Title: Fogságom története
Author: Deák, Farkas
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Fogságom története" ***

FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.

[Illustration: A josefstadti foglyok lakszobája.]

FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.

IRTA

DEÁK FARKAS.

(Az utánközlés és forditás jogát szerző magának tartja fenn.)

PEST.

Kiadta Heckenast Gusztáv.

1869.

Bánatnak könyve kár, hogy nem regény, De nincsen benne egy szó
költemény.

Pap Endre.

Pest 1869. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.



I.  Vázlatok az 1852-diki befogatások történetéhez.

Az 1852-ik év örökre szomoru emlékü lesz Erdély történelmében, mert az
üldöző rendszer ekkor egész gyülölettel dühöngött s teljes erővel űzte
korlátlan uralmát. Százanként fogdosták be a haza polgárait s vádolván
őket hazaárulással és felségsértéssel, csapatonként itélték el 10–20
évre, sőt kötélre is.

E sorok irója is a vádlottak között volt, aztán az _elitéltek_ közé
került 12 esztendővel. Telik az idő, múlik az élet; – s ezért mint
érdekelt fél eljöttnek láttam az időt, hogy mig végső feledékenységbe
mennének a történtek, saját részemről följegyezzem s közhasználatra
adjam, a mit e szomoru, de érdekes és tanuságteljes korszak eseményeiből
részint magam tudok, részint másoktól megtudtam, vagy a mi a vizsgálatok
folyamából kiderült s némi alapossággal megállapitható.

1848–49 után, a forradalmak csak leverve, de elfojtva nem voltak, a
fogékonyság talán még nevekedett a rájok nehezült erőszak által. A
kormányok, nálunk s Európa több országában, magok is tápanyagot adtak a
forradalmi szellemnek, részint túlszigoruk s kegyetlen itéleteik,
részint indokolatlan gyanakodásuk által, mely a legártatlanabb
mozdulatot is forradalmi szellemből eredettnek bélyegezte, s a bokor
rezzenésétől is féltette az erőszakkal visszaszerzett hatalmat. A
levegőben csakugyan még megvolt a forradalmi anyag. Rajongók,
ábrándozók, végsőig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét
minden tavaszra biztosan váró, roszul számitó elmék, igenis hajlandók
voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrácziók is,
fentartva a közlekedést a benmaradtakkal, élesztették a tüzet; némely
részök őszinte rajongó hitből, némely részök pedig önzésből és
számitásból.

Ily elemek: zsarnok üldöző kormány, nyugtalan emigráczió s rajongó
ifjuság, és elkeseredett nemzetek – ki csodálná, hogy a természetes
eredmény összeesküvések, lázadások, melyeket minden gyarlóságuk mellett
is csak azért nem kísért diadal 1851-ben, mert a megfélemlett kormányok
kezökben tarták a hatalmat s egymást minden mozzanatról pontosan
értesitve, kölcsönös segélyére voltak egymásnak.

Bonaparte Lajos Napoleon, még akkor elnök, 1851 őszén, midőn a kamarákat
megnyitotta, egész Európát bevádolta mint összeesküvések és titkos
társaságok aláminázott barlangját; s ez alkalomból indokolta később
hires _coup d’état_-ját, büszkén emlegetvén, hogy a forradalmak hydráját
megtörte s ezáltal Európa békéjének megmentője lőn.

E tények történelmi becslése azonban jelenleg nem feladatom. Annyi
bizonyos, hogy ez időben – az 1851-ik év végén – az osztrák kormány
értesitést kapott, hogy Magyarországon s Erdélyben _nagy mérvü
öszszeesküvés van elterjedve_, mely forradalommal fenyegeti az „osztrák
birodalom“ lételét és Európa nyugalmát.

Ily titkos társaság csakugyan létezett, bár fontosságát és veszélyes
voltát a félelem kétségkivül túl becsülte. De, hogy az összeesküvés
terve mikép jött a kormány tudomására, azt biztosan ma sem tudhatjuk.
Akkortájban különféle hirek szárnyaltak róla.

Egyik hir szerint Párisban fogtak el egy francziát, ki a magyar
emigráczióval szoros összeköttetésben állott (és pedig, egy versio
szerint, az emigráczió kebelében volt kémkedés és feladás folytán fogták
volna el) s nála találták meg az erdélyi és magyarországi főbb
összeesküvők névsorát. – Más hir szerint egy egészen biztosnak tartott
emissárius árulta el a titkot, melybe teljesen be volt avatva, és pedig
oly módon, hogy nehány ezer forintért magát elfogatni s a névsort és
tervezetet magánál megtaláltatni engedte. A harmadik hir szerint
bizonyos Molnár nevü volt honvéd adta volna föl Albrecht főherczegnek az
egészet, – azután megőrült s öngyilkos lett. Ez utóbbi versióval
kapcsolatban azt állitják, hogy a general-kormányzó környezetében, tán
cselédsége között, viszont az összeesküvőknek volt oly kémjök, ki őket
fölfedeztetésükről rögtön értesitette s vigyázatra intette.

De bármikép történt a feladás, annyi bizonyos, hogy a kormánynak már
1851 őszén tudomása volt a dologról s novemberben már szemmel tartották
a gyanus embereket.

Ők azonban, akár az előbb érintett uton, akár máskép, elég jókor
figyelmeztetve, hogy „árulás történvén, egy ideig nyugodni kell“ – oly
ügyesen el tudtak titkolni mindent s oly csöndesen tartották magokat,
hogy a felsőbb helyről az erdélyi katonai parancsnoksághoz jött több
izbeni sürgetésekre és utmutatásokra, sőt a teljes névsor közlésére is,
mindig csak azon választ tudták adni, hogy az országban csönd és béke
uralkodik.

A kormány látva, hogy a katonai és polgári parancsnokság utján semminek
nyomába nem bir jőni: báró Heydtét, ki a forradalomban a székelyek s
jelesen Háromszék ellen harczolt, s azóta is folyvást Erdélyben lakott,
és régóta már ismeretes volt az ottani körökkel, vette föl eszközeül, a
titkos rendőrséget is keze alá adván. Heydtéval az összeesküdtek névsora
közöltetett s ő felhatalmazást nyert a kutatások vezetésére.

A titkos rendőrség sem birván czélt érni, mert az összeesküvés működése
fölfüggesztetvén, semmi mozgalom nem jelentkezett, s egyetlen jelenség
sem árulta el annak létezését: báró Heydte más utat kisértett meg, hogy
bizonyitékokhoz juthasson. Sok embert, ki vagy részvétellel volt
vádolva, vagy azzal, hogy legalább tudója a dolognak, s kikről föltette,
hogy igéretek vagy fenyegetések által vallomásra lesznek birhatók,
titokban, éjjeli órákon, bizonyos megjelölt helyekre magához hivatott s
mindent elkövetett, hogy belőlök szép szerével valamit kivegyen. E
titokteljes összejövetelek egyik helye a fehéregyházi grófi kastély
volt, mely akkor tulajdonosaitól, a gróf Haller testvérektől el volt
kobozva s a b. Heydte rendelkezésére bocsáttatott. Kik voltak a
meghivott és kihallgatott egyének, kikre hatottak a fenyegetések vagy
igéretek annyira, hogy valót vagy valótlant valljanak, – nehéz, tán
lehetetlen volna megmondani. S egyesek megnevezésétől annyival inkább
tartózkodnom kell, mert a kósza hir olyanok nevét is összeköttetésbe
hozta e titkos kihallgatások- és vallomásokkal, kik azokból egészen
tiszták voltak; s félnem kell, nem ismételném-e a hir szájának épen
alaptalan gyanusitásait s nem bélyegeznék e ártatlanokat meg ezáltal.

Ezalatt bekövetkezett a deczember 2-ki államcsiny. Az osztrák kormány,
az európai forradalmi szellem ellenében szilárdabbnak érezvén lába alatt
a földet, eljöttnek látta az időt a határozottabb föllépésre – s
elrendelte a gyanusokul jelölt egyének befogatását.

Egy körülményt lehetetlen itt elmellőznöm. Bár a gyanus egyének közt a
magas aristokraczia tagjai közül is megvoltak jegyezve nehányan: ezekre
nézve nem adatott elfogatási parancs. A kormány úgy akarta feltüntetni a
dolgot a világ előtt, mintha az egész összeesküvés csak holmi tanárok,
prokátorok s más kabátos proletárok müve volna, és a birtokos s főnemes
osztály abban semmi részt nem venne. Ez is a politika akkori áramlatához
tartozott.

Az elfogatásokat nagy elővigyázattal ugy intézték, hogy a birodalom
legkülönbözőbb pontjain egyszerre, egy napon vagy inkább éjen s
lehetőleg egy órában történjenek.

1852. január 24-ike éjjelén, éjféltől reggelig fogattak el a következő
egyének: _Török_ János ref. kollegiumi tanár, _Topler_ Simon és
_Dobolyi_ Sándor volt képviselők, _Andrássy_ Rafael ferenczrendi
guardián, _Albert_ János ref. lelkész és _Demjén_ Lajos
Maros-Vásárhelyt; kebelei _Nagy_ Sámuel és _Bereczky_ László
Maros-Széken: _Gálfi_ Mihály (Török sógora) Martonoson, Udvarhelyszéken;
Csernátoni _Cseh_ Sándor Háromszéken; _Veres_, a csik-somlyói zárda
főnöke Csikban; _Bányai_ Antal ügyvéd, _Dáné_ Károly és _Bereczki_
Sándor Udvarhelyszéken; _Beregszászi_ Imre Küküllőmegyében, Gálfalván;
_Minorich_ Károly és _Lugossy_ József Kolozsvártt; _Magos_ Ernő Pesten;
_Simon_ Elek Bécsben; _Smaglovszky_ gróf Lembergben; _Jubál_, kitünő
műveltségü fiatal lelkész, s tán Kossuth fiainak tanitója, Pesten vagy
Pozsonyban, stb. stb.

Az elfogatások napján, január 24-én délután, az első megdöbbenés és
rémület benyomása alatt, a fiatal, hőslelkü Horváth Károly,
Maros-Vásárhelytt, ki épen Török tanár házánál volt szállva s az ügybe
maga is beavatva, saját veszélyével mitsem gondolva ment föl Schobel
tábornok- s m.-vásárhelyi parancsnokhoz, megkérdeni: miért fogták el
kedves tanárát. E sorok irója a tábornok ajtajáig kisérte Horváthot, de
hasztalan várta, egész estig visszatértét letartóztatták. Horváth Károly
szavait a tábornok csöndesen végig hallgatta, s igy felelt neki:
„Sajnálom önt, fiatal ember; de nemcsak kérdésére nem felelhetek, sőt
magát is le kell tartóztatnom. Nem tudtuk, hogy itt van, s ez éjjel önt
is keresték, otthon, háromszéki birtokán. Itt van elfogatási parancsa.“

Az elfogottakat, valamint a később hasonló sorsra jutottakat is, rendre
mind Szebenbe gyüjtötték, hol a kihallgatásoknak s a felségsértési pör
tárgyalásának kelle történnie; s ott a sz.-ferencziek zárdájába, a
Bruckenthal-féle palotába, a katonai fogházba s a mészáros-utczában, ha
jól emlékszem Segesvárszék házába záratták. – Haditörvényszék elébe
állittatván, megkezdetett ellenök a legszigorubb vizsgálat. A
haditörvényszék elnöke _Bartels_ ezredes volt; auditorok: _Tapferner_
őrnagy és _Wottawa_ százados; tolmács _Herszényi_ százados. Aztán a
szokásos néma személyzet.

A vádlottak elébe, corpus delicti gyanánt két főiratot mutattak föl.
Egyiknek czime: „_Terv-vázlat_“, másiké: „_Évszaki-rendszer_“ volt. A
kisebb rendü corpus delictiket több rendbeli „_Utasitás_“ képezte,
levelek alakjában. Az aláirás többnyire ez volt: „Olyan egészséges
vagyok, mint a _Makk_“ – jelezvén, hogy az iró az emigraczió tagja: Makk
ezredes volt.

Az előbb emlitett két iromány magára az összeesküvés szervezetére fő
világosságot vetvén, azokat meg kell ismertetnem.

A _Tervvázlat_ egy kitörendő forradalom előrajzát foglalta magában. De
az egész mű a rakonczátlan ábrándozás, a gyakorlatiatlan tapintatlanság
s gyermekes alaptalanság bélyegét hordá magán. A külföldi viszonyokról
ugy beszélt, mint a ki biztosan van értesülve. Mazzini, Louis Blanc és
Ledru Rollin csak ugy hemzsegtek benne, – s valósággal egyetlen egy
biztos adattal sem birt. Nagyon számitott az itthoniak könnyen
hivőségére s szándékosan szinezte kedvezőleg az európai nézetet és
viszonyokat, s az egész arra volt számitva, hogy csalhatlanságot
követelve, a kételynek még árnyát se türje: holott az egész alapjában s
következtetéseiben merőben hamis volt.

Ki készitette e körülbelől egy nyomtatott ivre mehető iratot, arról
nekem mai napig sincs tudomásom. Fogságunk hosszu évei alatt
elkeseredésünk szomoru óráiban sokszor az a gondolat is támadt bennünk,
hogy az osztrák agents-provocateurök műve volt az egész.

A második fő-fő corpus delicti azon iromány volt, melynek neve: az
„_Évszaki Rendszer_“. Ez egy titkos társaság előrajza volt; elméletileg
ügyes munka, de ez is teljesen gyakorlatiatlan, a mint olvasóim azonnal
meg fognak győződni róla.

Az egész titkos társaság élén egy _láthatatlan kormány_ állott, melynek
tagjait senki sem ismerte; de a társaság legkisebb tagja is erős esküvel
volt kötve az engedelmességre a láthatatlan kormány iránt. Már maga e
körülmény, tekintve a titkos eljárások iránti nemzeti ellenszenvünket
elég volt arra, hogy dugába döntse az egész szervezetet.

E szervezet további részletei az időszakok és időrészek megnevezéséhez
voltak kötve.

A beosztási időnevek személyt és területet jelentettek. E szerint Szent
István koronájának egész birodalma képezett egy _esztendőt_. Ez alatt
értetett Magyarország s értetett egyszersmind a legfőbb polgári és
katonai parancsnok; – ki volt légyen ez a terv szerint, _Kossuth-e_ vagy
más, nem tudom. Fogolytársaink egyrésze azt mondta, hogy az auditorok
Kossuthot értették; mások Napoleon herczegről beszéltek, különösen a kik
európai rokonszenvekkel szerették magokat és másokat is ámitani.

Az esztendő _12 hónapra_ osztatván, ebből nagy Magyarországra esett
_kilencz hónap_; Erdélyre _három hónap_; az erdélyi három hónap volt
1-ször a Székelyföld, 2-szor a Maroson inneni és 3-szor a Maroson tuli
hónap. E három hónapnak volt három polgári és három katonai főnöke, ha
pedig e két minőség egy személyben volna egyesithető: az utasitások még
czélszerübbnek mondák az egy személyt.

A székelyföldi _hónap_ eloszlott _4 hétre_: 1. Marosszék, 2.
Udvarhelyszék, 3. Háromszék, 4. Csikszék; mindenik _hétnek_ megvolt
saját főnöke. A _hetek_ eloszlottak _napokra_; egy-egy hétben volt 5–6
vagy 7–8 _nap_ a körülmények szerint. A _napoknak_ voltak 10–12 _óráik_.
Az órák körülbelől századosi rangban állottak, ezeknek voltak _perczeik_
50 vagy 60, s a mint aztán a társaság szaporodott _másodperczeik_ is,
ezek lettek volna a közemberek.

A kinevezéseknek ugy kellett történni, hogy az egész hálózat az
_esztendő_ kezében legyen, de a tagok egymást ne ismerjék. Az _esztendő_
kinevezte a hónapokat, ezek a heteket, ezek a napokat, s igy tovább; de
a hónapok egymásról mitsem tudhattak, valamint semmit se tudhattak
egymásról a hetek, napok, órák. Legalább igy volt megirva a tervben.

Az alsóbb rangu saját főnökének tett jelentést, attól vette utasitásait
– de sem a maga, sem főnöke társait és azok fölebbvalóit nem ismerte.
Csak azzal közlekedett, ki őt bizalomra méltónak találta és csak azokkal
lefelé, kiket ő maga talált felszólitásra méltónak.

Három ember együtt soha sem beszélhetett e tárgyról az utasitások
parancsa szerint. A szabályok értelmében ez iratokat és az egész ügyet
csak a hónapok és hetek olvashatták és tudhatták. A percznek és
másodpercznek csak annyit kellett tudni, hogy ekkor és ekkor legyen
készen, lándzsával, karddal, puskával vagy a mi fegyvere van; de néki a
nagy _tervekről, rendszerről_ stb. semmit sem volt szabad tudni.

Szükségesnek tartom fölemliteni a láthatatlan kormány postáit és
postamestereit. Az emissáriusok rendesen nyugat felől jöttek Hamburg,
Bécs, Pest, Kolozsvár, M.-Vásárhely, Brassó vonalán, aztán keleten
húzódtak ki Jászvásárra, Ploestbe, Bukurestbe vagy más oláhországi
városba. A rendezés főmestere a beteges kedélyű, izgatott és fanatikus
_Mack_ Konstantinápolyban és Bukurestben tartózkodott.

A nép 1851 végén azt suttogta, hogy 1852. jan. 1-jén egyszerre fog
kitörni a forradalom Párisban, Bécsben, Pesten, Kolozsvártt, Lembergben,
Berlinben, az olasz városokban, szóval egész Európában; e hireket az
álemissariusok és agents-provocateur-ök széltében-hosszában beszélték, s
utoljára a jámbor székely nép is hitte; s bár, mint fentebb mondám,
szabály szerint senkinek sem lett volna szabad a dologról beszélni, de
azért minden látható ember, asszony, leány, gyermek a „_láthatlan
kormány_“-ról beszélt, mely már hatalmába keritett mindent és csak idő
kérdése, hogy nyiltan és láthatólag is fellépjen.

A hadi törvényszék vádjai szerint: a székely föld polgári hónapja
m.-vásárhelyi ref. tanár _Török János_ volt. A katonai hónapnak
_Földváry Károly_-nak a hires ezredesnek kellett volna lenni, ki akkor
Marosszéken Andrásfalván lakott; de ő a kinevezést soha sem kapta meg,
és az auditorok minden ügyessége sem bizonyithatá be, hogy Földváry
Törökkel valaha összeköttetésbe lépett volna.

Részemről meg vagyok győződve, hogy Földváry nem is lett volna hajlandó
ily regényes szinezetü titkostársaságba lépni, sem Töröktől vagy
társaitól valami megbizást elfogadni. Ő a nyilvános küzdelem és nyilt
harczok embere volt mindig s legkisebb hajlammal sem birt a
cselszövésre.

Udvarhelyszék hete _Gálffy Mihály_ volt, a vádak szerint. Háromszéké:
_Horváth Károly_, s gyanu volt mint katonai hétre Csernátoni Cseh
Sándorra. Csikszék főnökségével pater _Verest_ gyanusitották.

Erdély többi részének kormányáról mindez ideig nem sokat tudok. Annyi
bizonyos, hogy mindkét hónapságra nézve két főrangu hazánkfiát
emlegették; egyik gr. H. L. lett volna, ki nemrég a Siklósy
vizgyógy-intézetében halt meg; a másik egy most is szereplő kitünő
talentomu jeles hazafi; hir szerint mindketten vissza is utasiták a
kinevezést. A törvényszék vádjai szerint az emlitettek teendője volt
összeirni minden olyan bárminemü fegyvert, mely az osztrák rendőrség
figyelmét kikerülve az igaz hazafiak rendelkezése alatt állott; továbbá
össze kellett irni a még létező 1848–49-iki Kossuth bankjegyeket;
ezenkivül fenn kellett tartani a nép reményét, izgalmát s késziteni azt
a tettek órájára.

Hirszerint 1852. februárban a birodalom különböző pontjain történt
elfogatások egy nevezetes minisztertanács tárgyát is képezték – hol nem
tekintve sem az egész Európában helyre állott csöndre, sem az
elfogatások által ujból felizgatott közvéleményre, elhatároztatott a
legkeményebb rendszabályok alkalmazása; mindazáltal a részletekre s épen
az alkalmazásra nézve nagy véleménykülönbség volt a miniszterek közt. A
miniszterelnök Schwarzenberg herczeg mindenkire kötél általi halált
kivánt szabatni, kinek csak tudomása is volt a dologról; mit, midőn
társai különösen Gyulai hadügyminiszter elleneztek volna, heves
kitörésekre engedte magát ragadtatni – végre elájult, s többé
minisztertanácsban – nemsokára bekövetkezett halála miatt – részt sem
vett.

Schwarzenberg Felix herczeg e szigorával éles ellentétet képez
unoka-öcscsének Schwarzenberg Károly herczegnek akkor erdélyi
kormányzónak, az erdélyi nép emlékében ma is kegyeletesen őrzött
eljárása. Mint átalában az ország minden ügyeiben, ugy különösen e
szerencsétlen elfogottak és hozzátartozóik irányában a legnemesebb és
leghumánusabb eljárást követte, s számtalan esetben tette magát szembe
az auditorok- és törvényszéki tagokkal, kik a szenvedést apró
bosszantásokkal is igyekeztek súlyosbitani.

Az akkori idők ugynevezett „igazságszolgáltatása“ azonban csak ment a
maga utján s elvégezte dolgát. A foglyok egyre szaporodtak s a
börtön-helyiségek uj és uj vádlottakkal népesültek meg. A hosszu
vizsgálati fogságnak, titkos kihallgatásoknak stb. végre 1853 végén és
1854 elején egész sereg szigoru itélet és végrehajtás lett a
következése.

Ezeknek részletesebb előadását, vizsgálati s itéleti fogságunk szomoru
krónikáját, adja elő jelen kis müvem.

Ez az egész historia t. olvasó oly hihetetlen fantomszerü, hogy ma
csakugyan semmi valószinüséggel sem látszik birni, s az ember hajlandó
volna valami hóbortos álomnak képzelni, ha a végén ott nem állana egész
meztelenségében a gyászos bitófa és a rideg börtön. És most kezdjünk a
részletes elbeszéléshez.



II.  A későbbi elfogatások 1852-ben.

Első közleményemben előadván az általános körvonalok terjedelmét, most
mielőtt a további elfogatásokról szólanék kötelességemnek tartom hiven
és részletesen előadni, hogy én mit és mennyit tudtam az egész ügyről.
Az állitólagos első emissariusok junius és julius hónapokban jöttek
Erdélybe 1851-ben. Én ezekről mit se tudtam, s julius hónapban
Maros-Vásárhelyről Erdővidékére Ürmösre mentem _Maurer Károly_
barátomhoz s nála, illetőleg szüleinél töltém augusztus és szeptember
hónapokat, hol vadászat, halászat s más falusi mulatságokkal töltöttük
az időt; itt ismerkedtem meg egy kitünő derék férfival _Pócsa
Ferenczczel_, a Rauber ezredes fiaival s másokkal is, többek közt egy
kis rőt emberrel bizonyos _Wuskicscsal_ – és emlékszem, hogy kivált
miután egypárszor a közelfekvő Brassóban is megfordultam, némi távoli
hireket hallottam a napokról, órákról, láthatatlan kormányról stb. – ez
a Wuskics pedig nem tudom valami nagyon kiváncsi, vagy spiczli-féle
ember volt, mert mindig erősen kémlelt, sondirozott s a vásárhelyi
dolgokat kérdezte. Sokszor politizáltunk az igaz _Pócsánál_, sőt
Miklósvárt gr. _Kálnoki Dénesnél_ – de positiv dolgot semmit se
hallottam. Szeptember végén haza mentem Marosszékre s drága szüleimet
látogattam meg Jobbágyfalván. Itt az unokatestvérem malmot épittetett a
Nyárádra, és a faragó ácsok a mint munkájokat figyelve néztem igy
szólitottak meg: „_Hát urfi mikor üt már az óra? mikor kezd parancsolni
az a titkos kormány?_“ El voltam bámulva, de másra tereltem a
beszélgetést s aztán hagytam, hogy beszéljék a forradalmi táborozásokat.
Másnap Maros-Vásárhelyre mentem, itt aztán még többet hallottam, de még
mind csak ugy rejtelmesen, bizonytalanul. D. Lajos barátom, ki addig
soha még egy gondolatát se titkolta el előttem, titkolózni kezdett, s
láttam, hogy némi magasult önérzettel hordozza fejét, de nem kérdeztem s
ő nem nyilatkozott.

A szüretre ismét szüléimhez mentem s október második felébe
Sz.-Benedekre lovagoltam, hogy az általam annyira tisztelt és szeretett
_gróf Toldalagi Mihálynál_ töltsek vagy 10 napot. Nagyon szép társaság
volt ott összegyülve, sok ur és urhölgy, kik közül csak a gyönyörü
Kornis Anna grófnét emlitem, ki akkor tizenöt-tizenhat éves lehetett.
Felséges őszi napok voltak, gazdag szüret volt, s a szép parkban az öreg
platánok alatt, vagy a Nyarád partján és a nagy fasorban gyakran
sétálgatva beszélgettünk arról a mi örökké szép, a mi véghetetlen…
szóval a társaság az akkori viszonyokhoz mérve elég derült volt, s a
férfiak keményen politizáltak; ebédekre jöttek vidékiek, jöttek
városiak, a gróf élénk levelezést folytatott, s itt már tisztábban
körvonalozva hallottam, hogy a külföldről beütés, s benn forradalom van
készülőben.

Megvallom, oly természetesnek találtam magát a dolgot, hogy még csak a
legtávolabbi sejtelmemben sem gondoltam bünnek a készülendő eseményeket,
sőt rajongva és örömmel vártam egy _angol-franczia-török_ beütést, a
mint ezt egy ur komolyan, biztosan és teljes meggyőződéssel beszélte
Sz.-Benedeken a kandalló-szobában, hol éjfél után 2 óráig politizáltunk.
Midőn Vásárhelyre bementem, tele voltam hirekkel, reményekkel és fényes
ábrándokkal. Az iskola nov. 11-én gyült ujra be, s én alig vártam, hogy
barátimmal beszélgessek. Barátim pedig voltak _Horváth Gáspár_ volt
honvédhadnagy, kit Régennél 1849 juniusában meg is lőttek volt, _Muzsnai
Pál_ és _Nagy Dani_, mi négyen voltunk az iskolában legbizalmasabban
köztük én voltam a legifjabb; még körünkhöz tartozott _Koos Ferencz_ a
jelenlegi bukuresti pap és _Ferenczi Ferencz_, meg _Szász Károly_.

_Horváth, Muzsnai, Nagy Dani_ és én 1850 végén összebarátkozva bár négy
különböző tanosztályból, elhatároztuk: „hogy a lefolyt forradalom
igazságos volt ugyan, s ujra megtennők kötelességünket, de sok volt
benne a hiba, és alaptalan ábrándozás; továbbá nekünk magyar fiuknak
nagy bajunk a tudatlanság – mondom elhatároztuk – _hogy semmit se
tudunk_, tehát ha valamik akarunk lenni, hogy hazánknak szolgálhassunk,
hogy nemzetünket emeljük s nem akarjuk, hogy a tömegben elvesszünk:
_tanulnunk kell_. E határozatok mind barátságos társalgás közben
születtek részint az én szobámban, részint más gyülhelyeinken a „_vörös
sapkánál_“, vagy mezei tanuló helyeinken. Becsületünkre legyen mondva
tanultunk is keményen; az iskolai tanulmányunkban mi voltunk a
legjobbak, pedig, természettani, történelmi, bölcselmi s theologiai
cursusokat egyszerre hallgattunk; s ezenkivül olvastunk, németül és
francziául tanultunk, no de volt hozzá kedvünk és erőnk, életünk
legszebb korát éltük, a legidősebb sem volt 24 éves én meg 17.

Midőn barátimnak elmondám nyári és őszi élményeimet, Horváth azt mondá:
_jaj ha ugy volna a mint maga mondja – külerővel, akkor jó volna, de
félek, hogy valami roszszabb van készülőben, Muzsnai valami bolond
dolgokat hozott Csapóról, délután oda adjuk olvassa el_.

Muzsnai a szüretet Csapón töltötte az én igen tisztelt bátyám _Réz
Sámuel_ ur házánál, mint nevelő s mikor bejött lemásolva behozta _saját
kezével_ a „_Tervvázlatot_“ az „_Évszaki Rendszert_“ s egy pár utasitó
levelet; ő ott hogy kitől, és hogy kapta bizonyosan nem tudom, de azt
tudom, hogy csak azért másolta, hogy mint _curiosumot_ nekünk a baráti
körnek megmutassa.

Én este későn kaptam kezembe ez irományokat, és a mint végig olvastam
teljesen kiábrándultam, sőt az egész ügy alávaló törpeségben jelent meg
előttem; a Sz.-Benedeken támadott illusioim merőben szétfoszlottak.
Másnap az iratokat visszaadtam Muzsnainak s midőn négyen összejöttünk
elhatároztuk, hogy az egész haszontalan törekvés, sőt még veszedelmes
is, szóval, hogy mi nem adunk rá semmit, többé vele nem foglalkozunk – s
folytatjuk tanulmányainkat.

Nem is emlékszem, hogy mi négyen beszéltünk volna többször erről a
dologról egész jan. 24-ikéig. Csakis november hóban, egy alkalommal
Horváth Gáspárral almát vásároltunk egy ügyes székely menyecskétől, ki a
főiskola közelében gyümölcsöt árult, és mikor kifizettük az aszszony
egyet kacsintva kérdé tőlem; „Igaz-e, hogy ismét jó világ lesz – s
nehány hét mulva az urfiék elkergetik a németeket?“ Mi egymásra néztünk
s fejünket bólingatva, mondám az asszonynak, hogy: ne beszéljen annyi
semmiséget.

Egy deczemberi délután ugy hiszem éppen decz. 2-án volt Demjén Lajoshoz
mentem, kivel nehány hét óta nem valék ép oly bizalmasan, mint azelőtt
egész gyermekségünk idejében, mert tisztán láttam, hogy most titkolózó –
persze ő hitt, és szabályszerüen járt el irányomban, mire valószinüleg
kötelezte is volt magát. Elég az hozzá a nappali szobában csak nővére
volt _Eliza_ (ki azóta férjhezment s még ifjan meg is halt szegény!) és
a mint én beléptem, egy iratot akart hirtelen elrejteni, én a mint kezet
fogtam vele, rápillantottam az iratra, s megismertem a „_Tervvázlatot_“.

– Ó ugyan kérem, hát ezt rejtegeti előttem, hiszen már rég olvastam – s
az egészet haszontalan irka-firkának tartom.

– De hiszen ezt Kossuth küldötte – mondá _Eliza_.

