Title: Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából
Author: Tassy, Ede
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

EMBERISMERET VILÁGÁBÓL ***

TÜKÖR DARABOK

AZ

ÖNISMERET

ÉS

EMBERISMERET

VILÁGÁBÓL.

A MŰVELT KÖZÖNSÉG OLVASMÁNYÁUL,

IRTA:

TASSY EDE.

SZEGED,

NYOMATOTT BÁBA IMRÉNÉL,

1867

„Ismerd meg magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül
tudományod holt tudomány.“ Thalestől napjainkig e szavak viszhangzottak
a bölcsek ajkain: s valljon mi sikerrel? Az ember különös lény: feledve
önmagát a külvilág forradalmaiba sovárg, déltől éjig, kelettől nyugatig
bolyong; féregkint vájja be magát a föld gyomrába, vagy kifejtekezve a
porból, magasra emelkedik, de belvilágát figyelemre sem méltatja. Sokan
csak azért rohannak a fonnyasztó kéj és életölő gyönyörök posványába,
hogy elnémithassák a rémletesen viszhangzó, vádló öntudatot, hogy
önmagukat feledhessék, és örülnek az őrültek, ha egy nap, egy óra, egy
percz elviharzott szenvedélyeik tengerén! Sokan, midőn mindent tudnak és
mindent ismernek, önmagukat legkevésbé ismerik. Ez oka, hogy a
bölcsészet évezredeken által sem vergődhetett ki ingatag alapjából; a
bölcsek nem indultak ki lélektan úton, „pedig csak ez az egyetlen igazí
célhoz vezető.“ (Szontagh, Rónay.)

„Veniamus nunc ad eam scientiam, ad quam nos ducit antiquum oraculum,
nempe ad scientiam nostri. Cui quo magis nostra intersit, eo incumbendum
est diligentius Haec scientia homini quamvis naturae ipsius portio
tantum pro fine est omnium scientiarum.“ (Baco: de dign: et augm.
scient. IV. 1.)

Az emberiség concrét alaku szellemvilága sok tekintetben hasonlit a
tengerhez, mert az, ennek roppant dimensioit nemcsak eléri, s ezzel
nemcsak a hullámzás és árapály azonos törvényeit követi, de egyszersmint
ép ugy be van népesítve mint a tenger; az ember szellemvilágában mint a
tengerben a delfinek és czápáktól a tengeri szörnyek és csavargőzösöktől
kezdve, le a sima ángolnáig, a tehetetlen halászbárkáig, az atomszerű
parányig, mozgó szellemalakok lakoznak. Itt is a felszinen csábító
syrenek, félemberek, vészt sápító szárnyasok, tőkehal, dúshajó, tört
árbocz és több effélék mutatkoznak. Az ember szellemvilágában is van
szélcsend, olykor szélvészek, hajnalpir, hideg fény, és az emberek
szivében ott van a hajók mágnes-tűje: a jobb ösztön, mely partra
vezérel, és a szélrózsa: a sziv lángja, mely az érzelem változandóságát
jelképezi. Van az ember szellemvilágának is kikötője az önérzet, melyben
jobb meggyőződését szokta az ostromló viharok ellen oltalmazni, és e
kikötő felett mint világító torony őrt áll az értelem, hogy az eltévedt
hajóst magához intse. Az emberek szellemvilága külömböző világitásban
szintén különböző szint mutat, s majd a káprázat koralgyöngyei usszák
körül a hajót, majd ismét más világrész vándor madarai telepednek oda. A
szellemvilágnak is vannak mélységei, vadregényes szigetei, veszélyes
köszirtei s homokpadjai, melyen az emberi szellem olykor megtörik, vagy
megfeneklik. A szellemvilág szinvonala (niveau) olyan mint a tenger
viztükre: a tudósok minden magasságot ehez mérnek. A mint a tengerben
egy egy sziget a viz alól feltolja magát s idők folytán ismét alámerül,
úgy az ember szellemvilága is egy egy uj eszmét hoz a felszinre, de a
mely eszme aztán évszázadok vagy évezredek multán ismét eltünik a
felszinről, alámerül. Háborgó tenger az ember szellemvilága, mely majd
ájtatosságot, majd iszonyt, majd bátorságot, majd ismét félelmet kelt az
emberben. Miként a föld a tenger vizének határokat szab, úgy a test a
szellem korlátja s a mint a tenger csak párolgás által, de sohasem képes
egészen kiemelkedni ágyából: úgy az ember szelleme sem bir a test élő
hajlékától külön válakozni. És hányszor vivott eszmeharczot az emberi
szellem a rögeszmék hullámai ellenébe, s hányszor szenvedett az
hajótörést, mely után néma siri csend, olykor hosszú szünet állott be;
de miként az ércztekintetű rettenthetlen tengerész, úgy az emberi
szellem is belső ösztönétől űzve, hajtva, uj hajót épít, százszor és
ismét kiszáll a magas hullámokra, hogy czélját érje, vagy alámerüljön a
nagyszerű, dicső küzdelemben, mindenesetre pedig betöltse azon helyet s
alkossa azon összekötő lánczszemet, melyet részére végzetszerűsége a
világ egyetemben kijelölt.

Ha a tengert csak e homályos földtekéhez, a szellemet pedig emberi
parányiságunkhoz mérjük: mindkettő nagyszerünek tünek fel előttünk, – de
ha a tengert a nagy mindenséghez az emberi szellemet pedig az őserőhöz
mérjük akkor elnémul az értelem s megszünik minden arány. A mint a
tenger mélyében lehet igaz gyöngyöt találni, ugy az ember szellemvilága
is rejt méhében igaz gyöngyöket: az értelem és érzelem igaz gyöngyeit.

Lépjünk be tehát a kutatás buvárharangjába s e ponton ereszkedjünk a
szellemvilág mélyébe megtekintendők hogy mi van ott? Gyujtsuk meg az
önismeret szövétnekét és világitsunk be egy kevéssé abba a végtelen
ürbe, mely az ember szellemvilágának – hogy úgy mondjam – légkörét
képezi.

Előre bocsájtva azt, hogy ezen szűk keretbe szoritott tükördarabok
feladata nem lehet terjedelmes s így mélyebb lélektani visszatükrözését
adni az ember lelki természetének, s hogy a ki a psychologia s
erkölcstan szellemi nagy mappáját akarja egész terjedelmében maga előtt
kiterítve látni, az a nevezett három tudomány ressort iróinál keresse
fel azokat. Itt csak a gyakorlati lélektan (antropologia) s a
philosophia magvának az önismeret s ember ismeretre vonatkozó részéből s
magából az élet gyakorlatából kivántam annyit bemutatni, a mennyi a
gyakorlati önismeret s emberismeret tanulmányozására tán némi
világitással szolgálhat legalább az ifjuságnak; ugyanazért nem a
szakembereknek, hanem a laikus, de művelt nagy közönségnek olvasmányául
van szánva e mű: szükséges tehát hogy felvett tárgyunkhoz minden további
bevezetés nélkül hozzá szóljunk, s az adott viszonyokat, nem pedig azok
előzőit tárgyaljuk. Ott kezdem tehát hogy:

Minden ember többé vagy kevésbé egy oldalú felfogással bir, ugy az
irástudatlan mint a tudós, ugy a szegény mint a gazdag, ugy a sírásó
mint a fejedelem; bizonyos értelemben minden ember nagyon is egyoldalú
felfogású, mivel hogy egyes ember szellemi tisztán látása előtt talán
soha sem fog feltárulni azon egyetemes, tehát sok oldalú tudalom, mely
az emberiségnek összeségében igen, de egyesnek kivételképen sem adatott:
mégis az egyoldalúságról most csak közelebbi vonatkozásban kivánok
szólani, – s itt is csak annyiban, a mennyiben az a gyakorlati, hogy ugy
mondjam mindennapi élet s különösen annak localis utilizálására szokott
alkalmaztatni.

Az emberi élet, vagy is inkább az öntudatra ébredés kezdete csak
ösztönszerű felfogással ruházza fel a gyermeket, mely akkor hasonlit
például a nyúlhoz. t. i. amely bokorban fejlődött kezdetleges eszmélete,
ugyanoda, bár olykor megriasztva a szokatlan körülmények feltünése által
s nagy kerülővel, de ismét visszatér. Ezen ösztönszerűsége az embernek
részben, többnyire örökös, mert például a honvágy az embert mint az
éjszaki sark a delejtűt folyvást vonja ősi fészkéhez; de épen igy örökös
az észjárás azon irányzatának is egy része, mely bennünk serdült
gyermekkorunkban fejlődött, s az ember, észjárásának azon kora
ifjuságában ismert és frequentált ösvényére, a késő korban is sokszor
akaratlanul vissza visszatér. És ha ezen ifjuságunkban frequentált
észjárás irányzata az elfogultság vagy előitélet homályában mozog, tehát
a valótlanság, képzelődés, avagy káprázat világából való: akkor az
elfogultság meglett korunkban is gyakran homályossá fogja tenni szellemi
tisztán látásunk légkörét.

Ki merné tagadni, hogy a mint egyes családok ősatyjának, ősanyjának
gondolkozása iránya, észjárása, a tölök származott ivadék-
lépcsőzeteinek lelkületére, gondolkozása irányára alapjában véve már a
priori nagy befolyással volt és van? épen úgy áll ez a nemzetekre,
népcsaládokra nézve is, kik kifejlésük-áldását avagy hátramaradásuk
átkát, talán egy-két erélyes véralkatú, nagy befolyású, de hibás, t. i.
bizonyos irányban elfogult vagy fordítva, helyes nézetű embernek
tulajdoníthatják a multban. Mentül miveletlenebb, tanulatlanabb valamely
akár egyes, akár népcsalád, annál nagyobb a receptivitás az adott
lendület irányának megtartására; innen a közmondás: „nem messze esik az
alma fájától.“

Az értelmi felfogás az ösztönszerütől teljesen különbözik, és a szoros
értelemben vett tudományossággal csak kevéssé kapcsolatos, sem a 20 sem
a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott
embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne, ellenben 70 éves daczára is
egyoldalúnak, együgyünek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben
tehát az ifju vagy öreg kor csak relativ fogalom.

„Elfogultság“ e szónak önmagában rejlő átka sok ember életén át mint
vörös fonál huzódik. Ismerkedjünk, meg tehát ennek definitiojával s
fürkésszük, miként s mily sokféleképen nyilvánul ez mint kórjelenség az
ember szellem-életében.

Az egyoldalú felfogás: elfogultság.

A képzelődés erejével vagy máskint belénk rögzött hiszeme a
valótlanságnak: elfogultság. („Der schrecklichste der Schrekken ist der
Mensch in seinem Wahn!“)

Az előitélet nem más mint: elfogultság.

Ha ember ember társa előtt csak azért, mivel ez magasabb rangú, gazdag,
vagy nálunknál műveltebb, tanultabb, genirozva van: szintén elfogultság.

Egy előkelő embertől a közönség – hogy büszkének ne tartsa – több
leereszkedést kiván, mint önmagához hasonlóitól (ez is elfogultság.)

Ha (már művelt ember létünkre) például az irmodorban vagy bármi másban,
másokat utánzunk, a helyett hogy önálló, saját viszonyainkhoz,
körülményeinkhez mért conceptiónkkal lépnénk elő s abban bensőleg meg is
nyugodnánk: ez is elfogultság (habitualis.)

Nem sorolhatjuk fel itt mindazon alakját és esetét az előitéletnek s
elfogultságnak, mely az ember életében előfordul, mert azok száma
végtelen; legyen elég e helyt csak általánosságban még annyit mondani,
hogy midőn például úgynevezett szokásainkba, szenvedélyeink
gyakorlatába, a divat majmolásába s még általánosabban saját „én“ünk
szük valójába belemélyedünk, hasonlitunk azon táblabiróhoz ki magát a
világ közepének képzeli.

(R) „Az emberek egymást csak ritkán birják megérteni, olykor nagy messze
állanak egymástól felfogásaikban, bár az életben egymás mellett vannak;
igy aztán olykor gyülölve látjuk azokat, kik azt meg nem érdemlik, s
szeretve azokat, kik arra legkevésbé sem méltók. Az elfogultság, vagy a
rosz akarat terjesztette hir itt is erősen szoktak szerepelni.“

Az elfogultság, vagy is megrögzöttsége valamely eszmének csak rendkivül
nehezen tisztázható, tapasztaljuk ezt oly tudósoknál is, kik bár
átaljában mindent alapos nyomon szoktak megbirálni, s még is midőn egy
vagy más tudalmuk, állitásuk megtámadtatik: azt makacsúl védik, sokszor
még akkor is, midőn szerzett fogalmuk nem az értelem meggyőződésére volt
alapítva. Az embernek nemcsak hiuságát bántja az, ha fogalmának
helyessége kétségbe vonatik, vagy kézzel fogható világossággal
megczáfoltatik, de egyszersmint ösztönszerüleg vonakodik azon
elfogultságot, melyet már önvalójának harmoniájába beleillesztett, más
eszmével, fogalommal helyettesiteni, s igy concrét értelme, felfogása
műhelyét egy eddig ismeretlen s most szokatlan darabbal pótolni, s az
egészhez idomitani vagy viszont az egészet ehhez.

E nyomon elmondhatjuk hogy bizonyos értelemben bár minden ember többé
vagy kevésbé „idiota,“ még is legkevésbé idiota- és elfogult az, a ki
szemléletét, összehasonlitásait s átaljában itéletét, mentül szélesebb –
önmagán kivül fekvő körből is, – tehát legegyetemlegesebb, sőt lehetőleg
neutralis szempontból veszi.

Hogy ezen széles terjű látkörből vegyük észjárásunk kiindulási pontját;
szükséges egy kissé recapitulálnunk, miszerint:

a földön és ennek közvetlen körében létező minden tárgy, ezek vegyi
alkatrészei, a természeti – látható és láthatatlan erők, ezeknek
egymásrai hatása, azok is melyekről a titok fátyolát fellebbenteni az
emberi kutatásnak még nem sikerült, mint szövevényes gordiusi csomónak
egymásba miliószor át és visszafutó, de szakadatlan összefüggő szálai a
kutató emberi elmének türelmes tovább fejtése által, egykor bizonyára
mint kibontott, megfejtett talányok fognak az emberi szellem óriási
hatalmának engedelmeskedni; – de az összefüggő szálak nyomozását, ha még
oly kúszáltaknak látszanának is azok, kifogyhatlan türelemmel kell
fürkésznünk, annál is inkább, mivel ezekkel – eddigelé csak felületesen
ismert – de mint tudjuk közvetlen, szerves összeköttetésben áll saját
„én“nünk. Az anyag és szellem csak egymás kölcsönösségével müködhetvén
az emberben: az önismeret teljességére megkivántatik hogy nemcsak az
anyag müködését, de a szellemi részt is, annak belső természetében,
müködéseiben, olykor sajátságos nyilatkozataiban, még inkább kutassuk,
ismerjük, – mert ezen müködés szövevényének is teljesen összefüggő –
hogy ugy mondjam – „szellem-fonálszálai“ vannak, melyek a fentebbi
gordiusi csomóhoz hasonlitván: akarat enély, szenvedélyes vizsgálódás,
kifogyhatlan türelem segélyével nagy részben áttekinthetők,
felfejthetők.

Vizsgálódjunk tehát tovább.

Kérdjük először is mi az oka annak, hogy a korlátolt felfogású emberek
rendszerint általánosságban szoktak beszélni azonnal készek lévén
mindenről itéletet (birálatot) mondani, – itéleteiknek feltétlen igazat
(Recht) követelnek; felelet: mivel ilyen embereknél nem csak a
szerénység hiányzik, de némileg sejtett felületességüket is eltakarni
igyekezvén, egy egy általános „szólam“ segitségével parirozzák a
netaláni rendre utasitásokat. Ilyen általános szólam például ez: „no
hisz’ olyanformán gondolom én is,“ vagy „affélét szoktam én is tenni.“

Ezen felekezet emberei, mert nagyon szük, parányi lyukon (saját „én“jük
szemüvegén) át nézik a világ folyását, – másnál rendszerint mindent
jobban vagy különbözőleg akarnak tudni, – az ellenmondásokat nem
türik,[1] s a mit birálatképen kimondanak nem igen szokott egyéb lenni
rosszalásnál; – holott az értelmes emberek egyik föismérve az, hogy nem
csak rosszalni, elitélni, hanem eszélyesen méltányolni, dicsérni is
tudnak.

Álljon még itt megjegyzésül miszerint tagadhatlanul legkényelmesebb
módja a birálatnak midőn valakinek tetteit, inditó okait a tettre, – az
eredmények[2] mivoltából itéljük meg; de az is bizonyos hogy e nyomon
birálataink csak nagyon is gyakran a legnagyobb botlások és csalódások
ingoványát tapossák. – Ha valahol igen, ugy bizonyára birálataink
megejtésénél szükséges azon közmondást szem előtt tartanunk, hogy
„kétszer mérd, egyszer mesd.“

Qui bene distinquit, bene docet. A susbtilis distinctiók azok, melyekre
az emberek itéleteik s méltánylásaiknál oly keves gondot s tán nem
kevesebb jóra való röstséget forditanak, amellett pedig saját „én“jük
szük valójába elmélyedve, észre sem veszik hogy épen ezen subtilitások –
precis, exact – természete szerint igazodhatnának csak el megfelelőleg,
való hiven (richtig), – anélkül azonban hogy ez által a kákán csomót
keresés hasztalan (tehát a dolog valóhüségenélküli) kutatásába esnének.

Továbbá bizonyos az is, hogy olyan ember e földön még nem élt, a kinek
ugy nevezett „fixa-ideái“ épenséggel ne lettek volna, mert ez, az emberi
gyarlósághoz tartozik: alapoka leginkább az ember szellemi képességének
és külső, tárgylagos életének – többé vagy kevésbé – localizáltsága; de
nem kevésbé bizonyos az is, hogy mentül kevesebb fixa-ideák, (s
tulajdonképen a rosz szenvedélyek is ide tartoznak) szállották meg
elménket, annál józonabbak vagyunk. Minden egyes fixa-idea, mint meg
annyi gnom uralkodik szellemünk szabad mozgása felett s szülőanyja több
más fixa-ideáknak, végre keserű csalodásoknak.

„Kiknek sajkája az élet tengerén számtalan bajjal küzdött meg, azok
renditlen állanak, mint a vészedzette szirt melyről a sors
hullámcsapásai visszamorzsolódnak. Kik sokat utazván, figyelmüket az
emberiség lelkületének, szellemének tanulmányozására forditották s
nemünket ezer szinben, alakban, hullámzani – s majd haladva, majd
hátrálva enyészni vagy emelkedni látták: azok végre is azon
meggyöződéssel térnek vissza, hogy az ember mindig ugyanaz. t. i.
ábrándjainak bábjátéka, előitéletének, szokásainak rabja.“

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“

A képzelődő ember egész élete csalódás, mert alaptalan s igy
jogosulatlan reményeket táplál.

Bátran elmondhatjuk azt is, hogy a legtöbb ember nem helyes, vagy is nem
valóhű felfogással bir önmagáról; – már most, ha az alapfogalom téves,
hogyan lehetne erre helyes következtetéseket alapitani? Hogyan fejthet
ki az ilyen ember „jellemet“? Honnan származtatható ez esetben azon
biztonság, mely az embert elhatározásaiban, cselekvéseiben kell, hogy
vezesse? – Az önmagunkróli téves, nem valóhű felfogás, tehát voltaképen
képzelődés, vajmi sokszor falnak vezeti az embert, s csak midőn
odaütköztünk, vesszük észre, hogy eszméink tévesek voltak s azért
jöttünk összeütközésbe a valósággal.

Valamint minden egyes embernek külön külön specificus változatosságu
felfogása van[3] az életről, a tárgyakról, a világról, ezek
viszonylatairól s. a. t. ugy különböznek, – sokszor igen lényegesen, –
az öt világrész, ezekben ismét az országok s különösen a nemzetiségek
általános csoportozati vagy felekezeti felfogásai, nézetei a fentebb
emlitettekre nézve;

ismét tovább: valamint egyes ember kiskörü ismerete, homályos felfogása,
szellemének nagyon is kicsiny körre szoritkozó müködése, észlelete, a
felvilágosodott ember előtt szánandó localizáltságban tünik fel, – épen
ugy tünik fel például, Europa civilizáltsága előtt Ázsiának vagy
Afrikának localizált észjárása; –

és ismét: az egyes ember épen ugy mint egy világrész vagy nemzetiség, –
mentül inkább localizált, vagy is minél kisebb körü felfogással bir,
annál kevesebb akarat erélylyel és vágyodással van képesitve
eszmeköréből kilépni.

A kik gyakran unatkoznak, azok mindennel birhatnak, csak szilárd
akarattal nem, mert lelkületük gyengébb, vagy is elfogultabb hogysem az
emberiség közös czéljait, a szellemi tökélyt, fáradalmaikkal is
előmozditani képesek volnának.

A szellemi életben, tehát concrét fogalmaink világában is, nagyon sok
circulus vitiosus van – mint örvény a tengerben – melybe ha bele
kerülünk, vagy elnyel, vagy legjobb esetben idegen segély nélkül nem
tudunk onnan kimenekülni; – azért mindenek előtt a tudomány és
tapasztalás tájékozottságára, tehát az elme és értelem világitására,
továbbá a szellemi szabad mozgásra van szükségünk, – mert keves embernek
adatott az, hogy magát az alapösztönök (s temperamentumok), a formulák
és szokások, járszalagából kibonthassa, – s ha ez sikerült, még is
biztossággal, bátran, szédelgés nélkül tudjon járni, haladni a józan
eszélyesség utján,

„Ignoti nulla cupido.“ Az ember természetében fekszik, hogy ha csak
puszta sejtelme keletkezett is valamiről, már arról kezd magának
fogalmakat alkotni s kutatni hogy megismerhesse mi az a homályos,
sejtelemszerü ismeretlen valami. – Innen van aztán hogy a mint a
népcsoportozatok, különböző climaticus és földrajzi helyzetben,
különböző nemzeti ösztönnel, különböző szellemi érzékiséggel (Vitalsinn)
felruházva, adott viszonyaikhoz képest felötlő különbséggel haladnak a
tökélyesedés közös czéljához, avagy tovább is nyügölődnek rövid
látásaiknak circulus vitiosusában. – épen ugy az egyes emberek különböző
miveltségi, ismeretben gazdag vagy szegény körben fokozatosan
különbözőleg fejthetvén ki eszméik tisztaságát, szellemi érzékiségeiket,
(Vitalsinn) jellemüket s. a. t. egyszersmint ezeknek megfelelőleg, vagy
a rövidlátás, vagy is fejletlenség átkát hordozzák és terjesztik egész
életükön át, – vagy a semidoctusság félhomályában botorkálnak – vagy
végre világosan, valóhiven látják relative mind azt a mi egyes embernek
látnia s tudnia adatott.

A felvilágosodott ember elbontva köréből a kötelékeket, melyeket arra az
őstermészet az által illesztett, hogy mielőtt szabad, önálló szellemi
egyeniséggé fejleszthette magát, tehát mielőtt tiszta öntudatra
ébredhetett volna, mint anya gyermekét, ölében bepolyázva gondozta,
később pedig az ösztön és szellemi érzékisége járszalagán odáig vezette,
hol már pályája elméjének fényénél megvilágositva, tehát gyarlóságának
esélyei meglehetősen kevésbitve lévén, – az ember magára önállóságot,
szabad akaratot, szabad szellemet, tehát erélyt, erkölcsi bátorságot,
lelki emelkedettséget s a mi ezen tulajdonságokat „jellemé“ olvassza
össze, az általános harmónia érzet, t. i. az emberbaráti szeretet
napmelegét határozott alakban felöltő heti.

A szellemi tisztán látáshoz csak ugy juthatunk el, ha saját „én“ünk
minden – külső belső – sajátságait, képességét ezeknek szélesebb
értelembeni környezetünkhöz mért viszonylatát, a külső tárgyakat épen
ugy mint embertásaink lelkületét, gondolkozás – módját valóhiven
felfogtuk, áttekintettük – s az emberi élet száz- és ezer-féle
tényezőiről, rugóiról, következetes összefüggéseiről, a moral becséről
tiszta (való igaz) fogalmakat szereztünk; azonban hogy ilyen fogalmakat
szerezhessünk, tanulmányainkat az önismeret és emberismeret a, b, c-jén
kell kezdenünk – s a higgadt szemlélődést részre hajlatlan igazság
szeretettel vagy is valóhűséggel, az erkölcsi vagy is lelki-élet
természetszerü nemességével, emelkedettségével kell párositanunk.

Semmi sem igényli oly feltétlenül azt, hogy mielőtt egyik lábát az odább
lépésre felemelje, a másik lába meg nem rendithető, biztos talpköhöz
legyen támasztva, – mint épen az önismeret és emberismeret, mert egyedül
ezen biztonság szolgáltatja a meg nem dönthető logicat s az, ezen
alapuló helyes birálatot.

Az emberismeretre ugyan általjában szükség van, de különösen hasznos
lehet az oly országban, hol az uralkodó politika rosz, viszás, mert itt
igen szükséges – s általjában minden hivatalkörben – felismerni hogy hol
és mennyiben uralkodik az igazság és erkölcsiség helyett a szeszély,
bosszu, önkény vagy ostobaság.

Az emberi értelem mindenekben, ugy egyes – s főleg – concrét alakban
bevégzett, kikerekitett synthesist, azonkivül pedig absolut kezdetet
igényel, máskint csak a töredékesség és esetleg játszik velünk. – Nem
elégséges, hogy mint Kant tevé, – csak a külső szemléletben birjunk
tárgybőséggel s tapasztalással, hanem – hogy elménkkel magasra
emelkedjünk – feltétlenül szükséges megismerni, hol s miképen függenek
össze az egyes s általános eszmék fonálszálai egymással fel a
legmagasabb fogalomig, – szükséges továbbá, hogy ezen összefüggések, –
ismét – egyezzenek, a valóssággal (t, i. az igazsággal) és az
egyetemlegesség (világ) szellemével, – vagy is ezeknek ekkint kifejtett
helyes philosophiai fogalmával.

Mig az ember saját énjéről, mint más embertől csak külsőleg külön álló
egyénről bir fogalommal – (ilyen a tudatlan nagy tömeg és a gyermekek
fogalma,) addig helyes, tüzetes önismeret és emberismeretre szert nem
tehet.

Az emberismeret önismeretet s e kettő együtt világismeretet már
előlegesen feltételez. Az elme és észjárás olyatén fejlettsége, mely az
ember szellemi egyéniségének önállását, illetőleg ezen önállás valóhű
fogalmát és tudatát megszerezte, képes egyedül az emberismeret
elsajátitására. Ezen ismeret megszerzesére bár a tudomány általjában, de
a világtörténelem, életrajzok, szindarabok és a jeles regények különösen
is szövétnekül szolgálnak, de csak akkor, ha azokra figyelmünket
leginkább ezen szempontból irányozzuk.

Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány, hogy
leginkább csak ezen tér cultiválása mellett tehetjük érdemessé magunkat
az emberiség hálájára, mert csak az emberismeret nyomán tudhatjuk
egymást kellően méltányolni, s ha igy: akkor már a tiszta értelem és a
lélek benső nyugalmával meg is értettük egymást, a mire pedig legnagyobb
szüksége van az emberi társadalomnak, mert csak ily uton képes az, az
ember tökélyeit kifejteni s az emberiségi közszellemét is a tökély
magasabb stadiumába eljuttatni.

