoknak felhalmozásából, melyeket a természet szem elé állít. Mert az
embernek sajátos története nem az idővel való tovább-sodortatás, hanem
az idő ellen való harcz fölvétele, törekvés arra, hogy az események
folyásából valami maradandót lehessen kiküzdeni. Maga az sajátos
embertörténetet eredményez, hogy az ember belsőleg meg akarja tartani
azt, a mi külsőleg elvonúl előtte; ezt nem teheti a nélkül, hogy a
lényegest a lényegtelentől, a szellemit a merőben emberitől el ne
válaszsza és amazt a maga számára ne értékesítse. Nevezetesen a
magaslatok azok, a hol minden időbelin és emberin át fölemelkedés
következik be, a maradandó igazsághoz. A hogy azonban az úgynevezett
klasszikai időkből a maradandót tartósan kívánjuk megtartani, ép így
igyekezünk egyáltalán a történelemben különválasztani, a mi merőben az
időhöz tartozik és a mi mint az időn felül álló igazság-tartalom, minden
időt előbbre tud vinni. Ezzel a történelem egy szellemi valóság
kifejtésévé válik és ez támasztékot szerez a felszín váltakozó áramlatai
ellen, sőt a merő pillanat jelenével szemben időt átfoglaló jelent
nyujt, a melyben mindaz a nagy és lényeget alkotó, a mi külsőleg
átvonult, belsőleg tovább fennállani és magát mindig hathatósnak mutatni
képes. Ez a szellemi jelen minden igazi műveltségnek színtere és
kitüntető sajátossága, az időn belül túlemel a merő időn. Igy czáfolja
meg a sajátos embertörténet azt az állítást, hogy életünk teljes
tökéletesen az időhöz tartozik és harczot mutat benne az idő és az
örökkévalóság között; ő maga közvetítést képez a merő idő között, mely a
legközelebbi léten uralkodik és az örökkévalóság között, mely a szellemi
életet követeli.

Nem szabad e mellett félreismerni, hogy a társadalom és történelem
képzése új bonyodalmakat hoz létre, a mennyiben a társadalom az egyén
szabadságát elnyomhatja és a történelem a jelen eredeti életét
károsíthatja. Ezek a veszedelmek azonban a harczokkal, melyeket
előidéznek, a szellemi életen belül feküsznek, az tény, hogy az élet
továbbképződik a merő egymásmellettiségen és a merő egymásutániságon
túl, e mellett teljesen megmarad; a bonyodalmak is, melyek itt kinőnek,
jobban megerősítik az ember fölemelkedését a merő természet fölé, mint a
mennyire kétségessé tehetik.

E szerint az emberi lét körében az élet maga nevelő és képző hatást
idézhet elő; számos szál szövődik köztünk és a szellemi élet között,
széles, bár gyakran rejtett folyamban hatja át az a hatás a lét egész
körét. A mozgás e fölemelkedésében, az élet e fölkapaszkodásában bízik
minden emberre való hatás, minden képző tevékenység az egyéntől az
emberiség egészéig; itt található meg minden komor pesszimizmus
legtalálóbb czáfolata; hogy az a hatás minden ellenállással szemben
fentartja és győzelmesen keresztültöri magát, ez biztos bizonysága
annak, hogy itt egy minden emberi önkénynek felette álló hatalom van a
játékban. Nekünk azonban ebben igazolását kell látnunk abbeli
meggyőződésünknek, hogy önálló szellemi élet hat bennünk és csak ebből a
meggyőződésből érthetjük igazán ama mozgást. Csak arról van itt szó,
hogy egészbe foglaljuk, a mit magunkban és magunk körül mindennap
átélünk, hogy az itt fejtegetett kétséggel a szellemi élet képessége
iránt teljesen szembeszállhassunk.

Így értjük meg azt is, mikép beszélhetett Plato egy az alantasban is
meglévő vágyról az örökkévalóság után és hogy kereshette fel az ilyen
törekvés lépcsőjét a világegyetemben. Csakhogy ezt teljes világossággal
nem mint a természet merő továbbfejlődését, hanem mint a szellemi élet
ereje által való fölemelkedést kell értenünk; a természet semmi esetre
sem tudna arra az útra lépni és rajta járni, ha nem nyugodnék mélyebb
alapon és nem kapna ebből ösztönzést a fölemelkedésre.

Mindez együttvéve azt bizonyítja, hogy a természet és szellemi élet
semmiesetre sem esnek mereven széjjel, a hogy ez kezdetben feltűnhetett.
A természethez az embernek kétféle viszonya volt: az ellentét és a
kapcsolat viszonya. Eleinte szüksége van a szellemi életnek éles
elhatárolására a természettel szemben, kiemelkedésre a vele való
összekeveredésből, máskülönben nem találhat önállóságot és tiszta
kidomborodást. Megfelelő megerősödés után azonban a szellemi életnek
saját továbbképződésére szüksége van a természethez való visszatérésre;
most már nem mint valami idegen tűnik fel a természet, hanem mint valami
rokon, a mi vele összetalálhat és közös hatásra kapcsolódhatik össze. A
szellemi munka főszintere mindig a láthatatlan világ marad, ez azonban a
látható lét megragadása és elsajátítása nélkül nem találja meg saját
tökéletesedését.

A szellem és természet ez összefüggését megfogható kifejezésre juttatni
túlhaladja a tudomány képességét, de igenis megtalálni ezt a kifejezést
a művészetben. Mert itt szemmellátható, hogy válhatik az érzéki a
szelleminek kifejezésévé és hogy szolgálhat továbbképzésére, hogyan
testesítenek és erősíthetnek meg szavak, hangok, színek stb. belső
ösztönöket, nem kevésbbé azonban az is, hogy a szelleminek ilyen
ábrázolásra van szüksége és csak általa jut teljes megvalósulásra. Így
mutatja meg a művészet mindkét világ szoros kapcsolatát és hogy
Goethével beszéljünk, a legboldogabb biztosítást adja a lét örök
harmóniájáról. A szakadéknak benne végrehajtott áthidalása azonban
előmozdítólag hat az élet egészére, a mennyiben szilárdságot és
örömteljességet ad neki, mely máskülönben elérhetetlen volna. A szellemi
élet világhatalmának alapgondolata ezzel továbbra igazolódik.
Bármennyire marad is e szerint az élet összképében érintetlen a szellemi
mozgalomtól és tanusít szilárd ellenállást hatásával szemben, az a tény,
hogy széles kiterjedésű továbbképzés van folyamatban, a merő ember
vélekedésén és akarásán túl, biztosan megvéd a kétségtől, vajjon a
szellemi élet a mi körünkben is hatalmat jelent-e. Csak a ki az egyeshez
tapad és a fáktól nem látja az erdőt, csak az ismerheti itt félre az
élet erős folyamát.


A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága.

További aggály keletkezik abból a módból, a hogy a szellemi élet saját
tartalmával az emberben jelen szokott lenni. Ki tagadná, hogy kívülről
nézve a szellemi élet csak nagyon szétfoszló körvonalakat mutat, hogy
nevezetesen ott, a hol egy zárt életrend, különösen a vallási, nem ad
neki megfogható alakot, teljesen árnyszervé válhatik. Különböző idők is
nagyon kűlönbözőképen alakítják, mozgalmaikkal és változataikkal szemben
hajlékonynak és lágynak tűnik fel, mint olyasvalami, a mi minden
követelésnek enged, minden helyzethez készségesen alkalmazkodik. Az
ilyen hajlékonyság adja az emberi reflexiónak a legszélesebb hatáskört,
a pártok harcza magához ragadja az ügyet, úgy látszik, mintha minden az
emberek magyarázatára és véleményére menne ki, mintha az emberi érdekek
váltakozó iránya a gondolatképeket hol ide, hol oda hajtaná. Ez azonban
engesztelhetetlenül ellentmond annak az önállóságnak, annak a
szilárdságnak, annak a fölénynek, melyet a szellemi élet követel és a
melyre hatásához szüksége van; mennél erősebben hangsúlyozzuk azokat a
követelményeket, annál súlyosabban kell éreznünk annak a benyomásnak az
ellentmondását, az elfelületesedésnek veszedelmét.

Egyúttal azonban a mi fogalmazásunk a szellemi életről hathatós
ellenállást támaszt amaz elfelületesedésnek és alaposan megszabadít
ettől a gondtól.

Láttuk, hogy nincs szellemi élet a merő ponttól való elszakadás nélkül,
az állapot és tárgy, a subjektum és objektum ellentétének átfogása
nélkül a teljes tevékenység által; a szellemi élet nem valami máson megy
végbe, hanem maga ad magának támasztékot és középpontot, nem merő
magyarázata vagy egyengetése egy adott állománynak, hanem mint az
életnek önmagához és egy önmagában való lét kiküzdéséhez való fordulása
a saját körében valóságot hoz létre, az egyedüli valóságot, a mely
megérdemli az igazság nevét. Az ilyen élet nem képtelen kívülről
biztosíttatni magának a ténylegességet, hanem önmagában viseli, a
ránézve sajátos hatalmakban és értékekben, követelményeiben és
mozgásaiban; a mi az emberből nézve merő lehetőségnek tetszik, annak is
abban a kapcsolatban megvan a ténylegessége és fölénye minden emberi
önkénynyel szemben.

Az ilyen elmélyítésben a ténylegesség főképpen az életen belül rejlik,
nem szemben vele, abban a közelebbi alkatban rejlik, melyet önmagából
kifejleszt; a törekvés is képességet bizonyít és egyúttal sajátos
alapátlagot; a mint a merő subjektum mozgásán túlhalad és a ténylegesbe
is nyúlik, közvetlenül eredménynyé lesz és egyúttal szellemi természetű
bizonyítássá. Így például az emberiségben, a mint láttuk, törekvés ébred
a történelemnek egy új faja után, szemben a merő egymásutánisággal; az
ezzel tanusított képesség, hogy az egyes idők fölött átnézzünk és egy
összképbe foglaljuk őket, az idők váltakozásából a maradandót kiemeljük
és ennek a maradandónak elsajátításával időtlen jelent alakítunk, az
ilyen képesség, az eredmény minden készületlensége mellett nem
bizonyítja-e a szellemi életnek sajátos faját és nagyságát és ezzel
olyan ténylegességet, a melyet semmiféle magyarázás és kombinálás nem
hozhatna létre önmagából? Az ilyen követelés a ténylegességnek a
szellemi élet alapszövetébe való visszahelyezésére a problémának
szokásos tárgyalását tulságosan laposnak és külsőlegesnek tünteti fel.
Ez csak a végeredményt kérdezi, mint a kalmár a kész árút; a munka neki
közömbös és így nem látja, hogy az erők kifejlesztésében sajátos
tényállást tartalmaz. Sőt ezeknél a belső kérdéseknél az a mód, a hogyan
dolgozunk, fontosabb lehet, mint a mi a munkából kikerül, mert a munka
módja maga is új erőket eleveníthet meg, új lehetőségeket nyithat, az
életproczesszust elmélyítheti. Ez kiterjed az egyes alkotó személyiségek
értékeléséig: fővívmányuk a bennük kifejlődött életproczesszus, az a
mód, a hogy a dolgokkal bánnak, munkájuk jelleme; ez megtarthatja
értékét akkor is, miután az eredmények, mint jórészben az idők különös
módjától függők, túl vannak haladva és elavultak. A nagy gondolkodóknál
is gyakran csak a feleletet veszik számba és értékelik, holott
főfontosságuk a kérdés föltevésében volt; az elmélyedés, a mely ebből
származott, fontosabbá lehet minden feleletnél.

De bármi alapjuk van is az ilyen megfontolásoknak, a kételylyel csak
akkor birnak teljesen, ha a közös élet tapasztalata egy bizonyos irányba
hajtja őket és ezzel megfogható tartalmat ad nekik; ez azonban tényleg
megtörténik, a mennyiben egyfelől az egészen belül különös
élet-összefüggések, zárt élet-területek képződnek sajátos törvényekkel
és ösztönökkel, mint a tudomány és művészet, morál és vallás s a
mennyiben másfelől a világtörténet mozgalmát az összes szellemi élet,
karakterisztikus alakítására, egy egyetlen műbe való összefoglalására
való törekvés hatja át és különösen erős ösztönzést ad neki. Midőn
mindkettő kiegészíti egymást és az egyik a másikon méri magát, a
szellemi élet követelt elmélyedése önmagában szilárd támaszt, valamint
minden emberi önkényen felülálló tartalmat nyer.

Az egyes élet-területeken a közelebbi fogalmazás miatti vitáktól el
szoktuk felejteni azt az alaptényt, mely már keletkezésükben és
fennállásukban benne rejlik. Mivel pl. a morálban és a vallásban a
közelebbi fogalmazások messzire széjjelágaznak, tehát ezek könnyen úgy
tűnnek fel, mint az emberi vélekedés merő készítményei; de nem lehetnek
többé azok, ha a morál és vallás minden különös fajával szemben teljes
méltatást nyer az a tény, hogy a morál és vallás az emberi körben
egyáltalán kicsirázik és nemcsak felizgatják a kedélyeket, hanem az élet
egészét sajátos tevékenységben is mutatják. Mindaz előtt, ami az egyes
vallásokat elválasztja és vitát kelt fölöttük, ott van a vallás
keletkezésének ősjelensége egyáltalán; ezzel életünkön belül egy
alacsonyabb és egy magasabb faj különválása és kölcsönhatása jelenik
meg, egyfelől a fenség és kegyelem, másfelől a tisztelet és hit
fejlődése jelenik meg, egy mély konfliktus jelenik meg életünkben, de új
erők felrázása is és egy addig késznek vélt állapot folyamatba hozása. A
világtörténet is emelkedő mozgalmat mutat abban, hogy az ember, a mit
fölötte állónak ismer fel és tisztel, mindjobban egy egészbe
összefoglalni és az ehhez az egészhez való viszonyt mindjobban belső
viszonynyá iparkodik átalakítani, még pedig az összes élet-állomány nagy
mozgalmai és változatai közben. A mi tévedés és képzelgés az ilyen
vállalkozással összekeveredhetik, nem fedheti el a szellemi élet sajátos
kifejlesztését. Hasonlóképen áll a dolog a morállal. A morális
rendszerek minden viszálya fölött ott áll a tény, hogy a morál
problémája az emberiségben föltámadt és hatalmat nyert fölötte, hogy
ezzel oly magatartás követeltetett, mely minden önző czéltól eltekint, a
mely saját döntést és megragadást tartalmaz és a mely más czélokkal való
összeütközésben általában fölényesen lép fel. Az ilyen mozgalom az
emberiségnél lassan fejlődhetik és mindegyre kemény ellenállásra
találhat, mégis kifejlődött és megáll minden ellenállással szemben; ezt
csak azért teheti, mert sajátos hajtóerőket és normákat tartalmaz és
ezzel az életet továbbképzi. Hogy az ilyen teljes tevékenységű
élet-komplexumokból micsoda hatalom indulhat ki, azt mutatja
mindenekelőtt a tudomány, gondolkodásának önállóságával. Tárgyszerű
lánczolódást követelnek benne, a melyben minden sokféleség egy rendszer
egészévé foglalódik össze; itt minden tétel biztosan és tévedés nélkül
kidomborítja a maga következményeit, itt nem tűrhető el semmiféle
ellenmondás; mindenen át összevéve itt az emberen belül egy a merő ember
minden hasznán és minden véleményén felülálló tárgyszerűség hat.
Ugyanígy vannak azonban minden életterületnek sajátos mozgásai és
normái, melyek nem csupán a subjektumot izgatják, hanem az objektumot is
alakítják, melyek az ilyen teljes tevékenységű képzésben ki vannak vonva
minden emberi önkény alól.

A ténylegességnek ilyen hátrahelyezése az ember meggyőződéseit a valóság
egészéről szintén szélesebb és szilárdabb alapra fekteti, mint a hogy ez
rendszerint szokás, mikor minden igazságot a merő észtől várnak. A hogy
az egyes életterületek maguk mögött bírják az összélet mozgalmát és
kifejezésre is juttatják, épp úgy mindenikük vállalkozásában amaz
egészre vonatkozó meggyőződést hord; az egyes területeken belül nem
emelkedik ki egy eredmény sem mint nagy, a mely ne tartalmazna és ne
képviselne tanubizonyságot az egészről. Ama meggyőződés és vele a
valóság áttekintése különböző minden terület mivolta szerint. Láttuk,
hogyan fedez fel a vallás az élet alapjában egy merev ellentétet; ezt
nem teheti a nélkül, hogy a világot széjjel ne tépje és ellentéteit
kifelé ne fordítsa; az immanens vallás gyászos ellentmondás. Egy másik
őstapasztalat rejlik a művészetben, valamint a nevelés művében is. Mert
a hogy láthattuk, a művészet barátságos viszonyt és kölcsönös közlődést
kíván a belső és külső között, legyőzi a kettőnek ellentétét alkotásának
előrehaladásával; ezzel munkája a mindenség harmónikus egységéről
tanuskodik és azt okolja meg. A nevelés műve is barátságosabb
fogalmazását tartalmazza az emberi létnek, mint a vallás a maga
ellentéteivel. Mert hogy lehetne arra a műre vállalkozni és hogy lehetne
az eredményes, ha nem szunnyadna minden emberi lényben egy szellemi erő
és nem volna lehetőség ezt hű munkával fölébreszteni? Már az is
megtiltja az egyház uralmát az iskola fölött, hogy konzekvens
gondolkozásmód mellett itt és ott különböző tények lépnek előtérbe és
különböző alapnézeteknek kell hatniok. Hasonlókép a morálból és a
tudományból is sajátos fogalmazások keletkeznek az élet és a világ
egészéről. Így magyarázható meg az is, hogy az egyének meggyőződései,
mint az egész időkéi legtöbbnyire az által határoztatnak meg, hogy mely
életterület ragadja főképen magához munkájukat, hogy pl. a
természetkutatók és szellemkutatók útjai rendszerint messze eltávolodnak
egymástól.

De ha ezen a módon a zárt életterületek kiképzése mint magának az
életnek, ép így a valóságról való meggyőződéseknek is szilárd támasztó
pontokat és czélokat szerez, akkor ennek az eredménynek minden bősége
mellett megvan a belső határa és ezért a kiegészítés kívánására hajt.
Eleinte a különböző mozgások könnyen széjjelvezetnek egymástól, sőt
merev ellentéteket idéznek elő, mint a hogy pl. látjuk, hogy a művészet
és morál, a vallás és tudomány szüntelenül vitáznak egymással. Az élet
ellenkező irányokba vonzatnék és épen az alkotásnál kínos
bizonytalanságban maradna, ha az egész is nem tudna karaktert
fejleszteni és egyúttal álláspontot nyerni, a melyből kiindulva meg
lehessen keresni a külömböző áramlatok kiegyenlítését.

