Title: Harcz a nemzeti hadseregért
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Harcz a nemzeti hadseregért" ***

Eötvös Károly Munkái

XX. KÖTET

HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT

Eötvös Károly Munkái

XX.

HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



TÁJÉKOZÓ.

(Szónokaink összegyüjtött beszédei. – Nem elterjedt nemzeti olvasmányok.
– Hány nyilvános beszédet tartottam életemben? – Mik az okaim arra, hogy
beszédeim egy részét kiadjam? – Az én nemzedékem. – Az én életem
feladata.)

Beszédeimből egy kötetnyit adok ezuttal a nagyközönség kezébe. Nyájas
olvasóimnak módjukban áll nyilvános beszédeimben napvilágra jött
szellemi munkásságom gyümölcseit is megtekinteni, olvasgatni s
birálgatni.

Kétségem van, vajjon nem elbizakodás-e, nem vakmerőség-e összegyüjtött
beszédeket tenni a közönség elé? Ez a kérdés nem elméleti, sőt a mi
irodalmi és műveltségi viszonyaink közt igen is gyakorlati.

Voltak állami közéletünk jeles férfiai közt kiváló szónokok. Kevés
szónok beszédeit gyüjtötték össze az élők vagy a hivek vagy az örökösök.
Wesselényi Miklós, felső-bükki Nagy Pál, ifjabb Balogh János, Szemere
Bertalan, Klauzál Gábor, Szilágyi Dezső beszédeihez például csak a
történet és az irodalom buvárainak vesződséges munkásságával lehet
eljutni. Kossuth és Széchenyi beszédeit most gyüjtögetik, most rendezik
sajtó alá. Miként várhatnók, hogy oly férfiak gyüjteményes beszédeit
fölkarolná a nagyközönség, a kiknek neve nem korszakjelző, habár egykor
közéletünk hatalmas alakjai voltak is?

De kétségeim főforrása még se ez a körülmény, hanem egészen más. Ime,
hogy másokat ne emlitsek, báró Eötvös József, idősb gróf Andrássy Gyula
s gróf Apponyi Albert beszédei gondos átnézés után gyüjteményekben
állnak a nemzet előtt. Vajjon nemzeti olvasmányok-e ezek? Nem! Vajjon
osztályok vagy széles néprétegek vagy tanuló ifjuságok gyönyörüség vagy
okulás végett vagy követendő példaként mindennapi olvasmánynak
tekintik-e ezeket? Fájdalommal kell megvallanunk: nem!

Okát ne keressük. Könnyedén és gyorsan az okot megváltoztatni ugy se
tudnók. Én csak a tényt akarom megjelölni, a helyzet igazságára
rámutatni.

De itt van az én kételkedéseim főforrása is. Hát akkor én miért gyüjtsem
össze s miért adjam ki nyilvános beszédeimet? Miért számithatnék én
nagyobb sikerre, mint a melyet ama férfiak beszédgyüjteménye elért?

Deák Ferencz beszédeinek sikere engem nem ejt mámorba, nem kecsegtet
semmivel. Az ő alakja, munkássága s történelmi szerepe más, mint összes
kortársaié. Minden nemzet minden világhelyzetének mások az igazságai,
más a bölcsesége. Ő Magyarország háromszáz éves világhelyzetének
igazságait és bölcseségét hirdeti s a mig ez a helyzet gyökeresen meg
nem változik: szavai a gondolkozó hazafi előtt mindig emlékezetben
maradnak.

De ha beszédeimet vagy legalább azok némelyikét mégis át akarom adni az
életnek, az irodalomnak és a birálatnak: okaimról, ha röviden is, be
kell számolnom.

Több mint negyven év óta vagyok a közélet embere s harmincznégy év óta
törvényhozó s időszaki iró. Ez idő alatt s e szereplésben sokat kellett
észlelnem, sok nagy kérdéssel foglalkoznom, sok politikai
szenvedélylyel, sok közéleti féltékenységgel, gyanusitással és
cselszövénynyel megküzdenem. A nemzedék vezére soha nem voltam, de
közéletünk fejlődésére időnként igen nagy befolyást gyakoroltam. Deák
Ferencz halála óta, az utolsó harmincz év óta sohase juthattam oly
nyugalmas állapotba, hogy a közélet harczaiban közlegény maradhattam
volna. Buzgósággal kellett tehát munkálnom a jellemnek, az ékesszólásnak
s az eszmék és gondolatok irodalmi alakjainak hatalmával.

Körülbelül ötszáz beszéd az, melyet a hazai s kis részben a külföldi
sajtó is érdemesnek tartott nyilvános beszédeim közül a közlésre s a
különböző pártok is méltónak tartottak a figyelemre. Ennek legnagyobb
része, mintegy négyszáz, a parlamentben hangzott el. Ezen kivül voltak
beszédeim országos figyelemmel kisért törvényszéki ügyekben s emlékszerü
beszédek országos nevek halálakor; voltak tömegek elméjét izgató
népgyülési szónoklatok s voltak ugynevezett felolvasások, melyeket
azonban én nem szoktam előre elkésziteni, tehát valósággal azok is csak
nyilvános beszédek.

Ötszáz beszéd! Gyüjteményes műveim alakjában legalább husz kötetnyi!

De álmomban se jut eszembe mindezt összegyüjteni, átnézni s gyüjteményes
irodalmi alakban kiadni. És azt se engedem meg senkinek, hogy ezt
életemben vagy halálom után megcselekedje. A mit én életemben kiadok: ám
az hadd éljen, ha tud, még kis ideig, – a többi pedig pihenjen a feledés
homályában ezentul is örökké.

Mi vezet hát mégis arra, hogy néhány beszédet kiválasszak s azokat
összegyüjtsem, a többit pedig föld alá temessem? Hiszen vagy van
irodalmi és művészi becsük beszédeimnek s ha van: tárjam föl
valamennyit. Vagy nincs az a becsük s akkor aludjék valamennyi.

Ez a megjegyzés nem lenne egészen alapos.

Nem minden nyilvános beszéd egyenlő értékü. Alakjukra, tartalmukra s
művészi értékükre nézve is óriási különbségek vannak a beszédek közt.
Azt a beszédet például, a melyet csak véletlen külön ok hevenyészett, a
mely a gondolatok alakitásában pongyola, a melynek tárgya kisméretü s a
mely nem is az egész kérdéssel, hanem annak csak töredékeivel
foglalkozik, csakugyan nem volna czélszerü a nagyfontosságu kérdést
egészben felölelő gondos szónoki művekkel egy polczra emelni. Még Deák,
még Kossuth beszédei közt is vannak olyanok, melyekkel, ha elvesznének,
semmit se vesztene az irodalom és az utókor.

Hát ez okból is meg kell válogatni a nyilvános beszédeket. Annyi gondot
megérdemelnek, mint a télre való finom gyümölcs.

Tisztán áll előttem: hogy oly beszédeimet szabad csak gyüjteményes
műveim közé fölvenni, a melyek nyelvüknél fogva vagy a gondolatok
megalakitásában művészi becscsel birnak. Vagy a melyek nagy
korkérdéseket s nagy nemzeti igazságokat uj fénynyel világitanak meg.
Vagy végre, a melyek egész közéletem vezérlő elveit s jellemem valódi
természetének igazságait jelzik.

Vajjon még ily beszédeim is megérdemlik-e irodalmi alakban a
megörökitést?

E kérdésre a mindennapi választ én nem adhatom meg. Ha megadhatnám:
akkor se tenném. E kérdésben az elfogulatlan s mivelt olvasó s az utókor
legyen a biró. De valami nagyot, korszakosat, valami csodálatos erőt és
hatalmat az én szónoklataimban ne keressen senki. Ne keressen se többet,
se másfélét, mint bár legnagyobb szónoki hirnevet szerzett kortársaim
beszédeiben. Ez esetben legalább csalódni nem fog.

Igaz, néhány parlamenti, de egyéb beszédemnek is pillanatnyi hatása
csodálatos volt, majdnem leirhatatlan. Afféle hatást kortársaim közt
pusztán a beszédben nyilvánuló szellem hatalmával senki soha el nem ért.
Százféle oka van annak, hogy az a hatás hosszu időre s egész nyilvános
pályámra miért nem maradt meg állandónak. De azért a pillanatnyi hatás
se igaz mértéke a beszéd igaz értékének. Gyakran véletlenül kiejtett szó
is óriási hatásu a közélet mozgalmas napjaiban. S azután az állami
közélet harczosára sokban ugyanazok a természettörvények irányadók, a
melyek a szinművészet hősére. Korát és közönségét időnként magával
ragadja. Más kor, más közönség sehogy se érti: miért?

De beszédeim némely részének kiadására vannak más okaim is.

Iró vagyok. Költői és irodalmi műveim sajátságosak, egyéniek és
sokfélék. Ugy gondolom, van köztük sok, a mely tuléli koromat s minden
kortársamat. Mert nemzetem lelke, fajom szelleme s a magyar nyelv
fensége és gazdagsága él bennük. Miért ne akadna olvasójuk késő időkben
is?

De a ki irodalmi műveimet megkedveli, ismerni akarja nyilvános
beszédeimet is. Szinte vágyakozik az irónak mind a két erejét
összehasonlitani. Azt, a melyik a szónoklat hevében rögtönözve
nyilatkozik azzal, a melyik tünődve, ábrándozva, gondosabban vezeti a
tollat betüről-betüre. Érdekes természeti tünemény is, miként alakitja
meg ugyanaz az agy rögtönzött beszédben gondolatait s miként irásban.

S van még más okom is.

Parlamentünk alig ismeri már a tökéletesen magyar szónoklatot.
Közéletünk nagy szónoki hirben álló férfiai nem tiszta magyar elmével
gondolkoznak. A német gondolkodás modora nagyon divatossá vált már.
Akadémiai és egyetemi tudósaink magyar szavakkal, de nem magyarul irnak.
A tudományos német bölcselet terminológiája, műszavai, meghatározásai s
mondásai nagyon mélyen beszivódtak már nagy szónokaink eszejárásába. Ezt
az eszmét: »hazaszeretet« ma már igy kell alakba ölteni: »az állami
érdekek tisztelete«. Deák Ferencz imádsága: »éljen a haza!« – most már
ódon állapot. E gondolat korszerü szokott alakja ez: »viruljon az
állam!«

Igy is jól van, a gondolat igy is szép, de alakja már nem a mienk, nem
az enyém. Folytathatnám kézzelfoghatóbb, csillogóbb idézetek nagy
tömegével. Szilágyi, Pulszky, Apponyi, Csemegi, Széll, Berzeviczy, Tisza
gróf beszédei a német ész állambölcseletének különös műszavait bujálkodó
gazdagságban ontják ránk. Ezek korszerü nagy szónokaink. Hatásuk nagy,
gondolatalakitási módszerük terjed, nyomdokaikban haladnak mások is.
Támogatja őket az akadémia és az egyetem tudósainak pogány nyelve s napi
sajtónk irásmódjának tökéletes züllöttsége.

E tünet irtózatos betegség tünete. Félek tőle. Féltem nemzetem
ifjuságát. Féltem a magyar nyelvnek minden más nyelv fölött ragyogó
fenségét. Féltem a magyar elme gondolkozásának üdeségét, tisztaságát,
eredetiségét. Azért küzdök ez irány ellen. Szépirodalmi, tudományos és
szónoki nyelvem, irásmódom s gondolatalakitó módszerem egyenes harcz ez
irány ellen.

Természetesen az én műveim se tökéletesek s ahhoz a véghez, melyet el
kell érnünk, még el nem jutottak. De azt hiszem, műveim a komoly nagy
kisérlet s a tudatos erőfejtés nevét méltán megérdemlik. Beszédeimben
sok a gyöngeség. A mit remeknek nevez a szépműtan, talán jobban meg
tudtam volna közeliteni. De az állami közélet munkása a multtól és
jelenvalótól, a szokástól és divatostól egyszerre el nem szakadhat, ha a
hatást, melyre törekszik, zavarni nem akarja. És azután minden
parlamenti beszédem tökéletes rögtönzés.

A rögtönzésben van beszédeim ereje, de egyuttal szerkezeti és költői
nyelvbeli gyöngesége. Valamelyik későbbi kötetben lesznek majd kis
számmal gondosan készült beszédeim is. Ezek számára semmi oldalról se
fogadok el mentséget. A legkeményebb szépműtani birálat elé is
készséggel oda ajánlom. De ezek nem parlamenti beszédek.

Minden parlamenti nagy beszédem igy készült:

Ülés előtt félórával fölmegyek a képviselőházba s valamely üres teremben
három-négy darab papirra följegyzem gondolataim sorrendjét, jelző szavát
s egymásutánját. Azután végig hallgatom az előttem szólót. A mit
gondolataiból észrevétellel vagy birálattal akarok kisérni, arra nézve
is följegyzek egy-egy szót papiromra s nyomban elkezdem beszédemet. Csak
tehetségem, találékonyságom s a hallgató közönség figyelmének mértéke és
természete vezet azon túl. S a vitató hajlam, a vidámság, az élcz és a
szelid, de éles gúny.

Beszédeim vitázó természetüek. Államférfiui helyzetemben nem lehettek
mások. Meggyőződésem harminczegy esztendeig a legkomolyabb ellenzékre
szegezett. Alkotásra tehát nem volt alkalmam; előterjesztő, oktató és
földeritő beszédeket nem tarthattam. Csak vitázó és harczos beszédet.

De minden beszédem nem egyenlően értékes. Se beszédeim minden része nem
egyenlően művészi becsü. Az olvasó önkénytelenül rájön erre.

Életem feladatát korán felismertem. Nagy nemzedék után jött az én
nemzedékem. Nagy történelmi korszak után az én korszakom. De az én
nemzedékem, az én korszakom kicsinyes és bágyadt. Jókai elöregedésével
bezáródott a nagy, az igazi nemzetvezérek dicső korszaka. A nemzet
mostani vezérei a pártok összebeszéléséből keletkezett ideiglenes
pótlások. Ne értsen engem félre senki. Tiszteletem erős és eleven
irántuk. De én nem néhány napnak, én hosszu időknek számára akarom
hirdetni az igazságot. Életem feladatát akként jelölte meg a gondviselés
és az én elszántságom, hogy én gyönge nemzedék előtt, kicsinyes és
bágyadt korszakban legyek a magasztos nemzeti eszmék hirdetője, a magyar
faj igazságainak lankadatlan mivelője. S végezzem munkám a költészet, az
irodalom és a szónoklat hatalmának segitségével.

Ime e kötet a nemzeti hadseregért vivott parlamenti harczaim bizonysága.
Ez ügyben tartott minden beszédem itt nincs összegyüjtve. De mutatónak
ez is elég. A legnagyobb mértéket alkalmazza bár nyájas olvasóm, vajjon
ez ügyben életem feladatát iparkodtam-e teljesiteni: nem félek
mértékétől. Ne kedvezzen nekem semmit. Megnyugszom itéletében.

Még csak kevés megjegyzést bocsátok előre.

Beszédeim a képviselőház naplóiban vannak megörökitve. Ugy vannak ott, a
hogy az országgyülés hivatalos gyorsirói leirták. A gyorsiróí
jegyzeteket én nem szoktam rendesen átnézni s beszédemet a
pongyolaságtól s a tévesen irt szavaktól és mondatoktól megtisztitani.
De gyüjteményes műveim számára átfutottam a naplókat s a leirásbeli
feltünő hibákat és tévedéseket kiigazitottam.

A hivatalos gyorsirók a beszéd külön hatását is jelzik s jelzéseikkel a
beszédek teletüzködvék: »Helyeslés. Zajos helyeslés. Derültség. Zaj.
Mozgás. Szónokot üdvözlik stb.« Effélék a jelzések. Ezeket beszédeimből
lehetőleg kihagytam. Hadd legyen a beszéd a maga meztelenségében az
olvasó előtt.

Kihagytam a közbeszólások nagy részét s más képviselőknek egymással való
feleselését is. Csak oly közbeszólást közlök, a melyre felelnem
szükséges volt.

Husz éven át vezető szerep hárult rám az országos függetlenségi párton s
egy ideig elnöke is voltam e pártnak. Nagy politikai küzdelmekben volt
részem az alkotmány tisztaságáért, a becsületes kormányzásért, a
képviselői függetlenségért, a magyar miveltség uralmáért, a haladás és
jogegyenlőség nagy intézményeiért. Ha élek, azoknak a beszédeknek egy
részét is összegyüjtöm, a melyeket ez a küzdelem szült.



A SZOLGÁLATI IDŐ.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A beszédet az országgyülés képviselőházában 1888-ik évi április hó 26-án
tartottam. Oka és tárgya a katonai szolgálati idő kiterjesztése volt.

Tisza Kálmán kormánya 1888. évi április hó 13-án törvényjavaslatot
terjesztett elő, a mely szerint az első évfolyambeli póttartalékos
katonákat Ő felsége parancsára további tényleges katonai
szolgálattételre be lehessen hivni, illetőleg vissza lehessen tartani. A
javaslat a legénységre vonatkozik.

Minthogy az alkotmány szerint a katonai rendes szolgálati idő három év:
az ily visszatartás vagy ujra való behivás nem egyéb, mint a szolgálati
idő kiterjesztése s a legénység alkotmányos jogának korlátozása. Az is
kétségtelen, hogy csak a java legényeket tartják vissza, vagy hivják be
ujolag. Tehát a jogegyenlőség is szenved az uj javaslattal. Ezeken kivül
a javaslat a békelétszámot is emeli.

Beszédemben e kérdést tárgyalom. A kérdésnek oly részleteit, melyeket a
többi szónok – nézetem szerint – nem világitott meg eléggé.

A véderő-bizottság április 23-án tárgyalta a törvényjavaslatot s néhány
szónyi alaki változtatással elfogadta.


II.  A BESZÉD.

(A nemzet hadügyi jogai az 1867-ik törvény szerint. – A szolgálati idő
meghatározása. – Ezt a jogot a javaslat alapján önkényüleg sérthetik. –
A hosszú szolgálati idő közgazdasági káros volta. – A békelétszám
emelése a militarizmus erősitése. – A jogot semmiféle tekintetből fel
nem áldozzuk.)

Tisztelt Ház! Ámbár a Ház elnöke által felszólitva, magához a kérdéshez
akarok szólani, mégis személyes megjegyzést bocsátok előre, hogy
kijelentsem, hogy a honvédelmi miniszter ur az előbb, midőn egész
haragosan fordult hozzám, hogy engem rendreutasitson…

(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter közbeszól: Nem áll jogomban!)

… mert állitólag beszéde közben ezt a szót »phrasis« mondtam, teljesen
tévedett, mert én beszédébe nem szóltam közbe: e szót »phrasis« nem
használtam; azonban azt nem mondom, hogy nem is gondoltam.

Áttérve a kérdésre magára, melyet én igen nagy fontosságunak tartok,
mindenekelőtt megjegyzem, hogy én avval az itt sokat emlegetett katonai
józan észszel, fájdalom, nem rendelkezem, legalább gyakorlatig nem, én
tehát a tárgyaláson levő törvényjavaslat hadszervezeti és technikai
kérdéseihez hozzá nem szólok, sőt tovább megyek és elismerem, hogy a
törvényjavaslat tisztán hadszervezeti és technikai indokokból talán
czélszerü és szükséges. Ezt elismerem, mert annyit belátok minden
katonai józan ész nélkül is az egyszerü mathematikai törvénynél fogva,
hogy 100 ezer katonánál 150 ezer ugyanolyan katona többet fog érni.

Ha a békelétszámot emeljük és ha ennek következtében valamikor a hadi
létszám mozgósitás esetében nagyobb katonai készültséggel megy az
ellenség elé: ez a mathematikai törvényeknél fogva csakugyan
czélszerübb. Ezt belátom. Hanem állitom azt, hogy mind nekem, mind
nekünk itt a törvényhozásban, mind pedig a miniszter urnak még egyéb
tekinteteket is szem előtt kell tartani, nem csupán a hadszervezeti és
technikai tekinteteket.

Mindenekelőtt szem előtt kell tartani két szempontot. Az egyik államjogi
és közjogi, a másik pénzügyi és mindaz, a mi ezzel szorosan összefügg.

Tisztelt Ház! Ismételve megnéztem a Ház asztalán levő törvénykönyvet,
melynek 1867. évfolyamában ott van az a nevezetes XII. t.-cz., mely szól
az ugynevezett közös hadügyekről, helyesebben a Magyarország és Ausztria
közti kibékülésről. Most még nem szólok arról, hogy a mi politikánk
azonos-e az e törvény által szentesitett politikával, hanem most csak
magáról a törvényről beszélek. Ama törvény 11. és 12. §-aiban világosan,
minden kétséget kizárólag meg van mondva, hogy a honvédelem, a hadügyi
szervezet és általában a hadügy körül, mik egyrészt a fejedelemnek a
nemzet által átengedett jogai és mik másrészről a nemzet jogai, melyeket
ő, minden fejedelmi hatalommal és minden hadügyi igazgatósággal szemben
magának tartott fenn. A 11. §-ban szabatosan meg van mondva a
fejedelemnek minden joga. A 12. §-ban pedig határozottan körül van irva
a nemzet minden joga. El van sorolva, hogy a nemzet az ujonczok
megajánlásának, a megajánlás feltételei megállapitásának, a szolgálati
idő meghatározásának, a katonaság elhelyezésének és élelmezésének jogát
mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében magának tartja fenn. Ez a
törvény huszonegy év óta törvény. Ez a kabinet pedig az országot 13–14
év óta kormányozza. És e törvényt megszegte mind a törvényhozás, mind a
végrehajtás terén; kiforgatta azt igen jelentékeny pontjaiban és most is
egyik lényeges pontjában ki akarja forgatni.

Az élelmezés joga a gyakorlatban a nemzet jogköréből ki van véve. Azt
elintézik a delegácziók, közös hadügyminiszter és a hadügyi kormányzat,
melyre nézve figyelmeztetem mellesleg a honvédelmi miniszter urat, hogy
mi nem hadügyi igazgatóságot, hanem hadügyi kormányzatot ismerünk. Az
élelmezés el van véve.

Ott van a békelétszám elhelyezésének kérdése. A jelenlegi kormány
nyiltan, őszintén nem mert oly javaslattal a parlament elé lépni, hogy
abból a fontos törvényből a jogot uj törvényhozási intézkedéssel
kivegye, hanem eltitkoltan bedugta ezt a beszállásolási törvénynek
vagyis az 1879: XXXVI. t.-czikknek 21 és 22. §-ai közé, hol a nemzetnek
jogai közül a békelétszám elhelyezésére vonatkozó minden jog a legfőbb
hadur jogainak nagyobb dicsőségére és bővitésére ki van véve.

Következik a szolgálati idő meghatározásának kérdése. Ezt eddig mind a
törvényhozás – és erre igen kérem a miniszter ur figyelmét – mind a
kormányzat magának tartotta fenn. E törvényjavaslat most erről akar
intézkedni. Mert maguk a miniszter ur fejtegetései is, de ama
felszólalások is, melyeket itt Bolgár, Nagy és Czirer
képviselőtársaimtól hallottunk, kétségtelenné teszik, hogy nem a
törvényhozás által szentesitendő világos törvény alakjában, hanem a
kormány részére adandó felhatalmazás alakjában a szolgálati időt
tekervényes, czikornyás phrasis mellett három évről négy évre akarják
kiterjeszteni. Lehet, hogy a szolgálatidő 3 évre és 2 hónapra, lehet,
hogy 6 hónapra, de lehet hogy 3 év és 12 hónapra is fog terjedni. Ha ezt
most a törvényhozás e törvény elfogadásával a kormánynak megengedi:
akkor mi történik? Nemcsak a törvényhozás és az ország jogköréből veszik
ki e jogot és ruházzák át talán a delegáczióra, talán a hadügyi
kormányzatra és talán ő felségére, hanem kiveszik a magyar kormányzat
köréből is.

Sehol ebben a törvényjavaslatban egyetlen pont, egyetlen szó sem
biztositja többé a szolgálati idő meghatározását az ország, a
törvényhozás és a kormányzat részére. Ha a nemzet ezt akarja: teheti és
ha a többségnek tetszik, megszavazhatja és ha a jelenlegi kabinet ezt
megszavaztatni óhajtja, a többség ezt meg is szavazza, mert fájdalom,
nincs okom ebben kételkedni. De legalább jöjjünk tisztába avval, hogy
miről van szó. Arról van szó, hogy a nemzet egyik sarkalatos jogáról,
melyet az 1867. kiegyezésnél magának világosan, minden kétértelmüséget
kizáró világossággal fentartott, most mondjon le. Mi ily törvényjavaslat
elfogadásába bele nem megyünk és nem mehetünk ama példa után, mely az
1879-iki beszállásolási törvénynél előttünk felmerült.

Tisztelt honvédelmi miniszter ur, még csak két pontja lesz az
ugynevezett kiegyezési törvénynek, hol a nemzet fentartott jogairól van
szó; t. i. az ujonczok megajánlása és ennek feltételei.

A népfelkelési törvény már megnyirbálta ezeket a pontokat is. Én félek,
nagyon félek, hogy a beterjesztendő hadszervezeti novella majd alá fogja
aknázni a nemzetnek még ezt a jogát is. Várjuk a törvényjavaslatot, de
nem örömmel, mert semmiféle törvényjavaslatot sem várunk ettől a
kormánytól örömmel. Várjuk tehát azt s állunk elébe és küzdünk ellene, a
meddig lehet, de én ismétlem, jöjjünk tisztába mindenkor azzal, hogy
miről van szó és ne beszéljünk csak arról, hogy 20–28 napra vagy két
hónapra hivják-e be a tartalékot és póttartalékot, mert nem arról van
itt szó. Ha csupán erről volna szó, megvárná a miniszter ur és az
ugynevezett hadigazgatóság az őszi időszakot, a mikor a miniszter
teljesen szisztematikus törvényjavaslattal állhatna elő. Fait accomplit
akar a miniszter ur teremteni azon időre. A nemzet jogaiból egy csomót
el akar venni s azt a fejedelem jogai közé akarja áttenni, hogy ezeket
ne a nemzet, hanem a katonai bureaucratia, a militarizmus és mindaz, a
mi e mögött áll, gyakorolja.

E törvényjavaslat nézetem szerint, egyéb tekintetekben is veszélyes és
ártalmas mind elvi, mind gyakorlati, pénzügyi, közjogi, mind pedig
szocziális és közgazdasági tekintetekből. Hogy ez intézkedés alatt a
szolgálati idő felemelése lappang, az az előttem felszólalt képviselő
urak által be van bizonyitva.

Hogy a szolgálati idő felemelése minő közgazdasági hátrány a nemzetre,
melynek legmunkaképesebb, legerőteljesebb fiatalsága idejét a
fegyvergyakorlatokon tölti: ennek bővebb megvilágitása nem szükséges.

Hogy mik lesznek ennek pénzügyi következményei a nemzetre és ennek
háztartására nézve, e fölött kár nekünk sok szót vesztegetni. Meglehet,
hogy nem lesz a költség 15 millió e czimen; meglehet, hogy csak 3 millió
lesz; meglehet, hogy kevesebb; de hogy lesz: arra nézve nyugtassa meg
magát a honvédelmi miniszter ur és egyáltalában ne álljon elő nekünk
azzal, hogy ő jót áll azért, hogy e törvényjavaslatból egyáltalában
semmi költség sem származik.

Higyje meg nekem a honvédelmi miniszter ur, hogy e kabinet kebeléből, a
melynek ő is tagja, oly törvényjavaslat – nem katonai – de más is, a
mely az országra nézve költséggel ne járt volna, még nem került ki.
Olyan pedig, a mely valamit hozott volna nekünk és ne vitt volna ki
innen semmit, épen nem került és nem is fog soha kerülni a Ház
asztalára. Hanem talán ama jóhiszemü önáltatással élt a miniszter ur,
hogy ha a törvényjavaslat törvénynyé válik, mert most még csak papiron
van; majd ha a behivások kezdődnek, akkor jön a költség. Hogyha igy
értette a miniszter ur, akkor teljesen igazsága van.

De más tekintetben is fontosnak és károsnak tartom eme
törvényjavaslatot. Hiszen a hadügyi kormány hatalmának növelését,
hatalmi körének bővitését és nagyobb tartalommal való ellátását vonja
maga után ez a törvényjavaslat.

Mert a szolgálati idő kiterjesztése, a tartalékosoknak és
póttartalékosoknak mikor, miként és mennyi időre való behivása, a mi
eddig nem állott jogában, ezentul jogában áll. Már pedig higyje el nekem
a miniszter ur, hogy nem ugyan katonai józan észszel, hanem csak
adófizetői polgári józan észszel mi valamennyien oly meggyőződésben
vagyunk, hogy a hadügyi kormányzat jogköre már is nagy, már is sok;
annak pénzügyi következményeit már is alig birjuk el.

De tovább megyek. Nemcsak a hadügyi kormányzat hatalmi és jogkörét,
hanem a hadsereg békelétszámát is emeli esetenkint, helyenkint és
időnkint e törvényjavaslat végrehajtása. Hiszen egyike amaz indokoknak,
a melyeket az előadó ur előterjesztett, az, hogy a békelétszám csekély
az idegen államok hadseregével összehasonlitva. A békelétszám emelését
tehát szükségkép maga után vonja e javaslat, a mi más szóval azt
jelenti, hogy a militarizmus, a mi egész Európa kontinensének valódi
átka ez idő szerint, nálunk is folyton és folyton tért hódit, folyton
előrehalad, folyton és napról-napra jobban elboritja romboló hatásával
egész közgazdasági életünket. Hogy pedig mi ily elvek alapján álló és
ily elvek érvényesitésére szolgáló törvényjavaslatot elfogadhassunk, azt
hiszem, belátja a miniszter ur, hogy ez reánk nézve teljesen lehetetlen.

A mi programmunk tiszta és nem változó. És akármiként szóljanak is ama
csapatszolgálati vagy miféle utasitások, melyekről a miniszter ur
megemlékezett és a melyek szerint az egyéves önkénteseknek joguk van
ilyen vagy olyan nyelven vizsgát tennie: egyről legyen meggyőződve és ez
az, hogy mindaddig, mig a nemzet e hadseregben a saját nemzeti
intézményét nem látja, a mig a magyar nyelv abban gyökeret nem ver, mig
a nemzet a maga történeti jogát és a maga egész nemzeti méltóságát
nemzeti hadseregben megvalósitva nem látja: addig e hadsereg szerencsés
hadjáratot semmiféle körülmények között sem fog végezni.

Önök tanulhatnak a szomszédoktól; önök tanultak 1848 előtt, 1859 és 1866
előtt és a tanulás következménye mindig nagy, vesztett hadjárat volt.

És tisztelt Ház, mindaddig, mig ez a nemzet a maga jogait, méltóságát és
önérzetét amaz intézményben megvalósitva nem találja, ez a hadsereg
diadalmas hadjáratot maga után emlékül fenhagyni nem fog soha.

És nemcsak mi magyarok gondolkozunk és érzünk igy, ámbár minket még az a
meggyőződés is vezet, hogy az a hadsereg a nemzettel szemben idegen.

Nemrég igen előkelő ausztriai publiczista keresett fel Bécsből, ki azt
mondá: »Uram, aggodalommal gondolunk azon eshetőségre, hogy hatalmas
szövetségessel birva, egy esetlegesen kitörendő háboruban a mi
hadseregünk győz. Mi bécsiek aggodalommal gondolunk erre, mert a
militarizmus erőszakoskodásait már is alig győzzük, pedig e hadsereg
hosszu évtizedek óta minden hadjáratot elvesztett. Ha egyszer oly
hadjárat jönne, a melyet ez a hadsereg megnyerne, mi lenne az
alkotmányossággal, mi lenne a nemzet alkotmányos jogaival Ausztriában?«

Ez tisztelt Ház, nem az én nézetem; engem is meglepett ez igazán osztrák
nyilatkozat. Sőt, mikor azt kérdeztem tőle, hogy hát a báró ur mit
találna jónak egy legközelebbi, eshetőleges háboruban, ő igazi bécsi
humorral azt felelte: »Én azt tartanám czélszerünek, hogy szövetségesünk
győzzön, minket meg verjenek meg, de ez a hadsereg ne győzzön.« Igy
formulázta az osztrák publiczista a hadsereg jövendőjéhez kötött
várakozásaira vonatkozó nézetét előttem.

Tisztelt Ház! Volt szerencsém röviden jelezni azt az álláspontot, melyet
mi általában a hadügy és a hadszervezet kérdésében elfoglalunk. Ez
álláspontnak egy jelszava van és ez: »1848«. Itt a szomszéd igen
tisztelt párt szónokai szintén jeleztek álláspontot, melyet egy
kérdésben foglalnak össze, melynek jelszava: »1867«. Azt hiszem, ez a
helyes jelszó, mert fentartani azt, a mi megvan, megszerezni, a mi
hiányzik és visszaszerezni, a mi már megcsonkult, azt hiszem ez a
mérsékelt ellenzék álláspontja.

De én most azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, vagy is inkább a
miniszterelnök urtól, hogy minő évszámmal jelzi azon álláspontot, a
melyen azon párt és a kabinet áll? »1847«-tel vagy »1819«-czel, vagy
talán egy még csak ezután következő évszámmal? Mert ámbár ez a kabinet a
közjogi ellenzék mezejéről lépett át oda oly czélból és oly igéret
mellett, hogy a nemzet jogait erősbiteni és érdekeit előmozditani fogja:
mégis az »1848« és az »1867« számmal jelzett politikai álláspontot
nemcsak teljesen elhagyta, hanem ezeket tökéletesen aláásni és
összedönteni igyekezett. Egyik eszköz aláásni és összedönteni ez
álláspontot: e törvényjavaslat is. Ezért nem fogadhatom én azt el.

Itt még csak egy szót kérek. Az idő is eltelik, rögtön befejezem
beszédemet. Felhozatott az imént tisztelt barátom, Czirer Ákos részéről,
az általános katonai világhelyzet és az, hogy mikép állunk mi
egyik-másik katonai hatalommal szemben? A honvédelmi miniszter ur által
pedig felhozatott egy eshetőleges mozgósitás lehetősége s a vita hevében
talán többet vagy kevesebbet, vagy másként mondott, mint a mennyit és a
hogy neki, mint honvédelmi miniszternek erről a kérdésről mondani
lehetett volna. Én azonban szerencsére nem vagyok honvédelmi miniszter
és én tán valamivel többet is mondhatok ebben a tekintetben. És ez abból
áll: mi a nemzetnek államjogi nagy jogait semmiféle tekintetnek, sem
dinasztikus, sem monarchikus érdeknek soha feláldozni hajlandók nem
vagyunk. Akármiként álljanak is a katonai és politikai viszonyok, de ha
ez a kabinet – és ezzel együtt mindazok a kabinetek, a melyek hivatva
vannak rá – a nemzet és az ország és a monarchia helyzetének
megvédelmezésére elég éberek és gyorsak; ha nem várják meg azt, hogy
örökös ellenségünk akkor és ott kezdje meg a hadjáratot, a mikor és a
hol neki tetszik és ha nem várják meg azt, hogy köröskörül fellázitsa
ellenünk ama tonkinyi és mexikói szerzeményeket, a milyenek Bosznia és
Herczegovina, ha nem várják meg, hogy fellázitsa ellenünk Belgrádot,
Szofiát és Bukarestet, hanem éberek lesznek és nem lesznek
uszályhordozói más hatalmaknak, ha előttük csak az a tekintet lesz, a
melynek egyedül lenni kell, az ország és nemzet biztonságának megvédése:
akkor mi semmiféle áldozattól vissza nem riadunk, minden áldozatra
készen leszünk, de a nemzetnek törvényileg biztositott, ugy is csekély
és már is megcsorbitott jogaiból sem, sem más törvényjavaslat által
engedni nem akarunk.

A törvényjavaslatot nem fogadom el.



A NEMZETI HADSEREG.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ez a beszéd nehéz, hosszu politikai harcznak egyik tünete. A
parlamentben tartottam 1889-ik évi január hó 23-án. E tárgyban ez időből
még két nagyobb beszédem van e kötetben. Azokat is megvilágitja részben
e beszéd története.

Tisza Kálmán kormánya 1888. évi november hó 3-án báró Fejérváry Géza
honvédelmi miniszter jegyzése mellett a tiz évenkénti rendszeres
véderőjavaslatot a képviselőház elé terjesztette. A javaslat kisebb és
nagyobb fontosságu több pontban eltér a korábbi törvényektől, de
különösen két pontnál nyomban fölébresztette a nemzet különös figyelmét
s bizalmatlanságát.

Az egyik pont a javaslat 14-ik §-ára vonatkozik. Ebben Magyarországnak s
Ausztriának évi ujonczjutaléka 103,100 főben van megállapitva, de nincs
megmondva, hogy ez hány évre állapittatik meg. Ez lényegesen módositja
az 1868. évi XL-ik törvényt, a mely csak tiz évi érvényt biztositott a
Magyarország és Ausztria közt kötött véderő-egyezménynek. Az uj
törvényjavaslat szerint tehát az ország egyik legfontosabb joga, az
ujonczok létszámának meghatározása egyszersmindenkorra megcsorbult
volna.

A másik sulyos pont a 25-ik §-ra vonatkozik. Ez a magyar középosztály
értelmes, tanult ifjait sujtotta, a mennyiben az egyéves önkéntes, ha a
tiszti vizsgát német nyelven nem tudja letenni, két évi fegyveres
szolgálatra kényszerittetik. Ez hát voltaképen nem egyéb, mint erőszakos
németesités a hadkötelezettség segitségével.

A képviselőház véderőbizottsága letárgyalta s elfogadta a javaslatot s
előadója, Münnich Aurél, deczember hó 12-én a képviselőház elé
terjesztette. A Ház, figyelemmel a karácsoni és ujévi szünetekre, a
javaslat tárgyalását 1889. évi január 12-ére tüzte ki.

Pártomnak, a függetlenségi pártnak elnöke akkor Irányi Dániel volt.
Önzetlen, nemes férfiu s országosan tisztelt buzgó hazafi. De a párt
külső képviselete parlamentben, sajtóban, kerületek gyülésein a toll és
a szó erejével főleg az én vállaimra nehezedett. Voltaképen én vezettem
a pártot vagy legalább vezetésében nekem volt legnagyobb részem. Tisza
Kálmán államférfiui működését kezdettől fogva kárhozatosnak tartottam s
e miatt mindig engesztelhetlen birálója voltam. Ugy látszott előttem,
hogy a véderőjavaslatot fel tudjuk használni Tisza Kálmán
megbuktatására, az elernyedt pártok fölébresztésére, a nemzet
sérelmeinek orvoslására s az ország életbevágó hadügyi jogainak
kivivására, vagy legalább elismerésére. Gondolatom és tervem ugy
érlelődött meg, hogy Tiszának és rendszerének megbuktatása most volna
lehető, most volna kötelességünk, ha az összes ellenzéki pártokat
kemény, szivós, lelkes harczba be tudjuk vinni s kötelességérzetünk
lankadatlanul éber marad.

Legelőször Irányi Dániellel s gróf Károlyi Gáborral állapodtam meg. De
többször értekeztem Szilágyi Dezsővel is, a ki akkor pártokon kivül
állott, de felfogása kivált a javaslat 14-ik §-ánál szilárd ellenzéki
volt. Tervem helyeselte.

De buzgó támadásra álltak készen a függetlenségi párt többi árnyalatai
is: Ugron, Polónyi s bensőbb hiveik. S komoly vitára szánta el magát a
nemzeti párt is gróf Apponyi vezetése alatt. A fenyegető közjogi és
nemzeti sérelem igy mintegy 160 képviselőt állitott csatasorba.

Csak vitarendezés kellett és a sajtót, a tömeget, a vidéket s az
egyetemi ifjuságot kellett a komoly harczra feltüzelni.

Sikerült. De se nem könnyen, se nem rögtön.

A sajtóra jelentékeny befolyásom volt. A legnagyobb ellenzéki lapnak az
»Egyetértés«-nek én voltam irányczikkirója. A két nagy ellenzéki párt
fővárosi és vidéki összes hirlapjai rögtön megkezdték a kormány ellen a
harcztámadást.

Vitarendező bizottságot is alakitottunk. Gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula
és Horváth Ádám voltak tagjai. Polónyi Géza vezetése mellett másik
bizottság is alakult az egyetemi ifjuság s a tömeg vezetésére. Ezt
»tüntető bizottság« neve alatt ismerte a közönség s báró Fejérváry Géza
honvédelmi miniszter a vita folyamán gunyosan emlegette.

A vita szokatlan hévvel indult meg 1889. évi január 12-én. Zajosan
érdeklődött a társadalom minden rétege. Mindjárt kezdetben valószinüvé
vált, hogy a nemzet Tisza Kálmán kormányzását tovább nem türi. A vita
hevessége nem lankadt január 30-ikáig.

Január 30-án Rudolf főherczeg s trónörökös erőszakos halállal kimult. Ez
megdöbbentette a társadalmat. Szünet állott be a parlamentben február
12-ig. Bár a javaslatot január 29-én általánosságban a szokott többség
megszavazta, február 12-től kezdve a részletes tárgyalás még viharosabb
volt, mint az általános.

Két körülmény jött közbe, a melytől Tisza Kálmán a vita elcsöndesedését
várta. Az egyik az, hogy idősb gróf Andrássy Gyula közbenjöttével a 14
§. sérelmes intézkedését a kormány a király hozzájárulásával kijavitotta
s igy az ujonczlétszám határozott időre, 10 évre határoztatott. A másik
a kabinet felüditése. Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil ugyanis
visszalépett s helyére Szilágyi Dezsőt sikerült megnyerni.

A vita hevét egyik körülmény se csökkentette. Az egyéves önkéntesi
intézmény eltorzitása s a két évi szolgálat kényszerével való
németesités fájdalmas sérelemként megmaradt. E miatt is, de általán
Tisza kormányzatának osztrákositó s erkölcstelen volta miatt
elhatároztuk, hogy a heves támadásokat, a mig Tisza meg nem bukik, meg
nem szüntetjük. Igy is történt. A többség ugyan a törvényjavaslatot
április 3-án részletekben is megszavazta s ez mint 1889. évi VI.
törvényczikk a törvénytárba iktattatott: a viharos ülések mindamellett
minden alkalomnál megujultak a kormány bukásáig, a mi elvégre 1900. évi
márcziusban bekövetkezett.

A véderő-vita alatt több beszédet tartottam. Első nagyobb beszédem ime
itt következik. Csak annyit jegyzek még meg, hogy beszédem természetesen
a vita egész anyagát nem öleli föl. Főleg oly kérdésekre szoritkozom,
melyeket a többi szónok nem eléggé vagy épen nem méltatott.


II.  A BESZÉD.

(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk
erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen
most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf
Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István
tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az
1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII.
században. – Mit irt Hunyady a pápának?)

Tisztelt Ház! Uray Imre tisztelt barátom, ki előttem szólott,
méltatlankodó érzetét fejezte ki a fölött a helyzet fölött, hogy neki, a
ki husz-huszonegy év óta a függetlenségi párt politikai álláspontján
áll, ma kötelességeül kell ismernie az 1867-iki kiegyezés egyik-másik
pontjának védelmezését. Magam is abban az időben nem e házban, hanem
ezen kivül, szemmel alig felismerhető szerény állásban a kiegyezésnek
hive voltam és tanuságot tehetek arról, hogy nekem és mindazoknak, a kik
akkor a kiegyezést akár csinálták, akár elfogadták és helyeselték,
sohase jutott eszünkbe az a lehetőség, hogy azt a kiegyezést ama pártnak
férfiai és tagjai ellen, a mely párt akkor a baloldalon ült s a
kiegyezés előnyeit keveselte, valaha védelmezni kelljen és lehessen.

Igen is mi, a kik akkor a kiegyezést helyeseltük, féltettük e
kiegyezésnek a legközelebbi multhoz képest tetemes vivmányait. De
féltettük a már kihalóban levő udvari konzervativ párttól. De nem
féltettük attól a nemzeti párttól, a melynek akkor országszerte a nemzet
nagy bizalmával és népszerüségével biró egyik vezére a jelenlegi
miniszterelnök ur volt.

Sőt nemcsak akkor nem féltettük. Hanem midőn az egykori Deák-párt a
kormányzás hibái, tévedései, részben vétkei és a kezdet nehézségei
miatt, de egyuttal vezérének elbetegesedése miatt is a politikai
szintérről lelépni kényszerült: akkor a lelépő pártnak igazán mélyen és
hazafiasan érző sok tagja az ország helyzetét nem látta ugyan rózsásnak,
hanem inkább nehéznek, bizonyos tekintetben sötétnek s a jövőt
homályosnak. Mindamellett mind azok között, a kik akkor az ország sorsa
felett itt és e házon kivül beszélgettek, bár senki se volt talán, ki a
balközép akkori kitünő vezérével benső politikai rokonszenv
összeköttetésében állott volna: mindamellett, a kik akkor az ország
sorsa fölött itt és bizalmas körökben tanácskoztunk s a kik közt magam
is ott voltam, kezdetben mind megnyugodtunk abban, hogy az ország
politikai vezérletét és a parlamentnek vezetését is Tisza Kálmán mostani
miniszterelnök ur vegye át. Mert az volt meggyőződésünk, hogy azt a
művet, melyet 1867-ben biztos, de kezdő állomásként megalkottunk, az
ország szabadságának és állami függetlenségének biztositására fogja az
egykori balközépi párt és ez a kormány tovább fejleszteni. Ebből a
feltevésből, ebből az édes álomból és hazafias várakozásból alig egy-két
év mulva fájdalmasan kellett fölébrednünk és rá csakhamar meggyőződtem
arról – és ebben térek el a mérsékelt ellenzék tisztelt férfiaitól –
hogy ha nemcsak az ország függetlenségét akarjuk tovább fejleszteni s az
ország minden jogát lassanként kivivni, hanem csupán azt akarjuk igazán
megvédelmezni, a mit 1867-ben és még néhány év alatt sikerült
megszereznünk, még ezt is csak a nemzet ősi jogai alapján, a
függetlenségi párt politikai meggyőződésére állva tehetjük. Máskép azzal
az iránynyal szemben, melyet ez a kabinet képvisel, a mindenkor meglevő
s a nemzet által mindenkor óhajtott jogokat vissza nem szerezhetjük, de
még csak az 1867-iki vivmányokat se őrizhetjük meg. Én tehát igazán
méltánylom, igazán felfogom annak az érzetnek a komolyságát, a melylyel
Uray Imre tisztelt barátom e reá nézve csakugyan sajátságosan visszás
helyzetre kénytelen volt reámutatni.

A kormány részéről és pártja részéről sulyos szemrehányásokkal illettek
bennünket, mintha mi se a monarkia másik államának, se Magyarországnak
biztonságáról talán nem oly egészen hazafias lélekkel akarnánk
gondoskodni, mint a hogy a kormány nézete szerint gondoskodni hivatva
volna ez a törvényjavaslat s illetőleg az ennek alapján szervezendő
hadsereg.

Ez a szemrehányás teljesen alaptalan. Mit akarunk mi?

Mi akarunk erős hadsereget. Oly erős hadsereget akarunk, a melyben a
nemzetnek honvédelemre hivatott minden anyagi és intelligens eleme be
legyen foglalva. Oly erős hadsereget akarunk, a milyen erős hadseregre
ez az ország valaha képes volt és a melyre ez idő szerint csak képes
lehet. Nagy erő az, melyet ez országnak földrajzi fekvése, ez országnak
népe, a magyar nemzetnek ezredéves öntudata s önérzete és jövendőre
irányuló minden törekvése, e nemzetnek minden erkölcsi és anyagi vagyona
erős hadsereg felállitására forditani tud. Mind ezen erővel ellátott
hadsereget akarunk mi. Akarjuk pedig azért, mert a veszély, mely
bennünket környékez, igen nagy s a nemzet egész anyagi és erkölcsi
erejének a harcztérre vezetését mulhatlanul szükségessé teszi. Akarjuk
azért, mert akár taktikából közlik és hiresztelik, akár valóban érezzük,
nekünk igazán nagyon közel szomszédos óriási hatalommal, mely
szabadságunkat és nemzeti létünket is elvégre eltiporná, előbb-utóbb,
most vagy később, de végre is talán nagyon rövid idő alatt meg kell
küzdenünk.

És nemcsak azért, mert az orosz hatalom fenyeget bennünket, hiszen ezt
régen tudjuk s régen készültünk és készen állunk rá, de az erős
hadsereget azért is akarjuk, mert épen a mostani kabinet által az előtt
tizenkét-tizenhárom évvel tévesen s akkor is az egész nemzet
közvéleménye ellenére vezetett külpolitikának a veszélye elől is
biztositani akarjuk magunkat.

Beszéltem a kormánypárti oldalon ülők soraiból nem egy férfiuval az
utóbbi években, a kik mind azt mondták: most már megnyilt szemekkel és
felvilágosodott elmével kérdezzük, vajjon miért tettük mi azt az
őrültséget, hogy az orosznak szabad utat engedtünk a Balkánon át? Miért
engedtük tönkretétetni a törököt? Miért kellett Herczegovinát, Boszniát
elfoglalnunk, hogy ujabb sebezhető oldalt szerezzünk magunknak?

Erre azt feleltem, a mint felelte volna mindenki, hogy hiszen az egész
országban minden ember, minden gondolkozó hazafi igy gondolkozott, csak
a kormány nem. Azt mondotta a kormány: szövetkezzünk Oroszországgal,
neki jó lesz Bulgária, nekünk meg jó lesz Bosznia. Azt mondotta a
kormány: foglaljunk tért a Balkánon s ezért engedjünk tért az orosznak
is. De elfeledték, hogy ha szomszédságunkban semmivé teszik a törököt, a
mint semmivé tették Lengyelországot, a sor akkor majd ránk kerülhet. A
világtörténet logikája kérlelhetetlen. De nem szükséges, nem is szabad,
hogy a logikának ránk nézve ártalmas következményeit mi siettessük. Sőt
ellenkezőleg az szükséges, hogy e logika ártalmas következményeit még
csirájukban fojtsuk el.

Ez volt a nemzetnek akkori álláspontja. Most már a kormány és hivei
látják, hogy az elhibázott politika volt. Most már látják s félnek is
attól, hogy ha a reánk támadni készülő hatalommal sikerül keleti és déli
határainkat bizonytalanná tenni: a küzdelem, mely reánk vár, sokkal
nehezebb lesz s erőnk kifejtésére sokkal nagyobb indokok fognak sarkalni
bennünket, mint akkor lett volna, ha tizenkét-tizenhárom év előtt azt a
rossz, helytelen, a nemzet közvéleményével mereven ellenkező
nemzetellenes politikát nem követték volna.

Tehát mi erős hadsereget akarunk. Biztositom a tisztelt honvédelmi
miniszter urat, erősebbet, mint ő; erősebbet, mint az ő bécsi nézet és
elvtársai. Mi akarjuk azt, hogy mind a szám, mind a fegyelmezettség,
mind a felszerelés tekintetében ez a hadsereg annak a teljes erkölcsi és
anyagi erőnek, melylyel mi rendelkezünk, megfeleljen.

De hogy ez a hadsereg oly erős legyen, ahhoz a mi nézetünk szerint még
elmaradhatatlan kellék szükséges: az, hogy az nemzeti hadsereg legyen.

Kérdezem én a tisztelt honvédelmi miniszter urat, ismer-e ő korunk mai
történetében – nemcsak a mostani napokban, de korszakunk mai
történetében – ismer-e oly hadsereget, mely erős volna s nem nemzeti?
Ismer-e az ugynevezett osztrák-magyar hadseregen kivül, – mely
egyébiránt ezt a nevet csak bitorolja, a mely nevet mi is csak per
abusum használunk, mert ez a hadsereg császári-királyinak nevezi magát –
ismer-e e hadseregen kivül az egész föld kerekségén és művelt államaiban
oly hadsereget, mely nem nemzeti hadsereg volna? Még az orosz czár ő
felsége is, ha szól a maga hadtestéhez, a maga tisztjeihez ott, a hol
uralkodói székhelye vagy lakása van, még az is mindig az orosz nemzeti
eszmét, az orosz nemzet jövőjét s világhóditó nagy ábrándjait emliti
hadserege előtt s nem csak azt mondja: »én III. Sándor czár«, hanem ugy
áll a katona elé: »im az orosz nemzet és annak világnagysága!«

Mikor ezelőtt egy évvel és még azelőtt két évvel a német birodalom
kormánya a hadseregnek bizonyos irányban való fejlesztése tárgyában
javaslatot terjesztett az illető törvényhozó testületek elé s midőn oly
miniszter, mint Bismarck, a törvényjavaslat elfogadását indokolta,
szükségesnek tartotta előtérbe állitani azt a körülményt, hogy az a
hadsereg nemzeti hadsereg, s multjának minden dicsősége s jövendő
fegyveres működéséhez kötött minden reménye onnan ered, mert nemzeti
hadsereg. S nézze meg az olasz és franczia haderőt vagy a déli határokon
a kis szerb, bolgár és román hadseregeket: ugynevezett császári-királyi
vagy fejedelmi hadsereget nem fog találni sehol, hanem igen is fog
találni nemzeti hadsereget.

De miben áll, tisztelt Ház a hadseregnek az a jellege, hogy nemzeti
legyen? Erről a kérdésről a honvédelmi miniszter ur nem szól. Abban a
»Dicsőség csarnokában« czimü könyvben, a melyet most a hadsereg kiváló
férfiairól igen előkelő férfiak kibocsátottak, erről az eszméről egy szó
sincs és ámbár én a katonai irodalomban jártas nem vagyok s biztos
tudomás után nem nyilatkozhatom, de sokat mernék tenni arra, hogy
azokban az ismertető, történeti és tankönyvekben, melyek erről a mi
közös hadseregünkről szólanak, ennek a nemzeti jellegéről talán sehol
egyetlen szó emlités sincs.

A nemzeti jelleg az, a mely nélkül ma hadsereg erőssé nem lehet. De
miben áll ez? Egyszerüen annak a hadseregnek tisztelnie kell a nemzet
nyelvét, tisztelnie kell jogait, alkotmányát, tisztelnie kell nemzeti s
állami függetlenségét s szükséges, hogy az a hadsereg nyelvünknek,
jogainknak, alkotmányunknak s állami függetlenségünknek egyik valóságos
szerves intézménye legyen. Ha nem az, akkor az nem a mi hadseregünk. Ha
más: akkor az bizonyos eshetőségben valóságos ellenségünk.

És még az sem elég, hogy azt a hadsereget a magunkénak ismerjük és
fogadjuk el, hanem ehhez szükséges az is, hogy az multunk emlékeiben,
jelenünk törekvéseiben s jövendőnk minden reményében velünk egynek
érezze magát s ha ezt nem teszi, vagy nem teheti, akkor a nemzettel
valóságos, igazi és komoly kapcsolata annak a hadseregnek nincs. Mi
adhatunk hozzá emberanyagot, de nem katonát és nem hőst. Mi adhatunk
hozzá pénzt s ő elfogdoshatja béke idején rablóinkat, háboru idején
kiállhat a harcztérre és vivhat szerencsés vagy szerencsétlen csatákat,
de nemzeti hadseregnek, a mi nemzeti létünk fentartójának nem
tekinthetjük.

Mi köt minket össze azzal a hadsereggel? Fájdalmas összeütközések
emlékezete. A mit az a hadsereg dicsőségének tart, az nekünk
szomoruságunk és gyászunk; és a mit mi nemzeti dicsőségünknek tartunk:
az annak a hadseregnek pártütés, rebellio.

Ez a különbség van az igazi erős hadsereg és ama hadsereg közt, melyet a
honvédelmi miniszter véd. És mi köt bennünket össze a jelen
törekvéseiben és a jövő reményeiben e hadsereggel? Hol fogunk egy téren
találkozni ezzel? Majd a csatatéren, tán az orosz ellen? Talán e
hadjárat sorsa nem lesz oly szomoru, mint a közös osztrák hadsereg
minden hadjárata volt, melyben német szóval vezényelték a magyart.

Ugy látszik, a honvédelmi miniszter ur a történelemből nem akar tanulni.
A nyelvkérdésről annyit, a mennyit – később akarok beszélni. De most
eszembe jut s elmondom azt, hogy a magyar ezredeket háboruban a
napoleoni háborukig magyar nyelven vezényelték. A habsburgi seregeknek,
ha volt hadi dicsőségük, eddig szerezték s ez óta e hadseregek minden
hadjáratot elvesztettek. Mióta a magyar ezredeket belekényszeritették a
németségbe, mióta a magyar hadcsapatoknak nem adtak magyar tiszteket,
mióta a tisztikar és legénység csak a vezénynyelven értheti meg egymást,
melyet a magyar ezredekre rátukmáltak: azóta e hadsereg a képzetlen
olasz csapatok elleni harczokat kivéve, akár kül, akár belháboruban
egyetlen hadjáratot soha meg nem nyert. Pedig a katonai erények e
hadseregből nem hiányoztak soha. Voltak vitézei, hősei. De hiányzott a
nemzeti érzés, hiányzott az a magasztos czél, melyért a katona ne csak
halni, de győzni is tudjon.

Ha a magyar csapatokat elszakitják a magyar nemzettől, ma sincs meg az a
czél, melyért a katona élni, halni és győzni tudjon.

Mi most e hadsereg?

A tiszti nyelv német, a legénységi nyelv mindenféle, a mi csak
képzelhető és a mi Magyarország és Ausztria földrajzi határai közt
feltalálható.

Jelvénye: feketesárga, azt mi nem ismerjük el.

Nemzeti jellege semmiféle; nemzeti önérzete nincs, nem is volt, nem is
lesz soha.

Közös czélt, melyért lelkesülni tudjon, nem ismer, de igen is ismeri a
hadurat. Én mély hódolattal és hazafias tisztelettel emlékszem meg
mindig az ország királyáról, ki nekem uralkodóm, de a magyar érzületet
akár közlegénynél, akár tisztnél, a ki a hadseregben egy-két-három évet
eltölt, mint Törs képviselőtársam kifejtette, nem lehet a csecsemőkora
óta magába szítt érzelmekkel és fogalmakkal együtt az alatt a pár év
alatt megsemmisiteni. Császári-királyi hadurat az nem ismer. A katonai
reglement és a kurtavas megtanitják ugyan rá, de ő magyarként megy oda s
magyarként jön onnan el. Ismeri hazáját, annak világtörténeti czéljait
és rendeltetését, de »k. k.« hadurat nem ismer.

De mikor a helyzetet igy látjuk s azt mondjuk: királyunkért és hazánkért
mindent ép ugy, mint ezelőtt száznegyven vagy százötven évvel; – ha mi
azt akarjuk, hogy hadseregünk a miénk legyen, nemzeti legyen, azért
lelkesüljön, a miért mi és ha szenvedni kell is, érezze mindazt, a mit
mi, – és a mikor mi erre vonatkozó érveinket itt időt és szót nem
kimélve, kifejtjük: akkor mivel áll elő a honvédelmi miniszter ur és a
tulsó oldal? Érveinkkel, a nemzet igazi érzületével és háromszáz éven át
ezerszer nyilvánult eme határozott nézetével szemben mivel áll elő a
tisztelt kormánypárt?

(Közbeszólás: azzal, hogy szavazzunk!)

Nem. A tisztelt miniszterelnök ur e hó 12-én tartott beszédében azzal
áll elő, hogy ő szentül meg van arról győződve, hogy e törvényjavaslat s
a hadszervezet, a mely ezen alapszik, jó és minden czélnak, a melyet mi
is óhajtunk, megfelel. Elismerem, hogy a honvédelmi miniszter ur tett
néhány kisérletet arra nézve, hogy a törvényjavaslat védelmére egyéb
érvet is felhozzon, de én most csak azzal a körülménynyel akarok
foglalkozni, melyet a miniszterelnök állitott elénk, midőn azt mondja,
hogy a törvényjavaslat jóságáról szentül meg van győződve. S megjegyzem,
hogy a miniszterelnök ur ezt az érvet nemcsak itt ismételte, de a mint a
hirlapokból látom, a szabadelvü párt tanácskozásaiban is ismételve
használta.

Az egyéni meggyőződés, tisztelt képviselőház, mindig tiszteletreméltó.
Akárhányunkkal megtörténhetik az életben, hogy a midőn valamely vitás
kérdésre nézve valaki azt mondja, hogy az én meggyőződésem szerint ez a
dolog igy áll, akkor gondolkozásba esünk, hogy talán mégis ugy áll a
dolog, a mint azt az illető komoly meggyőződése hangján kijelentette. De
tisztelt képviselőház, a meggyőződésnek is megvan birálhatósága. Én
hosszas jogi s részben birói gyakorlatomban is arról győződtem meg, hogy
a mi a magánjogi életben a megbizhatóság bizonysága szokott lenni:
körülbelül a politikai életben is az ilyen egyéni nyilatkozatok
megbizhatóságának az a bizonysága. Hogy a meggyőződés nyomatékosabb
legyen azzal szemben, a kivel szemben használják: nekünk – mert velünk
szemben használják – teljesen biztosaknak és nyugodtaknak kell lennünk a
tekintetben, hogy az a meggyőződés őszinteséggel, önzetlenséggel és
jólértesültséggel nyilvánul s őszinteségen, önzetlenségen és biztos
tudáson alapszik is egyuttal.

Hogy az önzetlenség mennyiben van meg, erről a kérdésről nem szólok.
Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur ugy állitotta fel a kérdést,
hogy ha a törvényjavaslat megbukik, akkor megbukik ő is és ott hagyja a
helyét. Ha pedig a törvényjavaslatot meg szavazzák, akkor továbbra is ő
marad a miniszterelnök. Politikai és államférfiui szempontból a
kérdesnek ilyetén módon való feállitását kárhoztatni nem lehet, sőt
bizonyos tekintethen helyeselni is kell: de annyit mondhatok, hogy ha a
hasonlat sántit is kissé, de a jogi életben az olyan tanut, a ki ily
kérdésben ekként nyilatkozik, ily módon és ily körülmények közt
elfogulatlan igazi tanunak nem szokás elfogadni.

A jólértesültség kérdésében én a miniszterelnök ur kijelentésére nem
teszek megjegyzést. Elhiszem, hogy ő e törvényjavaslat
mellékkörülményeiről jól van érte sülve, de már a mi az őszinteséget
illeti – bocsánatot kérek – a miniszterelnök ur meggyőződésében én az
őszinteséget fel nem találhatom, legalább ugy nem, a miként azt ő
kifejezte. Megmondom, miért? Nem azért teszem ezt, mintha én nekem
különös kedvem volna a miniszterelnök ur egyéniségével foglalkozni,
hanem azért teszem, mert a mit mondani akarok, szorosan összefügg
magával a törvényjavaslattal.

Azt mondja a miniszterelnök ur e törvényjavaslat 14. §-ára nézve, és
mondta különösen – a mint a hirlapokból széltiben-hosszában látni volt
szerencsénk – a szabadelvükörben, hogy e törvény 14. §-a ugyanazon
értelmü az 1868-iki e tárgyban hozott törvény 11. §-ával. Bocsánatot
kérek, a ki ezt állitja, annak vagy az itélőtehetsége, vagy az
őszintesége hiányzik.

A miniszterelnök urnak az itélőtehetsége nem hiányzik, e fölött semmi
kétség. De már annyi bizonyos, hogy ha a most javasolt 14. §. ugyanazt
jelentené, a mit a régi törvény 11. §-a és semmi többet és semmi mást
nem jelentene, akkor – legyünk arról meggyőződve, a miniszterelnök ur
nem tette volna ki e törvényjavaslat sorsát ily hosszu és keserü
vitának, hanem meghagyta volna a régi szöveget. Hogy nem hagyta meg:
arra oka volt. De mi volt az oka, azt a miniszterelnök ur elhallgatja.
És itt a parlamenti életben használható legsulyosabb szó se elég sulyos
a kormány eljárásának jellemzésére, a miért az igazi okot, mely őt az
1868-iki törvény kiforgatására rábirta, előttünk elhallgatta. Sőt
nemcsak előttünk, hanem saját pártjának bizalmasai előtt is. A
mesterkedés, a taktika gyakran elkerülhetetlen bizonyos államférfiui
működésekben, de bocsánatot kérek, ha a mesterkedés arra irányul, hogy a
törvényhozó testület félre legyen vezetve, akkor annak az igaz neve
ámitás.

Ámitani pedig nem szabad soha senkinek, annál kevésbbé tisztességes,
becsületes államférfinak. Okának kell lenni – mondom – miért akarja a
miniszter ur a törvényváltoztatást. A miniszterelnök ur az ok
földeritésével nem áll elő. Nem mondja meg, sőt tagadni akarja, hogy a
nemzet évenkénti ujonczmegajánlási jogát akarja megsemmisiteni. Pedig az
a párt is, mely őt tizennégy év óta támogatja s mely őt még most is meg
fogja támasztani s állását meg fogja menteni, megérdemelné, hogy
irányában őszinte legyen.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslat támogatására a többségből többen
szólaltak fel, de én is, mint Uray Imre előttem szólott tisztelt
barátom, főleg ama serdülő államférfiak szavaira akarok néhány
megjegyzést tenni, a kik, elismerem, a legnagyobb önzetlenséggel és a
legnagyobb bátorsággal keltek e javaslat védelmére. Oly régen elserdült
államférfiak beszédeire, mint Pulszky Ágoston és Ivánka Imre
képviselőtársaim ezuttal nem terjeszkedem ki. Hanem már, a mint Tisza
István meghatározta, hogy mi a hazafiság s a mint gróf Széchenyi Aladár
s gróf Andrássy Gyula meghatározták előttünk, hogy a német nyelvre nézve
mi a kötelességünk, lehetetlen még néhány megjegyzést azok után is,
melyeket erre nézve elvbarátaim már előttem elmondottak, nem tennem.