Óh hogy az emberek oly ritkán tudják egymást megérteni!!

A philosophia jelen magaslatán, a modern eszmék annyi salakja közt,
birunk egy felséges vivmánynyal is, melyet, Hegel az emberiség
észjárásának fejlesztésére s javára tantételkint a felszinre hozott, s
ez nem más, mint szellemi egyéniségünk szabadságának eszméje, vagyis a
gondolat elfogulatlansága. Lehet, hogy ezt igy, három szóval ide irva a
Hegel által értelmezett valódi philosophiai jelentőségében; nem minden
laikus fogja megérteni, holott az a müvelt embert is, szellemileg egyéni
szabadságába csak akkor engedi belehelyezkedni, ha arról idevonatkozó
értelemben tiszta felfogással bir, – s ha tehát az, az ember önérzetének
s öntudatának benső lényegét (substantiáját) igazságát alkotja, –
azonban a további tárgyalás folyamában talán sikerülni fog ezen eszmét
és tantételt érthetőbbé tennem. Olyan fogalom ez (t. i. az egyéni
szellemi szabadság eszméje és fogalma) melynek világitó tisztaságával
sem az ókor műveltsége sem annak nagy nevü bölcsei nem birtak, mely
tulajdonság pedig a szellemi önállóságuk tudatára ébredt nemzeteknél
épen ugy mint az – ezen öntudatra emelkedett – egyes embereknél
rendkivüli fölénynyel ruházza fel birlalóit olyanok fölött, a kik ezen
(ily alakban már) lelki erővel nem birnak.[4]

Ha az elfogultságot – a többi közt az által is, hogy kiemelkedve saját
„én“ünk szük valójából, mindent lehetőleg neutralis szempontból
tekintünk és birálunk, – levetkezzük; ha ekkint nem csak lehetőségét
látjuk az igazság (Wahrheit) megismerésének,[5] de ezen igazságokat
voltaképen és akkint meg is ismerjük, hogy azok az értelem
meggyőződéseivé válnak: tehát minden ingatagságot kizárnak;

ha észjárásunk ezek szerint nem csak korlátlanul hatalmunkban tartható,
de egyszersmint az igazság, valóhüség, felismerése által vezéreltetve
olyan önállóságra emeli magát, mely törvényt és szabályt csak önnön
értelmének meggyőződése által alkot, s mások egyoldalúságainak,
sajátságainak utánzásától magát lehetőleg elvonja,

akkor valónak tarthatjuk hogy szellemi egyéniségünk szabadságába bele
helyezkedtünk, – és csak is akkor mondhatjuk méltán, miszerint: „tantae
molis erat se ipsam cognoscere mentem.“

A világhirü csillagász, ki a naprendszert felfedezte, minden üldözés és
kigúnyolás daczára állhatatosan megmaradt értelmének meggyőződése
mellett. Az önálló, magukat semmi külbefolyás által korlátozni nem hagyó
szellemek természete az, hogy ha egyszer egy felismert igazságnak valója
feltünt előttük, nem vesztik azt el többé szemük elől, sőt a practicus
eszélyesség azt azonnal felhasználja a gyakorlatban is. – Nagy Frigyes
midőn egy alkalommal II. József császárral több miniszter és tábornok
jelenlétében találkozott, igy szóllott egy miniszteréhez: „Ez a
fejedelem (t. i. II. József) igen szép s derék ember, – szeretném
mellszobrát birni; nagy dolgokat feszeget, nem szabad őt szem elől
tévesztenem, – csak egy hibája van, az t. i. hogy mindig a második
lépést teszi meg először.“[6]

A philosophiának ezen Hegel által megérlelt magva, ezen legfelsőbb
eszméje, mely önmagát tárgylagossá tette s igy önmagát megismerte, – az
egyedüli lélektani s logicai okfő, melyből szükségkép kellemanálni
minden ésszerű szellemi munkás- ságunknak, tevékenységeinknek; – s
viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az
értelem s a morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és
morál minden egyes momentuma. Ezen vivmány nélkül minden emberi
okoskodás, észjárás, bölcselkedés, csak szakgatott (fragmentarisch)
tapogatodzás, találomszerüség.

A morál dolgában pedig azon ember, aki jobbösztönének, vagy is lelke
sugallatának szavára hallgat s azt követi, nem hibázhat a morál ellen,
mert Isten szava az, mely e tekintetben szive dobbanásait vezérli, de
nem is lehet más, mivel hogy a természet, a világ lelke, emberi nemes
teremtményeibe csakis saját isteni szikrájának részecskéjét gyujtotta
egyéni életre. Igy értelmezhetjük tehát azt is, hogy az ember „Isten (t.
i. szellemi) képére van teremtve.“ Azonban ezen szikra oly kicsiny, hogy
amphibiumi, vagy is duplex (t. i. szellemi és anyagi,) életünknél fogva
ha a test árnyékába rejtjük azt, világítása nem állhat szolgálatunkra,
mig ellenben ha előtérbe állítjuk, nem csak saját énünk vezércsillaga
lehet, hanem messze ki elvilágít az, s fénye összefolyik a világ
lelkével.

Ha emberi életünk általános s benső természetének megbirálására s valóhü
felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek
egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének
csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más,
mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk,
értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán
felfogott.

Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát
minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a
jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét,
tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de
mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem
hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor
lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti
azokat;

a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i.
egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán
megismertük légyen, mely megismerés ekként az értelem meggyőződése
leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink,
gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt
teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem
ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.

A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá,
elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint
vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem,
irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt
fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a
nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan
örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban
áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a
való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva
tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi
tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett,
ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.

Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az
értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink
által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva
formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel
rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az
önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az
értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.

Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem
meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még
embernek nem adatott.

Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova
csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes,
életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –

Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint
az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor
bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek
viszonylatát az universumhoz.

A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy
is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember
csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az:
bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem
fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, –
önmagának mestere, ura és mindene leend.

Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni,
– s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira;
annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért
páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális
érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését
meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre
felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli
kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, –
szóval ezekre bizton számitni nem lehet.

Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az
erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe –
esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget,
horderőt, – még magának az élet elvesztésének sem – hogy annak
következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni
engedje.

Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink
függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi
szabadságunkat.

Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény –
rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak
magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s
a nagyság minden feltételét egyesitse magában.

A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi
bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely =
szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi
bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó
illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban:
„Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“

Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember
ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez
érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt
nichts.“

A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki
rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát.
De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a
tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test
beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is
szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat
benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős
vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség
a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva a nőkről szólló külön
fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –

A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is
abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, –
nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az
önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.

Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az
egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni
minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s
viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az
értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és
morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként
történik ez a gyakorlatban.

„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor
mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének
szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését,
hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek
legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony
eszközök vagyunk.

Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az
embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az
igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg,
melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá
tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a
helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott
„méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős
meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom
a sötétségben habozó törpe sereg közepette.

E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“
eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról
legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután
a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más
kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem
egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi
méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető
megtámadtatását feltételezi.

Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák
magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert
őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az
általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely
épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés
és rokonszenvnélküli.

Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem
vagyunk képesek kellően „méltányolni,“[7] s ha nem méltánylunk, nem
vagyunk igazságosak birálatainkban[8], – ha továbbá birálatunk nem
igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis
érzetünk s meggyőződésünk, honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“
kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság,
s. a. t.

Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy
ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk
egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb
önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti
jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk
képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s
tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.

  Mi könnyü törvényt irni pamlagon,
  Könnyü itélni a felületesnek, –
  És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
  Méltányolván minden redőzetét.“ –

(_Madách_.)

Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az
„értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot
követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat,
eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg
midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem
világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája).

Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével
kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint
helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok
gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát
önismeret és emberismeret kivántatik.

A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség
feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy
is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi
képességé a munka.

Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett
egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni,
áttekinteni s felfejteni.

Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a
tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek
pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.

Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik
szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk,
hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik
hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból
indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben,
differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy
a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy
van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél
álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem
kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.

„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben
nem csak embertársai, hanem önmagának jól felfogott érdeke ellen is
cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy
bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert
az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig
zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint
a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél
még nagyobbra is képes volna.

Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi
méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról
annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre
elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is
rövid volt.

A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs
oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete
szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos
és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.

A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan
képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet
tudnak színi.

Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét,
hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást
feltételezni.

Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak
ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.

Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki
hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak
cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról
bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen
annak politikai elvhűsége is, mert a moralitás és férfias jellem ellen
vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli,
hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség.
A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki
azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret
akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias
czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban
használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is
legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A
bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti,
holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt
társukért rajta vissza fogja torlani.

A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem
szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy
megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet
ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a
természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a
természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a
természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet
ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják
meg.

A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki
élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy
kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az
„ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán
látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s
önállóbb egyéni életet folytathat, mert az embernek egyéni
„önállósága“[9] szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát
nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a
világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.

„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt
fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer
benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és
odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki
erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig
tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.

A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát,
az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek
gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek
véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén
az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek
törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne
kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s
elbujva megöli magát.

Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása
támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere,
ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.

Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint határozott morális
nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a
becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes
magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die
sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu
erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein
beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“

A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét
kivántam bemutatni.

Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az
embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a
világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal
szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára
valóban érdemes.

A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult
másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben
van oly forrás, mely soha ki nem apad.

Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független,
elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a
már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott
szabad szellem, mely zsarnokságra[10] soha sem sülyedhet.

A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak
lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.

Az élet gyakorlata, az eligazodás, – annyi fény, homály, káprázat,
fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni
akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük:
szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a
szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett
szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a
felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; –
felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“
leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele
után vetkőzhetjük le.

A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes
sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy
súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség
közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván,
ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is
azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.

A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő
és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.

A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s
ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a
valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a
szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem
magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.

Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, –
nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig
ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem,
nem csak hogy oly kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem
szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a
hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt:
ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a
vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a
tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s
nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen
olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel,
mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen
igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek
például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor
méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E
tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.

A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős
legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját
vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan
s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat
várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –

A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette,
az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán
szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt
képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén
szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb
gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság,
vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át
lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak,
kik magukat azok fölibe tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket
orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen
kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár
bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését
a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t.
akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem
fizetésért.

A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van,
azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem:
ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit
mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s
tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s
közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje
megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának,
tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy
vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer
féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle
megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven
„hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem
ésszerűnek sem szükségesnek.

Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az
emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni
tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a
mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem
korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult,
magát szabaddá tett emberi szellemnek.

A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez rossz
szenvedélyhez[11] kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud
valóban igazságos és méltányos lenni.

Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma
talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe,
szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban
egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy
épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a
gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy
birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek
jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott
vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk
s keletük.

Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket:
micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben,
értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy
világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett
gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.

A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése
a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen
gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet
vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen
nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet
magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember
nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de ha érdekei úgy kivánják,
a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se
meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“

A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más
különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“,
elmondhatjuk Hallerrel:

  „Der Mensch mit seinen Mängeln
  Ist besser, als das Heer von willenlosen Engeln.“

A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy
félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy
a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ
értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az,
az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s
mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása
tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.

Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és
értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig
szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt
nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének
köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen
fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk
hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre
a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg
soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban
terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése
nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart,
s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti,
miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.

A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget
mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen
meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak
megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.

Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni
másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása
által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit
az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az
erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése
folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással,
áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen
munkálni.

A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább
az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban,
ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott
csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan
követelés lép fel,[12] de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a
mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának,
jellemének.

Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne
engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak
engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei miatt, az nem önálló
szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint
a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember
mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.

A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi,
hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs
arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.

Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal
birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen
emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak,
szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a
spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni
alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező
gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e
mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell
utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik
némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert
gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen
emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire
könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások
alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az
eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét
kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is
tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek
soraiban keresendő.

A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak
róla az emberek; a ki elég okos, az nem hizeleg; a ki elég becsületes,
jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A
ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság
szokott lenni.

Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben
műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső
szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig,
de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“

Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán
csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett
alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső,
úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem
birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.

Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek
az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is[13])
tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a
határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű
embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt
tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.

Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor
abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.

A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével
(e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép,
nemes lelki tulajdonok egy részét, melyek keblének világát képezik.
Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt
eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és
tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt
kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)

Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek
is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet[14] mind a mellett
a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember
szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel
egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert
jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.

Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert
a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden
egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t.
helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás
tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva,
nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják
azokat.)

Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet
olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és
jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely
állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád
az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik,
helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje
gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta,
jelleme és önállósága tehát ingadozó.

Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes
társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem
hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert
tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé
becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, –
holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség
általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a
társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a
természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s
értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol
király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása
idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát
gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá
igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.

„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv-
és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes
lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s
csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély,
sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből
a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen
embert ismerem, bizom benne.

A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem
konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja,
céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését,
változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak
erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint
a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel
rossz; ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és
akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások
érdemeit elismeri;[15] melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak
lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál
bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. –
Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor,
de elég hibásan jellemnek mondjuk.

A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és
nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat
számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál,
kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve
tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél
többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet
a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek
nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül,
kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához,
arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.

Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben
az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a
tévedés.“ (eddig Rónay.)

Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni
kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak,
inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a
nagy tömeg által.

Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és
emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki
erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem,
itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi
összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének
mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen
kisugároznak.

A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt
ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a
valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem
magából a benső érdemekből fejlik ki.

A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros
követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az
észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az
emberi méltóságot.

Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és
tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő,
melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a
jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.

Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható
értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s
meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is
az emberiség ábrázatja.

Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési
rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása szintén azon
főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen
meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának
alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját
irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon
körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.

A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából
fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak
kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás,
felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott
értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü
fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a
lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.

A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk
röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk
érzetét.

„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des
Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und
erschrickt.“

A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és
az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az
ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon
korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.

Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen
találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott
tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már
feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem
emelkedettségét csak a végzet által esetleg adott körülmények adják és
fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju
nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s
átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete
eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező
jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az
alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot
és szellemi emelkedettséget.

Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek
kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki
tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és
önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség,
merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv
nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is
érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett
egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját
úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.

A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk
egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot
kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy
fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“[16]

A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak
azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül
gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni
képesítvék.

Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom
érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat,
hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.[17]

A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját
keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak
kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre
kevesen ügyelnek.

Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy
tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben
méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s
alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan
állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal
tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert
az nem akarja magát lealjasítani.

Az életgyakorlatában az erős nagy lelkek, az emelkedett jellemek is
bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is
megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi
félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy,
mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű
elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása,
külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély
ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene
kifejteni, akkor legparányibb.

Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett
magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb,
– miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is,
– ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de
oda vezet.

A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret
és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a
ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége
lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind
ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor
már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott
alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a
hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos
kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen
felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon
finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak
esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése
ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által
is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat)
akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.

Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy
is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak-
természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását
azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság
kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában
oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az
ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s
ágaikban egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek
feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a
harmonikus észjárás terhéül tekintem.

A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és
alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék
tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a
multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.[18]

Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a
szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s
észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk,
hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi
vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok
siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a
képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint
az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t.
i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak
ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott
tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.

Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának
felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a
végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.

Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond Madách, midőn igy
szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja
lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy
az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek
magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények
localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb
értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból,
vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a
szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.[19]

Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni
végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet
egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az
ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett
magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog
felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az
egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem
lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába
eljutand.

Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit
egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága,
hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot;
midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer,
vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával
vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz,
uralg a természeten, – e változó stádiumok és változó képesség szülte
eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s
gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az
ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne
rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes
világosságban átláthatná, átismerhetné.

Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált
észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését
szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is
localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg
behatóan szert tenni.

A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül
átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók
ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati
delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek
felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező
rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus
rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség
és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére
elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek
tarthatandjuk.

Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; –
igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi
tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit
összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e
munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának,
észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre
vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam,
csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni.

A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és
véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek
határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett,
– s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének,
észjárásának, képességének s. a. t.

Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan
tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot,
(melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)

A =vérmes= (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel
itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek,
melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése
gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak
felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan
kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü,
azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s
gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s
divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan,
magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a
körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes
szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje
alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni,
tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig
jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát,
– mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli,
de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti,
saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, ennek
mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit,
neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de
soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak
kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak
nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek
rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de
rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló
akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el
aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg
fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve
hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő
véralkatának rabságában szenved,

Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által
sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget,
gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, –
sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt
végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.

Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és
gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok
oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre,
de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az
időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott
vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki
minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki
tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre
mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége
gyakran pótolja a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az,
azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár
milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a
hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy
kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres
szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének
igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez,
jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig
sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket
természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban
korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal
uszik.

A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott
állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik
barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s
élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja
van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a
könnyelmü emberben bizodalma.

R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása
kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem
feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen
szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ
itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert
egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús
gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő
szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző,
pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok;
elv és czél, hatás és önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd
gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora
szolgáinak, miként szeszélye hozza.

Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a
férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik,
leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe
borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem
zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet
piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva
intenek végbúcsút unokáiknak.“

A vérmes vér alkat ellentéte a =méla= (melancholicus) ha ezen véralkat
tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag,
csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb
hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal
vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de
kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint
külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak
lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű,
arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek
(marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig
nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme
fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig
saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása,
taghordozása lassú, mondhatni kissé lomha. Egész élete örömtelen, de
olykor, ha kedve szerinti jó ismerősök közé jut, vigkedélyű, élczes is
tud lenni. Életelveiben határozott, nem ritkán szigorú életelveket
követ, de önmaga és mások iránti bizalmatlansága és túlzó követelése
nyomán nem igen méltányos és kevéssé emberszerető. Mig valamiben
megállapodásra jut, addig sokat gondolkozik, tépelődik, mondhatni
kínlódik; megállapítván feltételeit, s elveit, ezektől senki kedvéért
sem tágít. Mindenben nehézséget lát és sokszor kiállhatatlan.
Legkiállhatatlanabbak legscrupulosusabbak azonban azok, kiknek véralkata
a melancholico-phlegmaticus vegyületből áll. Ezen véralkat emberei
között találjuk fel a legvastagabb, legsötétebb elfogultságot. A méla
szive nem igen érzékeny s önálló nemes tettek műhelyévé ritkán válik,
sőt ellenkezőleg, túlzó követelése, igényei miatt gyakran csalódván,
mogorva visszavonultságában jég hideg, kőkemény szive az ember
gyülölésre leszen hajlandó.

A véres és méla véralkatú ember nem igen bizik önmagában, azért mástól
rendszerint illetéktelenül sokat vár, ugyanazért az ilyen embereket
legkönnyebb eszközül felhasználni.

A méla (melancholicus) véralkatról Rónay igy ir: „Érzelmi és szellemi
tehetségeit munkára csak erős ingerek serkenthetik. Elméje nem fogékony,
csak ismétlés vagy rendkivüli élénk benyomás hat reá; de hű, s évek
hosszú során sem feledi az egykori benyomásokat, kivált ha azok
önszeretetével kapcsolatosak; innét ered bosszuállása. (Szerintem a
melancholicus bármily szivtelen legyen, bosszuálló nem szokott, nem tud
lenni.) Képzelete élénk s közönségesen zsarnoki önkényt gyakorol az
értelem felett; ez oka, hogy agyrémeit valóknak hiszi. Értelme habozó,
itélete lassú, esze mély; ismereteit, itéleteit s következtetéseit
ovatosan rendezgeti; ismeretei korlátoltak, ő maga fontolva haladó.
Tudománya rendszeresebb, alaposabb mint a vérmesé; nem találékony ugyan,
csak tört utakon szeret járni, de a figyelmeztetést fontolóra veszi, a
más által kitaláltakat tökélyre viszi.

Az élet küzdelmeiben ritkán lép fel, (mert önálló szereplésre nem érzi
magát eléggé határozottnak,) de a hol fellép, ott annál szilárdabb és
alaposabb működése. (Egyébkint türelmesen fürkésző száraz tudománya nem
melegíti fel a szivet, nem hat vonzólag környezőire, mert az nem hordja
szárnyain a viruló élet himporát s igy ezen véralkat emberi például mint
tanárok igen kétes sikerü szolgálatot tesznek.

A méla nem vesz fel kölcsönt, de nem is ad, s ez bizalmatlanságának
természetes következménye. A divat, komoly szemében kábaság, melynek
ingatag-szabályait szerinte, szeszély, kaczérság vagy alacsony pénzszomj
szüli, mindig a józan ész rovására.

Társalgása kellemetlen (untató és semmit mondó) mig a vérmes sima
udvariassággal körüllengi a kört, addig a méla kizárólag kedveltjének
hódol, de soha sem bókol (és nagyon ritkán élccel, mert a méla és a
nyálkás, phlegmaticus, lassú észjárással bir, a méla azon fölül az
eszmékbeni gyors megállapodás hiányában is szenvedvén, alig képes az
élczelésre) mogorva különczködése, udvariatlansága és önzése mindenkit
visszatart tőle: a világ becsüli sőt szereti szilárd jellemét, mely
akarva ritkán sülyed a vétek vagy kihágás hínárjába, de gúnyolja önzését
és kaczagja önfejüségét.

Vallásban ábrándozó s mély okoskodásai daczára néha a legsetétebb
előitéletek rabja.

Mint iró mély, alapos, irálya feszes, szabatossága erőltetett.
Következetessége és hideg okoskodása miatt néha untató, a nyilvánosság
mezején mint iró ritkán lép fel; mert nem bizik tehetségeiben és rettegi
a birálatot, kevésbé kedvező birálat képes őt örökre elnémitani.

A mélának az élet göröngyös utain ritkán virit a boldogság, – legkevésbé
pedig a tanitói pályán. Az ifju tüz fellobbanása sérti, a vidor kedv
kitörése terhére van, s a legcsekélyebb kihágásnál haragra gyúl. A bünt
és erkölcsöt túlbecsüli azért ha büntet, kegyetlen, ha jutalmaz,
oktalan; itt a gyermeket szerfeletti dicséreteivel elbizottá teszi,
amott megszégyenités által, mi szerinte a legjobb orvosló szer, a
becsület érzeményeit fojtja el szivében. Tanitványai rettegik, nem
szeretik. Ilyen a méla, a tanitói pályán fellép hatás nélkül, küzd siker
nélkül; a tudományok magvait sürögve hintegeti, de gyümölcseit meg nem
érleli.

Ha gazdag: fösvény; mert senki iránt nincs bizalommal, a mindenható pénz
leghivebb barátja az életben, ez mindene. Ha szegény: munkátlan,
csüggeteg s igy nyomorai sulyát mind inkább nagyitja, hamar kétségbe
esik. Mint úr zsarnok, mint szolga álnok; amaz bérét csonkitja
szolgájának, ez javait urának.

A méla ha parancsnok, féltékenyen őrködik jogai felett; czélja anyagi
jólét, melynek a szellemit, sőt még a fényt és dicsőséget is alárendeli.

Az élet első felvirultában, kivált a nőnemnél e nedvalkat ritkán
túlnyomó, – s hahogy mutatkoznék is, testi bajok, vagy kora érettség
következménye, ennek sorsa kora enyészet szokott lenni.

A férj udvariatlan, féltékeny, – s minél gyöngédtelenebb s erénye minél
ingatagabb, annál több figyelmet s benső szerelmet követel.

A nő rendtartó, hü, és mégis féltékeny; férjén, gyermekein szenvedéllyel
csügg, érzékeny szivét, kicsiny hitüségét szünet nélküli aggály és
balsejtelmek gyötrik; ábrándjai, előitéletei; babonái ellen sikeretlen
harczolsz, szavaid a pusztában elhangzanak.

A méla az élet alkonyán csüggeteg, mogorva: az élet terhére van s ő
terhe a körüle viritó életnek.

Az =epést= (cholericus) forrongó meleg vére gyors és erélyes
tevékenységre serkenti. Testalkata többnyire csontos, erős; izmai
feszültek, küzdésre teremtvék; arcza marquirozott, kiálló csontokkal s
több kevesebb barnaság jellegzi; járása, taghordozása feszes és heves,
azonban nem csak mások; de önmaga iránt is illedelmes; s ez hevét
némileg mérsékli, – szemei tüzesek s átható tekintetüek, olykor a
kellemetlen érzésig, mert ezen vasvilla hegyességű a veséket is
átpillantani akaró tekintet, környező és illető embertársát zavarba is
ejti olykor, s azoknál olyan – a magneticus rapport avagy magiai hatás
által villanyszerűleg átfutó – kellemetlen érzést kelt, hogy ez
ösztönszerűleg kerüli amannak társaságát és tekintetét, mert érzi
amannak fölényét és sejti annak uralmi vágyát, – amellett pedig annak
fürkésző éles látása elől netalán létező gyengéit elrejtve kivánja
tartani. – Többnyire domború, széles mell, bátor vagy épen daczos
magatartás, finom hallás és látás jellegzi; egyébkint benne nem csak őt
érzéke s idegei, de állati, és az ember szellemi ösztöne is jól ki van
fejlődve.

Ezen alaptehetségek birtokában lévén, különös hivatással és képességgel
bir a dolgok lényegét, sulypontját rögtön észrevenni s azokat conbinálva
rögtön fel is használni. Ezen alaptehetségek birtokában lévén: észjárása
eleven, gyors; ő maga erélyes tevékeny, de tevékenységében nem igen
kitartó, mert ő – érezvén tehetségeinek fensőbbségét, – inkább mint
parancsnok mással kivánja a kivitel részleteit eszközöltetni; – az
eszmét és a kivitel útját, módozatait már előbb ő maga megállapitván.
Testi tökélyt és lelki erőt, erélyt érezvén magában, saját felfogását,
véleményét tartja a legjobbnak, s ellenmondást nem igen tűr. – Olykor
hanyag (s többnyire kényelem szerető, vagy egészen a confort embere) de
ha a szükség vagy a körülmények szoritják, űzik: rendkivül munkás is tud
lenni. Előtte nincs lehetetlenség és tekintély, mert ő tud önálló,
munkás és okos lenni. Az epés némi tekintetben olyan mint az oroszlán, –
egymaga is merészel megindulni avvagy csatázni a legjáratlanabb sivatag
vadonban, út- és nyom nélkül: mert ő testileg és lelkileg erős,
ennélfogva önálló s mint ilyen alkalmilag engesztelhetlen, fékezhetlen,
rettentő zsarnok, avvagy nagylelkü és háladatos is tud lenni. – Az ész
uralma nála leginkább csak addig tart, mig vére fel nem pezsdül – mi
nála könnyen megtörténik – azontul indulat és szenvedély vakon és
tartózkodás nélkül magával ragadják; azonban ha a műveltség, férfikor,
érettség és tudományosság stádiumába léphet, s ha tehát nála a korlátlan
tűz nemes hévre, a vad erőbajnoki szilárdságra, a zsarnoki erély nagy
lelküségre tisztul és emelkedik: akkor az, egyikévé szokott válni a
renditlenül igazságos, szellemi tisztán látással biró, széles és mély
combinátiójú tökéletes embereknek.