Ugyanabba az irányba mutat egy másik követelmény. A mit amaz egyes
területek a maguk különösségében ténylegességül megnyitnak, az
mindenesetre túlnyúlik a subjektiven a tárgyszerűbe és ezzel teljes
tevékenységnek bizonyul, de e mellett nem jut túl a tervezeteken és
vázlatokon, több feladatot állít, mint a mennyit megold, inkább a czélt
mutatja, mint az utat. Ténylegesség, de befejezetlen; formákat nyujt, de
ezeket megtölteni csak élő tartalom tudja. Minden korrekt gondolkodás
még nem eredményez teljes megismerést, a művészi alkotás törvényeinek
minden követése sem ad a művészetnek karaktert. A ténylegesség
körvonalaiból, melyeket az egyes területek lelepleznek, csak úgy lehet
teljes kiképzésre jutni, ha az élet mint egész az állapot és tárgy
ellentétének leküzdésével belső egységgé foglalja magát össze és ezzel
mindenekelőtt kifejezett karaktert nyer; ezt aztán beleviheti az egyes
területekbe, rajtuk mutathatja ki és vizsgálhatja meg.

Így különféle okokból olyan életegység követeltetik, a mely a szellemi
élet legáltalánosabb fogalmán túlmegy és ezt az életet a létfölötti
uralkodásért és a lét áthatásáért való harczban mutatja. Az ilyen egység
szemmelláthatólag nem adatik azonnal készen, azt azonban mondani lehet,
hogy a feléje való mozgalom végigmegy a világtörténeten, sőt magva a
világtörténetnek. Az emberi törekvés minden magaslatán kiséreltek meg
ilyen továbbképzést. Így a görögség a maga tetőpontján művészi,
pontosabban szólva plasztikai természetű élet-szintézist teremtett és a
maga sajátosságában vitte bele az élet minden főirányába. Az ilyen
plasztikai műalkotás módjára való tárgyalás sajátságos képet adott a
mindenségről és sajátságos faját adta a szellemi munkának, a tudománynak
is, az állami közösségnek, valamint az egyes lelkének is egy összczélt
tartott elébe és egy elrendeződési elvet. A mozgalom, mely ebből
keletkezett, a valóság új oldalait tárta fel és új erőket ébresztett s
az alkotás magaslatán már a czélpontnál gondolhatta magát. A tapasztalás
azonban megmutatta, hogy az a szintézis minden eredményével nem meríti
ki az élet terjedelmét és mélységét; végeredményben mégis csak egy bár
nagyszerű kisérlet, mely ellen úgy az egyes területek, mint az
életállomány egésze felől ellenállás és ellentmondás támadhat. Ilyen
ellentmondás csakugyan támadt is az antik rendszer ellen; már az ókor
további lefolyása is olyan tapasztalatokat és feladatokat vetett fel,
melyekkel a probléma klasszikai megoldása nem bírt; végül ama művészi
megoldás át kellett hogy engedje a vezető helyet a kereszténység
ethikai-vallási szintézisének, mely más világosságot vetett a valóságra
és más erőket elevenített meg. A kereszténységet viszont megtámadta és
sok tekintetben háttérbe szorította az újkor dinamikus élet-szintézise,
melynek az erő határtalan fokozása lett a feladatok feladatává, ép úgy
külsőleg technikai előrehatolás, mint belsőleg intellektuális tisztulás,
az előrehaladás kedvéért való előrehaladás által; ez tartja még a
jelenkort megfeszült munkában, de fölötte ismét felismerhetően kezd
kicsirázni az élet benső vonása. Életünket teljesen az erőbe helyeztük
és ennek fejlődésétől vártunk a lélek számára is teljes kielégülést.
Mindjobban meggyőződünk, hogy ez nem olyan egyszerű, mert az ember nem
olvad fel az erőben és kérdenie kell az erő fejlődésének értelmét. Így
keletkezik a kívánság egy új élet-szintézis után, a hogy munkánk is
mutatja, kívánság az élet önmagában léte után; a vélt tulajdonból megint
fáradságos keresésbe jutunk. Így az egyes szintézisek között korok
voltak és vannak, melyekben az élet a megkisérlett képzéstől mint valami
korlátozástól szabadította meg magát, olyan dők, melyek a
konczentráczióval szemben az expanziót és a pozitiv állítással szemben
az inkább kritikai magatartást képviselik. Ez az egész mozgalom
felületes szemlélet előtt úgy tünhetik fel, mint egy szabálytalan fel és
alá hullámzás és ennek számára a korábbi szintézisek külső
visszalépésükkel teljesen elintézetteknek tűnhetnek fel; igazság szerint
külső visszaszoríttatásuk mellett is hatalmas hatásúak maradnak,
visszahívják magukhoz az emberiséget és összczélokat tartanak az
emberiség elé, a melyeknek csak meg kell magukat másokkal értetniök. És
a kritikai és tagadó korok sem tekinthetők merőben felbomlásnak. Mert
hogy adhattak volna nyomatékot nemjüknek és hogy vihették volna diadalra
a nélkül, hogy a «nem» mögött egy «igen» ne lett volna, a mely fölfelé
törekedett, de közelebbi alkotottsága szerint egyelőre még el volt
leplezve. Ha továbbá a szintézis különös formája elvettetett, akkor
mégis érvényben maradt egy élet-összefüggés általános gondolata és
megadta a támadásnak az igazi lendületét; a felbomlás, a mozgalom egésze
szempontjából méltatva, nem volt befejezés és önczél, hanem csak egy
összefoglalóbb konczentráczió előkészítése; végül a tagadás és igenlés,
a kritikai és az alkotó korok úgy mutatkoznak, mint egy általános
összmozgalom különböző oldalai és ez a mozgalom azután mint magának a
szellemi életnek belső mozgalma mutatkozik, mely az emberi körben még
ezután kell hogy megkeresse közelebbi alkatát, teljes tartalmát, a mely
erre a czélra erőteljesen összefoglalja magát, akkor azonban az elértet
túlságos kicsinek találja és ezzel új kisérletre kényszerül, a mely
azonban az igenben és a nemben önmagát tartja meg, önmagát mindjobban
kifejti és egyúttal igazi valóságot dolgoz ki. Mindez hatalmas
ténylegesség, de más faja a ténylegességnek, mint az érzéki benyomásé. A
ki ehhez tapad, az nem képes amazt meglátni.

Most már láttuk az előbb, hogy tartalmaznak az egyes területek
mozgalmakat és normákat és ezzel mértéket minden emberi vállalkozás
számára. Így két oldalról fejtenek ki hatást az életnek szilárd
állománya érdekében, egyszer ama területekről kiindulva ezeknek
különösségével, azután a szellemi élet egységéért való világtörténeti
törekvésből; hogy mind a kettő összetalálkozhatik, egymáson
vizsgálhatják egymást, egymás által fokozódhatnak, az adja a dolognak
főképen a legerősebb megszilárdítást és biztos fölébe emelkedést minden
emberi önkénynek. Mindkét mozgalom együtthatása olyan világtörténeti
állapotát adja a szellemi evolucziónak, mely az ember minden
törekvésének határozott czélokat tart elébe és a hatásnak meghatározott
módját írja elő; ez állapotnak kell hogy minden megfeleljen, a mi
tartósan elő akarja mozdítani; a mi neki nem felel meg, az csak a
felszínt fogja mozgatni. Vissza tudnók-e például vonni vagy meg tudnók-e
tagadni a modern tudományos gondolkodásmódot, a mely élesebben
elválasztja az embert és világot, erősebben kifejleszti a kritikát és
analizist? Ki tudjuk-e vonni magunkat annak a ténynek a hatalma alól,
hogy a modern életben a munka sokkal önálóbb komplexumokat alkot és
egyúttal a közvetlen lelk élettől messzebbre elemelkedett, mint valaha
azelőtt, hogy ezzel a tárgyszerűség fogalma és a tárgyszerű igazságra a
subjektum szűkösségéből való kiszabadulásra való vágy sokkal nagyobb
szerepet játszik? Tagadhatjuk-e egy sajátszerű természettudományi, egy
történelmi, egy társadalmi gondolkodásmód képzését és ellent tudunk-e
nekik állni? Csak akkor tehetjük, ha a szellemi mozgalomból kilépünk és
lemondunk a benne való részvételről; akkor mindenesetre elesik képző és
irányító ereje, de egyúttal belső ürességre, szellemi felbomlásra
kárhoztatjuk magunkat.

Így tehát itt egy nagy döntés van előttünk, melyet csak mindenki maga
tehet meg. A kinek a szellemi élet belsőleg idegen marad és a ki ezért
csak kívülről szemléli, az elkerülhetetlenül csak változást és
váltakozást, csak ellentmondást és viszályt vesz benne észre, az csupán
felületes árnyékképnek tekintheti. A ki azonban maga lép be a
mozgalomba, az hamar tapasztalni fogja a hatalmas ténylegességet és a
fölényes hatalmat, mely benne hat, az fel fogja ismerni, hogy a
törekvésen és keresésen belül is teljes tevékenységű alkotás van
munkában, valamint hogy szellemi készség nem adódhatik kívülről, hanem
csak belülről, önmegszilárdítás útján küzdhető ki. Természetesen a ki a
mozgalomba belép, annak osztozni kell fáradalmaiban és harczaiban is és
nem lesz híja kétségekben sem. A kétségek azonban a mozgalmon belül
feküsznek és csak belőle indúlnak ki, így tehát egyáltalán nem
rendíthetik meg ténylegességét, így az örömteljes bizalom fölötte marad
minden bizonytalanságnak.


A szellemi élet látszólagos tehetetlensége a mindenségben.

Hogy az emberi körön belül a természeti fok sokféleképen ellenállást
támaszt a szellemiség felé való mozgalommal szemben és hogy a szellemi
élet első tekintetre meglehetősen árnyszerűnek tűnik előttünk, az nem
veszélyeztetné a szellemi életről való meggyőződést. Mert csak
általánosan ismeretes tapasztalatokat kell összefoglalni, hogy erős
mozgalmat ismerjünk fel a természet szellemiesítése irányában és a
szemlélet minden elmélyítése a szellemi élet saját mozgalmában a
ténylegesség hatalmas folyamát fedezi fel. Súlyosabb lesz a megrázkódás
és mélyebbre hat a kétség, ha a szellemi élet állása és képessége a
valóság egészében bizonytalanná válik; az ilyen kétséget különös erővel
fogja érezni az, a ki a szellemi életet mint a valóság egészét érti és
ezért a legmagasabb kivánalmakat kell támasztania.

Már a természet és szellem együttléte is tele van bonyodalommal. Ha
szellemi élet és természet úgy viszonylanak egymáshoz, mint magasabb és
alacsonyabb fok, akkor azt kellene várni, hogy a természet általában
vonatkozást és irányt mutasson a szellemi élet felé. Régebbi korok
merészen megkoczkáztatták egy ilyen vonatkozás felmutatását. Így pl. a
középkor az egész növény- és állatvilágban utalásokat igyekezett
felfedezni Jézus életére, szenvedéseire és feltámadására, a szimbolikus
magyarázat szálat font a külső és belső világ között. Mily messze
eltávolodott tőlünk ez a gondolkodásmód, már a természetnek a nagy és a
kicsiny irányában való megmérhetetlen kitágulása révén is! Azután a kép
után, melyet a természet nekünk ma mutat, egészen és teljesen önmagában
látszik nyugodni és lefolyni s az organikus képzés területe is úgy
látszik, mintha nem utalna ki önmagából. Mily vonatkozásban lehetne
például a mélytengeri világnak csodálatos életbősége és bámulatraméltó
formagazdagsága a szellemi élet fejlődésével? A természet egészében
tagadhatatlanul vezet egy kötél a magasba, a hol szellemi élet
fejlődhetik, de ez a kötél csak egy a sok mellett, a legkülönbözőbb
helyeken más kötelek ágaznak el, melyek elnyúlnak a nélkül, hogy valami
vonatkozást nyernének a szellemi élettel. És nem áll-e a természet
egésze mi előttünk, mint sötét rejtély? A fölemelkedést nem lehet
tagadni, de úgy látszik, mintha idegen közegben hatna le és kemény
ellenállásokat kellene letörnie, az alantas fokok átfutása nélkül nem
jut saját magaslatára. A természet képződései nehezen fogják utolsó
magyarázatukat a merő mechanizmusban megtalálni, a képző erők elismerése
mellett azonban rejtelmes ellentmondássá válik, hogy a természet a
lényeket szüntelenül a kölcsönös elpusztításra utalja; a mikor az
egyiknek támadó fegyvereit, a másiknak védőeszközeit megerősíti,
látszólag önmaga dolgozik önmaga ellen. Czélszerűség az egyes helyeken,
de semmiféle felismerhető czél az egészben. Így nem lehet látni, hogy
mikép találhatna a szellemi élet ezzel az országgal belső kapcsolatot;
ha azonban nem találja meg, akkor egyedüllétre jutottnak látszik a
mindenség megmérhetetlen szélességében, melynek lelke akar lenni.

Ebből komoly kétségek kelnek ki. De inkább az ember világnézetét
illetik, mint életállását; ezt sokkal fájdalmasabban érinti az a tény,
hogy a nagyvilág folyása, a melybe mi is bele vagyunk nőve és mely alól
nem tudjuk magunkat kivonni, teljesen közönbösnek mutatja magát
eljárásunkkal szemben; az embert régóta foglalkoztatta ez a megfigyelés;
izgatta és gyakran kétségbeesésbe hajtotta, hogy a mi neki belsőleg a
legmagasabbat jelenti és a mi neki kimondhatatlan sok munkájába és
áldozatába kerül, a világ egészében teljesen hatalom nélkül valónak
látszik; a természet mintegy játszva pusztítja el akár lassú
felemésztéssel, akár hatalmas katasztrófákban, a mi szellemileg a
legmagasabb értékű; nem ismer jót és rosszat, nem tesz semmi
különbséget. Az emberi együttlét is sokféleképen alakítja a sorsokat
minden látható vonatkozás nélkül az ember belső értékére, a legnagyobb
egyenetlenséggel jut ki az egyéneknek a sorsuk. Nem volt hiány arra való
fáradozásban, hogy ezzel szembeállítsák az igazságosság és erkölcsi rend
birodalmát, sőt a szeretet és jóságos gondviselés birodalmát, de ez a
kivánalom csak úgy volt keresztülvihető, ha átlépjük a tapasztalat
világát a hit és remény birodalmába való meneküléssel. De bármily
energikusan kapcsoltak ki ezzel gondolatvilágokat s bármily biztosnak
érezték magukat bennük nagy körök és hosszú epochák, mindig újra
fölébredt a kétség, vajjon az egész több-e, mint az emberi vágyak és
álmok terméke, több-e, mint illuzió.

A szellemi élet tehetetlensége végül az élet belsejére is kiterjed.
Belső szétomlás jelenik meg abban, hogy a szellemi erők elszakadhatnak
alapjuktól és hogy akkor könnyen hatalmába eshetnek épen az alantas
hatalmának, mely fölé a szellemiség irányában való fordulatnak kellene
emelnie; teljes visszásság következik be a magasabb erőinek ilyen
felhasználásával az alantasabb szolgálatára; innen kapja az érzékiség
raffinált jellemét, mely mint egy rákfene egész kulturákat elpusztít,
innen fokozódik a naiv, mondhatni ártatlan természetes önfentartás
korlátlan egoizmussá, mely az egész végtelenséggel szembeáll és
vágyainak szolgálatába hajtja. Sőt nem lehet tagadni, hogy az emberi
körben is mutatkozik valami diabolikus, a pusztításban,
ellenségeskedésben, tagadásban önmagáért való öröm; csak a lapos
felvilágosodás tagadhatja ezt a tényt. Bármilyen alaptalan volt, mikor a
vallásos talajon hajlam mutatkozott arra, hogy ezt a gonoszat tudatosan
előtérbe állítsák és az embert teljesen hatalmába esettnek gondolják, a
merev meghasonlás az emberi lélekben félreismerhetetlen és ha
maguktartásában itt ép úgy, mint az életsorsokban az egyének messze
elkülönülnek egymástól, akkor minden mélyebb vallási valamint filozófiai
meggondolás az összállományhoz tartotta magát és joggal tette
nyomatékosan felismerhetővé az ellentmondás abban, a mit az ember
szellemi mivolta kiván és a mit életének tapasztalata mutat. Egyfelől az
általános bizonytalanság a sorssal szemben, az ember mint láthatatlan
hatalmak játéklabdája, másfelől – és ez kiválóképen – az én szorossága,
a szellemi tompaság és renyheség, a tisztátalan és igaztalan
gondolkodásmód, mely az emberi élet átlagán uralkodik és a szellemi
életet az egyének önző czéljainak merő eszközévé alacsonyítja le.

Nem volt hiány kisérletekben arra, hogy a gonoszat, melynek
tényállományát nem lehetett megrendíteni, azzal magyarázzák el, hogy
nagyobb összefüggésekbe állították és rajtuk belül előmozdítónak
igyekeztek felmutatni. A különböző korszakoknak ebben törekvésük
főiránya különböző utakat mutatott: a görög gondolkodók egy
világharmónia eszméjéhez igazódtak, mely hogy hatalmas és erőteljes
lehessen, diszonancziákat is kiván, diszonancziákat, melyek az egészből
nézve majd feloldódnak. A mennyiben a középkor egyáltalán
belebocsátkozott a gonosz magyarázatába, arra hajlott, hogy a bűnt és
szenvedést, mint a legfőbb szeretet és kegyelem tanusítására való
nélkülözhetetlen eszközöket és előfeltételeket értelmezze, mert csak az
elveszett és bú-bánatosan hazatérő fiúnak mutatkozik meg az atyai
szeretet teljes bősége. Az újkor ezzel szemben ebben a problémában azzal
fejezte ki sajátosságát, hogy az akadályt és szenvedést úgy fogta fel,
mint ingert a tevékenységre, mint ösztökéjét az új erő felhasználásának
és ezzel akarta jóra fordítani. Az ilyen kisérleteket nem tekintenők
teljesen elhibázottaknak, az élet összlefolyása igazság szerint
lényegesen máskép értékelhet egy cselekvényt, mint a hogy a közvetlen
benyomás teszi: főczéljukat azonban nem érték el, mert megfogható
valóságokkal merő lehetőségeket állítanak szembe és a hogy ezeket
igazságtalanul megerősítik, amazokat ép úgy meggyöngítik; alapjában véve
eredményük arra megy ki, hogy a rejtvényt olyan pontra helyezik át, a
hol kevésbbé erősen érezhető. Minden a magyarázatra való kisérlet mind
újra ebbe a dilemmába került: ha a gonosz eredetét a legfőbb oknak
tulajdonítjuk, akkor ezt illetéktelenül alászállítjuk; ha mint különös
okot szembehelyezzük vele, ebből a valóságnak elviselhetetlen
meghasonlása származik.