– _Megbocsásson lelkem, de ezt nem hiszem_. E szavamra az oldalház
ajtajában Lajos is megjelent, kezében toll volt, akkor hagyta el az
irást? nagyon komolynak látszott, és ki volt pirulva. Megvallom én
hangosan felkaczagtam; ő minden szavamat hallotta, s én némi
sarcasmussal folytatám: „Ez hát az a nagy dolog a mi téged olyan
fontoskodóvá tett egy idő óta, na barátom ennél jobb ha szivart
csinálsz. Lajos eleinte nem hitte, hogy én az iratokat olvastam, de
csakhamar meggyőződött s rosz neven vette, hogy oly kevés kegyelettel
szólok a dologhoz. Elmondtam neki, hogy Muzsnai hozta Csapóról, s hogy a
mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan
buktatja meg az osztrák birodalmat. Ő azt mondá: _Meg nem foghatja, hogy
kerültek az irományok Csapóra, és a csapói urak kezei közé mikor ott
csak egyszerü postaállomása volt a kormánynak. (?)_

Néha megszoktam volt látogatni feledhetetlen emlékü kedves tanárunkat
_Török Jánost_ is. Ugylátszott legközelebbi odamenetelemkor, hogy már
értesitve volt arról, hogy én mennyit tudok; ott volt Horváth Károly is,
s még egypár vendég ugy hiszem mind beavatottak voltak, mert habár
példálózva mindig a tárgyról beszéltek, és különösen arról, hogy most
csendesen kell magunkat viselni mig uj rendelet nem érkezik. Én el
voltam bámulva, hogy oly komolyan veszik a dolgot, s más alkalommal ki
is fejeztem nézetemet, habár Török előtt mint tanítványa, és még
pelyhetlen fiatal ember nem bátorkodtam oly erősen szólani, mint D.
Lajos előtt.

A fennebb emlitett látogatás alkalmával Török kikisért, és a tornáczon
igy szólt: „_Csak azt akarom mondani Farkas, hogy az efféle dologról, és
azokról az irásokról a kolegyomban az ifjuságnak semmit se kell szólani,
– erre semmi szükség majd ha kell, beszélek – én velök_.

Azt hiszem szegény Töröknek ez volt legtapintatosabb eljárása. Én
mondám, hogy e felől nyugodt lehet, mert mi hetek óta tudjuk, s az
ifjuságnak semmit sem szóltunk, sőt négyünkön kivül mással még jó
ismerősinkkel se közöltük. – Ugy-ugy édes Farkasom, felelé kezét
nyujtva, és mi e tárgyról többé soha se beszéltünk.

A karácsont Koronkában töltöttem gr. Toldalagi Ferencz udvarában – ott
azonban inkább társaséletet folytattunk s keveset politizáltunk, vagy
legfellebb biráltuk a forradalmakat; aztán esténként kártyáztunk, s
zene, és énekszóval kedélyesen telt az idő.

A városba visszatérve januárban már egy-egy házi bált is rendeztünk s
valóban feledni kezdtem az egész szomoru historiát, midőn egy késő este
a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt,
hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok
zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden
voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy
szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? _Ha magadtól ki nem
találod, ugy meg nem_ _mondhatom_. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna
tette: _ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt
soha életre való;_ nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés
eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi
igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor
találkoztunk.

Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe
s dadogva mondá, hogy _Török tanár_ házához valami 40 katona ment és
elfogták.

Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat
vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva
beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a
Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián _Rafiét_. A város
rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz,
Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák
közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam
hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.

Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták,
mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő
gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő
katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este
beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen
tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül.
_Muzsnai_ nagyon zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – _Nagy Dani_
azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a
kormány ellen; _én_ is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok
vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg
létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; _Horváth Gáspár_ azonban az
akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt –
s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én
mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető
okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint
sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a _balsors_ és Horváth Gáspár
jövendölése teljesült egész szigoruságában.

Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig
folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként
feledve a „_Tervvázlat_“ bohóságait, és az első elfogatások által
okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk
tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar
végkép elvonult fejünk fölött.

Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres
ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság?
_hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól
lehet tartani_. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth
Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt köztünk a ki legnehezebben
derült fel buskomor sejtelmeiből.

A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk
ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép
leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá.
Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy
foglalkoztatott erősen: a _tanulás_ és _szerelem_. Tudja isten kétszer,
vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy
ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy,
hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A
kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük
olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.

_Junius 13-án országos vásár ideje volt_, reggel 4 óra előtt hozzám jött
Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe
tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan
§§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami
regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a
kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan
viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.

Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni –
én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva
el-elgondolkodott. Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra
feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek
kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.

– Menjünk haza – mondám – ugy se tudunk tanulni.

– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé
Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.

A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva
jött velünk szembe: „_Miért sirsz?_“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom
katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“

Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü _mentorom_ el volt
sáppadva – kétségkivül én még inkább.

Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy
a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai
őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva,
vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik
egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember
alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és
növekedik.

Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk
mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s
itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve
legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába.

Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor
Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon
meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai
felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles
tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen
készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami
gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és
egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.

– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó
lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el,
kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt
bátorságom.

Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá,
hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára
helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám
kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.

Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s
a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem.
Eleinte a zsandárok _nem akartak_ beereszteni; de mondám, hogy benn
lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba
érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül
7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba tették
magokat s előmbe lépett _Bilz_ rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé,
megmondám; _épen önt vártuk;_ mivel lehetek szolgálatjukra, kérem
kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent
pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal _Kossuth
Lajosnak_ egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem
volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet,
por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák
katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s
azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A
tábornok urhoz?

– _Nem;_ felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – _ön a törvény nevében
fogoly!_

Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen
álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e
rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek,
mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok
sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet
szorithattunk.

Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő
szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem
kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy
éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.

Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk az ekkor még mindig nem
valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat
talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva
szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az
elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század
zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont
talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké
emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A
kolegygmból ez nap fogták el: _Muzsnai Pált_ (contrascriba) _Nagy Danit,
Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt_ (most
kebelei pap) _Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet_ s még nehány más
ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek,
azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele,
a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.

Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán
Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires
ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak
ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár-
és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével
fogok megemlékezni.



III.  Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és Szebenbe
hurczoltatásunk.

A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más
szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg
volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s
kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben
vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14
láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka,
kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással
fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik
szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu
vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb
rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt
– a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu,
ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz
bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti
időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül
vettek s mindazon hitben voltak, hogy valami vásári tolvaj vagyok és
adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a
prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim
voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem
összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult
társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu
15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s
mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni
kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a
magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket
hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és
általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s
egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek
látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem
csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a
társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk
ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de
kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.

Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos
észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig
voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a
hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt
alakulva. Elnök: _Brunner_ alezredes és várparancsnok, _Tapferner_
őrnagy auditor, s még egy pár tiszt _Herszényi_ százados tolmács.
_Tapferner_ volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint
fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen.
Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az
időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas
értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei
meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó
sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő
nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus
volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó,
ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt
üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de
szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész,
tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult
ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató,
vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett
valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe
az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai
egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a
becsület nevében!

Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén
született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket
– mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök
feledékenység.

A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek _Tapferner_
urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb.
kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi
foglyokat, ezekután pedig _Rózsafit, Makkot_ s még nehány emigrans, vagy
emissarius nevét.

Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a
mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy _tudom-e miért vagyok itt?_
Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is
_gyanitom-e_. E közben az „_Évszaki-rendszer_“ és „_Tervvázlat_“ egy-egy
példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy
s más részleteire. Erre én igy szóltam: _Ha csak nem ezekért, az
irományokért!_ Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és
székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek
melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt
– több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat
mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog,
önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak
bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért
kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát,
hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel
közölte?“ Ezen szavai a legaljasabb hazugságot, és a behizelgő
kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.

Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes
ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam
a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami
keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt
felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt –
_de nekem elég volt_, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét
édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről
semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a
velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész
hidegséggel mondám: _én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet
nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok_. Erre a szomszéd szobába
küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami
jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én
azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé –
de ne azon gonosztevők közé.

Az elnök és várparancsnok _Brunner_ talpig becsületes ember, kinek
emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem
székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy _biztos_
alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem
többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki
lakban földszint jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam
tovább egy hónapnál.

Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak
Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom,
hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az
iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi
se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap
valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki
valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom
várában.

Gyönyörü nyári idő volt, s én a napokat a szobámban örökké olvasva
töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt
s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki
dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula
jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött
mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el
olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy
órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim
néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám.
Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy
valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször
jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy
hónapot töltöttünk. A két öreg különben tisztességes ember volt, de régi
emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az
oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon
olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s
érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk
hárman.

E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk –
ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár –
körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a
katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást
megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre,
hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom
szomoruképpel – _hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel
alkalmatlankodni nem szabad_. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez
utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit.
Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a
r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két
nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje
volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly
kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a
császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok
kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött
a szobába két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a
várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü
ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt?
Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta
elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre
reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor
erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: _Hermanstädter
Process_… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der
Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem
lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen
megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve
a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a
városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.

S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára
hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen
voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték
körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a
káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok
uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de
mi, mi szegények csak itt maradunk!“

Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a
várparancsnok, s tudtomra adá, hogy hajnal előtt Szebenbe fogok
indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet
adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám,
neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más
csemegét mindig küldött.

Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse.
Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva
nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3
órakor egy szekérbe ültettek _Albert Mártonnal_, és a Sáros-utczán
felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a
szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány
korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva
édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.

Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és
bátoritott – mindketten sirtak – _én nem_. Ott volt Gáspárovics is, s
még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk
egy más szekér állt, abba ült, _Muzsnai_ s egy harmadik szekérbe
_Horváth Gáspár_ és _Nagy Dani_. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik
zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert
balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a
parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik,
ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut
mondva eltávozott.

Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat.
Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester _induljt_
kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali
szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek
láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a
kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember
vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.

A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a
városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a
szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal
emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni
is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu
szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani
zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „_Ugyan kérem, hát
maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?_“ Ez persze jól
hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó
ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen
ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi
szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon
társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére
_Déésfalvára_ mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek
is jól fogadtak; Pataky bátyám két veder aszuszőllő-bort küldött, s az
összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a
dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és
teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és
majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról –
elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még
ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és
politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő
alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és
socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben
ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és
igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva
önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss
szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy
bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban
háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután
érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába
szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt
komortekintetü szobába.



IV.  A szebeni fogság.

Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi
fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes _rab_ lettem.
Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük
magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én)
kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk
hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és
jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután
következő vallomásainkra nézve.

Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője,
ezredes _Bartels_ látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány
ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért
ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt _tiszta és
pontos_ számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy
katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta
magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl
bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta
szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha ittas
volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát
mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet
tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent
bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a
császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék
valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a
várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem:
„Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk
sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg
letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg
ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan
ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e
pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli
kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi
inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét,
feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a
nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk
Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy
Danit is; _éjszakára egyedül maradtam_.

Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt
vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a
halálra is. Társaimra, s künnlevő _ismerősimre_ gondolva mondám
magamban: „_Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek
rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és
helyzet bennem emberére talált_“.

De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely
észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat,
börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen
lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje.
Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak
felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság
meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit
számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s
az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot,
a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed
szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a
könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok
busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu
időkig!

Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen
szenvedés, a jövő sötét kétkedés.

_Ekkor még nem tudtam imádkozni_. Nem hivém az istent – különben arra
kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne
engedje, hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a
sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – _a
szabadság édes reménye!_…

Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett
gyilkosság!

Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru
sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami
nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál
nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly
kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez!
Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott
egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén
szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami
abban, hogy a hit fenn tart?

Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem
– hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben
megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam;
mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a
kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe
jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon
halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami
rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én
mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, az ő ütemét, és
szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott.
Én az egészet nem értettem.

A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy
legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt
deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre
veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak
köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy
kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott _egyet_,
a másodiknál _kettőt_, a harmadiknál _hármat_… mire én egész önfeledve
kiálték fel: _Értem már!_ Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel:
_Ruj!_ (Ruhe!)

Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni
– hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi
közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy _A_-ra _egyet_ kell
koppantani; _B_-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani.
Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar
rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az
illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt
a szót _Béla_, igy kell kikopogtatni: a _b_, azután: a, b, c, d, _é_; a,
b, c, d, e, f, g, h, i, k, _l_; _a_; tehát, először koppantok 2-tőt, s
ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az _é_-nél állok meg
(ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a _b_-nél (11-et kopp.), s
végre egyet koppantok: az, az _a_. E rendszer, első pillanatra
nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy
begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy
félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem
Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.

A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s
hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután
tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem _kopolni_ (ez volt a
műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen
ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi
ügyvéd volt _Bányai Antal_, kit az este ugyancsak megijeszték, mert
rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen
át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor
emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás
ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy
hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda,
hol társaink vannak – ez a _zárda_, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház
a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak
akkor: _Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly_, az erőslelkü, szép
_Czirjákné Kolozsvárról_, pater _Veress, Demjén, Bereczky Sándor_,
Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik
legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán _Boer Nina
Kenderessiné_, mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis
szobába vittek, hol egyik felől szomszédom _Horváth Károly_ volt egy
vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap
nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb
mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy
nagyon beteg vagyok: _„Titkold el a mennyire lehet, különben most
visznek rostára“!_ (rostának neveztük a Verhörözést). Este még
beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem
elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon
ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „_Lehet_“ aztán
összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva
elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen
maradt – a másik oldalon talán pater _Veress_ volt, és ő, vagy épen nem,
vagy nagyon ritkán kopolt.

Deczember közepe felé _rostára_ (a részletes kikérdezésre) hordoztak
négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli
látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen,
korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset
aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a
törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének
második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s
várni kellett mig a törvényszék összeült.

Most egy _Wottava Ferencz_ nevü dragonyos-kapitány auditor kérdezett ki;
cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó
makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz,
szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a
gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése –
ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést,
majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától
délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna
felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes
magyart keményen elgyötörte. Különben _ártatlan_ ember volt, nem
hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.

Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés
számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek
terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra,
hogy _nap_ voltam, (végre a _percz_ lég is kétség alá jött). És ez igy
ment mondom 4–5 napig; szidott _Spitzbub_-nak, _Halunke_-nak, _miserable
Kerl_-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem
volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd
megtanitana.

A tolmács _Herszényi_ (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe
szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „_Édes borátom voallyon
voalamit!_“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt,
és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és csak olykor
riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.

Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek
Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam,
mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak
szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen
vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki
hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes
lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és
bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei
kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban
jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt
_elhatározás_, csak is olyan _beleegyezés_ forma. Nem ettem
negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam,
de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni,
és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze
párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de
én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a
kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben
jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra,
és hozzám jött s beszélt _gyöngéden, szépen_, én egy szót se tudtam
felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött
jólláttam őket – de szólni nem szóltam – meg voltak ijedve; félóra mulva
valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán
levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott –
mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett;
késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én
reggelre _kigyógyultam_ kedély bajomból, s már délkor önként ettem
valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.

Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s
kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek,
Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már
két fogoly volt: _Beregszászi Imre_ (Küküllőmegyéből) és _Dósa Sándor_.
(Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre
volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd
szobában volt: _Filep Albert_, _Nagy Lajos_ és _Elekes József_, kikkel
kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre
állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy
□ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság
volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a
fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül _Minorics Károly, Simon
Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap
János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári
Károly, Lengyel Ádám_, – később aztán _Mészáros Károly_, _Könynye
Alajos_ (kegyesrendi pap), _Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor_ és
több székely ember. _Beke Dénes, Solymosi István ref. papok_.

Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá,
de soha se tettek; „_kardjának_“ nevezett Földvári. És csodálatos, de
igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s
mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel
buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor
mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.

A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is
ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége,
ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be
nekünk, s néha egy-egy „_Siebenbürger Botet_“ is. Nekem összesen három
könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom
örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább,
hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el
tőlem. _Simon Elek_ rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág
állását.

Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek _Mészáros
Károlylyal_, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember
volt; _Árkosi Mózessel_ egy tanult emberrel – unitarius lelkész,
jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül,
aztán társam volt nehány napig _Száva Farkas_, maig se tudom miért volt
fogva; megint nehány hétig társam volt _Könynye Alajos_ piárista, nagy
tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem
tudom miért volt fogva.

Ez idő alatt ujra voltam _rostán_, s ha bár szüleimről egy év óta nem
tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy
csak akkor közli, _ha vallok_; végre mérgesen kergetett el.

1853. augusztus 2-án adott a törvényszék egy könyvet a Burmeister
„_Geschichte der Schöpfung_“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt
megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a
világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab
borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor
magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag
külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor
észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek,
hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak;
bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk,
faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és
ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a
lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén
szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az
őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket.

Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott
sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát,
plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.

Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén
megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.

(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék
házába.)

Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi
valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét
Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári
napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.

1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd
telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon
a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon,
végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt
árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt
megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a
szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a
tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a
deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt
inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom
ki őket; nekem az a parancsom, hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat
felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok
kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e
szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e
mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még
szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása
szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a
födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan
volt a mi fogdánkra vesztegetve, _s minket már veszve hittek sokan_,
mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur
jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a
lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz
csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok
örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine
Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru
czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk
e különös modoru szórakozásnak – _de a humánus öreg ur, herczeg
Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi
fanatikus magyargyülölő barbar ember között_.

Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy _Beregszászi_ bátyám,
miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a
szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy
sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba.
Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy
délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s
Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani,
ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén
obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson
rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam
fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru
pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre
bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen
udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást
megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg?
hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket
sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg
nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot
vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz
is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett
rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja
el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem
akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon
ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen
ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam állana, az urakat
pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg
önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak,
a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta
magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.

– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő
volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az
ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü
szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a
kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy
beszélt:

„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar
nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek?
Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén
gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit
ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a
rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a
szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár
csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán
bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én
neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek
mondtam el. – _Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember;_
tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a karós paszuly levelei
megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki
beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény
ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli
espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember
– puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az
espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit
hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e
tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.

Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel
mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.



V.  Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban.

Az utazás mindannyiszor leirhatatlan örömöt okozott nékem, s ugy volt ez
fogolytársaim legnagyobb részénél is. A mindig üditőhatásu természet, az
isten szabad egének szemlélése, a tiszta lég, a változatosság, az
ujvidékek látása mind-mind édes szórakozás a fogolynak, ki évekig
szobája négy falára, s a fogda szomoru tekintetü kis udvarára volt
utalva. Tehát kedvünk telt benne, midőn 1853. szeptemberhó utolsó napjai
egyikén estefelé megmondák, hogy holnap utazni fogunk _Gyulafehérvárra_.
Hajnalban elindultunk valami 14-en, köztük _Horváth Gáspár, Nagy Dani_
kedves barátaim; _Szász-Sebesen_ közösen mind együtt ebédeltünk s igen
vigan voltunk, aztán kettő-három együtt, uj kocsikra ülve estére
megérkeztünk Fehérvárra – hol a déli saroktól északi irányban futó, és
egészen nyugatra fekvő vársánczban, két, egymásmellett levő s egy
bejárással biró nagy kaszamátába szállitottak.

Ez itteni állapotunk valóságos szabadság volt a szebeni fogsághoz képest
– a nagy széles vársánczban zöldgyepen sétálhattunk délelőtt, délután a
mennyit akartunk, ajtónk soha se volt zárva, csak későestétől,
korareggelig. Szabad volt enni, inni a mit akartunk, irószert
tarthattunk, akármennyi könyvet hozathattunk s tanulhattunk. Minthogy
sok irástudó és tanuló ember volt együtt, fogdánk a délelőtti órákban
valóságos muzeumhoz hasonlitott. Egyik francziául, a másik németül
tanult, egyik természettani, a másik történelmi, a harmadik theologiai
munkákat olvasott. Én itt olvastam Shakespeare müveit németül. Valamint
az első franczia könyveket is. A Montesquieu persa leveleit. _Cormenin_
Timonját, Dash grófnétól egy regényt és Madame _Staël_ leveleit.
Ebédeink egyszerüek voltak, de vasárnap nagy ebédeket főzött egyik
fogolytársunk _Molnár József_, ki eminenter tudott főzni; e mellett
szépen fuvolázott, és soha se tudott megtanulni németül; hanem később
annál ügyesebb volt, a selyem-, hárász- és drót-munkában. Látogatók is
jöttek gyakran, kik mindenféle élelmiszerekkel láttak el a patriából, s
három négy vedres hordókkal hozták a jó bort. Esténként bizony gyakran
nagyokat ittunk, mert hiába mi igazán „_bus magyarok voltunk_“. Aztán
beszélgetéseinkben mindig ugy beszéltünk magunkról, mint _magyar_ nevü
harmadik személyről. „Busul a magyar!“ „Rosz napja van a magyarnak!“
mondta Palkó Gyuri mindennap. „Szegény Magyar!“ rikkantá Pap Jankó.

Máskor a magyar szót synonimnak vettük az emberrel, és ez nagyon
szokássá vált volt még Szebenben: „Fene magyar az a vén obester!“ –
jegyzé meg Dané Mózsi. „Hej akasztófára való magyar a mennyi német van
mind“, aztán „ne légy olyan nagy magyar!“ „Na már aztán olyan magyar nem
volt több.“ „Hej magyari, magyari be drága dicsőség a hazafiság!“

Vége-hossza nem volt a disputáknak, persze főtárgy volt a politika,
aztán theologia, volt egypár bigott pap, s _volt atheista is;_ mi
leginkább a filosofiai problemák körül vitatkoztunk, a munkákról,
melyeket olvastunk, az aesthetica, critika mind szóba jöttek s néha sok
mulatságot szereztek – igy telt el az egész ősz. Mi a kettős
kaszamátában voltunk 25–27-en a szomszéd kaszamátában voltak 10 vagy
12-en, fenn a várban volt Törökné szül. _Gálffy Rozália, Hajnal Róza_, a
foglyok közt pedig voltak ügyvédek, papok, földbirtokosok, s mi az öt
tanuló, tanárok, szóval a honoratior osztály. Az a 10 vagy 12-tő minden
komolyabb ok nélkül kissé szorosabban volt őrizve, mint mi – külön
sétáltatták őket, s más efféle, de azért látogattuk egymást, sokszor
együtt ebédeltünk; az asszonyokkal pedig leveleztünk – többek közt én is
élénk levelezést folytattam _Töröknével_.

Karácson felé szomoru esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen
_Csiki Áron_ unitarius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták;
a politikához nem sokat konyitott s legkevesebb volt benne abból a
publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva
akár ambitióját, akár szent meggyőződését követve idejét, tehetségeit,
munkáját a közéletnek szenteli – mondom efféle elem semmi se volt
belőle, s ezért a fogságot nehány hasonló jellemü társával együtt
legnehezebben türte. Harmincz negyven év közti ember volt: erős,
csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt
(okkal-e vagy oknélkül nem tudhatom) hűtlennek tartotta, és ez oly
maniakus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek
rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy a
hány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindeniknél előfordult, s a
legtöbbnél a rögeszmék alapját képezte. (_Csiki, Bereczki, Boncza_
különösen.)

Ez a Csiki különben kevés elméjü s korlátolt eszü ember lehetett, de
boldog volt „_kis felesége_“ (saját szavai) kis vagyona s papsága
körében. És rettenetesen szenvedett a fogság alatt, hogy mindezektől meg
van fosztva, s végre bizonyos mértékben megőrült, és szörnyü komikus
észjárást produkált, nejét, Krisztus urunkat, az auditorokat egyik
fogolytársunkat a jókedvü _Patrubán Marczit_, s egy székely-kereszturi
diákot mindenféle combinatiókba zavarta. Elbeszélte álmait, látásait s
örökös félelmét a rémektől. Isten bocsássa meg büneinket sokszor
mulattunk rajta, mert őrültsége ártatlan természetü volt, csak néha
kereste a magányt, s volt rideg buskomor. Nevelte baját az is, hogy
_vallott_ és nagy itélettől félt; karácsony szombatján, este jól
vacsoráltunk, theáztunk s bár ő sokszor megkisérté, hogy nem evett ez
este is, én magam reá disputáltam egy kis jó vacsorát, és egy kis pohár
jó bort. Éjfél körül feküdtünk le. Az ágyak két hosszusorban álltak
egymásután. A kaszamáta fenekén a jobb soron volt Molnár Józsi – az ő
lábánál volt a Csiki Áron ágya, aztán, jött egy üres ágy aztán
következett a Horváth Gáspáré aztán az enyém.

Karácson első napján (_decz. 25-én 1853_.) reggeli hat órakor Molnár
Józsi elővette fuvoláját s egy szép csendes bus magyar nótát fuvolázott
– valami régi divatu palotást, ugy félálomban s már-már ébredezve
hallgattuk a szép nótát – mikor valami hörgésszerü erős hangok zavarták
meg a hármoniát. Mind felugrottunk, ágyainkból – s egymásra bámulva
álltunk egy pillanatig, mikor észrevettük, hogy a szerencsétlen Csiki
miként vergődik. Gyertyával rohantunk ágyához pokróczaiba volt takarva,
fejét is behuzta, sőt bebonyálta a pokróczba _Molnár_ és _Árkosi_ erővel
vonták el a pokróczot; iszonyu látvány tárult fel előttünk! Ágy leplei,
párnái, inge s egész arcza vérben ázott volt, nyakán egy nagy seb
tátongott, melyből a vér bugyborékolt!

Nem akarta engedni, hogy segitségére legyünk s bekössük nyakát, párnája
alatt egy nyomorult bicskát találtunk, s azzal tette a két vagy három
vágást. Borzasztó erő kellett hozzá, hogy megtegye a vágásokat és ne
kiáltson, sőt ne is moczczanjon tovább félóránál; s végre is nagy kinjai
daczára csak akkor kezdett hörgeni, mikor a gége nyitva lévén, többé nem
volt képes megakadályozni a hörgést. A mint felállitottuk szemei vadul
forogtak, s látszott rajta az őrültség teljes dühe – mely csak akkor
látszott némileg enyhülni midőn _Árkosi_ szemrehányásokat tett, hogy nem
gondol istenre és családjára!

A vége az volt, hogy kórházba vitték és sebeit bevarrták, s ezek be is
hegedtek, és megis gyógyult volna – de januárban a mint észre vette,
hogy gyógyul, többé nem evett, és 1854. január közepefelé meg is halt.
Karácson másodnapján hozzánk bocsáták a helybeli ev. ref. esperes
_Elekes urat_, és a protestansok (reformátusok és unitáriusok)
mindnyájan urvacsorát vettek – _még én is!_

A tél és tavasz gyorsan telt el, tanulás, vitatkozás, s néha
nagyobbszerü evés-ivás között – s mindenesetre sokkal könnyebben mint a
gonoszemlékü szebeni napok.

Márczius első napjaiban pedig csak hire futamodott, hogy nem sokára
publikáltatni fognak az itéletek. Egy napon a profósz egy hajdani
dragónyos – (rettenetesen tudott inni s szerette az ajándékot, különösen
a jó italt –) lejött hozzánk, s Pap Jankónak beszélni kezdi, de ugy hogy
én is minden szavát hallottam, hogy nem sokára kimondatnak az itéletek,
és _hármat önök közűl fel fognak akasztani;_ valjon, kik lehetnek ezek?
kérdé P. J. kissé elkomolyodva – nem tudom – felelt a profósz – de azt
hallottam, hogy az egyik valami pap a másik pedig ifju ember! A szusz
torkomban akadt e szóra. Ez történt korareggel. Egész nap ez ideákkal
tépelődtünk s mondhatom, hogy a magyarnak rosz napja volt, mindenki
magába szállott. Este a profósz ismét nálunk volt, és midőn elbucsuzott
rendbe álltunk, ő midőn mellettem elhaladt egész szánalommal rám
tekintett, arczomat megsimogatta, és siralmas hangon mondá: _Wenn er
nicht so jung wäre!_

Képzelheted jó olvasóm, hogy minő érzéseket támasztott bennem e jó, de
ostoba profósz – s mind a mellett, hogy bár mily egyszerü szavakat
használt, minő drámai hatást gyakorolt rám, ki ezekben halálos
itéletemet hallottam. – Egész életemben igen sok volt bennem azon
elemből mit közönségesen ambitiónak neveznek, de ez a kitüntetés mégis
elrémitett – azt hittem ájultan kell összeroskadnom, de a más
pillanatban összeszedtem magam, és barátim előtt a lehető hidegvérrel,
és jól viseltem magam. Estére theáztam, és sokat beszéltem, de alig
vártam, hogy lefeküdjünk, hogy ágyamban magamra lehessek. Egész éjjel
egy cseppet se aludtam, eszembe jutottak öreg szüleim, ifju reményeim,
az élet szépsége s minden mit bánattal kelle elhagynom, mélyen fenékig
szálltam a keserüségbe – s aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ez az
egész dolog _lehetetlen_, reményem folytonosan növekedett – hogy én nem
vagyok oly nagy bünös, hogy megérdemeljem a halálbüntetést, sem oly
ismeretes, hogy velem másokat elijeszteni akarnának – igy tépelődve
kétség és remény közt hallottam, hogy az ordinánczok már jőnek-mennek, s
azonnal fölkeltem és felöltöztem, s kimentem előszobánkba a katonákhoz –
hová hat órakor egy őrtiszt szokott jőni – a tisztet már ismertem
látásból és jó reggelt kivántam neki s kértem, hogy mondjon valami
ujságot a publikátióról: „_Biz az elég szomoru, a mit mondhatok, mert ma
hármat akasztanak Maros-Vásárhelyt, az ifju Horváth Károlyt, Törököt a
tanárt, és sógorát Gálfit. Önök is_ _mind el vannak itélve
várfogságra_“. Saját sorsomról ez egyszerü hir azonnal megnyugtatott –
de annál fájdalmasabb volt a hir másik része, mely egész
borzasztóságában teljesült. Még az vagy másnap nekünk is publikáltak s
itéleteink általában borzasztók valának.

