Title: Nem én kiáltok
Author: Attila József, - To be updated
Language: English
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nem én kiáltok" ***

JÓZSEF ATTILA

NEM ÉN KIÁLTOK

1925

KOROKNAY-KIADÁS, SZEGED

Ebből a könyvből készült 100 számozott és a szerző által aláirt példány
piros címnyomással merített papiron, I–XXV: és 26–100-ig, amelyek
könyvárusi forgalomba nem kerültek

  NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG,
  VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN,
  LAPULJ A FORRÁSOK TISZTA FENEKÉRE,
  SÍMULJ AZ ÜVEGLAPBA,
  REJTŐZZ A GYÉMÁNTOK FÉNYE MÖGÉ,
  KÖVEK ALATT A BOGARAK KÖZÉ,
  Ó, REJTSD EL MAGAD A FRISSEN SÜLT KENYÉRBEN,
  TE SZEGÉNY, SZEGÉNY.
  FRISS ZÁPOROKKAL SZIVÁROGJ A FÖLDBE –
  HIÁBA FÜRÖSZTÖD ÖNMAGADBAN,
  CSAK MÁSBAN MOSHATOD MEG ARCODAT.
  LÉGY EGY FŰSZÁLON A PICI ÉL
  S NAGYOBB LESZEL A VILÁG TENGELYÉNÉL.
    Ó, GÉPEK, MADARAK, LOMBOK, CSILLAGOK!
  MEDDŐ ANYÁNK GYEREKÉRT KÖNYÖRÖG.
  BARÁTOM, DRÁGA, SZERELMES BARÁTOM,
  AKÁR BORZALMAS, AKÁR NAGYSZERŰ,
  NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG.



FÉRFISZÓVAL


A szerelmes szonettje

  Kerengő bolygó friss humusza lelkem
  Nehéz ekével szántja milliárd
  Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
  Mélyen lenyomva gázol át a telken.

  Gőzös, meleg barázdákon vetetten
  Kincses kalászok bólogatnak át
  Az út felé, hol kényes, büszke fák,
  A szépség fái búgnak át a berken.

  Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
  Sötét szeme s paraszti szája véres.
  És éles sziklán gyilkos késeket fen.

  Egy tiszta érzés arra bandukol
  S forró vér gőze száll ködökbe, hol
  Szépség-fák állnak illatokkal telten.


Útrahívás

  Lelkedet halk ritmusok ősi habján
  Hadd viszem csak szép, kicsi lány magammal.
  Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
          Halld, idemormol.

  Libbenő szép szívem az ár locsolja –
  Csolnakom ring – szállna az útra már is,
  Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
          Szűz kikötője!

  Jöjj velem hát, szebb legyen égi partja
  S büszke várát nagy szemed enyhe fényén
  Símogatván, tégye barátosabbá
          Ifjui kellem.

  Jöjj, utunkon majd gyönyörű, szivárvány
  Színü álmom fárosza gyúl, ha este
  Fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
          S csillog ezüstjük.

  Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
  Eh, mit is vársz – jössz-e vagy elragadlak:
  Akarásom nem töröm össze lányos
          Ostobaságon!


Névnapi dícséret

  Rózsás ajkaidon mámoros élet él
  Munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
  Hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
          Hűs és drága zafir szemed.

  Nem dícsérhetem én termetedet sehogy;
  Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel! –
  Márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él –
          Benned vér dübörög, piros.

  Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
  Arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
  Élő kebled a szép, gyönge japáni nipp,
          Krisztust vesztene el bokád.

  Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
  Nem méltó Tereád senki se, jól tudom,
  Ám büszkén akarom, hullva borulj elém,
          Mondván: El ne veszíts, szeress!


A szemed

  Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
  S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
  Mint ifju pásztor künn a messzi réten
  Subáján fekve méláz fényes égen
  S kezében búsan sírdogál a nád.

  Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
  S már fenyves szívem zöldje nem örök.
  Galambok álma, minek jössz elébem?
  Forró csöppekben gurulnak az égen
  S arcomba hullnak a csillagkörök.

  Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
  S a vér agyamban zúgva dübörög.


Nő a tükör előtt

  A tükör előtt öltözik. Csupasz,
  Akár a frissen megköszörült penge.
  Nem látta férfi, mégis beleszúrja
  Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

  A tükör előtt öltözik. Gyapjú
  Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
  Szoknyaként veszi magára a poklot
  S az ég fodorként hullámzik alája.

  Hajára aggat mély rejtelmeket,
  Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
  S a férfierő roppant vásznait
  Ujjai apró szallagokra bontják.

  Fülönfüggőül szívünket veszi,
  Nem hallott zenét csak neki zenéljen
  És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
  Hogy forróságát elvermelje mélyen.

  Lelkiismeretünket gyújtja föl,
  Hogy szemöldökét véle bekormozza,
  Tiz manikűrözött méregfogát és
  Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.

  S már készen van és nincsen rajta más.
  Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
  Annyira egyszerűen indul el,
  Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.


Férfiszóval


I.

  Erdő vagy, ifju, lombos, ezredéves,
  Mely éjenként vad titkokat susog,
  Ott leskődnek lapulva terebélyes
  Nyugodt kéjekhez szörnyü gyilkosok,

  A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
  Riadt szivemben forgatják vadúl,
  Míg más tájon a szerelem s a szépség
  Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.

  A szőkeséged kora hajnalég
  És űzöm egyre, loholó bolondmód,
  Kiben az őrület tallója ég.
  Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.

  Mint izzó létra, végtelent hatolt át
  Vágya, de rajta szédül és hebeg,
  Ki futván, égnek viszi a lajtorját
  És el nem éri soha az eget.

  Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
  A végtelen, mélységes földeket
  Álmodják csiraszagu istenségek.
  Szeretném asszonyként ölelni meg,

  Ha forró, szomjas záporok után
  Nagy roppant teste gőzöl és liheg még –
  Ölelj meg, ó, most benned is talán
  Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!


II.

  Énektestű és ismeretlen
  Ő, az igazi kedves mindig.
  Szivünk ormán él s minket is
  Szelid erővel odaindít.

  Hogy meredekjén bátorítson,
  Szerelme mély mezőkre tárul,
  Ilyenkor egy-egy üstökösláng
  Lelkünkbe hull a homlokárul.

  Mosolya vízcsepptiszta tenger
  S az ő szomoru mosolyába
  Beléömlik minden más asszony
  Tisztító, éhes kacagása.

  Szelid keze csak símogat majd,
  Szeméből kibuggyan a kláris.
  Zenélő, örök sebeinkből
  Kihajtanak még violák is!


Nyolcesztendős lányok

  Hosszu sorban jönnek, mennek,
  Apró ördögök, de szentek,
  Homlokuk friss, meleg kenyér,
  Szén a szemük, szénparázs.