De ha a gonosz rejtélye megoldhatatlan marad és a szellemi élet
tehetetlensége a tapasztalat világában nem magyarázható meg, akkor
kérdés, mi következik ebből a tényből? Megrendítően és rombolóan csak
akkor hathatna, ha annak kiszolgáltatására kényszerítene, a mit a
vizsgálat eddigi lefolyása a szellemi élet érdekében eredményezett;
kiválóképen, ha annak a meggyőződésnek a visszavonására vezetne, hogy a
szellemi életben a valóság önmagában való létre jut és ezzel új világot
nyit meg. Erre azonban nem képes. Mert mindamaz ellenséges benyomásokkal
szemben megmarad a ténye az élet belső továbbképzésének, a valóság egy
új foka megnyitásának tartalmaival és értékeivel; a hogy ezt a tényt nem
hozhatja a merő ember létre, ép úgy nem is szüntethető meg létének
ellentmondó állománya által. Elég világosan jutott elénk, hogy ez az
élet az emberi körben a természeti létre fölemelő és átalakító hatással
volt, nemkülönben a világtörténeti munkában önmagának előbbrehaladó
átképzését hozta létre; semmiesetre sem jelentkezett merőben egy elszórt
sokság, hanem a sokság egy összefoglaló egészszé törekedett össze, nem
csupán nézetek és magyarázatok, képek és árnyak nyujtattak egy kívül
levő tényálladékról, hanem az élet fölépítése maga egy ténylegességet
hozott létre és ilyen belső közelségben érinthetetlen biztonságot adott
neki. Ez az alapténye, ez az alaptapasztalata egy a természettől és a
merőben emberi léttől való elválásban talált új életnek, a bensőségnek
ez az önállósulása fenmarad a világkörnyezet legsúlyosabb
ellenállásaival szemben és világkarakterét sem dönti az meg; az
ellenállások a szellemi élet követelményei és a világ tényálladéka közti
széles távolságok felmutatása által a legnehezebb rejtvényeket
állíthatják fel, kényszeríthetnek minket, hogy az ember helyzetét
alacsonyra értékeljük és sok tartózkodást rójunk magunkra; magát az
alaptényt és egyúttal az élet főirányát nem tehetik kétségessé; ez az
első és döntő őstapasztalat, melytől minden függ, s csak ez teszi még a
kételyt is lehetségessé. Ha a kétely diadalmaskodott az emberen, az
mindig valami az élet magvában való gyöngeségen mult; a hol itt erő
plántáltatott be, ott gyakran csak az ellentmondás által hajtatott
teljes kifejlődésre, ott biztosnak érezte magát és fölényesnek épen a
legkeményebb ellentmondás mellett.

A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a világ-állomány hatása a
meggyőződés egészére lényege szerint, a szerint mérte magát, a mi belső
támaszt és sajátos irányt a szellemi élet amaz állománynyal szembe
tudott helyezni. Így pl. a régi keresztényeknek a legteljesebb mértékben
tudatában volt a világ-viszonyok homálya; hitük szilárdsága ezáltal
semmit sem szenvedett, mert egy belső szükségszerűség vitte lelküket és
fölébe emelte őket minden kifelé való bonyodalmaknak. Viszont gyakran
voltak ragyogó eredményű és hatalmas erőkifejtésű idők gyöngék a
kételylyel szemben, mert életüknek nem volt önmagában szilárd gyökere és
biztos összefüggése az önmagában-lét világával. Sőt mi több: semmi sem
tette az embereket bizonyosabbá egy a természettel szemben fölényes
életről, mint a saját lelkükben levő nagy konfliktusok észrevevése és
átélése; e konfliktusok elviselhetetlensége felrázó hatalmukkal, volt a
legbiztosabb bizonyítvány a mellett, hogy az egészben több van, mint
merő képzelődés; épen a foglalkozás ezekkel a konfliktusokkal állította
az életet önmagára és tette függetlenné minden környezettől. A fájdalom
ereje a nélkülözhetetlen javak nemléte miatt hozta létre a reményt, sőt
a bizonyosságot, hogy az, a mit nélkülözünk, valahogy megvan és végül
közölni fogja magát az emberrel.

A hol nincsenek belső konfliktusok, ott hiányzik a belső problémák
kényszere és a hol ez hiányzik, ott az élet nem védheti meg magát a
belebonyolódástól egy idegen világba, ott túlnyomóan kifelé irányított
marad, ott a kétely nyerte meg a játszmát. Így végül a döntés magának az
életnek energiájában és tartalmában marad: az erős és hatalmas élet
növekszik az ellentmondás által, a gyönge és üres áldozatául esik.

De ha nem akarjuk, hogy a közelít a távoli, a bizonyosat a bizonytalan
összezsugorítsa és ezért a világkörnyezet ellenállása előtt semmikép sem
hajlunk meg, életünk az összeütközés által amaz ellentállásokkal
sajátságos karaktervonást kap. Most arról van szó, hogy a szellem
világát minden ellentmondás ellen, a saját lelkünkben való ellentmondás
ellen is bátran fentartsuk, híven kitartsunk mellette minden ostrom
ellenére, heroizmust gyakoroljunk egész a mindennap munkájáig. Ebből
kiindulólag követelménynyé lett, hogy a szellemi világ mellett való
döntést ne valamiféle díjhoz vagy valamiféle külső sikerhez kössük, a
jót a külvilág kemény ellentmondása ellenére is önmagáért fentartsuk. Az
ilyen gondolatmenetben rajzolta meg Plato képét a szenvedő igazról –
messze eltérésben e fogalom keresztény fogalmazásától – a kit minden
szenvedés és minden üldözés csak megerősít belső fenségében és
szilárdságában. És Plato gondosan ügyelt arra, hogy az ember morális
magatartását elválaszsza a jutalom kérdésétől. És hasonló érzületben
követelték nagy nevelők, hogy az erkölcsi nevelés ne arra a tanításra
támaszkodjék, hogy a jónak jó, a gonosznak gonosz szokott lenni a sorsa,
hogy inkább eléggé meg kell a lelket erősíteni a jóban arra, hogy a
benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja
Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki
igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert
lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük,
ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső
akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása
a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek
saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a
gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy
darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.

Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet
mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének
megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi
összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest
erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival
fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben
bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését
megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet
lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha
tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg
is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a
megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden
tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt
igéri a vallás.

Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de
tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést
azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi
élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is,
magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való
létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az
egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is
az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez
egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az
életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy
igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv
képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes
tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz
létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és
törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri
el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal
nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert
körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot
áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és
alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a
legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a
törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes
világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az
egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom
adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát
benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy
gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló
kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és
diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük
igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak
is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni,
mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen
meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával
hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok
azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a
hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden
elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.

Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a
vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az
egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s
megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások
keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy
önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a
melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig
elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de
elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb
alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze
széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen
meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza;
a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a
legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor
csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való
hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét
közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját
lényében ellene dolgozzon.

Hogy az embernek valóban ilyen új mélység nyílik meg, az a történeti
vallások közös állítása, ha a közelebbi fogalmazásban messze elágaznak
is. A mi szemlélődésünk a szellemi életről szintén hagy helyet ilyen
továbbképzésre, lehetőségét készségesen megengedheti. Mert mikor minden
szellemi tevékenységet egy összéletbe illesztett és ennek erejére
támasztott, akkor az egyesekkel az egész csak a világ felépítésére való
munka által közöltetett és annyiban csak közvetve volt jelenvaló;
fennáll még az a további lehetőség, hogy az élet egésze közvetlenül is
megnyíljék az egyesek számára és részt adjon nekik a maga gazdagságából.
Ez új életet hozna létre, a mely a kimenetelben és az önmagába való
visszatérésben teljes önmagábanlétet ér el; a szellemi élet eszméje
ezzel isteneszmévé és a szellem országa isten országává fokozódnék.

Hogy azonban ilyen lehetőség valósággá válik, azt nem lehet máskép
szemléltetni, mint egy új élettipus tényleges megjelenése és
hatalomrajutása által, melyet az embernek semmiféle töprengő reflexiója
nem hozhatna létre. Akár az egyesek lelkében, akár az emberiség életében
egyelőre inkább mint ösztönzés és felszólítás lehet jelen, semmint kész
munka, az is ténylegességet jelent az életre nézve, nevezetesen mikor az
egyes vonások egymás között összekapcsolódnak, ugyanabba az irányba
mehetnek, egy ugyanazon forrástól tesznek mint eredetükről
tanubizonyságot.

Ha minden vallásnak abban van a lényege, hogy az embert és az istenséget
közvetlen viszonyba hozza, akkor annál magasabban fog állni, mennél
inkább a bensőbe és egészbe fordítja ezt a viszonyt, mennél inkább
engedik, hogy az isteni ne csak egyes határaival érintse az embert,
hanem a saját életét közölje vele s részt adjon neki lelke legbensőbb
mélyében az istenségből. Ez a fordulat azonban abban bizonyítja meg
magát, hogy az embernél is a szellemi élet nem olvad fel a világ
felépítésére való hatásban, hanem hogy önmaga felé tud fordulni és az
egészről egészre való mozgásban új tartalmat tud létrehozni,
lényegalkotást tud végrehajtani, a mely fölötte áll minden
munkaeredménynek. Olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem –
úgy láttuk – kell hogy hassanak a szellemi munkában is. Teljes
önállóságra és tiszta kifejezésre azonban e mellett nem jutnak, azt csak
annyiban teszik, a mennyiben van egy a munkának fölötte való élet az
egészről az egészre, ez pedig csak egy isteni élet jelenlétében s rávaló
vonatkozásban fejlődik ki. Már az ez után való kivánságban megmutatkozik
egy mélyebb életréteg képződése, melyben az élet konczentráltabbá,
melegebbé, mondhatni személyesebbé válik s a lelki állomány egésze
elválik minden merő eredménytől.

Mindezek a formák azonban csak azzal nyernek eleven tartalmat, hogy az
isteni életnek ama megnyílása az emberben belső összekapcsolást és lelki
egygyéválást hoz létre az egész valósággal, a hogy ez a szeretet
fogalmában mindenesetre inkább képletes kifejezést talál. De minden
tökéletlenség mellett ez a fogalom mégis bizonyos irányt mutat, csak el
kell belőle távolítani mindent, a mi a merő affektusra tartozik s csak
ne jelentse valami idegennek belevonását egy adott életkörbe, hanem
jelentse egy közös életkör alakítását, az életnek nagygyá és szélessé
válását mindannak legyőzésében, a mi szakadék és korlát van az idegen és
a saját között. Ilyen szeretetet ismer fel az ember egy új életnek és
lénynek benne való létrehozásában, egy belső felmagasztosulásban, mely
egyedül menti meg a fenyegető megsemmisüléstől. Csak a mennyiben ez a
szeretet az ember saját lényévé válik, következhetik be a felszabadulás
a természetes én szükössége alól a nélkül, hogy az ürességbe esnénk; az
ilyen isteni szeretet képes mindent, a mi merev és ellenséges,
feloldani, a kicsinynek és eltévelyedettnek is értéket adni, az emberek
kölcsönös viszonyában előtérbe juttatja a közöst, sőt az egyformát,
megújít és átlelkesít ezzel minden emberi együttlétet. De ezenfelül
tovább is ér, a természethez és a kulturához való viszonyunkban, a világ
egészét lélektelen idegenből hazánkká teszi és lehetségessé teszi, hogy
az alkotó alapból kiindulva, mint sajátunkat éljük át, a hogy ezt
nevezetesen a művészet ki tudja fejezni. Hogy ilyen élet, ilyen belső
egygyéválás a mindenség egészével ki tud az emberiségben sarjadni és az
élet lelkévé tud lenni, az bizonyosan tanusítja az isteni élet
jelenlétét. A mit a reformáczió ideje egy bizonyos irányban igy mondott
ki: «felebarátunknak megbocsátani annyi, mint biztossá lenni arról, hogy
az Isten megbocsátott nekünk» – ez áll ezen új élet egészére: jelenléte
az emberben azt tanusítja, hogy az ember isteni életre támaszkodik. Az a
nagy csoda, hogy az isteni élet és alkotó szeretet az ember saját
életévé válhatik anélkül, hogy feladná a fölényes fenséget, – csoda és
mégis egyúttal tény, melytől a szellemi élet minden fentartása függ.

Ha azonban ez az új élet teljesen elismertetik és erőteljes kifejtésre
jut, akkor biztos túlemelkedés hajtatik végre az akadály területe fölé
és a megakadó élet újra folyásba jő. Természetesen ezzel a fordulattal a
szenvedés és homály semmi esetre sem tünnek el egyszerűen, inkább a
súlyuk fokozódik. Mert midőn az új fokozat a követelményeket általában
fokozza, a meglévő tényálladékot még elégtelenebbnek mutatja, a mi addig
csak mint hiány tünt fel, most merev ellentmondássá válik. Így a morális
eltévelyedés most bűnné nő, és a szokásos morál könnyen tünik fel merő
torzképnek; a világ állása is közömbösségével a szellemi élet czéljai
iránt, harczaival és szenvedéseivel még rejtelmesebbé lesz ott, a hol a
világon uralkodó hatalom az isteni szeretet. De bármennyire nőnek a
rejtélyek, és bármennyire megdagadnak az ellenállások, egy új élet
megnyilásának tényét a legmélyebb alapból nem rendíthetik meg és az
ilyen tényben az ember olyan álláspontot talál, a mely fölébe emeli
minden ostromnak. Így a szenvedés problémájának vallási megoldása nem
valami elmagyarázásban vagy csak legyengítésben van, hanem abban, hogy
az új élet fölébe emel egész területének és a szeretet és öröm
birodalmát helyezi vele szemben. Persze arról van szó, hogy
hajlíthatatlan erővel ragaszkodjunk az újon megnyílt életmélységhez a
legközelebbi világ minden ellentmondása ellenére és ez a világok körül
folyó harcz olyan heroizmust kíván, a mely nagyobb, mint minden, a mi a
világon belül heroizmusnak neveztetik. A vallás azonban nemcsak fölébe
emelhet a szenvedésnek, hanem még előrehaladást is nyerhet el tőle;
semmisem jellemzőbb a reá sajátszerű életalakításra, mint ez. A
szenvedés pozitív méltatása semmi esetre sem olyan könnyű és egyszerű,
mint a hogy fel szokták tételezni. Mert mikor azt mondják, hogy a
szenvedés a lélek megnemesítésére és elmélyítésére hat, akkor ennek
egyenesen ellentmond a tapasztalat elfogulatlanul megragadott
tényálladéka. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a szenvedés az embereket
kicsikké, szűkösekké, kancsalul látókká teszi, míg a jobb helyzetbe
jutás kitágítja és segítésre készszé teszi a lelket. Elmélyítően a
szenvedés csak az alatt a föltétel alatt hathat, ha az élet munkája
alatt egy szélesebb réteg van és az ember számára megnyilhatik; ennek
lehetősége nélkül minden beszéd a szenvedés megnemesítő hatásáról nem
más, mint üres szóbeszéd. A vallásban azonban elsősorban az a mélység
jut elismerésre és kifejlődésre, így most már a szenvedés fölemelően
hathat, a mennyiben felrázó és megrázó hatalma elkészíti a lelket egy új
élet fölvételére, tiszta kezdéseket ébreszt benne. Akkor a szenvedés
rávetheti az embert lényének végső mélységére, akkor az eddigi állapot
megrendülésén is megmutatkozhatik, hogy a mi egész lényünkként tünt fel
és minket szorosan megkötni látszott, csak egy különös lehetőség volt, a
melytől megszabadíthatjuk magunkat. A mi azonban áll az egyesre nézve,
az áll a népekre és az emberiség egészére is; ennek is szüksége van
megújulásra, eredeti kezdetek elültetésére, mert a kulturák magában
sikerülésükben élik ki magukat és ellanyhulnak. Világosan különválik itt
két élettípus, melyek történeti vonatkozásuk szerint az ógörögnek és a
kereszténynek nevezhetők. Ott a szellemi, mint az emberben biztosan
megalapozott és közvetlenül jelenlevő, mint a magasabb természet egy
neme tünik fel; az életnek itt nem lehet más feladata, mint hogy ezt a
szellemit az emberben teljes erővel kifejtse és minden támadással
szemben fentartsa, a cselekvés itt önábrázolása és önélvezése a belső
derékségnek. Ez élet dicséretére sok mindent lehet mondani, de van egy
merev korlátja: mint készet és zártat adja magát, nem ismeri a belső
felemelkedést, a szenvedés belső elsajátítását és a lényegnek ez által
való növekvését; semmikép sem elégíthet ki, ha életünk állaga tele van
bonyodalommal és egy új magaslaton való felkapaszkodásról van szó. A
keresztény élettipus, mely messze az egyházi formulázásokon túl a
tisztán emberibe is ér, a lelki állag belső problémáit helyezi előtérbe;
az élet mozgalma számára azzal nyer értéket, hogy benne az ember
tapasztalatán és megrendülésén át egy új mélység nyílik, a legfőbb erőt
követeli elsajátítására, egyúttal azonban az új élet kifejlesztése által
fölébe vezet mindennemű bonyodalomnak. Így található meg minden nyers
nem-en át az út egy örömteljes igen-hez. Mivel azonban a szenvedés a
győzelemben is jelen marad, sőt erőben inkább növekszik, így ez a fok az
élet minden pólusát, a szenvedés és örömet, az akadályt és a legyőzést
együtt megelevenítheti és mindkettő által együtt állandó mozgásban
tarthatja létünket. Csak itt válik a lélek története lehetségessé s csak
ezzel kap a világtörténet lelket, ezzel válik igazi történelemmé, nem
pedig merő evoluczióvá.

Egyáltalán az új fokozatú életre lényeges az, hogy a szellemi élet
feladatait súlyos akadályokkal szemben nemcsak fentartja, hanem
energikusan tovább is viszi s így ez az élet általában a kontraszt
karakterét viseli magán és egyúttal az erősebb konczentrácziót is
magamagában. Csak itt fejlődik ki az idegennel való összekeveréssel
szemben az élet teljes önmagában léte, a munka küzdelmeivel és
kétségeivel szemben a biztos nyugalom az örökkévaló szeretetben, szemben
a jelenségek szigorú lánczolódásával a szabadság és tett birodalma,
szemben a kultura növekvő bonyolultságával az egyszerűség és
gyermetegség, szemben a fenyegető magánynyal a kedélyek összhangzása az
örök igazság és isteni szeretet közös birodalmában. Mindez pedig nem
túlvilági messzeségben, hanem közvetlen jelenlétben. Most csak a vallás
külső fogalmazása értheti a maga világát főképen mint túlvilágot és nem
mint a valóság éltető mélységét, a mely szellemileg hozzánk legközelebb
áll.