* * *

Ez itéleteket a tüzérkaszárnya udvarán olvasták fel, – mint ők mondák
szabadég alatt, két vagy három század katonaságot kirukkoltattak, és
négyszögbe állitották; az első emelet folyosói, s az udvar szögletei
tele voltak bámuló városi és vidéki néppel. Az előtért megtölték a
főtisztek, auditorok, a háttérbe állott a foglyok csoportja s mondhatom
bátran, nemesen viselte magát mindenik, alig volt egy-kettő ki némi
levertséget mutatott, de látva a többi férfiasságát, ez is büszkén
emelte fel fejét – a néző tömegből sokan hozzánk tódultak, kezeinket
szorongatták, s biztattak a jó istennel; _a magyarnak akkor nem volt más
pártfogója_ – ott állott mint néző egy osztrák tábornok is, – ki két
évre a várba volt internálva, valami cseh mágnás nevét elfeledtem, de
többször láttam a mint kard nélkül, egy hadnagy vagy őrmester
kiséretében a vársánczain sétálgatott. Mi csinosan felöltözve egyenként
léptünk a középre, és hajdon fővel hallgattuk a zorditéleteket: „_kötél
általi halál!_“ kegyelem utján 10, 12, 15, 20 esztendő; vagy 10–20
esztendő s kegyelem utján 5, 8, 10-re szállitva. Kivétel nélkül mind
vasba. Én vidáman léptem a középre, a karzatról zsebkendőikkel
üdvözöltek a nők; én is köszöntem nekik, és mosolyogva intettem
ismerősimnek még kezemmel is. Megperdültek a dobok, az auditor olvassa:
_12 esztendő!_ még mindig fölnéztem a karzatra az én ismerősim felé; a
tisztekre, auditorokra egy pillantással se néztem. Egyik auditor rám
kiáltott, hogy: megértettem-e, hogy 12 évre vagyok itélve? „_Igen, igen_
– feleltem én is németül – _jól értettem 12 évi várfogság!_“ s ujra
fölnéztem a városi közönségre, akkor forditottak a másik lapra, s
olvasták kegyelem utján: 5 év. (Minthogy a két évi vizsgálati fogság nem
volt betudva, összesen 7 évi fogság lebegett fejem fölött – ebből 5 évet
szerencsésen ki is töltöttem), mikor vége volt, visszamentem társaim
közé; nyakamba borultak, kezem szorongatták, s az az osztrák tábornok
hozzám lépve kezet adott, s igy szólt: „_Derék fiatal ember ön,
kitartást kivánok nehéz sorsában!_“

Vége lévén a szomoru czeremóniának mégis némi könnyebbülést éreztünk a
_bizonyosság_ által; s részint az emberi természet folytán, részint a
magyar optimismus közreműködése következtében egyetlen egy se volt, ki
azt hitte volna, hogy azt az időt a fogságban kitöltjük. Forradalom,
háboru, vagy tartós békéből egyiránt szabadulásunkat combináltuk.

Annyi bizonyos, hogy vigan ebédeltünk, és csak estefelé romlott el
kedvünk, mikor lehozták a sok vasat. Egy karikát az egyik lábra tettek,
a mást a keresztbe álló kézre kellett volna tenni, de elnézés folytán
többnyire balláb és balkézre tették, s a két karikát láncz köté össze 3,
4, 5 fontos volt az egész szerkezet. Ez eleinte borzasztónak tetszett,
mert szabályszerüleg csak két óráig vehettük le reggel egy és este egy
óráig; azaz: öltözés és vetkezés idejére – és vele kellett volna hálni
is – de már Fehérvárt privát kulcsokat szereztünk a lakathoz, s a
következő három év alatt összevéve nem aludtam vasban többször, mint
20–30 éjjel. Aztán később kivált Józsefstadban nappal se igen viseltük.
Erről később.

Az itélet kimondását követő hat hét volt fogságunk legérzékenyebb ideje.
Megengedték, hogy rokokinkat értesitsük itéleteinkről s megengedték,
hogy ők hozzánk jöhessenek bucsuzni. Én szüleimhez a következő levelet
intéztem:

Fehérvár, 1854. márcz. 17-ik. Kedves szüleim!

Megragadom az igen tisztelt előljáróság által engedett alkalmat s irok
önöknek. És már most bizonyosan meg is irom, mi sors vár reám. Az igen
tisztelt törvényszék a katonai törvények nyomán, 12 évi várfogsággal
büntetni elhatározta, de legmagasabb kegyelme Ő Felségének, azt 5 évi
várfogságra szállitotta. Ez elég szomoru ugyan mind magokra, mind
különösen rám nézve – de én oly erőt kivánok magoknak, a milyen nekem
van. Vigasztalnom fiui kötelességem, de el nem titkolhatom a fájdalmat,
mit érzek ha magokra, testvéreimre, gyermek örömeim lefolyt óráira s
ifjuságom könyelmüen eljátszott szép napjaira gondolok!… Nem bucsuzom,
az elválást jelentő szavak fájdalmat okoznak. Legyenek nyugodtak, tegyék
meg a mit lehet, vessék reményöket istenbe s ő cs. k. apostoli felsége
kegyelmességébe, s ha ezek nem segitenek, csak erőt kivánok a
várakozásra, mig én megjövök, hogy mindezt elfeledtessem… Nem sokára
elszállitanak rendeltetésünk helyére, hogy hová még most nem tudom, de
ha szabad lesz, megirom; a német és franczia könyveket várom.

Édesapámnak s édesanyámnak kezeit s testvéreimet ezerszer csókolva
maradok.

Édes szüleimnek

engedelmes fiok.

A többiek is hasonló leveleket irva, Erdély minden részéből megindultak
a szomoru rokonok; a szülők, a nők, testvérek és gyermekek –
Kolozsvárról, Vásárhelyről, a megyékből s különösen a székely székekből,
mind elvándoroltak, hogy a szomoru látogatást megtegyék. Engedték, hogy
három, négy napot a városban töltsenek, s a délelőttet és délutánt
együtt beszélgessék át a profósz lakásán.

Voltak, kik szivszakgató zokogás nélkül a viszontlátást se tudták
elhordozni, annyival kevésbé az elbucsuzást oly hosszu, reménytelen,
nehéz időre.

Engemet néhai édesatyám, édesanyám és Eszter hugom látogatott meg;
ruhát, fehérnemüt és pénzt hoztak. Mikor találkoztunk csak édesanyám
sirdogált s ugy találták, hogy elég jól néztem ki, (jó hogy Szebenben
nem láttak, de a fehérvári fogságban a nap nagyobb részét szabadlevegőn
töltöttük, kedélyünk derültebb s kosztunk egészen jó volt). Szüleim
három napig voltak ott, s találkozásainkon nyugodtan beszélgettünk, jó
édesatyám szivarozgatott – s mint általában kevésbeszédü ember csak
ennyit mondott az első nap: „Sok szomoruságot okoztál nekünk édes fiam,
különösen szegény édesanyádnak, de jól esik nekünk, hogy férfiasan
viselted magadat és tudsz türni; elfogatásod után nehány nappal _két ur_
jött hozzám, kik azt mondák, hogy mondjam meg neked, hogy mit és miként
vallj, és hogy róluk hallgass. Én erre nem válalkoztam, mert ügyedet nem
ismertem, és biztam benned – a mint nekik is megmondottam – hogy habár
nagyon ifju vagy még, de a mihez az én tanácsom nélkül kezdettél, azt
nálam nélkül el is tudod végezni, – most örömmel látom, hogy nem vagy
elcsüggedve s remélem, hogy ha a poharat fenékig kell is üritened, nem
fogok csalódni benned. Az isten jó, édesfiam s a becsületes embereket
soha se hagyja el.“

Ez volt minden, mit édesatyám ez ügyről valaha beszélt; ugy látszott,
hogy ha az ilyes dologban lehetne tanácsot kérni, ő nem tanácsolta volna
a részvétet – de aztán meg volt elégedve magamviseletével.

Harmadik nap délben bucsuztunk el, édesanyám erősen sirt és zokogott,
kis hugom is folytonosan könnyezett – atyám hallgatva szivarozgatott. A
szomszéd szobákban ifju házaspárok bucsuzódtak sok esztendőre egymástól;
meg egy fogoly apa, és hazatérő fiu – mondhatom rettenetes perczek
voltak – de én bár komoly voltam egyetlen köny nem jött szememre – csak
folytonos beszéllésem jelezheté, hogy némileg én is meg valék indulva –
végre válni kellett, anyám karjaiból alig tudtam menekülni, kis hugom is
nyakamon csüggött, s midőn édesapám megcsókolt, és kezemet megrázta,
éreztem, hogy egész testében remeg; az én ártatlan lelkü s nemes szivü
jó atyám!…

Talán sokáig én se tudtam volna kitartani – de midőn körültem az én
legkedvesebb szüléim, hugom, s annyi barátom, ismerősöm oly igaz, oly
legyőzhetetlen fájdalommal telve sirtak, zokogtak, – haj! eszembe jutott
a nagy gyász, mely akkor egész hazánkat elboritá – lelkemben egybe forrt
ez egyes emberek busulása a haza nagy siralmával, s ugyan ki vehetné
rosz néven, ha egy pillanatig hazám szent ügyének diadalán rajongva a
hitvallók rémes gyönyörét éreztem, s bár iszonyu fájdalom dulta
keblemet, sirni nem tudtam s emelt fővel távoztam a bucsuról?!

A bucsulátogatások végre gyérülni kezdtek, mindenikünk rendezte ügyeit,
a hogy tudta, legkeservesebb volt az ifju házasok állapota, kiknek egy
két évi együttlét után 10–12 évre kelle válniok, épp az élet legszebb
korában – a mi az erdélyi nőket illeti, nagylelküen viselték magukat, és
csupán két asszonyról tudom, hogy más viszonyt kezdett, s máshoz is ment
nőül, mig férje a rabságban szenvedett.

De e két gyenge nőt bőven ellensulyozzák oly valóban meglepő jellemek,
mint Filep Samu, Tompa Lajos és Fornszek Sándor jegyesei, kik habár
hajadonok, hiven megvárták kedveseiket.

1854. áprilhó utolsó napjaiban értésünkre adták, hogy fogságunk helyeül
Józsefstadt tüzetett ki. Hová nem sokára el is inditottak mindnyájunkat.



VI.  Fehérvártól Józsefstadtig.

Tehát ismét utaztattak, s ezuttal mint foglyokat utoljára, még pedig
meglehetős meszsze, körül-belől 120 mértföldnyi távolságra; mint mindig,
én az utazási hirt örömmel vettem; legalább uj világot, uj embereket
látok – gondolám, – és amig uton leszünk, addig szórakozni fogunk.
Tizenkettőnket tettek föl hat szekérre, s ugy indultunk a hoszszu utnak,
ápril 27-én éppen a császár házasulási napjaiban. Én az én szeretett
barátom Horváth Gáspárral ültem egy szekéren, Nagy Dani Muzsnaival, Pap
János Patrubán Mártonnal, s igy tovább mindenik párral két-két katona
ült szembe, az első szekéren ült egy őrmester, az egész csapatot egy
tiszt vezette, ki egy altisztel a hetedik szekérben jött utánunk.
Fehérvárt utravalókat kaptunk otthonról, és készitettünk magunk is,
kulacsainkat jó borral megtöltöttük, s jó szivarokkal láttuk el
magunkat; de az első állomást kivéve, kevés szükségünk volt rá.

Az első délben egy csárdában állottunk meg, s itt a katonákkal már
annyira összebarátkoztunk, hogy podgyászunkat mint valami hű inasokra
egészen rájok bizhattuk. Az ezredet elfeledtem, de a fiuk mármarosi
rusznyákok, és galicziai gyerekek voltak, nekünk egy idősebb katona, s
egy egészen fiatal ujoncz jutott, egész uton nagyon jártak utánunk, és
mikor nehány nap mulva az aradi várban elváltunk, ugy sirt mind a két
katonánk, mint a zápor eső.

Az első nap estére Szászvárosra értünk, sok ember jött előnkbe,
éljeneztek, lármáztak, a város ki volt lobogózva, s mindenki azzal jött
velünk szembe, hogy megérkezett az „_átalános amnestia_“, sőt egy szász
polgár, egy a falakról leszakgatott plakátot dobott egyik szekérbe. Több
előkelő szász a hadnagyunkhoz ment, hogy azonnal bocsásson szabadon,
mert tévedésnek kell lenni a dologban; lehetetlennek tartották, hogy
midőn a közhir szárnyain és hivatalos plakátokban általános
megkegyelmezést hirdettek ugyanakkor 12 vasba vert foglyot
szállásoljanak be, hogy másnap tovább hurczolják; pedig ez a körülmény
azon kornak csak kisebbszerü baklövései közé tartozott, a hires
Bachrendszer bár mily sima, és tetszetős volt az elméletben, a
gyakorlatlan folytonos absurdumok halmaza volt.

Maga hadnagyunk is zavarba jött, s elment a helybeli hadparancsnoksághoz
tanácsot kérni, aztán a polgármesteri hivatalhoz folyamodtak, hogy a
polgárokat szépszerével távolitsák el körünkből – addig mi szekereinken
ülve a piaczon helyt állottunk – végre egy mellékutczában egy derék
szász polgárhoz szállásoltak be, egy nagyobb terjedelmü s egy kisebb
szobába. A városi nép jó ételeket, italokat erős borokat s ágynemüt
küldött számunkra, a háziak is igyekeztek mindenben szolgálatunkra
lenni. Szóval az egész város szerette volna enyhiteni sorsunkat, és
szórakoztatni az általános amnestia miatt támadható fájdalmas
csalódásunkat; mi azonban egy perczre sem voltunk illusióban, sokkal
inkább ismertük a körülményeket, és sokkal inkább gyülöltük a németet,
hogy sem még illusióknak is helyt adhattunk volna.

Annyi bizonyos, hogy egész éjjel ittunk, mulatoztunk és nagyon keveset
aludtunk.

A különben is rövid éj fölötte hamar eltünt s mikora reggel utrakeltünk.
Gazdánk semmifelé fizetést sem fogadott el, és mi mind reá, mind az
egész városra annyival inkább kegyeletesen emlékszünk mind e mai napig,
mert a lakosság legnagyobb része szász; délre Dévára értünk az általános
amnestiával ábrándozóknak itt is hideg zuhany volt megjelenésünk. A
nagyvendéglőben szálltunk, a város nagy ebédet adatott, s mint
Szászvároson itt is sokan látogattak meg, még nők is. Mikor elmentünk
virágbokrétákat s nemzeti kokárdákat dobtak szekereinkbe, s valami szép
ifju hölgyek ugy emlékszem Szalánczi kisaszszonyok, a város végefelé
laktak hangosan kivántak áldást reánk, szemeik könnyeztek, kendőiket
lobogtaták, s virágokat hintettek ránk, a mint ablakaik előtt
elhajtattunk, a nép seregesen kisért a város végéig.

Estére Lesnyekre mentünk és _Appel József_ lovaghoz szálltunk.
Társaságunk felét Szerdahelyi Ignácz ur kérette magához – de nem volt
kedvünk egymástól elválni. – A lovag ur csinos vacsorát adott, s aztán
az ebédlőbe szénát hoztak, és azon igen jó izüen aludtunk.

Másnap 29-én délre Dobrára mentünk, s estére Zámba, 30-án délre
Soborsinba, és estére ugy emlékszem _Berzovára?_ Május 1-én
Mária-Radnára, s estére az aradi várba érkeztünk.

Utunk egyáltalában kevés költségbe került, a helységek hol átmentünk,
mindenütt megtették a mit sorsunk enyhitésére tehettek – valamint
egyesek is sok rokonszenvet mutattak. Radnán a szerzetesek küldöttek
valami kitünő borokat, máshelyt mint Dobrán a román lelkész, Soborsinban
a falu jegyzője, küldött ételt.

Köztünk aztán minden választás, vagy tényleges kijelölés nélkül Pap
János barátunk volt, kit közegyetértéssel vezérnek tekintettünk, ő volt
a szóvivő, megköszönő; ő szokta kipuhatolni hadnagyainkat stb. Az aradi
várban egy kaszamátába zártak, hol nagyon rosz volt a levegő, s gyenge
vacsorát hoztak, de el levén fáradva, alig vártuk, hogy lefeküdjünk.
Este egy _Dániel_ nevü előkelő uri ember látogatott meg, a szegényebb
sorsu foglyok számára pénzajándékot adott, s reggel finom szilvoriumot
és aszszuszőllőboros-kulacsokat tétetett szekereinkbe.

Május 2-án délre Pécskára értünk, itt egész ünnepélyességgel fogadtak a
helység előljárói, a r. kath. lelkész és sok magánzó, s el lehet mondani
fényes ebédet rendeztek. És mi igazán vigan töltöttük e napokat, mintha
valami önkéntes kiránduláson lettünk volna, eszünkbe se jutott a 10–15
esztendő. Egy-egy ilyen szives város lakóitól alig tudtunk megválni – s
ők is egész rajongással viseltettek irányunkban, s bár mily vigan
koczintók is a borral telt poharakat, mikor elbucsuztunk szemei a
legtöbbnek könnyekkel valának telve.

Estére _Nagy-Lakon_ a helység házához szállitottak, itt is többen
látogattak meg, nehány ur késő éjig nálunk maradott, és beszélgetve
üztük az időt.

_Május 3-án_ délelőtt 10 óra tájban érkeztünk _Makóra_, itt aztán
csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra szóllott – _„hogy ne
mulatnánk, mondá egy derék tanácsbeli, hiszen általános amnestia van az
országban?! Éljen a magyar!“_ Éppen hetivásár volt, s a nép nagy
tömegekben gyülekezett szekereink körül – süteményeket, pogácsát, pénzt
szórtak szekereinkbe s kináltak különféle italokkal, az aszszonyok
különösen kimutatták rokonszenvüket, egy része könnyezett, a más rész
szidta a németeket; végre nagyon lassu menettel s gyakori megállások
után beértünk a városházához. Itt volt az egész tisztség, és sok nép.
Hadnagyunk egy kissé megszeppent s kiadta a rendeletet, hogy azonnal ott
legyen a 7 előfogat és valami enni való.

Elfeledtem volt megemliteni, hogy _Aradon_ katonáinkat kicserélték, s
azok Fehérvárra visszamentek, minket pedig az ujak kisértek egy szürke
50 év körü járó s a jó bort, pálinkát, a finom szivarokat és jó
kompániát imádó főhadnagygyal. Még meg se érkeztünk Aradról, az első
állomásra már mind megbarátkoztunk vele; s kissé meg voltunk lepetve,
midőn _Makón_ ily peremtórikus módon lépett föl; azonban egy ur a
hivatalnokok közül külön fogta s igy szólt: „_Uram, innen akkor fog
elindulni, mikor én akarom!“ „De Uram az én utasitásom – –“. „Ördög
vigye az ön utasitását – meddig kell ma mennie?“_ – „Szegedig!“

– No jól van, én ime becsületszavammal kötelezem magam, hogy ön éjfél
előtt mind a 12 fogolylyal Szegeden lesz, értette? minden esetre, tehát
akkor indul, mikor én akarom – délután 4 óráig pedig még csak ne is
emlegesse – hanem jőjjön, tessék megkisérteni, ha jók e a mi
liqueureinek?

Aztán elkezdtek inni, s a mi öreg főhadnagyunk 11 óra tájt már ugy be
volt rugva, hogy alig tudott valamit ebédelni. Nekünk pedig egy 25–30
teritékes asztalt teritettek, s a város legelőbbkelő polgárai közinkbe
ülvén, vigan ebédeltünk, leginkább tetszett közülünk az öreg _Pálffy
Mózes_ r. kath. lelkész, kit asztalfőre ültettek, tekintélyes uriember
volt, többnyire komoly, de néha, mint jól emlékszem Makón is csak ugy
szikrázott a jókedvtől – s humora mindenkit mulattatott.

Sokan hallgatták _Bányai Antalt_ s _Nagy Danit_ és _Muzsnait_, kik
érdekesen tudták előadni a fogoly-élet szenvedéseit és élményeit.
Megvallva az igazat ily nagy társaságokban én inkább hallgató és
szemlélő szoktam lenni; de egy ifju ur hozzám szegődött, és sokat
beszélgettünk, aztán egy pár uj könyvvel ajándékozott meg, egyik tudom a
„_kemenesi czimbalom_“ volt – még máig is meg van, és Józsefstadtban
sokszor átolvastuk ez egyszerü verseket, s a „_Jertek pajtás_“ kezdetüt
sokszor szavaltam fogoly társaimnak. Ugyan ez az ur – valóban végtelenül
sajnálom, hogy nevét elfeledtem – papirt, plajbászt hozott délután – sőt
pénz segélyt is ajánlt, én megindulva köszöntem meg szivességét s
mondám, hogy jó szüleim gondoskodása folytán van annyi pénzem, amennyi
kell – de mind ő, mind _Makó városa_ szives vendégszeretete, s
önzéstelen jó indulata, és forró részvéte, valamint fogságunk szomoru
napjaiban, ugy azután is egész életünkben kegyeletes emlékezetünk tárgya
marad! Valóban lefelé hajlott a nap, midőn elindultunk, az egész nap a
városháza körül tolongó tömeg sokáig kisért, s jó kivánságok közt
bocsátott utnak. Csak az igazságnak teszek eleget, midőn azt mondom,
hogy jámbor öreg főhadnagyunk olyan állapotban volt, hogy az indulásról
semmit se tudott, s mi ugy szólva magunk indultunk el; pompás
előfogatokat rendeltek a derék makóiak, s ugy mentünk, mint a szél. Pap
János, ott Szőreg körül Uj-Szeged előtt térité magához a vén hadnagyot
annyira, hogy praesentálhassa magát.

Szegeden, a várba szállitottak, nagyon rosz szállásunk volt, s még
roszszabb ételt hoztak késő este. Másnap kora reggel vasutra vittek,
gyalog hurczolván keresztül Szeged poros utczáin (május 4-én).

És ott, hol egykor Szemere hires beszédét a városház nagy teremében, s
Kossuth lelkesitő szónoklatát a Guyon táborához oly nagy bámulással, s
oly büszke önérzettel hallgattam, – ime öt év mulva lánczokba verve
fölszegzett osztrák szuronyok közt alig tudtam vánszorogni a nagy
porban.

A vasutra ülve utazásunk kedélyességének nagy része is eltünt, a jó
magyar városok rokonszenves fogadásának vége lőn; ha bár a vasuti
állomásokon is sok rokonszenvi nyilatkozatot találtunk, s az „_általános
amnestia_“ értékének ily kegyetlen deválválása mindenfelé a
legkellemetlenebb hatást gyakorolta. Késő este érkeztünk Pestre, és a
hirhedt „_Neugebäude_“-ba szállitottak – s másnap is ott maradtunk az
éjszaki pavillonban. Itt még akkor is volt elég fogoly – különösen egy
_Csongrádi_ nevü fiatal ember, kiről a zárnokok azt beszélték, hogy meg
van tébolyodva.

Egyébiránt egy akkori kisebb mérvü mozgalomnak feje volt, legalább ott a
fogdában róla nevezték el az egész pert; s később is több emberről
hallottam, hogy az is a _csongrádi perben_ volt befogva.

Itt a _Neugebäude_-ba ajtónk egész nap nyitva volt, s minthogy még más
szobák is voltak nyitva, egy-két ismeretséget is csináltunk és többekkel
együtt ebédeltünk.

Május 6-án indultunk tovább, s jókor érkeztünk _Gänserndorfba_, itt
valami 3 órát mulattunk – s egy igen kedves fiatal hadnagy lévén
vezetőnk, az indóháztól a faluba vitt, s ott egy csinos vendéglőbe
szállitott, mely magasan fekszik a falu fölött. A vendéglős nagyon
szivesen látott – és habár telivér osztráknak látszott – _nem akarta
elfogadni a fizetést_, mi azonban nem tágitottunk, sőt szolgáit és
szolgáló leányait is megajándékozva – késő este az indóházhoz
visszamentünk, s a Bécsből érkező vonattal Morvaország felé indultunk.
Éjfélután 1 órakor voltunk Brünnben, s a hajnal (május 7-én) már
Csehország havasai közt talált és mintegy 7 óratájt Párdubiczba
érkeztünk. Itt egy öreg aszszonyhoz szállitottak, kinél a Schlick
huszárezred tisztikara ebédelni szokott. Emlékezetre méltó, hogy a város
végén egy cseh ember magyarul kivánt jó reggelt, beszédbe elegyedvén
vele – elmondta, hogy 16 évig volt Magyarországon mint katona, s habár 8
év óta itthon élek – mondá – nem felejtém el a szép magyar nyelvet; van
itt még egy pesti születésü kereskedő, és egy kertész, s mikor hárman
öszszejövünk, mindig magyarul beszélünk. Talán mondanom se kell, a hogy
ez nekünk fölötte jól esett; annyival inkább, mert a mint közeledtünk
Józsefstadt felé kedélyünk mind borultabb lett, s szivünk egy kissé
érzékenyedni kezdett.

A tavasz már itt is egész pompájában jelentkezett, Csehország e vidéke
ugyan meglehetős hideg, de az 1854-dik évben, nagyon hamar mult el a
tél, s itt a fákat mindenfelé virág boritotta. Bámulva néztük mindenfelé
a földmivelési ipar roppant előhaladottságát, a mi viszonyainkkal
összehasonlitva. Nem lehetett egy talpalattnyi földet látni, melyen ne
lett volna észrevehető az iparos müvészi kezelése.

Pardubicztól kezdve Józsefstadtig az egész vidék, s különösen Königgräcz
környéke hasonlit egy ápolás alatt álló szép kerthez; s haj e szép
vidéktől is ép ugy mint szülőföldünktől meg kelle válni, hogy óriási
kőfalak között a fogság unalmaival, és gyötrelmeivel vesződjünk.

Pardubiczból május 8-án elég jókor indultunk Königgräcz felé s habár
előfogataink nagyon roszszak voltak, elvénült, tunya cseh lovak lévén a
hámban, délre Königgräczbe érkeztünk. Itt valami régi nagy épületbe
szállitottak mindnyájunkat, egy vivó iskolának használt nagy terembe.
Ablakaink egy kis udvarra nyiltak, s ez udvart is magas épület
környezte, ez volt a königgräczi államfogda; többen voltak itt, kik
közül _Nyári Pált_ mutatta meg nekünk egy barátságos altiszt, s alig 20
lépés távolságról láttam a mint elgondolkozva állott és pipázgatott, a
földszinti folyosó egyik oszlopához támaszkodva egyes egyedül; sem az
udvaron, sem az épületben nem láttam senkit, sem őrt, sem más foglyot; s
ő sem látszott semmi tudomással birni arról, hogy mi ott vagyunk, s
kiváncsian nézzük őt.

Későcskén ebédeltünk hadnagyunkkal, s még egy pár tiszttel, kik velünk
ebédeltek, és poharaztak – ez volt az utolsó ebéd, mit a szabadban
költöttünk el.

Egy reánk nem vonatkozó, de minket meglepő kis episodot említek föl. A
Pardubicz és Königgräcz közti utvonalon történt, hogy egy cseh faluban a
népet nagy izgalomban találtuk; a sok férfi az országuton volt, mely a
falun ment keresztül, és heves lármájuk meszsze hallatszott, balra volt
egy dombon a csinos templom, a domb alatt egy szép tiszta folyócska
csörgedezett – az emberek dühösen fenyegetőztek a templom felé; mikor
azonban mi oda érkeztünk, bámulva félre álltak s elhallgattak; kocsisunk
által kérdeztük, hogy mi bajok? „Hát itt vannak a jezsuiták, felelt az
egyik és most predikácziót tartanak az asszonyoknak“.

Férfinak és gyermeknek nem szabad a templom felé se menni, s már három
órája, hogy tart ez a dolog, s most már végét akarjuk vetni!“

Nem tudjuk végrehajták-e a jó csehek forradalmi szándékukat – annyi
bizonyos, hogy mi olyat soha se hallottunk – hanem az idő telt, s minket
a perczek czélunk felé kergettek.

Königgräcz bübájos környékéből kibontakozva nem sokára megpillantók a
nagy kőhalmaz rovátkos tetőit, s aztán magokat a komor falakat. Ekkor
hadnagyunk megállitotta a szekereket s kért, hogy mind szálljunk le; e
derék ifju ki Pesttől fogva hozott minket, annyira megnyerte mindnyájunk
becsülését és szeretetét, hogy valóban barátunknak tekintettük őt, –
mindnyájunkat megölelt, s könnyező szemekkel mondá: _bucsuzzunk el uraim
egymástól, s ha irántam, és katonáim iránt a legkisebb rokonszenvvel
viseltetnek arra kérem, hogy a várba érkezve még pillantással se árulják
el, hogy összeismerkedtünk; én megtettem kötelességem, s azontul
igyekeztem, hogy szomoru sorsukat egy rosz pillanattal se nehezitsem_.
Nekünk az egyes emberek rokonszenve mindig jól esett annyival inkább, ha
annak bár kissé hamis, de általában romántikus szinezete volt. A mellénk
adott tiszteknek kemény utasitásaik voltak, – a katonák fegyverei mindig
golyókkal voltak töltve – s mi egyenként ugy leirva, mint a leggonoszabb
gazemberek – nekünk azonban semmibe se került, hogy ezeknek az egyszerü
katonáknak, és tiszteknek pár óra alatt bebizonyitsuk, hogy becsületes
és náloknál müveltebb emberek vagyunk. Ily körülmények közt önként
támadt irántunk a tisztelet és szánalom vegyes indulata, mely hamar ment
át a mélyebb természetü rokonszenv és barátság nemes érzelmeibe. Ők
katonák – mi foglyok voltunk – fölötte kevés különbség! Ők is
kényszeritve hagyták el szülőföldjeiket mi is; ők is ifjak voltak, mi
is; szabadulás, és valljuk meg szabadság után vágytak ők is – mi is! s
ennyi közös érzelem, s a folytonos együttlét, s nálunk azon inger, hogy
az öntudatot jókedvvel elaltassuk, az unalmat üzzük, s nálok az, hogy
rosznak ne láttassanak, s feledve legyen zsandári szerepök, ugy
összehoztak, hogy valóban lélektanár kevés különbséget találhatott
kedély állapotunk között; meg vagyok győződve, hogy többször voltunk oly
helyzetben, hogy teljesen rajtunk állott elszökni, elmenekülni; s nálunk
a remény, hogy ugy is hamar szabadulunk, s az eszély, hogy ezt a szegény
katonákat bajba ne hozzuk sokkal erősebb elem volt, mint náluk az
ugynevezett kötelességérzet; nem is számitva, hogy volt annyi pénzünk,
amennyivel a közkatonaságot el is csábithattuk volna. E körülményekhez
emlékezetbe hozom t. olvasóimnak, hogy elfogatásom alkalmával, a
vásárhelyi várban létemkor aztán a Szebenbe szállitáskor, mikor a
zsandárok föld részegek voltak, s e most leirt 12 napi utazás alatt
akárhányszor egyszerüen sétálva elszökhettem s külföldre mehettem volna;
sőt később Józsefstadtban is egyenes felhivásban részesültem, hogy
elszöktetnek – de a szülőföld szerelme mindig határozottan
visszatartott.

E Fehérvártól Józsefstadtig terjedő utunk alatt még egy kis kalandom is
volt, melyet ugy hiszem minden affectatió nélkül elmondhatok: az egyik
állomáson egy szép ifju hajadonnal ismerkedtem meg, nevét már
elfeledtem, de sötétlő kék szemei, aranyszőke fürtei még most, 15 év
mulva is előttem lebegnek. Ábrándos lelkére nagy hatással volt szomoru
sorsunk; s lelkesült vágy támadott benne, hogy megmásitsa végzetem.
Szökést ajánlott, s oly biztos tervet készitett, hogy valóban nehéz volt
nem követni: „Lovaink nagyon jók, atyám beleegyezik, kocsisunk ismeri a
havasi utakat, s mig elhatározzák, hogy mely irányban nyomozzanak, mi
már a havasok közt leszünk, s holnap már külföldön!…“ Az éjt nagyobbára
körültem töltötte, oly jól esett kis kezét kezemben tartani, s nézni
szép arczát! Hogy végre válnunk kellett melléről egy szalag csokrot, s
egyik ujjáról egy kis gyürűt vett le, s mindkettőt nekem adva igy szólt:
„Én megakartam szabaditani, és… és… de… de egy ily szegény leány nem
tehet többet; emlékezzék néha rám!“ s aztán az éj és hajnal közti
homályban eltünt, hogy többé sohase lássam!

