Title: Munka - Elbeszélések
Author: Kóbor, Tamás
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Munka - Elbeszélések" ***

KÓBOR TAMÁS

*

MUNKA

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1909.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A MUNKA.


I.

Az olvasztó kemenczénél állanak ketten, félig meztelen, kormos munkások.
Megnyitják a csapot, a fehér folyós érc sisteregve szalad le a vederbe,
a két ember rudat dug a vödör két fülébe, úgy szaladnak vele az
agyagformához, a hova beleöntik. Hat lépésről három úr áll, czilinderrel
a fejükön, keztyü a kezükön és szivar a szájukban. Nagyon kiváncsiak
voltak megtudni, mint lesz az ércből hamutálcza. Egyikük a nagyságos
igazgató ur.

A két munkás végzi a dolgát, mintha vakok lennének. A három úr
megelégelvén a mulatságot, odébb áll, az eszterga-műhelybe. A két munkás
utánuk néz, egymásra néz, aztán megállnak a munkában és beszélgetnek.

Az egyik: Láttad?

A másik: A mi a szájukból kibűzlött, a füst, maga megéri kettőnknek a
napibérét.

Az egyik: Tizezer forint a fizetése az igazgatónak, azért, hogy
pöfékeljen és ha kiváncsi ficsurok jönnek hozzá, elvezesse ide, mint
valami állatseregletbe.

A másik: Tizezer forint! A multkor kezdtem számolni, hogy hány évig
kellene élnem, hogy tizezer forintot megkeressek. Egy évben
háromszázhatvan forintot, tiz évben háromezerhatszázat, háromszor tiz
esztendő alatt – talán! Harmincz esztendő keserves izzadás, fázás,
csontőrlés és hússzaggatás azért, a mit ez az ember egy év alatt
kényelmes üléssel és levelek aláfirkálásával keres.

Az egyik: Pajtás, le kellene őket önteni ilyen vederrel, az egy kicsit
fölmelegitené a szivüket.

A másik: A multkor láttam őket Budán. Végig robogtak a gyár kocsiján –
tizezer forint mellett a gyár még lovat, kocsist, equipaget tart
mellette, úgy ültek ott a selyempárnákon, mint az istenek. Az asszony
csupa hab és csipke – az arcza csupa rózsa, a haja… Az én feleségem öt
év előtt még az iskolába járt, hamvas volt, mint a baraczk, üde,
egészséges és szép, – ma húsz éves és arcza fakó, haja durva, az
idegenek anyókának szólitják. Hát ezért fekete a bőröm a csontig? Annak
az asszonya ifju marad a haláláig, mert az ura nem dolgozik, nekünk az
Isten is megtagadja az ifjuságot, mert nincs pénzünk!

Az egyik: Nincs pénzünk, azoknak meg nincs istenük!

A másik: Nekünk sincs.


II.

A gyár irodája, este nyolcz órakor. A gyár alszik, minden más ablak
sötét. Az igazgató a divánon fekszik és hevesen szivarozik. Aztán
fölpattan:

– Eh, gyi te rossz ló, ha belégebedsz is… dolgozz!

Odaül a kényelmes karosszékbe és fejét két tenyerébe fogva olvas, aztán
fogja a czeruzát és számol, aztán fogja a tollat és ir. Mennél tovább
foly a munka, annál gyorsabban váltakozik a czeruza, meg a penna. Végül
majdnem önkivületben van, csakugy robog előre és a papirosok
nyöszörögnek, mintha legázolná őket.

Egy óra multán nézi az óráját. Kilencz.

– Vacsorálni – mormogja, aztán előszed egy üveg cognacot és nagyot húz
belőle.

– Nem lehet… majd… talán… hajnalban…

Ekkor nyilik az ajtó. Elegáns uri dáma, drága prémes kabátban lép be,
szőke haja keresztülcsillog a dolgozószoba félhomályán. Az igazgató
felesége.

Az igazgató föltekint és idegesen fészkelődik.

Az igazgató: Csókollak, te vagy? Hogy jutott eszedbe?

Őnagysága: Egy kicsit sokallottam már a várakozást. Az opera fél
nyolczkor kezdődik és én negyed nyolcz óta vártam, vártam…

Az igazgató: Igaz, az opera… De, kedvesem, látod, hogy nem érek rá.
Igaz, hogy meg kellett volna izennem, de arra sem értem rá, hogy az
eszembe jusson. Különben látom, hogy nem is vagy szinháznak öltözve.

Őnagysága: Igen, átöltözködtem. Kilenczkor már úgy sem érdemes. A
jegyeket oda adtam Ernőnek, hadd vigye el a szeretőjét. Ha én a szeretőd
volnék, most én is az operába mennék. De igy?

Az igazgató (idegesen): Kedvesem, még csak az kell, hogy a házi
perpatvart ide hozzad nekem. Egyebet se hallok, csak panaszt. Mindig
panasz és szemrehányás. És miért? Mert dolgozom. Kiért dolgozom? Érted!
Igen, csak érted. Vagy nem te vagy kettőnk között a nagyralátó? Nem te
élsz úgy, mintha milliomos volnék, nem te irtózol-e az egyszerü élettől,
az olcsó lakástól és az olcsó ruhától? Hát én mindent megteszek neked és
akkor azzal állsz elő, hogy elhanyagollak, mivelhogy a pénzt nem adják
ingyen, a hogy a te paszióid sem teljesitik ingyen.

Őnagysága: Befejezted? Kedves barátom, ha kettőnk közül egyiknek van oka
panaszkodni, bizonyára nem te vagy az. Nekem ez a luxus kell, de valld
be, hogy neked is kell, mert ha nem igy élnél, nem is lehetnél az, a ki
vagy. De nem igaz, százszor nem igaz, hogy nekem örökös szalmaözvegynek
kell lennem, mikor együtt élek az urammal. Neked nem muszáj dolgoznod,
te akarsz dolgozni. S ha sétálni akarok menni, idegenekkel megyek, vagy
magamban. Ha szinházba akarok menni, ott van az Ernő. A multkor
végigmentem a koronaherczeg-utczán és akkor hallottam, a mint egy ember
mondta a másiknak: ismerem jól, mindig ezzel a fiatal emberrel van. Sok
pénze lehet ennek a fiatal embernek, hogy ilyen szép, elegáns szeretőt
tarthat.

Az igazgató (lecsapja a tollat): Féltékenynyé akarsz tenni? Jó, holnap
kitekerem az Ernő nyakát. Nem elég? Föl fogom kutatni azt a fiatalembert
és le fogom párbajozni, mint a kutyát. Ütök, vágok, öldösök, mészárlok,
de _holnap!_ (Kiabálva). Érted? Holnap, ma hagyj békén dolgozni, mert
megbolondulok.

Őnagysága (szikrázó szemmel): Őrjöngsz, barátom, őrjöngsz, de hát jól
van, már nem szóltam semmit. Megyek, a kapuban vár Ernő. Soha nem hallod
többé, hogy szeretnék veled is lenni. Meg leszel velem elégedve, ó,
nagyon meg leszel velem elégedve. Isten önnel uram!

Az igazgató (egyedül): Hej ha én önthetném a vasat, napi egy forint
harmincz krajczárért! _S ezek az asszonyok_ csupa henyélés, csupa hiuság
és semmi tisztelete a verejtéknek, mely értök hull!


III.

Az igazgató lakása. Őnagysága a kis rococo asztal előtt ül is ir:

«Érzem, hogy már nem birom soká. Az isten sok erőt adott nekem, de nem
eleget ehhez a fegyenczmunkához. Mért nem születtem szegény
varrólánynak? Reggeltől-estig ülnék a munkánál, de azután nyugtom lenne.
De igy? Az uram azt mondja, hogy léha és henye az életem. Közönséges
ember, sohasem fog megérteni. Azt hiszi, csak az a munka, a mivel az
ember pénzt keres. Tizezer forint! És költünk tizenötezret és jóban kell
lenni ezzel, meg azzal a vezérigazgatóval, a képviselővel, az
asszonyokkal, a lányokkal, a házmesterekkel és alkudni a kereskedőkkel
és mosolyogni a szabónőre, hogy ne adja át a kontót és minden nap tiz
fölfordulás, ha fogadónapom van, ha nincs. A fogadónapokon csak azok
jönnek, a kikhez semmi közöm, mindenki más külön jön, egyedül akar lenni
velem. Jóságos isten, mennyi kisértés, mennyi szemtelenség, melyet csak
mosolyogva és biztatva verhetek vissza. Mi a különbség köztem és egy
kaszirnő között? Kaszirnő szeretnék lenni, akkor legalább tudnám, hogy
mi vagyok!»



KOLLEGÁK.

Augusztus elsején két lány lépett be az irodába. Az egyik nagy, a másik
kicsi, mind a kettő fekete haju és szép. Az egyiken elegáns szabásu
nyári toilette, de szomoruan lekopva, a másikon vadonatuj, ügyetlen házi
szabással összerótt kék delaine-ruha, méterje hetven fillér. Az
irodafőnök mind a kettőt barátságosan üdvözölte, bemutatta a többi
hölgyeknek, meg az uraknak is, aztán két egymáshoz tolt asztal mellé
egymással szembe ültette őket.

A délelőtt gyáva elfogódottságban telt el. Másoltak. A kopott
elegancziáju hölgy nagy, hegyes, szinte kérkedő betüket vetett, a másik
apró gömbölyüt, óvatos szépségü sorokat rótt, mintha lábujjhegyen irna.
Az idegenség elfogódottsága viselkedésükben félénkké, sőt félszeggé
tette őket. Érezték, hogy a többi őket nézi s nem mertek fölpillantani,
látták, hogy suttognak róluk s elpirultak. A kicsi delaines olykor
rámeresztette nagy kerek szemét a szembenülőre, az azonban föl sem
tekintett a munkájából.

Mikor délben általános robajjal ebédre készültek, a nagy lány és a kis
lány összenézett. Megértették egymást: együtt jöttünk, menjünk együtt
haza. Ösztönszerüen összebujtak.

A nagy: Én Domoróczy Vilma vagyok.

A kicsi: Örvendek a szerencsének, engem Blau Elzának hivnak. De szép
ruhája van nagysádnak.

Vilma: Ugy látja? Pedig röstellek mutatkozni benne. Ha az ismerőseim
közül valaki meglátna, – nem mennénk a mellékutczába?

Elza: A hogy parancsolja. De biztositom, hogy nincs röstelni valója.
Olyan elegáns, s nagysád olyan szép karcsu benne.

Vilma: Ön nagyon kedves, de ez az utolsó ruhám, a mi még megmaradt. Ha
ez is elkopik…

Elza: Furcsa, ez meg rajtam az első uj ruha, melyet kaptam, hogy az
irodába tisztességesen járhassak.

Vilma: Tisztességesen? (Kiváncsian végignéz a kis lányon s
elmosolyodik.) Látszik, hogy uj ruha.

Elza (örömmel): Ugy-e?

Vilma: És az első? Hogy lehet ez?

Elza: Hát ugy, hogy – ugy-e nem kell nagysád előtt röstelnem – mi nagyon
szegények vagyunk, az apám beteg és már két év óta nincs állása s abból
éltünk, a mit édes anyám, meg a bátyám keresett. Mióta nagy lány vagyok,
mindig csak a nagynéném viselt ruháit hordtam, ugy szégyeltem magamat!

Vilma: Szörnyü. Én belehaltam volna.

Elza: Hát nagysádnak voltak ruhái?

Vilma (keserüen): Ruhám, ékszerem, selyem butorom, ponny-lovam, a mig
apa élt. Aztán apa meghalt és elárverezték birtokunkat. Nem maradt
semmim.

Elza: Szörnyü. De, hála istennek, most már nagysádnak is jobb sora van.

Vilma: Hogyan?

Elza: Hát hogy állásban van. Én olyan boldog vagyok, hogy Isten igy
megsegitett. Most már vége a nyomoruságnak.

Vilma (ámulva): Hogyan, ön boldog? Ebben a nyomoruságban? Ötven
koronáért havonta ülni egész nap s egy csomó embernek alárendelve lenni,
a kik mind olyan különösek, olyan kicsinyek és pökhendiek s már
meszsziről megcsapja az embert az irodaszaguk?

Elza: Hogyan? Ötven korona? S egy év mulva hatvan lesz és mindig többet
kapunk. De most is már – ötven korona minden hónapban, a mire biztosan
számithatunk, jaj, nagysád, olyan szép ez, hogy még mindig nem tudom
elhinni. Hátha csak álmodom!

Vilma: Rajtunk nem sokat segit az ötven korona, éppen csak jobb a
semminél, meg dolgozhatok s nem érek rá gondolkodni. De legalább
magamban lehetnék. Ha hazavihetném a munkát s nem kellene ezekkel az
urakkal érintkezni!

Elza: Lássa, ezt nem értem. Például az irodafőnök ur olyan finom ur,
olyan elegáns és udvarias.

Vilma (kurtán kaczag): Ugy találja? A czipője ránczos s olyan nevetséges
a járása. Meszsziről látszik rajta, hogy soha jó társaságban meg nem
fordult.

Elza (csodálkozva): Én pedig azt hittem, hogy elegánsabb ember már nem
is képzelhető. S hogy tetszik önnek Barna ur, a főlevelező, a ki nekünk
a munkát adta? Milyen szellemes, szeretetreméltó ember.

Vilma: Annak, ha még egyszer ugy a szemembe néz, hátat fogok forditani.
Valódi ripők.

Elza: Pedig engem vállon veregetett és azt mondta, hogy egészen helyes
kis hivatalnoknő lesz belőlem. Aztán kezet adott, – azelőtt sohasem
adtak nekem kezet ilyen uri emberek.

Vilma: Nekem is kezet adott. Ilyen neveletlenség! Ha két évvel ezelőtt
azt mondták volna, hogy én ma holmi Barna urak bizalmasságának leszek
kitéve… De azért meg fogom ezeket az embereket tanitani, hogy hogyan
viseljék magukat hölgygyel szemben.

Elza (félénken): Hát a gazdag lányok nem fognak kezet az urakkal?

Vilma: Azzal, a kit erre érdemesnek tartanak.

Elza: És – ne haragudjék nagysám, de én nem értem – hát vannak a
hivatalnok uraknál finomabb urak is?

Vilma: Jaj de kedves maga. Hiszen ezek még nem is urak!

Elza: Min látja ezt? Én minden nap az utczán egy bárót is látok, de
akárhogyan töröm is az eszemet, nem látok különbséget közte és az
irodafőnök között.

Vilma: Én meg nem látok hasonlatosságot. Higyje meg, kedves kisasszony,
hogy ezek még csak nem is emberek. Milyen szabása van a ruhájuknak s
milyen bárdolatlan a mozgásuk, meg a beszédük! Kétségbeejtő!

Elza (biztatóan): Meglássa, nagysád, ez csak a szokatlanság. Majd meg
fogja szokni.

Vilma (tompán): Ez az irtózatos.

Elza: Nekem is olyan szokatlan még, ha kisasszonynak szólitanak,
szeretnék hátrafordulni, hátha mögöttem áll valaki, a kinek a kisasszony
czim szól és olyan ügyetlennek érzem magamat, nem tudom, mit mondjak s
mindig félek: most ismernek meg, hogy csak szegény munkás lánya vagyok,
s akkor nem türnek meg az irodában. Pedig meghalnék, ha most
elbocsájtanának.

Vilma: Én pedig meghalok, ha soká kell igy élnem. De mondja csak,
kisasszony, igazán: van ennél nagyobb szegénység is?

Elza: A mienknél? Ó, nagysád, ez most már nem is szegénység, most már
megvan mindenünk, de eddig, – higyje el, eddig igazán szegények voltunk.

Vilma: Ha nem vagyok indiszkrét, mennyiből élnek maguk havonként?

Elza: Mi? Ó, borzasztó sok pénz kell, nagyon drága lakásunk van, mert a
bátyámnak külön szoba kell, mert neki az a passziója, s hetenként
negyven koronát keres, mama is varrással harmincz koronát, ha munkát
kap, de a bátyám csak husz koronát ád nekünk, mert neki külön kiadásai
is vannak, szivarozik, meg a ruháját is ő fizeti, hát igy is volt
száztiz koronánk, de nem volt elég. Most azonban, hála istennek, már
százhatvan koronánk lesz!

Vilma: S ez maguknak sok pénz? Nekünk egy nagybácsinktól háromszáz
koronánk van havonként és még csak vacsorára sem futja.

Elza (rémülten): Lehetetlen. Háromszáz koronából? És most még ötven
korona hozzájön?

Vilma (sóhajtva): Ebből meg ruházkodnunk kell, – három hölgynek havi
ötven korona toilettere! Igazán nem értem, hogy nem lőttem még magamat
főbe!

Elza: De az istenért, hisz önök most is gazdagok! Háromszáz korona!
Abból már szalónjuk is lehet.

Vilma: Az van, de ebédlőnk nincs.

Elza: Ebédelni a szalónban is lehet.

Vilma: Hogy mondhat ilyet! Az ételszag a szalónban.

Elza: Olyan rossz szaga van az ételnek? Nem is éreztem.

Vilma: Maga boldog, kedves kisasszony, hát isten áldja, én erre megyek.

Elza: Alázatos szolgája, nagysád.

Vilma (magában): Buták ezek a koldusok!

Elza (magában): Nem is hiszem el neki, csak henczegett.



A MYROSLÁV.

Délelőtt tiz óra volt, mikor kiadták Braun urnak a hamburgi ügynök
táviratát:

«Myrosláv, első osztályu, 2000, jelenleg nádczukorral Liverpool felé,
julius közepén rakományképes legolcsóbban 3/5. Távirati akceptálás.»

Myroslav. A nagy hajóalmanachból nyilvánvaló, hogy a Myrosláv orosz
elsőosztályu vitorlás, kétezer tonna szállítóképességgel,
hetvenkilenczben épült, jelenleg a batumi Ramiroff és tsa czég londoni
házának tulajdona. Hm, egy kicsit öreg hajó, de ugylátszik megfelel,
mivel más nincs és hajó nélkül nem maradhatunk. Ennélfogva Braun ur
megirja a választ:

«Myroslávra jelenleg nincs szükség. Lényeges engedmény esetén talán
használható.»

A válasz legfölebb este, de valószinüleg csak holnap reggel érkezik meg.
Az ügynöknek is van esze és nem mutatja ki, hogy a Myroslávot egyhamar
nem tudja elhelyezni. Addig is Braun ur nyélbe ütheti, a mi még
nyélbeütendő.

A telefonhoz megy és odaszól egyik biztositótársaságnak: mennyiért
vállalja el a Myroslávot Fiuméból Philadelphiába?

A Myroslávot? Rögtön átjön egy ur, hogy személyesen tárgyaljon. – Jó,
hanem csak egy óratájt jöjjön, mert most a börzére kell mennie.

Közben a levelezésben négy-öt táviratot állittat ki a külföldi
társulatoknak: mennyiért vállalják el a Myroslávot? Este felé ezekre is
meg lesz a válasz, holnapra pedig az egész hajókérdés el lesz intézve.

És Braun ur nyugodtan megy a börzére vásárolni a Myroslávra való
rakományt. Ez a fogasabb része az üzletnek, ettől függ, hogy mennyit
nyerünk. A többin csak spórolunk.

Braun ur azonban óvatos. Ugy tesz előbb, mintha adni akarna. Majd másfél
órai manöverség után elhinti, alig hogy észreveszik, az ajánlatait és
hagyja érni a dolgot holnapig. Most pedig vissza a hivatalba.

A mint kilép a börzeépületből, nézi az óráját: félegy. Még van egy
negyedórája. Egy kicsit habozik, aztán mégis csak elindul a
Dorottya-utcza felé. Szép májusi nap van. Csupa sétáló ur meg hölgy
törekszik a váczi-utcza felé.

Nem kell soká mennie, szemben jön egy piros arczu szőke asszony, egy
fiatal ember társaságában. Élénken beszélgetnek, de nem néznek egymásra.
A mint Braun ur igy látja őket, a homloka elborul s megfordul. Pedig a
szive ragadta erre a könnyelmü sétára: hátha találkozik a feleségével!

Mondom, megfordulna, hogy elbujjék előlük, de az asszony már észre
vette. Nem mutatja, hogy észre vette, de Braun ur látja rajta. A
beszélgetésök elakadásán s a kedvetlen felhőn, mely az asszony szép
hamvas homlokára borul. Olyan ez a teremtés, mint a tizenhét éves
gyermek.

Tehát elébük megy. Köszönti őket. Halkan, elfogultan. A kisérő fiatal
ember élénk barátsággal szoritja meg a kezét és ötfélét kérdez
egyszerre. Az asszony kedvetlenül, kezet sem nyujt neki, csak valami
szervuszfélét mormol és vontatottan kérdi:

– Már végeztél?

– Még nem. Csak félháromra jövök haza.

– Akkor még sétálhatok, nagyon szép idő van.

Egy darabig velük tart, egyikök sem szól. Nézi, nézi az asszonyt s
szeretne valamit mondani. Végre témát talál:

– Már megkaptad az uj ruhádat?

– Amint látod, – felel az asszony, öntudatlanul egy kicsit illegetvén
magát.

– Nagyon szép, igazán szép.

– Eh, dehogy szép, nem ér semmit. Értesz is te ahhoz. A mint hazaérek,
visszaküldöm s ugy összeszidom, hogy jobban sem kell. Igen, mindjárt
ebéd után fölmegyek a szalonba. Azért, barátom, lehet, hogy félháromkor
már otthon sem leszek.

– Ugy! – tünődik Braun úr. A szemöldökeit erősen összehuzva,
ügyefogyottan baktat mellettük s érzi, hogy ő itt fölösleges. Néhány
perczig tart, mig erőt vesz magán, ekkor kihuzza az óráját, mintha attól
függne elhatározása, hogy hány óra van s a torkát köszörülve mondja:

– Most már az irodába kell mennem. Isten veled.

– Már mégy? – mondja az asszony és most már kezet nyujt.

A fiatal ur is megelevenedik a bucsuzásra és melegen rázza a kezét.

Braun ur borus lélekkel, összafacsarodó szivvel tart a hivatal felé. Hm,
most is együtt vannak, mindig együtt vannak. És délben talán nem lesz
otthon. A ruha miatt! Ha ő azt mondja, _talán_, az annyit tesz, hogy
bizonyosan.

A hivatalban már várja Biasini ur, a biztositó társaság szállitmányi
osztályának főnöke. Kövér, szuszogó ur, czérnaszál hangon beszél és
rendkivül együgyü arcza van. Egyike a legkeményebb embereknek, a kikkel
Braun urnak valaha dolga volt.

Hát bizony a Mirosláv nagyon öreg tákolmány, két izben már havariája
volt, most ugyan kitatarozták, de peches hajó, isten bizony, ha még nem
charterolta, ajánlaná jó szivvel, hogy ne is charterolja. Már meg van?
Kár, igazán kár. De hát igy is jó. A legolcsóbban csinálja, már az
összeköttetés kedveért.

Mennyiért? Biasini ur fölhuzza szemöldökeit, ugy lesi a hatást: 7/8%.

Braun ur nevet. Tiszta, szivből fakadó nevetéssel. Oda nyul a czigaretta
skatulyához és megkinálja. Aztán kérdi, hogy mi ujság különben?

Különben? Semmi különös. A saison nagyon jól indul. Különösen az
életbiztositás. A szállitás nem jövedelmez, valószinüleg föl is hagynak
vele. Igazán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Tehát rendben vannak a
Myroslávval?

– Rendben? Braun urnak ismét kaczagnia kell. Már el is felejtette az
egészet, arról nem is érdemes beszélni. 7/8%! Akkor inkább elfogadja a
hamburgi ajánlatot.

– Ugyan, ugyan! Lehetetlen, hogy ez olcsóbban csinálná. Pláne a
hamburgi, a legdrágább a kontinensen. Hát mennyiért csinálja az?

– Ez mellékes. Lényegesen olcsóbban. Annyira, hogy 7/8-al szemben nem is
ajánlhatok semmit.

– De mégis! mégis! Egy órai alkudozás után Biasini sóhajtva emelkedik
föl: tehát délután kiállittatja az ideiglenes poizzát 5/8-adra?

Dehogy! Az 5/8-ot Braun ur csak tudomásul veszi és referál róla az
igazgatónak. Majd levélben értesiti a társaságot, ha reflektál reá.
Különben is most már megmondhatja, a Miroslávot még nem charterolta,
csak alkudozik róla.

Biasini ur látja, hogy le van főzve, de azért lelkesen csap a Braun ur
tenyerébe. Szó sincs róla, ilyennek kell lenni az üzletembernek. Egész
embernek. Ha minden kereskedő olyan volna, mint Braun ur, akkor lendülne
föl csak az ország!

És most menjünk ebédelni. Mikor az otthonra gondol, Braun ur megint csak
elkomorodik. Még habozik is. Az asszony ugy sincs otthon, minek menne
hazza? A Myrosláv miatt hátramaradt a rendes dolgával, kár az időért.

De azért mégis csak megy, lehetetlen remény csábitja: hátha mégis otthon
lesz? És megy, megy és kéjeleg a képzeletben, hogy az asszony otthon van
és meg is változott s olyan, mint első évben volt. Már amint a
lőpcsőházba befordul, füstbe ment minden reménysége. Tudja, hogy nem
várja más, csak a cseléd. Az, a mint kinyitja az ajtót, mindjárt elő is
áll a jelentéssel.

– A nagysága már elment…

– Tudom, tudom, – mondja Braun ur – igy beszéltük meg.

Szükségét érzi, hogy a cseléd előtt ugy tüntesse föl a dolgot, mintha
minden az ő hozzájárulásával történnék.

Árván, egyedül költi el az ebédet. És gondolkodik, gondolkodik arról az
asszonyról, meg a hideg tüzhelyről és a fiatal emberről. A falak is
ellenséges gunyosan merednek reá. Ha ezek a falak beszélni tudnának! De
minek is? Nem mondanának neki semmi ujjat.

Sietni kell, hogy legalább félnégyre ismét a hivatalban legyen. Az
igazgatónak jelentést tesz a Myroslav ügyéről. Nagyon jól van. Csak
megsürgönyzi még az ügynöknek, hogy Myrosláv biztosithatatlan, azért nem
is reflektál reá.

Végre nyugodtan dolgozhatik hatig. Bizony, nagy a posta. Mire elvégzi az
aláirást, lesz félhét is. Már nyulna a kabátja után, mikor sürgöny jön
Hamburgból: fix ajánlatot kér, hogy a londoni rheedernek továbbitsa.

Braun ur gondolkozik. Nem volna-e jobb bevárni a második sürgönyre a
választ? Nem, mégsem. Ez már megtette hatását. Tehát sürgönyözzünk:

«Akceptáljuk Myroslávot, biztositás lehetőségét föntartva 2–6.»

Igy, most már mehet. Haza! Az otthonba, pihenni. Hisz voltaképen azért
dolgozik az ember és töri magát idegen érdekekért, hogy haza térjen az
otthonba. Csodálatos. Mindennap ugy érzi, hogy boldog, mikor hazulról a
hivatalba mehet, a hol az üzleten jártathatja az eszét s mégis minden
este vágyva siet haza felé. Az ő asszonyához. Hátha jókedvben találja?

De nem találja. A nagysága szinházba ment. Azt üzente a nagyságos urnak,
hogy nem várhatott tovább reá s hogy fölösleges érte mennie.

Természetes, hiszen van kisérője. Különben sem lehetséges, mert azt már
nem üzente meg, hogy melyik szinházba ment.

Tehát várjuk. Végig dül a divánon és behunyja a szemét. A Myroslávon jár
az esze. Vajjon mennyire sikerül a charter? Azt hiszi, legfölebb 2–11-ig
kell mennie, a biztositásból is lealkuszik még vagy egy promillet.
Holnap pedig már vásárolhat is.

Ily gondolatok között nyomja őt el az álom.

Nagy robajra ébred. Ő nagysága hazajött és összeszidja a szakácsnét,
mért nem teritett a nagyságos urnak. Ő már vacsorált, csak nem gondolja,
hogy a három órán át állott ételt megeszi?