Az epés szive igen érzékeny, kérésre, könyörgésre könnyen hajlik, s ha
azt visszautasitja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja meg tenni
s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesitette;
parancsnak hódolni nem tud. Egyébkint nemes czélú áldozatra mindenkor
kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptü gondolkozása fösvénynyé lenni
sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként
az angol főurak, úr lenni; ha szegény, sokat tud tűrni és munkás.
Hirtelen felfortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonnal
megsemmisitésére tör ellenfelének, még az élettelen tárgyaknak is; – de
szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességét, még duzzog
magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magát
megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene,
gyakran visszatartja. Ha megbántója bár mennyire megsértette, de öt
megkérleli, szivből megbocsát; azonban ha hiuságát sértette, vagy
tehetségeit vonta kérdés alá, akkor nem gyülölve ugyan s nem igen
gondolva vissza torlásra, de szivének mélyében mindig visszaemlékezve
kisebbitőjére, azt holtig sem feledi. – A ki felsőbbségét elismeri s
vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész; felinduló
hevességének pillanatát kivéve, – bár tehetné – soha nem küzd egyenetlen
fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Élczes, elannyira, hogy
mindig szokott magának valakit czéltáblául kiszemelni, gyermekekkel és
felnőtekkel egyaránt ingerkedő.

Az epés a nyilvános közdolgokkal örömest foglalkozik, mert e téren
széles és mély combinatiójú tehetségének kitüntetésére tág mező
kinálkozik. A formalitásokat, külső illemet s némi ceremoniákat jól
tűri, mert ő maga is szereti a fényt, pompát, udvarias és feszes: a
rendesség kedvelője, de nem pedans; szóvitában csalhatatlannak hiszi
magát s azért ellenmondást nem tür és igy kiálhatatlanná teszi magát.
Való ugyan hogy állitásai többnyire igazak, mert átlátó világos
itélettel bir, de a modor és követelés, melylyel azt előadja,
igazságából sokat levonnak, mert a közönséges emberek nem tudván élesen
megkülönböztetni s mélyen hatólag birálni: még ha kölcsön adott pénzét
követelné is valaki, de azt a törvényes formák megtartása nélkül
önkényt, karhatalommal tenné: igaztalansággal méltán vádoltatnék.
Képzelődése heves s szüntelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen
túlszárnyalja. Ha az e fajta egyének szellemi tisztán látására például
ifjuságukban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, avvagy talán
ehez még szilaj erélyük képzelt hősiessége is vakitólag hatott volna,
akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság circulus vitiosusába esve
a tanulmányoktól egész éltükön át elidegenednek, nem haladnak, s így
rendszerint helyi zsarnok szellemekké (Localgeister) válnak. Ezek a
társadalom kulláncsai, melyeket az magáról lerázni alig bir.

Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire
szerencsés; a kivitel nem aggasztja, mert testi és szellemi
tehetségeiben bizik. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkivüli
tehetségeinek csak a rendkivüli felel meg. Az epés az ő átérzett
terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben és erényeiben, emelkedésében és
bukásában egyiránt nagyszerű.

A telivér epés a buvárkodó tudós szerepét ritkán veszi át, mert ő inkább
a gyakorlati életben akar szerepelni, hol éles és gyors átpillantása és
ügyes felhasználása a helyzeteknek adja a szerencsét, ugyanazért
rendesen olyan pályát választ magának, mely független természetét
legkevésbé látszik korlátolni.

Rónay J. azt mondja az epésről, hogy az nem a zajos társas élet embere,
hogy elbizottsága, büszkesége, mely állitásait soha vissza nem vonja, és
hajthatatlan jelleme türhetlenné teszik; szép tehetségei, melyeket csak
felsőbbsége kivivására használ, egyiránt hóditnak és sértenek. Ha az
egész társaságot nem képes hatalmába kerítni, fog mindenesetre egyet
kiszemelni, kit gúnyai, csípős szavai, és kicsinlő észrevételei czéljául
tüz ki. Szóvitában csalhatatlannak hivén magát, kiállhatatlan.
Ellenmondást nem tür, ellenét a legérzékenyebb oldalán sérti s ha
okokkal győzni nem képes a leggorombább személyességre szokott vetemedni
(de ez utóbbi térre csak a müveletlen, durva lelkületű, ha bár tanult
epés ember szokott csak lépni.) Ez oka hogy állitásaiban igaza lehet, de
nem kifejezéseinek modorában avvagy szavaiban, mert azok sértők. Vele a
szóvitában ingerkedve játszani mindig merész vállalat. Utánzásnak nem
barátja, apróságokkal bibelődni nem szeret, gyöngéit gondosan leplezi,
bár más tekintetekben nyilt szokott lenni.

Vallásban szigorú, szertartásaihoz ragaszkodik, még akkor ha
meggyőződése ingatag. Az epés nem büszke vallástalanságára mint a
vérmes, sem vallásosságára mint a nyálkás. Irmodora alapos, dagályos,
szavai és mondatai válogatottak. A feszes modor, valamint testi
magatartásában általán véve, úgy irásaiban is feltünő.

Mint tanitó szigorú, de egyébkint is az élet gyakorlatában, és rendtartó
szokott lenni. Tekintélyét meg ne sértsd, mert idétlen hevességében
avvagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik.

Hivatalban rendes, uralgó, véleményét csalhatlannak hiszi s épen ezért
társait tanácsaival szünetlen elhalmozza, azokat is, kik felette
állanak. Mint biró megvesztegethetlen s az igazság kiszolgáltatásában
rendítlen. Mint alattvaló nyughatatlan, hasonló az elfojtott lánghoz,
mely rést keres a kitörésre. Ilyen természetü levén a teli vér epés,
igen természetes, hogy két epés együtt ritkán tud szorosra füzött tartós
barátságban élni. Ha egy ország (lásd spanyolországot) többnyire epés
véralkatú lakossággal bir, ott a háborgás, pártütés, csatározás, véres
bosszú napi renden van.

Az epés jó apa, gyermekeit szereti, de el nem kényezteti, bünteti, de
szivtelenül meg nem veti.

A nő önmagát jobban szereti mint férjét s gyermekeit. Nem szokott
dicsérni, de annál inkább szeret dicsértetni, ha szép, szépségét, ha
rút, szenvedélyeit használja hóditási fegyverül, mert neki hodítni,
győzni kell minden áron, minden úton. – Férjét nem félti, de igen
önszépségét és tekintélyét. Háza küszöbén túl álarczot ölt, szende,
gyöngéd, kegyes, – de családja körében mérges növény, melynek lehellete
a házi élet öröm virágait leperzseli.

És midőn az epésnek fején a leélt idők hamvai mutatkoznak, visszavonul
mint a vihar, mely kitombolta magát, – s minél zajgóbb, követelőbb volt
a világban, annál csendesebb és igénytelenebb a magányban.“

Egyébkint ezen véralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb életet élvén,
lelküknek különben meglevő derültsége mellett, gyakori és nagy adag
lelki gyötrelem, kin is szokott osztály részül jutni, – mivel önálló,
bátor, olykor kihivó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal
fenyiteni, vagy az embereket fegyelmezni kivánó – magatartása mások
jogkörét, vagy legalább azok gyengeségének érzetét vagy hiuságukat és
erkölcsi fogyatkozásaikat érintve, törekvéseik czélját csorbitani,
akadályozni látszatik, – s igy önmaga ellenébe embertársait s főleg az
erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy
legalább parallyzálásra zuditja fel.

A =nyálkás= (flegmaticus) véralkat a legszerencsésebbek közé tartozik,
mert vére kevésbé meleg s lassú keringésű levén, reá a külvilág és az
emberek gyarlóságai és roszlelküségei nem igen érzékeny benyomást
tesznek. Rendszerint inkább szőke mint barna, szeme homályos, nem ritkán
savó szinű, bágyadt tekintetű, arcza kifejezés nélküli komoly, hallgatag
és szabályos. Magatartása egészben véve olyan – mint a lassú folyamé. Ő
senkit sem geniroz, de őt sem genirozza senki és semmi. Lassúsága
ismeretes, valamint udvariasságának hiánya is, taghordozása nehézkes,
lomha, kissé merev, és nyugalmas. Ő nem a társaság embere, mert ott
rendszerint szótlan, szenvedőleges magatartású szokott lenni, –
egyébkint pedig a társadalom szokásai, etiquettje terhére van s ő
mosolyogja magában az emberek hiúságát, aprólékos ügyes bajoskodásait.
Szivérzeményei fejletlenek, tompák, – ő maga csak az észhez szokott
szóllani, a szivhez soha; – öt érzéke is csak középszerűen van
kifejlődve, azért őt külsőleg és aránylag érzéketlennek tapasztaljuk. –
Nem egy könnyen hevül fel, mire jellemző példa egy németországi úrnak
történt utazási esete kocsisával, t. i. utközben rablók által
megtámadtatva először a kocsis kapott kemény ütlegeket, azután ura,
miközben a kocsis földön hevertében egy darabig csak nézte a nem épen
divina comoediát, egyszerre azonban csak neki fohászkodik a kocsis és
lesujt egypárt a rablók közül, mire a többiek elfutottak. Ekkor a kocsis
ura által kérdeztetve miért hogy kezdetben mindjárt nem riasztotta el a
rablókat? – ilyen választ adott: Joa i mus hold erst warm werden!

A nyálkás sokat tud türni, mindenesetre többet mint más véralkatú, de
azért fel ne boszantsd, mert bosszúja iszonyú, szivtelen, sőt
embertelen.

Hideg vére az egy helyben maradást kedveli, azért kényelem és nyugalom
szerető, – gond – és mindenesetre aggodalom nélkül óhajt élni. Önmagát s
különösen nyugalmát egész a szivtelen és igazolatlan önzésig szereti,
szükségből szorgalmatos is tud lenni. Ezen véralkatúak, hacsak szerét
tehetik, biztositott, állandó, hanem is valami zsiros hivatalba
törekszenek jutni, s nem annyira a papi mint a tanitói székbe avagy
számhivatalokba vágyódnak. – Ők nem ujitók s nekik az idő nem pénz. –
Eszélyesek mint a kigyó, a jó alkalmat kilesik s csak akkor
cselekszenek, ha a körülmények egészen kedvezők, mit tehát rendszerint
jó siker szokott követni; nekik semmi sem sietős, ők ugy gondolják hogy
majd megjön minden magától, – körülbelül ugy gondolkoznak mint a nilusi
tartományok fejedelmi tanácsa, mely a Nilusnak hajókázható folyammá
leendő a szabályozási kérelemre azt felelte, hogy ha isten a Nilust
hajókázható folyammá akarja vala tenni, már kezdetben úgy alkotta volna
azt.

A világ kicsinykedésével, hiúságával, haladása avvagy hátrálásával nem
törődik, ő önmagában visszavonulva akar élni s önmagával meg is
elégszik, azért benső barátja ritkán van.

A nyilvános közdolgokkal bibelődni nem hajlandó, de ha vállalkozik,
eljárása sikeres szokott lenni.

Elméje nem fogékony, de hű; tudománya leginkább citatiókból áll, mert a
betanultat nem egy könnyen felejti, mindig alapos akarván lenni
előadását rendesen Ádámon és Éván kezdi, és a végtelenbe nyujtja;
különben egy oldalú s megrögzött eszméi vannak. – A flegmaticusról elég
hibásan azt tartják némelyek, hogy talentuma a philosophiai eszmékre
fogékony; azonban ez téves nézet, mert ő elégli a külső okokat s
rendszerint nem szokott az eszmék mélyére hatolni. Hallgatagnak,
nyugodtnak, türelmesnek avvagy bölcsnek lenni: nem mindegy. A ki az
értelem meggyőződése fonalán elv- és jellemszilárdságra jutott s igy
önmagát szellemileg naggyá, lelkületét erőssé, edzetté tette, csak az
lehet bölcs, – ellenben kinél a véralkat flegmája az értelem, mély
meggyőződése nélkül adja a lélek nyugodtságát, a türelmet s. a t. az,
csak külsőleg olyan mint a bölcs, de értelme, jellemiránya homályos,
szivderűje tompa, szivnemessége kiképezetlen.

Ügyetlen, untató a társalgásban, noha ő szótlanul is jól érzi magát
baráti körében. Jó családfő s különösen kegyes apa; vallásában a
vakbuzgóságra hajlandó. Jó bogarász, fűvész és régész; hatástalan
szónok. Egész tudománya inkább elméleti s az úgynevezett
életphilosophiából vagy is az élet gyakorlati ügyességéből neki csak
kicsiny részecske jutott. Hivatalában rendes, a fegyelmet, gépiességet
és burocratismust jól tűri: felsőbbségének vakon engedelmes, de mint
főnök hiányosan tölti be tisztét. Inkább szeret kormányoztatni mint
kormányozni.

Birói hivatalra épen nem való, még csak békebiráskodásra sem, mivel igen
felületes s hajlandó mind a két félnek igazat adni, sőt ha neje által
ezért intetik, ennek is igazat ad.

Rónay az ifjut daczosnak, önfejűnek, a lányt csendesnek, visszavonultnak
s minden háziassága mellett rendetlennek mondja, úgy szintén azt
állitja, hogy mint férjezett nő szenvedélyes, kegyetlen s ritka
ügyességgel tanárkodik a rágalom iskolájában.

Megöregedvén a nyálkás véralkatú, gyermekiesen könnyelmű lesz.

A vérmes és méla kislelkűségre, kétségbeesésre bir hajlandósággal, mig
az epés és nyálkás, erős, szivos lelkületű.

A méla (melancholicus) és a nyálkás (flegmaticus) rendszerint több
hajlandósággal bir a fösvénységre mint a vérmes (sanguinicus) avvagy az
epés, (cholericus) mivel amazok inkább a külvilágra forditják
figyelmüket, mig az utóbbiak inkább ujitók, találékonyak s a szellem és
lélek belsejébe reflektálnak.

Véralkat vegyülék nem csak lehető, de sőt száz és ezerféle árnyalatban
olykor mind a négy véralkat vegyitve található; azonban kiválólag uralgó
rendszerint csak egy szokott lenni.

A lassú felfogásu (flegmaticus) emberek közt is nem ritkán successive
biztos és alapos felfogást tapasztalhatunk valamint ellenkezőleg könnyü
és gyors (nem ritkán kapkodó) felfogásuak sem mindenkor alapos és
genialis belátással birnak; azonban humoristikus elmeéllel (Vitz) csak a
gyors észjárással birók vannak felruházva.

A politicailag szabad elvű emberek közt sokkal több elmeélell (Vitz)
biró ember van mint a conservativ elvüek közt, mert azok a mint
észjárásaikban sajátságos könnyüséget, szabadságot birnak, ezen
sajátságaikat az élet minden viszonylataiba átvinni mintegy ösztönözve
érzik magukat. – Kérdés marad azonban, hogy valljon szintoly alaposak-e
mint a milyen élczesek?

A természetes tiszta észnek (telentum) ha az, az elmeéllel birók közül
való (ezeknél a testi öt érzék és az általános szellemi érzékiség:
Vitalsinn, sensorium commune, rendszerint igen jól kifejlődvék) a többi
közt azon előnye is van a hét köznapi ész felett, hogy szellemi
érzékével a helyeset az igazságot mielőtt annak alapokait jól magyarázni
tudná: megsejditi észreveszi. Ezek rendszerint sensitiv-alkatásuak,
bármilyen külsővel birjanak más különben.

A testnek és léleknek kifejlődött, avvagy csak mulatkozó tulajdonságai
az alaprajz szerint fejlődnek ki, mert képtelenség volna feltenni, hogy
attól el is térhetnének.

„Terem az ember mint a suba gallér.“ Ezen közmondást én úgy értelmezem,
hogy valamint a szegfűvirág gyenge zöldségéből nem fejlődhet egyébb
virág, mint épen szegfűvirág- és mag – bármily keverékü földet vagy
trágyát adjunk is termő talajának, – úgy a gyermeknek kifejlendő jellege
és jelleme véralkatától, vérkeverékétől függ, de csak jellege és
jellemémének alapjára nézve, úgy hogy ezekből bármely körülmények között
és bármily mesterkélt készakarattal sem lehet egészen kiforgatni. Igy
például egy sanguinicus szőke gyermekből soha sem lehet olyan teljesen
önálló, akarat erélylyel biró kemény „jellemet“ fejleszteni, mint egy
hasonló észbeli tehetségű s hasonló körülmények között növekedett barna
cholericus, vagy bármely szinű flegmaticus gyermekből. Azonkivül a
cholericusok mindig több hajlammal fognak birni az uralkodásra, –
mivelhogy a természet adományozta fensőbbségüket érzik, – mint például a
sanguinicus szőke. Továbbá például a vérmes ügyvéd vagy orvos minden
bajt csak úgy könnyü szerrel megorvosolhatónak véleményez, mig például a
cholericus orvos vagy ügyvéd ösztönszerűleg drasticus curát szeret
aplicálni; – s igy tovább.

A gyermek temperamentumának minősége tehát olyan alap, melyet az egészen
soha sem vetközhet le – bár mit mondjanak is ez ellen a puritán
philantropok s melyből ered kezdetleg azon berzerő és irányzat, melyet
ösztönszerűségnek, alaptehetségnek nevezünk, – később pedig a jelleg és
jellem.

Midőn Rónay J. „Jellemisme“ czímű munkájának századik lapján azt mondja,
hogy: „a magyar kérkedő elbizottságának kell tulajdonitani, hogy
vélemény harczaiban sokkal kitartóbb mint egyébbkint vérmes
természetétől várnók,“ – tán nem vette kellő figyelembe, miszerint a
magyar szerepelő státus férfiak és népvezérek, mint minden országban,
úgy itt is legtöbbnyire az epés vagy flegmaticus véralkatuak közül
válnak ki, – s hogy ezen véralkatnak megfelelő állhatatosság, erély és
kitartás a természete.

A vérmes és méla véralkat rendszerint nincs hivatva állandó, nyomatékos
és befolyásos szereplésre, azonban nincs szabály kivétel nélkül.

Az emberek legnagyobb részének igényei és birálatai embertársuk irányába
jogosulatlanok, igaztalanok. Igy nem ritkán jogosulatlan érzékenykedést
és igényeket látunk feltünni, midőn például a szülék gyermekeik
sajátságai (vagy épen maznaságai) következtében azt kivánják a tanitótól
hogy az, egészben és egyenkint is alkalmazkodjék gyermekeik
sajátságaihoz, meg nem gondolva, hogy ha a tanitó máskülönben humánus és
felvilágosodott ember, az, a gyermekeket csak általános szabályok, t. i,
az észszerűség és a társadalmilag jónak itélt egyöntetűség értelmében
képezheti, s igy a gyermekek sajátságait nem legyezheti, sőt inkább ezen
sajátságokból azokat kivetkőztetni van hivatva, mert elvégre is
megdönthetlen igazság az, hogy minél müveltebb az ember, annál kevésbé
nyilatkoznak benne kicsinykedő sajátszerűségek; épen igy át kell olvadni
az úgy nevezett temperamentumok élének az ember önállóságába, magát
szabaddá tett szellemébe, a társadalmi egyöntetűségbe (melyet a tanitó
mindig mint absolute legjobbat igyekszik alakítani) ha csak jogosulatlan
kiváltságokat nem akarunk magunknak vindicálni embertársaink rovására.
Való, hogy az ember saját véralkatának uralma alól csak az önképzés
útján elsajátított magas értelmi fejlettség nyomán szabadul fel, midőn
egyedül az értelem veszi át az uralmat, – de ha erre már a tanár által
is ideje korán figyelmeztetik, ezért az csak köszönetet érdemel.
Leszállani a gyermek értelméhez méltányolni annak sajátságait,
véralkatát: egészen más, – mint annak fogyatkozásait legyezni,
ferdeségeit nem egyengetni, az egységet, a harmóniát a gyermek
sajátságai miatt szem elől téveszteni.

Az igazvaló megismerésének, az önismeret és emberismeret megszerzésének
nyomán magas értelmi fejlettségre jutott egyének száma igen kicsiny, még
a müvelt osztálybeliek között is, ugyanazért jóformán általános
igazságot mond Rónay J. midőn állítja, hogy „a benyomások élénk
felfogása, a visszahatás erőssége és tartóssága, az embernek érzeményei
és indulatai, ösztönei és szenvedélyei, szóval lelkülete, jelleme, ha
nem is épen egyedül, de nagyobb részben a vérmérsékétől, a nedvek minő
és mennyiségétől, gyors vagy halk folyásától és ingerlékenységétől vegy-
és nedvalkatától függ;“ mert „nehéz természeti hajlamainkat leküzdeni,
és szabályozni, nehéz a vérmes könnyelműségét fékezni, a méla borúit
eloszlatni, az epés hevét mérsékelni s a nyálkást nyugalmából
felriasztani; de nem lehetlen.“

Azon lélektanárok logicáját, észjárását nem értem, a kik azt állítják,
hogy az embernek lelki állapotjában ellenmondások is vannak; – mert a
homály még nem ellenmondás, de a változó helyzet és körülmények szülte
változékony tünemények sem azok, – és a látszat nem mindig a való. De
hogyan is lehetne feltenni a teremtő bölcsességéről, hogy az, az ember
lelkébe harmoniátlanságot ültetett volna?!

* * *

Az igazság megismerése általános értelemben, vagy is az embernek
szellemi tisztán látása mint ragyogó nap teljes pompájában világítja meg
a tárgyakat, eszméket, életre ébreszti s jótékony melegével növeli
fogalmainkat a moralitás becséről; ennek segélyével tanuljuk átérteni a
harmoniát, mely az ember létezésében s a világ egyetemben egy iránt
nyilatkozik; a szellemi világosság sugárai, napmelege, szeretetet,
rokonszenvet lehelnek belénk.

Az életnek van heve, (ifjúság) termékeny ideje, (férfikor) árnyéka
(öregség) és csendje (aggság.)

Az embernek szabad akarata kezdetben (a gyermekkorban) csak a
természettől nyert bizonyos iránybani berzerő s csak később az okosság
és bölcsesség megérlelődésével válik az jogosult (autonom) önhatósággá.

Midőn az ép egészséges test, milyennel rendszerint az ifjuság szokott
birni, testben lélekben jól, megelégedve érezvén magát, akkor
egyszersmint azt is érzi hogy a természettel mely körülötte s reá
mosolyog, harmoniában van; ez oly, még ekkor csak sejtelem, melyet
később a tapasztalás, ismeretek, szellemi tisztán látás a felfogás és
bizonyosság képében tüntetnek fel, s ama sejtelem tudássá, megismeréssé
változik. És mivel nehéz meghatározni azt, hol végződik az ösztönszerű
sejtelem s hol kezdődik a megismerés vagy tudás, azért ne higyjük hogy
például a gyermeki szenvedések nyom nélkül enyésznek el; keresztül
szövődnek azok sokszor egész életén át s részben okai a
szeretetlenségnek, vagy épen gyülölségének az emberek irányába, mely
szenvedések nyoma egész életükön át is vörös fonálkint húzódik.

A férfikor, mely már annyira tájékozta magát, hogy magának elveket,
irányt, czélt alapitott meg, még ingadozik az ifjuság álmai, reményei és
az öregség álmatlansága és reménytelensége között, mind a mellett a
munkásság korszaka ez, melyben az ember erőteljének érzetében mind két
karjával emeli a végzet göngyeit, az Atlász golyót ónsulyával; egyik
szemével előre néz, hogy a botlást kikerülje, a másikkal visszapillant,
hogy ifjú korának rózsás útját látva, abból reményt és erőt merithessen;
görnyed a teher és reménytelenség súlya alatt, még is folyton munkás,
mert életereje arra ösztönzi. Az életerő, ha nincs mit tennie, önmagát
emészti fel: „Den alle Kraft dringt vorwärts in die Weite, um zu leben
und zu wirken, hier und dort.“

Mig az ifjú egy egész életet lát maga előtt feltárulni, mig a férfi
erejének érzetében bizik s mindketten harmoniában érzik magukat a
természettel, addig a beteg, avvagy öregsége által kimerült ember nem
érzi többé ezen saját énjének a mindenséghez életerővel vonzódó
harmóniáját, mert a szellemnek alaptétele, a testnek alkatrészei már
egymáshozi viszonyukban is lázulni kezdenek, s ha már az egymásba forrt
kisebb részek harmóniája tünedezni kezd, hogyan álljon az egyén vonzodó
egyéni életviszonyban az universumhoz?: az aggsága, vagy hosszas
betegsége miatt elgyengült s érzékeit vesztett ember vágyva vágyik a
természet ölébe vissza feküdni,[20] honnan öt nehány évtizeddel előbb a
világ lelke emberi életre ébreszté.

Midőn az ember egy ismeretlen országba jut s azt hosszú évek során
keresztül kasul járja: eleinte sok mindenféle újnak, megfoghatatlannak,
különösnek s. a. t. fog nekie feltünni, de mikor már egészen othonossá
vált benne s egészben véve felfogta annak phisiognomiáját, megismerte
külső és belső természetét s. a. t. alább hagy érdekeltségével s
lassan-lassan közönyös lesz minden iránt a mit már megismert, nem
hajhász többé az ismeretlen után, mert tudja, hogy körülbelül „nil novi
sub sole;“ – épen igy van az ember midőn férfikort ért, a tapasztalás
gyümölcse fejére hull s tudja már mit várhat az élettől s miben
csalatkozott, megérti, hogy az élet olyan értelemben miként azt az ifjú
reménylette: nem fizeti ki magát, beáll tehát előbb a munkásság, később
a közönyösség, s a férfi kész öreg emberré lesz.

„Szomorú, örömtelen ifjúság – mondja Rónay – ritkán szokott jót szülni;
minden kornak vannak jellemző sajátságai, melyek el nem maradnak, ugrás
a természetben nincs, végig kell futni a pályát mindenkinek. A magyar
közmondáskint legalább is egyszer életében mindenki eljárja a bolondját,
és ha már ennek meg kell lenni, jobb ha a maga idejében történik.“

Majd minden ember fél a meghalástól, s ez természetes iszonyú a lét után
a nem lét gondolatja, – némelyeknél kétszeresen iszonyú, mert szivük,
lelkük, egész erejével ragaszkodnak szeretteikhez, forrón érző szivüknek
rendkivül fájó érzést okoz, hogy azoktól örökre el kell válni.

