Title: A babonák könyve
Author: Varga, János
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A babonák könyve" ***

A BABONÁK KÖNYVE.

A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZETVIZSGÁLÓK ÁLTAL 300 FORINT DÍJJAL
JUTALMAZOTT PÁLYAMŰ.

IRTA

VARGA JÁNOS.

A forditás jogát szerző fenntartja.

ARAD, 1877.

A SZERZŐ TULAJDONA.

Arad, 1877. Nyomatott Gyulai Istvánnál.



ELŐSZÓ.

Egy nemzet valóban művelt nem lehet, ha népműveltsége elhanyagolva van;
s alapigazság az is, hogy egy nép jólétének, s boldogulásának föltétlen
kelléke a népműveltség.

Azért az ujabb korban minden állam megfeszített erővel munkál az eddig
annyira elhanyagolt népnevelésen. Iskolákat állít, népkönyvtárakat
alapít, s a tudomány elemeit száz úton módon iparkodik az eddig parlagul
hagyott fogékony talajba ültetni.

Mert a romlatlan népben minden jóra meg van a hajlam; csak legyen, aki
elméjét a művelődés alá megmunkálja; s megszabadítja lelkét és kedélyét
az elfogultságtól, az előitéletektől és egyéb száz fajta burjántól,
melyek szivében minden nemes helyet elfoglalva tartanak.

E burjánok közt legveszélyesebb gyom a babona; a tudomány és
művelődésnek e legmegátalkodottabb ellensége; mely ha egy talpalatnyi
talajban gyökeret ereszt, – onnét a művelődés és jó erkölcsök utolsó
csiráját is kipusztítja.

Azért minden szó, mely a babona ellen emelkedik; jó szolgálatot teljesít
a népnevelés érdekében.

Ezen tudattól volt áthatva a magyar orvosok és természetvizsgálók
testülete; midőn a népéletben oly buján tenyésző babonás hit és
szokásoknak lehető kiirtására nézve, – pályadíjat tűzött ki egy oly
könyv megirására, mely mig egyrészt lehető teljességben magában foglalja
az uralkodó babonák gyüjteményét, másrészt pedig azok káros hatását
példákban illusztrálja.

Babonát tűzzel, vassal kiirtani száz okból nem lehet; de nem is
tanácsos; mert a babonás hit legnagyobb részt egy a vallásos
túlbuzgósággal; mindenesetre azonban a vallásos hit túlhajtása,
kinövése; erőszakos metszés, magát a vallásosság fáját is megsérthetné;
kiméletlen kéz, a gyommal a tiszta buzát is összemarkolhatná. Másrészt
pedig a babona szivós gyökérszálai ezer évvel nyúlnak vissza a multba; s
a kegyeletes unokák azt, mint apáik keserves örökét, nagyon féltékenyen
ajnározgatják. Ugy tesznek, mert apáik is ugy cselekedtek; s mert jobbra
senki se tanitá őket.

Ez volt oka, hogy az orvosok és természetvizsgálók, a babona elleni
orvosszerek közül a – könyvet választák; mely jobbra tanitsa a népet,
mint amire apáik taniták; s e szándéknak kivántam én megfelelni
könyvemmel; mely versenytársai közt a kitűzött pályadíjat elnyeré.

A babonák könyvét sok évek fáradsága árán gyüjtött, nagy anyaghalmaz
feldolgozásával, a száraz és könnyen unalmassá váló professoroskodó
modor mellőzésével, ugy iparkodtam megirni, hogy a nép, a saját nyelvén
és eszejárása szerinti leirás által önkéntelenül is tovább édesgettessék
az olvasásban; s e könyvben oktalan kedvencz babonáit a nevetségességig
meztelenre vetkőztetve találja, másrészt a valódi káros babonák gyakran
megrendítő hatását példákban illusztrálva lássa. Nem hiányozván
természetesen a könyvből az alkalmilag elcsöpögtett természettudomány
sem; ugy a helyén való oktatás és jó tanács; melyeket az olvasó
észrevétlen szedegetvén össze, hatásuk is közvetlenebb és sikeresebb
leend.

Természetes, hogy a babonát, amint tűzzel, vassal nem, – ugy egy
könyvvel sem lehet egyszerre kiirtani. Annak megölő betűje csak a
természettudomány teljes népszerűsítése leend; addig is azonban jó
útegyengető leend egy könyv, mely a nép előtt babonás hitének és
alakjainak lehetetlen voltát, s babonás szokásainak szomorú
következményeit föltünteti.

Ez irányban nálunk ugy is édeskevés történt eddig. Talán több is hátra,
mint előre! Mert a babona ellen még nem igen irtak könyvet; mig
terjesztésére egy egész irodalmi genre, a – ponyvairodalom virágzik.

A babonák könyve e tekintetben első rendszeres munka.

Azért nem is kecsegtetem magam azzal, hogy tökéletes; öntudatom azonban
annyiban megnyugtat, hogy jóakarattal irtam.

S ha annyi haszna leend a népnevelés érdekében, hogy tiz közül egy
babonás embert kigyógyit lelki betegségéből; hitem szerint eleget tett.

A megtört csapáson nálamnál hivatottabbak nagyobb sikerrel működhetnek.

Aradon, 1877. évi május hóban.

A szerző.



Egy kis bevezetés féle.

Bizony előre érzem, milyen nehéz tudomány lesz ebben a kis könyvben. De
csak azért olyan nehéz, mert sokunk nem birja, de legtöbbünk nem akarja
megtanulni.

Azért is nehéz még, mert az éle egy olyan vén fa tövének fordul, a
melyet, mint néhai öregapáinktól ránk hagyott örökséget, sok száz, meg
száz esztendők óta ápolgatunk, dédelgetünk. A babona vén fája ez,
melynek bolondító gyümölcse mai napig sok embernek szája ízéhez áll.
Igaz, hogy nagyon soknak a szájában is marad az íze; de már az nálunk
úgy szokás, hogy nem szoktunk okulni a más kárán.

Ennek a vén fának – az igaz, hogy kissé már megkorhadt a dereka; de sok
ápolója, öntözője akad a hasznáért; mert nem tréfa, hanem nagyon szomorú
igazság, hogy a babona sok embernek a kenyér keresője. Akárhány
világcsaló táplálkozik a babonás nép hiszékenységén; s ezeknek bizon
nagy okuk van azon dolgozni, hogy a babonának valahogy ki ne veszszen a
magja.

Pedig ebből a magból de sokszor nő olyan veszedelem, aminek nem csak egy
ember, de százak isszák meg a levét. Természetesen ezt babonája
válogatja; mert némi apró hóbortos babonás hit még senkinek se árt; mig
a másik után holtig búsulhat, akinek a körmével a kezefejét is
odaégette.

Alig lesz e könyv olvasói között egy is, aki egy-két olyan történetre ne
emlékeznék, ahol a babonaság ott hagyta a kezeszennyét.

Nincs túlozva a dolog; de tizszer ilyen nagy könyv se lenne elég, ha
mind azt a sok siralmas történetet le akarná valaki irni, amit
könnyenhivő ember, a babonának köszönhet.



Mi az a babonaság?

A babonaság a józan észnek megtévelyedése. Lelki betegség; mely azonban
hála istennek, nem épen gyógyíthatatlan baj.

Oktalan hit; amit se a tudomány, se a vallás tételeiből nem lehet
igazolni.

Ha az ember valami dolognak olyan erőt tulajdonít, amivel az nem birhat;
ha az ember valami nagyon természetes dolgot, épen természet ellenesen
magyaráz.

Az a babonaság.

A babonás ember nem gondolkozik, hanem képzelődik. S a legegyszerűbb
dologban is, amit szemével láthat s eszével tudhat; a legbolondabb
rendkivüliséget hiszi, képzeli; mindig természet fölötti csodát s
boszorkányságot kerget.

Teszem azt egy asztal, egy almáriom, amit a hidegről meleg szobába
hoztak, elkezd repedezni, pattogni, hasadozni. Már a babonás ember arról
azt képzeli, azt hiszi, hogy az váratlan halálesetet jelent. Pedig
tudhatná, hogy az a szegény butordarab nagyon is természetes törvénynek
lett áldozata. A hidegségnek összehúzó ereje van; a melegségnek pedig
kiterjesztő, kitágító ereje. Ezt minden ember megpróbálhatja egy
palaczkkal, amelyiknek üveg dugója van. Ha a palaczkot az ember a
hidegre teszi, a dugóját pedig megmelegiti, akkor a dugó nem fog
belemenni a palaczk szájába; mig csak a palaczk, meg a dugó megint
egyforma hideggé, vagy meleggé, tehát egyenlő hőmérsékletűvé nem lesz.

Nos tehát, mikor az asztalt hidegről behozzák a meleg szobába; vagy ha
ősszel, mikor a butorok a hűvösebb szoba levegőtől is összehúzva vannak,
egyszerre kezdetét veszi a szoba fűtés; akkor olyan rohamosan kezdenek a
fa részecskék a melegben kitágulni, hogy az bizon többnyire egy kis
repedezéssel jár.

Ezt a természet törvénye diktálja igy; s a természetes dologban pedig
ugyan semmi boszorkányság sincsen. A babonás ember azonban megrémül a
butor-recscsenéstől s azt tartja róla, hogy bejelentette magát a halál,
valaki elpatkol a házhoz tartozandók közül.

Más atyánkfiának pedig a garaboncziás diákra van a panasza, ha a jégeső
elveri a határt. Harmadik a boszorkányra vet, ha a marhája hull, vagy
kolera jár a vidéken.

Persze azt mai napság már a kis iskolás gyerek is tudja, hogy biz a
jégesőt nem a garaboncziás hozza s hogy nem is lehet elállítani azzal,
ha apja ura a küszöbbe vágja a fejszét; – de még a járványok okát is
eltudja mondani a természettudományból. De mikor a garabonczás, meg a
boszorkány sokkal régibb és jobb ismerőse urambátyáméknak; mint a
természettudomány!

Hanem isten segitségével majd máskép lesz ez is; mert sok lett már
másképen a világteremtése óta. Ma a kis gyerek megtanulja a
természettudományt; s ha épen az apját rá nem birja is tanitani; – de
mire a mai nemzedékből apák lesznek, akkorára sok babonás hitnek lesz a
tudomány a megölő betűje.

Mert nincs olyan csodás, olyan rendkívüli, olyan természetfölötti dolog
a világon, aminek a természettudományokban magyarázata nem volna. És
határozottan kimondhatjuk, hogy a mikor ez a tudomány népszerűvé válik,
az lesz a babonák halálos órája.



A babona eredete és az őshit babonás alakjai.

Ezt tudva, körülbelül tisztában vagyunk az iránt is, hogy honnét
származik a babonáskodás. Ha vissza felé haladunk e régi századokon, s
elérünk oda, ahol a művelődésből még nagyon kevés irmag mutatkozik; oda
nagyon közel van már a babonák forrása.

Magát a babonák szülő anyját a régi népek csodákkal teljes hitében és
rejtelmes vallási szokásaiban találjuk.

Mikor még az emberek nagyon keveset tudtak; hanem annál több badar
dolgot hittek. És pedig mindent a vallásosság rajongásával hittek; s
amit láttak, amit észleltek, ami körülöttük és velük történt, azt mind a
vallásos hit szövetébe takarták.

A természet hatalmas és változatlan törvényeit nem ismervén, – annak
működését és nyilatkozásait bizonyos jó és rosz szellemeknek
tulajdonitották, amikkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész
világot.

Minden ligetnek; minden barlangnak; folyónak, pataknak, erdőnek,
mezőnek, külön jó és rosz szelleme volt akkor; s még a jó istent is
párosával, tizével, húszával képzelték; s egyik istennek több erőt és
hatalmat tulajdonitottak, másiknak kevesebbet. Volt fő istenük, sőt
istennőik is voltak; s ezeknek egész családjuk. S ezek mindegyike
tett-vett az emberek sorsában. Az „Isten“ és az „Ármány“ volt a népek fő
két szelleme. Az első mindig javára, a másik kárára munkálkodott a
szegény embernek; aki természetesen az isteni és szellemi hatalom ellen
semmi akarattal nem birt; hanem megadta magát végzetének s tűrte, ami
történt vele.

A vallásosság sajátságos rajongásával hittek az első népek főpapjaikban;
kik álmokat fejtettek; jelekből jövendőltek, s kiknek meghallgatása
előtt a népek ezre soha nagyobb vállalatba nem fogott. Ilyenek voltak az
egyptomi álomfejtők és varázslók; ilyenek a zsidók papi nemzetségei;
ilyenek a régi magyarok Karkánjai, vagy táltosai; kiknek jós szavai
szentirása volt a népnek.

A népek első családjai mind rabjai voltak e zagyva hitnek; különbség ha
volt közöttük, legfölebb annyi volt, hogy egyik több, másik kevesebb
istenben és szellemekben hitt. A hevesebb vérmérsékletüek, a keleten
lakó népek; mint erősebb képzelődéssel birók, legjobban bele tévedtek a
csodálatos hit tekervényes utaiba; és innét van ma is, hogy a keleti
népek, akik közé jó magunk is tartozunk, leginkább hisznek még a
rendkívüli, csodálatos, babonás dolgokban.

Aki pedig egyszer beleélte magát a babonás hitbe, az nehezen rázza le
magáról ezt a belé kapaszkodó kullancsot.

Igy, mikor a népek a kezdetleges müveltségből kibontakoztak; midőn a
zsidók a bálványozásból vissza tértek az egy Jehovához; a török népek az
egy isten, az Allah imádásához; s a népek legnagyobb csoportja végre
belépett a nagy keresztény népcsaládba; a régi hit rejtelmes csodáit nem
birták mind megtagadni; jó részt át hozták azt az uj hitbe is; amit
annál könynyebben tehettek, mert a csoda történeteket nem csak az
ó-testamentom uralkodó vallása, a zsidó; de a török és a keresztény
vallás is nemcsak megengedi, sőt tanitja is.

Nem is lehet tagadni, hogy sok babonaság azért nem akar kiveszni, mert a
mai müveltség mellett is, maga a vallás ápol oly hitet, mely a tudatlan
és müveletlen embert könynyen túlzásokra, valóságos babonára vezeti.

Ilyen része a vallásnak az, mely a jó és bukott angyalokról beszél; mely
őrző angyalokat és ördögöket tanit; – melyek közül az első folyton az
ember mellett áll és őt jóra vezérli; másika pedig vele incselkedik,
roszra csábitja.

Ilyen továbbá a vallás azon része, mely a csodákról szól; s melyből
kiindulva a tul vallásos, rajongó ember minden általa nem értett
természeti tüneményt csodának gondol; álmaiban, véletlen körülményekben
jeleket és intelmeket lát, miket jó angyalainak tulajdonit; – bajaiban
pedig az ördögök munkáját látja s betegségeinek, járványoknak,
szárazságnak, jégesőnek okozóját a rosz szellemek s azok kész szolgái az
úgynevezett boszorkányok, táltosok, útonjárók, garabonczások s még isten
tudja, hány eféle babonás teremtésekben keresi.

Természetesen a józan eszű ember mást hisz az angyalok és ördögökről; és
mást hisz a csodákról is; mint a babonára hajló, vakhitü ember; akiket a
nép „isteneseknek“ szokott gúnyolni.

Mert az okos ember tudja, hogy a jó angyal a tiszta lelkiismeret, a
jámbor érzésű szív; mely az embert mindig csak oly dolgokra serkenti,
amik istennek kedvesek, és az embertársaknak hasznára vannak.

Azt is tudja a józan eszű ember, hogy az ördög bizon nem olyan két
szarvú, lángnyelvü, lólábú szörnyeteg; amitől a gyerek holtra ijed; még
ha szilvából van is; hanem hogy az ördög az a gonosz indulat, az a
roszra való hajlandóság, mely a gonosz embert folyton csak olyan dolgok
elkövetésére ösztökéli, melyek isten előtt megvetettek, és emberek
között átkozottak. Ördög az az olthatatlan szomjuság, mely az embert a
mértékletlen italra hajtja; ördög az a gonosz kivánság, mely a más ember
életét és vagyonát megtámadja; ördög a kártya szenvedélye; a bosszúság,
a harag, a gyülölség; mely a gonosz embert hatalmába keriti és minden
cselekedetét intézi.

A józan ember végre azt is tudja, hogy ma már nincsenek csodák; hogy
csodák csak akkor történtek, mikor az emberi müveltség még kis gyerek
korát élte; s hogy valamint a régi csodáknak meg van a maguk természetes
magyarázata, – úgy meg van azon nehány rendkivüli dolognak is; amiket a
könynyen hivők mai napság is látatlanban csoda számba vesznek.

Majd tovább; e könyvben, sorba vesszük a mi babonás népünk alakjait és
kedvencz csodatörténeteit. Bemutatjuk a tudomány könnyen érthető nyelvén
és világosságával azok természetes oldalait, s hiszem, hogy sok
boszorkány mester, sok táltos, garabonczás, utonjárók és váltottak alól
kirántjuk a gyékényt; s sok csuda történetet teszünk kézzel fogható s
ököllel is fölérhető mindennapi dologgá.

Mielőtt azonban ezt tennénk; elmondok egy kis mese darabot, mit gyerek
koromban hallottam s mely nagyon szépen megmutatja, hogy miből származik
a világon a legtöbb babona.

Ebben a mesében egy öreg pásztor tanitja a három fiát a bölcs életre; s
a többek közt azt mondja nekik: – „Legyetek okosak és kétkedők; csak azt
higyjétek, amit láttok és kézzel megfoghattok. Legyetek szóban
gazdálkodók; hallott dolgot soh’ se nagyitsatok. A világosságot
keressétek; de a sötétségtől meg ne ijedjetek; mert aki fél, azt egy
lehulló falevél is agyon ütheti.“

És igazában ez a három dolog: a hiszékenység; szószátyárság és félelem;
a mitől az öreg pásztor gyermekeit félti, – legjobb melegágya a
babonának.

A babonás embernek nem lehet olyan bolondot mondani, amit szentül el ne
hinne.

A babonás embernek legfőbb szenvedélye, hogy hallott történeteket,
tizszerezve, nagyitva tovább ad.

A babonás ember végre az éjjeli sötétségtől úgy fél, hogy minden
árokban, bokorban, kisérteteket és szellemeket lát; s már naplemente
után, egy előle hirtelen fölrebbenő madár s egy orra elé zizegve lehulló
falevél is képes holtra ijeszteni.

Bár a jó öreg pásztor jó tanácsát minden okos szülő még a gyermekek
bölcsője mellett, mindennapi imádságképen elmondaná; akkor kevesebb
lenne a babonás, félénk és buta ember a világon.



Az ujabb babonák szörny-alakjai.

Vannak a nép-babonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, a melyek
minden nemzetnél ugyanazon formában és név alatt ismerősek. Akiknek
csodálatos természete és emberfölötti titkos hatalmától egyaránt fél és
retteg a babonás ember, az óperenczián innen is, túl is.

Ezeket szedjük mindenek előtt sorba. Szembe nézünk velük, s hiszem hogy
közelről nézve e szörnyű hatalmú, rémséges teremtmények – minden
félelmességüket elfogják vesziteni.

Ilyen rémséges alakok a boszorkányok, kisértetek, hazajáró lelkek,
garabonczások, váltott gyerekek vagy táltosok, lidérczek, kincsőrzők,
útonjárók, a sirból kikeltek és sárkányok.



A boszorkányok.

Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne
féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat,
megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.

A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés,
félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de
alakra nézve különböző.

A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg
emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen
boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben
pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá;
továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.

A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az
ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz
teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás
emberek hite szerint.

Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal;
megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel
elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld
zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti
a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét;
elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és
elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.

Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy
határt, hanem egész országot.

Bandi aki nem hiszi!

Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire;
aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol
rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a
vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.

Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy
hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy
biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán
még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!

Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele
tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!

A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában
még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű
népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.

Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit
egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja
miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.

Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok
voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.

Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító
arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt
csak a nép kárositása s megrontására törtek.

Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz
szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges
indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek
haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.

S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta,
hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok
pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.

Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják
a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen
boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy
„testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az
ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is
megrontja.“

Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet;
ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a
szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de
hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.

Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história
nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges
képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze
nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem
cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.

És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor
a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy
akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét
olvashatólag le tudta irni.

Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.

Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki
már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy
„boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“

De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon
egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak
is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó
szerekkel vallatták s egyre másra égették.

Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s
botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre
mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember
máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a
szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“

Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a
vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való
boszorkányok voltak.

Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.

De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új
vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak,
annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket;
följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt
fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az
ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és
vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk
birnak meggyógyítani.“

És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen
szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák
uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy
az boszorkány!

Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt
az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt
haszontalan volt minden védelem.

Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták.
Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.

De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága
érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.

Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az
újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a
fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a
fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal
forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.

E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy
szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy
mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot
vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó
szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.

Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott
magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen
kínjainak.

Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a
boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak
mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az
usztatás; és a mérő próba.

A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal
vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele
vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány
volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha
pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a
gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre
aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.

De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt;
vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy
próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!

Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak
szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha
ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen
kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az
agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.

Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember,
mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy
boszorkány.

Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.

Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig
van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek;
– testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.

Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a
vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a
munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban
tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra
ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a
magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi
boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük
istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak
azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet
azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és
kendőbe takargatva haza vitte.

Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert
azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a
háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el
mai napság is, mint hajdan.

Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a
boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná,
bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak
szegény hazánkban.

De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a
babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s
egész országokon át vándorol széltében-hosszában.

Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény
vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint
boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.

Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy
kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.

Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt
nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.

Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a
legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény
fekete kutya képében egy gyereket megharapott. Ugyanekkor a nép a kutyát
megfogta és valaki levágott a szőréből egy csomót, a harapás helyére.
Szerencsétlenségére a legény vasárnapra egy kissé kicsípte magát,
megnyíratta a haját és megborotválkozott; a babonás nép aztán azt fogta
rá, hogy a haja vágásán meg látszik a nyoma annak a levágott
szőrcsomónak, amit a fekete kutya bundájából nyírtak le. Hiában védte
magát a jámbor még a borbélyával is; bizon elítélték a szegény fejét s
meg is égették.

Valami Dókáné nevű öreg asszonyt pedig arról vádolták, hogy a
szomszédjának a kis fiát, aki a kertben édesfát ásott, bikaképében
megdöfte. Ezt ugyan senki se látta, de a kis gyerek, aki különben
nyavalyatörős, nehézséges volt; álmában mindig bikákkal vesződött s
mikor Dókánét látta, azt mondta, hogy olyan volt a bika, mint ez az
asszony. Enynyi volt az egész bizonyiték ellenébe és mégis elitélték.

Igy csinálták maguk a bírák egyik boszorkányt a másik után; s mert ahol
nagy a szegénység, több az erkölcstelenség is; s igy ez időkben oly nagy
számmal fogdosták össze a boszorkányokat, hogy elrémül az ember, ha a
szententiákat elolvassa.

1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában, ahol
közbe legyen mondva, mai napig meg van a boszorkány-sziget, melyen az
ilyen szerencsétleneket elégették. Ez a német tudós a „Frankfurti
ujság“-ba levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nem régen
itt több férfit és asszonyt fogtak el, akiket boszorkányság űzésével
vádolnak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de a máglya
halál is rájuk szententiáztatott. De mielőtt megégették volna őket,
előbb víz és mérő próbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették
őket, de biz azok a víz szinén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy
vastag asszony csak másfél nehezéket nyomott; férje pedig öt nehezéket.
– Mult pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város bíráját
is. – Még nyolcz boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és
megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“

Égbe kiáltó volt az a butaság, melynek ennyi ember-élet esett áldozatul;
s maga az a körülmény, hogy ennyi ember halt meg a máglyán; leginkább
bizonyította, hogy a boszorkányság csak a babonás emberek képzelődéséből
származott. Mert hiszen azt is hitték akkor, hogy az ördög a valódi
boszorkányt, mint hű szolgáját, az égő máglyáról is megmenti. Már pedig
ilyen eset egy se fordult elő s igy ez is mutatta, hogy a szegény
áldozatok, kiket mint boszorkányokat elégettek – csak a babonaság és
butaság vagy pusztán bosszúállás áldozatai voltak.

Hanem a szerencsétlenek között olyanokat is találunk, akik a
vallatásoknál egész büszkén jó szántukból boszorkányoknak mondják
magukat. Hajmeresztő dolgokat vallanak magukra; amik soka meg nem
történtek; de meg se történhetnek. Büszkén és kihivóan vetik a birák
elé, hogy őket hiában üldözik, hiában vetik börtönbe és hiában itélik
máglyára; mert az ördög, akinek szolgálatában állanak, őket úgy is
megszabadítja a börtönből és máglyáról; hanem akkor jaj lesz azoknak,
kik kezet mernek reájok tenni; jaj lesz annak, aki őket föladta; aki
ellenük tanúskodik; de még jaj annak a birónak is, aki őket el meri
itélni!

Az ilyen dolgokon aztán egy kicsit meg akad az ember. Hogy talán még is
van valami a dologban! Pedig dehogy van; mindjárt a nyitjára érünk a
megmagyarázhatlan hetvenkedésnek.

Első oka ennek az, hogy a szerencsétlen bevádolt teremtés azt hitte,
hogy majd igy megrémíti az ellene fölszóllalható tanúkat, sőt magukat a
birákat is; és azok nem merik elítélni.

Második oka ennek az volt, hogy az ily bevádolt már úgy is tudta, hogy
se isten, se ember őt megnem mentheti; tehát inkább magára vallott
kinzások és próbák nélkül; hogy a kinos vallatást elkerülje. De az
ilyenek aztán egyúttal boszút is álltak a föladókon, sőt magukon az
itélő birákon is. Mert csak anynyit kellett mondaniok hogy ez, vagy
amaz; a Péter vagy a Pál szintén boszorkány, hogy velök volt a
boszorkány gyűlésen; s azt a szerencsétlent aztán azonnal elfogták,
vallatták és irgalmatlanul megégették.

Igy vallott egy gyerek, egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt
elverette jéggel. S a szegény borzas inast is máglyára juttatta.

Igy vallott egy asszony, magára a szegedi biróra Rózsa Dánielre; s bizon
biró uram is máglyára jutott. Mint az imént a német tudós is emlité
levelében.