Csakugyan, jól tette, hogy már vacsorált. Oda ül tehát egymagában az
asztalhoz és eszik az állott ételből. És nézi a feleségét és szeretne
valamit beszélni. De ő nagysága a diván sarkába temette az arcát és
hallgat.

– Fáj a fejed? – kérdi végre félénken.

– Bánom is én – feleli ő nagysága, – hagyj békén.

– De kérlek, ha valami bajod van…

– Ugyan, köszönöm a szives gondoskodást. Ha egész nap nem törődől velem,
ellehetek nélküled este is. Megyek aludni. Jó éjszakát!

Jó, jó, hiszen nem akarta bántani.

Egy darabig még föl-alá jár, aztán benyit a hálószobába. Ő nagysága
nincs ott. Föllebbenti az öltöző kárpitját, ő nagysága levelet ir.
Előtte egy keskeny, kék boriték, a mit minden kapkodás nélkül, nyugodtan
az asztalka fiókjába tesz.

Braun ur elsápad a levél láttára. Egy ilyet elolvasott, szörnyen tisztán
lát ő. És a felesége most ir valószinüleg a levél irójának és ő a háta
mögött áll és nem mer szólani. Mert mihelyest szól, az asszony
egyszerüen otthagyja, Hiszen igaza is van, nem csalja a háta mögött,
hanem nyiltan mondta neki, hogy engedje szabadon, váljanak el. Igen,
könnyü annak, a ki nem szeret. De ő szereti ezt az asszonyt, aztán a
szégyen a hivatalban: elvált tőle a felesége, rosszul éltek!

– Azt hittem, lefeküdtél már.

– Még nem.

– Soká irsz még?

– Nem tudom.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Levetközik, lefekszik. Fáradt szegény nagyon, nyomban el is alszik. Arra
ébred, hogy valaki rázza a karjánál fogva. Szinte fölsikolt örömében. A
felesége!

– Kérlek, beszélnem kell veled. Ez igy nem megy tovább. Ha nem engedsz,
akkor szököm.

Vagy ugy! Erre is volt már eset. És Braun ur sir, mint a gyermek és
könyörög az asszonynak, ne tegye tönkre. Hiszen nem panaszkodhatik rá,
nem kiván tőle semmit, csak a botránytól kimélje meg.

– A hogy akarod, – mondja kurtán az asszony és a tárgyalás véget ért.

Reggel már ott találja a hamburgi táviratot. Ajánlatát tovább adta az
ügynök Londonba, majd értesiti. A biztositó társaságok is feleltek.
Jóval drágábbak a pesti ajánlatnál. Jó lesz tehát ennél maradni.

Délben a börzén is szerencséje volt. Megvehette az egész rakományt. Ez
tehát rendben van, csak Hamburggal kell még megegyezni. Vajjon otthon
lesz ma délben az asszony?

Nincs otthon. A cselédtől hallja, hogy hiszen a nagysága elutazott!

– Igazis, természetes. Hogy elfelejthette!

Keserves zokogással borul a divánra, miután az ebédet elköltötte. Mert
azt el kell költeni, hogy a cseléd ne gyanitson semmit.

De három órára ott van a hivatalban. Hamburg felelt már. 3 shillinget
akceptál. Elég olcsó, de akkor adja még olcsóbban. Nyomban felel neki:
utolsó ajánlat 2–9, különben nem kell. Ezt biztosan akceptálja.
Áttelefonál Biasininak, hogy neki inkább többet fizet valamivel, mint
másnak. Engedjen az 5/8-ból még valamit, a forma kedveért.

– Isten neki, – mondja Biasini.

És Braun ur beállit az igazgató urhoz és referál a Myroslávról.

– Ez rendben volna, Braun ur, – mondja az, – azt hiszem, holnapután itt
lesz már a charter-party. De mit gondol, Braun ur, nem lesz baj a
Myroslávval?

– Ó, dehogy, – felel Braun úr mosolyogva, – nagyon szolid hajó az, mióta
tatarozták.

– Braun ur, maga nagyon derék ember, – mondja az igazgató és
barátságosan mosolyog reá.

És Braun ur kipirulva az örömtől, mélyen hajlongva tér vissza a
szobájába. Az igazgató ur nem minden csekélységre vesztegeti ám a
dicséretet.



VAD EMBEREK.

Mihály, a ki azelőtt vadházasságban élt Marcsával, két év multán beállit
régi kedveséhez, földig lerongyolódva. Marcsa uj urával külön hónapos
szobában lakik, melyben takarékkályha is van, azon főz most épen
birkapaprikást. Télen történt a dolog, este hét órakor.

Marcsa (a mint megismeri a jövevényt): Jézus Mária!

Mihály (dideregve): Ne félj, Marcsa, se nem bántalak, se nem kérlek,
hogy gyere vissza hozzám. Nagyon megtaposott engem az Isten, jó szivvel
jövök tehozzád.

Marcsa: Jóska mindjárt haza jön és ha itt ér, nem tudom mi lesz veled.
Állj odébb Isten hirével.

Mihály: Jóskától nem félek, ha agyon üt, jót tesz velem. Nagyon
szerencsétlen ember lett belőlem, hogy ezt a gazságot elkövette ellenem,
de azért jó barátja volnék ma is.

Marcsa: Minek jöttél hát?

Mihály: Nincs betevő falatom és ha az embernek csikorog a gyomra, hát
megjön az emlékezete. Gondoltam magamban: no, a Jóskának jól megy dolga
és az nap, hogy Marcsa megszökött tőlem, adtam neki husz krajczárt.
Azzal tartozik, mert a másikhoz vitte. Hátha megfizetné?

Marcsa: Mit? Hogy én tartoznám neked husz krajczárral? Talán megint
részeg vagy. Eleget dolgoztam, eleget kerestem én magam is és ha adtál
is husz krajczárt, hát az enyimből adtad.

Mihály: Kérlek, Marcsa add meg a husz krajczárt.

Marcsa: Ha itt meghalsz előttem, akkor sem. Nincs is, nem is jár neked.
De hogyan rongyolódtál le ennyire?

Mihály: Elhagyott a jó szerencse. Mikor miattad a Jóskával
összeverekedtünk, hát az igazgató ur engem bocsátott el. Azt mondta,
nekem van igazam, de a Jóskának nagyobb hasznát veszi. Hogy esküdtem
volna meg te veled, akkor nem ért volna a baj.

Marcsa: Hét pap szentsége sem tartott volna melletted.

Mihály: Olyan rossz embered voltam? A tenyeremen hordoztalak, együtt
mentünk a korcsmába, ahány pohárral én ittam, annyival rendeltem neked
is. Tudtam, hogy a hivatalnok urral, mikor hazaviszed neki a fehérnemüt,
megcsalsz, – bántottalak emiatt? Mikor nagyon el voltam keseredve, hát
megrugdostalak. De nem azért, hogy megcsaltál, hanem mivel el voltam
keseredve. Nem vagy te selyemkendő! Az apád is megvert, mégis az apád
maradt.

Marcsa: Hiszen nem mondom, hogy rossz ember voltál. De hát a másik
különb volt. Akadt volna lány nekedtetsző, te hagytál volna a faképnél,
igy nekem akadt különb legényem, hát én hagytalak el.

Mihály: Hej, hej, végén csattan az ostor. De nem bánok én már semmit.
Siratlak most is, Marcsa és ha visszajönnél hozzám, hát áldanám érte a
jó Istent. De most csak a husz krajczár irányában jöttem. Lásd, annyi jó
szivvel lehetnél hozzám és ez a paprikás szag, Marcsa lelkem, ha tudnád,
hogy kinozza a gyomromat, mely két napja falatot nem kapott, inkább
kidobnád az ablakon.

Marcsa: Falatot nem kapott a gyomrod, de hogy ittál, azt érzem a
lehelleteden.

Mihály: Hadd el, Marcsa, három napos ez a borszag. Akkor ittam utoljára.

Marcsa: Hát pénzem nincs, azt nem adok, nem is jár neked, hanem ha már
itt vagy és Jóska is igy akarja, akkor teszek még egy tányért az
asztalra.

Mihály: Hogy a jó Isten áldjon meg érte.

Marcsa: Addig ülj oda a lócára.

Mihály engedelmesen a lócára ül és nézi a menyecske vörös karjait, a
mint a paprikásba galuskákat csipeget. Egyszer csak durván benyitja
valaki az ajtót s belép Jóska, zuzmarás bajuszszal, trüsszentve,
káromkodva, lecsapja a szolga-sipkáját, az ágyra csörrenti a táskáját és
toporzékolva leveti a köpenyt.

Jóska: Az isten nyila csapjon a világba, már megint nincs az asztalon a
vacsora?

Marcsa: Azért ne kiabálj ugy, nem vagy magadban.

Jóska csak most látja meg a sötét kuczkóban ülőt.

Jóska: Hát ez ki apja fia?

Mihály (fölkel és kezet nyujt neki): Adj Isten, Jóska.

Jóska (a botját fogja): Ide mertél jönni? No hát lepedőben visznek el.

Mihály: Tedd el a botot, Jóska, nekem sincs botom, aztán minek is
haragudnánk egymásra? A mi volt, az elmult, elösmerem, most is te volnál
az erősebb.

Jóska: Mit akarsz? Mi járatban vagy?

Marcsa: Nem vagy te rendőr, hogy igy kérdezősködöl. Eljött, mert éhes és
én meghivtam vacsorára.

Mihály: Aztán Marcsa husz krajczárommal tartozik.

Jóska (nézegeti a lerongyollott embert, aztán fölkaczag): No hiszen
derék legény lett belőled. Csak nem bálból jöttél? Hát ülj le, szivesen
látlak, ha éhes vagy. Ugy is tudod már, hogyan jár az, a ki belém köt.

Marcsa hozza a párolgó tálat, Jóska gyorsan, mohón eszik, Mihály
fáradtan, elfogultan. Jóska bort is tölt neki, azt mohón fölkapja.

Mihály: Adjon isten jó egészséget neked is, Marcsának is.

Jóska: Köszönjük szépen. Hát tudod, Mihály, mégis csak furcsa, hogy igy
vagyunk, holott két évvel ezelőtt még én ültem igy vendégségben tenálad
s csak az asztal alatt nyomkodtam a Marcsa lábát. Hadd lám csak, nem
nyomkodod most te?

Marcsa: Nem sül ki a szemed, ha ilyeket beszélsz? Mi ketten már
kiszerelmeskedtük magunkat erre az életre.

Jóska: Ugy is legyen, mert különben a másik életet is kifojtogatom
belőletek. Nézd csak, Mihály, ez aztán az izom! Ugy-e? Azóta, hogy
földre lapitottalak, még nőtt egy hüvelyknyit a Marcsa főztétől.

Mihály: Jól főzött az mindig.

Jóska: Most még jobban, mert fél tőlem. Hát bizony, komám, nagyot
fordult a világ. Akkor csak a lábát nyomogattam az asztal alatt, most
tehetek vele, a mit akarok, gyere ide, Marcsa, csókolj meg! Látod? Ha
akarom, megcsókolom, ha meg akarom, (arczul vágja az asszonyt) pofon
ütöm, igy ni. Mert ő az enyém.

Marcsa (visitva): Hogy száradna le a kezed ebben a minutában. Te állat,
hát mi vagyok én, hogy igy bánsz velem? Hát mit tettem, hogy pofonütsz?

Jóska (nyugodtan): Még egyet akarsz, hogy mozgatod a nyelvedet? Ide
gyere.

Mihály (csöndesen): Az arczát nem kellene, Jóska, megdagadna. Én csak
ugy kiméletesen megrugdostam, ha el voltam keseredve.

Jóska: Azt mondom neked, koma, ne elegyedj az én dolgomba. (Orditva.) Az
enyém, azt teszek vele, a mit akarok. Az orra is az enyém és ha akarom,
beverem az orrát. A dereka is az enyém, leütöm. És – ördögpokol – meg is
teszem, csak ugy – passzióból.

Marcsa (remegve a nyakába borul): Édes emberem, ne bánts most az
egyszer, ne bánts.

Jóska (az ötödik pohárral iszik): No jó, galambom, hát csak meg akartam
mutatni ennek a jó embernek, hogy az enyém vagy. Isten éltessen, komám.

Mihály (koczint) Isten éltessen.

Jóska: Most pedig Isten nevében állj odébb, mert le akarunk feküdni. Ma
különösen szerelmes vagyok Marcsámba, majd szétvet a szerelem, tán
azért, hogy téged láttalak. Hát csak hamar, hamar, vesd meg az ágyat
Marcsa, aztán bujj mellém.

Mihály (a ki ezt a beszédet lihegő mellel hallgatta, mikor Marcsa
sebtében az ágyat bontogatja, kiáltva): Ezt nem engedem!

Jóska: Mit mondasz?

Mihály (magánkivül): A husz krajczáromat akarom, tolvajok és rablók
vagytok! Elvetted a szeretőmet, kizavartál a hivatalomból, bujálkodtok a
szemem láttára, hát fizessetek! Az én pénzemen ne bujálkodjatok!

Jóska (fölugrik): Micsoda? No, hát megtanitlak emberségre.

Mihály (nekiront): Egyikünk meghal!

A két ember birokra megy. Jóska, az erősebb, odavágja Mihályt az ágyhoz
és fojtogatja a torkát. Ez görcsösen iparkodik, hogy a bicskáját
kinyissa.

Marcsa (meglátja és nagyot sikolt): Itt a husz krajczárod, ne bántsd az
emberemet.

Erre a két ember elereszti egymást. Lihegve néznek egymással
farkasszemet, Jóska, mikor a nyitott bicskát meglátja, összerezzen.
Marcsa reszketve nyujtja oda Mihálynak a pénzt, a ki egyre Jóskát
vigyázva, zsebre vágja. Aztán a lóczáról fölszedi a sapkáját és
emberségesen, csöndesen köszön:

Mihály: No hát ez más. Adjon Isten nyugodalmas jóéjszakát.



MARÓLUG.

A nagyságos asszony már tegnap mondta, hogy ma nagytakaritás lesz, a
mire Mari bólogatott:

– Igen is, nagysága.

Aztán nagyon kikapott, mivel megfoghatatlan soká maradt el a sörért.
Természetes, légyottra ment, de az nem jött el. Hát várt, a mig
várhatott s mikor bebizonyosodott, hogy hiába vár, sirva ment sörért. A
csaposlegény még meg is ölelte.

Mondom, kikapott. Az asszony is mérges volt, az ur is mérges volt. És
Mari nem mondhatta, hogy a szive meg akar szakadni s hogy holnap lesz a
világ vége. Csak szörnyen sajgatta a fájdalom, nem ő gondolta, de én
megmondom, hogy mit érzett ő olyan nagy kegyetlenségnek. Azt, hogy a
mikor ő ugy megcsalódott szerelmében, hogy nem is tud, nem is akar
tovább élni, akkor a nagyságos ur, meg a nagyságos asszony – mind a
kettő igen finom és jószivü – azon mérgeskedik, hogy késik a sör.

Tán ha annyira össze nem szidják a sör miatt, nem is gondolt volna a
halálra. Igy azonban tele keserüséggel mosogatta el az edényeket s
könnyeivel áztatta a kenyerét és elgondolta: nincs ezen a világon semmi
jóság, semmi hüség, jobb a szegény leánynak meghalni.

S mikor bement a nagyságos ur czipőjéért, akkor már tudta, hogy meg fog
halni. Csodálatosan fölvidult ettől a tudattól. Egyszerre bátorság
szállt bele. A nagyságos asszony a sör miatt még ingerült hangon
rászólt:

– Aztán, Mari, holnap korán keljen ám és nehogy az este valakit
beeresszen. Mert ugy látszik, magának mindig legényeken jár az esze. Nem
szégyenli magát?

Ez nagyon a szivébe nyilallott, de utána sohasem érzett büszkeség
töltötte el. Nem felelt semmit, csak mosolygott magában. Majd meglátja
holnap a nagyságos asszony, hogy milyen leány ő s mennyire nem czéda.
Egy legénynyel volt dolga, de tisztességes szándékkal és igaz szivvel.
Többel nem is lesz.

Csillagos augusztusi este volt; a szük nagy uri házban bizony alig
látszott valami a jó isten egéből. De Mari, a nyitott ablaknál, bal
kezén a czipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és eszébe jutott a
nóta:

Nincsen annyi tenger csillag az égen.

El is dudolta magában, majd az ő bajához találó más nóták tolultak
ajkára. A miket hajdanában jókedvében énekelgetett, most mind erősbödő
hangon belezokogta az enyhe éjszakába, keservesen suviczkolva egyik
czipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja figyelmes lett a nótára és
oda állt hozzá az ablakhoz:

– Ejnye, Mari, de jó kedved van neked.

– Sohse kivánj magadnak ilyen jókedvet.

– Nono, tán nincs szeretőd?

A mire Mari egyet nevet, csöndesen, idegesen:

– Van nekem bizony, hogy az isten verné meg.

A szakácsné igen czéda, nyomoruságos teremtés volt, de cseléd-lelke
megérezte a másik cseléd lélekháboruságát. Nem feszegette tovább a
dolgot, ösztönével megérezvén, hogy itt olyan baj van, a melylyel a
nagyságák nem igen szoktak törődni.

– Jó éjszakát, Mari, – mondotta és odább állott. Épen jókor, mert a
házmester siheder fia ép akkor fordult ki a lépcső aljából. Még jókor
behuzta maga után az ajtót, különben a gézenguz utána osont volna. Igy
csak az ablak előtt állt meg és Mari hallotta a szakácsné vihogását és a
siheder otromba példálódzgatásait.

Mikor a nagyságos ur czipője megvolt, azt is tudta már, mivel fogja
magát elemészteni. A mult heti nagymosásról maradt marólug, elég volna
valamennyi megcsalódott szegény leánynak. Eszébe jutott, hogy ép a
minapában olvasott az ujságban hasonló esetet, csakhogy az nem tett bele
elég lugot és igy sokat szenvedett és csak összeégette a gyomrát. Hohó,
ő majd annyit tesz bele, hogy mire megitta, már is vége… Kling-kling…
odabent csöngetnek.

– Sokat kell venni, – mondogatja magában és megijed. Eszébe jutott, hogy
elfelejtett vizet késziteni a nagyságos asszony ágya elé, most ezért fog
kikapni.

Csakugyan, ezért kapott ki. Hogy ez már türhetetlen, hogy ha ez igy soká
tart, akkor verést is fog kapni. Vagy emberelje magát, vagy hordja el az
irháját. Akad még Budapesten jó cseléd is.

Máskor Mari egy kicsit feleselni is szokott, most ugy érezte, hogy igaza
van a nagyságos asszonynak.

– Tessék megbocsátani – motyogta és a könny kicsordult a szeméből. Talán
ha a nagyságos asszony ránéz ebben a pillanatban, még minden jóra
fordul. De a nagyságos asszony, a lehordást befejezve, ismét a piros
kötésü könyvet nézte és csak annyival vette tudomásul a cseléd
kérlelését:

– Takarodjék már és hozza azt a vizet.

Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán igazán befejezte a napi
munkáját, tizenegyre járt az idő. Magának élhetett, a bújának, a
halálának.

Kinyitotta a ládáját. Szépen kivasalva feküdt benne, egyik-másikon az
ünneplő szoknyája. Meg öt inge, négy pár harisnyája, két alsó szoknya és
egy pár lakkos czipő. Zsebkendője is volt, az egyikben grófi korona, a
másikon monogramm – egy kicsit elszontyolodott, mikor nézte őket.
Bizony, ezek lopott zsebkendők, de mi az azoknak! Gazdag embereknek
egy-egy zsebkendő! A legalján egy kis zsacskóban vagy félkiló
koczkaczukor is volt – azt már itt, ezen a helyen szerzette össze,
mindennap egy-egy darabot. Hirtelen fölbuzdulással kivette a ládából és
beletöltötte a czukros szelenczébe, melyet üresen adtak ki neki, hogy
már egyszer azt is mossa el. Ugy érezte, hogy most a lopott zsebkendőket
is megbocsátja neki a jó isten.

Aztán előszedte a papirost, melyen galambok csókolództak és irt az édes
anyjának. Hogy neki már ugy sincs öröme az életben és reméli, hogy édes
szülője is olyan egészséges, mint ő. Bocsássa meg neki, ha ő bánatot
okozott valaha, az isten is meg fog akkor neki bocsátani.

Mikor ezt a levelet irta, egészen nyugodt volt, nem is érezte, hogy ő
halni készül most. Csak mikor boritékba tette és ráirta a czimet, akkor
döbbent meg. Csakugyan? Ő fog most meghalni? Mintha kételkedett volna s
mintha önmagának akarta volna bizonyitgatni, hogy csakugyan: hirtelen
fogta a nagyságos ur sörös kancsóját és tele töltötte vizzel. Aztán
lugkövet tett bele és oda tette a kályhára.

Nagyon megijedt, mintha ajtónyilást hallott volna. Hogy kikapna a
nagyságos asszonytól, ha az látná ilyenkor a tüzelést. Azt hinné, hogy
mindennap tüzel és lefogná legalább a bére felét. Amugy is egyre hallja,
hogy fogy a szén s hogy aligha nem a viczéné tüzel az ő pinczéjükből.
Hiszen nem mondja, hogy itt-ott a viczéné nem kap egy kis kosárral, de
maga tüzelni éjszaka nem szokott. Ez az első eset, a mikor marólugot
iszik.

Fő, forr a viz. Mari csak nézi, hallgatja. Közben ketyeg a konyha-óra.
Egyszerre csak érzi, hogy ő szegény árva és hogy nincs itt senki, a ki
visszatartaná a haláltól. Mert ő elhatározta, ő akarja, de kellene
valaki, a ki ne akarja és ne engedje. Eszébe jut, hogy ha a nagyságos
asszony akarna marólugot inni, hát ott volna a nagyságos ur, a ki nem
engedné. De neki nincs senkije. Ott van a konyhában, egyedül, az edényt
is elmosogatta, a czipőt is megtisztogatta, nincs neki már semmi dolga
ezen a világon.

És mikor a lugos viz ki akar futni, sebtiben lekapja a lyukról. Aztán
nézi, nézi, mint párolog belőle a maró gőz és gondol arra, hogy ezt meg
fogja inni. Csak annyi ideig él még, a mig az ital kihül. Arra is
gondol, hogy imádkoznék, de nem jut eszébe a miatyánk. A hütelenre is
akarna gondolni, de annak a vonásai sem ötlenek eszébe. Csak az
édesanyja, a jó édesanyja képe lebeg előtte, a ki elküldte szolgálni. És
figyelmeztette, hogy ne higyjen a legényeknek, mert a legények a
városban csak csufot üznek a szegény leányokból.

Aztán nyult a pohár után s mig hirtelen fölhajtotta, azt gondolta:

– Hogy fog holnap a nagysága nézni, mikor a nagytakaritáshoz nem kelek
föl!



GYUFÁS EMBER.

Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási förgeteg
keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a kristályos havat
és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a hótengert és a gyufás
embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt, a hogy a lába birta, mert
megállani nem tudott volna és belekapaszkodott a kis faládába, mely a
nyakára volt akasztva, hogy el ne essék. De végül mégis elesett és én
fölsegitettem.

– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag könnyek
folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos ur, vegyen egy
skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.

– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi ház
kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg embernek való az éjszakai
kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen haza, isten hirével.

Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák között.
Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál volt tekerve.
Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és ormótlan sárga kalapja,
mely a szeméig süppedt.

– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a
nagyságos ur csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem kell. Az
egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a jóságos
kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az éjjel.

– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a
gyufáját? Éjfél után?

Az öreg mérgesen nézett rám.

– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak a
nappali embereknek van szivük? A nappali embereknek nincs szivük. Ó,
ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos urnak sincs szive. Tavaly
mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza sarkán. Ott álltam
a gyufáimmal és könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám
sem hederitett. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért
venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény öreg
emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az olyan ur
is megtalálja a szivét, mint a nagyságos ur!

– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán nincs is
szükségem a gyufájára – nappal.

– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves
kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és utána
vetik magukat az urfiaknak és kinálják magukat, mint én a gyufáimat.
Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól nevelt, szolid uri
kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol volnék én, ha rá nem
találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel vannak jó emberek? Garázda
lumpok, a kik részegen botorkálnak erre és azt akarják, hogy a ló se
busuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen még a nagyságos ur is megszánt,
pedig látom, hogy nem részeg! Hát a mikor letelt egy nap, letelt még egy
nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind szolid és
becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem tudtam eladni
egyetlen egy skatulyával sem és már nem birtam tovább az éhséget, hát
akkor azt gondoltam: Jákob, haza ugyis hiába mégy, nem lakol ezzel jól,
éhen halni meg az utczán is lehet, a szép csillagos ég alatt, a honnan a
jóságos Isten tekint le rád. Hátha mégis eladok két skatulyát s akkor
lesz két krajczár kenyérre. És nem mentem haza, hanem mentem a korzóra,
a honnan a rendőr elkergetett, bementem az uri vendéglőkbe, a honnan a
pinczér kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és
jöttek a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg
zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán beszaladtak
ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba – pálinkát! Ó istenem,
tiz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És azután kikérdeztek és
megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát, a mennyi csak a zsebébe
fért és akkor az Etel, a legrosszabbik közöttük ezt mondta: öreg ember,
mindennap megveszszük a gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a
kontyát és ne merjen többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a
szegényt haló porában is, mert meghalt már, lugot ivott és a Dunába
ugrott, de az öreg ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és
üdvözült az égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.

Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a jóságos
angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utczán, ők sem
merészkedtek ki.

– És azóta ide jár éjszakánként?

– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harmincz krajczárt is
keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal kényelmesebb dolgom van
és nem szeretem többé a jó embereket és imádkozom az istennek, hogy
legyen mindig éjszaka és Sodoma és Gomorrha módjára pusztítsa el mind a
jó embereket, a kik a nyomorba döntik a világot.

– Jámbor kivánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen
öreg ember egymagában álljon a világon? Nincs gyermeke, unokája, rokona,
vagy mi?

Az öreg elérzékenyedett.

– Tuléltem valamennyit – mondotta – nyolczvanhat esztendős voltam
utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen
volt. Szépséges lányom, gyönyörü fiam, unakáim, mind meghaltak. Mind,
uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az is meghalt. Megtéptem
érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot.

– Tán kikeresztelkedett?

– Miért kérdi a nagyságos ur? Menjen Isten hirével a dolgára, ugy sem
törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát vegyenek!
Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az Isten.
Elhagytam én is őt.

– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkü lánykákra,
megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen
szélben!

Rám pislogott könnyes szemével és habozott.

– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy
kis batyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. – Szégyent
hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a
Trézsinek az öregapja és megtüri a házánál. Hát nem türtem meg a
házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de
én azt mondtam neki, a magam becsületét és az Isten tilalmát én nem
váltom föl édességekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő
czédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak.
És ő sirt és kilöktem az ajtón.

– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…

Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonázott.

– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a
szinházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember jelenlétében
csókolódzott és ölelkezett. És még ki is irták az ujságba, hadd tudja
meg az egész világ, hogy az én unokám a szinházban kifesti magát és
csókolódzik azzal, a kinek tetszik.

– De ember! – kiáltottam – hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg,
játékból történt az!

– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem
együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből
én nem eszem. Isten átka van rajta.

– Jákob bácsi! – kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre
menekültem. Az utcza szűk torkolatából fekete rongyokként négy-öt
lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kaczagva és sikoltva fogták a
szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő öregre.

– Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide hamar a
gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember.

S az öreg ember reszkető kézzel nyult a rossz teremtések keze, ruhája
után, hogy csókolgassa s még hallottam, a mint a jó Isten áldását
kivánja mindnyájuk fejére.



AZ EGYENSULY.


A tétel.