Ez irántunk s főként helyzetünk által előidézett rokonszenv
nyilatkozatát, főként azért is emlitém föl, mert az ifju hölgy, nem volt
magyar ajku, de hogy _magyar leány_ volt a legjavából, azt senki
kétségbe nem hozhatja.

De hagyjuk ez idylli képet hisz előttünk a zord kőhalom!

Ifju hadnagyunk, tehát könnyekre induló barátsággal viseltetett hozzánk,
de nem birt annyi heroismussal, hogy mint képzelé, midőn Józsefstadt
mogorva parancsnokai átvesznek a főtábornokok, és ezredesek előtt
kezetszoritva igy szóljon: „Isten veletek urak, idehoztalak benneteket,
de utközben amennyire megismertelek becsülni tanultalak!“

Ezt azonban ugyan ki vehetné rosz néven; elég, hogy érzékenyszivü
humanus gyerek volt, ha nem volt is hős; és akkor mi is igy
gondolkoztunk, s ünnepélyes bucsuját a vár láttávolában, lelkünk
mélyéből szivesen fogadtuk, és eljárását, s ebből látható tartózkodását
az akkori osztrák katonai rendszer otrombaságának tulajdonitottuk.

A rendszer azonban bár mily zord legyen az egyes ember egyéniségén
ellágyul, sőt gyakran meg is törik.

Igy történt az most is, a mint következendőkből olvasóim látni fogják.



VII.  Megérkezés Josefstadtba az első benyomások. Uj korszak
fogságomban.

A mint Pardubicznál ujra tengelyre ültünk Horváth Gáspárral ültem ismét
ugyanazon szekérre s folytonosan beszélgettünk, gyönyörködtünk a szép
vidéken s kocsisunkat, ki habár roszszul, de valamit mégis beszélt
németül folytonos kérdésekkel ostromoltuk minden feltünő falunak nevét,
s minden csinosabb mezei lakásnak urát kérdeztük, a faluk s városok
neveit csak megmondá – de már a földes urakról nem sokat tudott – csak a
gróf Kinsky és gr. Clam Gallas neveket emlité – legnagyobb bajba
látszott lenni midőn egy pár festői romnak nevét kérdeztük. – Egy olyan
falusi ember, mint én nem tudhat mindent! volt válasza – aztán önként
utánna mondta – az az egyik az én gyermekkoromban még nagyobb volt, de a
várfalakat lehordták valami szeszgyár épitéshez; a szomszéd vidékieknek
kedves kiránduló helye – de éjjel boszorkányokkal van tele.

Hogy azonban megpillantók Józsefstadtot, s hadnagyunk is oly érzékeny
bucsut vett – elhallgattunk, mindenikünk saját gondolataiba mélyedt el;
a várhoz közeledve a czélponti halmokat, és az erőditési müvek kezdetét
azonnal észre vettük, utunk a legpompásabb országuton, s nagy részben
hárs-, kőrös- és nyárfasorok közt vitt kissé fölfelé. A vár falait nem
igen vettük észre, mert a sánczok külső részei pázsittal benőtt
halmoknak látszottak. Csak a belső épületek első körsorának tetőzete
volt látható, s különösen az egymástól egyenlő távolban álló kürtők sürü
rendje, melyet először a meszszi távolból a vár rovátkainak kondoltunk.

Az első sánczhoz érve előttünk állottak az óriás falak, melyeknek
megpillantása némi hatással volt ránk, s önkéntelenül kezet fogva,
szótlanul pillantánk viszsza az oly sok időre elhagyandó szép világra.

Kocsink dübörgött a hidakon, s a sötét kapuk alatt áthaladva önként
támadt lelkünkben a kérdés valljon fogunk-e valaha viszszatérni e
szomoru ösvényen?

Keresztül hatolva azonban a három nagy négy falsoron, belől egy vidám
tekintetü csinos városkába érkeztünk, egyik utczaszegletén egy altiszt
állott, s az a főprofósz lakására kalauzolta a menetet.

Hadnagyunk és katonáink martiális képeket vágva, szekereinkről
leszállottak s fegyveröket karra emelve körülöttünk álltak; mi még mind
elfogult állapotban voltunk, s a jövő perczek bizonytalansága
nyomasztólag hatva ránk, kedélyünk megvolt törve, megvallom, hogy mind a
tizenkettőnkről szólva ily ily levertek soha se valánk, mint e
megérkezés pillanataiban. Egyetlen szót se szólt senki, de mind elvalánk
halványodva. Pár percz mulva egy kövér öreges ember lépett előnkbe,
őszbe borult haja, és nagy bajusza, sőt egész alakja bizonyos bonhomiára
mutatott:

– Tessék leszálani uram, tessék leszálani, s ide az én szobámba
besétálni; azt hiszem nem lesz felesleges egy kis frisitő; hozattam
friss sört, és hurkát – falatozzanak egy kicsit, nem fog ártani!…

E szavakra mi kezdtünk a kocsikról leszálani, és bámulni. – Hallják
kendtek – fordult a katonákhoz – ne álljanak itt, mint ha fából
lennének, hanem hordják be az urak podgyászait tegyék le a fegyvert oda
a fal mellé, nem kell már senkit őrizni, ne féljenek ezek az urak nem
szöknek el. – Hadnagy ur önt is szivesen látom egy pohár friss sörre.

Ez a fogadtatás jótékony hatásu volt, mondhatom talán a Józsefstadban
töltött egész időre; legalább reám nézve, mert még most, midőn e sorokat
irom, még most is élénken él emlékemben azon humoristikus contrast, mely
a mi desperatus kedély állapotunk közt, s a vén profósz, nála már
megszokott egyszerü és természetes fogadása közt létezett.

És valjon e fogadtatás jó hatásából von-e le valamit az, hogy az öreg
különben elég jó sörét, zsemléit és szalámiát, sajtját, jól
megfizettette. Részemről ugy tartom, hogy nem. Hozzá hasonló kövér
felesége szolgált föl, később a katonákat is behivattuk, velünk volt a
hadnagy is még egyszer; együtt voltunk velek s ugy tekintve őket, mint
valami régi jóbarátokat még egyszer szivesen bucsuztunk tőlük el.

Ez alatt az idő el is tölt, majd két óra hoszszat maradtunk a
profószszal, ki csak pénzeinket kérte el, s valami protokolumba
jegyezte.

Aztán már este lett, midőn jelenté, hogy ideje szállásunkra menni. A
városon keresztül gyalog mentünk elől ment az öreg profósz, s utánunk
egyetlen altiszt, egy szuronynyal, fegyver nélkül – ez mind szokatlan
volt előttünk, végre a várt körül futó egy emeletes épület keleti
osztályához közeledtünk, s szép férfi karének ismerős hangja üté
füleinket – s közeledve a legnagyobb csudánkra, és örömünkre hallok _a
hazádnak rendületlenül légy hive ó Magyart. Osztrowsky, Okruczky,
Kőrösi, Mikolai_ s még többen énekelték egész addig, mig szobánkba
helyezkedtünk. Azután pedig népdalokat. Itt _már_ nem tettek, ugy mint
Szebenben, hogy a legkisebb neszre Ruj!-t kiáltottak itt énekelhetett a
fogoly a mikor csak tetszett.

Minket öten _Pap János, Molnár József, Nagy Dani, Horváth Gáspárt_, és
engemet egy szobába helyeztek, s együtt is maradtunk 16 egész hónapig.
Velünk szembe tették _Bányai Antalt, Bedő Sándort Sófalvi Józsefet,
Makkai Andrást és Palkó Györgyőt_.

Tizenkét napi utazás után ez volt az első éj, mikor is azon
resignatióval kelle lehajtani fejünket, hogy ez idő szerint e hely
leszen sokáig a mi pihenő tanyánk; én igen jól aludtam, s csak akkor
ébredtem, midőn a káplár fölkeltett, hogy ládámat behozatta. A szoba
elég tágas volt, de még sem eléggé öt ember számára, mi azonban jól
elfértünk. Az ablak elég nagy volt s egy kis udvarra; azaz: a fogda,
vagy a mint nevezték a _Zwinger_ 400 lépés hoszszu, és 10 lépés széles
udvarára nyilt; s a kőfalon át a szomszéd kert fáinak tetejét is láttuk
fogdának elég tisztességes kilátás volt.

Az ablaktól jobbra volt M. J. balra H. G., H. G. után baloldalon voltam
én, utánam P. J. a szoba fenekén. A jobb oldalon M. J. után volt a
szegény Nagy Dani ágya, aztán ugyanazon oldalon az ajtó, s a kemencze.
Mindenikünk ágya körül egy kis tanyát rendezett. Volt mindeniknek egy
kis asztala, széke, a falon egy, vagy két polcz, ládája, s soknak olvasó
támlája, mely mellett állva lehetett irni és olvasni.

Mig mi öten együtt laktunk, szobánk az egész fogdában, mintája volt a
rendnek, és tisztaságnak. Felettünk lakott _Tóth Mihály, Schwendtner
Mihály, Silye Gábor, Földi János_, és az atyafi _Hajdu Lajos_. Ezek
mindjárt másnap meglátogattak, s a börtön élethez – s különösen a helyi
viszonyokhoz – nélkülözhetlen tanácsokkal, és utasitásokkal szives
készséggel szolgáltak, s ugy hiszem, hogy megközelitem a valót, ha azt
mondom, hogy az egész börtön életben nem igen volt szobatársaság, mely
állandóbb jó egyetértésben élt volna, mint a miénk, és a felettünk
lakóké. Ennek oka pedig az volt, hogy a mi kölcsönös rokonszenvünknek,
és barátságunknak alapja tisztán szellemi volt; a menynyiben a kilencz,
vagy tizet számláló kis társaság mindenik tagja tudnivágyó, és
szorgalmatosan tanuló egyén volt.

Nap folytában még többektől kaptunk látogatást _Mikó Mihály, Berde
Mózes_ s mások sokan meglátogattak, reggelire teljes kávét, s délben
fekete kávét küldöttek. Első dolog volt, hogy a _zárnok káplárral_
tisztába jőjjünk, ez egy mogorva tekintetü, kevésbeszédü s hideg
természetü, de fölötte könnyen megfizethető egyéniség volt; s kis
előszobánkban az initiátivát megkezdve, igy szólt hozzám: „_A császár 50
krt ád naponként, hogy az ön vasát bezárjam, ha ön egy krt ad naponként,
hogy nekem 51 krom legyen, az ön vasát mindig nyitva hagyom_“. Én két
krajczárt igértem, s a jelen hóra rögtön kifizettem, mert sikerült
mindenikünknek nehány forintot magánál tartani. Egy másod kulcs ára 50
kr! mondá tovább. Arra is egy forintot adtam; ámbár meg volt a fehérvári
másod kulcsom is. Másnap reggel egy finom kis kulcsot kaptam tőle s igy
többi társaim is, kinek több módja volt még többet fizetett, s volt
olyan is ki havanként változatlan öt forintot fizetett; ezenkivül
időközben szivarral egy pohár rummal, kávéval, borral stb. megkinálni
mindig szükséges volt, nem is számitva, hogy másfajta szolgálatokért,
mint például nehány iv papir, egy plajbász, egy kis üveg tinta s más
effélékért mindannyiszor külön díj járt.

Egyszer mindenkorra elmondom, hogy a vasraitéltetést ugy látszik, hogy
sem a kormány, sem a várőrségi, és parancsnoki tisztek nem vették
komolyan, szigorral ugyan is soha se hajtották végre. Mindenkinek volt
másod kulcsa, szobában tehát soha se viseltük, midőn sétálni vittek,
vagy templomba, vagy ki az auditorhoz, térparancsnoksághoz, akkor
balkezünkre felhuztuk a karikát, s a lánczot nadrágunk balzsebébe
eresztettük, a lábvasam hónapokig az ágy fenekén állott, ugy hogy nem is
láttam. Néha volt ugyan egy-egy rémhir, hogy vasat vizitálnak, s
ilyenkor közeltettük magunkhoz, és esteli zárásra magunkra kapcsoltuk, s
ezt olyankor is megtettük, mikor uj zárnokot kaptunk, de a legrigidusabb
is két, három nap alatt megadta magát.

Megérkezésünkkor nehány napig nem vittek sétára ez alatt teljesen
berendezkedtünk, bevásároltunk a mire szükségünk és módunk volt; _s
meghatározott terv szerint ujból hozzá kezdtünk a komoly tanulmányokhoz;
reggel 9 órától 12-ig hónapokon keresztül egy szót se beszéltünk,
mindenikünk olvasott, tanult, jegyezgetett, forditgatott_. _Pap Jankó_
roppant türelemmel tanulta a franczia nyelvet, s olvasta a franczia
klassikusokat; _Molnár Józsi_ csak magyarul, és németül, s leginkább
csak regényeket szeretett olvasni, _Horváth Gáspár_ főként németül, s
aztán később francziául is olvasott – hajlama szerint leginkább a
filosofiai munkákat, _Nagy Dani_ a mathemathikai, és physikai
tanulmányokat folytatta – de az irodalmi német és franczia müveket is
szerette. A mi engem illet, én ekkor már németül és francziául széltében
olvastam, s legkedvesebb olvasmányaim a politikai és szépirodalmi
(kritikai s aesthetikai) müvek voltak. Később különösen a franczia
nyelvben annyira előhaladtam, hogy több fogoly társaimat sikerrel
tanitottam is; u. m. Varga Zsigmondot, Elekes Józsit, és az én jó
bátyámat _Minorich Károlyt_. Néha nagyokat disputáltunk, sőt össze is
czivódtunk, de mindannyiszor csak elvi – politikai, bölcsészeti,
irodalmi, s más efféle vitákban; – s igy egykét nap alatt elfelejtők, ha
heveskedtünk is, mert egymás személyét soha se bántottuk – s ezért mi 16
hónapig a legjobb egyetértésben éltünk, s ugy éltünk volna bizonynyal
egész fogságunk végéig, de akkor szét költöztetett a _német_, és miért?

Csak azért, mert egymásra nem panaszoltunk, s együtt jól megfértünk –
tehát bizonyosan veszedelmes emberek vagyunk!

Életemnek e józsefstadti fogság egészen uj korszaka volt, s miután
alkalom volt elhatároztam annyit tanulni a mennyit csak lehet.

Nehány nap mulva megengedték a sétára járást, pénteken és vasárnap
vittek a templomozásra, s igy nem telt el egy hónap, hogy az egész,
közel 200 emberből álló társasággal megismerkedtem.



VIII.  A város, a fogda, a parancsnokság, a tisztek, katonaság –
profószok; s az uralkodó hangulat irányunkban.

Józsefstadt egyike Csehország legerősebb várainak; a mult században
kezdték épiteni _az utolsó előtti_ poroszháboru bevégeztével, s mikor
bevégezték József császár meglátogatta a pompás uj várat, melyet a mint
a fő tisztek mutogattak a császár több helyen meg kopogtatta a falakat
nádbotja gombjával, s aztán figyelmesen hallgatta a kopogás hangját. Az
egyik tiszt egész alázatossággal kérdé, hogy mért kopogtatja ő felsége a
falakat – ha valamit meg akar tudni mindnyájan készek felvilágositással
szolgálni? „Csak azt próbálgatom – mondá komolyan a császár, – hogy a
falak nem érczből készültek-e, mert oly sokba került e vár, hogy
annyiért talán ezüstből is föllehetett volna épiteni“.

A Metau és Elbe vizének egyesülésével képződött szegleten épült a vár,
magában foglalva a körülbelől itt emelkedettebb hely egész területét. A
_Metau_ vize itt keletről északnyugati irányban foly Neustadtól Jaromirs
felé; az Elbe éjszaktól-nyugatdéli irányban s Járomirs mellett a Metau
majd nem egyenszögöt képezve ömlik az Elbébe. A Metaunak is az Elbenek
is jobb partján a talaj lassanként dombbá alakul – s ép az Elbe partján
két, három öl magas sziklatörés emelkedik föl. E helyen van épülve a
vár, a hajdan itt állott _Plesz_ nevü falu helyén. _Hoszszad szegü_,
hármas sánczolat és töltvényes falak, s nyugat felől, egy kemény
citadellával. A külső sánczolások vizzel tölthetők, s a vár környékének
nagy része aknázva van. A vár közelében délfelé van az _Aupa_ nevü kis
folyó is. Mind három folyó előnyösen használható fel a védelemre.
Lakosainak száma csak 2000; utczái szabályszerüen metszik át egymást,
van igen szép nagy tere csinos főtemploma St. Ignácz patronussága alatt,
kényelmes, és izléssel épült parancsnoki lak, és 1000 betegre egy oly
szép, és gazdagon rendezett katonai kórház csinos kis sétatérrel és
konyhakerttel, melynek párja a régi osztrák birodalomban is kevés volt.
A város s általában a vidék népe egy pár cseh, és sok német polgár, s a
legtöbb az ugynevezett Deutschböhm.

A várnak _három_ kapuja van. A _neustadti_ délkeletre, a _königgräczi_,
ez a leg imposantabb, s ezen mentünk mi is a várba délnyugatra, és a
_járomiri_ nyugat éjszakra. A königgräczivel szemben van a negyedik kapu
is észak keletre, de ezt nem használják. A vár belsejének hoszsza
hozzávetőleg 3000 láb – szélessége 2000 láb.

A belső sánczra támaszkodva egy emeletes kaszárnyaszerü épület futja
körül az egész várt. Ez épület a vár belső részét, miután a szögleteknél
némileg meghajlik tojásdad alakuvá teszi.

E roppant hosszu épületkört csak a kapuk szakitják félbe, mind a
földszinti, mind az emeleti szobák hátsó fala a sánczra támaszkodik, és
csak a fedélzet emelkedik a sáncz fölé. A fedélzet pedig fél fedélzet
alaku, külső része magas tüzfal s ennek tetejétől befelé hajlik a
félfedél. A tüzfalakon pedig az egész vár körül apró vasajtók vannak
kimért távolságra, melyeken a körépület padlásáról a sáncztetőre lehet
kijutni. Ez apró vasajtók azonban nagyon elvoltak rozsdásodva.

A körépület ugy van épitve, hogy 4 nagy, és 4 kis előszobának, vagyis
honyhácskának volt 1 bejárója, s e bejárók fölött volt az osztály
numerussa. Igy volt ez az egész várban; a vár keleti részén a neustadti
kaputól keletre 12 ilyen numerust kiszakitottak börtönnek, az épület
előtt menő utczát 7 láb magas kőfallal elzárták az 1 numerus előtt, s a
12-ik után az igy támadott zárthely képezte a fogda 400 lépés hoszszu
udvarát, melyen egy szivatyus kut állott. A szembe levő oldalt,
magánkertek hátsó falai képezték. Az első emeletről belehete látni az
kertekbe, hol néha szép hölgyek valának láthatók, de csak 1855-ig, mert
ez évben – miután azok szép nők _gyakran_ jelentek meg a kertekben, s a
távolabb látszó házak első emeletén is jól betanult zsebkendő jelzéssel
a legtökéletesebb correspondentiát folytatták – mondom egy időn túl az
első emelet ablakait, a más fogdákon látható faputtonokkal zárták el, 1
numerus, mint fennebb is mondám állott 4 nagy, s 4 kis szobából, s igy 4
lakosztályból – kettő volt földszint a bejárattól jobbra, és balra kettő
teljesen megfelelőleg az első emeleten, minden szobára rendesen 5 fogoly
volt számitva – lévén pedig 12 numerus, s mindenikben 4, s e szerint 48
szoba, s ezek mindenikében 5 fogoly a folyó létszá 240 személy körül
járt, de csak körülbelől, mert a 7-ik szám felében a rendes őrség
lakott, alól volt a naponként változó 15–20 legényből álló őrség az
emeleten pedig laktak a zárnokok; de másfelől a zwingeren kivül még
nehány numerus mindig a foglyok számára volt lefoglalva; igy például
Zsombori ezredes, Kenderessyné sz. Boér Nina, s Fornszek Sándor és mások
is többnyire mindig a zwingeren kivül laktak. A kórházban is a rendes
létszám 5–6 volt, volt eset, mikor 11-en is voltunk kórházban. Azonkivül
a sánczosok kazamatájában is volt nehány pár fogoly mindig.

A lakosztályokban a 4 szoba egymáshoz egyenlő volt, elég száraz, s elég
világos szobák, szélessége körülbelől 16 láb hoszsza 20 láb, s igy mint
9 □ öl területe volt a szobák magassága pedig 10–12 láb, az előszoba 6
láb széles s 20 láb hoszszu volt, fenekén egy alkalmas tüzhely volt, s a
kémény kiment a padlásra. Az előszobában tartottuk a mosdó edényeket, a
fát, lábbelit, a főzőedényeket stb. a két szoba teljesen
rendelkezésünkre állott, nappal azonban igen gyakran csak a fő bejáró
ajtaját zárták be, s a négy szobaajtait nyitva hagyta a zárnok egy pár
szivarért, sőt néha szép szóra is, kora reggel, délkor s este minden
ajtó nyitva volt, ilyenkor a más numerusokba is átjártunk, illetőleg
szaladtunk egy vagy más dolgunkat végezni, például valami ujságot
megmondani, könyvet cserélni, s _jó_ zárnok osztályából, _rosz_ zárnok
osztályába csempészni valamit.

Fogdánk kivülről az egész várban körülfutó épület egy része lévén, semmi
különös zord tekintettel nem birt, belőlről pedig az olaszokat, s egy
pár commodus táblabirót kivéve mindenik szoba tiszta, és igy türhető, s
némelyik pedig csinos is volt. A legtisztább lakásuk volt Schwendtner,
Tóth Mihály, Silye, Földi, Hajdu, aztán a Lugossi-Minorics-féle lakás, a
Pap Janko, Horváth Gáspár s még a Miko-Scheinert-féle.

A vár parancsnoka, mikor mi 1854-ben oda mentünk gróf _Spanucki_ volt
egy vén feldmarschallieutenant. Volt neje és leánya. Nagy ur volt, és
öreg ember velünk nem sokat törődött, tőle az alsóbb tisztek akárhogy
bánhattak velünk, másfél év alatt csak tán kétszer volt a zwingerben,
alig egy-egy félórára.

Térparancsnok volt báró _Borosini_ ezredes – egy vén, régi divatu,
osztrák strázsamester fajta ember – ki minket hátunk megett,
„_marhák_“-nak, „_disznók_“-nak és „_kutyák_“-nak nevezett, s másfelől
olyan tempói voltak, hogy az őrségi közkatonák közé leült, hozatott egy
meszely pálinkát, elvette egyik vagy másik közlegény kurtaszáru
makrapipáját, s aztán velök pipázgatva iddogálta a pálinkát, és órákig
beszélt a közkatonáknak. Mintha most is látnám száraz, magas alakját
szénfekete arczát, hófehér hajnau bajuszát, s nagy üvegesfényü szemeit,
a mint ott ült, kardját leoldva, a makrapipát szivogatva a nyitravidéki
tót, magyar és német vadászok közt, s egészen elmerülve társalgott
velök. Majd mindennap eljött a zwingerbe, de senki se szerette, sem a
foglyok, sem a zárnokok közül, 1855. nyarán nyugállapotba helyezték, de
azután is ott maradt, ott lakott Józsefstadtban. Ugyancsak 1855-ben gr.
Spanuckit is eltették. Akkor, aztán lett parancsnok:

_Báró Kisslinger_ altábornagy egy tökéletesen müvelt, humánus ember, ki
annyi pedans, egyoldalu, idétlenkedő, szeszélyes osztrák főtiszt közt,
kikkel valaha érintkezésbe jöttem mindenik fölött egy fővel magasodik ki
– s legalább a józsefstadti foglyok előtt – emberies bánásmódja, s a
kötelesség hű teljesitése mellett bátran megférhető gyöngédsége mellett
örökké hervadatlan emléket emelt nevének.

Valószinü, hogy az akkori rendszer emberei is ismerték, s igen jónak
találván, adták melléje _Váradi ezredest_, kiről a hir előre azt
beszélé, hogy az osztrák sereg legvadabb és legbarbarusabb ezredese
volt; s akárhány közembert halálra veretett, a tiszteket pedig addig
szekirozta, mig vagy megszöktek, vagy agyon lőtték magukat. Szürke apró
szemei, örökké mozgó bajusza, sunyi modora és sárgás halvány bőre, oly
külsőt állitának előnkbe, hogy egyelőre mindent elhittünk, s szigoruan
is kezdte fellépését – de csodák-csodája, emberünk minden nappal
szelidebb s modora enyhébb lett – a rendszer rothadása fogta el az ő
kedélyét is, vagy a _párisi béke_ szellője volt-e az ok nem tudom, annyi
bizonyos, hogy Váradi utoljára azt is elhitte, vagy legalább elakarta
velünk hitetni, hogy jó barátunk, s hogy ő is jó magyar!

Volt aztán térkapitány _Petzault_; egy zárnok parancsnok _Raaber_ – kit
mi _Győrinek_ neveztünk. Egyszerü régi huszár strázsamesterből lett
hadnagy kissé taplós – de jó sziv, vastag koponya, s ebből folyható
észjárás. Sok hasznát vettük. Szép leányai a császári háznál szolgáltak
Bécsben. Volt egy vén tudós, de együgyü kapitányunk a ruhatárfelügyelő –
kit mi a _vén rongyász_-nak neveztünk el. Aztán voltak időnként
hadnagyok és főhadnagyok berendelve mellénk, és a foglyok pénztárához.

Ezek az utóbbiak többnyire mind sikkasztási kereset alá jöttek később.
Volt három főprofósz. Az _öreg_ a ki fogadott, mikor megérkeztünk,
ezután jött még egy _öreg_, de felette sovány és rettentő udvarias; a
harmadik volt _Matyeka_ egy jókorában levő nagy cseh ember gavalléros
hajlamokkal, s volt egy alprofósz _Panczes_. Aztán 5–6 zárnok
káplárokból és strázsamesterekből. Többnyire állandók. Volt köztük egy
_Barczel_ nevü – az első zárnokunk – eredeti, hallgató, önző és kapzsi
ember, s volt egy magyar fiu _Gergeli_ nevü káplár, ki a józsefstadti
nők ideálja és győzelmes Cäsára volt, kondorhaju, erős szemöldökü, római
orru, szép magas fiu – de korhely, minden _pénzét_ eltékozolta, pedig
_sok felől_ sokat szerzett – de szerette parancsolni, uratjátszani.

Egyébiránt ez alsóbb rendü emberek, szerettek minket, nem csak azért,
hogy utánunk éltek, s azonkivül tőlünk is sokat szereztek, hanem csupán
emberiességből; ők ugyanis a törvényszékek, és legfőbb tisztek
gyülöletét, nem csak nem osztották, de nem is értették, s egész
naivitással, sőt csodálkozással beszélték el azok legerősebb
nyilatkozataikat, a nagy harag okát tőlünk kérdve.

A városi polgár népnek szigoru parancs volt adva, hogy midőn a fogoly,
templomba, kórházba, fürdeni, vagy a parancsnokságra megy, s igy az
utczán jár _elforduljanak, ne köszönjenek, s ne is fogadják a köszönést,
ablakaikat be tegyék, sőt ablakaikból eltávozzanak;_ a zwinger körül
ácsorogni, a foglyok énekét hallgatni vagy valami rokonszenvi jelt,
_vagy nyilatkozatot tenni nem szabad_, stb.; mind a mellett a városi
népre nem lehet panaszunk, sőt maga a katonaság is teljesen
rokonszenvesen viselte magát.

Ha csak azon örömre emlékszem, melyet a nagy amnestia alkalmával
mutatott a város népe, lehetetlen elvitatni tőlük a testvéries
rokonszenvet, nem is emlitve, hogy leányok, asszonyok s egyes emberek
mennyi aprólékos szivességet tettek, pedig sokszor rajtavesztés és
kemény büntetés lett eredménye.



IX.  Életrendünk, pénzünk kezelése.

A fogság idejére a német kormány ellátott szállással, fával, egy vas
ágygyal – melyen volt egy szalmazsák, egy szalma vánkos, két lepedő, s
május 1-től szeptember 30-ig nyári pokrócz; október 1-től ápril 30-ig
téli is, nyári is; az ágy leplet minden hónapban kimosták; adtak
szürkeposztó ruházatot annak, a ki kért; sapka, kabát, mellény, nadrág,
ugyanazon anyagból, sőt egy bokáig érő nagy kaputot is adtak télire,
aztán inget, lábravalót, durva lenvászonból, nehányan a ruházatot is
igénybe vették. Fát bőven adtak fütésre egész télen át, minden szobának
adtak egy lámpát, s havonként 2 font olajat. Ezeken kivül adtak minden
fogolynak 10 krt p. p. vagyis 16½, kr. ö. W. napi díjt, és egy fél
prófontot. Ezeket nem lehetett viszszautasítani, s elkellett fogadni,
habár sokan, s ha jól emlékszem gróf Hallerék tiltakoztak is ellene.

Meg volt azonban engedve, hogy kiki ágyat, asztalt, széket, támlát maga
szerezhessen, maga saját ágynemüjét, fehérruháját, és más ruháját
használhassa, továbbá a prófontot (katonakenyér) is szabad volt eladni
és pénzzül venni ki; vagy ha természetben vettük is ki a zárnokok által
eladattuk. Néha nagyon jó ára volt. Reggelire a legtöbb fogoly kávézott,
s ezt mindenki vagy maga készité, vagy hárman négyen társaságban. Volt
pergelőnk többféle, őrlő is sokféle, de kávéfőző masina végtelen fajtáju
és számu – volt olyan ember is, hogy hat felé főző masinája volt. Aztán
néha versenyfőzés volt – a legjobb feketekávét Mikó Mihály és K. Tóth
Mihály főzte, sőt az én fekete kávémat is kitünőnek tartották.

Voltak olyanok is, kik csak tejet, vagy theát reggeliztek. Az ebédet a
profószok főzték, s kiki olyan ebédet hozatott, a milyenre pénze telt.
Néha aztán egy-egy ebédet magunk is főztünk, sőt egy-egy ideig egyik,
vagy másik fogoly is főzött (mint például Oroszhegyi Józsa) a többinek,
de habár jobb volt is, beleunt az ember az effélébe. A vacsorát azonban
minden szoba, vagy minden clubbocska maga főzte.

Minden két szobának volt egy sánczosa (Schanzsträfling) ezeknek a lábán
volt a vas és zörögtek vele rettenetesen. Reggel (nyárban 6, télben 7
órakor) vonult végig ablakunk alatt a 30–40 sánczos, egyhangu zúgással
zörgetve vasát, aztán a profószoktól behozták a fát, a tejet, _a
könyvet_, szobánkat kiseperték, ruháinkat, csizmáinkat kitisztitották,
mosdó- és ivóvizet hoztak s dolgaikat végezve nálunk, vagy viszsza
mentek szomoru kazamátájokba, vagy mentek vármunkára; utczát seperni,
vársánczolásokat egyengetni, a tisztek kertjeibe dolgozni, vizet hordani
stb.