  Hosszu sorban jönnek, mennek,
  Mint a virág, úgy szeretnek,
  Ugy szeretik a fiukat,
  Akárcsak a gyöngyvirág.

  Hosszu sorban jönnek, mennek,
  Ha sírnak is: csak nevetnek.
  Messze vannak, messze vannak,
  Mint a vídám csillagok!


Asszonyvárás asszonyszobor mellett

  Asszonyra várok, aki vággyal telve
  Most szép, forró kezével
  Hajamba túrna s nagyon megölelne.

  Asszony. S villogna bőre a homályba,
  Mint ez a szoborasszony,
  Kire félénken hull a holdvilága.

  Asszony, kinek oly megadó az ajka,
  Mint ez a szoborasszony,
  Ki szép kőtestét félénk holdnak adja.

  Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
  Egy áldott száj, ki számra
  Mohó polipként s forrón rátapadjon.

  Súlyos parfőmje fojtogatva szállna
  És megremegne szívem,
  Mint szellőtől meging dús, déli pálma.

  S ha megkérném, a szobor mellé állna –
  Ó, forró, szép szobor, kin
  A holdvilág is tüzes csókká válna!

  Szobor, egy élő asszony állna melléd!…
  Szobor, hideg s én mégis
  Megcsókolom most fényes, büszke mellét.


Ezerfárosznyi végzet

  Mintha szerelmes béka
  Dús, fülledt nyári réten
  Lassan, pihegve mászna
  Szép, szűzi tó fele,

  Mohón reszketve ajkam
  Ugy kúszik selymesében
  Mélyillatú hajadnak
  Fehér válladra le.

  A szemed ne emeld föl,
  Életberántó fénye
  Zavarná most a szívem,
  Ki rőt vágyam tüzén,

  Magagyújtotta máglyán
  Ma lelkesen elégne:
  Őrjöngő tűzimádó
  Módján szédült legény.

  Ó, hadd ölellek által,
  Mint ritka aranyércet
  Olvasztók forrósága,
  Te, csókok ércere!

  Vakult szemeknek ég itt
  Ezerfárosznyi végzet,
  Én éber toronyőröm
  Kábulj te is bele!


Dícsértessék

  Rózsa, rózsa, szállj és énekelj…
  És dícsértessék csúf, hazug szava,
  Olyan hajnal lengesse szivét
  Amilyen örök bennem ő maga.

  Minden lelkem csak kőrakás neki.
  Fölötte holt galambok csapata –
  Mélyen magában leljen a virágra,
  Ha nincs is színe, nincs is illata.

  Dícsértessék. Tőle szállt fölém
  Egy magasztos nyugalmu pillanat,
  Mikor nem vártam. És még akkor is
  Minden kristályom sírva széthasadt.

  Csúcsán, sötét, különös fényeken
  Siklik bennem és nem tudni, hova.
  Kiégeti a szememet belülről.
  De dícsértessék csúf, hazug szava.


Rög a röghöz

  Jőjj testvérkém, atyánk, a bujdosó nap,
  A távol falujába ballagott.

  Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak,
  A hamvas, égi templomablakot.

  Fészkében ring a száz ujjongó fecske,
  Szívemben minden mámoros szavad.

  Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske
  És rög a röghöz csókosan tapad.

  Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
  Minket a gyönge, friss vetés szeret.

  Jőjj kedvesem, tested lelkembe hullasd,
  Bennünk a föld barázdát rejteget.

  Az est sötét báránya ballagóba,
  Feketébb hulló selyemgyapja már

  S még szőke hajad sárga-rózsadombja
  Fülledten csókom harmatára vár.


Csudálkozunk az életen

  Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
  De ha szomjazom, akkor friss patak,
  Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
  De megcsókolni csak nekem szabad.

  Haja szurokkal elkevert arany,
  Harmatos erdők az ő szemei,
  Küszöbe elé terítném magam
  Lábtörlőképpen, de nem engedi.

  Szavunk zugában megbuvik a csók,
  Testvéreihöz lopva jön ide…
  Mező álmodhat össze annyi jót –
  Az én kedvesem a füvek szive.

  Este a csókok megszöknek velünk
  S végigfutván a világi teren,
  A hajnali égre leheveredünk
  És csak csudálkozunk az életen.


Mért hagytál el, hogyha kívánsz

  Igaz-e, hogy érezlek most is,
  Amikor messzire vagy tőlem?
  Mért hagytál el, hogyha kivánsz,
  Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

  Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
  Mért fáradnak el a rohanók?
  Mért rág szú-módra szét a tenger
  Karcsú, viharra teremtett hajót?…

  Tudom, hogy jössz majd. Ugy esel belém,
  Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
  De megégetnők-e a világot,
  Vonagló lángokként összefonódva?

  S pocsolyákba árkolt bús arcomba
  Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
  Ó asszonyom, te balga, te bolond,
  Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!


Sacrilegium

  Mint vad, részeg legény, kit mámorában
  Templomba visznek sátános borok
  S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
  Felé ölelni-vágyva kujtorog,

  Hogy megremeg a gyermek is karában,
  Midőn a szeme véresen forog –
  A súlyos távoltól őrjítve vágyam
  Én asszonyom, feléd úgy tántorog.

  Madonna-lélek, ó azért ne vess meg,
  Hisz engemet, halálra, már keresnek
  A bánatok, mint bősz tömeg, ha lát

  Szentségtörést: vad bosszúért kiált.
  Tudom, hogy engem durván megköveznek.
  – Csak te megadd a Szűz bocsánatát!


Hűség

  Mint holt leánynak őrült szeretője,
  Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
  És fényük búsan, szomorún lobog,
  Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője

  A holt leánynak sápadtan fehérlik,
  Búskomoran, hallgatva állanak;
  Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap
  Sötét csúcsukra hintve égi fényit,

  Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
  Melyben szép lelke rejtve szétoson –
  Ki este surran álmos utsoron,
  Hóna alatt bíborló, hímes kelmék

  S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
  Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
  Holtan hallgat csöndes, fehér leány
  S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.

  Búját a borzalom, miként nagy, éji
  Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
  De megcsókolja forrón hóhideg
  Ajkát a holtnak, aztán elmetéli

  Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
  Burkolva szép fejét, szökik haza
  S habár a hús a csontokon laza
  S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.

  Ugy őrzi lelkem is te képedet,
  A távoltól megóva, itt, szivemben.
  De az nem oszlik: Bánatműteremben,
  Ahol a szobrász sírva ténfereg,

  Tört szobrokat szórván az éjbe szét –
  Ott hallgat emléked halotti maszkja
  S előtte, ami szóra nem fakasztja,
  A szerelem pirosló mécse ég.