Hagyj békén a moralizálással – mondotta a nagyságos ur és fölkelt. –
Könnyü neked, te békés családi életet élsz, ha haza jösz, öröm vár reád
és a feleséged olyan asszony, a ki mellől lehetetlen elkivánkozni. De az
én otthonom csupa kinszenvedés, gond, nyugtalanság, veszekedés,
jajveszékelés. Valamivel csak helyre kell állitanom az egyensulyt, hogy
egészen meg ne bolonduljak! S azért, hogy más asszonyhoz járok, én mégis
csak jó férj vagyok. Sőt, ha meg nem csalnám a feleségemet, nem is
birnám ki mellette.


A demonstráczió.


1.

A nagyságos ur: Ma nincs leves?

Ő nagysága: Van, a moslékos tálban. Az a haszontalan megint ugy elsózta,
hogy lehetetlen az asztalra adni.

A nagyságos ur: Ugy, különös gondosság, mondhatom. Hátha mégis
megehettem volna, tudod, hogy mindig utána sózom és azt is tudod, hogy
leves nélkül az ebéd semmit sem ér.

Ő nagysága: De kérlek, a minap mondtad éppen, hogy inkább ne is
tálaltassam az ételt, ha valami hibája van.

A nagyságos ur: Nagyszerüen értesz engem. Az borjuhus volt, a mit amugy
sem eszem, ez pedig leves, melyet mindenek fölött megkivánok. Gondos
asszony, a ki tiszteli ura fáradtságát, ilyenkor tud segiteni magán s
egy-kettőre valami más levest készit.

Ő nagysága (fejét lehajtva): Jövőre majd ugy teszek.

A nagyságos ur: Jövőre, jövőre! Azt hiszed, nekem nem másra kell az
eszem, minthogy helyetted gondolkozzam a háztartásban? Jövőre! És ma?
Ma? Különben igazad van, te igy akarod, nekem meg mindegy. Jó étvágyat
kivánok! (Fölkel.)

Ő nagysága: Mit akarsz?

A nagyságos ur: Mit akarok? Mondd inkább, mire kényszeritesz? Ha reggel
nyolcztól déli kettőig véresre körmölöm az ujjamat, akkor déli
félháromkor csak táplálkozhatom? Mivel pedig nagyon tulzott kivánság,
hogy itthon várok megehető ebédet, hát megyek a korcsmába.

Ő nagysága (ijedten): Édes, ne tedd ezt, bocsáss meg, lásd, én olyan
nyügös vagyok, a takaritás, a gyerekek, a látogatások, igazán nem
tehetek róla.

A nagyságos ur: Nem is büntetni akarlak, csak ebédelni!

Ő nagysága (sirva): Ne szégyenits meg, édes, ugy fáj, hogy igy bánsz
velem, maradj, öt perczig várj, csináltatok levest.

A nagyságos ur (kifelé indulva): Ezt előbb kellett volna tenned.

Ő nagysága: De kérlek, várj, hiszen a mig a vendéglőbe érsz, addig már
elkészül a leves. (Hozzásimul, átkarolja.) Édes, édes uram, tedd meg,
amugy is annyit szenvedek.

A nagyságos ur: Most már még kevésbé maradhatok, s ha teknősbéka-levest
adsz, akkor sem maradok, mert most már a szenvedéseidnél tartasz, s ha
ezeket kipakolod, akkor vagy összeveszünk, vagy amugy is elmegy az
étvágyam. Te nem érted, hogy az embernek, a ki dolgozik, kimélni kell az
idegeit.

Ő nagysága: Nem, nem fogok panaszkodni, egy szót sem szólok, csak
maradj.

A nagyságos ur: Csábitó kilátás. A márványasszonynyal ebédelni. A kit
elnémitottam és a ki hallgatásával egyre azt mutatja nekem: ilyen
zsarnok férj vagyok! Eh, legjobb lesz, ha nem állasz utamba, nem valók
nekem a drámai jelenetek.

Ő nagysága (kétségbeesetten): Hát nevetni, csevegni fogok, olyan vidám
leszek, hogy elvisznek a bolondok házába!

A nagyságos ur: No tessék, már itt az idegroham. Kedvesem, jól tudod, mi
lesz belőle, ha rád jön az idegroham. Legjobb lesz, ha ennyiben hagyjuk
a dolgot.

Ő nagysága: Hát engedj, engedj, a feleséged ér annyit, mint egy tányér
leves, ne lökj el magadtól egy tányér levesért!

A nagyságos ur: Itt nem a tányér levesről van szó, hanem a jogaimról és
a kötelességeidről. No de hagyjuk, ezt te sohasem fogod megérteni.

Ő nagysága: A jogaid, a kötelességeim! Hát nekem nincsenek jogaim, neked
nincsenek kötelességeid? Cseléd vagyok vagy feleség? Nem dolgozom én is,
mint te? Nem szenvedek sokkal többet, mint te, tapasztalok csak
századrészannyi gyengédséget és figyelmet, a mennyit tőlem megkövetelsz?

A nagyságos ur: Nem rossz, nem ad levest és még neki áll feljebb!

Ő nagysága: Nézz a tükörbe és kérdezd magad, tudnál-e ilyen emberrel
élni, ha asszony volnál. Soha egy jó szót nem kapok, soha egy perczet
velem nem töltesz. Ha elköltöd ebéded, már rohansz, este későn jössz
haza, házonkivül vacsorálsz, teszel, a mit akarsz s ha egy szót szólok,
rám rivalsz.

A nagyságos ur: Kukliprédikáczió? No, ebből igazán nem kérek. Nyugodt
lehetsz, most már nem megyek vendéglőbe, jóllaktam már.

Ő nagysága (szeliden): Maradj! Meglátod, jó lesz minden.

A nagyságos ur: Barátom, ismersz. Ha valamit kimondtam, ahhoz
ragaszkodom. Hát legyen elég a szczénából, mert csak czifrább lehet a
dolog.

Ő nagysága (belekapaszkodik): Nem eresztlek, jogom van, hogy az urammal
legalább ebédeljek.

A nagyságos ur: Még egyszer, szép szóval: ereszsz.

Ő nagysága (görcsösen a kabátjába fogódzva): Nem, nem!

A nagyságos ur: Te akartad. (Brutálisan kifejti kabátját az asszony
kezéből és karjánál fogva hátralóditja.) Alászolgája.


2.

A művésznő: Kérem, kiméljen meg a magyarázattól. Akár vannak okai, akár
nincsenek, önnek tudnia kell, hogy nem szeretem a meglepetéseket, ha
olyan kellemesek is, mint az ön látogatása.

A nagyságos ur: Jolánka édes, nézzen már szépen rám.

A művésznő: Azaz, hogy ne nézzek csunyán. No lám, a nagyságos urban
fölülkerekedett a kritikai érzék.

A nagyságos ur: Hogy gondolhat ilyet? Mindig imádni való, mindig
szeretem és alázatosan türöm a szeszélyeit is.

A művésznő: Most meg szemrehányást tesz. Hogy türi a szeszélyeimet. Meri
a szemembe mondani, hogy szeszélyes vagyok? Különben uram, én nem
kényszeritem önt, hogy szeszélyeimet türje. Ön szabad és ott az ajtó.

A nagyságos ur: De Jolán, az őrületbe akar kergetni? Mit vétettem
magának? Ide siettem, hódolattal, szerelemtől égve és reméltem, hogy egy
édes órával kárpótol az egész nap szenvedéseiért s ön azzal támad rám,
hogy mára nem várt. Hát tehetek én róla, hogy nem várt? És
parancsolhatok érzelmeimnek, hogy csak akkor szólaljanak meg, mikor ön
vár?

A művésznő: Én pedig nem vagyok sétabot vagy esernyő, uram, a melyhez az
ember akkor nyul, mikor eszébe jut. Elfogadtam a szerelmét, de nem
mondtam le magamról. S ha kettőnk között valakinek tisztelnie kell a
másik akaratát, ugy az az egyik nem én vagyok.

A nagyságos ur: Igaza van, édes, de legyen elnézéssel. Én olyan
szerencsétlen vagyok!

A művésznő: Jaj, kérem, csak erről ne! A mikor ön szerencsétlennek
mondja magát, akkor voltaképpen kiállhatatlan. Különben is, barátom,
fölötte kellemetlen és lealázó rám nézve, ha folyton értésemre adja,
hogy én holmi csillapitó szer vagyok házassági bajai ellen.

A nagyságos ur: Esküszöm, hogy téved. Igazán, mélyen, örökké szeretem.

A művésznő: Jól van, jó, máskor szivesen hallom ezt, de most hagyjon
magamra.

A nagyságos ur: Elküld? Kidob?

A művésznő (toppantva): Elküld? Kidob? Válogasson, barátom, a melyik
jobban tetszik, a fődolog, hogy menjen.

A nagyságos ur: Legalább egy csókot!

A művésznő (méltósággal): Uram, kinek néz! Most már utoljára mondom:
távozzék.

A nagyságos ur (lobogó indulattal): Nem addig, mig…

A művésznő: Tönkre akar tenni? Ma játszom és ön igy megsanyargatja
idegeimet?

A nagyságos ur: Az idegei! Bocsásson meg, édes, már megyek. Mindent
megteszek, csak az idegei nyugodtak legyenek. (El.)



BORBÁLA KUTYÁJA.


I.

A vén cseléd szomoruan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis
kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig
foxterrier, különös vegyüléke a kutyaszépségnek és alávalóságnak.

– Ugy, ugy, csak dörgölődzzél hozzám, – motyogta hozzá Borbála – tudtuk,
hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért
nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal
több bajt csinál, mint a kutya. Már most mi lesz? De nem hagylak el, ne
félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó
krajczáromból.

A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul
virgonczkodott az öreg asszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan,
mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.

Borbála fakó kendőjébe gyürte piszkos szürke haját. Barázdás,
háromszögletü arczán végigcsorgott a köny és gyámoltalanul megállt a
nagy bérház kapujában.

– Nem használ semmit, – motyogta a kutyának – akár visszamegyek a régi
szerzőhöz, akár ujhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek s a vége
mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.

Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de a
Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála
elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védencze
kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amugy is
olyan szomoru az élet s a mészároskutya nagyon jómódunak látszott.

– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez, – korholta Borbála – azt se tudod,
lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy
ilyen könnyelmü kutyával.

De midőn ez virgoncz hizelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó
lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arczát, fölkapta a
karjaiba és sirva és nevetve szoritotta magához:

– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörüségem, ne félj semmit, a jó
Isten nem hagyja el, a kik szeretik egymást.

És ormótlan nagy, hasadt férficzipőjével elszántan csoszogott az
utczákon végig, ölében a kutyával, a ki lenyalta pergő könyeit. Nincs a
jó istennek más teremtése, a ki a Borbála ványadt, háromszögletü
bagolyarczát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.

A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.

– Most eredj le – szólt komoran a kutyához – és ha kinevetnek, ne törődj
vele.

– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek és
körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell czukor, Bodri? Hát mi lesz,
Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?

– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még látogatóba sem
türik az ismerőst, nemhogy a házukba is fogadják.

Borbála türte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki
a guny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott czukrot, kenyeret, sőt
még egy kis szalámihajat is, melyre morogva vetette magát.

– Legjobb lenne, – szólt mérgesen a kifutó – ha a peczér elvenné a
dögöt, legalább helybe állhatna.

– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább térden
csuszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.

– Már pedig, a mig a kutyához tart, addig nem kap helyet.

Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az
Isten!


II.

Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte a kifutó
egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt
rajta és az előszoba tele volt aggatva koszorukkal, szalagokkal, mint
halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni,
főzni, nagymosást végezni, a surolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a
vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám ugy vasalni, mint a puczerájban.
Hanem megremegett a szive, mikor a nagysága mondta:

– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad
magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?

Borbála elszontyolodott, a köny is végigpotyogott az arczán.

– De bizony van – motyogta és már fordult az ajtónak.

– Nem szégyelli magát! – kiáltott a nagysága, de aztán elkaczagta magát.

– Ó kérem, szólt közbe a kifutó, – félreérteni tetszik, egy kutyát
szedett föl egyszer az utczán és attól nem tud megválni. Pedig tessék
elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten és a kutyája sem csinál
semmi bajt.

A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor
megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját
elhagyja, nagyon meg volt hatva.

– Hát jól van, – szólt – fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá
tanitani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne
ugasson, ha valaki jön.

Borbála szegény térdre esett, ugy csókolgatta a nagysága kezét és török
ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az
ember, nem fog az meg sem mukkanni és aztán tiszta is, a nagysága tudni
sem fogja, hogy kutya van a háznál.

– Hát hol van az a csuda-kutya? Hadd lássam, – kiváncsiskodott a
nagysága, a ki már igen jól mulatott az eseten.

– A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd szépen ki
lesz kefélve, nagyon szép állat is lesz.

Behozta a gangról s Bodri fiatal kutya módjára farkcsóválva egyenesen a
török ruhának tartott s kezdett a szélével játszani.

– Milyen herczig! – sikongott a nagysága. – Hisz ez nagyon kedves állat,
jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt
a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz igy
elviszi a sintér! Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.

A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt s
megeredt a szeme boldogságos könye.

– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.

– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?

– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. – Mikor rátaláltam és
éhesen, fázva nyöszörgött az utczán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát
csak ugy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó isten, mondtam
neki, de a jó isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem s magammal
vittem s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a
helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz Bodri.

S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált s a
fejével bólogatott mindaddig, mig Borbála áment nem mondott.

– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét és azóta
sem kapott másikat, hisz ezt gyerekéért se teszi meg más. Nagyon derék
asszony maga Borbála, ne féljen semmit, a mig jól viseli magát, a
kutyájának is jó dolga lesz.


III.

Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és surolt.
Reggeli-készités után a piaczra ment Bodrival, a ki csak ugy feszitett
szájkosarában és márkájával s szinte szeretett volna kutyapeczérrel
találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan és Bodrinak
igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága,
a ki, ha a szinháznál nem volt dolga s vendégei sem voltak, szeretett
heverészni, órák hosszat a szalónjában tartogatta és játszogatott vele.
Nagyokat mulatott a kis állat virgonczságán, s mindenféle hunczutságra
tanitotta, hogy szegény Borbála csak ugy hizott, milyen okos az ő
kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a
belső szoba ajtaján kaparászott, szivesebben volt a szalónban, mint a
cselédszobában.

– Azért ne hordd fenn az orrodat, – korholta Borbála – mégis csak
szegény kutya vagy és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a
jó életnek s mehetünk megint ázni-fázni az utczára.

Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel és azzal sem törődött, mikor
Borbála a szemére vetette gőgjét.

– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy,
tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol és én a te cseléded vagyok?
Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan urisorban.

Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem
tetszett Borbálának.

– Megkövetem a nagyságát, – szólt – ne tessen ezt a kutyát ugy
elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegény kutya az
istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.

– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága – és ne törődjék a
kutyával. Ugy tartom, a hogy nekem tetszik.

Borbála nem mert szólani, de este megint a szivére kötötte Bodrinak,
hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás és benne lesznek a
nyomorban. A nagysága utóbbi időben már is nem olyan, mint azelőtt volt.

Bodri az ifjuság könnyelmüségével, a tisztelet minden megadásával
végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a
nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyurta finom
kezével és a paplanába burkolta. Ettől még el is lustult a kutya és
sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuczkóban való alvás.

A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta,
kergette, korholta a szegény cselédet, a ki akárhogy iparkodott, nem
tudott a nagysága izlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, a mit
már előre látott, a nagysága fölmondott neki.

– Ugy-e megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. Van egy kis pénzecském, ne
félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az urimódnak vége és ha megint
oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.

Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még
jobban huzott a nagyságához, a ki vele szemben ugy viselkedett, mintha
nem is mondott volna föl neki.

Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait és
beállitott a nagyságához:

– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig
imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.

A nagysága ekkor fölpattant.

– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No
ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok
nélküle élni s most elvinné.

Borbála magánkivül kiáltotta:

– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én
dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.

– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van irva, s ha mindjárt nem
takarodik, rendőrt hivatok.

Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg
a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Félszemmel intett
Bodrinak, a ki megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen
iramodással kint termett a folyosón.

– Bodri, Bodri! – kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála
már kint volt szintén és diadalmasan szaladt a kutyája után.

– Te édes, hüséges, drága fiacskám te, nem hagytad el vén anyádat,
mindig mondtam, hogy te hü, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba
fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.

S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, a
hol szivesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt és van pénze.
Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet s csak
nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott s mikor esteledett, kinosan
szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz és kaparászott rajta.

– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám, – magyarázta neki Borbála – de
azért ezentul is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.

Másnap reggel az első ajtónyilásra Bodri kiiramodott és nem jött többé
vissza.



A GYÁRBAN ÉS OTTHON.


I.  A gyárban.

A kendője fülig ér, a sipkája nyakig. Mohuk Sándor nagyon fázós ember, a
pipáját is csak melegitőnek szivja, de csakhamar kiveszi szájából és
zsebre gyüri, mihelyt a gyár kapujához ér. A kapus ur tiszteletlenségnek
venné, pedig amugy is utazik rá a sipkája miatt, a kendője miatt, minden
miatt, mert a kapus ki nem állhatja Mohuk Sándort.

A mint nagy alázatosan süvegelve beljebb kerül, föllélegzik. A kapus
háttal állt felé, igy nem is rivalt rá. A mint végig megy a rengeteg
udvaron, rozsdás kazánok, kocsironcsok során át, a melyek körül már
foglalatoskodnak ingujjra vetkőzött siket kovácsok, foghegyről köpnek az
utja irányában és azt mondják:

– A bundás!

Hogy miért? A jó isten tudja. Ezek a meztelen karu legények ha munkába
mennek, munkából jönnek, szakasztott ugy vannak bepakolva, mint ő, mint
minden munkás ember, a ki utban van. Mégis csak rajta akad fönn a
kajánságuk, máson senkin. Tán azért, mivel olyan tutyi-mutyi ember, az
orrára van irva, hogy félti a kenyerét, a gyárigazgatótól csak ugy, mint
a gazdátlan kutyától. Azért is alázatos mindenki irányában és azért is
lovagol rajta mindenki.

Az öntő végében van a furó-mühely. Mohuk Sándor még az óriási szijaknak
is hajbókol, mert bizonyos, ha egyszer nem tenné, a gőzfuró szija
megharagudna, derékon kapná és fölforditaná a rettentő füstös
magasságba, a hol a tranzmissziós rudak, kerekek össze-vissza berregnek,
a csattogó szijakat pöndöritve.

A munkás ember isten tudja micsoda módon ugy tudja rendezni a dolgát
(föltéve, hogy nem szakmányban dolgozik), hogy akármilyen korán kerülne
is a helyére, épen csak a gőzkürt megszólalása pillanatában készült el a
munkára. Mohuk Sándor még ehez sem ért. A kik nálánál későbben érkeztek,
még bajlódtak a kendőjükkel, bekecsükkel, a kék bluzzal, melyet legalul
hordanak, mikor ő már állt a furójánál talpig kékben és fülig piszkosan
s zavart pillantásokkal nézte a meginduló szijrengeteget. Ha hozzáfog a
munkához, röhögnek rajta a társak, ha veszteg marad, félő, hogy rátámad
a művezető:

– Mafla, inkább áll és rontja a levegőt, semhogy egy perczczel előbb
fogna munkához, pedig csak kegyelemből tartják, olyan lassu, mint a nagy
óramutató.

Végre rászánja magát, neki áll a munkának. Óriási vaskoczkákba lyukakat
kell furnia. Nem neki, hanem a gőzfurónak. Rongyos munka, egy ló is
elvégezné. A vaskoczkákon szépen ki van pontozva, hogy hová való a lyuk,
a nagyságát a furó szabja meg, melyet a müvezető illesztett be neki,
csak oda kell tenni, el kell szedni a vasdarabokat, meginditani,
megállitani a furógépet, megolajozni a furót és ügyelni, hogy merőleges
irányban lefelé dolgozzék, nehogy ferdén furja keresztül a vasat.

Mellette ugyanezzel a munkával inasgyerekek és napszámosok
foglalatoskodnak, ő az egyetlen géplakatos, a kit erre a silány munkára
fogtak. Lassu, ügyetlen minden egyébhez.

A mint telik az idő, ez is, az is rákiált egy-egy inasra és
kiszolgáltatja magát. Mohuk Sándornak nincs erre való vakmerősége. A
gyomra kezd korogni, de fél a kabátjához lépni és kiszedni belőle a
darab kenyeret, melyet otthon uzsonnára zsebrevágott. Bizony az
uzsonnáját csak akkor fogyasztja el, mikor a szigoru gőzkürt gőgösen
rárivall: takarodj ebédelni!

A napszámosok körülötte, mig a furót igazitják, maguk között eléggé
kedélyesen elmulatnak. Amint a müvezető vagy egyik-másik mérnök hátat
fordit, csufosan összeröfögnek s mindig tudnak az illetőről valami
becsmérlőt mondani. A müvezetőt rozsdásnak nevezik vörös szakálla és
vörös orra miatt, a főmérnökről pedig csak mint a zsidóról beszélnek.
Hogy miért, azt tán fölösleges mondani is.

Aztán beszélnek szoczializmusról, vitatkoznak egymással és átkozzák a
kapitalizmust, meg a gépeket. Mohuk Sándor meg csak hallgat, azaz még
hallgatni sem meri őket. Dehogy is mondaná rozsdásnak a művezetőt,
zsidónak a főmérnököt. Sőt ezt valami kutyaszerü ragaszkodással szereti
is, mivel az egyetlen ember, a ki jól bánik vele. Gondol is arra, hogy
meg kellene tiltani azt a tiszteletlen beszédet, de bizony csak a
gondolatnál marad, sőt az is csakhamar gyáván elpárolog.

Ilyen Mohuk Sándor. A mint ott áll a gép mellett, mintha ebben több
emberies volna, mint ő benne. Gyáva, ügyetlen, bamba és türelmes. Még
csak örülni sem tud, mint a többi, ha fölbúg a hatórai szabaditó
gőzkürt, melynek hallatára egyszerre megáll minden kéz, a Mohuk Sándorét
kivéve, a ki nem meri abbahagyni a munkát, a mig csak fölötte való
embert lát. S a mint aztán mégis csak összeczihelődik s mig a többiek
csoportosan diskurálva, nevetgélve kifelé tartanak, ő egymagában,
félénken az emberek felé pislogva kifelé bandukol. A gyár nagy kutyája
épen csak ő rá veti magát s a kapus káromkodva nevet rajta és nézi, mint
védekezik nagy alázatosan a hatalmas állat ellenében, könyörögve
szólongatva nevén:

– Neró, Neró!


II.  Otthon.

Ismerik az ujpesti utat? Ott mennek haza az árnyékemberek. Késő este
feketén hömpölyögnek rajta végig, a villamos kocsik sisteregve
zakatolnak elébök s a levegője több por, mint oxygén. Szomoru
deszka-utczák torkollanak belé s mintha minden ember, mihelyt ezekbe az
utczákba befordul, rögtön utonállóvá válnék, olyan félelmetes nézni
őket, a jámbor gyári munkásokat, a kik nehéz munka után hazafelé
tartanak, fülig csavarva a kendőt, nyakig tolva a sipkát.

A mint Mohuk Sándor végigmegy az egyik palánk-utczán, az egyik düledező
viskóból egy csaholó kutya szökken elébe.

– Beste lelke, – dörmög Mohuk, s ugy oldalba rugja a hatalmas állatot,
hogy az szükölve bukdácsol keresztül a pocsolyán s vonitva menekül az
éjszakába.

A viskó világos ablakából rettenetes zenebona hangzik ki. Gyerekek
visitanak, asszonyok rikácsolnak. Mohuk Sándor oda toppan az ablak elé
és végig csördit rajta az öklivel. Halálos csönd támad ennek nyomában.
Aztán ropogó, sulyos léptekkel végig recsegteti a deszkát, a mely a
nyilt csatorna fölött a viskó udvarára vezet és lábával egyet rug a nem
záró ajtón, hogy az is ijedten fölpattan.

A konyhában csak a kályhatüz rőt fénye világit, a szobából félelmes
suttogás hangzik még:

– A papa, csitt, a papa.

S a mint Mohuk Sándor benyit a büzös szük szobába, négy gyerek félénken
rá emeli szemét, reszketve járul elébe egy csontig lesoványodott nyügös
asszony, kérlelően félő tekintettel leszedi róla a sipkát, letekeri
nyakáról a kendőt, lehuzza róla a bekecset, közben pedig a másik, az
öregasszony kisuhant a konyhába s mire Mohuk Sándorról a felesége
lehuzta a csizmáját is, ott párolog az asztalon a leveses tál s Mohuk
Sándor morogva kanalaz belőle.

– Só! – orditja egyszerre s az egész nyomoruság fészke megreszket
mérhetetlen félelemben. Csakugyan, elfelejtettek sót tenni az asztalra,
isten legyen irgalmas nekik.

– Azt hittem, – szólt az asszony, (ez a legbátrabbik még), – hogy ma el
is van sózva.

A kanál odacsörömpöl a cseréptányérhoz, tán szét is repesztette.

– Sót! orditja az ember – s ha még egyszer nem lesz só az asztalon,
nyakadba öntöm a levest.

Az egyik gyerek, tán öt éves, valamit odasug a bátyjának.

– Kuss! – ordit rá Mohuk Sándor s a kis gyerek az ágy mögé bujik s a
falábat harapja, nehogy a zokogása hallassék.

– Megint lármáztatok, hallottam, de hát előbb hadd vacsorázom meg, majd
aztán számolok veletek.

S a mig e fenyegetéstől a gyerekhadnak végtelen fájdalomban és
rettegésben megdobog a szive, a félelmetes ember mérges pillantással, de
a legnagyobb nyugalommal fogyasztja levesét, hangosat szürcsölve, vastag
bajuszát a kabátja ujjával megtörülve, közben pedig nagyokat huz a vizes
kancsóból.

Alighogy végzett a levessel, ott párolog már a főzelékes tál előtte,
közepén egy nagy darab hussal. Az irigység legyőzi a kicsinyekben a
félelmet. Tágra meresztett szemmel követik a husdarabok utját a
tányértól a szájig, a nyál összefoly szájukban s mindannyiuk egy
gondolattal vivódik; lesz-e ma maradék, a mi nekik jut?

Mert csak Mohuk Sándor eszik hust ebben a házban, a többinek csak nagy
ünnepkor jut belőle, meg néha, ha tányérján hágy egy-két harapást.

Az ember az utolsó falat hust a villába szurja, szájához viszi. Mennyi
csalódott remény tünik el e falattal a vastag bajusz alatt. De a villa
egyszerre csak megáll. Mohuk Sándor mérgesen tekint végig a lélegzetét
visszafojtó familián, aztán hirtelen a felesége felé böki:

– Nesze!

– Csak edd meg! – mondja halkan az asszony, egy oldalpillantással a
gyerekek felé.

– Nesze! – ismétli most már orditva az ember. Az asszony a kezével
óvatosan leszedi a hust és a gyerekek felé huzódik.

– Magad edd meg! – rival rá az ember, – majd kapnak ezek a kölykök hust,
ha öregek lesznek.

És az asszony lenyeli a falatot, egyre a gyerekekre nézve, a kik ismét
rettegve huzódtak hátra, halk sóhajjal s mig legyüri torkán a falatot, a
tekintete táplálja őket: szinte érzik is, az édes anya gondolatban hogy
osztja föl közöttük a kis husdarabot, de hát persze, nem teheti meg,
mikor apa nem engedi.

– Egy-kettő, éjszaka legyen, – kommandiroz Mohuk Sándor s a kis szoba
egyszerre csak fölfordul, szalmazsákok lepik el a fal mentén a padlót,
piszkos vánkosok lebegnek a levegőben, czipők koppannak a földhöz s
alighogy a családfő maga ágyba feküdt, az asszonyon kivül teremtett
lélek nincs többé a talpán.

– Az a rozsdás ma megint nagyon fölbosszantott, – morogja most némileg
megbékülve Mohuk Sándor, – no de nem türöm már soká, már szóltam is a
zsidónak, hogy vagy a rozsdás megy, vagy én. No hát nem én fogok menni.
Ha a főmérnök ember volna a talpán, már rég kitette volna a szürét annak
a részeg tolvajnak. De hát hiába, az is csak olyan tutyi-mutyi, mint
minden zsidó!