De vannak emberek, kik a végzeten megnyugszanak: ezek vagy az értelem
fejlettségének oly magas fokán állanak s szellemüket annyira szabaddá
tették, hogy mindent, magát az élet megszünését is a bölcs nyugalmával
tekintik, – vagy érzéseik a sok szenvedés nyomása alatt elfásulván (majd
ilyen forma helyzetben vannak az elaggottak is) vágyva kívánkoznak
egészen beleolvadni a természet csendes, nagy oceánjába.

A ki elméjében az egyén szellemi részét tekinti embernek, mely ideig
óráig egyéni életet él, – az magát holta után nem holt testnek (cadaver)
képzeli, hanem olyan szellemnek, mely ha földi életének emlékezetével
nem birna is, s ha többé elkülönzött szellemi egyéniséget nem képezhetne
is, élni fog az őserőben.

Az úgy nevezett lavaterizmus tudománya, simbolicus ismérvei, nem egyebek
a sötétben való tapogatódzásoknál. Találósága majd olyan esetleges, mint
midőn az egyik ember azt mondja hogy lesz eső, mert a jelek oda
mutatnak, a másik ellenben azt állítja, hogy nem lesz, mert az ő
észleletei ezt mutatják.

Van ugyan az ember arczában, szemeiben, járásában, arczjátékában,
magatartásában, s a t. sok jellemző, de ezen ismérvek csak kevéssé
körvonalozott s csak inkább általános következtetésekre engednünk
sejtenünk.

Azonban szabályul elfogadható, hogy például a kézzel lábbal kapálódó,
vagy előadása közben nyugtalan ember ha a müvelt osztályhoz tartozik,
orátori előadásának, nem ritkán logicai rendjének átérzett hiányait
akarja pótolni taglejtései által. Az önmagával, előadandó tárgyával és
logicájával tisztában levő ember, nyugodtan s csak szavaival szokta
kifejteni eszméit, elbeszéléseit; de minthogy minden szabály alól vannak
kivételek: legbiztosabban fogjuk megitélhetni az embert
cselekedeteiból[21] például, ha valaki pénzét könyvekre költi,
feltehetjük róla, hogy kedvelője a tudalmaknak vagy regényeknek;
azonban, ha azt nem hiúságból teszi: emelkedett lelkülettel is bir
egyszersmint. Ámde a megszerzett könyvtár nem mindenkor ismérve gazdája
olvasottságának, még kevésbé tudományosságának. Vannak emberek, kik egy
csinos könyvtárt hiúságból is megszereznek, mert az ember gyengéje az
is, hogy szeret többnek látszani, mint amennyi, s mert végre az, ma már
a „bon tónhoz“ tartozik.

Midőn valakivel tálálkozunk, először is a szeme közé szoktunk nézni,
mintegy ösztönszerü vizsgálódást teljesitvén, hogy ugyan a mágiai hatás
avvagy azon kifejezés, mely emberünknek nyugodt állapotában arczáról
elömlik, rokonszenves benyomást tesz-e ránk? Amit azonban e nyomon a
legjobb esetben is megtudhatunk, nem egyébb, mint ösztönszerű ugyan, de
tökéletlen sejtelme annak, hogy emberünk saját énünk természetéhez
felvett szokásaihoz (habitualitas) gondolkozásunk módjának formáihoz
vagy lényegéhez hasonlit-e vagy sem? – E szerint csak is saját
egyéniségünk sajátságaihoz viszonyithatjuk a keletkezett benyomást, vagy
érzést, – és korántsem (birhatunk azon képességgel, hogy átalánosan
érvényes, való igaz) képét ismerjük fel abban emberünk lelkületének.

Van azonban némely általánosságban elfogadható szabály (nincs szabály
kivétel nélkül) e tekintetben is, például ritkán hibázunk, ha egy minden
tekintetben szabályos arc (Bild ohne Grad) mögött csak igen közönséges,
szellemnélküli embert látunk.

Némelyek azt is állitják, hogy a tökéletesebb testben tökéletesebb lélek
is lakik; – ámde a hol ezen felállitott szabály alól annyi a kivétel
mint itt: ott az szabály lenni megszünik. – Egyébkint elfogadott
általános szabály: hogy a nőknek nincs, de a férfiaknak van joguk rútnak
lenni; csak hogy az, az ijesztő túlságba ne csapjon át, mert akkor
méltán azt mondhatják róla a nők, a mit egy franczia delnő Pelison,
franczia academiai tudosról mondott, hogy t. i. Pelison anynyira rút,
hogy visszaél a férfiak szabadalmával, miszerint ezeknek joguk van
csúnyáknak lenni.

Kifejezés nélküli arcz a férfit nem igen ajánlja, mert ez rendszerint
gyenge lelkület bélyege; mig a férfias, komoly arczon, erő, erkölcsi –
és külső bátorság s tán a leküzdött bajok győzelme sugárzik. A halvány
arczszinezet; hanem betegség jele, a mély felindulások tükre szokott
lenni.

A bőven lerakodott kövérség arra mutat, hogy viselőjében a lélek
erélytelen, ezekkel ellentétes egyénekről mondja Johnson: „vizsgáld meg
azt, ki lelkét felvonva tartja: soványnak és halaványnak fogod találni.“
Az ilyen ember idegei igen érzékenyek, észjárása és tekintete átható,
szelleme vállalkozó, erkölcsi bátorsága nagy.

A mely ember mély gondolkozású s szorgalmas megfigyelője midnennek,
annak szemöldöke rendszerint igen közel van a szemhez, – mig
ellenkezőleg, kiknek szemöldöke mintegy ujnyival van feljebb szemüknél,
azok gondtalanok s köznapi tehetségüek szoktak lenni.

Goethe életirójának egy recensense azt mondja, hogy mikor valamely jeles
emberről hall s irányába érdeklődik, nagyon óhajt végére járni, hogy
milyen lelki tulajdonokkal birt annak anyja, – és ez természetes, mivel
bennünket az élet gyakorlata arra tanit, hogy a fiú gyermek rendszerint
anyja ábrázatját, külső formáját és lelki tulajdonságait szokta
átörökölni, úgy hogy száz közül kilenczven eset igazolja ezen állitást.
– Való ugyan, hogy a leány-gyermek viszont atyja tulajdonságait s
vonásait örökli rendszerint, de már itt több kivételre találunk.

A rövid, erős, izmos nyak phisicai erőre és nem ritkán erélyes lélekre
mutat. Lavater azt mondja: „nem láttam egy nagy gondolkodót, nem még egy
csak állhatatos okos embert sem, kinek gyenge, magasan fekvő, – a
homlokot mintegy két részre szakasztó szemöldökei lettek volna.
Ellenben, minél közelebb feküsznek a szemöldökök a szemhez, annál
komolyabb, mélyebb a lélek jelleme. Bágyadt, lankadt szemek gyengeségre,
félelemre mutatnak. Apró tündöklő szemek, főleg ha be vannak esve,
többnyire ravaszságot jelentenek. A kidülledt szemmeli meredt nézés
ostobaságot, vagy a lélek munkálkodásának pillanatra történt
fennakadását bizonyitja; az erős, egyenes-nézés, erős és nyilt jellemre
mutat, gyakori mozgatása a szemnek, könnyelmüséget, de gyakrabban
csalárdságot árul el, (ha t. i. nem a szemizmok betegsége az.)
Nyitvaálló, nagy, kiduzzadt szemek őszinteséget, reményt fejeznek ki, s
ha ez esetben a szemnek felső héja nagyon fel van vonva; parancsoló
lélek kifejezése (igy festették Junót is a régiek). A közép tájon erős
vagy átaljában jól megtermett sasorr, bátorságra, lelki erőre mutat, mig
a felpittyedt (fitos) orr büszkeséget árul el.

Komoly, vagy épen komor ember a sötétszint, a vidám a világosat, az erős
szemű s a feltűnni igen vágyó pedig a vöröset kedvelli inkább.

A folytonosan csinos, rendes, tiszta öltözködés (ha hiú piperévé nem
fajul) lélektani tapasztalatból meritve, a belső vagy is erkölcsi
tisztaságnak ismérve; mintegy önkénytelen nyilatkozata annak, hogy a
szennyet, a tisztátalanságot, a feslettséget sem kivül sem belül
tűrni.[22]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint már fentebb is emlitve volt: az úgy nevezett indulatok,
szenvedélyek s a t. nem működhetnek önállólag ott, hol az értelem
megtisztult, vagy is az igazvalónak megismerésére eljutott, azért ilyen
részletességeknek (melyek az ember értelmének s valójának totalitásából
kiszakitva úgy is érthetlen, harmoniátlan eszmék) itt csak kicsiny tért
nyitunk. Szoritkozom egyedül a társadalmi élet nehány az önismeret és
emberismeretbe vágó kinövésének rövid rajzára és fejtegetésére, mert
ezek a mindennapi életnek mindinkább elfajzó senyvei. Ilyen főleg az
önzés és fösvénység, mely senyvek a summum ius summa saepe iniuria
újjmutatása szerint mindinkább aláássák az emberiség morális érzetét,
örömeit elégedettségét s a t.

Az önzésnek három féle fő osztálya van, egyik a vélemény-önzése, másik a
cselekmény-önzése, harmadik a közönséges-önzés vagy is kapzsiság,
fukarság, s a t.

A vélemény önző, saját véleményébe annyira szerelmes s ahoz oly
föltétlenül ragaszkodik, hogy semmi esetre sem tartja szükségesnek saját
véleményét mások értelmének próba kövén szigorlani; azonban az ilyen
észjárás, mely leginkább csak öntelt, a társas körökben henczegő,
bőbeszédű emberek sajátja, az elfogultság és felületesség
labyrinthusában tévelyeg s értelmével nem képes a kivezető fonál végét
feltalálni. Az egyes ember észjárásának, tudalmának épen úgy regulátora
a mások értelmessége, mint a hogy a sajtó szabadsága, nem egyébb az
eszmék tisztázásának szellentyűvel ellátott retortájánál. Ámde az
önteltség és önhittség idült és veszélyes bajában többé vagy kevésbé, de
sokan szenvednek, és hogy számszerint mennyien? azt azon régi bölcs
kimutatta, a ki boltja fölé felirá: „itt ész árultatik“ s a hová csak
egyetlen egy ember ment be észt vásárolni, de a ki épen ezáltal
bizonyitá be, hogy arra a többiek közt legkevésbé van szüksége. Sok
ember önhittsége s büszkesége nem engedi, hogy a dolgok s történetek
okát kérdezze, nyilvánosan fürkésze, inkább gondosan leplezi
tudatlanságát, inkább görbed a tudatlanság járma alatt, mintsem okulna
vagy tehetségei korlátoltságát elismerné.

Az önzés másik neme a cselekmény önzés, midőn valaki saját szokásaiba,
cselekményeibe, alkotmányaiba egész az apró részletekig annyira
szerelmes, hogy például irása közben egy hosszú „s“-et a világért sem
csinálna; ilyen önzők az izlés ben például a zeneszerzők, festők, költők
egy része, kik saját, olykor idétlen szerzeményeiket kürültömjénezik és
az ekkint élesztett füstben mintegy megdicsőülve élvezik észjárásaik
hamis trilláit.

A teljesen önző, fukar ember egyik főismérve az, hogy ő csak odáig tart
lépést embertársaival, a meddig az reá nézve közvetlen élvezetet, vagy
anyagi hasznot igér; (a szellemi haszonról nem igen bir fogalommal, vagy
rá nézve azt örökre elveszettnek tartja) mihelyt közös czélokról, közös
érdekekről van szó: ő, különféle ürügyök alatt nincs odahaza. Ezen
felekezet egyénei kik többnyire egyedül, elvonulva élnek a társas
köröktől, az ilyenféle beszédre csakhamar készen vannak a felelettel (ha
ugyan olvasnák azokat, – de ők nem igen szoktak egyebet olvasni pénznél
és szelvényeknél) s többnyire ilyen forma ellen észrevételt tesznek:
„ezek a szegény ördögök, már t. i. a kik pennájuk, észbeli tehetségük és
nem a szelvények, kamatok s dominiumok után élnek, – tendentiosus
feszegetéseikkel ki akarnának minket csalni körültekintő
eszélyességünkbül s közös czélokat emlegetnek, de mi nem közösködünk
senkivel, az ilyen attentátorokat jól ismerjük, majd ha fagy.“ Ezek
pénzimádók s gyógyithatlan elfogultságban szenvednek, a megtérő közülök
nagy ritkaság ezek közt nem igen találkozik hite hagyott. Az önzők vagy
fukarok ezen osztálya az ember kötelességeiről mit sem akar tudni. Ő
embertársában nem ön magát tekinti, azon gondolatra pedig soha sem tér,
hogy hátha minden ember olyan fukar, önző volna mint ő: mi lenne a
társadalomból s a társadalomban legelőször is ő belőle?!

Az istentagadó neveti kigunyolja a hivőket; az elvetemedett gonosztévő
kaczag a törvény morális hangjára; az értelmetlen kéjencz vagy a naplopó
földterhe gúnyolja az értelmet; a ki a betűt teljes életében szándékosan
kerülte s magáról még is azt hiszi, hogy practicus életphilosophiával
bir, az, a tudományt merő handabandának tartja; a ki becsületességgel
bir ugyan de valódi értelem szülte, okszerű férfias jellemmel nem az, az
egyenes és erős férfi jellemet nyakasságnak vagy büszkeségnek tekinti.
Igy mindenki mentegeti magát, mindenki önmagát tartja a helyes úton
haladónak. Innen van, hogy az emberek egymással folytonosan mérkőznek;
mindenki a maga módja, véleménye szerint iparkodik felsőbbségét
érvényesíteni embertársa felett,[23] a mi napjainkban leginkább a
vagyonnak sikerül, mert a mindenható pénz s más önző érdek majóritásban
van egyebek felett.

A legtöbb embernek csak a vagyon kell s a tudományt is csak mint ismeret
gyüjteményt tekinti, melyet rakásra halmozva majd alkalmilag vagyon
szerzésre avvagy hiú fitogtatásra fog felhasználni. Az igazvalónak, az
örök igazságoknak megismerése alapján az önsimeret és emberismeretre
szert tenni, hogy ez által az emberiség nemesebb hivatásának,
feladatának megfeleljenek, vajmi hevesen törekszenek még azok, körül is,
kik az emberiség közös czéljait és az önzetlenséget szünet nélkül
nyelvükön hordják.

Mentül belterjesebb műveltségű, mentül finomodottabb az ember lelkülete,
annál inkább magasra török lelkének átérzett és átértett benső
vágyai[24]; saját énjének anyagi érdekeivel csak annyira foglalja el
magát, a mennyire az okvetlen szükséges a megszokott korlátok közötti
önfentartásra; és viszont, mentül kevésbé van valakiben a lélek
finomsága, a szellem gazdagsága kifejlődve, annál inkább csak saját
énjének anyagi tekintetben leendő kielégitésére forditja munkásságát
testben lélekben és képzelődésben.

A bölcs embernél a gazdagság szolgálatban van, a fösvénynél pedig a
gazdagság uralkodik gazdája felett, – igy tanit Seneca.

A ki a fösvényt szivesen köszönti, attól retteg, mert fél, hogy annak
tán tudomása van rejtve tartott kincseinek hollétéről s hogy ezen
előzékenység közeledés akar lenni. – A fösvény a legboldogtalanabb
ember, mert ez önmagának sem ad, másoktól pedig csak gúnyt és méltó
megvetést várhat. – „Crescit amor numi, quantum ipsa pecunia crescit“
(Horatius.)

A ki sokáig szegény volt (de nem iszákos) az, ha gazdaggá lesz, hajlandó
a fösvénységre, mert fél hogy ismét szegénnyé lehetne.

„Hasztalan keresünk könyört az önzőknél, mert e nyomorult kis lelkűek
ösztönszerű állati félelmükben az emberi érzeményeket nem ismerik. Mig
az ember teherhordó és tisztességesen élhet e világon; addig caeteris
paribus becsülve van; – de ha összeroskad a teher alatt s ügyefogyottá
lesz: terhére van mindenkinek. Az öregség is ugyanaz: azért az öregek és
tehetlenek, meg a kislelküek igen hajlandók a fösvénységre, mert a
mindenható pénzben keresik egyetlen cserben nem hagyó támaszukat.“

A fösvény azt véli, hogy neki sokra, igen sokra van szüksége, s hogy
vagyonából s legcsekélyebb részt sem nélkülözheti, holott valósággal,
minden vagyonát nélkülözi, mert arra önkintes zárlatot kulcsolt. Nem
kevesen vannak, kik csak azon iparkodnak, hogy a jobblétet megszerezzék,
nem pedig azon, hogy azt egyszersmint meg is érdemeljék.

Valóban a civilisátionak egyik feladata a jövőben, hogy az emberi
kötelességekről megfeledkező s tehát a társadalomnak csak terhére és
kárára élő lelketlen önzőket, mint valóban bünösöket, szemmel tartsa, –
megbüntesse és lehetetlenné tegye. –

A jelenkor önzéstől pőffeszkedő embereinek fogalma sincs azon
patriarchalis szivélyességről mely a társas életet anynyira kedvessé
tette a letünt korban s teszi még ma is itt ott.

Az anyagiakkal foglalkozó ember, például a kereskedő, rendszerint csak
egyedül önérdekből indul ki. – Csak a magas értelmi fejlettség és a
szellemi foglalkozású ember tudja magát az önérdeken felülemelni.

A nagyvilág egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak
akkor vonzódik bensöleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az
örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják. – Igy az ember is
nem tud, nem bir egyedül csak a keresztyén jámborság égi erényével
szeretni, vonzalmának, ha jól megvizsgáljuk a földi önzés egyik vagy
másik neme mindenkor alapul szolgál. – Ámde a közép utat eltalálni nem
nehéz; mert midőn az önzés és önzetlenség eszméjét, határát akarjuk
különválasztani, bár gyakran nem találjuk a demarcaationalis vonalat,
még is, ezen két ellentétesnek látszó eszme határvonala olyan mint
földgömbünk éghajlat vonalain az isothermák, – melyek sok helyen
átcsapnak egymás rayonjába, de az élettapasztalás, és az életbölcsesség
átlagai kimutatják ezen kigyódzó határvonalak fekvését, – csak tudjunk
és akarjunk méltányolni. (Leben und leben lassen.) Az angol abban
különbözik a mindennapi önzőtől, hogy magától és hazájától mit sem tagad
meg.

A fösvénység vétek, a takarékosság pedig erény; hogy tehát az elkülönző
határvonalat felismerjük, tudnunk kell azt is, hogy a tulságos
takarékosság még magában véve nem fösvénység, tehát nem vétek;
fösvénységgé s vétekké csak akkor válik a takarékosság ha oly tulságba
csap át, hogy azzal sem magunknak sem másoknak szellemi javát elő nem
mozditjuk, s igy illetéktelenül lefoglalva, meddőn hevertetve tartjuk
azt, mit mások fáradalmaikkal kicsinyenkit előteremtenek, hogy mint a
természet adományát, az emberiség közhasználatára forditsák az utódok
vagy átöröklők.

Valaminthogy a bizalmatlanság nincs messze a gyülölségtől s a gyülölség
nem retten vissza a visszaélésektől sőt olykor a vétektől sem: ugy az
irigy kezdetben keveset igényel, de mindig többet és többet, végre
mindent, – mert hol ez indulat megfogamzott szenvedélylyé fajul; s ha
szépségre vonatkozott: hiuságot, ha gazdagságra: fösvénységet, ha
hirnévre: rágalomkórt, ha mások szerencséjére: gyülőlséget.

Az irigységtől különbözik a vetélkedés, ez nemes, amaz nemtelen
indulatból ered.

„Az emberek megvallják hogy az indulatok s gyarlóságaik rabjai, de hogy
irigyek volnának, azt makacsul tagadják, sőt csendes magányukban azt
önmaguk előtt is mentegetik: – vetélkedésnek, vagy állitólag méltó
haragjuknak tulajdonitván az irigység munkálodását, – mert ezen
tulajdonság (humanitás elleni vétek) igen lealázó természetü,
embertársaival méltatlankodó szokott lenni s az ilyennek legtöbb
megvetéssel kellene találkoznia embertársai részéről, de az ember itt is
rövidlátó s haszonleső. – Az irigy szomszédja zsiradékán soványodik.

„Az irigység leginkább honos kisebb társulatokban (faluhelyen, vagy kis
városban) itt mindenki egyenlő akar lenni, (respublica) jogosulva vagy
jogosulatlan, de ragyogni, látszatni élvezni s első lenni akar mindenki,
s épen a hátramaradók azok, a kik kaján szemmel kisérik a haladót.
Nyomorult emberkék, kik aratni szeretnének ott is hol nem vetettek, és
gyüjteni hol nem fáradtak. Ez is egyik oka, hogy honában senki jós nem
lehet s csak midőn már elfogulatlanabb körökben méltányoltatik, akkor
indul utánna szülőföldjének közönsége is.[25] Hol az élet küzdelmeiben
hir és név a czél, hol erény s nem születés, rang ad érdemet, elsőséget:
feltünő az irigyek száma. – Alkotmányos országban sok ember irigye a
másiknak; köztársaságban még több, (lásd Americát.)

Az irigy egykorúak soha sem birnak felemelkedni az igazságosságig a nagy
jellemnek és nagy emberek irányába.

„A magyart nagyravágyás és hivatalkór teszik irigygyé.

Midőn valaki nagy áldozatot hozott, az vagy annyira emelkedett lelkű,
tehát magas értelmi fejlettségű, hogy a közjóért önmagától mindent
megtagadni kész, – vagy nagyravágyó, s ezen esetben ugy is tudjuk hányat
ütött az óra. – Ha valaki meglepő áldozatot hozott: tekintsünk végig
előéletén s tudni fogjuk milyen rugók müködtek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Képzelet és szenvedélyek irányozzák az ember tetteit. Vannak aljas
eszélytelen szenvedélyek, melyektől meg kell különböztetnünk a nemes
szenvedélyeket, mert nemes szenvedély nélkül még ember nagy dolgokat nem
vit véghez, azért még az eszélytelen szenvedélyeket is csak mint,
szánandó elfogultságot kell tekintenünk s csak midőn azok gonoszságba
nyúlnak át, lesznek bünös okfökké, melyek azonban birnak azon rejlő
tulajdonsággal, hogy jó alkalommal, ritkán bár, mint a milyen ritkán
történik, hogy egy hatyu a posványba leereszkedik, nemes tettek
forrásává is válhatnak.

Helyesen mondja Rónay, hogy az emberek nagyobb része felett a képzelődés
uralg, melynek játékától még a rendszeres tudós sem ment. – A képzelet
rokon a földdel, mely alattunk elterül, a természettel, mely virúl vagy
szomorog köröttünk, a hegyekkel, melyek körülvesznek. A kedély hangulat
változatai szerint idomul képzelődésünk is.

A félelmet képzelet szüli, ki mitől fél: bensőleg olyan. – Attól félünk
a mi veszélyes lehet ránk nézve s a mi gyenge oldalainkat fenyegeti. –
Egyébkint, ha jól meggondoljuk, minden csak akként és akkor veszélyes a
miként képzeljük.

A képzelődés okozta, hogy Neró császár mint vers iró és declamáló
képzelte magát nagynak, hogy Herostratus megbélyegezve is megörökiteni
kivánta nevét és emlékét.

A képzelődés idéz elő az emberben vágyakat, sőt nemcsak egyesekben, de
nemzetek irányuló eszméiben is részben a képzelődés adja meg a
lendületet. Igy például a német tudósnak, a franczi szeretetre méltónak,
a spanyol hatalmasnak, az olasz müvésznek, az orosz urnak, a magyar
gazdagnak, az angol eredetinek akar látszani.

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“ A
képzelődő ember, ki saját elméjének a valóságtól elkülönitett
képzeményeit valóságoknak tartja, csak keveset különbözik az
eszelősségtől. Ilyen emberek különösen azok is, kik maguk körül
mindenütt ellenségeket látnak, s környezőik, jó embereik minden szavát,
mozdulatát, ön magukra czélzottaknak tekintik. – Mindig latolgatják,
hogy ugyan mit akart mellesleg ez, vagy amaz, a midőn eszméjét
kifejezte, valjon nem ötet gunyolta-e, vagy épen oktatta?! – E része az
embereknek nagyon boldogtalan, azonkivül ők a társas körök nyügei; mert
tőlük mindenki, (csakhamar felismervén az uralgó rögeszmét) elvonul, az
ilyen egyéneknek alig akad barátja, mert mindenki óvakodik olyan gyanúba
jönni, mintha egyebet is czélzott volna annál amit jóhiszemmel
kifejezett. A képzelődés, ha mint a felnőtteknél, már megrögzött:
rendszerint örökös, gyógyithatlan.

Nagyobb részben a képzelődés s a tudatlanság eredménye hogy a
„tekintély“ szó megalkotva s eszméje érvényben van.

„Nem ismerünk tekintélyt.“ „A tekintélyek kora lejárt,“ ez az ujabb
nemzedék szavajárása; és ez helyes és korlátolt értelemben való is. –
Valamit feltétlenül hinni és elfogadni, egyedül azért mivel azt egy
„tekintélyes“ ember valóságkint állitá elibünk: annyit tesz, mint saját
eszünkben, helyes felfogásunkban nem bizni s igy szellemi
szabadságunkat, szellemi egyéniségünk önállását már a prióri feladni,
más részről pedig annyit tesz, mint bizonyos tekintélyes ember
véleményét a csalhatatlansággal határosnak tartani. Ki merné tagadni,
hogy megtörtént már, miszerint a tanitvány tanitóját, a fiu atyját, az
ifju ember az öreg embert helyesebb nézetre figyelmezteté. – Ha
valakinek pronunciált tekintélyessége a tudomány vagy belátás terén
jogosult, abból mindössze is csak a helyes vélekedés valószinűsége
következtethető, t. i. ő nála nagyobb a probabilitás, hogy helyesen tud
valamit felfogni mint más tekintélyesnek nem tartott embernél; igen de
igy minden ember tekintélyes a tudatlanabb előtt.

Mit mondjunk azokról, kik vagy azért mivel öregek s tán még táblabirák
is hozzá, vagy mivel nagyobbacska vagyonnal rendelkeznek, vagy végre
mivel ők eléggé magasan születtek (Hoch wohl geboren) avvagy csak mivel
finomabb kelméjű s ujabb divatu ruhát viselnek: tekintélyes embereknek
tartják magukat, avvagy tán a közönség által is olyanokul
tiszteltetnek?! Ha a nagy kor tekintély, akkor Mathuzalem volt a
legtekintélyesebb ember, – ha vagyon adja a tekintélyt, akkor Rotschild
és Perrier a legnagyobb tekintélyek, ha észtehetség a tekintély, akkor a
nagy philosophusok azok, a kik némely része tán éhen halt, annyira nem
nézettek tekintélyeknek, – ha magas születés ad tekintélyt akkor
Spanyolország grandjai a legnagyobb tekintélyek; – ha finom és divatos
ruha tekintély, akkor a járda-taposó dandy kiváló tekintétly.