Előre megjegyzem, hogy gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselőtársamnak
egyik kijelentésével teljesen egyetértek. Azt mondta és reménylem, azért
mondta, hogy a honvédelmi miniszter ur különösen a szivére vegye:

»Nem vagyok képes belátni, hogy Magyarország, mint politikai nemzet,
melynek nemzeti honvédsége van magyar vezényszóval, melynek közjogi
alapon jogositott államnyelve van, mivel érdemelte meg az az államnyelv,
hogy az osztrák-magyar monarkia egyéb nemzetiségeinek nyelvével egy
szinvonalra helyeztessék. Ez szerény felfogásom szerint közjogi sérelem,
állami nyelvünk határozott mellőzése és ignorálása volna és ez ellen
szerintem a magyar törvényhozásnak óvást kell emelni.«

Ebben a felfogásban, ebben az érvelésben gróf Széchenyi Aladárral
teljesen egyetértek, csak a végkövetkeztetéssel nem értek egyet. Azzal
nevezetesen, hogy ily törekvés ellen nekünk csak óvást kell emelnünk.
Nem óvást kell emelnünk csak, hanem az ily törvényjavaslatot egyszerüen
le kell szavazni és azt a minisztert, a ki ily javaslathoz köti sorsát,
a házból egyszerüen ki kell seperni. A ki a magyar nyelvnek államnyelvi
természetét ugy ismeri és tiszteli, mint gróf Széchenyi, annak más
következtetést felfogásából levonni nem lehet. Hiszen az egyszerü óvás
kedves dolog lenne Bécsben, a hol szivesen mondják: »szavazzatok csak
meg mindent urak, a hogy nekünk tetszik, azután protestáljatok, a hogy
nektek tetszik.« De mi haszna van ebből az országnak?

De már, a mi Tisza István képviselő urnak a hazafiságra s Széchenyi
Aladár és Andrássy Gyula képviselő uraknak a nyelvre vonatkozó
fejtegetéseit illeti, arra nekem ki kell terjeszkednem.

Tisza István tisztelt képviselő ur az álhazafiságnak képét akarta elénk
állitani. Föl kell tennem, nem gondolhatok mást, nem is akarok mást
gondolni, mint hogy jó hiszemben beszélt és hogy helyzetének, állásának
és kötelességének teljes tudatában beszélt és ismétlem, teljes
őszinteséggel nem mást, hanem csak az álhazafiság képét akarta előttünk
feltüntetni, midőn azt mondta, hogy: »A képviselő urak politikájában
hogyan nyilvánul a kizárólagos hazafiság? Abban, hogy minden harmadik
szavuk áradozó, hazafias frázis egyfelől, másfelől a nemzeti
elfogultságnak, az önhittségnek, a nemzet tulbecsülésének fokozásában,
indulatainak és szenvedélyeinek felizgatásában áll.« – Ugyanitt
hivatkozik az eltiport hazafiui bánat bakhanáliáira is.

Hát tisztelt Ház, a minő magasztos és szent dolog valamennyiünk előtt a
valódi hazafiság: kétségtelenül oly kicsinyes, silány és komikus dolog
az ugynevezett álhazafiság és bizonyára közel járt e fogalomhoz magához
a tisztelt képviselő ur, midőn az álhazafiságot ily jellemvonásokból
akarta összeállitani. Ott azonban nagyon messze járt az igazságtól,
mikor azt az álhazafiságot nekünk akarta megmagyarázni és pedig akként,
mintha az az érzet bennünk lakoznék.

Az álhazafiságnak sok neme van. De én annak elméleti nemeiről nem
beszélek, azokat nem ismerem. Hanem ismerem egy fajtáját. Azt, a mely
1861-ben igy beszélt: »Ezzel az uralkodóházzal és ezzel a királylyal
szóba se állok. Én határozni akarok.« – A mely 1865-ben és 1866-ban ezt
mondta: »Én ezzel a királylyal nem békülök ki, én a 67-iki kiegyezést és
koronázást meg nem csinálom, mert én a nemzet függetlenségét követelem.«
És a mely mégis akkor, a mikor 1875-ben módja lett volna erre törekedni,
mindazt a mit 1867-ben szereztünk, lassanként visszaakarja csinálni az
1865-iki állapotra. Az álhazafiságnak ezt a történetileg szigoruan
bebizonyitott példáját igen is ismerem.

Ismerem a hazafiság bakhanáliájának egy történeti példáját is.

Én tudom azt, hogy egykor előkelő politikusok, a magyar közélet akkori
tekintélyes férfiai kimentek a Duna partjára nemzeti szinü zászlóval és
a Szózat éneklése közben Kossuth Lajost éltették olyankor, a mikor a
királyi várpalota ablakai ki voltak világitva, tehát azok igaz lakója
ott lakott és a Kossuth éltetett neve fölharsogott a királyi várpalota
termeibe, a király füleibe. Erre igenis emlékszem. De azt is tudom, hogy
a kik ezt cselekedték, ugyanazon vezérférfiak később a nemzet élére
állva, mindent megtagadtak, a mi Kossuth Lajos előtt valaha szent és
igaz volt, sőt Kossuth Lajost magát is kitagadták a nemzet kebeléből.

Az álhazafiságnak ezt a példáját igen is ismerem. És ismerem annak még
egy példáját, még pedig, fájdalom, nem régóta. Ismerem annak azt a
példáját, hogy ifju emberek, fiatal politikusok, alig kikerülve az
iskolából és az önkéntességi szolgálatból, idejönnek a parlamentbe s itt
ama férfiak felszólalását, a kik küzdöttek az országért s annak jogaiért
s a kik ebben a küzdelemben őszültek meg, kigunyolják és lenézéssel
illetik és midőn ők igazán hazafias érzelmöknek keresetlen szavakban
kitörést engednek, ezt azok a fiatal politikusok elnevezik a hazafiság
bakhanáliáinak, és a mikor ezt teszik, másrészről gloriát énekelnek a
német nyelvnek és arra törekednek, hogy Magyarország értelmes
fiatalságát németté tegyék.

Az álhazafiságnak e nemeit ismerem én.

A tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban is nem egyszer, pártjának
bizalmas értekezleteiben még többször kijelentette, hogy ő a
törvényjavaslaton többé változtatást nem csinálhat. Valami történelmi
előzmény jut erre eszembe. – Egyszer volt az országnak miniszterelnöke,
gróf Andrássy Gyulának hivták de nem a mostani képviselőtársam az, ugy
látszik szinte, nincs is vele rokonságban. Ő egyszer, mint az országnak
honvédelmi minisztere – már akkor az is volt – előterjesztett egy
törvényjavaslatot 1868-ban.

A törvényjavaslat tárgyalásának módja akkor következő volt, a mit igen
tisztelt elnökünk, ha valaki kételkedni merészelne benne, igazolhat.

A törvényjavaslatot, mely fontos kérdésről, az ország honvédelmi
véderőszervezetéről szólt, először kiadták egy szakbizottságnak, melynek
neve hadügyi bizottság volt. Most is van efféle bizottság, de neve már
nem hadügyi. De mindegy. Nem a névtől függ a dolog, hiszen most is van
név szerint honvédelmi miniszterünk. A hadügyi bizottság belekezdett a
törvényjavaslat tárgyalásába 1868-ban körülbelül julius 10-én és
folytatta a tárgyalást tiz napon keresztül oly módon, mint a mostani. A
bizottság megállapitotta a maga javaslatát és a Ház elé terjesztette s
azt a Ház szó nélkül az osztályok közt osztotta ki, hogy most ezek
vegyék tanácskozás alá. Ezek tanácskoztak rajta másik tiz napig. Akkor
azután az osztályok megválasztották központi előadóikat és a központi
bizottság tanácskozott rajta a harmadik tiz napig. Akkor a kormánynak az
volt a törekvése, hogy lehet ugyan olyan képviselő, a ki nem akar
felvilágositást szerezni egyénileg e végtelenül fontos kérdésről,
azonban oly eset ne állhasson elő, hogy minden képviselő hozzá ne
szólhasson a kérdéshez. Sőt minden képviselőnek egyenesen módjában
legyen ez s egyuttal minden képviselőnek jogában álljon az is, hogy ha
másutt nem, magában az osztályban idézhesse a minisztert maga elé s ott
kérdezhesse és mondhassa meg: mit jelent ez vagy az? Mi e vagy ama
rendelkezés czélja és indoka? Mit akarnak a hadi körök? Mit akar a
nemzet?

Most ezt a gyakorlatot nem követjük.

Hanem akkor a hadügyi bizottságban hogy folyt a tárgyalás? A hadügyi
bizottság tagjai ép ugy a kormánypárti többségből állottak akkor is,
mint most. Hanem a többség volt más. Mikor annak a többségnek
meggyőződése valamire nézve megalakult, azt mondta a miniszternek:
»Miniszter ur, ezt én nem fogadom el, hanem a helyébe teszem emezt.« A
miniszter hiába hivatkozott arra: »de hát akkor le kell mondanom
állásomról.« A felelet az volt: »sajnáljuk, de mintsem hogy a nemzet
mondjon le a maga jogairól, inkább a miniszter mondjon le állásáról.«

A bizottsági többség akkor nem engedelmeskedett. Az akkori
miniszterelnök ur, gróf Andrássy Gyula azt is mondta egyszer egyebek
közt: »Én megkisértem ő felségénél, de hát azt akarjátok, hogy engem
kilökjenek a Burgból?« Erre azt mondták a többség tagjai: »Nagyon
sajnáljuk, fájna nekünk, mert végtelenül tisztelünk, de inkább téged
lökjenek ki a Burgból, mint mi lökjük ki a nemzet jogait az
alkotmányból.«

A hadügyi bizottság tagjai nem engedtek. Gondolt egyet a kabinet. Gróf
Andrássy Gyula – ismétlem, nem a mostani – fölment Bécsbe, panaszt tett.
»Nem birok a kuruczokkal.« Akkor Bécsből abba a hadügyi bizottságba,
hogy annak felvilágositást adjanak, leküldték nekünk Kuhn bárót, a közös
hadügyminisztert, továbbá Benedek dandárparancsnokot, de nem a
königgrätzi győzőt, végre Horst ezredest, a ki talán miniszter is lett
azóta.

(Thaly Kálmán közbeszól: Meg is halt. – Más közbeszólás: Grivicicet!)

Grivicicet nem küldték le, az akkor már csöndes ember volt. Leküldték
azt a három előkelő politikust és hadügyi szaktekintélyt, hogy azok
beszéljenek hát gróf Andrássy Gyula által segitve, a hadügyi bizottság
tagjaihoz. Azok lejöttek ide és részt vettek a bizottság
tanácskozásaiban 1868. évi julius 13-án és 14-én egész nap, délelőtt,
délután. Bankett is volt, bakhanália is időközben.

De azért a hadügyi bizottság tagjai még se engedtek. Akkor gróf Andrássy
Gyula azt mondta kollégáinak, Kuhn, Benedek és Horst uraknak: menjenek
az urak fel Bécsbe, megyek utánuk én is. Ment. Julius 14-én, 15-én,
16-án, sőt 17-én is miniszteri tanácskozások folytak. Andrássy gróf azt
mondta a királynak: »Felség: Az országgyülés nem enged. A nemzet
megnyugtatására a szükséges módositásokat meg kell tenni.« S ő felsége
erre azt mondta: »A fődolog a nemzet megnyugtatása.«

Andrássy – ez történeti dolog – azzal ment Bécsbe, hogy azt mondta a
bizottság tagjainak: legyetek készen a legrosszabbra. Midőn pedig ő
felségét értesitette a nemzet nyugtalanságáról, aggályairól s a nemzeti
jogok szentségéről: visszajött teljes győzelemmel.

És mik voltak azok a kérdések, melyekről akkor szó volt?

A törvényjavaslat 5-ik §-ában a kormány törvénynyé akarta tétetni azt,
hogy Magyarországon tizennyolczadik életévétől negyven éves koráig
népfölkelő legyen mindenki. Ezt az ország törvényhozása határozottan
visszautasitotta és ennek helyébe azt tette, hogy csak az legyen
népfölkelő, a ki önkényt akar népfölkelő lenni. A mint ez az 1868-iki
törvény 5-ik §-ában benne is van. Azt pedig, a mit a nemzet akkor
visszavetett, időközben a mostani kormány csakugyan behozta.

Továbbá azt akarta az akkori kormány és akarták a bécsi katonai körök,
hogy a béke idejében való három évi tényleges szolgálat megállapittassék
ugyan, de záradékot akartak betenni a törvénybe, a mely szerint ha a
kapitány uraknak tetszik a legényt a negyedik szolgálati évben is
visszatartani, joguk legyen őt visszatartani. Tudniillik, hogy az első
tartalékosi évet is fegyver alatt töltsék. Azért a 10-ik §-ba
beletették, hogy az első évbeli tartalékos az év tartamára a
hadügyminiszter által visszatartható. A törvényhozás, a hadügyi
bizottság többsége azt mondta, hogy a nemzet jogaival ily gyalázatos
játékot üzni nem lehet. Pedig nem lenne más, ha a törvényben három évi
szolgálati idő van megszabva, de valósággal mégis négy évi lenne béke
idején a fegyver alatti szolgálat kötelezettsége.

Mindezt megváltoztatta a törvényhozás és csak annyit mondott, hogy igen
is, ha szükség parancsolja s ő felsége az egész kormány együttes
felelőssége mellett elrendeli: akkor, de csakis akkor behivhatók a
tartalékosok is. – Különben azóta ez a kormány még ezt is
megváltoztatta.

A harmadik – több fontos eltérés is volt, de én most csak a harmadikat
emelem ki – a harmadik s legfontosabb eltérés, a mely miatt nagy
összeütközés volt akkor Bécsben is, Budapesten is, az volt, hogy a
nemzet fel akarta állitani a honvédséget, Bécsben meg ezt nem akarták
megengedni. Hanem a 12-ik §-ban az lett a törvényjavaslatba beletéve,
hogy a honvédség összes számereje a monarkia mindkét államának területén
200,000 főnél nagyobb ne lehessen; – az lévén az alattomos szándék, hogy
a magyarnak akkora honvédséget, a mekkora tőle telik, adni nem lehet, e
helyett a két államra szabjunk kerek számot s aztán abból adjunk
Magyarországnak például 50 ezeret, Ausztriának pedig irjunk be, ha föl
nem állitja is, 150 ezeret. Erre a hadügyi bizottság azt mondta: ilyen
honvédség nekünk nem kell. Mi akkora honvédsereget akarunk állitani, a
mekkora az ország egész lakosságának számerejéből kitelik.

Ezek voltak főleg azok a pontok, a melyek miatt akkor összeütközés volt.
És én azt mondom s ugy hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ha
koronás királyunkat akkor, az akkor még igen nagy és nehéznek tartott e
kérdésben meg lehetett nyugtatni azzal, hogy a magyar nemzet nyugalma és
megelégedése a legfontosabb dolog: ugy ma ennél a 14-ik §-nál, mikor a
nemzet álláspontját már ő felsége, a legfőbb hadur is korábban
elfogadta, a katonai köröknek nincs joguk és módjuk tovább
aggodalmaskodni s nézetünket el nem fogadni. Csak igaz és őszinte szót
kellene most a miniszterelnöknek a korona előtt kiejteni, a nemzetet
minden aggodalomtól meg lehetne menteni.

S a mikor az én tisztelt képviselőtársaim, ifjabb gróf Andrássy Gyula,
gróf Széchenyi Aladár és Tisza István oly könnyedén szólnak ezekről a
nagy kérdésekről és a hazafiság nagy kérdéseiről, én nem vonom kétségbe
hazafiságukat, soha nem is vontam, de állitom azt, hogy az a hazafiság
nagyon elméleti, nagyon iskolai és még nincs kipróbálva. Hogy a
kipróbált hazafiság mit jelent náluk, majd megtudjuk később, de remélem
és kivánom, hogy az igazi lesz. De idősb gróf Andrássy Gyula eljárását,
mint példát, ifjabb gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselő urnak szives
figyelmébe ajánlom.

Néhány megjegyzést kell tennem tisztelt Ház a német nyelv kérdésére is.

Én egyetértek Jókai Mór tisztelt képviselőtársammal abban, hogy nálunk a
német nyelvet, tudniillik a tudomány német nyelvét nem gyülöli senki.
Még én se gyülölöm. De azért ha valaki közülünk azt állitja, hogy
Magyarországon a német nyelv iránt valósággal ellenszenv uralkodik,
ebben annak a valakinek igaza van, azt eltagadni nem lehet és ha
százszor kimondjuk is a törvényben, hogy meg kell tanulni, annál nagyobb
lesz az ellenszenv. És ha ez országnak minden költője és államférfia
fogja is állitani, hogy nincs ellenszenv, mégis meglesz az.

De megvan ennek is az igazi története, a mely a közös hadsereg szomoru
történetével azonos és azzal együtt jár. Azok a tisztelt ifju
képviselőtársaim, kik oly könnyedén beszélnek a hazafiságról, bizonyára
tudják – mert nem képzelem, hogy a corpus jurist eléggé ne forgatták
volna, mielőtt elméleti hazafiságukat tartalommal megtöltötték, hogy
midőn Ferdinánd ausztriai főherczeget, később I. Ferdinándnak nevezett
magyar királyt a nemzet királylyá választotta, mint tudjuk, a mohácsi
csata után, már tiz év mulva, 1536 ban az országgyülés kimondotta, még
pedig a királyi consensus hozzájárulásával, hogy »Felséged katonasága a
vidéki lakosság könyeiből él, mint ez már nálunk szokássá vált.«
Provincialium lacrymis vivit, quemadmodum id jam nobis quasi in
consuetudinem versit«.

Már tiz év mulva igy beszélt az ország törvényhozása. Másutt pedig
hozzáteszi, hogy »a szegény népnek nem hagyja meg egyebét, mint véresre
vert meztelen testét.« Ez is bent van a corpus jurisban. Miserae plebi
nihil praeter nudum corpus illudque diris affectum verberibus
relinquitur. – Az 1536. évi XXVI. törvényczikkben van; utána nézhet
mindenki.

Itt kezdődik a német nyelv története Magyarországon.

Ez után az történt nyomban, hogy a királyi hatalom a magyar
hadcsapatoknak idegen, német tiszteket adott. Azért az 1552. évi XII.
törvényczikk megparancsolta a kormánynak, hogy a magyar ezredeknek
magyar főtiszteket kell adni. Ime hát már akkor megkezdődött a kétéves
önkéntesek ily módon való becsempészése a német nyelv utján. Azonban az
ország elszegényedett, valószinüleg még szegényebb volt, mint most. A
hadügyi költségek évenként emelkedtek, a delegácziók mindig többet
szavaztak meg s Jókai Mór tisztelt képviselő ur tiltakozó szava és
puskapora semmit se használt.

Végre 1559-ben az országgyülés keserves hangu törvényt hozott, a melyben
azt mondja: Királyi felséged pedig ne kérjen tőlünk sok pénzt, mert a
törökök, rebellisek és felséged katonái koldussá tették már az országot!
– Itt kezdődik ennek a hadseregnek és a vele összekötött német nyelvnek
története Magyarországon.

Jött azután Basta, Karaffa és Haynau, kik mind a német nyelvet és a
közös hadsereget hozták be és a magyar értelmiségnek kiirtására
törekedtek kötél, akasztófa, elnémetesités, elházasitás és elfajzás
által. Oly hadseregnek, mely igy gazdálkodott nálunk három évszázad óta
és oly nyelvnek, mely ily uralmat akart hozzánk becsempészni,
közkedveltsége Magyarországon nem lehet. Meglehet, hogy majd valamikor
lesz, de akkor itt magyar nemzet és Magyarország nem lesz és
miniszterekké a gróf Andrássy Gyulák se lesznek.

Gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselő urral – harmadszor is ismétlem
– egyetértek abban, hogy az csakugyan állami jogunk durva megsértése,
sőt nemzetünk durva meggyalázása a honvédelmi miniszter és a közös
katonai körök részéről, ha ők bármiféle intézménybe a magyar nyelvet
csak ugy akarják bevenni, mint egyéb nemzetiségek Mutter-Sprache-ját.
Becsempészték a német vezénynyelvet a nemzet megkérdezése nélkül a
napoleoni háboruk alkalmával, sőt némileg előbb is. Nagy sérelem volt
ez, de nem meggyalázás. Hanem mikor a nemzet törvényhozásától magától
követelik, hogy saját fiainak büntetést szavazzon meg akkor, ha ők az
ősi magyar, nemzeti államnyelvet használják és nem a németet: ez nemcsak
sérelem, hanem oly alávaló meggyalázása a nemzetnek, a minőre a
világtörténetben egyetlen egy példát se mutathat a honvédelmi miniszter.
Eltiporni lehet nemzetet, ráparancsolni lehet kényszerhatalommal – mi is
éreztük ezt nem egysser – de hogy a nemzettel magával szavaztassák meg
saját gyalázatát, saját nyelvének megtagadását: erre nincs példa a
világtörténetben.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur január 12-iki beszédében, hogy a
monarkia tekintélyének, sulyának fentartása kifelé addig lehető, mig
mindenki kivül a monarkián meg van győződve arról, hogy az
osztrák-magyar monarkia fennállásának legnagyobb támasza Magyarország.

Igaza van. Az ugynevezett monarkiának nagy tekintélyt kölcsönöz az, ha
azt hiszik róla, hogy ha nem is legnagyobb támasza, de biztos támasza
Magyarország. De ha a tisztelt miniszterelnök ur azt akarja, akkor
akarnia kell azt is, hogy ez a Magyarország Magyarországnak megmaradjon.
Ez az ország pedig addig lesz önálló és addig állhat fenn, a mig magyar
lesz és szabad. A mint e Magyarországot sikerül önöknek semmivé tenni
akár németesitéssel, akár szlávositással vagy bármivel: ugy ennek
szabadsága is tönkre lesz téve és többé a Duna-Tisza partjain önálló
ország nem fog állani soha.

De egyre figyelmeztetem a kormány tisztelt tagjait és ha szavam tovább
jutna, figyelmeztetni kivánom a korona tanácsosait és magát a koronát
is, hogy addig lesz ez az ország támasza a Habsburg-családnak is, mig
Magyarország lesz. Ez a nemzet vérének és pénzének, erkölcsi és anyagi
javainak feláldozásában elmegy az elképzelhető végső határig. De elmegy
egyedül azért, mert azt a meggyőződést táplálja, hogy Magyarország
önállóságát és szabadságát tartja fenn. Támogatja a dinasztiát,
urunkat-királyunkat és annak egész családját erejének végkimerüléséig,
mert az a meggyőződése, hogy szüksége van erre azért, hogy Magyarország
önálló és magyar legyen. De ha önöknek sikerül odáig vinni mindenféle
mesterkélt eszközökkel, hogy ez a Magyarország megsemmisüljön: akkor
ennek a nemzetnek minden okos, nem okos tagjában feltámad a gondolat,
hogy hát akkor minek áldozzunk?

Én nem mondhatok egyebet és nem mondhatnék egyebet – ha szavam odáig
jutna – királyunk trónja előtt sem, mint a mit Hunyadi János ezelőtt
négyszázötven évvel mondott a római pápának, mikor a római pápa
belekapkodott az ország jogaiba. Hunyadi ezt irta neki: »Engedje meg
szentséged, hogy ez ország szabadon éljen jogaival és szabadságával,
mert a szentséged iránti hűsége függetlenségével együtt el fogna
enyészni.«

Elfogadom Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatát!



MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ezt a nagyterjedelmü hosszu beszédet a véderőjavaslat 25-ik §-ának
részletes tárgyalásánál 1889. évi márczius 9-én a parlamentben
tartottam.

Külső hatása szokatlan nagy volt. Csaknem minden lap vezérczikkben
tárgyalta. Az ellenzék százezer példányban való külön kinyomatását
rendelte el. Habsburgi korszakbeli történetünknek s tényleges közjogi és
társadalmi helyzetünknek a legfájdalmasabb kérdéseit érinti ez a beszéd.
Vitázó hangja van végig, de minden élessége mellett is szelid, gunynyal
s vidám humorral teljes.

A törvényjavaslat 25-ik §-ának tizenkettedik kikezdése ezt a pontot
foglalja magában:

»A tényleges szolgálati év végén tartoznak az egyévi önkéntesek a
tartalékos tisztekké való kinevezéshez megkivántató képzettséget
elméleti és gyakorlati tekintetben vizsga letétele által igazolni. Ezen
vizsgára nézve a követelmények mértékét és a követendő eljárást az ő
felsége által szentesitett e részbeli szabályok állapitják meg.«

Köztudomásu, de Bolgár Ferencz a képviselőházban külön is
bebizonyitotta, hogy ezek a tiszti vizsga-szabályok határozottan
megkövetelik, hogy a vizsgát német nyelven kell letenni s az egyévi
önkéntesnek a német nyelvet a katonai és tiszti szolgálatra teljesen
alkalmas mértékben szóval és irással ismernie, tudnia kell.

De ugyanazon §. tizenharmadik kikezdésében ez a pont áll:

»Azon egyévi önkéntesek, a kik ezen vizsgánál meg nem felelnek,
kötelesek még egy évet csapattestük alosztályainál tényleg szolgálni.«

E két összevágó rendelkezés tehát kétségtelenné teszi, hogy a magyar
kormány a magyar törvényhozástól azt követeli, hogy a magyar ifjut, ha a
katonai tudásban elnémetesedik, jutalmazza meg; ha pedig magyar marad:
akkor még egy évi kényszerszolgálattal büntesse meg.

Ilyen önmeggyalázás példátlan a nemzetek történetében.


II.  A BESZÉD.

(György Endre logikája. – A magyar nyelv és a föderalizmus. – A jus
reservatum. – Mit jelent ez a három latin szó: divina favente clementia?
– Az 1741-iki példa. – Ziskay Antal okoskodása. – A szokásjog miből áll?
– Heister Siegberth osztrák generális szokása. – Werbőczy szokásjoga. –
Mit tesz a magyar törvények szerint a hadsereg vezénylete és
belszervezete? – A magyar ezredek tulajdonosai. – A „csavargó nyelv.“ –
Könyörgés-e a törvény? – A törvényjavaslat miben tér el az 1868-iki
megállapodásoktól? – Minő természetrajzi tünet a „Soldatenkind“? – A
pedagogiai tekintetek. – A nemzedék elsatnyulása. – Különbség a katonai
és polgári agy között. – A demokráczia kérdése. – Miért nevelik a
főherczegeket katonának? – Mikor csempészték a német nyelvet a magyar
ezredekbe? – A Gréwen-huszárezred kérvénye 1790-ben. – A nemesi gárda. –
Mit ér az országgyülési határozat. – Deák Ferencz beszéde. – Kurucz
Csáky Mihály, a rodostói halott.)

Tisztelt Képviselőház! György Endre tisztelt képviselőtársam érdekes
beszédének egyik részében annak a kérdésnek megoldásával foglalkozott,
vajjon a most folyó véderővita alatt az ellenzék felfogásában van-e
logika, vagy nincs?

Nekünk, a 48-as pártnak, megadta azt az elégtételt, hogy elismerte, hogy
a mi álláspontunkban van logika, saját pártjának is megadta azt az
elégtételt, hogy abban is van logika, a mérsékelt ellenzék
álláspontjában azonban ezt nem tudta felfedezni.

Én a mi pártunk részéről ez elismerését kétkedéssel fogadom azért, mert
György Endre képviselő urnak e kutatásai felkeltették bennem az aggályt:
vajjon ő és pártja képes-e annak megbirálására, vajjon mi helyes
logikával járunk-e el? Én legalább, végig gondolva a hosszu vita egész
folyamán, olyan sajátságos logikát vettem észre a kormány és pártja
részéről épen a fő és lényeges kérdésekre nézve, a melyet közönségesen
sem a tudományban, sem az életben logikának nem szokás nevezni, hanem a
logika csuffá tevésének.

György Endre tisztelt képviselőtársamnak csak nehány példával szolgálok,
mint ő tegnap akart nekünk szolgálni.

A kormánynak az a kiinduló pontja, hogy komoly háborus veszély fenyeget
bennünket, a trónt és a hazát egyaránt, tehát a véderőt fejleszteni és
fokozni kell mindamaz erők végső határáig, melyekkel a nemzet
rendelkezik; tehát szükséges a véderő fejlesztése végett a hadseregbe a
nemzet áldozatkészségét, rokonszenvét, és nemzeti lelkesedését is
bevinni. Ez a főfeltétel. A logikai következtetés pedíg, melyet abból a
kormány és György Endre kihoz, az, hogy szükséges lévén ebbe a nemzet
egész ragaszkodását, áldozatkészségét és lelkesedését bevinni, tehát a
nemzeti elemet szoritsuk ki abból és még keseritsük is el a magyar
nemzetet. Ez a logika a kormánynál?

Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur: mulhatatlanul szükséges
feladat a tartalékos tisztek számának szaporitása, mert tartalékos
tisztekkel kellő bőségben nem rendelkezünk, kivált háboru esetén s
kivált a csaták folytán előálló fogyatékok betöltésére. Kell tehát
gondoskodnunk minél gyorsabban, minél bővebben és mindenesetre kielégitő
mértékben a tartalékos tisztek számának szaporitásáról. Mi lenne ebből
közönséges, józan eszü emberek között a következtetés? Az, hogy tehát a
hadügyi czélok veszélyeztetése nélkül a tiszti vizsga letevését
könnyitsük meg. De a miniszter ur s a kormánypárt logikája azt mondja
erre, hogy tehát nehezitsük meg a tiszti vizsgát, tegyük kényszeritővé
azt a nyelvet, a melyet nem értenek.

De a honvédelmi miniszter ur – hogy György Endre képviselőtársam logikai
gyüjteményét szaporitsam – itt sem áll meg, hanem azt mondja: nemcsak
tartalékos tisztekre van szükségünk, hanem szükségünk van alkalmas,
képzett, jól fegyelmezett és lelkes altisztekre is. Mi lenne ebből a
következtetés? Mindenki tudja, a ki józan elmével foglalkozik a
dolgokkal. De a tisztelt kormány »ergo«-ja, következtetése ebből az,
hogy tehát állitsunk fel hátrányok és büntetések utján egy fegyencz
csoportot s abból vegyük ezeket a lelkes altiszteket.

De a kormánynak és pártjának logikája még itt sem áll meg. A
miniszterelnök ur – nagyon sajnálom hogy kimegy és azt a körülményt,
hogy mi őt nem szivesen hallgatjuk meg, azzal viszonozza, hogy ő meg
épen nem akar meghallgatni bennünket – (Egy hang: Bujdosik!) egész
nyomatékkal terjesztette György Endre képviselőtársam pártja elé, hogy
nemzetünk erkölcsi sulya s az ország tekintélye kivánja azt meg, hogy a
kormány ne gyenge kártyákkal játszék, azért, a 14. §. mellett a
kabinetkérdést veti fel és annak keresztülvitelével a kabinetkérdés
sulya alatt követeli. Mi történik? A 14. §-t elejtette, de a kabinetet
nem ejtette el. Hát az ország tekintélyének és erkölcsi sulyának
megvédelmezésében hol van itt a logika? Ezt kérdem György Endre
képviselőtársamtól.

Lesz szerencsém az igazságügyminiszterrel is szót váltani.

Horváth Gyula képviselő ur egész nemes felindulással teljes előadást
tartott nekünk arról, hogy mikép veszélyeztetjük mi a parlamentarizmust,
annak nagy érdekeit, annak tekintélyét. Jó: gondolkodtam azon, miként
védelmezi tehát azt meg Horváth Gyula képviselőtársam és igen sokan
mások, kik akként jártak el ebben az egész kérdésben, mint ő?

Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam előterjesztette, hogy ő neki
kezdettől fogva, már az ősztől fogva sulyos aggodalmai voltak e
törvényjavaslat némely fontos intézkedései ellen. Ez aggodalmaknak ő
hangot adott. Hangot adott az ellenzék férfiainál, hangot adott a
kormánypárt tagjainál, hangot adott a klubban, a miniszterelnökkel
szemben, sőt hangot adott itt e Házban. Hangot adott a sajtóban is.
Tehát ő e veszélyes intézkedéseket változtatni akarta, de mindig azzal a
feltevéssel, hogy Tisza Kálmán személyéhez rendületlenül ragaszkodik s
annak véteni nem akar. Már engedelmet kérek, ha én azt keresem, hol van
itt e felfogásban a parlamentarizmus logikája, én annak megtalálását
György Endre képviselőtársamra bizom; mert arra én képes nem vagyok.

De itt volt a kultuszminiszteri államtitkár ur, a ki a logikának ismét
uj, csodálatos példányképét állitotta elénk kapcsolatban azokkal a
tüneményekkel, a melyekkel a többség tagjai sorában találkozunk. Senki
sem titkolja, mindenki tudja, nyilvánvaló dolog, hogy a törvényjavaslat
ellen az ellenzék magában a kormánypárt kebelében is kitört; s
következetesen és élénken hangsulyozták, sőt a kormánypárt igen kiváló
tagjainak igen sulyos aggodalmait kellett a kormánynak, különösen a
kormány elnökének, meghallgatni. Ezt Berzeviczy államtitkár ur
természetesnek tartja; én is; de azt mondja Berzeviczy államtitkár ur:
De miután az ellenzék ugyanez aggodalmát élénk, erélyes alakban itt a
parlamentben és az ország előtt hangsulyozta, a kormánypártnak szinte
már ennélfogva tömörülnie kellett.

Vagy egyáltalában nincsen értelme a veszélyek hangoztatásának, a
melyeket e kérdésben ugy Berzeviczy államtitkár ur, mint mások többen
felhoztak, vagy beszédének ez az értelme. De hogy ebben is hol van a
logika: György Endre képviselőtársam keresse meg.

De továbbá maga György Endre képviselőtársam, a mostani közös logikának
legszebb példáját állitotta elénk, legalább a legcsodálatosabb példáját,
mikor tegnapi beszédében – hozzáteszem, a komolyság egész látszatával –
ugy állitotta fel a magyar nyelvnek és a német nyelvnek a kérdését – és
itt egy kicsit a szivébe is tekintek – hogy a magyar nyelvnek a német
nyelv uralma csakugyan hasznára nincs, sőt ártalmára is van és meg
vagyok győződve, hogy György Endre tisztelt képviselő ur e tekintetben
csak ugy vélekedik, mint én. De azt mondja, hogyha a magyar nyelvet
behozzuk a hadseregbe, ezzel ajtót, kaput tárunk a föderalizmus
behozatalának is; de miután nekünk a föderalizmus árthat, tehát hozzuk
be a hadseregbe csupán a német nyelvet. Bocsánatot kérek, meglehet, hogy
az a föderalizmus ártana, de az bizonyos, hogy ha a mi nyelvünk ott
állami életünk egész tekintélye által segitve, szabad versenyre kelhet a
föderalizmussal, az még sem olyan ártalmas, mintha a német nyelv
elnyomja a magyart. György Endre képviselő ur államférfiui felfogásának
ez a logikája tökéletesen ugyanaz, mint azé a szerencsétlen istenverte
ujonczé, a ki elgondolta magában nagy bubánatában, hogy hátha a
legközelebbi sorozásnál katona lesz, hátha azután háboru lesz, hátha a
háboruból csata lesz, hátha a csatában sebet kap, tehát e sok aggály
elkerülésére felakasztotta magát előre.

Tisztelt Képviselőház! A vita folyamán nem egy oldalról szóba hozták a
mi tisztes emlékezetü Corpus Jurisunkat és fölemlitettek abból nem egy
törvényt és nem egy törvénymagyarázatot, sőt a magyarázás módját is.
Mindenekelőtt megelégedésemet fejezem ki azért, hogy az igen tisztelt
honvédelmi miniszter ur a Corpus Juris és az annak megértésére szükséges
segéd tudományok tanulmányozására adta fejét és mindenesetre elnéző
leszek iránta, tekintettel arra, hogy kezdő tanfolyamot jár és hogy még
az egyéves önkéntességet sem töltötte ki annak szolgálatában.

Előzetesen mégis meg kell jegyeznem, mert csak most jut eszembe, hogy
akkor, a mikor az Apponyi Albert gróf tisztelt képviselőtársam által
idézett Deák Ferenczczel szemben a honvédelmi miniszter ur egy másik
Deák Ferenczet idézett, helytelenül járt el; mert Deák Ferencznek ama
szavai, melyeket gróf Apponyi idézett, Deák Ferencznek saját,
authentikus szavai, ellenben azok, melyeket báró Fejérváry honvédelmi
miniszter ur idézett, Deák Ferencz szavainak csak kivonatát képezik, a
mely Deák ellenőrzése nélkül, az akkori czenzura mellett készült az
országgyülés naplóiból. Csak mellesleg jegyzem azt meg, hogy tekintély
ellen önönmagát felhasználni csak annak saját szavaival lehet, nem pedig
a mások által korrigált szavaival.

A törvénymagyarázatra és általában a Corpus Jurisból idézett
törvényekre, valamint azok magyarázatára nem fektetem a legfőbb sulyt.
Tudom, hogy mai napság, fájdalom, már nem az elméletinek tartott régibb
törvények értelme döntő a törvények magyarázatánál, hanem döntők a
mindennapi körülmények, szükségek és azok felfogása. De miután
Magyarország kormányának két tagja, a honvédelmi és az igazságügyi
miniszter urak régi törvényekre hivatkoztak, lehetetlen – erkölcsileg
lehetetlen – hogy ha abban a hivatkozásban valóságos hiba és tévedés
van, hogy a parlament részéről az a hiba és tévedés ki ne igazittassék.

Mindenekelőtt furcsán tünik fel nekem az az ugynevezett fentartott jog,
a jus reservatum, a melyet itt a miniszterelnök urtól megkezdve a
többség összes szónokai folyton emlegettek s a mely szót még az ellenzék
némely szónoka is ajkára vette. Megjegyzem, hogy a mi alkotmányunk
ugynevezett királyi fenntartott jogot nem ismer. Valahol és valamikor
azt tanultam, hogy e szavak: jura reservata a canonjogból eredtek,
onnan, hogy a római pápa bizonyos jogokat fenntartott magának azokkal
szemben, a melyeket államoknak, királyoknak, egyházaknak, földesuraknak,
patronusoknak stb. gyakorolni megengedett, ugy okoskodván, hogy minden
hatalom az övé és minden hatalom, mely az övé, Istentől van, ő azonban
némelyeket ezekből elosztogat, némelyeket pedig magának fenntartott, a
melyeket a tudomány és jogtörténet jura reservata-nak nevez. S ugy
tanultam – már azután gyakorlatból is – hogy meghunyászkodó,
szolgálatkész miniszterek, jogtudósok, jogcommentatorok stb. a
canonjognak e kifejezését – a mely, hogy helyes-e vagy nem, arról nem
vitatkozom – átvitték az államéletbe is és a királyi hatalmat is oly
Istentől adott különös hatalomnak magyarázták, a milyennek a római
pápáét magyarázták a barátok és a királyi jogra is alkalmazták a jus
reservatum kifejezést. Ziskay Antal tisztelt képviselő ur különösen
szeretett e szóval vagdalózni.

Pedig ő itt számot adott arról, hogy miket olvasott ő át és miket
forgatott ő fel a felségjogoknak és Magyarország jogszokásának és a
törvények gyakorlásának megismerésére. Ha igazán mindazokat
áttanulmányozta volna, a miket emlegetett, biztosan rájött volna, hogy a
magyar alkotmányjog, annak egész története folyamán át az Isten
kegyelméből való felségjogokat és jura reservata t nem ismeri.

Régen volt, tisztelt Ház, még akkor dicső emlékezetü V. Ferdinánd
uralkodott, midőn legelőször kezembe került az én egyházamban akkor
divatban levő egyházi zsoltáros könyv, melyen ott volt ő felségének és a
cenzurának engedélye, öreg nagybetükkel ekkép felirva: Nos Ferdinandus
V. divina favente clementia imperator Austriae, rex Hungariae,
Hyerosolimae stb«. Gyermek voltam, kiváncsi voltam, hogy ez mit jelent.
A »Ferdinandus«-t értettem. Az V.-t szintén; de ezt a három szót:
»divina, favente clementia« nem értettem. Volt egy öreg literatus
barátom, a ki nagy műveltséget sajátitott el, a többi közt classica
litteraturában, de a Girondiak történetében is. Megkérdeztem tőle, mit
jelent e három szó: »divina favente clementia«, mire ő azt felelte: ez a
három szó azt jelenti: »szurony, tömlöcz, akasztófa«. Minthogy nem
tudtam latinul, elfogadtam, hogy azt teszi, de nem értettem az egész
dolgot. Később a latin nyelv elemeivel megismerkedvén, rájöttem, hogy az
én öreg barátom nem igen jól tudhatott latinul, mert e szavak azt
teszik: »Isten kedvező kegyelméből«. Később jött 1849 és 1850 és akkor
láttam, hogy az én öreg barátom mégis jobban tud latinul, mint én, mert
ez még sem azt teszi, hogy »Isten kedvező kegyelméből«, hanem azt teszi:
»szuronynyal, tömlöczczel, akasztófával« – vagyunk tudniillik uralkodók.

Ez a gyermekkorombeli esemény, ez a latin nyelvmagyarázat jut nekem
eszembe, valahányszor a tisztelt többség soraiból ezt a »jura reservata«
kifejezést, mint a magyar alkotmányjog egyik forrását hallom emlegetni.

A tisztelt igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy nemcsak hogy a magyar
alkotmány ezt a fogalmat, mint jogforrást nem ismeri, de a magyar
alkotmány azt egyenesen tagadja. Az 1741: XI. t.-czikk az ország
alkotmányos jogait szabatosan biztositotta a király ellenében – pedig
akkori királyunk király is volt, nő is volt, korának egyik legkiválóbb
jelensége s nemzetünk mind a nő iránt, mind a király iránt, különös
hódolattal és hódoló tisztelettel volt és van ma is és a király akkor,
mint ezt a törvényhozás törvénybe is iktatta, a saját szent személyét és
fenséges gyermekeit a magyar nemzetnek, hű magyarjainak hűségére és
bölcseségére bizta és adta át. – Mégis ugyanakkor a magyar nemzet a
királya iránti határtalan ragaszkodása mellett is azt mondta az emlitett
törvénynek második szakaszában: »sacra regia maiestas in augusta quoque
aula sua, in his, quae a concessa sibi suprema potestate dependent, pro
altissimo iudicio regioque munere suo, fidelium cosiliariorum suorum
hungarorum opera est consiliis utetur«, – a mi magyarul azt teszi, hogy:
ő szent felsége a királyné még azokban a jogokban is, melyeket a nemzet
neki saját udvarában engedélyezett, magyarok tanácsával, bölcseségével
és közreműködésével éljen. Igy fogja fel a magyar jog és a magyar
alkotmány a királyi jogokat. Azok csak annyiban és azért királyi jogok,
a mennyiben azokat a nemzet engedélyezte.

E jogok természete, köre és gyakorlásának módja az állam tekintélyét, a
nemzet sulyát és tekintélyét és Magyarország dicsőségét is érintik. E
királyi jogoknak gyakoroltatniok kell és azért is engedélyezték, hogy
azok gyakorlása ugy a mi királyunk hatalmát és dicsőségét emelje, mint a
nemzetét és országét; de azért nem engedélyezték volna, hogy e jogokból
kiindulva, a nemzet jogai megsemmisittessenek, akár egyenesen, mint azt
a tisztelt honvédelmi miniszter ur teszi, akár téves magyarázat utján,
mint a hogy azt az igazságügyminiszter ur megkisérelte.

Nevezetes ez a törvény azért is – és sokszor kellene, hogy a nemzetnek
és képviseletének eszébe jusson – mert ez a törvény világosan kimondja,
hogy ő felsége még a saját udvarának rendezésére is csak a nemzet által
engedett jogokkal élhet. Hol vagyunk mi most tényleg ettől a
felfogástól? Micsoda ma a magyar királyi udvar akár Bécsben, akár
Budapesten? De erről most nem akarok beszélni, majd jön a költségvetés,
akkor a miniszterelnök urhoz is lesz talán szerencsénk, vagy talán már
épen nem lesz szerencsénk.

Másik, igen sulyos alkotmányjogi tévedés is történt itt, sőt több mint
tévedés, a melyre most szintén nem terjeszkedném ki, ha azóta két
miniszter és a többségnek igen sok tagja e tévedésbe bele nem esik vala.

Ziskay Antal tisztelt képviselőtársam márczius 4-én tartott beszédében
ezt mondja: »Oly törvény vagy országgyülési határozat, a mely által a
közös hadseregnek akár szolgálati, akár vizsgálati nyelvéül a magyar
nyelv állapittatnék meg, mindeddig nincs«; – de a mi már most
következik, különösen arra fektetek sulyt – »ellenben több mint másfél
század óta fennáll a folytonos gyakorlat az ellenkező mellett, a
szokások pedig a magyar közjognak szintén egyik forrását képezik«. Ezt
mondja Ziskay képviselő ur, a mester, sőt utána a honvédelmi miniszter
ur, a ki a szokás magyarázatában felmegy egészen a mohácsi csatáig s
mert akkor megvertek bennünket, azt következteti a négy és félszázados
gyakorlatból, hogy most már mindig el kell veszteni minden csatát. Sőt
az igazságügyminiszter ur tovább megy és hivatkozik arra, hogy a mi
országunkat sok idő óta regnum consvetudinariumnak is nevezték, a mi tán
azt jelenti helyesen alkalmazva, hogy ez az ország a szokások országa.

Hát bocsánatot kérek igazságügyminiszter ur, miután ön ezt a regnum
consvetudinariumot a nélkül állitotta elénk, hogy Ziskay képviselő urat
rendreutasitotta volna amaz okoskodásért, melylyel elénk állott: ez a
körülmény kötelességemmé teszi nekem – másnak is, a kinek alkalma lesz
felszólalni – hogy a szokásjogról, mint az alkotmány forrásának
természetéről, a mi közjogunk szerint legalább a magam meggyőződését
elmondjam az igazságügyminiszter ur tévedésének helyreigazitására.

A tisztelt igazságügyminiszter ur igen jól tudja, hogy kivált a század
kezdetétől – korábban is, de különösen az 1825-iki országgyüléstől fogva
– az országgyülési tanácskozások tetemes részét képezték azok a viták,
melyek arra nézve merültek fel, hogy valamely jog a törvény vagy pedig a
szokás által erősittetett-e meg vagy nem; nemzetünk legelső
publiczistái, legdicsőségesebb törvényhozói foglalkoztak ily
kérdésekkel. Minde viták folyamán 1825-től 1848-ig és még tovább a 60-as
években, 1861-ben, 1865-ben, 1868-ban az országgyülésen is elismerték –
a mit remélem, az igazságügyminiszter ur is elismer – hogy a szokás
közjogi és alkotmányjogi erejének meghatározásánál a Verbőczy-féle
felfogás közjogilag ma is uralkodik Magyarországon. Verbőczy azt mondja
prologusának 10-ik cziménel: »Consuetudo sic definienda videtur: est ius
quoddam, moribus illius introductum, qui autoritate publica legem
condere potest«, a mi magyarul azt teszi, hogy a szokást csak az a
hatalom hozhatja be érvényesen, a mely törvényhozásra is jogositva van.

Alkotmányunk történetében nagy fontossága van e kérdésnek. Emlitek
példát. Heister, gondolom Siegberth gróf – egyébiránt Thaly Kálmán
tisztelt barátom jól ismeri. Ez a Heister Siegberth gróf volt valamikor
a győri vár kommandánsa és ez a Heister – hiszen hasonló tábornokokat az
osztrák korszakban személyesen is ismertünk – mint győri parancsnok, az
ő katonaságának uj országot teremtett s uj magánjogot és különös,
exclusiv közjogot. Külön korcsmáltatást, melyet igazi tulajdonosuktól
elkonfiskált; külön mészárszéket, melyet szintén a tulajdonosoktól
konfiskált; külön törvényszéket, hová, ha a megidézettek meg nem
jelentek, vasra verték a polgárembereket ugy, mint a nemeseket s
szolgáltatott igazságot vassal, bottal, ólommal és lőporral.

(Thaly Kálmán közbeszól: És karóval.)

És karóval is. Midőn pedig az ő emberei katonai visszaéléseket követtek
el, az ország biróságainak nem engedelmeskedett s midőn az ország
biróságai az országbirónál s a nádornál közbenjártak s a közbenjárást a
királynál kieszközölték: Heister mindig erősebb volt, mint az ország
minden birósága. És nemcsak Győr város kommandánsa, de Temesvár s
Magyarországon egyéb más vár kommandánsai is a mult század elejétől
annak végéig statust in statu képeztek, külön magán és közjoggal s
büntető hatalommal.

Ez igenis afféle állandó gyakorlat volt nálunk, a milyet Ziskay Antal
képviselőtársam emlit. De azt kérdem, a magyar államjognak jogforrását
képezhetné-e ez? Nem! És miért? Azért, mert a magyar alkotmány szerint
Heister gróf törvény hozására elismert hatalomnak nem tekintetett.

Midőn tehát itt e Házban oly államférfiui felfogás, mint Ziskayé
nyilvánul, hogy azért, mert valamely tény gyakorlatban volt, már az
annálfogva a magyar közjogban jogosult tény: nem lehet elég erősen e
felfogást visszautasitani és megbélyegezni. Ha mi ezt elfogadjuk, akkor
fájdalom, a Magyarország területén századokon át honos visszaélésekből
kellene a magyar alkotmányt kimagyarázni, a mi nem lenne más, mint
Magyarország elnyomatása.

De továbbá, többek közt azt mondja az a jó régen alvó s most
felébresztett Verbőczy, hogy: consuetudo sit rationabilis, a mi azt
teszi, meg is magyarázza szerencsére, – mert ha Ziskay Antal
magyarázatára volna szükség vagy az igazságügyminiszter uréra, akkor
nagyon rosszul járnánk avval a Verbőczyvel – a mi tehát azt teszi, hogy
»non sit contra jus naturale, non sit contra jus gentis és non sit
contra jus positivum«, tehát ne ellenkezzék a természetjoggal s ne
legyen benne oly logika, mint György Endre képviselő ur felfogása, hogy
a magyar művelt ifjunak, mert magyarul művelődött, tehát németül kelljen
vizsgáznia. És ne ellenkezzék a nemzet jogával – a jus gentium
kifejezése van ott alkalmazva, de az igazságügyminiszter ur jól tudja,
hogy az egész mult század végéig gens alatt a Corpus Juris a magyar
nemzetet érti és e szó natio, nationalis későbbi keletü. – És végre ne
ellenkezzék a jus positivummal se vagyis a fennálló törvényekkel.

Tegnap sokat foglalkozott György Endre képviselőtársam avval az 1867:
XII. t.-czikkel, de hogy abban mi a nemzet joga, azt elfelejtette
megmondani. A nemzet joga az, tisztelt Ház, legyen az a t.-czikk jó vagy
rossz, hogy a dualizmus Magyarország és Ausztria közt a paritást
felállitotta. Ez, tisztelt Ház, kétségbevonhatlanul nemzeti jog, hacsak
ezen túl nem vonják majd kétségbe; eddig nem tették. Ha pedig ez
kétségtelen, akkor ama hadsereg tekintetében, a mely végre is közös, a
mely a dualizmuson és e törvényen alapszik, a nemzet joga mégis csak az,
hogy annak magyar részében a magyar nyelv és kultura legyen irányadó, a
mi talán sem Verbőczy segélyével, sem pedig a nélkül kétségbe nem
vonható. Ha ezzel tisztába jövünk, akkor remélem, Ziskay
képviselőtársam, az igazságügyminiszter ur és a honvédelmi miniszter ur
– a kit különben sem szeretek e könyvekkel foglalkozva látni, mert ezzel
őszintesége, egyenessége és katonai nyersesége csak veszit és a kitől
elvárom, hogy ha már félre kell magyarázni a törvényeket, bizza azt
olyan ügyvédekre, mint Ziskay vagy az igazságügyminiszter ur – remélem,
többé ily fentartott jogról és ilynemü szokásjogról a Házban beszélni
nem fognak.

És ha ezzel tisztába jöttünk, akkor tartozom a honvédelmi miniszter
urnak azzal, hogy a Corpus Jurisból bizonyos dolgokra figyelmeztessem
őt, a melyekre rossz praeceptora nem figyelmeztette, a melyeket pedig
neki mint a magyar honvédelem miniszterének most már, a vita mai
állapotában ismernie kellene.

A honvédelmi miniszter ur, az igazságügyminiszter ur, sőt még Ziskay
képviselőtársam is kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet a
felségjogok megállapitásán kivül és túl is biztositotta magának a
véderőrendszer megállapitásának, a hadsereg időnkénti kiegészitésének,
az ujonczok megajánlásának, az ujonczmegajánlás feltételei
megállapitásának jogát, a katonaság békelétszámának elhelyezési jogát,
az elszállásolás körüli teendőket, a felszerelést, élelmezést és a
többit. De még miket biztositott magának ezeken kivül?

Itt, tisztelt Ház, csodálatos vita és furcsa hermeneütika fejlődött ki a
fölött, hogy mit lehet a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet
alatt érteni? A pusztán elméleti és grammatikai magyarázatokba nem
bocsátkozom, hanem fordulok ahhoz a jó Corpus Jurishoz, a melyet maga a
honvédelmi miniszter ur is, ugyancsak a széke alól előrántva,
jogforrásnak ismert el.

A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kell, hogy a tisztek
kinevezésének joga mikép gyakorlandó és hogy a magyar ezredekben
tisztekké magyarok nevezendők ki, mert ezt az 1741: LXIII. t.-czikk
világosan elrendeli. A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia
kellett volna, de nem tudta…

(Thaly Kálmán közbeszól: Azt mondja, hogy elavult.)

Hogy elavult-e vagy sem, azt majd mindjárt megmondom. A tisztelt
miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudja, hogy az 1741: LXIII.
t.-czikk szerint az ezredekben a jelvényeknek is magyaroknak kell lenni.
Azt mondotta, a tisztelt honvédelmi miniszter ur február 14-én, hogy: »a
jelvények megváltoztatása alaptörvényeinkkel meg nem egyezik, azért azt
a magam részéről nem fogadhatom el«. Ezt a miniszter ur Thaly Kálmán
tisztelt képviselőtársamnak felelte. De kérdem a miniszter urat,
emlitsen egy alaptörvényt vagy akármilyen törvényt, a mely szerint a
sereg jelvénye német és fekete-sárga lehessen? Felhozom én az 1741:
LXIII. t.-czikket, a mely határozottan elrendeli a magyar jelvényt. De
azt mondhatná valaki, ez elavult törvény. E törvény igenis az
inzurrektio szervezéséről intézkedik – Beksics képviselőtársam ugy is
kikeresné, hogy igy van – de azért az országgyülés valahányszor ujonczot
szavazott meg, mindig kijelentette, hogy ezt az 1741: LXIII. t.-czikkben
foglalt feltételek alatt és óvásokkal teszi. Ez megvan az 1791:LXVI.,
1796:II., 1800: XII., sőt részben az 1840:II. t.-czikkben is. Hát midőn
a honvédelmi miniszter ur azt mondja, hogy a magyar jelvény behozatala
alaptörvényekbe ütköznék: épen az ellenkezőjét mondja az igazságnak –
nem szándékosan, hanem csak azért, mert nem ismeri a Corpus Jurist.

Hogy a felszerelés, ellátás dolgát a nemzet magának tartotta fenn,
feladatává, jogává, kötelességévé fogadta el, arról száz meg száz
törvény intézkedik a Corpus Jurisban. Hogy a magyar katonaság öltözete
ne Morvában, Sziléziában készittessék, hanem itthon, azt is elrendeli az
1764: XXVI. t.-czikk. Tovább megyek; hogy a magyar ezredek tulajdonosai
magyarok legyenek és ne idegenek és jött-mentek, azt is meghatározza a
Corpus Juris.

Nem mondom, hogy kizárólag magyaroknak kell lenniök, mert őseink mindig
meghagyták ő felségének azt a jogot, hogy saját rokonait, szövetséges
fejedelmeket, barátait kinevezhesse ezredtulajdonosokká. De a törvény
azt mondja, hogy arra, hogy magyar legyen az ezredtulajdonos,
»praeferens ratio habeatur«. Ezt mondja az 1792: XCII. t.-cz. Igaz, hogy
a mult században az ezredtulajnonos hatásköre nagyobb volt, mint ma. De
ebből csak György Endre logikájával következtethető az, hogy most már ne
fektessünk rá semmi sulyt.

S hogy állunk ma e tekintetben? Nem hallottam még erről statisztikát,
hát előállok vele magam. 47 sorgyalogezred van most Magyarországon. Ezek
közül a következőknek van magyar tulajdonosa: egynek Sokcsevics,
kettőnek Jellasicsok, egynek Filipovits és egynek báró Fejérváry. A
többi 42 ezred tulajdonosa, mind idegen. A honfiak közül tehát ott van
Sokcsevis, Jellasics, Filipovits és Fejérváry. A társaság jó. A társaság
általános és katonai szempontból jó, ezt már nem tréfából, nem gunyból,
hanem komolyan mondom. De pusztán a magyar nemzet és a magyar hazafiság
szempontjából a társaság csakugyan nem jó.

De én nagyon csodálkozom, hogy ha már ez a társaság igy van, miért nem
látom én ott a magyar ezredek tulajdonosai közt a Tisza nevet, a Visi
nevet, a Beksics nevet? Ha már Sokcsevics, Filipovítcs képviselik ott a
magyar nemzetet és a corpus jurist, képviselhetik azt ők is. Legalább
külsőleg elég volna téve a törvénynek.

De itt van nekünk 16 huszárezredünk is. Mind jó magyar az és az egyik
ezred tulajdonosa gróf Edelsheim-Gyulay. Ennek respekt, (Felkiáltások:
Báró!) még ekkor is respekt, a másiké gróf Pálffy Móricz. Katonailag nem
szólok a dologhoz, de hogy ép gróf Pálffy Móricz mikor és hol szerezte
azokat az érdemeket, hogy ő egyedül legyen méltó a magyar nemzetet és
annak Árpádtól máig volt minden dicső hadvezérét képviselni, ezt
csakugyan nem értem, ehhez a logikát megint ott keresem a kormánypárton.
A corpus juris nem egyszer mondja, hogy a magyar ezredekben kiválólag
magyar tisztek alkalmazandók, megszabja hogy az idegen nyelvüek
mellőztessenek. Lingua peregrina, igy jelzi a corpus juris az idegen
nyelveket. A mi magyarul azt tenné: csavargó nyelv, de e nyelv alatt itt
a német nyelvet érti. Megparancsolja a corpus juris, hogy a tisztek
tartoznak a legénység nyelvét érteni. A törvény megmondja azt is, hogy a
magyar nyelvet a katonai végvidéken kultiválják és hozzák be s
megmondja, mint emlitve volt, hogy a katonaság a magyar
törvényhatóságokkal magyarul tartozik levelezni iratokban és
átiratokban.

Mi következik ebből tisztelt igazságügyminiszter ur? Ha a
törvénymagyarázat helyes elveit, de minden helyes elvét a miniszter ur
felszólalásában alkalmazta volna, más következésekre jutott volna; – a
melyeket alkalmazott, azok is helyesek, nem vonom kétségbe, de nem
teljesek. Mert midőn az ország alkotmányáról és alkotmányos jogairól van
szó, akkor az ország összes törvényeinek ismeretével és a törvények
intenczióinak ismeretével kell a magyarázatot alkalmazni. Mindezeket
tehát figyelmen kivül méltóztatott hagyni.

Az a magyarázat, hogy néhol a törvényekben kérelem van, néhol decisum,
az a magyarázat semmi aktuális consequentiával nem bir. Igaz, György
Endre tisztelt képviselőtársam azt mondta tegnap, hogy a 48 előtti
törvények jámbor szupplikácziók voltak. Bocsánatot kérek, ezt még
Lustkandl sem mondotta, sőt Tisza István képviselőtársam sem, mert ő is
elismerte, hogy a mi törvény, az törvény. Több-kevesebb visszaéléssel,
több-kevesebb vakmerőséggel a 48 előtti kormányok egyik-másik részét a
törvényeknek nem tartották meg, egyik-másik részét kijátszották: de hogy
a mi törvényeink, a mi ősi alkotmányunk jámbor szupplikácziók lettek
volna 48 előtt, ezt ismétlem, hogy Lustkandl sem mondotta sohasem.

Mi következik ebből? Egyszerüen az – semmi különös mesterkélt
magyarázatba nem bocsátkozom – hogy miután az 1867: XII. t.-czikk ő
felségének alkotmányos jogkörébe utasitotta a legfőbb vezérlet,
vezénylet és belszervezet kérdését; azt hogy ez az alkotmányos jogkör
miből áll, az általam idézett és ma is teljes érvényükben fennálló
törvények kétségtelenül bizonyitják. Ennélfogva azzal az ellenvetéssel
állani elő, hogy a magyar nyelvnek a tiszti vizsgánál való alkalmazása ő
felségének fejedelmi jogaiba ütköznék, nemcsak alaptalan, de
megszégyenitő arra nézve, a ki csak ilyen érvvel tud előállani, de
megszégyenitő lesz, ha e törvényjavaslatot elfogadják, e törvényhozásra
is, most és mindenkorra.

Áttérek tisztelt Képviselőház ama különbségek rövid jelzésére, melyeket
ez uj törvényjavaslatba az 1868-iki törvényhez képest behoztak. Csak a
fontosabb különbségeket hangsulyozom.

Itt van a javaslatnak sajátságos 25. §-a, a mely az 1868-iki törvény 21.
§-ával abban is ellentétben áll, hogy a régi törvény megengedte az
önkénteseknek föltétlenül, hogy önköltségükön, magánszállásukon
maradjanak, az uj törvény szerint pedig ehhez az a klauzula van hozzá
téve: »az önkéntesek a laktanyában való lakásra, ha önköltségükön
magánszállást tartanak, nem szorithatók, ha csak különös katonai
szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek ez alól kivételt nem
követelnek«. Erről akarok néhány szót szólani s őszintén mondom, hogy ha
az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur e kérdésben is meg tudna engem
nyugtatni, azokból a vad indulatokból, melyeket Berzeviczy államtitkár
ur elénk tálalt, sok indulat megszelidülne bennem.

Azt kérdem én ugyanis, hogy ha e különös katonai, szolgálati, kiképzési
és fegyelmi tekintetek azt hozzák magukkal, hogy az az egyéves önkéntes
bemenjen a kaszárnyába, a piszok és pórias durvaság e klasszikus
fészkébe és saját költségén ne lehessen a magánszállásán: ki, minő és
miféle hatóság állapitja azt meg, hogy ezen különös katonai, szolgálati,
kiképzési és fegyelmi tekintetek – melyeket rossz magyarsággal
sikanirozásnak is szoktak nevezni, mikor állanak elő és van-e annak a
szegény, tisztasághoz és művelt modorhoz szokott intelligens fiatal
embernek valami foruma ez önkény és sikanirozás ellen, midőn őt a
kaszárnyai életre kényszeritik?

Elismerem, honvédelmi miniszter ur, hogy a hadsereg tisztikara egészben
véve, kivétel nélkül megfelel a katonai feladatoknak, hogy békében
pontos, háboruban hős. Elismerem, hogy a műveltség már csak a 20–25 év
előtti időkhöz képest is, a hadsereg tisztikarában jelentékeny
előrehaladást mutat. De vannak tisztelt honvédelmi miniszter ur közös
hadseregünkben bizonyos tiszti elemek, az ugynevezett öröklő
katonatisztek, vagy a mint mondják: »Soldatenkinderek«, a kikből a
tisztikar jelentékeny része áll.

Kik és miféle elemek ezek a »Soldatenkinder«-ek? Ez specziális faj.
Ennek már a születése is vezényszóra történik. Ennek már a pólyája is
uniformis, ezt káplár tartja keresztvizre, ennek a bölcsődala a dobszó,
ez hazát, nemzetet, honszerelmet nem ismer, nem látott és nem tanult
soha, ennek hazája az országut, otthona a kaszárnya, mennybeli és földi
üdvössége a kantin, összes vágya és minden nemesebb ambicziója csak
odáig terjed, hogy érdemkeresztet és ha megvénül penziót kapjon. Ez
sajátságos faj, Linné szerint ez »Homo soldatus militaris«, melynek
különös ismertetőjele az, hogy németül beszél, hogy a magyart rebellnek
és – ha megharagszik – Kossuth-kutyának nevezi és ellenőrzés nélkül az
ilyen tisztek, kik egyébként mint emberek és katonák ugyan megütik a
mértéket, de a magyarság szempontjából ennek a nemzetnek örök időktől
fogva való ellenségei, mert ilyennek nevelődtek. Hát ilyen elemre
bizzuk, hogy tanult és művelt emberekké nevelt fiaink, a kik
tisztasághoz, műveltséghez vannak szokva, a kaszárnyába
bekényszerittessenek? Csak azt kérdezem már most: saját, vagy a kincstár
költségén? Ezt sem látom a törvényben. Ez az egyik különbség; tessék
eltávolitani e különbséget, vagy ha nem, akkor azokért a Berzeviczy-féle
vad indulatokért ne minket tenni felelőssé.

Ott van a tanulmányi idő, azok a hatalmas, érdekes, becses pedagógiai
szempontok, melyekkel a kultuszminiszteri államtitkár ur elénk állott;
lesz szerencsém majd hozzájuk szólni röviden, mert Gulner és
Szentkirályi tisztelt barátaim már meglehetősen tisztába hozták azokat.

A tisztelt államtitkár ur a delegáczió irataiból felolvasta előttünk,
hogy hány egyéves önkéntes tette le 20–21 év alatt a tiszti vizsgát. De
azokban a delegácziónális előterjesztésekben nincs benne egy körülmény
és ez az, hogy a Gergely-féle naptár szerint számitva az időt, a rendes
normális mértékek és az emberi élet és a társadalomnak ma fennálló
valóságos törvényei szerint, a megélhetés, a kereset eszközeinek
előteremtése hány évbe kerül?

Egy gyermeknek, a ki véletlenül születik, 10 éves koráig, a mint Goda
Béla tisztelt képviselőtársam felhozta, elemi iskolába, 18 éves koráig
gimnáziumba kell járnia, 22-ik évének betöltéséig magasabb egyetemi
tanfolyamokat kell végeznie, 24-ik évének betöltéséig a kaszárnyában
kell laknia, 28-ik évének betöltéséig gyakorlati előkészitéssel, pl. ha
jogász lesz, még tovább is kell foglalkoznia és a 28-ik életéve után, ha
egészen pedagógiai rendben akar haladni, kell körülnéznie, hogy miből
keressen magának kenyeret és szerezzen önállóságot, hol és miként
házasodjék és hogy ha erre csak egy-két évet számitunk is, pedig néha
többet is hoznak magukkal a körülmények, 30 éves korában kezdi el az
erőteljes, művelt, katonának való, tanult, végzett magyar ifju a
kenyérkeresetet.