A harmadik és leggyakoribb ok pedig volt a következő:

A boszorkány tudni illik többnyire a kuruzslónék soraiból telt ki; akik,
– nehogy valakinek csak még kételkedni is eszébe jusson, az ő gyógyító
és rontó erejükről; életüket és cselekedeteiket titokba burkolták.
Nappal nem igen mutogatták magukat, egymás közt csak éjjel érintkeztek s
a gyógyitásokat is csak saját sötét kunyhóikban, vagy pinczékben
végezték; ahol egyúttal a tűzhely is állt a kuruzsló kenőcsök főzésére;
mikhez füveket, babonás rongyokat, emberi hajat, köröm-hulladékot,
kigyót, békát össze válogattak; amivel a tudatlan embert bámulatra
inditották; főzés és gyógyitás közben értelmetlen mormogást vittek
véghez s kuruzslásuk titkát senkinek elnem árulták, épen mint a mai
javasasszonyok.

S az ilyeneket a nép ösztönszerüleg boszorkányoknak hitte; kedvükbe
iparkodott járni; nehogy kárt okozzon személyének vagy jószágának; sőt
ha valami baja akadt, az ilyen kuruzsolókhoz fordult segitségért, aki
aztán jó pénzért, egy kis hókusz pókusszal és titokteljes ráimádkozások
s kenőcsökkel, mindig szivesen szolgált a hozzá forduló szegény
embernek.

Miután pedig a babonás hit szerint az ilyen kuruzsolók, vagy mondjuk:
boszorkányok csak maguk birták és tudták gyógyitani azokat a
betegségeket, amiket a nép fogalom szerint ők maguk zúditottak az
emberre; azért bizon a nép nagy félelemmel viseltetett az ilyen
boszorkány és egész családja iránt. Mert az ilyen kuruzsoló boszorkányok
azt hirdették a népnek, hogy ők tudományukat a szellemektől tanulták s
azt családjuk minden tagja egymástól, s fiú az apától örököli.

Ez a boszorkányság, vagy is inkább kuruzsolás tehát valóságos
kenyérkereset volt. Azért, ha egyik másik tagja a kuruzsoló családnak,
mint boszorkány a törvény elé került; miután már úgy is tudta, hogy a
halált elnem kerülheti; tehát hogy a nép előtt még inkább rémitőbbé és
félelmetesebbé tegye hátramaradó családját; azért olyan dolgot is magára
vallott, amit soha el nem követett, s amit megtenni soha sem is birt
volna.

Volt még végre egy oka az ilyen önvallomásnak; ami szintén nem egy
esetben fordult elő.

Ugyanis, mint minden rendkivüli dolognak, úgy a boszorkányság fogalmának
is megvolt az a csalogató hatása; amilyen minden titokszerüségnek van a
kiváncsiakra nézve. Bizon nem egy-két ember, kiváncsiságból is szeretett
volna részt venni olyan boszorkány-gyűlésen, ahová az ember piszkafán
repül. És a vén kuruzslónék, jó pénzért, ilyen dologra is megtanitották
a kiváncsi, babonás embert.

Valami bolonditó, hevitő erejü bogyókból és kőrisbogarakból olyan
igazgató kenőcsöt készítettek, hogy aki azzal testét bekente, az a
legnyughatatlanabb izgalmas álomba merült: s oly élénken álmodta végig
azt, amiről egész napokon át gondolkodott, mintha csak ébren történnék
az vele.

Az izgató kenőcs se fölébredni, se elaludni nem engedvén; fél álom és
ébrenlét közt a legnagyobb lázban, éles képzelődése elvitte őt a levegőn
keresztül a szent Gellért hegyére; ahol mindent úgy festett elébe
beteges, lázas álma, amint azt előtte a vén kuruzslóné elbeszélte. Ott
látta a temérdek sok boszorkányt, a sok ördögöt és gonosz szellemeket.
Azokkal dőzsölt, mulatott, tánczolt; s mikor mulatságának vége volt;
tudni illik, a kenőcs okozta lázas álom már tünedezni, fölizgatott
képzelődése lohadni kezdett, akkor visszaszállt a levegőben, egy
piszkafán lovagolva, s a kéményen keresztül bebukott a szobája kellő
közepére.

És csakugyan, mikor kinos álmából az esés fájdalmai fölébreszték; ott
találta magát a szoba közepén a földön; ahová lázas hánykolódása közben
az ágyból kiesett.

Az ilyen ember aztán, ha lassan magához tért is; soha se tudta, menynyi
az igaz, és menynyi a képzelődés azon éjjelnek lázas nyugtalanságából.

Az ilyen aztán, ha esztelen álmát valakinek, mint valóságot elbeszélte;
s ha történetesen törvény elé került, bizon a kinzásokra, könynyen
valóságnak mondta az egész beteges álomképet.

És az ilyenek, igazi szerencsétlen áldozatai voltak a kuruzslónék
lelketlen kenyérkeresetének; még töbször azonban szánandó áldozatai a
bünnek; mert nem egy eset volt arra, hogy a kuruzslónő személyében
lappangó keritőnő által, önkivületbe ejtett ártatlan leányok,
kiváncsiságuknak lázas állapotukban, keservesen megadták az árát.

Mindezek eléggé bebizonyítják, hogy mit tartson az okos ember az
ugynevezett boszorkányokról; hogy azok egynehánya erkölcstelen
életmódja; más része a régi vallás elhagyása miatt kapták e megbélyegző
nevet. Egy jó részük ismét csak szerencsétlen áldozata volt, hibáján
kivül is, a babonás hitnek; végre a legnagyobb részük népámitó s a
szegény ember zsirján élősködő csaló.

És az ilyen utolsó fajtájú volt legtöbb, azért is nem igen lehetett úgy
kiirtani, hogy magja veszszen; míg végre aztán maguk a törvény emberei
is megsokallták a dolgot s nem keresték a boszorkányt; s minél inkább
elfelejtkeztek róluk, annál inkább pusztult a fajtája.

Az utolsó boszorkányok pedig már anynyira ártatlan teremtések voltak,
hogy megelégedtek a gyógyitgatással, ráolvasással, kuruzsolgatással.

A hires szegedi boszorkányok fajtája is úgy elpusztult aztán, hogy a két
utolsó Dóka Ágnes és Lantos Margit már a szent Gellértet csak híréből
ismerték.

Doka Ágnes ugyan vállalkozott rá, hogy elrepül; de biz ő csak ugrálni
birt; s végre is töredelmesen bevallotta, hogy csak tréfából
bolondította a népet, s egy kis szalonnáért meg tojásért hazudozott
nekik.

Még jobban fölsült Lantos Margit, aki azt mondta, hogy ő rajta meg van a
boszorkányjegy; mikor aztán egy pár asszony megvizsgálta; bizon az
állitott jegynek nyoma se volt rajta. Ezeket aztán népámításért
becsukták egy-egy hónapi fogságra.

Igy veszett aztán ki e veszedelmes fajnak a magja is: s azóta nem is
került törvény elé egyetlen boszorkány ügye.

Fájdalom azonban, megmaradt a nyoma a boszorkányságnak egy-két olyan
babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, de többnyire a
legnagyobb kárára is; sőt az nem ritkán a legnagyobb bűnöknek anyjává
lesz.

Mint a könyv elején is mondtuk, akárhány babonás ember van, aki még mai
napság is a boszorkányok munkájának tudja be az olyan bajokat, aminek
természetes okait és magyarázatát nem érti.

Annál veszedelmesebb pedig az ilyen balhit; mert a babonás ember aztán
az ilyen bajoknak, orvosságát is csak babonás úton keresi; még pedig a
legtöbbször olyan úton, a melyik a babonából a legnagyobb bűnbe; s
roszasága nélkül, csupa butaságából, a börtönbe vezeti.

S a babonáskodás veszedelmesebb a gonoszságnál. Mert aki rosz, az még
számít is; és ha valami bűn elkövetése valami nagy fáradságba kerül, még
vissza is rettenhet s nem vág olyan veszedelmes dologba. De a babonás
ember nem számít, hanem mint a vak, butaságában megy előre
föltarthatlanul, ha a saját nyakát szegi is.

Ezért olyan veszedelmesek azon babonák, melyek a boszorkányok révén
maradtak népünk nyakában, keserves örökségül.

Megismertetjük azokat sorban s megvilágítjuk azt is, hogy ily
boszorkányos rendkívüli dolognak, a természettudományok segitségével
milyen természetes a magyarázata. A boszorkányok munkája közé tartoznak
mindenekelőtt:



A járványos betegségek.

Ezek közül pedig különösen azok, amelyekben tömegesebb a halálozás, és
megbetegülés, mint p. o. a hazánkat oly gyakran látogató cholera; vagy
régebben a borzasztó pestis; az úgynevezett fekete halál.

Ilyen járványok a fekete himlő is; a gyerekeknél pedig a roncsoló
toroklobb, vagy a torokgyík; ilyenek a hagymáz vagy is tiphusz s a nem
annyira halálos, mint igen tartós betegségek közül a váltóláz járvány;
vagy is az úgynevezett hideglelés.

Annál veszedelmesebbek pedig e járványok, mert az embert hirtelen
támadják meg s ragályosságuknál fogva csoportosan pusztítják.

Emlékezzünk vissza csak a cholerára; az bizon a legműveltebb embert is
megijeszti; a műveletlen ember pedig épen elveszti a bajban a fejét; de
míg az okosabb ember ismerve a baj okát, annak helyes orvosságát keresi;
– addig a babonás ember a baj okát is, meg orvosságát is babonás úton
kutatja.

Pedig a járványoknak meg van a legtermészetesebb magyarázata és oka.
Megromlott viz; posványok és rothadó testekből kiszálló párák, amik
megmérgezik a levegőt; éretlen gyümölcsök mértékletlen élvezete;
mindmegannyi veszedelmes okai a járványos betegségeknek. Háború, vagy
nagy éhség idején, mikor a csatában, vagy éhségben elhullott s több
ideig temetetlen maradt emberi hullák rothadása rendesen úgy megmérgezi
az éltető levegőt, hogy a háborúnak és éhhalál pusztitásának természetes
következése a járványos betegség is.

Könnyű ennek példáját látni abban is, hogy olyan faluban, ahol sok a
pocsolya, a mocsár; vagy ahol sok a kenderáztató; és igy sok bűzös pára
fejlődik ki az elpárolgás által; rendes járványképen minden esztendőben
előfordul valamely betegség; ha más nem, hát a harmadnapos hideglelés.

Igy származik és terjed a cholera is; és eléggé szomorú dolog, hogy az
ilyen bajt a nép, babonára hajló nagy tömege, egyes ámítók után,
rendesen a boszorkányoknak és rosszaknak tulajdonítja.

Szerencsére mégis nem sok helyen fordult elő olyan cholera gyógyítás,
mint egy temesmegyei faluban; ahol valami csodalátó, babonás ember
elbolondította az egész falut, hogy ezt a bajt, a boszorkány hozta a
vidékre. És az meg se szűnik addig, mig egy ilyen betegségben elhunyt
halottat ki nem ásnak a sírból; s a szivéből az egész falú népe nem
eszik.

Nehogy pedig valaki ezen dolgot szomorú mesének gondolja; mert a
temesvári törvényszék irattárában benne van az itélet, melylyel a vad
állatokat megbüntette.

Be van ott bizonyitva, hogy a falúbeliek, a biró uram vezetése mellett
kiástak egy cholerás halottat, s a szívét felosztották egymás között.
Ettek is belőle többen; azok aztán nyomorultan el is pusztultak; mert ha
megnem kapták volna a szörnyű betegséget anélkül, – meg kellett kapniok
az undortól, és a rothadó, beteg testrész elfogyasztásától.

Biró uram, meg az ámitók, a főkolomposok, ugyan nem ettek a borzasztó
orvosságból; nyomorult életük helyett tehát, csak szabadságukkal
lakoltak; s maig ülik a vármegye házát.

Egy másik faluban azt terjesztették, hogy a bajt egy közelébb elhunyt
boszorkány okozza; s addig el se áll a baj, mig azt a boszorkányt ki nem
ássák, s a hasára nem fordítják.

Még erre a munkára is akadt ember; aki fölásta a megszentelt földet a
boszorkánynak mondott szegény öreg tetemei fölül; föltörte a koporsót;
kirángatta a rothadó tetemet, mely arczával az Isten szép ege felé
fordítva aludta az örök, a csöndes álmot; és lefordította arczczal a
föld mélye felé.

Egy más faluban kiástak egy más halottat s az ásóval lenyakazták s úgy
tették vissza a koporsóba, hogy a test fölfelé, az arcz pedig lefelé
fordittatott.

Hanem biz azért a járvány csak oly erővel dühöngött.

Szokás mondás, hogy még az állat se bántja a maga fajának dögét; csak az
ember tud annyira buta lenni, hogy az állatnál alább sülyedjen, s
embertársának hulláját a sírjában megbolygassa, sőt abból, borzasztó
leirni! – még egyék is.

A babonás ember még e betegségeket, a járványt, a pestist, az éhhalált
és cholerát, is alakba önti; és képzeli azt valami kiaszott, sovány
összetöpörödött embernek; akit nem mindenki lát s aki úgy vándorol
vidékről vidékre; s csak a sűrű erdőben tart pihenést.

S akárhány babonás ember van, aki megesküszik rá, hogy látott már ilyen
féle szörnyeteget. Debreczen alatt fogtak is már egyet s mikor
agyonverve bevitték a városba; egy medvés talián, ráismert a szegény
szörnyetegben megszökött majmára.

Felső-Magyarország egyik tót falujában egy vén asszony is látott
cholerát; de ez már okosabb volt, mint a Debreczeniek, mert ő olyan
formán irta le a szörnyeteget, hogy azt senki sem foghatta meg. Ugy
beszélte, hogy az egy vékony, sötét felhő alak volt, amelyik egyik
végével lenyult a földre, mint a forgószél, a másik végével fölért az
égbe. Ő beszélt is vele, s egy kis harapni valóért elmondta, hogy mit
beszélt vele a szörnyeteg. Megigérte neki, hogy nem bántja többé a
falút! – ilyen jó hirért aztán érdemes is volt, hogy a cholera-látó vén
banyának telirakták a tarisznyáját minden jókkal.

Még egy igen furcsa choleráról hallottunk az időben; akit egy öreg
kocsis ember látott.

Mikor ez az öreg kocsis hajtott az országúton; egyszerre a lovak
fölhorkantak egy mezitelen gyerektől, aki az út közepén feküdt. A gyerek
könyörgött a kocsisnak, hogy vegye föl, de az öreg irtózott s nem vette
föl, hanem a lovak közé vagdosott s elhajtatott. Mikor már azt hitte,
hogy a gyereket jó messze hagyta, visszafordult; de majd kővé vált az
ijedtségtől, mert ime a meztelen gyerek ott feküdt a kocsija derekában,
a szénában.

Mit tegyen vele? rá ripakodott s lekergette, mert már gyanítani kezdte,
hogy nem rendes a dolog. – A gyerek nagy morogva lement; de mikor az
öreg elvágtatott, ismét ott hevert a kocsi derekában. Az öreg se vette
tréfára a dolgot, hanem keresztett vetett a gyerekre s a szentháromság
nevében leparancsolta a kocsiról. Erre a gyerek elorditotta magát s azt
mondta: „Jól jártál, hogy a szentháromság nevében küldtél, mert különben
bevittél volna a falutokba s kipusztitottam volna az egész vidéket, mert
én vagyok a cholera!“ Ezzel aztán hirtelen eltünt.

Ezt a dolgot az öreg kocsis mindjárt a falúvégi csárdában beszélte el, a
mulató falubelieknek; s azt is hozzá tette, hogy ő mentette meg a falut.
Persze aztán meg is vendégelték olyan formán, hogy a füle is kétfelé
állott. Ezt a történetet elbeszélte ő aztán még hosszú útja közben, több
faluban is, és mint a falu megmentőjét, mindenütt jól ellátták, minden
jóval.

Bár pedig isten nevében ellátták volna – egy vendég oldallal; amit
jobban megérdemelt volna, mint a vendégséget; mert véletlenül a tizedik
határban akadt aztán a hallgatók közt egy olyan más faluból való utas
ember, aki már öt-hat faluval visszafelé, hallotta ezt a történetet
tőle. Itt aztán ki is jutott neki a boldogabb végéből.

Mikor ilyen országos csapás látogat egy országot; rendesen százával
terem az ilyen rémületes történet. Egyik hallja, másik tóditja, harmadik
pedig csupa félelemből, utoljára el is hiszi, hogy valójában is megesett
a dolog.

Mert a közrémület nagyon ragadós baj s az ijedt ember rendesen
képzelődésének rabja s ijedtében olyasmit is vél látni, amit nem lát s
olyat is elhisz, amit nem hihet el az esze.

Különben más-más népnek, – külömböző hite van az ilyen járványokról;
ezek közt legészszerűbb a török népnek egy mondája a choleráról. E
tanulságos mesét nem árt megtanulni.

Egykor egy nemes török ifjú lovagolt az úton egy városon kivül s épen
alkonyodott, hogy visszafelé fordította a lovát s iparkodott, hogy
otthonn legyen, mielőtt a város kapuit bezárják. Alig fordult azonban
meg, midőn egy ember ugrott hátamögé a nyeregbe.

– Ki vagy és mit akarsz? kérdé az ifjú. Erre az ember bevallotta, hogy ő
a cholera; s rimánkodva kérte az ifjút, hogy vigye őt be magával a
városba. A török leakarta kergetni a lóról; de végre, miután a cholera
megigérte, hogy csak csupán tiz embert fog elvinni, tehát bevitte a
városba.

Első nap csakugyan tiz ember halt meg a városban; azonban már másnap a
tiz meg tizszereződött; harmad, negyed nap majd a fél város kipusztult.

A rá következő esztendőben az ifjú ismét kilovagolt a városból s mikor
visszafelé fordította a lovát; ime! a cholera ismét ott termett a háta
mögött.

Nohiszen csak ez kellett az ifjúnak. Azonnal elkezdte szidni a cholerát,
mint a bokrot; hogy olyan gyalázatosan megszegte a szavát, a tiz ember
helyett ezret vitt el.

De a cholera erre azt felelte: Tévedsz jó ifjú! én megtartottam, amit
fogadtam. Én csak tiz embert öltem meg; a többi ezer ember ijedtében
halt meg.

Aranyat ér ez a mese; de persze csak a töröknek. Mert a török e mesét
nem azért mondja el a fiának, hogy az a cholerát ember vagy állat, vagy
felhő képében lássa, hanem megtanitja evvel a mesével, hogy az ember a
bajban meg ne ijedjen, el ne veszitse a józan eszét; mert különösen az
ilyen bajokban legtöbb áldozatot visz el az ijedtség. S a feje vesztett
ember könnyen ugy jár, mint az egyszeri tűzkárvallott, aki oltás helyett
beleszaladt a tűzbe.

Mindezen elmondott igazságok daczára is lesz azért elég atyánkfia, aki a
cholerát továbbra is a boszorkányok átkának fogja tartani s lesz olyan
is, aki látott, s ezután is fog látni uton fetrengő meztelen
cholera-gyereket; meg faágon ülő szörnyeteget; talán még olyan is lesz,
aki egy jó oldal szalonnáért beszél is az ilyen szörnyeteggel s egy
másik oldal szalonnáért, el is mondja, hogy mit beszélt vele. Lehet
bizon elég, hanem mi nem várhatunk addig, mig minden babonás embernek
megjő az esze; a mondott szóból értsen, aki értelmes; nekünk mennünk
kell odább, meg kell ismernünk egy második bajt, amit a babonások
szintén a boszorkányok munkájának tartanak.



Állatjárványok.

Szükségtelen a jó gazda ember előtt hoszszasan fejtegetnem, hogy mi az a
lépfene, és a keleti marhavész, mely Egyptomi csapások, házi állatait
évenkint, vagy legalább időnkint megszokták tizedelni.

Azzal bizon az okos gazda tisztában van, hogy e bajokhoz semmi köze a
boszorkánynak.

Hogy a lépfenét, vértályogot megkapja a szarvasmarha, ha folyton
pocsolyavizet iszik, melynek rothadó részecskéi valóságos méreg a
szegény jószágnak. Az olyan csordás, vagy lelkiismeretlen cseléd; vagy
mondjuk a gondatlan gazda, aki restelli a vályút fris kútvizzel teli
merni, azt szokta mondani, hogy jobbat iszik a jószág a tóvizből; mint a
vályúból.

Pedig a jó gazda nagyon jól tudja, hogy bizon némelyik jószág finyásabb
mint az ember s még a kútakban is válogatós. Azért láthatunk a magyar
alföldön annyi kopoja kútat; amit a nép pusztulóra hagyott; s az égnek
meredő, ostorfátlan ágas már messziről beszéli, az ilyen nyelvet jól
értő gazdának, hogy azt a kútat „nem kivánta a jószág!“

Egyszóval az állatjárványoknak épen ugy meg van a maga természetes oka,
mint az emberi betegségeknek; s az állatvilág leggyilkolóbb pusztitója a
„keleti marhavész“, mely a közlekedés által egész szomszédos országokon
át dühöng, maga elég gondot ád a jó gazdának, hogy a bajnak orvosságát
csak ahhoz értő, tanult állatorvosoknál keresse. A babonás ember azonban
sokkal könnyebb dolognak tartja, ha boszorkányos kúrához folyamodik.

Akárhány faluban ugy gyógyitja valami vándorló világcsaló az
állatbetegségeket; hogy a nép figyelmét valami boszorkányra irányozza.
Talán van ilyen a környéken; vagy talán meghalt már; szóval olyan
boszorkány van a dologban, aki nagyon haragudhatik a falura.

Persze ilyet könnyű találni valamelyik elhunyt öreg emberben, aki talán
életében kuruzsló volt; az bizon könnyen beválik szükségből a babonás
népnél – boszorkánynak.

Az utolsó járvány alatt volt ilyen boszorkány-kúra elég.

Kiásták a boszorkánynak állitott halottat s megforditották a
koporsójában. Ha ez nem használt, kiforditották az ingét s ugy adták rá.
– Ha ez se volt elég, lenyakazták egy ásóval. Végre aztán, ha a
marhavész el nem állt; kivették a halottnak a szívét; négyfelé vágták s
a falu végén elégették s az égetett szívdarab füstje alatt hajtották a
csordát a faluba.

Természetesen erre a babonás kúrára nem szokott elállani az állathullás;
hanem ez a csoda-doktort nem hozza zavarba; egyszerűen ráfogja, hogy nem
találták el az igazi boszorkányt. Mert a babonás embert még akkor se
lehet ám megokosítani, ha fonákul üt ki a mesterség; s inkább keres
kibúvó ajtót, csak hogy a babonás hitről le ne kelljen mondania.

Ma napság hála isten, még is csak ritkul ennek a babonás hitnek a magja,
s miután minden ember csak holtig él, apránként kivesz az olyan
csoda-doktorok fajtája, akik a marhavészt, ilyen embertelen módon
gyógyitják.

A boszorkányos bajok között nagyon ismerős a babonás nép előtt a:



Rontás.

Ez pedig tulajdonképen nem azért ismerős, mintha a nép tudná, hogy
hányadán van vele; hanem azért; mert épen az ismeretlen betegségekre
szokás ezt az általános nevet ráhúzni. Amiről senki se tudja, hogy
miféle baj, arra azt szokás mondani, hogy rontás. Leginkább pedig a
fekélyes, undoritó és ragályos betegségekre használja a nép e szót.

A babona szerint már maga a baj is babonás módon támad; ha valaki egy
elvetett diót vagy almát fölvesz és megeszik; ha az útra öntött
ételmaradékba, egy gombolyag összekúszált czérnába bele lép. Az ilyen
elvetett dolgokat átokkal szórja el az ember haragosa s aki véletlenül
bele botlik, azt fogja meg az átok. Testét undoritó sebek lepik el,
aminek orvos, nem birja orvosságát.

Igy burkolja be a babona a kicsapongó, élettel szerzett rút betegségeket
egy teljesen természet fölötti burokba; hogy akit saját mértékletlensége
megvert, – ne legyen kénytelen pirulni. Egy elvetett almára, dióra, vagy
ételmaradékra s az ahhoz kötött átokra fogja azt, amit kicsapongása és
bűnös élete által maga szerzett magának.

Igen is megvan az ilyen ember romolva, de nem rontva; vagy ha rontva van
is, csak a maga bűne rontotta meg.

A legveszélyesebb betegség az olyan, melyet az embernek szégyenelnie
kell; mert aki belé esett a bajba, – orvost keresni átall; s inkább
folyamodik kuruzslókhoz, hogy a bajt, amit a boszorkányra fog,
boszorkány-kuruzslással gyógyitsa.

Ez a gyógyitás pedig bűnösebb a hét halálos bűn elkövetésénél; mert az
elhanyagolt betegség megmérgezi a vért; s az átplántálódik
ivadékról-ivadékra. A szegény kis ártatlan nyomorék szülöttek,
megátkozhatják szerencsétlen életüket, azon rontás miatt, melyet szüleik
rosz élettel szereztek maguknak s adtak ivadékaiknak átkozott örökül.

Nem a boszorkány átka ez a baj, hanem az erkölcstelen élet átka; melyet
az isten és a természet a gyermekekben büntet meg. Nem is a kuruzsló nő
ment meg attól, hanem megment a becsületes, mérsékletes, erkölcsös élet.
Ami – hála istennek népünknél még nem veszett ki egészen.



Az aszály.

Eléggé ismert csapás ez országunkon. Az ember az ujján számithatja, hogy
ekkor is volt, akkor is volt, most alig egy pár esztendeje is volt olyan
országos szárazság, hogy a szegény ember a vetőmagot is kölcsön kérte, s
aratás után a kenyérnek valót is hitelbe kellett vennie.

Gyakori látogatás ez rajtunk a mostoha természettől!

Az ám a boszorkánytól! mondja erre egyik-másik atyánkfia.

Hanem ez az atyánkfia várjon sorára; egyszerre csak egyikünk beszélhet s
miután a garast én tettem be előbb; én hát még egyszer azt mondom, hogy
bizon bizon a száraz meg vizes; a szűk, meg a bő esztendő; a napos,
borult, szeles, ködös, rosz és jó idő; igen is mind csak a természet
dolga.

A hatalmas nagy természeté, amelyik télen a pihenő földet hótakaróval
beboritja; tavaszszal az alvó magot csirába, a kopár ágat könynyező,
duzzadó rügybe hajtja; kicsalja a füvet a földből langy meleggel s
kipattantja a meghasadt rügyet virággá; mely nyáron megérleli a gabonát
és őszszel ideadja valamenynyi gyümölcsét. Ad esőt, száritó szelet és
meleget; áldást oszt minden ébredő reggel s jó reményt hágy minden
alkonyattal.