FÉLLITER BOR.

Hát megértettétek egymást? Hála istennek. Látod, pajtás, mindig ilyen
sógort kivántam magamnak. Jó kolléga, jó sógor. Aztán olyan lány, mint
ez a Lina – nem azért mondom, mert a feleségem huga, hanem mert igaz. Az
isten is becsületes ember feleségének teremtette. No de iszunk egy
félliter bort. Eredj lelkem, anyjukom, hozz egy féllitert átellenből,
mondd, hogy jót adjon, mert nem mindennap jutunk ilyen ünnepséghez.

Gyerekek előre, – a bácsi ezentul a Lina néni férje lesz. Hát idenézz,
barátom, látod? Ez az én világom. Ez az öt gyerek. Mint az orgona,
melynek két sipja kitörött. Nyolcz évi házasság alatt heten volnának, ha
kettő meg nem hal. Öt gyerek is sok, de nem lehet ezt sokallani. Azért
az ilyen örömnapon, mint a mai, még mindig telik egy félliter borra.

Isten áldjon, sógor, koczczints te is, anyjukom. Ni, egy félpohár bortól
hogy elszédült. Hja, barátom, borra nem igen telik a három korona
napidijból az öt gyereknek. De hát mit érne, ha öt korona napidij volna
s egy gyerek sem volna? Hát mondd csak, barátom, élet az élet, ha nincs
kiért élned? Csak keresse hiveit a grófok között az egy-két gyermek
rendszer, én arra való vagyok, hogy sok gyerek tisztelje emlékemet s
bizony nem cserélnék a római pápával, mert annak nincs gyereke.

Isten éltessen, pajtás! Csak rajta, a menyasszonyod egészségére – ex!
Hallod? Ex! Ha én felhajtom poharamat, te is megteheted, inkább, mint
én, mert te ma még legényember vagy, s ha megesküszöl, akkor is csak
férj leszel, én azonban családapa vagyok s mégis fölhajtom a poharat, ha
hozzájutok. Már tudniillik a boros poharat értem, mert a keserüség
pohara le nem kerül a számról. Haj, haj! De boldog is vagy te!
Megházasodol. Fiatal vagy, a menyasszony szép, no, ugy-e, hogy szép?
Ilyen fiatal teremtést a magadénak mondani, – nemde, beleszédülsz? Sohse
rösteld, pajtás, magam is igy voltam, ezelőtt nyolcz évvel. A feleségem,
akár hiszed, akár nem, volt olyan szép, mint most a Lina, sőt ugy
rémlik, mintha még nálánál is szebb lett volna. Nono, legalább nekem
szebb volt, s különben is már régen volt.

A gyerekek feküdjenek le. Ne spórolj, pajtás, legfölebb még egy
félliterrel iszunk, de ez az egy is elég lesz. Ni, megmaradt még a fele
is. Hallod, egy kicsit el is bódultam, de az is jól esik, mint minden, a
mihez ritkán jut a szegény ember. Bor! Hehe! Bor! Mikor én még a
törzsasztalnál ültem, mikor még a dalárdában a szekundbaritont fujtam:

  «Szép Lenka vár a viz fölött
  Csolnakán a halász,
  Merengve zengi énekét
  S a part felé vigyáz.»

Hej, ugyanebből a három koronából telt akkor mindenre, mindenre,
mindenre. Ej, vége már annak, azért is igyunk.

Aztán megbabonázott az az asszony. Nézd meg jól. Szegény anyjukom. Hét
gyermek anyja. Hát lehet-e olyan, mint lánykorában volt? Elhiszed róla,
hogy szebb volt, mint Lina? Hét gyermek és három korona. S az első két
gyerek kihozta a formájából. Ma vén asszony, én meg fiatal ember vagyok.
Fiatal ember, öt eleven gyerekkel. Öt éhes szájjal, öt pár meztélábbal,
hogy álmatlan éjszakákon csak ugy tánczolnak körülöttem a lábseregek
gyerek nélkül, de nyitott szájjal, mely czipőért és kenyérért ordit.
Pfü! Nem énekelek én már, kell is nekem dalárda! Szervusz! No, még ezt a
maradékot, aztán – ej, aztán ugy sincs több pénzem borra, tudd meg, hogy
most elittuk a holnapi ebédet.

Sohse bántson. A holnapi ebédnek mindig ma hágunk a nyakára. Bánom is
én! Én már nem bánok semmit. Csak ha olyan legényt látok, a milyen te
vagy, olyan boldog legényt, a ki boldog vőlegény lesz, akkor, akkor
olyan furcsa jókedv száll meg. Ember, mondanám neki, szeretnéd
megcsókolni ezt a szépséges leányzót s azért veszed feleségül? Pajtás,
hát nézd meg ezt a vén csoroszlyát itt, az én hites páromat, az is ilyen
volt, ilyen szép és én olyan bamba, mint te. És te is bamba leszel, mint
én, elveszed a szép lányt, nyomorogsz, nélkülözöl és raboskodol a
hivatalodban, s végül vén csoroszlya ül a nyakadon, öt gyerekkel és
visszafojtja a melledbe még a lélegzetet is, kiszedi a csontodból még a
velőt is. Tüzhelyet alapitsz magadnak, hogy örülhess, ha kiteszed
lábadat abból a nyomorult házból, a hol semmi más nem vár rád, csak egy
csomó éhes száj, egy siránkozó, zsörtölődő, egyre követelődző vén banya,
a ki azon a czimen, hogy valamikor kezet csókoltál neki, most
megkövetelné, hogy áldozatodat lásd benne. Pajtás, pajtás, én nem tudom,
miket mondok most neked, csak érzem, hogy nyomorult gazember volnék, ha
ezt el nem mondanám neked. Azt mondom neked, ne higy soha senkinek, a ki
szegény és azt mondja, hogy boldog házaséletet él. Komédiáznak, lelkem,
komédiáznak, mert van még egy eladó lány, a kitől szabadulni kell, mert
azt hiszik, hogy a magunk nyügét szabad a másnak a nyakába sózni.

Ember, ha te most olyan józan volnál, a milyen részeg én vagyok, fognád
az irhádat és futnál, futnál, futnál, hogy a lábad se érje a földet. Te
boldog ember, te buta ember, csábit a sorsom? Nézz engem, ilyen leszel
te is. Nézd ezt az asszonyt, ilyen lesz a te szépséges menyasszonyod.
Meg fogod gyülölni és magadban átkozni, meg fogod utálni s minden
nyomoruságos pillanatban sajog a lelked: kellett ez neked? Oly szép
volna az életed, ha egyedül volnál, minden a tied volna, de igy? Senki
vagy, semmi vagy, semmivé leszel, megesz az asszony és a gyerek és még
jól sem laknak belőled.

Nevetlek, pajtás. Te most azt hiszed, a bor beszél belőlem. Igaz, józan
fővel nem mondanám ezt el, mert nehéz volna a nyelvem. De a bor az
igazságot, az őszinteséget váltja ki belőlem. Ha megfogadod szavamat,
nem veszed el a Linát, az én életemben látod meg a te jövendődet. De
holnap sajnálni fogom, hogy megnyitottam a szemedet, mert a Linát mégis
férjhez kell adni, s ha te nem veszed el, isten tudja, mi lesz belőle.
Láthatod, hogy részeg ha vagyok is, az eszem megmaradt. Ha nem hiszed,
annál rosszabb rád nézve. Uram istenem, hogy szerettem én ezt az
asszonyt lánykorában s hogy átkozódunk, gyülölködünk mostanában és adjuk
kifelé a tisztes életü családot. Keserü dühvel támadunk egymásra, mert
neki is föllebb áll, neki is van követelni valója rajtam, mert a
nyomoruságba én vittem belé, szegény szépségét én nyüttem el, a tüdejét
én tettem beteggé, éjjel a gyerekek őt sanyargatták, mig én békén
horkoltam. Tudom én azt is, gyere ide, te szerencsétlen asszony, te, a
ki oly némán és ámulva hallgatod részeg urad beszédét. Nem ujság ez
neked, csak ujság, hogy másnak elmondom. S ugyebár rettegsz, hogy most
tönkre tettem ezt a szép frigyet? Bocsáss meg, te sivár társa életemnek.
Nagyot vétkeztünk egymás ellen, mert szegények vagyunk. Fakó szemedből
hadd csókolom le a könyet, szikár nyakadat hadd fonjam át a karommal.
Tönkre tettél, asszony, de az én hibámból, s isten tudja, ha most fognád
a kendődet, hogy megszabadits magadtól, ha kerekedne förgeteg, mely
messzire sodorna tőled, hogy megmaradna a három koronám egészen
magamnak, talán vissza is sirnálak, s nem izlene a falat sem, pedig ez
nagy dolog. Nem tudom már, mit teszek, mit beszélek, de édes és drága
vagy azért nekem minden keserü veszekedés mellett is és te is, öcsém, ha
nem hallgatsz a szavamra, ha ugy jársz, mint én, ha rongyos, csunya,
vánnyadt sorsod lesz és nem lesz két krajczárod kurtaszivarra miatta,
este mégis csak magadhoz öleled s azt gondolod, ennek igy kellett
lennie, hogy az uristen áldjon meg!



A KÁNYA.

Az adjusztálóban négy lány ül és fölszerelik a czukrokat. Az ötödik
benyit hozzájuk, szó nélkül leül s hirtelen sirva fakad.

A négy lány fölrezzen.

– Mi bajod Málcsi?

Málcsi kötényével törli a szemét, majd suttogva, félős arczczal mondja:

– Kilencz koronás orvosságot hoztam.

Erre a többi lánynak is leesik az álla. Dermedten, szótalanul bámulnak
egymásra, aztán szinte taktusra valamennyiből kitör az indulat:

– Megveri az Isten!

– Ha koporsóban fekszik, akkor tánczolni fogok!

– A kánya!

– Megint verést kapok otthon, mert nem hiszik el.

– De alig áll már a lábán, hátha most nem teszi?

– A felől alhattok – mondja Málcsi elkeseredve. – Mikor odaadtam neki a
reczeptet, meg az egy koronát, a mi visszajárt a tizből, már rám
kiabált: nem csalsz te együtt a patikussal? Aztán mérgesen nézett rám és
világosan láttam szemében a gondolatot, hogy ezt bizony megveszi
rajtunk. Délután itt lesz, ha négykézláb is.

– Ne is menjünk el ebédre, akkor nem igazithatja az órát.

– Én bizony ebédelek azért, – véli hepcziásan az egyik, az öt lány
között a szépség – ugy is hiába minden, ha a kánya büntetni akar, talál
rá kifogást.

Ez már igaz.

Tizenkettőkor a lányok elmennek s háromnegyed kettőkor már lihegve a
czukrászbolt elé érkeznek. Az udvar felől benyitnak az adjusztálóba s
erükben megdermed a vér. A kánya már ott van s egy pillantás az órára:
az óra negyedhármat mutat. Málcsi még megfigyeli, hogy az óra alatt szék
van, mely nem szokott ott lenni s a szék porában az öregnek a papucsa
nyoma.

Az öreg az asztal mellett ül és pakkolja a czukrokat. A lányok megállnak
előtte, elbüvölve, mint a madár a kigyó pillantásától. Az öreg rájuk
lövelli a csontok közé süppedt szeme pillantását, mely tánczol rezeg,
foszforeszkál. A szája szöglete rángatódzik, rövidre nyirt fehér szakála
remeg. Aztán fölkel, jobbjával az asztalra csap, baljával az órára mutat
s köhögő-rohamba fuló rivalgással mondja:

– Most kell jönni? Nekem kell dolgoznom helyettetek?

– Háromnegyed kettő van, – mondja nagy bátran Gizi – az óra rosszul jár.

– Majd ti jártok rosszul, haszontalan naplopók, egy forint büntetés!
Majd megtanitlak benneteket lelkiismeretességre.

– Ugy is tudtuk – szól fullánkosan Gizi s a többivel leül a munkához.

– Mit mondtál, hány óra van most? – kérdi az öreg fölemelkedve.

– Háromnegyed kettő, – felel a szájas Gizi – egy perczczel sincs több,
akárki mondja is.

– Háromnegyed kettő? – Ugy, – hápog az öreg. – No hát akkor igazitsd
vissza háromnegyed kettőre. Ha olyan bizonyosak vagytok benne, hogy
háromnegyed kettő van, akkor csak maradjatok itt, mig szerintetek hét
óra lesz. Megfogtalak, ugy-e? Hehehe! Máskor ne hazudjatok nekem!
Fölmegyek.

Erre a szóra Málcsi és Juli, a két legnagyobb lány közrefogja az öreget,
a ki hajdan magas, most mélyre görnyedt testével rájuk nehezedik, hogy
majd kettétörnek. Igy viszi a két lány lassan, lihegve a levegőt kapkodó
öreget a lépcsőkön föl, minden harmadik fokon megállva s gyülölettel
nézvén le reá.

Az előszobában eléjük lép a kisasszony. Egy sápatag szőke leány, virág
van a hajába tüzve és keze tele gyürükkel.

– Ne, ne – tiltakozik az öreg, mikor át akarja venni a lányoktól a
támogatást. – Tegnap fejfájásról panaszkodtál, nem szabad erőlködnöd.
Édes, drága, aranyos kincsem te!

Az öreg hangja szinte forró, a hogy e beczéző szavakat ejti. Kezébe
fogja a lánya kezét, ugy viteti magát a karosszékébe. A mint ott leül,
az ajtó nyilik s egy erős szép fiatalember lép be, könyvvel a kezében.

– Béluska, kincsem, – rebegi az öreg – milyen jók vagytok hozzám.

S a két lány, a mint gyáván kioldalog az ajtón, még látja a csoportot.
Karosszékében a kánya és előtte térden és guggolva a két gyereke, a
kiknek a nyakát átfogja és reszketeg ajkával az arczukat csókolgatja.

– Azt meg kell hagyni, – véli Mari – a mit rólunk lenyuz, mind ezeknek
rakja félre. Azt mondják, hogy életében nem evett még czukorsüteményt,
mert azzal is szegényebb lenne a pereputtya.

– A Béla urfiról ne mondd, hogy pereputty, az egészen más, mint az apja.

Biz az egészen más. Négy óra tájt óvatosan bedugja fejét az ajtón.

– Lányok, adtok czukrot?

– Adunk, adunk! – kiáltják vigan és feléje szaladnak. A fiu nevetve
fogja át a nagy Marit és rápislog a többire.

– Hát neked mért foly az orrod vére? – fordul Málcsihoz, a ki meg sem
mozdul a helyéről.

– Megint megmozdult az óra – szól ez epésen. – Kilencz koronás mediczina
kellett, ilyenkor mindig későn jövünk és egy forint a levonás.

A fiu elképed.

– Nem akartam hinni, – hebegi – de most már hiszem. Nem értem apát,
hogyan képes ilyesmire!

– Nagyon szereti a gyerekeit, – mondja Gizi – hát nekünk kell viselnünk
a költséget.

– Gyerekek, itt a forint, csak ne busuljatok.

S minden lánynak a kezébe nyom egy ezüst forintot.

– De most már vigan legyetek és adjatok czukrot.

Adott mindegyik. A szájukkal adták és nem is a bolt készletéből.

*

Éjjel az öreg ur nagyon rosszul lett. Előbb orvost hivtak, aztán papot.
S mikor ez is elment, az öreg ur jobban lett. Mindegyik kezében egy-egy
gyermeke kezét tartogatta, szorongatta.

– Drágáim, édeseim, – rebegi – apátoknak vége, talán a reggelt sem éri
meg. Pedig legalább még öt esztendeig dolgozhatnék, hogy gazdagok
legyetek. Ó Istenem, tegnap majdnem öt forintot adtam ki erre a
mediczinára, megspórolhattam volna nektek… Béluska, édesem, nem lesz
bajod a vizsgán? Ugy-e jól férjhez adod a hugodat? Meg tudtok majd élni
abból, a mi van? Ne hagyjátok meglopni magatokat. Istenem, a sirban sem
volna nyugtom, ha nem lennétek ellátva egész életetekre. Menjetek
aludni, fáradtak vagytok, nem baj, ha nem is látlak már, csak ne ártson
nektek az álmatlanság.

Reggelre az öreg ur halva volt. A lányok zajongva nyitottak be az
adjusztálóba s nyomban elnémultak. A bolt zárva maradt, a temetés
emberei fekete kárpitot vonnak a kapu elé. Marinak a gyászruhás boltba
kell szaladnia, Gizinek az urfi szabójához. A többi meglapul egy
sarokban és félénken bámulnak ki.

– Holnap lesz a temetés?

– Vajjon eladják az üzletet?

– Nem is szenvedett, nem is volt mellete senki. Reggel halva találták.

– Szegény, ki hitte volna tegnap?

Mari visszajő, Gizi visszajő.

– Szegények, – ujságolják – ugy sirtak.

– Jó apjuk volt, azt meg kell hagyni. Szegény és tegnap még átkoztuk.
Pedig hát – talán mégis negyed három volt már?

– Higyjétek el, a betegsége tette csak olyanná. Szegény öreg ur, ha ezt
sejthettük volna!

Odafönt a két testvér félénken bámul át a halottas szobába.

– Nem nézed meg? – sugja a fiu.

– Nem merem, – sugja a leány. Majd görcsös zokogásban tör ki.

– Mit gondolsz? A jó Isten meg fog neki bocsátani?

A fiu komoran elfordul.

– Ugy-e nem gondolod? – zokog a leány. – Ugy-e nincs számára bocsánat?

– Imádkozzunk érte, talán a mi kedvünkért lesz.

– Ó jaj, szegény apa, hát miért is volt olyan szivtelen mindenkihez.

S a fiu lógatja fejét és sóhajt.

– Szivtelen volt, ezt nem lehet eltagadni.



NYOMOK A HÓBAN.

Egy kocsi elindult a vigadóból s megállt az Andrássy-uton a mondott kapu
előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal ur szállt ki belőle.

– Jaj, be szép – szólott a leány – esett a hó.

– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva –
meghülsz a könnyü báliczipőben.

– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghül – fordult a leány
a fiatal ur felé.

– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.

– Isten vele, köszönjük a kiséretet. – Ezzel bucsuzott a mama.

– Tehát holnap – sugta a báliruhás leány s megszoritotta a fiatal ur
kezét, miközben belépett a kapuba.

– Holnap.

Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal ur, háttal a kapunak, önfeledten
nézte a havas trottoirt. A mama sulyos czipője mellett ott látta a kis
lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.

– Hová hajtsak, nagyságos ur? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.

– A pokolba – felelt a fiatal ur s odavetett neki nehány forintot.

– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s
már a bakon ült s vigan elkocogott.

Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most
hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a
hóban, oly szépen ropog a báli czipő alatt,

Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszu ut és senki sem jár
rajta. Pedig milyen gyönyörü igy, habos fehér bevonattal, a nyesett
vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők,
geometriai egyenletességgel kipárnázva. S im előtte ez a tiszta,
érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohasem látta
szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja,

Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt
nem tudja. Az ingét átizzadta a vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy
mulatott, azt kellene felelnie: sohsem halunk meg. S hogy abból a
kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az
aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha
jókedvü. Nézi a fehér havat és keblében fekete gondolatok rajzanak. De
rossz is egyedül maradni.

Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a
csömörletes melancholiára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan
kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben ujságot
is birna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik.
Egy tiszta világos éjszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a
melancholiához?

Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek
az estének, hogy álmos macska módjára a kuczkóban busulva fejezze be.
Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berugva fog csak
hazamenni. Eb, aki busul!

De milyen lompos város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak
ez a kocsis kávéház…

Miért ne? Hiszen ugy sem vágyódik tisztességes emberek közé.

Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Nehány asztalnál néhány részeg ember
bóbiskol, előttük sörös palaczkokból egész battéria. És a kassza körül,
az egyik asztalnál fehérruhás, kékszallagos leányok egy bogban, a kik,
mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig,
hogy leült az egyik asztalnál, eldefiliroznak előtte.

Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorubb hely,
mint a lakása, épen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak
meg sem fojthatja a rossz kedvét.

– Parancsol?

– Téát.

– Én is innám egyet, – szól az egyik fehérruhás leány s melléje ül. –
Szabad?

– Bánom is én!

– Gyula, egy téát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is
igyék.

– Bánom is én!

– De szép szegfűje van. Nekem adja?

– Bánom is én!

Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot.
Hiszen ezt holnap más valaki fogja tőle elkérni.

– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.

– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot.

Kocczintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.

– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.

– A holdból – felelt kedvetlenül.

A leány kaczag.

– Jaj be kedves vagy! Szervusz!

– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis csak koczintott és ivott.

A leány most már nem szólt a pinczérnek, csak a szemével intett s ujból
tele cognacos poharak álltak az asztalon.

– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem
is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.

A leány megfogta a kezét.

– Milyen uri kezed van!

– A váczi-utczán vettem.

– Jaj be jó! Aztán mindent a váczi-utczán vásárolsz?

– Természetes.

– Mi a foglalkozásod?

– Suszter vagyok.

– Nagyszerü, akkor csinálhatsz nekem is czipőt.

Ekkor a fiatal ur a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta
parancsolni az asztaltól.

A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószinü, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a
kávéház gázvilágitása mellett nagyon szépnek látszott.

Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!

Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.

– Később, ha nem lesznek más vendégek.

– Mi közöd hozzájuk?

– Szégyellem magamat.

– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.

– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.

– Aztán hogy kerültél ide?

A leány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:

– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!

S már ismét nevetett, ugy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e
témától, átfogta a nyakát és arczon csókolta.

– Akkor pezsgőzzünk.

– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi franczia, nem olyan, mint a
cognac.

A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül
tolongtak.

– Mi is kapunk?

– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, a hol voltak.

A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón
habzsolták a pezsgőt, a fiatal ur összeütötte poharát a lánynyal s
ivott. A pezsgő valóban jó volt.

A mint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott,
hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, a ki szinte
félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És
olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik
fehér ágyában és édesen alszik, mig ő itt ül, ezen a piszkos helyen,
ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely
azonosan kezdődik?

Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:

– Ilyen az élet.

A mit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá;

– De lehetne még rosszabb is.

Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palaczkok egymás mellé sorakoztak,
mint a kocsis asztalán a sörös üvegek és a fiatal ur kezdett duhajkodni.
Nem volt jókedvü, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha
kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánynyal, goromba hangon,
durva öleléssel és undorral a lelkében.

– Hazakisérlek, – szólt.

– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.

Megittak még egy üveggel és mentek.

A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett,

– Menjünk kocsin – szólt a lány.

– Nem, jól esik a gyaloglás.

És karonfogva mentek az Andrássy-uton.

A kocsiuton tejes kocsik zörögtek végig, az utczasarkokon be-befordult
egy-egy elburkolt szegényes alak, az uri publikumot ők egyedül
képviselték, a mint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a
keményre fagyott hón.

– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s a mint lesütötte a
szemét, furcsán érintette, meglátván még az uton a lakkczipője nyomát,
mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház
felé.

– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.

Nem felelt.

– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a
leány.

Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.

– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.

A kocsi-uttól a kapuig apró lábujjnyomok rajzolódtak a fagyos hóban,
olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna
ottan. A muzsikus lány ép az egyiket akarta eltaposni, ez renditette
meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, ugy félt tőlük, ugy
szégyelte magát. «Holnap!» csendült a fülében a kis lány bucsuszava és
most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már ő rá gondol
és várja, várja türelmetlenül.

– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?

– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt
van kocsira való.

A leány elvette a pénzt és hizelegve unszolta:

– Jőjj te is.

– Eredj!

– A hogy akarod. Jó reggelt, te, te…

És meg akarta csókolni. Elháritotta magától.

– Jó, jó.

A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kaczagva intett a kezével:

– Szervusz, te… te… balek!

Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a
piczi lábnyomokat.

– Mind megvannak, – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke,
vidáman, fütyürészve sietett haza.



CAMPIS ÉS BOX.


I.

Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a semmibe
bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat, August a
pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint kibukfenczezett a
porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus és üzletszerü volt és
senki sem törődött a másikkal.

Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok, a kiknek
nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully azonban felugrott s
nyájas alázatosággal üdvözölte:

– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.

– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a bohócznak.

Finfully sóhajtott.

– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat. Campis és
Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok már dolgozni.

– Tehát áll az alku?

– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.

– És mikor?

– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem. Nyakamba
veszem a világot és töröm valamin a fejemet.

– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.

Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De másnap
már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles nyereggel,
fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást kapott
Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az ostor. Box,
ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully, ugyanolyan
kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és dühösen csaholt
Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki. A végén pedig, mikor
Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja a vágtató lóról, a
vonitás olyan dühösen erősen volt hogy szinte kilógott a nyelve.

– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.

Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül ismételte:

– El vagyunk adva.

– És mi lesz belőlünk?

– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba fognak.
Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt csinálnak
belőlem.

– Rettenetes. És én?

– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad, az
maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy
agyonlőnek.

– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.

Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:

– Bele.

– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot? Egyre
megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az parancsol neked,
a ki fölnevelt, a ki szeretett, a ki a nyakadat simogatta, a ki sirt,
mikor beteg voltál? Nincs neked szived? Nincs neked becsületed?

Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott a
ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien együttéreztek
Box-szal és megvetették Campist.

Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:

– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt. De
mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott, akkor én
is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.

– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát tudok
szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz nem
szegődöm.

– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap érted
pénzt.

– Harapni fogok.

– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.

– Megszököm.

– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.

– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, de én nekem van lelkem és
becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok, de nem szolgalélek.

Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.

– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt
irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy ló
vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni,
ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt ád
értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt
elfogadja.

– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva nem
ismerlek.

És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt ormányával
megfenyegette Campist és azt trombitálta:

– Rabszolga-lélek.

Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a nyugodt
lelkiismeret.


II.

Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró maga
fogta. Finfully bő koczkás nadrágjában mellettük állt. Átfogta Campis
nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két térde közé fogva Box
fejét, ugy beszélt neki:

– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd megszakad. De
neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál, föltéve, hogy engedelmes
és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál. Aztán együtt maradsz Campissal,
s ugy mint eddig, egy istállóban háltok.

Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott Finfullyra,
hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.

– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box nyeldekelt
és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a báróra támadt,
de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy csak ugy tüzelt.

– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám kutyával
bánni.

– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet ütve
Campis hátán, kurtán szólt:

– Most menjetek.

A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully felé,
de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot ellenben
vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert semmiképpen sem akarta
gazdáját elhagyni.

– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van adva.

És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.

Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot melléje
lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt fáradva és
sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó tengelyéhez kötve tette
meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva akaratlan, sebes ügetéssel
igyekezett lépést tartani a vágtató lovakkal. Ostort nem kapott, de
annál mélyebben fájt neki a szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva,
tehetetlensége érzetében.

– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.

Box nem felelt.

– Alszol?

– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám ne szólj. Ilyen hitvány lélekkel, mint
te vagy, nem állok szóba.

Campis ropogtatta a zabot.

– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak ott
vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette hozzá – ez
az egész különbség.

Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.

– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s
megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis
engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.

– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.

Box ugy tett, mintha nem is hallaná.

– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.

Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát vicsoritotta.

– Box! – kiáltott harmadszor a báró.

Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott farkkal
meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött a vére.

A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával megmosta
orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a kapott
enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet surolva kuszott
a báró lábaihoz.

A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön ütögette.

– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az orrod és
egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap meglátjuk, mire
megyünk.

Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s aztán
fütyörészve otthagyta őket.

– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.

Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a csirkecsontokat.
Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes volt s a csont előtte
volt. Nem birt ellentállani. Kezdte ropogtatni őket, lehetőleg halkan,
hogy Campis meg ne hallja.

Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire láncza
engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá.

– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?

– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az orromat
s ez olyan jól esett.

– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.

– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit dolgoztunk
neki!

– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja kutyáját és a
gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak most tanultad meg.

– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a báró sem
adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt szerettem.

– Hát szeresd ugy.

– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.

Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött rajta.

– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi háziállatok a
gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb kutya, ha az ostor
és a simogatás szeliditett meg, mintha Finfullyban csalódtál volna.