Azon együgyü felfogás, melylyel némely öregúr vagy gazdag ember bizonyos
(jogosulatlan) tekintélyt vindicál magának, a szellem éllel, reális
józansággal biró embert mosolyra gerjeszti. Ugyszintén igen korlátolt
felfogásra, vagy önhittségre mutat, midőn némely, kisebb-nagyobb
hivatalban lévő ember elhiteti magával, hogy mert hivatal kezelésének
formuláit ügyesen és gyorsan tudja kezelni, ő egyszersmint jó és
hivatott tisztviselő. Ily önhittség leginkább az absolut kormány-forma
alatt szokott lábra kapni, hol (magasabb értelemben vett) önálló
conceptiókban nem csak a gyakorlat, de a theoria is hiányzik. A
burocraták tehát nem egyebek egy fásult rendszer chablonszerű
képviselőinél, kik közül a kezelési szakban igen, de a fogalmi szakban
csak elvétve kerül egy-egy alkalmas (hivatott) tisztviselő.

A felületes fejlettségü emberek s átaljában a nép (Pöbl) téves
felfogással birnak a „tekintély“ valódi értelméről, azt hiszik t. i.
hogy a biró, tisztviselő, vagyonos ember, s. a t. rangfokozata, avvagy
gazdagsága szerint és hatalmának terjedelme értelmében többé vagy
kevésbé tekintélyes, s hogy ezen tekintély egyszersmint elmaradhatlan
accessorium, mely az egyén állása s vagyona mértékével karöltve jár;
holott a tekintély oly benső, az egyén jellemének megfelelő dicssugár,
mely például a birót csak akkor ragyogja körül, ha az, az „igazságos“
„megvesztegethetlen“ előnevet kiérdemelte, – s a mely a nemes jellem
koronája márvány palotában úgy mint szalma kunyhóban, – mely a nemes
önérzettel ikertestvérkint egy ugyanazon napon születik. Az igazság a
tekintély.

Az egyes ember anyagi érdeke, haszonlesése, a bűn és tökéletlenség
takargatása, alkalmazásában már sok szót kiforgatott annak valódi
értelméből: avvagy Belizár és Márius szerencséjük korszakában nagyobb
tekintélyek voltak-e, mint midőn számkivetésben éltek? – Ha a jellemek
nem változnak, tekintélyük is ugyanaz marad.

Az ember, csak azért, mivel irigyei vagy gyülölői vannak nem kisebb vagy
becstelenebb, mint a milyen emberi becsre benső, valódi érdemei,
tulajdonságai emelték; épen úgy mint a véletlen vagy összevágó viszonyok
által, de valódi érdemek hiányzásával nimbusra vergődött egyének nem
nagyobbak belbecsüknél; mert teljes világitásnál a nimbus köde
feloszolván, emberünket teljes fogyatkozásaiban láthatjuk. Azért a kit
ma pongyolában látva, szelid képü, becsületes pékmesternek néztél, az
holnap diszruhában, vérttel mellén, karddal kezében, egy rettenetes
világhóditó tábornokot mutathat, és megforditva.

Ha valaki csak azért nagyobb nálunknál, mivel magasabb helyre vagy
tárgyra állitatott: nem irigyeljük nagyságát. – Hogy valaki kiváló
helyet foglaljon el, nem mindenkor szükséges hogy kiváló helyre
állittassék.

Ki hinné, hogy az egykori tisztes táblabirákból még most is birunk több
példánynyal, kik magukat tartják a világ közepének, s azt hiszik hogy
minden csak körülöttök forog,[26] kik uraknak érzik magukat minden
tekintetben, mert felfelé pillantani nem szeretnek, lefelé pedig még
aristocraticusabbak, hogysem ott magukat érvényesiteni kivánnák; tehát a
büszkeség, önelégültség, elbizakodottság, obscurus világnézet,
társalgási s egyéb ügyetlenségeik érzete mindenütt – nolle velle –
visszavonásra késztetik őket s a kik még sem akarják belátni, hogy a mai
korban már ők keves hasznot képesek sikerbe hajtani. Ezen genreű egyének
nem haladván a korral, elvesztették látkörükből a vezér-eszmét, kiestek
szerepükből, túlszárnyaltattak s helyzetükbe nem tudják magukat
beletalálni és siker nélkül erőlködnek. Küzdenek az ujabb eszmék és
átalakulás ellen, mert minden lényeges átalakulás küzdelem a megifjodás
és elenyészés, az élet és halál között és épen azért küzdenek a jelen és
a jövő emberei a mult embereivel, – kik védik a régi álláspontot s a
megifjodás eszméjét – a régiekkel lévén saturálva – befogadni,
megemészteni nem képesek. – Nem akarják elhinni, hogy azon
hullámtorlatok, melyeket a közművelődés, a haladás s nemzetgazdászat
tengerén a civilisatio nyugoti szele felénk csapkod, nálunk is elmossák
az elavult, tarthatlan romokat, melyek helyébe aztán új, korszerű
irányunk talpköveit rakhatjuk. – Nem akarják elhinni, hogy az eszméket
nem a pangó (stationär) hanem a növekedő értelmesség világánál lehet
csak tisztázni.

Az irányadó eszmék, melyek a civilisált Europa és America által
cultiváltatnak s a melyek elodázhatlan hatalommal uralkodnak ezen
világrészek lakói felett, elvégre is két főtényező az anyagi jólét és a
szellemi világosság felé irányulnak; azonban e két főtényezőnek
előteremtésére sem tekintélyekre, sem magas születésre, sem czimekre,
sem más illusióra avvagy fictióra szükség nincs, sőt ha előhaladásában
szabadon akar mozogni, ezen fictiókról le kell mondania.

Az emberileg létező bölcsesség köve, mint tűzoszlop megállapodás nélkül
halad az emberiség életében, melyet keresve követve, változnak,
tisztulnak nézeteink; azért a ki a haladó korral lépést nem tart,
csakhamar elveszti láthatárából a vezéreszmét, kiesik szerepéből s csak
legmegszokottabb otthonos körében érzi magát jól, egyébb levegő neki
idegen.

A tekintélyre csak azok szeretnek hivatkozni s a tekintély-cultust
fentartani, a kik önmagukat is tekintélyül ohajtanák egyben másban
nézetni, – vagy pedig a kik saját elméjüknek itéletében avvagy
tudományuknak parányiságában nem biznak.

Az emberek közönségesen túlbecsülik magukat, hibáikat mentegetik,
tehetségeiket pedig a lehető legfeltünőbb szinekben fitogtatják. A kik
pedig szellemileg a zeruson alól állanak azok azzal kérkednek, hogy
mennyit tudnak inni, milyen verekedési bravourokat tettek, milyen testi
erővel birnak, egy szóval minden ember akar valaminek látszani,
(valamiben tekintély gyanánt feltünni) mert a nem látszó nyomorult féreg
sorsa oly szánandó, irtózatos. – Elismerést követelnek, méltánylást
igényelnek, s ha a világ nem tömjénez képzelt nagyságuknak, magukat
igazolva, másokat szünetlen vádolnak, sőt hogy ők annál jobbaknak
látszassanak, mást elmártani, rágalmazni nem irtóznak, mert igy azt
képzelik, hogy ők egyedül maradván a téren, a legbecsültebbekül fognak
tekintetni.

Mentül tovább élünk az emberi társaságban s mentül bővebben,
tüzetesebben tanultuk ismerni embertársainkat, annál inkább gyökeret ver
bennünk a hit, hogy a legtöbb ember belbecse s átaljában az emberiség
sok oldalú gyarlóságai, nem ritkán közmegegyezéssel elfogadott vagy türt
igaztalanságai, sőt utált vétkei becsülésünket kiérdemelni kevéssé
hivatvák; és a mint e kép mutat nagyban, ép oly kellemetlen játékot űz
velünk az élet gyakorlata kicsiben, a midőn például a mindennapiság, a
megszokás, a gyengeségek kiismerése után különben pedig előbb
nagyrabecsült egyes embertársunk iránt tiszteletünk s nagyrabecsülésünk
adóját leróni képesnek alig éreztük magunkat, tiszteletünkkel s
hódolatunkkal rendesen alábbszállunk,[27] holott birálatunk embere nem
változott, legfeljebb csak a hályog hullott le szemünkről; innen is a
közmondás: „nemo profeta in patria sua.“

A társadalom műveltebb osztályai azért vették szokásba az illem
szabályait s vonnak maguk körül illem korlátokat, tekintély-fátyolt,
mivel ezek által a kevésbé művelt, vagy emberi méltóságukról
megfeledkező egyéneket, legalább külalakban mintegy szokásbeli törvény
által kényszeritsék önnön művelt gyengéd érzetük tiszteletben tartására;
ezen szokásbeli illem szabályaira a valódi lelki műveltséggel biró
emberek közt szükség különben nem volna, mivelhogy ezek moralis
érzetüknél s műveltségüknél fogva már birják a költsönösség s gyengédség
helyes tapintatát.

Elfogultság, képzelődés, tekintély, egymással rokon természetűek. Minden
ember a maga képzelődő szempontjából indúl ki. Helyesen mondja Rónay:
„Az emberek közönségesen önbecsük szerint becsülnek másokat; oly egyént,
ki nem tudja, nem érti azt mit ők, mindenben járatlannak, mindenre
alkalmatlannak hisznek. Egy franczia tánczmester kérdezé egykor
barátait, valljon igaz-e, hogy Harley oxfordi gróf Angliának
főkincstárnoka lőn? s midőn igennel feleltek, „csodálom, mond a
franczia, mit találhatott a királyné ez emberen: két évig siker nélkül
tanitám tánczolni.“ A korszerű, finom nevelésű uracs, műveletlennek
tartja azt, ki lovakról, futtatásról, ebekről, vadászatról nem tud
hosszasan, mint ő és alaposan, értekezni. A ház küszöbén naphosszat
ásitozó földesúr csodálja, miként pazarolhatja valaki a drága időt
könyvirásra vagy olvasásra. A költő kicsinli a prózairót, s ez kaczag
amannak szóhalmazán. A philosophus feleslegesnek tartja azt tudni, mikor
dúltak honunkban a tatárok, s a történet buvár meg nem foghatja, miként
irhat valaki józan fővel a tér és időről. A csillagász megvetőleg
pillant Napoleonra, midőn itt alant népek hóditásával és trónok
szétrombolásával vesződik: mig ő csövével világokat talál. A művész
lenézi a kézművest, és ez becsmérli a szerinte naplopó mázolót vagy
faricskálót. A nemes ember vagy mágnás csodálja, miként lehet a
nemtelennek esze, pénze, tekintélye; s a nemtelen meg nem foghatja,
miként lehet valaki egy rongyos oklevélre büszke? A felpiperézett
úrhölgy csodálja, miként szorithatja napbarnitotta férjét keblére és
szurtos gyermekét a pórnő? azt hivén, e durva anyagban érzeményeknek
nincs helye! A falusi nép bámulja, miként mehet a városi hangversenybe,
mikor dudást is hallhatna? miként mehet sétálni, midőn hon pamlagán
kényelmesen ülhetne? Ki nem olvasott vagy utazott, azt hiszi, szülőfölde
határán túl vége a jó világnak. A magyarnak birtoka hajdan Ober-Ennsig
terjedett; ennek emléke fenmaradt az utókornál s a föld népe még ma is,
ha mesél, a mese hőst az Oberensián túl viszi s ott kell neki nem tudom
mi rémekkel küzdeni. Ilyen az ember; szemében csak annak van értéke,
becse, a mit ismer, a mivel bir, s e szerint méri, itéli meg a világot s
embereket.“

A gazdag emberek környezete többnyire hizelgő, (haszonlesésből vagy más
érdekből) azért birlalója alig képes magának önön erkölcsi becse vagy
értéke mérveit meghatározni mert az ember, ha nem gazdag is, hajlandó
magát jobbnak tartani mint a milyen valóban, hát még ha a hizelgők
szünetnélküli dicséretét hallja, hogy ne jönne tévedésbe az iránt!?
holott lélektanilag bebizonyitott tény, hogy nem az a gazdag, ki sokkal
bir, hanem az a ki kevéssel is beéri. Az embert barátja mindig jobbnak,
ellensége mindig rosszabbnak festi, mint a milyen valóban. Midőn az
ember barátait ellenségeinek tekinti, néha kényszeriti őket hogy azokká
legyenek.

A közélet gyakorlatában épen úgy mint a hitvallás dolgában nagy azok
száma, kik istent és embert a behizelgés által akarják maguknak
megnyerni, nem pedig az őszinte egyenes érzelmek valóban létező
hajlandóságával. Ezen szinlés által az ámitást és önámitást annyira
viszik: dass sie auch unsern Herr Gott anplauschen zu können glauben.
Igy esküszik a nép a mester szavára, akár azok irva legyenek, akár nem,
akár egyezzenek meggyőződésével és az igazsággal, akár nem.

Némely tudákosnak vagy épen mély értelműnek látszani akaró ember olykor
egészen mysticus homályba takaródzik, olykor csekély fátyol vagy rostély
mögé vonul eszméivel, hogy ekképen – ha lehet – optikai csalódásba ejtse
saját szellemének és jellemének megitélésében társasági környezetét;
ámde az emberismerő előtt ez esetben is csak hamar előtünnek a
mesterkélt homályban alig látszó lólábak.

Aránylag csekély azok száma, kik az erényt az emberi méltóság – és
kötelesség érzetéből, tehát belső meggyőződésszerüleg cultiválják, –
nagyon sokkal többen vannak azok, kik az erényt (morált) önmagában véve
csak kétes értékű szellemi vagyonnak tekintik, melyet – főleg hol azzal
nem egyes ember, hanem a közönség előtt kell megjelenniök – külsőleg
betanult correctséggel szoktak feltüntetni, de a kik, ha ennek
cultiválása, avvagy csak egyszerű gyakorlata önhasznukkal vagy
szenvedélyeikkel ellentétességbe jön; szép csendesen elsikamlanak a
moral hidja alatt; azután másfelé néznek s elhitetik magukkal hogy igy
cselekedniök rendén volt, s hogy ha nem volt is rendjén, talán kevesen
vették észre; – ilyen emberek a mundus vult decipere: ergo
decipiatur-féle elvből indulnak ki.

A befolyással, rendelkezési hatalommal biró nagyok, az előttük csúszva –
mászva kegyet vagy hivatalt ostromlók kivánságait ha teljesítik is,
részint azért hogy kegyeket osztogathassanak, részint talán azért, hogy
ezeket is lekötelezettekül birják, – a felsőbb körök finomabb szellemi
érzékiségével birván, – az ilyen embereket nem sokra becsülik s csak
eszköznek tekintik.[28] (Lásd Miksa császár és Madách elveit.)

A tanult emberek között nem kicsiny azok száma, a kik midőn (anyagi vagy
szellemi) jogokat, befolyást, avvagy hivatalt nyernek, elfeledkeznek
arról, hogy minden jog és kiváltság egyszersmint és okvetlen viszonyos
kötelességekkel kapcsolatos, mert néha ott is büntett a hol nem kellene
néha pedig ott is felment a hol el kellene marasztalni; igy válik aztán
a törvény-biró a törvény zsarnokává; igy ölti magára a jogczim a
jogosulatlanság bitor eljárását, mert a ki a jogot kötelesség érzete
nélkül akarja utilisálni, az, jogosulatlanságot követ el; – igy eshet
végre a befolyásos ember – a társadalmi czélok elérésére lévén
authorizálva – a társadalmi czélokkal s vég analysisban önmagával is
ellentétességbe, és pedig a nélkül, hogy szükségkép rosz embernek
kellene lennie; a nép, mely előljárójában jóra való embert lát és ismer,
de tovább nem gondolkozik, csak az eredmények meddőségén töprenkedvén,
ritkán jut azon gondolatra, hogy jó, becsületes, tanult, de nem hivatott
ember áll a teendők élén, – holott igen viszás állapot, midőn az
alattvalónak több felfogása, tehát mélyebb és helyesebb belátása van
mint az előljárónak, fájdalom, hogy az ügyvédek jelentékeny része is ma
már nem az igaz ügy védője, hanem a törvény és igazság kínpadra vonója,
– azért jogosítva vagyunk felkiáltani hogy esküdtszékek és békebiróság,
jöjjön el a te országod!

A tudósok és státus férfiak, kik mindenhez nagy képpel szeretnek hozzá
szóllani,[29] körülbelül azon értelemben rendre utasitandók, miként
Tycho de Brache csillagászt ki éjjel vélte a csillagokat legrövidebb
úton megközelithetőknek – kocsisa imigyen figyelmezteté, hogy megengedi
ugyan miszerint ura az ég boltozatján s a csillagok honában igen is
jártas, belátó lehet, de itt a földön bizony nagy bolond.

A miről az úgy nevezett tudósok- legkevesebbet s leghiányosabban tudnak,
arról rendszerint leghosszabb értekezéseket szoktak tartani, melyeknek
végén kisül, hogy azt nem tudásuk eltakarására kellett oly hosszúra
nyujtani, miszerint az olvasó, ha abban a felfogás és összefüggés
értelmének fonalát elvesztette, ezt saját gyenge eszének s nem az
értekező zavartságának tulajdonitsa. Tudósul feltünni tehát a szónak
hétköznapi értelmében nem ritkán elégségesnek látszik, ha például valaki
a szépségről 18 vastag kötetben értekezni merészel, és nem unatkozik – s
viszont a midőn a másik tudós ismét 18 kötetben demonstrálja nem csak
azt, hogy amaz semmit sem tud, de egyszersmint azt is, hogy a mikor ő
jobban tudni látszik, annyit sem tud mint az a kit czáfolni akar. Az
élet gyakorlatának ilyen tanulságaiból nyilván kitünik hogy például
philosophiae doctornak lenni, vagy valamely facultas diplomájával birni,
avvagy valamely, bár jelentékeny hivatalban benne ülni, még magában véve
korántsem annyit tesz, mint azon szakmát egyszersmint jól, vagy legalább
tűrhetően érteni.

Midőn Haller azt mondja, hogy az ember közép valami az angyal- és az
állat-világból, csak azt tanusitja, hogy mennyire hajlandó még a
tudományos ember is a némileg találó, analog, vagy jól hangzó eszmének,
avvagy szólamnak fél homályával megelégedni, egyszersmint pedig
tanusitja azt, hogy értelme műhelyében a fogalmak körrajza nincs
kellőleg kiszinezve s körvonalazva – és hogy az értelem, a concrét
felfogás harmoniája, nála nem szükségképeni megkivántatóság.

Téves fogalommal bir az emberek nagyobb része az egyenlőségről is, mert
azt gyakran oda magyarázza, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, – holott
az egyéni és társadalmi szabadság és az egyenlőség eszméje közt melyeket
a nagy közönség brevi manu azonosoknak tart, igen lényeges különbség
van, mivel hogy a művelt státusok s társadalmak nagyon is egyenlőtlen
egyéneket képeznek s mert a szabadság körében az egyének igen eltérő s
nagy különbségü kiképezést nyernek s igy épen a szabadság légkörében a
legegyenlőtlenebb emberek tünvén elő, az egyenlőségnek csak is az összes
társadalom és a törvény fenhatósága irányába van értelme; jogosulatlan,
sőt értelmetlenségre mutató felfogás tehát az, midőn az emberek a
szabadság örve alatt az egyenlőséget, daczára a tényleges és igen
feltünő egyenlőtlenségnek, minden irányban és értelemben, egymásra rá
tukmálni akarják. Például égy művelt és egy műveletlen embernél azt
szoktuk találni, hogy a művelt mindig kellő megbecsüléssel méltányolja a
műveletlen embert is, aki azt tán nem annyira érdemli, mig a ki azt
jobban megérdemelné a művelt ember amattól nem mindig tarthat arra
számot.

Mig az emberiség tökélyeinek s igy képességeinek jelen stadiumában
marad, addig bizony az értelem s a morál magas fejlettségi fokán álló
egyének mindig s méltán nem fogják magukat az emberi méltóságból
kivetkezettekkel, avvagy a tudatlan, obscurus emberekkel egyformáknak
tartani. A szabadság szép és nagy neve alatt, úgy a politikai, mint a
társadalmi, úgy a családi, mint az egyéni életben igen sok visszaélés
történik

Ki milyen fegyverrel bir, olyannal küzd; igy analog az állat körmeivel,
fogával és dühével; a majom doronggal, kővel és egy kevés esetlen
fortéllyal, a műveletlen ember gorombasággal, erőszakkal és kezebelivel,
a katona fegyverrel és hadtani fogásokkal; a tudomány embere tollal; az
uralkodók mesterfogásokkal; (diplomatia) a népek türelemmel és
kitartással; a müvelt világ összes moralis erejének nyomatékával; az
emberiség saját (szellemi) vivmányaival, (hogy uj vivmányokra szert
tegyen.) A müveltség és előhaladottság ezen fokozatai szerint küzdenek
az egyes emberek is, – és az obscurusok azt hiszik, hogy ők egy formák
azokkal, kik az emberi méltóság magaslatán állanak.

A fortélyoskodó emberek nem ritkán nagy eszű embereknek tartatnak, pedig
semmi sem áll oly távol az okosságtól, mint épen az ilyen emberek
észjárása, mert ők az okosságnak csak látszatját birják, s hogy sok
embert rá tudnak szedni, az nem az ő okosságuk kifolyása, hanem a mások
becsületességével s jóhiszemüségéveli visszaélés müve; ugyanazért a kit
rászednek, megcsalnak, az, s általjában a józan többség soha sem fogja
őket okos, hanem gaz-embereknek tartani.[30]

Vásott ember az, a ki (bárki előtt) mintegy bravour – érzettel szokta
elbeszélni, hogyan „megmondta neki“ – hogyan gorombáskodott másokkal s
mit fog még ellene tenni ha az nem úgy cselekszik mint az, az
elbeszélőnek tetszésére volna, s. a. t. – mert az ilyen ember azzal
dicsekszik, hogy milyen méltatlan és durva tud lenni, reszkessen tehát
mindenki az ő haragja előtt, mert jaj annak, kivel éreztetni fogja,
Fiának szól ugyan, de azt akarja, hogy menye is értsen belőle.

Némely ember a társaságban rendesen hallgatag, azt véli, hogy
„hallgatni: arany; beszélni: ezüst,“ – s csak olykor ejt egy egy
közönséges birálatott, ezt is okosnak tartják az ignotusok, gondolván
„si tacuisses, philosophus mansisses.“ – Ugy szintén bizonyos
durvaságok, gorombaságok, némely ember által egyenes lelkűségeknek,
becsületességnek, magyaros tempónak tartatnak. (Similis simili gaudet.)

A részeges, a kicsapongó, a naplopó, a tolvaj, az aljas lelkületű, a
jellemtelen, s. a. t. szégyenli, hogy valaki jobb mint ő, azért azokat a
kikkel szemben az ő becstelenségük felötlő, ha kezük ügyébe kerithetik,
rágalmazás állal igyekeznek önmagukhoz legalább látszólag, kápráztatólag
hasonlóvá tenni. – Innen van aztán, hogy az emberek mindig több
hajlandósággal viseltetnek az akaraterély nélküli, ugy nevezett „jó
emberek“ iránt, mint az akarterélylyel, szilárd elvekkel és az értelem
meggyőződésével felpánczélozott, lelkileg önálló egyének iránt, mivel
amott a befolyást és uralmat gyengeségeik és szenvedélyeik elnézése
mellett is megtarthatónak vélik: mig az értelem-szülte akarat-eréllyel,
szilárd önállósággal biró embernél ilyen elnézésre nem számolhatnak s
befolyásukat is csak józanságuk és értelmük mérfoka szerint tarthatják
meg. – Igen jellemző példa erre Mátyás király halálának ideje, midőn
többen a magyar főnemes urak közül azt irták Erdélybe hogy már most
nekik olyan fejedelem kell, a kinek az üstökét ők tartsák kezükben, nem
pedig az, az övékét.

A tudákos, (tulajdonkép önhitt) de kevés olvasottsággal s talán még
kevesebb rendszeres (logicai) gondolkozással biró emberek állitják, hogy
egészen más a theoria mint a praxis – s hogy tehát a praxis sokszor
messze elmarad a theoria tételeitől. – Ezek nem gondolkoznak
rendszeresen, (logice) mert ha ugy gondolkoznának, tudniok kellene, hogy
ha valaminek a theoriája valóhü felfogás és ebből fejlesztett hibátlan
következtetés fonalán alapitatik meg, ezen theoriának tárgyilag
(obiective) megfelelő valósága épen olyan azonosságot (csalhatlanul)
feltételez, mint például ha valamely nehezebb tárgyat a levegőbe
felhajitunk, az, csalhatatlanul egyszer úgy, mint másszor, vissza esik
onnan, – mert az ok és okazat egymáshozi viszonyában csak idő, hely, és
körülmények szerint, nem pedig alapjában és természetes viszonylatában
van változandóságnak alávetvé.

Abból, hogy az emberek nem ritkán hamis elvileges tantételeket
(theoriákat) állitanak fel s ettől a valóság messze visszamarad: csupán
csak az következtethető egész bizonyossággal, sogy a tantétel (theoria)
hamis, valótlanságra alapitott volt, nem pedig az, hogy a theoria a
gyakorlati valósággal nem mindenkor egyezik.

Ilyen tudákos emberek (mivelhogy ők okos ember módjára hátul szokták a
dolgot kezdeni t. i. a praxison) egyenesen és kizárólag egyéni
empiriájokból indulván ki, gúnnyal emlegetik a theoriával is
foglalkozókat (ilyeneknek tekintik az irókat is átaljában) meg nem
gondolva, hogy ép ezen ignorálás következtében ők maguk az ujabb kornak
méltó gúny- vagy szánalomtárgyai, (antidiluvianusok.)

Az új nemzedék, avvagy egyesek ujabb felfogása, érzelmei, tisztultabb,
avvagy csak változott felfogása, szülemlett egyes eszméi, szükségei,
érdeke s. a. t. épen ugy megszüllik az ezen eszméknek megfelelő
kifejezéseket, miként a szükség találékonnyá, mesterré szokta tenni az
embert; világos ebből, hogy a mi bennünk határozott alakban eszmévé,
érzelemmé, a szükség kivánalmává valóban kifejlődött, annak mi szavakban
és adott jó alkalommal cselekedetekben is tudunk kifejezést adni, – mert
ha nem, akkor nem birunk még azon eszmének határozottan körvonalozott,
tehát világos felfogásával, annál kevésbé vagyunk képesek azt átérezni,
– s ha még is tudni véljük, az nem egyébb mint puszta sejtelem. És itt
azon pontnál vagyunk, hol az emberek legnagyobb részének elméje
megfeneklik, t. i. az ilyen ember értelmi felfogásával nem bir kilábolni
a „sejtelmek“ és lidérczek honából.

Tudni valamiről, avvagy azt a valamit benső természetében is áttekintve
felismerni: ég és föld közi különbség; az emberek legtöbbnyire
megelégszenek azzal, ha valamiről felületes tudomásuk van, – s innen
ered aztán, hogy ezen tudomásuk hiányosságairól is csak felületes, tehát
hiányos fogalommal birnak; – igy aztán hiányos eszmekörükből a kivezető
utat nem tudják, mert határozott akaratrúgók hiánya miatt nem is képesek
megtalálni. (Ignoti nulla cupido.)