Ez a jó anyatermészet.

De ez az anyatermészet néha mostoha is tud lenni.

Mikor a tél beköszönt zord szeleivel, száraz fagyával; s a csonttá
dermesztett föld alatt befagy a csira a jó reménynyel bevetett őszi
magba; s ha nagy időnkint lehull egy-két pehely hó, az is csak arra van,
hogy legyen a viharnak mit a szegény ember szeme közé szórni. Tavaszszal
aztán megnyilnak a felhők csatornái, s a szakadó negyvennapos eső
kiáztatja azt a kevés magot is, amit a tél fagya megkimélt, s a
folytonos eső, a föld árjával egyesülve elfoglalja azt a területet, amit
izzadtsággal munkált meg a szántóvető; sást, meg gazt terem az ugar; s a
tiszta búzaföldön vadkácsa meg batla költ. A nyár aztán beteszi az
ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad
ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az
árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban
szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz
s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az
eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a
kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést
hágy itt a távozó alkony.

Ilyen a mostoha anyatermészet.

Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat
emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.

Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel
alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.

Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik
ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is
ellát.

A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold
udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és
záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása
napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a
gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.

Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen
jelensége, milyen következésekre jogosit.

Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv,
csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.

A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra
befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és
növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a
szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.

De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja
azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán
adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak
orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.

Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy
egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az
ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de
azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.

Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét
fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül
szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek
csatornái.

Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár
valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.

Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban
szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, –
nagyon kevésnek van kedve.

Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly
kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az
erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is
jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás
módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk
által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a
levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő
lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.

Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle
fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem
is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb
szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a
vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul,
hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.

Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová
helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák
ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a
fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.

Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül
buján reng a magtermő kalász.

És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit
tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de
édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország,
megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi
atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak
nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.

Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt,
vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a
babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy
esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.

Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a
kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény
teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal
ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba
húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a
szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.

Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről,
akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért
elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy
egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a
faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem
pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a
kezeszenynyét.

Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne
ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat,
leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a
mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot;
s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.



A kisértetek.

A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet;
vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.

A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami
megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk
előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a
félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát
meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a
megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni,
rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.

Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba,
kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek,
csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos
öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat,
jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek,
mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.

A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy
zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza
nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény
Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az
irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen
életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza,
vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre
intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért
vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak
törvényeik, hogy azokat megtartsák.

A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem
eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“

Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy
azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is
meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz
templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és
hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó
pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy
ilyen izével.

Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb
kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló,
fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol
nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az
embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.

Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók
nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes
történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a
zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok
vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a
milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan
anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy
nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot
megtámasztani.

Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és
beteges képzelődés az édes apja.

Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját
árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár,
mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan;
önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is
mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja,
mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés
erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s
káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is
föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal
helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen
semmit se lát.

Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a
kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol
nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között,
vagy temető mellett.

Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni
a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás
egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a
vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér
nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember
tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van
a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező
alakok képzelt látása.

Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még
rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek
okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta
a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.

Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes
mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni
a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak;
szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és
bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból?
Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját
magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki
kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos
dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög
képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül
megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.

Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen
szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen
hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék,
vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.

Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények
ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg
olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.

Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg
kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az
ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se
tagadom.

Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt
csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s
képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit
se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan
többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.

Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam
kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.

Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt
bocsássuk előre.

Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen
beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott
szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve
használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha
Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő
szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az
óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem
haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még
folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy
nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás
irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb
villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy
bozontos fekete kutya „kisért“.

Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen
elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy
pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól
tökéletesen láttam, hogy velem van baja.

Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem
keresve többé a nagy piacz téren az útat.

A kutya utánam rendületlenül.

Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a
hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult
s nyomon üldözött.

Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe
tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám.
Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt;
megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.

Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell
a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra;
összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve
eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni
kezdtem.

Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya
oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre
egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se
kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó
tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem,
hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem
együtt esett le a keritésről az udvarba.

Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott
ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott
találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a
hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.

Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám
szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“.
S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a
fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését
„kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.

A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála
istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a
feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem
is találkoztam.

Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott
névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram
a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s
úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára
is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két
fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.

Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott
reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre
összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva
megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már
messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel
megszaporodott.

Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis
megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.

Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az
éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.

Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is
irtak.

Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt
rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram
házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést,
lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több,
aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér
lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.

A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra
tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.

Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az
elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel
megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert;
aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a
vevőket a házától.

Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja,
hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“

Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég
Sárándon megfogtak.

Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála
után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék
pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.

Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét
fölforgatta.

Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja
hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt
álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és
mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a
tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.

A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a
hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen
eltünt.

Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét
hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a
misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért.
Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem
nyughatik a szegény megboldogult?

Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken
már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el
imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a
hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a
ládára mutatott.

Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében
szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.

A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.

Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony;
s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint
fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó
lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka,
hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.

A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:

„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi
molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a
kisértet eltünt.

Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s
megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S
mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony
szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó
interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a
molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy
megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki
vissza itélte.

Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve,
hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény
elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három
egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.

Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul
fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.

A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte,
hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.

A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó
látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút
mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig
tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a
csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy
zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott
a nyomán minden edény a konyhában.

De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha
ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját
megvegye rajta.

Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét;
utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a
félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a
könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500
forintot.

De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az
özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a
pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“
a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül
hegyre.

Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy
honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény
asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért
senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a
kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen
bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.

A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból
már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád
az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már
várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is
készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet
illő tisztességgel fogadhassa.

És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti;
másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s
addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett
ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen
gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.

De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni
a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a
nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát
és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.

A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz
nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül
kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.

Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink
megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra
is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg
arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha
az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut
meg a gyöpről.

Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg
száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már
maga kitalálja az – ötödiket.



Garabonczások.

Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az;
mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.

Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya
iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az
ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a
seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni,
vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat
születhetett az ilyen házasságból.

Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is
nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.

Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem
ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.

Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az
öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes
unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra
szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében
úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak
ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup
födélnek való szalma se maradt a környéken.

A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot.
Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és
beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke
köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“

Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert
sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson [1] lovagolva.
Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a
dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“
a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.

Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek
zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a
dolog iránt.

Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez
hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem
eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból,
ott kész a jégeső.

Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi
jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy
egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló
legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá
tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy
háznál nem kapott alamizsnát.

Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen
vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított
népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.

Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen
megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az
édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és
hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész
gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.

Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét
föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn
az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.

Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták
az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az
ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a
vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.

Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a
garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem
köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe
mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.



Táltosok vagy váltottak.

E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.

A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha
kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába
van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak
hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg
ágyában saját porontyával kicserélte.

Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.

S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a
szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.

Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint
akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek
adnak.

Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak
magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a
mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.

Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik
butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a
nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának
tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá
járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak
váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a
bölcsőbe.

Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében
igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a
szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán
gondozás hiányában el is vész.

Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s
minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet
terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb
helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!

Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor
kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták
megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.

A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék
kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait.
Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem
állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik;
elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten
minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a
neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.

Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!

Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt
gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek
iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom,
butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé
válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a
bünnek fiává válik.

Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik
jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember
büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés
elhanyagolása az oka.

Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki
irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt
szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a
halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény
megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett
hiánya nevelte haramiává.

– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált,
vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az
ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak
az volt: te váltott!

Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon
segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még
kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá
apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de
a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal
fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.

Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb
kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.

Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se
esett jól.

Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a
szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s
ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán
kibékitette szerencsétlenségemmel.

Haza tértem.

Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét;
azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló
őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!

Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok
helyett a vasvillával fordult felém.

– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj
ki a portámról; vissza a honnét jöttél!

Ez volt a fogadj isten.

Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba,
vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el;
egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor
kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim
előtt.

Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha
istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon
megszolgáltam!

A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös
zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet
meghalnia!

Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem
is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll
ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a
szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony
„váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.

De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy
fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki
ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti
a fokhagyma szagot.

Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen
gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy
gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer
oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.



Lidérczek.

Ezek se utolsó legények a babona-világban; csak alakra különböznek
itt-ott, de másképen mindenütt egy a tulajdonságuk.

A babona szerint a lidércz is rosz szellemek szolgája, vagy maga a
gonosz; aki többféle formában van bajára azoknak, akik benne hisznek.

Szokott alakja e lidércznek a bolygó tűz; az a kis kékes lángnyelvecske,
mely mocsáros vidékeken s ott, hol a földbe temetett állati testek vagy
növényanyagok rothadnak, szokott éjjelenkint föllobbanni.

A természet törvénye szerint a rothadó testekből oly könynyü gáznem
fejlődik, mely a föld likacsain fölszabadulva, a friss levegőbe
jutásakor föllobban és kékes lángocskában elég.

Ily gázféle levegő fölszabadulását megfigyelheti akárki egy poshadt
tóparton; amint a poshadt tófenékről ily gázhólyagocskák szabadulnak föl
s a viz szinén mint apró buborékok elpattannak; vagyis a viz tükréből
fölnyomot kis buborék vékony, átlátszó falait áttörve, e levegőre
szabadulnak.

De a babonás ember ezt a magyarázatot el nem fogadja, mert igy ismét egy
kedvencz babona alakja semmisülne meg, amiket pedig az ő erős képzelődő
tehetsége, olyan kedvtelve alkot össze a semmiből.

A babonás ember nem engedi az ő lidérczét; aki kékes láng alakjában,
mint a pásztor tűz világit a mezőn, s ha aztán valami utas-ember utána
indul; tovább tovább halad előtte, mig szépen belecsalja a szegény utast
valami mocsárba, vagy a temetőbe…

Pedig ezzel a borzasztó lidérczczel csak ott vagyunk, ahogy az előbb
leirtam; mert hiszen a lassú lobogással elégő gáz épen csakis a mocsáros
helyeken fejlődik, vagy oly helyen, ahol valami állati test rothad. Már
pedig legtöbb rothad a temetőben. Igy bizon nem sok csalást visz véghez
az a kis lángocska; mert aki ismeri a természetét s utána megy, úgyis el
lehet készülve rá, hogy valami mocsárhoz vagy a temetőbe jut.

Ami azt illeti, hogy az a félelmes lidércz a hozzá közeledő elől mindig
tovább ballag, az merő képzelődés. Könynyü voltánál fogva a legkisebb
levegőmozgás is vonagló lobogásba hozza; igy igen könynyen tovább tovább
lebegésnek nézheti annak lobogását, az olyan ember, aki benne az éjjeli
sötétség s az egyedüllét hatása alatt, már úgyis valami különös dolgot
lát.

Különben éjjel épen nem biztos az ember látása s még egy valóságos
pásztortüzet is sokkal közelebb képzel az ember, mint valóban van; s ha
közelebb közelebb megy felé; a látási csalódás folytán szinte hajlandó
az ember elhinni, hogy az imént már közelebb látta a tüzet. Még egy kis
képzelődés ehhez, s az ember könynyen rámondja azt is, hogy talán a tűz
távozott előle.

Gyakran a lángocskának még egyszerűbb magyarázata is van, ami kitünik
egy rövidke történetből.

A szobotai pap, két barátjával egy vadászatról tért haza s midőn a
faluhoz közelebb értek, már az idő egészen rájuk sötétedett. Épen a
temető mellett mentek el, midőn egyikük észrevette, hogy a keritésen
belül valami halvány láng lobog.

Találgatták, mi az? Egyikük bolygó tűznek mondta; másikuk nem akarta
hinni, mert a bolygó tűz igen rövid ideig tart s hamar ellobban. De mert
az bántotta őket, a bizonytalanság, bementek a temetőbe s ime sirásókat
találtak ott, akik lámpás világa mellett dolgoztak.

Sokszor pedig a szent János bogarat is bolygó tűznek nézi az ember. Ez
este szép kékes fénynyel világitó kis bogaracskák, ha sok van egy
rakáson, olyan világosságot terjesztenek, hogy az ember, egy kicsit
távolabbról valóságos lángocskának látja azt.

Legyen azonban a bolygó tűz, akár a földből kifejlődő és a levegőn
ellobbanó gáz; vagy legyen a csalódás és káprázat tüneménye, vagy akár
szent János bogárka világa; és nevezze azt a nép a maga szép nyelvén
bolygó tűznek, vagy akár lidércznek, anynyi bizonyos, hogy a természet e
kedves és különös játékához, az ördögöknek, vagy rosz szellemeknek épen
semmi köze.

De a babonás nép nemcsak e tüzet nevezi lidércznek; s miután már
egyáltalán nem akar abból engedni, hogy az ilyen lidérczféle valóságos
rosz szellem; tehát azt tartja, hogy a lidércz más alakban is szokta jó
magát mutogatni; különösen pedig olyan tyúk képében, amelyik kotlik is
és kukurikol is.

A kukurikoló tyúkot nagy csapásnak tartja a babona a háznál, s az ilyen
természetellenes állatocskát lidércznek nevezi. A babonás tudomány
szerint az ilyen tyúkkakas a jércze első tojásából, vagy az oly idétlen
és nyomorék tojásból kel ki, amilyen elvétve akad a tyúktojások közt is.
Azért a formátlan és különösen az első tojást eltöri a babonás
nénémasszony, nehogy lidércz keljen ki belőle.

A satnyára maradt apró jószágot is gyanús szemmel nézik, s az ilyen
szörnyet, mint a melybe lidércz vette magát, úgy a kukorikuló tyúkot is
ki szokta a babonás ember végezni.

A kivégzésnek is babonás a tempója. A tyúk fejét a pitvar küszöbre
fektetik s egy baltával elvágják a szörnyeteg nyakát; s ha a fej kifelé
ugrik az udvarra, akkor, se baj! – ha azonban befelé ugrik, akkor
veszedelmet jósolnak belőle, akkor tűz lesz a háznál.

De ha ezt a bolondos dolgot mai napság titokban el el követi is, egy-egy
öreg anyó; azért olyan bolond dolog még sem esik meg nálunk, mint ami
megtörtént Németországban ezelőtt százhetven esztendővel. Ahol egy
kukorikuló tyúkot, valóságos bírák itéltek el mint boszorkányt; hóhér
kézzel a nagy piaczon lenyakaztatták, aztán testét máglyán elégették.

Az utóbbi időben, hogy nálunk a cochinchinai apró jószág meghonosult;
szintén nagy híre futott, hogy azoknak a szárnya alatt szintén lidércz
van. Azért is ád szebb tojást és nevel nagyobb fiakat; mert az ördög
kegyelmében áll.

A lidérczes hirű tyúkok azonban csakhamar kedvenczei lettek a jó
gazdaasszonyoknak; s bizon egyik se bánta azon ördöngős szokásukat, hogy
két akkora húsura nevelkedtek, mint a régi törpe tyúkfaj. S miután a
gazdasszony azt látja, hogy csak oly természetesen szaporít; mint a
többi isten teremtett apró majorság; most már jót bir nevetni a balga
hit fölött, mely minden ismeretlen dologra olyan könynyen rá ken valami
babonás históriát.

A cochinchinai tyúkok tehát mai napság már nem lidércz szárnyaljuak; és
bizonynyal igy veszne ki a kukorikuló tyúk rosz hire is, ha az ember
meggondolná, hogy a természetnek nem csak az emberen van néha
megjátszódása, hanem az állatokon is. És a természet játékában se a
tyúkoknál, se a nyomorék tojásoknál se a bolygó tűznél, bizon épen semmi
babonás dolog nincsen.



Utonjárók.

Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon
szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan
dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet
megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van
rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal,
sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik
mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot
adni, aki kigondolta őket.

Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép
„sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy
olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt,
és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az
ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki,
mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal
valaki.

Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü
emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba
kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a
vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen
mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.

Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az
ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.

Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége
volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy
összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt
vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos
halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a
szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent
István-napi bucsún.

A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s
aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert
akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig
egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a
haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s
csak nappal kel ki a sírjából.

Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt
a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény
öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony
bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.

A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor
aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a
kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez
volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse
ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott
szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.

Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a
babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen
vissza-út csinálva.

Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is
utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.



A sárkányok.

Ez a nem létező szörnyeteg mai napság már kevés kárt okoz; de hajdanában
sok történetet tudott róla már a kis gyerek is. Ma már csak a mesében
fordul elő.

Valaha a sárkánykígyó; különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot
mívelt – úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga; mig mind
a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a
herczegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta ha egy sárkány valami vidékre; egy
hegyi barlangba, vagy kútba vette magát; bezzeg csinált ott galibát.
Legelőször is kiitta a kútból a vizet, még pedig nemcsak egyből, de az
egész környék valamenynyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne
essék az eső.

Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami
áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy
ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok, sok leányt
lebocsájtottak neki a kútba, s épen már az utolsóra került a sor, akkor
rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy
megöli a sárkányt.

Egy szóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek;
még pedig anynyira élénken, hogy utoljára egyik másik gyerekeszű anyóka
maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.

Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken, mint ezt már
az aszály leirásánál is emlitettük, – egy leányt leereszteni a kútba,
hogy megeredjen az eső.

A sárkányt egy nagy kigyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába,
két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a
nyilása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van
rajzolva a sárkány, amint szent György lovag a lovával letapossa s
lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.

A szent képen azonban a sárkány a bünt jelenti, a melyet szent György
oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; – de
aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével és kezébe veszi az
erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.

Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem
létezett griffmadár sem; hanem igen is voltak ily forma szörnyetegek sok
ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája
volt, – mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő
völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengerviz zajongott.

Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s
ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és
sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vad állatoknál sokkal nagyobbak és
iszonyúabbak; a mammúth, az ős elefánt, a kígyó alakú szárnyas
szörnyetegek; amiknek csontvázait mai napság kútásás, építés, vagy
vizlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások; s amilyeneket
muzeumokba kiállitva látunk.

Természtes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt
ellenük védő fegyverük; rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó
dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már
ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiura
hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen
szörnyetegeket már nem láttak, – borzasztó hirük után, két-három ismert
szörnyetegből, összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily
formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.

És azok borzasztó hire után készült az a sok szörnyű mese, e rémséges
állatok viselt dolgairól.

A sárkányról tulajdonképen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni;
mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vizmegivó, se hétfejű sárkánynyal
el nem lehet bolondítani; s igy a mai napság még nagyban viruló babona
se birja a sárkány lételét elhitetni: de megismertettem e képzelt
szörnyeteget azért; mert épen egy félesztendő előtt irták az ujságok,
hogy egy felső megyei faluban sárkányt láttak; s a szörnyeteg a hegy
oldalában levő üregbe vette magát.

Egy vén asszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert
majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki,
haragosan föl s alá hajlongálva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik
végével lenyult a földre; a másikkal bele kapaszkodott az ég felhőibe s
úgy lóbbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen
lecsapott a földre; ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá s
morogva beszaladt a hegy nyilásába.

Persze megrémült a falu erre a hirre, és a hegynyilás felé senki se mert
járni, mert a vén asszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a –
szörnyeteg morgását szintén hallotta.

Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; mig végre a tanács
elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is,
minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a
határból kergetni.

Föl is mentek a hegy nyilásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a
nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy – borzas vadmacska.

Egy öreg babonás asszony tehát még mai napság is várat tudott csinálni s
egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az
ebből született – vadmacskától.



A kincsőrző lelkek.

Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a
kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen
sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes
kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök,
egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében
pazarolják el.

S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a
kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos
gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó
dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.

Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki
bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs
létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi
társadalomra nézve.

S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek
is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy
régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy
befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami
mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még
inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben,
vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült
és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az
ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis
elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová
kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok
száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor
véletlenül napvilágra kerül.

Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak;
százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre,
hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak;
s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset
az ember kezébe.

A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két
utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna,
akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás
mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és
törvények szerint űzik.

Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog –
mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs
hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató
törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből
nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló
kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle
csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden
ezeredik birja rendesen elvégezni.

Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is
látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert
olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna,
aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik
unokáján végezve, egyetlen ember.

S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az
első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az
esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség
megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet
vele menteni.

Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki
kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha
csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a
munka.

Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja,
hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.

Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből
kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon;
amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva
elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert
ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen
volt a társaságban.“

Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv
is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a
gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok
pénzt adjon.

Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép
egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert,
aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat
telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából
él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s
kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?

– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a
szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán
keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet.
Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak
foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam,
s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.

Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig
egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos
emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy
embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet,
aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig
tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a
fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt,
azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve,
amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.

Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az
a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez
a rongyos szűr az eredménye.

Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert
a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.

Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő
kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben,
földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás
alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen
könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap,
és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban,
a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába
foglaltatott.“

A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre,
papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet
átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog
látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa
is jóvá hagyta!

Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap
irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét,
hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai
napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző
neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a
könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták;
de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk
megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.

De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség
a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak
még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a
kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők
száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik
külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.

Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a
fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán
okulás legyen az ára!

A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó
kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem
kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg
annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú
átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.

A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet;
különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a
kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a
kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól
megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják
szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne
árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre
dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem
rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik.
Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s
kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják.
Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.

Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a
kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek
legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.

Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi
tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is
tudja.

A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag
vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való
imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.

Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos
imádkozás és gyónással kezdődik.

Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét
tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s
pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai
barátoknál mind a hét meg is gyónt.

Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a –
pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a
saját mesterét.

A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli
ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt
meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.

A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána,
szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát
mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni
kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.

A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile
a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember
parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van
megirva.

Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább
egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép
közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás
fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában,
kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a
kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a
beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s
beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét
leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban,
amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső
kompániával.

A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira
elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az
ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s
főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.

Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni
huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt
misét szolgáltasson!

Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl
azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen,
hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a
szegény barátkolostornak ad.

Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha
semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a
világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust,
vagy is kört kell rajzolni:



Terophile cirkulusa.

Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt
kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy
az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz,
hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb
beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény
öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is,
bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus,
zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért
imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges
mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az
ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és
dolgozzál.“

Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög
=abc= három betűje az =A= (Alpha), =Ó= (Ómega), =T= (Theta), de maga az
egész =a b c= is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló
mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.

Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör
végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely
így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután
tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát
meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A =T= betű pedig
úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is
üresen ne maradjon.

Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére
kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet,
elejétől végig.

Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető
imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden
szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis
pénzmagért.

Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom,
melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél
vala“.

Aztán jön a „hét lakatú szent lélek imádsága“, rövid néven: a „hét
menyei zár“; a melyikben a jó uristen el van nevezve, minden képzelhető
néven: „Nagy Adonai istennek“, – „Emánuel nagy uristennek;“ s végre
„rettenetes Szabaóth nagy istennek.“

Mikor a „hét menyei zárnak“ vége van, következik a kincsőrző szellemek
főkapitányának, Terophilének tizenegyszer való „megesküdtetése“;
igazabban talán „idézése“; mindig czifrább és czifrább nyelven; utoljára
már valóságos erőszakoskodássá fajul az idézés, hogy szinte az ember
hinni kezdi, hogy az ilyen kényszeritésre ki lehetne kérni – baraczkból
a magvát is.

A kurtábjából adunk egy kóstolót; hogy Terophilét hogy kell idézni.

– „Hallod-e te Terophile! én tégedet esküdtetlek (idézlek) a mindenható
Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok,
kántorok és konfessorok, szűzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te
itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős emberi ábrázatban, minden
ijesztgetés, zörgés és rémités; csalárdság és ámitás nélkül, s hozz
nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat, jól
elkelő Ferdinánd-korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat,
gyémántokat, topáziusokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden
ijesztés nélkül.“

A többi tiz idézés még czifrább; csupán a vége egyforma mindeniknek; az
ötszázezer darab aranyok, tallérok, forintok jól elkelő
Ferdinánd-korabeli pénzben, meg a klenódiumok egyből sincsenek
kifelejtve.

Minden szomoruságom mellett is, hogy az emberek ily éktelen
nyomorultságára gondoltam, – mégis elkellett magam nevetnem, mikor a jól
bezsírozott kincsásó könyvben észrevettem, hogy némelyik kincsásó
atyánkfia milyen szerényen kitörülte ironnal az ismeretlen
„klenódiumokat, topáziusokat, smaragdusokat“; – s az ötszázezer arany
mellé nagy szerényen még csak a gyémántokat és karbunkulusokat kérte
Terophilétől. A karbunkulus kő ugyan a meseországban terem; de a babona
azt tartja róla, hogy az olyan nagy, mint a lúdtojás s egy sötét
pinczében is úgy világít, mintha nappal volna oda lenn; ennek pedig az a
babonás magyarázata, hogy a karbunkulus, vagy máskép karbinkulus nappal
beszedi magába a világosságot; és éjjel azt kisugározza.

A Terophile idézése után következik még nyolcz „Mária imádság“; s mikor
a kincsásók a könyvet idáig, napkeletnek fordulva ledarálták; akkor
végre megjelenik Terophile; nagy zörgést és csattogást visz ugyan
véghez; hanem azért a temérdek sok Ferdinánd korabeli tallérokat és
forintokat, meg a karbunkulusokat lerakja, ahova parancsolják neki.

Mikor aztán Terophile lerakta a kincset, a fejére kell olvasni az
„elküldő imádságot“; s arra aztán a szellem eltávozik; s ekkor a
kincsásó-társaság testét lelkét az összes angyalok, arkangyalok,
pátriarkák és próféták s a világon kiosztott összes teljes bucsúkba
ajánlván, – végre megosztoznak a – véghetetlen nagy csalódáson. Mert
hogy valaha egy kincsásó-társaságnak alkalma lett volna, a Terophile
által hozott Ferdinánd-féle jó aranyokon és klenódiumokon is
megosztozni, – már olyan eset nincs följegyezve a krónikában.

De még olyan eset sincs, hogy valamely társaság előtt Terophile ur,
szerelmetes szép ábrázatját bemutatta, vagy a tömérdek kincsből egyetlen
darabocska mutatót hagyott volna.

A kincsásó krónikák elvezetnek legfölebb a zörgésekig, csattogások és
ijesztgetésekig; de aztán ott be is végződnek rendesen.