AZ ÖREG NAPOK.

– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi én. A
csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a gyermekeimet
is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa, egy anyós. A gazok
kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték nékem: most tartsd el,
minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság ez? Engem gazdagított? Én
vagyok kénytelen megadni neki azt a penziót, melyet rajtuk követelhet?

Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán a pohár
után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a távolba gondolva
kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja az üres féllitert a
korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.

– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két évvel
ezelőtt még keresett, ma már nem ér semmit. Hát az ő munkaerejét ki
nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki szakasztotta a szaggatást?
Mellébe ki ültette a köhögést? A két lába bénaságát ki okozta? Nem én,
nem én, nem én! Tiszteld apádat és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a
gazok látják. A vén kutyákat kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.

– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu Billinger
kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.

– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink
megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit
csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!

– Hát mit?

– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul
kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint himbálja a
fejét s a pipája mellől mormogja:

– Bizony, bizony.

*

– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?

– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, pedig még olyan nagy sem volt,
mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem dolgozott, de ilyenkor a
kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon vehetett magának, a mit
akart.

– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?

Nagyapó sóhajtott.

– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné. – Bizony
nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni. Persze, magának
mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon derékban az ember, hogy
vacsora-krajczárokat is teremtsen.

Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a gyereket.

– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart hallani.

S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg sem
mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni, hogy jön-e
már apa.

A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a pörkölt
illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat álmodik. Ha
majd nagy lesz és a gyárba megy, akkor odaül az asztalhoz és vacsorára
megkapja az egész pörköltet, ugy mint apa. Hej de messze ut van odáig.
Szinte sirna, hogy annyi évig kell várnia, mig ember lesz belőle.

A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett valamit
látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg asszonyt.
Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája nyitva és egyre
lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja megrándult, olykor a
lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe bámult, nem volt más gondolata,
csak magára figyelt, a kezére, a lábára, meg a tüdejére, melyik van most
rosszabbul.

A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó odatotyog
és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme üvegesen a sötétbe
bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre rikoltja:

– A gyerek, Mari, a gyerek!

– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg
asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a szemét és
kapál a lábával.

A gyerek a kapuból berohan.

– Apa jön!

S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis gyerekkel
a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé kuporodik s tágra
nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz árnyék vonul el, s a mint
nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van a párolgó étel s nagyapó
kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt illata.

Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis óra
tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti kabátját s oda
könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a palaczkból, aztán nekiesik az
ételnek. Az asszony nagyapó öléből kiveszi a gyereket s szintén az
asztalhoz ül. Előtte egy pohár kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be
a gyereknek. S akkor lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az
asztalhoz lép s fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a
nagyapónak, nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz
kenyér csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és
gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl
Csontos kezében a villa, a pohár, a tál, a mint oldalt hajtja, hogy a
pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a gyerek mosolygó
kis szájába egyik darab kávés kenyér után a másikat.

Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme szigoruan, uri
szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még gyorsabban esznek, s mire
apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek a kenyérkéjükkel. S a szájuk
kinyilik s a szemük odatapad apjuk villájának a hegyére. Követik a
tálba, látják, mint czikkázik válogatosan a hus- és krumpli-darabok
között, mig valamelyikre lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint
egy-egy falat ott eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból
kezdődik a villa utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből,
ilyenkor a gyerekek megrázkodnak.

A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy kőkorsó
van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a kenyeret csuszósabbá
tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s nagyokat krákog és köhög,
hogy szegény melle csak ugy remeg belé. Az öreg asszony csak a belét
szedi ki a kenyérnek s száját szélesre huzva nyomkodja magába, miközben
szinte őrjöngő pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.

Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja kenyérrel a
tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély sóhaj szakad ki négy
emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek tátott szája lecsukódik,
az igézet megszünt, most csak a tálat kémlelik, nincs-e benne maradék.
Nincs. A kis lány kiviszi s a kis fiu irigykedve látja, a mint
mutatóujja bütykét végigsurolja rajta, aztán lenyalja.

Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.

– És te? – szólal meg most.

– Már ettem – felel az asszony.

Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat megváltozik.
A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is. Nagyapó nyeli a
füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most ölébe veszi a legkisebb
gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az asszony pedig vigan meséli, mi
történt, mi nem és hogy anyóval ma a kórházban is volt.

– És mit mondtak?

Az asszony nem állhatja nevetés nélkül.

– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn… hahaha!

– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek, hogy
szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte boldogan
csillog.

– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a térdét.

– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a bizalmi férfi.
– Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?

Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg asszony
egyre rikoltja:

– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!

Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint ismétli:

– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…

A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és danolászva
mondja:

– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz gyerek. Ugy-e?

S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint igy
szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év mulva
csakugyan olyan lesz.



EZÜST MENYEGZŐ.

A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az
ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük egy
kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva szemét,
ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:

– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!

És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és fejükkel
bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az elmésséget.

A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén ott ül a
hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt olajban, a
legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember előrehulló, aszott
fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az orczák befelé estek a
fogatlan állkapcsok közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges
komolyságu nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított,
puderes hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle
kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid lábakkal.
Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába rejtve, félkezét
meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő nagyságának nagyon nagy.

A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén olajban – a
régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan, délczegen, duzzadt,
piros arczczal és győzelmes, friss szemmel, kifent, fekete bajuszszal,
egy nagyon csinos, nagyon önérzetes vőlegény. Félkarját a menyasszony
dereka köré fonta birtokba vevő biztossággal, s a fehér ruhás
menyasszony hozzá simul, – egy karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos,
nyugtalan, őzszemekkel, vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a
fotografus gépbe. A két kép egymás mellett lóg a falon és mindenki
nagyon sikerültnek találja az összeállítást.

– Most is olyan vagy, mint voltál, – mondja a humoros bácsi, csak
valamivel öregebb, soványabb és csunyább vagy, hahaha.

A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk és az ő
anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van Linácska vőlegénye
is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre menyasszonya kezét paskolja
s az asztal alatt valószinüleg a lábára is hág. Most egy kicsit
izgatott, mert neki kell a legszebb köszöntőt mondania, mint ügyvédnek
és mint vőlegénynek egyaránt hivatása lévén a szónak uralma.

Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga családi
boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség és hüség, a
mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya – lelkes, meleg
kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal – édes leánya annak a
csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt ezüstözött már meg és
további huszonöt esztendőt meg fog aranyozni.

Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra ragadta az
egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker pirjával az arczán
izgultan ül le s a kis szégyenkező menyasszony ezuttal önfeledten
hozzásimul. A mit a vőlegény nem hagy annyiban, hanem heves csókot nyom
a menyasszony arczára, a ki sikolt és a csók helyét keszkenőjével még
pirosabbra dörzsöli. Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg
csókot az ünnepelt mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a
mint sorba jár poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik
megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.

Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul a pohár
után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal lassan,
akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja ki:

– Tisztelt hölgyeim, uraim, szeretett gyermekeim, barátaim, ti is kedves
barátaim, a kiket szerencsém van üzletemben foglalkoztatni! Nem vagyok
szónok és nem találok kellő szavakat a ragaszkodásnak és szeretetnek
előttem szólott kifejezéseinek megköszönésére. De ti ismertek engem, s
körülbelül gondolhatjátok, hogy egy magamfajta embernek mi mondanivalója
lehet a jelenlegi helyzetben. Igenis, mikor a mai napon ezen a helyen
ülök, elégedetten és önérzettel tekintek vissza a lefolyt időre.
Elégedetten, mert ezelőtt huszonöt évvel jól választottam, az a nő, a ki
akkor menyasszonyom volt, a lefolyt idő alatt mindig olyannak
mutatkozott, a milyennek álmaimban képzeltem a jó feleséget és jó
családanyát. Mindig hüséges, szorgalmas és szerető nőm volt, jó
gazdasszony és takarékos és az üzletben ugyszólván a jobbkezem.

(A hölgyek aprókat pislognak, az ünnepelt nő merően maga elé néz és a
következő mondatnál szeméhez szoritja zsebkendőjét. A férfiak komor
meghatottsággal bólogatnak, a fiatalok áhitatos merevséggel bámulnak
maguk elé. A vőlegény pedig gondolja: az érzelem kész szónokká teszi a
papát!)

– Mi lett volna belőlem és családomból, ha nem ilyen a feleségem? Ne is
kérdezzétek, szeretett közönség. Sohasem lett volna belőlem az, a ki
vagyok. Mert, kedves barátaim, a kik most üzleti alkalmazottaim, én nem
röstellem bevallani, sőt büszkén hirdetem, hogy ezelőtt huszonöt évvel
nekem a Dob-utcza és Kereszt-utcza sarkán volt a boltom és segédet nem
tartottam. Apró szabómesterek voltak a kuncsaftjaim és én sajátkezüleg
szolgáltam ki az inasokat. És az a nő, a ki most a legjobb társaságban
is mutatkozhatik, ha otthon elvégezte a házi dolgokat, eljött a boltba
és segitett nekem kiszolgálni. Nem éltünk könnyelmüen a mának, hanem
garast garas után félretéve, dolgoztunk és nélkülöztünk, hogy előbbre
vigyük az életben s ha majd öreg napjainkban nem tudunk dolgozni, ne
legyünk terhére senkinek, s ha édes drága gyermekeink megnőnek, ne
kezdjék ott az életet, a hol mi. Igenis, a nagy czég, melynek egyedüli
tulajdonosa vagyok s mely huszonöt alkalmazottnak ad kenyeret, a
Dob-utczában látott napvilágot, erről mindenki meggyőződhetik a
kereskedelmi törvényszéknél, mert a czégem már akkor is bejegyzett czég
volt.

(Az alsó asztalon, az alkalmazottak között ámuló mozgás. Bernstein ur, a
ki öregebb a princzipálisnál s maga is önálló volt s Gombos urat már
harmincz év óta ismeri, tanuskodóan bólogat fejével: csakugyan, ő látta
a Gombos Ignácz firmát a Dob-utczában.)

– Ma pedig, tisztelt ünneplő közönség, ha visszatekintek a lefolyt
huszonöt évre és annak eredményeire, jogos önérzettel mondhatom: a jó
isten megáldott engem és én ezt szeretett nőmmel együtt megérdemeltem.
És szeretett nőm ma sem olyan, mint a többi asszony, ma is szerény és
takarékos és ma már szeretném, ha kevésbé szorgalmas volna, mert vittük
annyira, hogy az életet élvezni is megengedhetjük magunknak. Te pedig,
drága leányom, a ki nemsokára szintén egy férfit boldogitani hivatva
leszel, végy példát anyádról, az én szeretett nőmről és iparkodjál
minden tekintetben hasonlitani hozzá. Ezzel akartam az ovácziót
megköszönni.

Szem nem maradt szárazon. Az egész társaság olyan meghatott volt, hogy
kocczintani is elfelejtettek. A vörös humorista szó nélkül megszoritotta
a szomszédja kezét, az ünnepelt felesége férje vállára hajtva fejét,
csöndesen sirt, a vőlegény ajkához vonta menyasszonya kezét és édes
nézéssel suttogta:

– Igen, nekünk is ilyen szép lesz az ezüstlakodalmunk.

De végre is a meghatottság átengedte helyét a vidám lakodalmi
hangulatnak.

– Táncz! – kiáltotta egy fiatal cousin s a társaság nagy robajjal
fölkerekedett, az asztalokat oldalt lóditották s három szál czigány
rázenditett a csárdásra. A humorista az ünnepelt nőt vitte tánczra, az
ünnepelt férfi azonban elnéző mosolylyal az öreg urak közé vonult és az
üzleti viszonyokról vitatkozott.

Már hajnalodott, mikor a mulató társaság eloszlott. Ki melegen, ki
alázattal kivánt még egyszer sok szerencsét a mai naphoz. A humorista
még egyszer hunyoritott a szemével:

– Ideje, hogy végre egyedül lehessetek.

A gyerekek is sorba elébük járultak s még egyszer megcsókolták
szülőjüket. A vőlegény ügyvéd is elbucsuzott, némán, csak hosszantartó
kézszoritással fejezve ki érzelmét.

– Most feküdjünk le – mondja Gombos ur ásitva.

– Bizony alig állok a lábamon – mondja Gombosné.

Ahogy a sulyos butorzatu hálószobában magukra maradtak, a ragyogó ebédlő
után a kétes világitásu éjjeli lámpa mellett, a két emberen különös
elfogultság vett erőt. Az asszony lesütötte szemét, az ember
végigsimitotta fakó homlokát, mintha valami nem jutna eszébe. Egyik sem
tudta, mi lelte s végül erőszakkal lerázván a sajátságos érzést,
vetkőzéshez fogtak és lefeküdtek.

– Jó éjszakát – mondja Gombos ur és kezével a feleségéé után nyul.

– Jó éjszakát – suttogja az asszony, s a két kéz összekapcsolódik.

S ekkor Gombos ur simogatni kezdi azt a kövér, gyémántgyürüs kezet s
szivében melegség gyul.

– Édes angyalom, – mondja – az az igazi ünnep, hogy igy egyedül vagyunk,
mint régen és én most is ugy szeretlek és mindig szerettelek. Öreg
bajtársam, szegény, nem volt részed sok örömben s az ifjuságunk elmult,
de azért soha más asszonyon nem járt az eszem és ez is ér valamit,
ugy-e?

Az asszony halkan a párnába sir. Igy fogja át félkarjával az ura nyakát,
ez meg vigasztalja.

– Ne sirj, édes feleségem, nem éltünk hiába, a gyermekeink már
élvezhetik a mi munkánkat és mi nem haltunk még meg. Tudod mit? Megyünk
nászutra, ezüst nászutra. Jó?

Az asszony csak egyre sir. S az emberben nyugtalankodni kezd az érzés,
ez a sirás nem olyan, mint a lakomabeli meghatottságé volt.

– Mi lelt, drágám? – kérdi megrettenve.

Az asszony közelebb vonja az öreg ember fejét és csókkal és könynyel
áztatja.

– Mi lelt, szólj? Ne sirj – dadogja ez nyugtalanul. – Mért sirsz?

S a kövér asszony görcsös zokogásban tör ki s fuldokolva, szakadozottan
mondja:

– Olyan boldog vagyok, Ignácz, ma először… mióta együtt vagyunk… nem az
üzletről beszéltünk.



MUNKA NÉLKÜL.

A mint szombaton este Gáspár piszkos kék zubbonyában haza ment,
semmiképen sem látszott rajta, hogy fölmondtak neki. Egy nagy tál vizben
hagyta teste kormát és átöltözködött kék posztóruhájába, kivette
ládájából aranyóráját, aranylánczát és ment mulatni a korcsmába.

Ott aztán kipakolt, hogy a gazember művezető, meg a mérnök. Rossz vége
lesz annak. Már ő is keresztül akarta bökni a vaslyukasztóval, de még
türtőztette magát, majd megteszi más. Különben is nem bánja; ott kap
munkát, a hol tetszik. Olyan munkás mint ő!

Aztán belemerültek a szoczializmusba, meg a sörbe. Mentül több sört
ittak, annál gonoszabb lett a társadalom. A tizedik kriglinél már csak
az anarchia segithetett rajtuk. Éjfél jóval elmult, mikor a korcsmából
átmentek a kávéházba – sört inni.

Tiz óra is elmult reggel, hogy felébredt. Nagyon nyomorultul érezte
magát és eszébe jutott, hogy fölmondtak neki. Nézte a pénzét, s öt
forint hiányzott belőle, összesen pedig tizennyolcz volt. Öt forint
kosztra, nyolczvan krajczár lesz a mosás, két forint a ráta az
aranyórára, a szabó is fog jönni, aztán meg ma délután, ma este és az
egész héten át, a mi kell: sör, dohány – bizony csak nyomorult az élet.

De délután mégis csak ott volt Csillag Julisnál, kék posztókabátjában
egy óriási szál bazsarózsa is nyilt. Hetykén a foga közé szoritotta
virzsiniáját, ugy mesélte:

– Te Julis, fölmondtak a gyárban.

– Jézusom, – szörnyülködik ez, – már most mi lesz?

– Hát megyünk a Mexikóba, mi más legyen? Két hét a fölmondás, lelkem,
addig ráérünk gondoskodni.

– Rossz az idő – véli a Julis anyja, a ki az asztalnál kötöget – jobb
volna elspórolni azt a kevés pénzt.

– Ugyan, Csillagné, az ember egész héten át odaadja a bőrét másnak s
vasárnap egy kicsit ki se mulassa magát?

– De azért, Gáspár, ma takarékosabbak leszünk, nem eszünk a Mexikóban.

– Azt csak bizd rám – véli az idegesen – spórolj te csak a magadéból.
Gyere!

És akkora mulatságot csaptak a Mexikóban, hogy még a Julis szép,
rózsaszinü perkálruhája is bőven kapott a sörből.

– Veszek neked másikat – vigasztalta a legény az elszontyolodott leányt
– azért, hogy fölmondtak nekem, vagyok olyan legény, a ki voltam.

Hétfőn reggel fekete rosszkedvvel ment a gyárba. A kapuban várta már a
rátás ember.

– Ma nem fizetek – szólt rá – fölmondtak a gyárban.

– Az se baj – véli az – majd jövök a jövő héten.

– Derék zsidó ez – gondolja magában Gáspár – vár ez majd a jövő héten
is.

A kvártélyos asszonynak sem fizetett s azzal okolta meg, hogy fölmondtak
neki. Majd ha uj munkába áll. Ott majd többet is kap.

A rákövetkező szombat és vasárnap ép igy telt el. Csak Csillagné
kérdezte tőle:

– Nem nézett még munka után?

– Ráérek arra, majd ha nem lesz.

És a Julis könyörgött neki az utczán:

– Ne menjünk ma mulatni, spórold el a pénzt.

– Ugyan ne fecsegj már és ne rontsd a kedvemet. Nem fogok éhen halni.

A rátás ember pedig fölhuzta a szemöldökét.

– Már, kedves barátom, nekem is kell a pénzem. A jövő hétnél tovább nem
várhatok.

– Szaladhatsz utána, – gondolta magában, de csak nagy morczosan állt a
munkához és irigyen nézte társait, a kik a jövő héten nem lesznek
faczérok.

Mikor ez a hét is letelt, titkon reménykedett, hogy a munkavezető
odaszól neki:

– No, Gáspár, ha maradni akar, maradhat, mivel sok a munka.

Noha tudta, hogy elv a gyárnál, senkit meg nem tartani, a kinek egyszer
már kiadták az utat.

Az utolsó béréből aztán törlesztett valamit a kvártélyra, meg a kosztra.
Alig maradt elegendő pénze estére, meg másnap délutánra.

De azért vigan állt be Julisékkoz és csörgette zsebében nehány ezüst
forintosát.

– Van itt pénz, Csillagné, valahogy ki ne nézzen a házából és lesz is
mindig, a mig bajusz nő az orrom alatt.

– Jó lesz munka után nézni, – vélte az öregasszony a szokottnál
ridegebben, majd ráförmedt a leányára:

– Aztán vigyázz, hogy meg ne szóljanak!

– Ugyan miért? – kérdi Gáspár.

– Hát mert egy becsületes leánynak egyedül menni a legénynyel, nem épen
növeli a becsületét.

– Ejha, de későn jutott ez magának eszébe!

– Jobb későn, mint soha – mormog még az asszony, de nem mer a legényre
nézni. – Hát csak menjetek isten hirével, én nem szólok bele a
dolgotokba.

Az esetet nagyon zokon vette a legény.

– A mig pénzem volt, – mondta – nem törődött anyád a becsülettel, de
most, hogy munkám nincs, menten kitenné a szürömet. De csak ne féljetek
semmit, lesz nekem mindig pénzem, nem fogok tőletek kölcsönkérni.

És olyan elkeseredett szilajsággal mulatott, hogy éjfél régen elmult,
mire Julist a kapujáig kisérte. Pedig máskor tizenegykor mindig haza
szokta már vinni.

Hétfőn délig aludt.

– Faczér vagyok, – gondolta magában – most legalább kipihenem magam.

Tudja isten, mintha az önérzetét adta volna cserébe a munkakönyvért,
melyet kikapott. A kvártélyos asszonyra nem mert ránézni, pedig máskor
is maradt adósa. Mikor a kiskorcsmába ment, a gyár közelébe, a régi
pajtások közé, hangosan dobogott a szive: hátha nem akarnak enni adni
neki? Pedig a zsebében volt még annyi pénz, a mennyi egy ebédre kell. És
szinte hálát érzett a korcsmáros iránt, mikor az barátságosan rászólt:

– Aztán hozzám ne legyen azért hütelen, ha ujra munkába áll.

Meg is fogadta, hogy akár Ujpestről is ide jár majd kosztolni, legalább
is vasárnaponkint.

A többi munkába ment, ő meg szétnézett az utczán: mihez fogjon? De jó
volna, ha Julisnak nem lenne munkája. De nyolcz óra előtt haza nem kerül
az a paszománt-gyárból. Igy hát egymagában ment a városligetbe.

Fa tövében, süppedékes gazban csapatosan kékellett a földön a munkátlan
munkások sokasága. Végignézett ünneplőjén, szeretettel megbillegette az
aranylánczát, ugy adott hálát istennek, hogy nem olyan, mint amazok.
Rajta meg sem látszik, hogy faczér, még az sem, hogy munkás. A
guvernántok, a kik a gyerekekkel játszadoznak, bizonyosan jogásznak is
nézik, a miért hétfőn, munkanapon, a városligetben sétál, pálczával a
kezében.

Odaállt a Barokaldi bódéja elé és együtt röhögött a többivel a clown
tréfáin. Be-betekintett a czifra ördögmotollákba és az egyik fehér
cselédet meg is forgattatta rajta. Hallgatta a látványos bódék
kikiáltóit s erősen küzdött a kisértéssel, hogy a szavára hajoljon s
lenyomjon tiz krajczárt a belépti dijért. Egészben pedig majd elszédült,
látván, hogy mennyi faczér munkás gyülemlik össze ezen a téren és
mindegyik mintha mulatna. Ugyan miből élnek ezek az emberek?

Másnap reggel már nem türte a henyélést. Korán reggel megvárta Julist a
kapunál és elkisérte a munkába. Bemenni nem mert hozzá, valamiképen
röstelkedett az öreg asszony előtt. Még délelőtt benézett vagy három
helyütt, de nem kapott munkát. Nézzen ide a jövő héten, addigra
előjegyzik. Bizony kellemetlen nap volt.

A többi nap még kellemetlenebb. A hét végén a korcsmáros is morczosan
rászólt:

– Aztán lesz-e fizetség szombat este?

– Lesz, – felelte és érezte, ha munkában volna, kemény gorombaságot
hajigált volna a korcsmáros fejének.

És szombaton délután nehéz szivvel adta zálogba az aranylánczát,
órástul. Volt pénz bőven, ettől ismét fölvidult.

– Van-e már munkája? – volt első kérdése a Julis anyjának.

– Lesz, lesz – felelte.

– Aztán az órája, meg a láncz hová lett? – volt a második kérdése.

– Elromlott, – felelte és zavartan nevetett hozzá.

– Hm, hm, – vélte az öreg asszony, – rossz vége lesz ennek.

– A magam baja, – felelt most Gáspár daczosan, – nem ád nekem senki a
magáéból.

– Csak ugy véltem, – szólt kurtán Csillagné és a kezében hevesebben
jártak a kötőtűk.

– Gáspár, – szólt szeliden Julis – ne menjünk ma mulatni, hiszen nem
kell épen tánczolni! Menjünk csónakázni.

– Hagyd el Julis, ha magamban vagyok, spórolok, de ha veled vagyok, nem
akarok csufot vallani.

– Akkor legalább, – szólt a leány félénken, – nekem is van egy kevés
pénzem.

– Add az anyádnak, – rivalt rá a legény, – hát minek nézel engem? nem
vagyok én koldus!

Többet a leány nem szólt. Nagyot mulattak, még vörös bort is ittak ez
alkalommal.

Egy hétig tartott a pénz, aztán vége volt.

– Te Julis, – szólt Gáspár a leányhoz, a mint reggel megvárta a kapunál
– nincs egy pár hatosod? Vasárnap visszaadom.

Nem volt neki, de majd délre kér előleget a gyárban.

– Vasárnapra megadom, ha a föld alól keritem is elő.

Meg is adta neki, de csak kék zubbony volt rajta, a mit munkában szokott
viselni. Az ünneplőjét eladta.

– Ma nem fogunk mulatni – szólt csöndesen Julishoz, a mint belépett
hozzájuk ebéd után. – Hiszen nem muszáj épen tánczolni!

– Mi az? Mi az? – fortyan föl az asszony. – Hát magát mi lelte? Most már
vasárnap is dolgozik?

– Dehogy, dehogy, – hebeg a legény.

– De mama, – kérleli a leány.

– Igy akar a lányommal menni. Nem a, lelkem, soká elnéztem a maguk
dolgát, de mindennek van határa. Hirbe keveri a lányomat, ezt nem türöm.
Majd ha ismét mulatni akar vele, akkor váltsa ki előbb az aranyóráját és
vegyen karikát is a Julis gyürüsujjára. No nézze meg az ember!



A PÁLINKA.

Este nyolcz órakor. Felcsákné a kályha mellett áll és jókedvvel főzi a
birkapörköltet. Mellette a nyolcz éves gyerek tágra fujt orrlyukkal
szagolgatja a ritka meleg vacsorát. Negyed kilenczkor a gyerek nagyot
sikit örömében: anyja ráparancsolt, hogy teritsen, mindjárt itt lesz
apa. Viszi a piros abroszt, a három vastag tányért, gondosan letörli a
fekete kést, villát, aztán az udvarra szalad és teli vizes-korsót állit
az asztal közepére. Majd átszalad a füszereshez kenyérért, mert
elfogyott a kenyér. Pontban fél kilenczkor minden rendben van: az asztal
meg van teritve, az étel meg van főzve.

– Mindjárt itt lesz apa – biztatja kipirultan az anya gyermekét.

– Jó lesz, mert olyan éhes vagyok már – sóhajt a gyerek, de ezuttal az
éhség nem fáj neki. Hiszen meleg vacsora van.

Kilencz órakor az asszony kiáll a kapuba és a gyerek boldog
türelmetlenséggel toporzékol mellette. Néznek fölfelé az utczán, a
honnan apának jönnie kell. Nyolczig tart a munka, most már itt lehetne.
Csak késik.

Fél tizkor az asszony és a gyermek a kályha mellett gubbaszkodik és
hallgatják az elfőtt étel rotyogását. A szobában lesrófolták a lámpát,
hogy ne fogyjon a petróleum s lehessen hirtelen világosságot teremteni,
mihelyt Felcsák belép. Háromnegyed tizkor a gyerek keservesen sir és
rágja a száraz kenyeret. Az asszony ölébe vonta a gyereket s az ajtó
felé forditott arczczal, simogatja a haját. Tiz órakor elhamvadt a
kályhában az utolsó parázs és anya és gyermek egymásba ölelkeznek, a
sötétben ülnek és reszketnek. Eddig várták apát, most remegnek tőle,
hogy jön.

– Anyuska, – sugja a gyerek – én az ágy alá bujok.

Anyuska kimondhatatlan sajnálkozással néz a kis gyerekre. A kis gyerek
arczán komolyság, aggodalom és rémület, de hangjában megadás, türés és
engedelmesség. Mintha arról lenne szó, hogy vihar lesz, a miről senki
sem tehet.

– Jó lesz? – sugja a gyerek.

Az anya szomoruan rázza a fejét. Odahajol a gyerek füléhez, ugy sugja:

– Ott is megtalál.

– Hát hova bujjak? A multkor az udvaron bujdostam, de az első lármára
megijedtem és beszaladtam.

Az asszony magához szoritja a gyermeket.

– Majd megvédlek én. Az ölembe bujsz, mint most és akkor…

Nagyot sóhajt és a gyerek folytatja siralmas kétségbeeséssel:

– És akkor téged ér minden ütés.

Az asszony a kezével int.

– Nem baj, tudod, hogy anyának nem fáj az ütés.

