Title: Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - Ujabb adalékok az oxusmelléki országok népismereti, társadalmi és politikai viszonyaihoz
Author: Vámbéry, Ármin
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - Ujabb adalékok az oxusmelléki országok népismereti, társadalmi és politikai viszonyaihoz" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL ***

VÁMBÉRY ÁRMIN

VÁZLATAI

KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL.

UJABB ADALÉKOK AZ OXUSMELLÉKI ORSZÁGOK

NÉPISMERETI, TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI

VISZONYAIHOZ.

PEST, 1868.

KIADJA RÁTH MÓR.



ELŐSZÓ.

Semmi sem teszi bátrabbá az embert, mint a siker, de különösen a
váratlan és nem remélt siker. Midőn „Közép-ázsiai utazásom“-at
legelőször angol nyelven közzé tevém, korántsem hittem volna, hogy az
két év lefolyta alatt magyar, német, franczia, orosz és svéd nyelvekre
leforditva a mívelt Európában és Amerikában oly nagy elterjedésnek fog
örvendezni – nem sejtettem volna, hogy utazási kalandom oly
közkedveltségü és közérdekü tárgygyá váljék, miszerént még iparlovagok
is az arról szóló felolvasásokat jövedelmező üzletnek tekintsék[1].

Nem akarom tehát eltitkolni, hogy ezen váratlan eredmény meglepett és
őszintén mondva jól esett lelkemnek, de másrészről meg kell vallanom,
hogy azt nem gyenge erőm sem pedig tapasztalatlan tollamnak, hanem
inkább azon ismerethiánynak tulajdonitottam, melyről Turkesztán föld- és
népleirási tekintetben hires volt; és ha hozzá teszem, hogy az európai
és amerikai sajtóban megjelent birálatok csaknem nagyobb része avval
vádolt, hogy a részleteket mellőzve, képek helyett csak egyes vonásokat
adtam, szóval, hogy kaland- és tapasztalat-dús utamról sokkal többet
mondhattam volna, mint a mennyit mondék, könnyen fogom igazolhatni e
jelen lapok közzétételét, melyek első könyvemhez kiegészitésül
szolgálnak.

Kétséget nem szenved, hogy sokkal jobb lett volna ezen utólagos
jegyzeteket az első munka keretébe foglalni, de hogy ez nem történt,
annak nem annyira a szememre vetett szófukarság mint inkább azon
elhatározatlanság volt az oka, melyből hosszu vándorlásom után Európába,
illetőleg Londonba érkeztemkor nem tudtam oly hamar kivetkőzni. Az első
három hónapban, melyet ott tölték és mialatt közép-ázsiai uti-emlékeimet
leirám, mindig oly állapotban voltam, mintha másnap reggel holmimat ujra
összepakolni és a karavánnal utamat folytatni lettem volna kénytelen. A
milyen nehéz a csendes élet után a kóbor élethez szokni, épen ugy áll ez
megforditott helyzetben is. Ha tehát az elhatározatlanság szülte sietség
egy részről káros befolyással volt, más részről az utleirási irodalomban
való ismeretlenségem sem kevéssé ártott. Most azt mint érdeknélkülit,
majd ezt mint illetlent kihagyván, midőn a kész könyvet magam először
elolvasám, kénytelen voltam saját magam is különösen a tüzetesebb
ethnographiai kérdéseket illetőleg nem egy hiányt elismerni.

Egyébiránt szóval gazdálkodni soha sem bűn. Közép-Ázsia, melyet a
politikai események nemsokára a fontos napi kérdések rovatába vonnak,
még mindig elég érdekes az olvasó előtt, ha ujat hall felőle. E lapok
pedig sok oly pontot tartalmaznak, melyek az eddigi irodalomban
érintetlenek voltak s a mi a késedelmezést illeti, arra az olasz
példabeszéddel felelek: „Meglio tardi, che mai.“

Pest, február havában 1868.

=Vámbéry Ármin=.



TARTALOM.

  Előszó  III
  I.  Dervisek és hadzsik  1
  II.  Incognitóm  19
  III.  A turkománok közt  37
  IV.  A sivatagon  52
  V.  A tatár sátor és lakói  63
  VI.  A khivai udvar  73
  VII.  Öröm és szomoruság  83
  VIII.  Lakás, élelem, ruházat  96
  IX.  Khivából Kungrátba s onnan vissza  108
  X.  Tatárom  128
  XI.  Fővárosi élet Bokharában  141
  XII.  Bokhara, az Iszlam támasza  157
  XIII.  Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában  173
  XIV.  A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje  195
  XV.  Adatok Bokhara ókori történetéhez  216
  XVI.  A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata  237
  XVII.  Az irodalom Középázsiában  290
  XVIII.  Oroszország és Anglia vetélkedése Középázsiában  330



I.  Dervisek és Hadzsik.

A dervisk a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás,
alázatosság és feltünő hanyagság az ő ismertető jelei, miket erényökül
dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A
mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak
isteni ihlettség, az alázatosságnak a czélzás arra, hogy porból
születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága.

Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesitette volna magát oly
fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama
dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsubbéban amott egy elhagyott rom
kuczkójában kuczorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily
tökéletes nyugalom tükrödzik arczvonásaiban, tetteiben és működésében, s
mily kirivó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel!
Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt
az, a mi idegeimre bántólag hatott, s a minek utánzásában természetesen
a legnagyobb hibákat követtem el. Soha sem fogom felejteni, – Heratban
történt, midőn egyszer felvillanyozva közeli megszabadulásom
gondolatától, ülő helyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban
teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. – Nehány perczczel utóbb
észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyült, s bámulva rám
meresztette szemeit. Tüstént megálltam s megszégyenülve leültem.
Kevéssel rá, nehányan hozzám léptek s hogylétemet kérdék. A jámborok
tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetök szerént csakugyan nem lehet
helyén oly embernek az esze, a ki szükség vagy különös czél nélkül
ültéből fölkél s föl alá jár szobájában.

De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek,
hanem Kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti
„El Iszlam milleti vahidun“, vagyis „az egész iszlam egy nemzet“;
mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és
hová való. A Bektasi-, Mevlevi- és Rufai-félék leginkább Törökországban
honosak, mert Bektas a jancsárok lelkesedett alapitója, Molla
Dzseladeddin Rumi a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek s
ott nyugosznak is. Arabiában honosak a Kadriék és Dzselaliak, Persiában
az Oveizi Nurbakhsi Nimetullahik, Indiában a Khilalik és Zahibik,
Közép-Ázsiában a Nakishbendik és Szofi Iszlam-félék a
legszokottabbak[2].

A testvériség benső köteléke füzi ugyan össze mindenik rendnek tagjait;
a növendékek (Mürid) és tagtársak (Khalfa) vakon engedelmeskednek
főnöküknek (Pir), ki kénye kedve szerint rendelkezhetik szellemi
alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük
ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi czélokra törekedni, mint
Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a
nagy puszta Beduinjei közt is szabad kőműves-testvéreket vélnek
lappangani. A dervisek nem egyebek mint az Iszlam szerzetesei; a
szellem, melyből eredtek s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás;
ők pedig csak annyiban külömböznek egymástól, a mennyiben nem egyenlő
módon tüntetik ki lelkesedésöket.

Mig például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek
sirjaihoz, egy másiknak szigoru szabályai, ugy látszik, elmélkedést
hagynak meg az Istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges
semmisége fölött.

Egy harmadik megkivánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak
Zikr-rel (Isten nevének emlegetésével) és Telkinnel (dalimával v.
hymnussal); végre nincs miért fennakadnunk hallván, hogy egy szerzet
tagjai addig kiabálják teli torokkal a: „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa
hu!“-féle igéket, mig a közrekiáltók nagy része delirium tremens vagyis
reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknél az ilyen állapot neve
Medzs-zub, vagyis Isten szerelme által magán kivül ragadtatni. A kit e
szerencse ér, mert az szerencsének tartatik, azt minden ember
megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok
közvetlen közelébe kivánkoznak és szorosan tapodnak öltözetéhez, mert a
vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyitónak tartatik.

Hogy mit képesek a dervisek a Zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni,
egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum
Aázam sirjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az
odavaló főnök (Pir) közül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon,
mondhatnám üteny szerint kiáltozák a szükséges igéket. A Pir a
legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül
feléje volt irányozva, s feje minden mozdulatával, minden lélekzettel,
melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő
tanitványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fellátszott
ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint
valami ördöngösök felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes
tagok hullámalaku testmozdulatokkal el kezdtek ugrálni, s alig hogy a
Pir egészen talpra állt, a neki hevült tánczolók oly őrültségbe estek,
mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velök tartani, lelki
borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, ugy
csapongtak jobbra balra tüskén bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről
sokan bele ugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők
mégis folytatták, mig sokan elalélva összerogytak.

A Keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden
tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy
koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintélyben
kellene állania mint a herczeg, ki egy nép élén állva millió lelkek- és
kincsekkel rendelkezik. Az ember, egy labda a sors hatalmas kezében, ha
sorsa ugy hozza magával, egy pillantat alatt egyik végletből a másikba
juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a
költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas „Shah ü
Keda“, azaz, király és koldus, igy találjuk ezt igen gyakran a
közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal boritott dervis a fényes
diszöltözetébe öltözött herczeggel egy és ugyanazon szőnyegen ül,
elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak.
Európai utazóknak az ilyen négy szemközti társalgás különösnek tetszik
és néha mulatságul szolgál, de Keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa
be a király (igy áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész
ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét és tartózkodjék a
kevélységtől.

A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó diszruha alatt a halandó embert,
és megismerve a hiu létet, nevessen az élet varázsjátékán.

E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység
ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magán
lakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem
feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűrt el
az előkelő a dervistől mindent, a mi más előtt elviselhetlennek
tetszenék. Kerkiben az ország parancsnokánál egy dervis tartózkodék, a
kinek fogadalom parancsolta kötelessége volt, alkonyattól nap felkeltéig
„Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu“[3] igéket szakadatlanul, és harsány
hangon kiáltani. A setétség beálltával midőn a nappali élet zaja
megszünt, a dervis zord egy hangu kiabálásai mindig hallhatóbbak valának
a palota környezetében, nem emlitve az épületben. Hogy áhitatossága
többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó
családtagjai kérelme daczára sem tett ellene kifogást és ő tovább
folytatta rikácsolásait, a mig csak Kerkiben lakott.

Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és
az áthatott kiáltozó hangjáról – mely reggel felé mindinkább gyengült –
megtudtam a hajnal közeledését, a nélkül, hogy sötét czellámból a
szabadba léptem volna.

Mindazonáltal a szó szoros értelmébeni dervis, – egy oly férfi t. i. a
ki belső meggyőződéséből lemondva a földi javak- és világi kényelemről,
tapasztalatok gyüjtésiért vagy vallási kötelességének él, mely fényben
tüntetik föl Szaadit, a költőt, – mai napság ritka tünemény. A kik ezen
életpályára lépnek, azok vagy elvnélküli henyélők vagy kitanult
koldusok, kik a szegénység foltos köpenyege alatt kincseket gyüjtenek,
és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi czélokba fognak. Ez leginkább
Persiában honos. Mig nekik a szerencse kedvez, addig a legnevetségesebb
módon halmoznak össze fényt és pompát és senkinek sem jut eszébe a világ
mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába,
kigúnyolja az emberek hiu törekvését, és látszólagos önmegelégedéssel
mondja: „Men Dervis em! (Dervis vagyok!)

Valamint Keletnek minden intézményei, szokásai és erkölcsei, minél
tovább haladunk előre, annál domborubb eredetiségben tünnek szemünkbe,
ugy van a dervisek szerzetével is. Persiában a dervisek már jóval
fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig,
hol több századokon át folytatott elszigeteltség következtében még semmi
sem változott, e szerzetesek még teljes fényökben állanak, ugy mint
keletkeztökkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az odavaló
társadalmi viszonyokra. Hogy az Isannak, vagyis világi papságnak mily
hatásköre van Közép-Ázsiában, arra „Közép-ázsiai utazásomban“ olykor
figyelmeztettem. E hatást, szemben a rettenetes önkény- és
zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki
vallással foglalkozik, kiki a „csodatevők“ (Ehli keramet) méltósága után
áhitozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább szentnek (Veli Ullah)
czimét ügyekszik megszerezni.

Az ulemák osztálya, mely az irásmagyarázatával kérkedik, az Isanokkal,
kik mystikus szerepöknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig
heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb
gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal,
mint könyvekkel; s a mily könnyen el tudna lenni Mollah nélkül, oly
elkerülhetlenül szükséges neki az Isan, kinek Fatiháját (áldását) vagy
Nefeszét (lehelletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával
vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol,
akár sátrába vonul.

Az Isanok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok
koldus-dervisekben, vagy kalenterekben[4], kiket a kirgizek és
turkománok kudusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és
elláthatlan sivatagokon, melyek Khina nyugati határaitól a kaspi
tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háboritatlanul ide s tova
rongy öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt
létezik, ők soha sem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas
jelszóval Jaghi vagy Il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez
csatlakoznak a kivel találkoznak, nem kérdve békés karaván-e az, vagy
vadlelkü rablócsapat.

A kirgiz és turkoman pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan
emberek, kik különös vonzalommal az édes mit-sem-tevés iránt, koldus
keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. –
Az arra szükséges szaktudomány nehány imádságból és azon bizonyos
taglejtésből áll, melylyel a chiromantikus fogásokat kisérik, s én soha
sem láttam a puszták egyik lakóját is, ki ne érezte volna magát
megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszu haju, födetlen fejü,
mezitlábu dervis előtt állt, ki tüzes pillantatával élesen szembe fogja
a puszták fiát, s mig a Keskulját[5] rázza, vad „Ja hu“ kiáltással
fogadja.

Egy ilyen tatár Fakir megjelenése valamely elhagyatva álló
sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik.
Különös fontossággal bir az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét
különfélekép magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy
lókancza szerencsés csikózását hozza magával; délbeni jövetele czivódást
jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó
hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon
édes reményben, hogy rongy öltözetéből egyszer csak vagy csillogó szinü
üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott Talizmant elő fog keresni, a legjobb
izü falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A
könyöradomány (Eleemosyna), mely a nomádoknál soha sem áll pénzből,
ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezteritőt kap, nehány
maroknyi teveszőrt vagy gyapjut, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán
ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velök barangolhat, a
nélkül hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz, nehány
dalt megtanult, s azokat a két huru Dutara pengetése mellett el is tudja
énekelni, már akkor tenyerükön hordják s mindig fáradságába kerül gazdái
körmei közül menekülnie.

Dervist megbántani vagy bántalmazni, fölöttébb ritka merény, mely, hir
szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan
kapzsisága előtt semmi sem szent s mely minden kigondolható
kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtü izmos dervis Bokhárából,
kivel Maymenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy Tekketurkomán,
elcsábítva a 30 darab arany reménye által, melyeket a dervis athletai
alakjából magának igért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy
nehány nap mulva elviszi a rabvásárra.

„Ugy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve“ – mondá nekem
bajtársam – „s lánczaim csörgése mellett is elmondám a szokott Zikrt és
imákat. Már közelgetett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége
hirtelen beteg lett s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten
ujját látta s már is mély gondolatokba merült vala, midőn kedvencz lova
is a nyujtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez megtölté
a mértéket. – A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a
tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, és pedig
oly hamar a mint csak lehet.

Mig a turkoman várja türelmetlenül, hogy a baljóslatu koldus menjen, ez
motoza tarisznyájában s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet
neki az ő Pirje talizmanul adott utjára, mely nélkül tapodtat sem mehet
odább. – A puszták megdöbbent fia nyilsebesen rohan a helyre, hol a
holmik hevernek vala; keres nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még
nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki
legalább csak egyet a sátorból, husz fésű árát igérvén neki. A ravasz
bokhárai látván mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak
tetette magát vesztesége fölött s ismételgeté, mily szerencsétlennek
érzi magát, hogy most ki tudja hány esztendeig kell neki e sátorban
időznie. Ellehet képzelni a joggal elámitott babonás zsivány zavarát!
Őrültként lótott futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel
alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy
ló, egy egész öltözet és 10 db. arany készpénzből álló tetemes
ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek
gazdája nem egy könnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!

A mi illeti a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb., ebben
India dervisei, különösen a kasmiriak, egész Keleten levő mohamedán
rendtársaik felett kitünnek. Ezen emberek szemtelen játékot üznek a nép
könnyenhivőségével Persiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor
különben élczes és mivelt emberek is esnek hálóikba, mert hol egy ilyen
kasmiri fellép, – a ki rend szerént érdekes alak, beszédes vonások,
jelentékeny fekete tüzes szem, hosszu lengő fekete hajjal – ott bizonyos
az ő győzelme. India és a határos országok mohamedánjai az egész
iszlamvilágban régóta természetfeletti erejükről hiresek. Makacs
betegségek gyógyitására, lelkek üzésére és rejtett kincsek feltalálására
gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, a kik,
jóllehet müvészetük az iszlam törvényeiben tiltva van, mindenütt a
legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak. Gobineau gróf „Trois ans dans
l’Asie“ czimü munkájában egy pompás csinyt beszél el, melyet egy kasmiri
alchimista véghezvitt egy teheráni aranyszomjas herczegen. Hasonló tréfa
történt a mostani khivai khan fivérével, a ki aranynyá akarván
változtatni összes nyereg készletét, a legfurcsább módon rászedetett.
Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb embernek utolsó
fillérét is elcsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nem rég megérkezett
hadzsi sirva beszélte el nekem a következő történetet: „Mivel Meshedben
sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teherani uton
történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély
összegünket, s a próféta szent sirjához szükséges utazási kellékeket; öt
év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily
bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a
kervanszerajban egy jámbor kasmiri Isan (seikh) lakott, ennek tudtára
adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy
pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Meghivott az
Imam-Riza mecsetbe, elvégeznünk parancsolta a szokott szent mosásokat,
és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rá lehelve, saját kezeivel
tárczánkba rakta, hét papirba takarta és szorosan megparancsolta, hogy a
pénzhez addig ne nyuljunk, mig Teheranba nem érve, ott a mecsetben
háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk
Meshedet, és képzeld ijedtségünket midőn tegnap a háromszori ima után
kinyitva tárczánkat, abban aranyaink helyett nehéz vereses homokot
találtunk.“ A szegény emberek erre szivszaggató panaszra fakadtak és
csak nem őrület szállta meg őket. A ravasz ámító kasmiri már a megáldás
alatt tüntette el a pénzt, a nélkül, hogy a gyanutlan tatár észrevette
volna; ezen erős hitben haladtak szegények az uton, de ez esetben drágán
fizették meg bizalmasságukat.

Minthogy a derviseknél vagyunk, egyuttal azokat a szenteskedőket is
megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt, csak utazási vágyuknak
engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután
honukba visszatértek, a „hadzsi“ (zarándok) czimmel tekintélyt és állást
szerezzenek maguknak földieik közt. A Korán mondja: „zarándokoljatok az
én házamhoz (Kaaba), ha körülményeitek engedik“[6]. E körülményeket a
szövegfejtők a következő hét föltételekbe foglalák össze. 1) Elegendő
utiköltség; 2) testi egészség; 3) nőtelen élet; 4) adósságot nem szabad
hátrahagyni; 5) békés idők; 6) szárazon lehessen utazni veszély nélkül;
7) nagy koru legyen vagyis tizenöt évesnél idősb. Hogy a mi jó
tatárainknál e föltételekre alig van tekintet, könnyen megfoghatandja, a
kinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő
országok népeiről. Persiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor
zarándokolnak, hogyha elegendő utiköltség mellett kényelmesen tehetik.
Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai
adják fejöket zarándoklásra.

Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve,
képezi az okot, mely a közép-ázsiabeli embert ráveszi, hogy a távol
keletről veszélyteljes utazásra adja magát prófétája sirjához. Igaz
ugyan, anyagi kárt ő nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja;
de igen gyakran teszi koczkára legbecsesebbjét, t. i. életét, minthogy a
Turkesztánból évenkint kiinduló zarándokoknak legalább egy harmada esik
az éghajlatok viszontagságainak áldozatául.

E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek daczára, a
sokfélekép magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és
rokonai kebléből, el földiei köréből a távol eső világnak indul: ez az,
a mi a hadzsi (zarándok) személyét a regényesség fénykörével övedzi. Már
több hete eltelt vala, hogy zarándok társaim közt éltem, s mégis
mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjaikra, –
Arabiából hozott ezen szent emlékekre – támaszkodva, mély homokon avagy
iszapon át egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni
láttam! Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánynyal találkozám,
kik a nagy körutnak még csak az elején valának, lelkük azonban nem
kevésbé derült és bátor amazokénál.

Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy khinai tatár ballaga oldalom
mellett, kinek oly kevés tudomása volt utja irányáról vagy kitüzött
czélja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt
kérdé tőlem, vajjon holnap vagy legfelebb holnapután érünk-e már
Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit
kellend még szenvednie, mig czéljához érend! Ezen azomban nincs mit
csodálkoznunk, hisz a keresztháborúk idején nem egy, külömben derék
német ember, ki a szent földre zarándokolni indul vala, nehány napi
járás után már Jeruzálem tornyait vélte látni.

A hitbuzgó tatárok Arabiának indulva többnyire a következő négyféle
irányban haladnak: 1) Jarkend, Kilian, Tibet, Kasmir. Névszerint
Jarkendből Kilianba (Keria?) vagyis a határig három napot számítanak.
Innen Tagarma Kadunon át husz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt
nap alatt Keshmirbe. 2) Déli Szibérián át Kazánba és Stambulba. 3)
Afganistánon keresztül Indián át Dzseddába. 4) Persián át Bagdadnak és
Damaskusnak. Ezen utvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek
nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása
határozzák meg.

A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyülnek, mely magának
tagjai közül főnököt választ, Csaus czime alatt, ki egyszersmind Imámjok
is (előimádkozó) s jókora felsőséget gyakorol. – Az egész zarándokolás
tetőpontját azonban nem annyira a bucsujárás képezi a Kaabához és
Mohammed sirjához, minek külömben bármikor van helye), mint az Arafát
hegyének megmászása, mi évenkint csak egyszer történhetik meg, ugymint a
kurban-ünnepen (a Zil Hidzse 10-ik napján) és nem kevesebből mint az
Abraham és Izmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi
hadzs (bucsu), s a kik ebben részt vettek vagy is kik a többször
ismételt felkiáltáshoz „Lebeik Allah!“ (parancsolj Allah!), mely Abrahám
példás engedelmességére czéloz, magok is járultak, azokat tartják valódi
Hadzsiknak. A „lebeik! lebeik!“ kiáltás, mely a bucsujárás
legünnepélyesebb perczenetét képezi, úgy látszik, igen hatalmas
benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor
föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e
visszaemlékezés Arábia köves vidékére nem egyszer szakitotta meg a tatár
sivatagok csendét.

A mily fájdalmas és szivszaggató az elválás a családi tüzhelytől – hogy
is lehetne ez máskép, mikor valaki ily hosszu és veszedelmes utra
vállalkozik! – ép oly határtalan az öröm, mely a visszatért Hadzsit
honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra
sietnek eléje. – Örömkönyük s dalimák közt tartja bevonulását szülő
városába; kiki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még
rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit
Közép-Ázsiában különben is sokkal több tekintély környezi mint az Iszlam
más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzé meg magának méltóságát, de van
is köszönet benne. – Polgártársai által tiszteltetve és támogattatva,
sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki
más. A hadzsi czimben nemes levelét birja, melyet élve pecsétjén hord,
sirkövén halva.

Remélem nem fog megütközni rajta senki, ha mondom, hogy a hadzsik,
természetesen olyanok, kik nem csak koldus botjuk után élnek, e
kegyeletes utjokban olykor kis kereskedelmi czélokat is üznek. „Hem
tidzsaret, hem ziaret“, azaz „kereskedés és bucsujárás együtt,“ a vallás
által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelki furdalást éreznek
azon, hogy néha nem nagy értékü áruczikkeket magokkal visznek a távoleső
Turkesztánból aráb hitfeleik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhára és
egyébb közép-ázsiai szenthelyek terményei nagy becsben állanak;
azonkivül az ember szivesen tesz valamit a hadzsi javára is, és könnyen
megadja neki a becses czikkek kétszeres árát is. – E kis kereskedés
forgalomban van az iszlamhitü Ázsia legkeletibb pontjaitól, a stambuli
galata hidnak végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek
arczvonásai az ottani világhirű tarka tolongásban szintugy feltünnek,
mint elütnek az általa kinálgatott vékony selyemkendő szinei az előttünk
ismeretes gyártmányokéitól.

Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; e helyett nem egy
éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szivesen veszi meg jó árban a
hadzsi szövetjét, s azzal erősen dörzsöli meg homlokát és arczát, hangos
„Allahum szella“-at dörmögvén odább álltában.

Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz,
egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély
bevásárlások nélkül hazája számára. Mekka- és Medinából illatszereket,
datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zem-zem vizet visznek
magokkal[7].

Jambu és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magokkal, de mivel a
hitetlen Frengiknek (európaiaknak) nem akarnak tulajdonitani semmit, a
mi jó „Mali Isztambul“ vagyis stambuli árunak czimezik; állnak pedig
tollkések-, ollók-, tűk-, gyüszűkből stb. Aleppo és Damaszkus arról
hiresek, hogy ott kaphatni a legjobb Miszvakot, vagyis bizonyos rostos
gyökeret, mely minden jámbor musulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban
teveszőrü Hirkát vásárlanak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint
állitják, a proféta is ing nélkül visel vala, ott készitik legjobban.
Persiából végre némi kevés száraz tentát és nádpennát visznek haza.
Mindezek a czikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint mulhatlan
szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizettetnek.

Egészben véve a Hadzsi-karavánok (természetesen olyant értek, melybe
bizhatni) ha az ember meg tud férni velök, a legjobb uti-társaságok
Közép-Ázsiában, sőt mondhatnám majdnem egész Keleten. Mi az uti
készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig
feltünt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara
volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját thea-edénynyel[8]
és Pilow készülékkel pompázott. Senki sem ért oly jól hozzá, a
legkülönneműbb elemekkel, hitfeleivel és hitetlenekkel, nomádokkal vagy
letelepedett néppel ügyesebben bánni, mint a hadzsi. – Ebből kitelik
minden, mert a „Si fueris Romae“-féle elv nála vérré vált.

Csak ritkán látni őt oly szomoru és mogorvának, mint elrongyollott
külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyü utaztában.
Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik s nyeleg, s e
különben oly komor arczok tréfás játéka nem egyszer felejteté el velem a
legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.



II.  Incognitóm.

Nemes pártfogóm, a teherani török követ, 1863. mart. 27-én Teheranban
bucsúestélyt rendezett számomra, a melyen, mint állitották
(természetesen, hogy megfélemlitsenek s kalandos tervemből
lebeszéljenek) utoljára fogok életemben európai módon európai étkekkel
élni. A követségi palota csinos étterme ragyogón volt kivilágitva, a
legjobb étkekkel szolgáltak fel, a legkitünőbb borok keringtek az asztal
körűl, mert azt akarták, hogy nehéz utamra az európai kényelem
emlékeiből ne valami csekély dosist vigyek. Barátaim mindig olvastak
vonásaimban, ha nem nyomozhatnának-é ki azokból némi izgatottságot. De
ugyancsak csalódtak. A legnagyobb kéjérzettel ültem selyembársonyos
karszékemben. A távoli Francziaországból idehozott borok egy szinre
festették arczomat a fezzel, mely fejemet fedé. Jámbor dervis és bor,
minő ellentét! De ma erősen kell vétkezni, a vezeklés ugyis hosszu lesz!

Huszonnégy órával utóbb, mart. 28-án este, koldustársaságom közepette a
Szari felé vezető uton egy félig összeroskadt agyagviskóban találtam
magamat, melyet Dagarn névvel neveznek. Az eső patakokban zuhogott. Már
utközben is meglehetősen át voltunk ázva, s igy mindenki a száraz födél
alá, s szűk levén a tér, sorsom már a legelső estén a
legislegközvetlenebb érintkezésbe hozott utitársaimmal. A különben sem
nagyon illatos rongyöltözékek átnedvesedett állapotukban mindenféle
kigőzölgésekkel töltötték meg a levegőt, s nem csuda, ha ily körülmények
közt kevés kedvet éreztem magamban a fatálba nyulni, melyből a kiéhezett
hadzsik vacsorájukat költék el, ide oda pacskolván ökleikkel. Egyébiránt
nem anyira kínzott az éhség, mint a bágyadtság s a még szokatlan nedves
rongyöltöny. Összehuztam magamat, mint valami gombolyag, s aludni
akartam, de a hely szűkénél fogva ez sem volt lehetséges. Majd egy
kezet, majd egy lábat éreztem magamon; egyszer a velem szembefekvő
szomszédom kinyujtotta lábát, hogy füleimet megvakargassa. Hiob
türelmével kellett elviselnem e kellemetlen szivélyeskedéseket, s talán
még ekkor is alhattam volna, ha nem akadályozott volna a tatárok
egymással vetélkedő hortyogó dialogusa, különösen pedig egy a köszvény
által gyötört persa öszvérhajtó hangos nyöszörgése.

Látván, hogy törekvéseim: lezárni szemeimet, sikertelenek, felültem a
legfurcsább összevisszaságban fekvő embertömeg közt. Még mindig esett, s
kitekintvén a sötét zavaros égbe, emlékembe idéztem 24 óra előtti
helyzetemet s a pompás török követségi palotában tartott pazar
bucsúünnepélyt. Az egész hasonlónak tetszett a „koldus és király“ dráma
előadásához, melyben én játsztam a főszerepet. A valóság keserű érzete
mégis kevés benyomást tett rám, miután magam voltam mestere e rögtöni
metamorphosisnak, magam kovácsoltam sorsomat.

A sorsomba való belenyugvás nehéz munkája nehány napig tartott csupán. A
mi a külsőt illeti, a dervisismus ingó és ingatlan attributumaival, a
szenynyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheranból hozott jobb
öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, mi minden szivet
megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül
viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállitott
dsubbeból (felöltöny)[9], melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítnem.
Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam,
mely nappal napernyőűl, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóul a többi
hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű Koránt tettem zsebembe tölténytáska
gyanánt, s midőn igy en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve
kiálthattam fel: „Igen, koldusnak születtem!“

Az incognito külső vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de
erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre
gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet
közti ellentéteket tanulmányozni, a válságos helyzetnél fogva, melyben
magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, s még sem kerülhettem
el nehány otromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség
nem szoritkozik csupán a nyelvre, arczvonásokra és öltözetre. Mi
európaiak máskép eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám:
máskép nevetünk, sirunk, sohajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán
látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlitni
sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerűl.
Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember,
mint egyébkor; kimondhatatlan már most azon erőfeszités, melylyel mi
erópaiak leküzdeni iparkodunk a kiváncsiságot, bámulatot s egyéb
kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt
keletivel. Azonkivül barátim czélja az volt, hogy elérjék hazájokat, az
enyim: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban
birt érdekkel, holott az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s
bizonyára egyiköknek sem jutott eszökbe, hogy szellemem, midőn a
legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban,
kétszeresen el volt foglalva.

Csupán a Kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár,
beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban
töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, mégis csak
műkedvelő szerepét vittem ott, mig itten hajszálnyira nem volt szabad
eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem
az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó
nehézségnél megbánás és lelki furdalások rohanták meg lelkemet; azonban
szerencsére ez sokkal inkább fellángolt a hiuságra, mindennek hátrálnia
kelle emésztő tüze elől – s jó egésség által támogatva, győzelmesen
elviselhetett mindent.

Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el.
Különös dolgot adtak itt a nedveshideg, a vérlázitó szeny s a fanatikus
Siiták örökös kínzásai, mik fáradságos és unalmas utazásainkban a rosz
utai miatt történetileg hirre kapott Mazendranban alig valának
elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s a mellett, hogy
elrongyosodott öltözetemből egy szál sem maradott szárazon, órákig
térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a szűk hegyi ösvény,
mely a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szenyes,
kigyózó patakhoz hasonlit, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok
meredeznek ki. Teljes lehetlenség a nyeregben maradni, s a veszély
elkerülésére legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a
mélységekben, s ugy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között
kimerülve s lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senkisem fogja
kétségbe vonni. Tűz és fedél az, a mi után sóváran tekint körül folyvást
a szem. Mazendranban feltalálhatni mindkettőt, de mi, szunnita koldusok,
nyugalom kedveért a lakokról távol töltöttük az éjt. Tüzet gyujtottak,
hogy magukat száritgassák, de az öregebb tatár utitársak csakhamar
észrevevék, hogy ez ártalmas az egésségnek, s jónak látták egyéb,
bizonyára sajátszerű módon eszközölni száritgatásukat. Tudni való, hogy
Keleten megszáritják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá
szórják polyva gyanánt. Nappal elszórva vagy tekealaku rakásokban
hagyják kitéve a nap sugarainak, s nem kevésbé bámultam, midőn látám,
hogy utitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testeiket
nyakig dugták e különös poudre de santé-be. Nem szükség itt
constatálnom, hogy ez erősen maró porral való érintkezés nem valami
kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyed óráig tart, s ez, az
európai szemnek inaesthetikusnak látszó ágynemü, mint később személyesen
meggyőződtem, üditő, édes álomba szenderít.

S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kivül még
nem mért volna reám egy extra portiot is. Mint idegennek a társaságban,
kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak
bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is
lennem s előzékenység és apró kedveskedések által hóditnom meg mind az
öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen
eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az effendit sérteni. De
nem volt szabad tágitnom s egyre azon kellett lennem, hogy hasznára
lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számitva az apróbb szolgálatokat,
melyeket az utban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár
a theakészitésben vagy kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében,
fel és lepakolásban hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek
viszontszolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások,
csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi utitársat tekintettek,
szolgálatokat kivántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb
ceremonia nélkül, s egész szívből kellett nevetnem, midőn egy khokandi
hadzsi ingét nyujtotta nekem, hogy távolitnám el abból a hivatlan
vendégeket, miután öltözetének többi részében túl volt halmozva hasonló
munkával.

Hogy szivélyes viszonyunk ilyeténképen egyre növekvék, látni való volt.
Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a multat, annál szűkebbek
lőnek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig
hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlítni a legkülönbözőbb
elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent
természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az uj élet varázsa messze űzte
emlékeimből Teherant, Stambult és Európát, s a folytonos szellemi
feszültség oly lelki állapotban tartott, melyet daczára
rendkivüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani.

Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez félelme volt a
fölfedeztetésnek, vagyis jobban mondva következményeinek, a szörnyű
kínhalálnak, melyet büntetéseműl a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett
mohamedan fanatismus talált volna ki. Hogy incognitóm veszedelmes játék
volt, kitünt már a turkomanok közti tartózkodásom első napjai alatt, s
ha nem vetettem volna teljes bizalmat utitársaim hűségébe és saját
előkészületeimbe, ez árny szüntelen sarkamban lett volna. Mint mondám,
társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal
tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körűlem minden elnémult, s
egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságon,
gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában,
legborzasztóbb vonásaiban tünt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások
és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem
menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép
épen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva a természet nagyszerűségének
és az emberi szellem nyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni.
A soká tartott küzdelem mégis részemre dönté el a győzelmet, s mégis
pirulva kell visszagondolnom ama küzdelemre, mert csodálatra méltó az,
mily erőltetésbe kerül, jó lábra állni a folytonos halálveszedelem
eszméjével, mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket.

Hogy eleinte elővigyázó, a scrupulositásig elővigyázó voltam, senki se
fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán
nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig
gestikulálok (a mit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva
van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon
tenni. Azt állitám, hogy karom fáj, s felkötöttem azt. A testhez
erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkénytelen mozgástól.
Hasonlóul este sem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat
okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven
beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelküségen; hiszen eszembe
kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket,
mit sem vettek volna észre – örömestebb gondolék mégis egy utitársam
szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más
hangokkal hortyogok, mint a turkesztanok, mire egyikök fontos hangon
közbe vágott: „Igy hortyognak Konstantinápolyban!“

Miután társaságban oly sok tettem lett feltünővé, midőn egyedül tudtam
magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt
is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltünő-e vagy inkább
nevetséges, hogy éjjel a beláthatlan kopárságon meglehetős távolban a
karavantól, a kovásztalan, homok és poronddal vegyitett kenyeret vagy a
büdös vizkortyot nem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül
magamhoz venni! Senkisem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De
nem! Ugy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik
vigyáznak, elmondom-é a bismillah-t, s szertartásos módon töröm-é meg a
kenyeret. Igy történt Khivában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt
czellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból s hozzáfogtam
a 13 rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy
nyolczadiknál azonban kedvem jött abban hagyni, gondolván, hogy hiszen
jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek
benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes
kötelességet.

Csupán a mindent megorvosló idő segitett e bajomon. Habár az erkölcsi
szenvedések sulyosabbak voltak, mint a physikaiak, a megszokás mégis
győzelemre segitett később s miután szerencsésen átmentem négy hónapon,
lelkem ép ugy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a
szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel
kezdém kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszettek a kóbor
élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való
gondtalanságom, mert a dervis ajándékokból él s azonkivül még szellemi
fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem
előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is
megvallották, hogy kitünő tulajdonokkal birok a dervisélethez, s ha
valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb
mennyiségü élelmi szereket összeszerezni, mindig én vittem a
vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egykor fényes tanuságot
tettem egy csapat sátoros Csaudor-turkoman előtt. Ezek a szörnyü vad
nomádok nagy istentelenség hirében állottak, s a hadzsik, isanok és
dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három
társammal, kik jeles énekesek hirében álltak, s magamhoz vettem nagy
dosis szent port, zemzemvizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb
zarándokadományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily
vad legyen is a puszták fia, még sem állhat ellent a dervisstratégia
szavainak és mimikájának, s igy történt, hogy nemcsak buzával, rizszsel,
sajttal és szőrruha darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra
birnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást s ugy hozta
azt ámuló csapatunk elé.

A siker merészszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen
keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség
látszott mutatkozni. Ily vádtól persze nehezen moshatnám magam egészen
tisztára, de mint járhattam volna el máskép? Lehet-e fogalma európainak
arról, mit tesz mint ál-frengi (a keletiek e rémszava) állni szemben oly
zsarnokkal, minő Khiva khánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A
gondolat, hogy ez az ember fakó arczával és sötét tekintetével,
körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot – bizonynyal
csak ugy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az
ember. S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audientián,
mintha megjelenésemmel a khánt boldogitni kivánnám. Mindenki bámulva
tekintett rám; a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lenni. Azonban
azt gondolták, hogy ez már igy van Törökországban, s nem is hallottam
semmiféle megjegyzést.

Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet
közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. A
nélkül, hogy hajlammal birnék, utánozni az orosz grófot, D...t, ki,
megunva az európai salonéletet, mint kolduló dervis vonult meg Kasmir
egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerü gyönyört
éreztem, midőn valamely romban vagy más magános helyen, a szelid őszi
napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a
nemgondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatlan édes érzet tölti el az
embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól,
izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy
bölcsőjébe ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve
természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily
pillanatokban a távol, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik
röptüket, rögtön elénk tünik a két világ közti ellentét, s
ösztönszerüleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai
nyugalom, e két kérdés foglalkodtatja a szellemeket – azonban csak a
körűltünk fekvő romokra kell tekintnünk, hogy beláthassuk, ki követi a
valódi életphilosophiát. Itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul,
ott minden a virágzás és világuralom felé halad.

Ez a tarka életkép, melyben incognitom alatt folyvást mozogtam,
korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönösödött európai hinni
fogná. Magához lánczolni természetesen csak rövid időre tudott, s
ugyancsak megijedtem, midőn a khivai khan egy alkalommal komolyan
előterjesztette, hogy házasodjam meg, s igy aztán telepedjem le
Khivában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott
embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész
életet Turkesztanban, borzasztó volt, s ha meg kell vala tennem,
bizonynyal tönkre silányitott volna, de azt, hogy néhány hónapot
töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom
megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatlan
édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt le, még most
is oly élénken áll emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek
magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a
karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom, s szamaramat
felnyergelni a továbbutazásra. Az őszinte barátság benső viszonya, mely
tatár utitársaimhoz füzött, mindig ujra kél bennem, ha rájok gondolok.
Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is
kivánhattunk volna magunknak jobb létet. Különösen szerencsés humorom,
mely annyira tetszett nekik, élczeim és tréfáim, ha egymással voltunk
(mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg
arczot vágtunk) számukra a jó kedv kiapadhatlan forrásai voltak. Vajjon
mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző
villaruhában – igy nevezik az európai nadrágot – látnának? Engem, kiben
ők és a többiek a nyugati mohamedán molláhnak valódi példányképét
látták?

Valamint incognitom vidám episodjai néha néha még most is vidám
perczeket szereznek, ugy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is,
melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként
tünnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek
az elmult borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból,
ugy gyakran ő felsége a bokharai khan, a szomj iszonyu gyötrelmei vagy
egy fanatikus mollah csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek
Középázsiából üdvözletemre. Mint örülök ily alkalommal ébredésemkor,
hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat!
Valóban, sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de
egészben véve mégis csak nehány episod hagyott hátra bennem
letörülhetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak és sohasem fogom
őket feledni.


I.

Azon este midőn a Chalata pusztában feküdtem; a szomj már két nap óta
gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni érzém.
Köröttem utitársaim feküdtek, valószinüleg ugyanazon gyötrelmekben
kimerülve, mert merev tekintetökből és vad vonásaikból látni lehetett a
sóvár kimerűltséget. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemeim a
hozzám közelfekvő tekintetével találkozott, ugy tetszett, mintha
mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén ascéta Kari
Messud többször mondotta, hogy: „fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozata
vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik.“ Meglehet, hogy ki sem gondolt
épen rám, mégis igen megdöbbentem. E közben elérkezett az estima órája,
melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem
leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők
szerencsétlen csapatára estek, nem állhatám meg, hogy ne tekintsek ama
tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot)
utósó sugaraival felém világitott, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága
nyugatnak neveznek. Kimondhatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a
félig eltompult érzékek ujra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott
Európa, drága honom, kora kimulásom, multam nehéz küzdelmei s minden
törekvésem, minden édes reményem meghiusulása. Szivem megtört a fájdalom
terhe alatt, sirni akartam, de nem tudtam – ez egyike volt a feledhetlen
pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s
valahányszor eszembe jut a Khalara puszta, mindig mint rémes árny fog
szemem elé tünni.


II.

Audientiám a bokharai emirnél a szamarkandi palotában. A nevezett
fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész
idő alatt, mig nála ültem, szigoruan vonásaimban olvasott, hogy az
állitólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy
része ismeretes t. olvasóim előtt; hizelegheték magamnak, hogy
megnyertem őt magamnak, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne
áruljam benső izgatottságomat arczvonásimon, s különösen szemeimben, s
habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a
félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a
szerepbe, melyet játsztam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy
el ne piruljak, vagy egyéb szint váltsak – azonban nem voltam biztos a
sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emir
negyed órai kihallgatás után egy szolgát szólitott elő, valamit óvatosan
fülébe sugott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.

Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarok és
termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe
ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket szűl, azt
hittem, hogy ez ominosus út a kinpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet,
mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide oda menés
után egy sötét szobába vezetett, a hol leültetett, jelezvén, hogy várjam
visszatértét. Megálltam, azonban mily kedélylyel, elképzelheti t.
olvasóm. Csak sejthettem volna, mily módon fog kivégeztetésem végbe
menni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni – de a bizonytalanság volt
a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas
feszültséggel számláltam a perczeket, mig az ajtó ismét megnyilt. Még
nehány pillanatig tartottak gyötrelmeim – végre megjelent a szolga, rá
meredtem s látám a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek
helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emirtől
további utazásomra szánt diszöltöny és pénz volt benne.


III.

Midőn a herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augustusi
napokat a Lebab-turkománok társaságában töltöttem. Lakásom egy elhagyott
mecset udvara volt; a turkománok az esti órákban mindig dalgyüjteményeik
vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből
nekik felolvastam, a mikor aztán feszült figyelmök, melylyel az éj
csendében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik
kedvelt hős tetteit, különös örömömre volt.

Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s
megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely
romlatag épület közelében, kinyujtóztam egy fal hosszában, s mint
gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelől egy óra mulva lábamon érzett
kinos fájdalom ébresztett fel, fölkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, ugy
tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáraimon, és
pedig egy csekély kis ponton, közel a jobb láb nagy ujjához.
Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkoman, ki közelemben feküdt; a
nélkül, hogy kérdett volna, igy szólt: „szerencsétlen hadzsi, téged egy
skorpio mart meg, s hozzá még a szaratan (kanikula) szerencsétlen
idején. Isten irgalmazzon neked!“ E szavakkal megragadta lábamat, oly
erővel kötötte a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután
szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szítta, hogy
megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután
még kétszer bekötözték, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy,
ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a
fájdalomtól szabadúlok é meg vagy pedig a világ hiuságaitól.

Ámbár egészen el valék kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi
egyre növekedett, mégis eszembe jutottak mérges voltuk miatt már a régi
időkben elhiresedett belkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még
tűrhetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt
lemondtam minden reményről, bizonyitja azon körülmény, hogy
megfeledkezvén incognitomról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a
tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsákul tüntek fel, miután
náluk ily eseteknél ujjongni szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom
nehány percz alatt a lábujjtól fejtetőmig hatott, de csak a jobb
oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leirhatatlan a kín, melyet
éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a
további létezés iránt, a földön akartam szétzuzni fejemet; észrevették s
erősen oda kötöttek egy fához. Igy feküdtem félájultan nehány óráig,
tekintetemmel a ragyogó csillagos egen csüggvén, mialatt homlokomat a
halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A plejadok mindjobban a nyugat, a
drága nyugat felé vették utjokat, melyről azt hittem, hogy már sohasem
látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima
kiáltó hangját vagy, jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom
jött szemeimre, a melyből csakhamar az egyhangú „La illah, il allah!“
ébresztett föl.

Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és
égetés mindinkább enyészett azon uton, melyen jött, és a nap alig állt
egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra
állhaték. Társaim biztositottak, hogy az ördög, mely a skorpiomarás
utján hatott a testbe, csak a reggeli ima által üzetett ki, melyet
kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, azon irtózatos
éj mindörökké feledhetlen lesz előttem.

* * *

Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos percze;
egyébiránt a kiváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanusitások,
valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatlan nehézségei, a
nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomoru emléket hagytak
maguk után. Azon varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után
sovár szemeim már ifjukoromban epedtek, valami éltető, lelkesitő erővel
birt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon vig és boldog
valék – igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma az európai czivilizált
életben nagy részt nélkülözöm azon testi és szellemi élénkséget, és ki
tudja, életem későbbi éveiben nem kivánkozom-e vissza azon korba, midőn
rongyokba burkolva hajléktalanul, de jó erőben és vig kedélylyel
barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain.



III.  A turkománok közt.

(Naplómból.)

April 13.

Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok
iránt, melyeknek közepette ma legelőször valék, a kora délelőtti órákban
Khandsán-nal, vendégszerető gazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen
üldögéltem s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán
élet- és turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, a ki
tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit
is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve ozmán és
félhivatalos mivoltomról, ugy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az
egész szunnitavilág bizalommal tekint, az oroszok és persák ellen
segitséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, a nélkül hogy azt elárulta
volna s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, a mint
mondá, házát s udvarát bemutassa, vagy hogy – a mi szójárásunk szerint –
a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál;
de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégis csak méltó e figyelemmel s
igyekeztem is ültömben ahoz illő arczot és tartást csinálni magamnak.

Egy nehány percz mulva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam,
a sátor függönye felgördűlt és egy egész csapat nő, leány és gyerek
lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve,
ülésemhez közelitének. Az egész jelenet épen ugy meglepett, mint magok a
belépők, a kik félénken tekintettek rám s mig a fiatalabb nők szemeiket
sütötték le, azalatt a gyermekek, a mint észrevevém, félreismerhetetlen
félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, kit nekem
Khandsán ugy mutatott be, mint 60 éves anyját, vörösselyem ingből álló
egyszerü öltözetén, mely jobbról s balról mellére volt vetve, több
nagyobb s apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talisman
volt rejtve; sőt némelyek drágakövekkel voltak ékitve; valamint egy jó
rakás kar-, nyak- és lábpereczet is hordott, melyek mint a család
örökölt diszei nemzedékről nemzedékre szállottak s ha külsőjökről
itélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselék magokon. A többi
nők és gyermekek is, már a szerént, hogy milyen rangban, vagy az
uralkodó minő kegyében állottak, hasonnemű disztárgyakkal voltak
beaggatva. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak
voltak, csak mellékdolognak tartják és egy turkomán nő csakis akkor
valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet czipelhet magán.

Először az öreg nő nyujtotta nekem ránczos kezeit a szokásos
köszöntésűl, azután következtek a többiek s miután a leányok és
gyermekek megöleltek, mivel azt a _bonton_ ugy kivánja, minyájan egy
félkörbe guggoltak le körültem s kezdődtek a kérdezősködések egészségem,
hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindenik háromszor négyszer
is kérdezett ugyanazon egy tárgyról s épen annyiszor kellett felelnem, s
nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan
szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen
megeshetik velünk olyasmi. Minthogy pedig a mohamedán Kelet minden nomád
törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbbé
tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első
megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett
felelnem, mig ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háboruról s a
szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek. Ügyelnem kellett, nehogy az
egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre mollah erényem
egész teljével kelle hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bővséges áldást
osztogatnom. A látogatások alatt nehány férfi is, szomszédság és
rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták;
mert, amint később is észrevevém, a turkománok női, daczára hogy a
társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi
tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás
erényöket, családjaik iránt tanusított készséges önfeláldozásukat és
fáradhatatlan szorgalmukat Keleten sehol sem találtam fel.

A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egy nehány
talizmánt kelle irnom, miket aztán kisebbszerű ajándékokkal, többnyire
női kézi munkákkal, viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is
meglátogatott, sőt egyszer férje sirjához is elvezetett, hogy a
megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk
uralkodott, magoknak a nomádoknak is feltünt; de annak oka már most
világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség
fénye, mely engem körűlvett, vonta őt hozzám leginkább; a mellett
beszélgetéseit még mindig türelmes figyelemmel hallgattam, figyelemmel
hallgatám végig panaszait a persa rabnők hibái felől a háztartásban, a
mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a
posztókészitésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más
észrevételt, mintha fiatalkoromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva;
a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam.

Ugy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló
életbölcseséget kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a
hizelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén házinő vonzalma sokat
tett arra nézve, hogy tartózkodásom a turkománok között minél
kellemesebb legyen, egy oly nép között, melynél nemcsak hogy európai, de
még más országi ázsiai sem képes szabadon mozogni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

April 16.

A reggeli ima után Khandsan sátorába lépve egy egész társaságra találtam
ott, mely egy porral s piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését
különös figyelemmel hallgatá, kinek arczán a felindulás és a kiállott
fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. Lassu hangon, de élénk
szinekkel rajzolá a rablókirándulást, melyben a mult estve a persák
ellen részt vett. Mialatt beszélt, asszonyok, cselédek és rabszolgák
(szegények, valyon mit gondolhattak ők magokban?) körbe guggolva ültek s
az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert lánczaik csörömpölése
lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel
előttem, hogy minél élénkebben adta elé az elbeszélő a megtámadott
szerencsétlenek makacs ellentállását, a hallgatók dühe is azon mértékben
fokozódott a persák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magokat
azonnal ellentállás nélkül kiraboltatni.

Midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek,
hogy a hozott zsákmányt megtekintsék, melynek látása a turkománoknál
irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. Én is
követtem a csoportot s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé
tárult. A középen két halálhalvány, aludt vérrel, mocsokkal és porral
fedett persa feküdött, kiknek megtört tagjaira épen vasat vertek és
minthogy egynek a lánczok gyűrüi szűkek valának, vadul felorditott,
midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni.
Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön,
fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott persára, mert a szerencsétlen az
ő atyjok vala; sirni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak,
akire ők fogvaczogva néztek néha-néha, elég volt arra, hogy könnyeiket
visszatartsák. A másik szegletben egy 15–16 éves leány guggolt, vadul
szétzilált hajjal, szétszakgatott ruhában s csaknem egészen vérrel
fedve. Jajgatott és zokogott, arczát kezeibe rejtve. Egy nehány
turkománnő, szánalomból vagy kiváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja s
meg van-e sebesitve? „Nem vagyok megsebesitve,“ kiáltott a leány a
legmélyebb fájdalom hangján. „E vér itt anyám vére, egyetlen, angyaljó
anyámé. O ana dsan, ana dsan! (drága anyám!)“ Igy panaszolt ő s fejét a
sátor rácsalaku fakeritéséhez verdesé, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital
viz még jobban feloldotta a leány nyelvét s elbeszélte, hogy kellett
neki (természetesen mint becses ragadománynak) a rabló mellett lován
ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig
megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradtá lőn, hogy minden
pillanatban összerogyott. A turkomán megkisérté őt ostorcsapásokkal
erőhöz juttatni, de minthogy ez uton czélt nem ért, s a csapattól nem
akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta s fejét egy
csapással levágta. A fölfecscsenő vér elboritott leányt, lovast és lovat
s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és
keservesen sirt.

Mig a sátor belsejében ez történt, azalatt künt a visszatért rabló
családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A
vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házieszköz után, a vigan
ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára
venni, mi többször harsány kaczajt idézett elő.

Itt örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb
fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tünt fel, mert azt
egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és
pusztitásból gazdagodik meg.

S ez iszonytató társadalmi viszonyok Szt.-Péterváron, Nisnei-Nowgorodon
és Astrakhanon át alig 14 napnyi távolságra vannak Európától!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

April 18.

Eliaszkuli, ki az enyémtől negyedik sátorban lakott a Görgen partján,
egy nyugalomban (in retire) élő turkomán volt, ki 30 éves koráig a
rablás és pusztitás szokott mesterségét üzte s most visszavonult, mivel,
a mint maga mondá, e nyomorult, nevetséges életnek (fani dünja)
hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de a
mennyire én tudom, leginkább azért mivel őt egy nehány seb a pokoli
fegyverekből Asuradánál gyalázatos mesterségének további gyakorlásában
megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden
áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az
oroszok, miután a vallásháborut megizenték, – azaz hogy egy nehány
fogságbaesett oroszt ki akartak szabaditni – miként kötöttek itt ki
egyszer s miként rohantak meg s boritottak lángba minden sátrat a Görgen
partján. A harcz egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik
sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból
lődöztek, mindazáltal a vitéz Ghazi-k (hitbajnokok) mégsem tudtak az
ördögi mesterségnek ellentállni. Ő is kapott akkor egy nehány halálos
sebet s egy egész napig feküdött életjel nélkül, mig végre az ő Pir-je
(lelki főnöke) ujból életre ébreszté őt.

Eliaskuli ma az Ana-Khan Ovajához akart elvinni, ki, mint a Jarali-törzs
főnöke a Görgen felső futásánál épen a persa határ mellett lakik s velem
talán kiváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni.
Utunkat előbb a balpart mentében vettük, de hogy a terjedelmes
posványokat és mocsárokat kikerűlhessük, nagy kerülőket kelle tennünk.
Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem
gyanu, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől
teljesen megnyugtatának; s midőn láttam, hogy az uton, ha egyik vagy
másik sátor mellett elhaladtunk, miként jőnek előmbe az emberek tejjel,
sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden
gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen
kimenetel iránt s vidám kedélylyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz
turkomán bőrkucsma kinozott egy kissé, melyre azon felyül még egy nehány
rőfnyi vászon volt tekerve turbán gyanánt és a nehéz puska a hátamon,
melyet mollah mivoltom daczára is hurczolnom kellett az illem kedveért.
Eliaszkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytatám
utamat s imitt-amott egyes tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul
sikerűlt rablókirándulásokból üresen térve haza, sötét pillantásokkal
méregettek. Nehányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: „ki vendége
vagy, mollah?“ hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére
következtethessenek; de csak „kelti Khandsan Bai“-jal kellett
válaszolnom s szembetünő bosszusággal vonultak tovább azonnal, egy tompa
„Aman bol“-t! – Isten veled! – mormogván szakállaik között.

Estve felére megérkeztünk, a sátorcsoporthoz (Khandsan is, ki utját más
irányban folytatá, hozzánk csatlakozott időközben). Ana-Khan, a
patriarchális főnök, ki már a 60-as években volt, egy halom zöld
lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló koru
rokonsági fokozattal csakis Keleten találkozhatunk), megelégült
pillantásokkal méregetve hol környezetei, hol pedig a gazdag legelőkről
hazatérő juh- és tevecsordáit. – Fogadtatásunk rövid, de valóban
barátságos volt; elől lépdelve a már készenálló sátorba vezetett minket,
hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott s a tulajdonképeni társalgás
csak akkor kezdődött, miután a külön e czélra vágott juhnak utolsó
maradványai is eltüntek az asztalról. Ana-Khan keveset beszélt, de
figyelmesen hallgatta vázlataimat az ozmán élet és orosz-török viszonyok
felől; csak másnap reggel lett beszédesebb és első beszéde, melylyel
eléállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khivába
utazó angol Elcsi-t (követet) részesitett; azonnal kitaláltam, hogy ez
Mr. William T. Thomson követsége vala, kit kormánya azért küldött oda,
hogy a Persia és a khivai Khán közt felmerűlt egyenetlenségeket békésen
elintézze. Minthogy pedig Ana-Khan, midőn a freng követ fegyvereit,
drágaságait és személyét leirta, az ő arczvonásai s az enyémek között
levő hasonlóságra különös sulyt fektetett, azonnal világossá lett
előttem kiváncsiságának s látogatásomnak oka s miközben földieire tüzes
szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról,
hozzám közeledett s gyöngéden vállamra ütögetve igy szólott: „Efendi, a
rumi szultán Turá-ja (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer
az, hogy ő minden szuniták fejdelme, másodszor meg az hogy a turkománok
és ozmánlik vérrokonok, és jóllehet, hogy te nem hoztál ajándékot, mégis
kedves vendégünk vagy.“

E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki s még többet érthettem.
Dervisch-incognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség
s különösen a Mollahvilág mégis pártomon volt s egyes kérkedők ez okból
nem sokat nyugtalanithatának.

Különben a mint észrevevém, Khandsan nem osztá Ana-Khan nézetét; e
tárgyat nem is hozták elé többet s teljes vendégszeretetben részesültem
a gyanakvó főnök részéről.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

April 20.

A távol Mergolán-ban, a Khokandi khánságban, a vallásos buzgalom gyakran
előforduló segélypénzgyüjtést rendelt a medinai magas tanintézetek
számára. Medinahban igen sok ilyen intézet van; az iszlam tan forrása
hemzseg a tudományszomjas tanitványoktól, a Koran magyarázóitól, kik a
kegyes foglalkozás aegise alatt édes semmittevésökben az Iszlam
államaiban széltében-hoszában támogattatnak. A távol Fez-ből és
Marokko-ból stipendiumok jőnek ide s az algiri törzsek főnökei is
adományokat küldenek ide évenként; Tunis, Tripolis, Aegyptom épen ugy,
mint az Iszlam többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A Porta
vetélkedik Persiával a növendékek gyámolitásában. Az orosz védelem alatt
élő tatár épen ugy, mint a brit uralom alá hajtott indiai gyakran gondol
a medinai főoskolákra, de mindez még nem elég, még magoktól a
turkesztáni vázok szegény lakóitól is megkivánják, hogy filléreikkel
hozzájáruljanak.

Közép-ázsiai utazásaim idejében Khodza-Buzurk, ama tartományok mélyen
tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, 400 aranyot gyüjtött össze
Medinah számára. Mollah Eszad, Ő szentségének egy meghittje, bizatott
meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem
főforrását, Közép-Ázsiában mindig elszokták titkolni, mégis az emlitett
Mollah nem tartá titokban utazása czélját, azon reményben, hogy e kegyes
összeget növelheti. Bokhara, Khiva és más városok, melyeken átment,
csakugyan járultak is annak növeléséhez. Azt hivé, hogy a turkománoknál
ugyanaz történik és egy nehány nomád tudóshoz czímzett ajánlóleveleire
támaszkodva, neki indult a pusztai utnak.

Az utazás Gömüstepe-ig szerencsésen folyt le; megérkeztének hirével
uticsomagjának tartalma is köztudomásuvá lett. A turkománok hallották
ugyan, hogy a pénz kegyes czélokra van szánva, de aval mit sem törődtek.
Mindenik szerette volna megcsipni őt, még mielőtt egyiknek vagy a
másiknak vendégévé lett volna; mert mig ez meg nem történt, addig az
ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyon üthetik,
eladhatják – senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda
az, kinek bosszujától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz,
családja tagjául tekinti s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen
biztositva van.

E körülmény a mi khokandi mollahnk előtt nem lehetett ismeretlen;
mindazáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében s midőn egy reggel a
karaván-tól egy nehány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt
és kifosztá minden pénzéből, egész vagyonából. Sem könyörgés, sem szent
küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb
büntetésekkel – egy szóval semmi, de semmi sem használt neki; még jobb
ruháit is elszedték s csak ócska könyveit és papirjait hagyták meg. Igy
tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez körülbelől
megérkezésem előtt valami 14 nappal történt; ez idő alatt a tetteseket
kifürkészték s az egyházi itélőszék elébe idézték. Nekem, mint
konstántinápolyi Mollahnak, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való
résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy
akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben. Mi, már
mint a tudósok, félkörben ültünk egy nyilt téren a szabad ég alatt,
vaskos könyvekkel kezünkben s a számosan összesereglett kiváncsi
sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly
nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy
elintézéséről volt volna szó. Azon kérdésre hogy „ki vette el a pénzt?“
egy kevélyen szilárd „Én!“ felelt s mindjárt az elején észrevettem, hogy
itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután
szónoki tehetségét a koránidézetek halmazával mindenik eléggé kimerité,
magam is megkisértém a hősre hatni az által, hogy tettének
gyalázatosságát bizonyitgatám. „Miféle szégyen?“ mondá nekem a turkomán.
„Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem
volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha
nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?“

Egy másik mollah a Seriat-tal (vallási törvény) fenyegetődzött s kiáltó
szinekkel fösté a pokol kinait, mik a másik világon a turkománra várnak.
„Mit nekem a Seriat?“ felelt ő ujból. „Mindenkinek meg van a magáé! A te
törvényeid, oh mollahm! nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed
szerint – az én Seriatom kardomban van, melylyel oda sujtok, a hová
karom vezeti azt!“ Hosszas, hiábavaló intések és az ősz szakállnak
hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A
turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet ő a medinai növendékek
gyámolitása helyett uj fegyverek vásárolására forditott. Mollah Eszad
pedig nagy szomorun visszatért Khokandba, aval a keserü tapasztalással,
hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magokat, mégis a
legfeketébb kafirok az egész föld kerekségén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Május 6.

Oraz-Dsan, egy fiatal vakmerő és vad kinézésü, körülbelől 18 éves
turkomán, ki már 12 éves korától fogva foglalkozik rablókicsapásokkal,
minden napos vendég volt etreki sátorunkban, hogy a rabszolgarablók
Pir-jét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban
hallgathassa. Egy izben Omer Akhond is, egy szomszédságbeli mollah,
jelen volt, ki nagy tudománya, de még inkább egy kitünően jó lónak
birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni
kezdették, a fiatal turkomán tüzbe jött és féltréfásan, félkomolyan igy
szóllott: „Akhond, adok három szamarat meg egy persát a lovadért. Kár
annak az istállóban nyugodni, mig a persák oly szabadon kóborolnak
mezőiken. Ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egy nehány nap alatt alig
ha el nem lopják tőled.“ A mollah és a Pir keményen megdorgálták őt, de
ő vadul fölkaczagott s a társalgás tovább folyt.

Alig tölt el négy nap, midőn a mollah szomoru arczczal és könnytelt
szemekkel lépett sátorunkba egy reggel. „Lovamat ellopták!“ kiálta
sohajtva. Kulkhan, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a
négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg ami lehetséges.“ – „Az
bizonyosan a Haramzade (bitang) Oraz műve,“ mormogott Kulkhan; „de majd
kitépem én fekete lelkét piszkos testéből.“

Az estima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a
lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi s kegyes arcza
az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy épen ma rabolt meg
egy szent atyát. Midőn a Namaz után a szokásos körbe mentek (Khalka),
Oraz ott is jelen volt. Kulkhan azonnal megszólitá őt mondván: „Ficzkó,
a mollah lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét
istállójában legyen, hallottad?“ E megszólitás a fiatal rablót
legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a
másikkal nehéz bőrkucsmáját félre csapva igy felelt: „A ló nálam van, de
nem fogom azt visszaadni; a kinek szüksége van rá, vigye el tőlem!“ Azt
hittem, hogy e szavak mindenkinél bosszankodást fognak előidézni, de
annak nyoma sem volt látható a társaság arczvonásain. Kulkhan előbbi
nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradott; midőn
az őszszakállasak egy nehány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe
jött s lelki atyjához igy szólott: „Talán te máskép cselekedtél a Hadzsi
kanczájával?“ – e szavak után fölkelt a társaság közül s a dallamok,
melyeket a „körogli“ nevü költeményből a csöndes esti órákban
hangoztatott, eléggé bizonyiták örömét a kivivott győzelem fölött.

Egy darab idő tanácskozásokkal tölt el. Őt elfogni senki sem
ajánlkozott, mert khánja, ki őt a szokás szerint gyalázatos bűnei
daczára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, mint hogy meg
lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kelle tehát folyamodni; és
nem csoda, hogy ezeknek azonnal meg volt a maguk hatása. A Deb szerint
az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt
atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, mi azáltal történik, hogy
egy lándzsát a sirhalom tetejébe megforditva, azaz hegyével lefelé a
földbe szúrnak s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha
pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (ivet) függesztenek. Egy
ilyen fölhivás minden turkománt egyesit a vétkes törzs ellen, s hogy az
illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alig
hogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas
Joszkajára (sirhalom), az éj csöndében a lovat azonnal visszavivé a
mollah sátrába s előbbi helyére köté. A visszaadás, a mint később saját
magától hallottam, sokáig fájni fog neki. De jobb a fekete földben
feküdni, mint az ősök nyugalmát megháboritani.



IV.  A sivatagon.

Mindig hallottam barátaimtól, hogy a „Csil menzili Turkesztan“, azaz: a
negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és
nehezebb út, mint a „Csil menzili Arabisztán“, vagyis: a negyven
állomás, melyet az embernek a damaskusi sivatagon keresztül, Mekka felé
kell tenni. Emezen a zarándokok minden nap uj cisternákat találnak,
melyek ezreket képesek vizzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt
ételeket, hüvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek
gondoskodása még épen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos
veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy
a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek: szüntelenül kiséri őket.
A jól megtöltött kobakok és lisztes zsákok, a legjobb lovak és
fegyverek, igen sokszor nem képesek segiteni, és csak „Allah! Allah!“-t
kiáltozva, kell az embernek czélja felé törekedni.

Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerü a
sivatagi utazás Persia és a középázsiai oáz-földek között, utazási
könyvem olvasói előtt körülbelől tudva van. Csak némely részlet
leirásával vagyok még adós karavánunk élményeiből. Az a szemrehányás,
hogy igen rövid és kevéssé részletező voltam, nem egészen alaptalan.
Pótoljuk ki az elmulasztottat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az első három napi útban, a sivatag végtelenül sokat mondó halálcsöndje,
a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszáig
merengtem magam elé, a nélkül, hogy egy szót szólottam volna, s mert
társaim vallási emelkedésbe mélyedve gondoltak, ritkán háboritának. Csak
félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a
karaván néhány tagja utközben, a mint tevéiken aludva himbálóztak, és
különféle komikus mozdulatokat tettek s folytonosan föl-fölriadtak. Az
álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas
nyereggombon tartani; ez azonban nem akadályozza, hogy vagy előrehajlás
által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a
hátrahajlás egy bukfenczes lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az
egész karaván hangos kaczagásának kiséretében meg is történik. A leesett
a nap hősének lesz nyilvánitva s a legdurvább élczeket kénytelen végig
hallgatni ügyetlensége miatt.

A jó kedvnek valósággal kimerithetlen forrását képezte egy fiatal
turkomán, névszerint Nijaz birdi, a ki lelkileg ép oly csodálatos élénk,
mint testileg fürge volt s minden mozdulata és szava által, még a
tiszteletre méltó mollah-kat is mosolyra inditá. Bár több megterhelt
teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben
ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vad
szamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással
elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely
fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette,
s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi
juhfark-zsirt tüzött ki jutalmul annak, ki rá mer ülni. Három kanál
juhzsir! nagyon kecsegtető dij a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan
csábitva érezték magokat; hanem a czivilizálatlan Billám-paripával nem
lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, s jobbra balra
hullottak a homokra.

Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot.
Ilyenkor minden szem a kervan-basira van irányozva, a ki aztán minden
irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenő helyet kémleljen
ki, vagyis olyan tért, melyen legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet
találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előre siet, mig a karaván
ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret,
cserjét vagy más tüzelő anyagot gyüjtsenek. A letelepedés csak néhány
pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket.
Gyorsan meg vannak oldva a kötelek s a legnehezebb málhák hamar kis
halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az
éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd
áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám kábultságnak eredménye,
mert minden a nyugalom és pihenés élvezetébe merült.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ily épen letelepedett karaván a nyári hónapokban, még hozzá
Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyujt. Mig a tevék
láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az
utazók – még a legszegényebbek is – egy csésze theával kezeikben ülnek s
mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyébb, mint
zöldes, czukornélküli meleg viz. Néha zavaros is, hanem azért emberi
művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly
izletes, oly üditő volna, mint ez igénytelen ital a sivatag állomásain.
Még teljesen emlékezem csodálatos hatására. Az első csöppekkel szelid
tűz terjedt el az erekben, mely éltet, hogy különösen ingerelne. A
többiek a szivbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd.
Ily perczekben leirhatlan gyönyört és kéjt érezék, s mig társaim álomba
merültek, én ébren maradtam s oly boldog valék, hogy nyitott szemekkel
álmodhatám. – –

Miután a thea megujitá az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és
zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak
osztva, melyeket itt „kos“-oknak neveznek s melyek a vándorló város
egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb
tagok végzik, mig az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel
vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos
kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei még
sem tiszták, mert a több napi piszok egy tészta által nem is mosható le.
Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon
nézegetni, mert az avas juhzsir szaga, különösen pedig a kissé nagyon
pikáns teve- vagy ló-kottlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az
étkek nem igen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele,
az óriás étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg legjobb
szakács.

Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván
mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a czéllövés,
melynél a dij mindig bizonyos mennyiségü lőpor vagy golyó. A mi
karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál
fogva folytonos veszélynek valánk kitéve, s nem volt szabad zajjal
járnunk. Utitársaim Korán-olvasással vagy más vallási kötelességek
teljesitésével, alvással és toilette-tel töltötték a pihenési időt.
Toilettet mondok, hanem valószinüleg senki sem fogja hinni, hogy
budoir-ról, finom illatszerekről vagy mesterséges cziczomázásról van
szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a
szőrszálakat. A mi a hadzsik és a magam toilette-jét illeti, ez oly
egyszerü és prózai volt, hogy alig lehet emliteni. A szükséges kellékek:
homok, tüz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint
rejtvényt az olvasóra bizom.

Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi
élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a
folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység
és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta
nem változtatott ruházatban, arczán piszokréteggel oly megelégedetten
tud ülni. E lelki elégültség soha sem volt rám nézve közönyös, hatása
azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt
vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.

Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszu lánczolatot képezett, és
egy imámmal élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezé az
imádságot. A messze, köröskörül elterjedő halotti csend emeli a pillanat
ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugárai társaim vad és
mégis oly megelégedett arczaira estek, ilyenkor ugy látszott, mintha
minden földi kényelem birtokában, már semmi kivánni valójuk nem volna.
Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magokat valamely
ruganyos párnáju első osztályu coupéban vagy valamely első rangu,
pompásan bebutorozott vendéglőben. Mi végtelenül távol vannak még a
civilisatio áldásai ez országoktól!

Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal
regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma
megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebbi környezetre
szoritkozik, s útközben csak ugy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz
közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó
karaván egyetlen hosszu lánczolatot képez, éjjel pedig 6–8 kisebbre
oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögöket formálnak, külső
részeiken a legbátrabbakkal.

Holdfénynél az elvonuló tevék hosszu árnyékai különös látványt
nyujtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzadalmas, s egy
lépésnyire a sorból eltávozni: annyit tesz, mint az otthoni tüzhely
mellől puszta elhagyatottságba jutni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább
tetszik. Éjjel a kervanbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni.
Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek s
védfalul a tevéket sürün egymás mellé körbe fektetik. „Fektetik“ mondom,
mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel
mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak
parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó
részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről
megérzik az ellenséget is, tompa horkolás által tudatják a veszélyt, s
még pihenési idejök alatt is őrökül szolgálnak.

A körön belől alvók közvetlen a tevék mellett – melyek tudvalevőleg
legkellemetlenebb szaguak a világon – nem a legjobban érzik magokat.
Sokszor megesik, hogy a sós abrak és viz, melyet ez állatok nappal
ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is
igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménynyel ékesitve; hanem itt
alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly
utálatos alkatu ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly
szelid és hasznos.

Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat felé emeli és
majdnem az imádásig szereti. Néhány bogáncscsal táplálkozva, melyet a
többi négylábu megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapokig tartó
utat, a nélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember
létele az övéhez van kapcsolva, s e mellett oly türelmes, hogy egy
gyermek, egész csapat ily magas erős állatot egy „csukh!“ szóval
letérdepeltet s egy „berr“-rel fölállit.

A tevék nagy sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út
igen hosszu, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat
árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz
árucsomagot tesznek hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé
forditja, szemeiben köny csillog, s nyögése oly nehéz, oly meginditó,
mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam.

A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti
törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltünően
komoly. Vonásaiban a khaldei sémi typus kifejezés félreismerhetlen s a
földtekének bármily részén található is már most, mégis elvitázhatlan,
hogy első hazája a Tigris és Euphrates közti sivatag, vagyis az arab
puszták.

A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg,
hogy a kötőféket átlyukasztott orrában erősitik meg. Az orráról mellére
lecsüngő kötéllel nagyon hasonlit a szegény teve egy szemüveggel vadul
felfegyverzett europai uracshoz, vagy megforditva. Mindketten magasra
tartják fejüket s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.

A mily kellemes és felüditő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés
jele, oly kedvetlenitő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a
kervanbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki
kászolódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül hogy
hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt a mi több, azon málha vagy utas
mellé állnak, melylyel vagy kivel elébb megterhelve valának. Egy
negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét
lánczolatban; az állomások csak az elfogyasztott hus lerágott csontjai s
a rögtönzött tüzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a
sivatagon sokszor oly gyorsan elmulnak, a mily gyorsan támadtak; néha
azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a
későbbi utazó, ha ily elhagyott tüzhelyre akad. E megégett sötét helyek
környezete, mint pompás kervanszerai tünik föl szemei előtt; s a
gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a
sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.

Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a
sokszor több napi utra terjedő leégett sikságokról, melyeket a Persia és
Khiva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után
oly sok csodálatost hallottam.

A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és apró cserjét
pozdorjává száritotta, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott
szikra az egész pusztát felgyujtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz
oly gyorsasággal harapódzik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni.
A száraz füvön lappangva eszi magát tova s hasonlit a terjedő árhoz;
sürűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s igy – nagy téreket haladva rövid
idő alatt – csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.

Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen e
tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is
megfélemliti. A gyáva csakhamar elvesz; kinek azonban lélekjelenléte
van, megmenekülhet, ha – még midőn a tűz távol van – a közvetlen
környezetében levő füvet felgyujtja. Az uj tűz puszta tért hagy hátra,
melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennél
fogva biztos menhelyet nyujt. Csak igy képes az ember tűz által
védelmezni magát tűz elől.

A puszta felgyujtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik
ellen s mondják, hogy az eképen okozott dúlás rettenetes. Gyakran
egy-egy szökevény szerelmes pár is használja, hogy magát az üldözés
ellen biztositsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz
elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre
ingerelje, s a menekvők közös halálukat épen mentési eszközökben
találják.

A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények
különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn
Kaflankir fensikjain voltunk, mely az éjszak-keletnek terjedő Üstjert
egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával
volt diszitve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagán, abban a
forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatlanul a legszebb optikai
jelenség, milyet az ember képzelhet. A légben tánczoló városok, tornyok
és várak, a nagy karavánok képei, harczoló lovasok, egyes óriási alakok,
melyek egyik helyen eltünnek, hogy másikon ismét felmerüljenek: engem
mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma
tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az
egykor ott létezett és elsülyedt városok és elveszett emberek árnyékai,
melyek most a nap bizonyos idején kisértetszerüen megjelennek s a légben
lebegnek. Sőt kervanbasink még azt is állitotta, hogy bizonyos helyeken
már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is
elvesznénk a sivatagon, évek mulva megsemmisülésünk helyén szintén a
légben ugrándoznánk és tánczolnánk.

E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet
arra az európai állitásra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak
nevezünk, nem annyira természeti törvények, mint inkább társadalmi
törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképen az afrikai Szaharát s
Közép-Ázsia sivatagát emlitik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt
földekben nem volt hiány. A mi e helyeket illeti, az állitás jogosult
lehet, hanem Közép-Ázsia sivatagára nem alkalmazható. Némely helyeken,
milyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a mult századokban több élet
volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek
emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az – egyetlen csepp ivó
vizet is nélkülöző több napi járásnyi tér, a sokszor száz mértföldre
terjedő, feneketlen mély homokkal boritott földek az égalj vad dühe és
szeszélyei – oly akadályok, melyekkel a müvészet, tudomány vagy bármely
más szellemi hóditó erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek. „Turkesztánt
és lakosait – mondá nekem egy izben egy közép-ázsiai – isten haragjában
teremtette, mert a mig a sivatag forrásainak keserü sós ize meg nem
változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztánok
sziveiből.“



V.  A tatár sátor és lakói.

Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan
háztengerében visszagondol a könnyü sátorokra! A dervisség bűne ragadós,
azonban nem mindenkire nézve, s igy tán nem lehet veszélyes, hahogy
olvasóim nehány pillanatra Közép-Ázsiába kisérnek a végre, mikép ott a
mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.

Dél felé jár az idő. A kirgiz család házát és holmiját nehány teve hátán
szállitva, s nyája által kisértetve lassan vonul ama hely felé, melyre
egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a
karaván akkor pihen, midőn kóborol s nyüzsgővé csak letelepedésekor,
azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken
ülő idősb nők – mert a fiatalabbak gyalog baktatnak, – még itt sem
nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsákoknak való fonalat
készitenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az
inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen
orosz, ó-baktriai, mongol, vagy khivai pénzekből álló s egészen keblére
alá csüngő nyakfüzérét tisztogatja s annyira belémerült munkájába, hogy
az európai érem-buvár e szak műkedvelő nejének tarthatná; de e mellett
egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó
kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a
kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt fogná hinni, hogy most
ugyancsak lesz zürzavar, – de nem! mindenkinek megvan a maga tisztje,
mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.

Mialatt a család apja kihütött lováról leveszi a nyerget, hogy azt
legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze
a csutangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a
fejés ideje. Ezen közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi
annak rácsalaku vázát s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között
felállitja. Más személy a boltozatot képező meghajlitott dorongokat
erősiti meg, mig a harmadik ráteszi a kürtő és ablakul szolgáló
koronaalaku fedőt. Mig ezenkivül még ráakgatják a sátorvázra a
nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felakgatták a zsákokat és
tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállitották a robogó tűz
fölé. Mindez csak nehány percz műve; büvészi gyorsasággal verik fel a
nomádok sátraikat, de ép oly tündéri gyorsasággal szedik is azokat szét.
Ezalatt a sátor előtt folyton foly a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és
rivó gyermekek zaja. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli
csendében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szüretje, itt a
napnak legizgalmasabb órája. Legtöbb baj van a torkos gyermekekkel,
kiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak
hébe-hóban igen sokat kell az állatok nyughatlansága vagy rosz erkölcse
miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de ezek a
legcsekélyebbhez sem nyulnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék,
hahogy valamely férfi női munkához fogna.

Midőn Ettrekben buzával tele koldultam tarisznyámat s ezt szállásomon
kézi malmon megakartam őrölni, a turkománok harsogó kaczajra fakadtak.
Megütődve kérdezősködtem e gunyolódás okáról, mire egyikük barátságosan
közeledve hozzám, igy szólt: „Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz.
Természetes, hogy a mollahk (papi kandidátusok) és hadzsik (Mekkában
járt zarándokok) nem igen értenek a világi míveltséghez s azért
irányotokban elnézők vagyunk.“

Miután a tejkészletet betakaritották, s azt tömlőkbe töltögették – mert
a korsók vagy faedények csak fényüzési czikkek, – a nyáj szétszóródik a
tágas sikságon. A zaj lassankint elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli
annak alsó nemeztakaróját s mig a farácsozaton át befujdogáló nyugoti
szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátrán kivül elővesznek
egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány az, midőn megpillantunk
hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, a mint egymás mellé
sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben
tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütenyt az élükön levő idősebb
hölgy veri, a ki ezen iparbeli táncznak balletmesternője s a ki előre is
tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.

A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének
készitése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen
feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke szint
alkalmazni; a tarkák fényüzési czikkek s fehéreket csak különös
ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb
nomádoknál: mint a turkománok- és özbegeknél láthatni, minthogy
készitésük ügyességet s a művelt világgal sürűbb érintkezést igényel. A
beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendők s más
kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily
ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy a mi még több: miként képesek
azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.

Mig a szegény nők a terhes házi munkákban isten igazában kifáradnak,
azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is
közeledik a sátorhoz, s alig kezd hüvesülni, a sátor pillanat alatt föl
van szedve, s a tevek hátára rakva, mire megint neki indul a karaván. Ez
már a második napi járat, s mégis az állatok ugy, mint az emberek oly
jókedvüek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom
üzte őket változatosságot keresni.

Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetlen látkörére lassanként
reá borult a sötét ég kupja, – a vándorló család megállapodik, hogy
meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan állitják tűz
fölé az óriási konyhaedényt, s ép oly gyorsan üritik is ki azt. A nomád
hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.

Alig mult el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak
darálva, s az idősbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig szabad ég alatt,
a nyáj körül álomba merülnek. Csak a hol eladó-leány van, ott történnek
némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlam még nem birta
eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek.
Itt még ismeretlen a hárem s a fiatal nomád tudja mindig: melyik csillag
után kell indulnia, hogy szive ünnepeltjének sátrát föltalálja a
nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a
nomád kisasszony is gyanitja: melyik oldalról fog a csendes éjben
hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a
karavánnak legszélsőbb előörse.

Hogy a puszták gyermekei gyöngéd találkáján a társalgás nem igen felel
meg a mi szépészeti fogalmainknak, ezen alig kételkedhetünk; azonban a
költészetet mindenütt föllelhetni s mondhatom, hogy a nomádoknál tán
nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmes párokból egész
társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár-képekkel fölcziczomázott
párbeszéd, melynek mindig rímekbe kell futnia, alig ér véget. Elejénte
igen mulattattak engem az ily párbeszédek, de mennyire boszankodtam,
hahogy ily szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az
éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradságom daczára sem alhattam.

Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban,
kivált Közép-Ázsia éjszaki részeiben, hol már sokkal kegyetlenebb a
hideg, a mi nézetünk szerént ezen vándorló élet elvesziti minden
költőiségi zamatját, de sőt még a közép-ázsiai városi lakosok is
csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a
hetekig tartó havazások idején?

Ha 30 foku hideg van Réaumur szerént, akkor nem igen kellemes lehet a
sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett
pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélység,
vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen
akgatja be nemez-darabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha
a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parázsa
meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nem igen érzik a szilárd anyagból
épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a
ház leányának a kimiszszel (tejből készült bóditó ital) telt tömlőt
szakadatlanul körül kell hordania. Ezen kedvencz ital megnyitja a
szivet, feloldja a nyelvet s ha bakhsi (dalnok) hébe-hóban az ily téli
estét dalaival vidámmá teszi, akkor aztán még a vad orkánok sivitása is
zenévé válik.

Hahogy a mindennapi élet folyamát rendkivüli természeti jelenségek, mint
például homok- vagy hózivatarok meg nem háboritják, ugy a nomád boldog,
mondhatnám: oly boldog, a milyenné a világ semilyen polgáriasultsága sem
lehetné.

Minthogy Közép-Ázsia népei rendkivül kevés szükségletet ismernek, ez
okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is
oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szeliden folyna
le, hahogy jellemük fővonása nem lenne a rablás és viszálkodásra való
hajlam. A háborunak, mely mindenütt csapás, ott a lehető
legfélemletesebb következményei vannak. – A legcsekélyebb ok nélkül
rohanja meg a magát erősbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvert
foghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként
elosztatnak s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a
legnagyobb boldogságban hajtá fejét nyugalomra, a következő reggel
szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól
messzire hurczoltatik.

Khiva mellett a turkománnok közt több, azelőtt ómódu fogoly kirgiz
családra akadtam. Ezen szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos
ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet
törvényei mérték volna rájuk. Mily őszintén, mily szorgalommal
igyekeztek uruk érdekeit előmozditani, s mennyire gédelgették, szerették
annak gyermekeit! S pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat,
s az bélyegezte meg őket örökre a „kul“ vagyis rabszolga névvel.

A budhizmus, a kereszténység s az iszlam egymást fölváltva tettek
kisérletet Felső-Ázsia pusztáiba behatolni s bár az első s utolsó
gyökeret vert, de a középázsiai nomád ennek daczára ma is ugyanaz, a ki
volt az arabsok hóditása vagy maczedói Nagy Sándor hadjárata idején;
olyan, a milyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem
azon órák, melyeket idősb turkománnok vagy kirgizekkel világi dolgokról
való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerüséget ugyan
magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha a
nehány évezredek polgárisultság ezen élő emlékköveit látjuk magunk
előtt!

A közép-ázsiai ugy beszél Rómáról (Rumról, vagyis a mai Törökországról),
mint beszél Julius Caesar idejében, s hahogy hallja az ember: hogyan
dicséri és magasztalja egy-egy szürkeszakálu ezen ország hatalmát és
nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetlen legiók csak
tegnap csatáztak a párthokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban.
Hogy az ő Rumja (Törökország) a régi Rómához viszonyitva nagyon
szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rum név alatt nagyságot tanult
ismerni. Rómát nagyság és hatalomra nézve legfölebb Khinával méri össze,
bárha a Khináról hangoztatott különböző mesék és mondák a khinai
népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.

Oroszországot a ravaszság és fortély fészkének tartják, s hogy ez ilyen
tulajdonságaival vitte végbe legujabb hóditásait, s Angliára
vonatkozólag tudva levő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emir
is, midőn első izben érintkezett angolokkal, „egészen felháborodott a
miatt, hogy az „ingilizek“ (angolok), kiknek neve csak nemrég merült
fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni.“

Az idegenre nézve igen meglepő azon vendégszeretet, melyet Közép-Ázsia
nomádjainál oly mérvben találhatni, milyenben Keletnek talán egyetlen
tartományában sem. A törökök, persák, és arabok még megemlékeznek
némileg ezen régi kötelességükre, s a mi európai utazóinknak – azt
hiszem – bőséges alkalmuk lehetett meggyőződhetni, hogy a szolgálatkész
lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ily jele csupán csak dús
borravaló vagy – mint Persiában mondják: piskes reményében történik. A
Kórán ugyan azt mondja: „Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna
is,“ mindazonáltal ezen tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy
konzulátusi rendeletek viszhangja.

Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szintén
ösztönszerü, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de
vendégszeretetlen soha.

A turkománok közt tartózkodásom idején koldustársaim egyike
legrongyosabb öltözetébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s
egész napon át tartott kóborlás után magánosan álló sátorba tért be,
hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott
történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a
szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne,
tétovázó szemekkel ide s tova lótfut. A koldus már nem jól kezdé magát
érezni, midőn gazdája feléje közelitett s fülig elpirulva nehány kránt
kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy
neki magának száritott halon kivül nem volt egyebe, s vendégét mégis
csak jobb falattal szeretné ellátni. Ily kölcsönt mindenesetre adni
kellett.

Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból
5 kránt gazdájának adott, minden rendében látszott lenni. Barátságos
beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget
teritettek le az idegen számára ágyul, s ez a következő reggel
tisztességesen elbucsuzott.

„Alig távoztam félórányira a sátortól, – igy mesélé barátom – midőn egy
turkomán nyargalt felém s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet.
Mily nagy lőn csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem!
Azt hivém, hogy csak tréfál s barátságosan kezdék hozzá szólani, de ő
mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem
volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske theámat, fésűmet és
késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni,
de ő még föltartóztatott, megnyitá az én, vagyis már most az ő
erszényét, s azzal abból 5 kránt következő szavakkal nyujtott át nekem:

– Ime vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s igy
tovább mehetsz!



VI.  A khivai udvar.

A keleti fejedelmek udvarai gyakran és többféleképen le voltak már irva.
A Bosporus partjaitól kezdve, a hol Dolma Bagcse, Besiktas és
Szerajburnu képezik e csodásan szép album első lapjait, egészen a
pekingi és jedoi paloták festményeiig nagyon sokat olvashattunk már a
keleti élet fényüzési vágya, hiu pompája, gyémántcsillogása és
aranydiszitményei felől. De mégis hiányzik még egy nehány vázlat a
turkesztáni uralkodók udvari életéről, és egy olyannak leirása bizonyára
nem lesz fölösleges.

Valami elvakitó, elkábitó, bámulatra ragadó nagyszerüséget ne várjon
senki, de mégis megérdemli a fáradságot, hogy minket az olvasó Khiva
görbe utczáin és az ívezett Bazáron át az Ark-ba (királyi vár) kisérjen.
Mint a közép-ázsiai fejedelmek minden lakhelye, ugy e vár is hatalmasan
meg van erősitve és kettős kőfal veszi körül. Egy keskeny kapun át az
első udvarba jutunk, mely tömve van testőrséggel, más katonákkal és
szolgákkal. A bemenet közelében két hosszucsövü ágyu van felállitva,
melyeket a hatalmas Nadir hozott ide, és a gyors visszavonuláskor
kénytelen volt itt hagyni. Igen csinos, részarányos ékitményekkel vannak
diszitve s ugy látszik, hogy Delhiből származnak. Ha a második kapun is
áthaladtunk, egy más, kissé már téresebb udvarba jutunk, melynek egyik
végén egy jelentéktelen, nyilt kocsiszinhez hasonló épület áll, melyben
a magas hivatalnokok töltik hivatalos óráikat a Mehter (belügyminiszter)
elnöklete alatt. Ezen épülettől balra egy őrtanya-forma ház fekszik,
melyben nappal különféle szolgák, poroszlók és hóhérok tanyáznak s
várják a fejdelmi parancsokat. E két helyiség között egy szerény
ajtócska a khivai felség tulajdonképeni lakába vezet. Ez, miként a város
többi házai, kivülről egy nyomorult agyagkunyhóhoz hasonlit,
természetesen ablakok nélkül; hanem a belseje sem árul el valami
nagyszerü fényüzést, s a háziur fejdelmi állására csakis a nagyobb és
becsesebb szőnyegek, egy néhány kerevet és kerek párna (vánkos) s egy jó
rakás málha emlékeztetnek, melyek e helyiségek egyedüli butorzatát
képezik. A szobák száma igen csekély s mint mindenütt, ugy itt is két
részre van különitve az egész épület: a Harem (női lakosztály) és a
Szelamdsaj-ra (elfogadó terem).