A vallás e sajátságos módjának és hatásának helyes elismerése könnyen
előidézheti azt a hajlamot, hogy a többi élettől elszakítsuk magunkat és
a vallásba, mint biztos révbe meneküljünk. Az ilyen fordulat azonban
világunk összezsugorításával fenyeget és magának a vallásos életnek
sülyedésével is. A vallásnak mindazzal együtt, a mi sajátosságot nyújt,
a szellemi élet egészén belül kell maradni, ennek tapasztalataiból kell
újra meg újra megbizonyítania magát. Ha elszigeteli magát, akkor vagy
elveszti minden tartalmát, vagy, a mi közelebb fekszik, áldozatává esik
az anthropomorphikus fogalmazásnak nemcsak a fogalmakban, hanem az
érzésekben is, melyek könnyen jutnak a merőben emberibe és érzékibe.
Akkor az embert inkább sajátosságában fogja meg, semmint ennek fölébe
emelné, akkor elkerülhetetlenül kiteszi magát annak a szemrehányásnak és
támadásnak, hogy merőben az emberi kivánságok és érdekek beletükrözése a
nagy világba, a hogy azt Ludwig Feuerbach ragyogó módon kifejtette. A
vallásnak amaz elkülönítése egy «speczifikusan» vallási élet
kifejtésével könnyen idéz elő közömbösséget a kulturmunkával szemben,
nem különben farizeusi mellverdesést.

Ha azonban a vallás megőrzi összefüggését a szellemi élet egészével,
akkor nem lehet abban kétség, hogy alap-álladékának minden közelsége
mellett az emberi fogalmaknak csak nagyon tökéletlenül nyílhatik meg,
mert ezek a világon való munka uralma alatt állanak, ezen kívül csak
hasonlatokban tudnak beszélni. Azért a vallás gondolatvilágának
szükségszerűen szimbolikus jelleme van. A hasonlatok mögött azonban itt
egy új élet ténye áll, a mely szüntelen tovább-buzgásban teljesen
kielégítően bizonyítja meg magát és a vallás egy óriási hatalom marad,
sőt más erőkkel való összeütközésben a legerősebb hatalom, még ha nem
terjeszkedik is ki a szélességbe és mint az élet legszentebbje nem
hangos magaviselettel, hanem csendes jelenlétben hat a lélek legmélyebb
alakjában. A vallást raczionális formákba átfoglalni annyi, mint
lerombolni. Tiszteljük tehát a titkát és szívleljük meg Eckhart mester
szavát, hogy «istenről a legszebben beszél, a ki a belső gazdagság
bőségéről legjobban tud hallgatni.


Visszatekintés és összefoglalás.

Most már arról van szó, hogy egy pillantást vessünk a megtett útra és
röviden összefoglaljuk, mi eredményre jutottunk az élet értelmét és
értékét illető kérdés dolgában.

Sajátszerű volt a tájékozódásunk módja. Nem kezdtük, a hogy ezt
rendszerint tenni szokták, a körülöttünk levő világ vázolásával s nem
innen kiindúlva kerestünk felvilágosítást az életről, hanem igyekeztünk
az életet önmagában megragadni és önmagából megérteni, követtük saját
mozgásába, összefüggéseket, bonyodalmakat és megoldásokat ismertünk fel
benne s ezzel végül eljutottunk egy összképhez, a mely egyuttal
tájékozást nyújt az egésznek értelméről és értékéről is. Ezen az úton az
elmélkedésnek magának is osztoznia kellett az élet mozgásában,
nevezetesen a fordulópontokon választania kellett; az egészen a belső
önfentartás utáni törekvés vonult keresztül és a végül nyert eredmény a
személyes igazság jellemét hordozta magán. Ez nagy lelki közelséget és
melegséget ad az egésznek; minden törekvő ember, nem csupán a tudós
kutató, elvállalhatja ezt a munkát, az emberiség összetalálkozhatik egy
közös meggyőződés alapvető tartalmában, egyuttal azonban minden egyes is
individuális kifejezést adhat a szükségszerűnek, saját nyelvén
nyilváníthatja ki. Az ilyen együttátélés által és a szellemi
önfentartással való összekapcsolás által az itt megtalált igazság a
képzelhető legnagyobb bizonyosságot nyerheti; az élet alapszerkezetére
való visszatérés nem kevésbbé az egyszerűsítés irányában hathat, a mely
a kulturmunka növekvő bonyolultságával szemben egyre sürgősebb lesz. A
milyen bizonyosan szükség van ezen eljárásnál egy sajátságos
gondolatvilág kialakítására, hogy az egyes jelenségeket egy egészbe
foglalhassuk: egy így megalapozott gondolatvilágnak megvan az az előnye,
hogy mind újra saját életté és tapasztalássá változtatható és azzal
megszilárdítja jogát.

Az élet tartalmát azonban első sorban az a tény alakítja sajátságosan,
hogy nem csupán egyszerűen továbbmegy egy természettől adott pályán, nem
épül fel nyugodt továbbhaladásban egy szilárd alapvetésen, hanem
főirányát meg kell keresnie; önmagáért való küzdés ez. A természethez
való viszony, a mely az embert egyelőre egészen elfoglalja, neki nem
elegendő tartósan, az új azonban, a mely felé törekszik, nem csupán merő
többlet, hanem valami lényegesen más, a mi csakis szakítás és
megfordulás által érhető el; ha egyelőre a lét elszóródásához tartozunk
és életünk a környezettel való csupa egyes érintkezésekben folyik le,
akkor fordulat következik be az életnek belülről való megragadására s
egyuttal az egészben való átélés; ez az épen, a mit szellemi életnek
nevezünk. Ez a szellemi élet világjellemével semmikép sem lehet a merő
ember tulajdonsága, önállóságot kell vele szemben birnia, csak úgy
idézhet elő alapos fordulatot és adhat az embernek szilárdságot és
nagyságot s harczot róhat rá a merőben emberi minéműség ellen. Hogy a
szellemi élet mint önálló és fölényes hatalom hat bennünk és hogy
egyuttal saját életünk és lényünk lehet, ez dönt első sorban életünk
jelleméről; mindenen uralkodó feladatot talál abban, hogy azt az önálló
szellemi életet – s vele új alapviszonyt az élethez – elsajátítsa és a
lehető legmagasabb erővel kifejtse.

A szellemi életben azonban azt találtuk, hogy az élet benső egységhez és
önmagában való léthez fordul, olyan önmagában való léthez, a mely nem
áll a dolgok mellett, hanem ezeket magába föl akarja venni és őket
belsőleg át akarja alakítani. Szellemi élet annyi mint valóság-képzés és
ezzel első sorban igaz élet. Mert az az élet, mely a szellem-alatti
területen a pontoknak pontokhoz való viszonyából alakul, merőben
közben-történés s ennélfogva nem igazi élet; az ilyen életnek ön-életnek
kell lennie; a mennyiben ez az alkotás egész szélességében szilárdan
megtartja magát s belőle önmagához visszatér, valódi valóságot hozhat
létre, az egyedülit, a mely ezt a nevet megérdemli és a melyből ered
minden, a mi máskülönben valóságnak nevezi magát. Csak a mennyiben itt
az élet önmagába mélyed és egy támasztó alapból kiindulva befoglalja a
tevékenység sokféleségét csak annyiban állhat meg önmagán, fejthet ki
létet saját területén és így létrehozhatja saját életét. Ebbe a
mozgalomba tartozik azonban a tevékenység minden elágazása a jóba,
igazba és szépbe, mindenütt arról van szó, hogy a merőben subjektiv
izgalom ürességén túljussunk és olyan pontot érjünk el, a hol az élet
önkifejtéssé lesz és ezzel tartalmat hoz létre. Egy ilyen
öntevékenységben azonban olyan öröm foglaltatik, a mely messze
felülhalad minden közönséges boldogságot. Ily módon valóban nincs hiány
mindent összefoglaló czél dolgában életünk számára.

E mellett az az egy nagy fordulat egyuttal mérhetetlen munkának kiinduló
pontja is. Mert miután a bensőség, melyről itt szó van, a világmindenség
saját mélységét jelenti, tehát nem elválás a világtól, nem menekülés a
kedély egy zugába, hanem egy energikus megegyezésről van itt szó minden
meglévő létállapottal, átváltozásról és fölemelkedésről,
előrenyomulásról és felfedezésről, innen kiindulva kell az emberiség
minden élményét áttekinteni és egymással összehozni, megnyilik az a
lehetőség, hogy a partikuláris életrendszerekkel, melyek túlságos
szorosakká váltak nekünk, egy univerzálisat állítsunk szembe és minden
eredményt a szerint vizsgáljunk, hogy mivel járul hozzá egy önmagában
levő élethez és a valódi valóság fölépítéséhez.

Természetesen egy ilyen élet követelése nem fejlődhetik ki az
emberiségben a nélkül, hogy a tényleges czél és a tényleges állapot az
emberiség közvetlen képességével együtt messzire el ne távolodjanak
egymástól és a feladat sokkal nehezebbnek ne bizonyuljon, mint ott, a
hol csak az erőknek bizonyos irányokban való fordulatára törekszenek,
nem pedig az életnek lényegesen új módjára. A dolog megnehezítése
azonban a czélt nem teheti kérdésessé, a világos betekintés abba az
állapotba ellenkezőleg afelé fog hatni, hogy a munkának megadja a
szükséges erőt és mélységet, valamint hogy ellene dolgozzon egy
ellentétnek, a mely sok eltévelyedést és zavart idézett és idéz elő
minduntalan, t. i. a szabadon lebegő idealizmus és a merő realizmus
ellentétének. Amaz idealizmus beéri azzal, hogy valamiféle szellemi
tevékenységet hoz létre az emberiségben és valamiféle köröket megnyer a
számára, nem törekszik kellően arra, hogy a mozgalom a legmélyebb
gyökerekig hatoljon és hogy az emberiség új összállapotát hozza létre;
azt hiszi, hogy egykönnyen megnyerte az embert már annak számára, a mi
csak valamikép érinti, gondolatai számára csak valamikép is nyilvánvaló;
ily módon könnyen elfelületesedik halvány intellektualizmussá. A
realizmus jogában van, mikor ezzel szemben az emberi lét teljes
tényálladékát fordítja kifelé és a munkát ezzel szorosabban
összekapcsolja. Azt azonban nem veszi észre, hogy minden szellemi
tevékenységben és így minden kulturmunkában is egy emelkedés rejlik e
fölé az állapot fölé és hogy szüntelenül ellenhatás áramlik belőle ez
állapot ellen; így tehát a merő ember saját képességének rója fel azt, a
mi csak a szellemi élet hatása alatt jön létre s azt hiheti, hogy merő
kitágítás és képzetkapcsolások útján tudományt és természeti ösztönök
kifinomítása útján morális állapotot tud létrehozni. Csak mikor a
szellemi tevékenység és emberi helyzet egyaránt megtalálják
méltánylásukat és állandó kölcsönhatásban maradnak, csak akkor lehet
lényeges idealizmusra jutni, mely a kettőnek harczán át előbbrehatol egy
igazi valóság fölépítésére.

Ez életnek egésze követeli a valóság mélységének elismerését és e
mélység elsajátításának lehetőségét az ember részéről; a mi eddig az ő
egész világának látszott, az ezzel másik világgá, a merő kifejtés és
megjelenés világává válik. Az ilyen átfordulásban van metafizika, azt
nem ismerjük félre és nem is tagadjuk, sőt az élet ilyen metafizikájának
elismerését tekintjük annak a pontnak, melyen a szellemeknek dönteniök
kell és nyilván mindig dönteni is fognak. Ha nincs a valóságnak mélysége
vagy elzárva marad előlünk, akkor elesik minden lehetőség arra, hogy az
életet önmagára alapítsuk, a valódi szellemi kulturát a merő
emberkulturától elválaszszuk, a zürzavarnak, a mely minket körülvesz,
belsőleg fölébe kerekedjünk. Akkor az élet el van veszve és nélkülöznie
kell minden értelmet. Így nem az idegenben, a homályosban és a
túlvilágiban való gyönyörködés hajt minket arra az átfordulásra, hanem
az élet önállóságáról és az élet tartalmáról való gond. Az életnek ilyen
metafizikája elég nyilvánvalóan is különbözik minden elvont iskolai
metafizikától. Az a metafizika egyáltalán nem merő intellektuális
szükségérzetből egészíti ki és alakítja át életünket, hanem épen ő hatol
öneszmélés útján egy valódi valóságig, csak általa lehet az életnek
szilárd álláspontját, a valódi jelent, az önmagunkban való létet elérni.
A merő lét csak olyan valóságot tüntet elénk, a mely szétfolyik, ha meg
akarjuk szilárdítani; valódi valóság csak szellemi munka és egy
önmagában létező világ fölépítése útján jön létre.

Az itt kifejtett élet egy további vonása az ethikai természetű
tevékenység következetes követelése. Ethikai jellemet főképen azáltal
nyer, hogy itt nem arról van szó, hogy egy meglévő alapon ezt vagy azt
elvégezzük, hanem hogy szakítva a meglévő helyzettel új álláspontot
nyerjünk és egy új élet egészét vivjuk ki, hogy tehát ne csak egyes
feladatokat, hanem egy összfeladatot birjunk, mely minden sokféleséget
áthat és összetart. Hogy sikerül-e amaz álláspontot megnyerni, benne
erős gyökereket verni, szellemi karaktert kiképezni és ezzel a valóság
állományát növelni, hogy röviden szólva, lesz-e az ember szellemi
energia és egyuttal egy láthatatlan rend részvevője, az dönt életének
sikerülése vagy nem sikerülése fölött; a kifelé való legfényesebb
sikerek sem pótolhatják az e tekintetben való hiányt. A feladat azonban,
a mely ezzel az ember elé van állítva, nem tünhetik idegennek; a
követelés nem jő kívülről, hanem saját lényünkből; hiszen arról van szó,
hogy igaz ént nyerjünk el, saját életünket önmagunkban való létre
vezessük. Ha minden ethika olyasvalamit kiván, a mi a merőben ember
fölött van, akkor itt az az ember fölött levő valami maga az embernek
legbelsőbb alapja. Ezzel elesik minden lehetőség arra, hogy a morált
mint valami nyomasztó igát vagy merev sablónt fogjuk fel, a hogy azok
teszik, a kik a helyett, hogy utána mennének a dolog belső
összefüggéseinek, merőben az emberi együttlétben való jelenséghez
ragaszkodnak és itéletüket könnyen befolyásoltatják a karrikaturától. A
szellemi élet ilyen morálja képes arra is, hogy kielégítsen olyan
követelményt, a mely el nem hárítható, a melyet azonban a jelenkori
tanítások csak mellékesen szoktak tárgyalni, t. i. egy élő hatalom
követelményét, mely a törvényeknek, a normáknak ható erőt ad az emberen
belül. Mert mit használnak az ellenállások súlyával és a szellemi inger
bágyadtságával szemben a parancsolatok és normák, ha csak követeléseket
támasztanak az emberrel szemben, de nem jön elébük az élet folyama és
nem teszi teljesítésüket lehetségessé? Ilyen életfolyam nyilik azonban,
ha elismerjük a mindenség-életnek jelenlétét az emberben, a mely
fölemeli a merő pont képessége fölé és az egésznek erejét hathatóssá
teszi benne. Az ilyen összefüggésben egyuttal a morálnak nem lesz sem
regulativ, sem produktiv jelleme, azaz cselekvésünknek nem kell csak
belehelyezkednie egy fennálló rendbe, nem kell egy adott világba csak
beleilleszkednie, hanem a dolgok állását tovább kell képeznie, a szellem
birodalmát legjobb képessége szerint gyarapítania. Akkor nem fog a
tevékenységgel addig várni, a míg kívülről jön számára valami követelés,
hanem belső ösztönből fog fölkeresni és tovább fejteni, alkotni és
megújítani. Ilyen alapból kiindulva kell nevezetesen a morálnak
újraélesztetnie, hogy magasra fejlődött kulturánk ne legyen áldozatává a
rothadásnak és az elharapózó elpuhulással férfias érzület álljon
szemben. Egy a szubjektiv hogyléten fölülálló czél nélkül nincs meg az
életnek szilárd támasztéka és összetartása, minden külső bősége mellett
nem kerülheti el a belső ürességet és felbomlást.

Ilyképen az élet értelmében és czéljában, mint a hogy ebből látszik, nem
lehet kételkedni. Egy önálló szellemi élet elsajátításában olyan feladat
nyílik, a mely minden szétágazást magában foglal és minden létét
átképzésére hajt. Az ebben az életben való részesedéssel belső viszonyt
nyerünk a világgal és szoros külön körből egy mindenség-életbe
helyeztetünk, egy belső élethez tartozóknak tudjuk magunkat és az
egyénnek ereje visz minket is. Emellett azonban nem tününk el a
végtelenségben. Mert az a nagy tény, hogy az egyes helynek végtelen
élete saját élménynyé válik, hogy itt az önálló élet forráspontját
teremti meg. Ezen a helyen a mozgalom saját tettünkké válik és nélküle
nem juthat előre. Így cselekvésünk is a mindenség továbbképzéséhez
tartozik és meg lehetünk győződve, hogy semmi sincs abból elveszve, a mi
lényeget képzőn hat. Az ilyen élet nemcsak a külső természetnek emel
biztosan és magasan fölébe, hanem az emberi üzelmeknek is kicsinyes
érdekeikkel együtt, hiszen mint a végtelenség részvevői önmagunkon
állunk, mérhetetlen munka közben az alkotó alapból kiindulva belső
szilárdságot és biztos nyugalmat meríthetünk. Egyuttal megváltoznak az
élet mértékei: nagysága nem a kifelé elért eredménytől függ, hanem a
lényeget alkotó mélység kiküzdésétől és a világ állományának ezáltal
való előbbrevitelétől; a mi különbözőséget az életsors mutat, az
háttérbe szorul e valamennyiünk közös műve mögött; külső kicsinység
együtt járhat a belső nagysággal és senkinek sem szabad életfeladatát
alacsonyra becsülni. Valamennyien királyi vérből valók vagyunk, de csak
mint a szellemi világ polgárai, mint az eredeti élet hordozói.

Az élet képéről és becsléséről azonban nemcsak az dönt, a mi az életben
mint mozgalom támad; nem kevésbbé esik a mérlegbe, hogy mennyiben
sikeresek, mennyiben közelednek czéljukhoz. A készületlenség könnyen
elviselhető, ha a biztos kiküzdés útján van, de ha nem így van, akkor
nyomasztólag és bénítólag hat. Most már azonban nem lehet tagadni, hogy
a szellemi mozgalom nálunk akadályokba ütközik, melyek nem oldhatók fel
simán; épen az, a miben sajátossága és nagysága áll, bonyodalmakat szül,
melyek a nyereséget veszteséggé alakíthatják át.