Igy végződnek a könyvnélküli kincsásások is rendesen az – ásásnál; a
fölültetett társaság rendesen csak akkor veszi észre, hogy lóvá van
téve, mikor már anynyi fáradsággal egy kútat is megáshatott volna.

És nem is lehet ez máskép. Az egész kincsásó história csak annak hajt
egy kis hasznot, aki a társaságot fölbirja lovallni; aki eltünteti a
szellem számára kitett sült csirkét; vagy aki jó pénzért eladja a
kincsásó könyvet, – vagy még inkább aki beszegődik a vállalathoz –
diákos embernek.

Mert vegyük azt az esetet, – amit különben se engednek el a kincsásók,
hogy akár könyvből, akár könyvnélkül meglehetne valamiképen szerezni a
földalatti kincseket; vajon képzelhető-e olyan nem is hét, de két vagy
három emberből álló társaság, amelyikben legalább egy olyan ne legyen,
aki csak anynyi kétkedést meg ne engedjen magának, amenynyi már az
emberi természetben benne van; hogy valahányszor valami olyan munkába
fog, melynek vége nem bizonyos s melynek jó végét úgy óhajtaná, legalább
föl ne sóhajtson a dolog kezdetén: „Oh uram istenem, vajon lesz-e sikere
munkámnak?!“

De az imént sokat is mondtam, hogy két három ember közt akad hitetlen; –
úgy kellett volna mondanom, hogy van-e a világon egyetlen ember, aki oly
bizonytalan munkába fogván, mint a kincskeresés; azt az előbb emlitettem
sóhajtást el nem követi.

Vagy van-e egyetlen olyan ember, aki – ha már épen anynyira kerülne a
dolog, hogy a képzelt kincsőrző szellemek zörögni, orditani, csattogni,
sőt rémitő állatok alakjában a kincsásókat ijesztgetni kezdenék, aki már
a szokatlan földöntúli szellemek zajongására s arra a gondolatra is,
hogy most soha nem látott, másvilági gonosz szellemekkel kell szembe
szállania, – csak egy kicsit, s csak egy kis pillanatnyi időre is meg ne
ijedne?!

Már pedig az a könyvbéli és könyvnélküli kincskeresésnek is legeslegelső
szabálya, hogy a sikerben föltétlenül hinni kell, s megijedni nem
szabad.

Ez a szabad, és ez a kell tehát minden kincsásás és kincskeresés megölő
betüje. Mert ha csak egy tagja is a társaságnak csak olyan kicsit
kételkedik is a sikerben, amenynyi abban a sóhajtásban benne van, hogy:
„vajon lesz-e sikere a munkának?“ vagy ha csak anynyira megijed is egy
kis szempillantásra; amennyire az emberi természetnél fogva valami
váratlan zörej még a legbátrabb embert is megszokta egy perczre
ijeszteni s méginkább a babonás embert: – már akkor eltünik a pénz az
ásott helyről; s nem fogad szót Terophile, akárha száztizenegyszer
idézze is őt valaki, a legválogatottabb rimánkodásokkal és
fenyegetésekkel.

Miután tehát e két föltétel olyan, hogy az ember azt, istentől adott
természeténél fogva be nem töltheti; józan észszel biró ember azonnal
belátja, hogy az egész pénzkereső-babona, teljesen lehetetlen dolog.

Lehetlen volna még akkor is, hogyha olyan igaz volna is az, hogy a kincs
lánggal tisztítja magát, mint milyen nem igaz; ha továbbá olyan igaz
volna is az, hogy a földalatti kincsekre Terophile, vagy mi a száz ördög
vigyáz, s hogy az a kincs imádságra, vagy ásásra a föld méhéből
kimozdul; – mint amilyen nem igaz és nyomorult csalás az egész
kincskereső tudomány.

Mert az, aki ezt a kincsásás mesterségét kitalálta s arra jó tanácsot,
vagy irott könyvet árul; legyen az jezsuita vagy hitetlen; mindenképen
leszámolt a körülményekkel s jól tudja, hogy ha száz meg ezer kisérleten
se boldogul a kincskereső-társaság, őt csaláson fogni nem lehet, mert
előáll a kincskeresés első szabályával: „föltétlenül hinni kell; – s
félni nem szabad.“ Azt pedig, hogy a társaságban ki hitt s ki félt? –
magáról ugyan mindenki tudhatja, de már másnak belsejébe, veséjébe be
nem láthat; s érte jót sem állhat; s igy ha századszor se sikerül a
kincskeresés, – a kincsásás babonás hitével megvert ember, sohse hiszi
magát a csalás ostoba áldozatának; hanem a sikertelenséget egyik
kincskereső társa kételkedése vagy félelmének tudja be.

Azért is oly veszedelmes ez a babona, mert aki egyszer bele esett; az
soha, vagy csak akkor gyógyul ki a betegségből, mikor már egész életét,
egész vagyonát elfecsérelte. – Még veszedelmesebb pedig azért, mert egy
bolond százat ránt magával a henye, dologtalan, naplopó életre; melyben
minden nap Szentheverdel napja s minden munka benne, csak az imádság.

Pedig a jó Isten előtt csak az az imádság kedves, amit az ember munka
előtt és után mond el.

Mert jóllehet, tetszetősebb lenne az ötszázezer darab aranyat, tallért
és forintot vénasszonymódra össze imádkozni, – mint annak csak a
százezredik részét is izzadságos, böcsületes munkával megérdemelni s
megkeresni; de jó lesz meggondolni, vajon mi lenne a világból, ha
egyszer a pap letenné a könyvét, a mester a szerszámát; a szántóvető ott
hagyná az ekeszarvát; gazda-ember gazdaságát s bíró az igazság fontját,
s be állana az egész emberiség kincskereső herének; életét imádkozásban
töltvén, folyton csak Terophilét idézné, egy kis Ferdinánd-korabeli jól
elkelő aprópénzért.

Eszembe jut itt egy régi mese; amit jó lenne minden gyereknek
könyvnélkül megtanulni.

Egy öreg embernek volt három fia és egy kis szöllője; ebből a
szöllőcskéből szorgalmatos munkával tartogatta az öreg magát és három
fiát. A gyerekek azonban hideglelést kaptak a munkától; s az öreg
belátta, hogyha ő elhal, gyermekei nem fogják megművelni a szöllőt s meg
nem birnak élni.

Azért fogáshoz nyult. Mikor érezte, hogy már halála közeledik; ágyához
hivta gyermekeit s mint egy régi titkot, azt beszélte nekik, hogy a
szöllőben egy öreg tőke tövében töménytelen sok kincs van elásva; csak
keressék szorgalmasan, s bizonynyal megfogják találni.

Amint az öreg meghalt; rögtön neki állott a három fiú a szöllőnek; jól
megforgatták a földet a tőkék körül; s bár első munkára kincset nem
találtak; el nem csüggedtek s várták a másodiktól.

A kora tavasz már munkában érte őket s csak késő őszszel állottak ki a
sorból. Kincset ugyan sem az első, sem a második évben nem találtak; de
a jól megmunkált szöllő jó termést adott, s az esztendei munka, szép pár
száz forint hasznot hajtott nekik. – S amint évről évre szorgalmasabban
kutatták a kincset; a szöllő évről évre több-több hasznot hajtott s az
első öt esztendő végén szép tőkepénzük maradt. Már ekkor rájöttek a jó
öreg szándékára, ki őket dologhoz szoktatta; s rájöttek arra is, hogy a
kincset is megtalálták, ha nem is a földben, de mindenesetre a
szöllővesszőn, az arany szinü fürtökben. S a folytonos kincskeresésben
anynyira megszokták a munkát, hogy a kis szöllő valóságos aranybánya
lett szorgalmuk s becsületes munkájuk után.

És ha az a sok kincsásó, akit az anyaföld megszivel a hátán, a
haszontalan munkát mind jobb helyre forditaná, de sok arany kerülne ki a
földből bor és búza képében; s de sok nyomorult koldussal kevesebb volna
a világon, akik csak a dolgos ember kegyelem kenyerét fogyasztják; s
akiket a pénzkeresés, a folytonos dologtalanság és imádkozás rontott meg
egész életükre.

Megigértem annak a szegény szerencsétlen öregnek, hogy elhallgatom a
nevét, de mikor azt mondtam neki, hogy könyvbe teszem a históriáját
szomorú példának; könynyezve azt felelte: küldjön az úr abból a könyvből
az én vidékemre is legalább egyet; s név nélkül is én rám mutat az inges
gyerek – belőle. Hanem azért küldje az úr; legalább hadd tanuljon más
ember az én káromon.



A vallásos babonák.

Már a könyv elején emlitettük, hogy a tudatlan és babonára hajló ember
még a legtisztább isteni vallást is megszentségteleniti a maga
túlzásaival. S a vallásosságot, mely az ember szivét és érzelmeit
megnemesíti; valóságos beteges rajongássá túlozza, mely aztán az ily
szánalomra méltó embernek még azt a kis józan eszét is elbutitja, amivel
az anyatermészet minden teremtményét fölruházza. Az ily ember a tiszta
hitet, mely a tudással megfér; – balhitté rontja, mely már minden
tudománynak esküdt ellensége.

Maga a vallás is küzd a balhit, vagyis az úgynevezett lelki tévelygés
ellen; a tudomány a vallásnak segitségére megy; de aki egyszer lelki
sötétségbe tévedt; akit a babonaság körmei közé kapott; nem igen segit
azon se erkölcsi, se tudományos oktatás.

S talán épen a babonaságnak az a része legveszedelmesebb; a mely a
vallásosság túlhajtásából; az úgynevezett istenességből származik;
veszedelmes azért, mert hatását alig lehet kiszámitani, s az ily lelki
tévelygés többnyire őrültségben végződik; de veszedelmes azért is, mert
a túlzott vallásosságból származó babonáknak, vége hossza alig van.
Ilyen babonák a csodák ezrei; ilyenek a vallásos rajongás; és a
képzelődés szüleményei, a jelenések; ilyenek az ismertebb csodálatos
alakok: a meztelenek és bőjtölők, – a csoda és jóslátók és hallók;
ilyenek végre az ördögtől megszállottak és a stigmatizáltak, vagyis
vérző szűzek.



A csodák.

Sok oktalan könynyenhivésért meg kell a szegény ember erszényének
nyilnia; de talán egyért sem oly gyakran, mint a csodatörténetekben való
hiteért. Pedig talán nincs is olyan babona a világon, amelyik több
hivőre találna, mint a leglényegtelenebb csodatörténet.

Vériben van az már az embernek, hogy különösen szereti az olyan dolgot,
amit szegény eszével föl nem ér; s igy magyarázható meg az is, hogy
mikép terjedhet el oly gyorsan egy-egy mondva csinált csodaeset hire,
hogy harmadnapra már a hatodik határban beszélnek róla – széltében
hosszában.

Az ilyen csodatörténet pedig úgy szokott ám teremni, mint a gomba; – ha
jó esős idő jár rá.

Most egy pénteken hajnalban sütött kenyér válik kővé; majd valamelyik
ablakon megjelenik a Mária képe; amott a szent lélek röpköd az iskolában
galamb képében; itt meg valami ijedt szent kvártélyozta be magát egy
kútba; a másik faluban egy hegyszakadásban, valami szent kép termett a
sziklafalon; – a hodáji öt halom tetején pedig egy menybéli levél
érkezett az égből, amelyiket csak a jók látnak; a roszak elől pedig
elfordul. – Meg a jóságos ég tudná mi? és hányféle csodálatos dolog az,
ami időközönkint majd itt, majd ott „megmutatódik“, s aminek anynyi
hivője akad egy két nap alatt, hogy egy hétre bucsújáró hely lesz a
csodás vidéken; s a második héten már a hivők számára fölépülhet egy kis
kápolna – fából; s a jámbor csodanéző bucsúsok részére egy terjedelmes
kocsma, – kőből.

Egyszóval ilyenféle olcsó csodákban mai napság – nincs hiány; ámbár irva
van, hogy az isten senki kedveért csodát nem tesz.

Bizon nem; minthogy okos ember nem is hisz csodában. Hitt régebben,
mikor még nem forgott a tudomány olyan közkézen, hogy ma már az iskolás
gyerek a legcsodálatra méltóbb csodának, is helyes és természetes
magyarázatát tudja.

Igenis, a tudomány előtt nincs csoda; csak a tudatlan ember hisz abban.
És aki csodákat hirdet, az bolondit. S bizonynyal meg van abból a
haszna.

Igaz, hogy az ily csodáknak készpénzül elfogadása, nem káros
közvetlenül; hanem annál károsabb hatásaiban; mert aki minden hóbortos
dolgot készpénzül vesz, – az a többi babona iránt is sokkal fogékonyabb;
– eltekintve attól, hogy sokan bizon a legcsekélyebb babonának is
érzékenyen fizetik meg az árát.

Azért foglalkozunk a csodákkal is; mint hatásaiban káros babonákkal.

A leggyakoribb csodaeset az, mikor valamelyik gazdasszonynak a kenyere
kővé válik. A babona szerint, mert talán nagypénteken, vagy ünnepnapon
mise alatt sütötte. Hanem csodák csodája, ez a csoda csak olyan rosz
gazdasszonyok kenyerén esik meg, aki a kenyérnek valót, még búza korában
becserélgeti a sarki kis boltosnál – pálinkácskáért; aztán mikor ráesik
a kenyérsütés, akkor meg a boltra szorul kenyérnek való lisztért.

Kővé válik biz az; nem ugyan olyan kővé, amiből házat építenek; hanem
olyan forma kővé, amilyenné egy tésztából dagasztott kenyér válhatik; s
amelyet nem szeghet fel a legélesebb kenyérvágó kés.

Ilyen követ kell, a kővéválás alatt érteni; s amit én láttam, pedig
láttam már eleget, – egytől egyig ilyen volt.

Bezzeg az ilyen csodának aztán híre szokott futni; százan is járnak a
kenyérnek, meg a gazdasszonyának csodájára, aki bizon nagyot
vétkezhetett, hogy az Isten igy megczégérezte a betevő falatját.

Igen is nagy bűnt követett el az a gazdasszony; azt a bűnt követte el,
hogy a jó búzát beitta; s a rosz lisztet megvette.

Mert csak ebben van a csodának magyarázata. Tavaly nyáron kerekre
kitudódott, egy ilyen kővévált kenyér nyitja.

Egy láposalji gazdasszony is úgy járt a boltbeli liszttel, hogy kővévált
a kenyere. Hanem anynyi esze mégis volt, hogy a szégyent ne hagyja magán
száradni; tehát fölpakolta az egész sütet kenyeret s bevitte a hátán a
központi szolgabiró úrhoz, hogy az igazitsa el a dolgát.

A biró úr aztán el is igazitotta emberül; mert első dolga is az volt,
hogy lárma ütés helyet szépen rajta kapott a sarki boltoson, s azt a
zsák lisztet, amelyikből az asszony követ sütött, szépen elkonfiskálta.

A lisztet megvizsgálták aztán a vármegyén; abból aztán kitünt, hogy
abban csak három rész a liszt, a negyedik rész pedig gipsz por.

Igy aztán kisült a csoda is, meg a sarki boltos élelmessége is; mert a
gipsznek az a furcsa tulajdonsága van, hogyha vizzel keverik a porát,
magától is összeáll és megkövesedik; hátha még az ember valóságos jóféle
élesztő ágyat vet neki, aztán jól összedagasztja, gyomrozza; s végre még
pattogó rőzse tüzön is kisüti a lelkét. Bizon az volt a száz csoda, hogy
a szorgalmas gazdasszony mindjárt kész malomkövet nem szedett ki a
kemenczéből, a bevetett kenyerek helyett.

Igy szokott a kenyér kővé válni. Tiz közül legalább kilencz. A tizedik
meg keletlen és dagasztatlan állapota miatt szárad össze; hanem a
babonás nép előtt, már az ilyen összeszáradt kenyér is kő-számban
szokott menni.

De sokkal veszedelmesebb csodák is vannak a világon; olyanok tudni
illik; amelyik mindegyikénél somfordál ugyan egy ilyen sarki boltosféle
ember, – csak hogy az ilyennek az esze sokkal jobban ki van bélelve
gonoszsággal, mintsem hogy a hunczfutságon lehetne őket fogni; de maga a
csodadolog is, mit az ilyen megcsiphetetlen világcaló – csinál,
anynyival gonoszabb természetű; mert az a könynyen hivő és vallásos
emberek hitébe kapaszkodik; s a tudomány betüivel igen nehezen lehet a
csoda történet valótlanságát, vagy megálhatatlanságát kézzel foghatólag
bebizonyitani.

Ha valaki példának okáért azt mondja, hogy itt ő előtte egy fehér, vagy
egy fekete alak áll; de ezt rajta kivül senki nem látja; akkor legfölebb
azt lehet mondani, hogy ez az ember őrjöng, képzelődik, vagy hazudik; de
hogy csakugyan nem lát semmit, azt bebizonyitani nem lehet, s igy mindig
akad olyan ember, aki azt mondja: hogy ez csoda-látás.

Ezekhez a csodákhoz tartoznak az előbb emlitett Mária, szent lélek, vagy
akármiféle szentek jelenései; képeknek vagy menybéli irásoknak
megtalálása, vagy ilyen jelenések meglátása, az ily helyekre való
elzarándoklás és búcsújárás által nyomorékok meggyógyulása; s több ezer,
meg ezer féle olyan csoda, amelyekben az emberi kapzsiság, világámítás,
és haszonlesés játszák a főszerepet.

Mert az ilyen csoda-eset nagyon jövedelmező üzlet szokott lenni. Miután
minden ilyen csoda-történet helye rendesen igen látogatott bucsúhelylyé
válik; ahová pedig sok ember jár bucsúra, ott kereskedőnek, kocsmárosnak
rendesen jó dolga van, igy hát nem csodálkozhatunk valami nagyon, ha
édes hazánkban majd minden esztendőben hol itt, hol amott meg-megesik
egy kis csoda, s egy-egy bucsúhely keletkezik.

Száz eset közül hadd mondok el egy párt.

T...... a mezővárosában alig nehány esztendeje, egyszerre híre futott,
hogy a szent lélek röpköd galambképében az iskolában. Egy öreg asszony
látta meg először; s bár a tanitó bizonyozta az ellenkezőt; – mégis már
másnap egy pár gyerek akadt, aki ráfogta, hogy ők is látták a galambot.
A dolog aztán anynyira haladt, hogy nehány nap mulva be kellett az
iskolát zárni, mert nemcsak a környékről, de három, négy napi járó
földről is érkeztek bucsúsok, a szent lelket meglátni. Persze megörültek
ennek a kocsmárosok; mert két garassal fölrugott a bor ára, s ahogy
lehetett, maguk tóditották a dolgot, olyan formán, hogy utoljára már a
hatóság is megsokallotta. Kurta vallatóra fogták a szentlélek-látókat; a
vallatásból aztán az sült ki, hogy épen a fölvilágosodás szent lelke
volt az, amelyik soha se járt abban a városban.

Az öreg asszony azt vallotta, hogy ő, az iskola előtt elmenve, olyan
szentlélek formát látott az iskola pallatán végig repülni; – a gyerekek
közül egy pár szintén úgy mondta, hogy valami fényeset láttak a
pallaton. Legtöbbet mondott azonban egy istentelen vásott fiú, aki
bevallotta, hogy a szent lelket ő csinálta egy kis tükör darabbal; azt
izgette-mozgatta; hogy a napnak a pallatra vissza verődő fényével
mulatságot csináljon az iskolának.

Igy sült ki aztán a tükörből a t–i szentlélek; s a kétheti bucsújárásnak
maig megmaradt egy czifra közmondásban a nyoma: „Megfogták, mint a t–iak
a szentlelket!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sz–en pedig, egy tanyán az 1850-es esztendőkben a Mária jelent meg, egy
elhagyatott, összevissza tatarozott, viskónak az ablakában.

Ez a viskó valamikor jobb életet látott; de hogy a hozzá tartozó 50 hold
föld mindig csak széksót termett, bizon a gazdája már a világtól akart
bucsút venni. Sokszor is emlegette, hogy egyszer a szomszédai
fölakasztva találják.

A helyett azonban általános bámulatra az történt, hogy egy szép
reggelen, megjelent neki a Mária s miután megvigasztalta, hogy semmitől
se féljen, mert ő gondviselője lesz egész életére; kapta magát s
kisdedét a kis Jézust karjára szoritva, kiült a házikó ablakába egy üveg
táblára.

Legalább úgy beszélte el a szegény desperatus gazda, aki már
kétségbeesésből föl akarta magát kötni.

A szomszédok összefutottak a csodára; és csakugyan úgy találták; amint a
gazda beszélte: Ott ült a szent szűz az ablak üvegen, karján tartva
fiát.

Valóságosan úgy volt ott leformálva, mint ahogy régi képekben a gyöngyös
Máriát szokás volt ábrázolni fölül keskeny, alul szélesre terjedő
ruhájában.

Mit mondjak többet; elég az a dologhoz, hogy két hét alatt ezer meg ezer
ember zarándokolt az ablakban ülő Máriához; s az elhagyatott széksós
föld aranybánya lett a gazdának; mert egyszerre három kocsma nyilt meg a
portáján s abban se győzték enni, meg innivalóval a sok bucsúst.

Azonkivül az élelmes gazda egy perselyt akasztott az ablak elé – kápolna
épitésre; mert az a putri csak úgy nem maradhat, ha már a szent szűz,
hajlékul választotta. A persely tartalmával aztán a gazda, maga-magának
estenkint beszámolt s eltette a pénzt jó helyre. S azonközben csinált
magának szép terveket, hogy majd azt a viskót megveszi magától, – jó
pénzért – templomnak; aztán ő lesz a templom pátronusa, és örökös
gazdája, sat. sat.

De még jobban is megindult a dolog akkor, midőn az egész környéken
ismeretes Sármány, a szegény nyomorék; aki minden országos vásáron meg
bucsún, két lábát nyakában hordva irgalomra inditotta az embereket, –
egyszerre a csodakép érintésére meggyógyult. Valósággal meggyógyult;
leszedte lábait a nyakából; elhányta kézi kis székeit s a saját lábán
járni kezdett.

E csodára aztán ujult erővel megindult az alamizsna-szüret.

Szóval a kétségbeesett gazda, az akasztófa kötelénél és a
mestergerendánál, jobb mentő horgot talált magának; mert az ablakban ülő
Mária tizszeresen behozta már pár hét alatt az ötven hold széksó termő
földnek az árát; még ha az a legjobb búzatermő föld lett volna is.

Csak egy kis hiba esett a számadásban; egy kicsi csak; hanem ezzel a
hibával aztán a levegőbe repült az egész összeadás és sokszorozás.

Harmadik nélkül számolt az öreg.

Ez a harmadik pedig a városi tanács volt, aki jó későn ugyan, de mégis
csak neszét vette az ablakon ülő Máriának; ki is küldött rögtönösen négy
darab zsandárt a helyszinére s ezek aztán szerencsésen beszállitották a
tanács szine elejébe az ablakot, a rajtaülő Máriával, de sőt mi több,
magával, érdemes gazda, s reménybeli templomkurátor urammal egyetemben.

Mintha most is látnám az öreget, lekonyult fejjel haladni a négy zsandár
között, ölében tartva az ablakot, Máriát és szent fiát.

A furcsa kiséret után pedig ezer meg ezer ember, – asszony, tódult s ami
még furcsább, ezek nem a zsandárokat, hanem a gazduramat akarták –
megkövezni.

Erre a dologra sokan emlékezhetnek Sz–d városában. Még jobban
emlékezhetnek pedig azok, akik a széksó-kápolnára nagyon is
meggondolatlanul hányták a perselybe a pénzt; amiből ugyan kápolna
sohasem épült.

A Máriás-ablak csoda története aztán a tanács előtt ért véget; az ablak
egyszerüen az idő viszontagságainál fogva megvakult üveg volt; melyre
bizonytalan kékes szürkés, zománcz szinben olyan alakot rajzolt az idő,
melyet egy kis képzelődéssel Mária képnek is el lehetett fogadni.

Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses
személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a
két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s
akadt elég, aki azt elhitte.

Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a
Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő
ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából
a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem
látta.

A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most
még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait
mutogatta.

Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett
látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét
nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü
emberiséget.

Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt
esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza
a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette
az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár
ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami
járványos betegségben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy
gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is
hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma
kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a
szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De
talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje
korán kihurczolkodjék belőle.

Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história;
hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K.
esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van
benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen
babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a
kocsmáros urat.

Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg
a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a
helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek
áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken
kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós
életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált
a kocsmáros kútjánál.

S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s
két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is
fölverte ám a gyöp.

És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány
vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van
gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen
emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról
vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi
csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban
zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban
ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.

Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett
egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő
Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás
patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint
a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.

Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe
akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!

Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk,
ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a
bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi
falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy
kútban ülő szentje.

Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis
bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi
szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja,
hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban
mindig nagy lelki megnyugvást talál.

De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság
divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka
időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság
helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és
hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára
használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága
végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a
bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye
kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A
nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment
a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy
tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy
jó pohár bort se ihattam benne!“

Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van
csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó
időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni
kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.

Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy
milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a
szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is
természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit
tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.

Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus
azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék
meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a
gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok
millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.

A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre,
amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket.
Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és
gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették
magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva,
gyógyulást találtak általuk.

Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai
gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó
természet gyógyitó erőit.

Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon
ment; és azok nélkül jött haza.

A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett
fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem
tartja senki csodának.

De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben
fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden
természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy
gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia
számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli
csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt
gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága;
csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert
egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben;
de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.

Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü
forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A
kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit
ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont
ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s
hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen
természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére
használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az
isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.

Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó
népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő
ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is
volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit
elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle
szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes
embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát
épitsen.

Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“,
úgy siettek a csodatévő kápolnához.

De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások
napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a
nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki
beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy
kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.

A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy –
ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy
ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása
rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a
látogatást.

Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos
érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már
nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a
röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós
gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.

Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy
könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.

Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy
miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk
mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei
munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és
költséges út árán csalódást vásároljon.

Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa
templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az,
ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor
adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig,
hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy
úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a
csodatévő bucsúhelyet.

Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból,
mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl
vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz
istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá
teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki
épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg
a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a
hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv
tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat
prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan
szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd –
báránybőrben közeledik.



A rajongók.

A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra
megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak,
hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek
és tengődnek az emberek irgalmán.