Már most, hogy mit érnek azok a pedagógiai tekintetek, ennek a
vizsgálatába nem bocsátkozom sőt megengedem az államtitkár urnak, hogy
minden szavában, melyet pedagógiai tekintetből mondott, föltétlen,
tökéletes igazság van. E szavakat nem vizsgálom. Hanem miután katonává
minden férfi még sem lesz, hanem csak az, a kinek ép kéz-lába van,
szervezete és termete megfelelő, ereje és egészsége kitünő; ellenben nem
lesz katona, hanem otthon marad a polgári foglalkozásnál minden csonka,
béna, vézna, nyomorék. De ha a társadalom kényszereszközökkel abba a
helyzetbe juttatja magát, hogy azok, a kik műveltek, erősek, a kik ép
kéz-lábuak, hogy azok harmincz éves korukig kenyeret ne kereshessenek,
házasságot ne köthessenek, gyermeket ne nemzhessenek; ellenben a bénák,
nyavalyások, nyomorékok, azok ezt mind megtehessék: tessék az
államtitkár urnak előállani és kiszámitani, hogy az ilyen bitang
társadalomból 50 év mulva mi lesz? Mondjon Berzeviczy államtitkár ur
akár az uj, akár a mult korok történetéből példát, mutasson nemzetet, a
mely készakarva, tudatos kiszámitással idegen érdekért, a német nyelv
kedvéért saját nemzeti társadalmát ily nyomorultan rendezte volna be.

A kultuszminiszteri államtitkár ur, midőn az ország műveltségi
érdekeinek őre kell, hogy legyen ugy is mint képviselő és mint művelt
magyar ember, de ugy is, mint a kultuszminiszterium államtitkára, vajjon
jutott-e eszébe – talán ledérnek tetszik a kérdés ez oldalról a többség
nem egy tagja előtt – hogy függ ez össze hazánkban például a nőnek, női
műveltségnek és önállóságnak, a házasság tisztaságának kérdésével?
Tudja-e azt a kultuszminiszteri államtitkár ur, hogy a nő mindig a
szerint nagy, nemes és magasztos, a mint őt a férfivilág nagynak,
nemesnek és magasztosnak tekinti?

Tudja-e azt, hogy a házasságnak tisztasága, bensősége és az utánunk
következő nemzedékek ereje és honszerelme a házasságok tisztességétől és
nemességétől függ? s tudja-e azt, minő hatással lesz ez Magyarország
nőire s a magyar házasságokra, minő hatással lesz az, ha a legjobb,
legműveltebb, legerőteljesebb elemeket éppen a legalkalmasabb időkorban
ugy a családalapitás lehetőségétől, mint a kenyérkereset s házi
önállóság megállapitásától elzárják?

De tovább megyek, kultuszminiszteri államtitkár ur. Ön a pedagógiában
jártas, jártasabb mint én és mint mi. Az államtitkár urhoz mint
szakférfiuhoz szólok. Igenis, mint szakférfiuhoz, ha nem az, majd
megválik.

Ahhoz, hogy valaki emberré legyen a társadalom, önmaga, családja és
hazája számára, ahhoz maguknak a pedagógiai czéloknak az elérése ugy-e
nem elégséges? Egyéb is kell: a gyakorlati élet számára való előkészület
is kell.

Az az ember, a ki minden pedagógiai szempontnak megfelel, de semmi más
szempontnak nem felel meg, nagyon csodálatos és hitvány ember lenne, de
nagy szerencsére ilyen ember kevés van a világon. Már most az agynak
bizonyos gyakorlatra van szüksége, hogy valaki jó és gyakorlati jogász,
jó és gyakorlati orvos, jó és gyakorlati művész és a többi legyen. Az
emberi agynak bizonyos iskolázottságra, bizonyos átalakulásra,
idomitásra, fegyelmezettségre van szüksége. Ezt az idomitást és
fegyelmezettséget megnyerhetni a gimnáziumi és egyetemi kurzuson és
saját kenyértudományaival való foglalkozás által.

De akkor jön a két esztendei szolgálat, kizavartatik ebből s nagyon
sokkal könnyebb, de másnemü foglalkozásra van kényszeritve. Mert a
katonai gyakorlatok, az altiszti tudomány elérése csakugyan kevesebb
erőfeszitésbe kerül, mint a római jogban, vagy a Corpus jurisban való
alapos jártasság. A katonának gondolkozása más, mint a művelt emberé,
kell is, hogy egészen más legyen, mint a tudományosan művelt emberé. Ha
tehát hosszu időn át csupán katonai dolgokkal foglalkozik az elme, akkor
az agy másként idomul, durvábbá s a magasabb, tudományos dolgok
végzésére sokkal képtelenebbé válik. Nem uj dolgot mondok én ezzel,
tisztelt Ház. Az államtitkár ur tudja, hogy Stanley, midőn másfél évi
utazás után a Livingstone folyam partján kivetődött a nyugati tengerre,
agya annyira elszokott már a literaturától, hogy a mint egy ujságot és
nyomtatott betüt meglátott, hányás fogta el. A katonának, ki reggeli 4–5
órától kezdve ott a mezőn exercziroz, a kaszárnyában szijat tisztogat,
remondákkal és ujonczokkal vesződik, kinek óraszámra vagy ezredparancs
szerint kell enni, feküdni, aludni, magát jól érezni, magát rosszul
érezni, felkelni, adjustirozni és a többi, egyébre pedig nem szabad
gondolnia, mert különben a honvédelmi miniszter ur a tüntető
bizottsággal fenyegeti: annak a fiatal embernek az agya elszokik a
tudományos foglalkozás komolyságára való alkalmasságtól. A katonai
gondolkodás sajátságos gondolkodás. A katonai gondolkodással nem szabad
megférni a holnapután miatt való nagy aggódásnak, nem szabad megférni
például a vagyonszerzésnek. Egyszer 1848-iki honvédet mutattak be nekem
mint különös isten csodáját, azt mondván – kecskeméti lakos volt – ez
olyan honvéd, a ki honvédsége alatt 300 frtot gyüjött. Tehát az a
polgári erény, mely a becsületes, tisztességes vagyonszerzésből áll, az
a katonai foglalkozástól teljesen idegen.

Ha az igazi katona, a milyennek lenni kell a gyakorló téren és a
harcztéren az ellenség előtt, azzal a maga nyers gondolkozásával polgári
ruhában megjelenik köztünk, a társadalom helytelenül ugyan, de azt
mondaná: ez betyárosan gondolkozik. Viszont, ha polgárt a maga
sajátságos gondolkozásával, katonaruhába öltöztetnénk, azt mindjárt
betennék a muzeumba, vagy mindjárt örökre a tömlöczbe dugnák. A
társadalom azt el nem fogadná.

A katonai és polgári gondolkozás az agynak és az emberi elmének két
egymással ellenkező világa. Már most, tisztelt államtitkár ur, tessék
nekem felelni arra, hogy ha az az egyetemi tanulmányait elvégzett ifju
két esztendőt kénytelen ott tölteni, az első esztendőben gyötörve a
német nyelvvel, a második esztendőben gyötörve az altiszti
tanulmánynyal, ha annak egy része el nem szökik, ha annak egy része
végkép bucsut nem mond is a katonaságnak, de bizonyos, hogy annak
tetemes része többé a komoly, művelt, értelmiségi pályára nem
alkalmatlan-e, legalább jó ideig?

Nos, igen tisztelt államtitkár ur, itt áll elő aztán egy igen nagy
kérdés. 1848 előtt, ha a magyar intel ligens ifju a középosztálynak, az
ugynevezett nemességnek virága, a katonai szolgálat után eldurvult
agygyal a kenyérkereső magasabb intelligencziáju pályára már többé menni
nem akart vagy nem tudott, visszavonult ősi családi birtokára s a magyar
nemzet azért voltaképen nem sokat szenvedett. De most hol van a magyar
középosztálynak az a refugiuma, ahova ifjai visszavonulhassanak, ha a
katonai gyakorlatok két évi kényszere alatt lehetetlenné válik nekik az
intelligens pályájukon megmaradni s ha agyuk eldurvul a kenyérkereső
tevékenység iránt, hova vonulnak vissza? (Felkiáltások: megteszik őket
rendőrnek, fináncznak!)

Azt mondják itt, hogy beveszik őket rendőrnek és fináncznak. Hát ennek
az országnak minden városába és minden megyéjébe rendőr- és fináncz
állomást állit majd a kultuszminiszter ur? És azt hiszi-e Berzeviczy
Albert képviselőtársam, hogy ilyen politika elősegiti majd a pedagógiai
szempontok elérését?

Felhozták itt a demokratia kérdését, nem tudom, kik, de maga a
miniszterelnök ur is.

(Polónyi Géza közbeszól: Gróf Teleki József.)

Gróf Teleki József is. Tisztelt Képviselőház. Ez is egyike ama szomoruan
furcsa kérdéseknek, a melyek itt felmerültek. Én legalább mióta tagja
vagyok e törvényhozásnak, sőt korábban is, mióta figyelemmel kisérem a
magyar törvényhozást, ily veszedelmes agitationális dolgot, ily
kicsinyes lélekből származott nyomoruságos ellenvetést, mint itt
ellenünk a demokráczia kérdésének a felvetését, sohasem hallottam.

Azt mondják, hogy ha a paraszt és a munkás három évig szolgálhat, miért
ne szolgálhatna a művelt ember két évig? Először is megjegyzem, még
pedig hangsulyozottan, hogy mi itt e párton még a rendes szolgálati évek
számát is leszállitani akarjuk és feleslegesnek tartjuk az intelligens
ifjura nézve a két évet, de szükségtelennek tartjuk a magyar ifjuságra
nézve, akár intelligens, akár paraszt, a három évet. E tekintetben tehát
minket, még ha elfogadnám is komolynak azt az ellenvetést, a demokráczia
elleni vétség vádja nem terhel.

De ismét a pedagógiai tekintetre hivatkozom: az államtitkár urnak talán
lesz érzéke azok méltánylására. Hiszen az a munkásfiu, ha kiszolgálta a
két vagy három évet s visszamegy a munkájára, egy hét, egy hónap mulva
megint oly kapás, kaszás, mint azelőtt; de az a szegény intelligens
ifju, ha azt két esztendeig a római jogból, magánjogból, mérnökségből és
mindenből kizavarják, jó szerencse, ha egy esztendő mulva lesz megint
azzá, a mi volt. Tessék az igaz mértéket mindenütt alkalmazni s meg
fogják látni, a demokráczia elve ellen ki vét többet, önök-e vagy mi?

De továbbá mi az önök sérelme? Ma egy ifjunak a kiképzése a magasabb
studiumokra, akármilyen szerény körülmények között, belekerül öt-hatezer
forintba és 22–24–28 éves koráig az az ifju nem képes kenyerét sem
megkeresni, a pedagógiai tekintetek és a tulterhelés miatt. Gróf Apponyi
Albert tisztelt képviselőtársam már emlitette, hogy a szegényebb
sorsuak, vagy a földmiveléssel foglalkozók 14–15 éves korukban már
szereznek annyit, a mennyit megesznek és ruházatukra költenek. Hát mikor
lesz az egyenlőség helyreállitva? Akkor talán, mikor önök az egész
intelligencziát a német nyelv kedvéért koldussá tették? A mi tőkéje és
kenyérkereseti képessége van a szülőknek, azt költsék a magyar studiumok
megszerzésére, ha még maradna valami, azt a katonasági idő alatt
pazarolja el a tanulmányaiból kizökkent fiu? Az ország egykori
középosztályát, egykori nemességét, mely e geografiai határok közt
egyedül tartja fenn az ezeréves magyarság öntudatát és a jövő századokra
kiterjedő hivatásának fenséges ábrándját, önök a német nyelv kedvéért
akarják koldussá, nyomorékká tenni? És az a demokráczia? Micsoda
ellenvetés ez?

Itt eszembe jut egy körülmény.

Remélem, az elnök ur méltányossága nem fog engem megzavarni.

Itt van a mi fenséges dinasztiánk tagjai nevelésének kérdése. Ugy
látszik, a kultuszminiszteri államtitkár ur pedagógiai szempontjait erre
nem terjesztette ki. A mi fenséges dinasztiánk minden tagját
születésénél fogva katonának nevelik. Miért nem neveltetik ügyvédnek,
orvosnak, művésznek, iparosnak, kereskedőnek? Miért nevelik egyedül és
kizárólag csak katonának? Hát az a felfogás uralkodik még mindig, a mi
Nimród korában uralkodott, hogy a királyi fenség csak azt az embert
illeti meg, a ki a legnagyobb furkósbotot birja el és a legtöbb embert
birja agyoncsapni? E kor és ennek műveltsége e felfogással össze nem
férhet; de ez a kor és ennek felfogása nem enged, mert olyan uton jár,
melyet a művelt emberiség vert a maga számára, és tüzött ki maga elé.
Engedni kell tehát az uralkodóház tagjainak. Tessék nekem a főherczegek
közül, a kik a mi törvényhozásunknak is tagjai, egyetlenegyet is
megnevezni, a kinek polgári foglalkozások iránt érzéke van. S ha önök a
demokrácziát annyira szivükön viselik, ha önök, a kik a kormánypárt
padjain ülnek, a koronának tanácsot adnak, mondják meg a koronának azt,
hogy a dinasztia tagjait ne neveljék káplároknak, hanem neveljék polgári
foglalkozásokra, kenyérkeresetre, neveljék hazafiaknak.

(Elnök csenget). (Elnök szól: Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék
azt mondani, hogy a dinasztia tagjai közt senki se volna, kinek a
polgári foglalkozások iránt érzéke van. Méltóztassék a magyar
irodalomban körültekinteni, legközelebb láttuk, hogy épen trónörökösünk,
a kinek elhunytát ma is fájlaljuk és gyászoljuk, magyar művet adott ki
és annak szerkesztősége élén maga is munkálkodott. Tehát a t. képviselő
urnak ebbeli állitása semmi alappal nem bir.)

Elismerem, t. Ház, hogy a vita hevében talán superlativust használtam és
hogy néhány igen tiszteletreméltó, de igen kevés kivétel csakugyan van;
de állitásomat és annak minden következményét fentartom és önöknek, kik
a miniszteri padokon ülnek és a kik a miniszteri padok mögött ülnek,
önöknek a demokráczia elleni vétkezés vádját sohasem hallgatom meg, meg
se hallgatom mindaddig, mig ez iránt kötelességüket nem teljesitik.

Áttérek az ugynevezett nyelvkérdésre. Törekedni fogok lehetőleg rövid
lenni. Azt mondta a honvédelmi miniszter ur, hogy a mohácsi csata óta, a
mióta a magyar nemzet a török rémuralom ellen a Habsburgok szövetségét
szükségesnek tartotta s azért a Habsburgokat emelte a magyar királyi
trónra, a vezénynyelv többnyire német volt.

Én nem igy tudom ezt, miniszter ur, hanem ugy, hogy 1715-től kezdve,
mikor az állandó hadsereg felállittatott, egészen az 1770-es évekig, a
magyar stabilis ezredekben a vezénynyelv kizárólag magyar volt, a horvát
ezredekben horvát. Ezt én igy tudom. Majd azt is megmondom, honnét
tudom. 1715 előtt pedig, hogy Dobó Egerváránál, Zrinyi Szigetvárnál és
Zrinyi, a költő, a Dráva körül vivott csatákat a német vezénynyelvvel
vivták volna ki, ezt a miniszter ur a Corpus Jurisból még nem mutatta
ki, nem is fogja kimutathatni, az a lingua peregrina akkor csakugyan nem
volt még olyan általános, hanem hogy mikor jött az be a magyar
ezredekbe, lesz szerencsém erre néhány adatot felhozni.

Az összes ezredek történetét én természetesen nem ismerhetem ugy, a mint
a honvédelmi miniszter ur és Berzeviczy Albert államtitkár ur, hanem itt
van például a 4-ik huszárezred. A 4-ik huszárezred 1734-ben állittatott
fel, mint ezt a honvédelmi miniszter ur jól tudja.

1773-ig magyar ezred tulajdonosai voltak, a zászló és vezénynyelv magyar
volt. 1773-ban kinevezték ezred tulajdonosává báró Gréwen Márton
altábornagyot. Ez volt 1773-ban. Megjegyzem, hogy akkor már dicső
emlékezetü királyunk, Mária Terézia az államügyekkel keveset
foglalkozott, akkor már leginkább a jó erkölcsök fentartásával vesződött
és házasságok kötésével; az államügyekbe való beavatkozást átengedte
fenséges fiának, a később II. József név alatt uralkodó német
császárnak. Gréwen ezredtulajdonos 1775-ben 24 magyar tiszt mellőzésével
24 német tisztet nevezett ki és vitt be az ezredbe. Ettől kezdve
csempészték ebbe a huszárezredbe a német nyelvet.

Megjegyzem, hogy 1764-ben volt az utolsó országgyülés, azóta
országgyülés 26 évig nem tartatott. 26 évi alkotmányellenes kormányzatot
használtak fel arra, hogy a német szót a magyar ezredekbe
becsempészszék. Ez alkotmányellenes kormányzatban eltöltött 26 év
használtatott fel arra, hogy a magyar ezredeket megfertőzzék német
tisztekkel. Ziskay Antal képviselőtársam ebből akar azután közjogot
csinálni.

Az 1790-iki országgyülés összeülvén, a mostani negyedik huszárezred –
ismétlem – akkori Gréwen nevet viselő huszárezred tisztjei kérvényt
adtak be az országgyüléshez, melyet lesz szerencsém felolvasni. A corpus
jurishoz tartozik, illő ismerni. Kérik ebben az országgyülést első
sorban, hogy béke idején a magyar ezredek az országba hozassanak, az
idegenek pedig kivitessenek. Másodszor kérik, hogy az ezredekbe magyarok
neveztessenek ki tisztekké és ezen kérelmüket ekként indokolják.
Felolvasom ezt azért is, hogy a t. honvédelmi miniszter urat meggyőzzem
arról, hogy az a pecsétes levél, melyre egykor azt mondták őseink, hogy
nincsen benne semmi virtus, akkor is olyan volt, mint most; a tisztikar
hangulata is csak az volt, a mi most. A kérvényt a következőkkel
indokolták.

»Életünk feláldozásával és sok esztendőbeli szolgálatunk fáradságával
szerzett érdemeinknek jutalmát az idegen nemzetbéliek tőlünk érdemetlen
elragadják és főtisztségekre majdnem mind csak idegenek helyez tetnek
előnkbe. Igen szomoru szivbeli teljes kedvetlenséggel csak az 1775-ik
esztendőben is szemlélnünk kellett, a midőn országunk nemes hazafiainak
káros hátráltatásával és megvetésével ezen nemes regementben egyszerre
24 és utóbb is egynéhány idegen nemzetbeli főtisztek behozattatván,
előnkbe tétettek. (Felkiáltások: Épen, mint most!) Mely terhes nekünk, a
midőn idegen nemzetből származott kadétok alig vagynak egynéhány hónapig
a regementeknél, sem hadi kötelességüket nem tudják, sem szülötte
nyelvünket, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) mely a magyar
regementeket lelkesiti, nem értik, mégis főtisztségekre igen rövid idő
alatt emeltetnek, (Felkiáltások: Ugy, mint most!) ellenben felséges
hazánknak nemes magzatai kadétságra s altisztségre is nehezen juthatnak,
főtisztségekre pedig számos esztendőbeli hosszu szenvedések és hiv
szolgálatjuk után épen ritkán mehetnek. (Felkiáltások: Épen ugy, mint
most!) Által látni, mily terhes légyen a szolgálat, a midőn a tiszt a
közemberrel nem tud szólni, vagy ha valamennyire a magyar nyelvre
kapván, azt ütve-vétve töri és beszéli is, de azért mégis magának elég
bizodalmat nem szerezhet; a honnan is az olyan, ha szinlésképen is magát
magyarnak mondja, mégis közönségesen a nemzetnek természet szerint való
gyülölése és a magyarnak titkos üldözése szive alatt fekszik.« (Zajos
felkiáltások: Épen ugy, mint most!)

E petitióban – bocsánatot kérek, hogy elmondom a történetét – harmadik
helyen azt kérik a Gréwen-ezred tisztjei, hogy

»Az ország tisztképző intézeteket állitson, hogy a németujhelyi német
ifjaktól szabaduljon a magyar katonaság. (Felkiáltások: Épen ugy, mint
most!)

S negyedik helyen kérik a magyar vezényletet e szavakkal!

»Nem kevéssel mozditaná az is elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges
szolgálat rende is parancsolás szerint magyar nyelven folytattatnék,
mert valamint a német nyelvnek értelme, tanulása és megfogása hazánk
kedves magzatainál nehezen megy végbe, ugy ebből származik, hogy a
fegyveri gyakoroltatásban elkövetett legkisebb hibáért édes vérünk és
hazánkfiai testükben keményen nemcsak tagoltatnak, de sokszor még
azonfelül az idegen tisztek által nemünk alacsonyitására szolgáló
illetlen nevekkel ártatlanul is szidalmaztatnak (Felkiáltások: Épen ugy,
mint most!) és elannyira már üldöztetnek, hogy számos hazafiaink
szivbeli bánatjukban regementüktől elszökvén, szülötte hazájuk örökös
elhagyására vetemedtenek vala, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
azonkivül is pedig háboru időben ugy is csak igen rövid lehet az ujonnan
szedett katonának tanittatása, a ki azon idegen nyelvnek minden szavát,
mivel oly hamar meg nem értheti, ugy is az ellenség előtt való
ütközetben szükséges nékie mindent a hazai nyelvre forditani.«
(Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)

És legyen tanu a honvédelmi miniszter ur, hogy annak a szegény ifjunak,
a kit a német nyelv nem tudása miatt a 60-as években annyit tagoltak,
mikor Solferinónál és Königgrätznél ellenség előtt állott, azt mondta
tisztje: »Mátyár hősök«. Akkor magyarul beszéltek és magyarul akarták
lelkesiteni s a Rákóczi zenének hangjánál akarták tűzbe vinni őket, mert
hazulról azzal az utasitással ment a magyar ifju oda, ha németté akarnak
tenni s szolgává hazádat, a mint látod az ellenséget, hányd el a
fegyvered. (Felkiáltások: Jövőre is igy lesz!)

Asbóth tisztelt képviselőtársamnak is tartozom felvilágositással, a
melyet csupán csak egyszerü kérdésnek szerény alakjában intézek hozzá. Ő
ugyanis azt mondotta – a mi nagyon összevág a honvédelmi miniszternek
ama reminiszczencziájával, hogy mi magyarok voltunk kénytelenek a
Habsburgokat a trónra emelni – hogy mi egyszer már behoztuk ide a
muszkát. Nem t. képviselő ur, nem mi hoztuk be, hanem behozták
Magyarország ellenségei. Hanem méltóztassék azt az egyet megfontolni,
hogy a magyar felkelést 1849-ben 250 ezer orosz segélyével verték le s
hogy ha az a 250 ezer nem ellenünk, hanem a mi segitségünkre jött volna
be az országba, hogy állana akkor a német vezényszó kérdése?

Tovább e téren nem akarok maradni. Ezt a kérvényt aláirták bizonyos
Herberteknek is ősei, aláirták Festetich György, mint Oberstlieutnant,
Laczkovich János és Archi Pál svadronyos kapitányok, Vincze János és
Tisman István főhadnagyok. Festetich György, a Georgicon alapitója, a
mágnási karnak, a melyben oly sok gyászos emlékü név van, egyik
legfelségesebb alakja. Mikor az országgyülés elé jutott e kérvény, annak
rendje és módja szerint, Laczkovichot rögtön a profoshoz küldték,
Festetichet Bécsbe czitálták és ott megárestálták, a többi tiszteket
pedig üldözték ugy, hogy az országgyülésnek egész tekintélyét kellett
közbevetni, hogy ezeknek bántódása ne legyen, mert Barco generális is –
nem volt magyar, csak a neve volt olyan – azt mondta, hogy gróf
Festetich és társai a tüntető bizottságnál jártak. Pedig nem ott voltak,
hanem az országgyüléshez egy kérvényt nyujtottak, a mely ekként volt
czimezve: »Felséges Hazánknak tekintetes Karai és Rendei.« Látnák csak
most a többséget, bizonyára nem mondanák, hogy felséges hazánk!

Fellépésüknek meg volt az eredménye. Nézze meg a tisztelt honvédelmi
miniszter ur az 1790-iki törvényhozást. Ez országgyülésen a nemzet
jogait, alkotmányát és nemzetiségünket is biztositó fontos törvényeket
hoztak. Nézze meg az országgyülés jegyzőkönyveit és tanácskozási
naplóját és meg fogja látni, hogy gróf Festetich Györgynek és társainak
fellépése mennyire elősegitette a nemzeti nemes öntudatnak méltóságos
felébredését.

Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy hisz a magyar gárda
is német vezényszóval élt és mégis annak kebelében támadtak azok, kik a
magyar literaturának megalapitását keresztülvitték. Igaz és ezért nem
csüggedünk mi, százszorta lássuk bár Tisza Kálmán urat, ezerszerte
nagyobb többséggel is, mint most. Azokat az ifjakat, Bessenyei Györgyöt,
Barcsay Ábrahámot, Kisfaludy Sándort, kik a gárdánál szolgáltak, báró
Orczy Lőrinczet, ki épen a Gréwen-ezrednél szolgált, mint kapitány – de
Gréwen előtt – báró Orczyt, Gvadányi Józsefet és Kisfaludy Károlyt, a
kik a magyar nemzet öntudatát a magyar nyelv irodalmában
megvalósitották, a német nyelv kényszeritő behozatala késztette a nagy
és hazafias kötelesség teljesitésére. Ott voltak a hadseregben e kitünő
nevü férfiak és irodalmi történetünknek jeles alakjai s miután látták
azt, mit akar az udvar, a Hofkriegsrath; látták, hogy hova akarják
juttatni a középosztályt, a magyar nemességet; látták, hogy németté és
koldussá akarják tenni: a német vezénynyelv alatt jutott eszükbe, hogy
ők mégis magyarok és hogy nekik e nemzet iránt kötelességüket
teljesiteni kell. Oly szikra és tűz lobbant ott fel, a mely végre is
meggátolta, hogy az osztrák uralomnak Magyarországot elnémetesitő
rendszere sikert arathasson.

Ezek voltak a kezdő hősök, a kik a tüzet szitották, a mikor az még
kicsiny volt. Még az a törekvés is, a mely önök által ellenünk tör s a
nemzet egész középosztályának intelligens fiait akarja a
Soldatenkinderek önkényére és a német nyelv kényszerére bizni, még az is
elvégre, erősiteni fogja a magyarságot, mert a nemzeti reakczió nemesebb
és erősebb lesz Magyarországon, mint valaha. Nevezhetik ezt önök tüntető
bizottságnak vagy bárminek, de a magyarság megerősödése fog a harczból
kikerülni Tiszával, Tisza nélkül vagy Tisza ellenében.

Önök törvényben nem akarják elismerni a magyar nyelv jogát, hanem
határozati javaslatban el akarják ismerni. Ez is egyike a György
Endre-féle hires logikáknak: a felségjogokhoz nem szabad nyulni törvény
ben, de szabad határozatban. Egyébiránt e részletre nem terjeszkedem ki,
mert erre Gulner képviselőtársam kitünően megfelelt. Csak a honvédelmi
miniszter urat akarom kissé a »Corpus Juris«-ra oktatni, hogy mit érnek
ilyen határozati javaslatok. Az 1715-iki országgyülés hozta be az
állandó hadsereget. Ez koronázó országgyülés volt. Kezdetén, mikor a
deputáczió Bécsbe ment, ő felsége III. Károly is lejött az
országgyülésre, de megkoronáztatása után harmad vagy negyednapra
visszament Bécsbe, de hagyott egy meghatalmazott kommiszáriust – nem
Tisza Kálmánt – az országgyülés vezetésére és bezárására Abensbergi gróf
Traun Otto Honort, ki akkor igen nagy osztrák méltóság volt. A kormányt
képviselték a mindjárt megválasztott Erdődi gróf Pálfy Miklós
nádorispán, csábrági gróf Koháry István országbiró és gróf Pálfy Miklós
horvát-szlavonországi bán. Meglehetős tekintélyes férfiak voltak;
körülbelül volt annyi tekintélyük, mint most az igazságügyminiszternek,
kereskedelmi miniszternek vagy akár a miniszterelnök urnak is.

Az a Heister Siegfried-féle katonai abusus egész rendszer volt akkor az
országban, kivált a határvidékeken; az ország nem akarta türni a katonai
visszaéléseket és folyton sürgette ő felségét, vessen azoknak véget.
Akkor abensbergi Traun, a nádorispán, az országbiró és a bán egy
határozati javaslatot fogadtattak el, egy akkori Gajári Ödön által
benyujtva, mely szóról-szóra igy hangzik: »Sua Majestes – a sanctissimát
bele sem tették – militaris disciplinae observantiam seriis mandatis et
edictis suis clementer ordinaturam resolvit.«

Mert az országbiró s a nádorispán panaszára királyi mandatumokat,
ediktumokat eleget adtak ki a Heisterek ellen, de »serius«, mandatumokat
soha, most tehát e négy nagy ember megigérte, hogy ő felsége komoly
mandatumokkal és serius rendeletekkel kegyelmesen elrendelni
méltóztatott, hogy a katonai disciplina végre valahára vétessék
komolyan. E határozati javaslat, mint határozat az országos rendek által
elfogadtatott és várták, mi lesz a következménye. Nos hát vegye elő a
tisztelt honvédelmi miniszter ur a legközelebbi 1723–25-iki országgyülés
dekretumait nézze meg az 1729: IV-ik, 1741: XXX-ik, 1751: XXX-ik, 1764:
XXXVI és XXXVII. törvényczikkeket, akár bocsátottak ki serium mandatumot
és ediktumot, akár nem, a katonai visszaélések csak ugy tenyésztek az
egész országban, mint addig (felkiáltások szélső balfelől: Mint most!)
és a Gajári-féle határozati javaslat 1715-ben is csak annyit ért, mint a
mennyit ér most. A katonai visszaélések csakis akkor szüntek meg, mikor
az a rettentő földrengés, mely Párisban 1789-ben és 90-ben kezdődött,
már Bécsben is megmozditotta az álló földet és féltek, hogy
Magyarországon is megmozditandja azt. Akkor jutottak csak annak tudatára
Bécsben, hogy mégis jó lesz azt a magyar nemzetet legalább a katonai
visszaélések gyalázatos rendszerétől megszabaditani, de addig a hány
törvényhozás tartatott, minden törvényhozásnál törvényt kellett alkotni
e visszaélések megszüntetésére.

Némi sikere mindegyik törvénynek lett, egész sikere csak a franczia
forradalom zugó szelének. De ne menjünk olyan messze. György Endre
képviselőtársam azt mondja, hogy ezek szuplikátiók voltak csak, azért
nem értek semmit. Hanem most van felelős miniszter, most a határozati
javaslatnak van szankcziója. Nos hát György Endre képviselőtársam, vegye
tudomásul – tudja ugy is – hogy 1872 február 24-én itt e Házban
ünnepélyes határozat fogadtatott el, melyben utasitva lett a kormány,
hogy a bankjegyforgalom oly központi közeget nyerjen az országban,
melynek igazgatósága a magyar kormány felügyelete és ellenőrzése mellett
független legyen.

Tehát az önálló magyar jegybank felállitására utasittatott a magyar
kormány. Nem egészen világosnak tetszett e határozati javaslat Tisza
Kálmán és Ghyczy Kálmán képviselők előtt. Ők még világosabbat akartak,
de denique, a többség ezt a határozatot elfogadta, kijelentvén a
kormány, hogy ő felsége tudtával és meghatalmazásából járul hozzá e
határozati javaslathoz, különben is Trefort nyujtotta be. Mondhatom,
sokkal határozottabban történt hivatkozás ő Felségére, mint ezt báró
Fejérváry tette most és nemcsak ez a Ház fogadta el a határozati
javaslatot, hanem átvitetett a főrendiházba s két nap mulva ott is
elfogadták.

Mi következett ebből? Akkor jött mindjárt márcziusban az agyonbeszélés,
bankot állitani nem lehett. Az agyonbeszélés után jöttek a választások,
tehát bankot állitani megint nem lehetett. Azután jött a Lónyay-kabinet
megbukása, bankot akkor sem lehetett állitani. Azután jött egy kis idő
mulva pénzügyminiszternek Ghyczy Kálmán, ki valamikor azt keveselte s ő
Felségétől megbizást nyert bankot állitani, aztán jött a miniszterelnök:
Tisza Kálmán, most már másodszor pénzügyminiszter. Tehát tizenhét
esztendeje áll fenn ez a határozat, most van épen tizenhét éve s
kérdezze meg a honvédelmi miniszter Tisza Kálmán miniszterelnök urat,
mit ér az a határozat?

Azt mondja Ziskay képviselőtársam – és e tekintetben meglehetősen
egyenlő észjárást tanusit György Endre képviselőtársammal: elég ez a
határozati javaslat, mert ezután elég lesz egy interpellatió, hogy ez a
kormány megbukjék, ha nem teljesiti a határozatot. Hát én az igen
tisztelt honvédelmi miniszter urhoz fordulok azzal a kérdéssel, de
György Endre tisztelt barátomhoz is, hogy egy interpellatiót elégnek
tart-e ő arra, hogy Tisza Kálmánt megbuktassa? Hiszen, ha a főváros
gyülne össze és az egész hadsereg mozgósittatnék a mozgalom ellen s ha,
a mint Jókai tisztelt képviselőtársam formulázta egy izben, még csak az
elnöki votum tartaná Tisza Kálmán kormányát, még akkor is ott maradna
helyén.

Ily előzmények után tisztelt honvédelmi miniszter és az egész párt a
tuloldalon, ne követeljék tőlünk, hogy midőn még a törvények iránt is
oly kevés figyelmet tanusit a kormány, hogy akkor Gajári-féle határozati
javaslattól várjuk mi a magyar nyelvnek és kulturának megmentését.

Tisztelt Ház! Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam a 17 év előtti
multból egy dologra emlékeztet engem. Csernátony tisztelt
képviselőtársunk, ki körülbelül itt ült, a hol most Uray tisztelt
barátom, számos személyes támadást intézett gróf Lónyay Menyhért akkori
miniszterelnök ellen. A kabinet, hogy történt, hogy nem, nemsokára
megbukott. Lónyay visszalépett. Hogy akkor többen miként fogták föl a
helyzetet, a felett azok, a kik több-kevesebb ismeretével birnak az
akkori eseményeknek, különböző véleményben lehetünk. De hogy egy férfiu,
a kire azóta igen sokszor történik hivatkozás, sőt még a miniszterelnök
ur is nem rég hivatkozott reá, t. i. Deák Ferencz mikép fogta fel az
akkori helyzetet, erre nézve van szerencsém egy zalai barátjához és
rokonához 1872 deczember 16-án kelt leveléből egy részt felolvasni,
elhagyva azt, a mi ide nem tartozik, (olvassa) »Lónyayt nem az ellenzék
támadásai buktatták meg, hanem egyéb sajnálatos körülmények. Lónyay
visszalépése, mint tudom, már korábban volt elkészitve, de késleltetni
kellett azt, nehogy az Csernátony támadásaival összeessék és nehogy oly
szine legyen a dolognak, mintha a kormány egyesek parlamenti támadásai
miatt mondott volna le.« (Tetszés a jobboldalon.) Lesznek oly részek is,
melyek nem egészen fognak majd tetszeni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és
szélső baloldalon.) »Sem egyeseknek, sem kisebbségnek ily befolyást
engedni nem lehet s kerülni kellett az ily befolyásnak még a látszatát
is. De azért nem jól teszik, a kik az ellenzék ellen keserü és tulzó
kifakadásokra engedik magukat elragadtatni.«

»Egykor mi is ellenzék voltunk és ha akkor a kormány pártja vádakkal és
gyanusitásokkal lépett volna fel ellenünk, bizonyára azt hihettük volna,
hogy belőle az élvezett hatalom elvesztése miatti önző aggodalom
utálatos érzete beszél. És barátom, az mindenesetre kétségtelen, hogy az
ellenzék mögött a nemzetnek tekintélyes része áll, melyet respektálni
kell s melylyel minden kérdésben először a tisztességes kompromissziumot
kell megpróbálnunk. Nagy szerencsétlenség az, ha az ellenzék a vezető
miniszter személyével sehogy sem tud kibékülni, de ha ilyen eset előáll
és ha az ellenzék gyülölködését megszüntetni nem lehet és ha a miatt a
törvényhozás szabályosan nem képes dolgait elvégezni, inkább a vezető
miniszter vonuljon félre, ha ez a kormányzat főelveinek veszélyeztetése
nélkül megtörténhetik, mintsem, hogy a parlament meddő és kártékony
személyes harczoknak legyen szinterévé. Lónyay pillanatonkint maga is
igy fogta fel a helyzetet, legalább igy mondta nekem két izben. Az
ellenzék elvei ellen elégségesek a mi elveink, hazaszeretete sem
tisztább, erősebb a mienknél. De ha épen nem tudtuk megakadályozni a
Lónyay személye elleni kiméletlen és örökös támadásokat, meg kell
nyugodnunk a változásban. A többségnek nem az a feladata, hogy egyedül
Pétert vagy Pált támogassa, sőt nem is szabad megengedni, hogy személyes
párttá alakuljon át. Személyes pártok ritkán eszközölnek jót állandóan s
ritkán váltak a haza üdvére.«

»De épen veszedelmesek lennének akkor, ha elvek álarczájában sikerülne
tenyészniök.«

Akkor a keletkező és régen elfeledett vacsorapártról volt szó, mikor
Deák Ferencz e levelet irta aggódó barátjának. Talán a tisztelt
miniszterelnök ur azért felelős lesz egykor, most is felelős, de nagyon
közel vagyunk amaz időhöz és lehetőséghez, mikor az a párt nem az elvek
pártja, hanem személyeknek pártja lesz.

Midőn a többség szónokai akként formulázzák most már álláspontjuk
jelzését, hogy igenis nekünk komoly, sulyos aggodalmaink voltak e
törvényjavaslat egy és más rendelkezései ellen, de látván az ellenzéknek
törekvését, hogy a kabinetet akarja megbuktatni, hát már most
feltétlenül tömörülünk Tisza Kálmán védelmére.

Már ez a körülmény igenis alapossá teszi a mi aggodalmunkat, a mely
odairányul, hogy az a párt többé nem az elveknek, hanem személynek a
pártja.

És erről tisztelt Képviselőház, fájdalmasan meggyőz engem még egy másik
körülmény. Azt mondja amaz elhunyt államférfiu ebben a levelében, hogy
az ellenzék mögött mindig a nemzetnek egy része áll, tehát respektálni
kell az ellenzéket és minden nagy kérdésben először is a tisztességes
kompromisszumot kell vele megkisérteni. Azt kérdem én a miniszterelnök
urtól: akkor, mikor nagy kérdés merült fel, idejött-e hozzánk, beszélt-e
vezető embereinkkel bizalmasan, közölte-e velünk a nehézségeket,
meghallgatta-e a mi aggodalmainkat és törekedett-e azokat orvosolni?
Pedig mögöttünk a nemzet nagy része áll.

Tisztelt Képviselőház! A miniszterelnök ur nem csak velünk az ellenzék
férfiaival szemben nem teszi azt meg, hogy a nehézséget közölje velünk,
véleményünket megkérdezze s ha lehet s ha a magas tekintetek és a
kormányzat elvei megengedik, aggodalmaink megszüntetésére törekedjék.
Nem csak velünk szemben nem teszi ezt, de nem teszi előzőleg saját
pártjával sem. Maga mellé veszi a familiát s a mit a familiával
elhatároz, azt hiszi, ez az egész nagy párt nem való egyébre, mint hogy
azt megszavazza. Az utolsó félév eseményei megmutatták, hogy ámbár a
választások utján mindent elkövetett arra, hogy az a párt egyéb
respektust ne érdemeljen – pedig érdemel, de az utolsó félév
tapasztalatai megtanitották a miniszterelnök urat is arra, hogy ez a
felfogás mind az ellenzéknek, mind saját többségének és a kettő által a
nemzetnek is megvetése…

(Tisza Kálmán közbeszól! Ugyan!)

… Ez a felfogás csak az ő kormányzatának sajátságos karaktere, mely
tovább fenn nem tartható, mely megboszulja magát rajta keservesen.

Eddig csak az országon boszulta meg magát ez a taktika, de reméljük,
hogyha csakugyan megtörténnék az, a mit e falakon kivül kevesen
óhajtanak, hogy a miniszterelnök ur e vagy más kabinet élén ujra hosszu
ideig e széket elfoglalva fogja tartani, reméljük, hogy mind velünk,
mind saját pártjával szemben ezentul más magatartást, más taktikát fog
követni.

Tisztelt Képviselőház! Befejezem beszédemet. Csak egy megjegyzést teszek
még a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak. Fájdalom, nincs itt, de
itt van az államtitkár ur, az majd tudomásul veszi és hirül viszi neki.

A kultuszminiszter ur megemlékezvén dicső őséről, Csáky Mihályról, azt
mondta, hogy változnak az idők, változnak a viszonyok és az emberek;
meglehet, ha Csáky Mihály ma élne – sőt valószinünek is mondta – azokon
a padokon és Tisza Kálmán miniszterelnök mögött foglalna helyet. A
kultuszminiszter ur kijelenti, hogy ő nagy kegyelettel emlékezik meg ez
őséről, a kinek hamvai Rodostóban nyugosznak. Elvárom épen Csáky
kultuszminisztertől, a ki ez őse iránti kegyeletét hangsulyozta, hogy
meg fogja tenni a javaslatot arra, hogy az 1715-iki törvényhozásnak ama
gyalázatos műve, a melylyel Rákóczi és barátai hazaárulóknak jelentettek
ki, törvénykönyvünkből törültessék. Elvárom azért, mert ezzel tartozik
ősének is és elvárom főkép azért, mert a hazaszeretet dicsőbb hősei a
világ egyetlenegy nemzetének történetében sem fordulnak elő, mint azok,
a kiknek hamvai Rodostóban nyugosznak.

Önként hagyták itt az országot és az országban óriási javadalmaikat,
csak azért, hogy a haza igaz ügyéhez való önzetlen ragaszkodás soha
másutt nem követett példáját mutassák a jövendő nemzedékek számára. És
bekövetkezett az a törvényhozás, mely hogy javaikba beleülhessen, –
hazaárulóknak dekretálta ama férfiakat. Mondom, elvárom, hogy most már
megjön ideje annak hogy kiengesztelődés történjék ama hamvakkal a nemzet
részéről, a mi nem történhetik másként, mint hogy ha a törvénynek e nem
egyetlen gyalázatát kitöröljük. A másik meg az, mely Kossuth Lajost
kihonositotta hazájából.

De hozzáteszem, hogy a mostani kultuszminiszter urnak nem érdeme az,
hogy neki oly dicső őse volt és a Rodostóban nyugvó ama dicső hamvak nem
fognak szennyet kapni azért, hogy ily utódja foglalja el ma a
kultuszminiszteri széket. Hogy a miért vérüket áldozták, hazájukról
lemondtak s lemondtak az élet minden örömeiről: hogy a német nyelvet
kiküszöböljék Magyarországból, most egyik utódja akarja behozni a magyar
középosztály ifjainak német iga alá kényszeritésével.

Ily törekvésnek én és barátaim hivei nem lehetünk s azért a szakaszt nem
fogadhatom el.



ERKÖLCSI HARCZKÉPESSÉG.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

E beszéd is a véderő-kérdés nagy vitájához tartozik. A parlamentben
1889-ik évi márczius 30-án tartottam.

A részletes tárgyalás már vége felé járt. Az ellenzék harczi kedve már
mintha lankadni kezdett volna. A figyelem a beszédek iránt lazább volt.
A vitarendező bizottság jónak látta a közérdeklődés felüditését. Gróf
Károlyi Gábor lakásomra jött s addig nem nyugodott, mig beszédet tartani
meg nem igértem s vele együtt rögtön e czélból a képviselőházba nem
mentem.

E beszédre külsőleg és alakilag a javaslat 54. §-a szolgáltatta az okot.
E §. a tartalékos és póttartalékos katonák pótló fegyvergyakorlatairól
rendelkezik. Csupán ehhez a tárgyhoz nem sok mondanivalóm volt. Nem is
ez volt feladatom. Hanem az, hogy gróf Pongrácz Károlynak és a
honvédelmi miniszternek hangulatkeltésre irányuló beszédeit birálat alá
vegyem s szomoru történelmi igazságaink földeritésével az ellenzéket
ujabb harczias indulatra lelkesitsem.

A beszéd külső hatása igen nagy volt.


II.  A BESZÉD.

(Minő volt a magyar felfogás az 1866-iki háboruról? – Mit ér a
statisztika? – Gróf Pongrácz Károly és Láng Lajos tudománya. – A háboruk
nem nemzetünk érdekében folytak. – A nemzet lelkesülése hiányzott az
idegen érdekü háborukban. – A harczképesség fentartása a mi érdekünk. –
Az értelmesség ifjait kimélni kell. – Az egyéves önkénytesi intézmény
bevált. – Nem szabad elrontani. – Az egyéves önkénytesek zaklatása. –
Gróf Pongrácz meggyőződése. – A nemzet a dinasztia zsoldosa soha nem
lesz.)

T. Képviselőház! Óhajtottam volna, hogy a miniszter ur, vagy
szakemberei, kikhez itt a Házban szerencsénk van, az aggályokra nézve,
melyek tegnap e szakasznál nyilvánultak, indokolt véleményüket
megnyugtatásunk czéljából előterjesszék. Ez azonban fájdalom, nem
történt, valamint egyéb megnyugtató kisérlet azon oldalról szintén nem
történt, mint gróf Pongrácz Károly képviselőtársamnak a felszólalása.
Hogy pedig ez mennyire volt megnyugtató, azaz helyesebben mondva,
mennyire nem volt megnyugtató, erre lesz szerencsém beszédemben lehető
röviden kiterjeszkedni.

Ha már felszólalok, mindenekelőtt személyes természetü megjegyzést kell
tennem. Mind Pongrácz Károly képviselőtársam, mind Gajári Ödön
képviselőtársam határozottan és nyiltan felemlitették ismételten a
Házban, hogy az én beszédemben, melyet valamikor, nem tudom mikor, a
hónap folyamán tartottam, a katonaságot a multban mintegy a gyávaságra
buzditottam volna.

Fel kell tennem, hogy a képviselő urak az én beszédemet nem olvasták,
csak a szenvedély hevében hallották és a mit hallottak, ahhoz kötöttek
bizonyos képzeleti dolgot s azzal vádolnak engem. Én szóról-szóra ezt
mondtam – megjegyzem, a miniszterelnök ur szavaira emlékezve, hogy a
gyorsirói jegyzetben foglalt beszédemet soha, semmiféle lényeges
pontjában kiigazitani nem szoktam – én ezt mondtam: »1866-ban a szülők
azzal küldték gyermekeiket, a kik behiva lettek, a katonasághoz: ha
németté akarnak tenni téged és szolgává hazádat, a mint az ellenséget
látod, dobd el a fegyveredet!«

Pongrácz Károly gróf képviselőtársam hivatkozott a gitschini és
königgrätzi harczokra és tanuságot tett, mint a ki részt vett ama
harczokban, hogy ott a magyar legénység becsülettel, katonai
hősiességgel megtette kötelességét. Nem vonom kétségbe, én nem tudom,
ott nem voltam, a csaták végeredménye a mi hadseregünkre nézve gyászos
volt. Én azonban elhiszem az ő tanuságtételét, de viszont megkövetelem
tőle, hogy ő meg higyje el az én tanuságtételemet. Ő ott volt
Königgrätznél és Gitschinnél, én meg itthon voltam és tudom, hogy minő
volt itt a hangulat, a mely hangulat közepette katonáink abba a csatába
mentek. És én tudom azt, hogy ennek az országnak legelső államférfiai,
oly férfiu is, mint Deák Ferencz: azt mondták: »nem tudjuk, örüljünk-e,
vagy busuljunk annak, hogy hadseregünket megverik; nem tudjuk, melyik
lesz az országra nézve üdvösebb«, mert győzelmes hadsereg sohasem
engedte volna meg, hogy az ország jogai csak oly mérvben is
visszaállittassanak, mint a hogy ez a megvert hadsereg mellett történt.

(Beöthy Ákos: Ugy van; egészen máskép beszéltek Königgrätz előtt, mint
Königgrätz után.)

Ismétlem én elhiszem, hogy katonáink Königgrätznél, Gitschinnél és
általában a hadjáratban, de Custozzánál is valósággal megtették
kötelességüket, sőt többet tettek, mint kötelességüket, mert hősiességet
fejtettek ki. Ez folyik a magyar ember természetéből. Akár tetszik neki
a verekedés, akár nem tetszik, de ha verekedik, szivesebben üt ő a
másikra, mintsem türi a másiknak az ütését. De ez az önök politikai
működését nem védelmezi; s ha önök ily politikát üznek Magyarországgal
és a magyar nemzettel, a következő dolgokért is önöket illeti a
felelősség.

Gróf Pongrácz Károly képviselőtársam érdekes statisztikai adatok egész
tömegével állt elő, a melyekkel azt akarta igazolni, noha egészen
világosan nem is mondta ki – mert felszólalása rögtönzött volt és nem
alakitotta meg eléggé eszméit – de mondom, statisztikai adatok egész
halmazával azt akarta igazolni, hogy igaz, hogy nagy áldozatokat hozunk
a véderő fejlesztése tekintetében, de Orosz-, Német- és Francziaország
még nagyobb áldozatokat hoz, mint mi, tehát – és ez akart lenni
következtetése – miért panaszkodunk a reánk mért áldozatok nagysága
miatt?

T. Ház! A statisztika, mint tudomány, uj keletü. A statisztikai adatok
igen becses dolgok, hanem gyalázatosabb tudományt nem ismerek, mint a
statisztikát, ha az a politikának szolgálatába szegődik. A statisztikai
adatok mindig és minden irányban nagyon nyujthatók és nyulékonyak,
teljesek és hézagosak a szerint, a mint a politikai érdekek kivánják, és
nincs oly elv, sőt nincs oly elvtelenség a politikában, a mely mellett a
földkerekség valamennyi államának statisztikai adatait alapul véve,
kötetekre menő statisztikai adatokat irányzatosan összehalmozni ne
lehetne.

Gróf Pongrácz képviselőtársamnak azt mondom, hogy a statisztikai adatok
szerint pl. az ország fővárosá ban van 5000 fiaker ló. Ez az igazságot
meglehetősen megközelitő adat. Az ország fővárosa fizet évenként
körülbelül 10 millió forint direkt adót, ennélfogva egy fiaker lóra esik
2000 frt direkt adó. Ez mathematikailag tökéletesen biztos adat, de
vajjon egészséges adórendszer támogatására felhozható-e ez a
statisztikai adat? Az önök adórendszerének támogatására talán igen, de
egészséges és komoly, figyelemreméltó adórendszer támogatására nem.

Továbbá itt látom Láng Lajos igen t. barátomat és megyei politikus
társamat. Szemközt vagyunk ott is, mikor vagyunk, de denique megyénk
egyik kitünősége. Ő egy időben – régen volt, az évre nem emlékszem –
statisztikai munkát készitett, mint egyetemi tanár – nem mint politikus,
mert mint politikus ezután fog késziteni – melyben kimutatta, hogy a
vasutak mennyire emelik azon a vidéken levő földbirtokok értékét, a
melyen keresztül mennek.

Kiszámitotta, hogy a vasut ennyi és ennyi kilométerig ennyi és ennyi
százalékkal emeli a földbirtok értékét, azontul pedig annyi-amennyi
százalékkal és végül kihozta tökéletes matematikai pontossággal, hogy
miután Magyarországon tizezer és ennyi kilométer vasut van, ennélfogva
80 millió kataszteri holdnak értéke emelkedett ennyivel és ennyivel.
Pedig egész Magyarországon nincs mintegy 50 millió katasztrális holdnál
több. Tehát Láng Lajos barátom statisztikai adatai szerint a bennünket
környező államok tartoznak még nekünk a földbirtok értékének
emelkedésével, mert innen magunktól nem telik.

Gróf Pongrácz képviselőtársam adatai semmivel sem különböznek az ily
statisztikai adatoktól. Felhozza Oroszország haderejét és kihoz, nem
tudom hány, de sok millióra menő katonai anyagot. Csak kozákot emlit fel
első és másod osztályut összesen valami 120 ezeret. Lehet, hogy van,
lehet, hogy nincs. Én csak annyit mondok, hogy szemünk előtt folyt le
1877-ben és 1878-ban a keleti háboru Törökországgal. Oroszország akkor
is akkora volt, mint most, hadereje a statisztika szerint akkor is 3
millióra rugott. Ezt a góthai almanachból ki tudom mutatni, a mi
legalább is olyan hiteles, mint a honvédelmi miniszter urnak mostani
statisztikai adatai.

Törökország pedig a miniszter ur politikai köreiben már ugy volt
ismeretes, mint beteg ember, a kinek nincs lovassága, nincs tüzérsége,
nincs tisztikara, nincs kiképzett legénysége, nincs semmije a világon,
csak a multnak emlékezete, pénze pedig egyáltalán nincs. És az a 2–3
milliós statisztikai hadsereggel biró Oroszország mégis szükségesnek
tartotta, hogy Oláhország menjen segitségére, hogy Törökországot
leverje; szükségesnek tartotta Bulgária fellázitását, Szerbia
csatábavitelét, Bosznia-Herczegovina fellázitását, Montenegrónak
csatábavitelét; és szükségesnek tartotta Ausztria-Magyarország
kormányával titkos szerződésre lépni, hogy ez jóakaratu semlegességet
tanusitson iránta és rosszakaratu semlegességet Törökország irányában.
Mikor mindez megtörtént, még akkor a véletlennek szerencsés közbenjárása
mellett is, annyi segitséggel csak nagynehezen tudta Törökországnak, a
beteg embernek seregét legyőzni, ugy hogy minden komoly államférfiunak,
a ki ez országot és Ausztriát vezeti, csakugyan mély és szomoru
gondolkodóba kellett esnie az iránt, hogy vajjon, ha ily körülmények
közt minden belső tartomány fellázitása és több nagyhatalom rosszakaratu
segitsége mellett elsőrangu katonai nagyhatalom Ausztria-Magyarországot
megtámadta volna, képes lett volna-e Ausztria-Magyarország oly hősiesen
és becsülettel megállani a csatákat, mint az a beteg ember?

A statisztika tehát előttem nem nyom sokat. Hanem van ennek a
statisztikának olyan része, a mely gróf Pongrácz Károly képviselő ur
statisztikájában nincsen benne és a mely a honvédelmi miniszter urnak is
összes statisztikájából és összes érveléséből, sőt a háta megett álló
bécsi katonai köröknek összes felfogásából is teljesen hiányzik és ez a
következő.

Ez az ország a török foglalás alól, ha jól emlékszem, 1717-ben szabadult
fel és ennek az országnak és a magyar nemzetnek 1717-től kezdve máig –
az 1740-iki örökösödési háborut kivéve – saját nemzeti háboruja nem
volt. Ha Oroszország, Francziaország, Németország vagy Olaszország
erkölcsi, szellemi és anyagi erejének végső megfeszitéséig tesz meg
mindent a haderőnek megerősitésére, tudja, hogy miért teszi, tudja, hogy
az a hadsereg, melyet kiállit, más czélokra, mint nemzeti czélok
elérésére nem szolgál A magyar pedig 1717 óta mély fájdalommal szemléli
több mint másfél századon át, hogy azóta magyar nemzeti czélokért vér
nem folyt soha. És ha önök azt mondják, hogy miért nem áldozunk mi is
annyit, mint a muszka, franczia vagy a német, mi azt feleljük rá, tessék
ezt a hadsereget, a mi nemzeti érdekeink, méltóságunk és boldogulásunk
czéljaira felhasználni és akkor tessék pénzünkkel, életünkkel és
vérünkkel az utolsó adagig rendelkezni. Minő háboruk folytak 1717 óta?
Németalföldön a német császári koronáért, Német- és Olaszországban a
befolyásért, Schleswig-Holsteinért, a Napoleon által elkergetett nem
tudni, hány fejedelem koronájának megtartásáért, Svájczban a
Sonderbundért, Lengyelország feloszlatásáért, az orosz szövetségért,
Törökország lerombolásáért – hol volt ezekben a magyar nemzeti érdek?
Ezekben nem volt meg és a magyar hősiességet és áldozatkészséget ne ezek
után méltóztassék megitélni, pedig a magyar katonaságot a csatatéren a
hősiesség el nem hagyta, a katonai kötelesség teljesitésében még ez
istenverte nemzetellenes korszak közepette sem érhette szemrehányás
soha, mert kötelességét teljesitette. Hivták volna ily harczba a
francziát vagy az oroszt, meglátták volna, vajjon harczol-e ugy, mint a
magyar, megtette volna-e katonai kötelességét, ugy a mint megtette a
magyar?

Emlékeztetem a honvédelmi miniszter urat, ki a bécsujhelyi katonai
tiszti akadémiában bizonyára nem tanulta, hogy 1740-ben mit csinált a
magyar hadsereg; pedig Magyarország itt sem volt kérdésben, de kérdésben
volt egy szerződés, melyet Magyarország uralkodóházával kötött; kérdésbe
volt téve, hogy a magyar nemzet becsülettel megtartsa a szerződést. És
midőn Nagy Frigyes követe – nem jut eszembe a neve – eljött Bécsbe a
hadüzenet átadására, de mielőtt Bécsbe ért volna, Nagy Frigyes seregei
már benn voltak a határon, meglehetős nemzetközi perfidiával, a
hadüzenet nem a Habsburgoknak, nem az osztrák, nem a »k. k.« hadseregnek
szólott, hanem szólott a magyar királynak. S mikor látta a nemzet, hogy
a magyar trón, Magyarország királya van megtámadva hitetlen ellenségek
által, a nemzet, mint egy ember kelt fel. Tudta, miért harczol, tudta,
hogy a becsület, a királya iránti hűség és a saját méltósága iránti
tekintetek parancsolják, hogy mindent elkövessen utolsó emberig és
utolsó csepp vérig, hogy királyát, annak trónját és dicsőségét megvédje!

Volt a nemzetnek óhajtása 1832-ben: a legszebb szavakban kérte a nemzet
képviselete a trónt, hogy szegény eltiprott Lengyelországért emelje fel
szavát. Ne kételkedjék se gróf Pongrácz képviselőtársam, se a honvédelmi
miniszter ur, hogy ha a királyi udvarból az a hang hallatszott volna ki,
hogy: hű magyarjaim, szövetséges hű szomszéd alkotmányának, szabad
nemzetnek eltiprásáról van szó, segitsetek: olyan segitséggel állott
volna elő a magyar nemzet, hogy gróf Pongrácz képviselőtársam
statisztikai adataiban az áldozatkészség aránya, melyet a magyar
kimutatott volna, sokkal magasabban állana, mint a világ akármelyik
nemzete áldozatkészségének aránya.

Óhajtotta a nemzet 1854-ben, hogy az orosz tulterjeszkedés ne lépjen
sikra az akkori abszolutisztikus korban; óhajtotta, hogy 1876-ban,
1877-ben ne a törököket tiporjuk, ne az oroszt segitsük, hanem álljuk
utját az orosz terjeszkedésnek. Megmondtuk mi akkor nyiltan, mi lesz
majd ebből. Az, hogy 10 év mulva nekünk fog kelleni beállani Törökország
szomoru szerepébe; de a »k. k.« vakság, a nemzet közérzületének »k. k.«
megvetése, abba az őrült politikai helyzetbe hajtotta bele
Ausztria-Magyarországot, hogy a világtörténet által különös
szerencsénkre mellénk rendelt hatalmas szövetségest: a törököt mi
segitettük az orosznak eltiporni, hogy a mikor majd az orosz ellenünk
gyüjti össze minden erejét, ez a szövetséges se legyen többé. Ez az önök
bölcsesége és ez a bölcseség nyilvánul e törvényjavaslat minden
szakaszában.

Gróf Pongrácz, meglehet, nem hiven teljesiti e törvényjavaslat 54.
§-ának intenczióját s nem hiven tolmácsolja, de az bizonyos, hogy
önöknek ő volt egyedüli tolmácsuk, mert sem a miniszter ur, sem a 126
többségből egyetlenegy piczi ember sem akadt, ki e szakasznak védelmére
kelt volna. Ugy gondolkoztak, vigye a manó a honvédelmi miniszter urat,
küzködjék és hagyja magát összecsépelni; hiszen attól, hogy agyonverjék,
majd a szavazással megmentik, de azt a honvédelmi miniszter ur ne
kivánja tőlünk, hogy mi az ő dolgait még védelmezzük is, ezt a
tiszteletet maguktól elutasitjuk. És a honvédelmi miniszter ur mégis azt
hiszi, hogy a háta megett levő párt neki hű támogatója. Neki igen, de
alkotásának nem, melyet ugyan megszavaznak, de némán; védelmezni azonban
nem akarják, mert az már csunya dolog.

Azt mondja gróf Pongrácz képviselőtársam, hogy a magas katonai körök
feladata őrködni a közös monarkia harczképessége felett. Téved. Nem csak
a katonai körök feladata az és nem is csak a magas katonai körök
feladata, sőt sokkal jobban feladatunk az nekünk. Hiszen azok a magas,
magasabb és legmagasabb körök, akármilyen fordulatot vegyen a háboru,
azért megmaradnak magas, magasabb és legmagasabb köröknek, a társadalmi,
állami és czivilizált élet minden javaiban bővelkedve, de
szerencsétlenül vezetett és elvesztett háborunak következményeit mi
érezzük a legközelebbről és legközvetlenebbül s nekünk sokkal inkább
érdekünkben áll – nem a közös monarkiának, a milyen nincs, – hanem a
monarkiának harcz- és hadképessége felett vigyázni s nekünk áll
legközelebb érdekünkben saját haderőnk harczképessége és hadereje felett
őrködni.

De vajjon, a miniszter ur – őszintén kérdem és őszinte feleletet várok –
hiszi-e azt és szakférfiai is hiszik-e azt, hogy a hadsereg
harczképességét ily módon emelni fogják? Sőt nem sokkal inkább
bizonyos-e hogy ha azok a tartalékos tisztek és hadapródok esetleg
minden évben kivonatnak a maguk kenyérkereső és őket becsületben
fentartó fészkükből, ez az elkeseredők számát fogja emelni?

1848 előtt a mi hadseregünk alkata, eredete más volt, mint most. Akkor
ujonczmegajánlásból és toborzásból állott elő a hadsereg emberanyaga.
1848-tól 1868-ig rendes sorozás, összeirás, sorshuzás lépett életbe. De
azok a kormányok, a melyek akkor vezették a dolgokat Ausztriában és
Magyarországon, azok az államférfiak is, a mint azt Thaly Kálmán
képviselőtársam kifejtette, mégis különös tiszteletben részesitették a
tanult ifjuságot, mert azt, a ki jól tanult és becsületesen viselte
magát az iskolában, felmentették a hadkötelezettség alól. A magyar
nemzeti társadalom művelt középosztályának ifjusága a védkötelezettség
alól mentes volt még Schwarzenberg, Haynau, Bach és Schmerling alatt is.
Mert e kormányok ugy gondolkodtak – és ebben tanulhatnának a mostani
miniszterek tőlük, egyebekben ugyis sokat eltanultak tőlük – hogy a
hadsereg harczképességéhez nem csak jó generálisokra van szükség, hanem
arra is, hogy háboru idején az állam összes közigazgatási szerkezete
óráról-órára és perczről-perczre tökéletes biztonsággal és hűséggel
kezelje a hadsereg ellátásának munkáját, hogy ugy a mozgósitást, mint az
élelmezési és ruházási pótczikkek szállitását, a vasuti teendőket az
állam összes kormányzati és igazgatási elemei hiven, tisztán és a percz
gyorsaságával és szabatosságával végezzék. A honvédelmi miniszter ur
megett igen szép katonai mult áll. Jól tudja, hogy az olasz hadjárat
nemcsak a miatt, sőt nem is a miatt veszett el, mert a mi katonáink,
akár a legénység száma, akár annak képzettsége, akár a tisztikar
rátermettsége dolgában kevesebbet ért volna, mint a franczia és olasz
hadsereg, hanem azért, mert mig Francziaországban a kormányzati és
közigazgatási tisztikar az élelmezés és felszerelés tekintetében
tökéletes pontossággal teljesitette kötelességét, addig a mi katonáink
igen gyakran éheztek, mert az élelmiszereket nem kapták meg gyorsan s
gyakran két napig is éheztek.

A honvédelmi miniszter ur, ki akkor talán ezredes vagy svadronyos
kapitány volt, valószinüleg nem éhezett, de a legénység százezer számban
két napig sem ételhez, sem italhoz nem jutott. Éhes katona pedig nem
verekszik, még ha Herkules vagy Napoleon is. Éhes katonának győzni nem
lehet. Önök pedig a nemzet egész értelmiségét, a tartalékos tisztet és
hadapródot, ha tetszik, ha nem, közlegénynek akarják begyurni a
Gränzler-tisztek fegyelme alá és nem hagynak itthon egészséges
közigazgatási tisztikart, mely háboru idején elég erővel, ügyességgel és
becsületességgel gondoskodjék arról, hogy a sereg semmiben hiányt ne
szenvedjen.

1868-ban behoztuk az általános védkötelezettséget. Ez ő felségének is, a
magyar kormánynak is óhajtása volt. A nemzet szivesen meghozta ez
áldozatot, számitva arra, hogy jöhet idő, mikor mind Ausztria, mind
hazánk egész hadereje kifejtésére szükség lesz, hogy Magyarország
érdekei is megvédelmeztessenek. De az 1868-iki törvényhozás – beleértve
a királyt és a parlamentet is – szükségesnek látta, hogy a nemzet
értelmiségének ifjusága, az, a mely a társadalomnak nemzeti formában
való fentartására, az állami kormányzat, adminisztráczió egészséges
kifejlődésére mulhatlanul szükséges, hogy az kiméltessék és a katonai
legénység nyersanyagává ne tétessék. Azért hozták be az egyévi
önkéntességet, azért engedték meg, hogy amaz egy év alatt se veszitsen
el tanulmányi kurzusából egy évet. És én azt kérdem a honvédelmi
miniszter urtól: 1868–88-ig a husz évi tapasztalat oly nyomorult, oly
silány, oly gyalázatos-e, hogy most már nem elég ily intézkedés?
Állott-e elő honvédelmi miniszter ur, akár itt, akár másutt valaha
egyetlen érvvel, a mely azt igazolja, hogy 1868-tól 1888-ig az egyévi
önkéntesi intézmény feladatának nem felel meg? Állt-e elő ily érvvel?
Mert azzal előállott, hogy nagy része nem lett tiszt. (Egy hang.
Előállott ő az ellen kezővel is, hogy jó!)