Sajátsága volt a mi körünk szellemi életének egy előrehaladó belső
mozgalom, egy fölkapaszkodás különböző lépcsőfokokon. A természetes
önfentartáson felül és a legközelebbi lét zűrzavarán felül egy szellemi
élet fölépítésére hajt valami, de ebben is bekövetkezik a szétválás egy
összefoglaló kulturmunka és a vallás egy birodalma között. Ezzel az élet
három rétege keletkezik, melyek különböző javakat tartalmaznak és
különböző világi áttekintéseket hoznak létre. A természetes és
társadalmi önfentartás hasznosságán és czélszerűségén belül világot
építő alkotás emelkedik s erőt és szélességet fejleszt ki, fölötte
azonban a világon belülálló bensőség és a világot legyőző szeretet
birodalma van; a világnézet szerint az első fok, ha nem a
materializmushoz, de mindenesetre a pozitivizmushoz és
agnoszticzizmushoz hajlik, a másik egy pantheisztikus gondolkodásmódhoz
és a szellemi élet személytelen fogalmazásához, a harmadik theizmust
képvisel és személyesebb szinezetet ad a szellemi életnek. Már most az
élet egésze csak akkor sikerülhet, ha ezek a különböző fokok élő
vonatkozásban és kölcsönös hatásban maradnak és egymást kiegészítik, ha
az alsók a magasabbakhoz tovább törekszenek és ezek rájuk
visszavonatkoznak, csak ha ezzel minden jogával együtt felismeri
korlátját is és ha minden különös feladatnak az összfeladat fölötte
marad.

De közönségesen mily messze el van az élet az ilyen alakítástól
távolodva, mennyire széjjel esik az ember előtt, mennyire meg van
hasonolva önmagával! Az egész többnyire nem elég erőteljes, hogy a
különböző oldalakat és fokokat összetartsa és egymással kiegyenlítse;
így mindegyikük önállóan lép fel és önmagából uralkodni akar az egészen;
nemcsak hogy az alantas zártságával és szilárdságával azzal fenyegeti az
életet, hogy lehúzza, a magasabb is elveszti teljes erejét, sőt
szellemiségében is fenyegetve van, ha az élet összefüggéséből kilép és
mozgásával szemben bezárkózik. Így mutatják ezt a vallási terület
tapasztalatai teljes világossággal; nevezetesen ott, a hol a vallás
teljesen egyeduralkodóul adta magát, a kicsinyesen emberibe és szűkösbe
jutott. Általában véve a fokok amaz izolálása merev szűkítéseket és ép
oly kemény, mint kilátástalan harczokat idéz elő, minden fok létrehozza
a maga saját dogmatizmusát, az életalakítás a párt szempontja alá kerül,
az önmaga fentartására és a többiekkel szemben való keresztülvitelére
való gond az egésznek előbbrevitelét mellékesnek tünteti fel, az
emberiség legjobb erői fölemésztődnek az ilyen összeütközésben. Az a
szellemi élet sorsa nálunk, hogy nemcsak kifelé, hanem önmagában is
folytonos harczot kell viselnie és hogy a harcz mindkét módja csaknem
összeelegyedik egymással. A történelem folyama azonban úgy látszik,
mintha nem csökkentené, hanem inkább fokozná a bonyodalmat; avagy volt-e
valaha idő, a mely annyira pártokra szakadt, mint a miénk?

Az a meghasonlás azonban semmiképen sem a merő individuumok hibája,
végeredményben onnan ered, hogy magában a valóság tényálladékában az
alacsony semmikép sem megy egészen a fölemelkedő mozgalomba, hanem ezzel
szemben önállóságot tart meg; így a természet birodalma legnagyobbrészt
a szellemi élettel való minden vonatkozásnélkül valónak látszik, így a
szellemi élet maga is széles kiterjedésben az önállóságra és
lényegképzésre való irány nélkül fejlődik ki. Az erők sok tekintetben
elválnak és értelem nélkül szétömlenek az ürességbe, vagy ők is alantas
czélok szolgálatába vonatnak. Ez belevág az összállapotba és az
individuumokat védteleneknek tünteti fel az akadálylyal szemben.

A bonyodalom tetőpontját azonban csak akkor érjük el, ha a
világkörnyezet ellenállását, melylyel különböző pontokon találkoztunk,
egy egészbe foglaljuk és mint egészet fontoljuk meg. Az általunk
képviselt meggyőződést különös erővel érinti, mert csak az a gondolat
vezeti, hogy az ember avval, a mit szellemileg alkot és szellemileg
önmagából csinál, nem a saját körében mozog, hanem közvetlenül a
világélethez tartozik; hiszen szellemi élet nekünk annyi, mint alkotó
életbe való elhelyezés és az az alkotó élet sohasem lehet az egyesnek a
dolga, hanem csak az egészé. A mi különösség van bennünk, annak is itt
csak akkor van joga és értéke, ha az egyénre támaszkodik és általa
alakíttatik. Ily módon életünk, a mennyiben önálló szellemiséget nyer, a
mindenség hatása, a mindenség önkimélyítése. A mindenség ily
önkimélyítésétől azonban azt lehet várni, sőt szükségszerűen követelni,
hogy elegendő ereje legyen arra, hogy önmagát érvényesítse és a dolgok
menetét irányítsa: a mi szellemi élet megered, annak ha nem is egy
csapásra, de legalább biztos fejlődésben uralomra kell juttatni magát és
meg kell törnie minden ellenállást. Máskülönben a világélet
elviselhetetlen ellenmondást rejtene magában olyan mű kezdődnék, melyben
nincs meg az önmaga keresztülvitelére való erő; az ember azonban, a
kivel szemben az a czél magas követelményeket támaszt, a kinek mellette
vagy ellene döntenie kell, kínos bizonytalanságba kerülne s végül
szellemileg össze kellene benne törnie. Már pedig nekünk embereknek a
világtörténés nagyon is átlátszatlan, semhogy teljesen részvéttelennek
nyilváníthatnók cselekvésünk és eljárásunk számára, különösen pedig a
valláshoz való fordulás azzal, hogy új életmélységet nyit, megadja a
lehetőséget, hogy valami, a mi eleinte akadálynak tűnik fel, végül
előmozdítónak bizonyuljon; sok élettapasztalat valóságot ad ennek a
lehetőségnek. Mindazzal szemben azonban, a mi egyes dolog abból fenforog
vagy legalább nyitva marad, az egésznek elfogulatlan szemlélése nem
vonhatja ki magát az alól a benyomás alól, hogy a világtörténés mereven
közömbös minden iránt, a mi belső képzés nálunk végbemegy; a belső
mozgalom úgy tűnik, hogy roppant ellentállások ellen nem tud fölvergődni
és nem tud önálló birodalommá alakulni. Így látszatra abba az
ellenmondásba esünk és közel áll az a fordulat, hogy minden mozgalmat az
önálló szellemiség felé merő képzelődésnek nyilvánítsunk s ezzel minden
e felé való ösztönt alapjában leromboljunk. A világ, melyet az ember
belülről akarna felfogni és sajátjává tenni, úgy tűnik fel, mintha
ridegen visszautasítaná és örökre bezárulna előtte.

Az ilyen fordulat tényleg elkerülhetetlen volna, ha a szellemi élet nem
volna más, mint a hogy a közönséges felfogás tartja: individuális lelki
folyamatok elhelyezése és kombinálása, gondolataink merő ide-oda dobása.
Láttuk azonban, hogy a szellemi élet lényegesen több, az életnek új
módja, egy új fok megragadása, igazi valóság alkotása, az egésznek
erejéből való teremtés. Ebben van világjelleme és ezt mindaz, a mi kívül
történik, a legkevésbbé sem teheti kétségessé; minden homály a
periferián a legkevésbbé sem tudja megrendíteni a bizonyosságot az élet
magvában. E mellett mint láttuk, különösen az jön számba, hogy az élet
benső mozgalma az ellenállások által nem reked meg, hanem új munkára
össztönöztetik, hogy az ellenállásokkal belső továbbképzést kell
szembeállítani.

E szerint az ügy folyamatban marad és a világ nincs előlünk elzárva,
törekvésünkkel nem kell magunkat benne elhagyatottaknak éreznünk, nem
esünk ki az egésznek mozgásából. A kétség most már merőben a belső
gyöngeség jelévé válik, a külső világ tekintete csak azon tud erőt
venni, a ki nem tud belső tekintetet szembeállítani vele, a ki a
mindenségéletről belülről nem biztos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
az ellenmondást szabad könnyen vennünk és figyelmen kívül hagynunk. A
meredek szakadék a világ kivülről és belülről való tekintete között
tagadhatatlanul sajátságosan alakítja úgy világunk összképét, mint
életünk feladatát. Ez a világ ellentétével és folyton fokozódó harczával
nem lehet a valóság egésze és nem találhatja önmagában végső
befejezését; a létnek különös módja, a melynek további kapcsolatokban
kell állni, hogy egyáltalában fenn tudjon maradni és valamiféle értelmet
nyerjen. Cselekvésünk pedig nem találja ebben az ellenmondásokkal teljes
világban végső czéljait, a harcz közben az átfoglaló és fölényes
szellemiség világára kell irányítva lennie. A gazdag bensőség világa és
ennek eleven jelenléte nélkül minden törekvés el volna veszve, a mely a
harcz és ellenmondás világában nem jut győzelemre. A valóságnak ez az
össztekintete bizonyára rejtélyes marad és minden kisérlet, hogy egy
sima formulában feloldjuk, nem egyéb, mint ellaposítás; így tisztelnünk
kell a titkot a nélkül, hogy ezzel a romantika módjára a sötétség
dicsőítésébe esnénk. Elég világosan látjuk, hova vezet utunk iránya. Az
oly nagy mozgalmakkal és bonyodalmakkal teljes világgal szemben nem
lelhetjük főfeladatunkat a merő szemlélésben, nem találhatjuk üdvünket
egy merő egyensúlyi állapot helyreállításában, hanem küzdőtársaknak kell
lennünk s a haza gondjainak és fáradalmainak ilyen magunkra-vállalásával
leírhatatlan nagyságot érünk el; így arról van szó, hogy teljes erővel
beledobjuk magunkat a mozgalomba, abban a sziklaszilárd hitben, hogy
semminek sem lehet elvesznie abból, a mi a mindenség-élet belső
szükségszerűségének szolgál. Akkor nekünk magunknak örömünkre válhatik,
hogy a kétségek legyőzésére nincs szükségünk külső jelekre, hanem belső
felkapaszkodás által, a szellem és erő bizonyítékai által uraikká
váljunk. És világunknak minden készületlensége nem ijeszthet meg minket,
ha ezt mint további összefüggések egy tagját értjük meg s benne inkább
kezdetet látunk, mint befejezést.

Életünk akkor is megtartja értelmét és értékét, ha inkább belső
előrehatolás, mint külső legyőzés, inkább az erők kiképzése és gyűjtése,
mint a czélok teljes elérése. Ez volt Luther meggyőződése is mikor ezt
mondta: «Még nincs megtéve és még nem történt meg, de folyamatban és
lendületben van, nem a vég, hanem az út.»

A dolgok ily állása elkerülhetetlenül előhívja a halhatatlanság
problémáját; nemcsak az alantas élet-mohósága, kielégíthetetlen
többetakarás, hanem a szellemi élet kényszerítő vágya is ehhez vonz. Az
újkor e kérdés igenlését nyilvánvalóan nagyon megnehezítette. Már a
világ megmérhetetlen térbeli és időbeli kiterjedése is más világításba
helyezi a kérdést, mint akkor, a mikor a föld úgy tünt fel, mint a
világegyetem középpontja és a világ egész területe csekély időközben
bejárhatónak látszott; e mellett egyre világosabban ismerjük fel minden
szellemi tevékenységnek függését a testi feltételektől. Ha továbbá csak
a szellemi életben való részvétel ad az embernek kiváló állást, akkor a
szellemi mozgalom kicsinyessége a legtöbb ponton megütődést kell hogy
keltsen; még a hol a szellemi élet a nevelés folytán valamennyire
fölébresztetett is, az élet folyamán gyakran csaknem teljesen elalszik
és a szellemi mozgalom teljesen eltűnik a sivár filiszterségben és
neveletlenségben. A lélek mintha kialudt volna, mikor a test még él. Mit
ér az ilyen halott lelkeknek a továbbélés ezen léten túl? Végül a
szellemi életről való kitágult fogalmak is mind erősebben éreztetik a
nekünk adatott létformák szűkösségét és föltételességét, nekünk nem
megy, mint a régebbi gondolkodásmódnak, föltétlenül szerencseszámba,
hogy ezt a különös létformát minden szűkségével és véletlenségével
minden időn át tovább vonszoljuk, nem egy van köztünk, a ki inkább
választaná a teljes megsemmisülést, mint az ilyen merev
lebilincseltséget és rabságot.

Akármennyi szól is ellene az újkorban az igenlésnek, a merev tagadás is
lehetetlenné válik, a mint az életnek az a képe, melyet kifejtettünk, el
van ismerve. Mert az élet szellemi tartalma szerint nemcsak az egyesnél,
hanem az emberiség egészében is teljes-tökéletesen elkészületlennek
mutatkozik, mint merőben kezdete az útnak és nincs semmiféle remény,
hogy a legközelebbi létkör valaha is az ész birodalmává változzék, sőt
ha a haladással a bonyodalmak is nőnek, akkor az egész szellemiség felé
való mozgalomnak értelmetlenné kell válnia. Ma ilyen állapotnak kell a
végső lezáródást hoznia, ha a szellemi élet fejlődése nem terjed ezentúl
és nem engedi az egyest is, hogy részt vegyen ebben a tovább
megmaradásban. Természetesen ez a megmaradás csak a szellemi magra
szorítkozhatik, a mely bennünk el van vetve és előállhat az a kérdés,
vajjon ha az élet lefolyása a hajlamot nem emeli szellemi energiává és
nem teszi önálló életfolyammá, lesz-e az élet ezen a helyen
továbbhaladás és nem használja-e fel erejét másvalahol.

Minden a jövőbe való töprengésnél fontosabb az a tény, hogy nálunk már
most időkfeletti élet képződik, hogy az ember részt tud nyerni az
örökkévalóságból és végtelenségből és pedig – ez a fődolog – nemcsak
egyes tevékenységeivel, pl. gondolkodó képességével, hanem létének egy
részével; a mi ebben a nyereség, az nem válhatik teljesen az idő
áldozatává.

Mindazonáltal e kérdésben sokkal több sötétség marad, semhogy életünk
előterében állhatna; tehát csak a dogmatikus tagadást utasítsuk el. Hogy
ennek a sötétségnek megvan az az előnye, hogy törekvésünket ennél az
életnél megrögzíti, a mely oly sok tennivalót ad nekünk és egyúttal a
cselekvéstől távoltartja a jutalom gondolatát, azt nem kisebb ember mint
Kant juttatta érvényre a praktikus ész kritikájában. Ennek a kérdésnek
mélyreható tagolását ezekkel a szavakkal fejezi be: «Tehát itt is helyes
az, hogy a kifürkészhetetlen bölcsesség, mely által létezünk,
nemkevésbbé tiszteletreméltó abban, a mit megtagadott tőlünk, mint
abban, a miből részt juttatott nekünk.»


Következések az egyén életére.

Mint minden életalakításnak, a miénknek is az egyén létén kell
megbizonyítania magát; meg is teszi ezt, midőn az egyes élet elé is
jelentékeny feladatot állít, belső összefüggést ad neki, kiragadja az
ellentmondásokból, melyek máskülönben elpusztítással fenyegetik. Ezek az
ellenmodások azonban abban gyökereznek, hogy az ember mint gondolkodó
lény fölébe nő a természetnek és nem talál már benne kielégülést,
azonban létének átlagában a szellemi tevékenység nem elég erős arra,
hogy új életet hozzon létre; így az ember bizonytalanul lebeg a középen
és mivel a segítségre való kisérletek hamar elégteleneknek bizonyulnak,
az egész végül bús rezignáczióban végződik és az élet, Schopenhauerrel
szólva, olyan üzletnek tűnik fel, a mely nem fedezi a kiadásait.

Az élet lefolyása a különböző életkorokon át, a hogy a tapasztalás
mutatja, úgy mutatkozik mint fölemelkedés és leszállás, ezzel azonban
mint túlnyomó veszteség, mint nagy kiábrándulás. Az életbe való
belépéskor az egyént övéinek szük köre örömmel üdvözli és gyöngéden
ápolja, felnövekvésekor is szeretet és jóság őrzik útját és ha fájdalmak
és gondok nem hiányoznak is, az életalakítást és életkedvet nem zavarják
lényegesen. Mivel a függés még nem idéz elő nyomást, a gyermekkor az
ártatlan öröm állapotát fejleszti ki, melybe a későbbi élet gyakran mint
elvesztett paradicsomba kivánkozik vissza. Azután azonban feltámad a
függetlenség után való vágy, az élet a szabadba és a messzeségbe
törekszik, az ember saját útjait követi, a barátság és szerelem révén új
összeköttetéseket szerez a természettől adottakkal szemben, új ösztönei
támadnak, új kivánságai kelnek fel, duzadó érzéki erő hoz a szellemi
életnek is termékeny ösztönzéseket. A végtelenbe megy ekkor a vágyódás
és reménykedés, korlátlan lehetőségek között válogathat a törekvő
szellem, a friss erő eredeti felduzzadása azt az érzést idézi elő, hogy
a világ éppen most kezdi igazi folyását, csak most ragyog a nap
teljesen, a gyönyör és szerelem csak most fejti ki egész varázsát. A
mult e mellett könnyen úgy tűnik fel, mint merő előzetes foka annak, a
mi most az eldöntés stádiumába lép, most kovácsolódik a jövő, most
mutatkozik meg az útja minden következő időnek. Az ifjúság nem gondolhat
ilyen nagyot magáról a nélkül, hogy sok gondot és fájdalmat magára ne
vegyen, a magasratörő tervek különös erővel éreztetik a meglévő
állapottal levő elégtelenséget és ellenhatást. De az örömteljes
erő-tudat ebből inkább ösztönzést merít az életre, mint akadályozást,
szilárd hit is dolgozik az ész hatalmában és az emberi igazságosságban,
nem különben a szabad cselekvés fölényében való hit minden merev
mechanizmus fölött.