Szemeink sehol se találkoznak valami különös pompával. Csakis a
szolgacsapat különbözteti meg az uralkodót a közönséges emberektől s
egyetlen hatalmi jelvénye csak az inasokból áll. Ezeket is szemügyre
fogjuk venni egy kissé. A háztartás élén a Desztur khandsi áll (szóról
szóra: asztalteritő), kinek tulajdonképeni hivatala abban áll, hogy a
királyi asztalra felügyel. Az ebédnél is jelen szokott lenni teljesen
fölkészülve és diszruhában s a többi szolgák felett való főfelügyelet is
rá van bizva. Utánna következik a Mehrem, egy neme a hivatalos udvari
szolgának (valet de chambre in officio), de voltaképen több mint titkos
tanácsos, mivel a házi ügyeken kivül államügyekbe is beleavatkozik és az
előbbivel együtt királyi urára leghatalmasabb befolyást gyakorol.
Következnek már most a többi szolgák, a kik közül mindeniknek meg van a
maga meghatározott foglalkozása. Az Aspez vagy szakács ételeket készit,
az Asmehter pedig fölhordja azokat. A Serbetcsi theát, szorbetet s
egyébféle italokat készit, hanem azonkivül jártasnak kell lennie sokféle
bájitalok (elixir) és csodás decoctok előállitásában is. A Pajeke a
Csilin-re (pipa) visel gondot, mely az udvarnál aranyból vagy ezüstből
készittetik és a melyet minden megtömés alkalmával friss vizzel kell
megtölteni. Közép-Ázsia többi udvarainál e hivatal nem létezik, mert a
dohányt a törvény szigoruan tiltja. Az igaz, hogy öltöző szobája
(budoir) a tatár fejedelem ő felségének nincsen, de azért toilettejével
mégis elég szolgálatkész szellem van elfoglalva. Mialatt a Silapcsi
térden állva a mosdótálat tartja, addig a Kumgandsi (kannatartó) ezüst-
vagy aranyedényből vizet önt és a Rumaldsi azonnal kész az ujja hegyével
tartott törölköző-kendőt fejedelmének átnyujtani, mihelyt az előbbiek
visszavonultak. A khánnak egy külön Sertaras (fejborotváló) van, kinek
gyors ujakkal s ügyes kezekkel kell birnia a koponyanyomogatásra, mely
Keleten mindenfelé közkedvességü; azonkivül van a fejedelemnek egy
Ternakcsi-ja, vagyis körömlevágója, egy Khadimdsi-je, ki ő felségének a
hátát szokta megdögönyözni s rajta keresztül-kasul térdelni, hogy tagjai
ropogjanak, ha a khán hosszas fáradtság után tagjai megropogtatása által
akarja magát kipihenni. Végre még van egy Tösekcsi-je is, egy ágyvetője,
kinek az a hivatala, hogy a puha nemezdarabokat vagy mádráczokat éjjel
elegyengesse. A pompás nyeregszerszámok és fegyverek a Khaznadsi
(kincstárnok) felügyelete alatt állanak, a ki nyilvános kilovaglások
alkalmával az uralkodó közelében szokott menni. A Dsigadsi vagy
kócsagtartó a szolgaszemélyzet élén halad.

A fejdelem ruházata és ételei csak igen keveset különböznek azoktól,
melyeket gazdag kereskedők vagy előkelő hivatalnokok házaiban
találhatunk. A király ugyanoly nehéz juhbőr-sapkát, ugyanoly esetlen s
több rőfnyi vászonkapczával teletömött csizmákat, épen olyan vastag
bélésü karton- vagy selyemkabátokat visel, mint alattvalói s épen oly
rettenetesen izzad e szibériai öltözékben a nyomasztó juliusi hőség
miatt, mint amazok. Egészben véve a kharezmi fejdelem sorsa épen oly
kevésbé irigylésre méltó, sőt mondhatnók, sokkal silányabb, mint a többi
keleti fejedelmeké. – Oly országban, hol rablás és gyilkolás,
féktelenség és törvénytelenség napi renden vannak, a fejdelem személye a
tulságos félelem és páni rettegés miatt, melyet annak szükségképen
ébresztenie kell, bárminemü érzelmet képes előidézni, csak ragaszkodást
és szeretetet nem. Sőt legközelebb álló környezete is fél tőle korlátlan
hatalma miatt és rokonai épen ugy, mint saját neje és gyermekei is
gyakran leskelődnek élete ellen. A mellett az uralkodó kénytelen az
iszlam erényesség és özbeg szokás és erkölcs mintaképe lenni, mert ő
felségének minden legkisebb, legjelentéktelenebb vétsége azonnal a
városi pletyka tárgyává lesz s jóllehet senki se merészli a fejedelemnek
még nagyobb hibáit is ócsárolni, mindamellett is az ily tények miatt a
befolyásos Mollahk sértve veszik magokat, a mi pedig egészen a fejedelem
érdeke ellen van.

Mint minden igazhivő, ugy a khán is tartozik napfelkeltekor ágyát
elhagyni s a gyülekezetben a reggeli imánál jelen lenni. Ez után, mely
egy fél óránál tovább tart, egy nehány csésze theát iszik, mely zsirral
és sóval van fűszerezve s melyre gyakran több tudós Mollah is
meghivatik, a kik aztán a szent törvények magyarázgatásával vagy bármi
más vallásos kérdés vitatásával, melyhez ő felsége természetesen csak
nagyritkán ért valamit, szokták a reggelizést élénkiteni. A mélybeható
vitatkozások az álmot lassanként előcsalogatják, s miután a khán
hatalmasan horkolni kezdett, a tudós világ visszavonul. Ezt reggeli
álomnak nevezik, mely rendszerint két-három óráig tart. A fölébredés
után kezdődik a miniszterek s más magas hivatalnokok Szelam-ja
(elfogadás). A khán teljesiti uralkodói tisztét, tanácskoznak a
tervezett rablótámadások felett, magas politikát űznek a szomszéd
Bokharát, a Gomud- és Tsaudor-turkománokat, kozákokat és mostanság
hihetőleg a mind közelebb-közelebb nyomuló oroszokat illetőleg is; vagy
számadásra vonják a tartományok kormányzóit és a kiküldött
vámhivatalnokokat, kik a legnagyobb pontossággal tartoznak a fölszedett
pénzről számolni, mert a legcsekélyebb hibánál is könnyen az történhetik
a feleletre vont egyénnel, hogy feje nélkül lesz kénytelen eltávozni. A
több óráig tartó kormányügyek elintézése után szolgálják fel a
tulajdonképeni reggelit, mely nagyobbára könnyebb ételekből áll,
természetesen egy özbeg gyomorra nézve „könnyebbek“-ből, mert ő khivai
fölségének Dejeuner à la fourchette-je (villás reggeli) nálunk több
izmos hordárnak is elég lenne. Az evés alatt minden jelenlévő
tiszteletteljesen körülállva tartozik végignézni azt s csak annak
bevégezte után szólittatik fel nehány kegyencz a leülésre, hogy az
uralkodóval nehány partie sakkot játszodjanak, a mely mulatság egészen a
déli imáig tart. Ez utóbbi körülbelől egy óráig foly. Annak bevégezte
után ő felsége az előudvarba megy, ott egy lépcsőzetes magaslaton helyet
foglal s kezdődik az Arz (nyilvános kihallgatás), melyre a népnek minden
rendje és osztálya, férfiak, nők vagy gyermekek, a legnagyobb
pongyolában vagy félmeztelenül is, megjelenhetnek. A bemenetnél tolongó
sokaság kiáltozva, orditozva várja a kihallgatást. Mindenik magára
bocsáttatik be; egészen közel járulnak az uralkodóhoz,
előterjesztéseikben egészen fesztelenek, kérnek, néha ellenvetéseket is
tesznek, sőt igen gyakran a leghevesebb szóvitába bocsátkoznak a
khánnal, vele, kinek egyetlen intése elég arra, hogy bárkit is a
legkisebb ok nélkül a hóhér kezére juttasson. Kelet a legszembeszökőbb
ellentétek országa volt mindig s az jelenleg is. A tapasztalatlanok ez
eljárást igazságszeretetnek tarthatják, én részemről semmi egyebet nem
látok benne, mint szeszélyességet, mert egyiknek meg van engedve, hogy a
királyi tekintélylyel a legdurvább szavakban daczolhasson, mig a másik
éltével lakol, ha az illemet a legkisebb mozdulatával megsérti. Az Arzon
nemcsak nagy szereket intéznek el, nemcsak halálitéleteket hoznak s
hajtanak végre, hanem gyakran a legaprólékosabb czivódásokat is, mint
például házasfelek között, elintézik. Egy szomszéd bepanaszolja a
másikat egynehány krajczárért, egy szomszédasszony a másikat egy lopott
tyúkért; senkit sem szabad visszautasitani. A khán elküldhet később
valakit a Kadihoz (biró), de elébb ő maga kénytelen kihallgatni. Csak a
késő délutáni ima vet véget e fárasztó foglalkozásnak. A későbbi órákat
sétalovaglásra forditják a városon kivül, de a fejedelem közel
naplemente előtt vissza szokott térni. A negyedik, az esti ima,
hasonlóképen társaságban végeztetik s azután a fejedelem estebédjére
vonul vissza. A vacsora leggazdagabb s tovább is tart, mint a többi
étkezés. Khiva és Bokhara fejedelmei csak ritkán élnek szeszes
italokkal, bárha a királyi család többi tagjai és az ország nagyjai e
tekintetben a kelleténél is tovább mennek. A vacsora után énekesek és
zenészek vagy szemfényvesztők jelennek meg, a kik egynehány darabot
adnak elő. Az elsőbbeket kivált Khivában igen kedvelik és művészetök
miatt Turkesztánban, sőt az egész iszlamhitü Kelet-Ázsiában a
leghiresebbek. A hangszert, melyen művészkednek, Girdsek-nek nevezik. Ez
általán véve a mi hegedűnkhez hasonlit, csakhogy hosszabb nyaka s egy
sodrony- és két selyemhúrja van; vonója is hasonlit a miénkhez.
Ezenkivül van még Tambur kopoz (koboz) és Dutara is, melyeket a Bakhsi
dalainak kisérésére használ. A közönséges életben csak mindennapi
hősöket énekelnek meg, ellenben a királyi udvarnál többnyire Nevaji-ból
s a persa költőkből vesznek át ghazeleket s minthogy az ifju herczegeket
a zeneművészetben is oktatják, néha a khán őket is fel szokta szólitani,
hogy magokat vagy magánosan vagy az udvari dalnokok kiséretében
produkálják. Különös vidámságot és jó kedélyt, miként az a teheráni
lakosoknál s a Bosporus melletti palotákban otthonos, az özbegi
fejedelmek udvaránál nem igen találunk; az itt ismeretlen, vagy legalább
is nincs gyakorlatban. A tatárok nemzeti jelleme főképen a komolyságban
és szilárdságban áll; a tánczolás, ugrálás és bármi egyéb csintalanság
szerintök csak asszonyhoz vagy gyermekhez méltó. Nem is láttam soha
egyetlenegy előkelő özbeget sem szerfölött nevetni.

Naplemente után mintegy két óra mulva az uralkodó a hárembe vagy
hálószobájába vonul vissza, és ezzel a khivai fejedelem mindennapi
munkája be van végezve. A hárem itt a világért sem az, a mi a török vagy
persa udvaroknál. A nők száma csekély, a hárem-élet tündérszerü
szinezete egészen hiányzik, minden a legszigorubb szűziességre és
erkölcsösségre van számitva és e tekintetben a khivai udvar felette is
áll a többi keleti udvaroknak. A jelenlegi khánnak csak két törvényes
felesége van, bárha a Korán négyet enged meg. Ezek mindig magából a
királyi családból választatnak, s nagyon ritka eset, hogy vagy egy
magasabb hivatalnok leányát, ki nem tartozik a családhoz, e méltóságra
fölemeljék. Bárha a fejedelem neje felett épen ugy mint minden
alattvalója felett korlátlanul uralkodik, mindazáltal neje, ha valami
különös vétket elnem követett, szelidebb bánásmódban részesül. De czime,
vagy valami más előjoga épen nincs; udvartartása csak annyiban
különbözik a többi háremektől, hogy neki több cselédje és rabnője van. A
nőcselédek rendesen hivatalnok nejei és leányai, a rabnők többnyire
persa nők s egynehány fekete arab nő; s minthogy ezek, főképen Iran
leányai testi szépség tekintetében az özbeg dámáktól nagyon hátra
állanak, igy az uralkodónőnek semmi oka sincs vetélytársaktól tartani. A
mi a külvilággali érintkezést illeti, e tekintetben a khivai
fejedelemnők sokkal inkább meg vannak szoritva, mint Kelet többi
uralkodónéi. Az emlitett szűzesség törvényei követelik, hogy a nap
legnagyobb részét a háremben töltsék, ahol cziczomára és öltözködésre
lehető legkevesebb időt pazarolnak; de nem is igen sok pazarolni való
idejök van a hárem hölgyeinek, minthogy egy országosan divatozó szokás
azt követeli, hogy a ruhákat, szőnyegeket s egyébb kelméket, miket a
fejedelem használ, ha nem is mind, de legnagyobb részét, saját felesége
készitse el. Ez hatalmasan emlékeztet a régi patriarchális életmód
szokásaira, melyből Turkesztán, durvasága daczára is, még elég sok
kedves vonást őrzött meg.

Sétákat és kirándulásokat a khivai fejedelemnő csakis a város közelében
fekvő kéjlakokba és nyári palotákba tehet, a mely alkalommal soha sem
lóháton megy oda, mint az Persiában közönséges szokás, hanem egy tarkára
festett, vörös szőnyegekkel és posztókkal bevont és elzárt nagy
szekérben. A jármű előtt és után egy nehány lovag baktat, kik fehér
botokkal vannak ellátva. Utjában mindenki tiszteletteljesen áll fel
üléséről s mély hajlongással üdvözli őt. A szekér belsejébe merész
vizsgatekintetet vetni senkinek sem jut eszébe; nem is érne az semmit a
gondos elleplezés miatt. Különben egy ily merész tett, nem csak az
uralkodó nejénél, de minden más hivatalnok nejénél is halált vonna maga
után. A persa királynő sétalovaglása alkalmával a számtalan Ferras
(szolga), kik a menetet megnyitják, a kiváncsi néptömeget jobbra-balra
bőven osztogatott csapásokkal szokta elüzni. De a komolyabb természetű
özbegeknél erre nincs szükség, mert a háremélet ott nem oly szigoru s
jól tudjuk, hogy minél elnézőbbek a törvények e tekintetben, azoknak
megszegései is annál ritkábbak.

Nyáron át a királyi család Rafenek-ben és Tashauz-ban, két közelfekvő
kéjlakban, tartózkodik, melyek régibb fejedelmektől persa izlésben
épittettek s ablaküvegeik és tűkördarabjaik által tűnnek föl; főképpen
ez utóbbiak a khivaiak szemében nagy fényüzési czikk gyanánt
szerepelnek. Tashauz nincs minden izlés nélkül épitve. A kastély egy
tágas kertben áll, nehány viztartója is van s erősen emlékeztet a
nigarisztami kastélyra, mely Teheran kapui (Simran) közelében fekszik. A
telet a városban töltik; de még itt is többre becsüli ő özbegi felsége a
falakon belől felütött sátort, a mi különben nem mutat rosz izlésre,
mert a kerek, hófehér posztóból készült lakás, melynek közepén
barátságos tűz lobog, nem csak hogy épen oly meleg, mint bármely
kőépület, de azonkivül valami sajátságosan vonzó is van benne és nem
gyakorol olyan mogorva, bárátságtalan benyomást, mint Turkesztán
ablaktalan agyagkunyhói.



VII.  Öröm és szomoruság.

Az öröm és bánat elvitázhatlanul azon tűkör, melyben egy népnek
jellemét, szokásainak hű képét megláthatjuk. Az öröm és bánatban tova
tünnek a szinlés mesterségének jelei; az ember mivoltának valódi
szinében tünik fel, árny- és fényoldal egyiránt lesznek előtérben; mert
a hol az érzelmek visznek szerepet, ott hasztalan volna másnak
mutatkozni, mint a milyenek vagyunk, másként szólani és cselekedni, mint
ezt belső szózatunk parancsolja.

Az emberi nem nagy családjában az életnek három állapota van: születés,
házasság és halál, ama képek, melyekben az öröm és bánat vonásait
legjobban tanulmányozhatjuk. A körvonalak ugyan mindenütt egyenlők, de a
szin- és kivitelben imitt-amott találunk külömbséget, melyek a
legmíveltebb népeknél sem hiányoznak. Az ethnografia fáklyája e tárgyat
a világ különféle részeiben gyakran világosságba helyezte; de
mindazonáltal meg kell vallanunk, hogy Közép-Ázsia mezején még
meglehetős setétség uralg. Ezért egy pár szikra nem lesz épen
felesleges, és ha a vad polinésiai és közép-áfrikai hiában daczoltak a
vizsgáló szemeivel, miért ne szellőztetnők a fátylat a durva és
gyanakodó özbeg felett is? Ez az első, és igy csak gyenge kisérlet.


1. Születés.

Midőn a közép-ázsiai nő – értem a bennlakót – a vajudás közeledését
érzi, elhivatja közeli rokonait, egy szülésznőt és gyermekápolónőt. A
sátorban vagy szobában leteritenek egy uj nemezt vagy szőnyeget, és arra
ül a szülendő összecsomporodott lábakkal. A szülésfájdalom
nagyobbodtával közeli rokonai melléje guggolnak, ő pedig karjait legjobb
barátnéjának nyaka közé fűzi, és a bába által, a ki ágyékánál fogja,
mindaddig ide s tova csusztatik, a mig méhgyümölcsétől megszabadul. És
csak ennek megszabadulta után fektetik ágyba, midőn a rokonok a
gyermekágyast, a bába a gyermeket veszik gondjaik alá. Az előbbi a
halántékon és üteren alkalmazott dörzsölések által felüdittetik, s mig
az utóbbi rejtve fekszik, addig a bába pólyákat vág egy darab uj
gyolcsból, melyekbe különféle babonás szokások szoros megtartása mellett
betakarják. A polyaszeletek hulladékait elviszik az anyának, midőn
egyszersmind a gyermek neméről és kinézéséről tudósitják. Hasonló módon
megviszik az atyának is az örvendetes hirt, és pedig az ugynevezett
pólyavágó (Kindikkeszen), a ki különösen fontos szerepet játszik és
tudósitásaért megajándékoztatik. Három napig a gyermeket senkinek sem
mutatják, ezalatt pedig szorgalmasan kenegetik vajjal, szemeit megmossák
sós vizzel, különben veres szemei lesznek ugy hiszik, melyek
gyülöletesek nagyon, és miután ráadták az első inget, teveszőrön
közszemlére kiteszik. Ekkor a barátok és ismerősök látogatást tesznek, a
férj nejének valamely ajándékot ad s az anya mindig remeg, hallván a
gyermek jövője feletti jóslatokat, melyeket tapasztalt matrónák a kis
testnek tagjai- és mozdulataiból olvasnak. Igy p. rosz jelnek tartják,
ha a gyermek bal lábbal vagy bal kézzel jött a világra; a kis szemgolyó
azt jelenti, hogy magzatuk tolvaj lesz; széles homlok bátorságot, a
lábakkal való nyugtalan tombolás jövendő gazdagságat jósol stb. Mindenki
jelentékeny arczczal bámul, és ha nem kötötte volna az anya saját
kezeivel gyermeke bal karára a fehér varázskövet, bizonyára
nyugtalanitaná őt a gonosz szemektőli félelme.

Csak miután a csille (40 első nap) eltelt, kezdik meg az ünnepélyeket.
Leánynál ezek jelentéktelenek, de fiunál még a legszegényebb is rajta
van, hogy minél nagyobb számu vendéget maga köré gyüjtsön és azokat a
legfényesebben megvendégelje. Nagy lakoma, versenyfutás, küzdés, zene,
napirenden levő dolgok, és a születésünnepnek sajátságát képezi az
ugynevezett Altin-Kabak, mely abban áll, hogy egy magas fa csucsára egy
arany vagy ezüst golyót tesznek, és a ki azt egy lövésre, akár puskával
akár nyillal lelövi, az nem csak a golyót nyeri el, hanem azon felül
bizonyos számu juhot, sőt tevéket és lovakat is, melyek dijul
kitüzettek.

Egy év eltelte után, mialatt a gyermek macskáktól, gonosz szellemektől
és más veszedelmes dolgoktól szigorun őriztetik, az emlitett fehér kő
helyét egy kerek csont pótolja, és sapkájára egy argusteket (egy
titokszerűen faragott és festett fadarabot), egy nuszkhát (talizman),
mely tudós kéz által iratik, több korált, egy hyénafogat, és ha a
körülmények engedik, egy kis zacskót Mohamed szent sirjáról való földdel
raknak. Ez gyakran jókora csomóvá növi ki magát, mely a szegény
teremtménynek fejét terheli; de ők ezt nem veszik figyelembe. De sőt
vigyáz az anya és aggodalmas szemmel őrködik, nehogy ezek egyike vagy
másika hiányozzék, mert mindenik biztos óvszer némely veszélyek ellen.

A gyermekek játékkora Közép-Ázsiában valamint egész Keleten csak nagyon
rövid ideig tart. A leánynyal nagyon hamar megkedveltetik a fonást,
szövést, varrást, túrókészitést stb., a fiut már öt éves korában lóra
ültetik és tizedik évében, sokszor már korábban, a szintusákban mint
lovas, vagy a pályafuttatásokban mint jokey szerepel. Csak a
tehetősebbek adják fiaikat a Mollahnak. Miután olvasni megtanult,
megkezdődik a Korantói vagy Korani ünnep, mely az oszmanli Khatem-Düjünü
ünnepével azonos, azon különbséggel, hogy az utolsó csak akkor áll be,
midőn a fiu Mohamed szent könyvét először átolvasta, az itteni pedig
akkor tartatik, midőn az olvasást megkezdi.


2. Házasság.

Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamu, mindazonáltal a férfi csak 18
éves korában neveztetik jigid (érett ifju)-nak, a leány pedig csak 16
éves korában küz- (hajadon)-nak. Vidéken a két nem közti társalgásra a
Korán nincs legkevesebb befolyással. Valamint nyugaton, ugy találjuk az
özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát minden örömei- és
kellemetlenségeivel, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként
találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek szivében egy
közép-ázsiainak, ki kora ifjuságától fogva csak rablás-, gyilkoláshoz,
árvák, özvegyek és rabszolgák könyéhez szokott, az eleinte engemet is
csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződhetni, hogy a szerelmi
viszonyok itt sokkal sürűbben, mint más iszlam országokban a legtarkább
kalandokban nyilvánulnak. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és
költészetnek, s mint ilyennél hogyan lehetne a szerelem idegen az ő
ábrándos érzelmeitől?

Ha hosszabb viszony két szivet közeli bizalomba helyezett; ha a
szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők
csak akkor avatják be szülőiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a
kezdemény az ifju részéről történik. Ő ugyanis elküld két követségi nőt
(Szoucsi-Khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a
követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel
és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de még sem
adnak feltétlen határozott választ. A nyers „igen“-t kimondani nem épen
tetsző, és az ifjunak a kis czélzásokból kell kiolvasnia kivánatának
teljesülését. Egy ilyen követség után mindenek előtt a kalimot
(nászhozományt) tárgyalják, melyet a férfi jövendőjeért adni szándékszik
vagy adhat. Igy szokták kérdeni: „Hányszor kilencz?“ azaz, hányszor 9
juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor 9 darab aranyat, a
városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéseért
fizetni? A szegényebbek adnak kétszer kilenczet, a gazdagabbak hatszor
kilenczet, a khánnak kilenczszer kilenczczel kell menyasszonyát
megvásárolnia. A Kalim után a második horderejü kérdést képezi az
eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. Ez áll 8
gyürűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendsin), egy egész tiarából
(sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga),
orrpereczekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból
semminek sem szabad hiányoznia, és megállapittatik egyszersmind, hogy
ezeket aranyban vagy ezüstben kivánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát
nagyon drágán vásárolja meg nejét. Az alkudozások hosszan folynak, és
miután minden határozottan megköttetik, akkor összehivatnak a szomszédok
és rokonok az eljegyzési ünnepélyre (Fatiha toj), a mely két napig a
menyasszony házánál, két napig a vőlegény házában tartatik. A Mollah
vagy egy aggszakál tudtára adja az összegyült vendégeknek a viszonyt.
Elmondja, mily nagy volt az átengedési ár, mikor lesz a menyegző, és
rövid beszédét egy fatihaval végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát és
négy napig mulat. Ilyes ünnepélyeknél, melyek toj-nak (magyarul tornak)
neveztetnek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak.
A terem főrészét az öregek foglalják el, a jobboldali fal mellett
tartózkodnak a nők, mig a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a
zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából
áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja,
de főleg a lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél
kiváló szerepet játszik. Kitüznek e mellett jókora összegeket, fiatalok
és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mértföld
nagyságu; az egyikre csak két éves csikókat bocsátanak, a másikra teljes
évü, erős lovakat. Mindig két megnevezett távolban fekvő helységet
választanak, s mig az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik
helyre felügyelőül egy toj emir-t (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő
felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és azon lovas, ki a másik hely
bejáratához alkalmazott jelt legelőször átfutotta, az a nyertes. A lovak
e műtétre hetekig gyakoroltatnak, kis fiuk szokták megülni, a kik ez
alkalommal szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az
angolországi jokey-öltözettől.

A fatiha toj és a menyekző közti időköz a menyasszony kora szerint
határoztatik. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot
(nászköltséget) kérik. Hust, lisztet, rizst, zsirt, czukrot és
gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára anyja és nőrokonai
több szekerekre rakva jőnek, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az
ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kiséretében; minden
a legünnepiesebb pompában, igy az ember és a ló. Ő is ipához megy; csak
atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek
megtevéseért, hogy az uj házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja.

Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett,
egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a
szakácsnői szerepet, buzgóan és szorgosan sürögnek-forognak az óriási
üstök körül. Rendkivül nagy egy özbegi nászünnep ételkészlete, mert a
tömeg étvágya is rendkivüli. Mig a fiatal leányok sütnek, főznek, addig
a kedvhajhászó ifjuság mindenféle élczekkel enyeleg. Az élczelő, a ki az
üstből egy konczot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot
lát kedvese részéről; de a ki izmos ütlegeket kap a főzőkanállal, az még
boldogabb, mert az a nyalánkságoknál többre becsültetik. Közel a
főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál,
fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek
kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak
nyeritnek, szamarak orditnak; és ezen iszonyatos zürzavarban kell a
bohóskodónak hatalmas harsány hangon az özbeg humor durva élczeit
mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vigságnak valódi achillesi
sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kiséri élczeit, forrásai a
folytonos kaczajnak. Most egyiket, majd a másikat utánozza, majd
elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyöl mint a madár, majd nyáfog
mint a macska, és jóllehet sürüen foly az izzadsága, mégis szakadatlanul
kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az
első napokban nem szabad elhagyni a számára kijelölt sátrat; a
menyasszony és barátnői kiváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az
előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy
titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad
a társasághoz sorakoznia.

Ez a második nap után az egész társaság jelenlétében megy véghez.
Mindkét rész két-két tanu által személyesittetik. A mollah megkérdi
ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az
esketést, midőn a menyasszony tanui tiltakoznak. Értésére adják
(természetesen csak külszinleg), hogy a rájok bizott kincset addig ki
nem adják, mig a vőlegény egy bizonyos összeget vagy ajándékot nem ad.
Az utóbbi a követelt összeget igen nagynak találva, addig igérnek és
alkusznak, mig a tanuk kielégittetnek, és csak akkor fognak az esketés
ünnepélyes végrehajtásához. A mollah felolvassa a reisz (vallásfő)
engedélyét, erősitik és esküvel állitják, hogy az illetők valóban
eljegyeztettek, ők ezt mindig felette fontos arczczal teszik, és miután
egy rövid imát elmondtak, megtörtént az esketés.

Zsiros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, és pedig maga a
menyasszony, a ki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemü
ajándékokat osztogat a molláhknak, aggszakáloknak, de főleg a tanuk
gyanánt szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a
vendégségnél, mindazonáltal nehány lépésnyire az ajtótól meg kell
állnia, és miután ez is véget ér egy óriás lakomával, bevégződnek a
vendégségek a leány házánál.

A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a
menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kiséretében jövendőbelijének
házához megy. Törekednek az oda vezető utat hosszabbitani, és gyakran,
midőn a távolság csak nagyon közeli, egy két órányi körutat tesznek,
hogy a menet alatt, mely _Bolus_nak (magy.: válás) neveztetik, a
játékokat és tréfákat annál tovább üzhessék. Az első szekeren ül a
menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük
sürög, és a ki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször
hozzájok érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas
iparkodik azt tőle elragadni, kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt
többé üzni, ha a szekeret ujra elérte. A nyert kendők a ló kantárára
köttetnek és még sokáig megőriztetnek[10].

Ha a menet egy falun visz keresztül, a nászmenet itt gyakran
feltartóztatik. Itt vámpénzt követelnek; a menyasszony mellett ülő ángy
kalácsot osztogat és az átjárás szabad.

Folytonos tréfa és bohóság közt a menyasszony jövendőbelijének háza elé
érkezik, és alig hogy ezt észrevette, arczát ujra elháloznia és vig
kedvét komoly arczczal felcserélnie kell. A vőlegény atyjától a
szekérről leemeltetik, a házba vezettetik és a háznak egyik szegletében
függönyökből és szőnyegekből rögtönözött sátorba vonul. A vőlegény
nemsokára utánna megy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le
fátylát, és az atya, ki is menyének nehány bókot tevén, bájainak első
megtekintését ajándékokkal megfizetni köteles. Az uj házaspár magára
hagyatik, de még sokáig kell a sátran kivül levő csoportnak tréfáit és
czélzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét és csak az
éj beálltával lesz általános csend.

A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az uj házaspár egynehány napi
együttlét után egy egész évre elkülönittetik. A férfi megjelenhetik
ugyan nejének házában, de csak éjjel és akkor is csak nagyon titkosan. A
nomádok azt hiszik, hogy ezáltal azon mondás szerént „a lopott vizek
édesek“ a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen azon
vélemény is, hogy az elsőszülött mindig erőteljes és szép gyermek kell
hogy legyen.

A születés- és házassági ünnepélyeken kivül az özbegek noruzban
(ujévben) egy a persa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek,
mely Közép-Ázsiában ugymint Persiában nagy fénynyel ültetik, azon
külömbséggel, hogy náluk ó és egy uj noruz van, de az utóbbi csaknem
semmi különös jelentőségü. Mulatságos játékokban sincs hiány és
csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A
kártya (sokti) természetesen alakok nélkül, mely Oroszországból hozatott
át, még nem egészen divatos, de annál elterjedettebb az asik- (juh
bokacsont) játék, melyet ők, az európai koczkákhoz hasonlólag, négy
juhkokacsonttal játszanak és pedig példátlan szenvedélylyel. A kis
csontocska felső részét tavának, az alsót altsinak, a két oldalt
jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet tenyerével feldobja és a
betétel felét kapja, ha két tava és egy altsi esik, ellenben az egész
betételt megnyerte, ha mind a négy tava vagy altsi megüti. A fortély
csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik,
mert gyakran megváltoztatván egyesektől összerakatnak. E játék a
bennlakóknál valamint a nomádoknál egyiránt kedvelt, és daczára minden
kicsinyes látszatának gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn
szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betételbe adja. Igen,
az emberek mindenütt egyenlők önmagukhoz. A finom európai a _rouge et
noir_ asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy
csontdarabbal.


3. Halál.

Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai elszoktak távozni a
házból vagy sátorból. A mollah vagy az idősebb szomszédok körülfogják a
haldoklót, és mig kivülről jajveszéklés tölti be a levegőt, azalatt benn
imák közt várják az utolsó lehellet kibocsátását. Némely haldoklónak, a
ki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjuval vizet csepegtetnek
szájába, nehogy a szólásától megfosztott szomjuságnak essék áldozatul.
Haláljelének tekintik a szem ferditését és az orrhegy vékonyodását, és
miután az utolsó lehelletről meggyőződtek, felkötik a halottnak
állkapcsát, és ha végkép levetkőztették az egész testet, betakarják. A
ruhákat megsemmisitik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne
rábirni, hogy a halottnak ruhái közül egyet is fölvegyen.

Valamint minden iszlam országban, ugy itt sem marad a hulla 12 vagy 15
óránál tovább temetetlenül. A mosást nem deszkán, hanem egy gyékényen
(buria) eszközlik, mely azonnal elégettetik, és miután a rokonok és
szomszédok sőt az összes lakosok az illető helyről a halottért eleget
sirtak, kiabáltak és panaszkodtak, sirba takaritják. A közép-ázsiai
bennlakóknak vannak temetőik, a nomádoknál minden egyes halott külön
temettetik a pusztában, és ha ez valami különös tekintélyben állott,
nagy halmot (tumuli) szoktak fölibe rakni, mely munkán a törzsnek összes
férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volt a
személyiség, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A
hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek reá, és bizonyos ünnepeken
valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények
részére kirakni, és a nomád, jóllehet a legnagyobb távolságbóli, ha
ilyesmit észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy
rövid imát magában elne mormogjon.

A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák;
mert a bátornak vére a legnagyobb ékességül tartatik és ártalmasnak
vélik azt eltávolitani.

A halotti tort mindjárt az eltakaritás után egy rövid ebéddel ülik meg,
melynél _ijiszt_ (zsirban sült kenyeret) osztanak gazdagnak szegénynek,
és mindenki tartozik azt megenni. Ezt harmadik, hetedik és tizennegyedik
napon a halálozás után ismétlik, és később az évfordulati napot is
megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokot
elmulasztani; mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztásával a halott
éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy
elfeledték a világot meghivni, hogy lelkének üdveért imádkozzanak. A
nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis egész első
éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek és az asszonyok –
mint ezt utleirásomban a turkománokról már megemlitém – naponta azon
órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyátalán a
halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesűl.



VIII.  Lakás, élelem, ruházat.

A ház, vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott
erős gyökeret verni, hol a település már több száz év óta fennáll. A
népesség egy része ugyan épit házakat, de ezekről ők azt tartják, hogy
mogorvák és búskomolyságot okoznak olyannyira, hogy a könnyü sátornak
mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképen csak az özbeg lakosoknál
találhatunk épitményekre, miknek előállitását ők a persa őslakóktól
tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak sok tekintetben hasonlitanak a
mai Iran lakóihoz, ennélfogva Közép-Ázsia épitészete a kezdetleges irani
s többnyire az uj-persához is hasonló.

Ha egy házat akarnak épiteni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták
egy nehéz fabutykóval megveregetni s egyenlővé tenni. Alapot csak
nagyobb épületeknél ásnak, mig közönséges mód szerint egy két lábnyi
magas töltést hánynak fel puha sárból s miután az keménynyé száradt, a
falat arra rakják, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy
azok a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsák. Az
utóbbiak vagy Tim-nak neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy
pedig Akcsub-nak, azaz vékony fagerendákból állóknak, melyeket
rácsalakulag állitanak fel s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A
padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a
szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősbeknél bemázoltatnak s
gipszszel és mészszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyilások
pótolják, melyek nyárban nyitva állanak, télen pedig olajos papirosokkal
vannak beragasztva. A fedél, mint Persiában, terüfokos és a forró nyári
éjeken alvóhelyül szolgál.

Tulajdonképeni kőmívesek nem igen vannak; mert mindenki azt hiszi
magáról, hogy van annyi épitészeti tudománya, a mennyivel egy
szükségének megfelelő lakást épithessen magának, s minthogy pedig a
mérón még ismeretlen előttök, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak,
melyek hol görbék, hol hajlottak és vagy nagy kidülyedésekkel vagy
bemélyedésekkel vannak ellátva, elébb-utóbb összedőlnek.

Egy ház belső berendezése a következő: Egy széles kapun át, mely a
főbejárást képezi, egy fedett folyosóba jutunk, melyet Dalon-nak
neveznek. A kapunál jobbra két vagy három nagyobb szoba van
(mihmankhane), melyek vendégszobákul szolgálnak s a mellett fegyvereket
s egyéb inkább használt házi szereket tartalmaznak és ezek mellett még
két kisebb kamara, élelemtárak. Balra feküsznek a kocsiszinek és
istállók, mig a bejárattal szemben, a Dalon hátterében egy kis ajtó a
belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire
Ejvan-ok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva
állanak s legtöbbször egy kertre nyujtanak kilátást. Ezeket a városokban
kedvencz nyárilakokul használják és a bennök tartózkodás valóban igen
kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe Pésekhane-t, egy
szunyoghálóból készült négyszögü sátrat állitunk; mert egészen a
szabadban hüléseknek teszszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában épen
ugy, mint Persiában is, felette veszélyesek. A vidéken a házak
szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (Havli), mely több részből áll,
magas, bástyaalaku védfallal van körülvéve és egy kis erőd kinézésével
bir. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek
mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az
állandó lakók itt is kizárólagosan csak az állatok számára vagy
éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér oly nagy, hogy egy kis
konyhakert is elfér benne. A falon kivül, annak közelében, egy nagy
viztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a
legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitünően
tenyésznek s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el,
ugy hogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek 3–400 évesek és a
rekkenő nyári napokban üditő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig
elalhatik ott, mert mig a sűrü lombozatu korona őt a perzselő
napsugaraktól védi, addig a platánok alól soha sem hiányzó szél tova
kerget minden kinzó bogarat.

A ház butorzata, mint Persiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy
veresszinü ládákból, melyekben a ruhák állanak, egy nehány üstből s más
konyha- és vizedényekből áll. A pompa és fényüzés teljesen hiányzik s
még azon ujitások is, melyek néha napján az ablakokon és ajtókon
történnek, mind Persiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák
hozták be imitt-amott. Európából csak ugy juthat el ide valami, ha előbb
a török és persa műveltség csatornáján áthatolt. És igy minden a maga
megszokott csiga utján halad; mert valamint hogy a persa az európai
intézményeket csak a törökök után majmolja, ugy látjuk, hogy Közép-Ázsia
népei meg csakis azt fogadják el, mi hozzájok Persiából került.

A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér,
habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb husnem a
juhhus, aztán a kecske-, marha- és lóhus; legkevesebbre becsülik a
tevehust. A lovat is Mekruh-nak (utáltnak) tartják imitt-amott a
kegyesebbek s husát nem eszik, de a vidéken türelmesebbek az emberek,
sőt a Torama, mely vereshagymával, sárga répával és tésztával vegyitett
puhára főtt lóhusból áll, igen kedvencz ételök. Sajátságos az, hogy a
lóhus első leve még a tatár gyomrokra nézve is nagyon erősnek és
nehéznek látszik s csak a második levét szokták használni. Némely
vidékeken a ló beleiből hurkát készitenek, mely nyalánkság gyanánt
szerepel, de azt még sem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei
oly kedvencz étek lettek volna az özbegeknél, miként azt Persiában
közönségesen állitják. A tevehust, mely mindenütt igen kemény és szivós,
elébb összedarabolják s tésztatáskában megfőzik és csak azután sütik meg
zsirban. Ez az étel, melyet Szomszának neveznek, nem egészen izetlen, de
a mi gyomrunkra nézve olyan, mint egy ólomteher.

A mindenfelé általán kedvelt nemzeti étel a Pilau vagy As volt s az is
marad, mely a persák Pilaujával és a törökök Pilaf-jával ugyan rokon, de
izletességre azokat jóval felülmulja. Sokáig táplálkoztam vele s
készitéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk
egynehány kanálnyi zsirt (Közép-Ázsiában a kövérfarku juhok fagygyát
használják) egy vaslábosban s miután az egészen forróvá lett, apróra
vágott husdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három
ujjnyira vizet öntünk rá s addig főzzük, mig a hus puhává lett. Ezután
borsot és vékonyra szelt sárga répát kell ráhinteni s mindezekre pedig
nyálkás alkatrészeitől megtisztitott rizskását kell szórni. A rizsre
aztán egy harmadrésznyi viz öntetik s miután ezt az előbbi felitta,
akkor a tüzet a szorosan elzárt vasedény alatt be kell fojtani és ezt
addig kell a szenen tartani, mig a rizs, hus és sárga répa a gőzben
kellőleg megpuhult.

Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni és az ételt oly
módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönitve
maradjanak. Alant fog lenni a rizs, mely zsirban úszik, e felett a sárga
répa s legfelül a hus, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel
kitünő s az egyetlen, melynek ugy a királyi asztalról, mint a
legszegényebbek viskójából hiányoznia soha sem szabad. Innen az
afghánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak a persákat is
megismertették vele, ez okból Iránban Kabuli-nak nevezik azt. Ha nem
csalódom, a Pilau eredeti hazája Közép-Ázsia s onnan terjedett el
széltében és hosszában Nyugot-Ázsia felett.

A tatárok második nemzeti étele a Böreg, egy levesfaj tésztatáskával,
melyet apróra vágott hussal és fűszerekkel töltenek meg. Azt mondám
„leves“, pedig ez az étel egymagára is elégséges egy egész ebédre, mert
oly mennyiségben élvezik, hogy más ételekről könnyen lemondhat az ember.
Ez az ozmanliknál is ismeretes Tatar börek név alatt.

Harmadszor Seöle, vékony rizsétel hussal s aszalt gyümölcscsel vegyitve.

Negyedszer Bulamuk, mely egyszerüen lisztből, vizből és zsirból készül.

Ötödször Mesztava, savanyu tejben főzött rizs, nyári étel, az előbbi
pedig téli eledel.

Ezeken kivül készitnek még: Jarmá-t, mely kásává őrölt buza tejben főve;
Gödsé-t, mely pépforma étel Holcusorghum-ból készitve.

Általán véve a nehéz, erős és pikáns ételek a tulnyomók. Édeset nem igen
esznek, mivel a czukor és méz nálok ismeretlenek; a különféle siré-k
(szörpök), miket szőllőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből
készitenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint
Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem
nyujtják el oly nagyon lepénynyé, mint Persiában, hanem inkább hasonlit
azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található s
Lavas-nak neveztetik. Ezenkivül még van egy neme a zsirba sütött
kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.

Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a thea, a nomádoknál
s különösen pedig a kirghizeknél a Kümisz viszi a főszerepet. Az
előbbiek nyáron át a zöld theát használják, mely a vért vékonyabbá teszi
s az emésztést elősegiti, télen pedig a fekete téglatheával élnek,
melynek rendkivüli izgató hatása és fanyar ize sokkal szenvedhetetlenebb
s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kivül még hüsitő italul használják
az Airan-t, mely vizzel föleresztett savanyu tejből s aszalt gyümölcsből
készült különféle decoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mert a
Mokka-nedv magában Persiában is csak a délen fekvő Fars tartományban és
Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.

A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan
árugatnak titkosan a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély.
A szigoru iszlam törvények halálos büntetés alatt tiltják a szeszes
italok élvezetét, ámde azzal még nem vették elejét a bűnnek. A ki izgató
szert kiván, mákonyhoz, Teriak-hoz vagy más narkotikus méreghez
folyamodik, és ennél fogva, hogy egy kis bajon segithessenek, egy
nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, a kik ráadják
magukat, életébe kerül.

Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetökön mutatkozik s a
szemnek igen nehezen esik, hogy az egyszerü gyapotkelmékhez vagy kiáltó
szinü selyemhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifju és öreg
visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényüzés
„netovább“-ját csakis rendkivüli ünnepélyek alkalmával a gazdag és
előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak
a már emlitett Aladsá-t láthatjuk és a különböző évszakok öltözetei közt
levő külömbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjuval,
vászonnal vagy prémbőrrel béllelik meg. Öltözetök szabása is, mondhatnám
Ázsia minden bennszülött népei között, a legkezdetlegesebb. A test
növését kiemelni, czélszerüen és izletesen öltözködni senkinek se jut
eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magokat s
a persának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gunyolja,
hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a
Csapan (felöltöny) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlit; ezt
Khivában eléggé testhez állón szabják, de már Bokharában oly bő, hogy
két ember is beleburkolózhatik, Khokandban pedig legbővebb. A látvány,
midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s
tova tipegni látunk, nagy mértékben komikus és habár azt fel tudnám is
fogni, hogy valaki melle körül oly sok ránczot csináljon, hogy azokban
egy egész konyhakészletet, uti szükségletet és két napra való élelmi
szert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért
két akkora hosszuságuak, mint a karok s voltaképen miféle előnyök azok,
ha az ujjak felgyürése által a karokon nagyobb s hatalmasabb ruhatömeg
támad? A Csapan alatt nyárban Jektej-t (vékony alsóruha) viselnek, ez
alatt pedig bokáig érő inget, mely a többi ingektől, melyek Ázsiában
szokásosak, abban különbözik, hogy nyilása a bal vállon s nem elől van
és egészben véve egy zsákhoz hasonlit. Feltünő, hogy a turkesztániak
éjjelre kihuzzák az ingujjakból karjaikat s összeguggoltan mintegy
vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy Csekmen-nel, egy
durva kelméből készült széles öltönynyel szokták növelni, s imitt-amott,
főkép Khivában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott
nadrágot is hordanak.