A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy
„Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.

Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt;
föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát
istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak,
szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy
része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket
életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra
juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a
vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az
őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el
őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak
föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy
mártyrokká legyenek.

Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket
enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a
csodatörténetek buzgó hivése.

Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán
szintén elérnek a tébolyda kapujáig.

Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal
foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy
folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat
hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat
vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s
mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.

Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s
csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan
emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a
Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem
tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle
csodás dolgokat mivelnek.

Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű
látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi
olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.

Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult
helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész
szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos
megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből
is.

E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett
ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol
kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy
a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit
a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga
veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant;
füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas
ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is
valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.

Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten
nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént,
füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.

Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző
szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon,
kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt
sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a
halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a
hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres
folyadékot izzadnak.

Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett
históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a
vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.

E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők;
illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják
úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.

Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen
lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és
hall, ördöngősködik és vérezik.

Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a
históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd
Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem,
ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.

Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet;
hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket
izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.

A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi
csodát.

Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer
volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek
milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból.
Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár
bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a
homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni
a sebéből.

Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, –
ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.

Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának
prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.

Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott
egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.

Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a
népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne
akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan
csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent
szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem
veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és
izzad.

És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire
akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy
régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború;
aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek,
vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.

Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz
elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy
szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok
alkalmával.

Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni
éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.

Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai
csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem
mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy
pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt
annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos;
aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis
kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek
teste húsz év óta nem tűri a ruhát.

És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz;
és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi
csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a
bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve
kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony
teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a
tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig
bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.

A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.

Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt
bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba,
hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.

Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital;
amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét;
azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.

Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza
nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni,
akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“

A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent
takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga
szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen
szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette
észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni,
mint a legnagyobb szövőszéken.

Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást,
hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az
volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon
szerette az – uj bort.

Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent
életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy
ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni
bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály
akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt
oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a
földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó
závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott
ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg
volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.

Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a
bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel,
álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ
büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.

Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál
jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.

A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos
lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is
gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az
ördög.

Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos
istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a
templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt.
Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az
imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen
nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban
elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.

Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt,
könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától.
S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden
rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott
neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a
rejtek-helyen.

Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy
csodacsöngetyüt keritettek valahonnan, melyet Rómából hoztak a pápa
áldásával. A lány nyakába kötve viselte a csöngetyüt; s mikor a baj
elővette, azzal csöngetett s mint mondá, ekkor az ördög békét hagyott
neki.

A csöngetyüt azonban sokszor ellopták a roszak a lány nyakából; egy nap
több izben is, s igy megint csak a régi orvossághoz folyamodott, hogy
bebújt a kamrába a szolgalegénynyel, aki őt ott a vasvillával őrizte.

Roppant hire volt akkoriban ennek a csodálatos dolognak; és sok olyan
ember akadt, aki a vasvillás legényt is gyanúba fogta, hogy valami
varázsszerrel a lányt megétette, mivel hogy a lány gazdag szülék
egyetlen gyermeke volt; – a legnagyobb rész azonban szentül meg volt
győződve, hogy csakugyan az ördög tartja megszállva a leányt.

Sok orvos megakarta nézni a beteg lányt, de mikor egy feléje közeledett,
a lány sivalkodva elmenekült s ördögnek nevezte őket; s igy a szülék
később meg se engedték, hogy doktor jöjjön a házhoz.

Annál több istenes asszonyt csőditettek aztán oda, akik éjjel, nappal
imádkoztak a lány körül; s nem volt az a bucsú, ahol meg nem hurczolták,
s nem volt az a barát, akivel meg nem füstöltették a szerencsétlent.

Egyszerre aztán a csoda elhallgatott; csodálatosan vége lett az egész
dolognak, mely előbb az egész várost fölverte. Egyik azt beszélte, hogy
a lányból kiment az ördög s a legény elvette feleségül. Másik azt
mondta, hogy a lány valamelyik bucsún, útközben elhalt; a harmadik hir
az volt, hogy a szülék összeszedelősködtek s kiköltöztek a városból a
tanyára, vagy más vidékre. Elég az ahhoz, hogy ennek az ördöngős
históriának egyszerre úgy vége szakadt, mintha elvágták volna; anélkül,
hogy kisült volna, vajon igazi testi és lelki betegség gyötörte-e a
lányt; vagy csak a gonoszság, melylyel még saját szüleit is képes volt
bolonddá tartani.

De anynyi áll, hogy e néhány csodálatos eset, amit elbeszéltem, amint
nem az első, úgy aligha is az utolsó csoda lesz, – a nép könnyenhivősége
miatt. Mert fogadom, hogy ha ma akad egy részeges takács, vagy tabakos,
akinek a gyomra az ételt, vagy teste a ruhát el nem tűri; annak is
ezrével fog akadni bámuló és segitő bolondja.

S hány száz ingyenélő talál, az úgy is száz oldalról kizsebelt szegény
népnél oktalan részvétre és hitelre; kik a munka helyett könynyebb
dolognak tartják az isteneskedést; s látásokkal és jelenésekkel ámitják
a könynyenhivőket egy kis kegyes adományért.

Százával terem az olyan csaló, akiknek álmukban a Megváltó, vagy a
Mária, vagy valamely szent megjelen; nekik tanitást ad, hogy azt a
néppel közöljék.

Hány van olyan, aki fényes nappal isteni szókat hall; s azokkal a
könynyenhivőket ámitja.

Mások valami égből lebocsájtott menyei levélről hazudnak, amit leirtak
maguknak s azt kinyomatva jó pénzért sütik, a jó bolondok nyakába.

Egyszóval ezer, meg ezer útja van annak, hogy a szegény, vallásos nép
azon része, mely a babonát az igazi vallásossággal összetéveszti,
jobbról balról kárát vallja, könynyenhivésének.

Azért nagyon éber legyen az ember; imádja istenét, szeresse embertársát,
másnak kárát ne kivánja; amint ezt a biblia tanitja; de ne higyjen a
farkasnak, a mely báránybőrben közelit hozzá; amint ezt szintén a biblia
tanitja.



A kuruzsolókról és a kuruzslásról.

Elértünk a babonák legveszedelmesebb fajához, a mely több bajt okoz a
világon, mint amenynyit a mostoha természet okozhat. Mert amibe rosz
ember ártja magát, az ugyan tiz ördög munkájával vetekszik; és korán se
volt a régi boszorkányok tehetetlen átka olyan veszedelmes a szegény
emberiségre, mint a boszorkányok átkozott tanitványai, utódai; a szegény
ügyes-bajos népnek egyiptusi csapása: a kuruzsolók.

Annál veszedelmesebbek pedig ezek; mert a szegény embernek, különös
bajában, betegségében, megrögzött bizalma van a kuruzsolók, a
javasasszonyok, a bábadoktorok iránt.

Ezek istentelen kezére bizza a maga, apja, anyja és gyermeke egészségét
és életét; orvost és patikát elkerül; s mig beteg marháját legalább
gyógykovácshoz vezeti; saját bajában csak a kuruzsolók babonás
kotyvasztékát szedi, s egészségét és életét titokteljes ráolvasások s
ráimádkozások oltalmába ajánlja.

Ugy véli, hogy orvos és patikánál a ráimádkozás még is csak olcsóbba
kerül. Pedig az a félfont szalonna, vagy hájdarab; vagy az a kis
szakajtó lisztecske, amibe a kenegetést számitják, de sokszor drágább
pénzbe kerül, mint egy egész hízott ártány. Mert nem hiában
szokás-mondás, hogy a beteg ágy két szájjal eszik; de a javas asszony
még másik két szájat is kuruzsol hozzá.

Ha aztán a baj a ráolvasásra, megkenegetésre nem tágit; végre aztán
ráfanyalódik a beteg atyánkfia a városi doktorra is; hanem annak már nem
igen van egyéb dolga, mint hogy a beteg szemeit befogja.

Ez meg aztán jó viz a kuruzsló malmára; mert ime, akinek az isten ideit
elhozá, azon már nem segit a doktor meg a patika sem!

Ilyen a korlátolt elméjü ember eszejárása!

Pedig elhozá ám a beteg idejét, nem a jó isten; de a kuruzsoló
kenczeficze; s az a bűnös hanyagság, a melylyel a mi népünk
szerencsétlen betegeit annyiba sem veszi, mint az utolsó igavonó barmát.

Ez az oka aztán, hogy talán egy ország sincs a világon, ahol anynyi
kuruzsló megélne egy rakáson, mint nálunk; s egy nép sincs a világon,
mely anynyira bolondja lenne a javasasszonyoknak, mint a mi népünk.

És ez csak mindig a nép értelmetlenségére mutat. Mert csak értelmetlen
embert lehet egy kis titkolódzással; ismeretlen hókuszpókuszszal
anynyira elfogulttá tenni, hogy azon a réven vizre lehessen vinni.

A titkolódzáshoz pedig a kuruzslók mesterül értenek; hisz a kenyerük.

Azt állitják magukról, hogy titkos tudományukat, a melylyel nemcsak
mindenféle betegséget meggyógyitani, de sőt embert, állatot megrontani,
és akárkit bűbájos itallal megbabonázni is tudnak; apáról fiura szokták
örökölni; még pedig úgy, hogy akárhány testvér közül is csak egyetlen
egy lehet abba avatva, még pedig rendesen a legnagyobb; mert a
tudománynak csak ugy van ereje, ha csak egy élő gyakorolja.

Hogy a titokzatosságot emeljék; azt állitják, hogy azt valamelyik ős
szüléjük valami hires boszorkánymestertől tanulta; vagy valami égből
jött irásból szedte öszsze; s annak titkát átok alatt el nem szabad
árulniok.

Ugyancsak rejtegetik is a kenőcskészités módját; meg a ráolvasások
szavait; ha gyógyitanak, a kenőcsöt észrevétlenül kenegetik s a
ráolvasás szavait csak mormolják. S ha valaki megkérdi a gyógyitás
módját, azt szokták felelni: „minél jobban kérdezik, annál inkább
használjon!“

Természetes, hogy nagy okuk van a titkolódzásra, mert ha a nép
megsejdithetné, hogy miféle undoritó kenőcscsel kenegeti betegségében a
kuruzsló; s miféle kotyvasztékot étet-itat vele az orvosság révén; meg
miből áll az a mormogva elmondott varázs-imádkozás; bizon hamar
fölkopnék az álla a csodadoktoroknak.

De egyuttal meg is szabadulna az emberiség egy kullancstól, mely két
kézzel s tíz körömmel kapaszkodik a szegény ember nyakába; s mig egy
részt eret vág az úgyis sovány zseben; más részt nem egy esetben
czinkossá teszi a hozzá folyamodót a legszörnyűbb bünökben; hogyha bajba
kerül, legalább mást is magával ránthasson.

Nehány éve Debreczenben fölfedezett a rendőrség egy kuruzslókonyhát.
Igazabban mondva: egy pokolkonyhát; mert az csakugyan ördögi tűzön főtt,
ami onnét kikerült.

Volt ott emberi koponya, amin még a haj is rajta volt; a vén banya
halottakat vett a temetőcsősztől s annak csontjait kiégette –
orvosságnak. Volt ott száradt kigyó, béka, s egyéb undok féreg;
halott-körmök, akasztott ember madzaga és haja, meg a jó isten a
megmondhatója, miféle sok szörnyű szerei a pokolbeli patikának; a mikből
enni és inni, meg kenegetni való készült a szegény embereknek.

Hanem hát nem mindenütt fogják ám meg ilyen szerencsésen az ördögöt; s
miután a nép nagyban pártolja a javas doktort; hát biz ott még sok
atyánkfiának be kell szedni – ezt a sok jóféle orvosságot, addig; mig
anynyira megokosodik a szegény ember is, hogy a drága pénzeért legalább
kigyót, békát; akasztott ember körmét – meg nem eszik.

Pedig kizárólag ilyféle gyógyszereik vannak a kuruzslóknak; s ha
egyik-másik, – csakhogy tessék-lássék, egy kis avas szalonnát, vagy
megrágott sós kenyeret is használ a kúrához; azért a legnagyobb része a
titkos gyógytárnak, még undoritóbb, mint a mit a debreczeni
javasasszonynál találtak.

Ez orvosságok aztán mindenféle bajt gyógyitanak; természetesen egy-egy
kis ráolvasással föleresztve. Van egy kuruzsló-könyv kezeim között,
három megyében hires kuruzslónak rámhagyott öröke; amelyben száz meg
száz betegség és azok orvossága szép százesztendős betűkkel össze van
irva. A végében egész halommal a sokféle ráolvasás, nyilalásról,
hibbanásról, nyavalyatörésről, szemhályogról, meg még egy rakás isten
veréséről.

A nevezetesebb betegségek szép sorba vannak szedve benne. Elől a nép
előtt olyan rettenetes sárgaság, azután a nyilamlás; utána a süly, a
rontás, a hályog, a pokol kelet, a veszettség, a szivszoritás
(nehézség), külső sebek, a szent-Antal tüze, körömméreg, a hibbanás, a
rüh, a torokgyík, a görcsök, a szemverés vagyis megigézés; végre a
csömör, százféle kelevények meg a többi baj, amivel a szegény embert a
jó isten meglátogatja.

Mindegyik baj után, le van irva annak orvossága is.

A =sárgaság= orvossága, amely betegséget az ember a kuruzsló-könyv
szerint úgy kaphat meg, ha valamely halottas ház ablakán benéz és
meglátja a halottat; vagy ha az ember a halott mosó vizbe véletlenül
bele lép, – e következő:

Vesz az ember, a sárgaságban szenvedőhöz hasonló keresztnevű ember
fejéről kilenc férget, ezt a kilencz madarat egy almába belesütve, be
kell adni a betegnek. Azután egy ugyancsak hasonló keresztnevű ember
ganajából egy darabkát bele tesz az ember egy keményre főtt tojás
sárgájának a helyére; a tojást kis zacskóba varva, titokban az oltár
teritő alá kell tenni, hogy egy barát három misét mondjon fölötte s
ekkor a tojást a beteg kösse a nyakába s ott viselje kilencz napig.

Ezt kilenczszer kell ismételni; – ha t. i. a szegény beteget már az első
kilencz nap borzasztó orvossága után meg nem üti a guta.

A könyvecske szélére oda van jegyezve, hogy az öreg kuruzsló hat betegen
kisérlette meg a gyógyitást; de egyik se vitte föl a – második kúráig.

Azt hiszem, elég is ebből a jóból – egy porczió.

A =nyilamlás= orvossága, amit az ember meghűtéstől, vagy rosz fekvéstől
kaphat, mint a könyvecske tartja; – egy kicsit megint furcsa!

Sütő-teknő négy szarvából öntsön az ember keresztben vizet a teknőbe;
azután szintén úgy a sütő-lapátról is keresztben; s az igy
megnedvesitett teknőből kaparja össze az ember a vakarékot s gyúrja meg
egy újjal kovászszá. Ezt a kovászt aztán rá kell tenni a nyilalás
helyére s hozzá a következő ráolvasás jár:

„Uram Jézus Krisztus, aki meggyőzted a poklot és halált, légy
segítséggel a te szolgádnak. Mikor a Krisztus a földön járt vala;
szállást kért vala. Engedelmes gazdája, haragos gazdasszonya; gyékény
ágya, kő vánkosa; nem nyughatott, maradhatott. Úgy ezen te szolgádnak az
nyilamlása, nagy fájdalma ne nyughasson, maradhasson; úgy siessen
elmenni mint sietett az Boldogságos szűz Mária a Kálvária hegyére!“

Az öreg kuruzsló ezt a ráolvasást alkalmazta a fog és torokfájásnál is.
Bátran használhatta volna még a körömméreg, lábfájás, hibbanás és
fejfájásra is; ilyen ártatlan szer nem sok kárt tesz az emberben.

A =süly= orvossága még eredetibb s mig az ember a sühös helyet egy kis
avas szalonnával kenegeti; egy kis bolondos nótát mormol hozzá:

  „Sű-sű, lencse-sű;
  Borsó-sű, – tök-sű;
  Hagyma-sű; és hetvenhétféle-sű,

neked parancsolom, a boldogságos szűz parancsolatjával vessz el!“

A =rontás= orvossága már veszedelmesebb.

Rontásnak kereszteli a kuruzsló és a babonás nép az undorító fekélyekkel
járó nemi betegségeket; miket az emher, kicsapongása által szerez; s
amit ahhoz értő orvosnak csupa álszégyenkedésből restel megmutatni s
amitől a kuruzslás veszedelmes révén szeretne megszabadulni.

A kuruzsló patikában van ellene anynyiféle orvosság, hogy válogatni
lehet benne. A legveszedelmesebbet már láttuk a boszorkány-átkoknál.

A legártatlanabb a következő:

Vesz az ember két itcze sört méretlen; s ebben kilenczféle boltbéli
édességet összefőz, s azt a beteg a kétszeresen befűtött kemencze
mellett, a patkán megissza; aztán végig fekszik a pánkon és betakarja
magát kettős dunnával, vagy bundával.

Másik orvossága már kissé károsabb.

Vesz az ember kilencz kútból kilencz itcze vizet; s kilencz
szemétdombról, kilencz marok szemetet s ezt összefőzi; és ebbe mossa a
beteg magát.

Még undorítóbb s veszedelmesebb a harmadik:

Paszulyt, lencsét, köles-kását össze kell főzni kilencz fának termő
rügyeivel, s ezt a beteg egye meg. Amit meghágy azt a mosogató dézsába
önti s e dézsában mindazon edényeket, s evő eszközöket, melyekben az
orvosság főtt s melyekkel azt megette, le kell mosogatnia; s e moslékkal
szokás a beteget a fejétől a lába felé, háromszor lemosni, jobban mondva
lemoslékolni.

Mindezen orvosság mellé még jár a következő ráolvasás is:

„Poklos ember ment a Jézushoz; János apostol, láttára elszaladt. Poklos
mondá Jézusnak: „ne nyúlj hozzám!“ Jézus mondá Jánosnak: „nyúlj hozzá!“
Az Úr Jézus hozzá nyúlt egy zöld ággal. Siess innét eltávozni pokoli
betegség, mint János apostol eltávozott tőled! – Igy muljon el rólad a
rontás, – sietve. Amen!“

Mindezen orvosságok azonban csak a benne hivők bőrét érdeklik; s ha
valakinek az a paszsziója, hogy akármiféle kuruzsló kotyvasztékot
összeegyék, vagy moslékban fürödjék; hát az az ő gondja; hanem a
negyedik orvosság már az égbekiáltó bünöket szaporitja.

Az a babonás hit él – ugyanis a söpredék közt, hogy az ilyen rontás
elmulik, ha a beteg, fekélyes testével egy ártatlan hét éves gyermeket
érint.

S ez égbekiáltó babonának számtalan ártatlan áldozata van; kik zsenge
gyermek korukban a legrútabb fekélyekkel boritvák; s kiket megmérgezett
vérök örökre nyomorékokká tesz.

S ha meggondoljuk, hogy a kuruzslók, a három első hóbortos gyógymód
bizonyos sikertelensége után, rendesen a borzasztó negyedik gyógymódot
ajánlják; csakugyan be kell látnunk, hogy egy kuruzsló, száz ördögnél
nagyobb csapás a világra.

A =szemhályog= orvossága csak egy mormogva elmondott ráolvasás; még
pedig olyan buta ráolvasás, hogy azért, csakugyan az az ember ad, a jó
szó mellé még pénzt is; akinek nem csak a szemén, de az eszén is hályog
van.

Áll a ráolvasás enynyiből:

„I✝n✝r✝i. Názárethi Jézus, zsidóknak királya; Juda nemzetségéből való
oroszlány győzedelmet vett; szaladjatok ellenkező részek! Dicsértessék
az Úr Jézus Krisztusnak drága szent neve; szent Jánosnak szép tiszta,
aranyos vize. Anna elindult; ág megcsapta a szemit; ág után vér; vér
után termés; termés után hályog; hályog után sötétség. Az Úr Jézus
paradicsomában vagyon három szép virág; az alatt ül három szűz leány;
egyik a vért mossa; másik a termést bontja; harmadik a hályogot hasítja.
Vér oszoljon Krisztus Jézus sebeiből kifolyó vérért; a termés romoljon a
Krisztus Jézus öt mélységes sebéért; a hályog hasadjon Krisztus Jézus
szent haláláért; boldogságos szűz Mária keserves hét fájdalmáért. Vér
vizre! Sötétség sárra! Világosság a szeme világára! Az vér, az termés,
az hályog úgy muljon, siessen elmenni, mint az boldogságos szűz sietett
a Kálvária hegyére. Amen.“

Ha még ez a czifra imádság se használna, akkor jön a következő:

„Mikor az Úr Jézus Krisztus a földön járt; tüske bokor alá lehajolt;
szentséges szemét megszúrta. Mén a boldogságos szűz Máriához. Szent
lehelletemet rád bocsájtom. (Rá kell a beteg szemre lehelni). Meggyógyul
a szemed. Amen.“

A =pokolkelet=, vagyis pokolvarnál, melynek gyorsan ölő mérge a
leggyorsabb orvoslást igényli; a mindent tudó kuruzsló megint csak
ráolvas; s a sebre egy kis fokhagymát s összetört üveget rak; bánja
lelke, ha mire a kétszer háromszor végig mormogott ráolvasás elvégződik;
a szegény beteg a keze alatt adja is ki a lelkét.

Szokás a betegnek három szál haját is elásni az eresz alá: aztán a
miatyánkot úgy mondani el, hogy mikor a kuruzsló oda ér: „itt a földön
is;“ – akkor egy gerezd fokhagymát a földre ejt; s e fokhagyma darabot
aztán olyan helyre ássa el, ahol ember nem jár; mert a babonás hit
szerint, ha valaki csak azon hely fölött átmegy is, megkapja a
pokolkeletet.

A =veszettségre= is csak ilyenféle orvosság terem a kuruzslók kertjében.

Ott, ahol az orvosi segély jó formán elég gyors nem is lehet; s az
egyedüli szabaditó a seb kiégetése pokolkővel, vagy tüzes vassal; ott a
kuruzsló könynyen veszi a dolgot s összerak kilenczféle kotyvalékot s
azt adja a betegnek.

Ebben a kotyvalékban pedig van 1. Isten tehenkéje, 2. szent-János nap
előtt szedett ezer jó fű, 3. szent-György előtt villám által ütött fa
forgácsából, 4. kőrös bogárból, 5. tavaszkor szedett kőrösfa bimbójából,
6. szent-György előtt szedett rutafából, 7. szent-Iván bogárból, 8.
Karácsonyi morzsából és két karácsony közti tojáshéjból, 9. szent-Iván
hajnalán mezitláb járván, az ember talpára és lábaujja közé ragadó,
virágok és füvekből.

Ezt a kilenczféle istencsodáját szokás beadni a betegnek; s ha máskép
meg nem veszednék; ettől az orvosságtól kell megvesznie.

Még veszedelmesebb és egyenesen gyilkoló kuruzslószer, a veszettség
ellen kilencz kőrisbogár; amire azon ostoba babona ad okot, mintha a
veszett kutya által megharapott ember, ha kigyógyul, kilenczed napra,
hétre, hónapra vagy évre, kilencz kis kutyakölköt vizell. – Azt hiszik,
hogy a kilencz kőrisbogár, a kutyakölköket hamarabb elhajtja.

A =nehézség= ellen a kuruzsló olajat és tormát ad a betegnek; hozzá egy
kis kénesőt meg szeracsikát is; csak hogy épen poczokmérget nem ad.

A =külső sebre= és =köröm méregre= eleven varangyos békát rak.

A =szent Antal tüzére= egy Antal nevüvel kova és aczéllal szikrát veret;
s még jó, ha a szikrával a beteg szemét ki nem égeti.

A =hibbanásra= ráolvassa a következő furcsa imádságot: „Mikor az úr
Jézus, Józseffel és Máriával szamárháton járt; a szamár a hidra lépett s
a lába helyéből kihibbant. József mondta Máriának, Mária mondta szent
fiának; Jézus mondta hibbant lábnak: menj helyre!“

A =rüh=, ezen ragadós és veszedelmes betegség kuruzsló orvossága még
megállhat; amenynyiben a beteget három egymásutáni napon bekenik
tehénvaj és kénvirágból készült kenőcscsel. Hanem aztán annál
esztelenebb és veszedelmesebb a kúra utólja; mert a kuruzsló a bekent
beteget rendesen egy befűtött kemenczébe bujtatja; s akárhány ártatlan
gyermek csak összeégve, összenyomoritva kerül ki a sütő-kemenczéből.

=Torokgyikra=, az ártatlan gyermekek ez oly veszedelmes és gyorsan ölő
ellenségére a kuruzsló csak egy szent György nap előtt fogott gyikot
javasol, amelynek torkát meg kell simogatnia a torokgyikos gyermeknek a
növendék ujjával.

A =görcsökben= szenvedő gyermekre a kuruzsló, egy bal ablakszárnyat
fektet keresztben; vagy tollal füstöl az orra alá; meg a jó isten győzné
rendre elszámolni azokat az eszeveszett babonáskodásokat, amit a szegény
ember betegén a kuruzslók, meg javasasszonyok elkövetnek.

Csak az itt előhozott pár esetből láthatjuk, hogy a kuruzslók hóhér
kezére bizott szegény betegnek mily undoritó és gyakran ölő orvosságokat
kell beszednie; látjuk, hogy külsőleg, – az oly nélkülözhetlen
tisztasággal ellenkezőleg, épen a legundokabb piszokkal rontják a beteg
állapotát a javasasszonyok; de legborzasztóbban láthatjuk főkép azt,
hogy a leggyorsabb orvosi segélyt igénylő bajoknál, minők a pokolvar, a
veszett ebmarás és torokgyik; a lelkiismeretlen kuruzslók mily bünös
lassúsággal s mily könynyelmű módon bánnak el a beteggel.

És leginkább ezen része a kuruzslásnak a legbünösebb; mert a beteggel
piszmogva; azt undoritó kotyvasztékaikkal tartva; gyógyulással biztatják
a beteg hozzátartozóit; s azok teljesen megnyugodván a biztatásra,
szükségtelennek tartják rendes orvost hivatni a beteghez, ki
segélytelenül, vagy még több esetben a kuruzslók segitsége folytán, –
nyomorultul és menthetlenül vész el, – gyakran jelentéktelenül kezdődő,
de a gyógykezelés hiánya folytán gyorsan fejlődő bajában.