(Győri Elek: Hogy bevált Boszniában!)

… Előállottak mindenütt, a delegáczióban is, hogy az önkéntességi
intézmény megteszi kötelességét és ama feladat magaslatán áll, a mely
végett felállittatott 1868-ban. Hol van itt az indok arra…

(Beöthy Ákos: Számtalanszor nyilatkozott ily értelemben a
hadügyminiszter ur!)

… hogy most ez egyévi önkéntesi intézmény csuffá tétessék,
kiforgattassék minden eredeti alakjából?

És ne hivatkozzanak nekem a katonai körökre, miniszter urak, mert a
katonai körök fölött ő felsége a király van; ő felsége a király nézete
pedig ott van az 1868-iki törvényben; és a hogy mi ismerjük a koronát,
az méltányos szokott lenni gondolkodásában a nemzet érdekei iránt és
következetes szokott lenni a legnagyobb érdekek méltánylásánál.

És ha ez igaz – pedig ez igaz – akkor önök kijátszák a koronát, mikor az
1868-ik törvényben világosan letett ünnepélyes akaratát igy akarják
kiforgatni.

(Báró Kaas Ivor: A miniszterelnök mint erős kártyát, kijátsza a
királyt!)

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért haragszanak, mert
erős!)

(Beöthy Ákos: De nem a miniszter ur kezében!)

Lássa, honvédelmi miniszter ur, ön nem itt köztünk, nem a nemzet
kebelében nevelkedett fel. Ez bizonyos tekintetben előnye, de egyéb
tekintetben szomoru hátránya. Azzal a talentummal, egészséggel,
ambiczióval, karakterrel, a mely a honvédelmi miniszter uré, ha közelebb
jönne a nemzet igaz érzelmeihez, nagyon szép szerepet tudna játszani az
ország történetében. Abban az állásban és pusztán katonai
remniszczencziákon élősködve, politikája nem lehet jó, szerepe nem lehet
fényes és nem lehet dicső.

T. Ház! Ismétlem, a honvédelmi miniszter ur nem abban az iskolában
nevelkedett fel, a melyben mi, tehát talán nem tudja, hogy az olasz
háboru alatt e nemzet minden gondolkozó férfia tudta előre, hogy ama
háborunak mi lesz a vége, tudniillik borzasztó kudarcz. Eleget mondták,
suttogták, mert nyiltan beszélni nem volt szabad, hogy azok a
miniszterek, kik ő felségét körülveszik, ő felségét gyászos csalódásba
fogják belevinni és fognak egynéhány csatát, 50–60,000 embert és nagy
hadjáratot vesziteni s ő felségének nagy keserüséget okozni, de az a
politika, a melyet a miniszter urak ő felsége fülébe sugdostak, más
eredményre nem vezethetett. Mindenki tudta itthon, csak a miniszter urak
és generális urak nem.

Következett a schleswig-holsteini háboru, melyről szintén mindenki
tudta, hogy mi lesz az eredménye. Olvassa el az országnak bármelyik
hirlapját a miniszter ur, mindenki kérdezte, honnan van az, hogy a
düppeli sánczoknál magyar vérnek kell folyni s mindenki tudta, hogy e
politikának nem lehet más eredménye, mint őrült dolog. És az is lett,
mert mi vérünkkel erősitettük Poroszországot magunk ellen. Következett
1866. Rettentő inség volt Magyarországon, alkotmányunk nem volt, ámbár a
királyi szó általános igéret alapján meg volt arra nézve, hogy az
alkotmány vissza fog állittatni. A miniszterek legalább fogadoztak mind,
hogy majd ők tesznek – annyit ugyan nem mint önök az utasitásokban, vagy
Gajári-féle határozatokban – de mégis többet tettek, mint önök fognak
tenni. De az ország szegény volt, ki volt szipolyozva a rossz
miniszterek és rossz kormány által. Reánk jött a háboru. Magyarországon
mindenki tudta, mi lesz a vége, láttuk, hogy mentek embereink oda, csak
a miniszterek és generálisaink nem tudták. Pedig még akkor az
elkeseredett magyar intelligenczia nem lett a magyar hadseregbe
belekényszeritve. Most pedig be van oda kényszeritve, ezt ne felejtse el
a miniszter ur. Az az ifju, a kinek már neje, gyermekei, hivatala és
rendes domicziliuma van, a kinek nemcsak saját bőréről kell
gondoskodnia, nemcsak az élet terheit kell viselnie és nemes
kötelességét teljesitenie, hanem a kinek már van, a kinek jövőjéről
gondoskodjék, a kinek neje és gyermekei jövőjéről és üzleti becsületéről
kell gondoskodnia, az a fiatal ember, a kinek a mellett mindenféle
katonai tudományt is kell értenie, a ki már jól megért: ha az azt látja,
hogy idegen hadnagyocska vagy kapitányocska tetszésétől tétessék függővé
az ő üzlete és azzal összekötött egész társadalmi becsülete s nejének,
gyermekeinek s önmagának jövője és hogy minden esztendőben ki lesz véve
a maga köréből és behiva oda, hogy ott annak a katonai tisztnek módjában
álljon azt mondani: No Herr X Y. eddig otthon tetszett politizálni, most
tessék bele állani a glédába…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem fog neki ártani:)

… Mit gondol a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy ha évenkint ama
néhány ezer elkeseredett fiatal ember bemegy a hadseregbe, emelve lesz-e
ez által a harczképesség? S ha azt hiszi a miniszter ur és itt
visszatérek a miniszter ur előbbi szavaira – akkor hite és politikai
nézete semmivel sem alaposabb, mint a Bachoké és Schmerlingeké és
politikája semmivel sem fog más eredményre vezetni, mint a Bachoké és
Schmerlingeké.

Az erkölcsi momentumokról nem szokás statisztikát vezetni. Láng Lajos
tisztelt barátom még arra nem terjesztette ki működését; megelégszik
azzal, hogy ha meg van a majoritás, azt mondja: ez az igazi statisztika.
Pedig a miniszter uraknak az erkölcsi momentumokra is tekintettel
kellene lenni, mert ha nem lesznek, következése meglesz ugy, a mint –
ismétlem – Bach és Schmerling alatt megvolt. Igaz, hogy mi érezzük
következményeit, mert azok a tisztelt miniszter urak, mikor a kudarcz, a
bukfencz bekövetkezik, visszavonulnak valami helyőrségbe, vagy Gráczba,
vagy nem tudom hová a Riviérára, vagy pedig, a mi leggyakoribb, a bús
feledékenység homálya alá bujnak, a nemzetnek kell a következményekkel
számolni, tehát a mi feladatunk és nem mint Pongrácz tisztelt
képviselőtársam mondja – a magas köröké, hogy a védképesseg megóva
legyen. Hiszen nem ők érzik a védképesség hiányának gyászos
következményeit, hanem mi.

Midőn azt mondja Pongrácz tisztelt képviselőtársam – mert ő a tisztelt
kormánynak és pártjának hivatalos tolmácsa – »Meg vagyok róla győződve –
egész őszintén bona fide állitja – hogy a katonaság visszaélést a
behivásnál elkövetni nem fog«, már akkor igazán eszembe jut, hogy miből
vonja ő ezt a meggyőződést, min alapszik az ő meggyőződése? Mert puszta,
üres, semmitmondó, a multnak összes tapasztalatai által már előre
agyoncsapott meggyőződéssel előállani csak a miniszterelnök urnak
kiváltsága; közönséges képviselőnek – a minő ő is, én is – nekünk nem
szabad a levegőbe beszélnünk puszta meggyőződésből, hanem nekünk
valamivel elhihetővé indokolttá, alapossá is kell tenni azt, hogy mire
alapitjuk meggyőződésünket?

Mire alapitja tehát tisztelt képviselőtársam a meggyőződését? A
honvédelmi miniszter ur beszédére nem alapithatta, mert hisz ahhoz e
szakasznál még nem volt szerencsénk. A kormánypárt felfogására
alapitotta? Meglehet; de hát a tisztelt többség egyáltalában szóhoz nem
jut ebben a kérdésben, nem nyilatkozott még senki.

A miniszterelnök ur igéretére? Ahhoz sem volt szerencsénk a
törvényjavaslatnál. Hiszen a törvényjavaslat épen az ellenkezőt
bizonyitja; mert az azt mondja, hogy évenkint behivható. Hát azt kérdem:
mire alapitotta ama meggyőződését? De hozzáteszem, ha a honvédelmi
miniszter ur vagy miniszterelnök ur megigérte volna is, még akkor sem
volna az ő meggyőződésének semmi fundamentuma; mert a honvédelmi
miniszter ur meggyőződése is csak jó hiszemü, keresztyéni jámbor
óhajtás, mint az övé, semmivel sem több. Mert azok a magasabb körök,
kikről gróf Pongrácz Károly tisztelt képviselő ur szólott, a kik e
javaslatot a honvédelmi miniszter urra bizták, a kik e javaslatnak a
honvédelmi miniszter urat megfogták, épen oly keveset adnak a honvédelmi
miniszter ur meggyőződésére, mint a mennyit mi adunk a miniszterelnök ur
meggyőződésére.

Érvekre igen; nehéz körülmények néha, nem mindig, még ama magas köröknek
is felnyitják egyben-másban a szemét. De rendes viszonyok között, ne
áltassa magát a tisztelt honvédelmi miniszter ur, engem ama magas körök
nem vesznek figyelembe, mert tudomással sem birnak rólam, de ha
tudomással birnának a véderő-törvényjavaslat tárgyalása közbeni
szereplésemről, nagyon csekély embernek tartanának, sőt mihelyt ő az
ilyen javaslat keresztülvitelére nem vállalkozik, vagy ha vállalkozik,
de már azt keresztülvitte, őt sem tartják különb legénynek, mint engem.
A különbség kettőnk közt az, hogy én azokkal a tisztelt magasabb katonai
körökkel teljesen recziproczitásban állok, a mennyiben én is csak
annyinak tartom őket, mint ők engem. Ha a tisztelt honvédelmi miniszter
ur nagy sulyt helyez a véleményükre, ő minden esetre sokkal hátrányosabb
helyzetben van velük szemben, mint én.

De tovább megyek tisztelt Ház. Itt egy tartalékos állományban levő vitéz
honvédezredes esete merült fel a véderővita alatt. Elek Gusztáv ezredes
ur esete, nem is annyira az ő esete, mint a honvédelmi miniszter uré, a
ki azt mondta itt spanyol grandhoz illő nagy önérzettel, hogy: »Én
alárendeltjeimmel nem alkudozom, hanem azokkal rendelkezem.« Nos, pedig
én azt hittem eddig, – fájdalom, hogy e hitemből ki kellett ábrándulnom,
hogy a tartalékos állományban levő tisztikar, mig szolgálatra be nem
hivatik, a tisztelt miniszter urnak csak kamerádja és nem alárendeltje.
De a miniszter ur kijelentette, hogy alárendeltjeivel nem alkudozik és
felhivta az ezredest, hogy szolgálati nyelven adja be kérvényét, a mi
más nyelven annyit jelent, hogy »Maul halten« és »nem okoskodni«, mert a
szolgálati nyelv karakterisztikonja ebből áll. Azt kérdem a honvédelmi
miniszter urtól, hogy ama néhány ezer tartalékos tisztnek és
hadapródnak, a ki 30 éves koráig minden évben behivható gyakorlatra,
szabad-e időközben kormánypárti képviselővé válni? És szabad-e 48-as
párti képviselővé válni?…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ott van Tóth Ernő és
Győrffy!)

… De én tisztelt Ház, itt nem állok meg, mert hiszen a ki véletlenül
képviselővé lehet és a 48-as elveket proklamálja és a magas katonai
körök szemébe és fülébe erős dolgokat akar és tud mondani, azt bizonyos
mértékig védi ama 4 hét alatt is képviselői állása, hanem azt kérdem:
Polónyi-féle tüntetőbizottságnak tagja lehet-e az a tartalékos tiszt?

Mert tisztelt miniszter ur, ha e javaslat oda czéloz, hogy a magyar
intelligens fiatalság a gränzler tiszt urak bosszujának ki legyen
szolgáltatva, hogyha 11 hónapon át politizál, még pedig a kormány ellen,
a tizenkettedik hónapban meglehessen fenyiteni: akkor még szomorubb
következménye lehet e törvényjavaslatnak annál is, a mit a tisztelt
miniszter ur elképzelhet magának.

Mert egyet ne felejtsen el és ez az, hogy a magyar nemzet a Habsburgok
világhatalmának sulya alatt egyetlenegy esetet, az 1717-ikit kivéve,
vérét mindig oly háboruban volt kénytelen ugyan ontani, melyet a nemzet
magáénak el nem ismerhetett, de azért a magyar nemzetet szabadsági és
önállósági törekvéseiből kizavarni, a magyar nemzetet akárminő dinasztia
soldatusává tenni eddig nem sikerült és jövőre sem fog ám sikerülni.

A világtörténet folyását, a mi a jövendőt illeti, előre nem látom; de
egy dolog bizonyos és ez az, hogy a magyar nemzet képes minden
intézményt szétrobbantani előbb, mint sem hogy őt arra kényszeritsék,
hogy ifjusága, értelmisége, középosztálya, az igazi nemzet lemondjon
minden nemzeti nagyravágyásáról és pusztán az a szerep tessék neki, hogy
ő egy bár általunk mélyen tisztelt, jobbágyi hűségünk egész erejével
fenntartott fenséges dinasztiának legyen csak soldatusa és egyéb semmi.

Erre mi, a magyar nemzet nem vállalkozunk. Nem vállalkoztunk a multban,
nem vállalkozunk most és a jövőben sem.

Azért, mikor a miniszter urak azt mondják, hogy legyen csak igy meg a
törvény, hiszen nem akarunk mi minden embert minden évben behivni, a
mint nekem ezt az igen tisztelt előadó ur megsugta, mert nyiltan azt nem
meri megmondani, vigyázzanak arra is, hogy ez ne is történjék és hogy az
a fiatalság azért, mert politikai meggyőződését szabadon követi 11
hónapon keresztül, ne legyen kitéve a 12-ik hónapban a hadnagyocska urak
inzultusainak, mert különben a vége szomoru lesz, meglehet, ideiglenesen
a nemzetre nézve is, de szomoru lesz ama magas katonai körökre és az
általuk képviselt legfenségesebb dinasztikus érdekekre is.

Mi szabad és önkéntes tagjai akarunk lenni annak a véderőnek; s a nemzet
egész ereje is csak akkor lesz abban benne, ha a nemzetet nem a
hadnagyocska urak kényszeritik erre, hanem azért adja minden erejét az a
hadseregnek, mert maga is ugy akarja.

És mert az önök egész politikája ellenkezik ez iránynyal, azért nem
fogadom én el az 54. §-t.



NESSI PÁL KÉPVISELŐ MENTELMI ÜGYE.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A beszéd történelmi fontosságu alkotmányi harcznak kezdete. A parlamenti
ellenzéki pártok nemes szenvedélyének tüzét ez a beszéd lobbantotta
lángra. A nemzeti hadsereg kivivása e beszéd eszméinek hatása alatt
politikai jelszóvá s hosszu időre állandó törekvéssé vált. E beszéd
történetét tehát részletekben kell előadnom. A nagy politikai küzdelem
alatt, mely e beszédet követte, megbukott a Széll-kormány, a
Khuen-Héderváry-kormány, a gróf Tisza-kormány és a Fejérváry-kormány. De
sulyos veszély fenyegette az ország alkotmányát is. Évekig költségvetési
törvény és felhatalmazás nélkül gazdálkodtak a kormányok. Két
országgyülés idő előtti feloszlatása következett s az 1905-ik és 1906-ik
évek folyamán ismételve voltak időpontok, a mikor a király környezetében
az alkotmány felfüggesztésének s az önkényuralom berendezkedésének
tervét komolyan tárgyalták. A nemzet szilárd komolysággal békés, de
kemény ellenállásra határozta magát. A vármegyéken még egyszer
föllángolt a történelmi ellenállás keserü, hazafias szelleme. A harcz a
beszéd elhangzásakor 1902. évi november 21-én kezdődött s 1906. évi
április 8-án a Wekerle-kormány alakulásával ért végett.

Nessi Pál esete következő:

1902. évi október hó 17-én Kolozsvárott Hunyadi Mátyás király
lovasszobrát ünnepélyesen leleplezték. A leleplezés alkalmi nemzeti
ünnepély jellegével birt. Illetékes hatóság meghivta a hozzájárulásra az
országgyülést is. A képviselőház küldöttséget küldött az ünnepre. A
küldöttségben részt vett Nessi Pál képviselő is.

Az ünnepen megjelent József Ágost főherczeg is. A megérkezéskor a
katonai zenekar a Gotterhalte nevü osztrák néphimnusszal fogadta. A
jelen volt nagy közönség erre felháborodott s a katonai zenekart a
Kossuth-dal éneklésével akarta elnyomni. Nessi Pál csillapitó
közbelépésére azonban Kölcsey himnuszát énekelte, majd Vörösmarty
Szózatát akarta énekelni. A rendőrség azonban beavatkozott, a tömeget
lovasrendőrökkel akarta szétzilálni. Ott volt Nessi Pál is a tömegben;
abban buzgólkodott, hogy a tömeg véres összeütközés nélkül oszoljék
szét. E közben szóváltásba keveredett a rendőrséggel.

Nessi Pál tartalékos honvédtiszt volt. Az esetet valaki a honvédség
főhatóságának bejelentette.

A följelentés folytán Bihar altábornagy honvédkerületi parancsnok 1902.
évi november hó 4-én 3886. szám alatt Budapesten kelt rendeletével Nessi
Pál ellen a katonai becsületügyi tárgyalást elrendelte s e végből őt
megidézte. A tárgyalás végződhetett fölmentéssel, de végződhetett
elitéléssel is. A tiszti rang elvesztésével s esetleg
szabadságvesztéssel is.

Az idézést Nessi Pál bejelentette a képviselőház elnökének s az elnök a
november 7-iki ülésen a képviselőháznak. Minthogy Bihar altábornagy
előzőleg Nessi Pál mentelmi jogának felfüggesztését nem kérte, a
képviselőház a mentelmi jog megsértésének jelenségét látta s azért az
elnöki bejelentést tárgyalás és véleményadás végett a Ház mentelmi
bizottságához utasitotta.

A mentelmi bizottság többsége abban állapodott meg, hogy Nessi Pál
esetében a képviselői mentelmi jog megsértve nem lett.

A kisebbségnek nézete ellenkező volt. Ő a mentelmi jog megsértését látta
s különvélemény előterjesztésében állapodott meg. A különvéleményt Olay
Lajos mentelmi bizottsági tag egyetértésével én szerkesztettem.

A különvélemény lényegileg azt tartalmazza, hogy a »Gotterhalte« néven
ismert zeneművet Magyarországon se törvény, se törvényes rendelet, se az
irodalom, se a köztudat néphimnusznak nem tartja, nemzeti dalnak sem
ismeri. Továbbá a zeneműnek nyilvános tiszteletét se törvény, se
törvénypótló semmi jogintézmény nem rendeli s a tisztelet elmarasztását
megtorlással nem sujtja. Minthogy pedig a zenemű osztrák műtermék s a
katonaság által történő használatához Magyarországon szomoru hagyományok
füződnek, ennélfogva minden képviselőnek nemcsak jogában áll, sőt jogos
és hazafias kötelessége tiltakozni az ellen, hogy e zene művet a magyar
haderő bármely része nemzeti ünnep alkalmával hivatalosan adja elő.

A honvédkerületi parancsnokság törvény által rendelt hatóság. A
becsületügyi tárgyalás esetenkint megtorló büntető rendelkezéseket
mondhat ki. Képviselőt tehát maga elé nem idézhet, mig a képviselőház a
mentelmi jogot fel nem függeszti. De ezt a honvédkerületi parancsnokság
nem kérte, ezzel tehát a mentelmi jogot megsértette.

A mentelmi bizottság többségi és kisebbségi megállapodását a
képviselőház november 20-án kezdte tárgyalni. Én november 21-én
tartottam beszédemet. Az uj képviselőházban ez napon jelentem meg
először, mint képviselő. Olay Lajos hatékony rábeszélésére vettem részt
a vitában. Már negyedik év óta alig egyszer vagy kétszer szólaltam föl.

E beszéd hatása csodálatos volt. A lapok és a képviselők el voltak
ragadtatva. A kormánypártnak, tehát az ellentábornak militans lapja a
»Budapesti Napló« igy vázolta a beszéd hatását november 22-ik számában:

»Egy órára a legendás parlamenti idők levegőjét éreztük ujra és a
gyönyörködésben összeforrott hallgatóság egy kivételes magyar egyéniség
csodás tündöklésében sütkérezett. A szászok, a tótok ezekben a
perczekben megtudták talán, hogy mégse mese az, ha azt olvassák rájuk,
hogy érdemes nekik a magyar szellem előtt meghajolniok. Arczuk
ragyogásából kiszólt az az egészen sajátos, édes mámor, melyet a
legyőzöttek is éreznek, ha a legtüzesebb bor vagy a legkápráztatóbb
szellem győzte le őket. Mindenkinek volt oka a gyönyörüségre, hiszen egy
tüneményes szellem játszott a hallgatóság érzéseivel és nevettetett,
meghatott, megdöbbentett, a hogy néki tetszett«.

Más helyt igy folytatja:

»A fáradt hallgatóság már az ő beszédének hirére is fölfrissült, ott
maradt. A karzatot talán katonaság se tudta volna kiüriteni, hiszen
Eötvöst meg kell hallgatni. Igy ömlött el mindenhonnan az érdeklődés, őt
mégis erőszakolni kellett, hogy beszéljen. Kierőszakolt beszéddel,
rögtönözve s a thémának talán nem is alapos ismeretével legyőzött egy
világot. A mikor tréfált: nevettek. A mikor elégikumra hangolta szavát;
elérzékenyedtek. A mikor persziflált: ölt. A mikor emlékezett: épitett.
Azt csinált a házzal; a mit akart stb.«

Kétségtelenül sok jóakarat és sok tulzás van e leirásban, de a beszéd
hatásáról némi képet nyujt. A beszéd a gondolatok alakitásában nem a
remek beszédek közé tartozik. Ily hosszu rögtönzés nem is lehet remek.
De tartalma, eszméi, nemzeti igazságai mégis alkalmasak voltak különös
hatás keltésére.

A beszéd végén oly jelenet történt, a mi a magyar parlamentben soha
senki beszédjével nem történt. A föllelkesült, a lángra gyult
függetlenségi párt nagy része fölállt ülőhelyéből s ünnepélyesen
elénekelte Kölcsey himnuszát. A nemzeti dal harsogása betöltötte a
templomszerü nagy terem boltozatait. Vele énekelt a karzat nagy része
is. Az elnök és a hüvösebb lelkek alig tudtak csöndet teremteni. A
honvédelmi miniszter szólni akart, de alig akarták meghallgatni.

Ez a jelenet nagy rövidséggel a képviselőház naplójában is meg van
örökitve.


II.  A BESZÉD.

(1848 előtt a mentelmi jog hatalmi kérdés volt. – A Gotterhalte nem
magyar intézmény. – Semmi törvény nem biztositja a Gotterhalte
tiszteletét. – Élő nemzetre idegen nemzet érzéseit ráerőszakolni nem
lehet. – Hajdan nem parancsolták a Gotterhaltét. – A légy az ember
orrán; – olyan a Gotterhalte a nemzeten. – A vád alatt állás is
büntetés. – Mi a jellem? – Minő jellemének kell lenni a magyar tisztnek?
– Mi Magyarország törvényhozói vagyunk.)

Tisztelt Képviselőház! Óhajtok a szőnyegen fekvő tárgyhoz szólani, de
csak lehető rövidséggel. Csak rá akarok mutatni bizonyos tévedésekre, a
melyek leggazdagabb számban a tisztelt igazságügyminiszter ur tegnapi
beszédében fordulnak elő és a melyek nem engedik meg, ha a tisztelt Ház
erre az álláspontra helyezkednék, hogy ennek a kérdésnek a lényegét
tisztán lássa.

Az igazságügyminiszter ur a mentelmi jogot bizonyos tanszéki szokásnak
megfelelőleg elkezdte osztályozni abszolutra és relativre. Hogy miért
abszolut és relativ egyik vagy másik része a mentelmi jognak, azt nem
magyarázta meg. Azt talán a tankönyvek sem magyarázzák meg tisztán. Nem
is lehet megmagyarázni. A hol a mentelmi jog sértve van vagy a hol
nincsen sértve, ott akár a sértést, akár annak hiányát abszolutra, vagy
relativre osztályozni azt hiszem nem egyéb, mint a szavakkal való játék.
Én előttem a kérdés, a mi hazai gyakorlatunk szerint – és abban a
tisztelt igazságügyminiszterrel egyetértek, hogy maradjunk meg különösen
a hazai talajon – tiszta. 1848 előtt mentelmi esetek mindig a hatalmi
kérdés szempontjából intéztettek el a magyar országgyülésen és a hogy
akkor intéztettek el, attól tartok, hogy ebben a kérdésben szintén ez az
irány fog majd győzni.

A tisztelt igazságügyminiszter urnak tudnia kell, hogy galantai Balogh
János ellen nótapert indíttatott a hatalom oly kijelentés miatt, a
melyet ő a képviselőház termében tett. Mint törvényhozó tette ezt a
kijelentést, hogy mi volt a tartalma annak, mely szavakat alkalmazott,
az most nem kérdés. Mai napság nincsen olyan igazságügyminiszteri
nagyitóüveg, amelylyel ama szavakban, vagy állitásokban valami sérelmet,
vagy valami komoly megfontolásra méltót fel lehetne fedezni. De,
tisztelt Ház, galanthai Balogh János szálka volt a hatalom szemében,
ennélfogva galanthai Balogh János ellen meginditották a nótapert és
ezzel megsértették a mentelmi jogát neki és magának az ország
törvényhozó testületének a mentelmi jogát is, oly tény miatt, a melyet ő
mint képviselő, a képviselőház nyilt tanácskozása közben követett el.
Nohát, hogy ez azután az abszolutak közé tartozik-e, vagy a relativek
közé, ennek eldöntését a tisztelt igazságügyminiszter urra bizom, de
biznom kell is, mert a mikor ő beszélt abszolut mentelmi jogról, ilyen
esetben azt meg is kellett volna neki magyarázni.

Báró Wesselényi Miklós ellen ugyanazon szavakért szintén nótapert
inditott a hatalom, mert báró Wesselényi Miklós ugyancsak szálka volt az
akkori hatalom szemében. Az országgyülés egyik esetben sem tudta
megvédelmezni a saját mentelmi jogát, vagy a saját integritásának
érdekét; egyik esetben sem tudta megvédelmezni, mert a hatalom arra az
álláspontra helyezkedett, hogy ha egy szót kimondott, ahhoz a szóhoz
neki ragaszkodni kell és én attól tartok, őszintén attól tartok, hogy ha
nem is ugyane szavak miatt, de ma is abban a veszélyben vagyunk. Most a
katonai hatalom sérthetetlensége a jelszó és jelszó a katonai hatalom
körül az országgyülés által engedélyezett felségjogok sértetlensége.

E felségjogok közt utolsó analizisban – hogy a tisztelt
igazságügyminiszter ur által használni szeretett jogi terminologiákba
menjek át – ugy látom, ez a Gotterhalte megint valami nagy dolog és ugy
látom és kimondom minden himezéshámozás nélkül, hogy ezt a Gotterhaltét
a magyar intézmények, még pedig a közjogi intézmények közé, társadalmi
és katonai hatóságok utján be akarják erőszakolni. Ha megy önként a
dolog, ha ezt a magyar társadalom elfogadja és a magyar törvényhozás
szemet huny vagy később ő is elfogadja, ha mondom önként megy, akkor
nincsen ellene semmi szavam. Tévedhet egyik vagy másik nemzedék,
tévedhet a nemzet maga egészében is, tévedett is már fájdalom, de
mondom, akkor nincsen ellene szavam, mert jön másik nemzedék és
kijavithatja ezt a tévedést és rendbehoz mindent. De hogy hatósági uton
a Gotterhaltét intézménynyé tegyék Magyarországon, a melyet tisztelnünk
kell, a mely előtt meg kell hajolnunk, a melynek a tiszteletét büntető
eljárásokkal ránk akarják erőszakolni, valami ilyenféle törekvést látok
én itt az egész kérdésben.

A fennforgó esetben szó van egy képviselőtársunkról, a ki – a mint
mondják – katona. Én ugyan nem láttam katonának. Hát azt mondják, hogy
katona. Bocsánatot kérek, ez a megkülönböztetés nem üres élcz akart
lenni, nem üres elménczkedés, vagy elmélkedés, mert én őszintén szólva,
az igen tisztelt honvédelmi minisztert sem látom katonának itt és nem
látom itt abban az öltönyben és ugy vagyok értesülve a mentelmi
bizottság többségének a jelentéséből, hogy tisztelt képviselőtársam,
Nessi Pál, szintén nem mint katona volt ott Kolozsvárott. Hát ebben a
megkülönböztetésben én komoly dolgot akarok látni. Már most tisztelt
képviselőtársam ellen katonai hatóság elrendel vádeljárást. Ne zavarjuk
össze, becsületügyi kérdésről van-e szó vagy nem; a katonai hatóság,
illetőleg valami Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok rendel el
vádeljárást szóról-szóra 3886. számu rendeletével.

Bocsánatot kérek, nagyon szeretném, ha a tisztelt honvédelmi miniszter
ur képességgel birna arra, hogy ezt a rendeletet meg nem történtnek
fogadtassa el.

(Báró Fejérváry Géza: Ez csak idézés, semmi egyéb!)

A tisztelt honvédelmi miniszter ur rossz emlékezőtehetséggel bir, vagy
el sem olvasta a rendeletet; nincs birtokomban ebben a pillanatban a
rendeletnek szóról-szóra való szövege. De én a kisebbség határozati
javaslatában szóról-szóra ezeket látom (olvassa): »Bihar altábornagy,
honvédkerületi parancsnok, Budapesten, 1902. évi november hó 4-én 3886.
szám alatt kelt rendeletével Nessi Pál orsz. képviselő ellen, a
becsületügyi tárgyalást elrendelte. Elrendelte, mint katonai hatóság,
tehát mint oly hatóság, melyet törvény alkotott s mely törvény alapján
működik.«

(Olay Lajos: Itt van a rendelet szóról-szóra! A rendeletet a szónoknak
átadja. Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.)

Én a magam részéről igazán fontosnak tartom, hogy a kérdésnek e részét
is hozzuk egészen tisztába, azért engedje meg a tisztelt Képviselőház,
hogy miután a rendelet itt van birtokomban, azt, a mit állitottam, most
be is bizonyitsam.

A rendelet felzetének a czime: Magyar királyi budapesti első
honvédkerületi parancsnokság. Száma 1886. per divisum 1064. Aláirva
Bihar, – a többi olvashatatlan, szokás szerint – kerületi parancsnok.
Ebben a következő szavak foglaltatnak: »Értesitem a hadnagy urat, miként
a hadnagy ur ellen azon vád miatt, hogy a midőn a Mátyás király
szobrának kolozsvári leleplezése ünnepén ő császári és királyi apostoli
Felsége képviseletében folyó évi október hó 11-én Kolozsvárra
megérkezett ő császári és királyi fensége József Ágost főherczeg ur
fogadásához a kolozsvári pályaudvarra megrendelt honvédzenekar, a magyar
kir. honvédgyalogság számára stb. érvényben levő… stb. foglalt
rendelkezéséhez képest a néphimnuszt játszotta, egy tömegnek élén és
azzal együtt a néphimnusz ellen zajosan tüntetett stb. Midőn az ekképen
megzavart rend fenntartása czéljából megjelent rendőrség a zajongó
tömeget szétoszlatni akarta, a közben a zajongó tömeg között egy
rendőrközeg által tettlegesen bántalmaztatott, a mai napon hasonszám
alatt kelt rendeletemmel a becsületügyi előleges tárgyalást
elrendeltem.« (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Hát az idézés?
Hová idézték? Halljuk! Halljuk!)

A rendelet expoziczionális részében az van mondva: »azon vád miatt ön
ellen az eljárást elrendelem.« Már most az az eljárás lehet
becsületügyi, lehet fegyelmi, lehet egyéb; azt én nem keresem; előttem
első sorban az áll, hogy törvény által rendelt hatóság nyilvánosan emelt
vád miatt egy képviselő ellen a vádeljárást elrendeli.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem a képviselő, hanem a
katonatiszt ellen.)

Akárhogy kerülgessék ezt a kérdést, ennek a kérdésnek egész fontossága
ebből áll: hatóság képviselő ellen nyilvánosan emelt vád miatt a
megtorlási eljárást elrendelte. Hogy ennek a megtorlási eljárásnak
»becsületügyi« jelzést ad-e, az másodsorban figyelembe jöhet, a hatóság
előtt talán figyelembe jöhet egyébként, de a kérdés érdeméről beszélve a
Képviselőház előtt a kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy
hatóság nyilvánosan emelt vád miatt a Képviselőház tagja, tehát
törvényhozó ellen a vád és megtorlási eljárást elrendelte.

Már most tovább megyek. Midőn a tisztelt igazságügyminiszter ur ennek a
dolognak mindig a jogi oldalát feszegeti, akkor rettenetes bámulatunkra
épen arról, a mi igazán jogi kérdés, nem beszél egyetlen-egy szót sem.
Bocsánatot kérek ezért a kitérésért, de olyan értelemben, mint az
igazságügyminiszter ur mondja, nem is lenne igaz, hogy ez jogi kérdés,
mert ha csak olyan értelemben volna jogi kérdés, a mint a tisztelt
igazságügyminiszter ur mondja, akkor ez soha sem kerülne ide, hanem ő a
maga perrendtartásával átutalná az aljárásbiróhoz. Maga az a tény, hogy
ez a kérdés csak itt tárgyalható és másutt sehol, maga ez a tény
bizonyitja azt, hogy ez nem olyan értelemben való jogi kérdés, a hogy
azt ő felfogja, hanem legalább is közjogi kérdés, másrészről pedig igen
nagy fontosságu politikai kérdés, a mely a nemzet önállóságával és a
törvényhozás függetlenségével a legszorosabb összeköttetésben áll.

És miért áll oly szoros összeköttetésben? Abban már mondom egyetértek a
tisztelt igazságügyminiszter urral, hogy maradjunk meg a magunk jogi
gyakorlatának, a magunk történelmének és közjogunknak a mezején. Igenis
maradjunk meg; a külföld akármelyik példájára is hivatkozni itt nem
tartanám czélszerünek. Megmondom az okát, hogy miért. Mert én nem
ismerek olyan művelt nemzetet a vílágon, a melyre saját hatóságai, saját
katonai vagy nem katonai hatóságai idegen nemzetnek dalát, jelvényét,
lobogóját ráerőszakolnák. Ilyen lehetetlen, ilyen képtelen ilyen undok
viszony egyetlen művelt népnél sem található. Hogy Magyarországon
közpolgárt, tisztességes embert, ügyvédet vagy országgyülési képviselőt
azért, mert a saját nemzetének minden érzését kifejező nemzeti dalait
énekli, ugyanazon nemzetnek valamely a törvény által kirendelt hatósága
vád alá helyezze, az tökéletesen képtelen és érthetetlen dolog.

Tisztelt Ház! Ez kizárólag magyar helyzet, másutt ehhez hasonló nincs a
világon, nem is volt, csak elhalt népeknél volt. De mi élni akarunk.
Csak elhalt nemzeteknél történt ilyen eset. De ezek is utolsó csepp
vérig védelmezték nemzeti jogaikat és azoknak a saját hatóságaik által
való tiszteletét és ebben a küzdelemben merültek ki és multak el. Holt
nemzeteknél történt ez. De oly nemzetnél, mely élni akar, ez nem
történhetik. Azért tehát erre a példa a külföldi nemzetek
törvényhozásában és törvényhozási, közjogi gyakorlatában nincs. De ne is
hivatkozzunk, ne is törjük a fejünket idegen nemzetek példáin. A kérdés
a maga tiszta egyszerüségében az, hogy törvény által rendelt hatóság vád
eljárás alá fogott egy képviselőt; a kérdés az, hogy oly vádbeli
cselekmény vagy mulasztás miatt rendelte-e el ezt a megtorló
vádeljárást, a melyet törvényeink büntetendőnek tartanak. Ez a kérdés.
Sőt ez az egyetlen kérdés.

Arról beszélnek, hogy a hatóság kikéri-e a képviselőt vagy nem. Ez a
szó, hogy »kikéri«, nagyon a pinczérek beszélő modorára emlékeztet, mert
ennek a szónak a mi közjogi gyakorlatunkban helye nincsen. Hanem arról
van csak szó, hogy megengedi-e a képviselőház vagy a főrendiház, hogy
valamely tagja ellen valamely hatóság eljárhasson. De a mikor ez volna a
főkérdés, hogy a hatóság kéri-e, nem kéri-e, én ugyan elismerem e
felfogásnak sok tekintetben való helyességét, de döntő, alapos
helyességét nem ismerem el, mert abból az következnék, hogy ha valamely
hatóság a vakmerőséget annyira viszi, hogy még a mentelmi jognak
felfüggesztését sem kéri a Háztól, akkor bele sem menne a kérdés e
részének a taglalásába, hanem akkor nyilt összeütközést támasztana a
nemzet törvényhozó jogát gyakorló intézmények közt és a törvényhozásnak
alárendelt valamely más intézmény közt. Idáig juttatni pedig a dolgot
nem engedem még elvileg sem. Akármi uton jut a képviselőház tudomására
annak, hogy egyik tagja ellen nyilvános vádat, megtorló intézkedést tett
valamely hatóság, a törvényhozás feladata saját sérthetlensége és
függetlensége érdekében a kérdést megvizsgálni. Kötelessége ez, akár a
hatóság terjeszti ide e mentelmi jog fefüggesztésére vonatkozólag a
kérését, akár az illető képviselő jelenti be, a mint az az ő
kötelessége. Minden képviselő kötelességet mulaszt, a ki ezt meg nem
teszi.

Nessi Pál képviselő ur bejelentette az esetet. Helyesen tette, de nincs
ok valami különös elismerésre, mert legegyszerübb törvényhozói
kötelességét teljesitette, mert a törvényhozó testület, a melynek diszes
tagja, ennyit minden tagjától elvárhat és el is vár. Mondom tehát, akár
a képviselő maga teszi a bejelentést, akár egyébként más képviselő teszi
meg, hogy tudomására hozza az esetet a képviselőháznak, akár a
hirlapokból olvassa az elnök vagy más: a képviselőháznak kötelessége,
hogy a kérdéssel foglalkozzék.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Gróf Forgách!)

Én a Forgách esetét nem ismerem, de tisztelt honvédelmi miniszter ur,
ezt a kérdést elforgácsolni sem engedem.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért emlitettem, mert azt
méltóztatott mondani, hogy »akár a hirlapokból tudják meg az esetet«,
pedig a hirlapok erről eleget irtak.)

Kérem a tisztelt honvédelmi miniszter urat, hogy egymásután beszéljünk
vagy nyiltan beszéljünk egymással, de ketten ne suttogjunk, mert abból
nem én reám származnék baj.

Már most tisztelt Képviselőház, bizonyos – én legalább bizonyosnak
tartom – hogy Bihar altábornagy mint a budapesti I. honvédkerület
parancsnoka az ő rendeletében meg nem nevezett, de mégis néphimnusznak
jelzett zenedarab alatt a mindenki által, fájdalom, most már mindenki
által ismert Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette. Ezt
bizonyosnak tartom.

A honvédelmi miniszter urtól szivesen veszem, ha alaptalannak tudja
bizonyitani azt a felfogást, hogy a néphimnusz alatt az altábornagy ur a
Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette.

Ennek a zenedarabnak furcsa története van. De akármilyen furcsa a
története, az ő történetében még soha sem fordult elő, hogy Magyarország
s a magyar nemzet számára, valamely magyar törvény, vagy törvényt pótló
hasonló hatalom köztiszteletben állónak és mindenki által tisztelendőnek
jelentette volna ki.

Emlékezzünk csak vissza; 1848 előtt valami nagy ellenszenv talán nem
volt ez iránt a zenedarab iránt.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi míniszter: Száz esztendeig nem volt!)

Emlékszem arra, a mit a tisztelt honvédelmi miniszter ur talán nem tud,
a mikor mint elemi iskolásgyermek jártam az iskolába, a kálvinistáknál,
azoknak könyvébe bele is volt nyomtatva; nem ugy, hogy Gotterhalte,
hanem ugy volt a magyar szövege – ugy emlékszem, hiszen nem mai dolog –
Isten áldd meg, – vagy tartsd meg – Ferdinandot, Ausztria dicső fiát
vagy fejét. Vagy fiát vagy fejét! Ott volt a kálvinisták egyházi
szertartásos énekes könyvében kinyomatva magyar nyelven. De hogy az is
ki lett volna nyomtatva, hogy osztrák munka és hogy ez az osztrákok
ugynevezett néphimnusza, arra nem emlékszem, mert ha ki lett volna
nyomtatva, ama felekezetnek a tanitói, bizonyára, mikor a gyermekek
kezébe adták volna a zsoltáros könyvet, azt valami sötét papirossal
beragasztották volna. Máskép ezt magyarázni a magyar népnek lélektana
szerint lehetetlen.

De akkor nem volt gyülölet tárgya. Miért? Mert ugy tudom, hogy akkor nem
parancsolták rá a katonai hatóságok a magyarra. Mert ebben nagy
különbség van. Mert ha valami szolgálati szabályzat a vád és megtorló
eljárás terhe alatt valami dalt ráparancsol a nemzetre, hát nemcsak
nálunk, de nem hiszem, hogy a világ akármelyik nemzeténél a legutolsó
timbuktui népénél is az a dal kedves volna. Mikor a katonai hatóság azon
kezdi, hogy ezt a népdalt, vagy néphimnuszt megtorlás mellett rá akarja
parancsolni a magyar nemzetre, hát az a katonai hatóság a bölcseségnek
oly kicsiny mértékével bir, oly vakon, oly megfontolatlanul cselekszik,
hogy ekkora bölcseséggel még Magyarországon sem lehet kormányozni.

Következett azután a függetlenségi harcz, a magyar nemzetnek a
legeslegutolsó perczig késleltetett önvédelmi harcza: mert hiszen nem
forradalom, se nem függetlenségi harcz volt az kezdetben és sokáig,
hanem valami irtózatos, valami lehetetlenség, más nemzetek példájában
szintén elő nem fordult orvtámadás elleni harcz. Csak az utolsó perczben
hitték el, hogy az a támadás orvul történik, hogy a magyar korona
köréből történik. Hogy a velünk szövetséges állam szervezett hatalma
részéről történik és hogy az a saját nemzetünk katonái által történik.
De megtörtént. És mikor annak az önvédelmi harcznak vége lett –
szerencsétlen vége lett, legalább pillanatig a nemzetre nézve, akkor a
győző hatalom nem a magyar király, nem a magyar honvédség és nem a
magyar hadsereg lobogójával jött Magyarországra, hanem a hóditó zsarnok
gőgjével és vérengző szenvedélyével és azt a gőgöt és azt a vérengző
szenvedélyt ennek az osztrák néphimnusznak hangjai mellett gyakorolta.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Régmult dolgok.)

Tudja mindenki, ez a történet. A nemzet azután kibékült királyával,
kibékült annak tanácsosaival, kibékült a királynak nem teljesen, de
mégis lényegesen megváltoztatott politikai irányzatával. De a nemzettől
azt követelni, hogy az orrán levő legyet is türje és dicsérje azt is,
mint arczának ékességét, lehetetlenség.

(Barabás Béla: Szemtelen is az a légy!)

A légy odaszállhat az arczra, de csak az az ember nem kergeti el, a
kinek kezei meg vannak kötve. Ép és egészséges ember álmában is
elkergeti, mert ebben az embernek sem haszna, sem gyönyörüsége nincs.
Önök pedig nemcsak a magyar nemzetnek orrán tartják ott ezt a legyet,
hanem ott tartják a magyar királyi méltóságon is, mert ezt ékteleniti el
legjobban. Mert a nemzet azokért a nagy áldozatokért, melyeket a multban
oktalanul hozott, azokért a nagy áldozatokért, a melyeket ma jól vagy
rosszul, de megfontolva hoz, legalább megvárhatja attól a hadurtól vagy
felségtől, – nem is róla beszélek – hanem tanácsosaitól, hogy a
nemzetnek érzéseit, multjának emlékeit legalább tiszteljék.

Mikor a nemzetnek törvényhozója, a képviselőháznak egy tagja Kolozsvárt
nem is azt cselekedte, a mihez szentséges szent joga lett volna, hogy
azt mondja annak az ifjuságnak: zugjátok le azt az ugynevezett
néphimnuszt, hanem azt cselekedte, azt mondta, énekeljétek a magyar
himnuszt és nem is a magyar himnuszok közül az egyiket vagy másikat,
hanem énekeljétek csak azt, melyben az van: »Isten áldd meg a magyart«,
ezért a katonai hatóság vádeljárást indit és megtorló eljárást indit és
azt ez a képviselőház helyesnek tartja: ez erkölcsi lehetetlenség.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mindent a maga idejében!)

Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a nemzet becsületének és önérzetének a
tisztelete minden időben időszerü és minden hatóságnál, még a királyi
korona körében is, sőt többet mondok, még az osztrák császár körében is
annak a tiszteletnek mindig meg kell lenni, mert hiszen szövetséges
állam. A hű és régi és mindenre kegyetlenül felhasználható magyar
szövetségest legalább érzelmeiben tisztelni még az osztrák császárnak is
czélszerü! A mikor az igazságügyminiszter ur belekeveredve a jogi kérdés
abszolutivumának és relativumának tömkelegébe, mindenütt csak azt
kereste, mi a jogi és nem jogi oldala a kérdésnek, akkor mégis csak első
feladata az lett volna, hogy megvizsgálja Magyarország törvénykönyvéből,
a melynek régi és ujabb foliánsaiban sok jól meg nem fontolt, helytelen
dolog is van, hogy talál-e olyan jogi tételt, a mely szerint az
osztrákoknak ez a néphimnusza annyira tisztelendő és főtisztelendő dolog
legyen, hogy a ki ez ellen sérelmet követ el, azt Magyarország hatóságai
nyilvános vádeljárás utján üldözik és ellene megtorló eljárást
inditanak.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ha tiszt akar lenni!)

A tisztelt honvédelmi miniszter ur legyen szives figyelmeztetni rá, ha
elfeledném, hogy e szavaira, melyeket tegnap is kiejtett: »Ha tiszt akar
lenni«, feleljek tüzetesebben.

Megjegyzést óhajtok még tenni a tisztelt igazságügyminiszter beszédére.
Ő fegyelmi eljárásokat, az ügyvédi kamarai, birói fegyelmi eljárást,
kaszinószabályokat hoz fel ebben a kérdésben.

Jegyezze meg a tisztelt miniszter ur, hogy a közjegyzőknek is van
fegyelmi eljárásuk. Az ügyvédeknek, a biráknak is, azonban hogyha
valamely hatóság, például az ügyvédi kamara azért akarná üldözni
fegyelmi eljárás utján a képviselőt, mert a Gotterhaltéval szemben a
magyar nemzeti himnuszt az »Isten áldd meg a magyart« akarja énekelni,
akkor ez a kérdés rögtön idejön és ha ez a nemzet a maga törvényhozását
megtiszteli azzal, hogy függetlenségét meg akarja óvni, ha ez a nemzedék
erre képes, akkor akármilyen ügyvédi kamarát inkább százszor szór szét
mint a polyvát, semhogy megengedje, hogy azt a képviselőt azért
üldözzék, vádeljárást azért inditsanak ellene, mert a Gotterhaltét nem
tisztelte és Kölcsey Himnuszát akarta énekelni magyar nemzeti ünnepen.
Azt nem vitatom, hogy ez az eset jogi kérdés-e vagy nem, de ha jogi
kérdés, akkor ebben a kérdésben az első az, hogy vajjon Magyarország
összes törvényei vagy törvényt pótló rendeletei, vagy a törvény erejével
biró szokásai szerint, vagy a nép felfogás szerint, vagy a képviselőház
felfogása szerint megtorlásra érdemes, büntetendő cselekménynek
tekintették-e? Kimondták vagy megengedték-e, hogy a magyar hatóságok a
magyar nemzeti közünnepen a Gotterhaltét annyira tiszteljék, hogy ha
valaki nem tiszteli, a miatt már büntettessék?

Azt mondja a tisztelt igazságügyminiszter ur – fájdalom, nem olvashatom
el beszédét pontosan, azért az idézésben tévedhetek – hogy ez az eljárás
vagy micsoda, a mit az első honvédkerületi parancsnokság inditott,
szabadságvesztéssel vagy elzárással nem jár. Bocsánatot kérek, az ősi
józan magyar észnek felfogását gyakran fájdalommal nélkülözöm itt a
miniszteri padokban. A magyar józan ész szerint a bűnper alatt állás a
büntetésnek egyik neme, gyakran igen sulyos neme és gyakran, mikor a
közbüntetteseket Magyarország köztörvényszékei elitélték, az enyhitő
körülmények nagyfontosságának tekintetbe vételével azt mondták, hogy
büntetendő cselekményt követett el, el is kell itélni, de ezért
büntetésül per alatt való állása elég. Ez a józan észnek felfogása.

Mert katonát, vagy nem katonát megtorló eljárás alá kényszeriteni,
ellene vádeljárást inditani, az auditor vagy járásbiró elé odaczitálni,
kihallgatni, faggatni, huzni, vonni és akként végezni, a mint
katonáéknál szokás ily esetben, a mikor arról van szó, hogy a
Gotterhalténak köztiszteletet parancsoljunk minden áron, ha másként nem
megy, lefokozással és becsület csorbitással is, maga az a tény, hogy az
eljárást meginditották, az illetőt előidézték, napjait, munkáját
megzavarták, már maga is zaklatás! Már ez maga is igen nagyfoku sértése
a képviselő szabad elhatározásának, mikor képviselőről van szó. Ezt a
honvédkerületi parancsnokságot – keletkezésének minden forrását
pragmatice nem ismerem ugyan, – én törvény által alkotott hatóságnak
tartom, ha másképen nem, azon az alapon, hogy ezt Ő felsége, a mi
koronás királyunk rendelte…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Törvényben van!)

… hát törvényben van, annál inkább, de ha Ő felsége rendelte is,
rendelte annál a jognál fogva, melyet felségjog czimén a nemzet kegyesen
engedélyezett neki. Minthogy pedig a szerint kétségtelen, hogy ez a
kerületi parancsnokság magyar állami hatóság, mely törvény által van
rendelve és fenntartva és melynek hatáskörét, tagjainak ellátását,
fizetését a magyar állam a maga törvényhozása utján adja meg, minthogy
ez a hatóság képviselő ellen oly cselekmény miatt inditott megtorló
vádeljárást, a mely cselekményt a mi törvényeink, törvényerejü
rendeleteink és törvényerejü szokásaink büntetendőnek nem mondják ki,
nem tekintenek, másrészről pedig, ugy a törvényhozás előtt, mint a
nemzet előtt a maga egészében ez a cselekmény becsületes, jogos,
tiszteletreméltó, sőt a hazafiság szempontjából kötelességszerü volt:
ennélfogva a katonai hatóság ebben a kérdésben ily módon való
beavatkozással sulyosan sérti a törvényhozás függetlenségét és a
képviselőnek és a képviselőháznak mentelmi jogát.

Ennélfogva én Nessi Pál tisztelt képviselőtársamnak eljárását, a mely
szerint bejelentette az esetet, helyeslem és az ő mentelmi jogának
megsértését látom ebben a kérdésben és elfogadom a kisebbségnek azt a
határozati javaslatát, a mely utasitja a kormányt, hogy e tárgyban e
hatóság ellen a további megtorló lépést ez eljárás miatt inditsa meg és
arról a Háznak tegyen jelentést. Én a maga tiszta egyszerüségében igy
látom ezt a kérdést. Akár politikai, akár jogi, akár közjogi, akár
mindenféle szempontból vizsgáljuk meg a kérdést, én igy látom a
helyzetet. Azokat a műveleteket, a melyek szerint leginkább az
igazságügyminiszter és mások pozitivum, vagy abszolutum, vagy relativum,
alaki és nem alaki jogi kérdések utvesztőjébe akarják ezt az ügyet
elterelni, azt én nem helyeslem, azt a rókák orvlyukainak tekintem, a
melyekbe a kérdés elől elbujni akarnak.

A tisztelt honvédelmi miniszter ur ma is már ismételten sugta nekem, »ha
tiszt akar lenni az illető«. Tisztázzuk a fogalmakat ebben is, mert én
nem hiszem, hogy a középkor, vagy még a középkorba visszasanditó ujabb
katonai felfogásnak minden részlete okos, józan és tisztességes. Nézzük
meg ezt a kérdést a maga egyszerüségében. Bocsánatot kérek, ha nagyon
primitiv módon fogom ezt a kérdést itt traktálni a tisztelt honvédelmi
miniszter urnak, de ugy látom, hogy szükség van rá.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki a magyar hadseregben vagy a magyar
honvédségben tiszt legyen? Azt hiszem, egyetért a honvédelmi miniszter
ur velem abban, hogy java fiatalkorbeli ember legyen, épkézlábu,
egészséges ember legyen és szükséges, hogy előbb katona legyen; azután a
katonai tudományokat annyira, a mennyire, de korrekte megtanulja és a
rendes szabályok szerint nem az osztrák észnek, hanem a józan észnek
szabályai szerint, ha erre katonai tudományánál, testi épségénél és
ügyességénél fogva alkalmas, a tisztikarba felveszik.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Jelleménél fogva!)

Kérem, első dolog mégis az, hogy keze-lába legyen. Menjünk át a másikra,
a jellemkérdésre. Fontosnak tartom ezt a kijelentését és a magam
részéről ezt a szabályt, ezt a szót, ezt az elvet elfogadom, azzal a
különbséggel azonban, hogy ez a jellem nemcsak a katonaságnál szükséges,
hanem arra egyaránt szüksége van mindenkinek, a ki a közélet bármely
pályáján megbizatást nyer; és a katonatisztnek sincsen arra nagyobb
szüksége, mint akármelyikünknek. Nincsen rá több szüksége, mint a
birósági végrehajtónak. Hát e tekintetben a honvédelmi miniszter abba a
középkori fölfogásba ne tévedjen el, hogy jellemre, becsületre csak a
katonatisztnek van szüksége.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Sohasem mondtam!)

No, hát, ha eddig nem mondta, ezentul se mondja. Már most a tisztelt
honvédelmi miniszter az ujabb kor katonai mozgalmainak, béke és
hadilábon levő mozgalmainak történetét jobban ismeri, mint én. Ő
résztvett azokban a hadjáratokban, melyeket én csak messziről láttam; ő
azokat közelről hajtotta végre, érdemeket, igazi érdemeket szerzett,
katonai érdemeket. Én azonban e téren egyre vagyok kiváncsi és erre
nézve szeretném őt tanunak idézni ide a Ház elé.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Itt vagyok.)

Hát meg is teszem. A katonai erények közé tartozik a jellem is első
sorban. Hogy miből álljon ez a jellem, arról ne beszéljünk, azt hiszem,
jobban ismerjük, ha nem beszélünk róla és ha abszolut vagy relativ
meghatározást nem adunk neki. De a katonai erények közé a jellemen kivül
és a jellemmel első sorban tartozik minden nemzetnek az önérzete és
tartozik a különböző nemzetek között a nemes versenynek az érzete. Ha
annak a magyar katonának azt mondják, te most nemzeted becsületéért
harczolsz, az egészen más dolog, mintha azt mondják, neki: te most a
Gotterhalteért harczolsz. Ha aztán azt a katonát harczba visszük, –
hiszen békében katona nem kell nekünk, nem azért fizetjük mi a katonát,
hogy itt masirozzon, hogy itt a Gotterhaltét játszsza, sőt abban is
egyetért velem talán a honvédelmi miniszter ur, hogy azért tartjuk a
katonát, hogy ha majd ellenség támad meg bennünket, legyen, a ki
megvédelmezze Magyarország népét, annak jólétét, függetlenségét, meg
szegény királyát is. Hisz annak nagyobb szüksége van reá, mint nekünk.
Mondom, akkor, a mikor az a katona hivatásának igazán a mezején van, a
mikor fegyverrel kezében az ellenség előtt áll és azt legyőzni igyekszik
és azt mondják neki, hogy te német, harczolsz a németért, te franczia,
harczolsz a francziáért, te pedig magyar harczolsz az osztrákért. Mit
gondol a honvédelmi miniszter ur, a katonai erényeknek legelseje nincs-e
gyalázatosan lábbal tiporva? Mit gondol a miniszter ur, ha a mi
katonáink ősi vitézségökkel és erényökkel nem a német, nem az
összbirodalom, nem a császári és királyi szin, nem a kétfejüsas és nem a
Gotterhalte miatt ontották volna vérüket, a mi hadseregünk tisztjei nem
százszor különbek volnának, mint ma? Ezért, miniszter ur, minden nemzet
okos kormánya, ha van neki, arra törekszik, egyedül, kizárólag arra,
hogy az állam hadseregében a nemzeti eszme, a nemzeti érzés, a nemzet
érzésének tisztelete, a kegyelet a multért, a remény és ábránd a jövendő
nagyságáért, de saját nemzetének nagyságáért verjen gyökeret, hogy
minden nemzet hadseregének tisztikarában ez legyen az első és hogy a
hadsereg ne legyen egyéb, mint a nemzet érdekeinek, a nemzet
méltóságának, a nemzet érzéseinek a hadserege.

(Bakó József: Mit szól a kormánypárt hozzá?)

(Krasznay Ferencz: Ez a jellem!)

Annak a férfiunak, a ki tiszt akar lenni a magyar honvédségben vagy a
magyar hadseregben, nem a legelső kötelessége-e az, hogy egyéni jelleme
mellett még hazája és nemzete iránti e kötelességeket teljesitse?

És teheti-e ezt, ha a Gotterhalte imádásának elmulasztása miatt büntetik
és teheti-e akkor, ha Kölcsey Himnuszának eléneklése miatt büntetik?

Ha tiszt akar valaki lenni a magyar hadseregben, az legyen először
becsületes magyar.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Aláirom!) (Hosszas, élénk
éljenzés a szélső baloldalon és felkiáltások: Éljen Eötvös!)

Ez a kolozsvári eset nekem azt mutatja, hogy ezzel ellenkező irány kezd
lábrakapni, ezért én nem a többség, hanem a kisebbség határozati
javaslatához járulok hozzá. (Szünni nem akaró élénk éljenzés, taps és
felkiáltások a szélső baloldalon. Éljen Eötvös A szónokot számosan
üdvözlik.)

* * *

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter rövid válaszában e szavakat
mondja: A monarchia nemcsak Magyarországból áll, hanem ott van Ausztria
is a maga provincziáival. Azt hiszem minden okos ember számol a
tényleges viszonyokkal. Tényleges viszonyok pedig azok, hogy a
monarchiához nemcsak a magyar nép és a magyar nemzet, de más nép is
tartozik…)

Tisztelt Ház! Félreértett szavaim igazi értelmének helyreállitása végett
kérek szót. Rövid leszek. Fájdalommal látom, hogy mi ketten a honvédelmi
miniszter urral ebben a kérdésben meg nem értjük egymást soha. Ő azt
mondja ugyanis, hogy nemcsak Magyarország van a monarchiában, hanem
mások is vannak ott. Bocsánatot kérek, de e Házban csak Magyarország
van.

A tisztelt miniszter ur Magyarország minisztere, a magyar király
tanácsosa és nem a monarchia minisztere és tanácsosa. De akármi is ő: én
és azok, a kik itt vagyunk, Magyarország törvényhozói vagyunk és azok
maradunk is.



NEMZETI SÉRELMEINK A HADSEREGBEN.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A kormány 1902. évi november 6-án rövid törvényjavaslatot terjesztett
elő az 1889. évi VI. törvényczikk 14-ik §-ának módositásáról, illetve a
közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapitásáról.

Az emlitett törvény 14-ik §-a a közös hadsereg együttes évi
ujonczjutalékát 103,100 főben szabta meg; a benyujtott javaslat szerint
e szám helyett 125,000 főben lenne meghatározandó.

1902-ig a magyar hadsereg évi ujonczjutaléka 43,889 fő volt, az uj
javaslat szerint 53,438 fő lenne, tehát évenkint 9549 ujonczczal több. A
honvédség évi ujonczjutaléka 1902-ig 12,500 fő volt, az uj javaslat
szerint 3000 fővel több, tehát 15,500. A nemzet véderőterhe tehát
évenkint összesen 12,549 ujonczszámmal növekednék.

Magában az emberanyagban való teheremelkedés is óriási lenne. Még
sulyosabbá tenné a terhet a költségemelkedés. A közösügyi bizottságok
megállapodásai szerint első befektetésül egyszersmindenkorra mintegy 450
millió korona kiadási többlet állana elő. Ennek kamatjához számitva a
rendes évi költségemelkedést: Magyarország évi hadügyi kiadása tényleg
mintegy 15 millió koronával szaporodnék

A kormány ez elviselhetlennek látszó hadügyi teheremelkedést azzal
indokolta, hogy a tábori és hegyi lövegeket tökéletesiteni és
szaporitani kell, továbbá taraczkütegeket kell állitani, végre a hadi
tengerészetnél is javitásokra van szükség s mindehhez a katona-létszámot
megfelelőleg emelni kell. De kell emelni azért is, hogy a békelétszám
mindig teljes legyen s a tényleg szolgáló legénység egy részét
méltányossági tekintetekből szabadságolni lehessen.

Én és politikai barátaim elvileg nem elleneztük volna a javaslatokat, ha
a nemzet hadügyi sérelmeit a kormány és törvényhozás orvosolja.
Követeltük ennélfogva a magyar hadseregben a magyar vezényletet, a
magyar szolgálati nyelvet, idegen jelvények helyett a nemzeti
jelvényeket, a magyar tiszti oktatást, a katonai perrend magyarságát, az
osztrák ezredekben szolgáló magyar tisztek visszahelyezését s általában
mindazt, a mihez a nemzet jogát az 1867-iki törvény világosan
megállapitotta.

A kormány rideg elutasitó álláspontra helyezkedett, mi se engedtünk.
Előállott az a több éves nagy parlamenti és alkotmányi küzdelem, melyet
a Nessi-ügyben tartott beszédem történetének följegyzésével emlitettem.
E küzdelem az első sorba hivott engem is. Sok és nagy beszédet kellett
tartanom, a mikor kivált a közérdeklődés némileg csillapodni kezdett. A
kormány és pártja obstrukcziónak nevezte el a küzdelmet, a mely azonban
nem volt egyéb, mint 1889-ben. Lelkes, komoly, elszánt küzdés a nemzet
jogaiért.

Minden beszédem nincs bent e kötetben. Talán egyik-másik összegyüjtésére
még rákerül a sor.

Ezt a beszédet 1903. évi márczius hó 5-én tartottam. Ebből az évből még
három s az 1904-ik évből egy beszédem van e kötetben. Mindannyi egyik
tünete a nagy küzdelemnek.


II.  A BESZÉD.

(Hadügyi jogunk az 1867-iki törvény alapján. – A létszámemelés nemzeti
föltételeit most kell megszabni. – Mi a nagyhatalmassági érdek? – Gróf
Tisza István és gróf Andrássy Gyula érvei. – Az ellenértékek. – A
katonai perrend. – A magyar tisztek visszahelyezése. – A jelvény. – Maig
se változott a nemzet és a Habsburgok közti viszony. – Andrássy és Tisza
ne bizonykodjanak az osztrákok helyett. – A hadseregben ma is elnyomják
a magyart. – A „hier“. – A magyar elégedetlen. – Deák Ferencz is
megtagadja az ujonczot 1839-ben. – Hol van a régi nemzeti párt? – Olyan
hadsereg, mint a császári osztrák, ismeretlen a tudományban.)

Tisztelt Képviselőház! Sietek kijelenteni, hogy a napirenden levő
törvényjavaslatokat én a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadom és
azokhoz nem járulhatok.

Ámbár már mélyen benne vagyunk az e felett való eszmecserében,
mindamellett kötelességemnek tartom a magam elhatározása indokait lehető
röviden előterjeszteni.

Közjogi és jogi oldalról is fejtegették a kérdést és én álláspontomnak
és ama férfiak álláspontjának az indokolására, a kikkel egyetértek,
szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a mi álláspontunk közjogilag
egészen helyes, egészen indokolt, egészen törvényes. Mikor hallok
szemrehányásokat a tulsó oldalról, a melyek szerint itt a
házszabályokkal való visszaélés történnék, obstrukczió és nem tudom, mi
minden, én ama szemrehányásokat alaposaknak nem fogadhatom el.
Törvényhozásunk történetéből megkisértem bebizonyitani, hogy az ellenzék
máskor is ilyen álláspontot foglalt el, máskor is megtagadta az
ujonczlétszám megadását, általában a koronának, a kormánynak a hadsereg
kiegészitésére vonatkozó előterjesztését, ha arra fontos okok voltak.
Megtagadta nem pár hónapon keresztül, hanem egész esztendőn keresztül,
megtagadta nem kisebb ember vezetése mellett, mint a minő volt Deák
Ferencz. Lesz szerencsém majd ennek a történetét részletesen előadni.