A föveg Khivában a Telpek, egy kupalaku széles nemezkalap, mely igen
nehéz, Bokharában pedig közönségesen a turban, mely a balról lecsüngő
csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen néz ki.
Khokandban még ezelőtt 20 évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek,
mely a mi papi kámzsánkhoz hasonlitott; de az ujabb időben a bokharai
műveltség a turbán által kiszorittatá azt. A lábviseletnél a Bokharában
és Khokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is
elég szép, csak hogy a vékony, hosszu sarok miatt felette komikus, mert
a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy
szattyánbőrből (Meszt) készült harisnya-nemet viselnek s ezen pedig
felsősarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek. A mi a
nők viseletét illeti, ugy látszik hogy abban még inkább kerülni akarnak
minden közeledést a pompa, fényüzés és feltünő külső felé, mint a
férfiruháknál. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszu, bokáig érő inget
viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig
többnyire világosszinű, erős orosz kartonból készitik. Épen igy a gatya
is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely a
bokáknál szorosan hozzá áll, kartonból vagy más szines kelméből készül.
Télen a nők az ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt
viselnek, melyek a czipő körül egy kendővel meg vannak erősitve. A házon
kivül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszu ruhát vetnek,
melybe a nő magát egészen beburkolja s kebelén mind a két kezével
összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem
képzelhetünk szomorubb látványt, mint mikor Közép-Ázsiának vagy egy
városi nőjét e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét
arra kell forditnia, hogy a felöltöny kezeiből valamiképen ki ne
csuszszék; mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni s
jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi
áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.

Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig
soha sincsenek elfátyolozva. A felöltöny rövidebb s csak a vállra van
vetve, mig a czipők, vastag sállal körül keritve, annak ide s tova
lebegő végei által meglehetős szép szinezetet nyernek. Fájdalom! e
türelmességet a vidéken csak Khivában és Khokandban gyakorolják.
Bokharában az iszlam polgárosultság érvényre juttatá zsarnoki törvényét
a nők felett és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.

A férfiaknál ékszerül szolgálnak a Kosbag-ról lecsüngő tárgyak, mint jó
kések ezüstös vagy másképpen diszitett nyelekkel, aranynyal himzett
zsebecskék theának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, Teszbih (olvasó),
néha pecsétnyomók, de csak ritkán karpereczek, arany- és ezüsttokok
amuletek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényüzési tárgyak,
csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi
szokásoknál már tettünk emlitést. Tehát kényelmet vagy fényüzést
Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az
élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök
bélyegét viseli s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a Mollahkkal
vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quo-ja fentartassék,
főképen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek
nyilvánitja s a vásárpiaczról azokat leszoritni törekszik, mert félnek,
hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természetokozta, mint inkább a
társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. S pedig
ez mégis hiu törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is
végig dörögtetik hatalmas Veto-jokat a visszamaradás ellen. A hajók,
melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Káspitengert, az Aral-tót, a
Volgát s ujabb időben a Jaxartest is szeldelik, Közép-Ázsiát a nyugoti
világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen
Lahore-ig, északon Nisnei-Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy
bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől,
mindazáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg
kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie s már Pétervár,
Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.

Valóban, bárha még tudományos és kereskedelmi utazóink előtt egy kissé
hozzáférhetetlen is, Közép-Ázsiában az utóbbi 25 év óta lényeges
külömbség vehető észre. Csak az angol és orosz határvárosok vámlistáit
kell átnéznünk, hogy az európai bevitel óriási növekedésén elbámuljunk;
mert 1840–50-ig az orosz határnál csaknem egy millió font sterling
értékü portéka vitetett be és 1860-ban annak értéke két millió fontra
rugott. Legjelentékenyebb összeget adtak ki gyapot- és selyemkelmékért.
Nyugot termékeit, daczára a termelők iránt érzett minden utálatnak és
gyűlöletnek, mind jobban-jobban keresik és fizetik. A mint tudva van, a
kartonok, zsebkendők és perkálok a polgárosultság legjobb előfutárai, s
a nyugoti műveltség néma apostolai, melyeknek megjelenése, bárha itt-ott
európai fegyverek és hadi művészet is követik nyomait, mégis csak áldást
áraszt szét; mert némely fölhevült üres fő bármily boldognak találja is
a félvad népek állapotát, a praktikus vizsgáló mégis csak arról
kénytelen meggyőződni mindig, hogy a mi civilisatiónk a legjobb s hogy
annak átültetését minden égöv alá szent kötelességünknek kell tartanunk.



IX.  Khivából Kungrátba s onnan vissza.

A fiatal kungráti mollah, ki további utazás végett Szamarkand felé
karavánunkhoz csatlakozott, használni akarta Khivában mulatásunkat, hogy
szülővárosának s ottani rokonainak „Isten hozzád“-ot mondhasson. Közölte
velünk szándékát s nagy volt öröme, mikor megtudta, hogy magam is azon
gondolkozom, hogy őt oda elkisérjem, részint azért, hogy egy kolduló
köruton valamit összekaparinthassak, részint pedig azért, hogy az
unalmas veszteglést a tikkasztóan forró Khivában kikerülhessem. A mollah
aranyhegyeket igért nekem s mindent a legtündöklőbb szinekkel ecsetelt,
hogy elhatározásomban megerősitsen. Egyébiránt buzgólkodása egészen
fölösleges volt, mert ez alkalom épen kivánatom szerint jött s két nap
mulva már utban valék Jengi-Ürgends felé, hogy onnan az Oxust elérjem,
hol egy félig megrakodott hajó készen állott, hogy minket szerény
vitelbérért magával vigyen.

Khivából Kungrátba nyárban többnyire vizen szoktak utazni és az utazás
az Oxus gyors futása miatt lefelé sohasem tart 5 napnál tovább. Ezt a
forró nyári hónapokra kell érteni, ha a viz a Hindukus-on és bedäkhsáni
hegyek ormain fekvő hó olvadása miatt legfőbb magasságát éri el. Ősszel
s tavaszszal alacsonyabb vizállás mellett az utazás hosszadalmasabb s
télen egészen félbe van szakitva, mivel az Oxust, bár nem épen
mindenütt, de sok helyen jég boritja.

Már Khiva falai előtt mindjárt hajóra ülhetne az ember, t. i. a
Hazreti-Pehlivan csatornán, de akkor nagy kerülőt kellene tenni,
minthogy ez észak helyett délen Hezareszp-nél ömlik az Oxusba; ugyanez
áll a másik csatornáról, a Gazavat-ról is, hanem az a várostól
meglehetősen távol van s ez is inkább Kelet felé mint északra foly.
Ennél fogva inkább mennek Jengi-Ürgends-be, a Khánságnak egy igen
szorgalmas és kereskedő városába és onnan a part mellett fekvő
Akhun-Baba-ba, mely egy szent sirja nehány szerteszét fekvő udvarral
(Havli) és kikötőhelyül szolgál az emlitett két városnak. Az egész,
körülbelől 4 német mértföldnyi terület meglehetősen népes és jól van
művelve. Az út szántóföldeken, kerteken és réteken visz keresztül; itt
találhatók a legszámosabb és legnagyobb eperfák s ennélfogva a
selyemtermelés is virágzó, sőt e vidék jogszerüleg megérdemli, hogy az
egész Khánságban a legszebbnek nevezzük.

A parton izzó, csaknem tűrhetetlen hőség uralkodott, s midőn e miatt
aggodalmamat fejeztem ki, a hajósok azzal nyugtatának meg, hogy e bajon
lefelé igen könnyü lesz segiteni egy Pesekhane (szunyogház) által, mely
minthogy a hajót csakis a két végén vezetik, senkinek sem fog utjában
állani. Ezt egy mennyezet alakjában azonnal föl is állitották, hogy
nappal a nap ellen, éjjel pedig a veszélyes szunyogok ellen védelmezzen
s miután az elindulásnál megkivántató Fatiha-kat (áldóima) elvégezték,
négy hajós és két más utazó társaságában a partot elhagyók.

Kezdetben az ut felette egyhangu volt. A két hajós a jármű felső és alsó
végén a folyónak mindig olyan helyeire kormányozta azt, hol a viz
legzavarosabb és legsárgásabb volt, mivel ott, a mint nekem mondák, a
folyam gyorsasága legerősebb. A kormányrudak hosszu póznákból állanak,
melyeknek végei laposra vannak faragva; és a kormányosok, mert a hajót
mindkét felől együtt vezetik, ott a hol különös figyelem nem kivántatik,
ülve szokták végezni teendőjöket. Körülbelől minden két órában
fölváltják egymást. A kimerültek, vagy jobban mondva a naptól
megaszaltak, olyankor társaságunkba jöttek a fedél alá, nagy
alkalmatlanságunkra, egész hosszaságukban végig nyujtózkodtak s
nemsokára azután rágyujtottak duettben horkolni, mig ujból fölváltották
őket. A mi két utitársunkat illeti, szerencsére csak az egyik volt
beszédes, és mennyire örültem, a mikor láttam, hogy tatáromat gyakran
fölvilágositá egy vagy más dolog felől, mindegyre kiigazitólag vágott
beszédébe s tudnivágyamat hosszadalmas magyarázgatásokkal elégité ki.

Az Oxus partjai nem igen birnak valami különös érdekességgel, ámbár
sokkal többet nyujtanak, mint a mennyit Buteniew utleirásából
olvashatunk, a ki követsége alkalmával 1858-ban ugyanazt az utat tevé
meg Kungráttól Jengi-Ürgends-ig a folyamon fölfelé. A jobb parton, azon
hely átellenében, a hol mi hajóra szálltunk, láthatók Sáhbáz-Veli (a
szent hős) nagyszerü romjai, mely az előkorban, a mint állitják, erős
vár vala és a Kalmüköktől dulatott szét. Átalában ugy látszik, hogy a
khivai Khánság történelmi szétrombolói a Kalmükök voltak. Dsingiszkhán
alatti becsapásuk idejekor az akkortájban virágzó Kharezmet kegyetlenül
elpusztitották, de az mégis tulzás, mintha minden rom pusztitásaik műve
lenne, miként azt a hagyomány állitja. Még beljebb egy más, az előbbinél
sokkal terjedelmesebb rom is van kőépületek maradványaival és ezt Gaur
Kalisszi-nek (a gaurok várának) nevezik. Kezdetben azt hivém, hogy
Gaurok alatt az őskor Gebreit vagyis tűzimádóit értik, de nagy
bámulatomra azt hallottam, hogy e név alatt egész Közép-Ázsiában az
örményeket, vagy helyesebben mondva, nestorianusokat értik, kiknek ott
az iszlam előtti időkben egészen a mongol uralom elenyésztéig
jelentékeny telepeik voltak, melyek az Aral tótól messze Khináig
terjedtek. Az előbbnevezett romtól lefelé három órányira, a jobb parton,
egy meglehetősen sürű, Khitabegi nevü erdő (Tokaj) terül. A fák
különösen magasak, de a nap az Oxustól táplált posványokat nem képes
kiszáritani és az erdőt csak kevés helyen lakják a marhatenyésztést üző
Karukal pagok. A bal parton, melyet a tulajdonképeni erdőnek
tekinthetünk, a Havli-k (udvarok) lánczolata ritkán van félbeszakasztva,
imitt-amott nagyobb falvak is mutatkoznak egészen a part közelében, igy
pl. az özbeg falu Taskale, mely egy magas partvidéken fekszik, és a kis
Vezér falu, melynek közelében a Kilidsbaj csatorna ömlik, vagy jobban
mondva, tör be az Oxusba, hogy aztán Szilali mögött a homokban
elvesszen.

Theafőzés, Pilau készités, szent regéknek elbeszélése és hallgatása
valának a nap szüntelenül változó foglalkozásai. Néha az egész
utitársaság, a kormányosokat kivéve, álomba merült, s e szünetelés nekem
kedves változatosságot nyujtott és a vén Oxus sárga hullámaira tekintve,
képzelmem oly örömest röpkedett nehány európai folyó tükre felett,
melyeknek habjait száz meg száz hajó sustorogva szeldeli, melyeknek
virágzó partjai duzzadó élettel vannak telve – mily óriási különbség! Az
Oxus megtestesült képviselője azon vidéknek, melyen átbarangol.
Futásában vad és fékezhetetlen, mint a közép-ázsiaiak természete,
sekélyeit és zátonyait épen oly nehéz kipuhatolni, mint a turkesztáni jó
és rosz tulajdonait; naponként uj ágyat ás magának, mert valamint a
nomád nem tud sokáig egy vidéken időzni, ugy látszik, hogy régi ágyát ő
is megunta.

Másnap korán reggel Görlen városa előtt haladtunk el, mely a parttól egy
kissé távol van, s a tulajdonképeni kikötőhely egy Isimidsiran nevü
falu. Ezzel átellenben, a jobb parton, fekszik Rehmiberdi-Beg vára,
melyet csak azért emlitünk meg, mivel a délkeletről észak felé vonuló
Oveisz Karajne[11] hegység innen kezdődik. Első tekintetre mind
magasságra, mind alakra nézve sok hasonlósága van a Khiva és Asztrabad
közti pusztaságon fekvő nagy Balkánnal; de közelében csakhamar
észreveszszük, hogy terjedelme nagyobb s különösen a buja növényzet és
erdőségek lepnek meg kellemesen, melyekkel csúcsa fedve van. Az emlitett
hegy egyik csúcsán van Oveisz Karajne állitólagos sirja, egy hires
bucsujáróhely Khivában, s a távolban csakugyan több épületet fedezhetünk
föl, melyeket Rehimberdi-Beg épittetett a buzgólkodók kényelmére. Ettől
oldalfélt fekszik a Munadsat daghi (buzgalom hegye), melyet egy Amberene
(Ambra anya) nevü szent nő nyughelyének tartanak. A szent nők a szunnita
Iszlamban nem igen gyakoriak, de mégis van egynehány Közép-Ázsiában, mi
uj bizonyitéka annak, hogy az iszlam nem bánik a szép nemmel épen oly
mostohán, miként azt Európában hiszik. Ami Amberene nagysámat illeti, a
monda azt beszéli, hogy őt, ki szépségben egy Zuleikha, erényben egy
Fatima volt, férje azért gyűlölte, s később azért üzte el magától, mivel
ő az Iszlamot vallá, holott férje halálos ellene volt annak. Fejedelmi
lakából Jengi-Ürgends-ben kénytelen volt e vadon vidékre menekülni, s
bizonyosan éhen veszett volna el, ha egy szarvastehén barlangja
nyilásánál naponként meg nem jelent volna, mely türelmesen hagyá magát
megfejni és akkor ismét eltünt. Kinek nem jutna itt eszébe Genovéva
története? Az akkori párisiak nem voltak jobbak a mai özbegeknél s
hányszor nem találunk azonosságot vallási és világi mondákban a szellem
nyilatkozványait illetőleg egymástól oly messze élő népeknél is?

Ha Görlentől négy órahosszat lefelé mentünk, a parttól másfél órányira
fekvő Jengi jap-hoz érünk, mely egy földfaltól körülvett jelentéktelen
mezővárosocska s körülbelől két órányira tovább a khitaji kerületbe
jutunk, mely ott kezdődik, hol a Jumalak, egy kúpalaku halom, közel a
balparton, emelkedik. E közben a jobb oldalon az Oveisz hegység mind
közelebb nyomul az Oxushoz, a kiálló Jampuk hegycsúcs mellett
elhaladunk, melyet egy régi kastély romjai koronáznak és Jumalakkal
átellenben a keletről nyugotra terjedő Seikh-Dseli hegyláncz már egy
szorosutat (melyet itt Kisrak-nak neveznek) képez, mely sokkal
keskenyebb, mint a Vaskapu a Dunánál és a két szikla közé szorult folyam
hatalma miatt a hajósoknak gyakran veszélyes. A viz e helyen tompa
morajt okoz, ugy tetszik, mintha az Oxus a kemény kövekre morogna, hogy
azok őt, a fékezhetlen csavargót, ugy bebörtönözték. Különben a
legszűkebb hely igen rövid, a balparton a hegy hirtelen végződik,
ellenben a jobb parton a magasság fokonként apad s miután a balra eső
Tama-t elhagytuk, a vidék mindenfelé sik.

A hegyes vidékkel az Oxuspart minden regényes oldala is eltünik. Két
napi utazás alatt a képzelem és szem jóllakott s habár a reggeli és esti
órák még nyujtanak is némi kedves dolgot, de már nappal a hőség s éjjel
a szunyogok és legyek, melyek mellett a kolumbácsi szunyogok az
Al-Dunánál gyöngéd pillangók lehetnének, csaknem kiállhatatlanok.
Mihelyt a nap lement, mindenki szorgalmatosan a durva vászonból
készitett szunyogház alá bujt és keserves vala kinom, hogy az
utitársaimtól megrontott levegőt üdével nem cserélhetém föl. Estve felé
végre elértük a Mangit kerületet, melynek hasonnevü városa a parttól két
órányira fekszik és a folyóról egy kis erdő miatt láthatatlan. Itt
hosszasabban mulattunk a parton s miután a hajó keskeny tüzelője helyett
a szabadban kényelmesen ételt főztünk, utunkat tovább folytatók. Barátom
nagy sajnálkozására az egy órányi távolra eső Bászujap-ot csak éjjel
értük el. Meg akarta látogatni velem együtt az itt lakó igen hires
nogaji Isánt, hogy tanácsát és áldását utiterveire kikérhesse. Ezeket a
nogajokat, kik mindnyájan az orosz hatóságok vagy a katonai szolgálat
elől menekültek ide, Közép-Ázsiában a szabadság és Iszlam vértanuiként
tisztelik, de köztök mégis igen gyakran találtam kitünő gazembereket,
kik valószinüleg valami jól megérdemlett büntetés elől szöktek meg.

Korán reggel már Kipcsak-ot is elhagytuk, mely második állomásnak van
kijelölve. Az Oxusban azon a részen, melylyel átellenben a város
fekszik, egy a folyam széltében huzódó szikla emelkedik, mely a
folyamágynak csaknem felét átfogja és a hajóknak csak a másik, azaz
szabad felén enged átmenetelt. Alacsonyabb vizállásnál egynehány
sziklaél is látható és a gyermekek egy lábnyi mély vizben gázolva
játékból e sziklákon szoktak sétálgatni. Hanem a hajósoknak ez a hely
nagy félelmet okoz, s csakis nappal merészelnek ott elhaladni. Kipcsak
maga jelentékeny hely, az özbegek hasonnevü törzsétől lakva, több
mecsettel és kollegiummal, mely utóbbiak között a jobb parton fekvő és
Khodsa Niaz-tól alapitott ennek gazdag adományai miatt a leghiresebb.
Nem messze e magányosan álló épülettől egy szorosan a part mellett
fölemelkedő hegyen láthatók Csilpik romjai, melyről a rege azt beszéli,
hogy a régi időkben erős vár volt és egy herczegnőnek szolgált lakásul,
ki atyja rabszolgájába szeretett s minthogy a vadul fölingerelt papa
bosszujától félt, kedvesével ide menekült. Hogy vizet kaphassanak, a
hegyet egészen az alapjáig át kelle fúrniok; a földalatti ut még mai nap
is meg van.

Kipcsaktól fölfelé a jobb parton kezdődik az az erdő, mely kevés
félbeszakitással a folyó hosszában Kungrát-on is jóval túl terjed. Hogy
szélessége kelet felé mennyire terjed be, a vizről nem láthatám, de a
mint álliták, maximuma 8–10 órányi. A parttal határos része általán véve
posványokkal és mocsárokkal van fedve s csakis egy nehány ponton lehet
hozzá férni. Kevésbé sűrü helyein a karakalpagok száz meg száz
marhacsordája legelész és vadakban sem szenved hiányt, de a számtalan
vad állatok között különösen a párduczok, tigrisek és oroszlánok felette
sok bajt okoznak. A folyam bal partja, melyen innentől fogva Görlenig a
legtöbb sekélyes hely van, annyira, hogy szüntelenül fennakadtunk, az
emlitett ponttól kezdve egy messze északnyugotra terjedő fennsíkot
képez, melyet a bennszülöttek Jilankir-nak (kigyómező) neveznek és a
puszta nyugoti határánál épen oly meredek lejtőben végződik, mint a
Kaflankir vagyis az egész üszt-jarti fennsík. Az Oxus part ezen részének
népessége jomutturkománokból és tsandorokból áll; az elsőbbek a folyó
közelében barangolnak, Porszu és Jilali vidékén; az utóbbiak a pusztaság
szélén és az Üszt-Jurt oázain és, a mint könnyen gondolható is, egymás
között örökös villongásban élnek, mely épen ugy saját hátrányukra, mint
az özbegek előnyére szolgál, minthogy egy egyesült erős nomád nép
közvetlen közelsége a letelepültekre nézve mindig veszedelmes.

A harmadik nap estéjén Khodsaili[12] előtt állottunk meg, a mely város a
parttól két órányira fekszik. A lakosok nagyobb része azt állitja, hogy
ők Khodsa utódai s nem kevéssé büszkék arra a többi özbegekkel szemben.
Az egész kerület sűrűn van lakva és a balpart messzire egész
Nöksz-ig[13] az erdőségek és művelt földek egy szakadatlan lánczolatát
képezi. Az Oxusnak egyik legveszélyesebb helye itt van, tudniilik egy
vizesés, mely utazásunk idejekor csaknem három lábnyi magasságról
irtózatos zúgással, mely már egy órányi távolságban hallható volt, és
nyilsebességgel zuhant alá. A bennszülöttek Kazankitken-nek nevezik azt,
a mi azt jelenti, hogy: ott, hol az üstök elmerültek, minthogy itt egy
jármű, a mint mondják, az emlitett konyhaedényekkel telve elsülyedett;
és a hajókat a vizesés felett már egy negyedórányira a parthoz vonják és
vontatókötelekkel gondosan vezetik le. Innentől kezdve lefelé a folyam
áradások által jelentékeny tavakat képezett, melyek egymással apró
természetes csatornák által összeköttetésben állanak s tavaszszal ugyan
kicsinyek, de csak ritkán száradnak ki egészen. Legjelentékenyebbek
Kujruklu, Köl és Szari-Csöngül. Az első hir szerént egynehány napi járó
földnyire terjed északkelet felé, az utóbbi területben ugyan kisebb, de
annál mélyebb.

Nöksz előtt a negyedik napon haladtunk el. A műveltség már a bal parton
is mind jobban tünedezik el. A folyót mindkét felől erdők koszorúzzák s
fele utjában Kungrat felé egy jókora széles és mély Ögüzkitken nevü
csatornát alkot, mely délnyugoti irányt vesz és a Sorkacsi tavába ömlik,
mely utóbbit a nagy folyamtól gátak épitése által hiába kisérlették meg
elvágni; mert a viztömeg szerfölötti kiterjedése miatt épen itt
legnehezebb a hajózás. Egy Afak-khodsa nevü szent sirjánál az erdőnek
vége szakad s kezdődik a kungrati kerület, mely, a meddig csak a szem
lát, kertekkel, szántóföldekkel és Havlikkal (udvarház) van boritva.
Maga a város csak az ötödik nap estvéjén lett láthatóvá, miután egy vár
romjai mellett, melyet a lázadó Törebeg épitett Mehemmed Emin idejében s
egy közel levő örvény mellett elhaladtunk.

Tartózkodásunk a khivai khánság e legészakibban fekvő városában csak
igen rövid tartamu volt, mert fiatal utitársam, ki szülőit már egy évvel
ezelőtt elveszté, egy itt lakó rokonától csakhamar elbucsuzott s maga
sürgeté a gyors visszautazást. A városnak sokkal szegényesebb kinézése
vala, mint a délen fekvő helységeknek s leginkább nagy vásárai miatt
nevezetes, melyeken a szomszédságban lakó nomádok felette sok marhát,
vajat, nemezszőnyeget, teveszőrt és gyapjut adnak el. Halakkal is,
kivált pedig a száritottakkal, melyeket az Aral tó partjáról szállitanak
ide, jelentékeny kereskedést üznek a khánság többi részei felé. Mint
nevezetességet kell megemlitenem, hogy itt két Iszlamhoz áttért oroszt
is találtam, kik jó lábon álló háztartásnak s gazdaságnak és népes
családnak örvendezének. Foglyok valának a Perowsky-féle hadseregből és
Mehemmed-Emin khántól azon kikötés mellett nyerték vissza szabadságukat,
hogy az Iszlamot elfogadják. Az egyiket egy persa rabnővel ajándékozták
meg; a barna iráni nő s Észak szőke fürtű fia jó egyetértésben él
egymással s bárha az utóbbi előtt a hazatérhetés már több izben
lehetségessé vala téve, mindazáltal még eddig nem tudta rá szánni magát,
hogy adoptált hazáját az Oxus partján odahagyja.

Végezetül még meg akarom emliteni azon kevés tudósitásokat, melyeket itt
az Oxus további futásáról Kungráttól az Aral tóba ömléséig hallottam. Az
utóbb nevezett várostól két órányira lefelé a folyó két hatalmas ágra
oszlik, melyek egymástól csak igen keveset külömböznek. A jobb ág, mely
az Amu-Derja nevezetet megtartja, hamarább éri el a tavat, de gyakori
szétágazása miatt nagyon sekély, és alacsony vizállásnál a hajózásra
nézve szerfölött alkalmatlan. A bal pedig, mely Tarlik (szorosság)[14]
nevet visel, keskeny, de általán véve mély s csak azért járnak rajta
ritkábban, mivel a tóig menő utjában igen nagy kerülőt tesz. A mi az
Oxus legalsó futásán üzött forgalmat illeti, ezt hasonlitni sem lehet
ahoz, mely a Csardsuj és Kungrat közt eső téren végbe megy, mely Bokhara
és Khiva között a fő kereskedelmi utat képezi. Ősszel különösen a
halászás üzi az özbegeket a tóhoz és a száritott tói halakkal üzött
kereskedés a három Khánságban jelentékeny. Oly áruczikk az, melyet a
sivatag lakói nem nélkülözhetnének, mivel nyájaik gazdagsága daczára is
sokkal fösvényebbek, mint hogy hússal táplálkoznának és pótszerül inkább
száritott halat használnak. Tavaszszal ismét a vadludak, melyek nagy
számmal tartózkodnak a torkolatoknál, csalogatják a vadászatkedvelőket
az Aral tó partjaira, a mely évszakban a legtöbb bucsujárás is történik
arrafelé, melyeket a kegyes özbegek visznek végbe Tokmak-Baba sirjához,
egy kis hasonnevü szigeten a torkolathoz közel. Ez a szent, ki
egyszersmind a halászok védszentje is, egy kis mausoleum alatt pihen,
melynek belső tere még most is hiven őrzi a szentnek nagy régiségü
öltönyeit és konyhaeszközeit, melyek közül az üst nagy tisztelet tárgya
s azt beszélik, hogy magok az oroszok is, kiknek az idejövetel a gőzösök
által meg van könnyebbitve, e szigetre csak ritkán lépnek s ha ide
jönnek is, önkénytelen tisztelettől indittatva az ereklyékhez soha se
nyulnak.

Ha már most e nevezetes folyó egész futására forrásától a Szer-i-kul-nál
(tó kezdete) kezdve egészen az Aral-tóig egy általános tekintetet
vetünk, észre fogjuk venni: 1. hogy hajózhatósága nem terjed ki egész
hosszára, mint Burnes állitja, hanem hogy kissebb vagy nagyobb
járművekkel csak Kerki-től, vagy jobban mondva Csihardsuj-tól lefelé
járható. Felső futásától kezdve az emlitett helyekig csak tutajokkal
találkozunk, melyek tüzi- és épületfát, melyekben a bedähsáni hegység
lejtői meglehetős gazdagok, szállitanak a fátlan sikságok partjaira s
csak ritkán láthatunk eféle tutajokon olyan egyes családokat, melyek az
alsóbb Oxusvidékre települnének át. A Hezareszp és Elcsig közt fekvő
téren, mely utóbbi város Bokhara főrakhelye, már nagyobb járművek is
járnak Khivából vagy oda portékákkal és élelmi szerekkel; legélénkebb
forgalmat kétségtelenül mégis azon a részen találunk, mely a khivai
Khánságban foly, ahol a folyó, minthogy partjai közvetlen közelében sok
város fekszik, ugy föl- mint lefelé kedvelt és olcsó eszközül szolgál
nagyobb terhek szállitására, sőt a szegényebb osztály személyes
közlekedésre is használja. 2. Ugy tetszik nekem (mert elégtelen
szakismeret miatt biztosan állitani nem merem), hogy az Oxus bajosan
fogja valaha Közép-Ázsia forgalmának életerét képezni, melyet a
politikusok, Turkesztán jövőjéről beszélve, róla föltesznek. Hogy
sohasem játszhatik oly fontos szerepet, mint a Jaxartes, melynek
hullámait már ma is orosz gőzösök szeldelik, már csak ezen körülményből
is elég világosan kitűnik, valamint abból is, hogy az oroszok
hajócsapataikkal az Aral-tóba nem az Oxuson, hanem a hóditási tervekre
kevésbbé kedvező Jaxartesen voltak kénytelenek Turkesztánba hatolni.
Hogy az utóbb emlitett folyó néptelen partjai a pétervári udvarra nézve
nagyobb fontosságuak lennének, esztelen állitás, s pusztán csakis
Közép-Ázsiát illető földrajzi ismereteink hiányán alapszik. Három
gőzössel nem csak az egész khivai Khánságot sakkban lehetett volna
tartani és Kungrát, Kiptsak és Hezareszp várakat megszállani, hanem
Karakölön át Bokharába, tehát Közép-Ázsia szivébe is, könnyen lehetett
volna egy hadosztályt küldeni, ha ezen vizi ut szerfelett nagy
természeti nehézségei egy oly szándékot lehetetlenné nem tettek volna;
miről azonban az oroszok már Közép-Ázsiában tett első felléptök
alkalmával eléggé meggyőződtek. Az Oxusnak, a Khodsa-ilk mellett levő
vizesést, a kipcsaki veszélyes sziklákat és a Jampuk melletti Kisznak-ot
kivéve, legnagyobb nehézsége számtalan s néha órákig elnyuló
homokzátonyaiban fekszik, melyek a homok nagy mennyisége következtében,
mit a folyam hord magával, oly gyorsan változnak, hogy azok megjelölése
teljes lehetetlen és a jó hajókázható vizet a leggyakorlottabb hajósok
is csak szinéről ismerik meg, de biztosan soha sem tudják meghatározni.
3. E folyam szabályozása, mely tavasz kezdetével s késő ősszel csak nem
két harmaddal csekélyebb, mint nyárban, eltekintve attól, hogy a
ragadozó vizár az eféle vállalatot szerfölött megnehezitené, már csak
azért sem volna előnyös, mivel a sok ág és csatorna nem csak a
szántóföldek öntözésére mulhatatlanul szükséges, hanem mivel még a
legtávolabb eső vidékeket is azok látják el ivóvizzel. Ha a khivai Khán
birodalma valamelyik lázongó részének hadat akar izenni, akkor legelébb
is a csatornákat és vizvezetéseket vágja el tőle, mely legérzékenyebben
sujtja azt; és az a kormány, mely, hogy az Oxus főágyában a vizet
nagyobbithassa, zsilipeit betömné, annyit tenne, mintha egész
birodalmának egyszerre izenne hadat.

Hogy az Oxusnak az emlitett tulajdonságokon kivül még szerfelett gyors
folyása is van, a sok kitérésből, miket régi ágyától tesz, eléggé
látható. Ezek alsó futásában a Hezareszp melletti elhajlás után
kezdődnek s számosabbak, mint ahogy az előttünk maig ismeretes. Ha e
felől a lakosokat megkérdezzük, ők ugy a jobb, mint a bal parton
nyolcznál is többet szoktak előszámlálni s habár ez talán régibb
csatornákra vonatkozik is, mindazáltal borzasztó szabálytalansága
kétségbevonhatatlan s ezen állásponttól indulva ki, semmi kétség sem
foroghat fenn aziránt sem, hogy az Aral-tó, miként azt Sir Henry
Rawlinson egy becses persa kézirat után állitja, a korábbi időkben
teljességgel nem is létezett.

Az utazás Kungráttól Khiváig többnyire a szárazon történik, mivel a
folyón felfelé 18–20 napot venne igénybe s ennél fogva csakis teher
szállitásra használtatik. Száraz földi út 3 van s még pedig: a)
Köhne-Ürgendsen át, melyet nyári útnak neveznek s az Oxusnak minden az
emlitett évszakban megnövekedett tavát, kiöntéseit és karjait kikerüli;
56 Farszakh-ot számlál s ennél fogva leghosszabb; b) Khodsa-ili-n
keresztül, ezen csak télben szoktak járni, ha az emlitett tavak stb. be
vannak fagyva s csak 40 Farszakhnyi hosszu; c) mely az Oxus jobb partján
Surakhán-on keresztül vezet és nagy kerülői s a mellett számtalan homok
sivatagjai vannak.

Visszautazásunknak a lehető leggyorsabbnak kellett volna lennie,
mindazáltal kénytelenek voltunk a Köhne-Ürgendsen keresztül vivő hosszu
útba belenyugodni. Szerencsénkre egy kis utitársasághoz
csatlakozhattunk, melyből nehányan Köhne-Ürgendsig, mások pedig egészen
Khiváig utaztak. Mindnyájan jó lovakon ültek, sőt még azok is, melyeket
nekünk „lillah“ (kegyes jószivüségből) rendelkezésünkre bocsájtottak,
fiatal erős állatok voltak, s minthogy egynehány sütemény- s egy kevés
utikészleten kivül semmit se vittünk magunkkal, igy a hőség daczára is,
mely már a kora reggeli órákban is nagyon érezhető volt, gyorsan
lovagoltunk előre. A városkaputól kezdve a kungráti jól mívelt kerületen
keresztül északnyugot felé tartottunk s onnan kezdve pedig egy puszta
vidéken haladtunk át, mig egy nagy álló vizhez értünk, melyet Atjolunak
neveznek s mely első állomásul van kijelölve és 7 Farszakhnyi hosszu.
Annak egy keskeny részén egy híd vezet keresztül és az út itt kétfelé
válik, az egyik a Kazak-Örge nevű vadon hegység hosszában az Üszt-jort
nagy fensíkon át Orenburg felé visz, a másik pedig Köhne-Ürgends felé
tart. Mi az utóbbit választottuk. Erdőségeken és homokos vidékeken
vonultunk át, jobbra és balra romok valának láthatók, melyek közül egyet
kiemeltek, t. i. Karagömbez-t (fekete kup), melynek közelében kristály
fehér sót kapnak, mely a Khánságban legjobb, és a Barszakilmez-t (a ki
megy, vissza nem jön), egy még a jelenkorban is gonosz szellemektől
lakott veszedelmes fészket, hol már sok kiváncsi lakolt életével. Öt
órai lovaglás után a második állomást is elértük, mely Kabilbeg-Hauli
nevet visel. Ez egy magánosan álló udvar; de birtokosok régtől fogva
bevett szokás szerint igen jól megvendégeltek s minthogy a legközelebbi
állomásig, Kiziltsagala-ig nyolcz órányi hosszu lovaglás állott
előttünk, vendégszerető gazdánk nem feledé el minket reggelire hussal és
kenyérrel is ellátni. Még sötét volt, mikor elindultunk. Fegyert viselő
utitársaink rendkivüli gonddal vizsgálták meg fegyvereiket, én azt
gondolám, hogy talán valamelyik ellenséges turkomán törzsön kellend
áthaladnunk; de megnyugtatának e tárgy felől, midőn azt mondták, hogy
egész nap egy sürű erdőn fogunk keresztül menni, melyben sok oroszlán,
párducz és vaddisznó van, melyek néha az utazót is megtámadják. Bárha a
veszedelmes helyet csak fényes nappal értük el, mégis mindig a
legnagyobb óvatossággal lépdeltünk előre; igen sok bizalmat helyeztek a
lovakba, mert mihelyt ezek füleiket hegyezték vagy horkolni kezdettek,
mindenki fegyvert ragadott. Hogy az oroszlánok és párduczok Közép-Ázsia
égalji viszonyai következtében nem oly veszélyesek, mint indiai és
áfrikai testvéreik, könnyen megfogható. Nem is osztám fiatal tatár
utitársam félelmét, sőt inkább nagyon vágytam valami érdekes
vadászkalandban résztvenni. De valamint minden ázsiainak, ugy az
özbegnek is tulfeszitett képzelőtehetsége van; egy nyom, egy hang sem
árulta el, hogy az állatkirály lakhelyének közelében vagyunk, csak egy
nehány csürhe vaddisznót láttunk, melyek nagy csörtetéssel vonultak a
sürűn át. Annál nagyobb, mondhatnám mesés volt a gyöngytyukok és
fáczánok száma, melyekkel találkozánk, és gazdag vadászzsákmányt vittünk
magunkkal az esteli állomásra. Ezen vidék emlitett szárnyasai sokkal
izletesebbek, mint a mazendrániak, és az özbegek jobban is megtudják
készitni azokat, mint a persák. Ott, hol az erdő végződik, a
megerősitett Kiziltsagala helység, melyet özbegek laknak, nemsokára
láthatóvá lesz; elég jókor érkeztünk meg oda és más nap reggel utunkat a
Jomutoktól lakott kerületen keresztül folytatók tovább.

Köhne-Ürgendset negyedik állomásnak veszik, noha az út oda csak három
óráig tart. A Közép-Ázsiában kitünő hirű Kharezmnek eme régi fővárosa a
legszegényebb minden sorstársai között Ázsiában, s bár mennyire dicsőiti
is letünt fényét a szó és irás, a meglevő romok látásánál ugy fogjuk
találni, hogy az csakis tatár műveltség központja volt. A mai város
kicsiny, piszkos és jelentéktelen, de hajdan sokkal nagyobb lehetett,
mert a falon kivül szétszórva heverő romok gyanitni engedik hajdani
terjedelmét. Ezek csak az iszlam korból, Sahi Kharezmian míveltségi
korszakából származnak. Legnevezetesebb itt az utleirásomban már
emlitett Törebeg-Khamin (nem Khan) mecset, mely nagyobb és pompásabb,
mint a Hazreti-Pehlivan, pedig ezt Khiva város legszebb emlékének
tartják és Kási műveivel, melyekben a sárga szin túlnyomó, Turkesztán
hasonnemü épitészeti emlékeinek nem áll utánna. Seikh-Seref siremléke
magas, azurkék kupolájával, valamint Pirijarnak, a nagy hirü Pehlivan
atyjának sirja és Seikh-Nedsm-ed-din Küberának.

Az utóbbi, mely az összeromláshoz közel volt, ujabb időben Mehemmed
Emin-Khan bőkezüségéből ujból helyreállittatott. Hir szerint a
környékben több kőből épült egyes torony és fal van, mint pl. Puldsajdu
(pénzt pusztit), mely 3 órányi távolra fekszik. Ha ott egy-egy vihar a
homokfelületet fölszántja, pénzdarabok s egyéb ezüst- és aranyszerszámok
jönnek a fölszinre és az emberek, akik ott homokat szitálnak, munkájokat
gyakran gazdagon jutalmazva látják. Ajszanem, vagy Ajszanem és Sahszanem
kettős kioszkja, a hires szerelmes páré, kiknek sorsát, egy regénybe
gyüjtve, a troubadourok gyakran megénekelték. Ugy látszik, hogy ez
minden magányosan álló rompárnak gyüjtőneve, mert Sahszanemek épen ugy
találhatók Khiva és Bokhara más részeiben is, mint Herat közelében, és
kevés változtatással ezekről is ugyanazon mondákat regélik el.

Köhne-Ürgends-ből az út kétfelé válik, melyek a távolság tekintetében
csak igen csekély külömbséget tesznek. Az egyik, kevésbé lakott, Porszu
és Jilali felé megy és csak nagy utitársaságok járnak rajta, mert a
rabló Csaudorok és Jomutturkománok közelsége az utat legalább Tashauz-ig
nem igen teszi nagyon biztossá. A másik mind inkább közeledik az Oxushoz
és annak csekély félbeszakitással majorudvaroktól (Havli), falvaktól és
mezővárosoktól fedett partvidékén vonul végig. Nyárban legtöbben mégis
az utóbbi utat választják, bárha hosszabb s az útban találtató sok
öntözőcsatorna és árok miatt fáradságosabb is; mert mig az elsőbben a
karaván csak Tashauznál oszlik fel, mivel utját mindenki csak egyedül
folytathatja, ez eset az utolsó uton már Kipcsaknál beáll.



X.  Tatárom.

Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett épen
közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva egy
nomád nép kezdetleges és egyszerü ételeivel táplálkozott, és most
európai s azon felül még szűk, magyar viseletben, csizmában és
sarkantyuval jár s a Nyugot étkeit és szokásait már egészen magáévá
tette; egy ázsiait, ki a mollahosztálynak szánva Khivában a Medreszsze
Mehemmed-Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal
és az Iszlam tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában
dolgozik s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről irt foliánsokat,
görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy
ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallá
emlittetni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és
gondolkozásmódját ismeré egyedül helyeseknek és józanoknak, és most
európai hirlapok vezérczikkeit tanulmányozza, a nyugoti államok
politikai viszonyairól fecseg s amellett a két világrész felől a
legmerészebb összehasonlitásokat állitja fel?

Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek s mégis ez ellentétek Mollahmban
megtestesülve mutatkoznak, azon Hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal
hoztam, ki mekkai utja közben találkozott velem Khivában, de a
legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában
él. Hogy e tatárt miként birhattam ezen elhatározásra – az már sok
embert kiváncsivá tett s különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak
igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből
európai utazóvá lettem. Eme kiváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése
természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat
egyszerre, hirtelen lepleztem le. Oh nem, sőt az átváltozás még ugyan
csak fokozatosan történt és annak egyes mozzanatai annál is inkább
érdekesek, mivel azok a keleti és nyugoti élet kiszinezésére igen jó
szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben
elbeszéljük.

A mint emlitém is, legelőször Khivában találkoztunk össze. Tatárom, egy
vándorlási vágytól izgatott fiatal Mollah, társat keresett mekkai utjára
s mivel azt hivé, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében,
legjobb utitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel
ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó Mollah-t látta
bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni s
kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony
fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsi-n keresztül egész
az Oxus partjaira tett utazásunk alatt. Az utóljára emlitett helyen egy
kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé
föllebbentém, pajtásokká lettünk, csekély utikészleteinket egy közös
tarisznyába pakoltuk s minthogy igen becsületes és jó szive volt,
tettetés nélküli hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált
magános, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen
tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a
famulus szerepbe és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának
tartotta a nehezebb sulyu adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését,
mig a krajczárok gyüjtését rám hagyta. Estve a konyháról is ő
gondoskodott s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta,
mindig lelkiismeretet csinált abból, hogy csak azután nyuljon hozzá, ha
én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Valjon tisztelet vagy
bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respectust irántam – nem tudom;
elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állani. Nem
akartam kedvét szegni és szabad tetszésére biztam az egészet.

Az Oxus tulsó partjától Herátig azon mértékben apadott kegyességem,
amint a vakbuzgó Bokharától eltávozánk. Imádságok, mosakodások, jámbor
elmélkedések – minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette azt, de
nem sokat törődött vele s ő is maëstrojához alkalmazkodott. Vallásos
kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a
figyelem, melylyel elbeszéléseimet és leirásaimat a távol Frengi földről
és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatá. Az eféle előadások
mindig az éji menetek alkalmával történtek, mikor mi a karavántól egy
kis távolságra magánosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. A mennyire
igazán jól esett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves
Nyugotról beszélhettem, épen oly nagy vala tatárom csodálkozása is,
midőn hallotta, hogy még vannak városok, melyek Bokharánál szebbek;
midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktóli félelem és a
szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen
meglepte őt azon biztositásom, hogy a Frengik, a kiket ő ugy ismert,
mint durva, kérlelhetlen emberevőket, a világért sem oly sziv- és
érzéketlenek és hogy ők sokkal jobbak, mint hirök Keleten. Ő ezt minden
más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az Efendi,
az ő tanitója és ura állitja s föltétlenül hitt nekem.

A fiatal tatár tudományszomja és ragaszkodása tetszett nekem s az én
hajlamomat is megnyeré számára. Mindig távol tartá magát a többi
közép-ázsiaiaktól, saját földieitől és annál szorosabban csatlakozott
hozzám. Minthogy csakhamar átláttam, hogy a fiatal emberből még valóban
lehet valami, nem sokára azt határozám el magamban, hogy a fiut nem
hagyom el többé, sőt ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor
történt, mikor még Heráttól meglehetős távol voltunk. E városban
ragaszkodásának és hűségének fényes tanubizonyságait adá. A mint tudva
van, ott kellett legtöbbet szenvednem. Az élelmi szerek teljes hiánya
nem ritkán érezteté velem az éhség kinait, és ha az előhaladott
évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az,
ki vékony rongyait velem becsületesen megosztá, hogy melegebb takarót és
nyugalmas álmot szerezhessen számomra. Hat heti tartózkodásunk alatt
Herátban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Persiában
biztos segélyt fogunk találni, utitársam bátorságát megerősitették. Az a
gondolat, hogy az eretnek siiták földén a jámbor szunnitának jól fog
menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és
zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartá – s ő is,
mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszan fővárosa felé.

Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ottan talált angol tiszt benső
barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt
kezdetben rejtély vala. Tudta, hogy Dolmage Frengi volt – mi mindent nem
gondolhatott ő bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő
adoptált szellemi főnökjét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott
egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az
angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran
fölvilágositá őt a felől, hogy ura egy átöltözött Frengi. E gondolat
elborzasztá őt. Haraggal és boszankodással hallá e gyanitgatásokat, de
sohasem intézett egyetlen egy kérdést se hozzám e tekintetben és régi
hite még most rendületlenül erős maradt.

További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetében a bosszuvágyó
siitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám
való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés
merészség vala tőlem, hogy ez emberrel egy hónapig egészen egyedül
utaztam s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott puszta
helyen – egyetlen gonosz gondolat, és könnyü dolog lett volna engem a
néptelen országuton megölni déli álom közben s lovaimmal, fegyvereimmel
és pénzemmel az északon elterülő pusztába a turkománokhoz futni. De e
gyanu mindig távol maradott tőlem. Egész bizalommal adtam át neki
puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetém magamat.
Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt
ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szivét s nem mondhatnám, hogy e
tekintetben valaha csalódtam volna.

Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltünt neki,
de mégis azt mondá: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a
Frengikkel tartasz, mert ezek a persák, bárha a Koránban és Mohamedben
hisznek, istenemre százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!“ Itt,
mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt,
hogy ezek a Frengik külsőleg is belsőleg is mind olyan kedves emberek;
de csak negynehezen közeledett hozzájok s órahosszáig is eltartó
bámulata elég világosan mutatá, hogy nála, daczára annak, hogy a
meggyökerezett előitélet egy része eltünt, még mindig meg vala a félénk
tartózkodásnak egy bizonyos mértéke.

Utazásunk utolsó napjaiban a persa főváros felé vidám kedélyem gyakran
dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvencz dallamokat
kezdettem elébb fütyölni, később énekelni. A fütyölés Keleten nincs
szokásban s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazáltal a szép
melodiák a Troubadourból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki.
Egész naivul kérdé: „Valjon Mekkában a Koránt ezen dallamok kiséretében
éneklik?“ s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.

Hogy az ahuani postaházban mi történt, az olvasó előtt nem
ismeretlen[15]. Először hallott európai nevemen szólittatni. E név
szivének leggyöngédebb izmait is megrendité. Kétségen kivül sokáig
küzdött magával, mig végre elhatározá, hogy megkérdezzen. Mondám, hogy
majd Teheránban fogok felelni, mi őt egyelőre megnyugtatá. Teheránban
régi barátaimhoz szállottam a török követségnél. A fiatal Efendik, a kik
a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták,
öltözetöket s modoraikat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb
szinezetét viselék magokon, mint én magam is. Ez és Nyugoton élő
szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágositásom
egy kissé apasztá gyanuját s lassanként megmutatá neki azt a nagy
örvényt, mely Stambul és Bokhara között tátong. Hallá az oszmánlik
folytonos törekvését, hogy a Nyugottal s ha lehetséges, annak
műveltségével azonosúlhassanak s nem tudta megállani, hogy e példát ne
kövesse maga is. Ehez járult még az is, hogy ama nehány Frengitől, kiket
eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és igy
gyűlölete és előitéletei is napról napra tünedeztek. Teheránban
földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről
megismerkedett s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel
beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (már mint én) az egyedüli
magyarok Persiában. Ezen fölül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélé
a philologizáló szabó, a mi a tatárnak nagyon feltünt, anélkül azonban,
hogy őt különösen nyugtalanitaná, mert a hosszasabb együttlétel és régi
barátság mindennel kibékitették őt. És mivel nálam több szeretetre
talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi
külömbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járdalt elé s hátra
Teheránban, a persák szokásaival és nyelvével megismerkedett s nagyon
örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a tovább utazásra
Konstantinápoly felé ujra felnyergeltük.

Eddigelé még mindig ugy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog
elkisérni s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar
észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett és hogy mást
forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség
Teheránban és a többi követségekkel való gyakori érintkezés a nyugoti
élet némely oldalait már kellemes szinben tünteték fel előtte s
fölébreszték benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot
társaságomban meglátogathassa. Hogy azon előbbi vágya, miszerint
homlokát a szent próféta sirjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe
szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges józan esze csakhamar átlátta a
vallásos humbugot, s minthogy természeténél fogva sajátságos hajlama
volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos
Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt (Európa)
látogassa meg.

Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre, Konstantinápolynál
partra tevém s miután pénzzel eléggé elláttam őt, elakartam tőle
búcsuzni. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könycsepp
rezgett s daczára a büszke minaretek látásának, daczára az igazhivők
tömegének, mely őt körülhullámzá, mintegy kényszerité őt valami, hogy
reszkető hangon és zokogva igy szóljon: „Efendi, ne hagyj itt engem
egyedül. Te Turkesztánból engem ide ebbe az idegen országba hoztál, én
itt senkit sem ismerek, csak téged; szivesen követlek, bár hová mégy
is!“ – „Mit, hát Frengisztánba is eljösz velem?“ kérdezém tőle; „onnan
igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők s nincs muzulmán
konyha; hogy fogsz megélni ott?“ Meg volt ütközve, egy nehány perczig,
hallgatott s azután igy szóllott: „Oh a Frengik olyan jó és barátságos
emberek, nagyon szeretném hazájokat látni s azután Sztambulba
visszatérni!“ Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértém, a Boszporusz
partjain ujra összepakoltam őt s három nap mulva már egy dunai gőzösön
volt, csupa európaiaktól környezve s a közeli magyar főváros felé
utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merűlve találtam; még
nem mert európai ételhez nyulni, környezetére mindig félelemmel
tekintett, de lassanként mégis hozzá szokott mindenhez, és – nehány
nappal azután Pest utczáin sétálgatott bokharai öltözetében. Az első
napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden
varázsszerünek tünt fel előtte. Mindent megbámult, a mit csak látott; az
utczai járda koczkára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas
épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa
kérdéseket, milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a
puszták ezen gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az
utczákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt.
Legjobban pedig a nők lánczolták le figyelmét s nem tudá elképzelni,
hogy a Frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik
nőiket oly esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.
Nappal gyakran láttam őt a távirdasodronyoknál órákig leskelődni;
hallani akarta a hangokat, melyek azokon végig futnak. Éjjel a
gázlámpákat bámulá s kiváncsian tapogatódzott körül, hogy valjon
csakugyan a vas ég-e? A vendéglőben a fényüzés és pompa tulságosnak
tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetök után itélte meg,
mindenkit nagy urnak tartott s gyakran mondá: „Óh ez az igazi boldog
ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!“ A fürkésző
tekintetekhez is hozzá szokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kisérték.
Egykori félelme a Frengiktől, egészen eltünt, mindenkinek barátságos
arczot mutatott s gyakran bocsájtkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is,
ki elébe akadt. Ami legsajátságosabb, egészen elfeledé, hogy itt őt
senki se érti s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a
megszóllitottak bámuló arcza által zavarba jött volna.

Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam
egyelőre Magyarhonban hagyni őt. Szilády Áron és Budenz József, tudós
barátaim vendégszeretőleg magukhoz vevék őt s mikor egy év mulva
Angliából visszatértem, nem kevésbbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat
magyar öltözetben, a turbán helyett gondosan fodoritott hajfürtökkel,
furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal viszontláttam. Nagyon
rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és
szivesen látták s mikor legelőször láttam őt keztyűsen és felcziczomázva
egy nővel szembe szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam
visszafojtani. Ki ez előtt két évvel még egy Medressze Mollahja volt, ma
már fél dandyvá nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy
keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az irást is elsajátitotta,
barátaim jóakaratból nemsokára állomást is szereztek számára. A magyar
akadémia könyvtárában alkalmazták s maig is ez állomásban van.

Ha uj életmódja felől kérdezem őt s a keleti és nyugoti élet között levő
külömbségről beszélek vele, ugy találom, hogy multja álomként lebeg
lelke előtt, oly álomként, melyre szivesen visszaemlékszik a távolból,
de a melyet mostani helyzetével épen nem cserélne föl. A honvágy nem
ritkán bántja őt. A mi nyugoti műveltségünket következő okok miatt
szereti: Először különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a
társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya.
Közép-Ázsiában az országuton az embernek puszta élete sem biztos a
rablók elől s a városban örökös veszély fenyeget a hatóságok barbar
rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztitó
polgárháboruk még csak most tünnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer
meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés,
verekedés és vérontás történnék, a mi pedig hazájában gyakran megesik.
Másodszor az európai kényelem az, mely neki jól esik és őt ha nem is
sokára, de a jelenben még lelánczolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerü
polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A
tisztaság ruhában ugy mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az
emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide
vonzzák anélkül hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor
különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti
külömbségek alig érezhetők, mik azok a távol Keleten hatalmas
válaszfalakat képeznek. Nálok otthon már az a gondolat is, hogy valaki a
Frengik földéhez közeledik, bizonyos halál volna, s ime most ő ezen
ország kellői közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, de sőt
mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadják őt.

Ami iszlam érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései
világositák fel őt. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a
Nyugothoz, a mohamedán fanatismus annál inkább apadott s minthogy
ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb
jött, csakhamar gyanitnia kellett, hogy az Iszlam, legalább is az az
Iszlam, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és azon finomabb
életmódnak, melyet ő Európában talált, határozott ellensége. Gyűlöletet
vagy rosszalást az arab proféta tanait illetőleg még ugyan nem
nyilvánitott, de okoskodásai és szemlélődései eléggé elárulják, hogy
belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy külömbség
okát Kelet és Nyugot között feltétlenül a keresztyénségnek akarná
tulajdonitani, következtetéseiben már mégis annyira ment, hogy most már
a mi nyugoti műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed
tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánitá nekem, hogy
melyiknek adja az elsőséget s bizonyára sokáig fog tartani, mig egy
olyan gondolatot nyiltan ki mer mondani. Mindazáltal czélzatai és
szakadozott észrevételei azt bizonyitják, hogy ő ezen kérdésekkel sokat
foglalkozik s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.

És igy történik ez minden muzulmánnal, ha egyszer nyugoti
czivilizátiónkkal megismerkedett, legyen bár tatár, arab, persa vagy
török. Teljes átlépés a régi műveltségből az ujhoz csak ritkán történik.
Azon felette fontos kérdés, hogy valyon a keleti vagy nyugoti
polgárosultság, valjon Krisztus vagy Mohamed tana jobb-é? Ázsia népeinél
még sokáig megfejtetlenül fog maradni; mondhatnók egészen addig, mig a
nap sugarai nálunk mérsékelt, amazoknál pedig égető hőséget okoznak;
addig, mig a Kelet és Nyugot között a külső elválasztás fenn fog állani.
Ha Krisztus tanait a keletieknek tetszetősebbekké tudnák vagy akarnák
tenni, ha a megtestesülésről, szent háromságról stb. szólló tételeket
félre lehetne tolni és az ilyen módon megváltoztatott tant a Korán
helyébe lehetne tenni, ezáltal kinálkoznék némi eshetőség arra, hogy egy
csekély, habár nagyon csekély lépést is tehessünk előre; egy csekélyt,
mondám, mert a keresztyénség, bárha keleti föld terméke, mégis rég olyan
növénynek mutatta be magát, mely csakis nyugoton tenyészhetik. És ki
akarná ignorálni azt, hogy a Koránt és a Védákat keleti szellem találta
ki, az tartotta fenn és az dicsőitette azokat oly nagyon, mint semmi
mást még soha? Kiszorittatásuk uj, hasonnemű termékek teremtését vonná
maga után; sőt hajlandó vagyok azt állitani, hogy a keleti földön a
Krisztus tana maga is kevés idő mulva a Korán vagy Védák egy nemévé
változna át, s kellene is átváltoznia, hogy a keletiek azt valóságos
tulajdonuknak érezhessék. Igaz, hogy a nestorianusok, örmények s a
keleti egyház más hivei is mindnyájan keresztyének; de a mily nagy a
külömbség köztök és európai hitfeleik között, épen oly kevéssé
külömböznek gondolkozásmódjokban, nézeteik- és érzelmeikben máshitü
földieiktől Keleten.



XI.  Fővárosi élet Bokharában.

„Hadzsi, te ugy is sok országot láttál már; mond csak, van-e a világon
még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?“ Ez
vala a kérdés, melylyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak
nekem azok is, kik már többször meglátogatták Indiát, Persiát és
Törökországot. Hogy mit felelhettem ily esetekben, könnyü átlátni. Az
ily kényes természetü kérdések ép annyira zavarba ejtik az utazót
Párisban, Londonban és Pétervárt, mint Konstantinápolyban, Teheránban és
Bokharában. Hiuságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más
tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok épen
ugy mint egyesek mindig törekesznek bizonyos tulajdonságokat kiemelni,
melyekben felülmulhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy
összehasonlitó átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak
világpolgárok tesznek összehasonlitó átnézeteket és az ember mint városi
Ázsia belsejében is épen az, a mi nálunk Európában.

Bokhara, a tatár műveltség ezen középpontja, kétség kivül sok olyannal
bir, mi egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, ki hetekig
tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásokban,
öltözékekben és életmódban űznek, összehasonlitva Nyugot-Ázsia
városaival, alig méltó emlitésre; mégis van abban valami sajátságos, s
legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a
bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.

Az agyagból és fából épitett házaknak görbe és meszeletlen falaikkal még
komorabb kinézése van, mint más mohamedán városok lakainak. Ha az
alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba
jutott. Minden oldalon magas védfalak vannak emelve, nem annyira a
tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen.
Bokharában, a leggyalázatosabb bűnfészekben, melyet Keleten ismerek, már
a távolból vetett pillantást is megbecstelenitőnek tartják. Az egyes
szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb
rész a háremet foglalja magában, melyet itt Enderun-nak (belső hely)
neveznek; továbbá a kisebb vendégszobát és elfogadó termet; ez utolsót,
a ház legtágasabb részét, leginkább felékesitik; mint minden szobának,
ugy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat
téglákkal és kövekkel van kirakva és csakis köröskörül a falak hosszában
van szőnyegekkel ellátva. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögü kő
van felállitva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen
végezni, ez oly szokás, mi egyetlen mohamed országban sincs meg. A
falakon nincs valami különös diszitmény, csak is arra vannak
virágedények és különös arabeszkek festve, mely Mekka felé van fordulva.
Az ablakok egyszerü nyilásokból állanak, kétfelé nyiló fatáblákkal;
üveget sehol sem lehet találni s még annyi fáradságot is kevesen vesznek
maguknak, hogy zsirba mártott papirt használjanak. A butordarabokat,
melyek egész Keleten ritkák még, itt nevökről is alig ismerik; s nem is
igen csodálkozhatunk azon, mert gyakran magam is Európában megfordult
keletieket igy hallottam beszélni: „Nem esztelen-e a Frengiknek az a
szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és
egyéb eszközökkel ugy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, hova
kényelmesen leülhessenek (t. i. a földre)?“

A fényüzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének;
posztót igen ritkán lehet találni, és azt a khán csakis mint különös
ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségü aladsát
(gyapot kelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le
a dervisig, télben és nyárban. Bárha a bokharai felső ruha alakja mindig
hasonlitott egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában
és szegélyzetében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a
mi divatrendszerünknek, s melyre épen oly szigoruan ügyelnek Bokharában,
mint Párisban. Egy dandy Bokharában igen ügyes, hogy turbánja a szokott
divat szerént legyen ránczolva, minthogy ez jó izléséről tanuskodik.
Különös gondot fordit shawljára, melyet alsó ruhája csipőjéhez van
szoritva, ugyszintén kosbag-jára, mely erről lecsüng; ez utóbbi egy több
ágból álló bőrdarab, melyen egy vagy két kés hüvelyével együtt, egy kis
theazacskó, egy miszvak (fogtisztitó) és egy bőrzacskó a rézpénz számára
stb. függnek. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes
tárgyak minősége és becse után itélik meg az ember állását, jellemét és
neveltetését.

A ki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10
és 12 óra között álljon meg azon utczán, mely Deri Rigisztántól a
Meszdsidi kelanhoz (nagy mecset) visz. Ekkor szokott az Emir nagyjai
kiséretében, teljes diszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki
legjobb ruháit ölti magára s lovát, mely itt a fogatokat helyettesiti, a
legfényesebben disziti fel. A bő, kemény és kirivó szinű
atresz-(selyem)-ruhák feltünő ellentétben állanak a sarkantyus hosszu
csizmákkal. Igen komikus azon vánszorgó, jobbra és balra himbáló járás,
melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azon ingadozó és csoszogó járást
(reftari khiraman), melyet Kelet költői oly bájteljesnek találnak s
melyet a szellőtől megmozgatott Cyprus hajlongásaihoz hasonlitanak,
Persiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk európaiak előtt
egy ily divat embere ugy tűnik fel, mint egy hizott lúd, mely biczegve
megy haza a mezőről; még sem kellett volna nevetségessé tennem, mert a
mi feszes és gyors mozgásunk épen annyira visszatetszik a keletinek, s
udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azon hasonlatot, melyet ők
velünk szemben használnak.

Nem kevésbé feltünő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a
nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, hol az iszlam keleti
műveltség ős bélyegét leghivebben megtartotta, a nőknek, a keleti
törvényhozás ezen martyrjainak, legrosszabb dolguk van.

Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat
változtatott és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék
kiegészitő részének, mint valamely bilincsnek. Persiában még eléggé el
van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó szinü csaksurt (nadrág és
harisnya egy darabban) viselnek, és a rubend (vászonfedő, melyen a
szemek számára hálózat van) aranyos boglárokkal van ékitve. Bokharában
még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a
nőknek semmijök sincs, mit éknek és diszitménynek lehet nevezni. Az
utczán egy sötétkék hosszu kabáttal tekerik körül fejöket, annak üres
ujjai hátra vannak akasztva, ugy hogy kissé hátulról tekintve Bokhara
szépeit, az ember hajlandó vándorló ruhatartóknak tartani. Az ábrázatot
s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy oly
szövet, melyet nálunk Európában még szitának is igen rosznak tartanának,
és ennek az arczczal és orrali érintkezése bizonyára nem lehet kellemes.
A lábbeli idomtalan nehéz csizmákból áll, melyekben a szegény női
lábacskák egy csomó kapcza között rejtőznek.

Egy ilynemű öltözék nem nagyon csábitó és még ebben sem szabad igen
gyakran az utczára menniök. Előkelő és jóhirű nőknek soha sem szabad a
bazárt és nyilvános helyeket meglátogatni; a bevásárlásokat a férfiak
teszik, s ha rendkivüli látogatások ki is csalják őket, ugy illik, hogy
mint szegények és öregek tünjenek fel. Azt kivánni, hogy egy 18 vagy 20
éves ifju nő, pezsgő életerővel, elfedve, egy botra támaszkodva járjon,
s csak azért, hogy öreges kinézésével bizonyos tekinteteket kikerüljön,
ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ily
téves fogalmakat az egész Keleten többé vagy kevésbé mindenütt
találhatunk, mégis sehol sincsenek oly lázitó példái a keleti
szélsőségnek, mint Bokharában, az ó-iszlami műveltség ezen székhelyén.
Konstantinápolyban s ugy mint Törökország más városaiban is vannak
bizonyos Szeir-jeri-k (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve,
de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban,
Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcziczomázott nők pompás
lovaikon a város környékében fekvő búcsuhelyeket meglátogatják. A szent
sirja rendez-vous helylyé lesz és imák helyett gyakran mondanak
egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mind ezeknek még árnyékát
sem lehet észrevenni. Soha sem láttam együtt egy férfit és egy nőt
nyilvános utczán, az emberek kikerülik saját házastársukat (mi talán
nálunk Európában sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek
egy nőt a nyilvános helyeken, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta
tanusitanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emir nejei valahol
megjelennek, a férfiak mindenikének gyorsan kell onnan távozni.

Hogy és minő társaságos élet lehet oly viszonyok között, mindenki
könnyen elgondolhatja. A hol annyira el van különitve a két nem
egymástól, ott a társadalom soha sem mutathat örvendetes látványt;
minden mesterkélt, minden tettetett, minden elnyomott azon
természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként levén
fölállitva, szigoruan meg kell tartani.

Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a theabódékat kell
fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a
középázsiai általában, ha nincs valami különös sürgős teendője,
bizonyára nem tud elmenni két vagy három theabódé mellett egymásután.
Mint már mondottuk, mindenki magával hordja theazacskóját, melyből,
midőn belép, egy bizonyos adagot a hely tulajdonosának átnyujt, kinek
főkeresete inkább a meleg viz, mint a thea eladásában áll. Nappal s
főleg nyilvános helyeken csak könnyü, czukornélküli theát isznak, egy
vagy két _gulcsé_ kiséretében; ez juhzsirből és lisztből készült
pogácsa, melynek előállitásában Bokhara kitűnik. Minthogy a thea
megfúvását, bár minő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek,
sőt véteknek tartják, a középázsiai addig himbálgatja a csészében
kedvencz italát, mig az megiható lett. A jobb könyököt a balkézre
támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatni, hogy illedelmes
embernek tartsák és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes
csevegni a bokharai egy ilyen theakörben, és a mily kevéssé fárasztja ki
őt a társalkodás, ép oly kevéssé van ellenére a végtelen theaivás, s
előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos theanemeket
végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürűlt, a kifőzött thealeveleket
körbe nyujtják, s csak annyit szabad venni, a mennyit két ujj között meg
lehet fogni, minthogy ezt ezen hivatott theaivók ugy tekintik, mint
valóságos csemegét.

Nagyobbszerű időtöltések azon kirándulások, melyeket a város környékére
tesznek, részint a szentek sirjaihoz, részint a szentség hirében álló
bizonyos isan-ok (hitfőnökök) khanka-jához (klastrom), vagy a
Dervaze-imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khan-ba. Az elsőnemű
kirándulásokat Ziaret-nek (búcsumenet) nevezik, de a vallás mégis igen
gyakran csak czég, s ha mondanak is el nehány rövid imát, a teljesitett
kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el.
Persiában, főleg Ispahan némely városrészeiben, gyakran részesültem azon
lázitó látványban, hogy az emberek a benső áhitatosság után azonnal a
leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim
mégis árnyékká sülyeszték a persák bűneit. Bokhara erkölcsi romlottságát
leirni teljes lehetetlen. De hogyan is lenne másképen? Ott, hol a
szüziességet és erényességet a tökéletesség oly tulzott és nevetséges
fokára akarják emelni, mulhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe
kell esni.

Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsujárás egy
sirhoz. Valamint a meghalt, ugy az élő szenteknek is vannak bizonyos
elfogadó napjaik. Ott ő szentsége utódai azok, a kik az adót elfogadják,
s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy magok a szent kezek
által ürittetnek ki a zsebek. Az isan mindig komorabb kedélyü látogatás
alkalmával mint rendesen, és a mint szent szeme már a vendég külsejéről
fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, ép azon mérték szerént
szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek
engemet, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és
egyet, a melyen szivemből hosszasan nevettem, soha sem fogok elfeledni.

Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés
pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál
vonakodott. Ekkor jelenkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen;
bebocsáttatott, ő szentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a
hokuspokust; a turkomán ugy ült ott mint egy ártatlan bárány, és miután
hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyult, a melyből egy nehány
darabot, a nélkül hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az oldó kezeibe
tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölé meg ujjai között az
ajándékot, s valóban meg voltam lepetve a mint nekem intett és a
pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, a nélkül hogy csak meg is nézte
volna, átadá.

Az mégis nagylelküség, fogják mondani némelyek. Igen, én is ugy
gondolkoztam egészen addig, mig a bazárba mentem, hol egy kenyérárus a
pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; a többieket
előmutattam, s mindeniket is rosznak és értéktelennek találta. Az ép oly
ravasz, mint babonás nomád a nem valódi árut hasonló pénzzel fizette, és
miután ő szentsége az érczet már fogásáról megismerte, engem tettek vele
szerencséssé és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott.
Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok
konyha és theaeszközeiket is magokkal szokták vinni. Mások az ily
összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. A mily kevéssé
szeretik az út közelében telepedni le, épen annyira igyekeznek hogy a
bódéban lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy
minden elmenőt, bárminő állásu és koru is legyen az, különbség nélkül,
az evéshez és iváshoz meghivnak, azért jogosan tartanak attól, hogy a
szokásos köszönés „khos!“ (jó) helyett sok résztvevőt találnának.
Valakit meg nem hivni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes
vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólitást. A legnagyobb és
mégis csak látszó vendégszeretet ezen szabályai mindkét félre nyomasztók
és kellemetlenek, és a meghivó megütközött, sőt mondhatnám zavart
arczvonásai előttem mindég furcsán tüntek fel. Általában ezen egyes
körök tekintete igen szomoru vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek
szűkében a nyers élczeknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott,
a hol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiában való, ott
nem lehet és soha sem is fog valódi élet lenni.

Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még legtöbbet tud felmutatni
abból, mi egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magos fáktól elég
jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna foly; ennek partjain
pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészint a számos medreszé-k
növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, ugy itt is
nélkülözhetetlen a theaedény, de mint egyedüli nevezetessége ezen
helyiségnek érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak
tartani.

Ezen erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok
hatalmas összeütése, de főleg a kisérlet, hogy ellenöket
visszataszitsák, oly látványt nyujtanak, mely a bokharait valamint
minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. A mi a bikaviadal
Spanyolországban, a mi a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok
küzdése. A kosokat erre betanitják s valóban feltünő, hogy ezen állatok
némelyike miként áll ki száz lökést is. A közönség fogadásokat tesz, a
mint ezek a szinkörben megjelennek, t. i. a felett, hogy egyik vagy
másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen
gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harcz, a
mi a koponya szétzuzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem
annyira Tatárország közepében, mint nálunk Európában, hol ilynemű
játékok még vannak, és a melyekben némely művelt nyugati országok még
időtöltést találnak.

A bokharai fővárosi élet külső szinezetét a következő rövid vázlatban
kisértem meg ecsetelni. Reggel, – gondolom még nap feljötte előtt,
minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget, –
lehet egyes egyéneket találni, kik félig álmosan, félig megmosdva, félig
felöltözve a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés
nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. Ezen vakbuzgók
gyors lépéseikkel felköltik a részint utczazúgokban, részint
trágyadombokon alvó kutyákat. Ezen elsoványodott mocskos kutyák, melyek
mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi kinézésök van,
beszélő bizonyságai a képmutató bokharaiak fösvénységének. A kutyákkal
egyszerre ébrednek fel a tatárfőváros pariái, kik semmivel sincsenek
jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, kik a
gyógyithatatlan fehér rühvel eltelve, az utczaszegleteken nyomorult
sátrak alatt laknak. Persiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól
és faluktól, a főutakon, itt pedig az egésségügyi szabályok hiánya miatt
a város közepén tűrik őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb a mi csak
földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még
sokáig élnek. Mig az anya átokban nemzett gyermekét egyes rongyokkal
betakarja, az atya többnyire elrutitott sarjadékaival az út mellé ül,
hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen. Alamizsnát, hogy egy oly életet
éldelgessen!

Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágitotta, a
város is minden részeiben lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan
térnek haza a mecsetből, és már lehet találni a minden kapun benyomuló
szamár-csordákat is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy
tejfazekakkal és tejfölesedényekkel megterhelve a legvegyesebb
zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utczákon. A hajcsárok rikoltásai
közé vegyülnek a vásárlók és eladók alkudozásai és a szamarak erős
„iá“-jai (miért ezen állatok Bokharában mindenfelé hiresek). Első
tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű
tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként
tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit sem döntenek fel.
A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden
sértetlenül eljut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egyórával már
sirsaj (tejes thea) csészéje mellett ül a bokharai, a mely italt a
fekete dohányhulladékforma téglatheából főzik s tejjel, tejföllel vagy
megsózott juhzsiradékkal dúsan megfűszerezik. A tatárok ezen kedvencz
italát, melybe egy csomó kenyeret apritanak, inkább levesnek lehetne
nevezni s mindamellett is, hogy izét oly jónak mutatták fel nekem, mégis
csak alig tudtam megszokni.

A thea után megkezdik a napi munkát s az utczákon bizonyos élénkséget
lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez
a zsibkereskedők portékája, kik áruikat minden estve összecsomagolják s
haza viszik. Itt egy nagy sor üres két pupú tevét vezetnek a
karavánseraj-ba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva minden irányba
szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, melyet
a vámszedők és társaik kémlő szemekkel kisérnek, mert a hosszu csomagok
hitetlen kezek által előállitott becses termékeket tartalmaznak,
melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és
vallás-különbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az
ujdonsült áruczikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt is
elárusitották, és az ily perczekben afghanok, persák, tadsik és hinduk
sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párisban,
Bécsben, majnai Frankfurtban stb. Csak a kirgiz, ez a pusztáról
megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindenik között. Ő egészen meg
van zavarodva és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok
szinét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a
legmulatságosabbnak tünt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi
minőségében, miként gunyolta ezen nomádokat, és az ő finom szokásai és
műveltsége által miként akarta megszégyeniteni a puszták fia
darabosságát.

Mialatt a bazárélet lármájával, zajával, kiabálásával, alkudozásával,
kalapácsolásával, veszekedésével és kopogtatásával teljes folyamatban
van, az alatt a tudnivágyó ifjuság a számos medresze-t (collegium)
rajongja körül, hogy a haszontalan tudományokban nagyobb ostobaságot és
aljasabb képmutatást tanuljon. Legérdekesebbek a gyermekiskolák, melyek
a bazár közepén, gyakran 10–15 kovácsműhely közvetlen szomszédságában
vannak fölállitva. Ezen nyilvános tanodák valóban komikus látványt
nyujtanak, midőn bennök egy mollah, több gyermeksortól környezve, ezen
pokoli zajban olvasni tanit. Hogy ott, hol erőteljes karok kezelik a
kalapácsokat, egyetlen egy hang sem hallható, könnyen lehet gondolni.
Tanitó és tanitványok oly vörösek lesznek a kiabálástól, mint a
kakaspulykák, és mégis csak a szájak vad felnyitása és az ezek
kidagadása bizonyitják, hogy ők tanulnak[16].

A déli órákban (csak a nyár folyama alattiakat értem, mert a téli
időszakról nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az
utczákon és a bazárban. A viztartóedények és csatornák partjain a szent
mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Mig az egyik izzadt és mocsokba
fullt lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra
használja, a harmadik pedig épen szomját enyhiti azzal. A viz, a mely
több mint 120 pintből áll, az iszlam rendelete szerént vak, az az piszok
és szenny elenyésznek abban s az igazhivőknek azon kiváltsága van, hogy
minden mocskot ugy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után
minden ujra éled; másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és
tartósságra nézve meg sem közeliti az elsőt. A muzulmán lakóság korán
megszünik munkálkodni; és csak a zsidók és hinduk foglalkoznak
hosszasabban; az elsők, kik itt nagyobb részint selyemfestők, félénken
és remegve mozognak az utczákon, megrettentve a hosszu és nehéz
szolgaság által; az utolsók folytonosan futnak ide s tova, mintha
őrültek volnának, és bátor magokviselete azt bizonyitja, hogy hazájok
nincs távol s nem régen volt, midőn nekik is meg volt saját kormányuk.
De ki ismeri Izrael szerencsétlen gyermekeinek hazáját? Ki emlékezik még
arra az időre, midőn ők is uralkodó nemzet valának?

Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khanká-ba (klastrom)
megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a
Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, a melyet a nap ezen
óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti
bölcsészet ezen remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok
felemelőt tartalmaz, a versezet, irály és hasonlatok valóban elragadó
szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek azon helyzetben, hogy ezt
megérthessék, és lelkesültségök mindig csak szinlelt. Ily körben gyakran
volt oldalam mellett egy férfi, ki enthusiasmusában mélyen felsóhajtott
és orditott, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva és a mint később
jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb
fösvény, a kinek több háza van és mégis egy fillérért bukfenczet hányna.
Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomitsa,
de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki
tudja, hogy szomszédjának sohaja és fölkiáltása hamis, de mégis
vetekednek a lelkesültség nyilvánitásában.

Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugoti
homok-pusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hüvös
idővel eltünnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna
vagy a viztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba,
hogy bevárják az esti imára való ezánt, miután valóságos csend áll be,
mert azonnal mindenki a hatalmas pilaf tál körül ül s miután a gyomrot
ezen nehéz és kövér étellel megtömték, elmulik a sétára menés kedve.
Naplemente után két órával minden utcza kihaltnak látszik. A sötét éjben
csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éji őrök) nehéz léptei
visszhangoznak, kik a legszigorubb rendőrséget kezelik a tolvajok és
szerelmi kalandosok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha
háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái
mindenkinek alvást parancsoltak.

Azt, a mi a bokharainak ezen városi életben annyira tetszik s a mi őt
oly elfogúlttá teszi fővárosa előnyei felett, könnyü kitalálni. Nem
egyéb, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés
fényűzés van és a melyben a külső formaságok csak kevéssé teszik
észrevehetővé az osztályok közötti külömbséget. Az egyenlő szegénységbe
való ezen belenyugvás, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülömbség
hiánya, Bokharát sok ázsiai szemében igen kedvencz helylyé varázsolja.
Teheránban egy persával találkoztam, a ki 15 évig rabszolga volt
Bokharában, és mégis siita hazájában, rokonai között a tatár főváros
után sohajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a persa székhelynek
európai fényűzési czikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekiesen örült
annak; de később mégis látta azt, hogy a gazdagok minő vásárlásokat
tesznek, és hogy őt szegényes kinézésü gyapotruhájában itt mindenki
miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha azon helyre vágyott vissza, a
hol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szemében egyetlen
töviset, szivében egyetlen fájdalmat sem érzett.



XII.  Bokhara, az Iszlam támasza.

  Motto:
  „Bokhara mirevi divanei,
  Laiki zend’sire zindan khanei.“

  „Bolond vagy, ha Bokharába mégy,
  Méltó, hogy lánczra fűzve légy.

_Mesznevi_.

Hogy Bokhara magát az Iszlam főoszlopának s a még fennálló mohamedán tan
legtisztább kútfejének tartja, általunk épen ugy, mint Közép-Ázsia más
beutazóitól is, már emlitve volt. De a turkesztáni főváros emez előnyeit
nem csak magok a bokharaiak, hanem egyszersmind a többi más vidékek és
országok iszlamhivői és mindnyájan elismerik és magasztalják. A
közép-ázsiai zarándokot vándorlása alatt Kis-Ázsiában, Arabiában és
Egyiptomban feltünő tisztelettel és megkülönböztetéssel fogadják, benne
mindig az iszlam erényesség remekét látják, és ha a nyugoti mohamedán s
különösen az ozmanli, kit az ujitások, melyeket honában a mi
polgárosultságunk hozott létre, mélyen megsértettek, szemeit a proféta
hamisitatlanul maradott tanán akarja legeltetni – olyankor kiváló
kegyelettel tekint a távol Keletről érkezett hit- és törzsrokonra;
felsóhajt s e felkiáltással: „Ha Bokhara Serif!“ (Oh te nemes Bokhara!)
véghetetlen sokat mondott.

Ama külömbség, mely Ázsia keletének és nyugotának mohamedánizmusa között
fennáll, valóban nevezetes jelenség s megérdemli, hogy közelebbről
vegyük szemügyre. Ha Bokharában a Mollahktól azt kérdezém, honnan van
az, hogy ők jobb mohamedánok, mint a mekkai és medinai emberek, hol
Mohamed élt és működött, azt felelték nekem, hogy „a fáklya, mely
sugarait a távol messzeségbe lövelli, saját lábánál mindig sötétségben
marad“. Eszerint hát Mekka volna a fáklya lába, Bokhara pedig a távol
messzeség. Ez ugyan képletileg véve helyes, de az európai nem elégszik
meg az efféle hasonlatokkal s minthogy a tárgy valóban megérdemli,
kisértsük meg először a kérdéses külömbség lényegesebb pontjaival s
azután másodszor annak okaival közelebbről megismerkedni.

Ha azon részleteket, mikben az Iszlam mindkét ponton egymástól eltér,
meg akarjuk vitatni, főjellemvonásul azt hozhatnók fel, hogy a muzulmán
a távol Keleten vad, fanatikus makacssággal ragaszkodik a Koránnak és a
hagyományoknak minden pontjához, mint megtestesült keleti minden ujitást
rettegéssel és utálattal néz, egy szóval minden törekvése oda irányul,
hogy a vallást azon az állásponton tarthassa meg, melyen az a proféta és
első khalifák boldog korszakában (Vakti Szeadet) állott. De ez nem
eléggé világos; mert az Iszlam azon vidékeken oly stadiumba lépett,
melybe azt a Szunna némely tulzó magyarázói akarták ugyan helyezni, de a
melyben az a mi tudtunk valósága szerént soha sem létezett.

A fanatismus, a képmutatásnak és ájtatosságnak eme főoka, minden vallást
megbecstelenitve tartott addig, mig a társadalom a polgárosodás
gyermekkorában az igazi hit tiszta fényét nem láthatá. Minden nép és
minden ország mutathat fel abból valamit, de sehol sem lép az oly
szembeszökőleg előtérbe, sehol sem találkozunk avval oly utálatos
torzalakban, mint épen Keleten, hol a vallás, hogy a lelket művelhesse,
többnyire a testtel bajlódik, a hol, hogy erkölcsi befolyást
gyakorolhassanak, az emberek phisikai semmiségekkel foglalkoznak, és a
hol, amint előre is föltehetjük, a bensőt erősen elhanyagolva, az egész
világ csak a külszinre törekszik. Bokharában az az elv: „hogy az
embernek csak mutatnia kell valamit; hogy mit gondol, avval senki sem
törődik“, teljes érvénynyel bir. Lehet valaki a legnagyobb gonosztévő, a
legelvetemültebb ember, csak a vallás külső kötelességeit teljesitse s
kikerül mind ezen, mind a más világon minden büntetést.

E nézet legtalálóbb felvilágositására szolgál a tolvaj Abdurrahman (Duai
Duzd Abdurrahman) általánosan kedvelt imádsága, mely körülbelől 15–20
mondatból áll s története következőleg hangzik:

„Mikor még a proféta (Isten áldása rajta!)“, igy szól a történet,
„Medinában lakott, egy délután háza fedélzetére ment, hogy imáját
végezze. Áldott szemeivel körülnézett s egy városnegyedben egy temetési
menetet látott az utczákon átvonulni, melyet csak igen kevesen kisértek,
de a koporsó csodaszerű fénynyel, mintegy a rózsaszinü sugarak
tengerével, volt körülvéve. Mihelyt imáját bevégezte, arra a helyre
sietett, hozzá csatlakozott a halottas menethez és nagy csodálkozására
azt vette észre, hogy a fény soha sem vált el a koporsótól, sőt még
akkor se, mikor azt a sirba lebocsátották. A proféta alig tudott hova
lenni bámulatában; elment a megboldogult nejéhez s kérdezé tőle, hogy ki
volt a férje? „Ah!“ mondá ez sirva, „Isten legyen irgalmas hozzája, ő az
emberek javára halt meg, mert egész élte folytában utonálló és gyilkos
vala, több könyet facsart ki az özvegyek és árvák szemeiből, mint a
mennyi vizet megivott. Minden tette és működése csak szerencsétlenséget
okozott. Gyakran intettem őt, de mitsem használt. Mint bűnös élt és mint
bűnös halt meg.“ „Mit“, kiálta a proféta mindig növekedő csodálkozással,
„hát épen semmi jó tulajdonsága sem volt, nem mutatott-e megbánást, vagy
nem bűnhödött-e valamikor?“ „Oh nem!“ zokogott emez, „csak minden estve
gyalázatos napi munkája után ezt a nehány sort (és a kérdés alatt levő
imát előmutatá) szokta elolvasni s akkor elaludott, hogy másnap ujból
vétkezzék.“ A proféta megpillantá az imádságot, rögtön elismerte annak
csodálatos hatását s ugyanazon minőségben hagyta hátra az igazhivőknek
is.“

Az arról szóló tannak nincs szüksége magyarázgatásra s könnyen
elképzelhetjük, hogy hány középázsiai követi el a legirtózatosabb
tetteket a legjámborabb öntudatban, ha egyszer ilyen recipe à la
Tetzel-el elláthatta magát.

A mi pedig a külső formaságok ezen elvének kivitelénél leginkább
szembeötlő, az a tisztaság törvénye, melyet Közép-Ázsiában a
legszigorubb pontossággal szoktak megtartani, bárha, a mint tudva van,
ott a legundoritóbb tisztátlanságra találunk. A mohamedán törvény
szerint a test minden ürülés után tisztátalanná lesz és mosást igényel,
még pedig a viszonyok szerint vagy kicsit (Abdeszt), vagy nagyot
(Guszl). Ugyanazt kell a ruhák tekintetében is szem előtt tartani,
melyek a legparányibb cseppecske érintése miatt is tisztitás alá
veendők[17]. Csak az elsőt követik az egész Iszlamban szigoruan s ámbár
az utolsót se hagyják minden tekinteten kivül, mindazáltal Ázsia
nyugatán soha sem találtam olyan embereket, mint Bokharában, kik
meztelenül végzik imájokat, csupán abbeli féltökben, nehogy ruháik,
anélkül hogy a szem észrevehette volna, valami uton módon be találtatott
szennyeződni.

Nem elég nevetséges-é, ha egy vallás, miként ez az Iszlamnál történik,
füzeteket sőt egész könyveket ir tele a felől, hogy hivei a nagyobb vagy
kissebb ürülés után miként tisztitsák meg testöket? A törvény például
Isztindsah-t (eltakaritás), Isztinkah-t (megmosás) és Isztibra-t
(száritás) rendel, azaz hogy először is a hely megtisztitására egy kis
göröngyöt használjon az illető, azután legalább is egy kupa vizet s
végezetül pedig egy rőfnyi hosszu vászondarabot, hogy minden nyomot
gondosan eltakarithasson. Törökországban, Arábiában és Persiában csak
egyiket, névszerént az Isztinkah-t, Közép-Ázsiában pedig mind a hármat
használják, sőt hogy ájtatosságukat annál jobban bebizonyithassák, a
buzgó mohamedánok három, négy ilyen göröngyöt is hordanak turbánjokban,
melyeket ők egy külön erre a czélra tartott késsel földarabolva,
készletül tartogatnak. E parancs teljesitése gyakran egész nyilvánosan a
bazárban történik, mivel lelkiismeretes kegyességökkel sokan parádézni
akarnak, és soha sem fogom elfeledni azt az utálságot, midőn egykor egy
tanitót láttam, ki mindkét nemű növendékeinek a göröngy, vászon stb.
kezelésében tapasztalati oktatást adott. E tan szégyenletessége senkinek
sem tűnik fel, senki sem látja, hogy a phisikai tisztaság szélsőségeiből
az erkölcsi szenny tulságaiba sülyednek.

Azt a tulságos szigort, melylyel Bokharában a hárem-törvényt megtartják,
a nyugoti mohamedánoknál, de sőt a Vehabiták vakbuzgó felekezeténél is
hiába keresnők. E természetellenes törvény szükségképen egy
természetellenes bűnt idézett elő, mely bár a törököknél, araboknál és
persáknál is föltalálható, de aránylag véve szűkebb határok között, és
melyet, mint megvetésre méltó vétket, a Korán magyarázói épen ugy
kárhoztatnak, mint maga a közvélemény. Közép-Ázsiában, s névszerént
Bokharában és Khokandban, e gyalázatos vétek borzasztó arányban van
elterjedve s minthogy azt az ottani vallás védfalul tekinti a
háremtörvény áthágása ellenében és nem tartja bűnnek, ennélfogva az à la
Tiberius házasságok egész népszerűvé lettek; sőt az atyák a legkevesebb
lelkiismeretet sem csinálnak magoknak abból, ha fiaikat bizonyos évi
fizetés mellett egyik-másik barátjoknak vagy ismerősöknek átengedik.
Európai tollunk visszaborzad attól, hogy ezen undoritó vétket egész
terjedelmében vázolja; amit nyujthatunk, csak gyönge czélzatok, de
elégségesek annak kimutatására, hogy a tulságba vitt vallási buzgalom
milyen bűnörvénybe vihet.

Épen igy áll a dolog a szeszes italok eltiltásával is. A Korán nemcsak a
bortól, hanem mindenféle más részegitő italoktól is tartózkodást
parancsol, minthogy az eszmélet nélküli állapot az imádságnak vagy
valami egyéb jámbor kötelességnek elhanyagolását vonná maga után. Az
Iszlam nyugoti hivei mindazáltal e tilalom alatt a szó szoros értelmében
csak a bort (Sarab) értik és az Arak (pálinka) élvezetét, mely
Törökország és Persia művelt osztályai között épen oly általánosan
kedvelt, mint Oroszországban a vodki, már csekélyebb hibának tartják,
sőt némelyek hinni akarják, minthogy a Koránban ugy sincs határozottan
megnevezve, hogy annak élvezetét, vizzel vegyitve, nem is lehet különös
bűnül felróni. Bokharában pálinkát ugy mint bort csak felette ritkán
lehet kapni, sőt még a nem mohamedánoknak, mint pl. zsidóknak és
hinduknak sem szabad élni avval, csakis lopva, és az igazhivők szemeiben
még az is nagy vétek, ha csak a Sarab és Arak szókat valaki ajkain
kibocsátja. Nemde, itt azt kellene hinnünk, hogy mindenfelé a legnagyobb
józanság uralkodik? De milyen borzasztó az a pótszer, melyet a
képmutatás föltalált!

A közép-ázsiaiak a szeszes dolgokat folyó és szilárd testekre
osztályozzák és ugyanazon mértékben, melyben az elsőket megvetik,
ugyanazon mértékben tartják ártatlanoknak az utóbbiakat, melyek alatt a
narkotikumokat értik. Mik Konstantinápoly hires mákonyevői, kik ma már
majd mind kihaltak, de kiket még e század elején is a hirneves Direkalti
téren bámulhattak a járókelők; mik az egyes Hasisevők Egyptomban, mik a
nem veszélyes Terjákkedvelői Persiában, összehasonlitva Közép-Ázsia
_Bengija_ival? (Beng mérget jelent, melyet a Canabis indica-ból
nyernek.) Az elsőbben emlitett helyeken a mákony Bachus apó mellett nem
sok hivet tudott szerezni magának, de Turkesztánban, hol ez utóbbi
idegen, birodalma igen terjedelmes és borzasztók a pusztitások, miket
véghez visz. A bengeevők száma Bokharában és Khokandban különösen nagy s
nem tuloztam, ha azt mondom, hogy a tudós- és hivatalnokvilágnak, mely
az ottani értelmiséget képezi, három negyede e bűnnek áldozata. A
kormány teljes közönynyel nézi, miként követnek el százan, sőt ezeren,
öngyilkosságot, és senkinek sem jut eszébe, hogy azt betiltsa, de ha
csak egy csepp bor élvezetén rajta kapnának valakit, azt már azonnal
föltétlenül el kellene itélni.