Láttuk másrészt ismét, hogy a kuruzsló nem döbben vissza a
legirtóztatóbb tanácstól sem, ha csak az ő ajándék lisztje és szalonnája
kijár; – s mint a rontásnál emlitettük, ezer és ezer nyomorékká tett
ártatlan csecsemőn követik el, – minden lelkifurdalás nélkül a
legborzasztóbb – nyolczadik halálos bünt.



Angyal csinálás.

Javasasszonyaink és bábadoktornőink, kik a betegeket
halottmaradványokkal étetik, – egész üzletet csinálnak az úgynevezett
„=angyal csinálással=“ s a „=gyermek elhajtással=“; s irtózat nélkül
vállalkoznak rá, hogy a gondjaikra bizott fölösleges kis gyermeket,
valami arravaló szerrel angyallá teszik, azaz kivégezik; igy vesz el a
dajkaságra bizott gyermekek fele; örökre elaltató orvossággal; a másik
fele pedig kiéheztetéssel.

Még háladatosabb, de egyszersmind bünösebb mesterségük, hogy az ártatlan
méhgyümölcsöt, a bünös és meggondolatlan anya életének
veszélyeztetésével, – elhajtják.

Nem egy bünös életű asszony, és megtévedett leány lett már áldozata a
kuruzslók bábatudományának; vagy ha nyomorult életük meg is maradt; úgy
részeseivé lettek egy bünnek, melyet a törvénynél is kegyetlenebbül
büntet a soha el nem altatható, és meg nem csalható öntudat és
lelkiismeret.



Bájital.

De a kuruzslók dolga ezeken kivül az úgynevezett =megigézés= és =bájital
készités= is. Ők a =mosdó vizek= gyártói is; amelylyel valaki olyan
széppé teheti magát, hogy az egész világ utána bolondul.

Ezt a szépséget azonban sok szerencsétlen hiú teremtés keservesen
megsiratta már; midőn a szépitő szer nyomán, az abban lévő
méreganyagtól, összeégettebb, ránczosabb és darabosabb lesz az arcz,
mint a ragyaveréstől.

A szerelmi varázsitaltól pedig, melylyel valamelyik esztelen teremtés
valakinek szerelmét akarta megnyerni, – nem ritkán a megétetett, vagy
megitatott a bolondok házába kerül; ha nem épen abba a csendes egy öles
házba, ahol már többé megszünik a szépség, és nem zaklat többé senkit a
boldogtalan szerelem.

Pedig e bűnös hóbort nagy divatban van a fiatalságnál. És sokszor fordul
a boldogtalan és megvetett szerelmes; vagy az, aki a más szerelmesére
irigy, – a kuruzsló tudományhoz bájitalért; vagy egy kis megigéző
erőért.

És mit nem adna a kuruzslóné, jó pénzért. Nincs az az esztelenség,
amelyet kizsákmányolatlanul hagyna. Az pedig köztudomású dolog, hogy a
nagy szerelem valóságos vakot csinál az emberből.

S az ilyen szerelem bolondja bizon beadja a kotyvasztott bájitalt, ha
valakire fáj a szive; aminek aztán leggyakrabban épen az adja meg az
árát, a kinek szerelmét az illető megnyerni akarta.

A megigézés már nem járt enynyi veszedelemmel. Legfölebb ha a nagy leány
ruhája alá forditva kötőt kötött; aztán tánczhelyen, vagy bucsún, vagy a
nagy mise alatt communiókor, erősen a megigézendő legény szemeibe
nézett.

Ez egy kissé könynyebb mesterség is, amenynyiben a legénynép-féle, egy
szép eladó szemeibe hamar belebolondul.

Azért az igézetet nem is tartják mai napság tiltott dolognak.

De bezzeg hajdanában; hány ártatlan áldozata volt a megigézés
babonájának.

Ha a rátartó, kevély szülék nem akarták gyermekük szerelmét megtürni; s
ha bár mi okból a házasság ellen voltak; elég volt egyszerüen a biróhoz
szaladniok, hogy gyermekük megigézőjét bejelentsék.

A törvény előtt az igézés, a boszorkánymesterségek közé tartozott; s a
láb alatt levő szerelmes ifjú, vagy leány egy boszorkánypörnek kiállott
kinzásai által, könynyen el volt mozditható a nagyralátó szülék útjából.

Az igézőnek épen úgy halál volt a büntetése, mint a boszorkánynak.

Meg se járnánk, ha mai napság, minden a szülék kedve ellenére létesülő
szerelemnek, egy igaz sziv esnék áldozatul. A törvény ma nem avatkozik
már a dologba.

Másrészt azonban a bájitallal való hóditás annál nagyobb törvényes
ellenőrzést igényel; s az étetés, vagy megitatás egy cseppel sem különb
eljárást érdemel, mint a mérgezés.

Mert nem is egyéb az, mint mérgezés; mely ugyan szerelmet nem ébreszt
senkiben; de annál több haláleset, vagy megőrülésnek az okozója.

Minden falunak van egy-két szánandó bolondja. Száz ilyen közül
kilenczven bizonynyal a bájital áldozata.



Erőlekötés.

Szintén a kuruzslók révén készül az a borzasztó szer is; amelyet
valamely fiatal házaspár ellensége, a boldog életűek ételébe vagy
italába kever, hogy házas életük isten áldását elvegye; s gyermek
születését lehetetlenné tegye.

E babonának egyik főága az erőlekötés; melyre a kuruzslónék kész
tanácscsal szolgálnak – jó pénzért. Pedig erre a babonára tanitani a
népet valóságos égbekiáltó vétek. Nem is egy bün elkövetésének útja e
babona; s a börtönöknek gyakran nem egy szomorú lakója, ennek a
babonának átkát nyögi.

E babona szerint a nő férjének, vagy bármely kuruzsló, akármelyik
embernek férfi erejét lekötheti, vagy szóval, vagy egy szál hajjal is;
úgy, hogy az elgyöngitett ember a házas életre képtelen és tehetetlen.

Legközelebb is szörnyű gyilkosságnak volt okozója e babonás hit. Egy
férj, meggyilkolta feleségét, s a vallatásnál azzal védte magát, hogy,
ugy mond, felesége álom közben egy hajszállal lekötötte az erejét s ő
azóta tehetetlen. Ezért állott boszút rajta.



Kis gyermek ujja.

Még szörnyűbb babona él a nép közt a méhgyümölcs kis ujjáról; mely
szerint az anyaméhből kivágott kis gyermek kis ujja, úgy világit éjjel,
mint a gyertya annak, aki azt tartja, s más azt nem láthatja.

S ez a babonás hit száz meg száz ártatlan áldozat életébe került már; s
a néphit azt tartja, hogy valamenynyi hiresebb haramia ilyen gyertyával
világit magának.

A kis gyermeket különben sokféleképen használják a kuruzslók. A kis
gyermek sziv; a gyermek nyelvecske több kuruzsló varázsszernek
alkatrésze; sőt a halott gyermek ingecskéjének is adnak a kuruzslók
babonás erőt; s ez az átkozott babonás hit hány ártatlan gyermek életébe
kerül évenkint?!

Csak nem rég történt, hogy Mármarosban egy szegény asszony a Tiszában
korsót meritett, s a közelben a kövek alatt alig pár nap előtt elhunyt
kis gyermekének hulláját pillantotta meg. A kis hullának hiányzott a
nyelve, szive és kis ujja, s egész halotti ingecskéje.

Holtra rémülve szedte össze kis halottja maradványait s a biróhoz futott
vele. Az eset az egész várost a legnagyobb lázadásba hozta; s ennek
tulajdonitható, hogy már aznap délután befogták a két vadállatot, kik az
eltemetett kis halottat ily borzasztó módon megcsonkitották. Egy vén
javasasszony, meg a temető csősz egy kézre dolgoztak, s az eltemetett
kis gyermeket fölásták, s a nyelvük, szivük, kis ujjacskájok és halotti
ruhácskájokból készült, kuruzsló-orvosság árán, híven megosztakodtak.

Borzasztó dolgok ezek; s szinte fájdalmasan esik elhinni, hogy mindezt,
de még száz és és százenynyi büntettett is, a legnagyobb hideg vérrel
követnek el, egy kis haszonért a lelketlen kuruzsolók. S miután a
szegény nép nagyon bizik titokteljes tudományukban, bizon sok módjuk
van, az ördögök ezen megátalkodott tanitványainak, a szegény embert,
egészségében és vagyonában, két oldalról is megrabolni.

Szokás mondás, hogy akit az ördög egyszer megragad, azt nehezen ereszti
el. Méltóbb jusson mondhatjuk ezt a kuruzslókra; mert nincs a szegény
embernek egy kis ujja, amely teli ne volna a kuruzslók babonás
tanácsával s rosz szokásaival.

Követi is, akinek hályog van ez eszén, derüre borura, a jó tanácsokat;
ha sokszor, a veszedelem oda égeti is a körmét.



Haldoklók körüli szokások.

A kuruzsló nem csak a beteget kinozza halálra, hanem még a szegény
haldokló mellől se tágit s száz meg száz babonás tanácsot ad a
környezetnek, hogy mint kell a haldoklót a halálhoz előkésziteni.

A ki csak egyszer látott egy haldokló szegény embert, elborzadhatott a
sok babonás szokástól, amit azzal, hozzátartozói elkövettek.

Hisz az a sok előkészület, az a sok babonás szokás, ami mind a
kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert
is holtra rémiteni.

Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor
ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb
legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok;
a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a
szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“;
amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten
„adjon neki csöndes kimúlást.“

És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó
erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még
nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek
szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány
évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe
duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a
halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!

Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta,
hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát
egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják
nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek
ajtaját kegyesen megnyissa előtte.

Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?

És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor
már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy
nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után
valakit; ezt tartja a babona.

Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy
tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy
kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.

Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz
percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s
nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza,
ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan
föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!

Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az
eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén,
hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.

Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át
hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül
az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak
egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e
sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.

Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban;
s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy
mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott
ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette.
S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz
fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele
egész pokoli patikáját.

Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a
jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.

Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a
törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző
mesterségük.



Egyéb babonás hit és szokások.

Aki pedig azt gondolja, hogy enynyi pogány dolog után végre valahára,
végére értünk a babonáknak; az nagyban csalatkozik; mert a babonák
országa valóságos feneketlen tenger, melyet utolsó csöppig sohasem lehet
kimeriteni.

Bizon alig jutottunk még mélyebbre a szinénél; s ha ez a könyv tiz
ekkora volna, mint amilyen, még akkor se érnénk a fenekét.

A fenekét hát nem is kutatjuk, csak tollhegyre veszünk egy pár
veszedelmesebb babonás hitet, és rosz szokást; amelynek rendesen fekete
a leve; s aki vele él; nem köszöni meg, hogy a levét megitta. Ilyen
babonás rosz szokás a:



Harangozás a vihar elé.

Ezen rosz szokásnak pedig az a babonás tévhit az alapja, hogy az emberek
a közelgő vihar és jégterhes felhőket, a harangok meghuzása által
szétoszolni hiszik; és pedig azon légmozgatás segélyével, melyet a
harangok mozgása és a hang erősebb özönlése a felsőbb levegő rétegekben
okoz.

A harangozás azonban rendesen ellenkező hatást idéz elő. Az általuk
okozott levegőrezgés utat nyit a felhők nehéz jégterhének
lehullajtására. De a legnagyobb bajt az által idézi elő, hogy
megritkitván a felsőbb levegőt, a villanyterhes felhőkből rendesen leüt
az istennyila. És pedig rendesen a toronyba, mint legmagasabb tárgyba; s
annál inkább oda, mert a harangmozgás által megritkitott levegő; továbbá
a tornyon levő ércz kereszt, és a harangok ércz anyaga a legjobb
villanycsalók; s a magukhoz csalt istennyila rendesen a szegény,
ártatlan harangozót is leüti lábáról.

Ezt az iskolában már a kis gyerek is tanulja; csak az öregebbek nem
akarják a leczkét megtanulni, bár sokszor látták már keserűjét.

Már e rosz szokásnál sokkal derekabb az a jó szokás, a mit a nép egy idő
óta nagyon okosan fölkarolt. Ha az ég dörög, kinyitja az ajtót és
beteszi az ablakot. Ezzel meggátolja, hogy a szobában léghuzam ne
támadjon; más részt pedig a szobában lévő fülledt levegőt is megfrissíti
a tárva hagyott ajtó.

Mert a menykő épen úgy szereti a fülledt levegőt, mint a léghuzam által
okozott megritkitott levegő réteget.



Viharban a fa alá.

Még egy kipusztithatlan babonás szokása van a szegény embernek;
förgeteg, zápor és dörgés idején nagyon szeret a lombos, terebélyes fa
alá menekülni.

Persze az eső ellen védve van; hanem ami rosszabb; a menykő ütésnek
egészen az egyenes útjába állt.

Hány szerencsétlen ember veszti életét villámütés által évenkint, kik
zivatarban fa alá menekültek; mert a terhes felhőből rendesen a
legmagasabb tárgyba üt a villám; s ehhez még a fa, sok nedvet fölfogó
levelei; de annak szerves élete, és kipárolgása is, mintegy húzzák
magukhoz a villanyosságot.

Ha pedig az istennyila a fába üt; rendesen az érzi meg, aki a fa alatt
guggol.

Pedig épen a magyar embernek van egy jó példabeszéde: „A csalányba nem
üt a menykő!“

Ezzel ugyan a magyar ember más fogalmat fejez ki; de néha nem ártana a
bölcs mondásokat bötü szerint is venni. Ezt a mondást pedig annál
inkább, mert nagy haszna volna.

A pásztor ember is jó útmutató. Az, mikor látja a zivatart közeledni,
kiforditott gubájában végig hever a földön s úgy meglapul, hogy még a
katangkoró is fölül ér a fején. Csattoghat is mellette a villám jobbra
balra; az már épen a legutolsó ménkő volna, amelyik érdemesnek tartaná
olyan kis gombolyagra tévedni; mig magasabb tárgyat talál.

Bár a hasznáért, okulna népünk a jó példán!



Babona az álomról.

A bibliabeli zsidó fiú, József óta, aki Putifár álombeli kövér
teheneiből, az egyptombeli bő termést kiokoskodta; nagyon sok
népbolondító él abból, hogy a szegény ember álmát egy kis tarisznyára
valóért fejtegeti.

És különös, hogy az ujkori álomfejtők nem a József, hanem a Putifár
nemzetségéből valók; a vándor czigányok.

Bizon pedig nem jelent az álomkép semmit a világon; s az, hogy ki,
mifélét álmodik rendesen attól függ, hogy milyen gondolatokkal,
nyugodtan-e; vagy zaklatott lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét?!

Az álomról azt szokás mondani, hogy az a halál képe. Mert az alvó ember
csakugyan nem különbözik a halottól másban, csakhogy még lélekzik.

A test ki van merülve, meg van halva; csak a mindig tevékeny lélek van
ébren; és mig a pihenésre szoruló test nyugszik, addig a lélek az álom
mesés birodalmában hurczolja meg az ember képzelődését.

Az álom tehát a lélek működése, melyre a nyugvó test izgatottsága s a
vérkeringés mérséklete van egyedüli behatással.

Van olyan ember, aki semmit nem álmodik vagy ha álmodik, a látott
álomképek oly közönségesek, hogy azok ébredéskor teljesen elmosódnak
képzeletéből.

A nyugodt lelkiismeretű, csendes vérmérsékletű, boldog ember rendesen
kellemes álmot lát; mig az izgatott, fölhevült vérű ember álma a
borzasztóságok egész lánczolata.

Miután pedig a vér rendetlen keringésének a lelki nyugtalanságon kivül
egyik leghatalmasabb okozója a gyomor működése; innét van, hogy az, aki
gyomrát megterhelte, vagy közvetlen evés után, tehát legalább az
emésztés kezdete előtt mindjárt az ágyba bujik, rendesen borzasztókat
álmodik.

De nagy behatással van az álomképekre az is, hogy az emberi elme mivel
foglalatoskodik. Kinek nincs oka valamin az eszét törnie, az rendesen
csöndes, kellemes álomba merül; de ha valaki napok óta, nyugtalanul egy
valami gondolaton, vagy bajon töri a fejét; különösen ha lefekvéskor is
azon gondolattal vagy bajjal gyötri magát; a kifárasztott test, az álom
zsibbadtságába merül és a folytonos fejtörés és öngyötrő gondolkozás
átjátszik az álomképekbe; s az észrevétlenül álomba merült ember,
álmában rendesen azon képeket látja, amivel egész nap foglalkozott;
amiről oly sokat gondolkozott.

Látszik innét, hogy az álomra mindig legtöbb behatása van az ember egész
napi életmódjának, gondolkozásának s vérmérsékletének, s nyugodtabb vagy
hevesebb vérlüktetésének; s amint az ember vérkeringése nagyobb vagy
kisebb nyomást gyakorol az agyvelőre; aszerint álma is izgatottabb vagy
csendesebb.

S csak a balgák keresnek valami jelentőséget az álomban; s fájdalom,
tagadhatatlan, hogy a nép közt sok az oly balga, ki bármit álmodjék is;
– reggel már annak jelentőségét keresi; s minél furcsább álma volt,
annál lázasabban iparkodik annak magyarázatát találni.

S a népnek ezt a balgaságát zsákmányolja ki az, aki az álmoskönyvet
kigondolta; mert bizonynyal több pénzt lát érte, mint látna a legjobb
tudományos, vagy imádságos könyvért. Ezt használja föl az az ezer és
ezer czigány asszony, kártyavető és jövendőmondó is; akik könynyen élnek
az álmodozó nép kenyerén és a kihúzós almáriom tartalmán.

De ez mind hagyján volna, ha az álom a népnek csak egy karaj kenyerébe s
egy pár garasába kerülne; de nagyon is gyakran ló, tinó, fejős tehén is
utána sir a furcsa álomnak.

Leggyakrabban a lutri árán. Mert a nép minden álomból valami nyerő
számokat akar kiokoskodni. A kis lutris alig győzi irni a sok nyerő
számot, s bár a szegény ember jól tudhatná, hogy tizezer ember közül
mind más-más álmodott számmal akar nyerni s jól tudja, hogy anynyi ezer
számsor közül alig-alig üt be egynek-másnak egy-egy szem numerus; mégis
az álom folytán némelyik ember anynyira bolondja lesz a kis lutrinak;
hogy azon a kis ajtón, egypár esztendő alatt lovát, ökrét, tehenét,
házát, földjét, utolsó falat kenyerét mind behordogatja.

Két esztendő előtt egy jó módu iparost vágtak le a kötélről; s az
asztalára az volt irva krétával: „Egész vagyonom a lutriba vándorolt;
egyebem se maradt, mint a jármos ökröm kötele; a dologtól elszoktam;
élni nem birok; nincs egyéb hátra, minthogy magamat kössem az árván
maradt kötélre.“

A szobájában volt egy tetejetlen láda, az szinig tele volt –
reskontóval.

Akit nem foszt ki a lutri, azt bizonyosan megkoppasztják a
czigányasszonyok; akiknek mindennapi kenyerük az álomfejtés, és az álom
után való kártyavetés, – s közben-közben egy-egy kézügybe eső ezüst
gomb, selyem kendő, vagy egyéb értékes ruhadarab és termetesebb banknóta
elemelése.

Azt hiszem, nem is kell sokat beszélnem a czigányasszonyokról; hiszen
sógorasszony, komámasszony meg nénémasszony, úgyis nagyon ismeri már a
csóka természetét.

Azért mégis van olyan balga, hogy lépre megy neki. Hogy ne is! mikor
senki a világon nem tudja úgy fejteni az álmot, mint az ilyen vasorrú
bába. Senki olyan érzékenyen meg nem tudja ríkatni a szegény
özvegyasszonyt, aki az uráról valami szomorúat álmodott. Senki olyan
módosan ki nem birja magyarázni az édes szülő álmából, katona fiának
szerencséjét, mint a czigányasszony. Senki olyan szépen meg nem tudja
jővendölni a kakassal álmodó nagy leánynak, – hogy kérő áll a házhoz;
mint a jószivű czigányasszony; aki élőktől, holtaktól izenetet hoz; aki
élőknek; holtaknak izenetet visz.

De nem is tudja ám aztán senki oly gyöngyen kiokoskodni az özvegyasszony
ládájából a nagy bankót, az édes szüle kebeléből a fiának tartogatott
karácsonyi dióra valót; s a nagy leánynak a két szeme világát; mint a
czigányasszony.

Egy szép mesét mondok; csak az a baja van, hogy ez a mese – megtörtént
dolog.

Egy özvegyasszonynyal történt, akinek megholt ura, bár már három év óta
nyugodott a sirban, mégis minden éjjel meglátogatta szegény özvegyét –
álmában.

A szegény özvegyasszony egész lesoványkodott már búbánatában; mert akár
milyen vigan telt el a napja; éjjel mégis mindig az urával álmodott. Meg
nem foghatta mi baja az urának; s természetesen nem a maga fölhevült
állapotának tudta be az álmot.

Fűhöz fához kapott a jó tanácsért, hogy mittevő legyen. Valamenynyi
kántorbőjt, nagybőjt és különös bőjti nap volt a kalendáriomban mind
végig bőjtölte; a hány bucsúhely volt nagy határon, mind végig járta;
minden pénteken misét mondatott a legvénebb barátokkal; de nem használt
az álom ellen semmi.

Este már reszketve ment az ágyba; s ha akart volna, se tudott másról
gondolkozni, csak elhunyt férjéről.

Egy nap valami istentől elrugaszkodott czigánycsalád vert sátrat a falu
alatt; s a sátor apraja nagyja csakhamar úgy elöntötte a falut, mint az
árviz; nem volt egy pitvarajtó, amely mögé legalább egy czigányasszony
szeme be ne kukkantott volna.

A mi özvegyünkhöz épen a vajda öreganyja jutott; akit tán még igazabb
nevén neveznénk, ha azt mondanám, az öreg ördögök öreganyja. Csakhamar
szóra vette ez az asszonyt s már egy pillanat mulva ki volt mutatva a
kártyán, hogy mi lelte a gazdát a másvilágon?! A kártya azonban csalhat!
azért a vén sibilla inkább azt tanácsolta, hogy jobb lesz neki magával a
holttal beszélni; s holnapra meg is hozza az izenetet.

Meg is hozta másnap korán reggel. Elmondta, hogy a gazda, életében egy
koldús gyereket kergetett el az ajtóból, azért nem nyughatik.

A kártya aztán megmondta a többit, hogy mi ennek az orvossága? Az
özvegynek hét szakajtó lisztből, hét kenyeret kell sütnie s azokra
hét-hét keresztet vetnie.

Azután hét oldal szalonna közepéből hét-hét fontot kikerekiteni, s ezt a
czigányasszony oda fogja adni visszakézből a legelső hét, utonjáró
koldúsnak.

Az első próba szóról szóra teljesittetett.

Másnap megjött a második izenet a másvilágról.

A gazda azért nem nyughatik, mert a felesége nem az ezüst gombos,
ünneplő lajbijában temettette el.

A szegény asszony készséggel oda adta az ezüst pitykés lajbit, hogy az a
czigányasszony adja rá a megidézett halottra.

Harmadnap hozta a czigányasszony a harmadik másvilági izenetet; ez volt
a legfontosabb.

A szegény gazda, életében egy ismeretlen disznókereskedőtől hamis
kártyán, háromszáz forintot elnyert. Az nyomja a lelkét; azért nem
nyughatik.

Erre is kivetette a sibilla a kártyán, hogy naphunytával a háromszáz
forintot tegye az asszony visszakézből egy ökörnyomba; aztán hagyja ott
a helyet s vissza se nézzen. Másnap reggel aztán szolgáltasson egy misét
s mise alatt ajánlja föl a háromszáz forintot a megholtnak lelki
nyugalmáért; s mikorra azt valami szegény utonjáró fölveszi, akkorra meg
lesz engesztelve a lélek.

A harmadik, legkeserűbb próba is betelt. A pénzt szerencsésen megtalálta
valaki, – a misét is megszolgáltatta az asszony; a czigányok is szőrük
szálán eltüntek a vidékről; de a gazda még aztán is hazajárt az
özvegyasszonyhoz – álmában.

S hogy ez a czigányfogás fülébe jött a szolgabirónak; még maga az özvegy
kérte őt, hogy hagyjon békét a czigányasszonynak; mert attól fél, hogy
aztán az ura még nappal is megjelenik neki.

Mert csak igaz az, hogy akit az isten babonával ver meg; az van csak
igazában megverve. S még ma is alig akad olyan ember, aki az álmot úgy
venné, ahogy van; s benne valami titkos jelentést ne keresne. Pedig van
elég kárvallott ember, akinek a kárán okulni lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nevezetesebb babonáról kell még megemlékeznem, melyek ép úgy mint az
álomjelentések babonája, szintén a lélek titkos működésére vannak
alapitva. E két babona nem a nép büne; ezek a művelt úri osztály
babonái, melyek hóbortos időtöltésül; de sokszor a jóhiszemü bárgyúk
rászedésére, szemfényvesztőül is használtatnak. Egyik az
asztaltánczoltatás, másik a szellemidézés babonája.



Az asztaltánczoltatás.

Ez a hóbortos babona Amerikában termett s nálunk abban az időben, mikor
az embereknek okos dologgal nem igen volt szabad foglalkoznia, az
1848-iki szabadságharcz leverése után, közvetlenül az ötvenes
esztendőkben nagy divatban volt.

Sok kabátos úr járta vele a bolondját.

Egy kis asztalt kitettek a szoba közepére; s azt egy kis társaság ülte
körül. A körül ülők kezeiket fölfektették az asztal lapjára s úgy
tartották csendesen s várták mig az asztal lassan megmozdul, s a lábára
erősitett ironnal az alá tett papirosra krixkraxokat rajzolt.

Akik hittek a dologban, úgy magyarázták meg az asztal mozgását, hogy az
a ráfektetett kézen keresztül, egymással közlekedő állati delejesség
rezgése okozza.

Az asztal lába által húzott macskakörmökből pedig titkos dolgokat
okoskodtak ki; olyan formán, mint a férjhez menő leány a karácsonyi
ólomöntésből; hogy a mihez az idomtalan tömeg hasonlit, – a szerint
jelent is valamit.

Valójában pedig az volt a dolog nyitja: hogy a társaságban mindig akadt
egy olyan, aki a többi rovására akart nevetni; s ha a könynyű asztalkát
csak egy kicsit nyomta is meg titokban, annak lába hamar megcsuszamlott
s rajzolta az ákombákomot a papirosra.