Nyár volt

  Nyár volt,
  De mindnyájan fáztunk,
  Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
  Ott melegedett belém,
  Hogy valahol, ahová elérünk,
  Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
  Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
  Biztosan és észrevétlenűl,
  Mint hóborított földekben a tavasz
  És előjön és megigéz,
  Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.



VILLÁMOK SZERETŐJE


Villámok szeretője

  Ördög röhög és Isten sír belőle,
  Pap és csibész a villámok szeretője.

  Mindig beszél: „Mondd, testvérem, nem alszol?“
  S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.

  Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
  Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.

  Hordókra áll és templomokba tér be,
  De vasgerincü és még nincsen térde.

  Ha szép idő van, a földeken fekszik,
  Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.

  De fergetegben hegyormokon állva
  Villámszivét az éjszakába vágja.

  S mig ember, barom, fa, szeliddé retten,
  Boldogan sír a megtárult egekben.


És keressük az igazságot

  Lábunk elkophat hónaljig,
  Sej haj, fütyülve baktatunk,
  Igazságot keresünk, de
  Nem találunk még seholse.

  Nincsen batyunk, csak az agyunk,
  Betyárkodó Ábel vagyunk,
  Nem kérdik, hogy szivünk dög-é,
  Gondolatunk az ördögé,
  Lelkünket meg Isten fogja
  Sziklaszántó ostorosba.

  Hogyha tél van, hát dídergünk
  S nem is tudjuk, hogy didergünk,
  Szemünk, fülünk lefagy együtt,
  Lázas szóval melengetjük,
  Nem hálunk soha árnyékban,
  Zsebünkben is csak szándék van,
  Magunk vagyunk: a kenyerünk,
  Hogyha vesztünk, ugyis nyerünk,
  Ínség, asszony nem bir velünk,
  Északnak meg délnek megyünk,
  Koldusokkal parolázunk,
  Ott a tanyánk, ahol ázunk,
  Összenőtt már a két kezünk
  S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
  Nagy éhünk van s nem éhezünk,
  Mindig korábban érkezünk,
  Szájunkra a jövő hágott,
  Kiáltunk emberebb világot,
  Szeretetet, szabadságot,
  Szél a lábunk, arcunk áldott,
  Nézünk minden követ, ágot,
  Ahol utat ki se vágott,
  Sej haj, dallal, jó vigasszal,
  Asztaltalan szómalaszttal
  Keressük az ígazságot.


Hét napja

  Tintába mártom tollamat
  És tiszta, kék égbe magamat.

  Félrerángatom a harangkötelet,
  Falbaverdesem szegény fejemet.

  Ki látja meg, hogy már látszanak
  Kilógó nyelvünkön az igért utak,
  Hogy nincsen hiába semmi és a minden
  Nem siklott ki föltépett ereinken,
  Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
  S a darabkább utálja már a darabkát is,
  Hogy magadat tisztán találod meg másban
  És nyugalom van a szükséges rohanásban,
  Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
  És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
  Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!

  Ó, barátaim, hét napja nem ettem.


Tanulmányfej

  Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
  A korcsma terme sáppadt, búskomor.
  Dús polcain a sűrű alkohol
  Fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.

  Benn férfi űl s nehéz, vörös kezekkel
  Flaskót dédelget s dünnyög vagy danol;
  Földszín bajszán leperg a drága bor;
  Tört, száraz tófenék az arc; de: ember.

  Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
  Nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban.
  Agyán pihennek elfáradt borok.

  Ködlepte, síkos szemsikátorában,
  Véres kövén a mámor tántorog.
  Csak ül. S alakján bárgyu lomhaság van.


A gondolkodó szonettje

  Dübörgő gépváros zúgó agyam.
  Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
  Mély orgonára és a gondolathad
  Rokkant derékkal görbed untalan,

  Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
  Deres partján zajló, jeges pataknak.
  Az építők téglát téglára raknak,
  Molnárok szíja suhogón suhan.

  S mind robotol – minek? maguk se tudják,
  De egyszer tán megúnják ezt a munkát,
  Izzadt ölükben őrület fogan –

  S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
  Műhelybörtönbül bősz anarkiába
  Szétkujtorognak részeg-boldogan!


A bátrak

  Ki gyáván várja a halált,
  Magába zárja azt a föld,
  Midőn a száj lilára vált
  S két szeme rémületre tört.

  Annak nem nyitja a titok
  Bordó, nehéz, nagy függönyét,
  Csak aki bátran állitott
  Elébe s büszkén tépi szét.

  Ó nagy, ki bátran odaállt,
  Hol búg a néma sejtelem
  S szolgáját hívja, a halált,
  Alázattal ki megjelen.

  Minden liliom illata
  Hűlő, meleg szivén libeg,
  Ó szent, ki bátran, át, oda,
  Ifjú lélekkel halni megy!


Bosszuság

  Azt hiszik, ha ők karikáznak,
  Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
  S elvégre már tudhatnád,
  Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
  Az egészségügyi muzeum csak fontosabb,
  S ha jó is a holdas éjszaka,
  Azért inkább kell nappal a napvilág.
  Kutya dolog a népekkel törődni?
  Magaddal törődni még kutyább
  S végeredményben mégis egyre megy.
  Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
  Mert nincs jogod befogni a szádat,
  Ameddig csak foszlik belőle a szó,
  Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
  Most azért csak dühöngd ki magad,
  Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
  Fene, aki megeszi!
  Mert a csorba ekevasakat
  Immár igazán kicserélhetnék.


Komoly lett már

  Komoly lett már hejehuja lelkem,
  Addig jártam ősz Uramhoz én.
  Ott is, ott is mindig csak követelőztem,
  De mit akartam, de mit is akartam?

  Kalapáló, hajórakó kedvet,
  Meleg asszonyt, hálószőni is,
  Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
  Botor tengerének értelmet is adjak.

  Mi voltam én?… Oktalan próféta,
  Cifra szóvá gyötört akarás,
  Irigy, ha a másik szebben mond igét,
  Hiuságból vágytam töviskoszorúra.

  A fájdalom Isten feddő szava
  S fájdalomtól csöpög a szívem,
  Mint bő veritéktől a szegények arca
  S meleg olajtól a gépek karjai.

  Nem kérek már bús bocsánatot se,
  Csak igenigen alázkodom.
  Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
  S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.

  Érzem, hajnali falucska lettem,
  Szelidség nyugodt tehenei
  Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének
  Friss és térdigfüves legelője felé.


Milyen jó lenne nem ütni vissza

  Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
  Milyen jó lenne nem ütni vissza
  Se kézzel, se szóval,
  Világitni a napvilággal,
  Elaltatni az éjszakával,
  Szólni a gyávaság szavával,
  De sose ütni vissza.