Tisztelt Ház! Akármi történt 1867-ben, bárminő magyarázatot füzött ahhoz
vagy annak egyik-másik részéhez bárki, egy dolog bizonyos, az t. i.,
hogy az 1867: XII. t.-cz.-nek, annak a hires kiegyezési törvényczikknek
a 12. szakasza a nemzet számára biztositotta azt a jogot, hogy –
elolvasom, ámbár mindenki tudja, de mindenki feledékeny nálunk bizonyos
dolgokban, hogy »a magyar hadsereg időnkénti kiegészitésének és az
ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a
szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését,
élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján mind a
törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn«.
Tehát valahányszor a korona, illetőleg a kormány ide jön a nemzet
törvényhozása elé s katonát, ujonczot kér a hadsereg kiegészitésére, a
törvényhozó hatalomnak, illetőleg a képviselőháznak, a képviseletnek
mindig jogában áll, – s ez egyik alapelve és sarktétele közjogunknak – a
megajánlást feltételekhez kötni. Többet mondok: ez a jog egyuttal a
nemzet képviselete részére a legelsőrendü kötelesség ugy közjogi
szempontból, mint a hazafiasság szempontjából. Valahányszor a korona
nevében a hadsereg kiegészitéséről van itt szó, valahányszor e czélból
ujoncz megajánlásáról van szó, a nemzet képviseletének mindig legelső
rangu kötelessége megvizsgálni a kérés alaposságát, jogosságát s
egyuttal, ha elhatározza, hogy annak a kérésnek eleget tesz, megszabni
azokat a feltételeket, a melyek mellett azoknak a kéréseknek eleget
tesz. És igy ma a Képviselőház és ennek az a része, a mely ezen az
oldalon ül, nem tesz egyebet, minthogy a nemzet képviseletének ősidőktől
fogva fennálló és jogosan soha kétségbe nem vont jogát gyakorolja oly
törvényjavaslattal szemben, a mely javaslat a már megszokott sulyos
teherrel járó eddigi ujonczlétszám helyett megközelitőleg 15,000 fővel
nagyobb ujonczlétszámot követel évente. Mi tehát a föltételekről fogunk
beszélni, a melyek mellett a nemzet e javaslatot elfogadhatja és a
korona nevében kérelemmel járuló miniszteriumnak, kormánynak ezt a
kérését megtagadhatja.

Az a kérdés, hogy az ország jelen helyzete szerint, a politikai, közjogi
viszonyok mai állapotában a hadsereg mai állásában eléggé indokolt-e,
hogy a nemzet feltételeket kössön ahhoz, hogy az ujonczlétszámot
felemelje és az ugynevezett véradót önmagára nézve sulyosabbá tegye? De
még ezt a kérdést is megelőzi az a másik kérdés, vajjon a kormány
tudta-e kellőképen indokolni, hogy miért szükséges mulhatatlanul az
ujonczlétszámnak 15,000 fővel való emelése; és hogy tudta-e ezt
tökéletesen a nemzet minden rétegét megnyugtatóan indokolni?

Az előterjesztett javaslataiban nem tudta: ott egyébről nincs szó, mint
pusztán katonai, műszaki indokokról. Azt mondja, hogy a tüzérséget
változtatni kell, a tábori ütegeket és ágyukat át kell alakitani s azt
mondja, hogy taraczkütegeket kell szervezni, valamint a
haditengerészettel is kell valamit csinálni: mindebből következik, hogy
15,000 fővel emeljük az ujonczlétszámot. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy
nincs ebben a képviselőházban ember még a kormány háta megett sem, a kit
pusztán ez indokok meggyőznének arról, hogy ez a követelés jogos s
alapos s ennek teljesitése elmaradhatatlan. Nem is hiszi a kormány és
pártja sem, hogy ez igy volna, mert ha hinné, akkor nem vállalkozott
volna a szabadelvü párt két kiváló tagja, gróf Andrássy Gyula és gróf
Tisza István arra, hogy megkisértsék egyéb indokokkal is támogatni ennek
a törvényjavaslatnak helyességét; egyáltalában nem vállalkoztak volna
arra, hogy egészen suly nélküli és helytelen indokokkal törekedjenek
erősiteni azt az álláspontot. Elég okos férfi mind a kettő; ha szól,
bizonyára jól megfontolja, a mit mond, és ha javasol valamit, azt is jól
megfontolja, és mind a kettő – ismétlem – elég komoly arra, hogy egészen
hiábavaló indokokkal ne álljon elő a kormány javaslatainak védelmére. De
olyan szükségesnek látták ezt a védelmet, hogy még egészen hiábavaló
indokokkal is előállottak.

Mind a kettő hivatkozott a nagyhatalmi tekintetre. Meg volt már vitatva
itt e Házban szellemesen s alaposan, épen gróf Andrássy Gyula
képviselőtársam előadásában – feleletül Beöthy Ákos képviselőtársam
beszédére – hogy az a nagyhatalmi állás, az a nagyhatalmiság dolga,
nagyhatalmiság érdeke, vagy nagyhatalmi állásra való tekintet, az valami
egészen meghatározhatatlan dolog. Nagyhatalmi állás alatt azt értené az
ember közönséges józan észszel, hogy ha én mint hatalom, háboruba
keveredem valakivel, akkor vagyok én nagyhatalom, ha én őt megverem,
vagy legalább is ő nem ver meg engem. Ez lenne a közönséges józan
felfogás. Sőt tovább megyek. Ha a katedrális elmék mindig helyesen
dolgoznának, akkor ez volna a tudományos meghatározása is. Hanem hát a
katedrális elmék nem mindig dolgoznak rendesen, és a magasabb katonai
elmék sem. Bizonyos az, hogy a mi hadseregünk, a melynek különös
vitézségét és hűségét sohasem vontam kétségbe – nem is vonom, csak
csodálkozom rajta – mely hadsereg hűségben és vitézségben a világ
egyetlen hadserege mögött nem maradt el, a legnagyobb hadjáratokat pár
száz év óta mindig elvesztette.

És mikor a magyar nemzet elégedett volt, mikor elégedett tudott lenni,
akkor ez a mi országunk szövetkezve a Habsburgok egyéb országaival mégis
szakadatlanul mindig nagyhatalom volt. Viszont a történelemben vannak
esetek, hogy a győző seregek nem voltak képesek nagyhatalmat biztositani
azoknak az államoknak és uralkodóknak, kiknek hadseregeik voltak és
szerencsétlen hadjáratokat viselő hadseregek, mégis biztositották a
nagyhatalmi állást és érdekeket.

De én ennek a kérdésnek vitatásába nem bocsátkozom, mert ha sem az
ellenfél nem tudja biztosan meghatározni a nagyhatalmasságot, sem én,
akkor mit vitatkozzunk ezen? És jól tette a honvédelmi miniszter ur,
hogy ő a maga javaslatának indoklásából ezt az ismeretlen nyelven való
beszédet egyszerüen egészen kihagyta. De egy dolog bizonyos, hogy
akármit jelentsen az a nagyhatalmi állás és érdek, a melylyel egyébiránt
az 1861-iki országgyülés már elméletileg is végzett, azért sem az
országnak függetlenségét, sem az ország polgárainak jólétét, sem fajunk
önérzetét semmi körülmények között feláldozni nem fogjuk. Bármi nagy,
szent, becses és drága legyen az a nagyhatalmi állás, ezt a három dolgot
érinteni azért nem szabad. Mert ha mi ezt a három dolgot a nagyhatalmi
érdekből, vagy állás miatt, vagy nem tudom miből érinteni engedjük,
akkor a nagyhatalmi állás tényezői közül az elégedett, nyugodt, boldog
és erős Magyarország kiesik. Tessék e nélkül nagyhatalomnak lenni a
Habsburg-erőnek.

Hivatkozás történt mindkét igen tisztelt képviselőtársam részéről a
balkáni dolgokra is és Maczedóniára is. Azok az indokok, a melyek erre
nézve felhozattak, fontosak lehetnek idővel, talán később, és fontosak
lehetnek ma is Maczedóniára, de nálunk ma nem fontosak, nem is
időszerüek. Sőt ama előterjesztés szerint, a melyet legközelebb a
miniszterelnök ur tett, azok a maczedóniai állapotok nem is oly
komolyak, hogy épen minekünk kellene az évi ujonczlétszámot 15,000 fővel
felemelni. Sok kis és nagy államra nézve fontosak lehetnek, de hogy épen
mi reánk nézve ilyen fontosak lehetnének, azt a miniszterelnök ur
legutóbbi előterjesztése után nem hiszem, de bebizonyitottnak sem
láthatja senki, sőt ellenkezőleg, ha a 15,000 főnyi ujonczlétszámemelést
kérte volna a kormány korábban, mint a hogy kérte novemberben, most a
miniszterelnök ur februári előterjesztése után ettől a kérelemtől el
kellene állani, mert épen a Balkán viszonyokban előállott az a fordulat,
a mely sehogy sem indokolja azt, hogy mi évi 15,000 főnyi erővel emeljük
a magunk terhét.

Beszéltek az ellenértékekről. Bevallom, hogy én nem vettem észre, hogy
azok, a kikkel egy közjogi és államjogi elveket követni van szerencsém,
belementek volna abba az alkudozásba, a melyről itt szó volt, a melynek
feltételeiről egyszer a honvédelmi miniszter ur, legutóbb pedig a
miniszterelnök ur itt egyoldalulag előterjesztést tett. Bizonyos
ellenértékekről volt szó, bizonyos feltételekről, a melyeket a
honvédelmi miniszter ur két osztályba sorozott; az az osztály az egyik,
a melyet ő és a kabinet már megfontolt, a mely osztálynak én semmi
becsét nem látom és az a másik osztály, a melyet a kabinet még nem
fontolt meg és hogy mikor fog megfontolni, arra sem adott határozott
terminust.

Hát azokról, a miket még nem fontolt meg, ne beszéljünk. Én majd fogok
beszélni azokról, a melyeket mi megfontoltunk.

Tehát az a megfontolt osztály, az a három feltétel, a melyet a
miniszterelnök ur legutóbb jelzett: a jelvényeknek valamiféle
átalakitása, azután a magyar tiszteknek a magyar ezredekbe való
áthelyezése s végül a katonai bűnvádi eljárás. Bocsánatot kérek, habár
mellesleg, némileg kitérek e feltételekre. Én igazán nem akarok ezekről
sokat beszélni; de nem is fogok. Hanem hát azt kérdem, a 15,000 főnyi
emeléssel szemben ez lenne az ellenérték? Hát nem emlékszik a
miniszterelnök ur, hogy a mikor még kezdő politikus volt, politikai
pályája kezdetének kezdetén, már akkor igérte a kabinet, a hatodik,
hetedik miniszterium ő előtte, hogy ezt a katonai büntető
törvényjavaslatot vagy perrendet előterjeszti, mert sürgős, mert
szükséges, mert halaszthatatlan, mert az állapotok a katonai
igazságszolgáltatás terén középkoriak. Hiszen Horváth Boldizsár, akkori
igazságügyi miniszter az első Andrássy-kabinetben már törvényjavaslatot
is terjesztett elő, oly régen, hogy mindenki meghalt már, a ki azt a
javaslatot tárgyalta.

(Madarász József: Én még élek!)

Madarász képviselőtársam nem terjesztette elő, csak visszautasitotta.
Azóta a honvédelmi miniszter ur velünk együtt sok pályát bejárt, sok
kalendáriumot tulélt és minden évben megigérte annak a javaslatnak
előterjesztését, mint szükségeset, mint czélszerüt, mint olyant, a mely
nélkül a hadsereg igazságszolgáltatási viszonyai még ma is középkori
lábon állanak; minden évben megigérte, sürgette a delegáczió, sőt a
Képviselőháznak még ez a szerencsétlen hadügyi vagy honvédelmi vagy
véderőbizottsága is, a mely most ennek a javaslatnak ajánlója. És
harminczkét esztendei folytonos igéret után most, harminczharmadszor
fordul elő, hogy: ezt nemzeti vivmányként megadjuk nektek a 15,000 főnyi
emelésért. – Hát honvédelmi miniszter ur, beszéljünk őszintén, komolyan
egymással.

Lehet-e erről komolyan beszélni, ha 32 esztendő óta nem tudták megtenni?
Mert mindig megigérték, még se tették, hát ujabb 32 esztendeig várjunk a
nemzeti vivmányokra, de a 15,000 főnyi ujonczot mégis megadjuk mindjárt?
Hát lehet igy a nemzet képviseletével játszani?

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy szavát adja, hogy ő megcsinálja. Én
felmentem az adott szó alól. Nem fogja megcsinálni, én megjövendölöm.
Rossz kenyér a próféta kenyér, de most mégis beleharapok. Nem fogja
megcsinálni.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem azt mondtam, hogy megcsinálom, hanem
azt, hogy beváltom, a mit mondtam, a mig itt ülök!)

Semmi esetre sem csinálja meg. De ha megcsinálja is, ezt ellenérték
gyanánt a nemzet részére vivmány gyanánt feltüntetni akkor sem lehet.
Fapénz ez, a mely nekünk nem jó!

Ott a másik feltétel, a magyar honos katonatiszteknek magyar ezredekbe
való áthelyezése. Bocsánatot kérek, ez még szomorubb dolog. Nagyon nehéz
erről beszélni. Itt vádak emelkedtek például parlamentben, sajtóban,
Ausztriában is, mindenütt, hogy az ezen az oldalon ülő férfiak gyakran
bevonják a koronát a vitába. Vádolnak bennünket, helytelenitik
eljárásunkat, hogy a koronát miért birálgatjuk. Nekem most kedvem volna
rá csak azért, hogy védelmére elmondjam, hogy 1868-ban már jó lélekkel
elhatározta a korona, hogy a magyar tisztek a magyar ezredekhez
osztassanak vissza. Mit szóljak most már azokról a kormányokról és
különösen erről, a melyek ő felségének e kegyes és bölcs elhatározását
nem tudták és még most sem akarják végrehajtani?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért különösen erről?)

Azt mondják, hogy bevonjuk a koronát a vitába. Hát védelmezni nincs
jogunk a koronát? Hiszen védjük, követeljük, hogy szava érvényre jusson.
Követeljük, hogy józan parancsának a hadsereg ellent ne álljon és a
kormányok ne akként intézzék ő felsége parancsát, hogy: lassan, lassan,
lassan. Hiszen ő felsége is emberi törvények alatt áll: élete halála nem
biztos egy napig sem, de valószinü, hogy ha 35 esztendő óta, mert most
annyi ideje, hogy kiadta rendeletét, ha 35 esztendeig kellett várnia,
hogy megvalósuljon az, – pedig most sem valósul ám meg, azt is bizton
megmondom a miniszterelnök urnak, ne kösse hozzá a szavát, most sem lesz
abból semmi – bizonyos, vagy legalább nagyon valószinü, hogy 35
esztendeig még elvárhat ő felsége, de akkor sem éri meg azt az időt, a
mikor az ő jó lélekkel elhatározott rendelete végrehajtást nyer.

De hát nem is nyer, mert ha érvényesiteni akarnák, mi állja annak utját?
De csak igéretekkel áll elő a kormány. Harminczöt éves igéretekkel, a
melyeket most mégis ellenértéknek, nemzeti vivmánynak akar feltüntetni.

Hat hete már, hogy az ellenzék nyugtalankodik. Erős a fájdalma és ez
vezeti erős vitára, és parancsolja az ellentállást fontos javaslattal
szemben, a mely a hadsereg kiegészitéséről szólván, már természeténél
fogva is rendkivül fontos, közjogilag is, egyébként is. Hat hete! Hiszen
az a három dolog, a melyet igérnek a miniszter urak, ha komolyan
akarnák, könnyen el volna intézhető. A jelvények dolga elintézhető
kétszer 24 óra alatt. Ő felsége 1868-iki rendeletének végrehajtása meg
volna kezdhető minden irányban és a katonai büntető törvénykönyv is, a
melyről ugy értesülök, hogy két nagy termet töltenek be már a rá
vonatkozó irott és nyomtatott javaslatok, a melyek nem is 35 esztendő
óta, hanem száz esztendő óta készülnek, megcsinálható lenne komoly
akarattal rövid néhány hét alatt.

Ha a kormány komolyan akarná, a katonai büntető törvénykönyv
tekintetében hat hét alatt, a mióta ez az ugynevezett obstrukczió tart,
világ elé hozhatott volna valamit javaslat, kisérlet, bizottsági
jelentés vagy más ilyesmi alakjában. Hiszen módja van a kormánynak akkor
is bizottság utján talán több esztendőre elhalasztani és érlelni azt,
hogy abból törvény legyen.

De még azt sem kisérlik meg. Azt gondolja a miniszterelnök ur, hogy elég
a puszta szó, a puszta beszéd, a puszta igéret?

Deák Ferenczre hivatkozom. Deák Ferenczre lesz szerencsém többször is
hivatkozni, mert a miniszterelnök ur sokszor nagy szellemességgel, de
mindig minden alaposság nélkül azt bizonyitotta előttünk, hogy ő Deák
Ferencz politikai iskolájának növendéke, szellemének, irányának
követője, politikai örököse.

Egyszer meg kell vizsgálni, mi igazság van ebben. Ma még nem teszem meg.
Majd később lesz róla szó, de kénytelen vagyok kiterjeszkedni rá, vagy
legalább érinteni most is.

Azt mondta Deák Ferencz egyszer, hogy »századok sérelme, a sorsnak ezer
csapása, százszoros csalódások már kifárasztották a nemzetnek egykor
gazdag reményeit. A mit századok keserü csapásai lassankint
megrontottak, azt egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem
állithatja. Erre idő kell és tettek, nyiltszivüség, szeretet és
türelem«.

Idő volna; hol vannak a tettek, honvédelmi miniszter ur? Hol van a
nyiltszivüség, honvédelmi miniszter ur?

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Hol van a türelem?)

(Pap Zoltán: 370 esztendő óta folyton türünk!)

Hol a szeretet és a türelem a mi drága szövetségeseinkben? Szeretet a
tulsó részen elég van mi irántunk, hanem mikor a nemzet jogait szükséges
erélylyel követeljük, akkor a szeretetnek és türelemnek ott nem látjuk
sok jelét. És hát az a bizodalom, a mely nincs meg már, a mely régen
elromlott, régen megcsökkent, egy pár ilyen üres szóval helyre nem
állitható.

De ez a három igéret nem is alkalmas arra, hogy arra a magyar nemzet
bárminemü sulyt helyezzen. Még az a jelvényváltoztatás sem bir előttem
sulylyal, sőt őszintén megvallom, nagy aggodalommal hallottam kivált a
miniszterelnök urnak utolsó magyarázata óta. Arról a jelvényről, a
sárga-fekete szinről és a kétfejü sasról, a mely most uralkodik a
hadseregben, legalább mindenki tudja, még az osztrák is tudja, hogy ez
nem magyar, nem magyar-nemzeti s eljöhet az idő, el is jön, mikor ettől
szép szerével vagy nem szép szerével megszabadulunk; de hogy most
kigondoljon a kormány bölcsesége valami olyan jelvényt, a melyben e
sárga-fekete szin is benn legyen, a kétfejü sas is benn legyen, a
Gotterhalte is benn legyen, de valami magyar is benn legyen és azt
mondja, hogy ez legyen már most a magyar nemzeti érzésnek a jelképe, a
magyar törekvés végczélja és a magyar becsület szimboluma, ettől jobban
félek, mint a kétfejü sastól.

A kétfejü sastól megtudunk majd szabadulni. Ettől nehezebben; pedig
ettől is meg kell szabadulni. Ismétlem, én ezeket a feltételeket
ellenértéknek el nem fogadom.

Azt mondja gróf Tisza István képviselőtársam, hogy eddig a nemzet és a
király nem értették meg egymást. Hát ez nagy kérdés, tisztelt
Képviselőház. És mikor valaki ezt a kérdést felveti ebben a Házban, vagy
akárhol az irodalomban vagy a történettudományban, hogy a magyar nemzet
és a magyar király eddig nem értették meg egymást…

(Gróf Tisza István: Nem eddig, hanem 1867-ig!)

Nagy kérdés ez, mert a gondolatoknak és az érzéseknek egész raja támad
fel a hazafi lelkében és e kérdésnél az első és az utolsó mindig az,
vajjon igaz-e hát, hogy most már megértették egymást.

(Gróf Tisza István: Igaz bizony!)

Gróf Tisza István képviselőtársam a multnak több századára kiterjedő
idejét vázolta itt előttünk lehető röviden. A hogy felfogja a multat,
igazságot kell neki adnom abban, sőt oly erősen alakitotta meg egyik
gondolatát, a melyhez történetiróink nem igen szoktak, a mikor azt
mondta, hogy az a hatalom, melyet Szent István koronájával ruháztunk a
magyar királyra, gyakran a magyar nemzet ellen lett felhasználva.

(Thaly Kálmán: Nem ujság ez! Régen tudjuk!)

De akármilyen erős alakot adott e gondolatának, igaza van, igy történt.
Majd rátérek még erre a beszédre később, talán a beszédem végén. De
mikor a multat hiven vázolta ő egész 1867-ig, ismétlem, a kérdés az,
vajjon igaza van-e 1867 óta?

A kérdést fel lehet tenni már annálfogva is, hogy egy évszaki adat
képes-e nagy világtörténelmi és sok századon át tartó törekvéseket
egyszerre megakasztani és a dolgok eddigi rendjét egyszerre
megváltoztatni? Én legalább – fájdalom – ugy látom, hogy Magyarországnak
és a habsburgi monarkiának egymás iránt való viszonos helyzete sem 1848
óta, sem 1867 óta gyökeresen nem változott meg. Én – fájdalom – ugy
látom és bebizonyitására a t. képviselőtársammal szemben is mernék
vállalkozni, hogy erőarányaink sem változtak meg lényegesen, én ugy
látom, hogy a magyar nemzet jogosult vágya ugyanaz, törekvése ma is ép
oly szent, önérzetéhez, nagyságra való törekvéséhez ép oly feltétlen
joga van, mint 1867 előtt meg 1848 előtt volt és ugy látom, hogy a
Habsburg monarkiának másik részében a törekvések, habár nem oly zajosan
is, habár nem oly durván is, de ma is azok, a melyek voltak száz év
előtt, meg kétszáz év előtt, meg háromszáz év előtt. Én mernék arra
vállalkozni, hogy ezt bebizonyitom t. képviselőtársammal szemben, de
feleslegesnek tartom a vállalkozást. Azok a szemelvények, a melyeket
Reich Aladár képviselőtársam ma az osztrák parlament tanácskozásaiból
felolvasott, eléggé bebizonyithatják neki és gróf Andrássy Gyula
képviselőtársunknak is, hogy az ő felfogásuk sok tekintetben hézagos,
csonka, az a felfogás ma sem egyetemes érvényü, nem mondom, hogy épen
csak nálunk nem, hanem még Ausztriában sem.

És még egyet: Én, meglehet, ebben nem jól látom a dolgokat; a
miniszterelnök illetékes ebben felvilágositást adni; én igazán sajnálom,
hogy gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István képviselőtársaim azt a
beszédet olyan terjedelemben és irányban megtartották, a melyet itt e
Házban e kérdésnél elmondottak. A törvényjavaslat védelmére nem volt
szükség arra az érvelésre. De én ugy látom, hogy ha volt is valami kis
sulya azoknak az igéreteknek, a melyeket a honvédelmi miniszter ur a
megfontolt osztályba sorozott, azok után, a miket t. képviselőtársaim
itt kifejtettek, az a sulyuk is elenyészett. Bizonyos szellem,
történelmileg kifejlődött, lassankint megerősödött, irtózatos mélységben
gyökeret vert szellem van ma odatul, a mi drága szövetségeseink
táborában és pedig a korona legközvetlenebb közeléig terjedő szellem. Ez
a szellem minden szelid szót, a mely Magyarországból feléjük száll,
meghunyászkodásnak tart, minden oly szóból, a mely az ő érveiket itt
akarja hangsulyozni és a mely, ha az ő érveiknek itt akar, a magyar
parlamentben érvényt szerezni, abból azt a következtetést vonják le,
hogy a magyar nemzet most már puhult, alkuszik, le akar feküdni.

Nézzék csak meg gondosabb figyelemmel a mult századok történetét
képviselőtársaim és rájönnek erre.

A magyarnak Ausztriával és minden képviselettel szemben, mely az osztrák
érdekekre nézve irányadó szellemet és gondolkozást képvisel, mindig a
legerősebb gyanuval, a leghidegebb tartózkodással és a legnagyobb
nemzeti erélylyel kell szembeszállani. Az osztrák felfogásnak épen nincs
szüksége arra, hogy annak akármelyik érvét akármely magyar államférfiu
itt hangoztassa. Elegen vannak hozzá ők maguk is. Elég erősek és
hatalmasak az osztrákok, sokkal erősebbek és hatalmasabbak, mintsem
kivánatos volna ránk nézve; – érveiket maguk is alakba tudják önteni és
képesek érvényesiteni minden körülmények között.

Ha nekünk a mi alkotmányunk jogot ad ahhoz, hogy mikor az ujonczlétszám
felemeléséről és a hadsereg kiegészitéséről van szó, akkor a mi
nemzetünk érdekeinek helyes, jogos, szerény feltételeit meghatározzuk:
akkor azt kérdem, mikor lehet arra alkalmasabb idő a nemzet számára,
mint most? Béke környékezi országunkat és szövetséges államtársunkat,
Ausztriát mindenben. Hatalmas szövetségeseink vannak a külállamok,
külnemzetek hadi erejében, a belső béke pedig fenyegetve senki által
nincsen. Ha most mégis a hadügyi kormány, a korona nevében a hadsereg
magasabb, szélesebb és erősebb lábraállitását követeli, vajjon lehet-e
alkalmasabb idő arra, hogy a nemzet le ne mondjon gyáván a maga
közjogáról, a maga érdekéről, hanem ily követeléssel szemben
érvényesitse a maga jogát?

Hiszen, ha az ilyen alkalmas időben, a lehető legalkalmasabb időben is
elalkuszsza ezt a maga jogát, attól lehet félni – 370 esztendő
tapasztalatai bizonyság ime mellettem – hogy ezt a jogot utóbb
eltagadják, elévültnek tekintik. Száz meg száz fontos jog van a mi
törvénykönyvünkben a nemzet számára biztositva, a melylyel azonban, hogy
éljen, az időközi kormányok mindig ledisputálták és utóbb, mikor élni
akart vele, eltagadták s azt mondták: itt a közjogi praxis, az e jogokat
elévitette már 36 esztendő óta, minden ujonczozásnál tartózkodott a
nemzet attól, hogy nemzeti érdekeit megóvja ebben a hadseregben,
illetőleg tartózkodott attól, hogy conditio sine qua nonnak kösse ki
ezek megóvását az ujonczok megajánlásánál s tartózkodott azért, mert az
időközi kormányok mindenkor azzal álltak elő, hogy az ország közjava, a
korona iránti bizalom, hit és reménység s a hadsereg vitézsége követeli,
hogy az ujonczlétszám megadassék.

Megengedem, hogy a közjó, a korona iránti bizalom, a hadsereg vitézsége
mind igen fontos indokok. De tehetünk mi arról, hogy van még indok a
világon, a mely egymagában is oly fontos, mint ez a három összevéve és
ez a nemzet érdeke és becsülete?! És ha 36 esztendőn át nem jutott a
képviselőháznak eszébe határozott, alkalmas feltételeket szabni az
ujonczozás ellenértékeként, legalább most az utolsó órában és a lehető
legalkalmasabb pillanatban a nemzetnek ezzel a jogával élni kell, ha
ugyan vannak érdekei, a melyeket meg kell védelmeznie.

A honvédelmi miniszter ur csakugyan oly módon nyilatkozott nem egyszer a
Házban, hogy a nemzetnek nincsenek olyan érdekei, a melyek a hadseregben
ma is meg nem volnának védelmezve. Bocsánatot kérek, de ebben a
véleményben nem vagyunk és nem is leszünk soha. És itt egy tanácsát gróf
Tisza István képviselőtársamnak elfogadom. Ő azt mondja, hogy ne bántsuk
azt a hadsereget, ne keseritsük el, mert hogy gyakran elkeseritjük és
ugy beszélünk a hadseregről, ez is egyik oka vagy talán a legfőbb oka
annak, hogy a hadseregben is még mindig helytelen és sötét
remniszczencziák állanak fenn és hogy nem helyes vélemények uralkodnak a
magyar dolgokról. Hát én nem tudom, hogy ez igy van-e, de egy dolog
bizonyos: hogy a hadsereg dolgait ellenséges indulattal kezelni,
gyülöletes szándékkal róluk beszélni nem czélszerü. Ez tökéletesen igaz.
Mert hiszen saját fiaink is benne vannak.

Ezen pedig ma segiteni nem tudunk, sőt ezen egyelőre nem is akarunk
segiteni, vagy ha akarnánk is, nem tudnánk; hát mondom, ez nem
czélszerü. De ez nem azt jelenti ám, hogy a mi helytelenséget,
visszásságot, a magyar nemzet ellen való valóságos visszaélést és
sérelmet találunk abban a hadseregben, hogy mi azt birálat és
megállapodás tárgyává ne tegyük.

De nem is volna helyes dolog, ha azt nem tennők és egyáltalában nem
volna helyes, hogy erre való tekintettel ezeket a kötelességeket
elmulaszszuk. Sok nemzeti érdekünk van nekünk ott abban a hadseregben.
És én megvallom, hogy a honvédelmi miniszter urtól sokszor hallottam már
e kérdésben, hogy ott a magyar nemzetiség kellőképen óva, védve,
becsülve és tisztelve van. De megvallom azt is, hogy egész életemnek
összes jelenségei, a mióta felnőttem, mindig ennek az ellenkezőjét
bizonyitották. Például a mi nemzetiségünk tisztelete közé tartozik a mi
nyelvünknek megbecsülése és tisztelete. Ez az első dolog. No hát a mi
nemzeti nyelvünket megbecsülik abban a hadseregben? Hát ha az a
mezőföldi vagy alföldi, vagy akármilyen vidéki ősmagyar ember, a ki
Istennek legyen örök hála, még egy szót sem tud németül, tiz évig mint
tartalékos van otthon, családos ember, három gyermek sir utána, ha
fegyvergyakorlatra rendelik be s akkor valami furcsa nyelven azt hallja,
hogy Stefan Kovács és erre azt találja mondani, a mit az ő Istene az ő
tudományává tett, hogy »itt vagyok«, becsületes képpel mondja ezt, erre
rögtön az a felelet, hogy: »Itt vagy gazember, hát be az áristomba.«.

(Okolcsányi László: Ezt nem lehet eltagadni.)

Neki németül kell mondani: hogy »Hier«, mert hiszen – ugy okoskodnak –
megtanulhatja a kutya is a német nyelvet, tehát az ember is
megtanulhatja.

De én bocsánatot kérek, a tisztelt honvédelmi miniszter urhoz, a ki
hősies, dicsőséges pályát futott meg, mint férfihoz szólok, hogy hát
magyar fiut szabad-e büntetni azért, mert csak a magyar nyelvet érti,
becsületes magyar nyelven mondja azt, hogy »itt vagyok«? Szabad-e
megbüntetni azért, mert nem tudja mondani, hogy »Hier«, a miről még az
öregapja sem tudja, mit jelent? Hát megbecsülése ez a magyar nemzetiség
nyelvének? Megbecsülése ez a mi nemzeti érdekeinknek? Mi ez, tisztelt
Képviselőház? Hiszen ha idegen nemzetek előtt elmondja ezt valaki,
ostoba élcznek fogja ezt találni mindenki. Hiszen nem érti meg egyetlen
józaneszü ember sem a világon, hogy miért szükséges ez az egységes
vezénylet, miért függ ettől ennek a hadseregnek minden hadi sikere és
harczképessége? Hát van olyan őrült ember a világon, a ki ezt
megértheti? És ez állandó kényszer ennél a hadseregnél.

A mi nemzetiségünkhöz tartoznak a mi jövendőre irányuló reményeink is.
Kisértse csak meg az a magyar fiu a magyar nemzet igazi reménységét
hangoztatni ebben a hadseregben! Hiszen nemzetiségünkhöz tartozik a mi
ezeréves történeti dicsőségünknek az ápolása. Kisértse csak meg az a
magyar fiu az ő ezeréves magyar nemzeti dicsőségének az ápolását! Ejtse
ki csak a száján azt, hogy a tüzérhadapródiskolának az udvarára a
Hentzi-szobor helyére tegyék oda Zrinyi Miklós szobrát, mondjuk, mert
Zrinyi volt akkora legény, mint Hentzi. (Derültség. Egy hang a szélső
baloldalon: A német császár is elismerte.) Ha el nem ismerte volna is,
nagyobb volna! Kisértse csak meg az a magyar fiu! Mi lesz azzal? A
tisztelt honvédelmi miniszter jobban tudja, mi lesz, mint én. Szomoru
dolog, rettentő büntetés!

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én ezt csak most tanulom!)

Majd még lesz szerencsém valamire megtanitani!

Hát akkor, a mikor a tisztelt honvédelmi miniszter ur mindig azzal áll
elő, hogy ott a magyar nemzetiséget, a magyar hazafiságot megbecsülik és
én lépten-nyomon katonáinktól is, másoktól is mindig az ellenkezőt
hallom, mit következtetek én ebből? Azt nem, hogy a honvédelmi miniszter
ur nem mond igazat. Ugy beszél, a hogy tud, tudni pedig az igazat nem
tudja.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csak az elégedetlen elemek!)

Ez igaz tisztelt honvédelmi miniszter ur, a magyar elégedetlen. A magyar
elégedetlen, de ő a tisztelt honvédelmi miniszter ur szerint csak elem,
a közös hadseregnek valami eleme. De mi nem azt akarjuk, mi épen azt
akarjuk, hogy a magyar ne csak eleme legyen valaminek, hanem a magyar
magyar legyen önmaga számára. Itt a különbség közöttünk, meg sok helyen
még; de mikor igy látjuk a hadsereget és a mikor mi ebben nem
engedhetünk, akkor lehetetlen másban is engednünk. Mi az önálló nemzeti
magyar hadsereget akarjuk, ezért küldtek ide választóink, ez a mi
hitünk, meggyőződésünk, ez a törekvésünk. A ki erről a törekvésről
lemond, hitvány áruló, ha ezzel az elvvel jött ide.

De tisztelt honvédelmi miniszter ur, azért, ha csak jelét látnók annak,
hogy komolyan akar a tisztelt kormány és a hadügyi kormányzat valamit a
magyar nemzetért is tenni, vagy ha annyit nem is, hogy a nemzetért
tegyen valamit, hanem csak a nemzet elleni sulyos és utálatos vétségeket
szüntetné meg; akkor az elégedetlenség, a mihez feltétlen joga van,
akármilyen politikai nézetben legyen is minden magyar embernek, talán
nem volna olyan nagy, nem volna oly zajos, mint a milyen most.

(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mesterségesen szitják!)

(Kubik Béla: Előhozzuk az adatokat, – ha tetszik – akár halomszámra! Nem
mesterséges az!)

(Papp Zoltán: Mit szól ehhez a volt nemzeti párt!

Tisztelt Képviselőház! Majd rájön a tisztelt honvédelmi miniszter ur is
arra, hogy ez nem mesterséges. Majd állitok én olyan tanut vele szemben,
a kit a miniszterelnök ur is nagy és egész tanunak ismer el.

Vannak okaink, mert vannak sérelmek, van tehát jogunk is a kért
ujonczlétszám megszavazását feltételekhez kötni, a mely feltételek a
nemzet érdekeit biztositják.

(Kossuth Ferencz: Törvényes jogunk.)

Kétségtelenül törvényes jogunk. Már most az a vád ezzel szemben, hogy az
ellenzék obstrukczióval erőlteti a dolgot, hogy a többség határozati
jogát kétségbe vonja, sőt meggátolja: szóval, hogy a házszabályok adta
joggal visszaél. Ezt a vádat hallottam. Hallottam ezt gróf Andrássy
Gyula tisztelt képviselőtársam beszédéből.

Hát én nem fogadom el ezt a szemrehányást és megkisérlem igazolni a mi
alkotmányunk történetéből, hogy ebben a kérdésben ez a szemrehányás nem
igazságos és hogy a mit az ellenzék csinál, az egészen jogos és helyes.

Volt egy eset a magyar alkotmány történetében 1839-ben, a mikor a
nemzeti párt élén – de nem az ujabban meghalt nemzeti párt, hanem a
régen és dicsőségesen élt és működött nemzeti párt élén – állt egy
férfiu, a kinek e Házban már nincs meg az üres helye, de a régiben még
meg volt: Deák Ferencz; az volt a vezére annak a nemzeti pártnak. Az
országgyülést összehivta ő Felsége, a király, – mindenki tudja, hiszen
közdolgokat mesélek el, ámbár nem lehet eléggé ismételni bizonyos
dolgokat, – 1839. év junius 2-ára. A mint összeült az országgyülés,
mindjárt az első napon Pest vármegye követe, Szentkirályi Móricz nagy
sérelemmel állott elő: azzal, hogy az ő egyik követüket, gr. Ráday
Gedeont a kormány eltiltotta az országgyülésen való részvételtől, mert
azt mondta, hogy olyan zene-bona ember ez a Ráday, – (Felkiáltások a
szélső baloldalon: Elégedetlen elem!) ugy van, elégedetlen elem;
hangosan beszél; »én pedig« – a király nevében beszélt a kormány akkor
is, – »azt akarom, hogy törvénytisztelő, józan, nyugodt emberek legyenek
a képviselők; hát én ezt a Ráday Gedeont nem fogadom el«. Azonban más
okok is voltak, kisebb okok ám, mint a maiak, de érzékeny okok.

Igy báró Wesselényi Miklóst elhurczolták, pörbe fogták, elitélték egy
beszédért, a melyet 1834 deczember 9-én tartott Szatmár vármegye
közgyülésén; Galantai Balogh Jánost, a nemzetnek akkori hires
nagyreményü vezérét hűtlenségi pörbe fogták, azért, mert az országgyülés
szine előtt mondta azt, hogy: »Hát mit vétett Wesselényi? Azokat a
szavakat én is magamévá teszem.« »Magadévá? – no akkor be a hűtlenségi
perbe« (Derültség.) – Akkor még a királyi tábla biráskodott ezekben az
országgyülési ügyekben. Az országgyülési ifjakat szintén perbe fogták,
Lovassy Józsefet 10 esztendőre, Lovassy Ferenczet egy hónapra,
Lapsánszkyt 10 esztendőre, Orbánt 2 vagy 3 esztendőre itélték el. És
miért? Azért, mert az országgyülésen történt dolgokat megirták a
vármegyének. Kossuth Lajost négy esztendőre itélték el azért, mert az
országgyülési tudósitásokat megirta a vármegyéknek. Békés vármegyére
királyi biztost küldtek, mert Békés vármegye a követi utasitásról
értesitette a többi vármegyét. Akkor Deák Ferencz azt mondotta: Olyan
kormánynak pedig, mely igy bánik az ország alkotmányával, én ujonczot
nem adok. És nem is adott. Elkezdődött az obstrukczió és folytattatott
Deák Ferencz vezetése alatt 11 hónapig. Figyelmeztetem a tisztelt
miniszterelnök urat, hogy nekünk még jó sok időnk van hátra.

(Rákosi Viktor: Deák Ferencz hagyományait fogjuk követni!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: De én nem csináltam törvénytelenséget.)

Majd rátérünk. Ismerjük egymás eszejárását. Tudtam, hogy az egyik
ellenvetése az lesz a miniszterelnök urnak, hogy az nem független
felelős miniszteriuma volt az országnak, hanem dikaszteriális kormánya,
a másik pedig, hogy ő nem csinált törvénytelen dolgot, a mikor pedig
csinált… Csakhogy az akkori kormány épen ugy nem ismerte azt be mint a
mostani; sőt az akkori kormány oly szilárdul volt meggyőződve arról,
hogy az ő álláspontja és eljárása törvényes…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én senkit sem csukattam be.)

… hogy a szeptemvirális tábla itéleteit mutatta be a képviselőháznak,
mondván: Ime, ezek itélték el, nem én, még pedig a Corpus Juris alapján,
és igy a kormány eljárása törvényes. Annyira meg volt győződve a kormány
arról, hogy eljárása törvényes – persze Deák Ferencz nem volt
meggyőződve, de mi sem vagyunk – hogy ő Felségét a koronás királyt 11
hónapig elzárta annak bölcs belátása elől, hogy a nemzet érzékenységét
neki is kimélnie kell és hogyha a nemzet törvénysértést és jogtalanságot
lát azokban a dolgokban, ugy a koronának azokat orvosolni kell. Az
utolsó időben, a 11-ik hónap kezdetén, azt tanácsolták a koronának,
oszlassa fel az országgyülést, mert különben nem kap ujonczot. Ezt
tanácsolták és a korona el volt határozva, hogy az országgyülést
felosztatja, a mely pedig 1839 junius 2-tól együtt ült és tanácskozott
1840 április haváig. Miként lett vége a viszálynak, azt a tisztelt
miniszterelnök ur tudhatja. Kevés ember tudja, a históriában még nincs
megirva, de az elhunyt nagy államférfiu, Deák Ferencz neki is elmondta
bizonyára. A viszálynak ugy lett vége, hogy a király a nádor
közbenjárására cserben hagyta a kormányt és sem az országgyülést fel nem
oszlatta, sem annak a bolond és a nemzet minden érzelmét sértő
álláspontnak a védelmére nem kelt, hanem az itéleteket és azok
következtetéseit megsemmisitette, és azoknak a szerencsétlen, egykori
dicső emlékü honfitársainknak a szabadságát visszaadta. Mikor ez
megtörtént, akkor az országgyülés 1840 május havában elfogadta a királyi
propozicziókat és megadta az ujonczokat. De addig nem.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csukassa be magát:
kiszabaditjuk!)

Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a reglement igy tartja, a Corpus Juris
amugy tartja s a Corpus Juris is nagy dolog. Ha az egyiket ismeri az
ember, czélszerü, hogy ismerje a másikat is. Az ország alkotmányi
küzdelmeinek történetében nagyon sok bölcseség van, és ha az az egyéni
véleménye, hogy mi most itt elégedetlen elemet képezünk, hát vegye
tudomásul, hogy Deák Ferencz 1839–40-ben csak olyan elem volt, mint mi,
tehát valami nagyon mi nem szégyelhetjük magunkat.

Azt mondta tegnap az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur…

… Elhoztam az ujságot, a melyet ugy hivnak, hogy »Magyar Nemzet«. Abban
látjuk, hogy báró Fejérváry Géza, Justh Gyula képviselő ur beszéde alatt
közbeszólott, hogy: »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről,
mint itt!«

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már szent igaz!)

(Okolicsányi László: Van is rá okunk.)

(Rákosi Viktor: Hát Francziaországban? Hát a német szocziálisták?)

A tisztelt honvédelmi miniszter urnak minden szava szent, a mit itt
kijelent, de ő adós marad azzal, hogy megmondja, hogy mi hát ennek az
oka? Hát kisértsük meg ezt mi.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Car tel est mon plaisir!)

Németül, csak németül kérem.

Tisztelt Ház! Én megvallom, hogy a többségnek, a szemközt ülő párt
egészének eljárását nem helyeslem. De hiszen az nem nagy dolog, hogy nem
helyeslem, csakhogy még nem is értem.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már nagyobb dolog!)

Bizony nagyobb dolog, pedig törekszem ám megérteni. De például a volt
nemzeti párt tagjainak eljárását e kérdésben egyáltalán nem értem.
Röviden érintem csak ezt a dolgot, mert hiszen megszünt az a párt; arról
a pártról és annak programmjáról beszélni már tárgytalan dolog. De
igenis vannak tiszteletreméltó tagjai itt a Házban és lehetetlen, hogy
azok a tagok egykori pártállásuk hagyományait, ösztöneit, irányát,
nézeteiket oda ne vitték volna magukkal. És én megvárnám azt és megvárná
a nemzet is pártkülönbség nélkül, hogy az az erkölcs, a mely bennük volt
akkor, midőn az ellenzéken voltak, azok a nézetek, azok az elvek
kisértsék meg a megvalósulást ott a kormány háta mögött. Hogy mit
mondott a nemzeti párt egyik vagy másik tagja egykor, azt én a multak
örökre nyugvó homályából felturkálni nem fogom. Egy dolog bizonyos, és
erről tanuságot teszek: hogy a volt nemzeti párt 20 vagy több éves
fennállása alatt a nemzetnek sok reményét, sok jogos és becses
várakozását kapcsolta magához. A nemzeti párt nevével és működésével sok
nemzeti vágy, sok jeles, hazafias törekvés volt összekapcsolva. A nemzet
nagy rétegei, még a más pártbeliek, még mi függetlenségi pártbeliek is
hittük és reméltük, hogy ama reményeket legalább részben be fogja
váltani az a párt; s hogy ama nemzeti nagy várakozásnak, mely működése
közben hozzákapcsolódott, legalább részben eleget fog tenni.

Négy esztendő óta várjuk ezt! Az eddigi közjogi és törvényhozási
cselekményeknél még lehetett azzal mentegetődzni, hogy nincs itt a mi
időnk. Nem érett meg a mi vetésünk. De most már nem lehet; mert ime a
közgazdasági nagy áldozatok után, a melyek mellé oda van állitva a
nemzet és a melyektől ez a kabinet nem tudja védelmezni, jön a véderő
terén is irtózatos áldozat, a melynek a további terhei még ki sem
számithatók. És most a nemzeti pártnak ama derék férfiai, a kik
lehetetlen, hogy a fuzióval multjuk minden emlékét, minden hazafias
törekvésüknek nyomát is elvesztették volna, lehetetlen, hogy ebben a
kérdésben önmagukhoz és egyuttal a nemzethez hütlenek legyenek. Várom
tőlük a segitséget nem nekünk…

(Madarász József: Hazánknak!)

… hanem várom az országnak, a nemzetnek és várom hazánknak. Megengedem,
hogy abban a harczban a mely előtt áll a kabinet is, nehéz dolog nekik
valamire menni. De az is szent meggyőződésem, hogy ha a korona, vagy
azok, a kik a korona körül állanak, látják azt, hogy ez a nemzet a maga
jogos érdekeiről és érzelmeiről nem fog lemondani, sőt még a kormány
háta mögött is jeles férfiak vannak, a kik még ott is követelik, hogy
legalább egyelőre megkezdenék a nemzet kielégitését! lehetetlenség, hogy
annak sikere ne legyen. Ha pedig a nemzeti párt férfiai még most sem
érvényesitik multjukat, akkor egész multjuk az ő szándékukon kivül, az ő
törekvéseiket nem érintve, bár öntudatuk nélkül – mondom – akkor egész
multjuk a nemzet ámitása volt! Mert a működésükhöz kötött, nagy, igaz,
jogos, szent várakozásnak, midőn az idő bekövetkezett és az alkalom
rákerült, nem akartak eleget tenni.

Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur – még egyszer felolvasom –
(olvassa:) »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről, mint itt.«

Igaz, de hát honvédelmi miniszter ur, az a hadsereg minálunk más dolog
ám, mint más nemzeteknél. Ha a bakancs, a sapka, a puska és a borju
olyan is, de azért az a hadsereg mégis egész más minálunk, mint más
nemzeteknél. Oly hadsereget, mint a mi hadseregünk, mint a magyar
hadsereg, – ezt tegyük hozzá – nem ismer sem a világtörténet, sem a
világtudomány. Ez különös dolog, a mely tényleg megvan, de a melynek
törvénye, meghatározása, a melynek elmélete nincs meg a világon sehol.
Olyan német tudós még nem akadt, a ki ennek a hadseregnek a
természetrajzát ki tudta volna dolgozni és ennek a hadseregnek
tudományos, politikai, államjogi vagy közjogi meghatározását meg tudta
volna adni. Ez a hadsereg igen tisztelt honvédelmi miniszter ur a
nélkül, hogy tagjait sérteni akarnám, a mire nekem nincsen is szükségem,
ez a hadsereg külső formájára csodálatos vegyüléke a mai korszerü
nemzeti hadseregnek, a középkori zsoldos hadseregeknek és autokrata
uralkodóház hadseregének. Ezt arra tanitják, hogy ő a császárnak
hadserege. Hát van ma császárnak hadserege a világon? Van a nemzeteknek;
van az orosz, a franczia, a német, az angol s a többi nemzetnek. A
magyarnak is kellene, hogy legyen, papiroson meg is van, de hol van a
magyar hadsereg? Tudja azt a honvédelmi miniszter ur, hogy ha a magyar
fiu odamegy a hadseregbe és ott glédába állitják és ott kérdéseket
intéznek hozzá és az ő egész élete ott válságba jut, hát annak tisztába
kell azzal jönnie, hogy – »ha magyar vagy, azt tagadd el, ha hazafi
akarsz lenni, azt felejtsd el.«

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ez nem áll! Nagy tévedés!
[Felkiáltások a szélső baloldalon: De ugy van!])

Ha őseid dicsőségén akarsz lelkesülni, ha nemzetednek jövendő
nagyságáért akarsz rajongni, azt hallgasd el, mert máskülönben nem
illesz bele abba a hadseregbe, a melynek csak a törvényben neve a
magyar, a mely az életben nem magyar, a mely az életben nem is közös, a
mely az életben osztrák és császári.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: És a melyet a t. képviselő ur
nem ismer!)

Se magyar ne légy, se hazafi te magyar fiu, légy te csak császári
királyi elem és semmi más. Én pedig császári királyi elem lenni nem
akarok; az én szavazatommal egyetlenegy magyar fiu sem lesz az soha. Mig
a hadsereg szelleme ilyen marad, nem fogadom el a törvényjavaslatot,
hanem határozati javaslatot adok be, a mely igy szól (olvassa): »A
képviselőház utasitja a kormányt, hogy az önálló magyar nemzeti hadsereg
felállitásáról és a honvédhadsereggel való egyesitéséről hadéktalanul
terjeszszen elő törvényjavaslatot.«



A NEMZET IGAZSÁGAI.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A beszédet 1903. évi április hó 30-án tartottam a képviselőházban.

Napirenden volt az indemnitási törvényjavaslat. Az 1903-ik évre ugyanis
államköltségvetési törvény nem volt, de az 1902. évi XXIV. törvényczikk
a kormányt felhatalmazta, hogy az állami bevételeket és kiadásokat az
1903-ik év első négy hónapjában az 1902-ik évi költségvetési törvény
alapján teljesithesse. A négy hónap április 30-án lejárandó volt. Uj
indemnitási törvényjavaslatot terjesztett hát elő a kormány, hogy a
pénzügyi kormányzásra való felhatalmazását a törvényhozás 1903. évi
augusztusig terjessze ki. Ha ez meg nem történhetnék: május 1-én beáll a
költségvetési törvényen kivüli állapot, az ugynevezett exlex.

Az indemnitási javaslat előtt napirenden volt a katonai terhek
emeléséről szóló javaslat. Az ellenzék azonban elhatározta, hogy a
kormányt e javaslat visszavételére kényszeriti, vagy legalább a hadügyi
terhek emelését csak oly föltétel alatt fogadja el, ha a nemzet hadügyi
sérelmei orvoslást nyernek s a nemzet jogos követelései a hadsereg
vezényletében, belszervezetében, nyelvében, jelvényeiben, tisztikarában
érvényesülnek.

Ezt a kormány nem akarta. Az ellenzék hát elhatározta, hogy a kormánynak
semmiféle javaslatát, sőt még az indemnitást se szavazza meg. E fölött
folyt a vita.

A vita folyamán április hó 27-én Széll Kálmán miniszterelnök, április
29-én pedig Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter nagy beszédet
tartott, melyben mind a kettő a javaslat szükséges voltát indokolta s a
netalán bekövetkező exlexért a felelősséget az ellenzékre háritani
törekedett. A kormánypárt soraiból ily irányu beszédet akart tartani
Berzeviczy Albert későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter épen
április 30-án, hogy a május 1-én bekövetkező exlexet az ország közönsége
e beszéd világánál lássa s itélje meg.

Az ellenzék ennek minden módon elejét akarta venni s vitarendező
bizottsága Olay Lajos képviselő személyes közbenjöttével engem kért föl,
hogy az exlex előtti utolsó napon én tartsak beszédet s én tárjam az
ország elé a nemzet igazságait.

Igy jött létre ez a rögtönzött nagy beszéd.

A beszéd óriási hatást idézett elő. Bent a képviselőházban is s kint a
társadalomban is. Több képviselő lakomát rendezett a beszéd
méltánylására. Elhatározták a beszéd külön kinyomatását s a budapesti
egyetem lelkes ifjuságának csatlakozásával 200 ezer példányban ki is
nyomatták s a fővárosi közönség közt s kint a kerületekben lehetőleg
kiosztották.


II.  A BESZÉD.

(A miniszterek ne csak a királynak, hanem a nemzetnek is hű tanácsosai
legyenek. – A földmivelési miniszter kárhoztatja a nemzetet. – A méh
természetrajza. – A nemzet állami léte nincs elismerve. – Miért legyen a
nemzet csupán dinasztikus? – Mi a politikában a „lehetetlen“? – Miért
lettem függetlenségi harmincz év előtt? – A dinasztia érdeke s a nemzet
érdeke nem egy. – Bosznia és a király esküje. – Ha a hadsereget
fejlesztjük: a nemzet jogait és hatalmát is fejlesztenünk kell. – Az
első közösügy 1580-ban. – A vidéki küldöttségek. – A jura reservata. –
Mikor csempészték a magyar ezredekbe a németséget? – Az idegen vezényszó
ostobaság. – A kormány egyaránt őszinte legyen a nemzettel s a
királylyal szemben. – Legyen felelős együtt a többséggel. – Az exlexet
ki lehet kerülni, de csak ugy, mint 1840-ben. – Mi sors vár Széll
Kálmánra? – A megrekedt szekérről le kell szállnia.)

Tisztelt Képviselőház! Igazán óhajtottam volna én magam is, hogy
Berzeviczy Albert tisztelt képviselőtársam szólaljon fel először, de
önző indokok vezettek engem abban, hogy ez az óhajtás feltámadt bennem,
mert azt hiszem, hogy olyan védelmezhetlen, tarthatatlan ügyet, mint a
milyent ő akart védelmezni, csak oly érvekkel tudott volna védelmezni, a
melyekkel szemben a mi álláspontunk, a mi vitánk igazán könnyü, noha
kötelességszerü.

A földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde azt a benyomást
gyakorolta a tisztelt Háznak ez oldalára, mintha az a beszéd, ámbár
nyiltan a javaslat érdekében tartatott, mégis a javaslat ellen szólt
volna. Tartalmának, érvelésének legnagyobb része, érvelésének minden
komolysága csak az ellenzék álláspontját erősitette.

Igaza van abban a tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak, hogy igen
sok elintézésre váró komoly ügyet hátráltat itt ezen javaslat.
Felsorolja itt a költségvetést; a gazdasági munkások helyzetét; Sáros,
Zemplén, Ugocsa megye szegényeinek segélyét; a székelyföldi segélyt,
vidéki épitkezéseket, vállalati, ipari szerződéseket, beruházásokat,
szabályozásokat, ármentesitéseket, állattenyész tést, len-,
kendertermelést, tisztviselőfizetést, kiegyezést, vámtarifát, olasz
szerződést, borvám-klauzulát stb.; száz meg száz dolog, a mely mind
hátráltatást szenved. Kisebb-nagyobb érdekü kérdések azok, de azért mind
fontos kérdések, valamennyi elintézésre vár. De még ennél van több
kérdés is, a melyeket mi bizony óhajtanánk minél előbb, minél gyorsabban
és minél alaposabban elintézni. De nagy bajban vagyunk; sokkal nagyobb
kérdés az, mely felett most vitatkoznunk kell. Szinte, ha nem lenne
banális hasonlat, azt mondanám, hogy mikor az embernek háza ég, ne azon
törje a fejét, hogy a tört ablakot megcsináltassa, a kapanyelet
helyreigazitsa, hanem siessen oltani. Ezek nagy kérdések, fontos
kérdések, de valamennyi felett áll a nemzet becsületének kérdése, a
nemzet önérzetének, jövendőjének és méltóságának kérdése, a mely ezzel
az ujonczszaporitási javaslattal válhatlanul összefügg; mert ha nem
függne össze válhatlanul, akkor a tisztelt miniszterelnök ur pár nap
előtti beszédében s a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur is tegnapi
beszédében a zempléni, az ugocsamegyei és ungmegyei segély ügyével nem
hozná kapcsolatba a magyar hadsereg szaporitásának kérdését.

Hát meg vagyunk akadályozva abban, hogy ezeket az ügyeket elintézzük.
Miért? Mert két akarat áll itt szemben egymással a mi felfogásunk
szerint: az egyik a korona akarata, a melyet képvisel itt a kormány, a
másik a nemzet akarata, a melyet képviselünk mi. Ez a két akarat áll itt
egymással szemben. A kettő közül valamelyiknek győzni kell, vagy
valamelyiknek el kell esnie, vagy pedig a kettő között becsületes
békességnek kell köttetni. Másként a vizszabályozásokra és
ármentesitésekre és ilyen apróbb segélyezésekre nincs idő, nincs mód,
nincs lehetőség. De a mikor a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur
ilyen kemény, szigoru, sötét képet állit elénk, hogy ime mennyi nagy
nemzeti, társadalmi, jogi, humanitarius és egyéb dolgot kell
elmulasztanunk: miért nem beszél akkor a földmivelésügyi miniszter ur a
másik akaratról és annak a makacsságáról, annak a konokságáról?

Miért nem deriti fel előttünk annak a valóságát, miért nem keresi a
lehetőséget arra nézve, hogy azon az oldalon is legyen orvoslás, legyen
segitségre való hajlandóság, legyen a nemzet iránt való köteles
engedékenység? Miért csak tőlünk, miért csak a nemzettől követel mindent
a kiegyenlitésre és miért nem a másik akarattól is, a mely semmivel sem
szentebb, semmivel sem fontosabb, mint a nemzeté? Miért állit hamis
képet a világ elé, mert hiszen egy nagy igazság, egy nagy nemzeti
esemény sokoldalu; miért szinezi ki azt az oldalt, a mely látszólag, de
csakis látszólag ellenünk szól és miért nem szinezi ki a másik oldalt, a
mely a nemzet igazságait deriti ki?

Tegnapi felszólalásának ez a legnagyobb belső és valóságos hibája. A
miniszteri székben levő férfiak nemcsak a koronának kell, hogy
tanácsosai legyenek, hanem a nemzet tanácsosainak is kell lenniök.
Nemcsak a koronát kötelesek felvilágositani, kötelesek a nemzetet is
felvilágositani. Ha pedig ők mindig csak a korona érdekét tolják
előtérbe, mindig csak a korona akaratát képviselik: akkor a másik
kötelességüket megszegik, elmulasztják. Miért tette azt a benyomást a
tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde, hogy az
ellenzék számára őröl? Azért, mert hiszen épen az ő általa felsorolt
nagyobb és kisebb és még fel nem sorolt száz meg száz nagy érdek
elintézésének sürgőssége követelné, hogy a másik akarat részéről is
történjék közeledés a nemzethez és épen a mi érvünk, a mi okoskodásunk,
a mi igazságunk is a mellett az álláspont mellett van, a melyet jól
megfontolva és nem szenvedélyek tüzének lángolása közben mi
elfoglaltunk.

A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur már állásához méltóan is beszélt
nekünk tegnap gazdag nemzetről és beszélt nekünk tegnap szegény
nemzetről. Nem mondta meg egészen, hogy a magyar-e a gazdag nemzet, vagy
a japáni, azt sem mondta meg egyenesen, hogy a magyar-e a szegény
nemzet, de hát beszédéből senki sem érthetett mást, mint hogy ő a magyar
nemzetet tartja szegény nemzetnek. Hát ha igy vélekedett, ha igy
gondolkodott, kénytelen vagyok én is elismerni, ebben igaza van. De
hiszen az természetes is. Indokolásában, beszédének további folyamában
rá is mutatott arra, hogy a magyar nemzetet miért tartja szegénynek és
azt mondotta, hogy annak egyik oka az, mert a magyar ember mindig
felényit dolgozik, mint a mennyit dolgoznia kellene és lehetne. Nem igy
mondta szóról-szóra, hogy minden magyar ember; azt mondta, hogy sok
magyar ember. De hát ha szava egyáltalában bir tartalommal, ez alatt azt
kellett értenünk, hogy a magyar fajnak, a magyar népnek jellemző
tulajdonsága az, hogy félannyit dolgozik, mint a mennyit neki dolgoznia
kellene és a mennyit birna.

Hát tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, szegény nemzetnek lehet tenni
szemrehányást, mert a szegény nemzet az ellen nem tiltakozhatik, ámbár
sem bölcs, sem diszes dolognak nem tartom, ha akármilyen szegény is az a
nemzet, annak a saját kormányzói tegyenek örökösen szemrehányást és ha
annak a nemzetnek van hibája és még inkább van szerencsétlensége, akkor
még azért is a nemzetet tegyék felelőssé, mikor nem ő maga annak az oka,
mikor épen a nemzet kézzel-lábbal, minden legszentebb erejével dolgozik
azon, hogy a szerencsétlenséget magáról elháritsa.

Hát, tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, a magyar ember fiát elviszik
osztrák katonának, a magyar ember pénzét elviszik Ausztria jólétének az
emelésére, a magyar ipart elviszik idegen iparnak az osztráknak
emelésére, a magyar királyt elviszik osztrák császárnak. Már most a
magyarnak összes központositott állami ereje és működése gyümölcsének
legnagyobb része az osztrák javára esik. Hát mit akar a tisztelt
földmivelésügyi miniszter ur: hogy két annyit dolgozzunk, két annyit
vihessenek el? És ha e miatt baj és szerencsétlenség történik, akkor a
nemzet legyen a saját kormányzói által itt lebirálva? Ő legyen felelőssé
téve mindenért? Hát ez nemzeti felfogás? Hát helyes felfogás ez? Én
tudom, hogy a földmivelésügyi miniszter ur ugy magában a mikor hallgat,
a mikor tünődik, a mikor érez, a mikor gondolkodik, mikor nem látjuk sem
itt, sem odafönn nem látják: épen olyan jó magyar ember, mint mi
vagyunk. De épen ez, hogy kitör belőle ez a nemzet ellen szóló hangulat,
kitör a nélkül, hogy megfontolná szavait s azoknak következményeit, ez
mutatja, hogy minő szerencsétlen helyzet az, a melyben ő és
kormánytársai ez idő szerint vannak.

Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy tanuljunk a méhektől.
Hát én természetesnek találom, hogy ő, mint földmivelésügyi miniszter a
természet világából veszi az állami kormányzási elveket és eszméket és
hogy szeme a méhen akad meg. Ez természetes. Mert a méh az a
szerencsétlen természeti tünet, az állatvilágnak az a szerencsétlen
lénye, a mely gyüjt, és a melynek a mézét mindig elviszik mások. De
azért a méh természetrajzát és élettanát talán mégsem ismeri jól a
földmivelésügyi miniszter ur; mert a méh akkor, a mikor mindig elviszik
a gyüjteményét, a mikor látja, hogy hiába gyüjt, hogy télre nem lesz
ennivalója: abbahagyja a gyüjtést és ott hagyja azt a rongyos kast, a
mely neki meg nem menti munkája eredményét. Elpusztul inkább, semhogy
vég nélkül, határ nélkül gyüjtsön mások számára. De a magyar nemzet ezt
a tanácsot nem fogadja meg, a tisztelt miniszter ur szép szeme kedvéért.
Mi itt akarunk maradni, itt akarunk dolgozni és gyüjteni, de nem azért,
hogy az eddigi politikai rendszer örökös folytatásaként mindazt, a mit
kerestünk, dolgoztunk, gyüjtöttünk és megtakaritottunk, mindig idegen
érdekek oltárán kelljen feláldozni.

A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur a história általános
közhelyeivel is megkisérlette az érvelést e tarthatatlan javaslatok
mellett. Hivatkozott valamiféle krónikásra, a ki megint a nemzet ellen
szólt s a ki azt irta a magyarról, hogy »jugi impatiens«. Miért irta? És
mi van ebben a nemzetre nézve hátrány, vagy megszégyenitő, hogy ő »jugi
impatiens«? Évszázadokon keresztül az volt a törekvés, hogy mindig »jugi
patiens« legyen; és becsületére vált minden nemzedéknek, a melyről
méltán és igazságosan el lehet mondani, hogy »jugi impatiens«…

(Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter: Ebben igaza van!)

… Sok mindenben van igazam. A tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak,
ha végigmegy az elmult idők történetén, meg kell győződnie arról, hogy
nem a magyar nemzet volt »libertatis incapax«, hanem a magyar nemzet
kormányzó férfiai, vezetői, államilag megpecsételt hatalmasai, azok
voltak azok, a kik nem is türték, képtelenek is voltak az igazi
szabadságra.

Ez sem a nemzet ellen szól: a nemzet ellen ilyen idézeteket tehát nem
kell felhozni, mert az ilyen érvelés végre is mindenre alkalmas lehet,
de arra, hogy a nemzet önbizalmát, önérzetét emelje, arra ez nem
alkalmas. Már pedig ennek a szegény nemzetnek, a melyet a
földmivelésügyi miniszter ur oly sötét szinnel festett meg, ennek a
szegény nemzetnek mindenekfelett önérzetre van szüksége, mert a nélkül
örökké türné az önök kormányzatát. Az pedig lehetetlen, az sokáig nem
tartható, mert azt ki nem állja a leggazdagabb nemzet sem.

Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy nem csak arra van
szükség, hogy a magyar nemzet dinasztikus legyen – ámbár egyáltalában
meg nem értem, hogy miért járt az ő elméje e körül a kérdés körül, hogy
szükséges-e, hogy mi dinasztikusak legyünk, vagy nem. Hiszen azok
vagyunk, akár akarjuk, akár nem, akár szivesen tesszük, akár nem, azok
vagyunk. Sokkal nagyobb mértékben, mint a hogy én óhajtanám, sokkal
nagyobb mértékben, mint a hogy a nemzetnek javára van. De hát eszébe jut
azt mondani, hogy nemcsak arra van szükség, hogy mi dinasztikusak
legyünk, hanem arra is szükség van, hogy a külföld, az idegen országok
és idegen nemzetek lássák azt, hogy a magyar nemzet dinasztikusabb és
monarchikusabb érzelmü, mint akármelyik más nemzet a földön.