Sok ideig tartott ez a hóbortoskodás; mig a becsületes munka szabaddá
lett, s aztán elaludt az egész, mintha soha se lett volna.



A szellemidézés.

Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában
kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad
olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba
állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve
marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg
ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.

Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi
ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki
látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.

Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki
elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.

Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell
születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos
az ökörbőrt.

Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba
merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás
király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják,
de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja;
hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.

Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a
lélek; amit persze senki se hall.

Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve,
elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall
lelki füleivel.

És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a
mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.

És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a
legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is
olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk
megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a –
paripájára.

Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok,
asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott
mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás
kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe
be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt
mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.

S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt,
vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a
kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké
tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.

És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a
vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a
nyomorúságot.

Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a
jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne
van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig
minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.

Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is
nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes
tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a
körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen
jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.

Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.

Egy jókedvü névnapi társaság volt egyszer együtt. A jókedvüek közt,
legjobb kedve volt egy mészáros mesternek, aki nagy mulatságát találta
abban, hogy ételben, italban leggyőzősebb volt társai közt. A
társaságban éjfél felé; hogy, hogy nem, eszébe jutott a kártyajáték s
ezek között különösen a jövendővetés, anynyival inkább, mert volt a
vendégek közt egy öreg asszony, ki nagy jövendőmondó hirben állott.

Elkezdődött tehát a jövendőmondás; s a kártya eséséből sok hóbortos
dolog kerülvén ki, jól mulatott a társaság. Végre a jókedvü mészáros is
megemelte a kártyát; s mikor megint valami hóbortos dolgot vártak; a
kártyavetőnő, egyszerre elkomorodott s összeakarta zavarni a kártyát. De
a társaság, s köztük leginkább a mészáros nem engedte a „paklizást“, s
követelte a kártyaesés értelmét.

Az asszony sokáig szabódott, mig végre az erőltetésnek engedvén,
megmondta, hogy a kártyán az áll, mikép a mészáros még ma meg fog halni!

Az asszony vonakodása; méginkább pedig a váratlan jövendölés nagyon
leverte a társaságot; de leginkább a mészárost, ki az asszony szavaira
egyszerre elfehéredett s remegni kezdett.

Akik ezt észrevették; iparkodtak a jó kedvet ujra fölmelegiteni; de bár
a mulatság egy kissé ismét neki zajlott; a valódi jókedvnek még is vége
volt.

A mészárost azonban a jókedv végkép elhagyta. Ha bort töltött, a keze
reszketett s a fogai vaczogtak a pohár szélén. Semmi vigasztalás nem
fogott rajta s nemsokára összeszedelőzködött és hazafelé indult.

Többen megijedtek összedúlt vonásain; s bár egészsége környékhires volt;
megdöbbentek, mikor ingó léptekkel látták távozni. Egy-kettő utána
indult, hogy haza vezetik.

Már nem volt rájuk szükség; mert az erőteljes mészáros; kiről még egy
negyedóra előtt lenevetett az élet, a szomszédház előtt feküdt –
élettelenül. A roppant izgatottságtól gutaütést kapott.

S igy idézte elő félelmével maga azt, hogy a kártyának igaza lett.

Az ilyen kártyavetés, ilyen módon, néha néha beüt; s a helyett, hogy
okulna rajta a szegény ember; most már tökélyetesen rabja lesz a
babonának, s föltétlenül hitelt ad a czigányasszony szerencsemondásának
is; bár ha lelki nyugalmán kivül néha élete is rá menne a „jövendőre.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szóval, ha mind elakarnánk mondani, vagy ha mind le birnánk irni azt az
ezer és ezerféle apróbb-nagyobb babonát, a melynek a szegény ember
egészségében vagy vagyonában anynyiféleképen látta már kárát, bizon
végére nem jutnánk itéletnapig.

Mert nincs az ember életében egy esztendő, egy nap, egy óra; nincs a
természet legelrejtettebb zugában egy fűszálacska, égen és földön egy
pont, melynek a babonás ember békét hagyna. Néha csak inkább szokásból,
mint meggyőződésből; de mégis könynyebb némely atyánkfia lelkének, ha
legalább egy kicsit babonáskodhatik.

Vannak az embernek babonás napjai és órái; babonás állatai, füvei, még
ásványai (kövei) is. Az égnek se hagy békét az ember. Gyanúval tekint a
hold udvarára, a csillagokra. Ha beszél, babonás mondásokat kever szavai
közé; s ha számit, még akkor is megakad, ha véletlenül babonás szám jön
ki az összeadásból.



Babonás napok.


1. A péntek.

Van ilyen az egész esztendő folyamán egész szekérre való.

Első helyen áll ezek között a péntek.

Az a rémséges elátkozott nap, mely iránt módfeletti respektusa van a
szegény embernek.

Honnét kelt e napnak enynyire veszett neve? midőn az más isten teremtett
naptól semmiben sem különbözik. Anynyi benne az óra; s órájában anynyi a
percz, mint más napéban; csak úgy kel és nyugszik le áldott napja, mint
más nap hajnalán és alkonyán. Sokféle magyarázatot ismerünk.

Egyik azt mondja, onnét e nap szerencsétlensége; mert az isten épen e
napon teremtette az – embert. S midőn a teremtő látta, mily gonosz
szufla lakik e teremtményében, fölsohajtott: „Bánom, hogy embert
teremtettem!“

Vannak, kik a péntek szerencsétlenségét nagypéntek óta számitják; a
midőn a világ megváltója – keresztre feszittetett. Ehhez járul még, hogy
maga az egyház is megbélyegezte a péntek napot; ezt választván ki a hét
közül, melyen a többi hat nap élvezett sok jókért, – böjttel kell
megfizetni.

Már hiszen származzék a péntek rosz hire akárhonnét, anynyi bizonyos,
hogy a babona egészen a körme közé kaparitotta ezt az isten áldotta
napot; s a népnek szörnyű respektusa van iránta.

Százakra megy a babonás szokás e nap körül; melyekből adunk egy pár
izleltetőt.

Pénteken kezdett és végzett munkán nincs szerencse.

Aki pénteken nevet, vasárnap sir.

Pénteken éhomra (éhgyomorral) prüsszenteni nagy veszedelmet jelent.

Pénteken útra kelni, – kész szerencsétlenség.

Aki pénteken fekszik betegágyba, – többé föl sem kel.

Pénteki vendég anynyi, mint egy heti exekutio.

Pénteken sütött kenyér keletlen marad.

Pénteken mosott ruhától kiütést kap az ember.

Aki pénteken fűt be először télire, annak leég a háza.

A kis gyerek, ha pénteken kapja az első fogát; a tejfoga után soha se nő
több foga.

Amelyik kis gyerek pénteken kezd beszélni, hebegő lesz; ha épen meg nem
némul.

Ha az ujesztendő péntekkel kezdődik, az az év terméketlen lesz.

Kotlós tyúkot pénteken elültetni nem jó, mert megzápul az alárakott
tojás.

Egyszóval ugy meg van a szegény péntek babonás hirrel verve; hogy
akárhány atyánkfia kitörülné még a kalendáriomból is.

Pedig akár száz tanút hihatnék arra is, hogy a pénteknél nincs
szerencsésebb nap az egész esztendőben. Magammal együtt akárhány
bizonyithatja, hogy a pénteken kezdett és végzett munkájában feltünően
nagyobb sikert látott.

De hát negnyugtatásul azt is megmondhatom, hogy ehhez a sikerhez ép
olyan kevés köze van a szegény pénteknek; mint amenynyi köze van –
például egy más, pénteken kezdett vagy végzett munka, esetleges –
sikertelenségéhez.

Azért ne bántsuk az ártatlan pénteket, mely mint munka nap, bizonynyal
ér anynyit; sőt sokkal többet, mint egy vasár, vagy ünnep, vagy
akármelyik más szentheverdel nap.


2. Szent-György nap.

Ez is babonás nap, csakhogy épen ellenlábasa a – pénteknek; mert
„Szent-György napja“ meg épen a szerencse napja.

És ennek már természetesebb a magyarázata; miután a nép a tavaszt
legkülönösebben e naptól számitja. A beálló tavasz, fűbe, fába, emberbe,
állatba megújulást, fris életet, örömet hoz; könynyebben érthető tehát,
hogy a sokszor oly költőiessé váló babona, e naphoz anynyi szerencsét és
örömet köt.

Szent-György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz.

Szent-György előtt fogott kigyóból a leghathatósabb orvosság készül.

Szent-György előtti ürge bőréből készült pénzes zacskó soha ki nem fogy.

Szent-György előtti gyíknak torkát a növendékújjal megsimitani, igen jó
a torokfájás ellen.

Aki György nap előtt fecskét vagy gólyát lát, anynyi évet él, ahányat a
fecske vagy gólya szárnya lebben.

Aki György nap előtt bőregér szárnyat szerez, s pénzt takargat bele, –
soh’se fogy el a pénze.

Szent-György nap éjjelén az ember kihalgathatja a boszorkányok
beszélgetését a jó és rosz füvekről.

Hát a temérdek sok kuruzslószer; amit a javasasszony mind Szent-György
hajnalán szed. A kőrisfa rügye, a ruta hajtás, a kakuk fű, a kőris
bogár, az isten tehenkéje, bőregér, kigyó, gyik, s más ezerféle szere a
pokol konyhájának; amikről nagy dicséret, ha a kuruzsló szent-György
előtti szedésnek adja ki.

Szóval e napot a babona az esztendő legérdekesebb napjává tette; s tán
több joggal, de minden esetre több költészettel, mint a pénteket a
legszerencsétlenebbé.


3. Szilveszter és Ujév.

Egymás nyomában járnak még a babonában is; s mindkettő a legnagyobb
részt a szerelmesek napja.

A szerelmesek ólmot olvasztanak; s ha Szilveszter éjjelén, a megolvadt
ólmot vizbe öntik, a képződött ólomalak megmutatja, miféle mestersége
lesz a jövendőbelinek.

Aki a kakast ujév hajnalán meglesi, mikor az elsőt kukurékol, arról
várhatja a mátkát, amerre a kakas nézett.

Aki Szilveszter éjfelén megforditja a párnát feje alatt; jövendőbelijét
meglátja álmában.

A szerelmesek babonáján kivül van még egy csomó más számára is.

Akit ujévkor megvernek; mindennap kikap az egész esztendőben.

Aki pénzt ád ki ujév napján, akár az egész évben a zsebében tartsa
kezét.

A későn kelő lusta lesz egész esztendőben; a korán kelő minden nap
frisebb lesz.

Nem jó ujévkor varrni; mert a tyúk tojókáját bevarja az ember.

Ujév reggelén ne vegyen senki tisztát magára, mert kiütéseket kap.

Aki Szilveszter és ujév közt éjfélkor születik, abból nagy úr válik.

S tudná ég, hány babona van még e naphoz kötve; melyek mindegyikének
határa egész évre szól.


4. Karácsony.

Még is e nap az egész év legbabonásabb napja; melynek minden órájához
egész rakás balhit van kötve; és pedig keverve jó és rosz. Mintha e nap
és éjen, melyen a kereszténység a megváltó születését ünnepli, minden jó
angyal a földön járna elhinteni a sok áldást a világon; s egyúttal
minden ördög is leszabadulna a lánczról, hogy ami átok van, azt az
emberek fejére zúditsa.

E napnak még ételhulladéka is varázserővel bir. A hires karácsonyi
morzsa, mely anynyi kuruzsló-orvosság fő alkatrésze.

Éjféli misén a luczaszékre állók, megláthatják, ki a boszorkány.

Aki karácsonykor egy almát vagy diót fölvesz a földről, fekélyes lesz
tőle.

Az asztal alá rejtett szakajtóba beszáll a kis Jézus; s azért szénával
kell a szakajtócskát megtölteni. A széna alá kukoriczát szokás tenni; és
e kukoriczától két akkorára hízik az apró jószág; a szénától pedig a
lábas jószág.

Aki karácsony estén diót eszik méz nélkül, annak kihull a foga.

Aki a szent estén mézes fokhagyma gerezdet nem eszik, torokfájós lesz.

Karácsony éjjelén legjobban fog az igézet.

Egy kivetett czérna gombolyagba, karácsonykor belelépni, kész Lázár
betegség.

De van még ily babonás nap elég az évben.

=Lucza= napján kell kezdeni az úgynevezett luczaszéket késziteni, s
mindennap faragni valamit rajta, úgy hogy karácsony estén legyen kész; s
ez az a kis szék, amelyről az ember megismeri a boszorkányt.

=Szent-Iván= napján jó a szent-Iván bogarat, és hajnalán a gyógyfüveket
szedni, amiknek nagy hatása van. Szintén e napon szokás a szent-Iván
tüzet átugrálni; hogy az ember abban az évben meg ne haljon.

=Pál fordulása= napján szokott a medve barlangjában megfordulni; mert e
napon minden medve fölébred téli álmából.

=András= nap éjjelén minden leány megálmodja, ki lesz a mátkája; sőt ha
ezen éjen valamely legénynek, ingét párnája alá teszi; azt a legényt úgy
megbabonázza, hogy utána jár, mint az árnyék.

=Nagy-szombaton= a kolompszóra minden kigyót, békát el lehet kergetni a
háztól.

=Virág-vasárnap= szentelt barkának három szemét rágás nélkül le kell
nyelni; s aki lenyeli torokfájós nem lesz.

Azt hiszem, izleltetőnek elég enynyi a babonás napokból; aki még tud
nehányat, mondja hozzá, s gondolja meg, hogy még ez nem is a legnagyobb
bolondság, amit a babonás ember készpénznek vesz.



Babonás számok.

Akik jól értik a csíziót, azt szokták tartani, hogy a számok közül
mindig a páratlan a szerencsés; ezek közül is azonban legnevezetesebb a
=13, 9, 7= és =3=.

A =13= egyedül a szerencsétlen szám; azért a babonás ember a világért se
ül olyan asztalhoz, ahol vele együtt tizenhárman vannak. Azt tartják,
hogy a társaság közt egyik, a tizenharmadik nem éri el a következő évet.
Sok okos emberben is van egy kis idegenkedés a 13-as szám iránt; miután
egy társaságban rendesen van egy-kettő, aki valami szerencsétlen
történetet hallott a tizenhármasról.

Neveli e szám iránt az ellenszenvet az, hogy néha csakugyan megesik,
hogy egy társaságból, hol véletlenül tizenhárman voltak együtt; egy
elhal.

Dehát ez igen természetes dolog.

Hiszen senkinek nincs az orrára irva, meddig él? S aki ma ép egészségnek
örvend, egy nap, egy óra, egy percz alatt élettelenül összeeshetik; ha
az a szegény soha egy tizenhármas társaságban nem járt is.

Magának e számnak rosz híre az utolsó vacsorától származik; hol Jézus
tizenharmad magával ült, s pár napra reá keresztre feszittetett.

De azok, akik e szám iránti ellenszenvüket innét származtatják; azt is
meggondolhatnák, hogy a tizenhárom közül még a tizenkettedik is meghalt
nehány nap mulva; az áruló Judás tudni illik; aki magát kétségbe
esésében fölakasztotta.

Hanem azért ma is akárhány okos ember van, aki ha asztalánál tizenhárman
ülnek; akár pénzért is fogad egy vendéget tizennegyediknek.

Eszembe jut egy ilyen úr, aki jól megjárta a fölfogadott vendégével.

Vendégségéhez behitt egy hordárt tizennegyediknek; s mikor az
napszámoshoz illő buzgósággal megtömte magát minden jókkal; az úr az
ebéd végén még ötven krajczárt adott neki borravalóul. De biz a hordár
keveselte a napszámot, s azzal állt elő, hogy egy fogás ételt ő harmincz
krajczáron alul senkinek meg nem eszik; miután pedig az ebéd hét
fogásból állott, azért huszonegy hatos jár; kér tehát még alássan 1 frt
60 krt az ebéd végig műveléseért.

Biz azt meg kellett fizetni; mert nem alkudta ki az úr a napszámot –
előre.

A =9=-es számot szintén gyakran találtuk e könyvben.

A veszettség kilencz nap, hét, hó, vagy évre tör ki.

A kuruzslók sokszor használják a kilenczféle füvet; kilencz fának
kilencz termő rügyeit.

A tehén megrontásnál a kilencz hangya-zsombékot.

Az orvosságot sokszor javasolják kilencszer bevenni; kilenczszer
fürödni; a sárgaságnál kilencz kúrát kitartani; sat. sat.

A =7=-es szám még babonásabb. Talán onnét származik e számnak nagy
jelentősége, mert maga az egyház is két nevezetes dologra adja a hetes
számot. A hét szentségre, és a hét halálos bűnre. De maga a hét is 7
napból áll; s egy imádság hét menyei zár nevet kapott; ami maga is nagy
jelentőségű a kincsásásnál.

Tudjuk mily jelentősége van a babonában a hetedik gyereknek. Az gázolja
ki legjobban a csömört; az veheti föl a pénzt a földből; s az gyógyitja
a rontást, s még sikeresebben, ha ez a hetedik gyerek hét éves.

A kincskeresők csak hét ásó nyomot dolgoznak egy éjjel; maga a
kincsásó-társaság leginkább hét tagból alakul.

Magát a hetes számot pedig a nép zsidó számnak mondja, amivel azt akarja
kifejezni, hogy szerencsés.

Van még a magyar embernek egy kedvencz társulata, a melyik szintén hét
tagból áll; ezek a hét aluvó szentek. No ezt az egy hetes számot aztán
csak is csúf névnek használja.

A hetes szám szerencsés sarjadékai a hétszer hét és a hetvenhét is. Ha
pedig jó kedvében van a babonás ember, tehát ráfogja, hogy az ördögnek
az öreganyja hétszázhetvenhét éves.

Sőt az átkok közt is megfordul a hetes szám; amit a czigányok szoktak
leginkább alkalmazni. Ilyen a hétrétű görcs; és a hetvenhétrétű
istennyila, aki valakibe beléüt.

Ha aztán a babonás ember végre tettlegességre vetemedik; hát azt is csak
a hetes számmal súlyosbítja. Úgy rúg valakit hátba, hogy hetet bakázik.

Szóval van a babonás embernek hetvenhétféle ügye; amit a hetes számmal
köt öszsze.

A =3=-as szám már egy kissé szelidebb természetű.

Ámbár köztudomású dolog, hogy a boszorkány létszám épen a 3-asból
szokott kikerülni, lévén Magyarországon összesen 33,333 boszorkány.

A mesebeli három fiók-ördög; az elátkozott kisasszony három kérője; a
hamupipőke három próbája; Mátyás király három restje; ugyancsak három
kérdése a czinkotai paphoz; a szeretők sirján kiviruló három fűzfa; a
hazajáró lelkek háromszori megjelenése; az ördög három kisértése; végre
a kuruzsolók három menyei bokra; az alatt a három szűzleány; meg azután
a magyar ember közmondása, mely szerint harmadszorra válik meg az
igazság; ugyanannak három a táncza, mely után még inni is háromszor
szokott… mindmeganynyi bizonyitéka, hogy a legjelentéktelenebb babonás
3-as szám is elég tekintélyes úr a bolondságok birodalmában.



Babonás állatok.

Talán könynyebb dolog volna azokat az állatokat fölsorolni, amelyekhez
semmi köze a babonának; mert ha a babonás állatokat érdemük szerint
akarnók méltatni, akár kezdhetünk még egy ilyen könyvet az elejéről.
Nagyjázva még is megemlithetjük őket sorban, kezdve a szárnyasokon. Ezek
között is a legveszedelmesebb:

A =kuvik=, vagy halálmadár, melyről azt tartja a babona, hogy akinek
házára leül, s háromszor „kuvik“-ol, abból a házból kihal valaki. Édes
testvére ennek:

a =bagoly=; a hires éjjeli madár, melyre a kuruzsló-konyhában nagy
szükség lehet; talán ő kelme fogja össze az orvosságnak való kigyót,
békát, prücsköt, bogarat.

A =kakuk=, vagy máskép lappantyú; nem csak azért babonás, mert vészjósló
kakukolásával megjövendöli a bennehivőknek, hogy hány évig élnek; nem is
azért, mert a kakuk más madarak fészkébe tojik s ott aztán a kikelt,
nagybélű kakukfiók mostoha testvér módra nemcsak a kis testvérek ételét
faldossa el, de mint mondják, azokat gyilkos szándékkal a magas
fészekből ki is löki; sőt néha egyenesen föl is falatozza őket. Hanem
legfőképen azért nevezetes ő kegyelme a babonás világban, mert kiszopja
a tehén tejét. Olyan pásztorok, akik maguk is nagyon szeretik a tehén
tejet, sokszor látják, midőn kiröppen a tehén tőgye alól az infámis
boszorkánya.

Babonás állat a kukurikoló tyúk is, amit a nép lidércznek nevez; s az
ilyen természetellenes állatot nagy szerencsétlenségnek tartják a házra.

Végre ide soroljuk a magyar ember legkedvesebb két madarát is,

a =fecskét= és a =gólyát=.

A fecskét megfogni nagy szerencsétlenséget hoz a házra; ha fészkét
leverik, kigyúlad a tető; s aki egyet agyonüt, a keze elszárad. E szent
madarat anynyira megbecsüli a nép, hogy kimulásáról nem úgy beszél, mint
más állatról, hogy megdöglött, hanem meghalt. Aki az első fecskét látja,
az megsimogatja arczát kezeivel s elmondja a babonás verset: „Fecskét
látok, szeplőt mosok“, – az elveszti a szeplőt.

A gólya is ilyen szent madár; megfogni; agyonütni nem szabad; fészkét
elrontani anynyi, mint a kész tűzvész. – Aki álló gólyát lát először, az
egész évben lusta lesz; aki repülőt lát, az friss és egészséges lesz.

A fecske és gólyának megbecsülése érthető; és az szépen jellemző
tulajdonsága a gyöngéd népkedélynek; s ha az a sok bohóság, amit a nép e
két kedvencz madarához köt, nem is egyéb, csak balhit és babona; azért
igazolva van az mégis a nagy szeretet és öröm által, melylyel a nép, a
hideg tél után, a tavasz e kedves első hirnökeit fogadja.

A szárnyatlan állatok közt már nem találunk ilyen kedves vendégekre;
azok mind szörnyű természetűek s a babona szerint mind igen veszedelmes
ellenségei az embernek. Legveszedelmesebb az úgynevezett

=Vizibornyú=. Ez egy gyikféle kis állat, csakhogy nagyon ügyetlen,
gyámoltalan teremtés. Lapos csuka feje, négy lába, ostoba szemecskéi s
olyanforma farka van, mint a harcsának. Szine feketés, nehány
sötétvörös, vagy sárgásbarna foltocskával tarkitott. Néhol
=kutyahalnak=, másutt =ebihalnak= is nevezik.

E kis szörnyeteg legkedvesebb tartózkodási helye nedves kövek alatt van;
különösen a kút kövei között. Azért nagyon gyakran megtörténik, kogy a
kútba pottyan s vizhúzók kimeritik a vödörrel.

És miután bizon ebihal, vagy vizibornyú ő kegyelme nem valami csinos
legény; s az ember önkénytelenül megundorodik nem csak tőle, hanem a
viztől is, melyben a kútból kimerült; igen valószinü, hogy ez undortól
származott szörnyű babonás hire.

E babonás hire pedig abból áll, hogy ha az ember e kis szörnyeteget
véletlenül, talán éjjel, vagy észrevétlenül a vödörből lenyeli; az
megnől a gyomorban s mikor elérte teljes kifejlődését, akkor kirágja
magát az ember hasán keresztül, amibe természetesen bele kell az
illetőnek halnia.

Az ilyen kifejlődött szörnyeteg aztán rettentő egy állat. Feje nagy,
mint egy bornyúé; roppant szemei mozdulatlanok s bőre olyan, mint egy
emberé; hangja olyan, mint a kis gyermek sirása, s feje szőrös, mint a
vadmacskáé.

S ha a dolog eleje szóról szóra igaz volna is; ha még azt is
megengedjük, hogy az ember egy ilyen ebihalat lenyelhet; de már amit
tovább mond a nóta a vizibornyúról, az mind a babonáé; az mind mese,
mind ostobaság.

Hogy ezt az ember belássa, nem is szükség másra hivatkoznunk, hanem
egyszerüen azt a természetes működést emlitjük meg, amit az ember
emésztő szervei a hatalmukba került dologgal véghez visznek.

A torkon lecsúszott falatot, vagy mondjuk, a vizibornyút, legelőször is
úgy önti egy kis ahhoz való szerszám, valami szépen preparált
savanyúsággal nyakon, hogy az bizon akár halva, akár élve került le a
gége garatján, egyszerre beadja a kulcsot. Ha addig élt is, abban a
savanyú mártásban egyszerre kiadja a páráját.

Hát még aztán hány boldogságon jut a jó falat keresztül; megmosdatják,
megnyújtják, megdagasztják s mire a gyomor pitvarajtajába jut, már úgy
el van készitve, mint a – rothadt alma.

Pedig még ott következik csak a meleg idő; mikor a gyomor szépen magába
instálja a megdolgozott falatot. Annál szebb kerékbe törés, malomkő
általi megőrlés és lepénynyé való megdagasztás nincs a kerek világon.

Nem kerül onnét ki élve, isten teremtése; lenne az nem egy kis ebihal,
de akár egy valóságos két púpú teve.

Mégis talán nincs egy ember, aki három mesét végig hallgatott, hogy
annak a szegény nagy lánynak a históriáját ne hallotta volna, akinek a
hasát kifúrta a – vizibornyú.

Ezzel a szegény lánynyal pedig az történt; hogy valahogyan, – véletlenül
megesett rajta az az emberi dolog, hogy lenyelt egy – vizibornyút. Az
aztán kilencz hónap alatt szépen megnőtt odabelül; s mikor egy vasárnap
délelőtt az egész háznép nagymisén járt; azalatt kifurakodott a –
vizibornyú; és a szegény szülék ott találták a segitség nélkül elvérzett
leányt a szoba közepén halva; s a kibújt szörnyeteg ott sirt, ritt,
olyan keservesen, akár egy ma született kis gyermek.

A lánynak az apja később megtalálta az ágy alatt a szörnyeteget s
haragjában agyonütötte s elásta, – nem tudni hová.

Ő beszélte aztán el, hogy milyen ábrázata van egy – kibújt
vizibornyúnak. Ő utána irtuk le mi is oda fölül, szerelmetes szép
alakját.