  Lelkeimmel pörölnöm kéne
  S élvén is vagyok most a béke.
  Kristály patakvíz folydogál
  Gyémántos medrü ereimben.
  Szelid fényesség az ingem
  És béke, béke mindenütt,
  Pedig csak én élek vele!…
  Fölemelnek a napsugarak,
  Isten megcsókolja minden arcom
  És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
  A pusztaság fele.


Miért mondottál rosszat nékem

  Miért mondottál rosszat nékem?
  Én nem bántottalak, barátom,
  Hogyha valamiért haragszol
  Szívesen bocsánatot kérek
  S szeretném, ha most velem jönnél,
  Megnézzük majd a favágókat
  S leheverünk együtt az erdőn,
  Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
  Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
  Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
  Ott nagy nyugalom karol majd belénk
  És nékünk az most olyanigen jó lesz,
  Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
  Azért szeretném, hogyha velem lennél,
  Mig odahallik este a harangszó,
  A bogáncsokat leszedjük egymásról
  S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
  Miként a kapás, szótalan munkások,
  Akik a földek békés erejébe
  Százannyit termő magokat vetettek.


Megfáradt ember

  A földeken néhány komoly paraszt
  Hazafele indul hallgatag.
  Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
  Gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

  A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
  Harmattá vált bennem a gond és teher,
  Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
  Csak megfáradt ember, aki itt hever.

  A békességet szétosztja az este,
  Meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
  Pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
  S homlokomra kiülnek a csillagok.


Tavasz van! Gyönyörű!

  Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
  A vén Duna karcsu gőzösökre gondol,
  Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
  Mezei szagokkal a tavaszi szél.

  Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
  Friss, hóvirághúsu, kipirult suhanás.
  Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
  Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

  Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
  Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
  Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
  A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!



A LEGUTOLSÓ HARCOS


A legutolsó harcos

  Valami forró, nyári éjszakán
  Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
  S a legnagyobb lélek szökkent belém:
  Az ucca és a föld fia vagyok.

  Ma hat földrészre nyílik bimbaja –
  Szép szívem óriás, piros virág
  És villamos hullámok lengetik
  Világbelengő, kitárult szagát.

  Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
  Hogy a hegyekről ledobja szavam
  És minden ige fölöttem lebeg
  És minden más szándék szándéktalan.

  Ha én sírok, a világ vére hull,
  Ha káromkodok, minden trón remeg,
  Ha nevetek, az Isten is örül
  S tavaszba szöknek akkor a telek!

  Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
  Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
  Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
  Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.

  Minden jövendő tűz is bennem él,
  Hogy az utolsó harcos én legyek.
  A simogatás az én lobogóm
  S minden megindul, hogyha én megyek!

  A lelkesedés zengő süvegét
  Égig hajítják a görnyedt napok,
  Ha szívetekben a tükör leszek:
  Az ucca és a föld fia vagyok.


Lopók között szegényember

  Lopók között szegényember,
  Szegényember sose fél,
  Minek félne, szíve, lelke
  Erősebb a többinél.

  Lopók között szegényember,
  A Jóisten megsegél!
  Nincs tehene a szegénynek,
  De ha van is elvetél.

  Lopók között szegényember,
  Szegényember kapanyél.
  A világot megkapálni,
  Szegényember annak él.


Szegényember balladája

  – Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
  – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
  – Király vagyok, bírok nagy erővel,
  Ha nem adod, elveszem erővel.

  Szegényember, hejh, csak egyet szólna –
  A király már katonákért szólna.
  De a bölcsőt a tóba hajítja,
  Csöpp gyerekét utána hajítja.

  Szegényember sír-rí a börtönben,
  Szegényember nevet a börtönben.
  Nincs a gyerek már a rossz világban,
  Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!


Szegényember szeretője

  Világ van a szegényember vállán,
  Istent emelt mindig másik vállán.
  Dühödne meg okosan egyszerre,
  Mindakettőt ledobná egyszerre.

  Szegényember sose kér kalácsot,
  Szegényember sose kap kalácsot.
  Kis kenyérrel, nagyon feketével,
  Fehér lelkét őrzi feketével.

  Szegényember sója is ízetlen,
  Szegényember kedve is ízetlen.
  Eladó kis holmija vetetlen
  S ha van ágya, az is megvetetlen.

  Szegény ember akkor lop, ha éhes,
  Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
  Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
  S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.

  Kisgyereke sohase veretlen,
  Asszonya se marad megveretlen,
  De akármily gyönyörű lány lennék,
  Szegényember szeretője lennék.


Aki szegény, az a legszegényebb

  Ha az Isten íródiák volna
  S éjjel nappal mozogna a tolla,
  Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
  Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

  Aki szegény, az a legszegényebb,
  Fázósságát odadja a télnek,
  Melegét meg odadja a nyárnak,
  Üres kedvét a puszta határnak.

  Köznapokon ott van a dologba,
  Várt szombatját száz gond nyomorítja,
  S ha vasárnap kedvét megfordítja,
  Akkor máris hétfő szomorítja.

  Pedig benne laknak a galambok,
  Csiliagtollu éneklő galambok,
  De így végül griffmadarak lesznek,
  Hollónépen igaz törvényt tesznek.


Sírdomb a hegycsúcson

A holtan megbántott Adyé

  Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
  Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
  Hántott héjú szivekből ez a hegy
  Már régen épült. S énekelni megy
  Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.

  – Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszu csend,
  A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
  Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
  Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
  Fénylelke forrón leömlik az arcán.

  Hullámzik még és lépcsőkké mered.
  – A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
  Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
  Ki akar látni, apró emberek? –
  Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.


Juhász Gyuláról való nóta

  Hát huszonötév rút robotja kellett
  Szép, szűz szándékok postakocsiján,
  Hogy egy ital bor légyen áldomása?
  Hát ezért szédült nagy, szerény szive,
  Kürtjét fujván a tündöklő bakon?
  Az értetlenség és a félreértés,
  Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
  Nagy bánatának szelid gyeplején,
  Hogy végre mégiscsak falunkba értek.

  Magyarország, duhaj legények falva,
  Ó, itt nem is vár senki levelet,
  Nem tud olvasni senki itt igét,
  Csak néhány ember nem irástudatlan.
  Itt több a csaplár, mint a néptanító,
  Ki fölolvassa a szerelmes szókat.
  S az igehozót fitymálja a törpe,
  Pedig nagyobb, mint száz Napoleon!

  Huszonötéves málhás kocsijáról
  Mindenkinek jár távoli csomag
  S egy égi izenet, amit hozott,
  Ahonnan jött, az örök szeretetből
  S hová már vissza is tér nemsokára,
  Csak huszonötév robotja után
  Megissza ezt a hitvány áldomást.


Harc a békességért

  Gondom földörögő tankja alatt a föld,
  Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
      Ágyúzó keserűség
    Marja puhára göröngye szíkjét.

  Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
  Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
      S kóborgó ebek osztják
    Pénze kidőlt igahúzó barmát.

  Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
  Új istent kereső bujdokolás egén!
      Jusson végre igazság
    Bő kenyeréhez a munka s eszme!

  Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
  Megforgatni ölét ésszel akarta mind
      S éhen dőlt bele mind: itt
    Száz akarat bomol őserővé.

  Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
  Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
      Gyűlölség-zuzatóban
    Áldd a vető s arató munkáját.

  Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
  Rút végzetje után szép hivatása: mint
      Békesség deli gépe
    Vonja az emberi szív ekéjét.


Magyarok


I.

  Minek magunkat lassan ölni?
  Nem jobb egyszerre megdögölni?
  Mint rokkant lábbal tántorogva,
  Vizes, vak szemmel csillagokba,
  Rossz, messzi csillagokba nézni
  S régi dicsőséget idézni,
  Idézni mind, mi ősi, ódon,
  Hogy hátha mégiscsak megszánna
  Az Úristen valami módon.

  Minek magunkat lassan ölni?
  Gonoszság helyett búza nől ki
  Az égről földbe hullt szivünkön;
  De igaz, nótás, füttyös másnak.
  Magyar, köszönj az elmulásnak,
  Nincs mit kereskedj már e tájon,
  Akad legény, ki ideálljon
  S ásóját vígan földbeszúrja!

  Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
  Hisz életünk úgyiscsak talmi
  S nem is nagyon kell már akarni,
  Akaródik ez nélküled,
  Agyadban bár égő hodályba zárt
  Riadt baromként bőg a rémület.


II.

  Bezárva okos őrültek közé,
  Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
  Rab szíveink örök szerelmese,
  A nagy világ minket hiába hív!
  Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
  Száguldó, forró ménesek után
  A barna földek múló dobaját
  Szívünk teérted dobogta tovább
  És mozdonyaink szálló dübörgése
  Feléd lengeti most is lelkeinket!
  S a nyomorultak, ők, akik miatt
  Temetőnek is kicsi lett világunk,
  Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
  Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
  Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

  Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
  Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

  Sikoltani!
  Ha levegőtlen vihar a jajunk,
  Akkor is csak
  Sikoltani!
  Hogy minden búzatábla kiperegjen.

  Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
  Nekünk nyisson ajtót a reménység!


Egyszerű ez

  Lement a nap nyugaton,
  Följött a nap keleten.
  Egyszerű ez.
  Él az, aki eleven.

  Rongyos mindegyik zsebünk,
  Rossz a magyar zsebe rég,
  Egyszerű ez –
  Elveszett az ezerév.

  Ha elveszett, elveszett,
  Nem keressük már elő,
  Nem érünk rá,
  Vonaton jár az idő.

  Expresszen jár az idő
  S gépből csinált madarán,
  A gyalogos
  Bizony hogy elmarad ám.

  Szolgabíránk az agyunk,
  Nem parancsol más nekünk,
  Egyszerű ez,
  Mi már mótorral megyünk.

  Nem vagyunk mi bölcs urak
  S nem is vagyunk szamarak.
  Új ezerév
  Új magyaroknak marad.


Itt egy fa, ott egy fa

  Itt egy fa, ott egy fa,
  Villámsujtott, lombtalan,
  Szenesszivű, keserű
  Büszke fa.
  Itt egy fa, ott egy fa.

  Mért nem zöldek? – kérdik a mezők.
  Fekete porukat kerülik a méhek.
  Suttognak az almafák:
  Legalább
  Mért nem hoznak vadalmát,
  Mit henyélnek?…
  Gerendának nem valók,
  Akasztófának se jók.
  Csupa kérdés szidja őket,
  Szomjas kérdés öli őket.
  Kiesett a fényes ég
  Összeégett karjuk közül!
  Állnak, mint a kútgémek,
  Mégsem jelölnek kutat:
  Igy is élni! Mit akarnak?…
  Itt egy fa, ott egy fa,
  Összeégett szívvel-karral
  Messzi egekbe mutat.

  Hejh!
  Ha mi egyszer az Úristen elé
  – Papunk mondta, hogy mindent ő ad –,
  Ki a sorbaállást adta,
  Szívünk helyével, szótlanul
  Sorbaállunk elszánt csapatba
  És követeljük az ifjúságot!


Éjjel

  Halkan hörög végsőt a lámpa
  S a nagy halál apáca-lánya,
  Sötét királylány jő szobámba.

  Hideg szemét szemembe oltja,
  Csöndet símit bús homlokomra,
  Nem érzi, gödre mily goromba.

  Nem kérdi, szürke-é a vágyam,
  Nem nézi, mily kopott az ágyam,
  Csak átölel a csöndbe lágyan.

  Pompát csókol szűz gondolatra
  És megcsókolja, bármi gyatra.
  Rokkant gyereklelkem ringatja.

  Sötét haja szobámra bomlik
  S miken komorság, köd borong itt,
  Most megszépülnek ócska holmik.

  És én kibontanám a vérem,
  Ha hivna atyjához fehéren:
  Várlak, fiacskám, régen, régen.

  Hiába várom, hangja nincsen,
  Mely ama palotába intsen,
  Hol rég csüggök titok-kilincsen.

  Egy eszelős öreg motyog csak,
  Az esső s mindenütt kopogtat:
  Halottak vagytok, csúf halottak.


Mindent hagyok

  Nagyon útálkozhatott az Isten,
  Hogy ilyen csúnya plánétát köpött –
  Ó, szépség, jóság!… De már mindent hagyok.
  Villámokból font kerítés tövébe,
  Már lefekszem a szívem közepébe.
  Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
  A nagy akolban egyedül vagyok.

  Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
  Akin az idő csak tovább fut át
  És ugy magasztaltam a minden-embert,
  Mint akinek
  Csak magyarázták a megvolt csudát.

  Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
  Ó, egy percre megláttam magam.
  Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
  Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
  Véredben állsz, te, ha bennem állsz!…
  És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

  A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
  S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
  Végiggurult lobogva az égen.
  Utánaszaladt.
  A földre ekkor tűzcsóva esett.

  Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
  Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
  Tiszta mosolyom hideg viz hulláma,
  Hogyha néha fölemelem arcom.


A csoda

  Kár volna magamat eladnom
  Célért, eszméért, okért, hitért.
  Hogy magyarázzam az eget másoknak.
  Eladni magamat semmiért.

  Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
  Te tudod, te százesztendőt éltél!…
  S akkor sikított, elbőgte magát
  A kert mellett egy vén acéltehén.

  Nem is acél volt, hanem drágakő.
  Pálmaág-farkkal. Ott kinyult szegény.
  Tele gyerekekkel
  Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
  Szarvai hegyén.