Legtöbb galliczianer volt köztük – néha kis bünért 5–6 évi sáncz munkára
itélve – sok rokonszenves ifju volt köztük egy lengyel, vagy rusznyák
fiu volt az én szobámban tovább egy évnél, s minden nap megcsókolta
kabátom szélét – s mennyre-földre kért, hogy hozzam el magammal, mert
egész életében hiven fog szolgálni.

Ezek a sánczosok délben elhozták ebédünket, s akkor is végezték a szobai
szolgálatot – néha küldöztük őket egyik, vagy másik pajtásunkhoz fekete
kőtáblára irván fel izenetünket.

   Megérkezésekor május 8 ik volt 40 frtja
   Julius 6-án érkezett levele és 30 „
   Sept. 4-én „ „ „               15 „ stb.

Már fennebb is emlitettem _a könyvet_. Minden fogolynak volt egy
pénztári könyve; ennek 10–12 első lapja _a bevételre_ volt számitva – a
többi 20–24 lap a napi kiadásokra. Az első lapon például ez állt. N. N.
pénztári könyve. A rovatokban pedig igy:

   Junius 1-én Schmetten, 2 Kipfel        8 kr.
               Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „
               10 Zigarren               40 „
                                  Summa. 72 kr.
   „           2-ik Schmetten, 2 Kipfel   8 kr.
               Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „

A napi költségeknél a lap élén állott a holnap neve, aztán igy
következett.

Kavé, Zucker, Kerzen; vagy akármi, a mire szükség volt. A hónap végén
aztán összeszámolták kiadásunkat, s kivonták az első lapokon álló
öszszegből; s pénzünk kezelése igy ugyszólva előttünk és _elméletileg_
tisztán folyt. A józsefstadti foglyok havikiadása saját pénzükből 10 és
30 ezer forint közt mozogott. A pénz egy ládában állott a főprofósznál,
és három kulcsa volt, egyik állott a főprofósznál, a másik a tér
hadnagynál, s a 3-ik a térkapitánynál, a kassában rendesen 20–30 ezer
forint volt; a kiadás 5 naponként történt a profószoknak; a pénz minden
nap érkezett. A gróf Hallereknek, s egy pár olasznak (Finzi-Mangilinek)
egyenként mindig volt nehány ezer forintjok a pénztárban. Voltak ugyan
megszoritó rendeletek a költségre nézve – de habár szorosan véve a
kincstári adalékkal is meglehetett érni – voltak olyanok, kik havonkint
200 forintot, sőt többet is elköltöttek. A pénztárt illetőleg itt nem
igen – vagy ritkán fordult elő eset, hogy a pénzeslevél elveszszen –
(Szebenben épen ez történt), hanem itt az a baj volt, hogy magából a
ládából tünt el a pénz, részint a három gondnok együtt vett ki, s aztán
nem tudták viszszatenni; részint az egyik bizott a más kettőben, s a
kulcsot odaadta, és ez a kettő vett ki, vagy egyenként is – elég az
hozzá, hogy valahányszor generalis pénztárvizsgálatot tartottak, mindig
hiány volt; igaz ugyan, hogy az állam szégyelvén e históriát mindig
rögtön kipótolá a hiányt, mert az kissé furcsa lett volna, hogy a
foglyok pénztára meglopassék, de mindannyiszor egyik, vagy másik kezelő
kereset, vagy bünvizsgálat alá került s többeket el is itéltek. Egy
hányaveti térhadnagy éppen ott helyt Józsefstadtba került a kriminalis
rabok közé.

Meg kell adni, hogy a szegényebbeket a vagyonosabbak szivesen
segitették – azután a mint valaki selyem, drót vagy famunkát s szabó és
czipészmesterséget tanult, mindig akadt vásárlóra; részint olyanok, kik
ott helyt megvették, s az árát _átiratták_ a könyvbe részint olyanok,
kik a készmunkákat Pestre, Szegedre, Aradra, Kolozsvárra szállittatták,
s itt tették pénzzé.

E tekintetben fölemlitendőnek tartom minden vidéknek lelkes honleányait,
kik az azon időkben mondhatni mindennapivá vált fogolyélet szánalmas
állapotát nagy igyekezettel enyhitették – és lelkesedésük az évek
folytán sem csüggedett. Már elitéltesésünk alkalmával, az erdélyi
hölgyek mindenikünknek, mintegy 40 fogolynak házisapkákat aranynyal és
ezüsttel himezve; házipapucsokat, kivarrott tárczákat, schlafrockokat,
ingeket, fuszekliket stb. küldöttek, ezek közt kell emlitenem a
gernyeszegi gróf Teleki Domokos, akkor még hajadon leányait Józefin
(most gróf Teleki Sándorné) és Zsófi (most b. Vay Béláné) grófnékat,
gróf Toldalagi Eszter, Kreszta Mari, Turi Berta s más honleányokat.

És a józsefstadti élet egyik védangyalát a néhai báró Radáknét, ki
sokakat pénzzel látott el s minden évben egy négyszög öl nagyságu ládát
küldött tele szép fehérnemüvel, és minden aprósággal, a mi a foglyoknak
szükséges volt.

Ellehet tehát mondani, hogy anyagi szükséget ugy szólva senki sem
szenvedett; nélkülözést sokan, de szükséget senki.



X.  A tanulás, kézmüipar, szórakozásaink, arczképezés, sétáink, fürdés,
hirlapolvasás.

A fogdában igen sokan folytaták különféle tanulmányaikat, de
természetesen csak magány uton; később azonban collegialis rendszer
szerint, s a felsőbbség engedélyével is folytathattuk tanulmányainkat.
Könyvet lehetett hozatni Bécsből és Lipcséből, _sőt Pestről is_. „A mit
a rendőrség megenged a birodalom határai között, nem látom át, hogy
miért ne engedhetném meg Önöknek?“ mondá, nekem Kisslinger altábornagy,
midőn kérdém, hogy valjon Carlyle „_The-French revolution_“ czimü
munkáját meghozathatom-e?

A magánzók könyvei tehettek egy pár ezer kötetet; azonkivül belehetett
állani a városi olvasó egyletbe; s magunk közt magyar olvasó-egyletet
alapitva – Pestről minden uj munkát meghozattunk.

Lehetetlen itt elhallgatnom _Mangili Angelo_ genuai bankár szivességét,
kitől a legjelesebb nemzetgazdasági irók munkáit olvastam; ugy mint
Ricardo, Say, Bastiat, Broughere, s mások müveit, a Revues des deux
Mondes – füzeteit s más folyóiratokat – minden fél évben kapott egy láda
uj könyvet, s mondhatom boldog voltam, mikor előmbe rakta, hogy
válaszszak, csak ugy nyeltem azokat a remekmüveket. De ugy hiszem
olvasóim nem veszik roszneven, ha elmondok egy kis adomát.

Mangilivel Jenei Józsi bácsi ismertetett meg, s meglehetősen
megtetszettünk egymásnak; mert ez az olasz ur Helvetiában nevekedett
(Zürichben), aztán sokat forgott Párizsban, Londonban, Turinban –
ismerte az akkori európai diplomatákat személyesen stb én mohó
figyelemmel hallgattam minden szavát, ő látta, hogy szavaira fogékony
vagyok s igy én mindjárt a 2-ik, vagy 3-ik találkozáskor kértem tőle egy
könyvet: „Szokott-e ön nyersszalonnát enni?“ kérdé. „Nem szoktam –
felelém – de mi köze itt a szalonna evésnek?“ „Ime itt vannak könyveim,
tessék választani önnek mindig szivesen adok – de nézze…“

És itt elévett egy pompás kiadásu gyönyörü rézmetszetekkel ellátott
franczia munkát, valami utazás volt, vastag regálpapiron; egyik lapon
egy arasz hoszszu, és egy tenyér széles vereses zsirfolt volt; tisztán
látszott a nagy darab paprikás szalonna nyoma; egy másik lapnak, egy
harmada hoszszában lefelé ki volt szakitva… „Föltettem magamban,
folytatá az olasz, hogy a ki nyersszalonnát eszik, annak nem adok
könyvet…“

Különös szorgalommal üztük a nyelv tanulást. Volt iskolája a franczia,
angol, magyar, olasz és német nyelvnek.

A séta óra volt délelőtt nyárban 9–10-ig télben, 10–11-ig délután
nyárban 4–5-ig télben, 3–4-ig. Mikor a sétának vége volt, akkor mentünk
a különböző iskolába _Marchi_ nevü öreg milanói olasz volt a
francziamester, _angolul_ tanitott _Lomniczi Endre_. Olaszul Klein Pál
egy cseh ifju, s ugyan ő az olaszokat németül tanitá. Magyarul is többen
tanultak, többek közt Mangili, Finczi olaszok, Sztraka, Klein csehek;
Erichson porosz. Marchinak legkedvesebb tanitványa volt _Barsi Jooska,
Lomniczy_ bennem helyezett legtöbb reményt. Ezekben a tanuló szobákban
aztán volt egy nagy asztal, székek, tenta, toll és papiros, tanitónkat
előlültetve ugy tanultunk, mint valami kolegyisták, sőt hogy az iskolai
szokások is teljes divatba voltak, annak bizonyitására ide irom ezt a
kis verset; egyszer ugyan is Muzsnai a franczia leczkén velem szemben
ülve, valamit magyarázott s erősen füstölt, és én köhécselve e
kolegyistás sorokat rögtönöztem:

  Okoskodó
  Bölcsen szóló
    Barátom!
  Ne bocsásd ugy
  Azt a kormot
    Pipádon;
  Mondj le róla,
  Vesd puczikba
    A czudart,
  A lányok is
  Igy szeretik
    A magyart!

Ez idő tájban Leutsch és társai egész propagandát folytattak a
dohányozás ellen – s az utolsó két évben én is elhagytam volt a
szivarozást.

Ugyancsak a franczia leczkén, de más órán irtam ezt J. J.-nak midőn egy
cseh kisasszonynak valami piros szalagot küldött:

  Piros szalag szép hajfonó
  Kis leányka hordja
  Józsi bácsi ügyes legény,
  A ki neki adta.
  Hát a kis lány örömében,
  Mit adott érette?
  Megölelte, megcsókolta,
  S örökké szerette.

Minden követelés nélkül, csak azért közlém e kis semmiségeket, hogy némi
fényt vessenek kedélyvilágunkra. Egyébiránt a versirással én is, mások
is sokan töltők az időt – irtam komolyabb verseket barátimhoz _Barsi
Jóskához, Pap Jankóhoz; Zsófihoz;_ Szeged városához, midőn Osztrowsky
elszabadult; forditottam Lamartinetől sokat – a „_Meditations
poetiques_“ legnagyobb részét; azután _Byrontól, Burnstől, Marryattől,
Moortol_ stb., s hogy egyszer-mindenkorra végezzünk a verselésekkel, még
ide irok egy kis költeményt s egy pár strófát: Pap Jankó nevenapját
feltartva egy verset irtam hozzá, s szavaltam el este az utolsó két
strófa igy hangzik:

  Legyünk vigan, az ifjuság,
  Mint álomkép elsuhan,
  Ne engedjük muló perczét
  Elrepülni hasztalan!

  Élet, ifjuság és álmok,
  Egyszer minden oda lesz, –
  Miért éltünk, ha a jelen
  Örömtelen ide vesz??…

A kis költeményben pedig az az érdekes, hogy helyzetünkből folyó levén a
hangulata f. társaimnak tetszett, s többen lemásolták:

Julcsához.

  Csak távolról láttalak, te
  Kedves kis leány,
  Lelkem még is fel-fel rezzen
  Neved hallásán.

  Csak távolról láttalak, de –
  Szemed sugára
  Kis szivednek minden titkát
  Előmbe tárta.

  Csak távolról láttalak, de –
  Piros ajkaid
  Harmat fedi, mint a rózsa
  Feslő szirmait.

  Csak távolról láttalak, de –
  Karcsu termeted,
  Azóta mint tündér álom
  Előttem lebeg.

  Ugy szeretnélek te kis lány
  Közelről nézni,
  Szép szemeid tengerébe
  Belemerülni;

  S karjaid közt feledve el
  A sok bánatot,
  Szeretnék szép ajkaidról
  Szedni harmatot.

A ki nem ment tanulni, az ment az iparos szobákba, mert a drótosoknak,
selyem és hárász munkásoknak, meg az asztalosok, és esztergályosoknak
külön 3 szobájuk volt, s ott készitették az akkori időben országszerte
ismeretes aczéldrót gombokat, és óralánczokat, a selyem, (hálózott) s a
hárász (bogyózott) kicsiny és nagy kendőket; s ott azt a sok mindenféle
famunkát.

Délkor szobáinkban mentünk, s délután ismét séta – meg munka. Sétánk a
vár keleti részén a sáncztetején történt, naponta egyszer – a fogda fele
délelőtt – fele délután; másnap megcserélve; orvosi rendelet, vagy
káplári protectio folytán mindennap kétszer mehetett a ki akart – az
utolsó évben pedig – 1856 közepétől kezdve felnyitottak minden ajtót,
hogy menjen a kinek tetszik.

A mi engem illet, én ha beteg nem voltam, vagy valami érdekes olvasmány
viszsza nem tartott, mikor csak engedték, mindig kimentem; nagyon
szerettem a sétálást; de volt olyan, a ki két hétig se ment ki.

Séta terünk szélessége 20 lépés volt, hoszsza több mint 400 lépés. És a
lég friss; a kilátás a legszebb a mit csak valaha láttam. A vár körül
gondosan müvelt tágas térség terült el előttünk, melyet keletről észak
felé a szabályzott Metau folyó hasitott ketté; keletre láttuk _Neustadt
an der Metau_ uj városkát fehér falaival, és piros házfedeleivel;
mellette nem meszsze _Gitsin_ ragyogott aranyos tornyaival. Neustadtól
pedig balra _Nachod_ nevü terjedelmes helység látszott – délnyugatra
mindjárt a vár alatt _Plesz_ helység, tovább más helységek s tiszta
időben Königrácz ódon templomait is jól láthatók; ez irányban végtelenbe
nyult a láthatár – arra volt az ut édes hazánk felé! Más oldalon pedig
előttünk emelkedett az _Erzgebirge és a Riesengebirge_ pompás hegysége,
a tisztások apró tanyákkal, s alól a lombos erdők, és fennebb a
sötétzöld fenyvesek.

Aztán szerettem a sétákon a nagy társaságot, a vitatkozásokat – a
különczöket, s az öregebb uraknak elmondtam a legujabb Wanderer és
Independance combinatióit aztán ezenkivül többnyire őket hallgattam.

Az én melléknevem a fogdában ez volt: „_a gyermek!_“ s
igénytelenségemhez mérve elég népszerü voltam.

Ha nem voltam a sétán mindjárt kérdezték, hogy: „hol a gyermek? mért nem
jött ki a gyermek!? Nemes barátom Mikó Mihály mindig ablakomra jött s
megkérdé, hogy: mi baj, miért nem voltam kinn sétálni!? _Bónis Samu
bácsi_ pedig egy párszor szobámba jött, és kizavart: „_Tessék sétálni
menni, első dolog, az egészség, s aztán a könyv!_“ mondá nagyon
helyesen, s szavai még most is sokszor eszembe ötlenek.

De a sétáknál volt egy sokkal nagyobbszerü időtöltés, mely májushó
végétől szeptember végéig tartott; ugyanis minden héten négyszer, sőt
volt olyan idő is, hogy vasárnapot kivéve mindennap délután fürdeni
vittek. Délután 2 órakor a vasat _hivatalosan_? mindenki levetette, és
egy hadnagy, egy vagy két profósz, és 5–6 katona kiséretében rendesen
több, mint százan szépen elsétáltunk a mezőre. A zwinger délnyugati
kapuján, ki a városba, s a neustadti kapun át a szabadba értünk, s ott a
fasorok közt lassan haladva mindig egy óráig mentünk a Métau partjára, s
ott a gazdag gyepre heveredve, a kinek tetszett fürödve töltöttük el a
nyári délutánokat; 6 óránál korábban soha se érkeztünk viszsza későbben
akárhányszor – azt hiszem ez volt a parancsnokság humánus
gondolkozásának leghatározottabb nyilvánulása. A Métau 4–5 öl széles, s
4–5 láb mély kristály tiszta szabályzott folyó – s mi egy nagy részét a
partnak elfoglalva kényelmesen mulatoztunk, az öreg urak söröztek, a
katonák szivaroztak, s az öreg _Szatmári, Oroszhegyi, Dr. Kinzel,
Muzsnai_, és én szenvedélyesen botanizáltunk, a fürdőhelyet bokros
halmok környezték, aztán a hadnagytól egy katonát kértem, s
öszszeborongoltam a vidék közeleső részeit. Mintegy 300 növényt irtam
öszsze, és száritottam e vidékről.

Ily alkalommal utközben találkoztunk a külvilágból jövő emberekkel, s
igy láttuk egyszer tán 1855-ben két nap egymásután a gróf Hallerék
sógorát Földváry József urat nejével együtt. Sőt a polgárok, és a
józsefstadti hölgyek közül is volt egynehány oly bátor, hogy
alkalomszerü sétájukat _véletlenül_ éppen azon tájakon tették, hol
nekünk el kelle sétálni. Ilyenkor láttuk a „generalisnét“, a „szép
kapitánynét“, a „szőke Mariskát“, a „barna Rózát“ és a „szép szőke
Julcsát“, kihez a fennebb“ közölt kis verset irtam stb., mely nevekkel
bizonyos hölgyeket neveztünk meg, kik nem vonakodtak legalább köszönni;
s kiknek férjeik, vagy szüleik is némileg osztották az irántunk
tanusitott gyöngéd rokonszenvet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy érdekes körülményt méltónak tartok följegyezni, s ez az hogy
volt köztünk egy _Frank Károly_ nevü társunk, ki egykor császári – a
forradalom alatt honvéd tiszt volt, s igen szépen rajzolt (jelenleg
rajztanár itt Pesten) s meglehetősen festett – ő tehát a felsőbbség
engedelmével, majd mindenikünket lefestette; és a nagyobb részt meglepő
sikerrel. Mi aztán hazaküldözgettük a hozzánk tartozóknak s valószinü,
hogy ennél kedvesebb ajándékot nem igen küldhettünk volna. Igy most
Frank képei az egykori osztrák birodalom minden tartományában el vannak
terjedve, s mint azon szomoru idők történeti emlékei megérdemlik, hogy
szerzőjük nevét hálásan emlitsük.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csodálatos pálya az a politikai! a ki ugy van alkotva, hogy a
közéletben, és bár mily kicsinyben a politikai szereplésben találja fel
működése terét – s a közjót és annak előmozditását tüzi czélul – ha
egyszer megizlelé a lélek bensejéből származó igaz hitet, s a tudomány
és tapasztaláson alapuló meggyőződést követő siker gyönyörét: többé soha
se tud e pályától menekülni! Jöhet a legnagyobb vész, vihar, szenvedés,
kétely, csüggedés, óriási akadályok, börtön, vérpad, kétségbeesés,
bitófa, számüzetés, őrültség fenyegethet, az igazhivő politikus soha se
fog eltántorodni, soha se fogja magát megtagadni!

De hát mit tettünk volna a börtönben?!

Igaz, nagy szorgalommal olvasgattuk a lángelmék müveit, a mult idők
történelmét; az eszmék régi és ujabb harczait, sovár lélekkel és
fogékony elmével tanulmányoztuk – de a _jelenkor eseményei_ nélkül a
politikus béna – s ösztöne kielégittetlen. Folyóiratokat és különösen
_napilapokat_ olvasni egy általában tiltva volt. Igy például a
„_Vasárnapi Ujság_“ vagy „_Hölgy futár_“, s „_Illustrirte Zeitung_“ és
„_Magasin Pittoresque_“ félévi számait könyvbe összekötve (beköttetve)
rögtön beadták, de egyenként nem.

A Revue de Deux Mondes számait könyv gyanánt adták be.

Nekünk azonban hirlap kellett, még pedig napilap! És azon három éven át,
mig én Józsefstadban voltam volt is, mindig lapunk, részint a
„_Wanderer_“, részint az „_Independance Belge_“. Volt rövid ideig
„_Pesti Napló_“ is egy párszor; és „_Ost D. Post_“, még valami prágai
német lap, ha olykor valami vihar meg zavarta _a folyam_ árját az csak
néhány napig – párhétig tartott – ujra rendes medrébe tereltük; s e
végre két dolog kellett, ügyes rendezés és pénz bőven; erre nézve csak
azt emlitem fel, hogy volt egy pár hónap mikor a _Wanderernek_ minden
egyes száma 5 ft p. p. került; de 1 forintnál olcsóbban talán egyszer
se.

A dolog ilyen formán történt: kápláraink, őreink, katonáink, zárnokaink,
szóval azok közül, kik velünk közvetlenül érintkeztek, találni kellett
egy _bátor, jóindulatu_, s ezek folytán ajándékot elfogadó, vagy ezek
mellett megfizethető egyént. Ez azután keresett magának társat a
városban; ennek is ugyanazon tulajdonokkal kellett birni. Ezek által
aztán levelet küldöttünk a világ bár mely részébe, például Bécsben volt
egy megbecsülhetetlen, s mindnyájunk tiszteletére és hálájára méltó
ágensünk Jenei Károly, jelenleg maros-vásárhelyi gyógyszerész, ennek
irtunk Józsefstadtból, s ő aztán előfizetett a lapokra, egy józsefstadti
polgár, vagy polgárnő nevére. Valamint az országból Bécsbe hozzá
intézett leveleket is, ugyanazon czimzet alatt oda küldötte.

A posta hiven teljesité a maga kötelességét. A velünk érintkező katonai
egyén, s a józsefstadti polgári egyén pedig vagy utczán, vagy
templomban, sétatéren stb. _véletlenül_ találkoztak s egymásnak átadták
az adandókat, vagy kerestek egy közös harmadik személyt egy vén
_szatócsnét_, egy vén _szivarárust_, kihez egy szép leány elment s
könnyezve megkértte, s hogy ezt a _bepecsételt_ levelet adja által az ő
kedvesének X. X. káplárnak, s ha mindennap megteszi, ő örök hálával
lesz, és _fizet_ a mit kiván. Az illető ur aztán belépett egy pohár
snapszra, borovicskára, vagy egy pár szivarért, s a levelet kezéhez
kapva, egyenesen rohant a Zwingerbe, hogy _nála_ minél kevesebb ideig
tartózkodjék a csempészet e rettenetes tárgya!

Nevezetes körülmény volt, hogy kinek adja által?! Ezek az emberek
szorosan ahoz tartották magokat, hogy két emberrel egyszerre soha se
beszéltek ily kényes tárgyról, annyival kevésbé adtak át, vagy fogadtak
el valamit tanu előtt; s ezenkivül csodálatos! de megvoltak nekik is a
magok sympathiáik – némely ember nem boldogult velök akár mennyit igért,
másik hamarább és olcsóbbért is.

Ha reggeli, vagy ebéd ideje, volt a káplár – (ha az illető megbizó, az ő
keze alá tartozott) – ment egyenest hozzá, kihivta az előszobába s
hirtelen kezébe nyomva a csomagot, szó nélkül tovább állott; néha, hogy
a sánczos, vagy az ott ácsorgó tiszt meg ne lássa, hátat forditott, s mi
vettük ki hátulsó zsebéből; sőt a kabát melléből is vettem ki, mig ő két
kezével hadonázott és gestált; ez az eljárás legtöbb ügyességet
követelt, ha a sétatéren, vagy az udvaron sok ember jelenlétében kellett
megtörténnie. Sokszor megesett, hogy a zárnokokat kicserélték, s
ilyenkor a már _biztos_ egyén keze alól, más keze alá került a fogoly;
ilyenkor aztán pár napi baj támadt; mert ezek a katona urak egymástól
_féltek_ is, s egymásra _féltékenyek_ is voltak, ennélfogva egymás
alattvalóival nem érintkeztek. Tehát a _katona_ ur ilyenkor az ő
megbizójával értekezletet tartott, hogy hát már most az ő keze alá, jövő
foglyok közül ki legyen az _átvevő_. És igy gyakran beállott az a
körülmény, hogy más volt a _megbizó_, s más az _átvevő_. Ilyen _átvevő_
én is több izben voltam, hónapokon át; s ezzel azon előnyöm volt, hogy
ilyenkor a lapokat legelőször olvastam.

Már fennebb emlitém, hogy ezeknek a katona uraknak is megvoltak a magok
sympathiáik és szeszélyeik, némely emberrel nem geschäfteltek, de aztán
volt nekünk is egy pár bajtársunk, kik a legmakacsabb németet, vagy
legvadabb slovákot is pár nap alatt megszeliditették, szép szóval, jó
szivarral, pénzzel és más ajándékkal, különösen pedig tapintatos, és
éppen az illető egyénhez alkalmas modorral: ilyen volt mindenek fölött
_Jenei József_, aztán _Földi János_ s mások.

Természetes, hogy ez uton támadtak olyan viszonyaink is, melyekben az
illetőkkel leveleztünk, izengettünk, ajándékokat küldtünk nekik, a
nélkül, hogy valaha láttuk volna. És megesett az is, hogy a katona ur
megbizottja a városon megváltozott, s mi csak egy pár hónap mulva
értesültünk. Ezek némi magyarázatára álljon itt egy levél, melyet egy
városi megbizott hölgy küldött hozzánk:

„Geehrter Herr! Mit Freude habe ich Ihre paar-Zeilen bekommen, denn ich
hoffte, dass ich erfahren werde, Wen ich eigentlich den
Freundschaftsdienst erweise! Es hat mich sehr geschmerzt, wie ich zur
ganzen Geschichte gekommen bin? da ich in den Gegenstand ganz unbekannt
bin, und da sehr oft Briefe angekommen sind, und ich wusste nicht von
Wen und an Wem? Und ich sage es Ihnen ganz aufrichtig, ich habe mich
sehr geärgert, dass ich nicht so viel werth bin, dass mich eine Seite um
diese Gefälligkeit ansprächen möcht – mit einem Wort, ich war sehr
böse.“

Aber wie erschrack ich, dass ich diese kleine Freundschaft bezahlt
gesehen habe; also geehrter Herr! glauben Sie, dass ein unglücklicher
die kleinste Gefälligkeit bezahlen muss? O nein G. Herr Sie haben sich
getäuscht an mich, denn ich bin bereit alles zu opfern um nur einen
Unglücklichen, die Stunden zu verkürzen, und Ihnen manche frohen
Augenblicke zu verschaffen; denn mein Herz fühlt zu gut den Schmerz von
der Heimath, ja sogar von seinen Theueren so entfernt zu sein! Und in
den quallvollen Stunden von seinen theuren angehörigen keine Tröstung zu
vernehmen können! Bauen Sie ganz – mein Theuerer an mich, denn so lange
ich es thun kann, so werde ich es mit grosser Freude thun; nur werde ich
Sie bitten nicht so oft… denn es könnte auffallen, weil _sie_ auch immer
doppelt gesiegelt sind – wie Sie auch wissen, dass es jetzt stränge ist.

Also nehmen Sie meinen innigsten Dank, denn es wird meine Lebenlang eine
theuere Erinnerung sein; mit Achtung verbleibe ich Ihre

Freundin N. N.

Ugy hiszem, hogy a német nyelvészeknek sok kifogásuk lehetne ezen
levélke ellen, de az én olvasóim gyönyörködni fognak ez ifju hölgy
irodalmi működésében. A válasz kissé rövidebb, benne még gyengébb a
németség, de a vonzalom már merészebb. Lássuk ezt is:

Theuere Fräulein! Wie heilbringender Balsam haben Ihre schöne Worte in
meinem betrübten Herzen gewirkt. Ich danke Ihnen diese Tröstung. O wie
möchte ich es so danken wie mein Herz wollte! Entschuldigen Sie, dass
ich noch früher mich nicht geäussert habe, denn ich glaubte es sei alles
in Ordnung! Übrigens es ist schon alles vorüber – wir sind schon gute
Freunde – und ich möchte diese neue – aber innige Freundschaft mit einer
zarten Kusse, oder wenigstens mit einem Händedrucke sanctioniren! Seien
Sie versichert, was Ihre Sorge betrifft, dass nachdem werden _sie_ nicht
so oft kommen und auch nicht doppelt gesiegelt.

Jetzt theuere Freundin schliesse ich hiemit ein kleines Tuch, es ist von
unserer Handarbeit, nehmen Sie es als Zeichen meiner Sympathie und
tragen Sie es so glücklich, wie die von Ihnen getröstete Herzen wünschen
können.

Auf Wiedersehen meine Theuere bleibe ich Ihr Busen oder Herzensfreund.

E levélkéket be irtam a hivatalosan megengedett angol forditások közé,
mert már akkor nagyon érdekesnek tetszett előttem a jó _cseh leány_
levele. A magyar ifju válasza most egy kissé huszárosnak tetszik, de
néha az ily tempó is éppen helyén van, és annyi bizonyos, hogy e levelek
iróiban a nemesebb érzések, és a diplomatiai hajlamok teljes mértékben
észlelhetők.

A _cseh_ kisasszonynak és magyar ifjunak, e rosz németséggel kötött
barátsága meg is tartott egész szabadulásunk napjáig, s akkor
egyszivélyes találkozáson, és ismeretségen végződött. A hölgy szabályos
halványarczu, mintegy husz-huszonnégy éves, és igen csinos müvelt leány
volt. Még most is szemem előtt áll a mint a várból elinduló szekerünk
után fehérkendőjét lobogtatá s aztán sürün pergő könnyeitelfedé!…



XI.  A templomozás, kórházi élet, levelezés.

Lelki és testi jóllétünkről még különösen is gondoskodva volt a
templomba járás, és a kórházba mehetés által. Minden pénteken délelőtt
10 órakor az ajtókat mind felnyiták s „_in die Kirche!_“ felkiáltással
mindnyájunkat kibocsátottak, és a főtéren álló egyházba vittek. A
protestánsoknak nem volt muszáj menni; de a katholikusoknak mind menni
kellett volna. Azonban soha se vették szorosan, és csak arra ügyeltek
egypárszor, hogy annyian legyünk, a hány a kath. létszám. Minthogy pedig
ez is egy neme volt az egyhangu élet változatosságának szivesen
sétáltunk a templomba mi protestánsok is. Ott rendesen egy öreg
szerzetes fölment a katedrába és _ott leült_, hálósipka alaku fekete
sapkáját egész tüzzel a homlokába jól berántotta, és roppant terjedelmü
szemüvegét orrára bigyesztvén, kézirásból olvasni kezdett _németül_
valami praedikatió formát; minden kritikán alóli gyenge müvek voltak; s
a vallásosság fenségének – vagy az igazhit egyszerü ártatlanságának
legcynicusabb paródiái! Mikor az öreg egy jó fél óráig olvasott nagy
lármával összecsapta irásait és könyveit, és roppant haraggal lerohant a
szószékből. Soha se tudtam elképzelni, hogy ez a vén buta ember mért
olyan haragos. Egyszer azonban egy tiszt beszélte a kórházban, hogy ezen
szolgálatért nem kapnak semmi remuneratiót, és csakis a nagy ünnepekért
kapván valamit, nagyon elégületlenek, és reánk mérgelődnek.