Ezeket s más ilynemű balfogásokat csakis a létező törvények tulságos
pontosságu követésének lehet tulajdonitnunk s a világért sem ütközhetünk
meg azokon annyira, mint ama nézeteken, melyek a keleti
mohamedánizmusban a hagyományos tan eltérő magyarázata következtében
kaptak lábra és a nyugoti mohamedánizmusnál nem csak hogy nem
uralkodnak, de sőt némely ottani tudós már gyakran tévedéseknek is
kiáltá ki azokat. Ezek között legelső sorban mindjárt a rendiségre
vagyis vallásos társaságokra találunk, melyek Közép-Ázsiában szembetünő
módon el vannak terjedve s még pedig oly szigoru szabályok alatt, oly
bensőséggel, melyet a keletiek jellegének, s főképen a közép-ázsiaiaknak
alig ha tulajdonitottunk volna. Mig a nyugoti iszlam tartományokban az
Oveiszik, Kadriek, Dselalik, Rufaik, Bektasik stb. külömböző rendei,
melyek iránt az Ulemavilág minden időben ellenséges indulatu volt, csak
egyes, különösen fölhevült főket tudnak bűvkörükbe vonni, azalatt a
Nakisbendik és Makhdumaazamik Bokharában és Khokandban a népesség
tekintélyes tömegeit olvaszták be magokba, melyeket a rendi tisztek, kik
az ideiglenes főnökök, szoktak kinevezni, vezetni és kormányozni. Minden
községnek, ha még oly kicsi is, a törvényszerü mollahkon, reisz-eken
stb. kivül még egy vagy több Isane-ja (rendi pap) is van, s mindig
bámulnom kellett, mikor azt a vak engedelmességet és mély tiszteletet
láttam, melylyel a rendi testvérek ezek iránt viseltetnek. Hogy ezek a
nagy befolyásu Isan-ok a kormánynak gyakran utjában állanak, mondanunk
sem szükséges, de ez utóbbi soha se merte őket akadályozni semmi
részben, mert a rendi intézményt itt elválaszthatatlannak tartják az
Iszlamtól s bárha Mohamed határozottan kifejezte hogy: „La Ruhbanitun
fil Iszlam“ (az Iszlamban nincsenek barátok), mindazáltal a Khán, az ő
miniszterei s nagyon sok Ulema, kik egyébiránt az Isán-okat, mint
hatalmas vetélytársakat, szivökből gyűlölik, mégis gyakran hódolni
szoktak a közvéleménynek annyiban, hogy egyik vagy másik rend külső
jelvényeit fölveszik.

Nem kevésbbé meglepő a keleti mohamedánok eljárása a törvényes ügyekben,
melyeknél ők az Ürf-et, az az a biró saját belátása szerint hozott
itéletét ott, hol a Seriat (Korán-törvény) nem elégséges, valamint a
Kanunt is, a későbbi törvényhozóktól alkotott törvényeket, mint eretnek
ujitásokat, elvetik és csupán a Szeriatot, vagyis a Koránból kifolyó
törvénykönyvet tekintik csalhatatlan irányadónak. Hogy azon törvények,
melyeket Mohamed ezelőtt 1200 évvel az egyszerü arabok társadalmi
szükségleteire alkotott, minden földövnek és minden korszaknak nem
felelhettek meg, azon épen nincs mit csodálkoznunk. Törökországban és
Persiában a kijavitás szükséges voltát már régen belátták s jóllehet
hogy az Ulemák, akik e lépés által hatalmukat aláásni látták, vonakodtak
ellene, mindazáltal a kormány mindenütt igyekezett pótszerek által az
eredeti törvénykönyv hiányain segiteni. De Turkesztánban nem csak a
mollahk, hanem a kormány maga is – egy szóval az egész világ a
leghatalmasabban ellene van mindenféle nézetnek, melyek netalán tán a
kiegészitések iránt fölmerülnének. Szemeikben a Korán „finom, mintegy
hajszál, éles, mint egy kard s az élet mindennemű szükségének megfelel“,
s minden máskép vélekedővel feketelelkü hitetlen gyanánt bánnának el.
Pontosan a Korán rendeletei szerint esznek, isznak és ruházkodnak, az
adók és vámilletékek fölemelésekor, a hadi dolgokban és az idegen
hatalmakhoz való viszonyok tekintetében mindig a nevezett könyvet
tartják szem előtt uralkodó szabályul, és valamint a családi életben is
minden ujitás, mint bűn, a legszigorubban tiltva van, épen ugy Angliát,
Oroszországot s azon ujabb államokat, melyekről a Korán emlitést nem
tesz, a tatár uralkodók de facto sohasem ismerhetik el, sőt inkább
kötelességöknek tartják a Dsihad (vallásháboru) törvénye szerént e
föltolakodókat megtámadni, a mi természetesen, miként a jelenkor
mutatja, végromlásukat fogja előidézni.

A siita persákhoz is más viszonyban állanak a keleti mohamedánok, mint
nyugoti hitfeleik. A mint tudva van, ez a szakadás, természetesen igen
sokszor csak időleges czélok ürügye alatt, hosszas és vérengző harczokat
idézett elő. A törökök és arabok az Akkojunlu és Karakojunlu uralkodó
családok első villongásai óta gyakran mérkőztek meg a persákkal pusztitó
háborukban, mély gyűlölet és keserű harag választá el a két felekezetet,
de az elsőbbek soha se mentek annyira, hogy siita ellenfeleiket az
Iszlam szövetségéből kitaszitsák. A persát eretnek muzulmánnak ugyan, de
mégis csak muzulmánnak tekintették mindég s a szent városokba s bármi
más bucsuhelyekre szabad járhatást engedtek nekik, egy mecsetben
imádkoztak velök s az ujabb időben a gyűlölet az ozmanli és iráni között
már annyira eltünt, hogy az utóbbiak az elsőbbekkel törvényes uton is
megsógorosodhatnak.

Közép-Ázsiában eddigelé mindezeknek még nyoma sem látható. Itt a
persákat a siita hitfelekezetben történt legelső föllépésök óta
egyformán gyűlölik és üldözik, és a Hidsra 945-ik évében egy bizonyos
Semszeddin nevü mollahnak, a ki Szamarkandból származott és
Huszein-Baikera szultán idejében élt Heratban, egy Fetvája számüzte és
hitetleneknek nyilvánitotta őket. Ez a Fetva a szegény irániaknak sok
szerencsétlenséget okozott, mert habár a rabló turkománok törvénytelen
uton elfogták is őket, a vakbuzgó Bokhara piaczán mégsem tudták addig
eladni, mig a kafir bélyege (mert csak az olzanok eladhatók)
alkalmasakká nem tette őket arra. Minden kegyetlenség, melyet rajtok
elkövetnek, egy hitetlen megbüntetésének ürügye alatt történik s
bármennyire igyekeznénk is a turkesztáni mollahkat avval kapaczitálni,
hogy hiszen a persák is ugyanazt a Koránt és ugyanazt a profétát
vallják, mindazáltal az emlitett Fetvát helyesnek nyilvánitják s a
nyugoti mohamedán tudósok ellenkező állitását tudatlanságnak és
tévedésnek hiresztelik.

A szertartásokban is lényeges eltérések vannak. Erősen kétlem, hogy még
az Iszlam fénykorában, és magában Bagdádban és Damaskusban is, tisztek
(Reisz) szaladgáltak volna szerte szét az utczákon, hogy napi
foglalkozásában az egész világot föltartóztassák, maguknak a Farz-i-Ajin
imádságot elmondassák és hogy a nem tudókat azonnal megbüntették volna,
miként ez Bokharában még mai napság is történik? A körülmetélés,
házasság és temetés czeremoniái között sok olyan szokás található,
melyek a nyugoti Iszlam előtt idegenszerüek, igy például az ötszöri napi
imádságok is több Rikat-ból (térdhajlitás) állanak, mint máshol, s nem
kevésbé sajátságos az is, hogy a turkesztániak az Ezán-nál (imára
fölhivás) minden dallamosságot, minden szép hangzást a legszigorubban
kerülnek és azt csakis tompa mormogással mondják el. Azt a módot,
melylyel Nyugoton az Ezant kikiáltják, itt bűnnek tekintik, és azokat a
szép mélabús hangokat, melyek a karcsu minaretekről a Boszporusz mellett
a csöndes, holdvilágos esti órákban oly megragadó bűvösen hangzanak
szét, a bokharabeliek mély utálattal hallják.

Ha a mondottakhoz még odagondoljuk a sok mecsetet, a sok Medresze-t,
melyek növendékekkel mind tömve vannak, a Kari-Khane-kat – oly házakat,
hol a vakok egész napon át a Koránt ismétlik – a számtalan Khanka-t, hol
vakbuzgók a Zikr-et éjjel-nappal szüntelenül bőgik, a mely intézetektől
minden város hemzseg; ha előnkbe képzeljük a Mollah-k, Isane-ok,
Dervisek, Kalenterek és Asketák tagjártatásait, szigoruan komoly
pillantásaikat és vad, fanatikus kinézésöket, akkor talán lehetséges
volna némi fogalmat szerezni magunknak Bokharáról, az Iszlamnak e
támaszáról, a tulságba vitt vallási buzgalom e főfészkéről, hol az arab
próféta tana oly alakba fajzott el, melyben az alapitó művét hihetőleg
soha sem szerette volna látni. A tan innen hasonló irányzattal terjedett
el Afghanisztánon keresztül Indiába, Kasmirba és khivai Tatárországba,
valamint észak felé is egész Kazánig. Bokhara szelleme mind e helyeken
erős gyökereket vert; mert Bokhara az ő tanitójuk és irányadóul is
Bokharát tekintik, nem pedig Konstantinápolyt vagy Mekkát.
Polgárosodásunk erősebb akadálykőre fog találni ott, mint nyugoti
Ázsiában; a nogaji tatárokkal szemben Oroszország már szerzett is
tapasztalatokat – s ha talán az angol kormány Indiában az ő 40 milliónyi
mohamedán alattvalója mellett mai napig ezt még nem érezte volna, azon
csak sajnálkozni kellene – mert a következmények bizonyára nem fognak
elmaradni.

Csak ennyit akartam ezuttal a keleti és nyugoti mohamedanizmus között
fennálló külömbség felől mondani, és anélkül hogy különösen utána
kellene járnunk, a következő pontokban annak főokait is fel fogjuk
találni.

Először is Ázsiát, a vallásos rajongás eme főszékét és főforrását annál
hűbbnek fogjuk eredeti ős typusához találni, minél előbbre hatolunk
abban Kelet felé. Valamint általán véve India, Tibet és Khina lakói
rajongóbbak, fanatikusabbak, vagy talán helyesebben mondva, inkább
ázsiaiak, mint az Iszlam vallói, ugy a keleti mohamedánok is sokkal
buzgóbbak, mint nyugoti hitrokonaik.

Másodszor épen ez a túlfeszitett vallási buzgalom, melyet a
közép-ázsiaiak, mint a Zoroaszter tanának vallói is fölmutatának, volt
oka annak, hogy áttéritésök az Iszlamra az araboknak oly végtelen sok
fáradságába került. Több mint kétszáz évig tartott, mig Mohamed tana a
régi hitet ki tudta szoritani. Alig távoztak el a hóditók egy városból
és az ujonnan áttértek azonnal visszaestek régi hitükbe, a várost ujból
be kellett venni és megtériteni, s miután az arabok vas kitartása végre
mohamedánokká tette őket, épen oly hévvel ragadták meg az uj vallást,
milyet a régi iránt tanusitottak. A Szamanidák uralkodása kezdetén már
találunk oly férfiakra Transoxaniában, kik részint tudományosságuk,
részint példás kegyességök miatt az egész Iszlamban igen hiresek voltak.
Belkh már akkor szerezte magának a Kubbetül-Iszlam – Iszlam kúpolája –
nevet. Bokhara város és környéke már akkor hemzsegett a szentek és
tudósok sirjaitól, s könnyen megfogható, hogy honnan jött az, hogy
Turkesztán e városai kegyességben és tudományosságban Bagdaddal, a
mohamedán világ akkori központjával, hol a vallásos erényt a világi
nagyság fénysugarai elhomályositották, eredménynyel versenyezhetett. A
Szamanida család kihalta után, s különösen pedig a mongol hóditások
alatt, szenvedtek ugyan pillanatnyi hátrányt a vallásos törekvések, de
még sem ingatták meg az épületet alapjaiban, mint Bagdádban, hol Helaku
Motaszimdbillah árnykhalifaságának megsemmisitése után az Iszlam fő
erőit minden irányban szétszórta. Transoxaniában a vallásos működés
titokban tovább is életben maradott s minthogy Timur azon törekvéseit,
hogy hazáját a mohamedán tudományosság főszékhelyévé tegye, a
Seibani-uralkodóház fejedelmei is, habár nem épen oly öntudattal, de
mégis tovább folytatták, épen nem csoda, hogy Bokhara, a vallási szigor
eme képe, mely az Iszlamot csak a középkorban jellemezte, máig is fenn
tudta magát tartani.

Harmadszor a szunnita világ nagy testét Persia siismusa, habár nem
erkölcsileg is, de legalább tényleg két egymástól távol maradó részre
különité el. A zarándoklások Arábia szent városaihoz épen nem voltak
képesek a bizonyára nagyobb közlekedést helyettesiteni, mely a
khalifaság idejében az Iszlam keleti határától a nyugotiig
akadálytalanul fennállhatott. A szándékosan szított felekezeti gyülölség
Persiát minden szunnita utazóra nézve veszélyes átjárássá tette s mig a
nyugoti szunniták nagy politikai forradalmok és a keresztyén Nyugottal
való folytonos érintkezések miatt az idegen társadalmi viszonyok
befolyását ki nem kerülhették, azalatt a keleti szunnitáknak, a kik
meglehetősen magokra voltak hagyatva, semmi alkalom sem ajánlkozott
arra, hogy társadalmukban ujitásokat vagy változtatásokat léptethessenek
életbe; mert ők épen annyira utálták az eretnek Persiát, melyen át a
közlekedést fenntarthatták volna, mint a khinaiakat és a hindukat.

Azon észrevételünk, hogy a nyugoti Iszlam, a keresztény Nyugot befolyása
következtében, a keleti Iszlamtól sokban eltért, némelyeket arra a
gondolatra vezethetne, hogy a mindig növekedő közlekedés, a
gondolatoknak az európaiak és ázsiaiak között mindig gyakoribbá váló
kicserélése lassanként a dolgok teljes átalakulását fogja Ázsiában
előidézni, vagy, miként az ujabb kor némely vérmes reményü utazói hinni
akarnák, hogy Ázsia idővel eleurópaisodik. E kérdés bizonyára mindenkit
érdekelni fog, a ki csak a társadalmi viszonyok javitását óhajtja
Ázsiában, (és ki ne óhajtaná azt?) s természetesen sokkal fontosabb az,
hogysem itt csak ugy en passant megvitathatnók; de még sem mulaszthatom
el, hogy bizonyos félreértéseknek vagy hamis számitgatásoknak elejét
vehessem, legalább annyit megjegyezni, hogy ezen általunk fölhozott
jelenséget még távolról sem lehet irányadó példának tekinteni, mert
felette nagy kár volna, ha az európai műveltség és gondolkozásmód azon
aranyfüstjét, melylyel Törökországban és Persiában az ujabb társadalom
ócska, szennyes ruháját el akarja fedezni, valódi nemes ércznek
tartanók. A mit az európai befolyás azon országokban mai napig
eredményezett, fájdalom, azt kell mondanom: fájdalom! még igen csekély
és kevés értékü. Nehány ruha- és butordarabjaink elfogadása egy-egy
tourista tapasztalatlan szemét megcsalhatja ugyan, de bensőleg minden
ugy van, a hogy a régi időkben volt s valószinüleg sokáig, igen sokáig
fog még ugy maradni.

Ez már egyszer ugy van kicsinálva, hogy mi európaiak anyánkhoz, Ázsiához
épen oly viszonyban állunk, mint a közönséges életben némely felnőtt
fiugyermek anyjához, ki bizonyos babonaságoktól csak nagynehezen akar
megválni. Ázsia anyó nevelt bennünket, szellemileg ugy mint anyagilag
tőle származunk, de azért senki se vethet háládatlanságot vagy
tiszteletlenséget szemünkre, ha az „öreg mama“ nézeteit eldobjuk és
saját javára imitt-amott a magunk eszméit erőszakoljuk rá.

Igen, ráerőszakoljuk, mondám, mert a mit mostanig az európai
műveltségből Ázsiában elfogadtak, nem meggyőződésből, nem társadalmi
viszonyaink iránti szeretetből történt, hanem csupán csakis félelemből,
s minthogy a kierőszakolt szeretet sohasem tart sokáig, épen azért
nagyon csalóka dolog volna a Nyugot-Ázsiában eddigelő létrejött
változásokból egész Ázsia jövőjére következést vonni.



XIII.  Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában.

Az utolsó ágyulövés, melyet a győzelmes unióharczosok
szeparatista-testvéreik ellen elsütöttek, a földgömbünk nyugoti oldalán
a rabszolgakereskedésben, habár nem döntheté is azt romba egészen, de
mégis hatalmas rést tört. Nagy-Británnia lobogói Kelet-Afrika vizein s
az egész Kaukázusnak iménti meghóditása Oroszország által, ezen utálatos
kereskedésnek Nyugot-Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát
szegték; a tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa emberiségi
törekvéseire keserü haraggal tekinteni; de az emberek vevése és eladása
mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik mindenütt az európai
szemektőli szégyenlés, vagy jobban mondva félelem fátyla alatt.
Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csupán csakis
Közép-Ázsiában található még. Itt, az ázsiai durvaság és barbarismus ősi
székhelyén még most is minden évben ezerenként esnek a
rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan, és
az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem egy oly nemzet
tagjai, mely magas műveltsége miatt már eleitől fogva hires volt, kiket
a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjaik köréből hurczoltak
rabszolgaságba. Szivszakgatóbb és elszomoritóbb a közép-ázsiai
rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai irónő vázolt
a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék
szerencsétlen viszonyairól mostanig csak kevés és nem igen kielégitő
tudósitásokat nyert, épen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó
tapasztalatainkat itt ismételjük és kimeritőleg közöljük: A mik a
portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika
belsejében, épen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugoti
részeire, sőt mondhatnók egész Persiára nézve. Ott, hol beláthatatlan,
puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen
közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevesbé mindig
elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga
gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb physikai erőkkel
ruházza fel; a mit hazájok terméketlen földje tőlük megtagad,
kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál fölkeresni. A közlekedés pedig
nagyon ritkán történik barátságos uton s minthogy a megrabolt és erősen
megviselt békés szántóvető a gyors lovu nomádot a nyomtalan homokmezők
határain tul nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbbi
természetesen hazai földszinének védművétől oltalmazottan, rabló
mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja. E szerencsétlen helyzetben
voltak előbb a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is, az
utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélyeknek vannak kitéve és
Persiára e nyomoruság annál nagyobb súlylyal nehezül, minthogy az északi
határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmesebbek s
azok lakói is a nomádok között a legvadabbak. A sötét hajdankor
harczainak is az irániak és turániak között, melyeket a „királyok
könyvé“-nek mesterdalnoka megénekelt, ugy látszik, hogy az utóbbiak
erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harczosai egy és ugyanazon
törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis ugy találjuk, hogy északi Irán
népei nagy Sándor hóditásaikor a nagy macedonitól kértek segélyt és
védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, emberietlen
alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól
erősen elüt). Sándor a káspi tengertől egészen a Kurd hegyekig egy nagy
kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapitója nagyságának egészen
megfelelt, épen oly kevéssé nyujthatott maradandó hasznot, mint Khina
hasonnemű épitménye. A barbarok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló
folyama ezt épen ugy, mint az előbbit csakhamar áttörte és az irtózatos
pusztitásokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben
enyhiteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett
hadseregek védfalát tudták azok ellen fölállitani. És még ma is ugy áll
a dolog. A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét
most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó
tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerént irányozhatják. A
Kadsari uralkodó-ház alapitása alkalmával előfordult zavargások alatt
egyes jomut-turkomán csapatok, noha nagy részök Aga-Mehemmed-Khán
lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki
rablószáguldozásaikat, mig északkelet felé a tekke-k Szeisztánig
nyomultak elő. Ma Khoraszán és Mazendrán tartományok szenvednek
legtöbbet. A turkománok az ujonnan kinevezett kormányzók személyes
tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kisérik, s ha azok
gyávaságáról és kötelességmulasztásáról meggyőződtek – a mi különben
gyakran megtörténik – akkor ők épen oly gyorsan és gyakorta ráütnek a
védtelen kerületekre, miként alig merik mutatni magokat olyankor, ha e
határvidékekben jeles tisztek állanak az ügyek élén. Utazásom idejében a
khoraszani utak oly biztosak valának, hogy egyes utazók is eljárhattak
oly területeken, hol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyuüteg
és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultan
Murad Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani,
minden mozdulatjokat kikémlelteté s csakis olyankor volt szabad
mutatniok magokat, mikor őket saját buvóhelyökön megtámadták s szigoruan
megfenyitették. Ellenben Asztrabadban, hol egy gyengefejü kormányzott,
oly bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a persákat épen az
emlitett város kapui előtt támadták meg.

A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira
elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy
csaknem képzelhetetlennek tűnik fel előttök a pusztaságon való további
megélhetés azon esetben, ha ez a főéletforrás kiapadna. A mit más
nemzetek a „gazdag aratásra való kilátás“ alatt értenek, azt nálok
„Iranba vivő nyilt utak reményé“-nek nevezik, és azt az időt, melyet más
helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak
idomitására, fegyverek készitésére és harczjátékokra forditják. A szokás
e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette nálok, ugy
tekintik azt, mint Dsihad-ot (vallási harczot) a hitetleneknek
nyilvánitott Siiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása
kiséri, és azon esetben, ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével
talált lakolni, otthon szent vértanuvá teszik, a holttestek fölé,
melyeket ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sirhalmot emelnek s
annak tetejére egy lobogót tüznek föl és a buzgólkodók ájtatos szivvel
zarándokolnak egy olyan szent haramia sirjához.

Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása mily nagy, az a
turkománok emlitett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háboru
vagy bárminő elemi csapás sem képes fölérni a rájok mért
szerencsétlenséggel. Nem csak hogy az országutakon a kereskedés és
forgalom elakad, hanem a szántóvető is a maga földjére, melyet művelni
akar, előbb védbástyát kénytelen épiteni magának, hogy hirteleni
megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a
legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt
sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősitett
helyeket nagy csoportokban szokták megszállani s gyakran az egész
lakosságot magokkal hurczolják minden pereputyostul együtt.

Keleti Khoraszanban oly falukon utaztam keresztül, melyek a leggazdagabb
erdők daczára is, melyek a közeli környékben feküsznek, télen által
fázódni voltak kénytelenek, mivel senki se mert a falakon kivül menni,
hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vizimalmaik a falun
kivül feküsznek és utra kelni meg épen a legveszélyesebb vállalat,
melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt
szánja el magát valaki.

Egyébiránt hogy ezen félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van,
utazási munkám olvasói előtt már eléggé ismeretes. A négerek sorsa,
kiket egy hajó szűk terébe összeszoritva Amerikába küldenek, elég kemény
ugyan, de nem kevésbbé terhes az is, mikor egy turkomán nyerge mögé
csatolva a ló csuklójára kötött lábakkal, gyakran eleség és ital
hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes
hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az
iráni nélkülözései és szenvedései, ki főtt ételekhez, egy állandó
lakhely kényelmeihez és hazájának polgárisult állapotaihoz van szokva, a
szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt,
hol ő éjjel nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és
gúnyjainak, átkozódásainak és ütéseinek ki van téve? Valóban, a nomádok
közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, egy nagy
nyomoruságnak a kezdete az és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és
fáradságos.

Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok
foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khiva lakói érdemelnek
emlitést, de csak olyankor, ha ellenségeskedéseik a turkománokkal őket
Irán határaira hozzák. A bokharaiak e század kezdetétől óta nem is
közeledtek az emlitett országhoz és Khokanddal ugy szólva majdnem soha
se jöttek közvetlen érintkezésbe. A turkomán törzsek közül ma a Tekke-k
és Jomutok azok, akik e mesterséget legnagyobb számban űzik, az előbbiek
Khoraszanban, Herátban, Szísztanban, sőt Afghanisztán nyugoti határai
hosszában is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein.
Ezek után a Szalorokat és Szarikokat kell megemlitenünk, kik számban és
erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az
alielik és karák csak olykor-olykor csiphetik meg a hinduk- és
tadsiknak, s néha az afghanoknak is egy-egy karavánját, s azt is csak a
Bokhara felé vivő uton, mikor a csaudorok az Oxus alsó futása és a
Kaspi-tenger között, miután az oroszok többé nem adhatók el, de nem is
oly könnyen megfoghatók, már ugy szólva semmi működési térrel nem
rendelkezhetnek. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában nemzetiségökre
nézve számuk többsége szerént siita persák, a már emlitett
tartományokból s közbe-közbe Irán többi részeiből is, kik részint mesedi
bucsujáró utjokban, részint pedig a háborukban estek szerencsétlen
sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita persák Khafból és Herátból, az
utóbbiakat nagyobbrészint a mezőkön és pisztácziagyűjtésnél fogdossák
össze. Dsemsidik és Hezarék, akik kölcsönös harczaikban pusztulnak el,
ritkábban találhatók s még csekélyebb az afghanok és hinduk száma. Az
arabok és oszmanlik, akik nagyrabecsültetésök daczára is csak ugy
eladatnak, tudtomra mostanában alig vannak négyen vagy hatan s csak a
zsidók azok, a kiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek s ennélfogva a
turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a
fogság lánczaitól menttek maradnak.

A mily nehéz az évenként fogságba hurczoltak összes számát meghatározni,
minthogy ez, miként már mondva volt, az Iránban uralkodó viszonyok
szerént külömböző, épen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő
rabszolgák mennyiségét csak megközelitőleg is kijelölni. Minthogy nem
mindenkit adnak el rabszolgául a khánságokban, ki a turkománok kezeibe
esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett
föltehetjük, hogy azoknak, a kiket Mazendranban és a tengerpartokon
elfognak, majdnem egy harmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve
különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kiméli
meg őt s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát: mert
ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja azt. Hanem ez a viszony nem
mindenütt egyforma. Fogságba rendszerént csak a szegényebb emberek
jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás
veszélyének inkább ki vannak téve s ritkábban is válthatják ki magokat.
Ha tehát az egy harmad viszonya az egészhez némely helyeken fenn áll is,
mindazáltal a jóval szegényebb Khoraszanban és Szigisztánban felette
bajosan állithatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült
hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy
tizedrésznyit a turkománoktól, s kilencz tizedrész mint eladó portéka a
vásárra kerül. Maga számára csak akkor tart meg a turkomán vagy egy
rabszolgát, ha az 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi
szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben
könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemőket, kik aztán turkománokká
neveltetvén, a legvadabb martalóczokká lesznek; 3. ha Kupidó egy szép
barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is
nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik, –
tudvalevőleg a turkománok a legaljasabb zsugorik a világon – s minthogy
nálok az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra
becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khivai és bokharai udvarok
sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán
kezek rég lerázták. Épen ezért a puszták lakóinál csak oly persákra
találunk, kik saját hazájokban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint
a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyenczek és gonosztévők, a kik
előbbi mesterségöket, t. i. a rablást és gyilkolást, most már a
nomádokkal együttesen gyakorolják.

A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat
legfeljebb két vagy három napig tartják magoknál, akkor aztán az
alkuszok kezébe jut az, kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak
előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások legtöbb hasznot is huznak e
gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmü egyének, a kik a
nomádok általános jellemével ellenkezőleg mindent eltékozolnak és
eljátszanak. Kétféle alkuszok vannak: a) turkománok, a kik a pusztai
lakók és khánságok között folytatják a kereskedést. Ők hosszasabb ideig
várnak, mig 30 vagy 50 rabszolgát gyüjtöttek össze, hogy akkor aztán egy
karavánban Khivába vagy Bokharába menjenek. Ezen időköz alatt az árut,
hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint
napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség
mellett. b) Persia szunnita határlakói, kik sajátságos kétértelmü
szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Mig
egyfelől a persáknak szolgálnak közbenjárókúl, hogy az elrablottak
tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék,
másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el egyik vagy
másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósitásokat. Némelyek,
főképen az Irán keleti határain lakók Herátban, Meimeneben és Bokharában
még raktárakat is tartanak a rabszolgák számára s mig évenként egyszer a
mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, az
alatt visszafelé jöttökben a megszabadultaknak vagy közbenjárásuk által
kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magokkal. A
szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árt követelnek,
mint a mennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás
nehézségeit hozzák elé, daczára annak, hogy a szerencsétlen áldozat
tartózkodási helyét, kit talán épen ők juttattak oda, a legpontosabban
ismerik és számos ügynökük segélyével már a váltságdijban is meg vannak
egyezve. Valóban érdekes, hogy e gazemberek miként változtatják
érzelmeiket, politikájokat és hitöket utjaik iránya szerént. Bokharába
utazásuk alatt, t. i. rabszolgakereskedői minőségökben a buzgó bokharait
játszodják, szidják az eretnek siitavilágot és ujjonganak a persa
rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor t.
i. a rabszolgaszabaditót adják, keserves könyeket sirnak a szegény
persák állapota felett s egy szóval a világ legérzékenyebb szivü
emberei. Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Herátba mentem,
utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten
Khodsa (azaz a proféta utódai) előnevet viseltek, mely vallási czímre ők
nem kevéssé büszkék voltak. Példátlan vala a gyöngédség és gondoskodás,
melyet a felügyeletök alatt hazatérő rabszolgák iránt tanusitottak. Ők,
akik csak egy nehány hónappal az előtt, miként nekem a karavánvezető
beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.

Sőt a rabszolgakereskedők, a kiket Dogmafurusoknak neveznek, a khivai és
bokharai khánságokban már rendezett czéhet is képeznek és nemzetiségökre
nézve inkább szártok, tadsik és szabaddá lett persák, mint özbegek vagy
bármiféle más turkomán-törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy
más, a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, hová az árut
természetesen egy-két nappal előbb elszállitják. Legjelentékenyebb
raktárak a khivai khánságban találhatók egyszer magában a fővárosban,
azután Hezareszpben, Gazavatban, Görlenben és Köhneben. Ezeken kivül
minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, ki részint a
nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk
felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység emlitendő legelől, azután
pedig a főváros, továbbá Karsi és Dsihardsuj. Különös az, hogy
Szamarkandtól keletfelé ez a gyalázatos kereskedés mind inkább apad,
annyira, hogy a khokandi khánságban már nincsenek nagy
rabszolgakereskedők és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai
területen vásárolták. A khánságoktól északfelé terjedő pusztaságokon,
hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van s azok is, mint
fényüzési czikk, inkább csak a gazdag Baiknál találhatók.

A rabszolgák ára Közép-Ázsia piaczain, mint minden egyéb árunál is,
leginkább a raktárakban találtató mennyiségtől függ, mely béke idején
csekélyebb, de háboruk alkalmával nagyobb. Mindazáltal mégis van egy
folyó vagy állandó ár, melyet ma következő módon határozhatnánk meg:

a) Férfi rabszolgák.

                  Khivában     Bokharában
 10–15 évesekig   40 tilla     35 tilla
 15–25 „          60 „         45–50 tilla
 25–40 „          70–80 tilla  80 tilla.

b) Női rabszolgák.

                                        Khivában      Bokharában
 10–15 évesekig feltünő szépség mellett 70–80 tilla   70–80 tilla
 15–25 évesekig                         50–60 „       50–60 „
 25–40 „                                40 tilla      40 tilla.

Az ár különfélesége az egyenlő koru férfirabszolgáknál többnyire testi
minőségök- és nemzetiségöktől függ. Északi Irán törökjeinek legtöbbször
elsőbbségök van, mert először a közép-ázsiai török nyelv
testvérdialektusát könnyebben elsajátitják, másodszor pedig
erőteljesebbek s jobban is hozzá vannak szokva a dologhoz, mint Irán
többi lakói. Legcsekélyebb árt adnak az afghánokért, mert ők a
legrosszabb munkások s azon felül még bosszuvágyuk és könnyen
fölingerelhető jellemök miatt is veszedelmesek, melyek egy-egy kegyetlen
gazdára nézve gyakran szomoru következményeket vonnak magok után. Ami a
nőrabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan
helyzetnek, milyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban
és Persiában részesülnek, s szerepök inkább ahoz hasonlitható, melyet a
négernők játszanak az emlitett országokban. Ennek oka könnyen
megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az
özbegek és tadsik szépérzékének mint az iráni nők, mely utóbbiak
olajszinü vagy barna arczukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arczu
özbeg nőkkel szemben soha sem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor a
többnejüség a közép-ázsiainál szegénysége következtében távol sem oly
általános, mint a nyugoti mohamedánoknál. S azonkivül az özbeg sokkal
arisztokratikusabb, hogysem asztalát és ágyát egy pénzen vásárolt
rabnővel meg akarná osztani, s bárha ez az eset Bokharában imitt-amott a
főbb hivatalnokoknál előfordul is és mindig csakis egészen fiatalon
bevitt és Turkesztánban fölnevelt persa nőkkel, mindazáltal ez a
középosztálynál csaknem ritka jelenség. S aztán itt a házasság is
könnyebb, mint más iszlamhitü országokban és a rabnőket vagy a nagyok
háremében csakis fényüzési czikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul
alkalmazzák.

Egészen másképen áll a dolog a férfirabszolgák hasznositását illetőleg.
A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos
embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetlenné
lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelmi szükségletét a
földtől, melyet legjobban az bizonyit, hogy a gabona magasabb vagy
alacsonyabb ára az Oxus vizállásától, de leginkább az évenként eladott
rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a czél, melyre a
rabszolgákat használják, leginkább a földmívelés és marhatenyésztés, és
minél nagyobbak valamely özbeg ur földbirtokai, annál nagyobb az azokra
szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán,
hol a harczias elem tulnyomó s hol minden szabadnak született egyén, már
akár ösztönből, akár politikai kényszerüségből, örömestebb nyul a
kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra forditott karokat
munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesiteni. E viszonyt
legjobban megvilágositja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a
népesség leginkább neki adta magát a harcznak és rablásnak, a rabszolgák
száma is legnagyobb. A három khánság közül e tekintetben Khiva áll az
első kategoriában, Bokhara a másodikban, Khokand pedig a harmadikban.
Khivában a lakosság tulnyomó száma özbeg, a mindenfelőlről határos vad
nomádok miatt a háboru itt szakadatlanul foly és a féktelenség
gyakoribb, mint a testvér-khánságokban. Bokharában, hol a népesség a
békés tadsikkal erősen vegyitve van, a viszonyok egy régibb, jobban
rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, mig végre
Khokandban, hol hasonlóképen sok tadsi van, a lakosok hires gyávasága
miatt a belháboruk ritkábbak és nem is oly pusztitók soha. A földmívelés
és marhatenyésztés mellett a rabszolgáknak egy csekély részét a
hivatalnokok (szipahi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra
használják. Hanem e czélra csak a fiatal korukban Középázsiába
hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a Kul
(rabszolga) gunyneven kivül kemény helyzetöknek csak gyönge nyomait
érezik. Ezek Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlólag, gyakran a
legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velök született iráni
éleselmüségökkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szoritják s
nem csak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között
is többekre találunk a két khánságban, kik foglyokul vitetvén oda,
később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, hol a tulnyomó
persa elemek mellett az özbeg arisztokraczia nem nagy jelentőséggel bir,
az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké s a
mostani Emirnek valamint anyja, ugy egyik neje is iráni eredetü.

Ennélfogva a férfirabszolgák megvételekor különösen az egészséges,
erőteljes testalkatra vannak tekintettel és az ár annál nagyobb, ha
ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a
rejtett testi hibákért három napig jót állani, mert jóllehet, hogy
alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot,
testének minden részében gondosan megvizsgálják, jóllehet, hogy karjai
erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazáltal az alkuszok
gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az
életkor az, melyet a persa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A
turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, azon esetben, ha
ez szürke szálakkal van vegyitve, miként az Iránban szokás. 20, sőt néha
30 évnyi külömbség is alig ismerhető fel s könnyen megeshetik, hogy egy
fiatal kinézéssel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga nehány nap
mulva uj ura birtokában ősz emberré változik át. A csalás és ravaszság e
kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga turkomán urának
kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az
utóbbinak állitásai ellen soha sem mer kifogást tenni. Ez főképen a
szunnita hitvallásu rabszolgáknál bir nagy fontossággal, mivel ők, mint
a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerént nem volnának
eladhatók, ha urok fenyegetései következtében felekezetöket önmagok meg
nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afghánon vagy heratin azonnal
fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy a hithagyásra kényszeritették őt s
mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el
bűnt. Khivában és Bokharában még hires tudományosságu és kegyességü
mollahknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt
feleletre vontam őket, azt mondák, hogy: „a vásárlás alatt siita volt,
és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének
tulajdonitandó.“ Igy csalják meg a vallást épen maga által a vallás
által!

Ha már most azok után, miket a rabszolgakereskedés felől mondottunk, a
rabszolgák állapotjáról a rabszolgaságban akarunk szólani, az fog
kitűnni, hogy sorsuknak csak az a legmostohább ideje, mikor elfogatásuk
után turkomán- vagy alkuszkezek által idomittatnak s különösen pedig
akkor, ha a műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbar
turáni, kinek nevét ő csakis gunyolódva ejté ki hazájában, ugy bánik,
mint egy állattal. A persa, ki ifjuságától fogva mindig a legfinomabb
udvarias modorhoz, virágos, válogatott társalgáshoz, egy szóval
ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez vala szokva, a
turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett
erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazáltal a testi sanyaruságok
korántsem esnek olyannyira nehezére. A földmívelésre szánt nagyobb szám
jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta
nyerni. Ha a rabszolga egy évi ottléte alatt semmit se hibázott, nem
sokára az uj családi kör egyik tagjának tekintik őt, de sőt némelyek egy
bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantièmet kapnak a rájok
bizott szántóföldek vagy barmok jövedelméből s minthogy az iráni
rendszerént munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a
rabszolgák Turkesztánban szembetünő rövid idő alatt egy kis tőkét
szoktak összekapargatni. Ezt nagyobb részök arra forditja, hogy a
rabszolgaságból magát kiválthassa, melyre hét évi szolgálat után joga
van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott a szolgálati buzgalom
jutalmául vagy különös jóakaratból az ur meg is röviditi s ekkor a
rabszolgát oly módon lepik meg az Azad-(szabadság-)levéllel, miként
nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az
ilyen irást a Kadi és a világi hatóság törvényesiti s az, ki egy
olyannak birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek.
Magát a fölszabaditási műtétet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel
viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a fölszabadult megöleli
a család férfitagjait s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon
helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirghizeknél az ur ilyen
alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez
kötni, mely azt jelenti, hogy már most ő a fekete csontnak (alárendelt
nép) osztályából a fehér csontnak (nemesség vagy urak) sorába lépett.

Ennyit a szelid és engedelmes rabszolgákról. Ott, hol az ellenkező
mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában
érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, melylyel egy makacsot
engedelmeskedésre szoktak kényszeriteni. Az ur ugyan a törvény szerént
rendelkezhetik pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár
teljes elvesztése által önönmagát ne kárositsa, ritkán öli meg őt: de
egy ily szerencsétlen teremtés kinai sokkal borzasztóbbak, mint a halál.
Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és viz mellett a vad
pusztaságon, másokat hét éves szolgálati idejök előtt egy nehány nappal
ujból eladnak, de már nem a khánságokban, mert őket itt csakhamar
közhirűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen
csalfa vásárral a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirghizeket
szokták rászedni, a persa városból a sivatagba jön, a honnan ő, ha
megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába.

Szembeötlőnek tünt fel előttem, hogy a persa rabszolgák jelentékeny
számának, a kik Közép-Ázsiába kerülnek, a visszanyert szabadság után
alig fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok
tartoznak, a kiket vagy a hátrahagyott családi ügyek vagy különös
honvágy kényszeritnek a visszatérésre. A ki 12 évnél tovább élt
Turkesztánban, ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. A rabszolgák,
miként már fentebb emlitve volt, nagyobb része szegény származásuak, s
miután Turkesztánban biztos keresetmódra vagy egy kis vagyonra tettek
szert, ritkán jut eszökbe, hogy Iránba menjenek, hol az élet, a
legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, hol az
élelmi szerek drágák, hol a vagyonosabbak fényüzése és pompázása a
szegényebbek szivében oly sok óhajtást és kivánatot gerjeszt. Ez a
körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett
rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb
méltóságoknak örvendenének is, a Kul (rabszolga) szó gyalázatát minden
alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok
között sem lehetne a Kul-nak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, a
kik közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele és
példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a khán parancsára sem adta oda
leányát s inkább fejedelme haragját vonta magára, minthogy egy hajdani
rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei),
kiket már eladni nem szabad[18], hasonló bánásmódban részesülnek, ők is
csak más szabaddá lett rabszolgák vagy szortok leányait vehetik nőül, s
csakis a negyedik nemzedékben hangzik el egy kissé a Kul szó gyalázata,
de végképen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint
Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga
személyében a gyávaság netovábbját látják, egy oly embert, ki a
halálmegvetés hiányában magát lánczokba verni engedé; ez a vétek az,
melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a
tatároknak – nomádoknak ugy, mint letelepülteknek – határtalan
arisztokratikus érzülete, melyben ők magokat a legdühösebb torykat vagy
a Szt. Germaini tizenhárom próbás marquis-kat is felülmulják, oly
érzület, melyet nem csak az idegen iránival, hanem a bennszülött
tadsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.

Természetesen csupán csakis a morális háttérbeszoritás az, mely a
szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebegnek.
Polgári jogaikban senki sem gátolhatja őket, s minthogy a keleti általán
véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint mások, igy azt is könnyen
meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult persák közül miért
települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban és
rokonaiknak s Irán siita szentjeinek néha napjáni meglátogatása mellett
hogy tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.

Fájdalom! a rabszolgáknak épen ez az anyagi jóléte az, melylyel a
közép-ázsiaiak épen ugy, mint Kelet más mohamedánjai is visszatorolnak
minket, mikor e gyalázatos kereskedés iránt, melyet az emberekkel űznek,
utálatunkat fejezzük ki. Valamint Turkesztánban, ugy Törökországban is
gyakran halljuk ezt mondatni: „A vad cserkesz fia vagy leánya otthon
szegény emberek voltak, kik szabad hegyeiken alig tudtak kenyérrel
jóllakni – nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha
herczegnőkké is lesznek, kik hatalmas befolyásokkal az egész országot
kormányozzák.“ A rabszolgákkali szelid bánásmódra hivatkoznak az
előkelők házaiban, hol köztök s a család többi tagjai közt semmi
különbséget sem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes
esetek és hogy az ilynemü szerencsés csillagzat a megvásároltak több
vagy kevesebb testi szépségeitől függ. Mit tesznek azok, a kik kevésbé
szerencsés külsőjök által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet
azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb
szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös
sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?

Természetesen ezt senki sem veszi számitásba, s még kevésbé az eladás
ama borzasztó, irtózatos műtétét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain
az emberek ritkán szokták magok elébe képzelni azon pillanat nyomorát,
midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjától, övéinek
köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a
kortól megviselt szülő marad elhagyatva és tördeli kezeit a kemény
rabságba hurczoltakért? Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a
siralmas állapota annak a sok tüzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a
rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban
minden lépten-nyomon a pusztitás legszomorubb jeleire bukkan s habár meg
lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégis
csak mindig igy fog felkiáltani: „Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely
valaha emberi kezeket meggyalázott, melynek megszüntetése nyugoti
czivilizácziónk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb
kötelessége!“ Egyébiránt a rabszolgakereskedés megakadályozása
Közép-Ázsiában sokkal könnyebb, mint gondolnók. Nem annyira a
turkománok, mint inkább a városi fogyasztók azok, a kiknél ez a rosz
gyökerezik. Minden sivatag nomád lakói készek voltak s lesznek is az
olyan tettre mindig, mig települtekre találnak, a kiknél áruikat
eladhatják. Valamint a beduinok soha sem foglalkozhattak kiválólag
emberrablással, mert a szomszéd városok a vallási tilalom következtében
zsákmányukat nem vették meg, igy a turkománok is nem sokára alább
hagynának avval, ha a khánságokban a persák, afghanok stb. eladását
betiltanák. Ezt legjobban bizonyitják a dsemsidi-k, firuzkuhi-k és
hezare-k, kikre nézve a rabszolgaszállitást Bokharába a turkománok
megnehezitették, s minthogy az afghan Heratban a rabszolgákat el nem
adhatják, igy kénytelenek rablási vágyaiktól elállani, mikben pedig a
turkománoknál nem igen maradnak hátra, vagy pedig nagy hátrányukra az
előbbiekkel szövetkezni.