A tervezgetések idejéből az ember a férfikorral belép a munka idejébe,
most már meg kell feszítenie karjait, képességét tettel kell igazolnia,
hivatást vállal, saját otthont alapít. Ez nem történhetik meg az élet
bizonyos összeszűkítése nélkül, nyugodt pályára térés nélkül. Mikor
azonban az ifjúság forrongása elröpül, kárpótlásul az élet szorosabban
összefonódik a valósággal és szilárdabb talajt nyer; a czélok
világosabban állanak szem előtt és az értük való tevékenység biztosságot
nyer. A termékeny munkából szeretet és öröm bugyog ki, odaadásra és
áldozatokra hajthat, az életnek ethikai nevelő ereje félreismerhetetlen.
De minden ilyen eredmény mellett az élet további lefolyásában eljut egy
kritikus pontra, egész létünk legkritikusabb pontjára. A munka felé
fordulás arra kényszerít, hogy szemünket az eredményre irányítsuk és
evvel eltéríti az embert saját belsejétől, az élet súlypontját
mindjobban áthelyezi a környezethez való viszonyba és az egyént a
környezet kívánságainak szolgájává teszi. Ez nem eredményez súlyos
zavart mind addig, a míg az ifjúság ereje még tart és a napi munkát
megmelegíti; de ez a tűz lassankint kialszik, a természet ifjúi ereje
mindjobban ellankad és kérdés most már, vajjon pótolható-e valamikép, a
mi ezzel elvész. Ezzel azonban el van érve a kritikus pont és az élet
elhatározás előtt áll. Csak szellemi erő pótolhatja a hanyatló
természetet, de csak akkor pótolhatja, ha a szellemi inditék, a mely az
egyént érte, eléggé gyökeret vert benne, hogy önnálló életet élhessen és
fölvegye a harczot az akadályokkal szemben. Ez azonban mint a
tagadhatatlan szemlátomás megmutatja, a legtöbb esetben nem történik
meg, a szellemi életet sem önmaga, sem a társadalmi élet hajtószerkezete
nem tartja fenn: ez azonban épen a mi fejtegetéseink szerint annyiban
jelent merev ellentmondást, a mennyiben a szellemi életnek a bensőség
önnállóvá válásában van a lényege; ha ezzel szemben idegen rendnek
hajtatik alája, akkor ellaposodik és önmagától elidegenedik, végül merő
látszattá sülyed alá. Ezt az egyénnek saját testén is éreznie kell; nem
lehet elsősorban kifelé tekinteni és a környezetre való hatást
mérlegelni a nélkül, hogy az élet ereje ne sülyedjen és érzelmei el ne
lankadjanak, hiszen akkor belső önfentartás helyett a hatás és
ellenhatás merő kicserélődése lesz; az eredeti alkotás ekkor helyet ad a
renyhe megszokásnak és mindjobban kiterjed a szellemtelen
mechanizálódás. A munka routinná sülyed és a mit a tüzes szerelem
teremtett, azt a mindennapi megszokásnak és hűvös érdekszámításnak kell
fáradságosan fentartania. Az ifjúság örömteljes enthuziasmusa józan
realizmusnak enged tért, a viszonyok tehetetlenségi ellenállása, melyet
az ifjúság oly kevésre értékelt, most teljes elismerésre jut és megbénul
minden merész föllendülést, ugyanez szól a kicsinek és közönségesnek a
hatalmára, valamint a véletlenére, a mely gyakran hosszú munkát és jól
megalapozott terveket könnyű játékkal rombol el. Lehet-e az egyéntől
rossz néven venni, ha ilyen benyomások és tapasztalatok alatt felhagy a
dolgok feletti uralom vágyával és lehetőleg a környezetéhez való
alkalmazkodásra igyekszik? A társadalmi élet is, melybe most az egyén
szolgálatkészen beilleszkedik, szintén buzgón azon van, hogy ellene
hasson a belső üresség érzésének. A társadalom nem fukarkodik a
munkaeredmény elismerésével, tudja a módját, hogyan kell az egyén
becsvágyát felingerelni és hiúságát foglalkoztatni, fáradhatatlan
buzgalommal mulatságokat, szórakozásokat, játékokat, sportokat eszel ki,
melyek mint a valódi élet szurogátumai a pillanat szenvedélyes
izgalmával el tudják leplezni az egésznek ürességét. Az üresség érzését
elűzni azonban még nem annyi, mint magát az ürességet legyőzni; minden
mesterségesen létrehozott izgalomban a lelkek nem élnek valóságos
életet, belsőleg halott lelkek. És ekkor gyakran fájdalmas vágyódás
támad a gyermekkor után, mikor az élet széles távlatban állott az ember
előtt, mikor a lehetőségek még nem szorultak össze, mikor az erek
erőteljesebben lüktettek.

Végül a munkára való erők felmondják a szolgálatot, vissza kell lépni a
munkától, beáll az aggkor. Ez a búcsú a munkától, mely mindjobban
teherré vált, kezdetben mint megkönnyebbülés és szabadulás hathat, most
a nyugalom lesz örömmé, a kemény harcz kialszik, lágyabb hangulat támad
fel, mint részt nem vevő néző az ember igazságosabb lesz itéletében. Az
aggkor a kontempláczió ideje, de a kontempláczió itt elvált a
produkcziótól s így a mi bölcsesség itt keletkezik, bágyadt és
terméketlen karakterű, inkább alkalmas arra, hogy az élettől való
megválást megkönnyítse, mint hogy utólag életet adjon neki. A világítás,
melyet az élet innen kap, inkább a pesszimizmusnak kedvező, mint az
optimizmusnak. A természet mindegyikünknek tőkét adott az életre, de ez
a tőke korlátolt volt és mi lassankint fölemésztettük; mit kezdjünk most
már? Volt egy s más sikerünk, de ezek elfeledtették és elsatnyították a
lelket és önmaguk is bizonytalanná válnak, ha az életnek értelme és
értéke iránt kétség támad. És hogyne támadna fel itt? Pillanatról
pillanatra törekedtünk és minden újabb magaslat elérésével azt reméltük,
már az utolsó meredekre kapaszkodunk fel, de mind új csúcsok tüntek fel
és arra kényszerítetettek, hogy mind tovább és tovább vándoroljunk. Az
élet nem tért magához és nem foglalta össze egy egészbe magát; így tehát
nem volt mit szembehelyeznünk az idő folyamával, hanem védtelenül
sodródtunk vele. A boldogságban való reménykedésben és várakozásban, a
mely valahonnan jöhetne, elfutott előlünk a jelen és végül az egész
élet, inkább keresés volt és kapkodás az élet után, élni akarás inkább,
mint igazi élet.

Bizonyos vigasztalást szerez ennek az életnek az a gondolat, hogy
munkánk egy új nemzedéknek felsarjadására szolgált s fáradságunk ennek
esik javára. De ad-e ez az életnek elegendő értelmet? Mit tegyünk azzal,
ha ez az új nemzedék megint csak egy másikat készít elő és ez megint
másikat, ha mindegyik tovább tolja a kérdést és ezzel az élet mindig a
keresésnél marad, sohasem állapodik meg? Végül azután a szenvedések
egész beláthatatlan lánczolata úgy tűnik fel, mint merő eszköz a
természeti élet fentartására és nagy tévedéssé válik, hogy önczélnak
képzeljük magunkat és az élet tartalmára vágyakozunk. Hisz akkor minden
ilyen nagyság nem más, mint merő illuzió, mely csak azért csalogat
bennünket, hogy renyheségünkből felrázzon. Mi mind merő átmeneti pontjai
vagyunk az életnek, hullámok, melyek összegomolyodnak és azután azonnal
szétfolynak, hullámok, melyek mindegyike után azonnal egy másik kél,
hogy a helyét elfoglalja. A dolgok ilyen állapota felől lehet
csalódással élni addig, a míg a szem csak egyes történésekre tapad, a
mint azonban áttekintő gondolkodás egy egészbe foglalja össze a
tapasztalatokat, nem lehet elkerülni az ily módon értelem nélkül való
élet teljes tagadását.

Ugyanerre az eredményre hatnak azok a merev ellentmondások, melyeket az
egyén élete mutat fel. Az egyén, nevezetesen a modern kutatás
kiélesedett tekintete számára, teljes-tökéletesen úgy tűnik fel, mint a
világlánczolatnak merőben egy darabja, legmélyebb belsejéig megkötve és
egyértelműen meghatározva, egyúttal azonban lehetetlen, hogy lemondjon
minden saját döntéséről, mert akkor egyáltalán nem marad fönn számára
semmi és élete egy átlátszatlan történés merő szemléletévé változik. A
dolgok amaz egymásmellettisége továbbá, mely a tapasztalatban jelen van,
az egyest minden cselekvésével teljesen közönbösnek tünteti fel a
megmérhetetlen világegyetem, valamint az óriási tömegű emberi együttlét
számára, balgaságnak látszik valami különösnek lenni és valami különös
jelentőséget akarni. De veheti-e az egyén és szabad-e magát közönbösnek
vennie a nélkül, hogy minden ösztön az életre, minden munka az élet
fölépítésére, minden törekvés egy egyéniség kiképzésére értelmetlenné
nem váljék és össze ne omoljon? Továbbá az ember a tapasztalat
birodalmában saját énjének házába van bezárva és minden cselekvésének e
pont jóllétére kell irányulnia, teljességgel lehetetlennek látszik ezt a
házat elhagyni és másban részt venni. De az ilyen bezáródást egyúttal
elviselhetetlen elhagyatottságnak is érzi, vágyódik részvétre és
szeretetre és maga is ezt akar tanusítani. De a nyomasztó szorultságnak
minden felismerése és érzése sem vezet ki belőle: csak abban látszunk a
többi természettel szemben fölényben, hogy fájdalmasan érezzük a
megkötöttséget, mely máskülönben észrevétlen marad.

Mindezen pontokon egy rajtuk végigmenő ellentmondást ismerünk fel:
valami új zsendül ki bennünk és új czélokat tart elénk, de nincs meg a
teljes önnállósága és egyúttal az ereje sem ezeknek a czéloknak az
elérésére. A merő természet elégtelenné válik nekünk, de új életre nem
jutunk.

Meg kell-e hogy adjuk magunkat ennek az ellentmondásnak, mint valami
elkerülhetetlen végzetnek és ezzel mondjunk le az élet értelméről? Ezt
kellene tennünk, ha a rajzolt lét volna az egész valóság, de nem kell
ezt tennünk, ha az önnálló szellemi élet elismerése és elsajátítása
megnyitja a mindenség mélységét és azt az adott létet, mint egy
különleges világ-állapotot ismerteti fel. A bonyodalmak, melyek létünket
korlátozzák és értelmetlenné válással fenyegetik, ezzel ugyan nem tünnek
el, de fölébe emelkedünk hatáskörüknek és olyan álláspontot nyerünk, a
melyből kiindulva ellenük lehet hatni. Mert ha azzal a fordulattal részt
nyerhetünk egy eredeti életben, egy belülről és az egészből való
életben, munkatársak lettünk egy igazi valóság fölépítésében, sőt a
végső elmélyedésben végtelen, örök, alkotó életet találunk mint saját
életünket belénk helyezve, így tehát nem csupán egy nekünk kiosztott
szerepet játszunk, hanem az élet teljes értelmében tulajdonunkká válik,
aktiv viszonyba jutunk a valósággal, lehetővé válik, hogy
megszabaduljunk a fentebb rajzolt ellentmondásoktól és az élet
lefolyását megóvhatjuk attól a gyászos sülyedéstől. Erre vonatkozólag
különösen ez esik latba: az egyes élet az egésznek életétől függ és e
nélkül nem képes semmire, ezen a bizonyos helyen azonban az egyesnek
elhatározása és hozzáfordulása nélkülözhetetlen, hogy az életet
fentartsuk és továbbvigyük, itt rajta is múlik a dolog és gyarapítójává
válhatik a szellem birodalmának.

Az ilyen fordulattal egy eredeti és szabad élet állhat a sorssal szembe
és az ember léte harczczvá válhatik a szabadság és sors között; akkor
eltűnik a közönbösség is, melynek az ember ki volt szolgáltatva; akkor
az egésznek jelenné válása is szétrobbanthatja az egyes helyen azt a
szük házat, legyőzheti az elhagyatottságot, a szeretet és részvét nagy
hullámai ömlenek át minden emberi léten. Akkor az egyén sorsa is át lesz
vive az emberiség összsorsára, ezáltal megtisztul és megnemesedik. Hogy
ez mennyit jelent, megmutatják a nagy világvallások.

Mindezek a fordulatok és fölemelkedések arra az egy alapvető tényre
mutatnak vissza, hogy azzal a fordulattal az egyes élete első sorban nem
a környezetéhez való viszony többé, hanem a benne belsőleg jelenlevő
szellemi élethez való viszony; ez meg kell hogy változtassa az
összjellemet a mai fogalmazással szemben. Az élet sikerülése nem függ a
kifelé való sikerektől, hanem saját felépítésétől; legfőbb czélját abban
találja, hogy önálló élet-czentrummá, szellemi energiává váljon. Ez
sokkal többet jelent, mint egy subjektiv jólérzés nyereségét, többet
mint különös tevékenységek kifejtését a megismerésben, érzésben és
akarásban, többet mint egy morális karakter kiképzését. Mert ez csak egy
különös, természetesen nagyon jelentékeny oldala a szellemi energiává
való képzésnek; amaz azonban az önmagában való lét kiküzdését jelenti a
teljes tevékenység által, mely a tárgyat, az önálló életkör alakítását
is magában foglalja, a mely életkör minden különössége mellett sem lép
ki a valóság egészéből, hanem jelenlevőnek tartja. A helyes értelemben
önmagunkban vagyunk és egyúttal közvetlenül a nagy mindenség életében
állunk.

Ezzel megmérhetetlen tevékenység nyílik meg az egyes számára is, de ez a
tevékenység nem fog határtalan messzeségekbe menni és nem hagyja az
egész életet merő mozgássá átalakítani, hanem a törekvés egész
szélességében meg fogja tartani a kiinduló pontot és önmagához fog
visszatérni; hiszen végre is nem valami messze és idegen felé törekszik,
hanem saját lényege felé s minden igazi élet önmagának keresése és
kiküzdése.

Az is erősen belenyúlik az egyes élet értékelésébe, hogy a szellemi élet
önállóságának elismerése még jobban érezteti az emberi képesség
elégtelenségét, az ellentmondást amaz élet szubsztancziája és létezési
formája között s még elégtelenebbé teszi az emberi eredményt. A
végtelennek a végesben, az idők felett állónak az idő alá vetettben, az
alkotónak az adottban és kötöttben kell hatalomra és hathatósságra
jutnia, ez a mozgás szüntelen izgalomba ejt minket, sohasem juthat a
keresésből és törekvésből tiszta lezáródásra. Ez az ellentmondásokkal
teljes helyzet az emberi munka magaslatán teljes tisztasággal volt
jelen: a legnemesebb emberek csinálták maguknak a legtöbb morális
skrupulust, «a szentek bűnösöknek és a bűnösök szenteknek tartják
magukat» (Pascal). A legnagyobb művészek fájdalmasan érezték a
távolságot akarásuk és a közt, a mit meg tudtak csinálni és a legnagyobb
gondolkodók abban találták főfeladatukat, hogy ellene hassanak az emberi
megismerő képesség túlbecsülésének és megállapítsák határait. E miatt
azonban az embernek nem kell elcsüggednie; egy kicsiség, melyet belsőleg
átélünk, közvetlenül egy nagyságról tanuskodik, felrázó, fölemelő,
továbbhajtó erők jelenlétéről; ezek is lényünkhöz tartoznak és nem
engednek, minden készületlensége ellenére sem, kételkedni életünk
tartalmában. E mellett különös fontosságú, hogy ez a mozgalom nem merül
ki egyes ösztönzésekben, hanem minden sokfélesége egyetlen czélra
szolgál «az ember fölemelésére szellemi energiává, egy új, szellemi
ember születésére. Mert az embernek kétszer kell születnie, egyszer
természet szerint s aztán szellemileg, mint a brahmin» (Hegel). Ebben az
értelemben azonban valamennyien brahminok vagyunk, mert mindegyikünk, ha
életköre külsőleg még oly szerény is, belülről nézve világtény, mely
közvetlenül részt vehet az egésznek életében és ezt a maga helyén
előbbre tudja vinni. «Isten mindíg találkozik önmagával; az emberben
lévő isten az emberben találja meg magát. Ezért senkinek sincs oka
kicsinyre becsülni magát, a legnagyobbakkal szemben sem» (Goethe).

Ha ez így van az embernél, akkor ellentállhat azoknak a veszedelmeknek,
melyek életét rövid föllendülés után azzal fenyegetik, hogy megreked és
sülyedésbe jut; a fizikai ifjúsággal szembeállíthatja a szellemit és a
megmerevedő mechanizmussal szemben friss folyamatban tarthatja az
életet. Egész karaktere meg van változva azáltal, hogy most már nem
csupán történik velünk és nem kívülről szakad ránk, hanem nekünk
magunknak kell elkészítenünk és csak akkor nyerhetjük igazán
tulajdonunkká, hogy most már nem egyes történések következnek többé
értelmetlen zűrzavarban, melyek egy ideig izgatnak bennünket, hogy aztán
megint eltünjenek, hanem a keringéssel és változással szemben
megmaradunk egy főirányban, az amaz összczélért való munkában egy idők
felett álló jelent alkotunk, itt mindent, a mi az élet belső
előbbremenetelének szolgál, megtartunk és fokozni tudunk.
Tapasztalatokon, harczokon és nyereségeken, sőt veszteségeken át is itt
az életnek egy belső fölépítése mehet végbe, az élet mindjobban önmagára
alapíthatja magát és ilyen önállósággal egyúttal eredetiséget is érhet
el. Akkor lefolyása révén sokat nyerhetünk, akkor ennek a lefolyásnak
szüntelen feszültsége lesz. Akkor nem mehet igazi bölcsesség számba,
hogy a szenvedést, a mely ért bennünket, egyszerűen lerázzuk és
lehetőleg minden nyomot kiírtsunk belőle, hanem a szenvedésnek is az
élet fölényes egészében jelenvalónak kell lennie és elmélyedésére kell
hatnia, miközben önmagában is megtisztuláson és megnemesedésen megy
keresztül.

Az ilyen belső képzés az élet egész kiterjedése alatt emelkedőben lehet
és a fizikai ifjúság eltávoztával továbbhaladhat egy szellemi ifjúság,
egy szellemi eredetiség növekedésében; az élet itt nem egy adott és
korlátozott tőke fölemésztése, hanem egy új tőke képzése, mely a
mérhetetlenig növekedhetik; elveszettnek kell, hogy számítson az olyan
élet, melynek lefolyása az embert nem teszi belsőleg gazdagabbá. Abból a
szellemi ifjúságból kiindulva bizonyos jogosultságát kell elismerni a
nagy misztikusok követelményének, hogy az ember mindennap fiatalabbá
váljék, mindennap jobban az örökkévalóságba lépjen az időből.

Az ifjúkorba való szentimentális visszatekintés azonban, az arany
napjainak elvesztése miatti jajgatás és panaszkodás most úgy tűnik fel,
mint bágyadt gondolkodásmód kifolyása, sőt mint bizonyság arra, hogy az
élet nem találta meg igazi czentrumát és ezzel belsőleg üres maradt.

Nem kevésbbé mint az ifjúi erő hanyatlásának, ellent lehet állni a munka
mechanizálódásának és szellemtelen routinná való szétomlásának. Itt nem
annyira a külső dolgoknak, mint inkább saját gyöngeségünknek és
ürességünknek válunk áldozatává, képtelenségünknek arra, hogy a munkával
szemben az egész ember művét megóvjuk és belőle lelkesítsük át a munkát.
Ez azonban nevezetesen ott történhetik, a hol elismertetik, hogy a
szellemiséghez való fordulással egy új élet nyeréséről van szó, egy
valódi lény képzéséről, nem pedig csupán egyes tevékenységek
megerősítéséről. Mindenütt arra jutunk, hogy életünkbe nem kívülről jut
és nem is juthat a tartalom és érték, hanem önmagunkból tudunk neki
értéket adni, a mennyiben egy szellemi világ hat bennünk és saját
lényünkké válik.