Predikátió után hallgató misét olvastak, s mi _magyar_ egyházi énekeket
_énekeltünk_; mert én is, más is még protestáns egyházi férfiak is
énekelték a szép templomi énekeket, sőt egy párt olyant is, mely csak
Erdélyben a székelyek közt szokásos; _Andrássy Rafael_ és _Pálffy Mózes_
r. kath. lelkészek szépen tudtak énekelni, s tőlük mi is megtanulva
buzgón imádkoztunk ez énekekben, mert hisz egy az isten! s bizonynyal
legörömestebb hallgatja az összhangzó lelkek énekét, anélkül, hogy ő
előtte valami különbség volna ember és ember, annyival inkább r. kath.
és prot. közt.

A segrestyében az őrségben levő magyar tisztek családjai jelentek meg ez
napon, s mi a nyitott ajtón mindig örömmel néztük őket; jól esett
nekünk, hogy ők velünk egyszerre akartak imádkozni. A templom hátterében
nehány öreg aszszony és gyermek mindig volt, de a polgárság ez napon el
volt tiltva a templomtól. Ez volt a pénteki templomozás!

Vasárnap azonban ismét elmentünk a kórházba, – még pedig ha szép idő
volt, akkor az udvaron – ha rut idő, vagy hideg volt, a kórház
üvegablakokkal ellátott folyosóin álltunk, és nagy misét hallgattunk. A
kórház tágas udvara kertté, vagyis sétatérré volt alakitva vadgesztenye
és hársfákkal, s jázmin, lilafa, rózsa és más bokrokkal, s nyáron
mindenféle virágokkal beültetve, s minden tiz lépésre fenyőfa padokkal
ellátva. A közepén egy igen szép kis kápolna állott, de csak akkora,
hogy a szolgálattevő egyházi személyeken kivül csak 20–25 ember tért be,
de az ének hangja az egész kórházban szétterjedt, s különösen a
csengetyüt még a szobákban is lehetett hallani. Mi aztán szerte szét a
padokra ültünk, s halkan beszélgetve töltők el az időt – itt együtt
voltunk a sánczos rabokkal – is.

Itt volt az a szivszaggató jelenet, midőn a sánczos politikai rabokkal
legelébb találkoztunk. Az utóbbi összeszövetkezés részesei ugyanis, az
ugynevezett „_Dollárper_“-ben bevádlottak 1856 elején (vagy 1855
végefelé) elitéltettek, s az uj rendszabályok szerint, mely a
Festungsarestant fogalmát megszüntette (mi még ilyenek voltunk) csak
Schanzsträflingeket ismert, mindeniket lábvasba verték, és fehér
daróczba öltöztették.

Ott volt _Boronkai_ egykori főispán; _Komáromi György, Thaisz Elek,
Milek Ferencz, Lomniczy Endre, Bene Lajos, Kövér Gusztáv_, s még sokan –
köztünk voltak azoknak rokonai, barátai, ismerősei. Mi még is
megtartottuk saját ruhánkat, és legföllebb állaikat borotválták ki azok,
kiknek szakálla volt; (elég volt akkora helyet kiborotválni, mint egy 4
kros), de ők szegények miserabiliter néztek ki.

Két lábukra a vas rá volt pántolva. Nekünk azt mondták: _Herr von_, őket
per kend (Er) traktáltak stb. Mikor itt először a kórház udvarán
találkoztunk volt, ölelkezés, kézszoritás, öröm és bánat, s bizony sok
ember könnyezett. Csakugyan pár hónap mulva elkezdték őket lassanként,
kegyelem utján, közinkbe tenni, és a vasat leverve lábaikról, olyant
adtak nekik is, mint a mienk, s később ruháikat is viszszakapták.

Mikor aztán igy templomba és kápolnába jártunk mindig találkoztunk vagy
az uton, vagy egyik-másik ablakban egy-egy ismerős arczczal, kit már
ismertünk és köszöntünk, s néha egy-egy virágszálat, vagy kis bokrétát
dobtak közénkbe s Reviczky, Osztovszky, Silye, Barsi, Varga Zsiga
osztoztak ez ártatlan kitüntetésekben, melyeknek egy kis része, néha
nekem is jutott.

Nagy ünnepeken _magyar_ és protestáns lelkészeket is rendeltek hozzánk.

A r. katholikusokhoz egy tábori pap jött egy közel fekvő huszárezredtől,
ez egy nagyon is „gutgesinnt“ vén szerzetes volt; aztán dorgáló
beszédeket tartott a hivekhez ilyen formán vigasztalván őket husvét
ünnepén: „_jó helyt vagytok, megkaptátok a mit kerestetek!_“… Mind e
mellett a hivek, az öreg dühöngőre nem hallgatve éltek a vallás
vigasztaló eszközeivel. A német ajku protestánsokhoz egy szomszéd falusi
evang. lelkész járt.

Minket magyar protestánsokat _Taubner_ fátábori lelkész ur látogatott
meg minden husvét táján; s legyen itt fölemlitve, hogy megjelenése
valóságos örömünnep volt ránk nézve; mivelt modora, gyöngéd bánásmódja,
emelkedett szellemü tanitásai, rokonszenves társalgása éppen olyanná
tették őt, mint azt vallásunk szelleme kivánja. Egy alkalommal arról
beszélt, hogy miképen élhetünk keresztyéni elhivatásunknak megfelelőleg?
s azon időből fennmaradt egy kis jegyzékem, és a szerint e kérdésre
három részben felelt:

1. Ha élvezünk ugyan az életben, de mindig szem előtt tartva az élet
magasabb czélját.

2. Ha életünket jótétnek tekintjük, de nem a legfőbb jónak.

3. Ha életünket csak nagy árért áldozzuk fel.

Ez utóbbi részben igen szépen fejtegette, hogy hibáznak azok, kik
életöket minden semmiségért, _hiu ábrándokért_ s _téveszmékért_
koczkáztatják, és áldozzák fel; a nélkül, hogy bántotta volna gyöngéd
érzéseinket – megható oktatást adott mindnyájunknak, praedikatióin r.
kath. bajtársaink is örömmel jelentek meg.

Egyik évben beteg valék, mikor hozzánk jött, illetőleg a kórházban
voltam, s nem tudtam, hogy megérkezett, és nem mentem el
urvacsora-vételre. Ő a névsort végig nézve megpillantá nevem után, hogy
kórházban vagyok, s azonnal rendelést tett, hogy nekem külön isteni
tiszteletet akar tartani. Délután hozzám jöve, de nem lévén terhes
beteg, fölkelve talált; éppen Rousseau „_Emiljét_“ olvasgattam; s nem
tudván ottlétét, kellemesen lepett meg látogatása, kértem hogy üljön le,
s ő oly szives volt, hogy tovább két óránál velem tölté az időt, s
elbeszélteté magának a fogoly-életet, Erdélyről kérdezősködött, s aztán
saját életéről, Velenczéről, és végül a magyar irodalomról
beszélgettünk.

Midőn végre eltávozott igy szólt: „Ugy akartam, hogy önt külön
részesitsem a szent szakramentumban; de miután látom, hogy nem oly nagy
beteg, s oly nyugodt és derült kedélye van, s miután hiszem, hogy ugy is
nem sokára saját tetszése szerint való templomba mehet, ez uttal nem
tartom szükségesnek! „Főtisztelendőséged, kedves látogatása sok részben
pótolja azon veszteségemet, hogy mai beszédjét nem hallgathatám; az
isten áldja meg, hogy rólam ily szivességgel emlékezett meg!“

„Adja az ég, hogy a jövő évben ne kelljen ide jönnöm!“

Azóta nem láttam a jeles férfiut, nem is sokat hallottam róla, de
emlékét mindig tisztelni fogom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fogdában az volt a szokás, hogy a kinek valami baja volt, az este a
zárnokát megkérte, hogy jelentse őt _rapportra_; s az ilyeneket minden 9
órakor kihallgatták. Egy orvos is bejött minden nap, s ha valaki
betegnek jelenté magát, megnézte, rendelt, s ha kellett, kórházba
szállittatá. Minden két hónapban egyszer mindenkit meghivtak az orvos
elibe, ez aztán kikérdezte, hogy milyen a koszt, a viz, s a ki kérte
annak minden nehézség nélkül utalványozott – naponta 1 meszely – vagy
fél meszely bort; s téli hónapokban egy hónapra egy icze rumot stb. A ki
kéredzett azt beeresztették a kórházba. Ott aztán lehetett minden nap
fürdőt venni, (fürdeni azonban a fogdából is elvitték az embert
havonként egyszer a kórházba), ha az idő engedte egész nap sétálni, a
külvilággal könnyebben érintkezni, a levelezés vagy hirlaphozatás
megszakadt fonalát ujra öszszebogozni stb…

1854 nyarán az orvos ur magához hivat s igy szólott: „Egy barátom
ajánlotta önt nekem; tudhatja ön, hogy én keveset tehetek, de a mi
rajtam áll szivesen teszem, annyival inkább, hogy mind a
parancsnokságnál, mind itt a tiszt uraknál azt hallottam, hogy ön nagyon
szabályszerüen, sőt dicséretesen viseli magát… akar-e bort, vagy rumot,
vagy fürdőt?“ Szépen megköszöntem szivességét (ámbár soha se tudtam meg,
ki ajánlott, mert kiszabadulásomkor nem találtam meg az orvos urat,
jóllehet kerestem) de mondám, hogy semmire sincs szükségem. Azonban
jóakaratát továbbra is kikérve, illedelmesen meghajtám magam, és _ő
kezet adott_.

Nem sokára aztán szükség volt a közügyek érdekében valakinek a
_kórházba_ menni: Orvosom szavát tartotta az első szóra kórházba
rendelt, s ezt a lefolyt 3 év alatt négyszer, ötször ismételte.

A kórházban ha szép idő volt egész nap az árnyékos udvaron olvasgattam,
s beszélgettem a beteg katonákkal, a gyógyszerész családja tagjaival, s
más a kórházhoz tartozó személyekkel. A betegápolók közt sok magyar s
nehány erdélyi is volt. Egy sárpataki fiu egyszer hozzám jön, s arra
kér, hogy helyette irnék én levelet az ő apjának. Természetes, hogy
örömmel vállalkoztam; kikérdeztem, hogy élnek-e szüléi, vannak-e
testvérei, közeli rokonai, volt-e kedvese s hiszi-e, hogy most is
szereti stb. Én aztán irtam egy hosszu levelet, melyet mikor felolvastam
neki, s még egy barátjának, ugy sirt mind a kettő, mint a zápor eső. Ugy
hiszem ez volt az _első_ irodalmi hatás, melyet előidéztem. Hanem a
következés az volt, hogy minden nap jött egyik-másik katona, hogy irjak
s én folytonosan irtam szét a leveleket, melyek különben ugy hiszem
nagyon hasonlitottak egymáshoz, habár mindeniknek helyi- és személyi
viszonyaihoz alkalmazkodtam. Még várbeli katonák is jöttek be hozzám s
kértek, hogy irjak, legkomikusabb volt azonban, hogy tótok és csehek is
kértek, hogy irjak, mert hallották mily szép dolgokat tudok irni.

És meg nem foghatták, hogy a ki egyszer tud irni, hogy nem tud csehül
is, tótul is? Ezen az uton meglehetős népszerüségem volt a kórház körül,
a kertésztől sokszor virágot kaptam, s ha kedvem volt a kertben kapáltam
is egy párszor. És a mire én kértem őket, mindent szivesen megtettek.

A beteg társak természetesen gyorsan változtak, néha azonban és többször
egyedül maradtam, s ilyenkor leveleztem a fogdában levő bajtársakkal
ezen levelezésnek egy pár részletét alkalmam volt megőrizni.

Igy páldául a kórházból én irtam a Zwingerbe _Horváth Gáspár_
barátomnak; a levél kissé hosszas, de ugy hiszem nem lesz érdektelen, és
szükségesnek tartom hiven közleni a mint következik:

„Én a régi vagyok, csak hogy utazom; a rosz emberekkel soha se bánom
hasonlóan – mint mindig, ugy most is – a jóknak, ha nem tudom megadni
azt a mit akarok tehetetlenségem lehet oka csak, most is; de mint mondám
utazom, s hogy spirál alaku utamban, alant hagytam azon kört, hol eddig
késlekedtem, s hogy egy kissé fennebb vergődtem, magokfelé, ez még nem
oly változás, hogy ne is ismerjen, de sőt jobban kell ismernie. Mi oka
ezen haladásnak, maga arról költőileg, s mondhatom mesterileg
értekezik[1]; tulajdonkép jellememből kimagyarázható, ha ama nézpontra
áll, melyet a minap ha jól emlékszem, kimutattam, t. i. ellenkezni
szeretek másokkal – körülöttem fatytyu patrióták – vadalma izü
politikusok, – tudja no, magyarkák voltak – a többit értheti. Azonban
ugy vettem észre, hogy én egy felsőbb körbe jutottam, hol maga már régi
lakos volt, s itt jól találtam magam, történetesen külkörülményeim is
segitének előbbre. Annyi önállóságot tulajdonitok magamnak, hogy a
börtön hatását nem tartom rá próbatüznek, legfeljebb annyi befolyása
van, hogy uj egyéneket állit elő, uj körülményeket tár fel, s hogy
különösen sok időt hagy az elmélkedésre; oly dolgokról gondolkozom
napokig, mik künn talán soha eszembe se jutottak volna. Egy nagy hibát
fedeztem fel magában a kevélységet; azt mondja maga, hogy eddig
_setétben_ voltam; s most _világosságban_ vagyok; ha maga ellen a guny
fegyverét kellene használnom azt kérdeném most, hogy talán revelatióban
részesült? hogy tudja micsoda az igazság és világosság?“

„Hát azért, hogy kisebb setétben vagyunk – ez is sok mondani – már
világosságban vagyunk-e?“

„Mikor s valjon eljutunk-e csak oda is, hogy a természet nyitott
könyvének bár ABC-jét olvashassuk a világnál, mely saját tudományunk
fáklyájáról terjengjen? Legalább ne nevessen ki, hanem gondolkozzék!“

„Ez előbbi sorokat tegnap irám s látom, hogy jóllehet ihletett stylben
akartam irni, mégis nagyon repedezett, és száraz az, melyen irtam. Most
még hozzá akarom irni belső állapotom megismertetését, mi bizony nehéz
feladat, mert bennsőm terv és irány nélküli! Emberiség, világ, eszményi
boldogságról támadó képzelődések foglalkodtatnak, a haza, nép, alkotmány
fogalmai lassanként elhalványulnak emlékemben. Meszsze emelkedem, hová a
föld csak hangyabolynak látszik s onnan nézdelem a hiábavalók bárgyu
tömegét. Néha nagynak képzelem magam, mint ki laptázom a földtekével;
máskor a földet nagyitom akkorára, hogy ráférjen a mult, s a roppant
kiállitásnak eme nagy műtermében képzelem magam, mintegy világ itélő
nemesis! Szemlélődöm mint _Schelling_, – teremtek mint _Fichte_,
rendezek mint _Plato_ s aztán puttonba lökök mindent, mint a párisi
rongyszedő!“

„Itt járt ő herczegsége Lichtenstein, szép, katonás, nagy ember, bajusza
és pofaszakálla, vele volt tábornok Villám és térparancsnok Borosini ur.
Megjelenésük oly tüneményszerü volt – tudám, hogy jőnek; de elvoltam
mélyedve. Valjon ezek az urak gondolkoznak-e? Mert ha gondolkoznak,
akkor sorsuk sajnálatos, ha nem, ugy irigylésre méltó, lepkeszerü. Ugyan
is minő szörnyek lehetnek, amaz annyiféle érdekek miatt szabadon nem
születhető gondolatok; ha pedig nem gondolkoznak, különösen a jövőről,
(de miért is, hisz övék a jelen) akkor boldogok – ha történetesen nem
kólikások, vagy köszvényesek.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Ma bizonyos nagyravágyó gondolatok villantak meg fejemben, eddigelő az
empirismus tanai szerint, és a posteriori handléroztam, egyes szavakba,
egyes emberek maga viseletébe akadtam bele, azokat akartam reformálni, s
igy egyesekről a társaság rétegeibe jutva hatni a közre; eredmény itt
nem sok volt, no de ez ha elcsüggesztene, a kevélység legnagyobb mértéke
volna, azt hivén magamról, hogy nekem talán kétségbehozhatlan reformálói
tehetségem van; most felül kerekedtem, s a felállitott nagy általánosnak
igaz voltát fürkészem, (az egyesek már most nem busitnak, nem azért,
mintha nem érdekelnének, hanem azért, mert tudom, hogy ők magok játékok,
bábok a körülmények kezében lágy agyagok, kerületök formáiba s rabjai
szenvedélyeiknek), s ha egyszer eljutok a biztos alapra majdan
ratiónaliter, empirice, a priori, és a posteriori támadván meg emez
eszeveszett kaloz csordát az emberiséget még valami nagy reformátor
leszek!“

„No ugy-e bizony, hogy elragadják az embert még ki nem irtott
szenvedélyei?! Cincinnatus szántó-vető munkájától a diktátori polczra
rohan, s én ki naponta hitetem magammal, hogy hamu vagyok, azon veszem
észre, hogy égek, mint a brasiliai nagy erdő! Azonban bölcselkedésimnek
van az a káros hatása rám, hogy mély gondolatokba merülök, de a melyek
üresek! (valjon vannak-e nem üresek) és természetes érzéseimet
megzavarva, közülök tisztán, vagyis inkább nyugodtan nem menekülhetek,
biztos vezérelvekre nem juthatok! De hisz igy van ez a világon!
Lom-lomra halmozódik, mely szenynyet és büdösséget terjeszt, s lenni fog
valaki, ki panegiricont ir róla, mint bájdus halomról!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Nem vette-e észre, hogy a kivel anthipathiába lenni mondjuk magunkat,
annál vagy többnek, vagy legalább jobbnak hiszszük magunkat. Már most
valjon nem azzal hiszszük authipathiába lenni magunkat, kinél többnek,
vagy jobbnak hiszszük magunkat? Ha nyilván való az, hogy többek vagy
jobbak vagyunk, akkor nincs anthipathia. (A szép leány leginkább szereti
a csunyákkal barátkozni.) De ha nem nyilvánvaló, de sőt ő törekszik
velünk ugyanazonnak látszani – kivált idegenek előtt – vagy még jobbnak,
holott mi magunk az ellenkezőt hiszszük, akkor kész az anthipathia. Még
hiubbaknál a szépség s érdekesség is lehet ok. Ez az egész processus
pillanatok alatt szavak nélkül megtörténhető, oly társaságban kivált,
hol mi magunk láttatni akarunk, s különösen a magunkhoz legközelebbi
ranguaktól féltjük állásunkat. Innen van, hogy első látásra gyakran
megtörténik. Sőt gyakori az eset, hogy midőn valakit előre
megdicsértetni hallunk, az ily ember leginkább ki van téve
ellenszenvünknek; ha csak legkevésbé is meg nem felel a hallottaknak.
Hogy gyerekek s ellenkező nemüek közt is előfordul, az _elsőt_ azon
modorból magyarázom, melyhez szokott a gyerek, és a melylyel bánik az
ellenfél; a _második_ gondolatom szerint, s tán az előbbi is, ugy
gyanitom nem ide tartozik; egy név ugyan, de nem egy fogalom! Hogy
tetszik?“

„Báb, gyermek, ifju, férfi és öreg melléknevekkel neveztetnek az ember
életidejének különböző korai. Az első az együgyüség, tehetetlenség kora,
második a vallásosságé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a politikáé,
az ötödik ismét a vallásosságé, s igy végre a halálé. Azt hiszem a kis
gyerek együgyüségén nem kételkedik, valamint azon sem, hogy mihelyt
eszmél, észrevesz és mihelyt kifejezni tudja érzéseit: tudakozódik, és a
tett kérdésekre ki ad feleletet? az édes anya; s minőket? a
legvallásosabbakat, s az ő nézete szerint a legjobbakat – nálunk,
különösen jól van számitva az is Jézus által, hogy vallása az anyáknak
vonzó, és igy a kis tudakozó, keresztyén feleleteket kap; mi
természetesebb, minthogy ezeket mint édes anyjától hallottakat buzgón
hiszi. Meglehet, hogy ez idő rövid, mig édes anyjának hisz, oly rövid
aztán az az idő is, mire mint boldog gyermekkorra emlékszünk vissza.
(Nálam a lehető legrövidebb.) Az együgyüségből a vallásosságra az
átmenet a tudnivágy. Midőn a gyermeknek keble tele van hittel
édesanyjáhozi s viszonti forró szeretettel; az öntudatlanságnak még
legnagyobb részével az észben, s ezért meglehetős vigan futkossa el az
élet hajnalát, egyszer csak megjelen a nemi ösztön, mint pirosrózsa a
zöld bokron, mert hisz a virágnak megtiltani nem lehot, hogy ne nyiljon,
ha jön a szép kikelet, és az ösztön e jelenése hirdeti az ifjukort, s a
nyilatkozat szerelem. Ah minő szép kor ez! Hit, remény és költészet
kora! Majd jön a csalódás, látja hogy viszontszerelmet nem talált, csak
szükségből csak érdekből ámiták őt, hogy ép legkedvesebb barátja volt
oka csalódásának, látja hogy minden csak számitásból történik, körülte
mindenki csak kalmárkodik: ki erényét, ki becsületét, ki pénzét, ki
husát árulja; egyszóval látja az életet! S mit tesz? Hát beletalálja
magát, s politikus lesz. Kinek természetesen sem istene, sem becsülete,
sem lelke, sem vallása nincs, viszszaemlékszik a multra, s kételkedvén
még édesanyjában is, keblét kihülni engedi. Szükség-e mondanom, hogy a
vallásosságból a szerelembe az átmenet az ébredés kora; hogy az
ifjuságban regényesség, hősiesség s végül patriotismus a szerelem
társai, hogy a politikusnál az elsőbbek előbb s végre a kétkedésnél ez
utóbbi is kihal? A küzdés és törekvés főjellemei a politikának, de
másfelől a szebb érzések kihalásával, a kebel kihülésével naponta
szaporodnak a tárgyak, melyeket az ember hiábavalóknak tart, s midőn
egyszer mindet annak tart, akkor öreg, kiélt!“

„De a test még él, emlékei vannak, s ha hasonlitást tesz multja,
valamelyik, s az élet jelen pontjai jai közt; azt szépnek s ezt
borzasztónak fogja látni és igy kiált fel: mennyit vesztettem! _(De csak
mind olyant, mely apránként ragadott rád oh ember!)_ Már most mi
természetesebb, minthogy kiválasztja a legszebbet, és vallásos lesz! s
még ha sokáig él az együgyüség is vissza jön!“

„De a dolognak egy nevezetes oldala az, hogy az egyesek képei az
öszszesnek! Az emberiség együgyü kora kimagyarázható a természetes
magyarázat utján is; vallásos kora már históriai, ifju korát a
középkorba helyezem, most a világ politikus, majd lesz skeptikus, s
végre vallásos, és együgyü! s ha 9000 év mulva elborit az éjszaki jég –
Adhemár szerint – még meglehet, igaza lesz a szelid Jézusnak a végső
időkről. Megesik, hogy ez vagy amaz ember, vagy nemzet át megy minden
emez emlitett szakokon, a másik kidől, ez vagy ama korban; némely ember
örökké gyermek, a más korán férfi; egyik mindig Adonis a más már
bölcsőjében Diógénes! Egyébiránt megengedjen a sok trécselésnek, én
öszsze-viszsza irok sok mindenfélét, de másfelől ne is ütődjék meg,
hiszen ezek _aegri somnia!_

Ugy hiszem semmi magyarázat, vagy mentségre nem szorult e levél, melyet
egy fogoly és kórházban lévő ifju irt barátjának; hiven közöltem, most
14–15 év után is, még a nyelvtani hibákat sem javitva ki.

E következő levelet a Zwingerből irtam Nagy Danihoz, ki akkor kórházban
volt, s erre a válasz is megmaradt leveleim közt:

Kedves barátom Dani!

Régóta szándékszom neked irni kissé hoszszasabban, de a restség mindig
utamba áll, s most ugyan elővettem e fél ív papirt, hogy be irjam, de
nem tudom mi lesz belőle. Először is szóllok lélekállapotomról, s ha
hozzá gondolod egészben soha nem egészséges testemet, ugy fogok előtted
állani mint egy ismerős kép, mire a nagy piktor – az idő – egy két uj
vonást tett, de azért ő a régi. Amnestialis hirekkel, ez az első dolog,
annyira saturálva vagyunk, hogy már nem érdekelnek többé, ép mint a viz
a sóval bizonyos mértéken tul oldatlan marad.

Ugy tapasztalom a hosszas kisérletek között, hogy legnagyobb bölcseség a
hallgatás – vigyázz, mert jön Ethicám és ember ismeretem! – s ha nem
vagy barátid között hallgass mindig s mindig bölcs leszel; igaz, hogy
valódilag soha sem leszel vidám, jókedvü, de nem is lesznek keserü
óráid; s ez ámbár nem kivánatos az egész életre, s minden körülmények
között, de itt a börtönben helyes politika, mert itt fönn van hagyva a
remény, hogy majd jutunk igaz barátok közé s ott aztán kiönthetjük
keblünk minden bánatát és örömeit. Kedves Danim, az emberek mind és
egészen jóknak születnek, de az élet, s anyaggali érintkezés alakitják
oly különös bizarr jellemekké őket, hogy aztán felbonczolni ős elemeikre
csaknem lehetlen; s édes kevés mit egyes rosz szemü észre vesz azon, kit
századok előitéletei, s egy ország, vagy földrész szokásai tesznek azzá
a mi t. i. a jelenkor emberévé, világosabban szólva: nemde egy mostani
embert születési vagy természeti egyszerüségétől, a századok
tapasztalásain, és előitéletein alapult nevelési rendszer, és egy
helyes, mint ferde nézetekkel zsufolt civilisatió választ el? Ha
vizsgálni akarsz egyest, ismerned kell az egészet, az általánost, a
multat, a jelent s csak igy közelitheted meg ama rejtélyes fészket,
melynek regényes neve az emberi sziv, s melyet tudományosan lélektannak
neveznek. S már most tedd ez embert börtönbe. Börtönbe! a szenvedélyek
emez összeszoritott tengerébe! S látni fogod, hogy minden mit a külvilág
előitéletei, s ferdeségei épen, hagytak, itt összetörnek zajosan, vagy
elmállanak csendesen.

A jó szivü önzővé lesz, a nyilt és őszinte ólálkodóvá, az adakozó
zsugorivá, a büszke aljassá, a jámbor cselszövővé, az igazságos
zsarnokká, a csendes dühönczé, egy szóval a pokol tanyájává teszik
lakásukat, s házi istenök helyett az ördög zálogát tartják kis lakjuk
oltárain! Ugy találom, hogy az emberek börtönben igen roszszak, de nem
ők az okai, hanem e borzasztó körülmény.

Örvendek sokszor, hogy mi elváltunk egymástól, mert hát ha eddig
meggyülöltük volna egymást, s már most nem volnának jó barátaim te,
Gazsi, Jankó és Pali! Igy pedig alig várom, hogy ujból együtt legyünk
valahol! Aztán látod, csókolom a jármot, mely rám nehezült, mert most a
külvilágra ugy nézek, mint elisei mezőkre; ha pedig kinn kellett volna
szereznem ezen meggyőződéseket, világfájdalom, kétségbeesés,
öngyilkosság lettek volna az eredmények. S pedig mindez igen helytelen,
becstelen s hitvány dolog előttem.

Kedves Danim ezen utóbb mondott szavak rejtik magukban azon uj
vonásokat, miket az ismerős képen érinték; ne ütődj meg, de mondom én
imádkozni fogok. Nem ugyan ugy mint jövendölték volt sokan, hanem miként
a virág fesledez a tavasz vidám reggelén, ugy lelkemben is gondolatok
támadnak, melyekről nem tagadhatom, hogy a vágyat, az irányt jelölik,
mely kifog vezetni a zürből, melyben a kevélység évekig tarta fogva.

Csendes elmélkedéseim között igy szoktam átnyargalni a bölcsészet három
nagy tárgya fölött, érintvén egyenkint az embert, a világot, és Istent!
Elvonulok magamba, s villámokat szórok a társadalom szögletességeire, az
emberek nyomorultságaira, aztán sohajok közt várom a menekülés óráját, s
végül a lélek önkénytelen keresi gyámolát e hosszu nyomorban akarata
ellen illatoz, mint a rózsa! Nem szégyellem már ha nevetnél is, mikor
olvasod tőlem e szavakat, de mit tegyek, leomlottak büszkeségem várai, s
a romok fölött rózsa és ibolya tenyész, a fennálló falakban bagoly
tanyáz, hogy rémitsen, le ontom hát azokat is, hogy a multnak emléke se
maradjon, ha olyan az a mult, hogy nem lelkesít, nem nemesít, sőt még
élvet se ad rágondolni; hát még ha olyan, hogy menekülni vágyunk
emlékétől, mint egy nehéz rosz álomból!

Igy állok s gondolhatod minél visszavonultabb vagyok, annál kevésbé
érdekel az anyagi világ; s azért a részletekbe nincs is miért
bocsátkozzam az emberek körül; az ujak közt van egy dr. Schütte nevü
valódi „modern scholar“, amint az angol mondja csak azért valék bátor
idézni a két szót még ugy, ha P. Jankó veled volna is, hogy a szó
érthető nem angol előtt is, s azt teszi, hogy divatos tudós; ki beszél
németül, olaszul, francziául, angolul; évekig lakott Paris és Londonban,
a bécsi forradalom polgári főnöke; berlini philosofiae doctor; nagy
természettudós, botanikus, chemikus, phisikus, geolog és technikus; nagy
oeconomista kicsinyben és nagyban, s irt vagy 40 kötet jeles munkát,
mintegy 45 éves s kiapadhatlan beszédü, bajuszos német. Másokról máskor.
Én barátom mégis csak megvagyok, s ha nem is oly fenn és szétcsapongó
mint régen, néha vagyok jókedvü is. Hazulról junius óta semmi hir.
Társaimmal megelégedve, s ugy hiszem ők is velem. Olvasok, mindent a mi
előmbe kerül. Januárban ujra megkezdjük a tanulást, franczia és angol
iskolát. A mit küldtél kaptam.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugy hiszem régen tudod már, hogy az öreg[2] meghalt a mult hó 20-ikán,
de még se tehetem, hogy egy-két szóval ne érintsem őt, ki mellett annyi
emlékezetes órákat töltöttünk. Midőn olvastam a halálát jelentő sorokat,
szemeim könynyel teltek meg, s azok egymásután sürün hullának; alig
tudtam okát megmagyarázni; de igen jól estek e könynyek, s végre midőn
társaim kérdék, hogy ugyan mi lelt, magamhoz jöve felolvastam a
gyászhirt! Ugy hiszem, hogy a rokon lelkek közt egy szivbe járó kötelék
létezik, s midőn az egyik meghal, vagy bánat éri, a többi is érzi; igy
nekem is könynyeim azt jelenték, hogy én az öreget szerettem, s midőn
meghalt megsirattam! Tudom ő is gondolt ránk, mig csak eszin volt,
hiszen rólunk sokat tett fel, s rólam bár a fődologban csalódott, azt
mondá: _nagy magyar vagyok! s sok vizet fogok zavarni!_ Istenem,
Istenem, valjon igaza lesz-e az öregnek? Nem tudom, de most ugy hiszem
nem leend igaza!