A mint egykor Szultán Murad-Mirza, Khoraszánnak e fölvilágosodott
fejedelme és kormányzója, csodálkozását fejezte ki nekem aziránt: hogy
Anglia, mely oly sok ezeret ád ki a rabszolgakereskedés
megakadályozására az afrikai vizeken, egészen közönyös szemmel tudja
nézni, hogy e kereskedés Ázsia belsejében egy oly országot, mint Persia,
melynek egykori műveltsége még a Nyugotnak is hasznára volt, oly
kiméletlenül pusztit és rongál: épen ugy magam sem tudom eltitkolni
csodálkozásomat azon közönyösség fölött, melyet Európa s főképen az az
állam, a melynek lobogója Keleten mindenfelé egy boldogabb uj korszak
hajnalpirját hirdeti, e szomoru viszonyokkal szemben Ázsiában a mai
napig tanusitott. Lehet, hogy érzelgős ujságirók politikai
ábrándozásaikban még sokáig védelmök alá fogják venni némely míveletlen
ázsiai népek függetlenségi érzületét, melyek azonban a szabadság nemes
zászlója alatt csak féktelenséget, rablást és gyilkolást értenek. A
Rousseau-féle nézetek ideje már elmult s teljes meggyőződéssel
kiálthatunk fel, hogy Európa mindenütt, a hol csak megjelenik Keleten,
akár az apostol békés öltözetében, akár hatalma rettegett fegyverzetében
– mindenfelé csak áldást hinthet el, mindenfelé egy jobb élet magvait
szórja szét, – mert minél több világosság terjed szét Nyugatról Keletre,
annál inkább tünedezni fognak az óvilág visszaélései és embertársaink
annál boldogabbak leendenek ott!



XIV.  A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje.

Már maga a „sivatag“ név eléggé kifejezi, hogy Turkesztán lakott része,
termőerejéhez viszonyitva igen csekélynek tartatik; ehez járul még
lakosainak szegénysége és teljesen kezdetleges s egyszerü életmódja, s
igy nem lehet feltünő, ha a nagy távolság s ennek folytán a
viszonyokkali ismeretlenség téves fogalmakat szült és terjesztett. A
bennszülött s más keleti utazók és földirók, mint például Idriszi, Ibni
Haukal, Ebulfeda s a tudós fejedelem Baber a legnagyobb szélsőségekbe
tévednek, midőn Turkesztánt, mint egyikét a föld legdúsabb
tartományainak irják le, s csak Indiának adnak fölötte elsőséget. E
vélemény volt ezelőtt[19] általában divatos egész nyugoti Ázsiában s
legujabban még magam is több helyen hallottam; s előttem legfeltünőbb az
volt, midőn az önző iráni, a halálosan gyűlölt Turkesztán gazdagságát
czifra kitételekben dicsőitette. A mi minket illet, arra törekszünk,
hogy a lehetőségig igazságosak legyünk, de előlegesen sem hallgathatjuk
el azon állitásunkat, hogy Turkesztánt terményeinek bősége és
sokféleségével nemcsak a török birodalomnak általunk ismert európai és
ázsiai részét, Afghanisztánt és Persiát mulja felül, hanem, hogy még a
különben annyira megáldott és virágzó Európában is nehezen találnánk oly
vidéket, mely e tekintetben a turkesztáni sivatagnak megfeleljen.

A termények sokféleségének főoka az Oxus és Jaxartes partvidékeinek
éghajlati viszonyaiban fekszik. Bár itt a levegő nem zordon, de azért
lágynak sem mondhatjuk, s ha mindjárt Közép-Európa légmérsékletével
általában megegyező is, de még sem szabad elfelednünk, hogy a tél az
Aral tó partjain s Khokand hegyes vidékein sokkal szigorubb, mig
ellenben a nyár, a délfelé eső vidékeken s különösen azokon, melyek a
nagy homokpuszták közvetlen szomszédságában feküsznek, csaknem tropikus
s mindig sokkal melegebb, mint Közép-Európában. Az Oxus, Kerkitől és
Csardsujtól kezdve torkolatáig csaknem minden télen befagy; Kungrátban,
Khodsa Iliben s a jobb parton, ott, hol a Karakalpakok tanyáznak, a tél
rendesen igen szigoru, a hó gyakran hetekig nem olvad s az orkánszerü
északi szelek (Ajamudsiz), épen nem tartozik a ritkaságok közé. Ilyen
viszonyok közt szelid éghajlatról szó sem lehet; s én mégis Khivában a
nyári meleget már junius elején kiállhatatlannak találtam s augusztusban
Kerki és Belkh környékén oly nyomasztó hőség volt, a milyen még a
valóban tropikus vidékeken is ritkaság. Ez éghajlati külömbség a
növényzetben már kisebb távolságokon is meglátszik. Igy például a
Jengi-Ürgends-ben termesztett gyapot sokkal jobb, mint az északi
vidékeké s a hezareszpi selymet a khivai khánságban mint első rendü
czikket nagyra becsülik. A legjobb rizst Görlen s a legkitünőbb
gyümölcsöket a délfelé fekvő Khiva környéke adja. Ugyanezen viszonyokra
akadunk Bokhara és Khokandban is s csak ezeknek figyelembe vétele
mellett érthetjük meg a három khánság aránylag csekély földterületének
terményei oly sokféleségét, mit különben csak nagyobb terjedelmü s több
égalj alá eső országokban találhatni[20].

A mi a talajnak valóban feltünő termékenységét illeti, ez – hogy a
bennlakók kifejezésével éljek – egyrészt az oázokat átzugó áldásdús
folyóknak, másrészt magának a talaj eredeti minőségének tulajdonitható.

Az emlitett folyók között az Oxus a legjelentékenyebb s termékenyitő
hatása a Niluséval szokott összehasonlittatni, de amannak vize sokkal
kellemesebb izü. A Zerefsán már „aranyszóró“ nevével eléggé érthetővé
teszi azon áldást, melylyel partjait elárasztja. A kisebb folyókat,
például a Sehri-Szebzet vagy a Jaxartes mellékágait sem lehet egészen
jelentékteleneknek tekinteni, s ha a mondottakhoz még hozzáadjuk, hogy
itt a földek öntözése elég nagy gonddal s nagyobb könnyüséggel történik,
mint Nyugot-Ázsia egyébb részeiben, akkor a talaj termékenységét még
ugyan mindig jelentékenynek és nagyszerünek fogjuk találni, de többé nem
csodálkozunk fölötte.

A mint már „Közép-ázsiai utam“-ban megemlitém, az öntözés vagy az arna
nevezetü természetes csatornákból történik, s ilyeneket a rendetlen
folyásu Oxus eleget alkot, vagy a jap nevü kisebb mesterséges
csatornákból, mely utóbbiak a faluk és telepek körül s gyakran rajtok
keresztül is huzódnak. Minden valamirevaló helyen van egy Mirab
(vizfejedelem, vizfelügyelő) nevü magasabb állású hivatalnok, ki a
külömböző vizvezetékekre felügyel s azokat, melyek behomokosodtak,
tavasszal kitisztittatja. Télen a főarnák zsilipjei be vannak téve, hogy
a tavaszi jégmenéskor a gyakori árviz meggátoltatnék. A csatornákat
rendesen april kezdetével tisztitják s mindig arra törekednek, hogy
szükek és mélyek legyenek. Az ágyukból kiszedett homokot a két partra
rakják s igy gyakran mértföldekre terjedő sánczolatok támadnak, melyek
hüvös árnyukkal a drága nedvet a nap hevétől megóvják.

De az ilyen elsánczolt árkok, ha mindjárt a földmívelésre hasznosak
lehetnek és valóban hasznosak is, a közlekedésre igen hátrányosan
hatnak. A Persiában használt költséges kárizok – földalatti csatornák –
sokkal czélszerűebbek s a vizet is tisztán és hidegen tartják. A
közép-ázsiai utazónak a japok és arnák sok bajt okoznak, mert a hidak
többnyire rosszak, sőt sokszor nincsenek is hidak. Számitsuk csak fel
azon roppant fáradságot és időveszteséget, melyet egy karaván terhelt
tevékkel egy napi utban 10, 15 ilyen szemetes csatornán átkel. Sőt a
folyókra is károsan hat az a gyakori csapolás, a mit különösen az
Oxusnál veszünk észre, melynek minduntalan változó folyása – előbb
ugyanis kétségkivül a kaspi tengerbe ömlött, mig most az Aral tóba
siet[21] – ha nem is egészben, de nagyrészt ezen viszásságnak
tulajdonitható.

Azt, hogy a három khánság közt melyik a legtermékenyebb, nehéz
meghatároznunk, különösen most, midőn a szerencsétlen Conollyt kivéve,
az ottani talajviszonyok általános ismeretével senki sem bir. Mindazok
után, miket én szamarkandi utamig láttam, s Khokandról többnyire odavaló
utitársaimtól hallottam, hajlandó vagyok – különösen a mi a növényzetet
illeti – a khivai khánságnak adni az elsőséget, mely ugyan kevesebb
mívelés alatti földdel bir mint a másik kettő, de ezeket a termények
sokasága és minőségével felülmulja, s csak egyedül Bokhara küld több és
kitünőbb faju gyümölcsöt. A mi az ásványokat illeti, ebben is
kétségkivül Bokharáé az elsőség, mig még ellenben jófajta háziállatokkal
csak a vándor törzsek birnak.

A föld, melyet Tanab szerént mérnek (= fonál, egy Tanab, 60 négy utrőföt
tesz) a) Mükk, szabad tulajdon, melyért adót fizetnek, b) Khanlik,
kincstári birtok, t. i. olyan föld, melyet vagy a kormány töretett fel,
vagy elkobzás és foglalás folytán jutott hozzá; ezen földről neki a
tiszta jövedelem egy harmada jár, és c) Jarimdsi[22], az a föld, mely
valamely Medresze (oskola) mosë vagy más kegyes alapitvány tulajdona, s
melytől a tiszta jövedelem egy negyedét fizetik. A kincstári jószágok
minden kerületben, bizonyos számú – müsürüb – hivatalnok felügyelete
alatt állanak, kik egyuttal a jövedelmeket is beszedik; az egyházi javak
ellenben itt is, mint minden más iszlam országban, a mutevalik kezelése
alatt vannak.

A mi a talaj minőségét átalában illeti, a dolog érthetőbb lesz, ha
megemlitem, hogy az első osztályu mívelt föld egy tanabja 100 batmant
(egy batman = 40 font), az utolsó minőségü legalább 60 batmant ad. S ha
ehhez még hozzáadjuk, hogy a földnek termés alá készitése nemcsak, mint
egész Ázsiában, nagyon hanyagul, de a mellett még a lehető
legkezdetlegesebben történik, akkor a szakértő könnyen felfoghatja az
ottani föld roppant termékenységét.

Hogy a három khánság együttvéve hány négyszegmértföld mívelt vagy
termőképes földet bir, olyan kérdés, melyre egyhamar megfelelni teljesen
lehetetlen. A gyakori háborúk és zavarok eléggé megmagyarázzák azt, hogy
miért akad az utas oly sok azelőtt virágzó telep puszta helyére, s
Khivára vonatkozólag bátran fellehet tenni, hogy ezen földult és
elpusztitott vidékek területe nagyobb mint a jelenleg mívelés alatt levő
földmenyiség. Nehány terményt kivéve, melylyel a khánságok egymásközt s
Oroszországgal kifelé kereskednek, minden egyébből csak annyit
termesztenek, a mennyivel otthon beérik, pedig kétséget nem szenved,
hogy a jelenlegi termények minőségét nemcsak javitani, de még
változatosabbá is lehetne tenni.

A három khánság terményeinek rövid áttekintése az eddig mondottakat még
jobban megvilágositja.


Növényország.

Azon gabnafajok közt, melyek a turkesztáni sivatag tartományokban
termesztetnek, a buza és árpa játszák a főszerepet. Az előbbeniek itt
négy faja létezik, u. m.:

1) Bokhara budáji (bokharai buza), első minőségü, magja hosszú, vörös,
hegye zöldes szinü. Ezen faj adja a legizesebb kenyeret, melynek
készitésében Bokhara városa kitünik s mely sirmaja név alatt messzire
elhordatik.

2) Tokmak bás (bunkós fejü) vastag, kerekded magva igen húsos s a mi
buzánkhoz valamenyi fajok közt leginkább hasonlit. E terményt legjobb
minőségében Khiva szolgáltatja.

3) Kara szüllü (fekete hajú) sovány, sötétbarna magva nem igen jó
minőségü s legtöbbnyire a lovakat abrakolják vele. Végre a

4) Jazlik (nyári buza) igen gyorsan érik és feltünőleg könnyü. Más
fajokkal vegyitve használják.

Az árpa Közép-Ázsiában nem olyan jó mint Persiában vagy Törökországban.
A közönségesen ismert fajtán kivül van még egy silányabb fajta is – ezt
Khivában karakulpuknak hijják – s mint az egész Keleten, a lovakkal
étetik meg.

Rizs igen nagy mennyiségben terem, de jóságára nézve legkevésbbé sem
állja ki a hasonlatot a heráti, vagy a kitünő sirázival, mely utóbbi
csampa vagy amberbujnak (Ámbra-illatú) is neveztetik. Még legtöbbet
hasonlit az egyptomi rizshez (Törökországban dimjatti); de ha gondosabb
s a talajnak megfelelőbb módon míveltetnék, akkor ez utóbbit
valószinűleg legyőzné.

A dsügerit (holcus sorghum) mind a három khánságban nagyban termesztik,
s többet is használják mint bárhol Ázsiában. A gyönge tejesek megeszik,
de ha egyszer megszáradt, abraknak használják, különösen a csikók
számára, mert nem oly hevitő mint az árpa, s gazdag czukor tartalma
nagyon tápláló. Azonkivül egyedül, vagy buzával vegyitve kenyeret is
készitenek belőle.

A mekke dsügeri (törökbúza) legfeljebb egy kis arasznyit nől, s kétféle,
az egyik sárgás, a másik egészen vörös apró magvú. Ezt nem száritják
meg, hanem vagy megeszik mikor még gyönge, vagy a barmokat hízlalják
vele.

Tari (tönköly) sokféle van, s miután a közép-ázsiabelieknek egyik fő
táplálékát képezi, nagyban termesztetik.

Hüvelyes vetemény, a nálunk ismert fajokon kivül, mint borsó (burcsak),
bab (lubie), lencse (jaszmuk) stb., még egyébb is van, mik nálunk
azomban ösmeretlenek; igy p. o. a konak, melynek magva kisebb de
vastagabb mint a mi lencsénké, s apró bokrokon nől, a más, valamivel
nagyobb szemü mint a köles s barna szinü stb.; ezenkivül még nehány
alfaj, melyek azomban csak szakemberre nézve birnak érdekkel.

Az olajnövények között legelső helyen a kündsi szeramot emlitem, mely
igen szépen tenyészik s a három khánságot bőven ellátja az ételhez és
világitáshoz szükséges olajjal. Ezenkivül emlitésre méltó a zigir, egy a
köleshez hasonló növény, melynek szárán több almanagyságu gyümölcs
terem, s ebben vannak a mákszemnagyságu, sárga magvak. Ennek olaját az
ételeknél s különösen sütemények készitésénél használják. Azután a
dsigit, t. i. a gyapotmagvak, de ennek olaja éldelhetetlen, a kender
(kender), melyről igen hitvány vásznat s a kedvelt beng bóditó szert
készitik. Végre az indau egy csekély cserje, melynek zöldes magjából
nagyon keserü és rosz szagú olajat ütnek, s ezt az állatok, különösen
sebesült tevék gyógyitására használják.

A festő növények közt nevezetes a nijan vagy bojak (festő buzér), melyet
mind a három khánság igen jó minőségben termel s nagy menyiséget ad el
belőle Oroszországnak. 1835-ben Oroszország még nem igen kereste e
czikket, s 1860-ban már mégis 24,523 orosz pudot (883,000 angol font)
hozott be[23]. Az iszbarak vagy barak apró sárga virágja, megszárasztva
és szétdörgölten, szép sárga festéket ad. A görcsük a mi lóherünkhöz
hasonlit, s apró vörös virágszirmai kifőzve erős fekete festék lesz. A
buzgunds gubacs nemü növény, mely csak déli Majmenében terem s mint
mondják a Badgiz hegyek közt (éjszaki Herátban) a legjobb vörös festéket
készitik belőle, mely még a helyszinén is nagy áron kel el. Bár nem ezen
osztályba tartozik, de mégis meg kell említenem a sajátságos
terendsebint, ez egy gyantás állomány, mely a khari suter (tevetüske)
nevü tövisbokron terem. A terendsebin a nyár vége felé szokott éjjel
váratlanul s rögtön előtünni, s ilyenkor azonnal le kell szedni, mielőtt
a nap reásütne. Ezen mozgaszerü, világosbarna szinü anyagból, mely
különösen édes, s nyersen is megehető, Közép-Ázsiában szirupot
készitenek, Persiában meg a meshedi és jezdi czukorgyárakban használják
fel.

Gyümölcsből, a déli fajokat kivéve, csaknem minden fajta található, mind
a három khánságban, még pedig nagy mennyiségben és kitünő minőségü, s a
kivitel nemcsak Oroszország, hanem a gazdag India felé is megy. S mivel
Ázsiában valamely helynek, becses vizének, levegőjének és gyümölcsének
minősége szerint határoztatik meg, nem csoda, ha a közép-ázsiai
gyümölcsének ezen előnyeire oly nagyon büszke. Mindhárom khánságnak meg
van a maga sajátságos gyümölcsfaja, igy Khivában a dinnyék és almák,
Bokharában a külömböző szőllőfajok és a nyári baraczk érdemelnek különös
figyelmet. Meglehet, hogy az utóbbi helyen a nevezett czikkekben Persia
és Törökország sok vidéke felülmulja; de Khiva dinnyéi nemcsak Ázsiában,
de mondhatom az egész föld kerekségén a legkitünőbbek. Európai embernek
fogalma sem lehet ezen gyümölcs kitünő jóságáról, melynek rendkivüli
édes és illatos husa szétolvad a szájban s oly üditő, hogy kenyér
mellett élvezve, a természet által nyujtott legjobb tápláléknak
mondható. Csak az Iszfahán körül tenyésző hires naszrabadi dinnye
mérkőzhetik, de csak keveset, Középázsia ezen a maga nemében egyetlen
gyümölcsével.

A sokféle dinnyefaj közt, mint nyáriak a következők érdemelnek emlitést:
1) zamcse, koránérő, gömbölyü, sárga szinü, vékony haju, 2) görbek, zöld
szinnel és fehér hussal, 3) babaseikhi, kicsiny, gömbölyü, fehér husu,
4) kökcse, 5) sirinpecsek, kicsiny, gömbölyü, igen lágy és édes, 6)
sekerpare, 7) khitaji, 8) köknabat, 9) aknabat, 10) begzade[24].

A téli dinnyék csak október elején érnek meg, de az egész télen
élvezhetők s februárban legjobbak. Fajaik következők: 1) karagulabi, 2)
kizilgulabi, 3) besek, 4) pajandeki, 5) szakszaul-kavunu. Többnyire
ezeket viszik Oroszországba.

A közép-ázsiai dinnyefajok kitünő minősége leginkább az Oxusnak
köszönhető, mert a legjobbak annak partjain teremnek. Bokhara dinnyéi
nagyon középszerüek s minőség tekintetében még a khokandiaktól is
túlszárnyaltatnak.

A szőlőfajok közül Khanikoff érdekes munkájában[25] tiz fajt emlit föl,
melyekre ő Bokharában akadt. Én Khivában a következőket találtam:

1) Huszeini, hosszas szemü, vékony haju, igen édes s télen eláll, 2)
meszke, gömbölyü, nagy szemü, 3) szultani, 4) khalide, korán érő, 5)
siborgani, 6) taifi, 7) khirmani, 8) szajeke.

Mindezen fajták sik földön tenyésznek, s mivel bort csak a bokharai
zsidók s ezek is csekély mennyiségben állitanak elő, ennek folytán e
nemes gyümölcsből részint szirupot készitenek, részint megszáritva
megeszik.

Alma négyféle találtatik s a hezareszpi faj bátran kiállhatná a versenyt
a mi kerti terményeinkkel.

A szeder is nagyobb szemü, többféle s édesebb, mint nálunk; ezen
előnyének tulajdonitható az, hogy a közép-ázsiai selyem jobb, mint az
olasz vagy franczia, s hogy a nálunk már évek óta otthonos
selyemhernyó-betegség ott még mostanáig ismeretlen.

A mi a selyemtenyésztést illeti, ez a khinai tatároktól s különösen
Khotenből származott be, hová, mint Reinaud[26] helyesen jegyzi meg,
időszámitásunk első századában Khinából vitték. Belföldi selyemczikkek,
mintegy Bokhara régi történetét tárgyazó kézirat tanusitja[27], már az
iszlamot megelőző korban ismertettek s igy épen nem vádoltathatunk
tulzással, ha azt állitjuk, hogy a selyem tenyésztése, fonása és
megfestési módja a három khánságban még sokkal régibb jellemü, mint
magában Khinában, mert imitt az ipar haladása közben többet változtatott
rajta, mint amott. Az anyag megfestését csaknem kizárólag a zsidók
eszközlik, a szövést a tadsikok és merviek, s ezek mindnyájan hódolva a
lakosság izlésének, csak feltünő szinü szövetet készitenek.

Régenten, különösen még az arab foglaláskor, Középázsia selyemszövetei
az egész Keleten hiresek voltak, a mint azonban később a hóditók az
ügyesebb iparosokat Damaszkusba meg Bagdadba költöztették, a régi
művészeti tökély lassanként elenyészett s elveszett örökre, daczára
Timur minden igyekezetének, melylyel azt az Oxus tulfelén ismét
felvirágoztatni akarta. Hogy mily nagy a selyemtermelés, már azon
körülményből kiviláglik, hogy az itt általában divatos gyapotszövetek –
Aladsa – nagy mennyiségü selymet tartalmaznak s hogy nemcsak a
vagyonosabbak, hanem minden bármily csekély sorsu embernek is rendesen
van egy-két darab ruhája s nehány asztalkendője selyemből, s hogy
nemcsak Persiával, Indiával és Afghanisztánnal üzetik e czikkre nézve
nagy kereskedés, hanem még Oroszországnak is nagy mennyiség jut belőle.

Középázsiának egyik sokat igérő termése a gyapot, mit, miután minden
ruha, asztalkendő, ágynemü s kendő belőle készittetik, mindhárom khánság
nagyban termeszt. A turkesztáni gyapot jobb mint az indiai, persiai és
egyiptomi, s némelyek még a világhirü amerikaival is versenyképesnek
tartják. Még eddig csak Oroszország használja fel e czikket moszkaui,
wladimiri, twerszkoy stb. gyáraiban s mindinkább növekedő mennyiségben.
Igaz, hogy a gyárosok részéről sok a panasz, hogy a termelők hanyagul
járnak el a tisztitás körül s hogy a kereskedők az árut nagyban
hamisitják, részint megnedvesitvén a gyököket, részint hogy nagyobb
súlyuk legyen, köveket rakván bele. Mindennek daczára azonban, a
Khivából és Bokharából Orenburgon át bevitt gyapotot az orosz ipar nem
nélkülözheti.

A gyapotmívelésre Középázsia azért is igen alkalmas, mivel a
gyapotföldek a nedvességet nem kivánják meg, sőt az eső még tavaszkor is
inkább károsan hat reájok. E czélra a Szoga nevü kemény, kővel elegyes
helyeket szemelik ki s ezeket is csak egyszer törik fel; igy a
megmunkálás és ültetés minden mezei munkánál egyszerűbb. Az orenburgi
vámhivatal statisztikai adatai szerént azt kellene hinnünk, hogy a
legtöbb gyapotot a bokharai khánságban termesztik, de ez valószinüleg
tévedés, mert a khivai karavánok, midőn a Jaxartest átlépik, gyakran
egyesülnek a bokharaiakkal, vagy legalább bokharabelieknek adják ki
magukat azért, mert ezek az oroszokkal jó viszonyban vannak s nincs is
épen rosz hirük közöttük. Saját tapasztalataim s a kérdezősködéseimre
adott felvilágositások után ugy tudom, hogy Khiva gyapottermelése sokkal
virágzóbb s jobb minőségü, mint a testvér országoké. A gyümölcs –
gavadse – itt kisebb, mint Bokharában, de sokkal finomabb és fehérebb
még a guzei szefidnél is, mely pedig első minőségü bokkarai termény.
Állitásunkat még azon körülmény is megerősiti, hogy a közép-ázsiaiak
mind a khivai terménynek adják az elsőséget. A megfestésben és szövésben
Bokharának jó hire van, de magában a fővárosban is jobban fizetik a
khivai mint a belföldi készitményt s amazok Afghanisztánba, Indiába s
északi Persiába is szállittatnak, s még a vándortörzseknél is nagy
becsben tartatnak.

Kétséget sem szenvedhet tehát, hogy a középázsiai puszták ezen terménye
a jövendőben sokkal több értéket fog képviselni; de ehhez még sok
fejlesztő körülménynek kell hozzájárulni; mindenek előtt a mívelést kell
tökéletesiteni, a tisztitásnál és bemálházásnál európai gépeket kell
használni s az utakat biztosakká tenni. Ily módon nemcsak a minőség
lenne jobb, hanem a termény mennyisége is minden nagyobb megerőltetés
nélkül is nevezetesen emeltethetnék. Valószinü, ha nem is a legközelebbi
jövőben, hogy valamikor Középázsia Oroszországra nézve azzá lesz, a mi
jelenleg Uj-Karolina Anglia gyárvárosaira nézve.

A Középázsiából Oroszországba bevitt gyapotmennyiség módnélküli
szaporodását legtisztábban ugy foghatjuk fel, ha Lumley Savillenak, a
pétervári angol követség egykori első titkárának, az 1862. és 1865. évi
kékkönyvben felhozott táblázatát ide igtatjuk. Ezen hivatalos kimutatás
szerint bevitetett a három khánságból:

 Év          Bokhara  Khiva     Khokand 
              rubel   rubel      rubel
 1840–1850 2,065.697 470.781   16.851
 1853        280.514 133.799 ⎫
 1854        509.600 248.347 ⎪
 1855        513.023 185.683 ⎪ hiányzanak
 1856        501.225  36.050 ⎬ az
 1857        578.483  66.776 ⎪ adatok.
 1858        634.643  59.729 ⎪
 1859        495.065   2.274 ⎭
 1860        721.899  22.429     4907
    Összeg 4.237.772 755.087     4907

E szerint tehát az 1840–50 közötti forgalom a reá következő tiz év alatt
több mint kétszeresre emelkedett s valószinü, hogy ha a politikai
viszonyok kedvezni fognak, mindinkább nagyobb lesz. De ismételve is meg
kell jegyeznünk, hogy, habár Bokhara itt mindenütt a legnagyobb számot
mutatja fel, ez azért még sem képviseli kizárólagosan az ő terményét.
Nagyon sok khivai áru van a közt, melyek részben ürgendsi kalmárok a
bokharai uton visznek Orenburg felé (melynek vámhivatalából a föntebbi
összeállitás került), hol azután minden Bokhara rovatába iratik be.
Azonkivül még sok khokandi gyapot is, mert a khokandiak, mivel az
oroszszal folytonos viszálkodásban élnek, a határon mint bokharabeliek
mennek át.


Az állatországból.

Itt mindenekelőtt a házi állatok, s ezek közt is legelső helyen a juhok
emlitendők, melyeknek két faját lehet megkülönböztetnünk, u. m. 1) kazak
koj (kirgiz juh) és 2) özbeg koj (özbeg juh). A kirgiz juh, ugy gyapjura
mint husra nézve, többet ér az utóbbinál. Középázsiában egyáltalán a
kövérfarkú faj tenyésztetik, s azon első hallásra hihetetlennek tetsző
állitás, hogy ezen állatnak széles, földön heverő vastag farka alá
gyakran hengert vagy egyéb kis járművet helyeznek, hogy a járás reá
nézve lehetségessé tétessék, vagy legalább megkönnyittessék, épen nem
mondható túlzottnak. Különösen a hizlalt juhok – bakkan – gyakran 3–4
batman (20 font) tiszta zsirt is adnak. A mi a husnak izét illeti,
mondhatom, hogy jobb minden egyébb tőlem Ázsiában ismert fajokénál,
melylyel a törökországi nagy hirü kivirdsik és karaman össze sem
hasonlitható, s melylyel még a persáktól oly nagyra becsült indopersiai
sem versenyezhet.

A gyapju nem oly kitünő minőségü, de valószinüleg azért nem készitenek
belőle ruhákat, mert még nem értenek a finomitáshoz, hanem inkább
szőnyegekre, uti tarisznyákra, lótakarókra s más durvább szövetekre
használják fel; e mellett nem is képez jelentős kiviteli czikket. De
nevezetes kereskedelmi czikk a fekete göndörszőrű báránybőr, melynek
egyedüli hazája a bokharai khánság s itt is főkép Karaköl. Innen hordják
szét egész Ázsiába, sőt Európába is, hol Asztrakhán név alatt ismeretes.
A bőrt a háromnapos bárányokról huzzák le s azután nehány napig só és
árpaliszt keverékben páczolják s végre, hogy szép fényes legyen, a
Zerefsán vizében kimossák, melynek partjain Bokhara és Baveddin között,
különösen julius hóban nehány százezer darab ilyen száritásra kitett
bőrt lehet látni. E bőr mindenütt nagyon keresett czikk, de különösen
Persiában, hol a divatos föveg belőle készittetik, s ha meggondoljuk,
hogy ott egy külah (kalap, melyhez 3–4 darab elég) 10–15 aranyért
árultatik, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a mi asztrakhánunk, mely
sokkal olcsóbb, nem bokharai termény. A juhtenyésztés lévén a
középázsiai vándortörzsek főélelemforrása, könnyen fogalmat szerezhetünk
azon roppant nagyszámu nyájakról, melyek a mérhetetlen pusztán
táplálkoznak. A kirgizek sok juhot hajtanak a khánságokba, de
Oroszországba is, hová a bevitel folytonosan növekedőben van. 1835-ben
850.000, 1860-ban már 3,644.000 ezüst rubel áru hajtatott be[28]. Az
utóbb emlitett év folytán a roppant sok juhokon kivül még 750.000 ezüst
rubel áru nyers juhbőr és 86.000 e. r. áru gyapju vitetett át
Orenburgnál az orosz határon.

A juh után a kecske a legnevezetesebb házi állat. A kecskehus ugyan
sohasem oly jó, mint a juhhus, de itt mégis jobb valamivel, mint máshol
Ázsiában. A kecske gyapja, mint Burnes mondja, ugyan messze áll a
kasmiritől, de mégis meglehetős jó és vizhatlan szöveteket készitenek
belőle.

A legjobb lovak a turkománoknál találhatók, s ezek közül a java
Afghanisztán, India és Persia felé kivitetik. A turkomán ló, különösen
az Akhal és a jomut fajbeli, nem sokat enged az arab lónak, akár
gyorsaságát és kitartását, akár szépségét és alakját vegyük tekintetbe.
Az özbeg ló, vagyis azon faj, mely Bokhara, Khiva és Mejmenében honos,
inkább erejével mint gyorsaságával tünik ki.

Közép-Ázsia tevéit, melyek közt a bokharai faj és a kétpupos kirgiz-teve
érnek legtöbbet, erőben és gyorsaságban csak az arab, különösen a
hedsázi tevék haladják meg. Azon szóbeszéd, hogy a teve kettős gyomrában
a viz tiszta s hűs marad, s hogy a szomjtól gyötört utasok végső
esetekben ehez nyulnak, itt egészen ismeretlen, s a vándortörzsek
közötti ide vonatkozó tudakozódásaira nevetéssel feleltek. Annál
hasznosabbak Középázsiában ez állatok, mértékletességöknél fogva, mivel
a legmegromlottabb vizzel is beérik s daczára a gyakran csak tövis és
bogáncskóréból álló abraknak, a legnagyobb terheket napokig hordozzák.
Ezenkivül az arab tevék alattomosságától s vadságától egészen mentek.
Kivitel csak Persia és Afghanisztánba üzetik velök, de Oroszországba nem
igen. Nagy hasznot hajt az évenként kétszer nyirott teveszőr is, melyből
köteleket s egyéb durva, de néha finomabb szöveteket is készitenek.

Szarvasmarha nem sok van, s ez is meglehetősen hitvány. A legszebb marha
állitólag Khokandban található; az Oxus mellett egyedül a Karakalpakok
foglalkoznak kizárólag marhatenyésztéssel. Középázsiában a marhahus még
a persiai s törökországinál is szivósabb, éldelhetlenebb, s ezért azt
itt többnyire csak a legszegényebb emberek fogyasztják. Azonkivül
aránylag kevés sajtot és vajat készitenek tehéntejből. Öszvért
Középázsiában nem tenyésztenek, mert a lovat, mint legnemesebb állatot,
nem engedik bemocskolni. Annál nagyobb gond fordittatik a
szamártenyésztésre, mely itt sokkal szebb és jobb, mint máshol Ázsiában.
A bokharai tenyészetü szamár nemcsak erős és nagy termetével tünik ki,
hanem még gyorsaságával is, s hosszu karaván utakon az csak annyit győz
meg, mint a ló.

A szárnyas állatok közül honos itt a hosszulábu khinai tyúk, a ludak
kisebbek, mint Európában, kacsafaj többféle tenyésztetik. Vannak még
hattyúk, fogolymadarak, gyöngytyúkok és fáczánok, melyek közül a
legszebbek Khokandban találhatók.


Az ásványországból.

Senki sem csodálkozhatik azon, hogy napjainkban a három khánság
földjében elrejtett kincsekről alig tudunk valamit. Lehmann s más orosz
utazók, kik kellő geologiai készültséggel birván, behatóbb vizsgálatokat
tehettek volna, a tatár hatóságok féltékenysége miatt minden lépésükben
meg lettek akadályozva. Daczára annak, még sem vagyok hajlandó Burnes
azon nézetéhez csatlakozni, hogy Középázsia épen semmi vagy csak igen
csekély mennyiségü nemes érczet rejt földjében, s hogy a zerefsáni
aranypor sem odavaló eredetileg, hanem Hindukusból eredő kisebb
folyóktól vitetik oda. A középázsiabeliek szerént a szamarkandi és
bedakhsani hegyvidékek, az Oveisz Karajne hegység az Oxus balpartján
Khivában, és a nagy Balkán a káspi tó melletti pusztában sok nemes
érczet tartalmaznak. Hogy a felső Oxus mellett csakugyan léteznek
aranytelepek, ezt azon körülmény is eléggé bizonyitja, hogy ott, daczára
azon elhanyagolt és kezdetleges módnak, melylyel az aranymosás üzetik,
évenként mégis jelentékeny mennyiségü aranyat nyernek.

Az aranymosásra, vagyis jobban mondva, az arany kihalászására
tevefarkakat használnak, melyek egy sorban két karó közé függesztetnek.
Ezekkel egy ideig a vizet verdesik vagy bemártják őket s ugy hagyják
lógni. Mindig a zavaros helyek kerestetnek ki e czélra, s a munkát
junius és julius hónapokban, mint a melyek erre legjobbak, szokták
megkezdeni. Nem valószinü, hogy az aranyport kivinnék, mert a mint
Bokharában lakó persa aranyművesektől tudom, az ott látott kisebb
ékszereket belföldi érczből készitik. Ezüstöt Khivában szednek a fönt
emlitett hegyekben, s Allahkuli khán idejében három év alatt, mikor a
munkákat egy mívelt, szakavatott indus vezette, ezen becses érczből igen
nagy mennyiséget nyertek. Az emlitett uralkodó halála után az indus
állitólag megszökött, mások azt mondják, hogy meggyilkoltatott. Mondják,
hogy azóta a bányákat elhanyagolták. Sehri-Sebz körül is vannak
ezüstbányák, de az erre vonatkozó adatok bizonytalanok.

A nemes kövek között a bedakhsáni rubinok érdemlik az elsőséget, melyek
régebben laoli bedahsán név alatt egész Ázsiában hiresek voltak; most
már nagyon megritkultak. Karniolt nagy mennyiségben találnak a
bedakhsáni hegyi patakok medrében, ára csekély s Arábia, Persia és
Törökországba viszik. A festésre való lazulkő Középázsiában kis értékü s
Oroszországba és Persiába vitetik. A bedakhsáni és khokandi türkisz
szinre nézve a nisabuval (Persiában) nem versenyezhet s többnyire csak a
vándortörzsek meg a nogaji ezüstművesek veszik. Szine zöld és nem kék, s
nem oly általánosan keresett, mint amaz.

A középázsiai sikországok terményeinek ezen vázlatos előadása az
olvasót, s különösen azt, ki Ázsiát s az ottani viszonyokat ismeri,
meggyőzhette arról, hogy Turkesztánt a terméketlen tartományok közé
számitani nem lehet. A lakóitól nagy becse és sivár körülete folytán,
homokba foglalt drága kőnek nevezett Középázsia, a távol Kelet országai
közt bizonyosan nagy szerepet fog játszani s nevezetes helyet foglaland
el, ha az európai polgárosodás jótevő sugarai az ottani szerencsétlen
viszonyok posványát kiszáritván, századunk nagyszerü vivmányai az ipar
és földmivelés terén ott is utat nyitandottak maguknak. Rablás, háboru
és öldöklés s nem a puszta határok tették sivataggá az Oxus és Jaxartes
partjait. Bokharában s még inkább Khivában a földmüvelést csaknem
kizárólag rabszolgák végzik, kiknek száma az utóbbi khánságban a
80.000-et meghaladja. A vad erkölcsök a hon lakójának kardot adtak
kezébe, s az ekét meggyalázónak vélik s a rabszolgákra bizzák. Mikor
látják már be ezen országok, hogy szerencsétlen sorsuk s zilált
állapotaik legnagyobb része ezen ferde nézpontban gyökeredzik. Az orosz
kormány, midőn az ottani viszonyokat könnyiteni és szeliditeni törekszik
(mert tökéletes átalakitásukról egyhamar szó sem lehet), teljes
elismerésünket s szerencsekivánatainkat igazán megérdemli. A föld
gazdagságát ne irigyeljük tőle, mert eltekintve a kormány erkölcsi
befolyásától s netaláni politikai czéljaitól, anyagi haszna nem sok van,
sőt bátran kimondhatjuk, hogy csekély azon fáradalmak és költségekhez
mérve, miket egy ily országnak megszállása és igazgatása megkiván, egy
oly országé, melylyel a közlekedés valószinüleg mindig kimondhatatlanul
fáradalmas marad.



XV.  Adatok Bokhara ókori történetéhez.

Az, a mit ezen fejezetben Bokhara multjára nézve közlök, legnagyobbrészt
egy Tarikhi Narsákhi (Narsákhi története) czimü persa kéziratból van
átvéve. Ezen Bokharáról szóló fölötte érdekes munkát szerzője,
Mehemed-ben-Dsáfer-el-Narsákhi, a hedsra 332-ik[29] évében irta arab
nyelven, a szamanida Emir Hamid uralkodása alatt. Később, a hedsra
522-ik évében, persa nyelvre fordittatott s a nem kevésbé érdekes
„Khazain ül Ulum“-ból (A tudományok kincsei), melyet a nisáburi Ebul
Haszán irt, megbővittetett.

A mi történeti értékét illeti, a „Tarikhi Narsákhi“ mindenesetre megérné
a hű forditására és kiadására forditandó fáradságot. Ismerőseim egyike,
a kitünő keleti nyelvész Khanikoff, már dolgozik is rajta, s igy ezen
becses munka rövid idő alatt a nagy közönség kezébe jut. Mi a könyvből
csak azt szedtük ki, a mi vázlataink keretébe beillik, s ezért az
eredeti szöveg szabad forditását adjuk, mert igy kevésbé fárasztó s
inkább megfelel a közönség izlésének.


Bokhara és környéke.

A hely, melyen most a szent Bokhara fekszik, régi időben mocsár volt,
mely a Szamarkand felől jövő folyónak évenkénti kiöntéseiből állt elő,
mert ez utóbbi a nyári hónapokban a szomszédságban fekvő hegyekről
leolvadt hótól nagyon megdagadt. E mocsár azután kiszárittatott s a
termékeny föld nemsokára mindenfelől települőket édesgetett magához, kik
ott megállapodván, magok közül egy Aberzi nevü főnököt választottak meg
uralkodónak. Maga Bokhara még akkor nem létezett, de volt ott több falu,
melyek közül Bejkend v. Pejkend (az uralkodó faluja) volt a legnagyobb.
Nem sokára a zsarnoki uralkodás szétszórta a telepet. Egy részök északi
Turkesztánba vonult vissza s ott Otrar várost alapitván, csakhamar
jólétnek örvendett. Később visszamaradt testvéreik segélykéréseinek
engedve, ismét visszatértek. Fejedelmük, Sír Kisver (az ország
oroszlánja) legyőzte a gonosz Aberzit s őt egy vörös tüskékkel töltött
zsákba tétetvén, mindaddig hengeritgette, mig meg nem halt. Bokhara
lassanként ujra felvirágzott. Fejedelme Sír Kisver 20 évi uralkodása
alatt igen sokat tett a telep gyarapitására; példáját utódai is
követték, s nemsokára az egész környék megnépesedett s falvakkal volt
ellepve.

Hogy ez időszámlálásunk melyik szakában történt, nehéz megmondani.
Bokhara őstörténetének regéje megértésére törekedni, hiábavaló igyekezet
lenne. Mi itt inkább a kézirat fölötte érdekes adatait fogjuk előadni s
mindjárt Bokharával kezdjük, mint ez már ősidőktől fogva főhelynek
tartatott.


Bokhara, a főváros.

A mit kútforrásunk ezen hely vallási jelentőségéről felhoz, hogy mily
előnyökben részesültek lakói, mily kitüntetés várt rájuk a föltámadás
napján stb., mindez az olvasót kevéssé érdekelheti. A vár alapitójának
Sziaust mondják, ki később ugyanott a Gurian kapu előtti téren saját
ipjától megöletett. E helyet a tűzimádók mindig szentnek tartották s
noruz (ujév) napján, napkelte előtt ott mindenik egy kakast áldozott. Ez
emlékünnepnek hire messze terjedt, s dalnokok dicsőiték azt, bár az
esemény már 3000 év előtt történt. Mások azt állitják, hogy Efrásziab
volt az alapitó. Mindegy, a vár sokáig pusztán, laktalanul állt, mig
Bendon, Khatun királyné férje, azt egy másik erőséggel együtt ujra
felépitette s a kapukra vaslemezekbe vésette nevét. A hedsra hatszázadik
évében a kapuk vaslemezeikkel együtt még meg voltak, később az egész
romba dőlt, s az erőd fölépitésére irányzott törekvések mind füstbe
mentek. Az akkori időben élt bölcsek tanácsára végre a pelejadok
alakjára hét oszlopra épitették föl s ezen idő óta mindenik uralkodó, ki
benne lakott, győztes volt, s a mi még bámulatosabb, közülök egyik sem
halt meg addig, mig benne lakott. Ezen várnak két kapuja volt, a keleti
vagyis Guzian kapu és a nyugoti, Rigisztán kapu; e kettőt egy út kötötte
egymással össze, az egész magában foglalta még a főtisztek lakását, a
fogházakat, a kincstárakat s a tanácsházakat is. Miután egy darab ideig
romokban hevert, Arszlán khán ujra felépitette s visszaadta régi fényét.
A hedsra 534-ik évében Kharezm sáh Bokharát elfoglalván, a Szandsár
által kinevezett helytartót kivégeztette s a várat lerontatta; de
536-ban megint helyreállittatott. Hasonló sorsban többször is részesült,
mig végre a mongolok Dsengiz khán alatt Bokharát a várral együtt romba
döntötték.

Azon paloták között, melyekkel hajdan Bokhara ékeskedett, legelső helyen
Rigisztán szeraiját emlitik, melyben az uralkodók, az iszlamot megelőző
korban s azután is, tartózkodni szoktak. Terjedelmére nézve legnagyobb s
talán egyszersmind a legpompásabb is azon palota volt, melyet a
szamanida Emir Szaid épittetett s melyben az uralkodó minden
főhivatalviselőjével együtt lakott[30]. Ezután neveztetik a Szerai
Molian, vagyis azon palota, mely a hasonnevű csatorna partján épült.
Erről azt mondják, hogy fölülmulhatatlan szépségü lakhely volt,
körülvéve a legszebb kertek és rétekkel, virágágyakkal, patakokkal s
szökőkutakkal. Ezenfölül a Rigisztán kaputól a Destekig (kis mező) az
egész ut csinosan festett házakkal, kellemes tavakkal s árnyas fákkal
volt tele, a kertek tömve voltak mindenféle gyümölcscsel, mandolával,
mogyoróval, cseresznyével[31] stb. Emlitésre méltó a Semszabad palota
is, melyet Semsz-ed-din király, az Ibrahim kapu közelében épittetett, s
mely főleg Kuruk[32] nevü állatkertjéről volt hires. E négy mértföldnyi
körületü magas falakkal keritett helyen számos galambducz volt s
azonkivül még vadállatok, mint majmok, gazellák, rókák, farkasok,
vaddisznók (!) félig megszeliditve. Semsz-ed-din halála után előbb
testvére Khidr khán, azután Akhmed khán léptek a trónra, kik mindketten
sokban gyarapitották a palota szépségét, de midőn az utóbbi Belil sáhtól
leveretvén, Szamarkandba vitetett, el lett hanyagolva s nemsokára romba
is dőlt. Voltak még a föntebbieken kivül a város környékén is
mulatóházak, többnyire a keskusánok birtokában. Igy hivták azon
Nyugotról Bokharába vándorolt idegeneket, kik nem voltak arabok s
különösen jó hirben állottak. Mikor Kuteibe Bokhara elfoglalása után a
házak felét az arabok részére átadni kivánta, leginkább a keskusánok
hagyták oda házaikat s a városon kivül telepedtek le. Ezen mulatóházak
közül később csak kettő-három maradt meg, melyek Köski Mogan-nak
(tűzimádó papok kioszkja) neveztettek. Mint tudva van, Bokharában a
tűzimádók sok templomot birtak s a Moganok az ily helyeket mindig nagy
tiszteletben tartották. A legelső fal Bokhara köré Ebul-Abbasz helytartó
parancsára épittetett a hedsra 215-ben, azért, mivel a lakosok
panaszkodtak, hogy a törökök beütései folytán sokat kell kiállniok.
235-ben kijavittatott és megerősittetett, de később, midőn a mongol
csordák a várost környékével együtt elpusztitották, romba dőlt. A
mondottakon kivül még mecsetek s egyébb középületek is emlegettetnek, de
az ily részletekkel nem akarjuk terhelni az olvasót. Bokhara és
környékének hajdani virágzó állapota eléggé kitünik abból, ha
megemlitjük, hogy vidékét tizenkét csatorna és vizvezetés hasitja.
Talajának áldott termékenysége Keleten közmondássá vált. Erről a város
és környéke volt adója a legvilágosabb bizonyságot teszi. Midőn Bokhara
negyedszer és utoljára Kuteibe hatalmába esett, a bagdadi khalifnak
onnan évenkénti 200.000, s a khoraszáni helytartónak 10.000 direm
jövedelme volt. A szamanidák idejében Bokhara és Kerminah egy millió
diremen felül fizettek adót, mi az arany akkori nagy értékéhez mérve,
igen nagy összeget tett[33].