A gyerek ugy tesz, mintha elhinné és szorosabban buvik az anyja ölébe.
Tizenegykor elaludt, s az asszony óvatosan a fekvőhelyéhez viszi, ott
leteszi. Nem vetkőztette le, ilyenkor jobb, ha a gyerek fel van öltözve.

Aztán egy kicsit felsrófolja a lámpát és körültekint. Az asztalról
leszedi a tányérokat, késeket, villákat. A konyha sarkából kiveszi a
baltát, a kalapácsot, a konyhaszekrényből minden vágó- és ütőszerszámot.
A falakról leszedi a tepsiket, a tányérokat és egyéb törékeny holmikat
egy halomba gyüjti a konyha sarkában s elébe tolja a koffert. Még
egyszer körülnéz, hogy nem felejtett-e el valamit, aztán hirtelen kitör
belőle a zokogás, de csak egy másodperczre. Hallgatagon, a sötétben
tapogatózva megy az ágyhoz és belefekszik. Hanyattfekve, összekulcsolt
kézzel, minden neszre figyelve vár, vár a viharra.

Egy óra tájban a kapu felől veszekedés hallik. Az asszony fülére huzza a
dunyhát s minden izében remeg. Hallja a házmester káromkodását, az ura
részeg feleselését. Aztán elhallgat a házmester, s az ura egymagában
káromkodik. Közelebb, közelebb. Egy irtózatos rugás, – ajtó recseg, zár
zörög, irtózatos, orditó szidalom s a szoba küszöbén egy alacsony zömök
árnyék; az árnyékból két macskaszem sárgán villog bele a szoba
félhomályába.

– Már megint? – ordit az ember. – Nincs vacsora? Hol vagy, komisz
boszorkány? Meg a kölyök? Én vagyok itt az ur, vagy más? Hol a vacsora?
Fölfaltátok ugy-e?

A szoba megtelt pálinkagőzzel. A gyerek fölriadt álmából és moczczanni
sem mer. Az asszony felül ágyában és száraz, fásult hangon mondja:

– A vacsora kint van, ha éhes vagy, egyél, ha verni akarsz, verjél, de
hamar, mert késő van és aludd ki magad.

A részeg ember egy pillanatra meghökken a száraz hangtól s csak ugy
dünnyög magában. Már leül az ágy szélére és egy vidám nótát dudolász. De
mikor a fél csizmáját lehuzta, egy darabig a sötétben nézi a talpát,
aztán a gyerek felé hajitja. Ez fölsikolt. Az asszony kipattan az ágyból
és a gyerekhez ugrik. Ettől egészen megvadul az ember. Odaront hozzájuk
és üt-vág, a hol éri őket. Aztán vadul topogni kezd, kést, baltát keres,
hogy agyonüsse őket. Mert ő az ur a háznál. A konyhában megbotlik
valamiben, végignyul a földön és elhallgat. Néhány perczig bent az
asszony figyel, a gyerek magába fojtja a sirást, aztán az asszony
hevesen megcsókolja a gyereket és sugja:

– Már elmult.

Hat órakor reggel az asszony a kályhánál áll és főzi a tejet. Az ember
egyet trüsszent s fölébred. Sárga arczán az éjjeli tivornya mély
barázdákat szántott, apró sárga szeme hunyorog az éles világosságtól.
Lassanként tápászkodik föl és ránéz a felesége arczára, felesége
homlokán a nagy kék daganatra. Ugy áll ott, mint a megvert kutya, aztán
térdre hull az asszony előtt és keservesen sir.

– Már megint, már megint! – nyöszörgi. – Édes feleségem, hát mért nem
ütsz ilyenkor agyon? Tartsd készen a baltát és vágj fejbe vele,
megérdemlem. De nem teszem többé, soha többé, átkozott pálinka!

Az asszony nem tud ránézni, csak engesztelőleg bólogat a fejével és
hagyja csókolni durva kezét. Az ember tovább szórja magára az átkokat és
önti a fogadalmakat. Aztán nagyot csuklik és félénken kérdi:

– A gyerek is?

Az asszony szeméből elkeseredés lövell felé.

– Igen, a gyerek is, – kiáltja – majdnem kiütötted a szemét, a
csizmáddal ütötted a szemét!

Az ember arcza elé csapja a kezét és felhördül. Aztán becsoszog a
gyerekhez, a ki sirva csapja nyaka köré a karjait.

– Nem iszom többet – fogadkozik a gyereknek is, ám ez nem akar neki
hinni. Rázza a fejét és csak sir.

Ekkor az ember fölkel. Ünnepélyesen a feleségéhez lép és összekulcsolja
a két kezét.

– A gyerek elhiszi, – mormogja – és… és én nem hiszem. De tégy valamit,
találj ki valamit, hogy legalább ne bántsalak többet. Hisz meghalnék
értetek, de ha az a pálinka belém száll, akkor megvett az ördög. Ne
eresszetek be, zárjátok be az ajtót.

– Betöröd – mondja szárazon az asszony. – Fölriad az egész ház és a
házmester betöri az ablakot.

– Igaz – csügged az ember. – Hát mit csináljunk?

– Megyünk a Dunának, – mondja az asszony – előbb-utóbb ugy is az
történik, hogy agyonütsz bennünket, hát minek bevárni, mig gyilkos
leszel?

– Nem, nem – sugja az ember – és kezével részegesen hadonáz az arcza
előtt.

– Dolgozz, – mondja az asszony – és Isten őrködjék fölöttünk.

Mikor az ember délben hazajön, az arcza diadalmas.

– Kitaláltam valamit, – mondja – velem fogsz jönni, megtiltod az ivást.
Ha te ott vagy, nem ragad el a pálinka.

– Jó – mondja az asszony – de nem hisz maga sem benne.

Vagy két hétig a szegény munkásfamilia boldog, mint a madár az ágon.
Felcsák Lajosnál nincs nyugodtabb, szelidebb, szeretőbb ember. Térdén
lovagoltatja a gyereket, megkiméli az asszonyt minden fáradtságtól. Maga
megy a kutra vizért, átszalad a gyerekkel a füszereshez és czukrot is
vesz neki. A második hét vége felé ebédnél egy kicsit rosszkedvü, este
pedig egy félliter bort hoz a vacsorához. Ezek a végzetes jelek.

Az asszony nézi az embert s komolyan mondja:

– Holnap érted megyek.

Az ember csüggedten ereszti le a fejét. Már nem mer fogadkozni, hogy nem
fog inni.

A gyerek jól van ellátva. Turót kap vacsorára, s egy egész marékkal
czukrot, sőt datolyát is.

– Nem fogsz félni?

– Nem, anyuska, aztán nem is játszom gyufával, hogy tüz ne legyen.

– A lámpához se nyulj.

– Ahhoz sem nyulok. Aztán ugy-e, ma nem lesz baj apukával?

– Nem, nem, aranyvirágom, hisz vele megyek.

Éjfél után a gyerek nyugodtan alszik a földön, az asztalon a lámpa ég,
mert a gyerek csakugyan nem nyult hozzá. A kapunál éktelen veszekedés a
házmesterrel, de most asszonyhang rikácsolja tul a birokra menő
férfiakat. A házmester a kapukulcscsal fejbevágta Felcsákot, a ki
berohan baltáért, hogy a házmestert agyonüsse.

– Az élivel, – rikácsolja az asszony – csak az élivel, hogy
kettéhasadjon.

A mint berontanak a szobába, a gyerek fölriad és megijed az apja véres
ábrázatától.

– Jézus, – kiáltja – apuska vérzik.

– Mit? Te nem alszol? Égve hagytad a lámpát, hogy fogyjon a petróleum?
No megállj, te komisz, majd megtanitlak rendre.

Ezt az asszony rikácsolta. S kibomlott hajjal, a pálinkától
kivörösödött, kidagadt arczczal, magasra emelt ököllel ront a gyerekre
és üti, a hol éri. Az ember megáll a küszöbön és nézi.

– Ugy, ugy – motyogja – emberségre kell tanitani a gyereket.



ALARICH FELESÉGE.

Az orosz-japán háborura félkettőig kellett várni, a mig kisült, hogy a
nevezetes csatát nem vivták meg. Tahi Béla nagyot káromkodott, de
miközben a télikabátjába bujt, elgondolta:

– Szamár vagy, barátom, hiszen ha meg lett volna a csata, még egy órát
kellett volna itt rostokolni. Dühös vagy, hogy egy órával hamarább
szabadulsz?

Frissen esett hó boritotta az utczát. S Tahi egyszerre könnyünek érezte
a lelkét. Mintha csak hazaérkezett volna, nevető tekintettel üdvözölte
az utczát. Az Andrássy-uton, a hol a szerkesztőség volt, egy lélek sem
volt látható s ez még jobb kedvre hangolta.

– Késő van, – gondolta – most talán a hiéna sem fog már háborgatni.

Csakhogy a Gyár-utcza mélyéből elébetoppant a hiéna. Fiatal ficzkó,
czilinderrel a fején, könnyü nyári felöltőben s óriási pamutsállal a
nyaka köré csavarva. A hogy Tahit meglátta, széles, gyermekes mosolylyal
elébe sietett, de nem nyujtott kezet s nem is köszönt. Várta, mig mind a
kettőre engedelmet kap. Nem kapott.

– Nos? – szólt Tahi. – Mit csináltál?

– Vártam.

– Nem fagytál meg? Nem untad el? Azt hiszed, összeomlik a világ, ha
egyszer nem állsz az utamba?

A fiatal ember nem ütközött meg sem a durva hangon, sem a durva
szavakon. Egy darabig némán mentek együtt, ekkor Tahi kezet nyujtott
neki:

– Szervusz.

A két ember most szó nélkül ment végig az Andrássy-uton. Tahi mogorván,
nyugtalanul belekémlelve minden mellékutczába, a másik feszült
figyelemmel az arczán, le nem vette a tekintetét társáról. Néhány
elkésett ember, néhány munkásformáju alak, itt-ott egy rendőr s egy-egy
csapat éjjeli pillangó maradt el mögöttük. A Bajza-utcza sarkán Tahi
megszólalt:

– No hát süsd ki, mit csináltál ma este?

– Semmit – felel a másik és sóhajt.

– Nem sok, azt hiszem, jobban is megerőltethetted volna magadat, minden
kár nélkül.

– Igen – szól amaz tétova hangon – a Népszinházba kellett volna mennem
Rébék Ernáról irni, aztán megundorodtam e gondolattól és nem mentem a
Népszinházba.

– És Rébék Erna?

– Bizonyosan hasból irtak róla.

– Tehát nem is jelentkeztél a szerkesztőségben?

– Nem.

– S tudod-e, hogy most már irgalmatlanul elcsapnak és igazuk is van? Nem
menni a szerkesztőségbe! Egy ujságiró, a ki nem törődik vele, hogy
valami kimarad a lapjából! Tudod-e, fiu, hogy haszontalan vagy?

– Tudom – suttogja amaz és szemébe köny gyül. – Előbb tudtam, mint bárki
más és jobban, mint akárki. Nem tudom megtenni, a mit akarok, nem tudok
dolgozni, ha nincs kedvem, s mihelyt dolgozni kell, nincs kedvem. És
semmi erkölcsi érzésem. Honnan van ez? – tette hozzá gyermekes
kiváncsisággal.

– Honnan, honnan! – morog a másik. – Mert haszontalan vagy, mert jobban
szeretsz csatangolni, mint dolgozni, mert most is jobb volna aludnod,
vagy dolgoznod… Minek vártál rám? – ordit föl haragosan.

– Nem akartam, – szól a fiatal – de muszáj volt. Egy órakor idejöttem s
mikor nem jöttél, gondoltam: nem jösz, most beülök a kávéházba és
megkezdem a regényemet. S megálltam s gondoltam, hátha abban a
pillanatban jönnél, mikor én odábbálltam? Még öt perczet! Aztán még öt
perczet, aztán már nem gondoltam semmit, csak álltam és vártam s ha nem
jösz, sohasem tudtam volna elhatározni magamat, hogy haza menjek.

– Báb! – morog a másik és megáll. Szeme szeretettel nézett fiatal társa
arczába.

– Most jut eszembe, – mondja – tudod-e, hogy hogy hivták Alarich
feleségét?

– Nem tudom, de ha tudni akarod, holnapig megnézem.

– Hazudsz! – kiált Tahi haragosan. – De ha mégis képes volnál reá, ugy
őrizkedj tőlem, mert megfojtalak!

– Miért?

– Miért, miért? Mert akkor még te is különb legény volnál nálam. Holnap
megnéznéd? Meg tudnád tenni, még holnap, a mire én husz év óta nem
vagyok képes?

– Hogyan? Husz éve?

Tahi fitymálva fordult el barátjától.

– Azt hiszed, te husz év mulva nem ott fogsz tartani, mint ma? Hát
hallgass ide. Husz éve vagyok riporter és nem tudom többre vinni. Pedig
remek irói tehetségem van, emésztő ambiczióval léptem erre a pályára,
hogy megszerezzem a paszust a dicsőség számára. Remek a tragédiám, én
mondom, kölyök, a ki nem szoktam sem henczegni, sem tévedni. Azzal
feküdtem le, azzal ébredtem. Minden egyes jelenetét át meg átgondoltam,
át meg átéltem. Ma is két nap alatt le tudnám irni az egészet, annyira
készen van. Nem irtak, nem gondoltak még e földön oly nagyot és szépet.

– Alarichról szól?

– Alarichról. De nem jutott eszembe a felesége neve. Majd megnézem,
gondoltam, és mentem a műhelybe és átéltem ujból a tragédiát a névtelen
feleséggel. Akármelyik történelmi könyvben megvan s van otthon vagy két
tuczat egyetemes történelmem. S husz év telt el, odalett az ifjuságom,
megcsontosodtam mint riporter, senkisem vár tőlem semmit, magam sem.
Mert nem tudtam magamat rászánni, hogy felüssem egyikét a két tuczat
történelmemnek, hogy megnézzem, minek hivták Alarich feleségét.

– S nem irtad le a darabot név nélkül?

– Ördögöd van, kölyök. Persze, hogy eszembe jutott. Ird le, gondoltam és
majd ha megvan, utána nézed a nevet és kitöltöd a kéziratban.

– Nos és?

– Ne légy képmutató, fiu, mintha nem tudnád magadról!

– Nem tudom, igazán!

– Nem? Hát megijedtem ettől a gondolattól és elsikkasztottam. Mert
mihelyt erre került a sor, éreztem, hogy a név csak kifogás. Ha tudom a
nevet, akkor le kell irnom a darabot, ha pedig leirom a darabot név
nélkül, akkor mire való a kifogás?

Megálltak és egymásra néztek. Mint két idegen kutya, ha találkozik s nem
érzi még, hogy ellenséggel, vagy jóbaráttal találkozott-e. Egyszerre
csak Tahi éktelen káromkodásra fakad.

– Vitt volna az ördög, mielőtt megismertelek, komisz tolvaj. Hát ezért
mondtam el neked ezt? Hogyan csináltad, hogy ezt kiloptad belőlem? Mi
közöd hozzá? Minek van most egy ember, a ki ismer engem?

A fiatal ember könyörögve tekintett rá. Egész testében reszketett. A
kezét is összekulcsolta egy pillanatra, de még ezt sem merte tenni.
Végül köny gördült a szeméből s ettől Tahi haragja lelohadt.

– No, jól van, – szólt enyhén – de el ne árulj.

– Igen, – rebegi a másik – és igazad van, olyan komiszság volt tőlem, de
én nem tettem semmit, hogy elbeszéld. De azért mégis én vagyok az oka.
És komiszság tőlem, mert nekem is van titkom… nem, nem titok, magam sem
tudom, minek nevezzem és értelek, mert iszonyu fájdalom volna, ha valaki
más is tudna róla. Azaz egy tud róla, egyetlenegy… ó szegény kis
feleségem! – zokogott föl hangosan, de csak egy pillanatra. Aztán kővé
meredve bámult barátjára és gyámoltalan kézlegyintéssel mormogta:

– Most már mégis tudod.

Tahi megrendülve fogta meg fiatal barátja vállát.

– Nyugodj meg, fiu, feleséged van? Nem tudom, igérem, hogy el fogom
felejteni. Ha ugyan nem volna jobb neked, ha nem felejtem el. Ez
sulyosabb, mint az Alarich felesége. Nem, hogy van, az nem szégyen,
hanem hogy mégis itt vagy velem, félháromkor éjjel, és mindig és mindig
másokkal. No de mindegy, nem akarod, hogy tudják, hát én sem tudom.

– Nem, nem, – szól amaz szomoruan – most már tudhatod, mivel én is tudok
a te darabodról és a te szomoruságodról. Olyan rossz volt amugy is,
közel vagyok az öngyilkossághoz, talán még jó, ha más is tud róla, ha te
is tudsz róla.

– A mint akarod.

– Megházasodtam, titokban, magam sem tudom, hogy miért. Ugy szerettem
szegény kis lányt és… nem tudom, ugy éreztem, hogy egy kis lánynak
szégyen, ha másnap tudják róla, hogy asszony.

– Gyerek vagy, de igazad van. A házasság privát ügy, senkinek semmi köze
hozzá. Mikor történt?

– Három hónapja.

– Három hónapja? Hiszen… várj csak, már három hónapja, hogy minden éjjel
együtt vagyunk!

– Igen.

– S te még a mézeshetek alatt sem birtad ki otthon?

– Ó, ha tudnád, hiszen magam sem értem. Emlékszel, mikor három hónappal
ezelőtt először találkoztunk?

– Emlékszem.

– Te akkor olyan érdekesen beszéltél és kitüntettél barátságoddal.
Tegeztél és arczul ütöttél, mert megvártalak.

– Nos?

– Hát ez esküvőm előestéjén volt. Másnap délben megesküdtünk.

– Lehetetlen! Hisz másnap éjszaka kávéházban ültünk reggel hatig?

– Igen. Te, mikor elváltunk, meginvitáltál, hogy redakczió után
várjalak. Ez olyan kitüntetés volt…

– De ember, másnap már feleséged volt!

– Igen, de te nem tudtad és én nem akartam megmondani.

– Akkor engem kellett volna felültetned. Rettenetes.

– Ezt gondoltam magam is. Hidd el, komolyan elhatároztam, hogy
felültetlek. Aztán jött az este, édes kis angyalomat vacsora után
hazavittem. Mondtam neki, hogy mivel senki sem tud a házasságomról, el
kell végeznem a dolgomat, aztán visszajövök. Megcsókolt és azt mondta:
siessek, mert fél. És én siettem, mikor elvégeztem a dolgomat, azt
gondoltam, hozzá megyek, és mentem hozzád. Nem tehetek róla, hogy te
neked előbb tettem igéretet, ez ugy rajta feküdt a lelkemen, mint valami
szuggesztió.

– És másnap?

– Már nem tudtam elmenni. Mardosott a lelkiismeret és elképzeltem
angyalomat könyezve, kétségbeesve. A lépcsőn visszafordultam, nem volt
erőm letörülni a könyeit. E helyett levelet küldtem neki, hogy fontos
dolgokban járok, el kell utaznom, de holnap itt leszek.

– És jöttél megint hozzám?

– És mentem megint hozzád, és másnap még kevésbé mertem eléje állni s
megint hazudtam. Majd holnap! És megszoktam, hogy rád várjak és minél
nagyobb lett a bünöm vele szemben, annál gyávább lettem. S ennek most
már három hónapja, hogy feleség vár rám, s hajléktalanul bolyongok, mert
nincs erőm hozzámennem.

– Meddig fog ez tartani? – kérdi Tahi szigoruan.

– Nem tudom, – felel a másik sóhajtva – minden nap azzal válok el tőled,
hogy hozzá megyek és…

– És ma hozzá fogsz menni, mert nem válsz el tőlem. Fiu, most megint
szuggerálok. Én most elviszlek a lakástok kapujáig és te bemégy.
Beverlek, bepofozlak, érted?

A fiu reszketett.

– Jó, – mondta forró hangon – verjél, pofozzál be, ó, ha csak ott volnék
már.

– Ott leszel, – szól Tahi és különös ellágyulás fogja el. Mintha maga is
megszabadult volna a huszesztendei tunyaságtól, bünbánó felbuzdulással
mondta:

– Meg kell változnunk. Igérem, hogy én is még ma megnézem, minek hivják
Alarich feleségét.

A szitáló hóban a két ember férfiasan kezet fogott. Ugy érezték, mintha
uj lélek szállt volna beléjük. Testükön végigfutott a cselekvés vágya.

– Siessünk, fussunk, – suttogta a fiatal ember – minden pillanatért kár.

– Fussunk, – lihegte a másik is és nekiiramodtak az éjszakának.

A Wesselényi-utcza egy komor, barátságtalan háza előtt álltak meg.

– Itt van?

– Itt. – A fiatal ember egész testében reszketett.

– Nyomd meg a csengőt, – sugja a másik és szintén reszket.

– Igen.

Reszkető ujja alig talál a piszkos rézgombra. Egyszerre megijedt.

– Megnyomtam, – rebegi és hideg verejték ül arczára.

– Jó, – sugja rekedten a másik.

Soká kellett várni. A Wesselényi-utczai házmester nem szokta meg a
kapupénzt. A két ember alig birt magával.

– Tán be sem lehet menni? – szól a fiatal és hangjában mintha reménység
lett volna.

De ekkor csoszogó léptek hangzanak, a kulcs megfordul, a két barát még
egyszer kezet szorit.

– Isten veled, – sugja Tahi – jó ez igy és én is megnézem – még ma.

Barátja ugy szoritja a kezét, mintha belekapaszkodna. Tahi egy erélyes
lökéssel kiszabadul.

– Szervusz! – És rohan. Még hallja, a mint a kapu becsapódik.

– Megváltoztam, – mormogja, a mint végigsuhan a házak során, a
Józsefváros felé, a Pál-utczába. Messze az ut odáig.

*

A fiatal ember, a mint a kapu bezárult mögötte, fölbotorkál a lépcsőkön.
Szive a megrepedésig dobog. A harmadik emeleten van a lakása, a
lépcsőről még nem látja. A mint nagysokára fölér az emeletre, szinte
eláll a szive. Ott az ajtó – s a felső üvegablakból világosság látszik.
Ébren van, várja!

S mint a ki kisértettel találkozik, megfordul, lerohan, hosszan csenget.

– Valamit elfelejtettem, – rebegi a házmesternek és kint terem az
utczán.

*

Tahi Béla kezében a történelem. Mereven, mozdulatlanul bámul rá. Olyan
furcsának tetszik neki felbuzdulása, meg hogy a kölyök feleségét
kapcsolatba hozta Alarich feleségével.

– Nevetséges, – gondolta s ellökte a könyvet. – Azért sem. Hiszen ha ezt
komolyan venném, bolond volnék. Ma azért sem, hanem holnap, – rögtön,
mihelyt fölkelek.



AZ APRÓHIRDETÉSEK ELŐTT.

A kiadóhivatal előtt mindennap kiragasztják az apróhirdetéses hasábokat,
az ingyen olvasó publikum számára. Budapestnek egészen külön társadalmi
osztálya fejlődött ki azokból, a kik az utczán tanulmányozzák az
apróhirdetéseket. Reggeltől délig váltják egymást föl a mindkét nembeli
tanulmányozók, apró noteszokba beirják a nekik való «keresleteket»,
félénken benyitnak a hivatalba s a kapott czimekkel estig ajánlkoznak,
szóval és irásban. Foglalkozásnak elég egész napra, nem gyümölcsöz
semmit, de mivel egyik sem hal éhen, föl kell tennem, hogy meg lehet
belőle élni.

Egy kopott fiatal ember, meg egy kopott leány között ezen az úton
szövődött az ismeretség. A szegénység huzódik is egymástól, közlékeny
is. Két hét multán a leány hiába kutatott zsebében czeruza után s a
fiatal ember fölajánlotta a magáét.

A leány: Köszönöm, nem tudom, hol hagyhattam el.

A fiatal ember: Bizonyosan otthon tetszett hagyni.

A leány: Igen. A másik ruhámban.

A fiatal ember (magában gondolja: sohsem láttam rajta más ruhát): Én,
kisasszony, elővigyázatos vagyok, minden ruhámban tartok czeruzát.

A leány (magában gondolja: könnyü neki, mikor csak egy ruhája van): Okos
is, mert nagyon kellemetlen, ha az ember föl akar valamit jegyezni s
nincs mivel. Meglehet, hogy épen ilyenkor, ilyen csekélység miatt
szalasztja el a kedvező alkalmat.

A fiatal ember: Bizony, igaza van.

Másnap a fiatal ember udvariasan előre engedi a tudakozó rácshoz. A
bediktált czimek után itélve, sejtette, hogy a kisasszony mint bonne,
mint elárusitónő, mint probirmamzel, mint társalkodónő, kulcsárnő keres
állást.

A fiatal ember: Nagysádnak remélhetőleg már van kilátása állásra?

A leány: Ó, van, hiszen hely akadna bőven, csakhogy megválogatom ám. Nem
minden elfogadható, a mi itt kinálkozik. Különben tetszik tudni, nekem
nem épen életkérdés, hogy állást kapjak, mert hála istennek, szüleimnél
vagyok s csak ugy gondoltam, hogy minek töltsem az időt hiába, ha akad
valami megfelelő állás, hát én is keresek valamit. Önnek persze
nincsenek szülei?

A fiatal ember: De vannak, hála istennek, s a helyzetem egészen olyan,
mint a nagysádé, csakhogy az én szüleim vidéken laknak s férfi létemre
természetesen nem akarok örökre rajtuk élni.

A leány: Természetes, természetes, ön férfi. S mi a foglalkozása kérem?

A fiatal ember (némi zavarral): Kereskedő vagyok.

A leány (magában gondolja: Ah, commis!): Szép, szép…

A fiatal ember (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés tőkével az
ember nem megy semmire. Minek koczkáztassam kevés vagyonomat önálló
üzletre? Inkább beállok másokhoz s megelégszem a biztos keresettel.

A leány (megdöbbenve gondolja: pénze van? Ejha! De hátha csak ugy
henczeg, mint én?)

Harmadnapra eszébe jutott a fiatal embernek, hogy:

A fiatal ember: Bocsánat, kisasszony, hogy még nem is mutattam be
magamat. Fekete Béla a nevem.

A leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok.

A fiatal ember: Etel? A legkedvesebb nevem.

A leány: Ugyan?

A fiatal ember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen vagyok a
városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak segitségére
lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép!

A leány (elpirulva): De kérem!

A fiatal ember: Nem fogja rossz néven venni, hogy igy kimondom, a mit
gondolok. Hanem azt mondom: mégis van gondviselés. Ime, nap-napután itt
lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem akadtam-e rá.

A leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete ur, első a
kereset.

A fiatal ember (melegen): Igaza van, kedves Etel kisasszony, de ha az
ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarébb kap.

A leány (szomoruan): Ó, uram, én már elvesztettem minden reményemet.

A fiatal ember: Nem szabad csüggedni, kisasszony. Higyje meg, ugy érzem
magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Etel kisasszony,
megengedi, hogy a nevén szólitsam?

A leány (halkan): Majd ha állása lesz.

*

Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb lett, a
nélkül, hogy őszintébbé is vált volna. Csak ugy, a hogy az aranyozott
rámáról lassanként lepattogzik a hivalgó fény és kibukkan mögötte a
nyers és értéktelen puhafa, azonképen támadt a két szegény ember között
némi világosság az egymás viszonyairól. Az idő mind zordonabb lett és
ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az eső, a fiatal embernek nem volt
esernyője.

A leány: Tudja isten, a mama mindig ugy szekiroz, hogy vegyem föl a téli
kabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy november elején
már téli kabátban járjak! Aztán nagyon vérmes vagyok (szegénykének
violaszinü volt az arcza) nem türöm a meleget.

A fiatal ember (dideregve): Én is jobb szeretem a hideget. Különben
rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind megbizhatatlanok. A
mult héten kellett volna liferálnia, de el vagyok rá készülve, hogy két
hét mulva sem lesz meg.