Szóról-szóra azt mondta (olvassa): »Szükséges, hogy tudja a külföld,
hogy itt milyen erős a dinasztikus érzés és hogy a monarchikus eszméknek
olyan mély gyökere, mint Magyarországon, a kontinensen nincsen«. Hát,
tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ha azt óhajtja, hogy ennek az
érvnek mi valami sulyát elismerjük, először is bizonyitsa be, hogy a mai
államkormányzati rendszer mellett vajjon a külföldnek lehet-e és kell-e
tudnia azt, hogy Magyarország van a világon! Van-e nekünk odakünn
követünk, jelvényünk, nyelvünk, lobogónk, hadseregünkről van-e tudomása,
tengeri haderőnket, vagy bármi egyebünket ismerik-e a külföldön, van-e
valamink, a miről a külföld tudná azt, hogy Magyarország mint állam
létezik? Azt mondta Deák Ferencz egykor – s a mit mondott, ma is igaz és
a miniszterelnök ur, mint Deák Ferencz hűséges követője, mellém áll
bizonyára, ámbár kételkedni lehet benne, mellém áll bizonyára abban,
hogy Deák Ferencznek akkor is igaza volt, most is, hogy a külföld alig
tud rólunk valamit; a mit tud is csak abból áll, hogy Magyarország, vagy
a mi egykor Magyarország volt, Ausztriának, egy a haladás terén teljesen
elmaradt, elszegényedett tartománya.

Igy volt ez 1839. év végén, vagy 1840 elején, de nagyon az elején. Igy
mondta ezt az országgyülésen Deák Ferencz. És ha ma vannak magyar utazók
– pedig vannak és pedig sokkal többen, mint régente – s bejárják idegen
nemzetek országait, vagy idegen társadalmak közé keverednek, nem
találnak embert, idegent sehol, a ki tudomással birna arról, hogy
Magyarország, mint ország, mint állam létezik a földön…

… Igen kevés tudós van a világon és azt a kevés tudóst is különcznek
tartják a külföldön, a ki Magyarországról, mint államról valamit tud.
Most is ugy áll a helyzet, mint már akkor és kérdem: ez a kormányzat
tett-e valamit arra, hogy Magyarország állami léte idegen nemzetek által
elismertessék? Semmit, sőt elkövetett mindent, a mit tudott, hogy az
idegen nemzetek és az idegen államok Magyarország létéről tudomással ne
birjanak. De még ha tudnának is rólunk, az legyen a mi nemzeti
törekvésünk, hogy a magyar nemzetről csak annyit tudjon a külföld, hogy
dinasztikus? Hát nyer ezzel valamit a külföld, vagy mi nyerünk-e ezzel
valamit, vagy nyer-e ezzel valamit a dinasztia? Miért törekedjünk mi
arra, hogy a külföld bennünket ne csak a kipedrett bajuszról, ne csak a
Hunyadi János keserüvizről, hanem arról is ismerjen, hogy mi vagyunk a
világ legdinasztikusabb nemzete? És tisztelt földmivelésügyi miniszter
ur, ama kevés jólelkü és tudós különcz előtt, a ki a magyar nemzet
létezéséről tud valamit, még talán van ma is egy kis becsületünk, de ha
azt a czélt elérnők, hogy ne tudjon rólunk egyebet a külföld, mint azt,
hogy mi vagyunk a legdinasztikusabb nép a világon és tudná, hogy miért
vagyunk olyan nagyon dinasztikusak: akkor becsületünk utolsó foszlányai
is oda lennének.

De tisztelt Képviselőház, át kell térnem a tisztelt miniszterelnök urnak
pár nap előtt tartott bucsuzó beszédére, a mely – őszintén megvallom –
engem is meghatott. Nem káröröm beszél belőlem, mert hiszen én semmi
örvendeteset nem látok – egyénileg – abban, ha a tisztelt miniszterelnök
ur államférfiui működésének a végén vagyunk; nincsen örömöm – még
politikailag sem – abban, mert őszintén szólva, nem tudom, hogy utána mi
következik. Én sem tudom, ő sem tudja: épugy tájékozatlanok vagyunk
valamennyien, mint a hogy – hiszem és meggyőződésem – tájékozatlan ő is.
Mert ha csak kevéssé volna is tájékozva, államférfiui kötelessége lenne
az utolsó napon, a mikor az u. n. törvénytelen állapot bekövetkezik,
mindent elkövetni arra nézve, hogy az be ne következzék…

(Rakovszky István: Bánffy se tette!)

… Hát vessen vele számot a tisztelt képviselő ur! Tisztelt
képviselőtársunknak különös tetszésére válik az én beszédem alatt mindig
Bánffyra hivatkozni. Pedig én nem hivatkozom az ő szentjeire, meg
apostolaira. (Zajos derültség a szélső baloldalon és jobbfelől.) És
különösen nem értem azt, mit akar ezzel az én tisztelt képviselőtársam.
Ellenzéki férfiu-e ő, vagy nem? Az ellenzék becsületes küzdelmét
akarja-e előmozditani, vagy nem, vagy pedig lerontani törekszik?…

(Rakovszky István: Én is azt kérdeztem a képviselő urtól Bánffy alatt?)

Semmit sem kérdezett, mert én akkor nem voltam ott a Házban; nem
helyeseltem azt az obstrukcziót; nem is gátoltam, nem is helyeseltem!

(Rakovszky István: Én meg most nem helyeslem!)

… Mióta?

(Rakovszky István: Az indemnitási vita óta!)

Majd a szemébe nézünk mi annak az érvelésnek! Én nekem most a
miniszterelnök urhoz lenne szavam és Rakovszky tisztelt képviselőtársam
utamba akar állani. Nem sikerül. Elháritom az utból. Én az én szavaimat
el fogom itt mondani.

A tisztelt miniszterelnök ur államférfiui pályáját én a mint emlitettem
már, a vége felé közeledőnek látom. Az a terem, a melyben ő időzik, ma
már betegszoba. Rokonok, hű barátok, jó szomszédok meg-meglátogatják,
vigasztalják is, a mint tegnap a földmivelésügyi miniszter ur
megkisérlette.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohse sajnálkozzék én felettem!)

Nem is sajnálkozom. Majd rátérek!

(Egy hang a szélső balon: Hideg borogatással kinálják!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérek belőle!)

Hideg borogatással is ellátják. De egyuttal kikémlelik a szekrényeket,
az ólakat, a ménest és a gulyát, hogy mekkora lesz az örökség, kinek mi
jut belőle. Igy látom én a helyzetet; meglehet, hogy tévedek, de én igy
látom a helyzetet. És engemet arra, hogy igy lássam a helyzetet,
ellenállhatatlan erővel a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtti
felszólalása késztet. Sem nem sajnálkozás, sem nem káröröm ez itt,
tisztelt Képviselőház.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Csak parentáczió!)

Az. Hálás köszönettel ismerem el ama szavak baráti, benső, bizalmas
természetét, a melyekkel rólam is megemlékezett beszédében a tisztelt
miniszterelnök ur. Igaza van: egyénisége iránt ma is a régi tisztelet és
becsülés lelkesit engem. Igaza van. De más dolog az ő államférfiui
működése. Azt rossznak, azt kárhozatosnak tartom. De rossznak és
kárhozatosnak tartottam ezelőtt huszonöt vagy huszonnyolcz esztendővel
is; de rossznak és kárhozatosnak tartom most is; és az a helyzet, a
melybe ma hazánk jutott, mutatja, hogy igazságom van.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti beszédében, hogy a
kormány azonositja magát az ujonczemelési javaslattal. Lehetetlen, azt
mondja a miniszterelnök ur, hogy azokat levegye a napirendről.

Szóról-szóra azt mondja: lehetetlen, hogy azokat a javaslatokat levegye
a napirendről. Hát, tisztelt miniszterelnök ur, ez a szó »lehetetlen«
megint olyan, a melynek valóságos értelmét valamikor Deák Ferencz
megmagyarázta itt a képviselőházban. Megmagyarázta különösen azt, hogy
az államférfiak gyakran lehetetlennek mondanak oly dolgot, a mely
egyáltalában nem lehetetlen. Csak néha nehéz, de néha a nehézség csak
hiusági akadályokba ütközik; a nemzettel azonban el akarják hitetni,
hogy az lehetetlen. S én meg vagyok arról győződve, hogy ez az
ujonczfelemelési javaslat is olyan, a melynek a napirendről való
levétele nem lehetetlen, sőt a melynek a napirendről való levétele
bizonyos körülmények között elmaradhatatlan szükségesség.

A tisztelt miniszterelnök ur indokolni akarta és indokolta is ez
ujonczfelemelési javaslatnak szükségességét, mert azzal akart bennünket
meggyőzni arról, hogy az ő és kabinettársainak szilárd meggyőződése mily
jól megfontolt okokon nyugszik. De mivel indokolta? Az általános
militárizmussal, az általános hadképességgel, általános európai
felfogással, általános európai érveléssel. Semmivel mással lényegileg
nem tudta indokolni, miért szükséges az ujonczlétszámnak ily magas
mértékben való emelése. De hát, tisztelt miniszterelnök ur, ön azt
jobban tudja, mint mi, mert helyzeténél fogva jobban kell tudnia, hogy
minden országnak a helyzete bonyolult, hogy minden nagy kérdés
szövevényes kérdés, a mely nem egy szálból, hanem igen sok szálból áll
és hogy minden állam kormányzási igazságának nagyon sok részlete van és
nagyon sok részlete egyenlő sulyu és fontosságu. A magyar állam
helyzetében pusztán ezt az egyetlenegy szálat ragadni ki, pusztán ezt a
kérdést tolni előtérbe és minden mást feláldozni érte; mindazt, a mit a
földmivelésügyi miniszter ur tegnap itt kifejtett és a mit ki sem
fejtett és a mi ennek a nemzetnek a nyugalmában van, feláldozni ezért az
egyetlenegyért.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi javasoltuk a többit is!)

De hogyan javasolták?

(Széll Kálmán miniszterelnök: azt is javasoltuk, ezt is javasoltuk!)

A tisztelt miniszterelnök ur a nemzetnek ezer és ezer más nagy dolgát,
nagy érdekét kellő alakban nem állitotta a nemzet elé. Azt mondja a
tisztelt miniszterelnök ur, hogy az ország érdeke a dinasztia érdeke és
a monarchia érdeke egyszersmind. Hát tisztelt miniszterelnök ur, én azt
hiszem, hogy a tankönyvek szerint, meg idegen elméletek szerint talán
igaza van, mikor azt mondja, hogy az ország érdeke egyuttal a dinasztia
érdeke, de Magyarországnak sok száz esztendős története azt bizonyitja,
hogy a dinasztia nem igy fogta fel a dolgot és a dinasztia nem azt
tartotta a maga érdekének, a mi az ország érdeke. A dinasztiára oly
igazságokat diktál rá a tisztelt miniszterelnök ur, a mely igazságokra
annak semmi kedve, a mely igazságokat elfogadni sincs a dinasztiának
semmi kedve, semmi akarata.

Hát, tisztelt miniszterelnök ur, azt a tant mintha egy iskolában
tanultuk volna valamikor, hogy a dinasztia érdeke egyuttal az ország
érdeke és megforditva. Én is voltam egykor olyan hive Deák Ferencznek,
mint a tisztelt miniszterelnök ur. De én 1876-ban, még inkább 1878-ban,
csaknem egyidőben azzal, a mikor a tisztelt miniszterelnök ur kénytelen
volt a kabinetből kilépni…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért voltam kénytelen?)

Kénytelen volt; mert ha nem lett volna kénytelen, nem lépett volna ki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Állitásnak kétértelmü, viccznek rossz!)

Nem törekszem én arra, hogy jó viccz legyen; csak igaz legyen.
Ugyanakkor meggyőződtem arról, hogy az a tan…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Tudja ön, hogy miért voltam kénytelen
kilépni! Mert meggyőződésem vitt reá! Mondja azt!)

… A benső meggyőződés tisztességes komoly férfiunál sokkal erősebb, mint
bármely más kényszer.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez igaz! De meg kell mondani!)

Meggyőződtem arról az évek során, 1867-tól 78-ig, hogy az a tudomány, a
melyet mi egykor tanultunk, hamis tudomány és az ország érdeke meg a
dinasztia érdeke nem egy, hanem nagy, lényeges dolgokban egymással
szemben áll. Mindazonáltal, ámbár ép oly hive voltam az ő emlékének és
hagyományainak és époly risztelője vagyok ma is, mint a tisztelt
miniszterelnök ur, én mégis arra voltam kénytelen magamat elhatátozni,
még pedig ugyanazon okokból, mint ő, hogy ide, erre az oldalra jöjjek.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez már más!)

Mi birt engem arra a meggyőződésemre, arra az igazán ellenállhatatlan,
kényszeritő meggyőződésre, hogy én itt ezeken a padokon kisértsem meg a
nemzet ügyének szolgálni? Az birt reá, mert meggyőződtem arról, hogy az
1867-iki mű, a melynek egykor támogatója voltam, évek folyamán, 10 év
alatt teljesen meghamisittatott, hogy az a mű a maga szerkezetében, a
maga egész gépezetében többé nem felelt meg a nemzet erőinek,
érdekeinek. Mi ennek az államnak a külső gépezete tekintetében, az
emberek, a hatalmi viszonyok beosztása tekintetében oly szervezetet
csináltunk, a minő van a teljesen önálló és független nagy nemzeti
államoknak. Akkora a költségünk, akkorák a kiadások, annyi a
hivatalnokunk, sőt nem csak annyi. 1848 előtt a királyi hatalomnak alig
volt módjában Magyarországon 1500 embernek hivatalt és kenyeret adni; –
ez a rendszer odavitte az országot, hogy ma a király 50,000 családnak ad
kinevezést és kenyeret. A királyi hatalmat, a nélkül hogy ellensulyról
kellő időben gondoskodtunk volna és kellő időben utját állottuk volna, a
királyi hatalmat mérhetetlenül növeltük és a nemzet erőit majdnem
ugyanabban az arányban csökkentettük.

Már most, ha nekünk olyan európai, korszerü, államszerü szervezetünk
van, olyan állami gépezetünk külsőleg, mint a német, a franczia, az
angol és egyéb nagy nemzeteké, de nincs nemzeti hadseregünk, nincs
nemzeti uralkodóházunk, vámjaink felett nem rendelkezünk, ipari,
gazdasági életünk összes erőforrásai felett nem mi rendelkezünk, de az
állam szervezete mégis ugyanaz, mint azoké az államoké: akkor többé az
1867-iki mű ugy, a mint van, a nemzet javára fenn nem maradhat. Segiteni
kell a dolgon; igy a nemzet sokáig nem birja.

Mi történt például, – a mi egyik nagy oka volt, a mely miatt kénytelen
voltam magamra nézve a konzekvencziákat levonni, – mi történt például
Bosznia ügyében? Mert a miniszterelnök urra nézve is egyik külső ok a
bosnyák kérdés volt, hogy akkori állását elhagyta.

Itt van a bosnyák kérdés.

Nem szabad királyunkról beszélni itt; alkotmányos szokásunkkal
ellenkezik; a 48-iki törvényekben kimondott nagy elv következményeivel
ellenkezik. Nem szabad a mi királyunkról beszélni. Nem is akarom tenni,
de bizonyos az, hogy ha a királyi esküben egyetlenegy szónak is értelme
van, ha az nem üres szó, ha – bocsánat e szóért, nem szubjektiv
szándékos kifejezés, – ha nem ámitás a királylyal, valamint a nemzettel
szemben, ha az alkotmánynak a koronázási esküről szóló része komoly
dolog, akkor Boszniát, a mikor elfoglaltuk, a magyar állam erejének
szaporitására kellett volna forditani. A szent koronához tartozott.
Egyenesen arra tett esküt a mi uralkodónk, a mikor szent István
koronáját a fejére tették, azon a halmon, a mikor a világ négy tájára
sujtott kardjával, az a kardsujtás azt jelentette, hogy Boszniát a
magyar állam erőinek emelésére kell visszafoglalni, ha már
visszafoglaltuk. És mi történt vele? Minden alkotmányon kivül eső
immediát hatalmi terület képeztetett belőle: szláv, német és idegen. Nem
magyar. Sem az alkotmányt ki nem terjesztették rá, sem alkotmányunk
sánczaiba be nem vették, sem társadalmunk erejét rá ki nem
terjesztettük. Sőt, még ha semmi sem történt volna, nem volna oly nagy
baj, de egyenesen a magyar nemzet ellenére, tudatosan, szláv és német
irányban fejlesztik. Nekünk alig van rá egyéb befolyásunk, mint a
törvénynek ama szakasza, a mely a miniszterelnöknek jogot ad beleszólni
a kérdésekbe, ha kérdik. Pedig sohasem kérdik.

Mit jelent a koronázási eskü akkor, mit jelent az alkotmány egyéb része,
ha legkényesebb része sem ér semmit a mi számunkra! Ily tapasztalatok
birtak rá és tették rám nézve kényszerüséggé, hogy azt a tábort
elhagyjam és idejöjjek.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur és ez érvelésének egyik
legfontosabb része, mindenesetre a legszebb érvek közé tartozik, azt
mondja szóról-szóra: fejleszteni kell a hadsereget, fejleszteni kell a
véderőt, szaporitanunk kell a legénység számát, taraczkütegekre és nem
tudom mi mindenre van szükségünk szárazon és vizen egyaránt, mert az
élet meg nem áll semmiben, semmi intézményben, tehát a hadseregnél sem
áll meg az élet, fejlődnie kell. Jó, igaza van a miniszterelnök urnak,
ha az élet meg nem áll semmiben, fejlődni kell, a hadseregnek is
fejlődni kell. De hát mit akar ezzel a miniszterelnök ur mondani? Miért
hivatkozik ő a dicsőült államférfinak, gr. Andrássy Gyulának a szavaira
és miért csak azokra a szavaira, a melyekben azt mondja, hogy az egyszer
megállapitott közjogi viszony köztünk és Ausztria közt kiszámithatatlan
nemzedékeken keresztül sem kérdés, sem alku tárgya nem lehet?

Mit akar a miniszter ur ezzel? Azt, hogy ez a megállapitott közjogi
viszony Magyarország javára kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül nem
változhat? Mert az bizonyos, hogy Ausztria javára és a dinasztia javára
36 esztendő óta folyton változik, egyszer lassubb, másszor gyorsabb
lépésekben, de folytonosan változik. Ha a hadseregre nézve a tisztelt
miniszter ur elismeri, hogy az élet nem tűr stagnácziót, azaz, a mint
mondja az élet meg nem áll semmiben, a hadseregnél sem, tehát
fejleszteni kell: akkor miért nem látja be e természeti törvénynek a
szükségességét akkor is, mikor a nemzet érdekeiről van szó?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor is beláttuk!)

Az élet meg nem áll, a nemzet élete sem áll meg, a közjogi gazdálkodás
sem áll meg! De hogyan fejlődik? Mi történt 1867 óta közjogi téren
nemzetünk javára? Fölállitottuk a honvédséget, megszüntettük a katonai
határőrvidéket, azután helyette állitottuk Boszniát, Herczegovinát, még
a Szandzsákságot is fel fogjuk állitani. Ezek közjogi dolgok voltak. De
lett-e a magyar honvédségből nemzeti hadsereg, a mely eszme pedig
lelkesitett bennünket akkor, mikor nagy áldozatok árán ezt a
honvédsereget felállitottuk? Visszakebeleztük a katonai
határőrvidékeket, de kifejlődött-e ott a hű testvériség a társadalomban,
a meleg szeretet; – erejére vált-e a magyar fajnak az a katonai fegyelem
alatt és magyar ellen nevelt nemzedék? Ma már a visszakebelezés óta 30
esztendő telvén el, vajjon az a dinasztia által, a kormányok által
nemzetivé, hazafivá neveltetett-e? Ott ma már a pánszlávizmus is kezdi
fejét felütni, a melyről pedig hajdanában nem is álmodtunk,
Magyarországon hirét sem hallottuk. A magyarság mindenütt gyengül,
elbujdosik, kiköltözik, Amerikába megy, elszegényedik, ellenben a
pánszlávok, dákorománok és pángermánok erősödnek.

Jobban vagyunk-e Horvátországgal, mint voltunk 30 esztendő előtt, jobban
vagyunk-e Fiuméval? Fiuméra nézve ám legyen tanum az igazságügyminiszter
ur, ha mer tanuskodni, hogy Fiuméban szabad törvénykezni, ott a
hivatalos nyelv a német is, a horvát is az olasz is, csak a magyar nem.
Hol fejlődött a nemzet érdeke? Hát a nemzetre nézve a közjogi életnek
meg lehet állania, sőt visszafelé lehet fejlődnie? Ezzel szemben a
hadsereg szervezése körül minden a nemzet terhére mindig fejlődjön
előre? Hol van itt a nemzet érdekének ápolására való ösztön, a közös és
együttes jóakarat? A hadseregnél a miniszterelnök ur oly ékesen tudott
szónokolni a közösségről és az együttességről, a hadseregről és
dinasztiáról. Ezeknek érdekeivel együtt miért nem fejlődött a magyar
nemzet javára a közjog, az államjog, a társadalom, a gazdaság, az
erkölcs, a jólét és minden?

Hivatkozik a miniszterelnök ur Deák Ferenczre és azt mondja, hogy ő Deák
Ferencznek hű követője, hagyományainak hű fentartója. Én is ismertem,
talán vagyunk többen a Házban, a kik igen jól ismerték. Erős elméjü,
egészséges hazafiságu, derék férfiunak ismertük. Sohasem jutott eszébe
senkinek az, hogy az ő agya olyan korhadt volt és az ő hazafisága olyan
sivatag volt, hogy a 67-es művet a nemzetre nézve örökkétartónak szánta
volna. Maga Deák, – a dolog természeténél fogva máskép nem is lehetett –
de maga gróf Andrássy Gyula is azt a nemzet számára nem végrendeletnek
tekintette, hogy ezentul a nemzetre nem marad egyéb hátra, mint hogy
feküdjék le és temetkezzék el, de a 67-es mű azért maradjon meg és
álljon fenn változatlanul. Azok nem oly kiselméjü emberek voltak, hogy
ilyen gondolatot még csak fel is lehetett tenni róluk. Gróf Andrássy
Gyulának idézett szavai ilyen értelmét látszanak ugyan mutatni. Tünődtem
egykor a felett, mit akar mondani. Sulyosan elitéltem az első
pillanatban azokat a szavakat, de rájöttem, hogy azok a szavak talán
inkább Ausztria ellenében vannak mondva és bizonyos osztrák körök
maradhatatlanságát akarta azzal lecsillapitani, mint hogy a magyar
nemzetet akarta volna e szavakkal illetni.

Maga Deák és kétségtelenül társai is a 67-es művet csak egy állomásnak
tartották, a melyen megpihenhet majd a nemzet tehervonata egy darabig,
de azután következik a második és a többi állomás, előre, előre mindig.
Nem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur mondta, hogy csak
lassan-lassan-lassan, nem ugy; Deák azt sohasem gondolta, hogy a
következő állomás oly messze legyen, az idő végtelenségében, hogy addig
a nemzet tehervonata elveszitse utközben tüzét, szenét, táplálékát és
személyzete éhen veszszen.

A tisztelt miniszterelnök ur érvelésében csak azért, hogy a nemzet
követeléseivel szemben, – mert vivmányokról most még a hadseregnél szó
sem lehet, – hangulatot szerezzen, történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik
és hivatkozik arra, hogy pl. a német vezényszó, a német jelvények a
hadseregben következnek az 1867: XII. törvényczikkből. A hadsereg
közössége következik a közös ügyek természetéből, a közös ügyek
következnek Deáknak, meg Kossuthnak 1848-iki beszédeiből és az 1723. évi
I., II. és III. törvényczikkből.

Tisztelt miniszterelnök ur, menjünk tovább! Nem ott kezdődik ez a
közösügy. A közösügy meg nem nevezetten kezdődik 1527-ben, de
megnevezték már abban a században is.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én már egyszer megmondtam!)

Mit csinált a legelső országgyülés, a melyhez a közösügyeket odavitték,
emlékszik-e reá a tisztelt miniszterelnök ur?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Egyszer már megmondtam!)

Az én tudásom szerint – valami nagy kutatást nem gyakoroltam ezen a
téren, azonban ráakadtam egy meglehetősen érdekes adatra. Valamelyik
osztrák herczeg, – mert akkor még főherczeg nem volt, – mint királyi
biztos a közösügyeket az 1579-iki, vagy 1580-iki országgyülés elé vitte
s nevezte a királyi propozicziókban a közösügyeket mixta negotia néven.
Ez volt az első. Mikor őseink országgyülésen összegyült serege ezeket a
szavakat: »mixta negotia« meghallotta, mikor meghallotta a főherczegnek
utasitását és ezt a nevet, hogy ezeket a mixta negotia néven nevezett
ügyeket a nemzetnek el kell fogadnia, törvénybe iktatnia,
következtetései előtt meghajolnia: obstrukczióra határozta el magát az
akkori tisztelt képviselőház, 1580-ban, de olyan obstrukczióra, hogy
este összejöttek és másnap reggel a tisztelt Karokból és Rendekből egy
sem maradt meg. Ott hagyták üresen a sátor alatt az osztrák főherczeget
az ő mixta negotiájával.

Az obstrukcziónak ezt a módját, ha lehető volna, most is jobb szeretném,
hogy a miniszterelnök urnak ne adjunk se pénzt, se hatalmat, se
tisztességet, hagyjuk itt őket, hogy csináljanak, a mit tudnak.

(Ugron Gábor (a jobboldal felé): De önök itt maradnak eladni minket!)

Fájdalom, ez most nem történhetik. A viszonyok 320 esztendő óta sokat
változtak. Mi bizony most nem hagyjuk el ezt a helyet, mert nagy
kötelesség tart idekötve bennünket, nem bizhatjuk kizárólag az önök
kezére az ország minden érdekét.

Ez volt az én tudásom szerint a közösügyek első megnevezése a magyar
országgyülésen. Először jött a név, azután kezdték hirdetni az eszmét,
azután kezdtek megbetegülni tőle az elmék, azután lassankint törték a
fejüket azon, hogy hogyan instituálják ezt a torzeszmét, azután
instituálták 1723-ban, azután instituálták 1867-ben, mindig jobban,
mindig szélesebb mezőn, mindig több gyökerét oltva bele a nemzet
földjébe. De a tisztelt miniszterelnök urnak igazat kell adnia nekem
abban, ha igazán ismeri a nemzet történetét, hogy a mi a közösügyek név
alatt 1580-tól kezdve máig történt, az a nemzet javára sohasem történt,
mindig ellene történt. A mit felhordanak, hogy a töröktől ők mentették
meg a közösügyek segitségével Magyarországot, az sem igaz. A magyar
nemzetnek vére, áldozatkészsége és ereje sokkal többet áldozott az
osztrák érdekekért, a dinasztikus érdekekért, mint az osztrák birodalom
serege a magyar érdekért.

De tisztelt miniszterelnök ur, ha már a közösügyekről van szó és az
ujonczlétszám emelése van napirenden és azzal szemben a nemzet jogos
követeléssel áll elő, miként lehet ellenünk Deákot és Kossuthot
felhasználni és Deáknak és Kossuthnak 48-diki nyilatkozatait ellenünk
kijátszani? Hát Kossuth Lajos azt akarta, hogy a kétfejü sas legyen a
magyar ezredek jelvénye? A Gotterhalte legyen nemzeti zenéje és a magyar
ifjak osztrák jelvények alatt szolgáljanak?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem erről beszéltem én! Egészen más volt
az én dedukczióm! Abba tessék belemenni.)

Én erről beszélek. De tisztelt miniszterelnök ur, megmondom, miben
különbözik a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működése Deák
Ferencz működésétől. Deák Ferencz is alkudott, Deák is tárgyalt, Deák is
kötéseket csinált, hanem a tényleges viszonyokhoz képest ingyen soha sem
adott oda semmit, a nemzet részére minden téren vagy egész mértékben,
vagy nagy részben vivmányokat biztositott a tényleges viszonyokhoz
képest. Ez a történelem.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én is! A kiegyezési kötéseimben! Más
kötést én nem csináltam.)

A tisztelt miniszterelnök ur pedig most is arra törekszik – majd
egyebekről máskor beszélünk, ha lehet – hogy mi az eddigi
ujonczlétszámot legalább egy harmadával emeljük fel ingyen, annyival
több magyar ifjat szolgáltassunk ki az osztrák vezényletnek, a német
szónak, a kétfejü sasnak és a Gotterhalténak.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Az ország biztonságáért!)

És mit szerzett a nemzet számára ellenértéket ezért?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez nem kötés, a gazdasági kiegyezés: az
kötés! Ott megvan az ellenérték!)

Pedig látja a nemzet igaz törekvését, a mely nem mesterségesen van
csinálva. Többször olvastam már – a tisztelt miniszterelnök ur talán ezt
nem is egészen jól tudja – hogy kicsinylik azokat a deputácziókat,
azokat a naponkint megujuló népgyüléseket, a melyek idejönnek
tisztességes, komoly törekvéssel, jelentkeznek a képviselőház mélyen
tisztelt elnökénél és a nemzet kivánságait tolmácsolják. Kicsinylik ezt
a mozgalmat. Én pedig 33 esztendő óta, vagy mióta a közpályán működöm és
a törvényhozás tagja vagyok, hasonló lélekemelő jelenetet a magyar
parlament történetében nem láttam. Én ismerem néhány városnak a
társadalmát; hivatkozom Nagykőrösre. Jobb és magyarabb város és
vagyonosabb, gazdagabb nép nincs több az országban, nem is óhajtottam,
hogy deputáczióba jöjjenek, mert gyakorlati hasznát, eredményét nem
látom, nem is biztattam őket; mégis az a végtelen takarékos és
munkaszerető nép ma 300 fővel jött ide. Ezt én nem láttam, tisztelt
miniszterelnök ur sem 1889-ben, sem máskor soha. Ehhez hasonló
tüntetéseket a magyar társadalomban csak akkor láttunk, a mikor
Kossuthot temettük és a mikor a török testvéreket üdvözöltük, egy
kegyetlen támadó háboruval szemben 1876–77–78-ban, soha máskor. Ezt sem
lenézni, sem kicsinyelni, sem ócsárolni nem szabad. (Itt báró Fejérváry
Géza honvédelmi miniszternek állitólag tett közbeszólása miatt hosszabb
ideig tartó zaj és zavar támadt.)

Kérek öt percz szünetet.

(Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem!)

(Szünet után.)

(Elnök: Az ülést ujból megnyitom. Méltóztassanak helyöket elfoglalni.
Kérem Eötvös Károly képviselő urat, méltóztassék beszédét folytatni.)

Tisztelt Ház! A miniszterelnök ur, de kivált a honvédelmi miniszter ur
ismét és ismét hivatkozott a német vezényszó igazolásául arra, hogy ez
közjogilag indokolt és törvényes dolog és hogy ez az 1867:XII. törvény
ama rendelkezésén alapszik, a melylyel a legfőbb vezérlet, vezénylet és
belszervezet joga a felségjogok közé soroztatott.

Talán szükségtelen is megjegyeznem, de véletlenül eszembe jutott, hogy a
tisztelt miniszterelnök urnál talán nyelvbotlás volt az, mikor rezervált
jogokról beszélt tegnapelőtti nagy beszédében, mert e szó, hogy
»rezervált jog« a magyar közjogban ismeretlen. A magyar miniszterelnöki
székből ezt a szót és ennek megfelelő eszmét még nem hallottunk!

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem ezzel kapcsolatban, hanem
általánosságban az északamerikai és egyéb nemzetekre vonatkozólag
teoriában mondottam.)

Ezt a szót törvényünk és fajunk nem ismeri. Vagy csak ellenkező
értelemben és irányban ismeri. Rezervált jogai vannak a nemzetnek; mert
a királynak csak annyi joga van, a mennyit a nemzet időnkint neki ad. E
kijelentésem szorosan összefügg az 1867: XII. t.-czikk ama pontjának
magyarázatával. Először is tökéletesen igaza van mindenkinek, ki állitja
és igy tökéletesen igaza van Ugron Gábor tisztelt képviselőtársamnak, ki
közbekiáltott, hogy a magyar király nem német király. Magyar törvényt és
törvényhozási határozatokat a tisztelt miniszterelnök ur nem tud
felmutatni arra nézve, hogy a magyar ifjakat a magyar királynak német
szóra engedte volna valaha át ez a nemzet. Ezt nem cselekedte soha, nem
is cselekedheti, ha élni akar, becsülettel soha. Többet mondok. Ha
tanszerüleg állapittatnék meg az, hogy ez igy van és igy lehet, akkor ez
a magyar királyi méltóságnak is meggyalázása volna, mert a magyar
királyról azt sohasem szabad feltenni – nemcsak a mostaniról beszélek,
hanem a multakról és jövendőkről is, hogy saját nemzetét, országát,
annak nyelvét, becsületét és érzékenységét elárulja. Ilyent feltenni sem
szabad.

Tudjuk mindannyian, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben, most a
miniszterelnök ur terminológiáját használom, mindaddig, a mig a
Habsburgoknak az egész magyar nemzet hazafiságára és az egész magyar nép
erkölcsi támogatására volt szükségük, a lobogók, jelvények, a nyelv,
vezénylet, ezredparancsnok, tisztikar mind tiszta magyar volt, mert
addig nem merték a hatalom kezelői a nemzeti rendszert azon a téren
megbolygatni, eltörölni vagy meggyalázni, mig szükségük volt az ő
nézetük szerint is az egész magyar erőre. A mint azonban a hétéves
háboru befejeztetett, 1765 után, megkezdték tolvajmódra becsempészni a
magyar ezredekbe a német lobogót és a német vezényszót. A német
tiszteket még akkor sem merték egészen becsempészni; mert idegen tisztek
vezetésével nem tudták volna a magyar hadseregnek hasznát venni. A német
tiszteket csak a nagy napoleoni háboruk lezajlása után merték a magyar
ezredekbe bevinni; azelőtt soha! Tényleges állapot állott ennélfogva
elő, melyet a nemzet becsületesnek és törvényesnek sohasem ismert el, a
melyről a nemzet mindig abban a meggyőződésben volt, hogy a nemzet jogai
és méltóságai ellenére a katonai és egyéb hatalom kezelői által orvul
hozatott be a magyar hadseregbe. Ez a tényleges állapot az
országgyülésnek nem egy tiltakozása daczára fennállott 1848-ig.

Hogy mi következett be 1848 után, ezt tudjuk a történelemből. Mikor
pedig az 1867-iki kiegyezésre került a sor, akkor – és itt egészitem ki
a tisztelt miniszterelnök ur fejtegetését – kimondta a törvényhozás,
hogy a felségjogok közé tartozik a legfőbb vezénylet, a
generalisszimátus kérdése, a vezénylet dolga és oda tartozik a
belszervezet is, de nincs a magyar törvényben és egy ember sem gondolt
erre, hogy ezzel az országgyülés és a magyar nemzet elismerje, hogy
fiait németül, német jelvényekkel, idegen jelszavakkal, lobogókkal lehet
és szabad a hadsereg számára kiképezni.

A nemzetekre időnkint rázuhanó nagy szerencsétlenségek közben a mindig
éber hatalom gyakran az önkényuralommal csuf, sértő és ártalmas
intézményeket halmozott ránk. Ezek közé tartozik a német vezényszó, a
német nyelv, a kétfejü sas és a Gotterhalte is. A nemzet az idegen
erőszak ily működését, ha nagy ok nem forgott fenn, hogy erőszakosan
tiltakozzék ellene, gyakran hallgatag eltürte. Eltürte 1848 előtt is pár
évtizeden keresztül. Eltürte 1867 után is néhány évtizeden keresztül.
Eltürni lehet az erőszakot hallgatással, de hogy a nemzet maga
elhatározza, megállapitsa, megszavazza, hogy saját fiai idegen nyelven
vezényeltessenek, idegen jelvények alatt teljesitsék a haza iránt szent
és legszentebb kötelességüket, a védkötelezettséget, ezt a nemzet meg
nem szavazhatja, ezt el nem türheti soha. És eddig a Házban nem is akadt
államférfiu, a ki ily nyiltan, ily teljesen fényes homlokkal a nemzet
elé állott volna és azt mondta volna, hogy a német vezényszó, a kétfejü
sasos zászló és a Gotterhalte törvényes és közjogilag helyes. Ezt eddig
még nem mondotta senki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Igy én sem mondtam!)

Azt mondták, hogy mert tényleg megvan, türjük, de ezt az 1867: XII.
törvényczikkel nem indokolta senki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A sasra nézve én éppen az ellenkezőt
mondtam!)

És ha a tisztelt miniszterelnök ur megütközik azon az ellentálláson, a
mely nem obstrukczió abban az értelemben, a mint ezt önök mondják és a
melyet itt tapasztal és pedig a nélkül, hogy itt a férfiakat, a
törvényhozókat szenvedély vagy gyülölködés vezetné

(Széll Kálmán miniszterelnök: Látom!)

… és ezt a tisztelt miniszterelnök ur is tudja…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Láttam beszédem alatt!)

(Kossuth Ferencz: A miniszterelnök ur személye iránt tisztelettel
vagyunk!)

… akkor a tisztelt miniszterelnök ur ne ütközzék meg ezen, hanem tartsa
ezt természetesnek, becsülje meg e férfiakat, a kik a nemzet ellen
szándékolt merényletet, a mely most történik először ilyen nyiltan,
méltó módon visszautasitani törekszenek.

A tisztelt honvédelmi miniszter urral szeretnék még egypár szót váltani.
A vezényszó dolgában oly csodásan megbokrosodnak, valahányszor szóba
jön. Én ugyan a hadsereget, szervezetét, intézményét, mai alakjában nem
fogadhatom el soha, de megkisérlem, hogy a hadsereg dolgában arra az
alapra helyezkedjem, a közös hadsereg magyar ezredei stb. alapjára, a
melyen a tisztelt honvédelmi miniszter ur áll. Ugyan micsoda nagy
szerencsétlenség lenne abból, hogyha a cseh ezredeket cseh nyelven
képeznék és vezetnék, a lengyelt lengyel nyelven, a németet német
nyelven, a magyart megyar nyelven és a horvátot horvát nyelven?! Hisz
Csehországnak történeti multja van, a cseh nemzet államilag megalakult
nemzet 7–8 száz év óta, ugy van, mint Horvátország, mint Galiczia, vagy
Lengyelország. Mi baj származnék abból, ha minden katonát azon a nyelven
vezényelnének, a melyet mint államilag megalakult nemzetnek fia beszél?
Mert és itt van a határ, azt sohasem fogadom el, hogy nekünk itt az
oláhokat, tótokat, czigányokat e nyelven kellene vezetni, mivel egyik
sem államilag megalakult nemzet nyelve.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Azt czáfolja, a mit mondtam, nem pedig
azt, a mit nem mondtam.)

Csehországé, Lengyelországé, Ausztriáé és a magyaré helyén van. Hát mi
baj van akkor? Vigasztalás az nekünk, hogy ne legyen horvát, ne legyen
lengyel, tehát ne legyen magyar se? Hát betegség tölti el a katonai
körök elméjét, hogy elhitetni akarják, hogy ez lehetetlenség, vagy a
harczképesség fokozására szükséges, hogy olyan nyelven beszéljenek a
katonák, a melyet nem értenek? Ezzel a tökéletes ostobasággal
végre-valahára szakitani kell. Higyje meg a tisztelt miniszterelnök ur,
hogy mind a száz történelmi adatával ellentétben is állitom és
állithatom, hogy ostobasággal még a katonai hatalmat sem lehet
erősiteni.

A miniszterelnök urnak összes hirlapjai, összes barátai, összes
támogatói hetek óta mindig azzal jönnek elő, hogy ott van a többség,
hogy a kisebbségnek nincs jogában a többség akaratának érvényesülését
meggátolni. Midőn a miniszterelnök ur – hozzáteszem – nagyon szépen
kifejti a többségi elméletet, mely egyébiránt már nagyon régen ki volt
fejtve és a mely elméletnek mindig is megáll, de a nemzetek gyakorlati
életében egészen máskép van, mint a hogy a miniszterelnök ur kifejti,
ugy állitja fel a kérdést, hogy a magyar államiság és a nemzetegység
biztositéka az alkotmány, az alkotmány biztositéka a parlamentárizmus, a
parlamentárizmus biztositéka a többség akaratának érvényesülése, azután
pedig elmondja, hogy ergo stb. a kisebbség az a szörnyeteg, a mely az
apokalyptikusi könyvekben le van zajzolva, a mely megdönti a többség
akaratát, ezzel megdönti a parlamentárizmust, ezzel megdönti a
nemzetegységet, ezzel megdönti a magyar államot.

Ezzel szemben én azt mondom, hogy a tankönyvekből kivett, vagy legalább
onnan is kivehetett ez elmélet a többség jogáról…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Fenn is tartom azt, absque szörnyeteg!)

… hogy ezen fogalmak és intézmények, mint államegység, nemzetegység,
alkotmányosság, parlamentárizmus, többség stb. nem önczélok, hanem ezek
csupán külső eszközök arra, hogy a nemzet erejét, erkölcsét, anyagi
jólétét, tekintélyét, méltóságát, becsületét, jövendőjét biztositsák. Ha
pedig ezek az intézmények, minő a többség elmélete, a parlamentárizmus,
a felelős kormány stb. nem a nemzet erőit, jólétét, bizalmát növelik és
biztositják, hanem ellenkezőleg, a nemzet önbizalmát csökkentik, anyagi
erőit megfogyasztják, szellemi erőit szétzilálják: akkor mielőttünk
azoknak semmi becsük nincs, de nincsen az oly elméletnek sem, mely itt
szabályul felállitja, hogy a többség meg a parlamentárizmus és az
alkotmány német vezényszóra kétfejü sas alá, a Gotterhaltéra vigye
fiainkat. Ha igy van, akkor ezek nekünk nem kellenek.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Kossuth mást mondott 1848-ban.)

Méltóztassék levetni az álarczot és nem a nemzetet és annak képviselőit
tenni felelőssé a nemzet sorsáért. Viseljék a felelősséget éltükben és
holtuk után a hatalom kezelői a koronától kezdve lefelé és ne ruházzák
mireánk. A nemzet rétegeibe ne azt az eszmét plántálják be nyavalyás
ügynökeik utján, hogy ime, mit ér nektek a törvényhozás, mit ér a
képviselőház, csak az időt pazarolja, csak fecseg, csak akadályoz;
minden baj és nyomoruság onnét jön; pedig önök tisztelt miniszter urak,
tudják a legjobban, honnét jön a nemzetre minden nyomoruság.

Tessék levetni az álarczot, tessék levettetni azt mindenkivel és tessék
a történelem, nemzet és a felelősség elé nyiltan állani, nem pedig a
felelősséget átruházni mi reánk, a hasznot, dicsőséget, jutalmat és
hivalkodást megtartani maguknak.

Nem a tisztelt többségre vonatkoztatom ezen szavaimat, ne tessék
félreérteni, önök is olyan szegény legények, még szegényebbek, mint mi
vagyunk.

A láthatatlan kézről beszélek én, a mely nem is láthatatlan, hanem
nagyon is látható ököl, mely mindig dolgozik akkor, mikor a nemzet ellen
véteni kell. Most is az dolgozik, csakhogy a miniszterek a a
parlamentáris felelős kormányok tankönyvi elméletének tógájába
beburkolva, oda állanak s azt mondják, ők akarják azt, a mit hirdetnek.
Akarja az ördög, ők ép ugy nem akarják, a mint mi nem.

Azután tisztelt miniszter ur, vannak ám erők az alkotmányos élet mezején
is; a nemzetek életében is vannak esetek, hogy a többséggel bizonyos
dolgokat megszavazni vagy leszavazni nem lehet. Kétszer kettő az négy,
hiába mondanák, hogy három vagy öt. A magyar fiunak német vezényszóra,
Ördögszigetre és a kétfejü sas alá való küldését hiába szavazzák meg, az
nemzeti igazság nem lesz soha. Ha megszavazzák, nemzeti szégyen lesz
belőle, de igazság akkor sem lesz.

Vannak dolgok, a melyeknél a többségről meg kell feledkezni; vannak
igazságok, melyeket egész korszakok ellen csak egy ember képvisel.

III. Napoleonnak parlamentjében öt emberből állt a kisebbség és az volt
a nemzet, nem pedig a százötven, azt megmutatta a következés. Lajos
Fülöp kormányának Guizot alatt, a ki ama kornak Széll Kálmánja volt,
megvolt a nagy többsége és mégis megbukott miniszter és király egyaránt.
Az ilyen dolgokat, minő a nemzet finomabb, nemesebb és szentebb, sőt
legszentebb érzése, többséggel elintézni, leszavazni nem lehet.

De bezárom szavaimat, csak egy kérdést vetek még fel: azt a kérdést,
hogy a mai helyzetben van-e segitség? Én azt vártam a tisztelt
miniszterelnök urtól, hogy nagy beszédében, a melylyel pár nappal
megelőzi a törvénytelen állapot bekövetkezését, fölveti ezt a kérdést és
erre feleletet ad. Van-e tehát segitség ebben a helyzetben, a mely igen
sulyos? A törvénytelen állapot bekövetkezésétől magam is irtózom,
sohasem is munkáltam arra, hogy ilyen állapot bekövetkezzék, de ma a
kötelesség nem engedi meg, hogy visszariadjak attól, hogy helyeseljem
azt az álláspontot, a melyet a Háznak ez az oldala elfoglal.

Nagy veszélyt látok én is a törvénytelen állapotban, de én nem azt a
veszélyt látom, a melyet a tisztelt miniszterelnök ur felidéz, a midőn
előzetes eseteket mond, hogy megtanitjuk a nemzetiségeket, megtanitjuk a
hatalmat, hogy majd egykor mikép lehet Magyarország törvénye és
alkotmánya ellen kormányozni, hisz tudja ezt az a hatalom igen jól és a
mikor egyszer hatalmasnak érzi magát, sohasem áll ő meg utjában azért,
mert a Corpus juris előtte áll, hanem felrugja azt a magyar felelős
miniszterekkel együtt, a mennyiben igy szokta ezt és megy a maga utján.

Én nem ezekben látom a bajt, hanem a mai állapotot azért bajnak látom én
is és bizony magam is törtem a fejemet azon, hogy van-e hát segitség és
mikép leketne a bajt elkerülni? Én azt hiszem és ez teljes
meggyőződésem, hogy igenis van.

Én tudom, habár a tisztelt miniszterelnök ur némileg más szinben
törekedett is feltüntetni, hogy mikor 1839–40-ben Deák Ferencz
megtagadta az ujonczlétszám megadását s megtagadta, gondolom tizenegy
hónapon át, mikor április 11-ikére az országgyülés feloszlatásáról szóló
királyi leirat már a nádor zsebében volt, az utolsó napon, április 10-én
meggondolta az uralkodó azt – mert az akkori uralkodóról lehet
beszélnünk, mivel annak nem volt felelős földmivelésügyi minisztere,
hogy ha feloszlatja az országgyültést, miként áll akkor a legyőzhetetlen
osztrák császár az európai nagyhatalmak előtt és felséges barátai előtt.

Meggondolta ezt és bölcseségével arra jött rá, hogy ugy áll a világ
előtt és felséges barátai előtt, mint olyan uralkodó, a kinek
Magyarország nem ád katonát. Ha katonát akar magának, ha hős vitézeket
akar szerezni, kénytelen lesz pandurokkal, kötéllel fogni és vason vinni
be a legényeket. Mikor pedig ezt meggondolta az uralkodó, mikor ezt
meggondolta az ő Metternich nevü minisztere, azt mondták, jobb lesz
kibékülni, mintsem az országgyülést feloszlatni. Mintsem, hogy katonát
becsülettel ne kapjunk és katonát csak erőszakkal szerezhessünk és ezzel
a nagyhatalmu tekintélyt elveszitsük, jobb lesz a nemzettel kibékülni,
jogos kivánságait teljesiteni és az ujonczokat tőle köszönettel
elfogadni. És bár e feloszlató rendelet április 11-ére már ott volt a
nádor zsebében, 11-én a nemzet kivánságait teljesitették, tovább folyt
az országgyülés, megkapták és meg is köszönték az ujonczokat.

Most talán jobb a helyzet? Az uralkodónak vagy kormányának vagy
nagyhatalmu monarchiájának nemzetközi állapota, tekintélye, becsülete
talán ma jobb, mint 1840-ben volt? Nem más az. Ha urunk-királyunk elé
oda áll a miniszterelnök férfimódra és azt mondja: Felség, a nemzettől
kell jó szivvel megkapni az ujonczokat, mert én Felséged monarchiáját,
uralkodói tekintélyét és méltóságát – a melyet nekem, mint
miniszterednek meg kell védelmeznem – ki nem tehetem annak, hogy Európa
olyan látványnak legyen szemtanuja, hogy Magyarország megtagadja az
ujonczot azért, mert legelemibb nemzeti jogai és érzelmei lábbal
tiportatnak, nekem, mint tanácsadónak, kötelességem, hogy erre
figyelmeztesselek. Ha férfimódra megmondja ezt neki, az uralkodói
bölcseség és a nemes sziv feltámadt jogát gyakorolja.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség nem Magyarország. Sohasem
fogadtam ezt el, sohasem irom alá.)

Tisztelt miniszterelnök ur! Ha megtörtént 1840 áprilisában, sőt, ha
megtörtént 1889 márcziusában hogy a koronát felvilágositották férfiak,
de férfiak arról, hogy a 14. §. a nemzetnek ártalmára van, hogy az
tekintélyének és alkotmányának megcsonkitását jelenti és ha akkor a
korona bölcsesége előállt és azokat a káros dolgokat megváltoztatta,
megjavitotta: hát nem a kisebbségből indult az ki és nem a korona
bölcsesége segitett a dolgon?

Emlékezzék csak vissza a tisztelt miniszterelnök ur az egyházpolitika
dolgára. Köztudomásu dolog, hogy a koronának felséges képviselője nem
rokonszenvezett azzal az elvvel, hogy ő azt nem óhajtotta, hogy az nem
tetszett neki, de támadtak férfiak, a kik meggyőzték arról, hogy a
nemzet nagy többségének akarata által nagy összeütközés lesz vele
kikerülve, a mely különben az állam és egyház között kikerülhetetlen. És
a korona bölcsesége konszenzusát adta az uj alkotásokhoz és az állam meg
az egyház közötti nagy konfliktusoknak elejét vette. Hát a korona
bölcseségében lehet bizni, de csak akkor, ha a korona tanácsában férfiak
ülnek.

És a mikor a függetlenségi párt azon az álláson, a melyet elfoglalt, e
kérdésben szilárdul megmarad, érvei és meggyőződései alakulásának
tényezői között mindig ott van az a gondolat, hogy az utolsó órában a
korona bölcsesége, a mely a kényszerhelyzetet is felismeri ám, a nemzet
megalázása, jogainak megnyirbálása és megsértése nélkül is megoldást
talál ebben a nehéz helyzetben is.

Beszédem elején mondtam, hogy azt a benyomást keltette bennem a tisztelt
miniszterelnök ur tegnapelőtti nagy és szép beszéde, hogy az
bucsuzóbeszéd volt. Hát szinte megillet engem az, hogy én ahhoz kis
bucsuztatót is kössek. A tisztelt miniszterelnök urat is követni fogja
ujabbkori történetünknek az a szomoru jelensége, a mely szerint
államférfiaink, ha egyszer elhagyták a hatalom helyét, ha azt
elvesztették, elvesztették egyuttal nagyságukat, befolyásukat is és
megszüntek a nemzet nagy férfiai lenni. A politikai elalvás, nem mondom,
hogy a halál, hanem a politikai szunnyadás, az örökös szunnyadás
következik be majd a tisztelt miniszterelnök urnái is, a mint annyi sok
elődjénél bekövetkezett.

Hogy vagyunk mi ma? Ma nincsen a nemzetnek igazi vezére. A külső
hatalom, a külső dicsőség minden jelvényét megadja a véletlen, a piros
székbe, a korona tanácsába való jutás, magas kitüntetés, holmi
társulatok elnöksége – ily külső dolgok megadhatják a nagyságnak külső
jelenségeit, de azon az oldalon, a kormányzó padokon, a nemzetnek
vezérférfiai, a nemzetnek nagyjai nincsenek. Ha kezdenek is képződni –
mert hiszen minden korszak megszüli a maga gyermekét – ha kezdenek is
képződni; hogyha erőteljesen azzá alakulnak is át, hogy a nemzet nagyjai
legyenek; a mint a korona tanácsosaivá válnak, fejlődésük azonnal
megakad, növekvésüknek arányai összezsugorodnak és a mikor a korona
tanácsából kizáratnak, éppen olyan hétköznapi alakokká válnak, mint a
milyenek voltak azelőtt.

(Ugron Gábor: Kifacsart czitromokká!)

Oda fejlődött a magyar közélet, hogy a társadalom különben rossz
felfogása szerint nagygyá csak a koronához való közeljutás által lehet
valaki és oda fejlődött a társadalmi felfogás 35–36 évi
alkotmányosságután, hogy a kire a korona fénye nem sugárzik, sem
közelben, sem távolban, az semmi ember a magyar társadalomban. Irtóztató
sülyedésnek a bizonysága ez, tisztelt képviselőház.

Az elveknek és az erkölcsöknek nagy megromlása minden téren mutatja,
hogy a nemzetélet minden külső disze mintha csak a koronától függne,
mintha csak a koronában volna meg, semmiben sem másban. Ez ellen a
felfogás ellen nekünk egész hazafiságunkkal tiltakoznunk kell, utját
kell annak állanunk és maholnap vizsgálat alá kell vennünk, hogy vajjon
a koronának hatalma nem sokkal több-e már, mint a mennyit józaneszü
társadalomban fentartani lehet!

Azt mondja a költő:

  „Az nem lehet, hogy ész, erő
  És oly szent akarat
  Hiába sorvadozzanak
  Egy átoksuly alatt!“

De ha az az átoksuly megvan és ha az a sorvadás mindennap megvan, hát mi
az ellen a mentség, tisztelt miniszterelnök ur? Talán szivéhez ér a szó?
Annyi bizonyos, hogy az a közjogi mű, a melyen önök állanak, a melyet
olyan nagy dicsérettel idéz elénk folyton a miniszter ur, az a közjogi
mű megbotlott, megromlott, kátyuba keveredett, többé azzal a nemzet
boldogságát előidézni nem lehet. Maga az az eset, mely fenforog,
bizonyitja ezt.

Tisztelt miniszterelnök ur, ön is gazda, tudja azt, hogy ha a terhelt
szekér megfeneklik a kátyuban, az, a ki a szekér tetején marad, azt
abból a kátyuból ki nem emeli. Le kell onnan szállani, az istenadta, ős
szilárd anyaföldbe kell megfesziteni az emelőrudat, hogy a szekeret
kimozdithassa.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem ülök a szekér tetején!)

Ön, tisztelt miniszter ur, el fogja hagyni azt a helyet nemsokára,
mihelyt az örökség felett sikerül az osztály. El fogja hagyni azt a
helyet nagy csalódások után, oly viszonyok között, a melyek a nemzetre
nézve borusak; és ha meg nem volna is róla győződve, elődeinek és
kortársainak a példájából megtanulhatja, hogy ugy vonul vissza majd a
magánéletbe, mint semmivé vált nagyhatalom.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én ezt már megpróbáltam! Ne tanitson
engem!)

Pedig kár! Jellemében, tanulmányaiban, tehetségeiben nagy anyagot, nagy
tőkét veszit el a nemzet. De nem veszti el a nemzet, ha leszáll a
megfeneklett szekérről és idejön az ősi talajra. Legutóbb is itt,
Pittel, Fox-szal és mindenféle nagy névvel állott elő. Tanulja meg az
angol közéletből azt, hogy mikor meggyőződése, hihetetlen nagy munkája,
sok fáradozása, egész hazafisága és egész bölcsesége ott nem használ,
akkor jöjjön ide. Itt van a nemzet jogainak, érdekeinek és méltóságának
ősi földje, itt még azt az emelőrudat meg lehet támasztani, a melylyel
az országnak és a nemzetnek megfeneklett érdekét, jövőjét és becsületét
meg lehet menteni. Nem fogadom el a törvényjavaslatot.



A TÖBBSÉG ÉS A NEMZET AKARATA.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ezt a beszédet a parlamentben 1903. évi május hó 29-én tartottam. A
beszédnek nagy külső hatása volt. Zajos helyeslések s harsogó éljenzések
kisérték közben is befejeztekor is

De volt hatása másként is.

Törekvésünk a nemzeti követelések megvalósitása vagy Széll Kálmán
kormányelnök megbuktatása volt. Biztos uton ugy értesültem, hogy
legmagasb helyen megbarátkoztak már azzal a gondolattal, hogy Széll
Kálmánt elejtik, ha még sulyos támadások érik. E beszéddel sulyos
támadást akartam intézni ellene.

Május 1-én bekövetkezett az exlex állapot, a költségvetési törvény
nélkül való kormányzás: Széll Kálmán kormányelnök erre nézve jelentést
nyujtott be a képviselőházhoz, melyben a kormány szándékait ismerteti.
Az volt a kérdés: a képviselőház tudomásul veszi-e, elfogadja-e a
jelentést? Ezt én bizalmi kérdésnek tekintettem.

Az ellenzék szivós vitáját már akkor obstrukcziónak tekintették. Széll
Kálmánnak az volt reménye és jelszava, hogy ő ezt passziv ellenállással
győzi le. E felfogás képtelenségét gunynyal akartam megvilágitani. Azt
mondtam: kormánynak lehetetlen az állami élet belső zavarait passziv
ellenállással nézni. Csak esztelen napkeleti szultán tehette azt, hogy
bevonul háremébe s passziv ellenállással várja, miként pusztul
birodalma. Ez ötlet a király fülébe jutott s tizennégy nap mulva Széll
Kálmán kormányelnök lemondott állásáról.


II.  A BESZÉD.

(A többség joga. – A központi hivatalos jelölés. – A végrehajtó
bizottság. – Példák. – A hivatalos jelölés története. – A nemzet
ébredése. – A régi választás. – A két igazság egymás ellen. – Idegen
nemzetek példái nem irányadók. – A királyra nemzetünk sorsát nem
bizhatjuk. – Mennyiben magyar most a magyar hadsereg? – Mi van az
1867-iki törvényben? – A németséget orvul csempészték a magyar
hadseregbe. – Mit csináltunk 37 év alatt? – A napkeleti szultán. –
Becsületbeli kötelesség a nemzeti hadseregért küzdeni.)

Tisztelt Képviselőház! Daczára annak, hogy minden oldalról azt
hangoztatják, hogy itt a szó szoros értelmében obstrukczió folyik, én
még nem tettem le arról a reményről, hogy ha ma nem is, ha néhány nap
alatt nem is, de az idők folyamán mégis képesek leszünk egymást a nemzet
igazságairól meggyőzni s azért szólalok én most fel.

De a felszólalásra különösen felhivott engem Vészi József
képviselőtársunk tegnapi beszéde s felhivott különösen az a körülmény,
hogy a tuloldal és a kormány a törvényhatóságok és városok feliratainak
nézetem szerint sokkal nagyobb sulyt tulajdonit, mint a mennyit azok
most voltaképen nyomnak.

Egy dolog azonban látszólag mégis igaz, az tudniillik, a mit a tuloldal
és a kabinet folyton hangoztat, hogy ők a parlamentárizmus jogát s azzal
együtt a többség jogát és a többség szabad működésének képességét
akarják velünk szemben megvédelmezni és hogy a törvényhatóságok és
városok felirataikban szintén ezt hangoztatják, erre az álláspontra
helyezkednek.

Hát ezt komoly dolognak tartom. Valami igazság van a dologban; hogy
mennyi igazság, lesz szerencsém beszédem folyamán kifejteni. De a
látszat mindenesetre ugy mutatkozik, mintha az az igazság, a melyet én a
dologban látok, egész és tökéletes igazság volna. Nekünk pedig ezt a
látszatot és ennek igazi jelentőségét meg kell világitanunk. Mert maga
az a kis igazság, a mely a dologban van és a nagy látszat arra vezetheti
a közvéleményt, a nagyközönséget, hogy felfogása megtéved, téves
gondolatok, téves eszmék terjedhetnek el, olyan helyzetben pedig, a
melyben mi vagyunk, – nem ez az oldal, hanem az egész nemzet – a téves
eszméktől óvakodnunk kell.

Hogy a mi parlamentünk mai többsége, de nemcsak a mai, hanem hosszu
időkön, pár évszázad óta igen gyakran a mi országgyülésünknek a többsége
igazán többség-e, igazán a nemzet akaratát, érdekét, jogát és méltóságát
képviseli-e, nagy kérdése nemcsak az állam vezetőinek, nagy kérdése ez a
tudomány férfiainak is. Vitatták a tudományban, a történetben, vitattuk
mi itt ebben a Házban és vitatják ma is és vitatjuk mi is.

Vázsonyi Vilmos képviselőtársam tegnap, azt gondolom, egészen helyesen
mondotta, hogy az a párt, a mely 25, 28 vagy 30 esztendő óta vezeti nagy
erővel és erélylyel az ország ügyeit, nem uralkodópárt voltaképen, hanem
az uralkodó pártja. Ez a kijelentés nem élczszámba megy énelőttem, nem
is szellemesség csupán, sokkal több, sokkal komolyabb dolog ez és én,
daczára annak, hogy teljes tisztelettel vagyok a többség iránt, teljes
tisztelettel a többség igen sok, de igen sok tagja iránt és elismerem,
hogy méltán képviselhetik kerületeiket, én mindamellett folytatom azt a
felvetett eszmét, a melyet Vészi József képviselőtársam minden
komolyságából kivetkőztetni törekedett, folytatom azt az eszmét és
bebizonyitani törekszem, hogy a többség nemcsak a mai, az ez idő
szerinti, hanem általában a mi szerencsétlen államjogi és közjogi
helyzetünkben, igen régen, századoktól fogva alakuló többség, igen
gyakran és most sem a nemzetet és annak akaratát képviseli.

Én meglehetős figyelemmel kisértem igen sok választást ebben az
országban és tudom azt, hogy a választások például 1861-ben, 1865-ben,
1869-ben, sőt 1872-ben is miként történtek, s tudom azt, hogy 1875 óta
is miként történnek. Vészi József tisztelt képviselőtársam igazat fog
nekem adni valószinüleg mindenben, a mit most el fogok mondani.

Hogy alakul meg a mi Házunk, a mi parlamentünk és annak többsége? A
mikor az országgyülést bezárják vagy még be sem zárják, megalakul itt
Budapesten egy bizonyos intézmény, a melyet törvény nem alkotott,
törvény nem szabályoz, nyilvánosság nem ellenőriz, törvény senkinek
ellenőrzésére semmiféle jogot, módot és alkalmat nem nyujt. Megalakul
egy rettenetes intézmény nagy hatalommal, széles terjedelemmel, sok
közeggel, sok pénzzel: ezt nevezik a kormánypárt központi
végrehajtóbizottságának. (Felkiáltások a jobboldalon: Hát az ellenzéken
nem alakul meg?)

Ha nálunk is megalakul, az is hiba egyáltalában.

(Kossuth Ferencz: Sohasem alakult meg eddig!)

… De ha megalakulna is, a természete mégis más!

Ez, a mit eredetileg a párt központi végrehajtóbizottságának neveztek,
ma már ugy ismeretes az országban, mint a »központ«. Hát mit csinál ez a
központ? Vészi képviselőtársam feltétlen biztonsággal jobban tudja, hogy
mit csinál, mint én, de valamelyest én is tudok abból, hogy mit csinál.

Ennek igen tiszteletreméltó képviselőtársunk az elnöke, a kit a multból
nagy érdemek kisértek át a jelenbe. De ennek fővezére a miniszterium
elnöke, egyuttal a pártnak vezére; vannak tagjai, van hivatala,
hivatalhelyisége kettő is, az egyik a többség pártkörében, a másik a
miniszterelnök előszobájában…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ott bizony nincs!)

… és van titkos kamarája. Ennek a központnak közegei vannak, irnokok,
sajtó, pénztáros, főispánok, alispánok, mindazok, a kik iránt ennek a
központnak teljes bizalma már ismert tények után kifejlődött.

A központ sorba veszi a kerületeket és sorba veszi a jelölteket.
Mindenekelőtt gondoskodik pénzről, azután pénzről, azután igen sok
pénzről, azután elég pénzről.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Az csak volt!)

Hock János tisztelt képviselőtársam nagyon szomoruan leplezte le, nem
egy miniszterelnök nyiltan bevallotta, kéz alatt vagy bizalmasan pedig
valamennyi miniszterelnök bevallotta, némelyik például gyakran
panaszkodva, – mint a mai miniszterelnök ur, hogy neki nincs pénze.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A vád ellen mondtam!)

Pedig van, csak nincs elég!

Ez a végrehajtóbizottság sorba veszi a kerületeket, osztályozza azokat,
mint a bölcs mezei gazda az ő tenyészállatait: ez jó, ez gyenge, ez
egészséges, ez beteg, ez orvoslásra szorul, ennek hires ember kell,
ennek sok pénzü ember kell, ennek senki sem kell, csak pénz kell.
Fájdalom, ilyen kerületek is vannak.

(Gajáry Géza: Itt is, ott is van!)

Hogy itt volna, azt nem tudom, meglehetősen ismerem a kerületeket, de
ilyet nem tudok.

Már most példákat hozhatok fel, hiszen az egyéni érdemet, tekintélyt és
méltóságot nem akarom érinteni, nem is fogom, de én tudok példákat, nem
a mostani miniszterelnök ur történetéből, mert az a történet, remélem,
nem sokáig fog tartani, de egy kicsit mégis tart s a történetről annak
befejezte után illik csak beszélni.

De én tudok példát 1887-ből annak a központnak működéséről, a mely
központ ma is épugy működik, mint valaha. Tudok példát, hogy képviselőt
ajánlottak egy főispánnak, egy erdélyi kerületbe és az a főispán azt
felelte: megválasztatom, bizonyosan megválasztatom, de a kerületben meg
ne jelenjék személyesen, mert akkor nem állok jót.

(Ugron Gábor: Nagy volt az orra!)