Nyugodjék csendesen alant! Fenn tudom, hogy boldog!

Meglehet, sok papirt mértem tehetségemhez, hanem hisz ez emberi dolog.

Azonban ugy segitek, hogy rólad is tudakozódom: Hogy vagy? mit csinálsz,
irj vagy egy szép verset! tudom ugyan, hogy neked is vannak szeszes és
szeszélyes ügyeid az emberekkel; hanem szánd meg szegényeket, s aztán
nevesd, hogy mint begyeskednek, kevélykednek, s mulasd magad apróságos
intrikáikkal! s igy ha bevonulsz a szellem kis hajlékába, szentelhetsz
nehány pillanatot, hogy a lélek röppenéseit, vagy föllengését szemmel
tartsd, és leird. Én most Byrontól forditgatok, ámbár mig költészete
magával ragad, philosofiáját utálom. Nem vette észre szegény, hogy az
első az utóbbit megbuktatja, vagy pedig, s azt inkább hiszem, akarva irt
igy, hogy az emberek töprenkedjenek munkáin, ő meg gyönyörködjék
töprenkedéseiken; mert hiszen ő istentagadó s pedig a legszebb
költészet, legszebb imádság, ő pedig a legnagyobb költő volt. J. Józsi
igaz barátod, valamint nekem is, vesd magad az ő karjai közé, ámbár nem
mondta még egyszer is, hogy második apád, no de hisz te elég okos vagy,
s aztán a végén a szép szó is jó, bár annyit adna mindenki, hisz az öreg
Bolyai Farkas azt mondta, azért is köszönettel tartozunk másoknak, ha
meg nem sértenek; hát még ha ránk mosolyognak. Jön kedves barátom a
karácson, s aztán az ujév, bár jobb szeretném mint korlátolt
tapasztalatu vásárhelyi diák legátióba, trappolni, mégis ha szinte nem
ugy áll is a dolog boldog ünnepeket s vidám ujévet kivánok neked
szivemből; s adja az ég, hogy ha husvét nem is, de pünkösd mindenesetre
otthon találjon, mindnyájunkkal egyetemben, s ezek után csókollak

az ifjoncz.

Erre a válasz következőleg hangzott:

Kedves barátom Farkas!

Olvastam soraidat s látom, hogy sajkádat még mindig hányják-vetik a
viharok. Miért nem huzódol biztos révbe? Node hisz oda törekszel, csak
az a kérdés, hogy van-e oly rév, s ha van, hol van? és mi uton juthatni
oda? Ez a kérdések kérdése, s a ki ezt megfejtené, tán megérdemelné,
hogy bölcsnek hivassék. Oly rév, melyben csak kis szelek látogatnak, s
óriás hullámoktól bátran lehetsz, mindenesetre van, és szerintem ide
eljuthatni, önismeret tiszta világnézet (legalább magunk hite szerint)
és gyengéink kiirtása által. És most bár nevetségesnek tartom, fölnyitom
bölcsességem szekrényét, mondhatnám nádparipáim ketrecének is, s
föltárom előtted titkait.

Már ha nem éppen Ádám apánk, de unokái bizonyosan predikálták, hogy a
bölcseségre első lépés az önismeret. Mint amazt a világon, ugy az
önismeretet is sokfélekép értelmezik. Szerintem elég tudnunk, hogy
gyengékkel teljes, inkább ábrándokban, mint a valóban élni szerető
lények vagyunk, kik eszményi szépre, nagyra képesek nem vagyunk; de tán
nem is lehetünk, hisz ez természetünkkel, mely merőben anyagi,
ellenkeznék. Természettől önzők lévén, önérdek cselekvényeink ha nem
egyetlen, de főrugója.

Ha e szempontból itéljük meg magunk és mások tetteit, mindjárt nem
találjuk annyira visszatetszőknek utálatosoknak, mint különben.

Mi a világot illeti, e felőli nézetünk szerintem mindjárt sokat tisztul,
mihelyt az embereket, mert hisz a világon csak embereket értünk, gyenge
önző valóknak gondoljuk, kik saját nádparipáikon lovagolni különösen
szeretik. Ilyeknek tekintve őket természetesen, hogy tőlök semmi jót nem
várhatsz, s ha mégis vársz, akkor ábrándozó vagy, a csillagokat nézed,
mig lábbal pocsolyában gázolsz. Ha ily embereket bizonyos eszme szerint,
mely már mint nem anyag valósithatlan, jobbitani, boldogitani akarsz,
hálátlan munkához kezdettél, mely csak keservvel adózik, annyival is
inkább, mert oly dologhoz fogtál, mi nem téged illet, mi nem
kötelességed. Elég lenne, ha magad magadat boldogithatnád, ez által
közvetve sokat használnál a világnak is. Kis pajtásom, ha azon sok
érzelemből, ábrándból, mely lelkünket a fiatalabb években körül folyta,
az önérzetet, barátainkbani bizodalmat, s családunkhozi ragaszkodást az
élet viharaiban megmenthettük, ápoljuk, erősitsük ezeket annál nagyobb
gondal, s hidd el, én legalább hiszem, ezek sokkal több belbékét,
boldogságot nyujtanak, mint minden philantropia, Weltverbesserungs isten
tudja még minő valóság nélküli tárgyak, értelem nélküli szavak. Nem
hagyhatom szó nélkül azon aggodalmadat, hogy ha mindeddig együtt laktunk
volna, tán megutáltuk volna egymást. Én azt nem hiszem, mert ha
valamelyikünk gazsága által a többiek utálatát megérdemelte volna, hát
az méltó lenne az utálatra, valamint megforditva, ha valamelyik oknélkül
haragudott volna meg a másikra, az méltó lenne a megvetésre. Gazságra
legalább egymás irányában mindegyikünket képtelennek tartom, s oly forma
viták pedig, mint Mokka Arábiában van-e vagy Délamerikában, bizonyosan
nem hozták volna elő közöttünk amaz általad félt catastrophot.

A mi végül gyengéinket illeti, ezeket csak megismerni is nehéz, annál
nehezebb kiirtani. Legelső gyengeség rendesen, hogy szörnyű szerelmesek
vagyunk magunkba, s ennélfogva hibáinkat is nagyobb erényeknek tartjuk,
mint a melyekkel valaha a régiség erényhősei birhattak. Szomoru, de
igaz. Nem tehetem pajtikám, hogy föl ne emlitsem itt a hiuságot, mint
főgyengét. Ezt kellene meglesnünk, hogy lakik-e bennünk, s ha igen
legalább alva, ha ébren nem is mernők megtámadni, fojtsuk meg. Ez a hiba
egyéb roszszak közt, melyeket okoz, szörnyü nevetségessé teszi az
embert. Van-e a nemes Z.-ben nevetségesebb két egyén, mint a kedves Sz.
bátyád, és az én soidisant második apám. Ugy-e, hogy nincs. Lásd én az
emberek nevetséges voltának okát, hiuságokban találom. Meglehet tévedek,
gondolkodj, és itélj magad. Ezek p. bölcseségi nézeteim, melyek lehetnek
ugyan nevetségesek is mások előtt, de én sok igazat látok bennök. El is
hallgattam volna velök, ha az emberek hibái, roszszaságai, s a társaság
nyomora fölötti lamentálásid nem hivtak volna fel nyilatkozásra. Fogadd
őket, ugy a mint vagynak őszinte nyilatkozatoknak. Irod, hogy vallásos
tekintetben is némi változást érzesz, érzed, vagyis érezni kezded egy
fentartó vigasztaló erő szükségét. Erre nem sok mondandóm van. Hogy egy
főerő létezési szükségét érezzük, emberi erőtelenségünk föltételezi,
okosságunk nem látja ugyan a szükségességből származó érzésnek megfelelő
tárgyat; de a tudatlanság, és kétely éjjéből talán földerülend idővel a
hit világa, és látni fogunk. Mondod, hogy megilletett a B. halála, engem
is meg. Megérdemelte tőlünk a hála könnyüit azon ember, ki mindig csak
jót mondott, bár őt megérteni, fölfogni nem birtuk. De lásd, oly drága
kincs a tapasztalás, kiábrándulás, hogy azt csak saját, és nem
kölcsönzött pézen lehet megvenni.

Junius óta semmi ujság, azaz semmit sem tudsz hazulról. Elég szomoru
dolog, mondanám, hogy ne aggódj, de itt nem sokat használ a philosophia.
Levelem van B.-tól, de még nem közölték. Köszönöm, hogy Jenei Józsira
figyelmeztettél, jól tudom s még inkább érzem, s csakis én érezhetem,
hogy mily jó irányomban. A köz stylus szerint csak azt mondom, hogy az
Isten áldja meg, egyebet nem tehetek, de hálás szivvel gondolhatok
jóságára siromig. Mond meg, P.-tól átiratott a 15 pfr. s most már
elvagyok látva, van készlet is. Fogadja köszönetemet mindezekért. Pali
csak ugy küldjön kávét, ha a pénzzavar ki van egyenlitve. Karácsontájon
kapta-e a levelkét, és a Jankónak szólló nyugtát? Egész decemberben
rosszul voltam. A doktorom márcziusban haza akar küldeni. Adja Isten,
legalább májusban. Hát G. hogy van, üdvözlöm s neki is válaszolnék, ha
philantrópiai, vagy bárminő – kai nézeteket előmbe tálalna. Itt most jól
vagyunk, az öreg néha unalmaskodik, beszélvén komoly pofával, előttem
tudva nemlevő dolgokról, hogy például Maros-Székben ő volt az ellenzék
vezére. El hallgatom, s csak azon töröm fejemet, hogy ő maga hiszi-e, ha
igen, megint hiusága az oka.

No de nem pletykálok!

Isten áldjon mindnyájatokat

N. D.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Horváth Gáspárhoz irt levelem körül-belől 1855-ből való; a Nagy
Danihoz irt levelem is azon év végéről, az ő felelete már a következő év
1856 elejéről. (Vagy tán ez utóbbi mindkettő egy egész évvel később).
Meg van még egy pár levelem a fogdai életből; egyet irtam _Erichson
Pál_-hoz a kivándorlás ellen. Aztán polemizáltam _Elekes József_
barátommal; továbbá Boross Mihályhoz intézett több levelem másolata van
meg, ezekben megbiráltam a „_Kétlábu Farkas_“ és a „_Hazajáró Lélek_“
czimü regényeit. Ugy szintén birálatot irtam Mocsári „_Társadalom_“
czimü röpiratára, Kemény Gábor első politikai munkájára. Ugyan csak itt
irtam első beszélyeimet: _Adélt_ (megjelent a Nefelejtsben 1864-ben?) _A
könyelmüeket_ (megjelent a Pesti Hölgy divatlapban). Leveleim, czikkeim,
beszélyeim közkézen forogtak a fogolytársaknál s Boross, Remellai,
Oroszhegyi nagyon serkentettek az irói pályán. Tóth Mihály, Komáromi
József pedig folytonosan a legjobb oktatásokat adták, s válogatott
könyvekkel láttak el. Czikkeim, leveleimre stb. mindig azt irtam felül
_angol forditás_ stb. hogy igy ne bánthassák s Goolfy Arthur (_goolfy_ =
ugyanazon betükből áll mint fogoly) nevet irogattam alájuk.

Még két levéltöredéket közlök 1856 május havából, kézalatt küldém
egyiket szüleimnek a másikat _Molnár Józsinak_ Sz.-Benedekre.
Kiszabadulásunk után szereztem viszsza mind a kettőt. Az első igy
hangzik: „Május 28-án irom e sorokat csak azért, hogy tudósitsam
magokat. Miről? Hiszen, hogy élek az bizonyos, ki annyit megért, mint én
s még sem veszett el, az már sokáig fogja hordozni korsóját, mig
eltörik. Hogy jól vagyok hiába irom, nem is hiszik el annyiszor irtam,
aztán nem is igaz, ha pedig valóban roszszul volnék, azt nem irnám meg.
Mit irjak hát? Levéltöltő szép betüket, melyek könnyü gondolatokat
tartalmazzanak, vagy éppen üreseket? No de az mindegy, különösen
édesanyámról tudom, hogy mégis szépnek találja minden szavamat,
megengedjen édes jó anyám, hogy még tréfálok is, de tudja, hogy Cs. Lala
milyen jeles volt, mint _első szülött_ s ugy gondolom, hogy én is vagyok
olyan gyerek, mint őkeme…

Itt állunk, a nagy küzdtéren szemben a sorssal! bátran szembe nézve
vele, holott tudjuk, hogy ő a hatalmas, kivel még küzdeni sem lehet,
elfogja-e feledtetni eddigi szenvedéseinket egyetlen mosolyával? vagy
ujra sebetvág, elgyötört szivünkön, a jövendő titka? Titkos sejtelmeim
jóslata, álmaim csak táplálják reményeimet, a hirek, a valószinüség
terire emelik, és mégis hogy miként fog történni, senki se tudja.
Szegény foglyok, mennyi most a vidám arcz, hisz a remény, mint a
szerelem vidit, és boldoggá tesz…

Minő szomorúság fog tanyát ütni az itt maradók közt! hanem az sem soká
tart, ujra feltámad az a kis madár, a remény, éppen mint a Fönix
hamvaiból…

Egy barátom a minap azt jegyzé meg egy angol iró után, hogy a politikai
pályán két szélsőség van a rabság, és a miniszterség s egyiket, vagy
másikat elszokták érni a kitünő politukusok.

„Biz isten igazad lehet – felelék – hanem én, minthogy e szerint egyik
irányban culmináltam, tehát visszalépek e pályáról; s ugy hiszem ezt
mindnyájunknak kell tenni; kik itt vagyunk!

„Örökre?!“ kérdé ő bámulva.

„_Mig az idők változnak!_“… No látja édes jó anyám, ha a miniszterséghez
is csak annyi érdem kell, mint a fogolysághoz, ugy miniszter is lehettem
volna!…

Berde Mózsi bácsi, tudom elmondta izeneteimet, s ezeket megujitva
maradok szerető fiok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik levelet valamivel később irtam, ugy gondolom bécsi agentiánk
utján:

Kedves barátom Józsi! Ugy hiszem, alig szükség mondanom mily gyakran
gondolunk reád. Tudod, hogy én mint türöm ezt az istentelen rabságot, s
gondolhatod, mennyivel nehezebb, mióta ti elmentetek. Barátom, isten
ugyse ugy meg untam, hogy tatár is lennék, no de ezt csak neked mondom,
ki különben is ismersz…

Kvártélyozásunk megtörtént, én a régi helyen maradtam a kolozsváriakkal.
Szathmári helyett Bathó Náczit kaptuk. Gazsi, Pali maradtak. Dósa Sándor
Haller Józsival ment, Boer János is. Nina virágzik, leghivebb sétáló
társa Palóczi Tamás, aztán a többiek, mint régen.

Váradi mindig a régi, maga mondta magáról: Meine Herren, ich bin ein
alter Fux! Én részemről éppen ezért igen egyszerü fraternek tartom. Az
excellentia derékül és jószivüleg viseli magát. Fannit elvitték Nina
egyedül van. _Szeptember 21-ik_ (1856?) Semmi biztos hir. Levertség;
igaz ugyan, hogy egy galamb azt mondja: Ő felsége Pestre készül, tehát
remélni kell; de tudod hinni is alig merünk valamit az idén. Ha lehet
tudósits még ez év folytában, hogy hogy vagytok? Hát Pap Jankó, Mikó mit
csinálnak? tudósits ha kedves az életem előtted, mert kibusulom a
lelkemet!… Hogy én mit csinálok, azt tudhatod, a fejemre föl lehetne
irni: _Hic cogitatur de praeteritis, de praesentibus et de futuris!_…
Ezekután a jó gyerekeket s jó embereket mind köszöntve maradok téged
ölelő, s hozzád vágyakozó barátod _az ifju_.

P. S. Elolvastam e sorokat, s kevés a mi téged érdekel, de mit is
lehetne irni innen ki az életbe, ha nem egy hoszszu jajkiáltását a
szenvedésnek! De te irhatsz bár mit, mi ugy fogjuk tekinteni, mint az
evangeliomot. De már vége, _a galamb repülni készül_, meg kell válnom
tőled pedig holnap is szeretném irni, jól telik vele az idő!…

Volt egy joviális öreg ember köztünk _Bogdán Mózes_, iszonyu erős ember,
egyszer egyes egyedül egy 7 öl hoszszu lajtorját emelt fel a földről, s
a Zwinger tetejéhez támasztotta, mit 4 vadász katona nem volt képes
megtenni. Ez öreg ur nagyon szeretett és mindig maga mellé vett, hogy
mondjam el: _mi áll a lapokban?_ s midőn vagy egyszer mondtam, hogy a
_német_ ma semmit se hozott; formaliter megharagudott s minket szidott,
hogy élhetetlenek vagyunk! Roppant előszeretettel olvasta irodalmi
kisérleteimet, s beszélt az irodalmi viszonyokról a harminczas évek
elejéről, még pedig meglehetős tájékozottsággal. A többek közt át adta
nekem másolás végett Szemere Miklós legelső költeményét, melyet az öreg
bajnok 1829-ben irt, s melynek prologusa igy szól:

  Teens Kozma Miklós ur nevenapjára,
  Csupán nadrágosok s nem szoknyák számára
  Deczembernek, midőn csipked s fagylal dere,
  A kandalló mellett irá ezt Szemere!

A terjedelmes költemény, habár erotikus tartalma miatt nem közölhető,
nagyon érdekes, s már akkor elárulta irójának jeles tehetségét.

A hoszszasabb másolásokat, jegyzeteket és kivonatokat, a kórházban
végeztem, hol a csendes magány, a világos szoba, s az időnek tetszésem
szerint való beoszthatása inkább kedveztek az ilyen munkára.

Általában véve Józsefstadt levegője, és környéke mint magasan fekvő
hegyvidéké nagyon _egészséges_, de a fogoly élet mégis erős próba alá
tette mind az _elme_, mind a _test_ épségét.

Aránylag kevés beteg volt közülünk, de a betegek közül sok elhalt.
Ezeket elég tisztességesen temették el; s a beszentelésre, vagy
protestansoknál a halotti könyörgésre az ismerősöket, barátokat, szóval
a ki kéredzett kibocsátották a kórházba, hol aztán megjelentünk, s a
kórház kapujáig kisértük szerencsétlen, de kiszenvedett társainkat. Igy
haltak meg a kórházban: _Bereczky Sándor_ udvarhelyszéki ifju, ki a
szebeni fogságban nagyon gyáván viselte magát, sok embert tett
szerencsétlenné s általános megvetés tárgya volt, mit előmozditott,
kihivó, müveletlen, daczos modora; később őrülési rohamok jöttek rá, s
Józsefstadban meghalt. Itt halt meg _Magas Ernő_, Kossuthnak egy
fanatikus emissariussa; a socialismus tanait még Józsefstadban is
hirdette; ideges, heves természetü ember volt, végefelé kezdett
csendesülni, és szorgalmasan tanulni; jól értett francziául, de többet
hitt magáról, s a jelesebb magyar költeményeket francziára forditotta,
de rettentő roszszul, mindeniket czifra czimmel látván el igy például
_Kont_-nak ezt a czimet adta: _Trente chevaliers sans peur!_ Régi testi
bajai hirtelen kiütvén rajta, s különben is gyenge lévén 5 nap alatt
meghalt. Sok olvasottsága volt s érdekes előadása, sokszor élvezettel
hallgattuk beszédeit. Még ott is többnyire nagy veres tollat viselt, s
nemzetőri kék attilában járt. Ugyancsak itt halt meg _Bányai Antal_
udvarhelyi ügyvéd, mellbeteges – gyenge – de erős kedélyü, jó humoru
ember volt, sokszor mulattatott adomáival, találó megjegyzéseivel, s
fehérvári fogságunkban ugyszólva ő volt a központ, ki mindnyájunkat
összetartott, bátoritott, jó kedve soha sem hagyta el, utolsó
betegségében is buzditott a tanulásra, és nem csüggedett egy perczig, hű
patrióta és jó magyar volt; halála előtt pár nappal meglátogattam a
kórházban, s bár érezte, és bizton jósolta közel halálát, még is jókedvü
volt, és tréfált. Halála nagyon szomoruan hatott reánk erdélyiekre, s hű
barátja _Bedő Sándor_ egy udvarhelyszéki birtokos, szép temetésről
gondoskodott! Nyugodjanak békével az idegen föld hantjai alatt, emlékük
örökké élni fog a jó hazafiak öntudatában, mert habár voltak
gyengeségeik, habár egyik se volt ugynevezett nagy ember, ők mindannyian
a hazai ügy vértanui lettek!

Kórházban több időt ült, s néha hónapokig egyik társam és barátom _Nagy
Dani_, beteges gyenge testü volt, de eszes, tanult fiu; jó
mathemathikus, Marosszék Panit helységéből. Mikor hazaszabadultunk se
tudott lábára állani; de azért elhoztuk, a szabadulás uj életerőt öntött
roncsolt tagjaiba, s otthon még egyszer lábra kelt, de kiszabadulásunk
után két év mulva, mint Kolozsvár városa egyik népiskolájának vezetője
meghalt. Koporsója mellett alig pár hónap óta neje egy ifju hölgy
állott, s korábbi ismerősei közül csak én kisértem az örök nyugalomra!

Sokszor volt még kórházban _Dobai Sándor, Jabloniczky, Szathmári,
Boncza_ és _Ács Károly_, ki hoszszasan typhosus lázban sinlődött, s maga
mellett csak Silye Gábort, és engemet türt meg. Egyszer az első
emeletről leugrott, de oly szerencsésen, hogy csak bőrét zuzta össze, és
roppant sok vért vesztett, képzelheti a kedves olvasó milyen érzés volt
ez Silyére, és rám nézve, kiknek ez ugrást _a hoszszu_ folyosó végéről
látnunk kelle s meg nem akadályozhatók, de az isteni gondviselés ugy
adta, hogy ebben találja meg gyógyszerét, ájultan vittük fel szobájába,
48 óráig volt eszméletlen aztán magához tért, lázai kimaradtak és
felgyógyult mindnyájunk örömére! (1861-, 1865–1868-diki országgyülésen a
szentendrei kerület képviselője volt). Sokat, nagyon sokat tanult a
fogdában, s különösen nyelvészettel foglalkozott, s több idegen költők
műveit alegszabatosabb forditásba tette át nyelvünkre, melyekből kettő
irataim közt van, egyik Byrontól „_Inezhez_“, a másik, ha nem csalódom
Burnstól: „_My heart in the Highland_“ czimü.

De ugy hiszem már eleget is beszéltem kórházi életünkről.



XII.  Egy-két kiválóbb egyénről.

Bizonyos tekintetben a józsefstadti fogolytársaság egy kis együttes
államot képezett, melyben a többség jogán a hegemonia a magyarságé volt,
(_a nemes magyarságé_, mint a régi módi Szatmári társunk mindig
nevezte). A magyarok főnöke pedig, mikor mi Józsefstadba mentünk
_Madocsányi Pál_ volt, kit általánosan mindnyájan (olaszok, németek s
még tisztjeink is) _Directornak_ neveztünk, s a társalgásban soha
másként nem beszéltünk róla. 1848-ban főispán volt, s általában megnyerő
módon rokonszenves, tanult és müvelt ember volt. A nagy ur, a fogoly, a
jó barát, sőt jó czimbora, és müvelt lélek szerencsés vegyülete.

Mindenki szerette, és senki se volt a ki ne tisztelte volna! Mikor az
előljáróságnak valami közleni valója volt, azt először vele közölte,
valamint ő adta elő az összes foglyok véleményét és kérését; a
czivakodókat kibékitette, a szegényebbeket segitette, szóval főnökünk
volt amennyire a viszonyok engedték, s mikor elszabadult, az egész fogda
örvendett s mindenki csak jót mondott róla!

Őt a _directorságban_ követte _Bónis Sámuel_, kit, ha lehet ezt mondani,
még jobban szerettünk – egyszerűbb – és megközelithetőbb volt, habár
kormányzása ideje már a jobb napokra esett, mikor (az utolsó évben t. i.
1856 közepétől, 1857 közepéig úgy szólva csak internálássá könnyebbedett
sorsunk) nem volt szükség annyi közbenjárásra. _Bónis_ egyike volt
azoknak, kiket legörömestebb hallgattunk, mert részletesen ismerte a 30
és 40-es évek eseményeit, s hiven és szellemdusan beszélgetett azokról,
a nélkül, hogy saját szereplését valaha fitogtatta volna. Soha se
felejtem el, hogy egyszer a sétatéren sétáltunk többen erdélyiek, s ő
velünk szembe jöve nevetve mondá: „_Fene két vezéretek volt nektek
Erdélyben a 40-es években!_“ Egyikünk kérdé, hogy kiket ért: „_Na hát a
gubernator és Chateaubriand! egyik azt mondja, hogy Teleki Lászlót, s
általa Teleki Józsefet és minden megyét kormányzott, a másik azt
beszéli, hogy Marosszéket, s az által a székelységet vezette az
oppositio terén!_“

Az egész dolgon jót nevettünk, mert mindnyájunk előtt ujdonság volt ez,
pedig ott volt köztünk _Mikó Mihály Berde Mózes_, nem is emlitve a
többit, kik a valót hiven tudták.

Az erdélyiek közt _Mikó Mihály_ Marosszék jelenlegi fő királybirája volt
a legtekintélyesebb ember, sőt egyike azoknak, kiknek szava legnagyobb
nyomatékkal birt a német előtt is. Szilárd jelleme, müvelt modora, szép
multja s nagy jövője magasra emelték őt mindnyájunk fölött, s ő mégis
nyájas, barátságos és áldozatra mindig kész volt legegyszerübb társa
irányában is.

Az olaszok közt legtekintélyesebb ember volt Mangili Angelo s
legnépszerübb _Finzi_. A németek főnökei _Braun_ őrnagy és _Dr. Schütte_
voltak.

Könyves _Tóth Mihályt_ a hires debreczeni reformatus papot többször
emlitém, ő volt a Zwinger _legtudósabb egyénisége_. Mindenesetre feltünő
egyéniség. Oly elegans volt mindig mint egy arszlán, derült kedélyü, s a
philosofia, theologia, és az államtudományok legbonyolultabb kérdései
fölött kunsági dialectusával oly hatályosan elmélkedett, hogy az ember
lelke repesett az örömtől. Alföldi tájszólás az ajkon s európai
tudományosság a főben, ez a legszerencsésebb öszhangzat a végre, hogy a
magyar szivet megnyerje; dandylike a külsőben, s mély tanulmányok és
lankadatlan szorgalom a négy falközött; soha el nem boruló derült
kedély, egészséges világnézlet, az életnek és adományainak becsülése, s
ráadásul ihletett vallásos érzelem, mind-mind meg van Tóth Mihályban, és
ő mig csak él, emberem lesz nekem!

Egy szobában lakott, a szint oly derék és tanult _Silye Gáborral
(jelenleg a hajduk főkapitánya);_ a gentleman lelkész és kitünő szónok,
a nemes emberbarát és müvelt lelkü _Schwendtner Mihálylyal (jelenleg
Pest városa szeretett plebánosa)_ ki mindnyájunknak kedvencze volt; a
szenvedélyes homeopatha, és jeles jogász _Földi Jánossal_ és a tanulást,
olvasást kedvelő jeles magyar népnevelő _Hajdu Lajossal_, ki mindnyájunk
becsülését érdemelte ki.

Nagy mértékben gyakorolták többen a zenét különösen az olaszok; _Zanuchi
Homeros_ egy római ifju középtermetü halvány, mondhatom eszményi szép
arczu barna férfi, oly gyönyörüen fuvolázott, melyhez hasonlót sem az
előtt, sem azután soha se hallottam, mintha csak a szellő rezgése lett
volna játéka, az ajk, a fa-eszköz, mintha mind csak képzeletben lettek
volna, csak a felséges hangokat hallottuk, amint nyári estéken ablakait
felnyitva, az érzelemgazdag olasz dallamokat fuvolázá. Volt az olaszok
közt a ki hegedült is, meg a ki hárfázott, gordonkázott stb. A magyarok
közül _Mikolai Ferencz_ volt a zene-mester, ki mind a mellett, hogy 20
évre volt itélve örökké jókedvü volt, s egy pianinot is tartott, és igen
ügyes quartetteket rendezett. Szép hangja volt a szegedi _Osztrowszky
Józsefnek_, ki egyike volt a Zwinger legszebb alakjainak. Eszes, okos,
csüggedni nem tudó, népszerü, szeretetre méltó, kedves ember, tetőtől
talpig magyar. Sokat tanult és olvasott s előttünk jóval kiszabadult.

Az énekesekhez tartozott egy _Kőrösi Sándor_ nevü is, kinek aztán ez
volt legfőbb érdeme; különben semmi kiváló tulajdonnal nem birt. _Kürthi
István_ aristokratikus követelésekkel föllépő gavallérpolitikus volt,
különben csinos szép legény.

_Járossy Gusztáv_ volt honvéd alezredes vagy ezredes, hallgató, komoly
kis ember, doctrinaire katona, s mint régibb faju, némi kicsinyléssel
viseltetett minden iránt a mi civil, és nem militaire. Ezenkivül müvelt,
olvasott ember volt.

_B. Leutsch Albert_ a hydropathia lelkesült apostola, ki meztelen lábait
durva papucsba dugva hajdon fővel szaladgált a sétatéren még 10 foku
hidegben is, emberbarát, republikánus és reformátor. Volt esze és
tanulása, s kedvencz tárgyai iránt annyira hevült, hogy bőven és
szenvedélyesen tudott beszélni. Különcz volt, és makacs, és mindezekben
volt annyi eredetiség, hogy egy pár embert követőül vonzott, különösen a
kis _Erichson Pált_, ki egy porosz királyi testőrségi őrnagynak fia
levén, vérszerint tagja volt a porosz aristokratiának, de akkor a
legszélső demokrata elveket vallotta, és szerelmes leveleket váltott egy
német kisvárosi asztalos leányával. Ugy tudom, hogy atyja
beleegyezésével tarták fogva egy pár évig (10 évre volt itélve), de
kiszabadulva Hamburgba, s onnan Amerikába ment Franklin hazájába, kit
imádott. A másik vizgyógyi tanitvány _Kleinert Pál_ volt, egy sok
ismerettel biró, de gyenge jellemü cseh diák; ezek hónapokon át csak
tejet ittak, és kenyeret ettek, de még a kenyér is sajátságosan készült,
maga báró _Leutsch_ dagasztotta a zárnokok és tiszteink nagy
mulatságára.