  És sirt és sirt, csak sirt, mig meg nem halt,
  Késnyelek hullottak pengétlenül
  A szemeibül.
  – Ó, mennyi dinamit lakik
  Én élve síró szemeimben! –
  A föld egyszerre elszaladt alólunk
  És elszaladt alólunk minden;
  Ég csók, tűz, magam s a semmi.
  A tehén lángszőre szintén elszaladt,
  Aztán visszajött
  S a homlokomon kezdett énekelni.

  Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
  Szivemben ő s az ő szivében én.
  Hátulról keresztülnéztem magamon
  S ugy láttam, hogy bennem él tovább
  A tehén.
  S tele gyerekekkel
  Kőrhinták forogtak vidáman
  Szarvai hegyén.
  Nem szúrt vele, csak fölemelte.
  Arrabökött, amerre elszaladtunk
  A föld, az ég, a tűz, a semmi s én
  S én szégyenverten lopózkodtam arra,
  Hogy embertszülő tüzet énekeljek
  Örökké, ujra
  Jeges, havas
  Ismeretlen hegyek tetején.



NEM ÉN KIÁLTOK


Forduló

  Változások nehéz szagát görgeti a szél,
  Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
  Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
  S az elásott tojásból is
  Kibúvik és égre száll a madarabb madár.

  Most az órák mutatói ventillátorok,
  Jó földünk az óriási lendítőkerék
  Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
  Szándékaink – széles szíjjak –
  Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.

  Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
  Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
  Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
  Tél-túl néha tiszta kézzel,
  Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.

  Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad,
  Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
  Kiáltások raknak csöndből külön halmokat,
  Üstökös hull, bútor roppan,
  Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.

  Szellőtől is földighajló, sudár derekán
  Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány,
  Frissült kedvünk habzó mezőt göndörit alánk
  S mocsárkodó tenger alól
  Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.


A számokról

  Tanultátok-e a számokat?

  Bizony számok az emberek is,
  Mintha sok 1-es volna az irkában.
  Hanem ezek maguk számolódnak
  És csudálkozik módfölött az irka,
  Hogy mindegyik csak magára gondol,
  Különb akar lenni a többinél
  S oktalanul külön hatványozódik,
  Pedig csinálhatja a végtelenségig,
  Az 1 ilyformán mindig 1 marad
  És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

  Vegyetek erőt magatokon
  És legelőször is
  A legegyszerübb dologhoz lássatok –
  Adódjatok össze,
  Hogy roppant módon felnövekedvén,
  Az Istent is, aki végtelenség,
  Valahogyan megközelítsétek.


Jövendő férfiak

  Ők lesznek az erő és szelidség,
  Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
  Hogy az arcán meglássák a lelkét.
  Megcsókolják a kenyeret, a tejet
  S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
  Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
  A vasat és minden fémeket.
  Városokat raknak a hegyekből,
  Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
  A fergeteget magába szívja
  S megcsöndesülnek mind az óceánok.
  Mindig várnak váratlan vendégre,
  Az ő számára is terítenek
  És megterítik a szivüket is.

  Legyetek hasonlók hozzájuk,
  Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
  Ártatlanul mehessenek át
  Az előttük álló vértengeren.


Karácsony

  Legalább húsz fok hideg van,
  Szelek és emberek énekelnek,
  A lombok meghaltak, de született egy ember,
  Meleg magvető hitünkről
  Komolyan gondolkodnak a földek,
  Az uccák biztos szerelemmel
  Siető szíveket vezetnek,
  Csak a szomorú szeretet latolgatja,
  Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
  Fa nélkül is befül az emberektől;
  De hová teszik majd a muskátlikat?
  Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
  S az újszülött rügyező ágakkal
  Lángot rak a fázó homlokok mögé.


Üvegöntők

  Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
  És vérükkel meg veritékükkel
  Összekeverik az anyagot,
  Mely katlanukban átlátszóvá forr.
  Azután meg táblákba öntik
  S erős karjuk fogyó erejével
  Egészen símára hengerelik.
  És amikor megvirrad a nap,
  A városokba meg a tanyai viskókba
  Elviszik vele a világosságot.

  Néha napszámosnak hívjátok őket,
  Néha pedig költőnek mondjátok,
  Noha nem több egyik a másiknál,
  Lassan egyformán elfogy a vérük,
  Ők maguk is átlátszókká lesznek,
  Ragyogó, nagy kristályablakok
  A belőletek épülő jövendőn.


Ti jók vagytok mindannyian

  Ti jók vagytok mindannyian,
  Miért csinálnátok hát rosszat?

  Néha ugy vagytok a rosszal,
  Mint a gyerek a csavargással.
  Ujjong, eltéved, sirdogál
  S hazakívánkozik.

  Ti mindannyian örültök a jónak
  S fontoljátok meg, mit mondok:
  Nem sánta az, aki
  Egyűtt lelkendezik a csúszkálókkal!


Imádság megfáradtaknak

  Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
  Gyerekeink sem azért vannak,
  Hogy tiszteljenek bennünket
  S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
  Hiszünk az erő jó szándokában.
  Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
  Akár az égben laksz, akár a tejben,
  A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
  Te is tudod, hogyha mi sírunk.
  Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
  Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
  De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
  Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
  Csak a kardok, tornyok és ölő igék.
  Most mégis, megfáradván
  Dicséreteddel keresünk új erőt
  S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
  Szabadíts meg a gonosztól.
                                  Akarom.


A kutya

  Oly lompos volt és lucskos,
  A szőre sárga láng,
  Éhségtől karcsu,
  Vágytól girhes
  Szomoru derekáról
  Messze lobogott
  A hűvös éji szél.
  Futott, könyörgött.
  Tömött, sóhajtó templomok
  Laktak a szemében
  S kenyérhéját, miegymást
  Keresgélt.

  Ugy megsajnáltam, mintha
  Belőlem szaladt volna
  Elő szegény kutya.
  S a világból nyüvötten
  Ekkor mindent láttam ott.

  Lefekszünk, mert így kell,
  Mert lefektet az este
  S elalszunk, mert elaltat
  Végül a nyomorúság.
  De elalvás előtt még,
  Feküdvén, mint a város.
  Fáradtság, tisztaság
  Hűs boltja alatt némán,
  Egyszer csak előbúvik
  Nappali rejtekéből,
  Belőlünk.
  Az az oly-igen éhes,
  Lompos, lucskos kutya
  És Istenhulladékot,
  Istendarabkákat
  Keresgél.