Viszonyuk bizalmasabbá válván, a kiadóhivatalból együtt szoktak elmenni.
A fiatal ember el is kisérgette a leányt ajánlkozó utjain s megvárta
lent, a kapu előtt. Meglátta a szegény, nyomorgó arczon a csüggedés
kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló beszédét:

A leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba foglalnának
is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másiknál. Aztán azt is
akarják, hogy takaritsak. Ha ezt akarom, akkor mindjárt cselédkönyvet
váltok és beállok szobaleánynak. Nem igaz?

A fiatal ember (aki már nagyon az utolját járja): Kedves Etel, mégis,
nem volna jobb, ha legalább egyelőre – mig valami jobb nem akad…

A mire a leány mély sóhajjal és megfeledkezve kérkedő magatartásáról,
lehorgasztja fejét.

A leány: Bizony jó volna – akármi – de nincs semmi, semmi!

Egy napon a fiatal ember föltünően nyugtalannak találta a leányt. A
nyomor csak ugy leritt szegénykéről, a sáros aszfalton ugy járt, hogy a
talpa ne igen érje a földet, mert czipője lyukas volt.

A leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén még nem
ettem gesztenyét.

A fiatal ember: Én sem, majd veszek.

A leány: Nem, nem, másra való a pénz.

A fiatal ember: Ugyan ne bánja, az a pár krajczár! (Magában: legfölebb
gesztenyét ebédelek.)

És tiz krajczárért sült gesztenyét vásárolt, a mit mohón
elfogyasztottak.

A leány: Milyen jó, milyen meleg!

A fiatal ember (önfeledten): Voltaképen szüksége is van az embernek néha
egy-egy meleg falatra.

A leány (ugyanugy): De mennyire!

Aztán mind a kettő fölocsudik és szörnyen szégyelli, hogy ennyire
elárulta magát. De talán nem is értette el a másik!

És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket a közös
jövőről és még mindig rejtik egymás elől a nagy nyomoruságot. Már
kölcsönösen táplálják egymást néhány garason s még mindig adják az urat,
a függetlent, a ki csak passzióból járja a kiadóhivatalt, állást,
kenyeret vadászva.

Egyszer aztán a fiatal ember nem jött többé el. A leány várta, hiába.
Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott. Istenem,
hátha beteg! Majd a keserü gyanu: hátha állást kapott és most már
hűtlenül megfeledkezett róla?

Két hétig tartott ez igy, mig a véletlen összehozta őket. A fiatal ember
megijedt, de csak nyult a sapkája után és ugy tett, mintha a leány felé
akarna közeledni. Ez azonban hidegen elforditotta fejét és gőgösen
átment a tulsó oldalra. A fiatal ember sapkája ugyanis szolgasapka volt.
Egy lámpaczég firmája volt rajta. Csak nem áll szóba egy inassal!



A ZSINÓR.


I.

A cselédszoba nem is olyan barátságtalan és szomoru, különösen ha papa
szinházba megy a mostohával. Erna ilyenkor az ágya szélére ül, merő
sötétben és beszélget a Julcsa cseléddel, a ki a konyhában rakosgatja az
edényeket, majd a kis lámpát átviszi a cselédszobába s ugy ülnek
egymással szemben, a kisasszony két könyökét az asztalra támasztva, a
cseléd komoly, részvétlen arczával és gépies szorgalommal harisnyát
stoppol.

Erna: Meglássa, Julcsa, már nem tart sokáig.

Julcsa: Ha én a kisasszonynak volnék, már régen megszöktem volna és
beálltam volna igazi cselédnek. Hát hiszen most is ugy él!

Erna: Oh, ha lehetne, megtenném!

Julcsa: Épp ugy dolgozik, mint a szobalány, a konyhában eszik, a
cselédágyon hál, nyáron mezitláb jár, éppen csak bért nem kap, meg
pofozgatják és szeretőt nem tarthat.

Erna: Jaj, Juliskám, ha nagykoru volnék, nem is maradnék itt. De apa
beleegyezése nélkül nem adnak könyvet és könyv nélkül nem fogad föl
senki.

Julcsa: Elég lelketlenség a nagyságos urtól, hogy ennyire engedte
elzülleni a kisasszonyt. Mintha bizony nem volna még elegendő hely
odabent.

Erna (szomoruan): Az én édes kicsi ágyacskám… a padlásra rakták. Még
egyszer bele fogok feküdni és aztán…

Julcsa: Mikor?

Erna: Talán még ma.

Julcsa: Setét éjszaka? A padláson?

Erna: Mondja csak, édes Julcsa, hisz maga a kisértetekben?

Julcsa: Nem én!

Erna: Hát fölmenne éjszaka a padlásra?

Julcsa: Nem én.

Erna: Hát mitől félne?

Julcsa: Csak ugy, mégis félnék.

Erna: Lássa, pedig én föl fogok menni éjszaka a padlásra, egészen
egyedül és nem fogok félni és belefekszem az én régi ágyacskámba és
akkor aztán minden másképp lesz.

Julcsa: Tán javasasszony tanácsolt a kisasszonynak?

Erna (titokzatosan mosolyogva): Magam eszeltem ki. És apa aztán meg fog
csókolni és a felesége nagyon meg fogja bánni, a mit ellenem vétett.
Hiszen olyan kicsire összehuztam magamat, ugy sem álltam soha az utjába
(keservesen sir), hát miért bánt velem igy?

Julcsa: Már ilyen a mostoha. De megveri az isten!

Erna: Akkor aztán hizelegni is fog nekem, apa meg fog ölelelni és sirva
csókolni fog. Ó, meglásd Julcsa, nekem még nagyon jó dolgom lesz.

Julcsa: Adja Isten, kisasszony, de most menjen teriteni, mert nemsokára
itt lesz a nagysága és jaj a kisasszonynak, ha nincs minden rendben.

Erna: Megyek, Julcsa és meglássa, minden rendben lesz, mihelyst
lekerülök a padlásról.


II.

A kis lány még javában teritett, mikor kint durván megszólalt a csengő.
Ijedtében egy kis tányért el is ejtett. Darabokra tört. Nagy
fejvesztetten iparkodott a cserepeket összeszedni, de már késő volt. A
mostoha, drága zöld szinházi kabátban, suhogó fehér selyemben megállt az
ebédlő ajtajában. Szép piros arcza eltorzult a gyülölettől s mikor a
megdermedt kis lányt a cserepekkel kezében látta, rárontott és
belemarkolt a hajába:

– Megint kárt csináltál? Hol jár az eszed, te haszontalan? Hát még azt
sem tudod rendben megcsinálni, a mihez az utolsó parasztlány is ért? Mi
lesz belőled? Mit csináljak még veled, te haszontalan teremtés?

Minden szót egy nagy rántás kisér a kis lány haján. Az térdre bukik, ugy
türi szó és sirás nélkül a bántalmat. Ezzel dühiti maga ellen a
mostohát. Tán ha sirna, ha könyörögne, nem gyülölné ennyire. De ez a
néma türés egy a kitagadással. Nem ismeri el jussát a házhoz, csak
idegennek, ellenséges hóditónak látja, a ki eltaposhatja, de jogot nem
szerez rajta.

Az apa, kicsi szőke ember, erősen kopaszodva, egy pillanatra fölbukkant
az asszony mögött, de nyomban eltünt. Hadd higyje a szegény lány, hogy ő
nem tudja, mi történik most.

– Hamar a vacsorát – rikolt még rá a mostoha – s ha még egyszer kárt
csinálsz és nem lesz teritve, mire hazaérünk, megfojtalak. Érted?

Erna erre a fenyegetésre csak mosolyog magában. Kimegy a konyhába és
hozza szépen föltálalva a hideg fölvágottakat. Apja már ott van az
ebédlőben, de nem mer a lányra nézni. Ez meg rá emeli szomoru szemét és
halkan mondja:

– Jó estét, apuskám.

Az ember megrezzen, erősen fojtogatja torkát a megindulás, de nem mer
lányára nézni, mert a belső szoba ajtaját indulatosan föltépik s már
rohan be az asszony omló pongyolában, magából kikelve.

– Hát ez meg micsoda? Ki vágta le a rouleau zsinórját? A hálószoba egyik
ablakáról le van vágva a rouleau-zsinór. Minek tetted?

A kis lány arcza fehér lesz, most tán először életében lesüti szemét
mostohája előtt, ugy rebegi:

– Nem tudom.

– Julcsa! – ordit a nagysága. – Julcsa jön és a nagysága tőle is számon
kéri a rouleau-zsinórt.

– Nem tudom, nagysága, én csak nem loptam el.

– Akkor te voltál, te aljas, levágtad, csakhogy engem boszants. Csupa
gyülöletből és ravaszságból. Be fogod mindjárt vallani?

A kis lány hallgat.

– Hova tetted, szólj!

– Nem vágtam le, – mondja a lány most már konokul.

– Hová tetted – rikolt az asszony és ismét nekiesik a kis lánynak.

– De édes! – kiált most az apa. – Ne izgasd magad!

– Még véded? Te? Ellenem?

– Nem, édes, csak az idegeidet féltem. Ne izgasd magad azért a
zsinórért, nem érdemes!

– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a boszantásomra
tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked csekélység, hogy a házadnál
valaki ilyen szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is,
hanem holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a
kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!

Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha
kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és
odasugta a sápitozó Julcsának:

– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a padlásra.

– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa, most a
nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a zsinórt?

Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak üvegére és
nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és Julcsának
mutatta:

– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.


III.

A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére
Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután
a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve
mondta, hogy a kisasszony nincs itt.

Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez
már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.

És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt
s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi!
Legénynél volt, most is ott van!

Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.

– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.

Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag
emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de
nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz
mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a
padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez?
Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember
valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a
padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az
apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul.
Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul
föl, kiáltja:

– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?



PALKÓ, AZ ÖNÉRZETES.

Palkó, a heti bérét alázatosan átvevén, rögtön el akart inalni, mert
észrevette, hogy két koronával többet kapott. Ám a pénztáros, a
pápaszemes és rőtszakállu Horacsek ur is észrevette és rákiáltott:

– Jőjjön csak vissza, Palkó, még meg sem olvassa a pénzét?

Társai, a zsákhordó napszámosok, erre röhögtek. Illik röhögni, mikor a
tekintetes ur valami jót mond. Palkó pedig, markában a pénzzel, arcza
tüskerengetegéből ráemelte a pénztárosra zsirba fuló borjuszemét, ugy
motyogta:

– Megbizom a tekintetes urban.

– De én nem te benned, – kiáltott amaz bosszusan – add ide a pénzt.

Palkó vállat vont s bizonytalan mozdulattal odaadta.

– Talán több is egy-két koronával.

Nem volt oly sok, a mit kapott, hogy a pénztáros egy pillanat alatt meg
nem győződött volna a valóságról. S a fizető asztal nem volt olyan
széles, hogy még abban a pillanatban a péztáros ur pofon nem vághatta
volna Palkót. Társai persze megint röhögtek, mert ez is sikerült viccz
volt.

– Nono, – mondotta Palkó vastag nyakáig kipirulva – az embernek önérzete
is van.

– Legyen becsülete – kiáltott mérgesen Horacsek ur s nagyot csapott
öklével az asztalra. – Ha még egy szót szól, visszaadom a munkakönyvét.
Nézze meg az ember.

Palkó azonban nem szólt többet egy szót sem és kikullogott. A többi
napszámos helyeslően bólogatott Horacsek urnak, a ki kifejtette nekik,
hogy ő nem lopja a pénzt s a mivel téved, az az ő kára és hogy az ilyen
csalás olyan, mintha egyenesen a zsebéből lopták volna ki a pénzt.

Palkó nem ment messzire, csak a legközelebbi pálinkamérésig. Az ajtóban
találkozott legjobb barátjával, a félszemü Sóvágó Istvánnal, a ki éppen
akkor kergette el maga mellől a feleségét, mivelhogy ez a pálinkamérés
előtt leste és valami pénzt akart, mielőtt az ura belefog az ivásba. Az
asszony sirva oldalgott körülötte és emlegette a gyerekeket, de mikor
ura rá sem hederitve a pálinkamérésbe lépett, nagyot fohászkodott, egyet
rántott a kendőjén és utána ment. Hadd sirjanak a gyerekek, ugy sem
segithet rajtuk.

Palkó utána nyitott be. Sóvágó éppen rugott egyet az asszonyon, de aztán
megértvén, hogy az is inni akar, békességesebb lett. Rendelt neki egy
kupicza édeset, a mit az asszony, könnyeit törülve mohón leszürcsölt.

– Rumot – szólt Palkó mogorván, s miután megitta:

– Rosztopcsint!

– Jó gusztusod van – mondja Sóvágó.

– Rumot és rosztopcsint együtt – dirigál Palkó, még mindig rá sem nézve
a barátjára. Csak mikor azt is fölhajtotta, rázta a fejét jobbról balra,
balról jobbra és kifakadt:

– Lebicskázom a gazembert!

Néhány pajtása ekkor már szintén benyitott és hallotta a fenyegetését.

– Bajos lesz – véli az egyik s a három zsák közül, melyet kötényül a
derekán hordott, az egyikkel megtörülte a száját.

– Lebicskázom – ismételte Palkó és a korlátra dült. – Engem pofon vágni,
engem, Palkó Andrást, a ki az édes apját is visszaütötte.

– Pofon ütött? – érdeklődik Sóvágó. – Pereld be, kapsz öt forintot.

– Lebicskázom, – ismétli ez keseregve – az embernek önérzete is van.

– Nem bolond a zsidó, hogy behagyná magát csapni, – véli csöndesen a
zsákkötényes – megérdemelted Palkó, aztán mi az egy pofon? Hiszen el is
csaphatott volna.

– Hát adta volna ki a könyvemet, de ne üssön, nem vagyok én kutya! Csak
a kutyát szokás ütni! Az embernek önérzete van.

– Szegény embernek nincs – szólal meg a szélső sarokból egy öblös hang.
Kék zubbony volt az emberen s a napszámosok tisztelettel néztek rá.
Tanult munkás.

– Szegény embernek nincs, – mondja amaz ismét – ha volna, rögtön
visszapofozta volna, s ezek a barmok, a kik körülötte álltak és most
szopják a poharat, szétszedték volna az egész kremplit.

– Barom az öregapja, – békétlenkedik a zsákos ember és Palkó, a ki immár
a tizedik pohárral hörpintett fel, elébe áll.

– Uram, ne tessen igy beszélni, mert az embernek önérzete is van.

– Az embernek igen, neked nem.

Palkónak ez sok volt. Neki akart menni az idegennek, de az egyet lökött
rajta, hogy az ajtóig tántorodott. Mielőtt pedig Palkó felocsudott
volna, a pult mögül kiugrott a pálinkáslegény s rövidesen kitette az
ajtón. A többi mukkanni sem mert.

Palkó körülnézett az utczán. Csóválta a fejét, megindult, visszafordult,
megint odább állott. Nagyon fájt a szive. Már esteledett, emberek,
asszonyok hallgatagon mint az árnyak suhantak a palánkok mellett. Egy
pinczéből harmonika-muzsika recsegett föl, vegyest lányok vihogásával.
Palkó tántorogva ment odább, mig egy suhanczgyerekre nem talált, a ki
egy talicska mellett állva, czigarettát sodort magának.

Ezt megfogta és magyarázta neki:

– Negyvenkét éves vagyok uram, van két fiam is, nagyobbak, mint te és
engem pofonvágott. Van igazság? Hát nekem nincs önérzetem? Ha őt vágnák
pofon, becsuknák a szegény embert, de ő rámászhat a képemre. Egy embert
pofonvágni! De lebicskázom, le én!

– Menjen haza, aludja ki magát – szól a suhancz és odább tolja a
talyigát. – Palkó utána néz, majd megvető mozdulatot tesz a kezével:

– Ennek sincs önérzete, senkinek sincs. Lebicskázom.

Észre sem vette, hogy a gyára elé került. S éppen akkor lép ki a rácsos
kapun Horacsek ur, karján egy dámával, a feleségével. A portás süvegelt
nekik és Palkó, mereven rájuk bámulván, szintén lekapta a sapkát.
Horacsek ur pedig csak ugy, mint a tiszturak szokták, a mutatóujját a
kalapja felé legyintette és odább haladt a feleségével.

– Lebicskázom – morogja Palkó s mintha valaki kérdezte volna,
hozzátette: – Most nem tehettem, mert asszonynyal járt. Ha selyemben jár
is és kalapot visel a frájla, mégis csak asszony és én asszonyt nem
bántok soha. És ha lebicskáztam volna Horacsek urat, az asszonyt is le
kellett volna bicskázni. Az embernek önérzete van!

Tovább botorkált. Egy negyedóra multán egy kis füstös korcsmához ért,
ott bertért. Megitta a félliter borát és elmondta mindenkinek, hogy őt
ma pofonvágták.

Az emberek hallgatták, komolyan, kissé vizsgálódva és gondolták,
nemsokára ők is olyan részegek lesznek, mint ez.

Egy virágárus leány nyitott be. Hitvány, hervadt szegfüket hordott
körül. Palkó megállitotta és kérdezte, van-e apja. Nincs. Hát anyja? Az
van. Palkó két krajczárért virágot vett és hosszan szagolgatta.

– Látod, – mondotta – nekem jó szivem van. Az én szivem megesik az árván
és virágot veszek. Pedig minek nekem a virág? Régen volt, mikor én
virágot vittem a szeretőmnek. Negyvenkét éves vagyok már, két nagy fiam
van, mégis pofonvágott.

A kis lányt nem igen érdekelte a dolog. Éles, kémlelő tekintete rögtön
látta, hogy itt több üzlet nem kinálkozik s távozott. Palkó szükségét
érezte, hogy az esetet körülményesebben elmagyarázza neki s
felczihelődött. De mire kiért a korcsmából, a kis lányt már nem látta.

Odább egy kávéház. Abban czigánymuzsika. Palkó oda is betér és sört
iszik. Elmagyarázza a pinczérnek, a czigánynak, a kaszirosnőnek, hogy őt
ma pofonvágták. Egy urnak látszó ember mellételepedik, de Palkó
részegségében is rászól:

– Mellém ugyan ne ülj, tőlem nem lehet lopni.

Az urnak látszó ember nevet és otthagyja.

– Részeg szamár.

– Ha részeg is, de van önérzete, – mondta Palkó – engem ma valaki
pofonvágott és le fogom bicskázni. És a ki hozzám nyul, azt mind
lebicskázom. Mert a szegény embernek is szent a becsülete és ha ott van
is még a könyvem, én oda nem megyek többé dolgozni. Istenuccse nem.

Éjfél után volt, mikor Palkó a kávéházból elkerült. Két óra felé járt az
idő, mikor végre a Ferenczváros egy rongyos viskójába betért. Belökte az
ajtót, átmászott egy csomó heverő emberen és kitapogatta a maga
fekvőhelyét.

– Csak most jösz? – nyöszörög egy vékony asszonyhang.

– Csak most? – fakadt ki az ember. – Te itt alszol, mert jó dolgod van,
de engem pofonvágtak azalatt, mig te alszol. Mit akarsz tőlem? Talán
bizony örülsz is neki. Czudar vagy. Czudar dolog pofonvágni egy
negyvenkét éves embert. Azért, hogy napszámos vagyok, van önérzetem. És
én nem türök el semmit. Érted? Semmit. Azt az embert le fogom bicskázni
és mindenkit, a ki bánt. Hallottad? Mit Mondtál? Befogd a szádat, azt
mondom. Nekem is van önérzetem.

– Hoztál valami pénzt is?

Palkót szörnyü düh fogta el.

– Mit, – orditott – még kérdőre vonsz? Pofonvágnak s te nem is bánod?
Majd adok én neked, engem bántani!

A hajnal már pirkadt s Palkó a hajnali derengésben irgalmatlanul elverte
a feleségét. Az asszony türte, mint a sündisznó, az asszonynak nem volt
önérzete.



PACSÁKNÉ.

Mikor még fiatalabb legény voltam és szemébe néztem annak, a kivel
beszéltem, Pacsákné mosott rám. Kövér volt, mint egy mosónő s ha sovány
lett volna, akkor sovány lett volna, mint egy mosónő. Hat lépésnyiről
úgy tetszett, mintha fejjel magasabb volna nálamnál, de éppen olyan
magas volt. De óriási darab, egészséges asszony, karokkal, mint a
műbirkózóké és tenyerekkel, szélesek, puffadtak, vörösek és kékek,
durvák és kérgesek, mint az olyan emberé, a ki ha gazdag volna, mindig
ennék, bort és pálinkát innék és selyemszoknyában aludna.

Pakácsné el szokta vinni a fehérnemüt s ilyenkor sopánkodott és mesélt.
Ellenben volt egy körülbelül tizenhétéves lánya, az haza szokta hozni a
ruhát. A milyen óriás az édesanyja, annyira czingár volt a lánya. Minek
hivták, már nem tudom. Az arcza éhesen sovány, a szeme éhesen gyáva
volt. Nem adtam volna érte két garast, de szőke, dus haja megért egy
vagyont – a fodrásznak. Ez a gyereklány rettentően öltözködött, az
édesanyja viseltes ruháiba bujt, azon átalakitatlanul s az utóbbi időben
az én viselt czipőimet hordta, mit az anyja elkért tőlem. De most jut
eszembe: Pepinek hivták. Pepi kopogott az ajtón s előbb a kosarat tolta
be, aztán beljebb huzta az ajtót, mert neki már nem kellett annyi hely s
átszorongott a keskeny résen, hogy szinte benne akadt, mint egér a
fogóban.

Eleinte egy szót sem szólt, de aztán ő is közlékenyebb lett. S igazán
furcsa volt egybevetni a lány beszédét az édesanyjáéval.

Az édesanyja körülbelül igy beszélt:

– Hja, nagyságos ur, megvert engem az Isten ezzel a lánynyal.
Tizenhétéves az istenadta s már is! De mennyire! Azt hiszi, hogy vizbe
mártaná a kezét, mig az édesanyja hajnaltól késő estig maratja magát a
forró vizzel? Lusta, tehetetlen s folyton legényeken jár az esze. Ilyen
fiatalon, nagyságos ur! Ezért még a ruhahordásra sem használhatom, csak
az olyan szolid urakhoz küldhetem, mint a nagyságos ur, meg aztán
familiákhoz, de ott is ne adj Isten, hogy urfi legyen a háznál.

A Pepi! No lám, ezt nem néztem volna ki belőle. Ha egyébért, hát az
anyja szoknyáiért. Ki vetne szemet erre a formátlanságra? S mikor
eljött, figyelmesebben néztem az arczát is. Bizony ezen az arczon szeplő
és éhség volt, de semmi vonzó. Olykor, ha félénken rám vetette – de csak
egy másodperczre – nagy kék borjuszemét, rémlett ugy, mintha ebből a
kislányból szép kislány is lehetett volna.

– Ejnye, Pepi, – mondom neki – mit kell hallanom? Maga szereti a
legényeket s én nekem nem szól? Hát nem vagyok olyan legény, mint akárki
más?

A kislány visszahőkölt, fejét szögletes válla közé huzta, könyökeit
szorosan a mellébe nyomta, ugy bámult rám lángbaborult arczczal, remegő
szájjal.

– Nem igaz! – kiáltotta rikácsolva és elémbe toppant, mintha meg akarna
verni. – Hát itt is, a nagyságos urnál is. Ne tessék hinni, az édesanyám
hazudott, hazudott, hazudott!

Nem hiszek senkinek semmit, de akkor még fiatalabb voltam s ugy lehet,
ennek a kitörésnek az őszinteségében most is hinnék. Meg is bántam
léhaságomat és kérlelve fogtam meg a kislány kezét.

– Nono, csak tréfáltam, magam sem hittem egy pillanatra sem.

– Ugy-e nem? – kapott a szón Pepi és háladatosan nézett rám. Aztán
hitelre találván, csak ugy dült belőle a lázongó panasz.

– Az édesanyám nem tanittat semmire, pedig én mesterséget akartam
tanulni. Azt mondta, hogy nem ér semmit az olyan lány, a ki dolgozik.
Aztán megver és éheztet és azt mondja, hogy az én koromban neki már
három férfival volt viszonya és hogy nekem is rossznak kell lennem, mert
csak abból lehet jól élni. És mindig olyan urakhoz küld a fehérnemüvel,
a kiket fölbiztat, hogy én rossz vagyok s ha hazajövök, rám támad: Mi
lesz belőled? Még mindig olyan ostoba vagy? Azt hiszed, hogy a nyakamon
fogsz vénülni? Nem gondolsz öreg napjaimra, hogy akkor eltarthassál?

– Lehetetlen! – kiáltottam mély fölháborodással. – Hiszen akkor a maga
anyja valóságos boszorkány, a kit el kell égetni!

– Ó, – kesereg a lány s szeméből patakként ömlik a könny – mennyit kell
tőle szenvednem! Az öklével a mellembe vág, hogy eláll a lélekzetem, a
sarkával rám tapos, éjszaka kiver a lakásból, hogy keressek magamnak
szállást és már sokszor akartam a Dunába ugrani, de még ott is félnék
tőle, hogy kihuz és agyongyötör.

Mennél többet panaszkodott, annál mélyebben sajnáltam és annál
csunyábbnak találtam. Egy kis szkepszisem is támadt. Hát van jó dolga
annak az asszonynak? Ha már nincs érzéke a lánya tisztességéhez, mint
gondolja, hogy ez a jelentéktelen csunyaság kellene valakinek, még ha
rászánná is magát? Aztán meg igazán oly nagyon védekeznék-e, ha nem
volna olyan csunya s ki lenne téve a kisértésnek?

– Ne féljen, kis lányom, – szóltam – majd megtanitom az édesanyját,
miként bánjék a lányával.

– Ne, ne! – sikoltott roppant rémülettel és megragadta a kezemet. – Ha
megtudja, hogy panaszkodtam… A mult hónapban megtudta és akkor az asztal
lábához kötött és kötéllel vert, mig csupa vér lett a hátam. A szememet
is majd kiütötte.

– De hisz ez embertelenség! Igy nem élhet! – kiáltottam elkeseredetten.

– Majd segit a jó Isten – motyogta a lány s látszott rajta, hogy maga
sem hiszi.

– Csak forduljon hozzám, – biztattam, – maga derék lány s maradjon
továbbra is a becsület utján. Itt van, fiam, egy pár lakkczipő, ezt
magának adom s ha kendőre, vagy szoknyára kell, csak szóljon, adok
szivesen. Az ilyen jóravaló szegény lány megérdemli, hogy segitsen rajta
minden becsületes ember.

A beszédem nem igen hatott rá, de mikor a szekrényből kihuztam egy pár
lakkczipőt, majd megbolondult örömében. Szegénynek az én czipőm
valóságos csónak volt, mert ormótlan nagy a lábam. De a lakk, az a
fényes, ragyogó, előkelő feketeség, melyben megláthatta az arczát,
valósággal elkápráztatta. Majdnem térdre hullt és mindenképen kezet
akart csókolni. Nagynehezen tuszkoltam ki az ajtón, de még egyszer
befurakodott s roppant zavarban, de reszkető örömmel a hangjában mondta:

– Nagyságos ur, ha megengedné, nagyon szeretném fölvenni.

S leguggolt a földre, bebujt a lakkczipőbe, testhez vonta szoknyáját s
ámuló boldogsággal nézte lábán a ragyogó lakkot. Aztán régi czipőjét
duhajul a kosárba vetve, egy perdüléssel kint termett az ajtón. Még
hallottam az éneklését.

*

– Ó nagyságos ur, – nyájaskodott Pakácsné, mikor egy hét multán eljött –
czipőt tetszett adni a lányomnak? Az Isten fizesse meg. Ámbátor ez a
mihaszna teremtés nem érdemli meg, de mit csináljak? Mégis csak az én
vérem. S azóta még czédább, persze, a czifrálkodás!

– Ha magának volnék, – szóltam – inkább munkába adnám, hogy tanuljon
valamit. Hisz igy nem csoda, ha elzüllik!