_Komáromi József_ (1848-ban főispán, jelenleg zemplénmegyei alispán) és
_Komáromi György_ közel rokonok, talán unokatestvérek, mindkettő
szeretett, népszerü egyéniség volt, perfect gentlemanek, sokat olvastak
s főként József egyike a legalaposabban müvelt férfiaknak.

_A két gróf Haller Ferencz_ és _József_ testvérek gazdag
grandseigneurök, hajthatatlan makacs jellem mindkettő, köztünk népszerü
emberek voltak, mindketten, különösen József, ki törökül tanult, s a
török, és arab irodalmi müveket tanulmányozta. Sok borsot törtek a német
orra alá, de viszont őket is sokat szekirozták, József a közélettől
viszszavonulva családjának és gazdaságának él, _Ferencz_ gróf pedig
jelenleg Felső-Fehérmegye főispánja.

_Pilassanovich József_ egy szeretetre méltó kedves alföldi (bajai)
földes ur volt, ugy 47–48 éves; megnyerő rokonszenves modoru, s mindig
ifjaktól környezve. Leghivebb czimborája volt _Barsi József_ az én
kedves barátom, kivel a fogdai életben egymást nagyon megszerettük, és
együtt tanulgatva, és olvasgatva sokat társalogtunk.

_Bobori Károly_ czeglédi r. kath. lelkész egyike volt a fogda
legcsendesebb, s legtürelmesebb lakóinak; sokat olvasott, sokat
imádkozott, s még csak gyanittatni se engedé soha, bár egy pillanatra,
hogy keble oly erős szenvedélyek tanyája, mint a milyennek mostani
politikai élete mutatja; a világon minden egyéb volt ott, csak nem
_szélső bali!_ Egyébiránt általánosan tisztelt, és becsült egyéniség
volt, s legfennebb az _ultrák_ nem szerették, mert semmi hajlamot sem
mutatott a velök való rokonszenvezésre. Egyébiránt én közelről ott nem
ismertem, és csak a látszatról irok, annyi bizonyos, hogy rendszeresen
tanulással töltötte idejét, s egy párszor könyvet is kölcsönzött nekem
olvasás végett.

Az öreg _Marchi_ franczia nyelvmesterünk volt, alapos ismeretei voltak,
és terjedelmes olvasottsága, azonban csak anyanyelvét az olaszt, és a
francziát értette; azon időben lehetett 63–64 éves, egyik élő tagja volt
a hajdani _carbonarik_-nak, milánói születésü lévén, sokszor volt
elzárva, és e körülmény nagy hatással volt értelmi és kedély világára.
Napokig, hetekig volt magában vonuló melankolikus állapotban, mintha
minden érzékei eltompultak volna, s mindent a mit valaha látott és
tanult, elfeledett volna, csak egy volt, mit soha egy pillanatig sem
feledett: _iszonyu gyülölete Ausztria iránt; mély megvetése mindennek a
mi német!_ Néha kitört belőle ez erős indulat, s dühös monologokban
nyilatkozott, akár magános szobájában volt (mert saját kivánságára egy
kis szobában egyedül lakott) akár a sétatéren száz meg száz társa
között; ilyenkor lángoló szemekkel, tajtékzó ajakkal s öklét
összeszoritva, és magasra emelve neki rohant a katonaköpenyegnek, a
falnak, egy szögletnek, néha képzelt légalakoknak s dühös szónoklatot
tartott, a régi Metternich ellen, és rendre sorolta Ausztria büneit a
történelemből, s vad káromlásokat szólt a katholicismus, a pápa, és a
jezsuiták ellen.

Mikor aztán jól kidühöngte magát, ismét sétálni kezdett köztünk, olykor
valamit mormogva. Máskor azoban Barsi Józsival különösen, aztán
Kleinerttel, s néha velem is szivesen beszélt ifjukoráról, régibb
politikai viszonyokról, anekdotákat is mondott, s szeretetre méltó
kedves öreg ur volt; elfelejtők előbbi őrjöngését, s szivesen néztük
himlőfoltokkal mélyen jegyzett arczát, ritkás fehér szakállát, s kopott
bársony öltönyét, és csak a müvelt s rokonszenves kedélyü ember állt
előttünk. Mikor csak _német_ lapjaink voltak, s igy volt legtöbbször,
franczia kivonatokat késziték számára, s mikor dörgedelmes hangján
kérdé: „_Qu’est cequ’il y a de nouveau?_“ az összehajtott jegyzéket
kezébe nyomtam; ő pedig óriási zsebébe sülyeszté s aztán vagy
beszélgetni kezdett, vagy ha nem volt jókedvében egy: „_Merci
Monsieur_“-vel vállait megrázva elfordult s nagy lépésekkel elpályázott.
Sokszor gondolok most is e csodálatos vén emberre, ki azóta talán
forradalmi lázaiból kihülve, sirjában folytatja álmadozásait a
szabadságról, és emberjogokról!…

Angol nyelv tanitásával _Lomniczy Endre_ pesti ügyvéd foglalkozott, a
pestiek nem igen szerették, de mi kiket oly jó indulattal, s oly nagy
igyekezettel tanitott mindig jó emlékezetben fogjuk őt tartani;
legszorgalmasabb tanyitványi Árkosi Mózes unitarius pap, Barsi Jóska és
én voltam.

_Fornszek Sándor_ egy szilárd jellemü szép ifju ember volt többnyire
magányosan a Zwingeren kivül lakott, nyiltan, tartózkodás nélkül mondta
ki véleményét a német uraknak, még pedig szemtül szemükbe, s
mindannyiszor ahányszor alkalom adta elő magát, ezért sokat üldözték, de
ő méltósággal türt, és kérni nem tudott, nem akart soha. Mindnyájan
szerettük, és ohajtottuk volna, hogy állandóul köztünk legyen, de ha
csak ritkán láttuk is, egyike maradt azoknak, kiknek barátságára mindig
önérzettel fogok emlékezni. Mátkája hiven várt reá a szenvedés hosszas
évei alatt, s kiszabadulásunk óta boldog házasságban élnek.

Ugy hiszem nem fogom sérteni gyöngédségüket, ha egy kis eseményt ide
igtatok. Egy alkalommal midőn kórházban voltam, egy pesti barátomtól
levelet vettem, melyben ilyen forma izenet állott „mond meg F.
Sándornak, hogy láttam jegyesét: _forrón szeret és hiven vár_ s
mindnyájatoknak szabadulást ohajt! Engem e nehány szó annyira meghatott,
hogy alig vártam miként a fogdába viszszamenve Sándorral találkozhassam,
s viszszatértemkor hamar is láttam őt, azon időben velünk sétált,
elmondám neki a levél tartalmát s utánna tevém: mily szép jellemü hölgy
lehet az a te jegyesed! az ő szemeiben is az örömnek egy csilláma
ragyogott, s aztán igy szólt: „Ha olyannak nem ismertem volna, nem is
szerettem volna soha!“

_Jabloniczky Ignácz_ egyike volt a legcsodálatosabb egyéneknek, ha jól
tudom egy miskolczi kalapos fia, nagy eszü és széles tudományu, s
roppant olvasottsággal biró ember; _Kölcsey Ferencz_ kortársa, vagy
kevéssel ifjabb. Szabályos növésü szép arczu ifju lehetett, értelmes
homlokkal s hóditó kék szemekkel. Kitünő jeles tanuló volt, s oly
szerencsés modoru, hogy az ország első házai megnyiltak előtte. A 30-as
években Kölcsey, egy bécsi bankár leányát nőül akarta venni.
Jabloniczky, ha bár Kölcseynek barátja, s habár általa mutattatott be a
jó németnél, a leányt elütötte kezéről, sőt elcsábitotta, s ez alatt a
pénzember viszonyai roszra fordulván, a leányt nem is vette nőül. Később
bácsmegyei főispán b. Rudics nagy befolyásu titkára lett s Pesten egyike
volt a legdivatosabb gavalléroknak; iró[3], szerkesztő, szalon-ember,
sokat költött és parancsolt, s ezek mellett szenvedélylyel tanulmányozta
a mystikus tudományokat, _magnetismust, phrenologiát, arcztant,
chiromantiát_ s más efféle rokon rendszereket. A forradalom alatt, a
magyar kormány szolgálatában állt, s minthogy sok nyelvet egész
könynyüséggel beszélt, és végtelen ügyes volt az önmasquirozásban egyike
volt a magyar kormány legügyesebb kémeinek. Windischgräcz táborán csak
ugy járt-kelt keresztül mint a madár, elment Komáromba, hirt vitt és
hozott, sőt a temesvári várban is bennjárt, s mindenfelől a
legpontosabb, és leglelkiismeretesebb tudósitásokat küldötte. A
forradalom után kimenekült, de már novemberben visszaküldék, s
_missió_-val látták el. _Jabloniczky_ mint _delejző orvos_ jelent meg a
temesi bánságban, s ezt a bolond mesterséget nagy szerencsével üzte, s
némileg politikai _missióját_ is végezte. Azonban egy szép müvelt ifju
hölgybe beleszeret, az ifju hölgy visszautasitja, de a mama roppant
bámulója a _magnetismusnak_, s a tudós doktor által gyógyittatja magát.
Egy napon a kisasszony is rávéteti magát az experimentatióra, és
elalszik, vagy öntudatlan állapotba esik, elég az hozzá a doktor
borzasztóan viszszaél az ifju hölgy állapotával. Mikor az ifju hölgy
magához tért, elszörnyedt önmagától és méreggel vetett véget életének,
hősünk annyira szivére veszi a dolgot, hogy őrülési jelenetek
mutatkoztak rajta, kórházba viszik, papot hivat, meggyónja lefolyt élete
büneit, ezalatt a rendőrség is figyelmes lesz, s ő az első kérdésre
megmondja igaz nevét, küldetését és a forradalom alatt tett
szolgálatait. Elitélték 10 évre.

Mikor én Józsefstadtba mentem állami fogoly öltönyben volt egészen;
testén durva, szennyes vászoning, nyakkendő nélkül, bajsza és mint
mondják egykor szép szakálla leberetválva, dus haja tövig nyirva,
elegans kezei piszkosak, szeme tévedező, üveges fényü.

Alig szólt egy-egy emberhez, sipitó hangon dadogva: „_Dicsértessék az ur
Jézus Krisztus!_“

Pár hó mulva egy ünnepen, ha jól emlékszem sz. Ignácz napján, midőn
templomba mentünk, még rondább volt mint valaha, az uton hajdon fővel
ment, a templom első lépcsőzeténél térdre borult, és fejét a szó szoros
értelmében hamuval hinté be, és a nagy templomon végig, térden csuszva
kuszott az oltárhoz, s ott fejét a lépcsőzetre hajtva zokogott, s néha
lázasan ütötte mellét, nem tudtuk, szánjuk-e vagy undorral gondoljunk
büneire, melyekről akkor semmit se tudtunk, s melyekről később is csak
egy-kettőnknek tett annyi vallomást, amennyit fennebb leirtam.

A foglyok egy része egész pietismussát és devótióját tettetésnek
tartotta, különösen miután egy akkor őrült társunkat _Boncza Imrét_, ki
unitarius volt a r. kath. hitre csábitotta, és ünnepélyesen meg is
kereszteltette.

Mindig csak a szentek életét, breviariumot, s egy pár ultramontan müvet
olvasott, s társalgásának fő eleme volt, hogy készüljünk a halálra, és
utolsó itéletre. Én néha belevittem, hogy multjáról, s a pozsonyi
gyülésekről stb. beszéljen; és gyakran lekorholtam, hogy ügyeljen a
tisztaságra, mert isten nem kivánhatja a rondaságot, mondtam, hogy ne
hagyja el magát, mert az isten megbocsát, s a hazának szüksége van, és
lesz bizonynyal oly fiaira, kik annyi müveltséggel és tudománynyal
birnak, mint ő! stb. mikor aztán igy szónokoltam, sokáig nézett s azt
mondá: „Crysostomos János öcscse vagy ugyan, de még mindig az ördög
kezében vagy!“

Néha azonban volt annyi láttatja szavaimnak, hogy rendesen vett fehér
ruhát és mosakodott. „_Lásd fiam olyan vagyok, mint egy piperkőcz!_“ Jó
botanikus volt, s a politikai világirodalmat jól ismerte; nagy
szegénységben élt, de nem látszott érezni a nélkülözést, s tőlünk
kéregetett is ugyan, de aztán mindent a városi koldusoknak küldött ki.
Kiszabadulásunk után pár év mulva valamelyik zárdában halt el.

_Minorich Károly_ és _Lugossy József_, egyik egy magas száraz ember,
másik egy középtermetü szabályos magyaros arczu férfi volt, mindkettő
Kolozsvárról. Józsefstadtban mindig együtt laktak, s bár sok évre voltak
itélve, férfiasan, mondhatni egész méltósággal viselték sorsukat;
kézimunkával kevéssé foglalkoztak, _Lugossy_ éppen nem, idejöket
folytonos olvasással, és tanulással töltötték, velök lakott a satirikus
természetü, s néha a buskomorság felé máskor a mulattató vidámság felé
ingadozó _Tiltsch János_ Kolozsvár egykori hires, s mindig szabadelvü
könyvárusa. Velök laktam az utolsó 15 hónapot én is, és mind a négyen
együtt szabadultunk. Én és minden társaink csak becsülni tanultuk e
három kolozsvári _képviselőt?_

Ugyancsak Kolozsvárról fogattak volt el _Tompa Lajos_, ki igen szépen
fuvolázott, s kissé beteges volt, de jó czimbora. A galamb ártatlanságu
őszfürtü _Baló_ és _Ocsvay Ferencz_, az „_Erdélyi Hiradó_“ egykori
főmunkatársa, később a „Honvéd“ szerkesztője, kiszabadulása után
jogtanár, képviselő s jelenleg a birodalom legfőbb törvényszékének itélő
birája. Egyike az ország legmüveltebb capacitásainak, s egyike a
legkitünőbb magyar jogászoknak. A fogdában a politikai és
nemzetgazdasági világirodalmat tanulmányozta, s általában ott is mint
egész életében az volt sorsa, hogy a kik legbizalmasabb körében éltek,
azok leginkább szerették egyéniségét, s a kik legjobban ismerték azok
legtöbbet tartottak tudományosságáról. Egyszerü, mint egy falusi
földmivelő, eszes mint egy diplomata; jókedvü mint egy viruló ifju és
bölcs mint egy törvény alkotó. Fáradhatlan vasszorgalmu, kitartó,
munkás, s a mit annyi észszel és szorgalommal a belső ember
megszerezhet, azt ő mind birja a nélkül, hogy kedélye ártatlanságából
valamit veszitett volna. Egyike volt a legnépszerübb embereknek, s az
öszszes fogolysereg egyhangu véleményben volt felőle.

_Jenei József_ kiről N. D. barátom levele is oly szépen emlékezik,
hasonlókép egyike volt a fogda legnépszerübb embereinek. A közügyeknek
kicsinyben és nagyban mindig áldozni kész, barátjával mindenét megosztó
s legnagyobb részben mindig másokért élő, és személyére nézve kevéssel
megelégedő, egyszerü modoru, nyilt őszinte ember nem is lehet más, mint
népszerü mindazok előtt, kik szerencsések őt közelebbről ismerhetni.

Elméleti dolgokban, mint minden eszes ember szivesen, és ügyesen
vitatkozott, de közmegállapodásnak keserüség nélkül rendelé alá saját
véleményét. Ezért mindenki tisztelte; soha egy perczig sem szünt meg
olvasni, tanulni és egyfelől meggyőződését szilárditani, másfelől
világnézletének folytonosan tágabb kört nyitni, ezért mindenki becsülte.

A gyengébbeknek, a szorosabban elzártaknak, az üldözötteknek senki se
volt oly hangos védője, s ha nyilván a némettel szemben nem segithetett,
titkon kéz alatt segitett, enyhitett.

Igy például a sánczon levő bajtársaknak ő küldött vajat, szalonnát,
csokoládét, czukrot, teát stb. (Még pedig gyakran ugy, hogy az illető
czikkeket pléh szelenczébe zártuk, aztán a mi sánczosaink kivitték a
piacz közepére a kuthoz, s ott a sánczosok vizes hordójának fenekére
bocsáták, s ugy csempészték be a sánczosok kaszamátájába esteli
vizvitelnél.) Természetes volt, hogy ezekért szerették.

Nagyon eszes, kitünő müveltségü és perfect gentlemanlike ember volt _Pap
János;_ nagy tudományu, kétkedő és pessimismusra hajló volt az én
legkedvesebb, s ártatlan lelkületü barátom _Horváth Gáspár_, mindketten
nagy hajlammal a humorizálásra, mely téren erősen rokonszenveztek; nem
czélom kimeritő jellemrajzokat adni, s nem is állitom, hogy barátimban
is ne lettek volna hibák, de ők minden affectatiótól menten olyanok
valának, a milyeneknek mutatkoztak; hogy azonban köztünk másfajta
emberek is bőven voltak, s hogy semmi tulzott fogalmaim nem voltak a
társaságról, annak bizonyságául álljon itt egy 1857-en irt levelemnek
következő töredéke:

„_Kolozsvár 1857. szept. 24-ik_“… Épp mint forradalmunkban, ugy ott a
fogdában is voltak olyanok, ki a zavaros időkben halászott, az irigyek
nyelvén lopott vagy rabolt; katonai nyelven requirált; élelmibiztossági
nyelven provideált; a politika nyelvén használta az alkalmat; a nép
nyelvén rosz fát tett a tüzre; volt ki állomását odahagyta egy-két
rangért, vagy olyan, ki megunta második, vagy harmadik ember lenni az
országban, a megyében, a városban vagy faluban, és minden áron első
akart lenni; orácziókat mondott, lecsapatta fennebb valóját, jó volt ha
agyon nem üttette, s magát ültetteté helyébe; voltak olyanok, kik a
nélkül, hogy a társadalom jelen szervezetét, a népek és nemzetek
szokásait, természetét, s viszonyait csak egy hajszálra is ismerték,
vagy bár egy pillantásra méltatták volna, ahányan voltak annyiféle
utópiát készitettek, s azokat minden áron létesiteni akarva, gazembernek
tartották ki nem volt velök egy véleményben; voltak végre gyengék,
tudatlanok, ábrándozók, sentimentalisták, kiket részint a körülmények,
részint a mások ámitásai sodortak bele a nagy zavarba.“ Eddig a levél.

Voltak csakugyan közöttünk, kik rettentő puritanismust affectálva
haragudtak, ha folytonosan nem káromoltuk a németet; haragudtak ha
vártuk az amnestiát, haragudtak ha olykor kétkedtünk, s főként ha
biráltuk a közel multat, a forradalmat, s az emberek tetteit és
beszédeit.

Voltak, kik egy káplár szavának inkább hittek, mint akármely kül- vagy
belföldi lapnak, és a közkatonák beszédjei után rendezték be Európára
szólló combinatióikat. Ezekről elmélkedett _Mikó Mihály_, mikor fel-fel
kiáltott: „Bizony, bizony nagyok az én szenvedéseim, nem csak hogy rab
vagyok, de még combinatiókat is kell hallgatnom!“



XIII.  A fogoly-élet.

Egyhangu életünket az általános nehéz állapot mellett olykor még
sulyosbitó események is zavarták. Ilyen volt az első emeleti ablakok
betábláza 1856 elején. Észre vették ugyanis, hogy az első emeletről a
szomszéd házak ablakaiba, és kertjeibe, _jelbeszédet_ folytatnak
zsebkendővel, vagy más eszközökkel; fel is fedeztek egy bizonyos
levélszállitó üzletet (egy szegény polgárné és leányai által), erre
aztán az első emeleti ablakokat elputtonozták, és a foglyokat separát
sötét szobákba zárták, s a szegény nőket 6–15 hónapig tartó fogságra
itélték.

Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt a _szakállprocessus_ t. i.
kiadták parancsolatban, hogy a száj alatt az állat ki kell borotválni; a
szép szakállnövelés, gondozás egyik mulatság volt, aztán férfiasság,
szabadelvüség jelvénye, szóval eleinte mind tiltakoztak ellene. (Én nem,
mert nekem még akkor nem volt szakállam.) Pár hét mulva megujult a
parancs, egy rész engedelmeskedett, a más nem, ismét szigorubb lett a
különben ostoba rendszabály; az ellenállók a mint kevesedtek, mind
makacsabbak lettek, végre 5–6-nak erővel beretválták le szakállát. A ki
önként levágta, megelégeltek az állon egy kis fehér foltot, később
megunták a dolgot s feledésbe ment az egész rendszabály, azon végezték
amin kezdeniök kellett volna, hogy rá se hederitettek a nagy szakállra,
s mégis volt elég ember ki saját izlése szerint borotválkozott.

Még ennél is nagyobb hühóval járt a három év alatt két izben előfordult
vizitació. E végett egy kis pikant dolgot kell előrebocsátanom, már
fenntebb mondám valahol, hogy Józsefstadtban sok volt a nő, s kevés a
férfi; ezért a sokat szabadban járó, ifju sánczos rabokat nagyon
kedvelték a nők.

Egy alkalommal egy főhivatalnok (katonai-e vagy polgári nem tartozik a
dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig
oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató
társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon
kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon
ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a
fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a
szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a
dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a
szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s
találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető
legfrissebb _hamis bankjegyet!_ Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s
beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek
oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy
hengerezve késziték a bankókat, gyanu volt, hogy évek óta üzik, _s a
kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet_, kik miatt később az
egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár
hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy
okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is
fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb _politikai_
foglyok közt (?) tartsunk tehát egy _erős vizitaciót_. Ha valamit
apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos
csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen
meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára
éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt
időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk.
Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt,
hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot
vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt
bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni
kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy
igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az
éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s
habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!

_Suum cuiqne_. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek
vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival
inkább, hogysem bankócsináló gépet, sem valami gonosz dolgot nem
találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy
összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda
borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb
ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány,
mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam
el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a
katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón,
mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink,
fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák,
vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva
könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval
kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el?
Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem
ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20
embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év
óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos
jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett
forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza
nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „_eltévedt a
csomag, és nem található meg!_“

Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány
pár fleurét, s az ezekhez tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat
főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől
fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes
és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak
jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is
nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az
1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély,
hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni
dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind
lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam
szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül
bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak,
egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s
nyájasan kérdé: _Was machen Sie da junger Herr?_ Én pedig egész
nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb
visitatiók, elvolt tiltva a _fejsze_- vagy _balta_-tartás, el a mint
mondám _a tenta, toll, papir_, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó
német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például _baltára_. Ekkor
aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak
_baltát_ keresett s viszont.

A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és
főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe
hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg
van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak
egy bajom van: _ereszszenek haza!_ Erre ők kimondák, hogy ezt nem
tehetik, _akkor_, viszonzám én, _semmi mondani valóm sincs!_ Hasztalan
faggattak _mindennel meg voltam elégedve (!?)_ végre magamat meghajtva,
ott hagytam őket.

De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek
fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság,
hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre
méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az
egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy
miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt
eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy
mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és
kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a
báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem
vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka
körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos
embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el
ezek a hirhedt bizottságok.

* * *

Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár
minden kis mozzanatot igyekeztem följegyezni, ki kell mondanom, hogy
börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez
fenyegetett a meg_őrüléssel!_ Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb
következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: _nem vagyunk
szabadok!_ hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre,
kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a
politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem
lázongásait. _A második körülmény_ az a változhatatlan rendszeresség,
melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában
eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná
Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán
aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni;
sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő
ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!

Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket
kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a
komor melankoliára, melynek főczimborái a _busulás_ és _unalom_, hogy
bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy
megőrüljön!

A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom
hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a
hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy,
olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az éjek!… Testem, lelkem
gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy
délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy
hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!

Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal,
hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha
se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok,
vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából
készitett mozgógépek lettek volna.

Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok
szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban
csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti
fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.

Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a
ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad
folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek
vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és
igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin
olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10
százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint
állandó kedélynyavalyába estek.



XIV.  A szabadulás nagy napja 1857. május 13-kán.

Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk
legszebb napját akarom leirni t. i. _szabadulásunkat_. Volt a mi
előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi
„_vén rongyász_“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt
visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok
butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt
rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda
vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis
helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más
apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk
volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké
beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén
ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a
városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét
hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt _Ciceró
leveleinek_ egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei
közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü
könyvet birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni,
önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett,
s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.

1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár
Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta
szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek
biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok
is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek
két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban
ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az
amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott,
természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható
eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp
egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé
aztán hozzá se nyultam, alighogy a _Sue_-féle regényekhez volt némi
türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. _Váradi_ ezredes, s
a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, _hogy ők
minket mindig becsültek!_ Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz
10-er is mondá: „_Einrücken meine Herren!_“ Az érzelem, és indulat
minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már
esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve
vacsoráról kelle gondolkozni.

Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban
töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni
kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal
minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás,
tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.

Végre május 10-én reggel a sétára feljő _Váradi_ ezredes és _gróf Haller
Ferenczet_ magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom
önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet
irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is
kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy
valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki
volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal
alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.

Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk
képesek szórakozni!…

Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal
néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész
fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk
ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed
8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy
kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén
rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott ablakon
át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva
vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s
azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az
előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek:
„Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első
emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s
csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy
felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a
pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel
az ajtókat. „_Le a vasakkal!_“ kiáltá káplárunk, s neveinket a
megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő
excellentiája!“

A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek
társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos
katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a
kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a
jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet
mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő
felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot.
Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint
hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam
elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért,
melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek
nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért
köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn
önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“
Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint
a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt
irva „_dringend_“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába
borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor,
minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim
megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott
bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem
világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak
én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész…
soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja
egyikünknek sem lesz soha, _1857. május 13-ik!_

A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az
éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak
egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá
Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a
város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy
valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz
magunk közt legjobb társaságban voltunk; és tán két három ember
kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész
éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak,
én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam
Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem
eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé
lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon
voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember
az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle,
hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak
készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy
most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A
postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid
levelkét irtam, mely igy hangzik:

„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban
irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink
Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten
velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“

A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt,
hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban
_Maros-Vásárhelyre_.

Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt,
holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk a jó zárnokoknak, pakkunk készen
volt, a parancsnokság _átizent_, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége
miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani.
Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk
a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy
Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a
legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk
megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam
_Plesz_ nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a
Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires
Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s
arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész
Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban
volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga
szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20
kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; _szolgálat 100 arany?_…

Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd
faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva,
tehát még az nap elindulhatánk mi is.

Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot
Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek
szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy szólt: „Ön
fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a
nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint
itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse
meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a
hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“

Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és
különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s
kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk
és szenvedtünk.

Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik
nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek,
ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind
elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások
előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk
a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő
lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és _csak a
boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!_

Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s
aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.

Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott
kelle hagyni Józsefstadtban, de Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos
kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay
Ferencz is.

Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson
találkoztunk.



Utójegyzetek.

Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok,
s én még három egész évig maradtam ugynevezett „_Polizeiaufsicht_“
alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem
magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a
legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét,
melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek.
Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim,
kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak
találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek
engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt,
és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens
wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák,
hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak
ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor
kérjek utlevelet.

Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség
keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem
kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem.

1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a
székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a
„szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot
rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.

Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül
sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. _Salamon_ keservesen huzta a szép
nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy
walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem
kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy
Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános
helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s
féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és
suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy
hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt
huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték
magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül
mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk,
vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan
toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk
vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben
szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk…

Másnap még ágyban voltam, mikor egy rendőrhivatalnok szobámba lép, s
elmondja, hogy Lunacsek ur ő nagysága (a rendőrfőnök) kéret, hogy 11
órakor legyek szives hozzá menni. Na gondolám, régi rögeszmém, miként
soha egy jó órát nem tölthetek, hogy az árát kétszeres roszszal meg ne
fizessem, ime ismét erősbülni fog; az egész társaság jó kedvéért én
lakolok, de hadd legyen, eltüröm én ezt is, székelyföldi barátaink ugy
is már eddig tuljárnak Tordán! fölkelve tehát elmentem egy pár helybeli
ismerősömhöz B. Z. és B. K.-hoz, de ők nem voltak megidézve. Tizenegy
órakor aztán a rendőrségre mentem, az előszobában _Lange_ ur sokkal
nyájasabb volt, mint máskor, s nagy udvariassággal vezetett be a
főnökhez, ki székéből fölkelve, _üléssel kinált meg pamlagán;_ máskor is
udvarias volt a német, de most még inkább, s azonkivül a főnök ur fényes
uniformisában volt, én vártam az interrogatiót, de a főnök ur e helyett
kardot kötött, s még egy pár hivatalnokot is beszólitva roppant
komolysággal egy rendeletet olvasott fel, mely szerint a rendőrminister
ur ő execja, ő Felsége jóváhagyásával a további rendőri felügyelet alól
végkép fölmenteni méltóztatott.

Tehát ezuttal csalódtam a jó németben!

Aztán az urak mondák, hogy ezt az ő jóindulatu elentéseiknek
köszönhetem.

Ez volt _fogságom történetének_ utolsó jelenése!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Itt Horváthnak hozzám intézett levelére van vonatkozás,
mely fájdalom megmaradt jegyzeteim közt nem található.

D.]

[Footnote 2: Maros-vásárhelyi tanár Bolyai Farkas, mostani jegyzet.]

[Footnote 3: Ha jól tudom, egy ideig a Világ szerkesztője is volt.]



TARTALOM.

  I.  Vázlatok az 1852-diki befogatások történetéhez  1
  II.  A későbbi elfogatások 1852-ben  14
  III.  Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és
    Szebenbe hurczoltatásunk  28
  IV.  A szebeni fogság  39
  V.  Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban  56
  VI.  Fehérvártól, Józsefstadtig  70
  VII.  Megérkezés Józsefstadtba  84
  VIII.  A város, a fogda  92
  IX.  Életrendünk  100
  X.  A tanulás, szórakozás, hirlapok  105
  XI.  A templomozás, kórházi élet  121
  XII.  Egy-két kiválóbb egyénről  154
  XIII.  A fogoly-élet  170
  XIV.  A szabadulás nagy napja 1857-diki május 13-án  178
  Utójegyzetek  187


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |kormány? |kormány?“

43 |koppanotttam |koppantottam

49 |kegyesrendi pap) |(kegyesrendi pap)

75 |akarom!“ De |akarom!“ „De

75 |„Szegedig! |„Szegedig!“

168 |Kolrzsvár |Kolozsvár

173 |nhány pár |néhány pár

105 |Önöknek? „mondá |Önöknek?“ mondá

105 |“The-French revolution“ |„The-French revolution“

122 |katk. lelkészek |kath. lelkészek]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Fogságom története" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.