A mint némely ember a közbeszédben valamely meghatározott tárgy vagy
dolog helyett gyakran „izét“ mond, ugy mások (de legtöbbször ugyanazok)
fogalma, a midőn annak határozott körvonalakban kellene kidomborodni,
kifejezést adni, a homály miatt, melyben előadatik, nem kevésbé hasonló
a fentebbi „izéhez.“ A concrét gondolkozás és előadás mindkettőnél nem
egyébb mint „izé“ – legjobb esetben pedig valami analogia-féle, melyből
a való s az igaz hiányzik, (aequivalet „izé.“) A kinek stylusa zavart,
feltehetjük róla, hogy eszméi is tisztátalanok, azok összefüggése
rendetlen, hiányos, hézagos. A franczia azt szokta mondani, hogy a
„stylus az ember,“ – és ez igaz.

Kinek öt érzéke és szellemi érzékisége jól ki van fejlődve, az öt percz
alatt többet tanul valamely felmerült tüneményből, avvagy előadásból,
mint más, ilyen elme éllel nem biró ember egy év alatt. – Például egy
botanicusnak egy növényszálon, mit egy nem botanicussal vizsgál,
ugyanazon idő alatt sokkal több oldalú észrevétele van mint a másiknak;
épen ugy egy kellőleg kiképezett avvagy világos átlátással biró embernek
áttekintése valamely adott esetben, csupán csak emlékezésének, vagy
eleven eszének czikázásával körülfutva a tárgy avvagy kérdés minden
oldalát, – a dolog sulypontját azonnal felismerő észrevétele
egészségesebb és sokkal több oldalú, mint a felületes képességü
szemlélőjé. – A szemlélődésben gyakorlott éles elme fölénye az, hogy
ismert embertársának, környezetének lelkületét, gondolkozás módjukat
gyorsan áttekinteni van képesitve. – Az ilyen elmeéllel biró ember
legelőször is a felmerülő tárgyak, dolgok, eszmék sulypontját keresi ki
gyors szemekkel s azután vizsgálja annak részletes horderejét,
jelentőségét. – Igy az értelmes szelleméllel biró ember még
mulatságaiban, szórakozásaiban, humorjában is mélyebb jelentőségű
észrevételeket keres, anélkül hogy professorkodna, – sőt élczeiben
olyanokat rögtönözve is szokott pro- és re-producalni, mert az ilyen
értelmes embernek gazdag emléktára van, – s a felmerülő tárgyakat,
eszméket, s. a. t. elméjének ezekben otthonos játsziságával,
könnyüségével, fantastikus, allegoricus, symbolicus vagy költői szinben
és kapcsolatban képes azonnal előrántani. Ezen tulajdonságainál fogva a
szellemdús embert a társas körökben csak hamar fellehet ismerni,

Különös játéka a végzetnek, hogy azon ember, kiben a szellemi erő
nagyobb mértékben meg van, ereje érzetében hanyagabb, vagy legalább több
kényelmet és rendellenességet enged meg magának, mint más, ki ezen erőt
önvalójában nem érzi. – Áll ez az iskolás gyermektől fel a státus
férfiúig.

Nem törődnek a siker eszközeinek megszerzésével azok, kik nagy szellemi
erőt éreznek magukban, olykor hanyagok, tétlenek, de a határozó
pillanatban bámulatos erőt és sikert fejtenek ki. – Azt irja a
történelem, hogy a franczia nagy forradalomban szereplők feje és kitünő
szónoka a girondiáknak, jegyzeteit mindig csak aprócska szelet
haszontalan s másik felén beirt papirokra a térdére téve irogatta. – Az
ilyen emberek ellentétesei a pedans, rendtartó, munkás szorgalmu
emberek, kiknek minden ereje és tehetsége csupán a rendszerben s
szorgalmában rejlik.

Az egyik embernél az ész, az értelem meggyőződése. – a másiknál a sziv,
a mély érzelmek, – a harmadiknál az érzékiség, állatiság uralkodik:[31]
ezért oly tarka a világ s eltérők a szokások és gondolkozás módja. Ha
minden embernél ki volna fejlődve az értelem tisztasága, sokkal
boldogabbak volnának az emberek, mert jobban megtudnák egymást érteni,
tehát méltányosabbak is lennének egymás iránt.

A mely ember folytonosan vidám, mérsékelt jó kedvű, de józan életű:
feltehetjük róla, hogy semminemű gonoszság avvagy roszakarat s arra való
hajlam nem lakik szivében, mert a kinek szivében, lelkében, a
roszakarat, vagy a gonoszságnak csak némi árnyalata is megfészkelte
magát, ott a lélek nyugodtsága nem lehet zavartalan, ott a vidámság csak
köpönyeg és erőszakosan alkalmazott ir az erkölcsi sebek eltakarására.

„A ki önmagát (indulatait, szenvedélyeit stb.) legyőzet, az, legnagyobb
ellenségét győzte le.“ – A világos, érett értelem, sem tulkapó haragra,
sem gyülölségre vagy épen bosszúállásra nem vetemedik,[32] s bármilyen
értelmes okos embernek ismerünk is valakit, mig ily tévedésekre tényleg
hajlik, addig bizonyosak lehetünk hogy lelkülete nem elég erős, tehát az
ember nem eléggé tökéletes.

Nézeteink és cselekedeteink kiindulási pontjának csak egy kapuja és
sikátora van, mely a tökéletesség egyenes vonalába vezet, t. i. az
igazvaló megismerésének nyomán az értelem meggyőződésére alapitott
méltánylás; mert ha az igazság (igazvaló) és lelkiismeret határát csak
egyetlen egy lépéssel túllépjük, nem tudjuk hol fogunk megállapodni.

Az értelem tisztasága, a morális érzet, szellemünknek önmagábani s az
universumhozi viszonyában fenálló harmoniája, lényegében egy és ugyanaz,
csak elnevezésben különböznek egymástól. – Az iskolák helyes berendezése
s a politikai institutiók[33] tehát, nagy mértékben befolynak a tiszta
erkölcs és tiszta értelem kifejlesztésére.

Vannak emberek, kik, mivel maguk rendszerint mesterkélt, tekervényes
útakon járnak, nem akarják elhinni, hogy az egyszerű dolgok, természeti
igazságok, oly tiszták, igazak és egyszerűek lehetnek, mint külszinben
mutatkoznak; ezek a természet újjmutatását mibe sem veszik, saját énjük
elbizakodott bölcsességét akarják uralomra ültetni a természeti
igazságok felett. Igy az uralkodók, a hatalmasak, befolyással birók,
ritkán veszik figyelembe, hogy valamint a politikai, úgy a társadalmi
élet berendezésében legkielégitőbb, mert legtermészetesebb szokott
lenni, a mi alólról áramlatképen fölfelé törekszik, – mig ellenben a mi
fölülről lefelé, bár jóakarólag czéloztatik, az, több kevesebb
gyarlóságot, igaztalanságot, méltatlanságot hord méhében.

Azok, kik az emberi társaságot kerülik: ezt vagy azért teszik, mivel
neveletlenségük érzetében szegletességeiket, fogyatkozásaikat kimutatni
rettegnek, vagy azért, mivel lelkük komoly hangulata szigoru tárgyak
tanulmányozásába mélyed; – vagy végre azért, mivel az udvariasság
korlátai, a szokások sajátságos ferdeségei s az emberek által felöltött
színeskedés, korlátokat elviselni nem igen hajlandó szellemüknek terhére
van. – A mai kor ferdeségei közé tartozik a többi közt a tettetés,
szineskedés, például jó képet vágni akkor is a mikor kedély állapotunk
ellenkezőleg van hangolva, vagy sima, mosolygó, örvendő tekintetet vetni
arra, a kinek látásán vagy közelségén pedig bizony bensőleg örvendeni
okunk nem igen van; hogy az ilyén ellentétességeket miért ne lehetne
kiküszöbölni a civilisatio szokásai közül, részemről átlátni nem vagyok
képes: – (lásd az angolok szokásait).

Az emberek nagyobb része a szokások rabja, elannyira, hogy sokan például
az ujitásban csak veszélyt, az eredetiségben általuk komolyan fel nem
fogható nevetségest látnak. – Ezen egyének saját énjük szük valójába
annyira belemélyednek, s felfogásaiknak oly kicsiny gyürü köre van, hogy
önmagukon kivül – mint a tormába esett féreg – alacsony állásukból sem
kilátni, sem vágyodni nem tudnak, nem képesek.[34]



A nőkről.

E szakaszban a nőket akarom ismertetni; nagy feladat! Nőt csak nő
ismerhet mélyen hatólag, a nőt csak nő értheti meg bensőleg. – A nők
lelkülete, érzeményei, szivvilága némi részben talán örökké rejtély
marad a férfi sereg előtt; és azt a természet akarta igy, hogy ez által
is oda füzze őket a nőkhöz, mert a szerelem vonzodása csak addig szokott
teljes erejében fennállani, mig annak tárgya rejlő, kifürkészetlen
varázs erővel – kellemekkel bir. – Midőn rokontermészetü tárgyak, vegyi
részek, mintegy kiegésziteni, tökéletesiteni akarják magukat, gyors és
erős vonzalommal futnak egymáshoz, mint például mágneshez a vasnemüek ha
egymás közelében vannak; midőn pedig csak a szükség logicája s törvénye
egyesiti a tárgyakat s vegyi alkatrészeket, az egyesülés csak mechanicai
marad. – Igy a szerelem is – a nők éltető eleme – csak akkor egyesül az
emberi kebel vonzalmával bensőleg, ha azon magneticus rapport avvagy
mágia hatás, melyet szerelmi érzésnek nevezünk, (de a melynek megbüvölő
hatását bár érezzük, tapasztaljuk, teljesen kimagyarázni még sem
tudjuk,) rokontermészetű egyének közt fejlődik ki hatályosságában, ellen
esetben a hevély, mely első pillanatban szerelemnek látszik, csak az
érzékek káprázata, az egyesülés pedig csak mechanicai. – Az ifju sziv,
vagy idősbeknél is az életerő érzete, szerelemre lobban, élni akar
mielőtt meghalna. Szeret, mert nem szeretni majd annyit tesz, mint nem
élni. – A kiégett anyagban nincs élet csak pangás.[35]

A szerelem világa azon ködfátyol, melyen át meglátjuk, vagy legalább
megsejdítjük, hogy az őserő nem más mint adhaesio, cohaesio, vonzalom,
szerelem. Vonzódás, szerelem tartja életműködésben a világot, –
szerelem, vonzódás van minden élő lényben, legyen az fű, fa vagy ember,
– szerelem vonzódás egyesit mindent. A szerelem tehát a legszentebbnek,
a legnagyobb hatalomnak, az ős-erőnek nyilatkozata az emberben. Igy
fogta fel ezt a lánglelkű költő is, midőn imigyen énekelt:

  „A szerelem mindent pótol,
  A szerelmet nem pótolja semmi.“

A ki valódi, éltető szerelmet érez egy rokonkebel iránt annak lelkülete
felmagasztosult, mert éltető isteni szikrát érez keblében, fenséges
érzeménye magasan szárnyal, isten országához közelit, mert ez a
legfenségesebb érzemény, mely embernek adatott; egyszersmint azon
kapocs, mely közvetlen az őserővel hozza kapcsolatba az embert. A valódi
szerelem áldozatkész, elannyira, hogy megtagad mindent, csak önnön
nemes, fenséges, mennyei természetét nem.

Valamint nem mind arany az a mi fénylik, úgy századrésze sem szerelem
annak, mit az emberek annak tartanak. – A mely szerelem nem volt
áldozatkész, higyjétek meg, hogy az nem volt valódi szerelem.

Óh az ember, ezen földi salak és mennyei szikra keveréke, de sokszor a
porban hurczolta már a legszentebb érzeményeket, de sokszor
megkisérlette kivetkőztetni lelkét mennyei eredetéből! Az emberek
mindennel vásárt ütnek, sok embernek még mennyei üdvössége is eladó. –
Az emberek szerelmet hazudnak hol jó parthie mutatkozik, – egy fokkal
lejebb már pillanatnyi élvezetére is azt hazudják, – és ismét lejebb már
gúnyképen is szerelmet hazudnak, mert az náluk már csak közönséges- és
szójátékká van aljasitva.

Vannak oly elfogult, viszás, harmoniátlan észjárású, túlszerény emberek,
kik az állatiság ingereit s magát a galanteria actusát, még ha valódi
szerelmi vonzalomból erednek is, az emberi méltóságon alulinak tartják;
vannak ismét mások, kik ezt nem tartják a nemes szerelem
követelményének, holott ha enni, inni, aludni, nem derogál az embernek,
akkor ugy vélem, hogy az is csak a természet rendjén van. Tekintsünk
elfogulatlanul mindent és ezen az emberek elfogultsága által localizált
szégyen folt is ép oly természetesnek, megszokottnak fog feltünni mint
bármi más közönyösen vett tárgy és dolog; sőt ha az egyesülést valódi,
nemes érzeményű szerelem idézte elő, annak czélja nem más, mint
kölcsönös és közös szerelmüknek örök életet, felszármazást szerezni egy
születendő lényben. És e czél, mint ilyen bizonyára nemes czél és az
össztermészettel igy az ös erő akaratával is egyezményes.

Sokan a szerelmet egy ugyanazon egyén iránt életfogytiglan tartó lángnak
akarnák beültetni s majdnem kényszeriteni, holott, mint már fentebb is
mondva volt, a nagy világ-egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor
társul s csak akkor vonzódik bensőleg a másikhoz, ha a szükségesség, az
ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják.

Ismétlem, mit már fentebb is mondtam, hogy az emberi méltóságot nem
egyébb kepezi, mint a természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez
mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhüségnek,
tehát az észszerü méltánylásnak követelményei már benfoglaltatnak) tehát
a mi a szerelemben földiekkel játszó égi tünemény, az nem sérti, nem
sértheti az emberi méltóságot.

Sokan a szükség kénytetéséből, az esetlegből, vagy véralkatuk
milyenségéből, sőt némelyek a tehetetlenségből is erényt akarnak
csinálni. – Sehol sem találkozunk oly gyakran igaztalan, méltatlan
birálattal mint a szerelem dolgaiban. – Az öreg döreségnek nézi már a
szerelmet, azért a fiatalt, nem ritkán méltatlankodva, rendre utasitja,
de ha az sulyósabb kihágást követett el a társadalmi szokások s a
társadalmi rend ellen, még is megbocsát neki, mert visszaemlékezik ifju
korára. De ha ezen eset nőről, nő birálata alá esik, jaj annak a szegény
eltévedtnek! részére nincs kegyelem. – Az ilyen tévedéseket a világ
leginkább csak a nőknél szokta számba venni, hogy minő alapon, azt nehéz
volna megállható érvekkel támogatni. – Oh ki mondja meg, hogy azon ezer
vallás közül, mely a földön az emberek által cultiváltatik, melyik a
legjobb, melyik az üdvözitő?! Ki mondja meg hogy azon ezer féle
társadalmi szokás és rend közül, melyet az emberek e földgömbön
követnek, melyik a legmegfelelőbb, a legerényesebb?! – Az eszmék
folyvást tisztulnak; a politikai és társadalmi szabadságnak csak az
egyéni szabadsággal karöltve van értelme. – Az izlam követője, a mormon,
becsülettel tisztességgel tarthat magának több nőt. – Az egyik felekezet
az egy nőt is csak ágytól asztaltól választja el, máskint nem. – A másik
felekezet már elválasztja s uj szövetséget is enged. A harmadik polgári
házasságot is engedélyez. A negyedik a természet által utalványozott
szabad társadalmi rendet követi, a nőt egyszerüen a férfi mellé rendeli,
– s nagyot kaczag ha valaki őt a papi áldásra avagy szerződésre
figyelmezteti. Mind ezen eltérő szokást, társadalmi rendet, csak azért
állitottam igy egymás mellé, hogy ne mondhassuk miszerint a mai
civilizált társadalmak egyike vagy másika már feltalálta volna e
tekintetben is a bölcsesség kövét. Majd ha az emberi társadalom
miveltebb osztályai magas értelmi fejlettségre, tehát elfogulatlan
szellemi tisztán látásra, vagy is szellemi teljes szabadságuk
magaslatára fognak emelkedni akkor bizonyára szét fogják bontani azon
korlátokat, melyek ma, a kis korúak fékezésére még fennállanak. – Az
ember szabadságra törekszik minden irányban, mert az egyéni életnek csak
úgy van értelme, önállósága, ha az egyén a természettel, annak minden
tényezőjével, szabadon érintkezhet.

A megtisztult eszmék eredménye lesz az is, hogy az anyagi tekintetben
szükségesnek vélt convenience házasságok mellet vagy előre ki fogja
magának kötni a fél, hogy szerelmi vonzodásával ezentul is szabadon
kiván rendelkezni, vagy csak hallgatag s szokásilag fog az igy
utilisáltatni, miként ez már a francziáknál mint szabadszellemü népnél
gyakorlatban is van.

Korunk az anyagiság kora, kenyér, étel és ruházat nélkül nem élhetünk,
azért helyet engedünk a convenience házasságoknak is, hol például egy
vagyontalan egy vagyonossal lép házasságra, de a mely esetben, ha a sziv
nem vonzódik a hozzá kötött egyénhez, fogja-e valaki, s lehetne-e
kényszeríteni arra, hogy azt szeresse? Azt mondják: minek ment hozzá,
minek esküdött örök hűséget, ha olyat nem érzett? – de mikor ezt a másik
fél s a szülék jól tudták, azonkivül a szülék, a pap és minden „okos“
ember azt tanácsolták például a fiatal tapasztalatlan leánynak, hogy
csak menjen hozzá, tehát erőltették, s most meg ujra erőltetik, hogy
szeresse. Mennyi ellenmondás, mennyi igaztalanság, méltatlankodás,
kigúnyolása a természetnek s az ember önállásának!

Ha tudjuk az egyént lelkileg teljesen önállónak, egyénileg szabadnak
gondolni, akkor a szerelmi viszonyt a kenyérszövetségtől avvagy a házi
kommoditás családias berendezésétől szintén megtudjuk különböztetni. –
Az erény fictiója tévutra vezet, s innen már nagy messze útról kell
vissza térni a természethez, a valóhoz, – s mentül messzebb távoztunk a
természettől, annál bizonyosabban vissza kell térnünk.

Némelyek azt kivánják hogy a szerelem, melyet egy egyén iránt éreztünk,
minden egyes esetben örökhűségű legyen, de ők nem tudják mit kivánnak. –
Nem, mert először is nem vizsgálták meg jól, valljon valódi szerelem
volt-e az? S ha már kezdetben nem az volt, hanem annak csak látszatja,
hogyan lehetne később más, mint annak csak látszatja vagy tán az sem. –
Másodszor: az egyház, bár megkérdezi a feleket összekelésük alkalmával,
hogy szeretik-e egymást? de nem törődik vele tovább, ha a fél, avvagy
felek, a szerelmet csak hazudták magukra. Harmadszor: mivel az egyház
elválást is enged és uj frigyesülést, itt tehát már megengedi, hogy
előbbi, esküvel is pecsételt örök hüségüleg fogadott szerelme, tárgyát
változtassa. Negyedszer: bár egy igen jeles német költő azt mondja
„Ewigkeit geschwornen Eiden!“ még is, eltekintve attól, hogy az egyház a
szerelmi fogadalom megmásítását megengedi, midőn az tényleg már úgy sem
áll fenn: a mi tényleg nem létezik, az sikertelen fogna erőszakoltatni,
legsikertelenebbül pedig a nem létező szerelem, mert:

  „Kinek volna kedve,
  Gyöngyélethez erőltetve.“

De értsük meg egymást, én a fentebbi sorokban a valódi nemes érzeményű
szerelemről mondtam, hogy annak teljesen szabad rendelkezésére kell
állani egy lelkileg önálló embernél minden körülmények között, nem pedig
a házas-élet elkötelezett adóját vagy a szerelem álczája alá rejtőzött
szenvedélyt, mely szerelem nélkül, s főleg tulzásában csak olyan
szellemi vakság, mint bármely más szenvedély.

Némely iró azt állitja, hogy a szerelem mindenkor, képzelt vagy való
tökélyre vonatkozik, ámde ez nem igy van, mert a szerelem: igézet,
büvös, titokszerü, kifürkészhetlen szellemi magneticus rapport, mely
mihelyt ki van fürkészve, mihelyt nincsenek rejlő tulajdonai: megszünt
szerelem lenni s ez esetben csak becsülésünk, kegyeletünk tárgya marad
az illető. Vannak emberek, kik az ész rostáló fontolgatásával gondolnak
szerethetni; s ez úton valóban ragaszkodnak is vélt szerelmük tárgyához,
de az ilyen szerelem csak hideg bunda, (bár állandó) de nem valódi
szerelem. – Sokan egész életüket is leélik s még sem éreztek valódi
szerelmet. – Igaz, hogy például a flegmaticus egyén szerelme némileg más
alakban mutatkozik, mint például a vérmes, vagy epés-véralkat emberénél,
mert a flegmaticus és melancholicus évekig tud plátoi szerelmet viselni
szivében és phantásiájában, – mig a vérmes és epés, teli lévén pezsgő
élettel, ha szerelme tárgyát viszont szerelem mellett egészen nem
birhatja, saját nagy hevétől emésztve s a pezsgő életerő által
ösztönöztetve, vagy olyan lépésre ragadtatik, mely életét kioltja, vagy
zajgó szenvedélyek karjaiba veti magát, vagy pedig irtóztató lelki
küzdelmek közt visszavonul s emésztődik magában, mig a Párkák élete
fonalát el nem metszik.

A tökély birhat ugyan befolyással arra, hogy általa is szerelmet
ébresszünk, de kizárolagos befolyást nem bir gyakorolni, mert gyakran,
nagyon is gyakran találkozunk olyan szerelemmel, mely sem lát, sem hall,
s igy a tökélyt nem keresi, nem is képzeli, – ő szeret, mert ez élteti,
szeret, mert kimagyarázhatlan igezet alatt áll, – szeret, mert bár
mennyire akarja, nem képes eszközölni hogy ne szeressen.

A fiatal szeret, szerelem nélkül nem élhet, mert a midőn életerejét s
lényének a természetteli harmoniáját érzi, a természet éltető szavát,
intését, nem követnie nem lehet. – A közép korú is szerelemre lobban, de
már itt több az ovatosság, több a fontolgatás, azért nála ritkábban is
szokott előfordulni az, hogy valódi szerelmet érezzen, de ha még is
előfordul, ez a legjózanabb szerelem, mert azt nem homályositja sem az
ifjunak ködös phantásiája, sem az öregség[36] bolonderiája. – Olykor
öreg urakat is látunk a szerelem tisztitó hevében izzani, kik
rendszerint fiatal leányok után esengenek és szerelmi bódulásuk
mámorában még viszont szerelemről is álmodoznak, mit azonban tiz ezer
eset közül legfeljebb csak egyszer érnek el, mert ők majd nem
lehetetlent, de minden esetre természet ellenest kivánnak, mivelhogy az
élet nem ragaszkodhat az enyészethez, mivelhogy az egyik az élet belépő
ajtajánál, a másik a kilépőnél áll, tehát utjaik nem vezethetik őket egy
ösvényen.

Azonban az öregek rendszerint már csak bolondságnak tekintik a szerelmet
s azt mondják, hogy ők már kiábrándultak; a nem öreg, vagy bár ifju, ki
valamely testi defectusban szenved, ritkán lobban, szerelemre, mert érzi
hogy valója nincs helyes életviszonyban a természettel, körülbelül az
öregek is ilyesmit éreznek; ő náluk már az átváltozás periodusa s
hatalma, valamint az anyagi és szellemi életerő müködése, nem igényel
szerelmi magneticus rapportot avvagy tenyészetet, mert ők a pangás
stádiumába léptek, hol netalán fellobbanható szerelmük ugy is csak
kinókat, igen igen rövid létet teremhetne, mint ősszel az ibolyának
viritása, melyet „ujra költe álmaiból, csalfa őszi napsugára.“

A szerelemben a testi és lelki gyönyörnek eggyé kell olvadni, más
különben a legfenségesebb valódi szerelem is csak kiegészitlen,
elégedetlen, tehát nem teljes. Az ember természetét, hogy t. i. az, az
anyag és szellem vegyüléke, – soha se feledjük: – soha se igyekezzünk a
természettől eltérni, mivel például a társadalmi rend és szokások attóli
eltérést igényelnek, mert a józanság nem mindenkor található fel a
társadalmi szokásokban, holott a természet ujjmutatása örökigazságkint
kalauzol. –

A műveletlen lelkületű ember rendszerint csak a testi kellemeket, a
szépséget tekinti szeretetre méltónak, mig a művelt lelkületű a szellemi
szép tulajdonoknak is jelentékeny befolyást enged gyakorolni önmagára,
szerelmére, innen is következik, hogy a valódi szerelem csak rokon
természetűeknél fejlődhet ki.

A philosophusok azt állítják, hogy a fügefa levélnek nagyobb jelentősége
volt már Éva idejében is, mint közönségesen gondolnók, – mert a szerelmi
vonzódás, mint már említém, anyagilag és szellemileg rejtett bájakat
igényel. A nőnek tartózkodóbb természete szintén odamutat, hogy a nőt
nem kellene oly hamar kitalálni akarni, mint azt ifjaink – az anyagiság
spleenjében szenvedvén – oly életúnt modorban mai napság tenni
szokták.[37]

Az ember csak akkor simul, minden önző vágyak és számitás nélkül az
emberhez, s önön természetét egész fenségében csak akkor ismeri meg s
érzi át, midőn szeret. Valami mennyei megtisztultság glóriája járja át a
szerelmest. Azonban, hogy boldog-e hát mindenkor az ember midőn szeret
és viszont szerettetik? ez olyan kérdés, melyre nem merek feltétlenül
igennel felelni.

Rónay azt mondja, hoy az összeköttetés csak ott remélhető, hol a
szerelem viszonyos; a szeretők ennek előidézésére minden eszközt, minden
útat megkisértenek, szóval és tettel, kecses testmozgással és nyájas
arczkifejezéssel iparkodnak tetszeni egymásnak; gyöngéiket gondosan
takargatva, testi és lelki tökélyt szinlenek, vagy tehetségeiket a
lehető legragyogóbb szinekkel felcziczomázva hordozzák mutatványul.
Szóval, használtatik minden mi kellemeket, szeretetre méltó tulajdonokat
varázsolhat elő: elvek cseréltetnek, törvények sértetnek, erény, vétek,
egyiránt eszközül szolgálnak itt. Ilyen a szerelem mint szenvedély,
képes feledni, tűrni, leküzdeni mindent.

Mivelhogy a szerelemnek bármely kiegészitő része csak akkor lehet
valóban kedves, ha őszinte vonzalomból ered s önkint részelteti magát;
azért nem tartom valódi szerelemnek az olyat, mely a viszont szerelmet
forcirozott eszközökkel, elvek fölcserélésével vagy épen az erényesség
útjának elhagyásával is kész felidézni akarni; mert a mellett, hogy ez
különben is ritkán sikerül, és ha sikerülni látszik is, ritkán egyébb az
érzékeknek káprázat általi csalásánál, – az ilyen önámitás rövid, igen
rövid életű szokott lenni.

A szenvedély, mely többnyire nem akar tudni szenvedély nélkül élni, –
mint ilyen természetesen nem lehet valódi szerelem, mert erőszakolni a
szerelem folytonos lobogását s elhitetni magával hogy a szenvedély,
szerelem: nem egyébb, mint önámitás, szenvedélykór, káprázata az
érzékeknek s szórakozottsága, vagy épen vaksága az értelemnek.