De hiszen itt van az én tisztelt képviselőtársam, Neumann Ármin, a ki
mindenesetre méltó és alkalmas férfiu arra, hogy a törvényhozás terén
állást töltsön be. Hogy került ő Bereczkre például? Székesfehérvárról
vagy Pápáról, vagy túl a Dunáról, hogy került ő Bereczkre? A mi erővel
ez a nemzet rendelkezhetik, annak megfelelő jutalmat tüzhet ki a
miniszterelnök ur arra, hogy Bereczken hallotta-e valaki hirét Neumann
Ármin képviselőtársunknak. Odakerült, megválasztották és idejött.
Bocsánatot kérek, Bereczket képviseli ő? Nem, hanem csak a központot.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Hát Ráth Endre hogy került a székelyek
közé?)

De itt van képviselőtársam Vészi József mikor először valamelyik
kerület, nem tudom, hogy melyik, de valahol ott a kertek alatt,
bizalmával megtisztelte és képviselőjévé választotta: vajjon a kerületet
képviselte-e ő, vajjon ismerték-e őt ott?

(Vészi József: Nyugodt lélekkel merem állitani, hogy igen!)

Mint hirlapirónak országos neve is volt. De hát nem a központot
képviselte ő?

(Vészi József: Nem.)

Nem? A tisztelt miniszterelnök ur nem fog tanunak mellé odaállani!

(Domahidy Elemér: Hát Gabányi hogy került Diósadra?)

Tisztelt Képviselőház! Hogy Gabányi Miklós tisztelt képviselőtársam hogy
került Diósadra, azt nem tudom, én tehát arról nem beszélek, hanem csak
arról, a miről tudok. És ha önök tudják, hogy került ő Diósadra és hogy
az ő odakerülésének olyan természete van, mint a minővel azok az esetek
birnak, a minőket felhoztam, ám tessék előállani.

Ez az ugynevezett központ gondoskodik a pénzerőről is; hogy miként, arra
nézve az elmult 28 év történetéből a szomoru példák egész óriási tömegét
tudjuk felmutatni. Ebbe a pénzszerzésbe, tisztelt Képviselőház,
belevonták a korona tekintélyét is, belevonták a korona hatáskörét is,
belevonták a koronát a maga egész hatalmával és nemzeti jelentőségével;
a koronával adattak kitüntetéseket, főrendiházi tagságokat, báróságokat,
grófságokat, nemességeket, rendeket és rangokat, csak azért, hogy a
központnak pénze legyen.

S hogy annak a központnak és e központ működésének óriási következései
vannak, azt talán még sem meri tagadni senki. De állitani sem fogja
senki, hogy az a központ a nemzet akaratát képviselné, avagy, hogy –
daczára tagjai tisztességes jellemének – ellenőrzés nélkül, titkon,
csupán pártérdekből, csupán a kabinet érdekéből folytatott működése a
nemzet valódi akarataként elfogadható lenne.

A mi már most, tisztelt Képviselőház, a hivatalos jelölések rendszerét
illeti, azt a kérdést ezelőtt negyven évvel s általában negyven év óta
megvitatták különösen Francziaországban is, a hol 48 előtt is, 61 után
is a a hivatalos jelölések rendszere működött, még pedig működött oly
módon, hogy a franczia nemzet közvéleménye, tudományos és időszaki
irodalma a nemzeti képviselet meghamisitásának és a nemzeti akarat
kijátszásának bizonyitotta be a központi hivatalos jelölések rendszerét.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Most nincs.)

Tisztelt Képviselőház! Mikor mi fiatalabb fővel, mint most, olvastuk
azokat a jelentéseket, a melyek onnan hozzánk érkeztek, és a melyekből
láthattuk, hogy III. Napoleon kormánya hogy szerzi magának a
képviselőket, elszörnyüködtünk azon, hogy ilyen dolog megtörténhetik és
a mi jámbor, erkölcsös nemzetünket képtelennek tartottuk arra, hogy
Magyarországon is valaha ilyen rendszer meghonosodjék. Azonban
meghonosodott és nem is oly mértékben, mint Francziaországban: százszor
nagyobb és ártalmasabb mértékben. Meghonosodott annyira, hogy nálunk
voltaképpen országos választás a központ alkalmas és erélyes működése
nélkül, hivatalos központi jelölések nélkül ma már nem is képzelhető. Ma
természetesnek tartja a vidék is, hogy midőn igen sok kerületnek megvan
a maga jelöltje, kedvelt ember, tehetséges ember, talán egészen méltó
arra, hogy azt a kerületet és az abban megnyilatkozó nemzeti akaratot és
meggyőződést itt képviselje, de a központ ráir és azt mondja: óhajtom,
hogy megválaszszátok ezt meg ezt.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nohát ez a mult választásnál nem volt
igy!)

Bocsánatot kérek, tisztelt miniszterelnök ur, az ön kormányzata még
minősitette ezt a rossz gyakorlatot.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ellenkezőleg, abbahagyta.)

Az ön kormányzata, tisztelt miniszterelnök ur, megint uj divatot hozott
be, azt a divatot, hogy mikor a választókerület összejön tanácskozni, az
első dolog nem az, hogy a jelöltek között válogasson, hanem hogy a
központ jelöltjét elfogadja és egyidejüleg a miniszterelnök urhoz
rendithetlen bizalmát kifejező táviratot küldjön. A tisztelt
miniszterelnök ur elődei, Bánffy, Wekerle, Szapáry, Tisza Kálmán ezt nem
tartották szükségesnek, erre nem fektettek sulyt, bizonyos félénkség
volt meg még bennük az ilyen külső czafrangok ellenében, de most már ugy
látom, ez a félénkség is megszünt és sokkal nagyobb nyiltsággal megy
most már ennek a központnak a működése.

A parlament tagjainak egy része, a többség tagjainak nem is csekély
része a központ ily természetü működése által és segélyével jut ide a
parlamentbe. Azok tehát nem a kerületet, nem a nemzeti akaratot
képviselik, hanem ismétlem és ismétlem, képviselik azt a központot, a
mely központ, tegyük fel a kérdést: kit és mit képvisel? Azt a központot
összeállitja maga a miniszterelnök ur és a miniszterelnök ur nélkül és
az ő beleegyezése nélkül és az ő irányadó tevékenysége nélkül az a
központ meg nem alakitható. Ezt természetesnek is tartom.

Emlékszem rá, – és ezt Vészi József képviselőtársam figyelmébe különösen
ajánlom, – hogy 1847-ben Deák Ferencz irt egy levelet. Az 1847-iki
pozsonyi országgyülésre készitettek egy programmot a nemzet legjobb
hazafiai, a kik egy kis komissiót alkottak. Nem emlékszem ugyan
biztosan, de gondolom, ahhoz a komissióhoz, vagy talán épen Kossuth
Lajoshoz intézte Deák Ferencz azt a levelet, a melyben figyelmeztette
őt, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy nálunk az angol példákból vont
ugynevezett parlamentárizmus egészséges intézmény lesz-e. Nagyon meg
kell gondolni, mert ha mi megköveteljük, hogy a kormány a többség
kormánya legyen, akkor el kell néznünk, hogy a kormánynak többsége
legyen, ha pedig ezt el kell néznünk, a dolog természete hozza magával,
hogy a kormányok maguk csinálják maguknak a többséget és erre sokkal
inkább módjuk van, mint az örökösen ellenzékbe szoritott nemzetnek, mert
a kormány kezében hatalom, erő, vagyon, kitüntetés, minden van, sokat is
ad, még többet igérhet, az ellenzék pedig sem nem adhat, sem politikai
tisztességgel nem igérhet semmit.

(Drakulits Pál: Pedig nagyon sokat igértek olyant, a miről tudták, hogy
nem tudják betartani! (Zajos ellenmondások a szélső baloldalon.) Ezt nem
tagadhatják le! Én nem igértem olyant, a mit nem tarthatok meg!)

Drakulits tisztelt képviselőtársammal szemben meg kell jegyeznem, hogy ő
tán elismeri azt, hogy adni még sem adhat az ellenzék, a kormány pedig
adhat. És abban igaza van ő neki, hogy mi sokat igérünk; fájdalom,
többet, mint a mennyit nyujtani tudunk. De igérjük és kifejtjük azt is,
hogy mikor és miképen fogjuk teljesiteni kötelességünket.

… És bizonyos ugyan, hogy minden hazafias buzgalmunk daczára is nem
tudunk mindig akkora erőt kifejteni e Házban, mint a mekkora erő
kifejtését megigérjük, de ennek bizony nem mi vagyunk az okai, hanem
egyebek között Drakulits tisztelt képviselőtársam is…

és a többiek, a kik utját állják az erélyesebb, hatalmasabb és
sikeresebb hazafias buzgalomnak.

Tisztelt Ház! Ideérkeznek a vármegyék és városok feliratai és a t.
miniszterelnök urnak egyik bizalmasabb, de nem legbizalmasabb lapja, a
»Nemzet« naponkint közöl egy lajstromot, a melyben szám szerint
kinyomatja, hogy mely törvényhatóságok, mely vármegyék és városok irtak
már fel ide; másik, igazában bizalmas lapja, Vészi képviselőtársunk
lapja pedig csaknem naponkint megemlékezvén erről a mozgalomról, ezt
akképen jellemzi, hogy »A nemzet ébredése«.

(Vészi József: Helyt is állok érte.)

T. képviselőtársam, mi a nemzet történetében ezt a szót »a nemzet
ébredése« ismerjük. Ez a szó ugy hangzik fülünkben, mint szép, mint
fenséges melódia. A nemzet ébredése meg van; annak férfiai voltak
Széchenyi István, felsőbüki Nagy Pál, Vörösmarty Mihály, Wesselényi
Miklós, valamint később Deák, Kossuth stb., a kik felébresztették a
nemzetet először irodalmilag, azután politikailag s a kik végre a nemzet
lelkébe verték azt az eszmét és azt a szenvedélyt, hogy ne szenvedjen el
némán mindent, se a hatalom részéről, se a kormánynyal, se a koronával
szemben, hanem saját öröklött, ősi jogainak, becsületének és
méltóságának tiszteletben tartását követelje. Mi ezt értjük a nemzet
ébredése alatt. De mit értenek a nemzet ébredése alatt önök? Önök azt
értik alatta, hogy Abrudbánya felirata ideérkezett…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Hogy nem kell obstrukczió!)

… vagy hogy Temes vármegye, avagy Torontál vármegye feliratai
ideérkeztek, hogy Bihar vármegye felirata ideérkezett. Hát ne játszunk a
szavakkal, t. képviselőtársaim, és ne nevezzék ezt a nemzet ébredésének,
nevezzék ezt önök a vármegyék rugódozásának, vagy akármi másnak, de a
nemzet ébredésének ezt ne nevezzék.

T. képviselőtársam felszólalásában bizonyos statisztikai adatokkal is
szolgált nekünk. A statisztikai tudomány mezején is tett egy lépést;
gratulálok hozzá, hogy nem nagy lépést. Többször mondtam már, hogy sok
hiábavaló tudomány van a világon, de a leghiábavalóbb a statisztikai
tudomány. A statisztika összes igazságai között nagyon kevés az, a mit
én igaznak fel tudok ismerni. Megmondtam már ebben a Házban nem egyszer,
hogy a statisztika olyan tudomány, a mely egy kis ideig keveset, azon
túl meg semmit sem ér. Különösen mióta a magyar parlamentáris kormányzat
arra van berendezve, hogy elmulaszthat mindent, a mi e nemzet érdeke, de
a statisztikát nem lehet elmulasztani. Mióta itt sok ezer ember csinál
nem mást, csak statisztikát, azóta épen nem adok erre a tudományra
semmit. De hát képviselőtársam egy lépést tett a statisztika terén és
elmondta, hogy 48 előtt hány lélekből állott a nemzet, mennyi volt a
választó és hogy most hány lélekből áll a nemzet és mennyi a választó.

Igazi statisztikát nehéz ebben a dologban csinálni. Nem is ostromlom
állitásának számbeli igazságát, de értékbeli igazságát nem látom az ő
előadásából, tehát nem is fogadom el egyelőre. Egyet azonban bizonyosan
tudok és ez az, hogy engem valamikor, régen, egy negyed századdal
ezelőtt, vagy még régebben, egy kerület megválasztott, a melynek
központi székhelyén, egy előkelő városban akkor volt 1400 választó,
köztük papi és hivatalnoki voks 70–80, tehát alig 4–5%, most pedig 800
választó van abban a hatalmas városban és ezek közt hivatalnok meg pap
360; tehát majdnem 50%. Ebben a városban minden ember ismert engem, én
is ismertem mindenkit. Azóta is figyelemmel kisérem és elborzadok, ha
nézem, hogy miként, minő irányban és minő mértékben megy a mi
fejlődésünk az ország némely részében? A kézműiparos-osztály megszünt. A
magyar kisbirtokos-osztály megszünt. A függetlenség megszünt. Méltán
lehet tehát azt mondani az ország sok vidékére, kivált vidéki
városainkra, a melyek pedig a választásoknál nagy tényezők és a legtöbb
voksot szállitják a központ számára, el lehet mondani, a mit elmondottak
Guizot kormányáról, hogy választóinak egy része hivatalban van, a másik
része pedig hivatalba akar jutni.

Ilyen nálunk az a többség; igy alakul minálunk a többség a
törvényhatóságokban is. Vannak azonban a törvényhatóságokban és a
városokban is jó, lelkes férfiak, a kik csak ugy gondolkoznak, csak ugy
éreznek, mint mi, de a kikben a politikai bátorság nem eléggé erős, a
kiknek talán politikai függetlensége is érintve van; mert a
kormányhatalom modern hatalmi berendezése ennek az államnak, irtózatos
szövevénnyel hálózta be a társadalomnak minden rétegét, ugy hogy a
legelőkelőbb férfiaknál sem bizonyos az ember, csak hosszas vizsgálat
után, vajjon politikai bátorságuk érintetlen-e, nincsen-e valamiképen
már az is megkötve? Én elismerem hogy e férfiak közt is igen sok a
tiszteletreméltó, szabadelvü, független gondolkozásu férfiu a megyékben
és a városokban; de a politikai bátorság még hiányzik belőlük.

Legutóbb már a hirlapokban és a parlamenti eszmecserékben ugy látom,
hogy már az elmék is kezdenek elhomályosodni és megzavarodni.

Ugy tüntetik most fel a vármegyékben és a városokban a kérdést, mintha
mi a költségvetést akarnók hátráltatni, mintha mi az időhöz kötött és
időhöz nem kötött, de a társadalom javát czélzó törvényjavaslatokat
akarnók hátráltatni.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem, csak válogatnak.)

Engedelmet, mi sem nem válogatunk, sem pedig ezeket nem akarjuk
meggátolni. Mi komoly törvényhozói munkát akarunk végezni. De miért nem
végezhetünk?

Mielőtt erre a kérdésre felelnék, megjegyzem azt, hogy önöknek tisztelt
többség és tisztelt kormány, abban valami alaki kis igazuk van, hogy a
többséget az alkotmányos életben jogok illetik meg és e jogok egyrésze
általunk talán megvan bénitva. Igazuk van abban, hogy rendes körülmények
közt, szabályos viszonyok közt, a társadalom békés fejlődésének utjain a
törvényhozás többségét a maga akaratának nyilvánitásában meggátolni nem
czélszerü, nem jogos, tehát nem is szabad. Ebben önöknek igazuk van.
Hanem hát ezzel szemben nekünk is igazunk van ám, mert mi azt mondjuk
ezzel szemben, hogy a nemzet fiait idegen lobogó alá, idegen nyelvre
kényszeriteni nem szabad, idegen érdekekre felhasználni nem jogos, nem
tisztességes és nem becsületes.

Már most két igazság áll egymással szemben: önök azt mondják, önöké a
többség, mi meg azt mondjuk, mi védjük a nemzet érdekét, becsületét és
vérét. Elismerem, hogy önöknek a többségre nézve igazuk van. Önök
vitatják, de gyöngén, hogy nekünk ebben nem volna igazunk. Elismerik
igazunkat a törvényhatóságok is. Látom felirataik furcsa hangjából, hogy
a kérdés igazságához nem mernek nyulni. Megmaradnak a felszinen, a
többség elméleténél, tovább nem kereskednek, hogy a kisebbséget mily
indokok, mily érzések, mily törekvések vezérlik? Elismerik, hogy nekünk
is igazságunk van, de ha el nem ismernék is, mi érezzük, hogy nekünk van
igazunk.

Már most két igazság összeütközött: a többségé és – a mi szent
meggyőződésünk szerint – a nemzeté. Már most, hogy jöjjön a megoldás?
Tisztelt képviselőtársam, Vészi József, tegnap Gladstone hires egykori
angol miniszterelnök valamely beszédét idézte, és a mikor az idézettel
foglalkozott, akkor ezt a kérdést is megérintette. Azt mondta, Gladstone
kereste annak okait, hogy miért nincs elég munkabirása az angol
parlamentnek? Kereste ennek indokait. Már most tisztelt képviselőtársam
belátta Gladstone fényes példájából, hogy ha tünet előtt áll az ember,
keresnie kell annak indokait. Azonban tisztelt képviselőtársam kereste-e
annak indokát, hogy miért áll egymással szemben ez a két igazság?

(Vészi József: Kerestem és meg is találtam!)

Lehet, hogy megtalálta tisztelt képviselőtársam, de nekünk nem mutatta
meg. Azt hiszem, másnak sem mutatta. Ez neki elrejtett kincse.

Ha indokait kutatta volna, hogy miképen merült fel e két igazságnak
harcza egymással szemben, és mik ennek igazi indokai, és minthogy ennek
a harcznak valamikor és valamikép meg kell szünnie – mit tart
czélszerünek arra nézve, hogy a nemzet nagy veszélye és a korona
tekintélyének nagy csorbitása nélkül ez az összeütközés megszünjék, a
helyzetnek az orvoslása bekövetkezzék? Mert ez ám a kérdés. Az, hogy
Abrudbánya mit ir ide fel és miként ir, meg Turócz vármegye, meg Fogaras
vármegye, az nem a kérdés lényege, azt a méltóságos főispán ur
pipaszóval egy óra alatt feketekávé mellett el tudja intézni. Kereste-e
ennek az összeütközésnek az okát a tisztelt képviselő ur, azt kérdezem?
Ez az összeütközés, mikor két igazság igy egymásnak tör, szomoru dolog,
e felett járnak az elmék, megengedem, az övé is, de a megmagyarázás
módozatára mit talált ki a képviselő ur? Kitalálta Gladstonet, meg annak
bölcseségét, meg Angolország parlamentjének példáját.

Én soha sem voltam annak barátja és én egész parlamenti pályám hosszu
folyamán keresztül talán soha sem folyamodtam ahhoz, hogy a mi hazai
viszonyaink megitélésénél idegen nemzet történetéből vonjak le példát.

Én ezt nem tartom szerencsés metódusnak, mert ezzel nem tudunk
bebizonyitani semmit. Hiszen minden nemzetnél más az igazság, mert más
az ereje, más a törekvése, más a szenvedése, más a földrajzi
elhelyezkedése, más a történeti fejlődése, más a sorsa és más a
szerencséje. Olyan sorsa és olyan szerencséje, mint a mi nemzetünknek
van, az angolnak nincs, sem a németnek, sem a francziának. Nekem
beszélhet angol, német és franczia bölcsekről, azt felelem reá, vajjon
az angol meg a német olyan sorsban van-e, mint a magyar? Ha nincsen
olyan sorsban, akkor az ő bölcsesége reám nézve nem irányadó. A
magyarnak külön igazsága van, azt az angolok, németek, francziák
igazságából megérteni, megmagyarázni nem lehet. Minden összehasonlitás
csak félreértés és félremagyarázás, nem egyéb. Aztán az angol nemzet a
legnagyobb nemzete a világnak; államférfiai, kormányzói nagy férfiak,
nagy elmék és nagy jellemek. Sokra nézve az országok és nemzetek
kormányzásában példaként igenis feltüntethetők az angolok, hanem
kisértse meg a sors az angol nemzetet oda juttatni, hogy annak
uralkodóháza idegen legyen, fejedelme idegen érdekeket is képviseljen és
még százszor jobban, mint az angol érdekeket, katonáját vezessék
braunschweigi lobogó alatt, vezényeljék franczia, vagy német nyelven és
az angolok zsebében idegen kezek legyenek az urak, akkor majd Gladstone
urnak bölcsesége mit fog mondani?

(Vészi József: Époly kevés angol vér folyik az ő ereikben, mint a minő
kevés vére van az Árpádoknak a Habsburgokban.)

Hogy milyen vér folyik ereikben, azt ne kutassuk, mert azt nem tudjuk
egészen biztosan, de az bizonyos hogy ha Gladstonenak angol nemzetét
olyan helyzetbe hozná egy pillanatig a sors, a minőben a magyar nemzet
van, akkor Gladstone nem hat órás beszédben fejtené ki bölcseségét és
nem obstrukczióval élne a nemzet javára, hanem fegyverrel, vérrel
dinamittal és hóhérpallossal, a melyek alá a király nyakát tenné, (Élénk
éljenzés és taps a szélső baloldalon.) mert az angol nemzet története
ezt bizonyitja. Az angol nemzetnek ez az igazsága. A magyar nemzetnek
egészen más az igazsága. Ezért én arra hivom fel azok figyelmét, kik a
parlamenti tanácskozások alapján felszólalásomat méltónak tartják a
megfigyelésre, hogy mi nem a költségvetés tárgyalását gátoljuk, nem a
hasznos, czélszerü, mindennapi bajainkat orvosló törvényjavaslatok
tárgyalását nehezitjük meg, mi a nemzetnek nem kárt akarunk csinálni,
sőt minden kárt és veszedelmet elháritani törekszünk; mi a katonai
javaslatok ellen küzdünk. Mi azt meg nem engedhetjük, hogy a nemzet
erejét fokozott mértékben vegyék igénybe teljesen idegen hadsereg
erősitésére. Mi azért dolgozunk, azért fáradunk, hogy abban a
hadseregben, a melyről önök azt mondják, hogy a mienk is, a nemzeti jog,
a nemzeti érdek, a nemzeti önérzet és a nemzeti erő érvényesüljön a
valóságban is.

A jövendőnek borus, mondhatnám sötét képét festette le előttünk a
többség igen tisztelt szónoka, lefestette a nagyhatalmi állás bajait,
feladatait, a körülöttünk bonyodalmakba merült világ helyzetét, és
szükségesnek tartotta ezért megerősiteni a hadsereget taraczkütegekkel
és sok mindennel. Igaza lehet, de hiszen nemcsak erről van szó,
nemzetünk jövendőjéről is van szó. Teljes bizalommal a király iránt bár,
de mégis mi egy királynak, halandó embernek jóindulatától nemzetünk
jövőjét függővé nem tehetjük. Nekünk abban a hadseregben, a melyet
ifjaink alkotnak s melyet irtóztató vagyoni áldozattal tartunk fenn,
nemzetünk jövendőjének biztositásáról is kell gondoskodnunk. Lehet a
király erős, lehet gyenge, lehet bölcs, hiányozhatik nála a bölcseség,
mindig a legjobbat remélhetjük, mert önök is mindig a legjobbat hirdetik
a trónról s önöknek abban igazuk is lehet, de a király halandó ember s
halandó ember szeszélyéhez nemzetünk jövendőjének biztonságát nem
köthetjük.

Ha Maczedóniában baj van s ez önöket vezeti, mi azt érezzük, hogy itthon
van igen nagy baj s minket az az indok vezet, hogy ezt a bajt
orvosoljuk. Ne áltassák önök magukat azzal, hogy a javaslat
visszavonása, a rendes létszámot kérő javaslat előterjesztése fog minket
a nemzeti kivánságok vitatásától eltériteni. Mi felállitottuk azt a
kérdést, mi a nemzet jövőjét és méltóságát megakarjuk óvni a
hadseregben. Én más nevében nem beszélek, én a magam nevében beszélek,
de meggyőződésem, hogy lesznek elvbarátaim, vannak is, még buzgóbbak,
mint én, még lelkesebbek mint én, kik idegen hadsereg számára egyetlen
fillért, egyetlen ujonczot meg nem szavaznak. Ez a mi törekvésünk!

Azok a vármegyék és városok értsék meg, hogy erről van szó. Hiába
beszélnek nekünk a többségről, az obstrukczióról, mi előttünk sem a
többség, sem az obstrukczió, sem a kisebbség, vagy nem tudom mi nem a
czél; szóval a parlamenti politikai életnek e külső jelszavai minket nem
vezetnek, de meg sem félemlitenek, vissza sem riasztanak. Száz meg száz
angol igazságot hozhat ide a képviselő ur, hozhat ide osztrákot is még
többet… mi erre nem adunk semmit. Azt mondja tisztelt képviselőtársunk,
hogy magyar igazságot is hoz majd ide.

Menjünk tehát a magyar igazság mezejére. Azt kérdi tisztelt
képviselőtársunk tegnapi beszédében, hogy mi közjogi sérelem van ebben a
törvényjavaslatban?

(Vészi József: Az eddigi állapotokhoz képest!)

Igen a közvetlen megelőző állapotokhoz képest, kérdésének ez a lényege,
mert szerinte ez az ezt megelőző közvetlen közjogi állapoton nem
változtat semmit, hisz az, hogy 15,000 ujonczczal többet vagy kevesebbet
kérnek, az a közjogi állapotnak nem sérelme. Hogy mi a közjogi sérelem e
javaslatban, a felelet erre a kérdésre nagyon egyszerü, olyan egyszerü,
hogy képviselőtársamat meg fogja lepni. Ebben a javaslatban az a közjogi
sérelem, hogy változatlanul tartja fenn az eddigi közjogi sérelmet.

Az eddigi közjogi sérelmeket akarja tehát fenntartani nagyobb teher
mellett.

Tudom, hogy tisztelt képviselőtársam számitott arra, hogy valami ilyen
feleletet fog tőlünk kapni s ezért tovább is fürkészett. Mert hogy az
eddigi, e javaslatot közvetlen megelőző közjogi helyzetnek vagy
állapotnak vannak közjogi sérelmei, azt nem kétlem, tisztelt
képviselőtársam is elismeri, hisz azt kénytelenek vagyunk fájdalom,
mindnyájan elismerni.

Mi az a közjogi sérelem, a melyre képviselőtársam angol, német és
franczia példát nem tud felhozni? Az, hogy a magyar fiuk osztrák-német
ezredben, német veszényszóra, kétfejü sasos zászlók alatt a Gotterhalte
hangjai mellett szolgálnak.

(Lovászy Márton: Erre tessék angol preczedenst találni.)

Tessék erre – a legsötétebb, az emberiségre nézve a legaljasabb régmult
zsoldos hadseregektől eltekintve – példát keresni a világ akármelyik
nemzetének történetében! Nincs. Ez a közjogi sérelem. Meg van-e irva ez
a sérelem, vagy nincsen, ezt mi nem keressük mert érezzük, tudjuk,
látjuk és szenvedünk alatta.

(Endrey Gyula: Pirulunk is miatta!)

Ezt a rettentő sérelmet, – a mely nemcsak közjogi sérelem, de annál
sokkal több, mert a nemzet becsületének eltiprása – akarja ez a javaslat
továbbra fentartani a nemzetnek még nagyobb megterheltetésével. A
megelőző állapothoz képest ez a sérelem.

De mintha érezte volna az én tisztelt képviselőtársam, hogy efféle
feleletet kap, tovább fürkészett és felvetette azt a másik kérdést:
vajjon abban az 1867: XII. t.-cz.-ben benne van-e, vagy benne lappang-e
a nemzetnek ez a joga? Hát tisztelt képviselőtársam, az erre a kérdésre
adandó felelet nem nagy nyomatéku, ne is vegye nagy nyomatékunak ezt a
feleletet, mert akár benne van, akár nincsen benne, az mellékes, sőt ha
az ellenkező volna is benne, nem az az irányadó mireánk nézve, hanem az
az irányadó, hogy a nemzet érdeke és becsülete mit követel?

De tisztelt képviselőtársam, felhivom figyelmét arra, hogy mind a
miniszterelnök, mind gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula urak
rettentően tévedtek ám akkor és valami csodálatos, hiábavaló munkára
vállalkoztak, – valami csodálatos, az embernek megáll az esze, hogy
komoly férfiak ilyen játékra hogy adhatják a fejüket, – mikor arra
vetették fejüket, hogy ők bebizonyitják a 67-iki törvényből, hogy a
nemzetnek a magyar vezényszóhoz, a magyar lobogóhoz stb. nincs joga.
Talán nem is azt bizonyitották ők be, egészen korrektül, a mit akartak,
hanem csak azt bizonyitották be, hogy nincs világosan a törvényben, hogy
ezt a nemzet jogosan követelheti.

Hát, tisztelt képviselőtársam, erre is nagyon egyszerü ám a felelet,
olyan egyszerü, hogy megint meg fogja lepni. Az a józan magyar ész
ismeri ám, azoknak a választóknak százezrei tudják ám a feleletet.
Tudniillik abban a törvényben világosan benne van, hogy mi mint az élet
és gyakorlat elnevezte, közös hadsereget állitunk. Már most mit tesz az:
közös hadsereg? Ez azt teszi, hogy az osztráké nem lehet, mert ha az
osztráké volna, nem lenne közös; a magyaré nem lehet, mert ha a magyaré
lenne, nem lenne közös, hát kié?

Talán uratlan jószág? Magyarországon találkozik uratlan jószág? Mi az,
hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré? Hát a királyé? Ezt nem
fogadjuk el. Mi adjuk hozzá a katonát, mi fizetjük a királyt is, a
katonát is, hát a katona nem a királyé és mindaddig, mig azt mondják,
hogy a királyé, mindaddig irtózatos csalás lesz ebben az országban,
valami rettenetes valótlanság.

Már most a tisztelt képviselőtársam azt feleli, hogy se nem az osztráké,
se nem a magyaré, hanem az osztráké is, a magyaré is. Ugyan mondja meg
az Istenért, mennyiben a magyaré? Miért ámitjuk mi egymást, meg a
világot? Egymást ámithatjuk, nálam az nem árthat semmit, de szabad-e a
nemzettel szemben azt állitani, hogy a magyaré ez a hadsereg részben
vagy akármi részben? Miben? Hogy a mi katonáinkat, a mi fiainkat nyers
anyagként elviszik, a mint ők magukat kifejezik, hogy mi tőlünk
elvisznek 30,000 lovat, meg 45,000 ujonczot, ez összesen 75,000
darabszám. Hogy mert ennyi anyagot szolgáltatunk, ezért magyar hadsereg?
Mert annak se szelleme, – százszor el volt mondva és ezerszer ismételtük
önök előtt – annak se szelleme, se iránya, se lelke, se törekvése, se
végczélja, se vezénylete, se tisztikara, se jelvénye, se önérzete
semmiben sem magyar. Hát magyarázza azt meg nekem valaki, ám gróf
Andrássy Gyula, ám gróf Tisza István képviselőtársam magyarázza meg
nekem azt, hogy miért és mennyiben magyar? Hiszen mikor mi azt kivánjuk,
hogy a vezénylete, az oktatása, a tanintézete, a tisztikara, a jelvénye,
iránya, szelleme magyar legyen a magyarországi kontingensnek, ez a
legkevesebb, a mit a nemzet kérhet. A mi ezen alul van, az már a
nemzetnek undok megsértése, rosszakaratu bántalmazása.

És ha igaz az, hogy a 67-iki törvényben közösnek van az a hadsereg
kifejtve és felállitva, akkor annak a hadseregnek magyarországi részében
a magyar nemzet minden erkölcsi értékének is képviseletre kell jutnia,
becsületének, méltóságának, önérzetének, vágyainak, egész törekvésének
és a mult összes dicső hagyományainak ott kell lenniök. Pedig a
hadseregben mindezeknek hitvány tagadását, kijátszását,
félremagyarázását, meghamisitását látjuk.

Hát tisztelt képviselőtársam, igenis a 67-iki törvényben benne van. Sőt
ha az volna benn, hogy a nemzet megengedi a királynak, hogy
felségjogánál fogva a vezérletet, vezényletet és belszervezetet német
nyelven csinálhassa – pedig ez nincs benn – a nemzetnek az a joga, a
melynek érvényesitését mi követeljük, akkor is érintetlenül fenmaradna,
akkor is, ha ebben a törvényben világosan a németre volna engedelem
adva. Mert a nemzetnek élni, becsületét és méltóságát megvédelmezni
mindenkor joga is, kötelessége is, akármit mondanak a törvényben. Az
1715-iki törvényben az is benn van, hogy Rákóczi Ferencz a valóságos
szabadságnak veszélyes ellensége. Ez is benne van. Hát talál olyan
embert ebben az országban, vagy ezen a földön, a ki ezt a szót: »verae
libertatis inimicus«, a legalávalóbb hazugságnak ne tartaná? És talál-e
olyan magyar embert, tudóst vagy tudatlant, a ki egy perczig is elhitte
volna, a mikor ezt a törvényt hozták, még azok közt is, a kik hozták,
hogy ez az igazság és hogy ezt a nemzetnek tiszteletben kell tartani?

De hát, a 67-es törvényben az nincsen benne, és a mikor a magyar nemzet
a magyar királyra rábizta, hogy alkotmányos felségjogánál fogva, nem
osztrák császári felségjogánál fogva, hanem magyar királyi felségjogánál
fogva a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő állapitja
meg, a magyar nemzetnek sohasem jutott eszébe, hogy a magyar királyt
azzal a joggal ruházza fel, hogy németté tegye a magyart. Ilyen
botorság, ilyen vadállati ostobaság a 67-iki törvényhozókról fel nem
tehető.

Hanem, tisztelt képviselőtársam, szomoru tény, hogy mikor Poroszország
felé az osztrák uralkodóház meglehetősen megerősitve látta magát, a
mikor a hét éves háboru is elmult, hát akkor orvul, a mint már volt
szerencsém, vagy szerencsétlenségem emliteni, a magyar ezredekbe a német
vezényszót becsempészte 1765 körül. Nem egyszerre történt, nem minden
ezrednél egyszerre csempészték be, ugy hogy a krónikákban világosan meg
sincs irva, én legalább nem találtam szabatos időpontot, hogy melyik
ezredbe mikor hozták be, hanem csak orvul, titkon s a nemzet ellen, a
nemzet jogainak és alkotmányának borzasztó megsértésével csempészték be
a német nyelvet a hadseregbe. Én ugy tudom, hogy a jelvényt még akkor
nem csempészték be. Még akkor a nemzeti lobogó az ezredeknél maradt,
vagy legalább a magyar ezredek nagy részénél. Csak a mikor a franczia
háborutól, a nagy, a 25 évig tartó franczia háborutól megmenekült a
dinasztia, 1814-ben vagy 15-ben hozták be a hadseregben a kétfejü sast,
meg a Gotterhaltét, meg ezeket az ostobaságokat, oly viszonyok között, a
mikor a nemzet alkotmányát is törekedtek eltiporni, a mikor
országgyülést nem hivtak össze, nehogy a nemzet e miatt a maga
panaszával álljon elő.

1867-ben a törvényhozás ezt bolygatni nem akarta; sem az uralkodó, sem
az országgyülés nem merte bolygatni, nehogy akkor, a mikor arról van
szó, hogy a mit lehet kiegyenlitsenek, oly akadályra bukkanjanak, a mely
minden kiegyenlitésnek utját állja. Hanem igenis, hallgatólag, egymásnak
a gyöngülésére számitva, és azzal a szándékkal, hogy majd alkalmas
időben ezt a véglegesen még nem szabályozott kérdést rendbehozzák,
beletették a törvénybe azt, hogy a hadsereg vezérletét, vezényletét és
belszervezetét ő Felsége állapithassa meg alkotmányos felségjogánál
fogva. Azt azonban a magyar nemzet soha, még álmában sem fogadta el,
hogy a törvényben foglalt e rendezés végleges, és igy a vezérlet és
vezénylet nyelve német legyen. Tudom, hogy az uralkodó vagy tanácsosai
számitottak arra, hogy ez örökké igy marad; de azt is tudom, hogy a
nemzet bizton számitott arra, hogy a legelső adandó alkalommal ezt a
nagy sérelmet rendbehozza. Hogy pedig az rendbehozassék és hogy a nemzet
e sérelme orvosoltassék, annak ideje elérkezett.

Azt mondja Vészi József képviselőtársam, – a ki különben tegnapi
felszólalásával oly szerencsés volt, hogy egyetlen oldalát sem fedezte
igazságainak, azok mind gyengeségek – hogy hát 37 esztendő óta mit
csináltunk mi s illetőleg, hogy 37 esztendő alatt miért nem jutottak
ezek eszünkbe? Azt mondja továbbá, hogy a mi elhunyt egykori nemes
barátunknak: Simonyi Ernőnek és Irányi Dánielnek jók voltak ezek az
állapotok, nekünk meg nem jók.

Hát képviselőtársam, ha ilyen nagy dologgal lehetne némileg humorosan is
foglalkozni, akkor nem sokat foglalkoznám az ő effajta érvelésével,
hanem azt mondanám, hogy ő éppen ugy csodálkozik ezen, mint az egyszeri
jobbágy csodálkozott azon, hogy kocsijának a fatengelye eltörött, pedig
22 esztendő óta mindig járta azt a kocsit, sohase volt a tengelynek
semmi baja és egyszer mégis csak eltörött az a fatengely.

Hát az ő szegény paraszt eszétől az kitelik.

Tisztelt képviselőtársam is azon csodálkozik, hogy ez 37 esztendő után
jut eszünkbe. Hát tisztelt képviselőtársam, bizony 37 esztendő után
eltörik a rossz fatengely, ha folytonosan használják. Azonban nem is ugy
áll a dolog, a mint tisztelt képviselőtársam mondja, hogy mi e
kérdéseket 37 esztendő alatt elhanyagoltuk. A dolog ugy áll, hogy a
képviselőháznak ez oldala valami különösen a magyar vezényszót, a magyar
katonai intézeteket és a magyar jelvényeket nem hangoztatta, de csak
azért, mert hiszen az önálló magyar hadsereget követelte és ennek
eszméjét hangoztatta folytonosan. Az pedig magától értetődik, hogy ebben
az intézményben és ennek fogalmában minden egyéb nemzeti jog benne van.
De már az Istenben boldogult egykori nemzeti párt, tisztelt
képviselőtársamnak ez idő szerint legbensőbb barátai, az eléggé
hangsulyozta ezeket itt a képviselőházban. És ki kell jelentenem megint,
tisztelt Képviselőház, nem hivalkodom azzal, hogy e Ház egész pártjának
vagy oldalának nevében teszem ezt a kijelentést, de azt hiszem, vannak
nagy számmal elvbarátaim ebben a tekintetben, hogy mi a végleges nemzeti
kivánalmak és követelések teljesitésének nem tekintjük ám még a
vezényszó, jelvény és intézetek dolgát ma sem, de azt hiszem, hogy ezek
az idei bonyodalmak meg lennének szüntethetők azzal, ha a korona
tanácsosai részéről a nemzet e kétségtelen jogai iránt teljes
tiszteletet látnánk; akkor a mai bonyodalmak eltüntethetők lennének és
egyelőre a nemzet nyugalma helyreállana.

Mi azért nagy missziónkat azontul is teljesiteni fogjuk, de a mai
bonyodalomnak ily módon vége lehetne. Ismétlem, ez a mi nézetünk, ez a
mi álláspontunk és erről mi le nem tehetünk sem az önök kedvéért, sem a
korona kedvéért, mert ez nemzetünk iránt való legelemibb kötelességünk.

Különben nem is igaz, hogy nem követeltük jogaink érvényesitését. Hogy
Mocsáry, Irányi, Simonyi tisztelt egykori barátaim, mikor, miként
emlegették ezeket a kérdéseket, annak bizony nem volt időm utánanézni,
de határozottan emlékszem, hogy a magyar nyelvnek a hadseregben való
jogát, a magyar jelvényeknek és tisztikarnak a jogát én magam is nagyon
élénken s nem egyszer hangsulyoztam 1889-ben.

(Thaly Kálmán: 1878 óta magam is Isten tudja hányszor hangsulyoztam.)

És igen jól emlékszem, hogy ezen a helyen, a hol most vagyok, illetőleg
az ennek megfelelő helyen a másik házban, a Gréwen-ezred egykori
folyamodványát is felolvastam annak igazolására, hogy száztiz évvel
ezelőtt ez a nemzet ugyanugy vélekedett és azóta szakadatlanul ugy, mint
most.

De hát, tisztelt Ház, ha 37 esztendő óta a nemzet nem emelte volna fel
szavát, ha vezetői talán gyöngék lettek volna, talán más politikai
bölcseség által vezéreltetve, ezt nem látták volna czélszerünek, vagy
bármely okból nem tettek volna eleget kötelességüknek, abból mi
következnék? Tegnap egy szót használt az én tisztelt képviselőtársam,
mondván, hogy az ő okfejtésének tengelye micsoda. Hát ha 37 év óta a
törvényhozás elmulasztotta volna nagy nemzeti jognak az érvényesülését
követelni, ugy a képviselő ur okfejtésének tengelye azt hozná magával,
hogy ujabb 37 évig is elmulassza? A képviselő ur okfejtésének
tengelyéből az következnék, hogy most már, ha 37 év óta elmulasztottuk
kötelességünket, egy perczig sem szabad, hogy tovább türjünk, egy
perczig sem szabad, hogy valamely kormánynak, a korona valamely
tanácsosainak megengedjük, hogy a nemzetnek ezt az utálatos sérelmét
továbbra is fenntartsák.

Azután meg tisztelt képviselőtársam, ha Simonyi Ernő és Irányi Dániel, a
kikről kegyelettel emlékszik meg a képviselő ur, a kiknek működését mi
tiszteletben tartjuk és a kiknek emlékét mindig megtiszteljük, ha ezek
elmulasztották volna is a nemzet jogainak követelését, a mit nem tettek,
sőt ha ellenkezőleg nyilatkoztak volna is, az nem lehetne reánk nézve
irányadó. Minálunk – és e tekintetben hiába hivatkoznék valaki még Deák
Ferenczre, még Kossuth Ferenczre, még Kossuth Lajosra is, ha ugyan
hivatkozhatnék, hiába hivatkoznék az elmult időknek akármelyik
nagyságára, – a nemzet élete felett való őrködés nem dogmatika. Hogy
Johannes Chrisostomus, Johannes Damascenus és Sanctus Augustinus mit
mondtak valamikor és mit nem mondtak, az minket nem érint.

Mi a nemzet érdekéből, méltóságából és becsületéből indulunk ki. Akármit
beszéltek vagy nem beszéltek valamikor azok a nagyok, azok a szentek és
azok a hitvallók, az ránk nézve dogmatikai erővel nem bir. Azok a
szentek is hiába beszéltek, mert ma is vannak megtört szivek; ma is
vannak beteg testek és beteg lelkek; ma is vannak siró árvák és üldözött
siró özvegyek; ma is van nyomoruság a földön és ma sem teljes a
mennybéli üdvösség. De hát ölbe tett kézzel türjük ezt és segiteni se
törekedjünk? Akármit beszéltek azok a szentek és akármit cselekedtek
vagy mulasztottak a mi politikai multunk vezérférfiai; a nemzetnek ez a
sérelme ma is fennáll és mi igen is fogadást tettünk arra, hogy mi ennek
a sérelemnek változatlanul tovább való fentartását meg nem engedjük. Nem
engedjük meg, akármi következzék is be; akár ez a kabinet marad, akár uj
kabinet jő, akármi történjék Maczedóniában meg Szicziliában, e nemzeti
sérelem fentartását, a nemzet örökös arczulütését, a nemzet
meggyalázását tovább nem türjük. Beszélhetnek önök akármiféle
szerencsétlenségről, ezzel reánk nem hatnak, mert nekünk elég 36
esztendő tapasztalata, különösen az utolsó 28 esztendőé elég arra, hogy
ha csak gyáván, ha csak alávaló módon törvényhozói kötelességünket
megsérteni nem akarjuk, belássuk, hogy ebből engednünk nem szabad.

(Elnök csenget: Kérnem kell a képviselő urat, méltóztassék egy kissé
parlamentárisabb kifejezéseket használni!) (Zajos felkiáltások a szélső
baloldalon: Miért? Miért? Rólunk mondta!)

(Rákosi Viktor: Feltételesen mondta, de igaza van!) (Ugy van! Ugy van! a
szélső baloldalon.)

(Polczner Jenő: Azt mondta, hogy mi lennénk gyávák, ha engednénk! Igazat
mondott! Éljen Eötvös Károly!)

Tisztelt Ház! Éppen mondani akartam azt, hogy én tisztelettel elismerem
a többség álláspontját s a többség tagjainak arra vonatkozó észjárását.
Nekik részben más a feladatuk, mint nekünk; ők az ugynevezett
»kormányzó« párt; ők abban a meggyőződésben vannak, hogy ha a kormány
megbukik, összedül a világ, mi pedig abban a meggyőződésben vagyunk,
hogy ha rossz kormány és utána a másik rossz kormány megbukik, akkor
egészségesen épül fel a világ. Más légkörben nevelkedtek; más a
politikai czéljuk; más a nézetük; hibás, téves; hazafiságukat nem vonom
kétségbe, csak nem tartom élénknek. Az a hazafiság, miniszterelnök ur, a
sziv dolga. De beteg és gyönge sziv az, a mely nyilatkozni feleslegesnek
tartja; a mely a kitörést veszedelmesnek látja, a mely jól viseli magát,
mint jó gyermek, a mely nem csinál rosszat, de nem csinál jót sem. Ilyen
a miniszterelnök hazafisága is, kormányzata is. Beburkolódzik a passziv
rezisztencziába, a melylyel még eddig egy pár napkeleti megbolondult
szultánon kivül senki sem próbálkozott meg. A történelemben fel van
jegyezve, hogy voltak olyan szultánok, a kik, akármi vész vagy háboruság
fenyegette trónjukat és birodalmukat, nem csináltak semmit, bevonultak
háremeikbe…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Önök akasztanak meg mindent!)

… beültek a szeraljba, nem törődtek a világgal és csupán passziv
rezisztencziával ölték az időt…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi dolgoznánk, ha önök engednének, de önök
nem engednek!)

De hogy európai művelt országban valamely kormány passziv
rezisztencziával dolgozott volna…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ha engednék, dolgoznánk, de ha nem
engedik! Hiszen öntjük a javaslatokat. Mi csak az önök obstrukcziójának
rezisztálunk. Mi csak az erőszakos obstrukcziónak állunk ellent!)

… erre példa nem volt. De minket vigasztal az, hogy ez a példa nálunk se
fog soká tartani. Bizom abban, hogy ha akad férfiu, a ki a koronát
felvilágositja, a korona bölcsesége segiteni fog a helyzeten; de mi is
vigyázunk ám, hogy segitsen. Midőn Barabás Béla tisztelt képviselőtársam
azt mondta, hogy ez becsületbevágó kérdés reánk nézve, értve a
hazafisági szempontot, akkor azt a miniszterelnök ur szellemesen azzal
ütötte el, hogy nem tudta, hogy az ő javaslataihoz van kötve a mi
becsületünk. Hát figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy
szellemesnek elég szellemes volt ez, de gyakorlati igazság nem volt
ebben az észrevételben; mert mi csakugyan becsületbeli kérdést
csináltunk ebből.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbségnek sohasem becsületbeli kérdés
megadni magát a többségnek!)

… Megmondom miért. A nemzet iránt való becsület kérdése…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohasem lesz becsületbeli kérdés megadni
magát a többségnek. Ezt sohasem ismerem el!)

Lássa, tisztelt miniszterelnök ur, mikor 1875-ben az a párt, a mely
akkor ellenzék volt, a balközép, a nemzeti bizalom legnagyobb részének
birtokában, a nemzet szeretete és bizalma által környékezve, az akkori
Deák-párttal egyesült még pedig akként, hogy minden elvét és
meggyőződését azután lábbal tiporta: az nagy megsértése volt a
nemzetnek, mert irtózatos károkat okozott, mert a nemzet bizalmát
renditette meg vezérlő férfiaiban. És a nemzet bizalmát renditette meg
törvényhozásában.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem kivánom, hogy az elvüket
változtassák meg, csak hagyjanak fel az erőszakkal!)

(Ugron Gábor: Csak legyünk birkák!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség azért nem lesz birka! Hanem a
többség az legyen birka?)

Ugy látszik, hogy mikor mi becsületbeli dologról beszélünk, azt a
tisztelt tuloldal nem látja elég komolynak; de figyelmeztetem önöket,
hogy minket választóink azért küldtek ide és mi választóink előtt erre
fogadást tettünk, hogy mi a nemzetnek ezt az irtózatos sértését tovább
nem türjük. És ha mi ettől elállanánk, ha mi megszüntetnők ezt a
harczot, habár erőnk elfogyta idézné is elő e megszüntetést, fájdalom, a
nemzet nagy rétegeiben akkép fognák fel a dolgot, hogy minket az
uralkodópárt, a kormány és a korona vett le a lábunkról.

Ha erőnk fogyta miatt történnék is a leszerelés, a nemzet nagy
rétegeiben akkor is feltámadna a gyanu, mert, sajnos, odasülyedtek a mi
közviszonyaink, hogy a társadalom teli van jogos gyanuval és
gyanakodással. Ez elé a jövő elé mi nem megyünk. Mi a nemzetnek saját
törvényhozása iránt még meglevő bizodalmát, ha nem tudnók is jobban
megerősiteni, de legalább is fenn akarjuk tartani. A jelentést nem
fogadom el.



A KHUEN-HÉDERVÁRY KORMÁNY BEMUTATKOZÁSA.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Széll Kálmán miniszterelnök a véderővita folyamán a nemzeti követelések
nem teljesithetése miatt 1903. évi junius 14-én lemondott. A válság s az
uj kormányalakitási tárgyalások okából a képviselőház junius 16-án
elnapolta üléseit. Közben gróf Tisza István kormányelnökségéről volt
szó. Ő azonban kormányt nem alakithatott, hanem a király gróf
Khuen-Héderváry Károly horvát bánt bizta meg a kormányelnökséggel, a ki
az előbbi kormány tagjaiból gyorsan megalakitotta a kabinetet.

Az uj kabinet a junius 30-án tartott képviselőházi ülésen mutatkozott be
s az uj kormányelnök e napon mondta el programmbeszédét s én a következő
napon julius 1-én tartottam a beszédemet.

A beszédnek nagy és zajos hatása lett. De nemcsak tartalma s eszméinek
ujdonszerü alakitása miatt, hanem különös körülménynél fogva.

Khuen-Héderváry gróf ugyanis mielőtt kormányalakitásra vállalkozott,
tanácskozott a 48-as párt vezetőivel, a kik vele bizonyos megállapodásra
jutottak. Megegyeztek abban, hogy ha a kormány a két katonai javaslat
tárgyalását felfüggeszti s egyelőre a nagyobb terheltetést nem követeli:
akkor a 48-as és függetlenségi párt félbenhagyja a szenvedélyes vitát s
rendes mederbe tereli a költségvetést és hozzájárul az exlex állapot
megszüntetéséhez.

Khuen-Héderváry gróf engem is meglátogatott s közölte velem Kossuthékkal
való megállapodását. Én sajnáltam ezt. A nemzeti követelésekről
lemondani nem akartam s a vita megszakitását ideiglenesen se láttam
czélszerünek. Most lélek és buzgóság és fölgerjedés van az ellenzékben
és az országban: ezt később vezényszóra ujólag föltámasztani
bizonytalan. Kijelentettem azonban a miniszterelnöknek, hogy koromnál és
vérmérsékletemnél fogva magánosan zajos vitát nem folytatok.

De az ellenzék minden árnyalata nem tette le a fegyvert. Az
Ugron-töredék a harcz folytatása mellett volt. De a mellett volt a
függetlenségi tábor egy része is. Fölkerestek barátaim s közölték velem,
ha hatásos beszédet tartok, akkor uj erős támadó ellenzék alakul s a
győzelem kivivásáig lankadatlanul folytatjuk a harczot.

Igy határoztam el magam arra, hogy a bemutatkozás és kormányprogramm
alkalmából én is felszólalok.


II.  A BESZÉD.

(A horvát miniszter szava: ha husz millió magyar volna. – A kormányelnök
„ugy csöppent“ ide. – Kinek a javaslatára lett kormányelnök? – Gyökere
nincs se a parlamentben, se a pártokban. – Khuen-Héderváry 1894-ik évi
szerepe. – Mostani föllépése és programmja is pongyola. – Kormánya
„folytatás“-e vagy nem? – Mi a szabadelvüség? – Mi a különös magyar
szabadelvüség? – Az uj kormánynyal senki se nyert semmit. – A király és
a nemzet tekintélye. – Mi az a keresztyén irány? – Mit konserváljunk.)

Mielőtt beszédemet, melyet tartani szándékozom, megkezdeném, némely
megjegyzést akarok tenni az itt elhangzott magyarázatokra.

A tisztelt horvát miniszter ur felhozott itt egy érvet multkori
beszédében, a melyre tisztelt képviselőtársam Barabás Béla helyesen
felelt, felelete azonban még nem egész. Megjegyzést kell tennem rá
azért, mert az eszméknek és felfogásoknak valamely csodálatos zavarát
veszem észre ebben a Házban. Azt mondja a tisztelt horvát miniszter ur,
hogyha husz millió magyar volna, akkor volna erőnk a magyar vezényszót
kivivni. Én nem tudom, hogy a tisztelt miniszter ur hol tanulta a
logikát? de az bizonyos, hogy minden embernek akár tiz millió, akár husz
millió, akár néhány ezer, feltétlen joga van ahhoz, hogy a maga nyelvén
beszéljen.

Itt van a nemzet, a mely akár husz millióból áll, akár kevesebből,
jogában van a maga nyelvét beszélni és minden intézményében alkalmazni.
Azt kérdem tehát én tőle, hogy ki és mi az a hatalom, a melylyel szemben
szó lehet róla, hogy joga van-e? És hol van az a jog és jogalany, hol
van az a rabló vagy az a biró, a ki ezt a jogot a magyar nemzettől
elvonta volna?

Micsoda ész az, micsoda gondolat az, a mely igy a tisztességes multu és
épelméjü embereket zavarba akarja hozni? Micsoda ész ez? Hiszen a
nemzetnek ez feltétlen joga és a ki ennek utjában áll, erőszakot
gyakorol, akárki teszi is. És a mikor ezt a jogot elfoglalta, a mikor
ezt a jogot elvette a nemzettől, nem ugyan erőszakkal, mert ha
erőszakkal kisérlette volna meg, akkor nem türte volna a nemzet, hanem a
mikor elvette orvul: akkor a nemzet nehéz pillanatait használta fel és a
kik tették: bitorlók voltak, latrok, a nemzet ellenségei és a nemzet
most csak védekezik azok ellen. Nem arról van szó, hogy mihez van joga a
nemzetnek, mihez nincs joga, hanem arról van szó, hogy azt, a mi a
nemzetnek ez örökkön élő jogát akadályozta, miként háritsuk el. Ennyit a
tisztelt horvát miniszter urnak a logikából, hiszen tanár ember, ennyit
ugyis meg kell tanulnia.

A tisztelt miniszterelnök ur kabinetje bemutatkozását, programmbeszédét,
sietek kijelenteni, tudomásul nem veszem. Én ellenzéke maradok ugy, mint
az előtte való kormánynak is ellenzéke voltam. Ellenzéke maradok
mindenekfelett amaz egyszerü oknál fogva is, a melyet nem fogok itt
különösen részletezni, mert ő olyan közjogi és államjogi alapon áll, a
melynek én a magyar nemzet érdekében való alkotmányos megváltoztatásáért
küzdök. Én tehát már ezért sem veszem tudomásul az ő jelentkezését. De
egyéb kifogásaim s vannak.

Mindenekelőtt az a kérdés nincsen én előttem tisztázva, miképen jött ide
a tisztelt miniszterelnök ur?

(Pozsgay Miklós: Idecsöppent!)

Igazán, a magyar nép nyelvmondásai, a magyar nép nyelvszólásai között ez
a szó előfordul: »idecsöppent«! Ezt a nélkül, hogy banalitást akarnék
mondani, igazán lehet ennél a nagyfontosságu közjogi és politikai
esetnél alkalmazni, mert a mint itt valaki mondta csakugyan idecsöppent
a tisztelt miniszterelnök ur. Felhozták már előbb, hogy neki nincsen
gyökere eddig még a mi politikai közéletünkben. Gyökere, én is ugy
látom, nincsen. Majd erre kiterjeszkedem később, mert erre igen
háládatos anyagot nyujt nekem a tisztelt tuloldal. Nekem azonban közjogi
különös aggodalmaim is vannak. Ki az a ki a tisztelt miniszterelnök
urat, mint leendő magyar miniszterelnököt Ő Felségének figyelmébe
ajánlotta!?

Bocsánatot kérek, alakilag és külsőleg a dolog el van intézve, mert a
lelépő miniszterelnök urnak, Széll Kálmánnak ellenjegyzése mellett
jelent meg, ha jól emlékszem, Ő Felségének az a leirata, a melylyel a
tisztelt miniszterelnök urat miniszterelnökké kinevezték.

De hát valami történt a kézirat kibocsájtása és Széll Kálmán volt
miniszterelnök ur visszalépése között. Valami történt. Itt hallottam oly
rejtélyes szólásokban beszélni magát Széll Kálmán volt miniszterelnököt
is; hallottam gróf Tisza István tisztelt képviselőtársamat is. Tehát
valami történt. Ez a közbeeső dolog: ezzel nem vagyok én tisztában.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök urat
egyenesen és határozottan a volt miniszterelnök ur ajánlotta-e
Magyarország főkormányzójának? Gróf Tisza István tisztelt képviselő ur
valami olyant mondott – nem értettem őt egészen tisztán, – mintha ő
ajánlotta volna. De akkor fel kell vetnem azt a kérdést, hogy minő
jogon? Mert ő alkotmányosan és a közjog tiszta épsége mellett megbizott
tanácsosa a koronának nem volt.

De azt kell kérdeznem – és erre a tisztelt miniszterelnök urtól kérek
most már feleletet, – hogy gróf Tisza István képviselőtársamat is ki
ajánlotta a koronának? Mert a mi alkotmányos szokásunk és mindig
gondosan fentartandó alkotmányos gyakorlatunk szerint nem áll az, a mit
itt mindenki mondott, hogy a királynak feltétlenül jogában áll azt bizni
meg miniszterelnöknek, a kit akar. Ez alkotmányos államban nem igaz,
mert az észszerüséget és az okosságot a királynak sem szabad szem elől
téveszteni. Már pedig az észszerüség és az okosság azt hozza magával,
hogy a miniszterelnök kinevezése a parlament többségének teljes
egyetértésével történjék. Az az elmélet pedig, illetőleg olyan felfogás,
hogy a király kinevezhet mindenkit és azután ha kisül, hogy a kinevezés
nem tetszik a többségnek, hát ugrik az a miniszterelnök és akkor a
király megint kinevezhet, – szabad tetszése szerint – mást, bár akkor se
tudja, akkor sincs az iránt biztonságban, hogy tetszik-e az is a
többségnek, vagy nem, és ha nem tetszik megint ugrik az az ujabb
miniszterelnök: ilyen közjogi felfogás bolond felfogás. Ilyen közjogi
felfogás a koronát észszerütlen, helytelen és káros gyakorlatba vinné
bele; és ilyen felfogás a nemzet legfontosabb jogát: a kormányzás és a
kormányozhatás jogát, – de a törvényhozás jogát is, – valósággal
kárositaná, veszélybe hozná, elhomályositaná.

Tehát az okosság és az észszerüség azt hozza magával, hogy a korona
előre tájékozódjék az iránt, hogy a parlamentben a többséggel vagy
legalább többséggé alakulható pártok szövetségével egyetértésben
jelenik-e meg a miniszterelnök.

(Rosenberg Gyula: Miért nem a kisebbséggel?)

Tisztelt képviselőtársamat egy históriai dologra figyelmeztetem, ámbár
ugy veszem észre, hogy nincs hozzá érzéke. Arra figyelmeztetem a
tisztelt képviselőtársamat, hogy az 1847-iki pozsonyi országgyülésen
igen nagy többségben az a párt volt, a mely akkor, a mikor az ország
helyzete nehézzé és komolylyá lett s a mikor a nemzet sérelmeiről
sikerült a koronát meggyőzni, ugy szétfoszlott, mint a hogy a szél
szétveri a polyvát.

Hát ő vagy más nekem hiába beszél puszta többségről, mert a nemzet
története megmutatja, hogy gyakran csak néhány emberből áll a nemzet
igazi képviselete és nem abból a többségből, a melyhez a képviselő ur
tartozik. Szerencsére az a többség sem áll csupán olyan politikusokból,
mint a képviselő ur!

Addig, mig azok a kérdések felderitve nem lesznek, mig nem tudjuk, hogy
abban a közbeeső időben micsoda munkákat végzett a miniszterelnök ur,
hogy kiknek ajánlatára, minő sorrendben, miképen következett az, hogy ő
legyen a miniszterelnöke ennek az országnak, addig én abban a gyanuban
vagyok, hogy a tisztelt miniszterelnök urnak a politikai finom érzéke
hiányzik. Mert én ugy tudom, hogy e parlament egyetlen pártárnyalatának
vezetője sem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy őt a korona
megkérdezte volna; s ezért én a miniszterelnök ur miniszterelnökségének
eredetét tökéletesen tisztának nem látom. Ez is egyik ok előttem arra
nézve, hogy az ő miniszterségének bemutatkozását tudomásul ne vegyem.

Gyökere nincsen ebben a parlamentben, a mint Kossuth Ferencz tisztelt
képviselőtársam és mások is kifejtették. Mert ime itt van – bocsánat a
kifejezésért, de más nevet most nem tudok és hosszu körülirást nem
akarok használni – itt van a legujabb időkben keletkezett és talán már
fenn nem álló kaszinópárt. De nyolcz tiz-nappal ezelőtt még fennállott.
Bizonyos, hogy abban a miniszterelnök urnak gyökere nem volt. Ahhoz nem
tartozott, sem kinn, sem bent, bár annak tagjai közül többet ismert.
Ahhoz tartozik például Vészi József tisztelt képviselőtársam.

(Olay Lajos: Oda tartozik Weisz Berthold is.)

Weisz Bertholdban talán lehetett gyökere, de hogy Vészi Józsefben nem
volt gyökere, az bizonyos.

Itt van például egy másik alakulás, árnyalati, átfutamló alakulás, az
ugynevezett ó-liberálisok szövetkezete. Legalább azokból a hirekből, a
melyek köztudomásra jutottak, kétségtelen, hogy az ó-liberálisok
szövetsége nem azért jött létre, mert a tisztelt miniszterelnök ur
gyökereit érezte a maga talaján. Valami másért jött létre. Miért, miért
se, talán örökre titok marad, talán igen gyorsan kitudódik, de azért
semmi esetre sem jött létre, hogy a tisztelt miniszterelnök urat
idehozza. Itt van a harmadik árnyalat, itt van Nagy Ferencz tisztelt
képviviselőtársam legujabb keletü pártja, a valamikor ugynevezett
nemzeti-párt. No már annak sok tagját sokkal jobban ismerem, semhogy ki
ne merjem mondani, hogy ez a párt pedig néhány nappal ezelőtt, még csak
nem is álmodott arról, hogy épen a tisztelt miniszterelnök ur jöjjön ide
és vegye át az ország kormányzatát. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök
urnak a tisztelt néppártban lett volna nagy gyökere. Talán próbált
sarjadzni, de gyökeret még nem eresztett.

Azt is határozottan tudom, hogy minálunk nem volt. Már pedig a politikai
finomabb érzék mégis csak azt követeli nemcsak attól, a ki nagy ország
kormányzatára vállalkozik, de még azoktól is, a kik közreműködtek abban,
hogy arra vállalkozhassék, hogy az illető mégis annak az országnak
népével, népének képviseletével, képviseletének különböző törekvéseivel,
eszméivel, eszméinek vajudásával érintkezésben és rokonságban volt
légyen; a közös örömek és szenvedések, a közös törekvések szelleme
legalább benne is meg volt légyen, mert máskülönben csakugyan ugy
»csöppent ide«, a hogy a magyar köznép szólása mondja. Hogy azok a
képviselő urak, a kik háta mögött ülnek; a kik elhatározták, hogy
támogatják őt, és a kik jobban és közelebbről is ismerik, a jövendőre
nézve már előlegezik is neki a bizalmat: ezt nem veszem birálat alá,
ámbár vehetném. Mert hogy Rosenberg Gyula képviselőtársam miért lett
egyszerre olyan hive a miniszterelnök urnak, azt ugyan e kerek földön
megfejteni senki sem tudja, ha csak azzal nem, hogy erős
gouvernementális érzékénél fogva, találván egy miniszterelnököt: ha már
megtalálta, támogatja is.

Tisztelt Képviselőház! 1867 óta sohasem fordult még elő eset az ország
törvényhozásában arra, hogy miniszterium ugy keletkezett volna, mint ez
a miniszterium. 1848-ban irtóztató kisérlet történt arra nézve, hogy a
nemzetgyülés pártjaira való tekintet nélkül állittassék miniszterelnök
az ország élére.

(Báró Kaas Ivor: A koronának feltétlen joga van rá!)

Az a koronának nem volt feltétlen joga. A történelem megvilágositotta
már azt a tényt; az a nemzet történetében, de a királyság tekintélyének
történetében is egyike volt a legszomorubb dolgoknak, a melyeket a
történelem valaha feljegyzett. Tiz kabinet alakult 1867 óta a
miniszterelnök ur kabinetje előtt; 11-ik volt az 1848-iki és valamennyi
e törvényhozás kebeléből nőtt ki, a nemzet képviseletében gyökerezett,
onnan sarjadozott ki; ez az egyetlen, ez a legelső, a melynek gyökere
más.

Lássa miniszterelnök ur, a mi bizalmunk hiánya, a kik itt az ellenzéken
ülnek, meglehetősen indokolt. Mi nem előlegezhetjük a kabinet
jövendőjének a bizalmat. Meglehetősen indokolt azért is, a mi 1894-ben,
épen most 9 esztendeje történt és a minek a történetét egyrészében én
tudom elmondani igen jól, másik részét pedig Darányi miniszter ur fogja
elmondhatni. Ezelőtt 9 esztendővel a nemzetnek egyházpolitikai törekvése
– az akkori kormányé, az akkori többségé, és az akkori ellenzék
többségéé – győzött. 175 főnyi többsége volt ebben a parlamentben; ilyen
többség még sohasem volt.