Mikor az ilyen belső feladathoz való ragaszkodás az életet egy
folytatólagos művé alakítja és a mi kifelé elvész, belülről pótolhatóvá
válik, akkor a későbbi életfokozatok is sajátságos fajtájúak és
sajátságos értékűek lesznek. Olyan javak is, mint az erő és szépség, nem
korlátozódnak az ifjúkorra, a későbbi életkoroknak is részük van bennük,
csak mindig máskép kell, hogy alakuljanak és a fizikaival szemben inkább
a szellemit kell kidomborítaniuk. Rendszerint túlságos korán adjuk meg
magunkat és sokkal kevesebbet csinálunk magunkból, mint a mennyit
lehetne, legrosszabb ellenségünk a saját csüggedtségünk, merő
természethez tapadásunk. Az aggkor sem bágyadt kihangzás, hanem az élet
belső összefoglalása és egyúttal minden külső mérték fölé emelése,
minden merőben emberi értékeléstől való elválasztása. Az élet itt az
előbbi evolutióval szemben bizonyos involutiót hajt végre, önmagához
való visszatérést, de ezzel nem esik az ürességbe, ha magvat nyert és a
világegyetem mozgásába belépett. Innen kiindulva az aggkor úgy tűnik
fel, mint próbaköve az élet egészének, sikerült vagy nem sikerült
voltának.

Így az egyes embernek sem kell minden sorsunk feletti sötétség és minden
külső és belső ellenállás mellett sem elveszettnek tekintenie életét. A
lélek belsejéből fény jön a sötétség ellen és erő az ellenállások ellen.
Belső fölépítésben és energikus harczban, saját cselekvésre való
alapítottságban, az egyes tények fölé egy mű egészébe való emelkedésben,
abban a törekvésben, hogy szellemi energiává váljunk és evvel biztos
horgonyt vessünk a valóság egészében, találhatunk nagyságot és
készséget, örömteljes élet-hittel elkergethetünk minden bús kétséget.
Mivel azonban minderre az ember csak egy szellemi világ összefüggéseiben
és saját erejére támaszkodva képes, az erő és érték öntudata emellett
mentes marad a hiú ön-túlbecsülésfől és épen nagysága teszi szembetünővé
az ember határait.


Következmények a jelen helyzetére.

A jelen sajátszerű helyzetével a bevezető fejezetek eléggé foglalkoztak;
ezen a helyen csak annak megkérdezéséről van szó, hogy az általunk
kifejtett alapmeggyőződés tud-e valamelyes segítséget kapni korunk
zűrzavarai és harczai számára és egyúttal ki tudja-e evvel mutatni a
jogát. A milyen bizonyosan az élet nem merő alkalmazása általános
elveknek, mint a hogy ezt a felvilágosodás kora vélte, – egy
gondolatvilág háttere nélkül szellemi harczok lehetetlenek.

Már most, az élet egészét és bensőségét tekintve, a jelen főtulajdonsága
a széles széjjeloszlásban, sőt a különböző mozgalmak merev ellenséges
voltában áll; ezért mindenekelőtt azt kell vizsgálni, vajjon az összes
főpontokon, a hol ez történik és az élet széthasadozásával fenyeget, az
általunk képviselt megerősödés ad-e eszközöket az ellenhatásra és
igéri-e az élet újra-összehozását. Ez a jelen legsürgősebb követelése,
mert ama széthasadozás akadálytalan továbbhaladása alapjában kellene
hogy lerombolja az életet és el kell hogy rabolja szellemi karakterét.

1. A szakadás, mint láttuk, már az élet összalakításának problemájánál
kezdődik; nem kevesebb mint ötféle különböző módot láttunk különválni,
melyek mindegyike az egészen uralkodni akart és az életet önmagából
akarta képezni. A míg ez a sokaság egy egyetlen síkon találkozik össze,
nem lehet megengesztelődésre gondolni; ez azonban lehetségessé válik, ha
az élet egésze különböző oldalakat és rétegeket folytat le; ezt azonban
akkor teszi, ha benne önálló szellemi élet az emberi helyzet föltételei
között törekszik fel. Különböző oldalakról kell akkor hatni és
mindenféle fokokon továbbhaladni. Ezek az oldalak és fokok aztán
különböző feladatokat hoznak magukkal, különböző színtereket nyújtanak
az életnek, a valóságnak különböző áttekintéseit fejlesztik ki;
személyes élettapasztalatok is belejátszanak, a mennyiben az egyiknek
ilyen, a másiknak más irányt mutatnak. Hogy pl. a vallás a kulturmunkán
túl a tiszta bensőség területét fejleszti ki, az lényegesen az
emberiség-élet egészéhez tartozik, sőt a kultura fentartásához is. De
hogy mennyire vesz részt benne az egyes és vajjon oda helyezi-e az élet
súlypontját, az más kérdés. Az a legmélyebb bensőségű világ lehet az
egyiknek merő háttér, míg a másik számára súlyos rázkódások fődologgá
teszik; nem merőben ész dolga, hogy emberek és egész korok, hol inkább
immanensen, hol inkább trancendensen gondolkoznak. Nem kevésbbé
különböző gondolkodásmódok működhetnek a kulturmunkán belül, megfelelően
annak a nagyobb önállóságnak, melyet az egyes élet-területek az újkor
lefolyásakor nyertek; a kutató, a művész, a gyakorlat és technika embere
járhat a saját útjain és e mellett nem kell ellenségekké válniok. Ma az
egész embernek egy alapmeggyőződése és egy főfeladata befoglal minden
különféleséget. Akkor, de csak akkor lehetne a belső közösséggel a
szabadságot összekötni és a türelmetlenséget jobbról és balról
elkerülni, mely minden embert egy tónusra hangolni és egy egyforma
hitvallást rájuk kényszeríteni igyekszik. Egy ilyen összefoglaló és
fölényes feladat azonban felajánlja az önálló szellemiségre és teljes
tevékenységű önmagában-létre való fölemelkedés követelményét; ebbe kell
minden sokféleségnek beleilleszkednie és ennek egyuttal önmagát az
egészből kell megtisztítania és átképeznie. Az ilyen fordulattal
bizonyosan nem tűnnek el egyszerűen az ellentétek és harczok, de most
ellenük lehet dolgozni és az egész ember kulturájára törekedni, szemben
a merő részkulturákkal. Minden egyes életének műve csak növekedhetik, ha
különös feladatát az egész emberére viszi rá.

2. Élesebben hegyeződik ki az ellentét az ember és a világ viszonyánál.
A régi gondolkodásmód, mely az embert és a világot mint lényegileg
rokont tekintette és gondatlanul vitt bele emberi nagyságokat minden
messzeségbe, ma már nem lehet a miénk, megtérés következett be, a
mikrokozmosz nem tekinthető egyszerűen makrokozmosz kifejezésének. Ha
előbb a világot az emberből kiindulólag értették, most az embert kell a
világból megérteni; ez azonban értékelését egyelőre mélyen lenyomja és
azzal fenyeget, hogy egy megmérhetetlen és érthetetlen mindenség elvesző
és közönbös darabjává teszi. Igy legnyilvánvalóbban a külvilághoz való
viszonyában: mily parányi lett itt az emberi kör mindazzal, a mi benne
történik, szemben a tér és idő roppant tömegeivel! Szinte még
fenyegetőbb a belülről való alábbszállítás. A kultura egésze a modern
életben mind kevésbbé tünik úgy fel, mint az ember műve és nyeresége,
hanem mint fölötte álló személytelen hatalom, mely saját szükségből
támad fel és hevesen előre tör, az embert azonban mint merő közeget és
eszközt használja, teljes-tökéletes közönbösen java és baja iránt.
Továbbá a lekicsinyítésre hat az is, hogy míg előbb az ember értékelése
főképen az őt elkülönítő vonásoktól függött és ő mint szellemi lény
büszke magasságban látszott minden természet fölött lebegni; mindjobban
érvényre jut szoros összefüggése a természettel és ez uralkodik a
gondolatokon; az ember különállására itt úgylátszik nem marad semmi
hely. Minden együttvéve arra hat, hogy az embert az előbbi állapottal
szemben mélyen alányomja, sőt gyakran hajlamot idéz elő arra, hogy
kötöttségét, védtelenségét, korlátozottságát erősen hangsúlyozza,
mivoltának kicsiny és alantas vonásait kidomborítsa és az összképet
meghatároztassa, megfoszsza egy különös fontosságban és különös
méltóságban való minden hittől. Ha a XVIII. századnak az ember
fogalmában mindenekelőtt a nagysága állott szeme előtt, akkor a jelenkor
gyakran nem birja eléggé festeni kicsiségét és gyöngeségét.

Mindez azonban csak addig érvényes, a míg az élettel szemben mint
szemlélők viselkedünk; a cselekvéshez nem fordulhatunk anélkül, hogy
tökéletesen más, sőt ellentétes értékelést ne képviseljünk, ha nem is
kifejezett hitvallással, hát legalább a tettünkkel. A cselekvésnek épen
a modern fordulat a láthatatlan világtól a láthatóhoz mindinkább az
embert és hogylétét tette czélpontjává; nemcsak személyes hitvallás
volt, hanem a kor hitvallása is, mikor Ludwig Feuerbach ezt mondta:
«Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember harmadik és
utolsó gondolatom.» Megtalálhatta-e azonban a kor az emberért való
fáradozásban és gondolkozásban főfeladatát a nélkül, hogy az embert
valamiképen nagyra ne tartsa, neki valami értéket ne tulajdonítson? Hogy
kelthetne valami cselekvés lelkesedést, odaadást, önfeláldozást, ha nem
gondolna nagyot czéljairól és nem tartalmazna hitet saját képességében?
A jelen tapasztalat igazolja azt az igazságot. A szabadság és egyenlőség
gondolatai csak úgy lehettek a kor politikai és szocziális törekvésének
fővonásai, hogy az ember magasra értékeltetett és határozottan fölébe
emelkedett az emberalatti természetnek. Mert ebben a természetben csak
kötöttség van; nem ismer egyenlőséget sem, kialakítja az erő és
gyöngeség, egészség és betegség különbségeit stb., egész a rideg
könyörtelenségig. A kötöttségnek és egyenlőtlenségnek csak úgy lehet
ellene hatni, ha van egy más életforrás, mely megnyitja az öntevékenység
lehetőségét és a különbségeken túl egy közös munkát mutat és közös
értékét mindannak, «a mi emberi ábrázatot visel».

Az ember magas becslése az alapja annak a ma oly hatalmasan felduzzadó
törekvésnek is, hogy a kulturéletnek új szocziális strukturát adjunk,
demokratikusat a hagyományos arisztokratikussal szemben. Mert míg a
kultura hagyományos formái szellemi tartalmukat eleinte egy zárt körben
fejlesztették ki és csak itt végbement megszilárdulása után vitték át a
többiekre, most az ilyen fokozat a széles körök igazságtalan
megrövidítésének tekintetik és szenvedélyes buzgósággal követeltetik
mindennek közvetlen átélése és közvetlen közrehatása. Hogy ez mennyire
jogosult és milyen bonyodalmakat hoz magával, azt itt nem lehet
fejtegetni: annyi azonban bizonyos, hogy az ember, minden egyes ember
nagyrabecsülése nélkül, képességében való erős hit nélkül az a mozgalom
a rombolásra kell hogy hasson.

De magasan e politikai és szocziális problémák fölött egy erős vonás áll
bennünk ellent az ember amaz alábecsülésének és forró vágyat kelt, hogy
lényünknek nagyságot adjunk, életünknek értéket szerezzünk. Ezzel
szemben azonban a világszemléletből kiindulva fenntartja magát az
értékelés, a mely az emberben nem lát semmi különöset, – hogy
szabadulunk ettől az ellentmondástól? Csak úgy, ha az embert kétfélének
látjuk: egyszer a természet egy darabjának és e minőségében a természet
rendeléseinek alávetettnek, azután azonban olyan helyszinnek, a hol a
világélet egy fordulata saját mélységébe tör át, olyan mélységbe, a hol
az egyes pontok nem állnak már egy merő egymásmellettiség viszonyában,
hanem a hol az egyes tétel az egésznek életében közvetlenül
részesedhetik és ezzel világlénynyé válhatik. Akkor az ember a világot,
a mely benne fölkél és tevékenységre hivja őt, sőt öntevékenységet ad
neki, szembeállítja a körülötte levő világgal, a mely őt megköti és
megszorítja; akkor tisztán felismerheti, hogy a körülöttünk levő világ
egy egységbe való összefoglalása és az embernek magából ebből a világból
való megértése az emberi szellem műve és hogy az a képesség, hogy a
kicsinyes emberit mint ilyet ismerjük fel és harczot kezdjünk ellene, az
ember nagyságáról tanuskodik. Hogy érezhetné magát az ember kicsinynek,
ha nem működnék benne semmi nagy? Hogy azonban mindez abba az irányba
megy, a melyet a mi meggyőződésünk a szellemi életről és ennek a
mindenségben való helyzetéről követ, azt nem kell fejtegetni. Ebben az
összefüggésben az ember nem azáltal jelentékeny, a mit közvetlen léte
mutat, hanem azáltal, a mi benne keresztültör és azáltal, a mi belőle
lehet; itt egyfelől teljesen elismerhető a korlátozottsága, másfelől és
egyúttal megőrizhető számára a fölényes nagyság és méltóság és egyúttal
az életre való ösztön is.

Az ember fölemésztésének és megsemmisítésének egy lélektelen
kulturproczessus által szintén ellenállhat a mi fogalmazásunk a szellemi
életről. Mert ez a szellemi életet nem úgy fogja fel, mint egy pihenés
és értelem nélkül lefolyó proczesszust, hanem mint az önmagában való lét
kiküzdését; minden mozgalom végül az életnek önmagába való
visszatérésévé válik számára, önmegerősítéssé és önfölemeléssé; a hogy
tett és szabadság ezzel a valóság hordozóivá válnak, épúgy az ember
szellemi élete is végül az elismerés és elsajátítás egy tettén nyugszik.
A kulturának az a személytelensége itt csak közeg és átmeneti
pont-számba mehet, hogy az életet felszabadítsa a kisemberi
minéműségből; ha azonban megszilárdul és uralkodó helyzetet követel,
akkor ama fogalmazásból kiindulólag harczot kell ellene kezdeni, harczot
az élet önállóságának és lelkének fentartására. Az a harcz, minden
kornak ügye, különösen sürgős a jelen helyzetében, akárhogy tele lehet
is nagy veszedelmekkel, megvan benne a végleges győzelem bizonyossága.

A fogalmak merő eltolása által itt persze csak keveset tettünk; az a
fontos, hogy az alapmeggyőződést cselekvésbe és alkotásba alakítsuk át
és ez csak azon a módon történhetik, hogy létünk egész kiterjedésén át
egy az ember és világ ellentétének fölötte álló teljes tevékenységű
szellemi élet emeltessék ki és tétessék a munka színterévé. Minden egyes
terület, mint vallás és morál, de ismerettan és metafizika is nem az
egyes ember színteréről, hanem a szellemi élet színteréről és az élet
tapasztalataiból fejtendő ki; ez egyúttal több tartalmat és biztonságot
fog nekik adni. Hogy azonban ez a követelés hogyan teljesítendő, azt itt
nem lehet közelebbről tárgyalni, itt elég kell hogy legyen az a tény,
hogy az ember nem marad a merő emberhez kötve és hogy életének az önálló
szellemiséghez való fordulattal messze kilátások és nagy feladatok
nyilnak.

3. Különös erősen izgatja korunkat a munka és lélek ellentéte.
Kiélesítésére az alkalmat az adta, hogy a munka elválasztódott az ember
közvetlen lelki állapotától; hogy önálló, óriásira nőtt komplexumokba
halmozódott össze. Ez az emberiség teljesítőképességének fokozása révén
eleinte tiszta haszonnak tünt fel, de hamar súlyos veszedelemmé vált,
mert a munkának ez a megdagadása a lélek ellen fordult s az embert
mindinkább merő eszközzé alacsonyította le. Hogy ez ellen védekezzék, a
lélek belevetette magát a munkától lehetőleg elválasztott állapotiságába
és szabadon lebegő subjektivitást fejlesztett ki, a mely hamar szétesett
volna az ürességbe, ha a művészet nem hozott volna neki amaz élet
összefoglalására és ábrázolására való kisérletével megnemesítő
segítséget. Így a modern élet ellenkező irányban vált széjjel és ez a
széjjelválás mindkét oldalra nézve kár volt. A munka abba a veszedelembe
esik, hogy szellemi tartalmát elveszti s mindjobban merő technikává
válik, mely még virtuozitássá való fokozásában sem ér el szellemi
alkotást; a lélek azonban, ha nem tartja többé a munka össze, feloldódik
egyes rostokra és mindjobban elveszti uralkodó középpontját. Így
keletkezett a kulturának ilyen meghasonlása merő eredménykulturává és
merő hangulatkulturává, techniczizmussá és esztheticzizmussá; ott hosszú
lánczok és minden közvetlenség veszélyeztetése; itt ellenben friss
érzés, de az élet kiszolgáltatása a pillanatnak, a benyomások és
impulzusok szüntelen váltakozásával. A modern egyén gyakran mindkét
oldalra van oszolva és megoldatlan ellentétben marad a kemény munka és a
felületes élvezet között. Az ilyen meghasonlást lehetetlen
végérvényesnek elfogadni; de nem vezethet föléje az oldalak kívülről
való mesterséges össze-verejtekezése, hanem csak az ellentétet belülről
átfoglaló élet kivivása; láttuk, hogyan hat egy önálló és teljes
tevékenységű szellemi élet kiképzése az ilyen czélra. Csak innen lehet
az eredmény- és a hangulatkultura ellentétével egy lényeg-kulturát
szembeállítani és egyuttal az élet olyan tartalmára törekedni, melyet
ama módok egyike sem ér el. Mert csak a subjektum és objektum
szétválásának legyőzésével válik az élet valódi önmagában létté és
változhatik ennek számára élménynyé az, a mi különben merő esemény. Az
eseményből az élményig előhatolni azonban, ez a jelen nagy vágyának
tárgya.