A koronkinti hevély, mely a szerelem jelmezében szokott feltűnni, már
lágymelegebb kiadása a szenvedélynek, mert ez, t. i. a hevély, már csak
adott alkalommal s nem mindenütt és minden áron keresi és képzeli a
szerelmet. A hevély is, mint a szenvedélykór, keresi a harmoniát,
szerelmi vonzódást, mert érzi hogy olyanra szüksége van, hogy az élteti
s fentartja lelkét az élet terhének érzete mellett, de észrevevén a
káprázatot, odább áll, s másnál keresi azt, mig végre vagy megtalálja a
rokonkeblet, vagy lemond az életnek ezen éltető mannájáról, mely az ő
részére nem akart harmatozni.

„Vannak szenvedélyek, melyek néha még jókor kiábrándulnak, futtokban
megállithatod őket; a szerelmet soha, végig futja ez pályáját, legyen az
sima vagy göröngyös, mindegy, kiábrándulást csak akkor várhatsz, ha
sziveik egyesültek és vágyaik egygyé olvadtak. Szakítsd el őket
erőszakkal, gördits legyőzhetlennek látszó gátakat elibe, – s ő óriási
erőre fog emelkedni: álj elő okokkal, merítsd ki a bölcsesség és ékes
szóllás minden forrásait, hit és méltánylás helyett elidegenülés és rosz
szándék gyanuja leend jutalmad. A szerető minden öröme, minden
boldogsága, csak viszhangja kedvese boldogságának: „két lélek egét egy
nap világítja“ itt. A szerelem annál tartósabb, minél mentebb az
állatiságtól és önzéstől, minél szentebb s erősebb a viszonyos szerelem
hite; birni akarjuk a szeretett egyént, birni kizárólag, mienk legyen
minden lépte, minden eszméje, szive legtitkosabb vágyai, minden mosolya
miénk oly szenvedélyességgel, melyet a megosztott szeretetnek még csak
árnyéka is kétségbe ejt. A féltékenység hitevesztett szerelem.“ Ime ezen
tényezők és okok eszközlik azt, hogy a szerelmesek csak nagyon ritkán
előforduló esetben érzik magukat teljesen boldogoknak. „Denn die
Eifersucht ist eine Leidenschaft, welche mit Eifer sucht was Leiden
verschaft.“

Az ifjú s általában a szerelmes azt hiszi hogy oly forrón, oly előtörő
hatalommal senki sem tud szeretni mint ő. Erre mondja Madách: „Ez régi
dalja a szerelmeseknek; azt tartja mind: hogy ő fedezte fel a
szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem birt, és ez igy megyen nehány
évezred óta szüntelen.“ De hogy az ember gyakorlati életének képe
kiegészitve legyen, azt is mondja, hogy: „Szerettél, megcsalódtál,
szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, hősödet
meguntad; s üres szived most uj lakóra vár.“ A vidék, távolról, mintegy
homályba burkolva regényesebb; a kedves, ha távol van, vonzóbb.

Bocsánat e hosszas kitérésért, melyet a sziv és szerelem országába
kirándulásképen tettem; de úgy tartom, hogy a midőn a nőket akarom
szellemileg anatomizálni, ezen mezejét a nők éltető világának
recognoscirozni, nem volt fölösleges.

A nőt, mivelhogy az, az értelmi fejlettség és tudományosság, tehát a
szellemi tisztán látásnak oly magas fokán, neveltetésének korlátai miatt
rendszerint nem áll, mint a férfi, leginkább szivérzeményei vezérlik;
tehát a nőt nem anynyira elvek, mint inkább a szemérem, becsületérzés,
és a szégyentőli félelem tartják féken. Ha ezekből kivetközött, az
értelem hiányossabb volta miatt is mélyebben sülyed mint a férfi.

Ha mindenhol szükséges az elfogultság nélküli szabadszellem, a neutrális
kiindulási pont: úgy az a nők megbirálásánál, jellemzésénél
legszükségesebb, mert a nőnek különböző ismeretkörén, női természetén
alapuló észjárása, gondolkozásának iránya s általjában egész lénye és
valója könnyen kisikamlik a férfiunak ész és okszerű kezelése köréből, –
mert a folyadékot nem lehet rőffel mérni, sem pedig a rőfös portékát
akonázni; holott az ember hajlandó mindent saját kaptafájára rámázni, –
azonban nem mindenkit lehet egyforma mértékkel mérni. A férfiú azt
keresi s becsüli a mi ész és ok-szerü a nő megérti ugyan ezt is, de
leginkább csak a sziv sugallataira hallgat.

Valamint a művelt ember egészen más megbirálás alá esik mint a
műveletlen, – úgy a nők is idő- hely- körülmények- s véralkatuk minősége
szerint különböző jellemzés alá esnek.

Vannak nők, kiknek sziv- és kedély-világa megelégszik szerelem dolgában
a phantásiával s az érzelgéssel, – ezen túl lépni nem is óhajtanak,
részint mivel lelkük erélyének hiánya egyébre nem is igen ösztönzi,
részint mivel gondolkozásuk iránya s egész lelkületük milyensége már úgy
beleélte magát a „sohajok“ hidjába, hogy boldogságukat csak
boldogtalanságuk érzetének ködfátyolképei között keresik; – különös, de
igy van.

A természet teremtő keze a nőt mélyebb s tán nemesebb érzelmekkel áldá
meg, mint a férfiút; a természet úgy akarta, hogy a sziv legnemesebb
érzelmei női ápolás által éledjenek s utóbb, midőn az emberiség magas
értelmi fejlettséget fog elérni, ezen, párhuzamban fejlő nemes
érzemények kenetteljességével párositsa az értelem szigorát. Képzeljük
magunknak egy pontot s mondjuk, hogy ezen pont a nő, (ezt némi
értelemben talán fix-pontnak is lehetne nevezni) képzeljünk ismét egy
másik pontot s nevezzük ezt férfiunak, már most e két külön álló ponttól
képzeljünk két vonalat felfutni a magasba, hol azok végre összeérnek,
egygyéolvadnak, culminálnak; – igy két különböző gyökérszálon fogjuk
látni az emberiség tökélyesedésének felfutását, mely a magasban akkor
fogja elérni rendeltetésének czélpontját, midőn az emlitett
szivérzemények nemessége s az értelem magas fejlettsége (t. i. a
szellemi tisztán látás) össze ér, egyé olvad, egy és ugyanaz lesz.

Szeretni, nagyon szeretni a nőt s annak helytelen, czélszerűtlen
ohajtásait, kérelmét, künnyűit elodázni vagy visszautasitani: ahoz a
férfiunak magát teljesen szabaddá tett lelkülete kivántatik, – s igy az
még is lehető s egyeztethető; ime ezen tényállásból is kitünik, hogy
annyi és annyi státus férfiú, uralkodó, hadvezér, bölcsész, keménynyaku
zsarnok, stb, kik nők uralma alatt állottak s azoknak befolyásától
magukat emancipálni nem voltak képesek, mennyi lélekerő hiányával voltak
s ezen viszásság csak azért történt, mivel előbb, semmint magas polczra
emelkedtek, lelkületük teljes függetlenségét megszerezni elmulasztották.
Ily viszásságok napjainkban is előfordulnak csak azért, mivel az ész és
szellemi tisztánlátás helyett az elfogultság működik s mivel a látszatot
igen is gyakran valóság gyanánt adoptáljuk.

De utóvégre a nő is kinyomozható, kitalálható, ha az huzamosan
szemlélődése tárgyát képezi a lélekbuvárnak. Igaz, hogy a nők gondosan
leplezik gyengéiket sajátszerűségeiket s mindig rejtegetnek valami
titkot, olykor nagyon is kicsinyszerűségeket, és alig van nő, ki
valamely titkát magával a sirba ne vigye: még is közlékeny, csacska
természetüknél fogva hamar kikottyantanak egy szót, egy eszmét, mely
aztán világot vagy árnyékot vet lelkületükre, gondolkozásuk irányára,
észjárásaik milyenségére.

A ki idegen segélyre szorul (pedig a nők átaljában ilyenek) az örömmel,
erős vággyal, hévvel simul az erősebb rokon érzelmüekhez (t. i. a férfi
kebelhez). A ki erőt érez magában (már mint a férfiak) az, mint az
oroszlán egyedül is ki mer lépni az élet bármely sivatagába.

Szellemi és morális előhaladást csak azon társadalomban találunk, hol a
nő nincs leigázva, nincs egyszerű, dolgozó házi álattá alacsonyitva. A
nő is, mint mindenki, csak akkor fejtheti ki nemének erényeit, szép
tulajdonait, ha szabad.

Mint már fentebb is mondva volt, a szellemi tisztánlátás nappali
világitásban tünteti fel az élet helyes utjait, a természet szabatos
rendjét s igy a határvonalakat is hol a tulzás kezdődik. Ne aljasitsuk a
nőt teherhordó állattá, de ne is mesterkéljünk annak a társadalomban
olyan állást, mely azt testi lelki tulajdonainál fogva meg nem illeti. –
Való, hogy hacsak az erősebbek joga volna megalapitva és érvényben, ez
nem volna egyébb ököljognál, ugyanazért szükséges, hogy a gyengébbek
joga szintén jogczimet képezzen, s igy a nők a gyengébbek (jogosult)
jogczimével birván, előzékenységben, kiméletben részeltessenek, – de
tulzás lenne, ha őket oly befolyással biróknak authorizálnók, miként azt
az udvaronczok s a tulzó finom francziák életbe léptették.

Nemünk ritkán marad a középuton, az előbbi korban a férfiak, az
utóbbiban pedig a nők éltek vissza befolyásukkal, hatalmukkal.

Vannak nők, kik oly hidegek mint a kevélység, oly ünnepélyesek mint a
halál, vagy nagyszerűek mint egy catastrofa, vagy oly rettentők mint a
kétségbeesés.

„Vannak oly, a túlzásig bölcselkedő nők, kik azt hiszik, hogy a nemi
különbség pusztán külsőségekre szoritkozik, hogy a nő, ha szokások és
nevelés nem zsarnokoskodnának felette, mindenütt odaléphetne, hova egy
férfi. Csalatkoznak, a természet a nőnek kimérte saját hatáskörét, s
csak az van helyén, ki a természet intézkedéseit nem zavarja.“ A nemi
különbség nagyszerű eszméket rejt méhében.

A férfiunál a felső testrész, a mellkas, a tüdő, a csontok a gögsip
nagyobb, erősebb, mint a nőnél; az altest aránylag kisebb, a lábak
vékonyabbak s nem oly gömbölyüek. A nőknek testalkata s egész lénye
finomabb természetű s szerkezetű, külsején úgy mint szellemében több a
kellem, kevesebb a ridegség. „A nő szép, a férfiú fenséges.“

„A nő oly kép, mely ragyogó szineivel megigézi a nézőt, a férfiut
Humboldként merész ecset festé, hol nem kellem, hanem erő és szabatosság
volt czélja a müvésznek.“

A nőnek 18–20 gögsip gyürüje van, a férfiunak csak 16, ezért a nők
hangja vékonyabb s hajlékonyabb.

„A férfiu cselekvéseiben sokkal nagyobb mint szenvedéseiben. A nő többet
tud türni mint tenni, s szenvedéseiben sokkal béketüröbb,“ (mert a
férfiu lelki fájdalmai az észen át hatnak a szivbe s igy iszonyúbbak,
marczangolók, mert leküzdhetleneknek látszanak s ezen tudat kétségbe
ejtő, a mi aztán irtóztató rázkodássali feljajdulást idéz elő; mig a nő
fájdalmai a sziven át szivárognak az észre s igy útjokban
megcsendesülve, s némi reménnyel vegyülve nyilatkoznak.) Azt mondja
Rónay, hogy e részben úgy képzeli a nőt mint gyenge virágot, mely a
vihar és vész alatt földig lekonyúl, s midőn a vihar elvonult felette,
sértetlenül felemelkedik: a férfiu erős tölgy, ellenáll, daczol a
viharral, de küzdés közt galyai hullanak, gyökei szakadoznak s kidől
helyéből.

Egy országban két fejedelem s mindegyik egyenlő hatalommal nem
uralkodhat, szünetlen súrlódás sőt tettleges czivódás nélkül; épen úgy
nem lehet a családi életben nőnek és férjnek egyenlő hatáskört, egyenlő
hatalmat gyakorolni, egyiknek alárendeltségben kell lenni egy részében a
családi kör életviszonyának, mig másik részében a nőnek is önálló
hatáskört kell engedni, mert az ember szabad akaratra volna eredetileg
teremtve, habár abból gyakran kiforgattatunk is a visszás körülmények és
az emberi intézmények hatalma által. Ezen szabad akaratot lehetőleg
érintetlenül hagyni s azt biztositani minden egyes, nagy korú ember
részére: ez a társadalmi institutiók javitásának kivánalma.

A bibliai történet, miszerint isten Évát Ádám oldalbordájából alkotá,
nem puszta szüleménye a képzelődésnek s mesélő tehetségnek, mert abban
mély jelentősége tükröződik az emberiség eredetének s majdan
végkifejlésének, – mintha a kettős természetnek, mely eredetileg ugy is
egy volt, ismét nemi külünbség nélkül, fent a tökély magas fokán össze
kellene olvadni.

„A természet felruházta a nőt testi kecsekkel és szellemi bájakkal,
melyek a férfiu erejét lebilincselik; gyengédséggel, melyek a férfiu
indulatainak szilaj kitöréseit fékezik; szelidséggel, mely a fellázadt
szenvedélyeket csillapitja; engedékenységgel, mely az akarat
szigoruságát mérsékli, és ügyes tapintattal, mely enged, tűr, simul,
hizeleg, mig a férfiu homlokán fellegek borongnak, és hol ez mind
sikertelen, ott a nő könnyüit használja. Hány gyenge kéz vezetett már
rózsa szinű szalagon oroszlánt! – A férfiu még akkor is ha szenvedélyek
rabja, többnyire elvből indúl ki; a nő meleg szivének dobbanásait
olvassa – s eszerint határoz. – Átaljában férfiúban az erő, mint teremtő
és romboló, nőben mint képező és fentartó munkás. A férfiu mindenben
inkább hasznot, ésszel, czélszerüséggel egyezőt, – a nő rendet, szivvel
egyező kellemes érzemény-öszhangzást keres. – A nőnek ifjusága, hajadon
kora, dúsabb örömben, mint a figyermeké, ki a tanodai évek hosszú során
elkomolyodik, rideg keblüvé is válik olykor.“

A nőnek lefolyt ifjusága mindene; ezután csak könnyelműsége és
szivóssága tartják föl azon sok oldalu és szakadatlan kellemetlenségek,
küzdés és betegeskedés közepette melyeknek mint férjezettek rendszerint
kitéve vannak. Sok férfitől hallottam olyan forma nyilatkozatot, hogy
helyzetét mint férfi, százezer herczeg asszony összes jódolgáért,
jóléteért el nem cserélné.

Mit mondjak azon válpontról, melyet férjhez menetelnek nevezünk? Mennyi
aggály sőt félelem, olykor örömmel vegyült szorongás fogja el a lány
szivét ha ezen elhatározó lépésre gondol. Ez határoz boldogsága, türhető
sorsa, avvagy boldogtalansága felett, – de a legtöbb lány, mint az
őzike, vigan szőkdécsel ezen elhatározó lépés felé, holott alig van nő,
ki a rá nehezedett kellemetlenségek miatt egyszer másszor meg ne bánta
volna azt hogy férjhez ment. Ámde az ember sorsát el nem kerülheti; az
élet terhe s bajaitól nem menekülhet élve, bár merre vegye utját, bár
hova rejtözzék. – És a természet rendjét nem követni oly nehéz!

Az emberek sokat okoskodtak már a páros élet berendezésének mikénti
helyességéről, de még nem birták eltaláni a leghelyesebb módját. –
Legujabb időben a polgári házasság tartatik az egyén szabadságával
leginkább megegyeztethetőnek, de ennek is vannak hátrányai. – Előnye az,
hogy ezen intézmény gyürü körében az ember szabadabb lévén, természetes
hajlamainak megfelelő módon társulhat választottjával, s az, hogy az
illető e szerint jobban megbecsüli magát és párját, mivel attól tart,
hogy az majd elválik tőle s igy jövője a bizonytalanság lenge sajkájára
leend bizva, a mi aztán elrettentő szinben is szokott többnyire
feltünni. – Hátránya ellenben szintén kézzel fogható, mert ha az ilyen
szövetség többször felbontva ujra meg ujra köttetik, az ezen
házasságokból származó gyermekek némely része szivtelen elbánásban
részesül s nem ritkán elhagyatottságban is; – a mellett a szabadság
eszméje foglalván el a tért, a gyermekek szivérzeményeinek kiképezésére
az önzőbb és feledékenyebb szülék kevesebb gondot forditanak.

A nőnek házi körén kivül szerepelés nem igen jut, azért annál inkább
kiván odahaza szerepelni, mert a nő is érvényesiteni akarja
egyéniségének önállását, életerejének erélyét, akaratának kifolyását.
Örökös alárendeltségben élni, járszalagon vezettetni csak a tehetetlenek
óhajtanak, A ki érzi nagy korúságát, tehetőségét, az, önálló hatáskört
ohajt és vi ki magának. A nő szerepelési vágya is tehát természetes
következése az egyén lelki önállóságának; azonban a nő többnyire csak
ott szokott hatalmaskodni, hol a férj gyávasága arra alkalmat ád. – Ha
valaki azt hinné, hogy a férfiak mindig csak félelemből, kis
lelküségből, vagy túlzó bálványozás miatt engedékenyek tán ott is hol
nem kellene, az csalatkoznék, mert a férj rendszerint mélyebben a
fenekére tekint a dolgoknak s azért nejét hagyja csatarázni, gondolván
hogy a házi béke oly kincs, melyet áldozattal is meg kell vásárolni ha
máskint nem lehet. – Azon nők, kik férjeiket papucs alatt tartják, igen
ügyesen mentegetik ezen körülményt és soha sem vallják be nyiltan hogy a
kalapot ők viselik. – A férfi, erejében bizva s az igazság szeretetétől
vezéreltetve, dolgaiból titkot nem igen csinál; mig a nő gyengesége
érzetében, s a világ itéletétől rettegve, a titkolódzásra hajlandóbb, –
azonban azt mondják, hogy mások titkainak megőrzésében a nők nem egészen
megbizhatók. A nőt tehát titkolódzó természete miatt is nehezebb
kiismerni mint a férfit.

A mely nő uralg férje fölött, bizonyos hogy azt nem szereti, mert a kit
valódilag szeretünk, a felett hatalommal uralkodni, bár sehol, de a
házas életben legkevésbé kivánunk.

Nők által már sok férfiu nagygyá lett, magas polczra jutott, de tán még
többen elmaradásukat vagy épen hanyatlásukat nőnek vagy nőknek
köszönhetik.

A férfi erejével, zsarnokoskodásával, a nő mesterkedésével
(praktikájával) könnyeivel és hizelgései által szokott visszaélni.

A nőt nem a férfiak zsarnokoskodása, nem a társadalmi berendezések
hiányos volta zárja ki a nyilvános élet zajából, – mint azt némelyek
hiszik, – hanem maga a teremtés keze, mivelhogy a természet nőre bizta
az emberi-nem fentartását; ily hivatással pedig az élet külzajában, nem
ritkán veszélyes helyein megjelenni, nem felel meg a nő
töredékenységeinek, sőt ellenkezőleg meg kell azt óvni mindentől,
gyengédség által is, de különösen a nagy gondok, aggodalmak és a
nyilvános élet örökös harczaitól. A szivérzemények nemessége, finomsága
rendszerint csak nők által hozatik elő. A társas élet finomságát,
kellemeit csak a nők tudják tisztán kezelni.

„A férfiut szenvedélyei üzik, ragadják ki az életbe, s hogy sivár
üzelmében czélját végkép el ne tévessze, hogy küzdés közt szivében a
rokonszenv, kegyelés és a tiszta emberi szeretet szent tüze el ne
hamvadjon, a nő vissza-vissza vonja a családi élet csendes körébe, hideg
szivét fel-fel melegiti, s gyengédséggel, szelidséggel, engedékenységgel
fékezi szenvedélyeinek vad kitöréseit. A férfiu végre is a nőktől
tanulá, hogy nemcsak a világ zajában, hanem odahaza a családi élet
körében is lehet boldogságot élvezni. A „Talmud“ azt mondja, hogy a nő
erős falkint környezi a férfiut.

A férfi szilárd, elvekre épitő, kitartóan munkás, edzett, bátor; a nő
kedélyes, gyengéd, finom, érzés teljes, szelid, (kivéve a kiveendőket)
tartózkodó, szemérmes, – s ezt a természet is úgy akarta, hogy a férfiú
ezen tulajdonságait a nőnek felismervén, azokat keresse fel, nem pedig a
nő által kerestessék. Alig van olyan férfi, ki azon nőt, mely a
gyengédséget, szemérmet félretéve, önkint ajánlkoznék szerelmének
tárházával, megszeretni tudná, sőt ellenkezőleg, még elidegenednék
attól, mert a küzdésre termett férfiu előtt annak van valódi becse, mit
tetterejével s lelki nagyságával kivivott. A nő úgy van alkotva, hogy
sokáig is képes békével lenni várakozó helyzetében, nem úgy a férfiú, ki
vágyait, kivánalmát, azonnal tettlegesiteni akarja, s ezért magát nagy
akadályokon is képes átküzdeni.

Rónay azt mondja, hogy minél tisztább fényben ragyog nőnél a gyengédség
és szemérem, annál mélyebb a férfiunak hódolata, szeretete pedig
belterjesebb s ingatlanabb. A férfiu szivében sokszor meghült már a
szerelem csak azért, mert a nő szeretete túlságos, odaengedő volt; a nő
lángoló de kába szerelmével ekként öntudatlanúl is elaljasodik a férfiu
szemében, kinek szivéből a tisztelettel többnyire visszaidézhetlenül
ellebben a szerelem is. A nő sokszor tulságos szeretetével eljátszva
férjének szivét minden útat megkisért előbbi hajlamának visszanyerésére,
– szivét feltárja, lelke legtitkosabb gondolatait leleplezi, s többnyire
ez által veszt értékéből; férjének ellenében nincs akarata, megelőzi
minden vágyait, nélküle élni sem tud; – hasztalan, a férj szive mindig
hidegebb lesz, mert a szerető, de gyenge nő terhére van a férfiunak
(mert a férfi a gyámoltalan tehetetlenséget, a gyáva erélytelenséget
nagyon lenézi) ki nejében nem csak részvevő; de önálló lelki erővel is
biró, vigasztaló szivet keres, – ki nem örömest látja, ha neje csak
tehetetlen báb s bánkódó, ájuldozó szerelmes gerlicze, mert a férj végre
is nem akar kerestetni, hanem keresni, nem akar meghóditatni, hanem
meghóditani. A férfi szabadságát a nő ne igyekezzék korlátozni, mert ezt
a férfiú természete nem tudja elviselni, ily korlátozás miatt már sok
férfi asszonyt cserélt.

Az erős, bátor, küzdésre termett férfiú ezen sajátságainak megfelelő
kört keres magának, sőt csak is ott érzi jól magát, hol ezen tehetségeit
érvényesitheti; a nő pedig szelid, szemérmes, érzés-gazdag, finom
izléssel, és testi kecsekkel, szellemi bájakkal biró lévén, igen
természetes, hogy szintén ezen sajátságainak tehetségeinek előnyeit
kivánja érvényesiteni s igy azoknak játéktért (Spielraum) keres, mit
szélesebb körü társashelyeken, zene, táncz szinészet s a t. közepette
fel is talál, hol a férfiaktól elismerést, bámulatot vagy épen szerelmet
nyerhetnek, a nőktől pedig irigyelve bámultatnak, vagy gyülölve
rágalmaztatnak. Én azt hiszem, hogy a közmondás, miszerint „jobb száz
irigy, mint egy szánakozó“ nőtől ered, mert a nők csak a férfiaknak
tulajdonitanak nagyobb jelentőséget.

A nő gondolatában majd mindig csak önmagával foglalkozik, nem igy a
férfi, kit hivatása, tettereje s tettvágya kiűznek az élet zajába.

Sok vita folyt már a felett, hogy szerelem dolgában úgy mint egyébben is
a férfi állandóbb-e vagy a nő? A felelet nem nehéz, mert a férfiúnál,
hol a kiindulás elvekből történik, hol a szilárdság nagyobb, ott minden
tekintetben több állandóságot feltételezhetünk, mint a nőnél, ki annyi
kisértésnek van kitéve, s a kinél a szilárdság s elvekbőli kiindulás
kivételesebb.

A fisiologok és lélekbuvárok épen úgy bebizonyitották, valamint az élet
gyakorlata is mutatja, hogy a nők a változékonyság törvényeinek nagyon
alávetvék, innen van, hogy egy tárgyra figyelmüket hosszasabban szegezni
nem képesek, innen van, hogy a komolyabb tanulmányok felfogására nem oly
alkalmasak, mint a férfiak, sőt innen van az is, hogy szerelemben
kevésbé állhatatosak, mert lelkük figyelme inkább a kül- és szivvilágra
irányul természetszerűleg, semmint magának a léleknak s értelemnek
mélyébe. A nők emlékezetében az aprolékos és mellékes körülmények,
dolgok, hamar megragadnak s azt emlékezetük is hiven megőrzi. Mélyebb
conbinatióra rendszerint nem alkalmasak, s teremtő erővel alig birnak,
úgy hogy a nők, kik a szép mesterségeket gyakorolják, többnyire csak
utánzók szoktak lenni.

Az emberek felületessége, elfogultsága rendszerint csak azt vizsgálja a
nőnél a mit külszinben lát, s ha ez igy az illem és társadalmi szokások
ellen vétene, azt a világ nem tudja elfelejteni; mig a férfiunál a tett
indokait kutatja s ha maga a tett roszalandó volna is, a világ nem itéli
el egészen csakhogy a tettre indokul szolgáló rugókban némi mentséget
találjon részére. A megcsalatott fél természetesen csak egyszer hisz a
másik félnek.

Bár majd minden ember gyakran és szivesen lovagol a képzelet vessző
paripáján, még is a nő kinek különben is több csendes óra jutott
osztályrészül háza otthonos körében, leghajlandóbb a képzelet szárnyain
édelegni, vagy bús szivét merengésében föröszteni.

Azt mondja Rónay, hogy a nő mindent feled csak hiuságát meg ne sértsd,
csak évei számát szemére ne lobbantsd (még saját nődnek sem) mert ezt
soha sem bocsátja meg. Megvallja gyengéit, feltárja előtted csalatott
szive ellebbent reményeit, még hiuságát sem titkolja; de évei számát
mélyen, mélyen rejti szivébe s leghittebbjei előtt is gondosan leplezi,
fiatalságát még szépségénél is többre becsüli; mert szépsége, legyen bár
mi igéző, általános elismerést ritkán nyer, de fiatalsága a nőnek
általános értékkel bir.

„A férfiú okoskodik, a nő érzeleg; ez összeilleszti, amaz szétválasztja,
bonczolja a tárgyakat s a kérdés részleteit; a férfiú ismerete alapos,
elvont, a nőé felületes, összetes (concréta.)