– Munkába? – A derék asszonyság kaczagott. – Munkába ezt? Hát hiszi a
nagyságos ur, hogy valaki fölfogad ilyen rongyot? S hogy megmaradna
huszonnégy óráig is becsületes foglalkozás mellett? Hja, ha volna egy
kis becsülete, én az ő korában már eltartottam az édesanyámat, hogy az
Isten adjon neki nyugodalmat, meg két neveletlen testvérkémet, de ez?
Ennek csak legény kell. De már soká nem nézem.

Elfordultam a derék asszonyságtól, mert tartottam tőle, hogy
fölháborodásomban mégis csak elárulom a szegény lányt.

Ez pedig ezentul, ha ruhát hozott, mindig kiöntötte szive keservét.
Ámbátor azóta, hogy lakkczipőben jött haza, az édesanyja kevésbé bántja.
Itt-ott egy pofon, de már nem köti asztallábhoz, s noha nem hagy föl
biztatásával a rossz életre, mégsem olyan iszonyu a viselkedése, mint
eddig volt.

Ez különös, de ha igy van, annál jobb. Sőt lehet, hogy egy uj szoknya
még jobban segit a kislányon. Adtam neki egy kis pénzt, hogy vegyen
magának szoknyát s rögtön kilöktem, mert most már a lábamat akarta
csókolni.

– Ó nagyságos ur, szoknyát tetszett venni a lányomnak? Az Isten fizesse
meg. Nem érdemli ugyan meg, de hát mit csináljak? Mégis csak a vérem.

Nemsokára a kislány, most már bátorságra kapván, maga kért tőlem egy kis
pénzt – kendőre. Adtam neki.

– Ó, nagyságos ur, kalapot tetszett venni a lányomnak?

– Dehogy kalapot, Pakácsné, kendőre adtam neki pénzt, minek neki a
kalap?

– De bizony Isten, kalapot vett az istenverte, hát persze, minek annak a
kalap? Mondtam mindig, hogy alávaló teremtés, kalapot vesz, hogy jobban
bolondithassa a legényeket.

– Nono, – véltem – ez csak lányos hiuság.

S Pepike csakugyan kalapot vett. Egy csöppet sem illett neki, valami
kikopott nagy tollas kalap volt, de kalap és a kislány meg sem hökkent,
mikor gunyosan kisasszonynak szólitottam.

Ekkor hozta utoljára a ruhámat. Pakácsné is elmaradozott, más mosónő
után kellett látnom. Vagy egy félév multán ismét beállitott Pakácsné,
ugy mint régen és nagysopánkodva referált:

– Jaj, nagyságos ur, egy darabig pihentem, tessék elhinni, rámfért a
pihenés. Az én aranyos kislányom szerezte nekem. Vagy nem is tetszik
tudni? Jaj, be megváltozott, az Isten fölvilágositotta az elméjét. De
nem ismerne rá a nagyságos ur, olyan kisasszony lett belőle. Egy
kávéházban van és annyit keres, a mennyit csak akar. Az Isten tartsa meg
az én édes magzatomat, csakhogy öreg napjaimra ez a boldogság is ért,
annyi baj és gond után.



MUNKÁS HALÁLA.

Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapualjába és soká nézte
a tágas udvarból nyiló piszkos konyhaajtókat. Csak a pipája heves
szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán czammogva, mint munkás
embereknél szokás, a kik egyforma bért kapnak, akár hamarább, akár
későbben végeznek, benyitott abba az ajtóba, mely fölé ez volt irva:
_házmester_.

– Merre is lakik az a Borsos István? – Negyedik ajtó balra. – Ugy, azaz,
hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az urát agyonütötte a
kazán. Ráesett, összelapitotta. – Jézus Mária, csak nem? – De bizony és
azért küldtek, hogy hivja el az asszonyt a kórházba, ha épen még látni
akarja. – No de ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel – milyen derék
ember volt. De hogyan is történt?

Hát ugy történt – de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a dolga
sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a spórherdből a
pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött is vele, káromkodott
is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy udvaron keresztül, balra, a
negyedik ajtóba; a házmesterné vele ment, hogy megtudja, hogyan is
történt. Utközben pedig, a hol ajtó nyilt, odakiáltotta:

– Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán!

Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyuródeszka előtt. A
keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyüs
pogácsa, a mit az ura roppantul szeret. A hogy az ember benyit az ajtón,
az asszony kiváncsian néz elébe és jó kedvvel fogadja köszöntését.

– Jó napot, Borsosné.

– Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség, – abajgatott közbe a
házmesterné – és épen most, fertály előtt!

– Mi az, mi az? – kérdi az asszony. Azt a gyári embert látva, meg azt az
értelmetlen abajgatást hallva, a szive tele lett a történtek
sejtelmével, noha nem tudott semmit.

– Hát, – mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhuzva, – mivel
hogy a mühelyvezető ur küldött, hogy siessek a Borsos István lakására és
mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt, a kórházba vitték.

– A kazán! – sikitja közbe a házmesterné, kezeit tördelve, – megölte a
kazán!

A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy
a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, majd
zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül iszonyut
sikoltva, rogyott térdre.

– Az uram, az uram, az én jó uram!

Az ember csak szitta a pipáját és nagyon meg volt indulva, de nem
tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó zokogó
teremtést a két karjával átölelte, ugy vigasztalta, csititotta, közben
maga is nagyokat jajgatva.

– Szedje össze magát, édes Borsosné, – szólitgatta – szedje össze magát,
hiszen tán nem olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen
csak édes, majd vigyázok a lakására, mig visszatér.

– A kendőm, a kendőm, – zokogta a megkinzott menyecske s ledörzsölte
kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába s rögtön kihozta a
kendőt. Mig fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a
keze, nem tudta kiszabaditani. Ebben is segitségre szorult. Aztán rohant
ki az ajtón, ott visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó
könnyektől, igy szólt rá a házmesternére:

– Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen.

Az uton egyre azt sirta:

– Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem? Meg abból, a kit a szivem alatt
hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utczára, meg a
butoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat!

Erre már tudott beszélni az ember.

– Sohse busuljon azon, Borsosné, be van biztositva, az egész gyár be van
biztositva. És a temetés után ugy a markába olvasnak ezer kemény
pengőket, mint egy krajczárt. Ezt én mondom magának.

A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az ezer pengő,
a maga megfoghatatlan sulyával ránehezedett a fájdalmára.

– Mit mond? – szólt csöndes hangon.

– Ha nem hiszi, majd meglátja.

– És ezer forint?

– Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte
halni.

Végre elérte a Rókust. A portás megállitotta. Borsos István! A neve után
nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. – Egy nemével a
büszkeségnek szólt közbe az ember:

– De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte
meg.

– Vagy ugy! Halálos ember és sebesült? Hát csak menjenek, első emeleten,
a sebészeti osztályban.

Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hosszu folyosón. Egy irgalmas nővér
vetődött utjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához s megsugta a
szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek.

Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, a két keze közé fogva a
beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon is keresztül világitott a
halotti fehérség, a vértelenség. A beteg nehezen emelte föl pilláit és
hangosan nyöszörgött. A melle járt, mint a fujtató, mozdulni sem tudott.
A takaró alatt idomtalan tömegnek látszott a teste és oly rövid volt,
mint egy kis gyereké.

A mint beszélni akart, az ajkára véres hab torult. A kezével intett és
az irgalmas nővér tolmácsolta kivánságát:

– Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud hangosan
beszélni.

Az asszony fölugrott és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott
homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel,
hörgésektől meg-megszakitva, végre meg tudta mondani:

– A gyárból három napért jár a bér, a maiból se engedj semmit levonni és
a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt is követeld be.

Ezzel rémeset hörgött, a szeme golyója befelé fordult, majd rémületes
haláliszonyattal tapadt az asszonyra, a ki zokogva mondogatta:

– Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni.

S mintha a haldokló lelke nagy tehertől szabadult volna meg, a szeme
kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék.

Délután négy óráig maradt nála az asszony s mikor elhagyta a kórházat,
özvegyasszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé, a házmesterné
ott volt az ajtajában és részvevő, szomoru hangon mondta:

– Már meg is sült a pogácsa.

Erre ismét megtalálta könnyeit. És sürü sirással emlékezett meg szegény
uráról és mesélte, hogy holnap lesz a temetés és hogy már most
gyászruhát kell szereznie, de előbb eszik valamit, mert reggel óta
étlen-szomjan maradt. Könnyeivel áztatta a friss, még meleg pogácsát és
a szive majd megszakadt, mikor panaszolta:

– Neki sütöttem, ugy szerette szegény a töpörtyüs pogácsát és most –
Istenem, Istenem!

Mikor a gyászruhát magára öltötte, a fájdalma csak mint szomoru köd
borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, a mit tudott, meg hogy az
ura be volt biztositva és most sok pénzt fog kapni. A szomszédné
részvevően, helyeslően bólogatott és vigasztalta:

– Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik és ennyi pénzzel, ha a gyász
letelt, ismét férjhez mehet.

Az özvegy szomoruan rázogatta a fejét:

– Soha, hiszen most nem is lehet s az esztendő mulva is még szoptatni
fogok. Ha még annyi pénzem lenne is, nem mennék férjhez, mig a
gyerekemet szoptatom.



ÉJJELI KÁVÉHÁZBAN.

A télen – egy óra mult éjfél után – betévedtem egy éjjeli kávéházba, egy
csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem bevallani. A zenekar
hölgyei ép akkor nyiszáltak utolsót, az egyik elémbe tolta a tányért, a
többi eltünt, mint a kámfor, vagy déli harangszóra a kőmives. Nyilván,
hogy átöltözzenek, az egyik hogy hazamenjen, a másik pedig, hogy ne
menjen haza. A helyiség nagy és üres volt, épen csak az egyik asztalnál
ült három részeg rongyos ember, a kiket a pinczér fölszólitott, hogy
előbb fizessenek, csak azután adhat ujabb sört. A zenekar
szomszédságában pedig egy halálfejü ifju ült, nagyon előkelően öltözve,
monoklival a szemében, tövig lenyirva, egy üveg sör mellett és megkövült
mozdulatlansággal nézett egyre a kaszirnőre, egy roppant termetes, de
szép arczu szőkeségre, a ki tudomást sem vett az ifju kitartó
bámulatáról,

A zenehölgy, a ki tányérozott, egy nádszáltermetü, finom arczu, szőke
lány volt, alig látszott többnek tizennyolcz évesnél. Mikor
huszfilléresem tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét, kéjesen
ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan sziva mondotta:

– Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?

– Legyen szerencsém – válaszoltam nem épen elragadtatva, nem épen
megijedve.

Pár percz mulva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A vásári
fehér ruha a nemzetiszinü szalaggal olybá mutatta, mintha csak leánynak
öltözött volna, most egyszerü, kék utczai ruhában olyan volt, mintha a
szobalányt várná, a ki hazakisérje az iskolából. Annál furcsább volt
szinte frivol otthonossága ezen a ronda, büzhödt külvárosi tanyán, a hol
sohasem látni vendéget, mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az
utczai üzlet, a hölgyzenekar, csak arra való, hogy a kártyabarlangot
elrejtse a rendőrség szeme elől.

– Olyan éhes is vagyok – mondotta – hat óra óta nem ettem.

– Csak rendeljen magának vacsorát is.

– Fritz, egy vacsorát! – kiáltott megváltozott hangon.

Fritz magába röhögött s már is asztalunkra tette a vacsorát. Két darab
hideg borjuhust, meg egy uborkát, a mi láthatóan amugy is kijárt ő
nagyságának, de a balekkal ezuttal külön megfizetteti, a pinczér javára.

Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak természetes.

– Uraságod olyan ismerős előttem – kezdte a beszélgetést, a mely előbb
szakadozottan, később, a mint látni fogják, már tulságos
természetességgel folyt tovább.

Én: Kedvesem, soha se törje rajta a fejét, hogy miképen kezdje a
beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja, ellenben
én minden hájjal megkent budapesti gézenguz vagyok, a ki ma szivesen
beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a fokozatokat, a teát, a
cognacot és rendelje meg Fritznél mindjárt a pezsgőt.

Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No lám, ki sem látszik
magából. Bizonyára müvész.

Én: Ó igen, a semmittevésben, meg a lányok bolonditásában. Hanem mondja
csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga, nem szorul
arra, hogy egyig kornyikáljon és csak egy óra után nézzen hivatása után.

Ő: Ha igy beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a pezsgőből
és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon beszél, csak
azért, mert joga van hozzá.

Én (nem épen meghatva, egy kis gunynyal, melylyel blazirt voltomnak
tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony, igaza van, ön
vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.

Ő: Ne higyje, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a többivel.
Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott… Fritz, mikor szoktam
hazamenni?

Fritz (széles mosolylyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles itt
maradni, csak ha akar.

Én: Fritz gentleman, de az ő tanusága nélkül épugy hiszek önnek. Nagyon
kedves, hogy megtetszettem önnek és voltaképen áldozatot hoz nekem,
mikor…

Ő: Nem mennénk a szeparéba?

Én: Sőt igen szivesen.

Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.

Én: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba. (Az első pohár
után.) Éljen a barátságunk!

Ő (elpirul s pajkosan rám dül): Nem kell elbizakodnod, kis csacsi, nem
áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt és oly ritkán jutok
hozzá.

Én: Ah, ezt sohsem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom, kettő
lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes természetü.
Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi, de nem vagyok sem
kiváncsi, sem romantikus. Ennélfogva élvezd nyugodtan a pezsgőt, nekem
ne hizelegj és ne mondd el a történetedet. Mert ugy-e bár, most ez volna
soron? (Itt Fritz bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Sohse
kémlelődjék, Fritz, hanem csak hütse be a második üveget, azon tul még
egy üveg lesz és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog,
észrevette, hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre
nincs szükség. A lány azonban ezuttal csak rám nézett s ebből láttam,
hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint bocsánatot
kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy tartozik
nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi barátságunk három üveg
pezsgő erejéig tart, aztán sohsem látjuk többé egymást. Az igazi
történetét ugy sem mondaná el, arra a regényre pedig, a mit ilyen
esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeriteni.
(Koczintunk.)

Ő: És ha magának még sem hazudnék?

Én: Édes istenem, az igazság is hazugság, a mikor nem hisszük el. Aztán
olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, a miket maguk
kitalálnak, vagy a mik magukkal megesnek… egy vőlegény, a kit szeretnek,
egy fiatalember, a ki elcsábitja, a szülők, a kik eltaszitják – esetleg
a gyermek – vagy válás a férjtől – igazán, még a valódi történetek sem
érdekesek.

Ő: És ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért
vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?

Én: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!

Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?

Én: Legkevésbbé.

Ő (kitörő keserüséggel): És mindenki elhitte, az is, a ki tudhatná, hogy
nem igaz!

Én: Tehát egy férfi!

Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, a kik ismernek és rám fogták, hogy a
vérem, a könnyelmüségem, a munkaiszony… Ó, milyen komiszak azok, a
kikhez az ember tartozik!

Én (megdöbbenve): Nyugodjék meg!

Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.

Én: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy
pohár pezsgőt, aztán elfelejti, a mi bántja.

Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga,
látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket s nem is lehet önnel semmi
czélom. A szépségemmel meg nem hóditom, beszédemmel le nem kötöm. Leült
velem, mint a hogy megállna a majomketrecz előtt. Milyen semmik is
vagyunk mi a férfiak szemében, mi, a kikért a hitványabbja tönkre teszi
magát!

Én: Honnan szedi ezt a beszédet?

Ő: S a kiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy ha nem itt ülnék,
ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület
utján akarnék járni, magának nem volna nyugta, a mig el nem széditett,
ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak szolid
embereknek tiszta viz kell, hogy bemocskolják.

Én: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna!

Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképen
jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett
irányomban és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom,
hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a
legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe
belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem
is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még
csak tizenötéves voltam. Tizenhat éves koromban a szinésziskolába
kerültem, rajongtam a müvészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem
az irodában s kényszeriteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben
nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A szinészettel tehát
leszámoltam, a müvészettel is. Gondoltam magamban: a ki tisztességes
akar maradni, az maradjon a polgári uton. Egy évig jártam a kereskedelmi
kurzusra és megtanultam a gépirást. Nagynehezen állást kaptam egy
rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladólánya is van, a fizetésem
pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolcztól este nyolczig
ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba
állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az undok ember annak fejében,
hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert ha nem, elcsap. Kap ő
olyan lányt is, a ki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébb álltam. S
azóta akárhova fordultam s kináltam a munkámat, mindenütt ehhez a
föltételhez füzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatal ember
barátom, a ki szerelmet vallott s igérte, hogy két év mulva feleségévé
tesz. De addig éljek vele ugy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is
szeretem s szivesen várok reá akármeddig is, de tisztességben,
becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! – kiáltottam
akkor – az emberek megkivánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik
meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen
megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól
az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem ugy,
hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyiltan és
tisztán és fizessenek meg azért, munka nélkül. Hát igy volt, s hogy
elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.

Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.

Én: És jól esik igy élni?

Ő: Néha igen, néha nem, csak ugy, mint akármiféle élet mellett. A
pezsgős vendégek ritkák és ez nagy kár.

Én: Hány éves most?

Ő: Huszonöt.

Én: Pedig alig látszik tizennyolcznak.

Ő (kaczagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjuságot!



AZ ÖREG.

– Vajjon meg fogom-e tenni? – kérdezte magában az öreg ember, a mint
belépett a konyhába. Az asszony a kályha mellett állt, háttal az ajtónak
s épen a krumplit öntötte a gulyásos hushoz.

– Gulyásszag, – gondolta az öreg és szivta a levegőt – meg fogom tenni.
Adjon Isten, Eszti – köszönt hangosan.

– Maga az, apa? Csak menjen be – volt a válasz az asszony száraz,
szivtelen hangján.

– Nem fogom megtenni – hüledezett az öreg s befordult a nappaliba.

– Nagypapa! – sikongott egy kilencz esztendős fiu s elébe szaladt.

– Meg fogom tenni! – ujjongott magában az öreg és magához kapta a
gyereket. – Nem fogom megtenni – szontyolodott el, mert a másik fiu, a
ki már tizenkét esztendős, felpillantott a könyvből s meg sem mozdulva,
morgott valami jóestét félét.

– Maga az? – dünnyögött egy ember is az asztal másik sarkáról s
kedvetlenül hajtotta össze az ujságot. – Mi ujság?

S mielőtt az öreg felelhetett volna, már ismét szétteregette az ujságot
s olvasott tovább.

Az öreg pedig leült a diván sarkába s az ölébe dülő kisebbik unokája
ezer kérdésére felelgetett. Hogy a nagypapa mit csinál, hogy olyan
ritkán jön? Pedig nélküle nincs igaz mulatság. András sem akarja
kikérdezni, a mama sem hallgatja ki. Igaz is! Az éjszaka eszébe jutott,
milyen furcsa az, hogy nagypapa olyan magas ember és papa nem olyan
magas.

– Nini, – kiáltott a kis fiu meglepetve – lyukas a nagyapa czipője.
Miért jár lyukas czipőben?

– Ne bántsd a nagypapát! – mordult az ujságja mögül a papa. A kis fiu
kérkedve nézett nagypapára, nagypapa végigsimitotta orczáját és suttogva
válaszolt:

– Nem is vettem észre, csakugyan – lyukas.

– Tehát nem fogom megtenni – sóhajtotta magában. Épen az volt a nagy
kérdés, hogy kérjen-e fiától pénzt egy pár czipőre, vagy sem?

Az asszony bejött a konyhából és még egy tányért rakott az asztalra.

– Nincs cseléd, – szólt nyügösen – már nyolcz napja magam veszkődöm és
senki sem törődik vele.

– Hm, hm – morgott az öreg, de csak elhallgatott. Az ujság mögül szigoru
pillantás érte, az elnémitotta.

A menye meg szinte tüntetett előtte a mártiromságával. Külön hozott be
minden poharat, külön a kenyeret, majd össze-vissza csörgette az
evőszerszámokat. Rászólt az olvasó nagyobbik fiura, hogy ne tehénkedjék
ugy az asztalra, meglökte az urát – csakugy véletlenséggel – térités
közben, de rá sem hederitett, olvasott tovább.

Az öreg pedig fogta unokája iskolakönyvét – talán forditva is tartotta –
s oda sem hallgatva a leczkéjét hadaró gyerekre, nézte az előtte
feltáruló családi képet. Nézte és magába szivta a lakás nyomasztó
levegőjét, nézte és köhintett, hogy a mellére nehezedő nyomáson
könnyitsen, nézte és olyan nyomorultul fölöslegesnek érezte magát itt, s
ha a gyerek nem tartja fogva, ugy véli, nyulna a kalapjához és soha
viszont nem látásra távozna.

S eszébe jutott a mult, – Istenem, össze-vissza tizenöt esztendeje.
Mikor ő kevélyen ült az asztalnál s ez az ujságot olvasó gyerek
könyörgött neki. Nem, soha! Ebbe a házasságba ő nem egyezik bele, azaz
elveheti, hanem lásson más foglalkozás után, az ő mühelyében meg nem
türi. S jöttek ketten, kéz a kézben. S ez az asszony, akkor még
soványka, szőke lány, remegő könnycsepp a szemében és csókolgatta a
kezét. Hogy ő nem hagyhatja Imréjét, inkább meghalnak mind a ketten, de
ne taszitsa el miatta. Szerető, szolgáló, hüséges lánya lesz.

S megházasodtak az engedelme nélkül! S küzködtek idegeneknél két
hónapig, tovább az öreg gőgje nem tartotta. Betoppant a szegénység
hajlékába, föltett kalappal.

– A mi történt, megtörtént, – szólt hidegen – megbocsátani nem tudok, de
bosszut állni sem akarok.

Hogy a nyakába ugrottak, ez az asszony hogy csókolta a kezét. A fiu
milyen borongó alázattal állt előtte. A mühelyben hogy türte az ideges
kifakadásokat! Most pedig – az asztalnál ül a fia, keményen
összeszoritott szájjal, keményitett gallér van a nyakán és a fekete
bajuszát éjszakára felköti, aztán mindennap borotválkozik. Hja, jobban
értett a dolgához, – az asztaloslegényből butorgyáros lett, kicsi
butorgyáros, de megkeresi a háromezer pengőjét évenként, mint egy
krajczárt!

S az asszony. A sovány kis lány hová lett? Kék szeméből hova száradt a
ragaszkodás könnyje? Kigömbölyödött, szépen kigömbölyödött. S ha az
utczára megy, tiz forintos kalap van a fején s a ruháját fölemeli, hogy
lássák az áttört harisnyáját. Nagyságos asszonynak szólitja az ügyvéd
ur, a kinek néha pereket adnak át, s a ki olyan mély érdeklődéssel nézi
az asszony minden mozdulatát, hogy az öreg már néhányszor pofon vágta
volna, ha meg lett volna még a régi tekintélye. De nincs. A mühelye
avitt volt, az Isten tudja, mit miveltek az uj emberek, hogy olyan
takarosan és olcsón tudtak dolgozni. Azaz ő is tudta. A politura, a
furnir finom, csak ugy ragyog, – de alatta fenyőfa a paliszander. Aztán
évről-évre szegényebb lett s a gyerekek évről-évre jobban haragudtak rá,
kogy miért volt akkor olyan lelketlen hozzájuk és engedte őket
megházasodni.

– S engem nem tartott maga elég jónak ehhez az emberhez? – kiáltott rá
az asszony, mikor ép veszekedésen érte őket.

– Tudtad! – rivalt rá a fia máskor, mikor az asszony fölkerekedett, hogy
ő tovább nem él ezzel az emberrel. – Tudtad, mert mondtad nekem, de nem
beszélned kellett volna, hanem cselekedned! Tudnod kellett volna, hogy a
szerelmes ember olyan, mint a részeg, azzal nem okoskodik a józan, hanem
lecsukja!

Az öreg lehorgasztotta a fejét. Hej, lett volna meg még a mühelye,
lecsapott volna a fiura, azaz dehogy. A fiu nem mert volna igy beszélni
hozzá, ha százszor butorgyáros is. De havonként tizenöt forintot kap
tőle és az asszony is tud róla. Hogyan csaphatna le rájuk? S most lyukas
a czipője, két hónapja már, hogy minden héten kiujul a folt rajta, s
most nem lehet többé ujat rakni rá. Kellene uj, de kérni kellene. S a
kérés nem jön ki a szájából. Tán hiába is jönne. De bizonyos, hogy egy
nyugodalmas időt kellene kilesnie, mikor a fia meg a menye nem
veszekszik egymással, s nem haragszik rá.

No, a mai este bizony nem olyan. Mi történt, ő bizony nem tudja. De kell
is valaminek történnie? Elég baj ezeknek, hogy egymásra találtak s többé
nem szabadulnak egymástól.

Az asszony bejön a tállal. A fiu leszökik nagyapja öléből s éhesen az
asztalnak ront. A nagyobbik fiu leteszi a könyvet s a tányérját nézi. A
gazda összehajtja az ujságot s egy karaj kenyeret tép szét a két
kezével, mintha valakinek a husát tépné. Az asszony pedig kioszt a
gyerekeknek s önmagának, aztán lecsapja magát a székre s foghegyről
mondja az öregnek:

– No üljön le maga is.

Ez az is szó belevág az öreg szivébe. Maga is. Azt jelenti, hogy neki
itt nincs helye, de ha itt van, nem dobják ki. A torka összeszorult s
egy pillanatra megszállta a régi apai hatalom érzete.

– De igazán lyukas! – szól a kis fiu, mikor az öreg hirtelen ugrással
felpattan, s ezzel vége volt a régi apai gőgnek. Mélységes szomoruság
lepte el a lelkét s bus bucsuzó pillantást vetett az egyetlenre, a ki
ebben a családi körben szerette és tisztelte.

– Már nem lesz soká lyukas – szólt különös hangon. A kis fiu szeme
megtelt könynyel s a nagyobbik is megütődve nézett rá. Aztán odaült az
asztalhoz, engedelmesen elfogyasztotta a tányérjába rakott porcziót.

– Nem fogom megmondani – gondolta közben, de már nem bánta. A vacsora
nyomta a gyomrát, a levegő fojtogatta a torkát. Fölkelt az asztaltól,
megcsókolta kis unokáját s busan bicczentett a fia felé.

– Most már mennék – szólt s megállt az asztal mellett.

– Jó éjszakát – szólt mogorván a fiu.

– Jó éjszakát – szólt ingerülten az asszony.

Pedig várta a marasztalást, az Isten tudja, miért.

Kint megállt a kapu előtt s nézte a hófelhős eget.

– Itthon vagyok – gondolta megkönnyebbülve s nézte a lyukas czipőjét.

Aztán sirásra csuklott. Valakinek el kellene panaszolnia a nagy
gyávaságát, de nincs kinek. Megindult a lakása felé, hónapos ágya volt
egy hajdani inasánál. Egy konyha, egy szoba és heten laktak benne. A
mint benyitott, pálinkaszag áradt felé s vidám kurjongató legények,
rongyos, a szesztől kipirult asszonyok nyujtották felé a kupiczát. S az
öreg diadalmasan kilopta az egyik kezéből a pálinkás poharat:

– Ez az, – kiáltotta már is részegen – ezentul inni fogok, csuffá teszem
a familiát, csuffá teszem a fehér hajamat, az ember, ha fölnevelte
kölykét, csináljon magából disznót!



TARTALOM.

  A munka  3
  Kollegák  11
  A Miroszláv  19
  Vad emberek  32
  Marólúg  40
  Gyufás ember  48
  Az egyensúly  56
  Borbála kutyája  64
  A gyárban és otthon  76
  Fél liter bor  86
  A kánya  94
  Nyomok a hóban  102
  Campis és Box  113
  Az öreg napok  123
  Ezüst menyegző  131
  Munka nélkül  141
  A pálinka  151
  Alarich felesége  161
  Az apróhirdetések előtt  175
  A timár  183
  Palkó az önérzetes  192
  Pacsákné  201
  Munkás halála  211
  Éjjeli kávéházban  219
  Az öreg  229


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |Kilenczúkor már gy |Kilenczkor már úgy

191 |b mul, bámul |bámul, bámul

214 |megkinzottt |megkinzott

223 |O: Nem |Ő: Nem]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Munka - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.