Hanem valakinek nem tetszett a nemzetnek, vagy mondjuk a többségnek ez
az iránya, és akkor is a miniszterelnök urat szemelte ki a sors arra,
hogy idecsöppenjen. Nekem csak annyi részem volt akkor a dologban, hogy
mikor hire jött annak, hogy az akkori miniszterelnöktől ő Felsége
megvonta a bizalomnak szükséges mértékét és őt állásából kegyelmesen
elbocsájtotta, jön haza: akkor gondoskodtam arról, hogy a fogadtatása
tisztességes és dicsőséges legyen, és mikor a vasutról leszáll, óriási
tömeg várja, hogy őt a nemzet bizalmáról biztositsa. Hogy pedig a
miniszterelnök ur idejövetelét ne várja más, mint a némaság és homály,
arról meg gondoskodott mindenki, a ki akkor közdolgokban tett vagy nem
tett valamit. Nem kisérte ide senki. De különösen gondoskodott róla
kedvelt minisztereink egyike, Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter.
Ezt ő különben jobban el tudja mondani. A szabadelvüpárt összes házőrző
közegeivel ajtót, kaput, még ablakot is bezáratott, hogy valahogy a
miniszterelnök ur hozzájuk be ne juthasson. Ez történt kilencz évvel
ezelőtt. A miniszterelnök ur azután, uriember módjára, a hideg
fogadtatásból levonta a következtetéseket és jelentést tett ő
Felségének, – gondolom, hogy igy történt – és tovább nem is gondolt
arra, hogy Magyarország kormányzója legyen.

De mi történt azóta? Ezt szeretném én a földművelési miniszter urtól
megtudni? Mert most a földművelésügyi miniszter ur nem ugy tett, mint
kilencz évvel ezelőtt, hanem most kiállt a kapuba s azt mondta eléje:
Gyere be rózsám, gyere be! Hát mi változott időközben?
Horvát-Szlavonországok bánja nem változott, ugy veszem észre; valami más
változásnak kellett tehát bekövetkezni. A korona sem változott, mert a
korona most is csak ugy küldte ide a miniszterelnök urat, mint akkor. Mi
változott hát? Talán megfelelek később erre a kérdésre, de annyi
bizonyos, hogy a miniszterelnök ur kedvelt minisztereinek egyike ma
másnak látszik, mint akkor volt. Hogy ez a látszat mit jelent, azt én
nem tudom, nem is töröm a fejem rajta.

De miniszterelnök ur, a milyen közjogi pongyolaság történt fellépésének
első perczétől fogva bemutatkozásáig, olyan pongyolaság történt a
bemutatkozás külső részleteiben is. Lássa miniszterelnök ur, rossz
szokás lehet, de itt, a mi nemzetünknél szokásban volt még eddig mindig,
kivétel nélkül, hogy a mikor uj kabinet, uj miniszterelnök jött ide a
nemzet tanácsába, a képviselet szine elé: ősi szokás szerint magyar
ruhát öltött. (Felkiáltások: Régen nem szokás!)

Bocsánatot kérek, meglehet. Egy esetet én is tudok, a mikor a nemzet
iránt való ezt a figyelmet a miniszter urak el mulasztották. De én
hiába, nem épen mai gyerek vagyok már ezen a téren, tudom azt, nagyon
fontos, ünnepélyes cselekmény az, a mikor az ország az ő állami ügyeinek
kormányzójára tesz szert – már akár a szerencse, akár a balsors hozza az
uj kormányzót – ősi magyar szokás szerint mindig ugy szokott az első
bemutatkozás történni, a hogy cselekedett Andrássy és cselekedtek a
többi kabinetek, hogy a nemzet iránt való teljes tisztelet jusson azzal
kifejezésre. Én óhajtom, hogy ez a gyakorlat megmaradjon és egyáltalában
kárhoztatnám azt, hogy a divatból kimenjen; nehogy ugy jöjjön az uj
kormány az ország képviselői elé, a hogy éppen az alagi lófuttatásra
megy vagy a Vampeticsbe. És nem helyeslem ezt azért sem, én előttem ez
is nyomatékos, mert tudom, hogy a tisztelt miniszter urak, mikor a
korona elé mennek, a legdrágább és legdiszesebb öltönyeiket veszik
magukra; pedig a koronának tekintélye se nem nagyobb, se nem szentebb,
se nem igazibb, mint a nemzet képviseletéé. Tessék ebben az egyensulyt
megtartani és a nemzetnek régi, már akár jó, akár rossz, de a nemzet
sajátságainak megfelelő szokásait tiszteletben megtartani.

De én a miniszterelnök ur programmját is ép oly pongyolának tartom, mint
a megjelenését. Mi itt a főkérdés? Nem az volt ám itt a főkérdés, a mi
az ő programmjában részletesen el van sorolva, például ujonczjavaslatok,
katonai terhek szaporitása stb. Nem ez volt a főkérdés, mert épen azt a
körülményt, hogy a miniszterelnök ur idejöhetett, az a kivánság idézte
elő, hogy a nemzet követelései kellő méltánylásban részesüljenek. És a
miniszterelnök ur minden sok másról beszélt, csak erről nem beszélt.
Pedig a nemzet erre volt kiváncsi. Hiszen a nemzet nagy része előtt igen
kedvelt előző kormány épen azért hagyta el a helyét, – a mely kormánynak
pedig nagy többsége volt e Házban s vele szemben még ezen az oldalon is
általánosan és kivételkép, a politikai tisztelettől eltekintve, sok
rokonszenv volt – épen e miatt volt kénytelen elhagyni a helyét és jött
ide az uj kormány. És mégis az uj kormány feje mindenről beszélt, csak
épen erről az egyről nem. Hát ez is oly pongyolaság, a mit megbocsájtani
nem lehet. Tehát tisztelt Ház, én ezt a kérdést egyenesen a
miniszterelnök urhoz intézem, a ki ugy látszik, sokkal nagyobb szónok
lesz, mint az elődje; mert az elődje mindenre felelt és mindent
megmagyarázott, ő pedig semmire sem felel; s ugy látszik, sokkal
nehezebb lesz hozzáférni, mint az elődéhez; azt a kérdést intézem
egyenesen a miniszterelnök urhoz: hogy hát ennek az egész
kormányválságnak mi az igazi jelentősége? Mert a kormányválságoknak
mindenütt és mindig az egész világon, a mióta vannak, az a czéljuk, hogy
egy csomó elégedetlenséget elháritsanak, egy csomó szenvedélyt
lefegyverezzenek és egy csomó jogosult vágy és józan kivánság
kielégitésével a helyzetnek betegségét orvosolják.

Ez minden kormányválság czélja is, oka is, mentsége is. Mi történt hát
azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök ur idehozta ezt az ujdonsült
kormányt és maga is idejött? Hát valami elégületlenség el van háritva?
Valamely szenvedély le van csillapitva? A nemzetnek vagy az ellenzéknek,
vagy a többségnek valamely igénye ki van elégitve? Mi történt? Valamely
sérelem orvosoltatott?

A mi országunk, a mi alkotmányunk, a mi kedves, szeretett osztrák
szövetségeseinkkel szemben eddig még azért ért valamivel többet, mint ez
a mostani állapot, mert itt általános felfogás szerint – nem egészen az
én felfogásom is – de általános felfogás szerint volt mindig biztos
kormányképes többség a parlamentben, a melyre tisztességes kormányzat
mindig bizton számithatott és a mely a korona érdekeinek is mindig
biztos őrzője volt. Itt volt mindig. És a mint a szellők idehozták
Jellasics városából a hirt, hogy jön a horvát bán, megint jön a horvát
bán: abban a pillanatban ez a 30, nem tudom hány esztendő óta soha meg
nem bomlott többség, ez is háromfelé szakadt. (Felkiáltások: mikor?)

Oly gyorsan következnek egymásután a napok, hogy én bizony nem nézem,
hogy egy nappal előbb vagy utóbb.

Én a jegyzőkönyvemben nem tartottam ezt nyilván, nem is voltam
Budapesten, csak azután értesültem arról, hogy a megbomolhatatlan
többség, már nem megbomolhatatlan és hogy a tisztelt miniszterelnök ur
mint jövendőbeli várományos, mint főkormányzó van itt. Előttem
egyébiránt az a dolog, hogy gróf Tisza István is hozzájárult, hogy
összebomoljon az a többség, a melynek bomolhatatlanságáról meg voltunk
győződve, természetes.

A tisztelt miniszterelnök ur azt mondotta tegnap, hogy ő elődjét követi
minden tekintetben, fenntartja elődjének igéreteit, elődjének szellemét
és már kabinetjének összealkotása is azt mutatja, hogy csak folytatása
akar lenni az előbbinek.

Folytatás? Mi az, hogy folytatás?

Egy kormányt megbuktatnak, másik jön helyébe és azt mondja, hogy ő
folytatás! Az, tisztelt miniszterelnök ur, a lehetetlenségek közé
tartozik, hogy ő folytatás. Erősen ellenzéke voltam az előző kormánynak,
mégis sokkal jobb véleménynyel voltam róla, mintsem azt elhigyjem, hogy
csak oly kabinet volt, mint a milyennek én a folytatást egyelőre látom.
De nem is igaz, hogy folytatás. A szót eltévesztette a miniszterelnök
ur. Mert ha nem akarna egyéb lenni, mint puszta folytatás, akkor nem
lehetne folytatás, mert ma is az előző kabinettel állnánk szemben.

Azonban ne játszunk a szavakkal; – akár folytatás akar lenni, akár nem,
tény az, hogy a nemzeti követelések legkisebb részének teljesitésére
nézve is semmi biztositékot nekünk nem adott; még azokra nézve sem, a
melyek pedig engem egészen nem elégitenek ki s a melyek tekintetében
tegnap Ivánka Oszkár képviselőtársam hozzám kérdést intézett.

Azt mondja a miniszterelnök ur tegnapi beköszöntőjében, hogy a
szabadelvüség terén fog megmaradni és egy szót, egy mondatot használ,
melynek belső tartalmát én nem értem. Lehet, hogy ennek én vagyok az
oka: »Alkotmányos életünknek történetében – ugymond – a szabadelvüség
volt az államalkotó erő.« Ez legalább is nagy tulzás, miniszterelnek ur,
mert én is csak szabadelvü embernek tartom magamat, de ennyire még sem
becsülöm a szabadelvüséget. Hogy ez lett volna a mi küzdelmünkben,
alkotmányi életünk egész történetében az államalkotó erő? Nem az volt,
miniszterelnök ur, nem a szabadelvüség volt az államalkotó erő, hanem
az, hogy barátainkkal békességben éltünk, ellenségeinket pedig
agyonütöttük. A ki a nemzet jogait csorbitani akarta, azt az országból
kivertük. A melyik közjogi tényezője ennek a nemzetnek a nemzet
ártalmára akart cselekedni, erőnk egész teljességével küzdöttünk ellene.
Ez volt az államalkotó erő, ezt igyekszünk mi most is fentartani,
fejleszteni, szaporitani.

Egyáltalában a szabadelvüség oly fogalom, a mely felett sok eszmezavar
van. Szinte kedvem volna megkisérleni az e körül való eszmék
tisztázását, a mennyiben látom, hogy tévesen fogta fel a dolgot Nagy
Ferencz képviselőtársunk is; de azt természetesnek tartom, hogy ő téved,
mert ő sokat tanult, de csak könyvből, azt pedig csak az alkotmányos
élet igazi gyakorlatából lehet megtanulni. A ki községeket, falvakat,
városokat, vármegyéket, országot kormányoz, a törvényhozásban
gyakorlatilag részt vesz, az tanulhatja meg igazán, mi a valódi
szabadelvüség, de olyan könyvet nem láttam, olyan tudóst nem olvastam,
ki azzal csupán elméletből igazán tisztában lett volna.

De téves a felfogása gróf Zichy János képviselőtársamnak is; majd lesz
szerencsém azt is megmagyarázni.

Azt mondja Nagy Ferencz tisztelt képviselőtársam, hogy a politikai és
polgári jogoknak szabad, demokratikus irányban való érvényesitése, ez a
fődolog a liberálizmus princzipiumában. Gróf Zichy János tisztelt
képviselőtársam pedig azt mondja, – a kinek nem tetszett a szó – hogy a
szabadelvüség nálunk csődöt mondott és azt mondja tegnapi igen érdekes,
különösen igen szellemes beszédében, hogy közéletünk eddigi
sikertelensége ama szabadelvü politikának a kudarcza, a mely évtizedeken
át fogva tartja, befolyásolja, hogy ugy mondjam beszámithatatlanná teszi
az országot, a mely ezt a nemzetet a radikális egyházpolitikán keresztül
elvezette egészen a parlamentárizmus csődjéig. A parlamentárizmus csődje
alatt értette – meg is mondta – a többségi elvnek a bukását.

Bocsánatot kérek, én abban az iskolában nőttem fel fiatalkoromban, a
melyet ma már az ó-liberalizmus iskolájának neveznek, de a mely
egyáltalában nem az ám, a mely ott a többségnél létezik, hanem az, a
melyben felnevelkedtek e nemzetnek egykori igazi vezérei, a magyar
nemzeti szellem megalapitói és a nemzeti közérzület megteremtői; azok, a
kik ezt a nemzetet a habsburgi mákonynak álmából felébresztették.

Az a szabadelvüség abból állott: minden politikai, minden polgári és
minden egyéni jogot, a munkának, az észnek és a szónak teljes
szabadságát meg kell őrizni egész addig a határig, a hol az államnak nem
árt. Ez volt az a szabadelvüség, a melyben én felnőttem. De aztán
körülbelül 40 esztendő óta más szabadelvüség fejlődött ki a világon,
főleg Németországon, de az nem a valódi szabadelvüség nyomdokán jár.
Elharapódzott ez nálunk is, ez tombol most már a nemzet minden érdeke
fölött és ez abból áll: minden jogot, minden érdeket az államnak
feláldozni, egyéni, politikai, szövetkezési, gyülekezési,
kenyérkereseti, munkavállalati és minden jogot az állam erősitésére
áldozni fel. Okul és mentségül csak azt hozza fel ez a szabadelvüség,
hogy az állam aztán annál nagyobb erővel művelheti a népek jólétét.

Ez az a modern, ez az az uj szabadelvüség, a mely minket oda vezetett, a
mint a fizetésrendezési törvényjavaslatból látom – emlitettem már egy
alkalommal, hogy mig 1848 előtt alig ment 1500-ra az állami tisztviselők
száma, a kiket a király szokott kinevezni, most 50,000 meg 100,000
tisztviselője van ennek az országnak és társadalomnak, a mely most már
nem a nemzettől nyeri hatalmát és a közügyek vezetésére megbizatását,
hanem az állami hatalomtól, még pedig annak központjától és
személyesitőjétől, a koronától. Ennek a szabadelvüségnek én hive nem
vagyok.

De mind az ó, mind az uj, mind a régi, mind a modern szabadelvüség
egyetemes, általános és európai, a mely azonban nálunk nem egészen igaz
és nem üdvös sem egyik, sem másik alakjában. Mert a magyar nemzetnek
olyan különös sorsa van, hogy ebben az országban a szabadelvüségnek is
más a törvénye. Nálunk az igazi szabadelvüség sohase lehet más, mint:
idegen befolyással szemben megvédelmezni a nemzetet. Ha a német meg a
franczia, meg az angol, meg az olasz, meg nem tudom melyik másik isten
nemzetsége az ő egyéni, polgári, politikai jogait az állam erősitésére
szivesen adja oda, törvényhozási, kormányzati, közigazgatási és birói
uton: hát önmagának adja, mert náluk államuk betetőzése: királyuk,
császárjuk, koronájuk, egészen nemzeti. De a mi királyunk csak
harmincznégy százaléka egy királynak és a mit mi jogainkból,
érdekeinkből és hatalmunkból az uj szabadelvüség szokásos törvényei
szerint az államra bizunk, az államra ruházunk át, mi azt 100
százalékban adjuk át és csak 34 százalékban kapjuk vissza, ha ugyan
visszakapjuk. Azért nálunk még a szabadelvüségnek is más a törvénye, a
mint hogy mindennek más a törvénye.

Hát a mellett, hogy én annak az iskolának a hive vagyok, a melyben
fiatal gyermekkorom óta felnevelkedtem, a mellett még a magyar
szabadelvüséget s annak minden törvényét kivánom tiszteletben tartani, a
melynek az a jelszava; minden idegen beavatkozás ellen megóvni ezt a
nemzetet, a mennyire csak lehet. És ha tisztelt miniszterelnök ur, mikor
ön a szabadelvüségről beszél, mint államalkotó erőről, nem ezt érti
alatta, akkor Magyarországon nem ért alatta semmit sem, akkor az csak a
szótárból kiszedett öt-hat szó, semmi más.

Tisztelt Képviselőház! Itt kell felelnem gróf Zichy János tisztelt
képviselőtársamnak is. Tiszteletlen lenni irányában nem akarok,
kötelességem méltányolni az ő felszólalását. Ilyen közvetlen közelből
soha sem hallottam egyetlenegy beszédét sem s meglepett annak a
beszédnek sok mély és sok csillogó része. Például a beszédében
felállitott diagnosist tökéletesnek tartom, hogy tudniillik ezzel a
kabinet-változással nem nyertek önök tisztelt uraim semmit. Még Nagy
Ferencz tisztelt barátom sem nyert semmit. A többség sem egészében, sem
tagjaiban nem nyert semmit sem; mi valamennyien tanuságot teszünk arról,
hogy mi nem nyertünk semmit és a nemzet sem nyert semmit. Nyereségről
tehát nem lehet, csak veszteségről lehet szó és arról, hogy a jövendő
alakulása iránt még sokkal nagyobb kétségben és bizonytalanságban
vagyunk, mint voltunk eddig.

Tehát tisztelt képviselőtársunknak ez az észrevétele, ez a diagnózisa
bizony tökéletes, akármennyire fájjon is némelyeknek. De azt állitom,
hogy ezt nem a szabadelvüség s egyáltalában nem a magyar szabadelvüség
okozta, hanem az, hogy a Magyarországon szükséges specziális
szabadelvüséget még mindig tagadják és lábbal tiporják igen sokféle
hatalmas körök és érdekeltségek. Mert hát eddigi sikertelenségünk – azt
mondja gróf Zichy János képviselőtársam – tényleg ama szabadelvü
politikának kudarcza, a mely évtizedeken át nyomja, befolyásolja és
beszámithatatlanná teszi, – ugy mondja – a nemzetet. Nem, tisztelt
Képviselőház. Nem annak a szabadelvü politikának a következése ez, hanem
következése annak, hogy a nemzet a maga kétségbe nem vonható igaz
érdekeinek megvédelmezésében mindig gátolva volt… és oka az, hogy a mi
királyunk, a mi államfőnk csak 34 százaléknyi valami; – az nem egész,
nem igazi, nem tökéletes és nem magyar kizárólagosan. Az a viszony, a
mely köztünk és Ausztria között fennáll és a melyet a legnagyobb magyar,
gróf Széchenyi István, a kire hivatkozott a tisztelt miniszterelnök ur,
– hogy mi jogon, azt nem tudom – vegyes házasságnak meg szerencsétlen
házasságnak is nevez, az az oka itt igen sok dolognak. Lehetünk mi
akármilyen konzervativek, akármilyen szabadelvüek, akármilyen nem tudom
micsoda elvüek, mig ez a viszony a maga ridegségében és merevségében
fennáll, mig a magyar bakát, a ki hála Isten – egy szót sem tud németül,
mig azt a horvát bakát, a kit nincs szerencsém ismerni, de a ki egy szót
sem tud németül, arra kényszeritik, hogy németül legyen vitéz és ne
magyarul és ne horvátul: addig tisztelt miniszterelnök ur nálunk nem az
irányok különfélesége okozza a bajt, meg okozza a szerencsét, – ha volna
– hanem egészen más.

Azt mondja képviselőtársam: gróf Zichy János, hogy ő a szabadelvüség
csődjében az általa jelzett keresztyén konzervativ irányzat
hajnalhasadását látja. Már itt az én látásom különbözik gróf Zichy János
képviselőtársam látásától. Ezt természetesnek is kell tartani. Én a mi
aktuális politikai feladataink között, hogy mi az, a mi keresztyén
legyen és ne legyen, bővebb részletezés és indokolás nélkül felfogni
tisztán nem tudom.

Azonban valamit mondott gróf Zichy János képviselőtársam. Egyebek közt
érti azt, hogy a koronát emeljük fel arra a magasságra, a hol a nemzeti
élet sokszor salakos, sokszor zavaros hullámverése ne érintse. Hát
bocsánatot kérek, én az igen t. képviselőtársamtól nem azt akarom, hogy
keserüséggel tárgyaljuk itt a kérdést kölcsönösen egymás iránt, hanem
azt akarom, hogy értsük meg jól ezt a kérdést. Én meg nem engedem, hogy
a mikor a koronát és a nemzetet egymással összehasonlitjuk, akkor a
korona ugy állittassék elém, oly rettenetes magasságban, a hol csak a
napfény, meg a hajnalpir éri, a nemzet meg ugy állittassék elém, mint a
melyet zavaros és salakos szenvedélyek vezetnek. Ez a felfogás ezzel a
szóval, hogy »néppárt« és ezzel a fogalommal nem fér össze.

(Báró Kaas Ivor: Mi dinasztikus párt vagyunk, de néppárt és nemzeti párt
is. (Zaj és derültség a szélső baloldalon. Felkiáltások: Egyéb semmi?)

(Horváth Gyula: Jezsuiták! Ez az igazi jezsuitizmus!)

Ez a szó Zichy gróf képviselőtársamnál el volt hibázva. Nem feszegetem
tovább, csak azt jegyzem meg, hogy én is dinasztikus vagyok, de én
kijelentem mindig, hogy én csak annyira szeretem a királyomat, a
mennyire a királyom engem. (Zajos tetszés, derültség, éljenzés és taps a
szélső baloldalon.)

(Rakovszky István: Félek, hogy rossz lábon lesztek!)

És kijelentem, hogy a mennyi szeretetet, bizalmat, becsületet és
hódolást a nemes magyar nemzet – a kit a királyok igy szoktak nevezni –
áldoz királyának dicsőségeért, annyi becsülést, szeretetet, bizalmat és
hódolást várok én meg a királytól. És kijelentem azt is, hogy a mikor a
király a magyar nemzet méltóságát meg nem becsüli; ezt nem a király
teszi, hanem annak tanácsosai, mert ha olyan tanácsosai nem akadnának,
mint a minő előttünk egymásután három elmult, meg idejött, akkor a
király nem tenné azt, a mit tesz. A király csak ugy becsüli meg, illetve
tanácsosai csak ugy becsültetik meg vele a nemzet jogát, becsületét és
méltóságát, hogy nyelvéhez való eltagadhatatlan jogát is el akarja tőle
venni.

Ilyen körülmények között a tisztelt Ház a nemzetnek eddig és ma is
mindennap tanusitott hűsége, bizalma és hódolata bizony nagyon elég,
mert az sem talál méltó viszonzásra. De én még tovább megyek gróf Zichy
János képviselőtársammal szemben, hogy a »keresztyén« szó értelmét
megfejtsük, a melyet mindennapi küzdelmünkben igazán kelleténél többször
használnak. Én tudom azt, hogy a keresztyén irány, ez a két szó áll
szellemből, irányból, erkölcsből és abból a két igazságból, hogy a mit
nem kivánsz magadnak, azt ne tedd másnak sem és hogy szeresd
felebarátodat, mint tennen magadat. De hiszen kinek van ez ellen
kifogása? Tudom, hogy nekünk nincsen, tudom, hogy másnak sincsen, ez
általános szólam, a melynek aktuális politikai jelentősége sincsen,
egyenes jelentősége pedig épen nincsen. Legfeljebb annyit értek alatta,
hogy a felekezetességnek nem szabad az állam közéletének vezetésében
részt venni, mert mihelyt a felekezetesség abban részt vesz, a
keresztyén irány már megbomlott, már sánta és tartalomnélküli.

Az álljon a közélet élére és mindenki olyan becsülésben részesüljön, a
mint azt az illető munkájának, tehetségének és jellemének értéke
megérdemli; érdemeinek mértéke legyen az irányadó és semmi más. Ez az
igazi, ez a társadalmi szabadelvüség és ez a nemes értelemben vett
demokráczia. Ezek egymással nem ellenkeznek. (Egy hang a néppárton:
Csakhogy ez nincsen meg a gyakorlatban!) Nincsen meg, elismerem. De van
másik keresztyén irány is: hogy szenvedjünk, türjünk el a földi életben
mindent és dolgozzunk csak azért, hogy a másvilágon kapjuk meg a
jutalmát. Csakhogy ezt én sem a magam részére el nem fogadom, sem a
nemzet részére meg nem engedem, hogy ezt valaki elvként felállitsa. Ne
számitsunk mi a tulvilági életre, hanem vivja ki magának a nemzet az
örök életet, de azzal, hogy magával paczkázni nem enged.

A hazáért mindent! Ha, tisztelt Képviselőház, gróf Zichy János most
jelen volna, az ő szellemében azt mondanám neki; »Ó gróf Zichy János,
testvérem az Ur Jézusban és annak szerelmében, ne hirdess te nekünk
ilyen tanokat, mert ennek a nemzetnek több szentje, több hitvallója és
vértanuja volt, mint az egyháznak.« Nekünk azokból elég volt; mi arra
törekszünk, hogy erkölcsileg és anyagilag boldoguljon a nemzet, nekünk
már hitvallók és vértanuk nem kellenek, mert nagyon sok van már belőlük.
(Zajos tetszés, helyeslés és taps a szélső baloldalon.)

A velem szemközt álló szabadelvü párt – bár az igaz, a szabadelvüség
némely dolgában egyetértek vele – sem egészében, sem egyes árnyalataiban
nem azt az irányt követi, mely az én irányom. Azért vagyok itt vele
szemben és azért folytatom ezt a harczot 28 esztendeje szakadatlanul. De
mikor gróf Zichy János tisztelt képviselőtársam azt mondja, hogy
konzervativ keresztyén irányt kövessünk, hát jó, de magyarázza meg hát,
mi az a konzervativ irány? Mit konzerváljunk mi ebben az országban?

Hol vannak a mi betegségünknek forrásai? Mit konzerváljunk? A fejedelmi
tulhatalmat? Mi konzerváljuk azt, a mit előbb emlitettem, a mi királyi
dicsőségünknek 34 százalékára összezsugorodott történelmi emlékeit? Mi
konzerváljuk a születési törvényhozói jogokat? Mi konzerváljuk a
választási czenzus magasságát?

Mi konzerváljuk azt, hogy az iskolánk nem magyar, hogy iskoláink
legnagyobb részében ellenséges irányban nevelik a gyermekeket?

Mi konzerváljuk azt, hogy területileg és alkotmányilag szervezett sok
nagy egyház kebelében épen nemzetellenes irányzatok vannak?

Mi konzerváljuk azt, hogy mikor becsületes hivő, buzgó lelkészek,
segédlelkészek, iskolatanitók nyomorognak a rossz fizetés mellett, akkor
ugyanazon egyház püspökei félmillió forinttal birjanak? (Zajos helyeslés
és taps a szélső baloldalon és a jobboldalon.)

Vagy konzerváljuk a hitbizományokat? Avagy konzerváljuk a kaszinói
titkos ellenőrizetlen befolyásnak a politikai életbe való belejátszását?

A mikor párt élén álló kiváló férfi a konzervativ szót kiejti, hogy azt
mint irányt kövessük, akkor azt meg kell magyarázni, mert különben sem
mi nem értjük, sem a nép.

Én például a néppárt részéről elvárom, hogy idegenek és abszenseknek a
korlátlan birtokszerzési és korlátlan tulajdonjogát el nem türi, én
általában megkövetelem azt, hogy az idegeneknek a birtokszerzést
korlátlan mértékben meg ne engedjék.

Mindezek pedig fájdalom, meglevő állapotok. Ezeket konzerváljuk?

Még a 30-as és 40-es évek nagy törekvéseiből is hiányzik nagy csomó, még
sok nemzeti törekvés nem jutott diadalra, azt nekünk még el kell érnünk,
azért tehát a nemzeti haladás hatalmas előnyomulását semmivel sem szabad
meggátolnunk. Sem kedvencz eszmékkel, sem általános európai
elméletekkel, sem semmiféle idegen államból hozzánk szivárgott nem tudom
miféle törekvésekkel; nekünk csak a nemzeti törekvésben kell élnünk és
alkotnunk.

Minthogy minde lényeges és fődolgokra nézve az uj kabinet nemcsak irányt
nem adott nekünk, nemcsak fel nem világositott arról, hogy mindezekre
nézve mi az ő politikája, hanem még arra nézve sem adhatott
biztositékot, hogy a nemzet érdekeit még ama szűk körben is, melyre
tegnap bemutatkozása alkalmával kiterjeszkedett, meg fogja óvni, nekem
bizalmam nincsen hozzá és bejelentését tudomásul nem veszem.



BIZALMATLANSÁG.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Gróf Tisza István kormánya indemnitási törvényjavaslatot terjesztett
elő, a mely szerint az 1904. év első hat hónapjában viselendő
közterhekről és fedezendő kiadásokról szóló törvény hatálya 1904. évi
augusztus végéig terjesztessék ki.

A javaslatot a parlament 1904. évi juniusban tárgyalta. Én a legnagyobb
mértékben bizalmi kérdésnek tekintettem a javaslat megszavazását, azért
hát elleneztem. E tárgyban tartottam junius 16-án e beszédet. Főokom a
bizalmatlanságra az volt, hogy a nemzeti hadseregre vonatkozó
követeléseinkből a gróf Tisza-kormány semmit se valósitott meg s még
igéretei is lazák, bizonytalanok és csupán látszatosak voltak.

A beszéd külső hatása jelentékeny volt.


II.  A BESZÉD.

(A magyar nemzet soha nem vétkezett, hanem gyakran szerencsétlen volt. –
A pénzügyi helyzet. – Mire való az óriási hadügyi kiadás? – Miként van
államunk berendezve? – Állami kiadásaink nagy része nincs a nemzet
érdekében. – Mit vártam a kormánytól? – A magyar ifju nem olvadhat be az
osztrák hadseregbe.)

Tisztelt Képviselőház! Én magamra nézve a most fenforgó törvényjavaslat
meg vagy meg nem szavazását igazán bizalmi kérdésnek tekintem és én a
törvényjavaslat elfogadásához hozzá nem járulhatok.

Én nagyon sötétnek látom a jövőt. Mióta a törvényhozásnak tagja vagyok,
talán lehet kishitüség; lehet, megengedem, az itélőtehetségnek
fogyatkozása, de én olyan rossznak, olyan sötétnek, olyan fenyegetőnek a
legközelebbi jövőt, a mely reánk vár, sohasem láttam, mint látom most.
Ezt akarom röviden indokolni.

Mielőtt azonban a kormány álláspontját, programmját, törekvéseit,
kifejtett eszméit birálnám, megjegyzést kell tennem Simonyi Semadam
Sándor képviselőtársamnak egy szerencsétlenül elejtett szavára. Ő,
valószinüleg a Habsburgokkal való viszonyunkra és a mult századok
történetére gondolva, azt a szót ejtette ki a száján, hogy »peccatur
intra et extra muros«, a mi magyarul talán azt tenné valóságos értelme
szerint, hogy bizony a mi magyar nemzetünk az elmult századok alatt
szintén hibázott, vétkezett.

Én ezt a veszedelmes és kárhozatos eszmét hallottam. Vannak már
történetiróink, a kik ezt hirdetik, a kik ezt bebizonyitani törekedtek
azzal a czéllal, hogy a nemzetet hibásnak tüntessék fel és vele szemben
ellenségeit, idegen állambelieket és a magyar koronához közellévőket is,
tehát ellenségeit igazolják a nemzet ellen elkövetett merényleteikért.
Ismerek történetirókat, a kik ilyen felfogásból magyarázzák az elmult
századok eseményeit. Fájdalom, voltak nagy költőink is a multban, a kik
mikor a nemzet jövője felől kétségbeesést éreztek, vagy legalább
kételkedtek: gyakran a vallás nem jól értett szavaiból a nemzet bűnét és
vétkességét is látták a multban. Mindig fáj nekem, ha Kölcsey örökszép
himnuszát hallom nemzeti ünnepeken zengeni, a mikor arra a pontra ér a
dal, hogy: megbünhödte már e nép a multat s jövendőt. Ez a nép nem
bűnhödhetett meg semmit, mert ez bűnöket el nem követett.

Voltak sokszor szerencsétlen idők; voltak idők, a mikor ellenségeink
erősebbek voltak, mint maga a nemzet; nagy szenvedések értek bennünket.
De ha végignézem az európai művelt nemzetek történetét: az emberiség
fejlődésének nagy kérdéseiben becsületesebben, lelkesebben egy nemzet
sem küzdött, békében ugy mint harczban, miként a magyar nemzet. Azért, a
kik e nemzetnek eshetőleges vétkeiről beszélnek, azoknak e teremben
nincs helyük. Nekünk e nemzetet még szerencsétlenségében is imádnunk
kell és ezért én nem türhetem, hogy itt olyan tanok hirdettessenek, a
melyek szerint mi vétkeztünk meg bünhődtünk; ilyen tanokat szó nélkül
hagyni nem lehet. Meg kellett ezt jegyeznem azért is, mert a
miniszterelnök ur tegnapi beszéde majdnem hasonló, sőt talán
kárhozatosabb eszmekörben mozog.

A miniszterelnök ur tegnapi beszédében már nem tesz nagy igéreteket, nem
hivatkozik azokra és ugy a saját, valamint kormányzata érdemeit nem
sorolja fel, hanem tegnapi, különben igen érdekes beszédében főleg már a
védekezésre szoritkozik. Hát tisztelt Képviselőház, ilyen rövid életü
kormányzás után már védekezni csakugyan jellemző dolog, de abban, hogy
védekezik, mégis csakugyan igaza is van. A védekezés szüksége, a melyre
megfelelő ok nélkül el nem határozta volna magát, bizonyitja azt, hogy
kormányzata is, a helyzet is csakugyan rossz és szomoru.

A miniszterelnök ur kiterjeszkedik nagyon érdekesen a mi országunk
pénzügyi helyzetére és szép statisztikai kimutatásokkal igazolni
törekszik, hogy mennyit tettünk mi nemzeti, állami, közművelődési
szükségleteink kielégitésére. Lássuk csak, milyen ez a pénzügyi helyzet,
kivált ha a pénzügyminiszter urnak ugy nyilt, mint nem egészen nyilt
kijelentéseit figyelembe vesszük? Egyenes adóink már a legmagasabbra
vannak fokozva; jövedéki és közvetett adóink emelkedésére legalább
számbavehető emelkedésére egy nemzedéken keresztül többé már nem
számithatunk. Munkásosztályunk a mind sürübb kiköltözéssel tökéletesen
megcsökkent, a társadalmi munkakedvet ezerféle munkaszünet zavarja,
külső és belső izgatás csökkenti. Ez anyagi boldogulásunknak igaz képe,
pénzügyi helyzetünknek egyik igaz, jellemző vonása.

És ezzel szemben, épen a pénzügyminiszter ur előterjesztései szerint a
költségvetési egyensulynak már a végső határához értünk, már az
árokparton járunk az egyensuly tekintetében, jobbra vagy balra dülhetünk
– valószinüleg balra – de már odáig jutottunk, hogy a költségvetési
hiány fenyegető réme ajtónkon kopogtat, az uj hadügyi kiadások
ezermilliónyi összege fenyeget bennünket. Sokalja ezt mindenki, én is.

A miniszterelnök ur tegnapi előadása szerint a mindennapi, a folyó hadi
szükségletek, már a hadsereg mai keretében felmerülő szükségletek
kielégitéséhez négyszázötven millió koronára van szükség, ha összes
szükségleteinket ki akarjuk elégiteni; kell az ágyukra, lőszerekre,
fegyverekre stb. De hozzáteszi a miniszterelnök ur tegnapi
fejtegetésében azt is, hogy e 450 millió koronában a hadsereg
létszámemelésével járó költségtöbblet nincs benne, a mint hogy nincs is
benne. Ezt tegnap fejtette ki. De van még a szolgálati idő leszállitása
folytán és – illetékes ajkakról többször nyert értesülés szerint – egy
óriási költségtöbblet, mert ha a három évi szolgálati időt kettőre
leszállitják, az megint egynéhány száz milliónyi többkiadással fog
járni. Ha ezt a hármat összeszámitjuk: attól tartok, hogy a
miniszterelnök ur skálája szerint közel 1000 milliónyi kiadási
többlettel állunk majd szemben, a melynek nagyrésze állandó kiadás
marad, egy része azonban egyszer s mindenkorra fog kiadatni. Ez a
pénzügyi helyzet egyik képe.

Azonban a miniszterelnök ur indokolja ezt és azt mondja szóról-szóra
(olvassa:) »A legszükségesebb, a legkardinálisabb állami szükséglet az,
a mely magának az államnak és a nemzetnek létét biztositja. Ezzel
szemben háttérbe kell szorulnia minden egyéb tekintetnek.« Hát hiszen ez
igy általánosságban igaz, csakhogy az ilyen igazságot nevezem én
könyvből tanult igazságnak. Az ilyet szoktam én félig tréfásan, félig
komolyan versirásnak nevezni. Mert minek kell nekünk ez az óriási
hadügyi kiadás? Minden más országban igaz volna a tisztelt
miniszterelnök ur e kijelentése, de nálunk Magyarországon, a magyar
nemzet kebelében, a magyar történet keretében ez az általában mindenütt
fennálló igazság egyáltalában nem igaz. Kell az osztrák hadseregnek;
kell az idegen külképviseletnek; kell a magyar királyi német udvarnak;
kell a magyar hadsereg elsikkasztására; kell a magyar vitézeinknek
németekké való eltorzitására. Erre kell az az óriási kiadás. Hát ez
tartja fenn a mi államunk létét? A német udvar, a német hadsereg?

Az elfajzott, az erőszakkal eltorzitott magyar vitézi faj tartja azt
fenn? Ez nem tartja fenn, tisztelt miniszterelnök ur. Az a kiadás, ha
szükséges, nem a magyar nemzet érdekében szükséges, hanem szükséges
olyan hadsereg érdekében, a mely nem a miénk és nem is lesz a miénk
soha.

A tisztelt miniszterelnök ur ezzel szemben azt állitja, hogy ez mind
csekélység; felemliti az 1870., 1880., 1890. és 1900-iki esztendők
költségvetéseit, abból a 150 kocsideréknyi könyvből kivesz néhány számot
és azt mondja, hogy hadügyi kiadásaink e harmincz és egynéhány esztendő
alatt 50%-kal emelkedtek, de az állami és nemzeti szükségleteink
fedezésére szolgáló kiadások emelkedtek 400%-kal.

(Hock János közbeszól: Az adóink is épen ugy emelkedtek!)

Arról most nem is beszélek, mert a miniszterelnök ur sem beszélt róla,
csak megállok annál a szónál, a melyet a miniszterelnök ur a világnak és
a tisztelt Háznak is nagy mulatságára kimondott.

A tisztelt miniszterelnök ur a statisztika segitségéhez folyamodott. Az
már az utolsó dolog, ha kormányzó államférfi a statisztikához
folyamodik, mert a statisztika a legáldatlanabb tudomány a világon. A
statisztika a hazugságoknak rendszeres számtana. A statisztika a
természettudományoknak az a része, a melyet gyenge agyu és kis tudásu
emberek teljesen a maguk önkénye szerint készitettek. A statisztikáról
megmondtam már, hogy az olyan tudomány, a mely egy kevés ideig nagyon
keveset, azontul pedig és a miniszterelnök kijelentésében semmit sem ér.

Tehát 400 százalékkal emelkedtek a mi állami szükségleteinkre szolgáló
kiadások? Majd én megmutatom, hogy mire kellett ez a 400 százalék
emelkedés. Csakhogy miután az nagy munka lenne, tehát én számokkal nem
hozakodom elő, hanem rámutatok azon elvekre, a melyek alapján a
miniszterelnök ur a maga segédletével a számokat is összeállithatja.

Hogy van a mi államunk ma berendezve? A tisztelt miniszterelnök ur
sokkal jobban tudja, mint én, hogy királyi emberekkel van elárasztva az
egész ország. Minden jó, minden fizetés, minden hivatali ellátás, minden
nyugdij, minden a királytól jön, meg a királyi kormánytól. Van szükség,
nincs szükség azokra az állásokra, az mindegy, azért azok az állások
megvannak, sőt folyton szaporodnak. Ma már a nemzet nem adhat voltaképen
semmit. Néhány rongyos megyei és törvényhatósági tisztviselői állás van
csupán, alig megy 1500–2000-re az egész. Már most, ha gyökeret ver azon
a helyen a tisztelt miniszterelnök ur, azt is a király kezébe fogja
átcsempészni. Hajdan például az én vármegyémben több királyi ember nem
volt, mint volt egy főispán – kapta, nem kapta-e a fizetését, nem tudom
– és volt egy sótiszt. Volt egy szerencsétlen főispán és egy
szerencsétlen sótiszt, a királynak ott egyéb embere nem volt. Nézze meg
a miniszterelnök ur ma Veszprém vármegyét, de még sokkal inkább nézze
meg Bihar vármegyét, mennyi ott a királyi ember, a tisztviselő,
fizetésemelés, nyugdij, ellátás, kegydij stb. Nézze csak azt meg!

Isten ellen való vétek, a mit önök, divatos államférfiak, ebben a
szerencsétlen országban csináltak. Az én vármegyémben, mikor magam is
ott tisztviselősködtem, volt egy megyei főmérnökünk és annak egy
segédje. Egyszer azt mondták a modern államférfiak a liberálizmus szent
nevében – majd kiterjeszkedem rá – hogy a megyei főmérnök és segédje
helyett állitsunk államépitészi hivatalt. Még németül is bolond dolog ez
az elnevezés, még a németben is buta, de azért átvették a németből, lett
államépitészeti hivatali főnök, külön hivatalhelyiség, külön irodai
általány, papiros, toll, tinta, külön segéd, külön fuvar- és napidijak,
pedig egyetlenegy lépéssel sem több az utunk a vármegyénkben, mint az
előtt, pedig egy csöppet sem jobbak az utak ma, mint azelőtt, a költség
pedig ötször annyi. Hát ez a nemzet számára való befektetés? Ez az
állami szükséglet? Az államnak és a nemzetnek épségére, fennmaradására,
létére, virágzására szükséges az a sok üres hivatali czim, szükséges ez
a sok üres statisztika? Hiszen a statisztikai hivatalt is a modern
kormányzat találta fel és ez a hivatal ma többe kerül az országnak, mint
a mennyibe valaha tiz főiskola került. Mit csinál az? Látom a palotáját,
de soha sem voltam még benne. Mire való ez? mikor tudjuk, hogy a
statisztikai anyag ott készül az egyes hivatalokban, mert minden
hivatalnak meg van a maga statisztika csinálója. A szolgabiró, a
viczispán, a királyi ügyész, a törvényszéki elnök és a többi hivatal
mind statisztikát készit; de egy sem késziti helyesen, sem igazán, hanem
a legutolsó számfeletti ideiglenes helyettes napidijasra bizzák azt
mindenütt, a ki talán tud olvasni. És e végből állitanak itt óriási
hivatalt százezrekre menő költséggel.

Most pedig a miniszterelnök ur előáll, hogy 400 százalékkal emelkedtek a
nemzet czéljaira szolgáló kiadások. De tisztelt miniszterelnök ur, ezek
nem nemzeti kiadások; ez egy a német és az osztrák államrendszerből
átvett államszervezet, a melyben tönkremegy az állam és a társadalom,
elfagy benne minden lélek, szellem és igazság. A mi költséget azokra az
intézményekre forditanak, azok a költségek nem a nemzeti szükségletet
fedezik, hanem a nemzetnek gyámoltalanságát bizonyitják és az osztrák
befolyás kárhozatosságát. Nem a magyar nemzet veszi annak hasznát. Ha
ebből a 400 százalékos költségemelkedésből kiszakitjuk azt, a mi a
nemzeti szükség kielégitésére szolgál, de csak azt, akkor abból nem lesz
400 százalékos kiadás emelkedés a hadsereg költségeinek emelkedéseivel
szemben.

Védelmezi a miniszterelnök ur a szabadelvüséget. Én is abban a
meggyőződésben vagyok, hogy ha valaki hive ebben az országban a
szabadelvüségnek és vele együtt a demokrácziának, vele együtt a szabad
és nemzeti fejlődésnek, én vagyok az. De abból a szabadelvüségből, mely
ilyen természetü 400 százalékos költségemelkedést mutat fel, én nem
kérek, abban részes nem akarok lenni. Az a szabadelvüség, a mely minden
erőt, hatalmat és mindent a király és kormány kezébe juttat, az nem
szabadelvüség, hanem a történelemnek egyik nyilvános hazugsága. Az oly
nemzetek kebelében még menthető az ilyen szabadelvüség, a mely
nemzeteknek nemzeti uralkodójuk van s egyedüli feladatuk
nemzetboldogulásuk biztositása, de mikor nekünk sem nemzeti uralkodónk
nincsen, sem vele nem rendelkezünk: ez az irány nem a szabadelvüség
iránya, ez a nemzeti élet eltiprására irányzott gonosz államművészet.

A tisztelt miniszterelnök ur kormánya innen-onnan már háromnegyedéves
lesz.

A tisztelt miniszterelnök ur oly parlamenti korszak után lépett
kormányra, a melyet én – és ebben más a nézetem, mint az övé –
szerencsés, becsületes korszaknak nevezek. Oly parlamenti harcz után
lépett a miniszterelnök ur a kormányra, a mely harczot megvivni és
győzelem nélkül abba nem hagyni ennek a nemzetnek és ennek a pártnak a
legszentebb kötelessége. Nem is egyesek voltak, a kik ebben küzdöttek. A
társadalomnak összes nemesebb rétegét magához vonzotta az. Azok a
küldöttségek, a melyek feljöttek ide az ország fővárosába, a melyeknek
tagjai egyszerü falusi földmives emberek voltak, nem mesterkélt módon
jöttek ide, hanem ösztönükből.

Ezek lelkesültek azokért az eszmékért, a melyekért mi küzdöttünk. Azok
az eszmék, a mig ez a nemzet él, a nemzet lelkében örökké meg lesznek.
Ha egyszer elhullott, elpusztult a nemzet, ha vége lesz a nemzetnek:
akkor majd azoknak az eszméknek is vége lesz, de addig nem. Megértette a
nép ezeket; idejött, tanuja akart lenni az ellenzék fenséges harczának
és megjelenésével buzditani akarta harczra az ellenzéket. Miért folyt az
a harcz? Hiszen azok az eszmék, a melyekért küzdöttünk, minden nemzet
legelső, legszükségesebb, legtermészetesebb eszményei.

Mit vártam a kormánytól, a mely ily harcz után a nemzet élére állott?
Vártam, tisztelt miniszterelnök ur, hogy az a kormány, a mely idejön,
hazafiságának, bölcseségének, rátermettségének legnagyobb
erőfeszitésével oda fog törekedni, hogy rábirja a koronát, hogy
tekintettel a nemzet igaz érzelmeire, őszinte, komoly kijelentésére, a
nemzet igazi akaratának nyilvánulására, rábirja a koronát, hogy a
hadseregben a nemzet minden jogai és érdekei kiméletet és érvényesülést
nyerjenek. Rábirja a tisztikarnál, a jelvényeknél, rábirja arra, hogy a
nemzeti műveltség uralma tért nyerjen a hadseregben, rábirja a magyar
vezényszóra, szolgálati nyelvre. Azt vártam attól a kormánytól, akárki
az a kormány, hogy ismétlem, hazafiságának és bölcseségének utolsó
erőfeszitésével azon lesz, hogy a koronát ezekre rábirja. Mert hiszen a
mi küzdelmünk alkotmányos küzdelem volt, és a megoldást is alkotmányosan
gondoltuk, sohasem máskép. Ezt vártam.

Nekem is eszembe jutott, hátha a korona, vagy a király mindenféle
befolyás nyomása alatt – ő is ember, roskatag öreg ember, – arra nem
lesz rábirható. Vártam legalább azt, hogy a kormány, a mely vállalkozik
az ország ügyeinek vezetésére, akkor azt mondja majd a királynak: Jól
van, Felség, hát most még nem lehet; hát egyelőre, rövid időre tegyük
félre a dolgokat; de a nemzet vár és követel, a nemzetnek szentséges
jogai vannak, szentebbek, mint a királynak.

A nemzeti műveltség jusson legalább államunk egész területén uralomra. A
királyi udvarba legyen az beleültetve, a királyi udvar legyen magyar
királyi udvarrá átalakitva, a hogy azt a magyar király méltósága és
magas tekintélye megköveteli; hogy a külképviseletben a nemzet jogai
érvényre jussanak, hogy állami nyelvünk uralma meg legyen a magyar
birodalom területén mindenütt, hogy itt sem egyletek, sem társulatok,
sem felekezetek, sem egyházak a maguk gyermekeit, hiveiket el ne
tilthassák attól, hogy a magyar nyelvet megtanulják; hogy az összes
állami közművelődési intézetekből az idegen nyelv, a nemzet
elfajzitására való törekvés küszöböltessék ki.

Ha szavára állitja a miniszterelnök ur, hogy odafent a korona körében
sohasem vett észre törekvést arra, hogy a nemzet e tekintetben
akadályoztassék, elvártam volna a kormánytól, hogy a hadseregnél azokat
a nagy nemzeti vivmányokat – nem vivmányokat, hanem elkobzott jogaink
egy részét – visszakövetelje, s ha a hadseregnél az legalább ez idő
szerint el nem érhető, minden más téren érjen el mindent és a király és
kormány ne álljon utjába annak, hogy legalább itthon, saját
országunkban, saját nemzetünk kebelében nemzeti nyelvünk és műveltségünk
itthon legyen és ur legyen. Ezt vártam volna a kormánytól, akárki lett
légyen az és ezt vártam volna a tisztelt miniszterelnök urtól.

Mit hozott nekünk most? A mit igért, arról nem beszélek. A tisztelt
miniszterelnök urat megtisztelem azzal, hogy igéreteiről nem beszélek,
mert azokból ugy, a hogy mi értettük, sohasem fog teljesülni az ő
kormányzata alatt semmi. A hadseregben ma szélesebben és mélyebben
folyik a germanizáczió, mint azelőtt. Saját külön költségünkön állitunk
a közös hadsereghez katonai tanitóintézetet, holott ez közös volna és mi
csak 34 százalékkal járulnánk hozzá. De ha azt akarjuk, hogy katonák
legyenek a magyar fiuk, hát állitunk a saját költségünkön és tanitjuk
őket német nyelven és germanizáljuk őket a mi költségünkön itthon; mert
hogy Bécs-Ujhelyen németté legyen a magyar, utálatos és kárhozatos
dolog, de még sem oly megalázó, mint az, hogy Debreczenben is németté
legyen a magyar, ha katona akar lenni. Ezt hozta a miniszterelnök ur.

A tisztikar nincs visszahelyezve, a jelvények nincsenek kiigazitva, még
a laktanyafeliratok is ott vannak. Azt mondja a miniszterelnök ur a
delegáczióban, hogy minek erőltessük? Mikor a magyar dolgokról van szó,
pedig az a laktanyás német felirás például kis dolog; azt mondja: ne
demonstráljunk, ne erőltessük, majd megjön idővel magától. De ha németté
kell lenni, mindjárt készen vannak vele akkor se idő, se költség nem jön
számba.

A külképviseletben semmi javulás, de még csak nem is igéri a
miniszterelnök ur. Jól is teszi, ne áltassuk a nemzetet. A királyi
udvart elnéztem most. Lejön a király Budapestre a magyar királyi várba a
delegácziók alkalmából és annyi németet, csehet, idegent hoz magával,
hogy csak ebből áll az egész udvar. Hát hol a magyar udvar? Nem hoztam
el azt az ujságot, melyben le volt irva, kik jöttek a királylyal. Nézze
meg a miniszterelnök ur, hiszen még Jokohamában is találunk ilyen magyar
királyt, mint a milyen itt volt, és ilyen királyi udvart. Nem volt ott
magyar senki; a ki fizetést kap, méltóságot visel, a kinek befolyása
van, az mind német meg cseh.

Hozta a miniszterelnök ur vagy nem hozta, csak ott jár, a hol
készitették nagy harczunk, fenséges küzdelmünk eredményeként, a chlopy-i
parancsot. Hát ezzel mi lett? Itt volt a katonai büntető perrendtartás,
a melylyel én sem tudom hogy vagyunk, de ugy látom, a miniszterelnök ur
sem tudja, hogy ezzel is miképen vagyunk.

Azt mondja, nem halasztja ad graecas calendas, pedig biztos, hogy ez a
szó már maga azt jelenti, hogy ad graecas calendas. Arról, magyar
lesz-e, nem lesz-e, nem beszélek. Hiszen hinnünk kell. A férfiak közt
fennálló figyelem és gyengédség hozza magával, hogy ily kijelentésekben
ne kételkedjünk, mert jogunk van ugy érteni, a mint mi óhajtjuk. De
csaknem fogadni mernék, hogy ugy sem lesz, a hogy mi értjük, ugy sem
lesz, a hogy a miniszterelnök ur kijelentette, hanem várjuk ad graecas
calendas.

Végre hozott a miniszterelnök ur egy vivmányt, kormányzata uj
programmjaként, a melyet én tegnapi beszédében szomoruan láttam. Azt
mondja a miniszterelnök ur, hogy egy nagy horderejü reform küszöbén
állunk, a melylyel a közös hadsereg azzá lesz, a mivé lenni kell,
közössé, szivben-lélekben olyanná, a melynek magyar része teljesen be
van katonailag olvadva a hadseregbe, de azért megtartja magyar lelkét,
szivét és odaadását a magyar nemzethez. Erre az utolsó záradékra csak
azt jegyzem meg, hogy nagyon köszönöm, hogy a miniszterelnök ur azt
kijelentette, hogy a magyar vitéz beleolvad szivvel-lélekkel abba a
hadseregbe, de azért magyar szivét és odaadását a magyar nemzethez
megtartja. Hiszen ha meg nem tartaná, fel kellene a gazembert akasztani.

Ha ebben is érdemet lát a miniszterelnök ur, hogy egynéhány magyar vitéz
beolvad szivvel-lélekkel abba a nem tudom kinek a hadseregébe, de azért
magyarságát megtartja, akkor nem tudom, hogy a hazafi érdemekről
általában mi a felfogása.

Lássa, miniszterelnök ur, én azt az eszmét, a melyet tegnapi beszédében
olvastam – bocsánat a kifejezésért, – kárhozatos, őrült eszmének tartom,
a melynek magyar lélekhez férnie nem szabad. Mindig szomoru, hogy akad a
magyar miniszterelnöki székben férfiu, kinek az ajkáról elhangzik ez a
jelszó: szivvel-lélekben beolvadni ebbe a hadseregbe. Szivvel-lélekkel!
Miniszterelnök ur, irtózatos eszmék ezek, de akármilyen irtózatosak, ha
egyszer napvilágot látnak, az emberek meghallják, azután lassan
megszokják, azután akadnak gyengelelküek, a kik megkedvelik, azután
akadnak gonosz lelkek, kik az eszmét végre akarják hajtani, intézménynyé
akarják fejleszteni, egyszerre benn vagyunk a legnagyobb nemzeti
veszedelemben. Ilyen eszmékkel dobálózni, a milyeneknek Magyarországon
nincs helye és nem lesz soha, még Ausztriában sem okos dolog, nemcsak
Magyarországon. A magyar vitéz legyen közös szivben, lélekben és
olvadjon be abba a hadseregbe, azt mondja.

(Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem mondom, az a furcsa!)

Hát az a hadsereg nem az országnak, nem a nemzetnek a hadserege? Hát a
királyé az, vagy kié? Hajdu az, vagy bérencz, vagy zsoldos, vagy
micsoda?

Hát van nekünk közös hazánk, van nekünk közös hazaszeretetünk, van
nekünk közös országunk, van nekünk közös alkotmányunk? Hát annak a
hadseregnek nem hazájáért, hazája szeretetéért, nem alkotmányáért, nem
törvényeiért, nem hazája nagyságáért, boldogságáért kell lelkesülnie
szivben, lélekben, nem azért kell neki felolvadnia, hanem a közös
hadseregért, azért a hadseregért, a melyet önök itt fentartanak, sőt a
melyet önök még rosszabbá akarnak tenni, mint a milyen most? Hát a
tisztelt miniszterelnök ur szerint ez legyen a magyar nemzetnek
törekvése a jövőben? Ebben lássa reménységét, boldogulását, üdvösségét,
hogy épkézláb fiai, vitézei osztrákká legyenek, szivben, lélekben
beolvadjanak?

Én kiváncsi vagyok arra, hol tanulta ezt a miniszterelnök ur? Voltak
nekünk bölcseink a multban, most sem az egyetemen, sem az akadémián, sem
itt ugyan nem találunk; voltak nekünk nagy költőink, voltak nagy
államférfiaink, voltak ennek a hazának igaz nagyjai, de azok közt nem
talál egyet sem, a kinek ajkáról, vagy gondolatából, vagy agyából ily
kárhozatos eszme keletkezett volna. Hol tanulta ezt? Nem, tisztelt
miniszterelnök ur, ezen az uton ne menjünk tovább, ön se menjen. Mi nem
megyünk. Volt egy idő, én éltem azt az időt és a kik velem egykoruak,
szintén megérték, nem is egyszer volt idő, a mikor a magyar nemzet
minden jó fia azért imádkozott a mennyekhez, hogy a mikor hadjáratunk
van, az ellenség győzzön és ne mi. Sirattuk fiainkat, sirattuk
testvéreinket, a kik idegen érdekekért, hazájukat nem ismerve, hazájuk
szerelmét tőlük elzárva, idegen érdekekért hullottak el a csatatéren,
északon és délen; sirattuk őket, de akkor is azért imádkoztunk, hogy az
ellenség győzedelmeskedjék, semmint ilyen hadsereg és olyan hatalom, a
mely erre támaszkodik, tovább életben maradjon.

A tisztelt miniszterelnök ur ma még fiatal ember. Ha oda törekszik
fejleszteni azt a hadsereget és a nemzetnek fiatalságát, a mint tegnap
kijelentette, megéri még ujra ezt az időt, hanem annak azután egyéb
következése is lesz. Ezért látom ily sötétnek a jövőt és ezért nem
fogadom el a törvényjavaslatot.



TARTALOM.

TÁJÉKOZÓ.

(Szónokaink összegyüjtött beszédei. – Nem elterjedt nemzeti olvasmányok.
– Hány nyilvános beszédet tartottam életemben? – Mik az okaim arra, hogy
beszédeim egy részét kiadjam? – Az én nemzedékem. – Az én életem
feladata.) 1

A SZOLGÁLATI IDŐ.

I. A beszéd története 11

II. A beszéd.

(A nemzet hadügyi jogai az 1867-ik törvény szerint. – A szolgálati idő
meghatározása. – Ezt a jogot a javaslat alapján önkényüleg sérthetik. –
A hosszu szolgálati idő közgazdasági káros volta. – A békelétszám
emelése a militarizmus erősitése. – A jogot semmiféle tekintetből fel
nem áldozzuk.) 12

A NEMZETI HADSEREG.

I. A beszéd története 23

II. A beszéd.

(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk
erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen
most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf
Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István
tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az
1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII.
században. – Mit irt Hunyady a pápának?) 27

MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.

I. A beszéd története 56

II. A beszéd.

(György Endre logikája. – A magyar nyelv és a föderalizmus. – A jus
reservatum. – Mit jelent ez a három latin szó: divina favente clementia?
– Az 1741-iki példa. – Ziskay Antal okoskodása. – A szokásjog miből áll?
– Heister Siegbert osztrák generális szokása. – Werbőczy szokásjoga. –
Mit tesz a magyar törvények szerint a hadsereg vezénylete és
belszervezete? – A magyar ezredek tulajdonosai. – A „csavargó nyelv“. –
Könyörgés-e a törvény? – A törvényjavaslat miben tér el az 1868-iki
megállapodásoktól? – Minő természetrajzi tünet a „Soldatenkind“? – A
pedagogiai tekintetek. – A nemzedék elsatnyulása. – Különbség a katonai
és polgári agy között. – A demokráczia kérdése. – Miért nevelik a
főherczegeket katonának? – Mikor csempészték a német nyelvet a magyar
ezredekbe? – A Gréwen-huszárezred kérvénye 1790-ben. – A nemesi gárda. –
Mit ér az országgyülési határozat. – Deák Ferencz beszéde. – Kurucz
Csáky Mihály, a rodostói halott.). 58

ERKÖLCSI HARCZKÉPESSÉG.

I. A beszéd története 108

II. A beszéd.

(Minő volt a magyar felfogás az 1866-iki háboruról? – Mit ér a
statisztika? – Gróf Pongrácz Károly és Láng Lajos tudománya. – A háboruk
nem nemzetünk érdekében folytak. – A nemzet lelkesülése hiányzott az
idegen érdekü háborukban. – A harczképesség fentartása a mi érdekünk. –
Az értelmiség ifjait kimélni kell. – Az egyéves önkénytesi intézmény
bevált. – Nem szabad elrontani. – Az egyéves önkénytesek zaklatása. –
Gróf Pongrácz meggyőződése. – A nemzet a dinasztia zsoldosa soha nem
lesz.) 109

NESSI PÁL KÉPVISELŐ MENTELMI ÜGYE.

I. A beszéd története 131

II. A beszéd.

(1848 előtt a mentelmi jog hatalmi kérdés volt. – A Gotterhalte nem
magyar intézmény. – Semmi törvény nem biztositja a Gotterhalte
tiszteletét. – Élő nemzetre idegen nemzet érzéseit

ráerőszakolni nem lehet. – Hajdan nem parancsolták a Gotterhaltét. – A
légy az ember orrán; – olyan a Gotterhalte a nemzeten. – A vád alatt
állás is büntetés. – Mi a jellem? – Minő jellemének kell lenni a magyar
tisztnek? – Mi Magyarország törvényhozói vagyunk.) 136

NEMZETI SÉRELMEINK A HADSEREGBEN.

I. A beszéd története 159

II. A beszéd.

(Hadügyi jogunk az 1867-iki törvény alapján. – A létszámemelés nemzeti
föltételeit most kell megszabni. – Mi a nagyhatalmassági érdek? – Gróf
Tisza István és gróf Andrássy Gyula érvei. – Az ellenértékek. – A
katonai perrend. – A magyar tisztek visszahelyezése. – A jelvény. – Maig
se változott a nemzet és a Habsburgok közti viszony. – Andrássy és Tisza
ne bizonykodjanak az osztrákok helyett. – A hadseregben ma is elnyomják
a magyart. – A „hier“. – A magyar elégedetlen. – Deák Ferencz is
megtagadja az ujonczot 1839-ben. – Hol van a régi nemzeti párt? – Olyan
hadsereg, mint a császári osztrák, ismeretlen a tudományban.) 161

A NEMZET IGAZSÁGAI.

I. A beszéd története 193

II. A beszéd.

(A miniszterek ne csak a királynak, hanem a nemzetnek is hű tanácsosai
legyenek. – A földmivelési miniszter kárhoztatja a nemzetet. – A méh
természetrajza. – A nemzet állami léte nincs elismerve. – Miért legyen a
nemzet csupán dinasztikus? – Mi a politikában a „lehetetlen“? – Miért
lettem függetlenségi harmincz év előtt? – A dinasztia érdeke s a nemzet
érdeke nem egy. – Bosznia és a király esküje. – Ha a hadsereget
fejlesztjük: a nemzet jogait és hatalmát is fejlesztenünk kell. – Az
első közösügy 1580-ban. – A vidéki küldöttségek. – A jura reservata. –
Mikor csempészték a magyar ezredekbe a németséget? – Az idegen vezényszó
ostobaság. – A kormány egyaránt őszinte legyen a nemzettel s a
királylyal szemben. – Legyen felelős együtt a többséggel. – Az exlexet
ki lehet kerülni, de csak ugy, mint 1840-ben. – Mi sors vár Széll
Kálmánra? – A megrekedt szekérről le kell szállnia.) 195

A TÖBBSÉG ÉS A NEMZET AKARATA.

I. A beszéd története 237

II. A beszéd.

(A többség joga. – A központi hivatalos jelölés. – A végrehajtó
bizottság. – Példák. – A hivatalos jelölés története. – A nemzet
ébredése. – A régi választás. – A két igazság egymás ellen. – Idegen
nemzetek példái nem irányadók. – A királyra nemzetünk sorsát nem
bizhatjuk. – Mennyiben magyar most a magyar hadsereg? – Mi van az
1867-iki törvényben? – A németséget orvul csempészték a magyar
hadseregbe. – Mit csináltunk 37 év alatt? – A napkeleti szultán. –
Becsületbeli kötelesség a nemzeti hadseregért küzdeni.) 238

A KHUEN-HÉDERVÁRY KORMÁNY BEMUTATKOZÁSA.

I. A beszéd története 273

II. A beszéd.

(A horvát miniszter szava: ha husz millió magyar volna. – A kormányelnök
„ugy csöppent“ ide. – Kinek a javaslatára lett kormányelnök? – Gyökere
nincs se a parlamentben, se a pártokban. – Khuen-Héderváry 1894-ik évi
szerepe. – Mostani föllépése és programmja is pongyola. – Kormánya
„folytatás“-e vagy nem? – Mi a szabadelvüség? – Mi a különös magyar
szabadelvüség? – Az uj kormánynyal senki se nyert semmit. – A király és
a nemzet tekintélye. – Mi az a keresztyén irány? Mit konzerváljunk.) 275

BIZALMATLANSÁG.

I. A beszéd története 301

II. A beszéd.

(A magyar nemzet soha nem vétkezett, hanem gyakran szerencsétlen volt. –
A pénzügyi helyzet. – Mire való az óriási hadügyi kiadás? – Miként van
államunk berendezve? – Állami kiadásaink nagy része nincs a nemzet
érdekében. – Mit vártam a kormánytól? – A magyar ifju nem olvadhat be az
osztrák hadseregbe.) 302


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |többí szónok |többi szónok

19 |előadő |előadó

58 |bsszédének |beszédének

58 |elégtetelt |elégtételt

98 |urnak ís |urnak is

133 |tárgyalás vegződhetett |tárgyalás végződhetett

284 |Lássa minisztere nök |Lássa miniszterelnök]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Harcz a nemzeti hadseregért" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.