„A férfiu fájdalma kinos lelki harcz, a nőé csendesebb szenvedés; ott
cselekvöleg, itt szenvedőleg tünik fel az akarat. A gyermek, a nő
felzúdul fájdalmában, sir jajong kétségbeesetten, de fájdalma rövid, még
ragyog szemében a köny, s arczán már is mosoly vonaglig. A férfiú
látszólag nyugodtan áll az élet csapásai között, de mélyen érzi azokat;
szemei szárazak, de szive vérzik; fájdalma nem kitörő, de mély és
tartós. Ki nem látja itt mennyire ellenkezik a valósággal a világ
itélete érzeményeink felett? A mélyen szenvedőt, a nyugodt bölcset, ki
elég lelki erővel bir érzeményeit fékezni, – hidegségről közönbösségről,
vagy szivtelenségről vádolják, – mig az őrülten jajongót mindenki
szivszakadva szánja.

„A nőnek sebzett, de szerető szive sokat megbocsát, és szerettei mellett
néha oroszlány-bátorsággal, elszántsággal is fellép.

„Társalgása a nőnek könnyed, fesztelen, elméssége olykor meglepő,
tapintata ügyes, esze találékony. Honnan e tulajdonok? A nő felfogása
könnyü, élénk, itélete gyors, nedvalkata vérmes, világa korlátozott s
lelke nem annyira a jövővel, mint inkább a jelennel és külszinnel
foglalkozik; (falra borsót hány tehát a ki a nőt érvekkel, logicával
akarja kapacitálni) innét van, hogy hirtelen s könnyen határoz. A nő
gyengeségének öntudatában a férfiúnak védelmére, nagylelkűségére számot
tart, mi határozatait, társalgását természetszerűleg könnyiti. Nőknél az
akaratszilárdság ritka tünemény, – és ez igy van mindenütt, hol nem
annyira az ész, mint a sziv határoz.“ Ime ez is bizonyitja, hogy a nő
nincs hivatva a közélet külső zajában, dolgaiban szerepelni.

„A nő erénye feltünő, mert külsőségekre vonatkozik, – ingatag, mert
szivből származik, mert mig érzelme meleg, értelme többnyire hideg.

„A nő közelebb áll a természethez, mint a férfi, – és a nő maradjon hű a
természethez, mert erényei legfényesebbike az egyszerüség, őszinteség,
(naivság) és szemérem. – A férfiú csak úgy felel meg rendeltetésének, ha
természeti szilajságát fékezi, ha az élet és szenvedélyek csatáiban
ingatlanul áll, – ha jó és balsorsban csüggedetlenül előrenyomul – s ha
öngyözelmén kezdi meg az ellene tornyosuló gátak leküzdését. A férfiú
nyers erőt öröklött a természettől, – s ezt kell nemesitenie; a nő
szelidséget, gyengédséget, szemérmet – s ezt kell hiven őriznie.“

A szabadság eszméjével karöltve halad a nők emancipatiójának kérdése is,
de ha ezt megfelelőleg akarja a világ megoldani, még sok, igen sok
elfogultságot kell leküzdenie; az ember a szokásoknak és rövid látásának
szánandó rabja, ezért még nagy csatákat kell küzdenie, mig az oktalan
szokások kemény szikláit ledönti, – mig rövid látásának circulus
vitiosusából kigázolni képes leend.

A nőnek annál pergőbb a nyelve, minél tehetetlenebb ő maga, – s mivel az
embernek átaljában, de különösen a nőnek természetében van a maga iránti
figyelem-gerjesztés vágya, (mert valamiben csak ki kell tünnie) – ha ezt
egyébben nem teheti, avvagy lelki műveltsége vissza nem tartja, tehát
nyelvének sarlóját a más vetésébe is bele-bele vágja; azonban szapora
beszélő tehetségének legalább odahaza hasznát venni ritkán mulasztja el.

„A nők kandisága igen kiváló sajátság, akár kicsinység az, akár nagy
dolog, akár kedélyes, akár vérfagylaló az ujdonság mit megtudhatnak,
szemlélhetnek, az mindegy, egyiránt érdekes.“

Midőn a férfi elbeszéli, hogy milyen iszonyú vérontással, rohammal
vették meg a hidfőt az ellenségtől egy negyed óra előtt, – a nő azon
megjegyzést teszi, hogy kár azért a fiatal hadnagyért hogy csatába mén,
mert csinos ember. –

„Magas és alantabb – müvelt és müveletlen körökben egyiránt szállong a
hir s küzdetnek (nők által,) a rágalom vérontás nélküli de könyzáporral
kisért csatái.“ Ha a rágalomkór és kandiság a nőnél veleszületett
gyengeség, – a férfiunál mindenesetre lealázó, menthetetlen,

A nő nevetése és sirása egyiránt hangosabb mint a férfiué, ha
megbántatik, vagy fájdalma nagy s e miatt sirása hangosan kitör, ez
iszonyú, egetrázó szokott lenni, mert ez által mintegy ösztönszerüleg
akarja a férfiak segedelmét vagy bántójának meglágyulását felidézni.

A cultura terjedésével terjed a fényűzés s a kényelmivágy, hol mindenki
kényelmét és korlátozatlan egyéni szabad ságát akarja élvezni. Az
előhaladás ezen stádiumában (lásd átaljában a nagy városokat s ezek
között kitünően Párist,) a szabadság és könnyelműség keveréke, a nők
sajátságos életét s maguktartását idézi el, Páris lakóiról irja Irinyi,
hogy ott a házasfelek soha sem czivódnak egymással, mert ritkán látják
egymást, s azt sem lehet mondani, hogy rosszúl élnének egymással, mert
tulajdonkép nem is élnek egymással.

A nő ha szigorú elveket követ is, ha eszeágában sincs egyébb férjénél és
családjánál, még is úgy kiván öltözni, hogy ha csak lehet, minden
férfinak megnyerje tetszését, s ez irányban és értelemben minden nőt
elhomályositson maga körül. És ha a férfi hasonló okból, hasonló
keresettséggel öltöznék s kedveskedő magatartást tanusitana átaljában a
nők iránt: – ez a nő részéről helyeslésre nem találna, mig ellenben a
nőknél az nem is feltünő. Ime mennyivel kevésbé féltékeny a férj mint a
nő, – és még is a nők vádolják féltékenykedéssel férjeiket.

Az idevonatkozó erényességnek nincs tüzesebb, és szigorúbb védője s
birája mint a hajadon leány, főleg a nem épen fiatal.

Azt mondja Hume, hogy a nők (tehát az idősb leányok is) sokkal
érzékenyebbek a házas életre tett satyrikus megjegyzések miatt, mintsem
a nőnemet csipkedő satyrák hallatára, mert nő nélkül utóvégre is nem
élhetnek a férfiak, de igen is házassági kapocs nélkül. – És ha az ily
házasság nélküli élet lábra kap, divatba jön, akkor a nők ugy anyagi
mint erkölcsi tekintetben érzékeny vesztességet szenvednek. A férfiaknál
a nőtlenség, mai napság sokkal gyakoribb mint előbbi időkben volt, mert
a férfiú tudja jól, hogy a házasság által a nő felszabadul, a férj pedig
elveszti szabadságát.

Egy nősülendő fiatal embert, ki vásott és feslett életmódja miatt rossz
hirben áll, – a leány, ki annak jegyese, mindig megjavithatónak vél,
gondolván, hogy majd szelid, okos, lekötelező modorával, elbánásával,
megtéritendi férjét; azonban ez ritkán sikerül, mert a fiatal ember
vásottságának lélektani okai mélyebben gyökereznek, mint sem azt egy
fiatal hölgy átpillantani s az okokat elháritva, azt javára felhasználni
képes volna. A kicsapongó-hős a változatosságban találja gyönyöreit, s
igy az egynejüség rá nézve csak mint egyel több változék tünik fel. – Az
ilyen ember sziv-érzeményei oly desperátus állapotban vannak mint a
kormány vesztett hajó sorsa, melyel az esélyek és körülmények lapdaként
játszanak, s melynek csak az alámerülés a kilátása.

Kant azt mondja, hogy a sziv érzeménye s a hajlandóság, tehát nem kiváló
birlalói, a nők uralkodjanak; a férfi pedig vagy is az értelem
képviselője: kórmányozzon. Azért felmerülő esetekben a férj olyan
szerepet vigyen, mint az uralkodók oldala mellett a miniszter, ki midőn
észreveszi, hogy uralkodója csak a kellemetes, élvezhető oldalait veszi
tekintetbe felmeritett szándéklatainak, – például egy kéjpalota
felépitését vagy költséges lakomák rendezését sürgeti – azt válaszolja,
hogy igen is készséges alázattal nyujt segédkezet, csak hogy most épen
nincs pénz a kasszában s hogy épen más előbbvaló, sürgős kiadásokat kell
fedezni. – Igy aztán az uralkodó mindent tehet és rendelhet, a mi neki
tetszik, csak hogy a kórmányzó férj adja annak az irányzatot s
lehetőséget. (Zárjel közt megjegyzem, hogy Kant aligha volt nős, mert
különben tudnia kellene hogy e részben a nők állhatatossága, kitartása,
ügyessége, felülmulja a férjekét.)

Midőn a férj fiatalabb nejénél, a nő rendesen igen szembetünöleg megadja
magát, lesi férjének kivánatait, s majdnem rabszolgája férjének, mert
érzi az egyenetlenséget s félti férjének hajlamait; de ilyen
magaviselete a nőnek természetellenes, vagy legalább nincs hivatva a
szerelmet lebilincselve tartani: – azért az ilyen házasságokat a
tapasztalt emberek nem is szokták javasolni.

Ha az emberek szokva és képesek volnának az élet zsibongó zajának,
élveinek közepette egyszer-másszor komoly elmélkedésre, tanulságos
vizsgálatára annak, hogy mi az ember? minő nevettséges hiúság,
kicsinykedés mind az a mi az ember keblét fesziti? talán kevésbé
örülnének mindannak, mit az emberek nagynak, dicsőnek tartanak.

Az örökkévalóság mérhetlenül tátongó nagy üregén van egy rövid hidacska
is, melyet mi életnek nevezünk, s melynek karfáin az emberek
gondtalanul, könnyelműen ugrálnak, kergetődznek a tarka pillangók és
szappanbuborékok után, anélkül hogy jól megfigyelnék a sikamlókat,
melyeken át az emberek egyenkint, de csalhatatlanul mindnyájan a
végtelenség és örökkévalóság sötét ködébe enyésznek. Némelyek
világosságot, csillámló fényt, új életet vélnek amott túlnan belátni s
elérni; mások meg azt tartják, hogy „más tavasszal más virág hajt, de ők
többé soha sem.“

De mig az élet lángja lobog, az ész fénye világit, s a sziv nemes heve
életre ösztönöz, addig tanulmányozzuk az embert, és mindenek előtt az
emberiséget öleljük szeretve s ebben legyünk önzők, t. i. „szeresd
felebarátod mint önnön magadat.“ E rövid tantételben rejlik az emberiség
üdve, mert az egyes emberek egyéni élete, mind megannyi részecskéje az
összes emberiség szellemének. Ezen részecskék összetartozók a
rokontermészetűek, – s mentül inkább szeretettel, benső vonzódással
simul egyik ember a másikhoz, annál inkább s annál hamarabb megalkotják
az egységet s elérik a tökély magas fokát, – melyhez máskülönben oly
tévelygő s oly hosszú út vezet; a mostani irány útja az anyagiság
gyarmataiba vezet, tehát nem a szeretet egyesíti, hanem a czivódás tépi
szét a kivánatos egységet, mi sem természetesebb tehát mint a nagyszerű
visszaesés.

Ezen „tükördarabokat“ a lélektan induktivmódszere alakjában állitottam
össze, mivel igy az ember lelkének, szivének és elméjének müködését
összesitett (concrét) alakban s gyakorlatibb úton véltem
megvilágithatni, mintsem azt a lélektan deductiv – tehát hosszabb módja
szerint lehetne. Azon kivül az inductiv módot természetesebbnek is
találtam, mert ez alolról fölfelé törekszik, tehát épen úgy, mint az
emberiség szelleme; mig a deductiv-módnak már kiindulási pontjai is csak
változatos fixpontok lehetnek, – elágazásában pedig igen fárasztó s tán
lehetetlen a szálakat, összekötő pontjaiban mind feltalálni, – és tán
annál inább lehetetlen, mert némely antropologiában azon állitással is
találkozunk, hogy az ember lelkületében ellenmondások is vannak: a mi
természetesen lehetetlen, és a teremtő erő s bölcsesség kigúnyolása; –
addig az inductiv módszer oda vezet a valósághoz, az észhez és szivhez,
s e kettős erő, együttleges culminátióján kimutatja, hogy a sziv
(képviselve a nő által) legnemesebb érzése s az értelem (képviselve a
férfiu által) magas fejlettsége, egy és ugyanaz (vagy is az emberi lélek
harmoniája.)

Tekintetbe veendő még itt az is, hogy ezen kis mű, bármily hézagos,
bármily hiányos legyen is, – mint töretlen úton törtető s mint első
lépés, mely ezen szakmának népszerüvé, könnyen felfoghatóvá tételére is
irányozva van, tán némi elnézést érdemel.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azon félszeg felfogásu ember, a ki a moralitás dolgában a
legkisebb és a legnagyobb mérvű jó erkölcs és nemes jellem közt nem akar
különbséget látni, félig meddig hasonló azon megátalkodott s
egyszersmint a butasággal határos rosz cselédhez, ki – ha azért
pirongatják hogy miért rakott oly sok fát a kályhába a tüzre, – másnap
szándékosan egész a nevetségig boszontó keveset rak a tüzre, csakhogy ez
által utólag mintegy bebizonyitása hogy (lá-e!) tegnap neki volt igaza
midőn a tulságig sokat rakott a tüzre, – és megforditva, – ha azt
mondják neki „ez a leves nagyon sós“ azt fogja felelni: „pedig csak igen
keveset tettem bele“; ha pedig azt mondják neki hogy sótalan, azt feleli
hogy „pedig háromszor is tett bele.“ Ő maga nem anynyira hiszi, mint a
mennyire önfejüségből, lelki önálloságát akarván érvényre emelni, az itt
szellemi láthatárának korlátoltságával vagy is elfogultságával
összeütközik, – mással elakarja hitetni, hogy ő tud is, jót is akar.]

[Footnote 2: Némely ember a sikert ugy tekinti, mint az igazság vagy
igaztalanság zsinórmértékét, a becsületességet, mint az izlés vagy illem
dolgát, a világot mint ügyes cselszövők örökségét.]

[Footnote 3: Quot capita, tot sensus.]

[Footnote 4: A müveltség és tanultság közép fokán állók közt is
találkoznak, a kik nem birnak ugyan szellemi egyéniségük korlátlan
szabadságával, tehát ezen eszme valójának (substantia) fogalmával sem, –
de természet adta józan eszük s ennek kifolyása vagy is jobb ösztönük,
szellemi érzékiségük (Vitalsinn) fonalán kevés botlással tudnak haladni
az élet utjain, – ám de ezek tapogatódzása örökké az esélyek játéka
leend, mert hiányzik náluk az értelem meggyőződésének vezérfonala s
középpontja.]

[Footnote 5: Találkoznak az ugynevezett tudósok között is kik azt
állitják, hogy az igazságot nem lehet felismerni, mert az az ember
szemei elől el van rejtve. Azonban ezek szánandó rövidlátásuak s vagy
nem képesek, vagy nem akarnak a szónak mélyen ható értelmében
gondolkozni.

Idevonatkozólag jelesen fejezi ki magát Dante midőn igy szóll:

  „Jo veggio ben, che giammai non si sazia
  Nostro intelletto, se ’l Ver non lo illustra,
  Di fuor dal qual nessum vero si spazia
  Posasi in esso, come fera in lustra.
  Tosto che giunto l’ ha; e giunger puollo;
  Se non, ciascun disio sarebbe frustra.“

Látom jól, hogy értelmünk soha be nem telik, ha azt az igazság meg nem
világositja: – t. i. az igazvaló az időleges vagy örökigazság, – abban
megpihen mint vad a barlangban, mihelyt elérte azt, és valóban elérheti,
mert ha nem, – minden vágy hasztalan vagy is elérhetetlen volna.]

[Footnote 6: Az erős, a tiszta meggyőződés szülte egyéni – szellemi
szabadság, lelki önállóság, – hogy mily kevés ember tulajdona, s hogy
mennyire nem birtak azzal még a nagy nevü bölcsek sem: – bizonyitja –
többi közt – Sokrates esete, – ki életében és tanitásaiban tagadván az
istenek létezését, (már t. i. azok szellemi hatályát) kevéssel halála
előtt még is Esculapnak kakast áldozott. – Ezek után és nyomán jut e még
eszébe valakinek tagadni azon igazságot, hogy a tekintélyek kora
lejárt??]

[Footnote 7: Felelősségre vonni valakit, a ki kötelességét mulasztá,
vagy olyasmit szándékosan avvagy vétkes gondatlonságból tett a miből
kötelezettségének teljesithetlensége következett; ez természetes és
jogosult; de valakit a dolognak esetleges rosz kimeneteleért, azon
nyomon vádolni, hogy miért kezdett abba (mintha mondaná; mért nem voltál
mindentudó, mindenható?) – ez igaztalan s méltatlan eljárás. Az embernek
gyengesége az, hogy mástól mindig több tökéletességet igényel, mint a
mennyivel ő maga bir.]

[Footnote 8: Sok ember azért nem képes helyesen birálni, mivel szükkörü
felfogása miatt nem tud, vagy a kényelem kedvéért nem is hajlandó a
szónak valódi értelmében méltányolni, – s igy birálatait vagy csak úgy
találomra (auf das gerathe Wohl) vagy rokon és ellenszenve, tehát a
szivnek s nem az értelemnek törvényei szerint ejti meg. – Ilyen a magyar
ember legnagyobb részt.

Az igazság és méltányosság fáján terem az erkölcsiség gyümölcse: – azért
például rabszolganép jó erkölcsű nem lehet: azonban hogy az alkotmányos,
szabad társadalmi élet üdvhozó legyen, ahoz nem csekély foku műveltség s
tudományos képzettség kivántatik, – más különben az egész szabadság csak
önámitás leend. Vajmi nagy azok száma, kik az erénynek csak látszatja
után törekszenek s azzal beelégszenek. –]

[Footnote 9: „De trágya férgül tán jobb neked tenyészni kis körödnek
lágy ölében s tudás nélkül elfogyni életeddel. – Nagy kényelem a
megnyugvás hitünkben; nemes, de terhes önlábunkon állani.“

(_Madách_.)]

[Footnote 10: Du wärest Obrigkeit von Gott?! Die Gottheit spendet segen;
– Nein, nicht von Gott bist du Tyrann!

(_Bürger_.)]

[Footnote 11: „Durch Leidenschaften glücklich sein wollen, heisst sich
wärmen durch ein Brennglas.“

(_Jean Paul_.)]

[Footnote 12: Ilyen jogosulatlan a tulzás is, mert a tulzás
igaztalanság, már pedig ha (tán csak képzelt) igazainkat tulzással
védjük, igaztalanok vagyunk; holott igaztalansággal védeni az igazságot,
annyi mint megdönteni azt alapjában.]

[Footnote 13: A hizelgő kegyvadászra jól illenek Jósika szavai, mert az
„fejedelmi eb, ki a csontért melyet neki vetnek, megugatja az idegent.“]

[Footnote 14: „Miért is kezdtem emberrel nagyott, ki sárból, napsugárból
összegyúrva, tudásra törpe, vakságra nagy.“

(_Madách_.)]

[Footnote 15: Miért egyszersmint alávaló a kevély ember? – kérdé Kantot
egy kereskedő. – Azért mondá ez – mivel a kevély másoktól azt követeli,
hogy midőn magukat vele összehasonlitják, önmagukat mintegy semmire sem
becsüljék amahozi hitványságuk érzetében, ámde ilyesmit másokról
feltenni csak az képes, a ki önmaga magát ilyen alávalóságra szükség
esetén képesnek érzi; ebből kifolyólag minden kevély ember egyszersmint
és pedig csalhatlanul alávaló, próba esetén tehát jellemnélküli.]

[Footnote 16:

  „Egy letörlött köny feleim szeméről
  Nemesebb örömre vonz“.
]

[Footnote 17:

  „Kutyáknak harcza ez egy koncz felett,
  Én társaságot kivánok helyette,
  Minőt a tudomány eszmél magának,
  És melynek rendén értelem viraszt.“

(_Madách_). ]

[Footnote 18: Valamint a politikának egyik legfőbb s legnehezebb
kötelessége az emberiséget annak tökély pontjához fokonkint, sem nem
sietve, sem nem késve, elvezetni, – épen úgy önmaga iránti nemes
kötelessége az embernek az idő, hely és körülmények által kijelölt
határon sem túl nem hajtani, sem azon innen nem maradni.]

[Footnote 19:

  „Végzet, szabadság egymást üldözi
  S hiányzik az öszhangzó értelem.“

(_Madách_.)]

[Footnote 20:

  „De az öreg ember csak tövis az ágon,
  Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
  Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
  Érzi, hogy oly vendég, kit senki sem maraszt.“

_Arany_.]

[Footnote 21: „A mit mondasz, az nem te vagy; a mit cselekszel, az vagy
te.“]

[Footnote 22: A ki mások iránt illemmel és tisztelettel tud elbánni, az
önmagát is tiszteletben tudja és akarja tartani. Sokrates erkölcstanát
valljuk és tartsuk meg Scipio finomságát.]

[Footnote 23:

  „Hol a magas, mi vonz? a mély, mi rettent?
  Hol életünknek édes tarkasága?
  Többé nem tenger küzdő fényes árja,
  Sima mocsár csak, békával tele.“
]

[Footnote 24:

  Mert minden ember uralomra vágy,
  Ez érzet az s nem testvériség.
  Mi a szabadság zászlójához üzi
  A nagy tömeget. –

(_Madách_.) ]

[Footnote 25: Némely község s abban értelmes polgárok még most is
szorosan ragaszkodnak ahoz, hogy kebelükbeli születés legyen az kit
választás utján hivatalra alkalmaznak s a kit átaljában honfinak
tekintsenek (hsztalan lakik ott 20 év óta, nem tekintik olyannak.)
Azonban ez, ép oly conservativ elv és felfogás, mint midőn 1848 előtt
némely magyar nemes azt mondta: „ez az ország és föld szőröstől
bőröstől, törvényszerint és kézzel foghatólag mind a mienk, annál fogva
senkivel semmit sem osztunk meg; tehát ezt a mienket csak és pedig
kizárólag a mi (nemesi) családunk beliek birhatják, a többi emberek
(jobbágyok) maradnak továbbra is a nemzetből (családból) kizárt
extráneusok.“ Annál inkább viszásan hangzik az ilyen elv, mivel
többnyire olyanoktól származik, a kik magukat liberális embereknek
tartják és a mellett 1848 előtt ehez analog felfogás ellen küzdöttek. –
Itt eszembe jut azon eset, midőn a kiküldött megyei főnök magyarázta egy
község gyülekezetének (volt jobbágyoknak) a Bach rendszer alatt, hogy
hát ezentul a közlegelőre ők is tetszésük szerinti mennyiségü lábas
jószágot terelhetnek, mire ezek „igen is értjük“-kel feleltek, de a
mikor aztán viszont azt is magyarázta, hogy a közlegelő adóját az
urasággal közösen fogják fizetni: erre aztán azt válaszolták, hogy ezt
biz ők sehogy sem birják megérteni.]

[Footnote 26:

  … Láthattok fürge majmot,
  Mi méltósággal játsza emberét;
  Láthattok medvét tánczmester gyanánt.

_Madách_.]

[Footnote 27:

  „Soha sem tiszteletes a jelen,
  Mint embernagyság a hálószobában,
  Nőnk az, tiz évi házas állapotban,
  Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.“

(_Madách_.)]

[Footnote 28:

  „Adj ezen nehány kivált egyénnek lánczot és gyűrűt,
  Adj más játékszert s mond im a tömeg
  Fölébe tollak, ez teszen nemesbé,
  És elhiszik és a népet lenézvén
  Elviselik hogy őket is lenézd.“

(_Madách_.)]

[Footnote 29:

  Az oktalan bámul és azt hiszi
  E szép szavakkal szellemet idézünk,
  Pedig fogás csak az egész, takarni
  A szemfényvesztés mesterségét.

(_Madách_.)]

[Footnote 30: A kormányok kezelői is eszélyességnek tartják ha a népek
és egyesek gyengéit, szenvedélyeit kiismervén, azokat, vissza élve,
czéljaik elérésére használják fel; de a természetes ész ezt is gazságnak
nevezi.]

[Footnote 31: Borivóknál ingerlékeny az idegzet, az érzemény élénk, a
képzelet heves, az értelem könnyű felfogású, a szenvedélyeknek
észfeletti uralgásuk gyakori. – Vizivóknál higgadtabb a vér, a kedély
mélaságra hajlandó, az értelem világos, az itélés és következetesség
óvakodó, méltányló.]

[Footnote 32: Bosszúállásra rendszerint az erőtlenebb alantos lelkületű
emberek vetemednek. A nagy lélek és az oroszlán sohasem bosszúálló. A
gyenge gyarló emberekről mondja Madách:

  „Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
  Maga gyarlóságát teszi mindig szembe,
  Gondja vadul viraszt a derekabb társon;
  Ki ártani tudna, nem hiszi ne ártson.“
]

[Footnote 33: A zsidóknak adandó teljes polgári jog képes egyedül, őket
a náluk még részben netalán hiányzó morális élet és polgári kötelesség –
érzetének felébresztésére; tanuskodik ezen tantétel mellett azon
tapasztalás, miszerint az erkölcsök és a polgári kötelesség érzet, egy
teljes polgári jogokkal nem biró államban mindig fejletlenebb,
viszásabb, mint egy teljes polgári jogok gyakorlatának szabadságában élő
állam társadalmában.]

[Footnote 34:

  „Nézd ott a sast, mely felhők közt kóvalyg,
  Nézd e vakandot földet turva lenn,
  Mindkettőt más más láthatár övedzi.“

(_Madách_.)]

[Footnote 35:

  Todte Gruppen sind wir, wenn wir hassen:
  Götter, wenn wir liebend uns umfassen!“

_Schiller_.]

[Footnote 36: „Remélni oly nehéz az élet alkonyán, s szeretni tilt az
ész letünt remény után.“]

[Footnote 37: Vajmi sok nemes érzést találtál volna e kebelben, hol csak
mulékony kéj után kutattál.

Az ember is üdvét csak önmaga találja fel. Sokszor tán épen ott, hol
másik társa poklot alkotott.“

(_Madách_.)]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |arrra |arra

17 |főlénynyel |fölénynyel

22 |hihágást |kihágást

38 |bogy mit |hogy mit

43 |megannnyi |megannyi

44 |alláspontot |álláspontot

44 |ennnek |ennek

44 |növeli orőnk |növeli erőnk

46 |szandékosnak |szándékosnak

48 |formákben |formákban

77 |feltűnnni |feltűnni

86 |kepzelődés adja |képzelődés adja

112 |melllé rendeli |mellé rendeli

126 |többbnyire feltünni |többnyire feltünni

129 |lenézi ( |lenézi)]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.