Jeles babonás állatocska

a =kigyó= is. Különösen pedig a házi kigyó, melyről azt mondja a babona,
hogy ilyen minden háznál van elbújva; s ha előjön, akkor rendesen valami
veszedelem készül a háznál s óvatosságra inti a háziakat. Azért nem is
szabad a házi kigyót elzavarni.

A kigyó különben a kuruzsló orvosságban is nagyon hasznos rész; a
szent-György előtt fogott kigyó bőre pedig igen jó botra húzva. Az ilyen
bottal még a vasat is ellehet törni.

A kigyó még arról is nevezetes legény, hogy nagyon szereti a tejet, s ha
az ember kigyót akar fogni, tejjel oda csalhatja. Ha valakinek lecsúszik
a kigyó a torkán; akkor fölforralt édes tej fölé kell az embert szájával
tartani s a tejszagra kijön a kigyó. Erről nevezetes

a =béka= is. Tejjel lehet azt is kicsalni. Ha pedig már megdöglött a
kigyó vagy a béka odabelül; akkor gólya gyomrot kell venni a patikában;
(mi nem volna a patikában, a mit a bolond babonás ember kér?!) s a gólya
gyomrot megtörve be kell adni a szerencsétlen embernek; mert kigyót,
békát csak gólya gyomor bir megemészteni.

Van egy babonája még a népnek a béka esőről. Nyáron erősebb zivatar után
a földből, milliónyi apró béka bujik ki; s mire a nap kisüt, csak úgy
nyüzsögnek a meleg pocsolyában és porondon. A nép azonban azt tartja,
hogy a sok kis békát a felhő szítta föl valami tóból, s az esővel együtt
a felhőből hullottak a földre.

A =gyíknak= olyan erőt tulajdonít a babona; hogy aki annak a torkát
megsimítja a növendők ujjával; annak meggyógyul a torokfájása.

A =macska= a boszorkány jobb keze; s átváltozásaiban, a babona szerint
legszivesebben veszi fel a macska alakját. A macskáról egyéb babona is
van. Ha a macska mosdik, jó megvigyázni, kire tekint mosdás után; akire
ránéz, az bálba, vagy vigalomba megy. Ha egy kézzel mosdik, és a másikat
sorba nem keríti; akkor vendég áll a házhoz; a vendég pedig arról jön,
amerre utoljára kanyaritja a talpát. – Ha a macska kurrog és közben
játszik s nyugtalankodik, akkor esőt érez.

A =kutya= is kedvencze a boszorkánynak; s ha kisérteni jár, sokszor
változik fekete kutyává.

Különben a kutya máskép is nevezetes állat. Ha álmában sír, akkor tűz
lesz a háznál; ha pedig álomban ugat, akkor tolvaj áll a házhoz. Ha
pedig a kutya ébren vonyít; akkor halott szagot érez s valaki meghal a
családból.

A =disznó=, kilencz malaczával;

a =ló=, fejetlenül; s

a =bika=, lefelé álló szarvakkal szintén kedvencz alakjai a
boszorkánynak, midőn valakit megkisért.

A =teknősbékának= származása babonás. A mese ugyanis azt tartja, hogy
mikor a Jézus e földön járt, mint koldús bekopogott egy zsidó házához; a
házi asszony pedig, hogy alamizsnát ne kelljen adni, elbújt a sütő-teknő
alá s kis leányát megtanitotta, hogy tagadja el otthon létét.

Mikor aztán a kis leány azt felelte Jézusnak, hogy nincs otthon az
anyja; Jézus azt mondta; hogy soha ne is jöhessen haza! A kis lány hiába
is várta az anyját; mert az elő se jött; kijött azonban a kamarából egy
idomtalan állat, akinek a hátára volt nőve egy teknő.

Van még az istennek egy kicsiny kis szerencsétlen bogara; amelynek
szintén nem hagy a babona békét.

A =betüző szú=. Ennek az a tulajdonsága, hogy a korhadt fában kedvére
gazdálkodik; utakat szánt magának benne; s ha nagy csöndességű éj van,
az ember meg is hallhatja korczogását és pattogását.

A babona azt tartja róla, hogy korczogó utazgatásával valamelyik
házbelinek az élete pályáját méregeti; s ha kopogását, pattogását valaki
meghallja; már nemsokára beüt a halál a házba.

S ne gondolja senki, hogy az ilyen kisszerű babonás hitnek nem lehet
nagy, még pedig veszedelmes hatása. Itt utalok csak arra, amit száz meg
száz, e könyvnek olvasói közül már saját tapasztalásából tudhat; hány
embert ijeszt meg egy kuvik kiáltás; ebvonyitás, egy házi kigyó
megjelenése; a betüző szú korczogó járása; vagy egy véletlenül lenyelt
kis bogárka, vagy akár csak egy kis szalma szálacska is; amiből a
babonás ember a legborzasztóbb sorsot jósolja.

S ki nem látott már embert holtra ijedve; vagy olyan embert, akit egy
rosz jövőnek várása; vagy egy bekövetkezhető szerencsétlenségtől való
folytonos félelem és aggodalom – őrültté tett.

Az ilyen ember csakugyan balgaságának rabja és babonás esztelenségének
szánandó áldozata.



Babonás füvek.

Első helyen áll ezek közt

a =csodafa=; ami nem egyéb, mint a disznófű, vagy a könyv szerint:
beléndek. A babona valóságos csodaerőt ruház e bűzös virágú parajra. A
kuruzsolók különösen féreg elhajtásra javasolják. Még pedig úgy, hogy se
külsőleg, se belsőleg a füvet magát használni sem kell. Egyszerűen csak
oda megy az ember egy ilyen beléndek mellé, ás egy kis lyukat, s a
csodafa hegyét szépen, vigyázva lehajtja a lyukba, s egy kevés földdel
oda nyomtatja, de csak úgy, hogy e fű el ne törjék, hogy az ember el ne
vegye a reménységét a fölszabadulás iránt. Ekkor a kuruzsló a következő
bölcs prédikátiót tartja a beléndekhez:

„Hallod-e te csudafa! én téged most itt eltemetlek és föl se bocsájtalak
addig, mig Faragó András kajla tehenének, hátulsó, bal lapoczkájába
esett férgek – onnét ki nem takarodnak.“

A kuruzsló aztán kap egy jó kerekités szalonnát, s biztositja Faragó
Andrást, hogy két hét alatt kihullik a féreg a tehenéből. Az egész
csodához csak két ember kell; egyik, aki a szalonnát adja; a másik, aki
azt – elveszi.

=Vasfű=. Ennek a másik neve: zárnyitó fű; s nevében benne van a babonás
tudománya. Ez a zárnyitó fű tudni illik olyan babonás erővel bir, hogy
ha valaki a tenyerén egy kicsit fölnyesi a bőrt; s a bőre alá beteszi a
vasfű egy kis levelkéjét s aztán behegeszti a sebet: hát akkor az a
valaki csak hozzá ér a zárhoz, s az magától kinyilik.

Mint látjuk, ez a zárnyitó fű a tolvajok és rablók számára van
kigondolva; s miután az igazit csak a kipróbált kuruzsló ismeri; bizon
jó pénzért eladhatja a jeles füvet, az érdemes kétkéz kalmár czég –
tagjainak.

Mondják, hogy Milfai, Sobri, Zöld Marczi, Rózsa Sándor, meg egyéb
nevezetesebb czégbeli tagoknak mind ilyen bélelt tenyere volt.

Babonás füvek még

a =négylevelű lóhere=, melynek birása igen nagy szerencse.

A =kutyatej=, melynek megtört szárából kifolyó teje jó arczszépitő.
Ripacsosabbra marja a bőrt, mint a hólyagos himlő.

A =farkasalma levele=,

=Ökörfarkkóró= és

=Ruta fű= mind igen nevezetes kuruzsló orvosságba valók. Az
ökörfarkkórónak még az a titkos ereje is van, hogy ha azzal az ember
alkonyatkor háromszor a levegőbe vág, megüti vele a boszorkányt, s még a
jajgatását is hallja.

A =liliom= a halottak virága; ha valakit ártatlanul végeztek ki, annak a
sirján, három szál sárga liliom kél ki. Igy tartja a népbabona; azt
pedig hinni kell, mert máskép a roszakkal gyűlik meg az embernek a baja.



Babonás kövek.

Igen, a babona még a köveket is rosz hirbe keveri; s minél drágább és
nemesebb, annál furcsább a hozzá kötött babona.

A =gyémánt= a legdrágább és legritkább; ez hát hadd legyen az első.

A gyémántot a babona szerint a kigyók vagy kényók fujják valami
barlangban, még pedig ezer meg ezeren, úgy hogy ha valaki egy ilyen
gyémánt követ fújó barlangot fölfödözhetne, az ugyan elvetné a gondját a
munkának. Hanem a kigyók a kifújt követ elrejtik a hegyzugokba; s igy
bajos azt megtalálni, hacsak valaki meg nem lesi a kigyókat, mikor a
készre fújt követ eldugják. Ez azonban nagy veszedelemmel jár, mert ha a
kigyók észre veszik a leskelődőt, jaj annak; ha száz élete volna, egyig
mind elölnék.

Ennek a hóbortos babonának mindössze egy jóravaló szólásmódot
köszönhetünk. Az összebújt és titkon együtt működő emberekről szokás
mondani, hogy: „egy követ fújnak.“

Egyéb nyereség aztán nincs is, az egész gyémántfúvó kigyó históriában.

A =kárbunkulus= kőről már emlitettük a kincsásásnál, hogy azt a nép oly
világító drágakőnek tartja, amelyik a sötét pinczében is egész
napvilágot terjeszt.

A =gránát= pedig arról nevezetes, hogy mig az ember a ki viseli,
egészséges; addig a gránát szép piros szinű; mikor pedig beteg, akkor
elhalványodik.



A babonás ég.

Azon kivül, amit a jó gazda szeme a felhők járásából; a csillagok
ragyogásából s a hold udvaráról kiokoskodik; töménytelen a babonás mese
és hit, melylyel a nép az eget és annak csillagait, mintegy misztikus
fátyollal körülburkolja.

A =fiastyúkról=, a =három kaszásról=, melyek után a kis lány az ételt
viszi; a =gönczöl-szekeréről=, melynek első ökrét a kis czigány gyerek
vezeti; a tej, vagy =szalmás szekér= útjáról, mely az egész égen
keresztül beszórta az útat, lehulló terhével, s melynek részeg kocsisa
olyan jobbra-balra vezette a szekeret; a =hold udvaráról=, mely mint egy
szérüs kert keriti körül a hidegen világitó szép holdat; – mindegyikről
tud a nép valami szép babonás mesét. De egyikről se annyit, mint az

=Üstökös csillagról=. Ez a rettenetes jelenség, melyről a babona azt
tartja, hogy csak akkor jelenik meg, mikor a földet valami nagy háború,
vagy döghalál veszedelme fenyegeti. És megijed attól nem egy falu, de
egész ország, amerről csak e rettenetes égi jelenséget meg lehet
sejdíteni. Sokszor a világ végét is jósolják a babonások az üstökös
megjelenéséből; s csak nehány éve még, az egész ország minden könynyen
megijeszthető babonás lelke, el volt telve rémülettel, azon gondolatra,
hogy most jön az üstökös, s az leesik a földre, azt keresztül lyukasztja
s fölgyújtja, aztán akkor lesz az utolsó itélet.

S ez a hit, mint a ragályos betegség terjed el, több országokon
keresztül; egyik bolondítja vele a másikat; s volt az „utolsó ijedéskor“
nem egy olyan balgatag, aki munkáját, vagyonát cserbe hagyta, dőzsölt,
ivott napestig, hogy a nagy katasztrófát részegen érje meg, s azt se
tudja, hogy miként jut a másvilágra.

Pedig mily igazságtalanság e balvélemény – a legérdekesebb csillag
iránt; melynek az egyedüli bűne, hogy pályája kiválik a többi mindennapi
csillagok járása közül.

A természetben minden csillag pályája ki van mérve; s attól az el nem
térhet. A föld huszonnégy óra alatt megfordul egyszer saját tengelye
körül, mint a kocsikerék, s egy év alatt körül kerüli a napot. A hold
szintén megteszi útját a föld és nap körül; a csillagok szintén végzik
utazásukat, mely soha véget nem ér. Ezek közt az üstökösök pályája egy
kevéssé eltér a többiétől; oly formán, mintha valaki egy kútat egyenesen
körül jár, vagy pedig egyik oldalánál lekerül a harmadik utczára s úgy
érkezik vissza. Ez utóbbi esetben később jő vissza, mintha egyenest
körüljárna. Az üstökös is úgy kerül el a hatodik utczára, s azért jő
vissza olyan nagy időközökben.

Hanem azért isten mentsen meg, hogy ha bár ritkábban látjuk is e farkas
szörnyeteget, – mindanynyiszor valami országos csapást hozna magával.

E babonás hit a régiek csillagjóslásából s az égi jelek magyarázatából
maradt még ránk; s mint minden jövendölésnek úgy ennek is csak azok
előtt van értéke és hitele, akiknek, – mint a közmondás tartja: „a
fapénz is jó.“



A jóslásokról.

Mondva se kereshettünk volna e könyvben jobb helyet az úgynevezett
„jóslások“-nak, mint épen az üstökös csillag után; miután azoknak
leglényegesebb része épen az üstökösökkel foglalkozik.

A nép, nehéz időkben mindig némi ösztönszerű félelmet érez, valami
nagyobb szerencsétlenség iránt. Ilyenkor támadnak válogatott népámitók,
akik baljóslatokkal s rémhirek terjesztésével méginkább fokozzák az
általános rémületet, hogy a zavarosban annál könynyebben halászhassanak.

Ilyenkor kerülnek elő rendesen az ismerős „jóslások“ az
„Antikrisztus“-ról; meg az üstökös csillagról, amely a farkával kiüti a
földet helyéből s vége lesz a világnak. Az ilyen jóslások, irva, vagy
néha nyomtatva is, kézről kézre járnak, terjednek s a világcsalók azt
állitják rólok, hogy azt valamelyik szent hirben álló kolostor, vagy
templom alapjában találták a papok.

Ki ne látott volna már ilyet, nem egyet, de akár tizet is. Formájuk egy,
tartalmuk egy; csak a szöveg különbözik egy kicsit egyen-máson.

Elől van az évszám, amelyre a jövendölés szól; s utána az a szörnyű
dolog, ami azon évre megjósolva van.

Az értelme körülbelül mindannyinak egy. Benne van Napoleon halála;
Törökország fölbomlása; az Antikrisztus születése, kinek apja egy
nyolczvan éves török; anyja egy kilenczven éves zsidó asszony. Négy sor
foga és vaskörmei vannak. – Benne van, hogy az üstökös csillag lehull; a
föld kimozdul helyéből, a sírok megnyilnak, és a halottak föltámadnak;
ekkor vége a világnak; és lesz egy akol, egy pásztor.

Azért most már, akinek vagyona van, ossza el a szegények közt; legyen
dinom-dánom; hogyha kigyúlad a világ, rózsás kedvben találja a
halandókat.

Persze, aki ezeket prédikálja, az véletlenül mindig azok közül kerül ki,
akik nem gazdagok; igy érthető a jó tanács, a világ végén élvezendő
dinom-dánom, és általános osztozkodás reményében.

S mindig van egy-két olyan bolond, aki keserves keresményét az ilyen
naplopók nyakába veti.

Ha hát megint jönne olyan rosz világ szegény hazánkra; hogy az ilyen
világcsalóknak alkalma lenne előszedni a világ végéről, az
antikrisztusról és az üstökös lehullásáról szólló jövendölést; ne
sajnálja senki atyánkfia, a jövendőmondók részét kiszolgáltatni – szépen
szólló mogyoró pálczával.



Még egy csomó babona.

Aki nagyon szerelmes a babona tudományába; azoknak adunk még egy kis
csomót itt a könyv végén; aki pedig már enynyivel is beelégelte, azt
vigasztaljuk azzal, hogy nem sok lesz a ráadás; mert ha még tiz enynyit
összeirnánk is, mint amenynyit eddig irtunk, a legvégére még se érnénk a
babona ország útjának, miután pedig valahol mégis csak meg kell
állapodnunk; ide halmozzuk határdombnak azokat a babonákat, melyek vagy
a könyvben emlitett czímek alá nem tartoznak; vagy onnan kimaradtak; itt
lesznek azok, amelyeket csakis korlátolt eszű istenteremtései hihetnek
el; de azok is, amelyeket még okos ember se rázhat le mindig magáról.

Ismerek magam is akárhány okos embert, aki bal lábbal kel ki az ágyból;
bal lábra öltözik és vetkezik; mert az jó a – fogfájás ellen.

Más, ha a marka viszket, a hajához dörzsöli a kezét; mert pénzt várhat,
még pedig anynyit, ahány hajszálat érintett a tenyerével.

Valakinek a jobb szeme viszket, sirni fog; ha a bal viszket, örömet
érez. Akinek pedig a szeme ugrál; azt megverik.

Még bizonyosabb a verés, ha az embernek a – háta viszket.

A jobb fülcsengés rosz hirt; a bal örömhirt jelent.

Szent igaz az is; hogy uj házból kihal valaki; – hogy ha a halott szeme
nyitva marad, vár valakit maga után. Az is igaz, hogy a levágott
aprójószág nehezen döglik meg, ha sajnálják.

Ha a kutya kapar, halott lesz a háznál.

Ha a kés, villa vagy olló leestében hegygyel megáll a padlatban,
váratlan vendég jön a házhoz. Akkor is vendég áll a házhoz, még pedig
nagyon éhes, ha véletlenül egygyel, a szükségesnél, többre teritettek.

Gyermekes háznál le kell ülni, mert elviszik a gyerek álmát. Aki a kis
gyereket nagyon megbámulja; megveri azt szemmel. Előlegesen jó, ha az
ember saját kalapját a gyermek fejére teszi; vagy a gyermeket
megköpködi. Ha pedig a gyerek meg van verve szemmel; akkor tüzes szenet
kell egy pohár vizbe vetni; s a vizből a gyereket megitatni, s azzal
szemeit megmosni; közben vissza kell kivánni a szemverést arra, akitől
jött.

Ha a pók este valakire ráereszkedik, az szerencsés lesz; ha reggel
ereszkedik rá, akkor szerencsétlen.

Ha a tűz pöröl, akkor veszekedés lesz a háznál. Aki tűzzel álmodik, azt
meglopják. Ha valaki magát álmában mátkának látja, meghal abban az
évben.

Aki pedig halva látja magát, az mátka lesz. Az is mátka lesz, aki
étkezés közben két testvér vagy nővér között ül.

Ha terhes asszony benéz a halottas ház ablakán, néma lesz a gyermeke.
Aki egy koldúst elküld a háztól, kettős gyermeke születik.

Ha zivataros idő van, a küszöbbe kell vágni a fejszét, s elvonulnak a
jégfelhők. Ha pedig valaki a piszkafával keresztet vet a felhőkre,
kibujik a szivárvány.

Ha az eső esik és a nap is süt; akkor az ördög veri a feleségét. Ha
villámlás nélkül dörög, akkor egy lélek elkárhozott. Ha az ember az esőt
szidja, akkor sir az angyal, s az ördög a haját rángatja.

Ha a boszorkány megrontotta a tehenét, s az nem hagyja magát fejni, a
dézsát a fejébe kell boritani; vagy egy a temetőből hozott romlott
kereszttel meg kell verni.

Ha a tehén rúg; le kell a fejét boritani egy kötővel, aztán a kötőt
összeszurkálni egy vasvillával. Azt a szúrást a boszorkány érzi.

Ha a boszorkány elvette a tehén hasznát; kilencz hangya-zsombékot kell
szedni; s azt kilencz darab kenyérrel elásni a tinójárásba, hogy
átmenjen rajta a tehén. Akkor három nap alatt be kell adni a kenyérrel
összegyúrt zsombékokat a tehénnek, és megjön a haszna.

Akkor is megjön a rontott tehén teje, ha a friss fejésből egy jól
befűtött kemenczébe öntenek. Az a tűz a kemenczében a boszorkányt égeti,
aki megrontotta a tehenet.

Nem jó a tehenet vajudásában nézni, mert hamar elapad a teje.

Az első heti fejés tejet pedig a szegényeknek szokás adni; mert különben
a tehén mindig nehéz fejésű lesz.

Nem jó a gyereket békának mondani, mert sokára tanul meg beszélni. Át se
szabad lépni, mert nem nő nagyobbra.

Az orvosságot nem kell megköszönni, mert nem használ.

A vadásznak, halásznak nem kell szerencsét kivánni, mert a vad és hal
mind elkerülik a fegyvert meg a hálót.

Pappal találkozni szerencsétlenség; zsidóval, találkozni szerencse.

És a boldog isten a megmondhatója, hány szerencse és szerencsétlenség
van megirva az ember sorsáról a csillagokban, és a babonák legnagyobb
könyvében?!

Ebbe a legkisebb könyvbe már nem tehetünk többet; talán ha isten éltet,
kedvet kapok a folytatáshoz; vagy folytatja ezt nálam hivatottabb; de az
az egy bizonyos, hogy ha tizen egy végbe folytatnánk is, olyan könyvet
még se birnánk irni, amelyikben minden babona le volna nyomtatva. Azért
hát miután nincs több mondókám a szeredásba, tehát:



Bucsúzzunk.

Akik a veszedelmes, rejtelmes, titokteljes babonás utazásban velem idáig
kitartották; akik sem boszorkánytól, sem hazajáróktól, sem sárkánytól,
sem az öreg ördögöktől mind ez ideig meg nem rőkönyödtek. Akik szembe
néztek a legrettenetesebb másvilági szörnyetegekkel; kiállották a
kincsőrző lelkek ijesztgetéseit; nevettek velem a fölsült
hóbortoskodásokon, s szomorkodtak a veszedelmes babonák káros
következményein: azokhoz van egy pár szavam.

Sok dolgot bemutattam, ami eddig ismeretlen volt; még többet, ami már
babonás népünk jó ismerőse. Sok olyanról is lehúztam a takarót, amit
szinről szinre látni talán undoritott; de sok olyanról is lerántottuk a
hosszú köntöst, ami alól napvilágra került a – lóláb.

Talán néhol nagyon is keserű voltam; sok dolog fölött talán jobb lett
volna szemet hunynom. Igaz szavaim néhol tán nagyon élesek; itéletem
túlszigorú volt.

Mind meglehet; de egy dologgal senki sem vádolhat, azzal: hogy igaztalan
voltam.

Az orvosság nagyon gyakran keserű; az orvos maga pedig kegyetlen;
pokolkövével éget; késével mélyen vág; de gyógyit!

Hát talán a babona nem betegség!? Minden betegség közt a legnagyobb.
Azért kellett nekem is égetnem és vágnom; hol melyiket kivánta a baj.

Vagy talán a megszégyenités, a nevetségessé tétel nem orvosság!? De
igen, néha a leghathatósabb.

Mégis ahol tehettem, ott inkább nyúltam a fölvilágositáshoz, az
oktatáshoz, a jó tanácshoz.

Egyik babonának megmagyaráztam eredetét; másiknak természetét. A
csodálatost és megfoghatatlant érthetővé tettem a természet törvényei
szerint; s ha néhol tőről hegyre nem tehettem; annak oka, mert több
magyarázat megértéséhez, több elméleti képzettség kell; mint menynyire
olvasóimnál szabad volt számitanom.

E könyvet én a nép számára irtam; azon nép számára; mely iskolát nem
ismert; vagy ha igen, nem a szülő faluján túl.

Aki már nagyobb iskoláig is eljutott, annak nem szükséges a babona
ostobaságát bizonyitani.

És ha minden ember iskolát járna; úgy szükség se volna e könyvre; bizon
magától is rájönne a tanult ember; hogy mily dőreség enynyi ostobaságot
összevissza hinni!

Akkor bizon úgy kiveszne irmagja is a babonának; mintha soha hire hamva
se lett volna a világon.

Mert, amint e könyvecskében is láttuk, a természettudományok a legtöbb
megmagyarázhatlan és csodálatos dolgot, kézzelfoghatóvá teszik. S nem
hiába mondtuk a könyv elején, hogy ez a tudomány lesz az, mely a
babonának – magját fogja vesziteni.

Addig pedig, mig a természettudomány az iskolák, és a tanultabb nemzedék
által általános közkincscsé válik; addig mig a szegény ember
meggyőződésből veti meg a tenger sok babonát; higyjen legalább a saját
hasznáért e könyvnek; mely csak is egyedül az ő hasznára szolgál.

Vesse meg a babonát; forditson hátat boszorkánynak, kuruzslónak,
hazajáróknak, garabonczásoknak és kincsőrző lelkeknek, – azon
töménytelen veszedelem miatt, aminek a mindent hivő ember a babonás
szokások, és balhite miatt ki van téve.

Aki pedig saját kárán se akarna tanulni; azon, mint az irás mondja, nem
segit maga a tizenkét apostol.

Hanem az aztán, nem is érdemli, hogy segitsen!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tátos egy szárnyas ló; táltos pedig nagyfejü, formátlan
teremtés, az ugynevezett váltott gyerek. Lásd később.]



TARTALOM.

  Előszó  3
  Egy kis bevezetés féle  7
  Mi az a babonaság?  8
  A babona eredete és az őshit babonás alakjai  10
  Az ujabb babonák szörnyalakjai  16
  A boszorkányok  17
  A járványos betegségek  34
  Állatjárványok  41
  Rontás  44
  Az aszály  45
  A kisértetek  52
  Garabonczások  66
  Táltosok vagy váltottak  69
  Lidérczek  75
  Utonjárók  80
  A sárkányok  82
  A kincsőrző lelkek  86
  Terophile cirkulusa  97
  A vallásos babonák  106
  A csodák  107
  A rajongók  126
  A kuruzsolókról és a kuruzslásról  137
  Angyal csinálás  151
  Bájital  151
  Erőlekötés  154
  Kis gyermek ujja  155
  Haldoklók körüli szokások  156
  Egyéb babonás hit és szokások  159
  Harangozás a vihar elé  160
  Viharban a fa alá  161
  Babona az álomról  162
  Az asztaltánczoltatás  170
  A szellemidézés  171
  Babonás napok  176
  Babonás számok  183
  Babonás állatok  187
  Babonás füvek  195
  Babonás kövek  197
  A babonás ég  198
  A jóslásokról  200
  Még egy csomó babona  202
  Bucsúzzunk  206


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

84 |Iyen szörnyeteg |Ilyen szörnyeteg

159 |fojtottta |fojtotta

166 |álmodottt |álmodott]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A babonák könyve" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.