Kiáltunk Istenhez

  Isten!
  Kiáltunk hozzád:
  Légy a mi érző, meleg bőrünk,
  Mert megnyúztak bennünket,
  A fájdalomtól már semmit se látunk
  És hiába, hiába tapogatózunk,
  Nem érezzük meg a dolgokat,
  Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

  Mihaszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
  Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
  Hogy fáradságnál hősebb a karunk
  S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
  Szavunk gyapjúja megpörkölődik
  És keserű füstként hordozza a szél,
  Mert nem takarózik senki sem bele.
  Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
  Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
  Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
  Hogy legalább a fiaké legyen,
  Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
  Itt a garasok fénye maradandóbb.
  S nem fogad az asztalához senki,
  Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
  Az égen sem nap – aranytallér ragyog,
  A mezőkön kutyatej sem érik.
  Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk
  Hogy a fájás leperegjen rólunk.
  Mint a ludak tolláról a víz,
  Hogy végre egyszer megfaraghassuk már
  A márványszobrot és a deszkalócát –
  Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon
  S a vizeken már delelnek a felhők,
  Eztán már az árnyak sokasodnak,
  Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,
  Meghálni lecsukódó szemeid alá.


Ki verné föl lelkünkben a lelket?

  A meddő dombok homlokából
  Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
  Föl, föl a magasságig
  Repülőgépeket hajigálunk
  És roppant, visszahulló pályájukkal
  Kipányváztuk a madarak birodalmát,
  Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
  És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
  A sörényes, üvöltő tengerekre,
  De emberek, emberek!
  Ki venné újból észre,
  Hogy le kell sikálni asztalainkat,
  Ki mondaná meg az asszonyoknak,
  Hogy kisöpörhetik a szomoruságot,
  Ki ültetne kerteket szemünkbe,
  Ki verné föl lelkünkben a lelket?!


Gyémánt

  Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

  Gyémánthegyen állunk,
  De zsebünkben kavicsok vannak.
  Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
  Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
  Most könyörgések szomjazzák erőnket
  És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
  Szívünkben a csillag megfagyott.

  Igen. Igen.
  Elsüllyedtek a haditengerészek:
  Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
  Még a nagyon öregek is
  Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
  S türelmet prédikálnak messze,
  A mulandóság halainak.
  Igen, igen.
  Ne higyjük el hát barátaim,
  Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
  Mindent meg kell simogatni,
  A hiénákat, a békákat is.

  Gyémánthegyen állunk,
  Szigorú hó, takard el bűneinket,
  Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
  Te határtalan kristály!


Szép nyári este van

  Szép, nyári este van.

  Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
  Gyárak ijedten vonitanak,
  Kormos tetőket kormoz az este,
  Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
  Kocsik szaladgálnak összevissza,
  Villamosok csengetnek nagy körmenetben.
  Transzparensek orditják, hogy: vak vagy,
  Mellékuccákba ballagó falak
  Visszalobogtatják a plakátot,
  Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
  Plakátarcu emberek rohannak
  És – látni – a nagy háztömbök mögött
  Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
  Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
  Emberlajtorján másznak magasra
  Emberek
  S a dühödt körutak nyakán
  Kidagadnak az erek,
  Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
  A hazatartó munkások lassu lépéseit,
  Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
  Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
  Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
  És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
  Aki szomszédja kaszálójából
  Épp most nyúz le egy jó darabot.
  Hallok mindent, aki hallgatok.
  Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
  Körülszimatolnak asszonyok,
  De én nagyon messziről jöttem,
  Kiűlők szíves küszöböm elé
  És hallgatok.

  Szép, nyári este van.


Kövek

  Öreg kövek, ne haragudjatok,
  Ha taposlak, hiszen tinálatok
  Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.

  Szólok hozzátok, vén testvéreim,
  Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
  S nem szól, csak jár az emberköveken,
  Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
  És tán ti vagytok súlyos szavai?
  Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!

  Miért van kő, ha nem lesz épületté?

  Hát nem segít a jaj s az allelúja?
  Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
  Széthullt az ember millió darabra,
  Mint esőben a vályogkaliba.
  És hol van az erős, terméskő-ember,
  Kit nem tapos fájóra semmi láb?
  Ó, borzalmas igy: útfelen heverni,
  Ha bennünket nem épít városokká
  Gránithalmokba semmi épitő,
  Hiszen kölyökkorában az időnek
  Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
  Hol békesség és szeretet lakott.

  Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
  Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
  S nyomoruságos könnyekbe merülve
  Száz megváltó agy forr már, mínt a mész,
  Hogy értelmes várossá magasodjunk,
  Mert most minden s egyetlen értelmünk
  Az úton heverő kövek fájdalma,
  Mely porban és piszokban taposódva
  Templomtorony kupolájába vágyik!


Érzitek-e?

  Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
  Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
  És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
  Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
  Érzitek-e a XXV. századot?
  Ha csak rágondolunk
  Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
  A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
  És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
  Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
  Túlkiabálom a fergeteget
  És halkabban hallgatok a csöndnél,
  Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
  És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
  Ahová minden vonat egyszerre befut!

  Villogó vágyú lányok, asszonyok,
  Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
  Akik negyvenemeletre építjük a századokat,
  Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
  Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
  Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
  Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

  Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

  Frissest pörgök,
  Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
  Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
    szentjeinek rubintos rézangyalát.


Lázadó szentek

  Ülök én újfent dögrovást a porban.
  De gonoszok csontjából őrölt porban.

  Uram én is keresztelek ujra.
  De fejemet oda nem adom ujra.

  Én nem áldozom föl többé Izsákot.
  Inkább magam, de soha Izsákot.

  Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
  Szólok, de annak, aki majd meghallgat.

  Menyország kulcsát én a földre ejtem.
  Vén szivemet is a földre ejtem.

  Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
  Engem büntess meg tűzön őhelyettük.

  Csak a szegények jutnak a pokolra.
  Én nem vigyázok többet a pokolra.

  Gyógyíthatót én meggyógyítok most is,
  De halottakat nem keltek föl most is.


Jónál jobb

  Páris, Berlin, Moszkva és Szeged
  Kevesen vannak jó emberek.

  Akik meg vannak, jajgatni vannak.
  Narancshéjnak is útjába vannak.

  Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
  S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?

  Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra –
  Minek jóság-festék a jót-akaróra?

  Van hű komondora, van bő karikása –
  Melyik juhász bőg, ha megszalad a nyája?

  A vasnál több az olvasztó kohó,
  Jónál több, jobb a jót-akaró.

  Washington, Wien, London és Czegléd,
  Rosz ember ugyiscsak mutatóba lesz még.


Koldusok


I.

  Öreg, én eztán lopni fogok!
  Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!

  De a nők, a szagosak, a gazdagok!
  Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.

  Öreg, a mankóm szaladni akar!
  Fiam, hát nem jön erre senki se?

  Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
  Tej kéne, nem birok már enni se.

  Egy kirakatot még ma betörök!
  Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.

  Egy kirakatot mégis betörök!
  Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.


II.

  Öreg, a varrás újra gennyezik.
  Annál szebben tudsz könyörögni majd.

  De rúgnék vele, a szent mindenit!
  Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.

  Engem nem akart a lányod, öreg.
  Örülj hogy látod az áldott nyarat.

  Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
  Legalább néki ruhára is marad.

  Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
  De kéne neked, te korcs, te torzszülött.


III.

  Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
  Én pedig azt, hogy éltél eleget.

  Meghalok s nem fog sírni senki sem!
  Elég, hogy mig éltél, vezettelek.

  Én Istenem! – Mondass vagy két misét!
  Azon már inkább kolbászt is veszek.

  Téged még meg fog verni a nagy ég!
  Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek,

  Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is!
  De addig csak enyim lesz a sarok.

  Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
  Félnék, de élni – s kölyköt akarok.

  Könyörgök érted ott. Mondass misét!
  Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!

  Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
  Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!



A MŰVÉSZET HÁROM ARCA


Minden rendű emberi dolgokhoz

  Van egy szinház, végtelen és mibennünk lakik,
  Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
  Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
  És a dráma mindig mindig csak tragédia.

  És az ember, szegény ember csak lapul belül,
  Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
  Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
  És zokognak, elzokogják a litániát:

  „Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek
  Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
  Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
  Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?“

  És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
  Feje körül zengő szavak villáma röpül;
  No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
  És a dráma mindig mindig csak tragédia.

  Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
  Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
  S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
  Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…

  Világtalan angyalaink sugárlábakon
  Átugranak a világi köntörfalakon,
  Fölkapják és fölhajitják hozzánk szíveink
  S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

  És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
  Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
  Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
  S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

  Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
  Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
  Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
  És a dráma mindig mindig csak tragédia.

  És elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
  Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
  Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
  S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

  Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
  S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
  Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
  S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.


Művészet az emberek között

  Kerekek lehettek a talpán,
  A táncosnő begurult szemeinkbe,
  Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.

  Képzeld el a lápon libegő
  És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
  Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
  Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
  Ha futkároz és hempereg a fűben!

  Még az esztendőalvók is
  Szivesen vele-riszálódtak volna!

  Azt se tudom, ki volt mellettem,
  Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk – –
  Aztán hirtelen kihült a terem
  S mi, emberek, szegények, ismét
  Idegenül néztük végig egymást.


Igaz, őszinte búcsú

  Bús fejetekbe űzve jöttem.
  Menykövek cívódtak fölöttem.

  Láttam két nagy szemet, bogárzót;
  A szép leánynak szóltam pár szót.

  Tán szóltam néki. Meg sem bántam.
  Én soha semmit meg nem bántam.

  Nincs tartozásom: Mind adó volt,
  Mellyel a világ szűken hódolt.

  Abból se maradt semmi másnap.
  S panasz se kell, azt adja másnak!

  Hogy panaszkodtam néha mégis?
  Hát szennyes néha még az ég is!

  Átéltem már tizennyolc évet
  S láttam, mit ér az emberélet.

  Nem tarthat mások akaratja,
  Én elmegyek, ha kedvem tartja.

  Szeretsz? Ne menjek?… Vérre lestél,
  Ó, kínban gyönyörködő testvér!


Alleluja,

végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem
lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és
csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet. Mit akar?

Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres tér marad
bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az,
aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő
alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő azalatt, aki kidobálja magából a
nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja:

Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy
mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a
szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beléágyazzam csontjaimat.
Hogy ez nem „művészet“? Hát akkor fütyülök a „művészetre“, én többet
akarok, én azt akarom, ami kell.

Érik a fény, a Metaars.

Szeged, 1924. karácsony szombatja.



Tartalomjegyzék

  Nem én kiáltok  7
  _Férfiszóval_
  A szerelmes szonettje  11
  Útrahívás  12
  Névnapi dícséret  13
  A szemed  14
  Nő a tükör előtt  15
  Férfiszóval I.  17
  II.   19
  Nyolcesztendős lányok  20
  Asszonyvárás asszonyszobor mellett  21
  Ezerfárosznyi végzet  23
  Dícsértessék  25
  Rög a röghöz  26
  Csudálkozunk az életen  27
  Mért hagytál el, hogyha kívánsz  28
  Sacrilegium  29
  Hűség  30
  Nyár volt  32
  _Villámok szeretője_
  Villámok szeretője  35
  És keressük az igazságot  36
  Hét napja  38
  Tanulmányfej  39
  A gondolkodó szonettje  40
  A bátrak  41
  Bosszúság  42
  Komoly lett már  43
  Milyen jó lenne nem ütni vissza  45
  Miért mondottál rosszat nékem  46
  Megfáradt ember  47
  Tavasz van! Gyönyörű!  48
  _A legutolsó harcos_
  A legutolsó harcos  51
  Lopók között szegényember  53
  Szegényember balladája  54
  Szegényember szeretője  55
  Aki szegény, az a legszegényebb  56
  Sírdomb a hegycsúcson  57
  Juhász Gyuláról való nóta  58
  Harc a békességért  59
  Magyarok I.  61
  II.   62
  Egyszerű ez  63
  Itt egy fa, ott egy fa  65
  Éjjel  67
  Mindent hagyok  69
  A csoda  71
  _Nem én kiáltok_
  Forduló  75
  A számokról  77
  Jövendő férfiak  78
  Karácsony  79
  Üvegöntők  80
  Ti jók vagytok mindannyian  81
  Imádság megfáradtaknak  82
  A kutya  83
  Kiáltunk Istenhez  85
  Ki verné föl lelkünkben a lelket?  87
  Gyémánt  88
  Szép, nyári este van  89
  Kövek  91
  Érzitek-e?  93
  Lázadó szentek  95
  Jónál jobb  96
  Koldusok I.  97
  II.   98
  III.   99
  _A művészet három arca_
  Minden rendü emberi dolgokhoz  103
  Művészet az emberek között  105
  Igaz, őszinte búcsú  106
  Alleluja  107



Sajtóhibák,

  |30. oldalon|2. szak|1. sor|hold|helyébe|holt|
  |69. „|1. „|5. „|Ma|„|Már|
  |72. „|1. „|8. „|Szarvaik|„|Szarvai|
  |76. „|1. „|3. „|Kiáltásból|„|Kiáltások|
  |82. „|1. „|7. „|fejben|„|tejben|
  |82. „|1. „|18. „|!|„|:|
  |87. „|alulról|2. „|szenünkbe|„|szemünkbe|
  |89. „||5. „|sikolt|„|rikolt|
  |93. „|címben||Értitek|„|Érzitek|
  |93. „||7. „|Mint|„|Mintha|
  |93. „|2. szak|4. „|hullt|„|hulló|
  |96: „|1. „|1. „|Moszka|„|Moszkva|
melyeknek alábbi szíves kijavítása szükséges és fontos!

KOROKNAY-NYOMDA, SZEGED

TEMPLOM-TÉR 3.

TELEFON 17–91


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |üstököslány |üstökösláng

88 |vánkosokka |vánkosokba]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nem én kiáltok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.