4. A kor élethangulata ide-oda ingadozik a pesszimizmus és optimizmus
között. Az erőérzés, melyet a modern kultura idézett elő és a mely
fejlődését áthatja, az optimizmust juttatta fölénybe s sokáig elég erős
volt arra, hogy minden szembenálló tapasztalati benyomást kikapcsoljon.
A XIX. század befolyása azonban ezzel szemben átfordulást hajtott végre.
A filozófia területén ebben Schopenhauer jár elől, kinek mélybe fúródó
gondolatmunkája halálos sebet ütött a hagyományos optimizmuson,
raczionalizmuson, a haladásba vetett hiten, de gondolatai nem tettek
volna akkora hatást, ha a modern élet mozgalma maga nem hozott volna sok
kiábrándulást és nem nyitotta volna meg igazán a szemet az emberi
helyzet sokféle baja számára; maguk a nagy sikerek is láthatóvá tettek
sok korlátot és a termékeny munka közben annyi gyom nőtt ki, hogy a
veszteség szinte túlburjánzott a nyereségen. Emellett a munka sokkal
keményebb lett, az életfentartás sokkal nehezebb; ha emellett hiányzott
a biztos tudat az élet értelméről és értékéről, akkor fölvetődhetett és
mindjobban elharapózhatott a kérdés, vajjon a nyereség megéri-e a
fáradságot és az élet kivánásában nem tett-e valamennyiünket bolonddá
egy merő ábrándkép. Másfelől az ember s különösen mi nyugati emberek,
nem adhatjuk meg magunkat állandóan az élet tagadásának; amily kevéssé
vonhatjuk ki magunkat a kor munkája és nagy feladatai alól, ép oly
kényszerítőleg szoríttatunk az élet igenlésére és igazolásának
megkisérlésére; Nietzsche nagy sikeréhez nem kevéssel járult az, hogy
nála megint az élet igenlése tört elő. Az az élet-igenlés azonban nagyon
is kevéssé van megalapozva, nagyon is merő hangulat, semhogy föl tudná
érni az élet roppant ellenállásait, inkább csak tiltakozás a
pesszimizmus ellen, mint annak legyőzése. És a mit a szélesebb
értelemben vett irodalom gyakran mint az élet magasztalását nyújt, az
legtöbbnyire annyira lapos és frázisszerű, hogy a kérdés szakszerű
tárgyalásában szóba sem kerülhet. Így szeretnénk végrehajtani egy
élet-igenlést, de nem látjuk, hogyan kell igazolni. Ha a pesszimizmus az
élet felszinéről valamennyire visszaszoríttatik, alapjában nincs
megtörve, a mai emberiség igazság szerint sokkal kevésbbé boldognak érzi
magát, mint a hogy kifelé mutatja és a hogy a kulturmunkán bizonykodni
szoktak.

Az ilyen zavart helyzet tisztázást kiván, de csak akkor találhatja meg,
ha kétféle dolog kerül össze: az örömteljes élethit biztosítása, mely a
jelen hatalmas feladataira bátorságot és erőt ad, és teljes elismerése
mind a homályosnak és ellenségesnek, a mit emberi helyzetünk mutat; az
igazság árán megvásárolt élethit végül is csak káros lehet. Hogy azonban
mindkét követelményt együtt betöltsük, abban előmozdításunkra lehet a
meggyőződés az önálló és lényeget alkotó szellemi életről. Mert magas és
mindent befoglaló czélt ad nekünk, mely megéri az élet fáradságát, de
egyúttal teljes erővel érezteti az ellenállás súlyát, sőt fokozza ennek
a nehézségnek az érzését. Az azonban az ellentmondás döntő megoldását
adja, hogy a harczon át következhetik és következik is be az élet új
mélységének megnyitása. Ha így fáradalmaink és szükségeink a mindenség
továbbmozgásához tartoznak, akkor nincsenek elveszve, akkor a végleges
győzelem az igené marad; csak az így nyert életigenlés, mely az
örömteljességet és a komolyságot elválaszthatatlanul összeszövi,
különbözik alapjában minden laposan vidám optimizmustól, mely már előre
letompítja a problémákat.

5. Sehol másutt nem állanak a szellemek keményebb harczban, mint annál a
kérdésnél, vajjon az emberi élet mint a természetnek merő továbbvitele
értendő és alakítandó-e, vagy hogy a valóságnak új foka jelenik-e meg
benne, melynek megjelölésére rég idők óta a szellem fogalma szolgált.
Olyan átfordulás van itt szóban, a mely merevebb minden változásnál,
melyet az emberi emlékezet ismer. Mert minden, a mit a történelmi
hagyomány számunkra hoz, vallás és morál, nevelés és művészet, maga az
ember összképe a személyiségben és az egyéniségben, mindez annak a
meggyőződésnek az uralma alatt képződött, hogy az ember körében a
természettel szemben valami lényegesen új tör keresztül és hogy ennek az
újnak kell a gondolkodáson és életen uralkodni. Ezzel az egész
hagyománynyal kellene szakítani, ha az ember most teljesen bele akarna
illeszkedni a történelembe és hozzá akarná alkalmazni életét; az
évszázadok teljesen eltévedtek volna, és minden hagyományos értéket újra
kellene értékelni, szóval olyan felfordulás volna, melylyel szemben a
legradikálisabb politikai és szocziális változások, melyeket az ember
kieszelhet, kicsiségnek tünhetnek fel. Mindazonáltal nem térhetnénk ki
az ilyen felfordulás elől, ha az igazság parancsa követelné; hogy
azonban követeli-e, azt persze meg kell pontosan vizsgálni.

Fejtegetésünk arra a meggyőződésre támaszkodott és pontról-pontra ennek
igazolásán fáradozott, hogy az emberben a valóság nagy fordulata
kezdődik és az élet új módjára hajtja át; abban a kisérletben tehát,
hogy merő természeti lénynyé változtassuk vissza, csak époly elhibázott,
mint lehetetlen reakcziót, csak ártalmas tévedést láthat, melynek
elharapózása súlyos veszteségekkel fenyegeti életünket. Mivel saját
fogalma a szellemi életről élesebb elválasztást hoz magával az emberi
léttől, teljesen elismerheti az ember szoros összefüggését a
természettel, a lassú kialakulást az állati kezdetekből, még az elemi
természeti erők és természeti ösztönök megmaradását is a magas
fejlettségű kulturán belül; életünk valóság szerint sokkal több
kötöttséget és merő ténylegességet tartalmaz, lelkünkbe is sokkal inkább
belenyúlik a természet, mint a hogy a hagyományos nézet föltételezte,
továbbá életünknek sokféle előbbrevitelt igér, ha természetes bázisa
tisztábban ragadtatik meg és erőteljesebben fejlesztetik, ha a szellemi
tevékenység szorosabb kapcsolatban marad vele; az ilyen nyereség nem
merül ki egyes eredményekben, hanem az élet egészét emeli és lényeges
jellemvonást visz bele. De minden együttvéve a legkevésbbé sem
kényszerít arra, hogy feladja a szellemi élet fölényét. Ez nem a
környezetnek merő szemléletéből és értelmezéséből alapozza meg jogát,
hanem sokkal inkább abból, hogy a világtörténelem mozgalma szüntelen
hatásban egy bensőséget hozott létre, a mely gazdag tartalmával és
értékeivel biztosan és magasan fölötte áll a merő ember véleményének;
hatalmas munkával és küzdelmekkel olyan fordulat ment végbe ebben az
irányban, hogy az élet mindjobban belülről építi fel magát, mindjobban
önmagán áll s a világot is mindjobban a belülről felhozott gondolkodási
formákban látja. Csak az ilyen fordulattal válik lehetővé a tudomány is;
mint merő darabjai egy természeti szerkezetnek és a gondolkodás önállóvá
válása nélkül sohasem jutnánk túl a képzetek játékán; a ki a természetet
mint egészet tekinti át, szétbontja és újra összefoglalja, az nem benne
áll a természetben, hanem fölötte; a ki a merő eredményen nem felejti el
a módot, a hogy létrejött s a szellemi vivmányt, annak számára nincs a
naturalizmusnak meggyőzőbb czáfolata, mint a természettudomány ténye.

A naturalizmus csak azzal adhatja a siker látszatát vállalkozásának,
melylyel az emberi élet összálladékát a természetből vezeti le, hogy ez
egy idealizmussal átitatott atmoszférán belül van és szüntelen ebből
egészíti ki saját nagyságait, arrafelé hajlítja őket, sokkal többet
csinál belőlük, mint a mennyit a valóságban kitesznek. A szokásos
összekeverésen keresztüllátni, a naturalizmustól elvenni mindent, a mit
kölcsönvett, szigorúan a saját képességére állítani, ez annyit jelent
mint belsőleg elrombolni a naturalizmust. Csak arra lehet veszedelmes, a
ki az érzéki benyomással nem tud megfelelő gondolkodó-erőt
szembeállítani. Ez azonban közel fekszik olyan korban, melynek
szemléleti horizontja szüntelenül kitágul és a mely egyúttal könnyű
szívvel lemond az alapos filozófiai műveltségről.

Ha ilyen belső gyöngeség daczára a naturalizmus annyi kortársunkat
magával ragadja és nevezetesen a tömegeket mámorba ejti, annak különös
okai kell hogy legyenek, a mint hogy vannak is. A szellem oldalán ma
nincs szilárd összetartás és világos czél; a minek az életet irányítani
kellene, az maga is súlyos bonyodalomban és veszedelmes
bizonytalanságban van. Mindenekelőtt tekintetbe jön itt a kultura és
vallás meghasonlása, mely azzal fenyeget, hogy az előbbit a laposságba,
az utóbbit a korlátoltságba és merevségbe vezeti. Nem tudunk a
kulturfogalomnak olyan mélységet adni, hogy az egész embert belsőleg
megragadja és lényegesen továbbképezze; ha azonban a felszinen marad,
akkor egyáltalán nem lehet elkerülni, hogy a kulturát túlnyomólag mint a
megismerés merő fokozását fogjuk fel, hogy olyan intellektualizmus
harapózzon el, a mely a körülöttünk levő világnak észszerű
felderítéséből minden probléma megoldását, az egész emberiség
fölemelését és megnemesítését várja, a mely nem ismeri és nem tiszteli
az életnek semmi mélységét és titkát, a mely tehát az életnek semmi
belső tartalmat és egyúttal semmi szilárd támaszt nem tud adni. Az ilyen
üres életnek nincs védelme a környezetből való levezetés ellen; az ilyen
intellektualizmus lesz a naturalizmusnak legjobb szövetséges társa, csak
amannak támogatása révén tarthatja emez lehetségesnek, hogy a
körülöttünk levő világról való belvilágítással urává lehet minden
problémának. Az alapvető hiba abban áll, hogy a valósághoz való
viszonyunk egyedül az exakt tudományra alapíttatik s az élet
elviselhetetlen összezsugorítására félreismertetik, hogy más
életterületek, mint művészet, morál, vallás is tartalmaznak
őstapasztalatokat és az élet sajátos alakításával a valóságnak sajátos
áttekintéseit is adják. Ha a filozófia végül a szellemi élet egészéből
igyekszik összefoglalni ama tapasztalatokat és világáttekintéseket,
akkor ez lényegesen más dolog, mint az egész életnek a merő tudomány
vagyis inkább természettudomány alá hajtása.

A mi felfogásunk a szellemi életről megengedi az energikus harczot az
ilyen összezsugorítás ellen. Mert valamint az emberi lét egészében egy
nagy problémát ismer fel, ép úgy fölébe törekszik minden egyoldalú
életalakításnak és áttekintésnek, akár a művészet, akár a vallás, akár a
tudomány irányából jön is és teljes tudatossággal egy lényeg-kultura
egésze felé tör, teljes biztonságot nyújt a naturalizmus ellen is és nem
kell a vallással megoldhatatlan konfliktusba kerülnie, mert a vallás
jelentőségét helyesen tudja méltatni anélkül, hogy az egész életet
alárendelné neki.

Ezt pedig annál inkább, mert a mi alapmeggyőződésünkből hathatósan
ellene lehet dolgozni a vallás fentebb kifejtett bonyodalmainak. Mert ha
az a meggyőződés, mint mindenütt, itt is azt az ösztönzést adja, hogy a
merő fogalmakon és érzéseken túl teljes tevékenységű életre hatoljunk
elő és ennek fejlődését előtérbe helyezzük, akkor aggodalom nélkül tehet
különbséget ez élet szellemi tartalma és ennek az ember által való
elsajátítása közt, egyúttal a szellemi tartalmat mint az idők felett
állót vitathatja és elsajátítását mint történeti mozgalomban levőt
értheti. Ez megengedi a vallásnak nyilt és becsületes megegyezését a
szellemi evolutió világtörténeti állapotával és alapos kiválasztását
annak, a mi elaggott és fonnyadt lett benne, a nélkül, hogy a vallás
elvesztené önállóságát és készséges szolgálójává lenne a merő korbeli
felszinnek. A megegyezés nélkülözhetetlen a vallás saját érdekében. Mert
a hogy ma a dolgok állanak, könnyen jut a félvalóság állapotába és ha
most ezt az állapotot még állami vagy társadalmi tekintélylyel
kényszerítik rá az egyénekre, akkor ebből elkerülhetetlenül
elkedvetlenedésnek, sőt elkeseredésnek kell kikelnie, a mely szintén a
naturalizmus szövetséges társa. A leglaposabb támadások is a vallás
ellen reliefet kapnak, ha a vallás olyan tanításokat vagy érzéseket akar
fentartani, a melyekben számunkra már nincs igazság és ha tarthatatlan
dolgokért való küzdésben emészti fel legjobb erejét.

A vallás tényálladékának nagyon is szükséges reviziója azonban
kritikájával és sok hagyományos és kedvelt dolgoknak elejtésével,
szükségszerűen a vallás csökkentését eredményezné, ha a kritikának a
mérlegét nem tartaná positiv fölépítés; épen erre szorítanak a modern
élet tapasztalatai. A szellemi gyökereitől elválasztott ember mind
kisebbnek tünik fel előttünk mozgásaiban, mind fájdalmasabban érezzük
belső ürességét, teljes értelmetlenségét egy merő létkulturának, mely
önmagára alapítva elkerülhetetlenül merő kulturkomédiává válik; egyre
hevesebb lesz a kivánság a lélek megmentésére mindaz ellen, a mi
összezsugorítja és elnyomja, egyre kényszerítőbben van szükségünk
szemben a mindennapi élet alacsonyságaiba való elmerüléssel a fölemelő
és megnemesítő hatalmakra. Ilyen megmentésre és fölemelésre azonban
nincs lehetőség egy önálló szellemi világ elismerése és megelevenülése
nélkül. Már most a vallás az egyedüli életterület, a mely a szellemi
életet teljesen és tisztán érvényre juttatja; ezt azonban csak akkor
teheti, ha megfelelő szellemi életkört, saját szellemi atmoszférát
teremt; ennek meg szüksége van egy különös életközösség alakítására, az
állammal szemben is, a mely minden szellemi tartalma mellett is
elkerülhetetlenül belevonatik az időleges és emberi ügyekbe és a mely a
szabadság veszélyeztetése nélkül nem vállalhatja fel azt a legbensőbb
feladatot. A mai egyházaknak minden hiánya és kára mellett nem szabad
szem előtt tévesztenünk, hogy vallási közösség nélkül nincs erőteljes
vallás és enélkül nincs számunkra önálló szellemi élet. Mennél
nyilvánvalóbban állnak szem előtt az emberi lét roppant bonyodalmai,
annál kevésbbé elégíthet ki egy érzelmi vallás a maga
bizonytalanságában.

A mit az ilyen helyzet feladatul és törekvésül létrehoz, azt belső
összeszövődöttségében mutatja az összkultura. Csak a meglévő nehézségek
alábecsülése tarthatja vallási helyzetünk egészségessé válását
lehetségesnek az összes kultura elmélyítése nélkül, sőt mondhatjuk,
szellemi reformáczió nélkül. Ez azonban nem juthat szerencsés fejlődésre
a vallásnak újraélesztése és helyzetének újra való megerősítése nélkül.
Így a feladatok szorosan egymásba kapcsolódnak és a munkát a közös
czélra különböző oldalakról kell megragadni.

E szerint az emberiség maradandó életproblémája a mi korunkban
sajátságosan kihegyeződik s a kor e mellett nagyon is készületlennek
mutatkozik. Ez a készületlenség azonban csak azt riaszthatja el a
munkától, a ki belsőleg gyöngének érzi magát és a kinek nincs bizalma az
emberi életen uralkodó hatalmakban. A mennyiben van erő és bizalom, épen
a készületlenség válik erős ösztönzővé minden képesség megfeszítésére. A
ki az emberi életet egy világot átfoglaló szellemi életben alapítja meg,
annak számára egyáltalán nincsenek az élet lehetőségei kimerítve, az az
őt körülvevő életnek minden bonyolultságából és mesterkéltségéből
visszamehet az eredeti forrásokhoz és belőlük egyszerűvé és
lényegszerűvé igyekezhetik alakítani az életet, a mi felé a jelenkor
fokozódó vágya visz. Csak ezzel válik lehetővé, hogy az expanziónak
konczentrácziót és a szélességbe való kiterjedésnek mélységre való
törekvést állítsunk szembe és ezzel az életet megint egyensúlyba hozzuk.
A feladatok minden sokaságában megmutatkozott nekünk egy általános
probléma, de egyúttal a lényeg-alkotó szellemi életben szilárd alap is
jelent meg, a melyből a munkába bizvást bele lehet fogni, a hol az erők
összegyűlnek és elutasítva az ellaposodást és megmerevedést egyaránt,
közös harczra egyesülhetnek az élet lényegszerű egészeért. Semmi sem hoz
több feszültséget és több nagyságot életünkbe, mint ez a harcz, melynél
semmi esetre sincs csak az egyesnek jólléte kérdésben, hanem a szellemi
élet fentartása az emberiség körében. Csak ebben a kapcsolatban nyer
életünk értelmet és értéket.



TARTALOM.

  Bevezetés  1
  _A kor válaszai_  7
  A régebbi életrendek. A vallásos életrend  9
  Az immanens idealismus életrendje  15
  Az újabb életrendek. A közös alapvetés  22
  A naturalismus életrendje  24
  Az ember önmagához fordulása. A szocziális és individuális kultura  35
  Megfontolások és előkészítések  52
  _Kisérlet egy felépítésre_  65
  A szellemi élet alaptermészete. Uj élet megjelenése az ember számára  67
  Ember és mindenség  80
  Az új élet feladata és nagysága  90
  Ellenállások és leküzdések  105
  Szellemi élet és emberi lét  105
  A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága  117
  A szellemi élet látszólagos tehetetlensége a mindenségben  130
  Visszatekintés és összefoglalás  151
  Következések az egyén életére  169
  Következmények a jelen helyzetére  184


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |mindinkáhb |mindinkább

22 |meggyőződesekben |meggyőződésekben

25 |)1561–1626) |(1561–1626)

30 |vilégnézetet |világnézetet

38 |súlypontjá-… erőtsebb |súlypontját… erősebb

94 |forsulatot… legvilágodabban |fordulatot… legvilágosabban

97 |kapscolódik |kapcsolódik

109 |fentatrása |fentartása

142 |vissszatérésben |visszatérésben

128 |közvetlen lelk |közvetlen lelki

162 |maga ís |maga is

166 |ertékét |értékét

172 |termeszetet |természetet

175 |gongolkodás |gondolkodás

182 |esupán |csupán

183 |világegyeten |világegyetem]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet értelme és értéke" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.