Ipar tekintetében is kitünt Bokhara az akkori középázsiai népek között.
A Zerefsán partjain készitett ruhaszövetek igen keresettek voltak,
Arábia, Persia, Törökország, sőt még India lakói közt is. Szinre nézve
csak háromfélék voltak, fehér, vörös és zöld, de anyaguk nehéz selyem,
mit az akkori királyok és fejedelmek diszruháit képezték. Ezeken kivül
még szőnyegek és függönyök is készittettek Bokharában. Az előbbiek oly
becsesek voltak, hogy a város egész évi adóját egy ily szőnyeg alakjában
küldte meg Bagdadba. Bokhara több izbeni feldulása folytán a műértő
mesterek elszéledtek s velök együtt az ipar is tönkre ment.


Bokhara környéke.

Az előttünk fekvő kézirat a főváros és nevezetességei mellett még a
környék egynémely helyeiről is emlitést tesz. Ezek közül egynehány még
most is létezik, a többi azonban nyom nélkül eltünt.

Kermine, mely több falut foglal magában, sok költőt adott az országnak.
Bokharától csak 14 farszakh távolságra esik s előbb dihi kurdek (kis
falu) nevet viselt. Most már jelentékenyebb hely sok mecsettel és
karavanszeraival s oly bucsujáró pont, melyet az egész környék gyakran
látogat. Bokharában különösen sokat tartanak reá, s az odavaló vándorlás
egyenlőnek vétetik a mekkai zarándok út felével. Idegen országokban
gyakran összetévesztik Bokharával. Tavaisz (az arabok szerint, mert
eredeti néven Kud) jelentékeny nagyságu hely s vásárairól volt hires.
Ezek rendesen 10 napig tartottak s évenként körülbelől 10.000 embert
vontak oda, kik Ferghanából (Khokand) s másfelől jöttek. Ez uton lakói
meggazdagodtak s vagyonosságukról hiresek lettek. Tavaisz a szamarkandi
országuton Bokharától 7 farszáhra fekszik. Iszkuhket, nagy és gazdag
falu, mely az ott készitett kirbaszszal (vászon) terjedelmes kereskedést
űz, sok mecsettel s karavanszeraival bir s Bokharában a legszebb faluk
közé sorolják. Zendine adja Bokharában a legszebb kirbaszt s Arak,
Farsz, Kirman s más távolfekvő helyekre küldi, hol az a fejedelmek s
országnagyok ruházatára fordittatván, oly jó hirben áll mindenütt, hogy
ugy fizetik, mint a legnehezebb szöveteket. Revane, megerősitett hely,
régenten a királyok lakhelye, mondják, hogy Sápur épitette. A
turkesztáni határon fekszik, hetenként vásárt tart, melyen igen sok
zendinedsit (az előbb emlitett vásznat) ad el. Efsána, megerősitett
hely, mecsetjét Kuteibe épitette, hetenként vásárt tart. Berkend, régi
terjedt falu, melyet Emir Iszmael Szamani megvett, s a belőle kapott
jövedelmet a dervisek és szeidek közt osztotta fel. Rametin Bokharánál
régibb s azelőtt a királyok lakhelye volt. Mondják, hogy Efrasziáb
épitette s később megis erősitette, midőn Kejkhoszrevtől megtámadtatott,
ki atyjának, Sziausnak és vejének, Efrasziábnak halálát akarta
megboszulni. Rametinban voltak legszebb templomaik az Oxuson túli
tűzimádóknak. Efrasziáb két év mulva Kejkhoszrevtől elfogatott s
megöletett, sirja, állitólag, azon tűzimádó templom bemeneténél van,
mely a Khodsa Iman nevü hegy melletti magaslaton épült. Mindez
körülbelől ezelőtt 3000 évvel történt. Ferakhsá egyike Bokhara legszebb
városainak s különösen várkastélyáról nevezetes, melyet ezelőtt ezer
évvel az akkor uralkodó Gedek épittetett s azután pusztulni hagyott.
Később Hebek uralkodó egy részét kijavitatta s a hagyomány szerint
Binjad Tugsáde fia ott halt meg. Az iszlam-korban a szamanida Emir
Iszmael mecsetté akarta átalakitani s a város lakóinak az átalakitási
költségek fedezésére 20.000 dirhemet ajánlott fel, de ezek nem egyeztek
bele. A szamanida Emir Hajder idejében még meg volt belőle némi
gerendázat, melyet az Emir Bokharába vitetvén, saját palotájának
használta fel. Ferakhsának évenként 15 vásárja van, melyek közül a
legutolsó az év végén husz napig tart s Noruz vásárnak (ujévi vásár) s
Bokharában már régóta szokásos. A Noruz vásárra öt nap mulva következik
a noruzi nogan (a moganoknak vagyis a tűzimádók papjainak ujéve).

Bejkend a városok között emlitetett s lakosai nem is szerették ha
falunak mondták. Mikor a Bejkendit Bagdádban megszólitották hogy hová
való, mindig bokharabelinek mondta magát. De valóban jelentékeny is volt
e hely számos szép mecsetjeivel és egyébb épületeivel, s a hedsra utáni
240-ik évben még sok rabatra (karavánszerai nemü kőházak) lehetett benne
akadni. Ilyen épület több volt ezernél s mindenik egy bizonyos falu
lakóinak tulajdonában volt, kik nyáron mezei jószágukon laktak s télen
át a városban kényelemben élvezték munkájuk gyümölcseit. Ezenkivül a
bejkendik hires kereskedők is voltak, s üzletük Khináig sőt a tengerig
(?) is terjedt. Ezen Bokharánál is régibb város erőditvényei az ostrom
alatt sok bajt okoztak Kuteibének. Régebben az uralkodók többnyire itt
laktak. Bejkend és Farab közt egy 12 farszákhnyi homokpuszta terül el.
Arszlán khán ide egy nagyszerü épületet emeltetett, s a Dsaramgam
csatornát nagy áldozattal alávezette. Bejkend környékén sok nádas és
tócsa van, miket Barkenti Ferrákhnak s Karakölnek is hivnak. Hitelt
érdemlő állitások szerént ezek 20 farszákh hosszusággal birnak s annyi
bennök a szárnyas vad és hal, mint sehol másutt, még Khoraszanban sem.
Miután a Dsaramgam csatornának vize nem volt elegendő, Arszlán khán ezen
tavakból egy folyót akart vezetni Bejkend alá, mely utóbbi hely csekély
magaslaton fekszik. Hozzá is kezdtek a munkához s ástak mindaddig, mig
oly kemény sziklára akadtak, melyen minden ütés, furás haszontalan volt.
Egész terhekkel hordták rá a zsirt és eczetet, hogy a követ föllágyitsa
(?), de ez sem használt s kénytelenek voltak felhagyni vele. Farabnak
van egy szép mecsetje, melynek falai és kupja téglából épitvék a nélkül,
hogy csak egy darab fa is látszanék köztük. Régenten külön fejedelme
volt, ki bizonyos tekintetben Bokharától függetlenül uralkodott.


Khatun királyné[34] és a legelső négy arab vezér.

Az arab foglalás korában, vagy helyesebben, akkor, midőn az arab
kalandorok előőrsei legelőször látogatták meg a távol Keletet,
Bokharában egy nő uralkodott, ki fiának, Tugsádénak, kiskorusága alatt
tizenöt évig erővel és igazsággal kezelte a kormány gyeplőit. Ezen
nőről, Középázsia Nusirvánjáról, azt beszélik, hogy naponként lóra ülve
palotájából a Rigisztánra[35] ment s itt trónján helyet foglalván, a nép
minden országától környezve, intézte el a közdolgokat.

A hedsra utáni 53. év vége felé, az arabok Abdullah-bin-Zijád vezérlete
alatt az Oxust átlépvén, az akkori időkben jelentékeny Bejkendet
elfoglalták, mely győzelem őket nevezetes kincsek s négyezer fogoly
birtokához juttatá. A hedsra utáni 54-ik évében erős sereggel s
ostromgépekkel támadták meg Bokharát. Khatun megrémült a fenyegető
veszélytől. Az arabok vezéréhez ajándékokkal ellátott követ küldetett,
hogy legalább tizennégy napra terjedő fegyvernyugvást eszközöljön; de
egy másik ezalatt titkos utakon az északkeleti török törzseket szólitá
segélyre. A csel sikerült. A mitsem gyanitó arabok a fegyverszünetet
megadták s ezalatt a török segélyseregek is közelebb jöttek, s Khatun
már most eléggé erősnek érezvén magát, az ostromlókat megtámadta s
megfutamitotta. A vereséget magok az arab történetirók is bevallják, de
megjegyzik, hogy a muszulman sereg nagy mennyiségü arany, ezüst, ruha és
fegyverekből álló zsákmányt ejtett s hogy Khatun királynénak
drágakövekkel ékesitett s 200.000 drakhmára becsült csizmái is a
zsákmánylott javak közt voltak. Abdullah-bin-Zijád ezután a környékbeli
fákat levágatta s a falvakat elpusztitotta; Khatun az ország sorsa
fölötti aggodalmában az arabokkal békét kötött, vagy ezeknek állitása
szerént, azt egy millió drakhmán megvásárolta.

A hedsra utáni 56-ik évben Szaid-bin-Oszmán lett Khoraszán
helytartójává. Khatun most a békeért két annyit igért, mint
Abdullah-bin-Zijádnak, de Szaid, ki 120.000 emberével már Kes (Sehri
Szebz) és Nakhseb (Karsi) között állott, az ajánlatot visszautasitotta s
a hadjáratot megkezdvén, csak akkor kötött békét, mikor már legyőzte
Khatunt. A királyné kénytelen volt megadni magát s az arab táborba menni
mint meghódolt[36]. A meghóditott város 80 kezest adott.
Szaid-bin-Oszmán ezután Szamarkand felé huzódván, ezt is elfoglalta s
kincsekkel rakodtan tért vissza Medinába. A monda azt beszéli, hogy azon
kezesek, kiket Khatun az arab vezérnek adott, azon főnökök voltak, kik
Tugsáde törvényes születését tagadták s Khatun ellen fondorkodtak. Ezek,
az előleges megállapodás értelmében, csak a határig tartoztak az arab
táborban maradni, de Szaid el akarta őket vinni Medinába, hogy ott mint
győzedelmének jelei szerepeljenek. De már erre felzudultak a
megcsalatott bokharaiak s mert vesztöket bizonyosnak tartották, legalább
bosszulatlanul nem akartak meghalni. Szaidot tehát agyonverték s azután
magukat végezték ki.

Az utóbbi helyett Muszlim-bin-Zijád küldetett Khoraszánba helytartónak.
Ez gyorsan rendeltetése helyére ment s ott tetemes hadat szedvén össze,
az ujonnan elpártolt Bokhara ellen indult. Khatun azonnal belátta, hogy
ő egyedül vele nem mérkőzhetik s mindenfelé segély után látott. A
szamarkandi terkhant (fejedelmet) kezével kinálta meg, csakhogy országát
megvédhesse. A törökök hatalmas fejedelme is felszólittatott. Miután
ezek a segélyt megigérték, az arabok gyorsan békét ajánlottak, mibe
Khatun is beleegyezett s már szinte létrejött a béke, midőn Bendun
120.000 emberével megjelenvén, a tettét megbánni kezdő Khatunt a béke
megszegésére csábitotta. A mélyen sértett arab vezér, tisztjei közül
Mehlebet Khatunhoz küldte, hogy a tartozó engedelmességre fölhivja.
Mehleb minden zászló alól egy harczost maga mellé vevén, a tábort titkon
elhagyá azon szándékkal, hogy éjjel az ellenséget valamely ponton
meglepi. Már a folyó (Zerefsán) partjára ért, midőn nehány arab azt
vélvén, hogy zsákmányra mennek, birvágytól hajtatva, hozzájuk
csatlakozott. Számszerint nem haladták meg összesen a kilenczszázat. Az
ellenség lovasaitól csakhamar észrevétetvén, az első összecsapásban
négyszáz esett el közülök. A többi gyorsan visszafordult, de
üldöztetvén, napköltekor Khoten (?) mellett eléretett. A törökök
elkeseredetten rohanták meg őket. A minden oldalról körülvett Mehleb
kétségbeesett orditással tudatta a közeli arab táborral a veszedelmet,
melybe jutott. A segélykiáltást meghallották. Muszlim azonnal Mehleb
hangjára ismert benne, de nem sokat adott reá, s csak Abdullah, ki a
vezér egykedvüségét gáncsolta, ült lóra kevesed magával, hogy
fenyegetett bajtársainak segélyére legyen. Megjelenése Mehleb s társai
hanyatló bátorságát felélesztette; a harcz megujult, Bendun elesett s a
törökök nagy veszteséggel vonultak vissza. A győzők oly nagy zsákmányt
ejtettek, hogy az osztozásnál – mint mondják – egy-egy lovasnak ezer
dirhem jutott. Ez eset után Khatun békét kötött s ujra meghódolt az
araboknak. Midőn a táborban megjelent, látni kivánta Abdulláht, kinek
hős tettei mindenkit bámulatra ragadtak. Muszlim őt előhivatta; kék
felöltönye vörös övvel volt leszoritva s méltóságos külsejével nagy
hatást tett az őt gazdagon megajándékozó királynéra.

A negyedik arab vezér, ki Bokharába küldetett s ezt végleg meghóditotta,
Kuteibe-bin-Muszlim volt. Ő Hüddsáds khalifasága alatt ment Khoraszánba
s útközben Tokharisztánt elfoglalván, a hedsra utáni 88-ik évben átlépte
az Oxust. Jöttének hirére Bejkend erős várrá alakittatott át s bevétele
sok bajt okozott. Az arabok az ötvennapos ostrom alatt sokat szenvedtek
s végre, miután erőszakkal semmire sem mehettek, cselhez folyamodtak.
Kuteibe földalatti meneteket ásatott, melyeken át az erősséget
meglepvén, azt elfoglalta. De a lakókat megkimélte, velök békére lépett
s miután egy bizonyos Barka-bin-Naszrt helytartójává nevezett, maga
Bokhara ellen indult. Azonban már utja kezdetén hirét vette annak, hogy
a bejkendiek hátrahagyott helytartóját megölték. Később kiviláglott,
hogy gyalázatos eljárása volt oka a lázadásnak. Ennek daczára Kuteibe
mégis visszatért, a várost megrohanta, kifosztotta, elpusztitotta s
minden fegyverfogható lakost leöletett.

A gazdag és hatalmas Bejkend, mely theával és egyébb khinai czikkekkel
kiterjedt kereskedést üzött, a földig lerontatott; részben ugyan ujra
felépült, de egykori virága örökre oda lett. Beszélik, hogy az ostrom
után az arabok egyéb zsákmányon kivül valamely templomban egy ezüst
bálványt is találtak, mely ruhástól együtt 150 miszkalt nyomott.
Legnevezetesebb volt azon galambtojás nagyságu két gyöngy, miket, a
bejkendiek szerént, egy madár hozott a templomba. Ezeket Kuteibe
Hüddsáds khalifának küldte el ajándékba, ki egy köszönőlevélben fejezte
ki azon kellemes meglepetést, mit benne a küldemény s a küldő
nagylelküsége ébresztett. Innen Kuteibe Vardan (a mostani Vardanzi) felé
nyomult s ezt a hozzá tartozó helységekkel együtt elfoglalta.

Az araboknak ily sikerdús előnyomulására megrémitett szomszédot apróbb
fejedelmek egymással szövetségre léptek s egyesült erővel megtámadták az
idegen betolakodókat. Az arab történetiró szavai szerént, Kuteibe igen
szorult állapotba jutott, mihez még az is járult, hogy fegyverekben
hiányt szenvedett, ugy hogy, a mint mondják, egy lándzsa ötven, egy
sisak ötven s egy vértezet kilenczszáz dihermen kelt el. Nagy
szerencséjére a szamarkandi fejedelem csalás és rábeszéléssel az arabok
pártjára vonatott, s miután ezek azt hiresztelték, hogy az ujabb
segélycsapatok már Kes és Nakhseb körül tanyáznak, a török főnökök
mindinkább észak felé huzódtak s Kuteibe háboritatlan birtokában maradt
az Oxuson túli meghóditott tartománynak.


Tugsáde és Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta).

Tugsáde, ki anyja halála után Bokhara uralkodójává megválasztatott,
trónját egyedül Kuteibének köszönhette, mert ez védte meg őt hatalmas
szomszédja s ellensége Vardan fejedelme ellenében, ki több izben beütött
Bokharába, de Kuteibétől mindannyiszor visszaveretett. Lehet, hogy
hálaérzete volt főoka annak is, hogy Tugsáde az Iszlamra áttért s uj
hitében oly kitünően buzgólkodott. 32 évig uralkodott, nem mint önálló
fejedelem, hanem mint Kuteibe hűbérese, ki benne hatalmas támaszt talált
Mohamed tanának, melytől a bokharaiak mindig idegenkedtek,
erőhatalommali terjesztésére.

Mivel az arab kalandorok a hódolás főfeltételének az iszlamra áttérést
tekintették, ezért a bokharabeliek mindannyiszor, a hányszor csak
városuk elfoglaltatott, szinleg az iszlamot vallották, de a hóditók
távoztával megint csak visszatértek a parszik szeretett nemzeti hitéhez.
Kuteibe ennek véget akart vetni s e végre meghagyá, hogy a házak fele
részben az araboknak átadandók legyenek. Ily módon az ujonnan megtértek
oktatóik közvetlen közelébe jutottak, kik őket folytonosan figyelemmel
kisérték s az uj hitben erősitették. A hedsra utáni 94-ik évben Kuteibe
egy nagy mecsetet épittetett, hol pénteki imádságkor mindenkinek meg
kellett jelenni, s melyben a rendes szokástól eltérőleg a Koránt persa
nyelven olvasták. E mecset még kéziratunk szerzője idejében is meg volt,
ki megjegyzi, hogy kapujára különféle alakok voltak vésve (mi
tudvalevőleg az iszlamban mindenütt bűnnek tekintetik, nem is szólva a
mecsetről); de ennek, a mint mondják, az az oka, hogy a kapuszárnyakat
egy tűzimádó templomról szedték le s később is megtartották.

Tugsáde 32 évig uralkodott. Halála után fia Kuteibe (az arab fővezérhez
való ragaszkodása folytán adta e nevet) lépett a trónra. Ez kezdetben a
muszulmánt játszotta, de csakhamar kitünt, hogy titokban a régi
valláshoz szít, miért is Ebumuszlim, Khoraszán helytartója parancsára
megöletett, s helyére Binjád, szinte Tugsáde fia, emeltetett Bokhara
fejedelmi székére. Ez utóbbiak uralkodása alatt történt, hogy a
Szefid-dsameganok (fehéröltönyüek) a hogy Mokannának a befátyolozott
khoraszáni látnoknak hivei neveztettek, uj tanukat hirdetni kezdék s
ezáltal kitűzték a lázadás zászlaját az arab hóditók ellen. Kuteibe
(Tugsáde fia) után Binjád is a lázadókhoz csatlakozott, de a hedsra
utáni 166-ik évben a khalifa parancsára megöletett. Tugsáde családja
egész 301-ig hedsra után birtokában volt Bokharának, midőn Abu-Iszhák,
Ibrahim fia, ki Khalibtól, Binjád fiától származott, jogairól, a
szamanida Emir Iszmail javára lemondott.

A mi a Szefid-dsameganok és Mokanna által szított lázadást illeti, ennek
a középázsiai iszlamra nézve valószinüleg veszélyes hatása lett volna,
ha Bokhara akkori urai s különösen Mehdi khalifa nem forditotta volna
minden gondját az uj felekezet elnyomására. Az előttünk fekvő kézirat
elbeszélése szerint Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta), valódi
nevén Hasim-bin Hekim, Merv közelében, Geze nevü helységben született s
már ifju korában többféle tudománynyal foglalkozott, de főkép a
varázslatot és titkos mesterségeket űzte. Mokanna, azaz befátyolozott,
nevét onnan kapta, mert fejét mindig fátyol boritotta, azért, mivel
akkori köztudomás szerént, arcza véghetetlen rút, feje kopasz volt s
egyik szeme hiányzott. Már Ebu Muszlim alatt előkelő katonai ranggal
birt, de mert prófétai szerepét már ekkor megkezdte, fogolyként Bagdadba
küldetett, hol börtönbe vetették. Börtönéből megszökvén, visszatért
Mervba s itt legelőször az emberek közé lépvén, azt kérdé tőlök, hogy
tudják-e, ki áll előttök? Mindenki azt felelé, hogy Hasim-bin-Hekim,
mire ő igy szólott: „Tévedtek! Én vagyok a ti istenetek s az egész világ
istene. Én ugy nevezem magamat, a mint nekem tetszik. Régebben mint
Ádám, Ibrahim, Musza, Jézus, Mohamed és Ebu-Muszlim jelentem meg e
földön s most, mint látjátok, ezen alakban.“ „Honnan van hát“ kérdék
tőle, „hogy amazok csak prófétáknak tartották magukat, te azonban isten
akarsz lenni?“ „Azok“ felelé ő „csak érzékiséggel birtak, de én egészen
szellem vagyok s hatalmamban áll mindenféle alakban mutatni magamat.“

Ő maga még akkor Mervban lakott, de ügynökei mindenüvé eljártak
tanitványokat toborzani. Téritő levelei következőleg kezdődtek:

„Az irgalmas, kegyelmes és mindenható istennek nevében. Én Hasim,
Hekimnek fia, uraknak ura. Dicsértessék az egyedül való isten, ki magát
ezelőtt Ádámban, Noahban, Ibrahimban, Muszában, Krisztusban, Mohamedben
és Ebu-Muszlimban kinyilatkoztatta. Tudniillik én, Mokanna, a
hatalomnak, fénynek és igazságnak ura. Csoportosuljatok körülem s
tudjátok meg, hogy enyém a világ uralma, enyém a dicsőség és
mindenhatóság. Rajtam kivül nincs isten. Ki velem jár, a paradicsomba
megy, ki tőlem eltávozik, a pokolba jut.“

Segédei közül különösen egy Abdullah nevü arab tüntette ki magát, ki Kes
környékén sokakat elcsábitott. Később Bokhara és Szamarkand, majd minden
helysége hozzápártolt. Az uj tan vallói napról napra erősödtek s
számukkal arányban a zavar és rendetlenség nagyobbodván, a muszulmánok
rémülése s az őket fenyegető veszély is mindinkább növekedett.

A khoraszáni helytartó az esetről tudomást vevén, azonnal el akarta
fogatni Mokannát, de ez darab ideig rejtőzve élt, s azután, daczára
annak, hogy az Oxus átkelő helyei szigoru őrizet alatt tartattak, mégis
sikerült neki az Oxuson túlra menekülni s itt a Kes (a mostani
Sehri-Szebz) város melletti Szam hegyen fekvő erős várába huzódni. Mehdi
khalifa is megdöbbent e hir vételére s először ugyan sereget küldött, de
később személyesen eljött Nisáburig, mert Mokanna követői már igen közel
álltak a véggyőzelemhez, mi az iszlamot végkép tönkre tette volna. Az uj
felekezetnél a rablás és gyilkosság megengedett dolog levén, nemsokára
számtalan turkesztáni raj csatlakozott a fölkeléshez; a muszulmánokat
mindenünnen veszély fenyegette, falvaik kifosztattak, nejeik és
gyermekeik szolgaságra vitettek. A hedsra utáni 159-ik évben a bokharai
kormányzó tekintélyes erővel indult ellenök s ekkor kezdődött meg azon
harcz, mely azon vidékeken Mokanna követői és a mohamedánok közt évek
hosszu során át dühöngött. Az elfátyolozott látnok egyet sem mozdult
erős fészkéből s szellemi hatalma is elég volt arra, hogy párthiveit a
legmakacsabb ellenállásra tüzelje.

Bokharában az arab helyőrség s az iszlamhoz hű maradt csekély számu
lakók csakhamar belátták, hogy a számban és lelkesedésben egyaránt
erősebb ellenségnek többé ellent nem állhatnak. Bagdadból
Dsebrail-bin-Jáhja vezérlete alatt fölmentő had küldetett, mely a jól
megerősitett Narsákhot, a Bokhara körüli Szefidsámegánok főhelye volt,
vette ostrom alá. Hosszan tartó s eredménytelen volt az ostrom s végre
is a falakat csak ugy tudták megrontani, hogy azok aljában mintegy ötven
öl hosszuságu árkot huztak, ezt fával és naphtával megtömvén, a
keveréket meggyujtották, mitől a falnak keresztgerendái elégvén, a
támasz nélküli kőtömeg leomlott. A mohamedánok kivont karddal rohantak
az erősségbe, hol sokan leölettek, mások megadták magukat azon föltétel
alatt, hogy fegyvereiket megtartván, szabadon elvonulhassanak. A vár
kiürittetett. Azonban midőn a Szefidsamegánok, hogy vezetőik árulással
kivégeztettek, még a táborban fegyverhez nyultak. A most támadt
elkeseredett küzdelemben is az arabok lettek győztesek s Mokanna
párthivei részint szétszórattak, részint a futásban kerestek menekvést.
Narsákh után Szamarkandot kellett elfoglalni, melynek lakói szintén
legnagyobb részt az uj tant vallották. Ezen hely ostroma s az e körüli
küzdelem tovább huzódott két évnél, azért, mert a törökök egy része a
szamarkandiakat pártfogolta, s igy a harcz mindkét félre nézve
eredménytelen maradt.

Mokanna maga, a titokszerü látnok, ezalatt folyvást várában tartózkodott
száz oxusontuli szép nő társaságában. A vár belseje csak ezektől s rajta
kivül még egy férfi cselédtől lakatott, s rajtok kivül emberi szem nem
hathatott be e szentélybe. Beszélik, hogy egy izben követői közül
mintegy ötvenezer érkezett várához azon kérelemmel, hogy isteni
nagyságát mutassa meg nekik. Ő azonban ezt megtagadta s szolgája által
azt izente hogy „mond meg szolgáimnak, hogy Musza (Mózes) is megakarta
látni istenségemet, de fényességem sugarait el nem türhette. A föld
szülöttét szemem pillantása azonnal megölné.“ Föllelkesült követői azt
mondták, hogy örömest meghalnak, ha részesülhettek a mennyei élvezetben.
Látván Mokanna, hogy az elutasitás mitsem használ, végre engedett
sürgető kérelmüknek, s egy bizonyos órára a vár kapu elé rendelte őket,
hol igérete szerént ő maga is meg volt jelenendő. A kitüzött nap
hajlatára nejeit kezökben tükörrel a vártéren rendbe állitá, s midőn a
bucsuzó nap sugarai a tükröktől visszaverődvén mindent megvilágitottak,
kinyittatá a kaput. A fény elkápráztatá az ájtatos hivők szemeit,
annyira hogy meglepetésükben a földre borulván felkiáltának: „Ó isten,
elég már ennyi is nekünk a te dicsőségedből, mert ha többet látunk,
elveszünk.“ S ezen helyzetben maradtak mindaddig, mig Mokanna szolgája
azon izenettel nem lepte meg őket, hogy „csak keljenek fel, az isten meg
van velök elégedve, s a világ összes kincseit nekik adja.“

Állitólag tizennégy esztendeig lakott e várban Mokanna, s ezen időt a
nőkkeli dombérozásban töltötte el.

Végre, egy jól vezetett ostrom, Szaid Hirszi arab fővezér részéről, őt a
végsőre juttatá. A külsánczolatok már elvesztek s még csak a meredeken
fekvő megközelithetlen fellegvár állott. Mokannát szerencse csillaga
letüntével párthivei is elhagyták s midőn vesztét már elkerülhetetlennek
látta, hogy az ellenkézbe jutását kikerülje, elhatározta, hogy magát
nejeivel és kincseivel együtt elpusztitja. A nők borába a legutolsó
vendégségben jó adag mérget vegyitett s felszólitá őket, hogy vele
igyanak. Mindnyájan megtették, egyet kivéve, ki a bort titkon kiönté s
mint szemtanu később az egész esetet elbeszélte. Ennek vallomása
szerént, miután a nők mindnyájan meghaltak, Mokanna szolgáját is
megölte, s magát egészen csupaszon kincseivel együtt, egy más három nap
óta tüzes kemenczében megégette. Már régebben is emlegette ő, hogy a
mennybe akar menni, azért hogy elpártolt hivei ellen az angyalokat
segitségül hivja. „Én – ugymond a szerencsésen megmenekült nő – sokáig
ott időztem a kemenczénél, de többé nem jött vissza.“

Mokanna halála után is keletkeztek még csodásnál csodásabb tanok, de
ezek a naponként erősbülő iszlammal szemben nem érvényesülhettek. A
szamanidák korában Mohamed tana még inkább elterjedt s az Oxuson túli
rész vallásos buzgósága nem sokára az egész Iszlamban hiressé lett.



XVI.  A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata.


I. Keleti törökök.


A. Jellegek és szokások.

Ugy hiszem, hogy az egész föld kerekségén csak igen kevés pontra
találhatnánk, melyek a történeti nyomozásokra nézve nagyobb fontosságuak
lennének, mint Közép-Ázsia váztartományai, ezen hajdanában
kiapadhatatlan zsilipjeit ama harczias csordáknak, melyek Ázsia legszebb
vidékeit gyakran elárasztották és meghóditották s féktelen árjaikkal
nyugot felé rohanva, magát Európát is rettegésbe hozták. Egy nép sem
birhat az ethnographia terén ránk nézve oly nagy érdekkel, mint a
török-tatár, mely annyi különböző név alatt és alakban jelent meg a
világ-események szinpadán és a mi saját historiai viszonyainkra is oly
hatalmas befolyást gyakorolt. S nem feltünő-é, hogy épen ezt ismerjük
legkevésbbé! A hunnok, avarok, utigurok és kutigurok, khazarok s több
mások is csak a regék fél homályában lebegnek szemeink előtt. A
fegyvercsörgés, melyet ők a Jaxartestől Gallia és Róma szivéig
hangoztatának, már rég elnémult, igen, sőt eredetöket is hiában akarnók
kutatni, ha az akkori nyugoti krónikák hiányos adataiban nehány
támaszpontot nem találnánk. Ezen adatok azt bizonyitják, hogy az akkori
tatárcsordák és Közép-Ázsia mostani lakói között a hasonlatosság
bizonyos mértéke félreismerhetetlen, sőt azon képekben is, melyeket
rólok vázoltak s életmódjuk leirásában a mai turkesztániak
erkölcsrajzaihoz és fizikai minémüségéhez igen sok hasonlót találunk.
Egy nomád főnök sátrában még ma is ugyanazon életre találunk, melyet
nekünk Priszkus a hun király udvaráról vázolt. Étele eredetibb, mint
Dsingiz-khán és Timur, de mint történeti személyiségek egymáshoz mégis
hasonlók maradnak. Erély és a szerencse esélyei még ma is könnyen
szülhetnének az Oxus és Jaxartes partjain egy olyanszerü hőst, kinek
hadserge előrerohantában, mint a hógörgeteg, mindent magával ragadva,
százezerekre növekedne és a mely valószinüleg uj „Isten ostora“ gyanánt
lépne föl, ha a mi polgárosultságunk hatalmas sorompói és ha annak a
Keleten mind inkább elterjedő befolyása utját el nem zárnák.

Igen, Közép-Ázsia népei, különösen a nomádok, életök belső viszonyaiban
ma is ugyanazok, a mik ezelőtt 2000 évvel valának. No de arczvonásaik
ismertető jegyeiben mégis történtek már némi változások és az iráni és
sémi vérrel való vegyülés az arab hóditás előtt, de különösen azután, a
mongol-kalmük jellegvonásait imitt-amott a kaukázusi törzséihez közelebb
hozá. A tatár Közép-Ázsiában nem ugyanaz többé, mint a milyennek őt a
görög-góth szerzőknél vázolva találjuk; mert már Dsingiz-khán idejében
is el volt korcsosulva. Érdekes lesz tehát figyelemmel kisérni, hogy ez
a változás utunkon keletről nyugotfelé mennyire észrevehető a mind
inkább apadó fiziognomikus ismertető jelekben, és hogy ez az
„eltörökietlenedés,“ ha szabad igy fejeznem ki magamat, Közép-Ázsia
egyes törzseinél miként jelentkezik oly fokban, a melyben az egyes ágak
a társadalmi viszonyok következtében idegen elemekkel több vagy kevesebb
érintkezésbe jöttek. Ez legjobban kitünik, ha Közép-Ázsia török népségei
fölött, Khina belsejétől kezdve a kaspi tengerig, egy áttekintő szemlét
tartunk; az innen Adriáig és a Duna partjaiig lakó törökök nyugoti
törökök, és nem annyira arczulati jegyek miatt, mint inkább a nyelv,
jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számithatjuk őket a
családösszeséghez. Az elsőbbeknél, kiknek tömegei szorosabban együtt
maradtak, a törzsnek egysége, mindazon ágak és családok daczára,
melyekre a közép-ázsiaiak magokat egymástól szigoruan elkülönitni
akarják s minden ethnografikus elnevezéseink daczára is az
arczvonásokban s más közös fizikai ismertető jelekben még világosan
olvasható. Bár minémü nézeteink legyenek is a törökök eredetéről, az
mégis tény marad, hogy a mongolokhoz állanak legközelebbi rokonságban s
még pedig sokkal szorosabb viszonyban, mint az például az iráni törzsben
az indok és persák között létezik.

Sokat, véghetetlen sokat kell addig tennünk, mig az egész török-tatár
törzsnek, mely a Hindu-kus-tól a jeges tenger partjai-ig és Khina
belsejétől a Dunáig terjed, egymáshozi kölcsönös viszonyait
kifürkésztük. Jelen vázlatunk csak egy kis résznek gyönge kisérlete;
nézeteket foglal magában, mikre személyes tapasztalataink vezettek s
talán imitt-amott valami ujat is tartalmaz. Mi a törököket az előttünk
ismeretes területen kelettől nyugotig a következő ágakra osztjuk:

a) Burutok, fekete vagy valódi kirgizek;

b) Kirgizek, illetőleg kazákok;

c) Karakalpakok;

d) Turkománok;

e) Özbegek.

a) Burutok.

A burutok, a kiket valódi vagy fekete kirgizeknek is neveznek,
Turkesztán keleti határain laknak, névszerént a Thian-shan hegység
völgyes vidékein, az Iszszik-kül partjainál több ponton csaknem Khokand
határvárosaiig. A mint nekem beszélték, mert magam csak egy nehányat
láttam, általán véve zömök, de erős termetűek, erős csontokkal s feltünő
elevenséggel, mely utóbbi tulajdonságnak tulajdonitandó harczias hirök
is. Arczvonásaikban a mongoloktól és kalmüköktől csak azáltal
különböznek, hogy ábrázatuk nem oly lapos, orczáik nem oly husosak,
homlokuk valamivel magasabb és szemeik nem oly szűkmetszetüek, mint az
utóbbiaknál. Szinökre nézve a szomszédos nomád törzsektől keveset
különböznek, de hir szerént veres vagy szőke haj és fehér arczszin, a
mely ismertető jegyek segélyével európai tudósaink e törzset a finnekkel
s más észak-altáji népekkel akarták rokonságba hozni, csak ritkán fordul
elő, legalább khokandi barátaim azt állitották, hogy száz közül is alig
akad egy vagy kettő[37].

Minden látszat oda mutat, hogy a kipcsakok, a kikről „Közép-ázsiai
utazásaimban“ (346. l.) megemlékeztem, nem mások, mint a burutok egy
szakasza, kik Khokandban és vidékén letelepedtek és mind az Iszlamból,
mind pedig Turkesztán társadalmi viszonyaiból többet fogadtak el, mint a
többi burutok, a kik a kalmükökkel és mongolokkal való érintkezés
következtében csak imitt-amott vallják az Iszlamot, valamint nyelvük is
több mongol szót rejt, mint a kipcsakok szójárása. Ezen leginkább
eredeti török néptől átmegyünk a második lépcsőzetre, és ez

b) a kirgiz.

A kirgiznél vagy kazáknál (a mint ő magát nevezi) a mongol-kalmük typusz
jellege már nem található oly szembetünő összeségben mint a burutnál,
bárha nyelvben és életmódban az utóbbitól nem sokat különbözik. Szinre
nézve is meglehetősen hasonló a középázsiai sivatag minden többi
lakóihoz. A nőnemnek és az ifjuságnak általán véve fehér, gyakran
egészen európai arczszine van; hanem az a szabad levegőn, hőségben és
hidegbeni élés miatt csakhamar elrútul. A kirgizek zömök, erőteljes
alkatuak, erős csontokkal, nyakuk legtöbbnyire rövid, mely a turániak
lényeges ismertető jele a hosszunyaku irániakkal szemben, fejök nem
valami nagy és annak teteje kerek és inkább hegyes, mint lapos. Kevésbé
szűk metszetü, de rézsutosan menő villogó szemeik, kiálló
pofacsontjaik[38], buta, kerek orruk, széles, lapos homlokuk és a
burutokénál szélesebb állaik vannak. Szakálluk csak nehány szőrszálból
áll az állon és a felső ajak mindkét végén, s feltünő, hogy ők e hiányon
sajnálkoznak és ezen arczulati sajátság teljességgel nincs annyira
tetszésökre, mint a kiálló pofacsontok, apró szemek stb., melyeket ők
szépségnek tartanak.

Minthogy, a mint mondók, a kezdetleges népfaj ismejelei nálok már nem
oly szembeszökők és közönségesek, mint a burutoknál és kalmüköknél,
ennélfogva ők tökéletes szépségü ideáljokat is csak az emlitett
szomszédoknál találják, a kikkel ők örömest összevegyülnek és Lewschine
helyesen jegyezte meg, midőn azon elsőbbségről tesz emlitést, melyben ők
a kalmük nőket az övéik felett részeltetik[39].

Hogy a kirgizek nagy kiterjedése mellett Közép-Ázsia északi sivatag
földjén a külső ismertető jelekben észrevehető árnyalatok is
mutatkozhatnak, alig vonható kétségbe; de mégis könnyen átláthatjuk,
hogy a mi felosztásunk, nagy, kis és közép csordára, előttök ismeretlen;
mert az életmód, szokások és jellem közös köteléke által ők még mindig
ugyanazok, daczára az ágakra, családokra és oldalágakra szakadó
számtalan alosztályuak[40], melyeket ők magok, miként a turkománok is,
szivesen tekintenek meredek válaszfalaknak. Lakjanak bár az Emba folyó
vagy az Aral tó partjain, avagy a Balkhas és Alatau környékén, az
általok beszélt dialektusban mégis kevés külömbséget fogunk találni. Sok
népmese és dal, igen sok nemzeti eledel és nemzeti játék mindenütt
egyaránt föltalálható s bár ha a ritkaságok közé tartozik is, de
barangolási hajlam és hadi nyugtalanságok mégis gyakran összehozták a
legtávolabbi törzseket is.

Öltözetöket illetőleg a kirgizek leginkább a fövegben tünnek ki
Középázsia többi nomádjai és letelepültjei közül. A férfiak nyáron át
nemezkalapot, kalpagot, télen pedig bőrrel béllelt és posztóval bevont
sapkát, Tumakot viselnek, mely utóbbinak hátulról kicsüngő darabjai a
nyakat és füleket védik. Ezeken kivül még egy kicsi bőrkucsmát, Korejs-t
is viselnek, de ezt inkább csak otthon a háznál használják. A nők, mig
hajadonok, Seökelét hordoznak, mely a hasonnemű turkomán fejéktől abban
különbözik, hogy kúpalakúbb és hogy a fátyol nem elől, hanem hátul csüng
le róla egészen a csipőkig. A hajviselet is más. A fiatal turkomán nők
fürtjeiket két nagy tekercsbe fonják, a kirgiz nők pedig nyolcz
vékonyba, melyek négyenként csüngnek le a mellre. A nők fejöket
Lecsek-kel, egy posztódarabbal födik el, mely főt és nyakat elfedez.
Pongyolaöltözetben a leányok vörös, az asszonyok pedig fehér vagy
sötétszinü zsebkendőket tekernek fejök körül.

A felsőöltönyök ugyan azon izléstelen, redős alakuak, mint Középázsiában
mindenütt, avval a kivétellel, hogy a világos és fénylő szineket inkább
kedvelik, és északi Khokandban az a szokás, hogy a fiatal kirgizek a
sárga ló kikészitetlen fényes bőréből öltönyt készitnek magoknak,
melynél a ló farkát ékességül a nyakról lefityegni hagyják. A lábbeliben
csak annyi a külömbség, hogy a nyugoti kirgizek a csizmáknak inkább
orosz alakját, ellenben a keletiek a khinait, t. i. hegyes görbe orral
és keskeny magas sarokkal, fogadták el.

Vallásuk majdnem általánosan a mohamedán; de a mint a társadalmi
viszonyokból következtethetjük, igen lazult állapotban, a mi egyébaránt
az Iszlamot illetőleg a nomádoknál majd mindenütt ugy van. Az arab
hóditás előtt Középázsiában[41] s még jóval azután is a kirgizek a
Samanizmust vallották, és ha azon laza gyökereket veszszük tekintetbe,
melyeket az arab próféta tanai ott verhettek, nem csoda, hogy az előbbi
hitből még maig is oly sok fenn tudott maradni. Egy egész ágban, mely
több száz sátorból áll, gyakran alig találkozik egy vagy két ember, a
főnök, mollahja és titoknoka, kik a Koránt egy kissé olvasni tudják s az
imák előmondójaként s hitoktató gyanánt szerepelhetnének. Ezek többnyire
a legroszabb tanulók a három khánság iskoláiból, kik nyereségért
vállalnak szolgálatokat a sivatagon, mert a valódi proselyta buzgalom
régen kihalt már és a készültebbek a városokban keresnek
alkalmazást[42]. Különben mollaht vagy akhondot tartani inkább csak a
divat dolga, melylyel az illető vagyonosságát akarja fitogtatni. A
nomád, kinek anyagi fennállása inkább szivén fekszik, a vallást csak
másodrendü dolognak tekinti. Mohamedánnak nevezi ugyan magát, hanem
azért az imádságra, bőjtökre s más efféle vallási törvényekre keveset
ügyel s nincs miért megütköznünk rajta, ha a babonaság, minden nép
gyermekkorának e reminiscentiája, itt még jelentékeny szerepet játszik.
A kézjóslatot (chiromantia), csillagokbóli jövendölést, ördögüzést,
betegek megfuvását s több efféle humbugot nem is emlitjük, mivel azok a
művelt iszlamhitű országokban is, mint Persia és Törökországban, még
teljes tekintélyben állanak, sőt a fölvilágosodott Európában is
akadhatunk imitt-amott nyomaikra. A kirgizek babonaságai közül azok
legérdekesebbek ránk nézve, melyek kiválóan e nomádok előbbi hitére
vonatkoznak s ezáltal korábbi társadalmi viszonyaikról némi sejtelmeket
nyujtanak.

Hogy az áldozatok szokásban voltak nálok, a még most is divatozó
jóslatok a váll-lapoczkáról és belekből eléggé bizonyitják. Az előbbi,
melyet Keöze szüjegi-nek neveznek, abban áll, hogy egy frissen levágott
juhnak megtisztitott váll-lapoczkáját a tűzbe dugják s addig hagyják az
izzó parázsban, mig porrá égett. Akkor aztán kiveszik a tűzből s
gondosan leteszik és a dologhoz értő, ki szokás szerént egy szürke
szakállu, egy bakhsi vagy szemfényvesztő (kam) szokott lenni, nagy
komolysággal és sokat jelentő arczczal vizsgálódik az égett csont[43]
repedéseiben. Ha három főhasadék párhuzamosan vonul a csont széles vége
felé, akkor szerencsét jelent, ellenkező irányban pedig
szerencsétlenséget. Természetesen az utóbbit ritkán jövendölik, de hisz
az nem is csoda; mert ha a művelt görögöket Delphiben és Dodonában rá
tudták szedni, miért ne történhetnék meg az a kirgiz sivatagon? A belek
fekvéséből és összefonódásaiból jósolni már ritkább mesterség, melyben,
a mint mondják, a kalmükök tüntetik ki magokat különösen. Feltünő, hogy
ezt a jóslatot csak olyankor kérdik meg, mikor egy születendő gyermek
nemét szeretnék megtudni.

A tűznek is tiszteletben kellett állnia, mert egyszer az, hogy sohasem
szabad bele pökni, azután pedig a tűz körüli tánczok és ünnepélyességek
is szokásban vannak, a mely szokás csodálatos módon Ázsia, Afrika és
Európa oly sok vidékén áll fenn, és a sivatagon, valamint Khivában és
Khokandban annak még ma is nagy kelete van. A gyertyát elfujni a
kirgizeknél épen ugy, mint egész Középázsiában illetlennek tartják s
végül pedig az égő olaj, zsir stb. szinében sok mindenféle
prognosztikont ismernek föl.

Végtelen nagy a nők babonasága s valóban megérdemelné a fáradságot, hogy
különös tanulmány tárgyává tegyék. Már a négy éves leányka is oly
előszeretettel viseltetik az iránt, mint egy öreg nomádnő, ki egész
életét a magános pusztán tölté el s ki minden szellemi tehetségét csakis
ezen irányban fejté ki. A sátor minden egyes része, minden házi eszköz
babonával áll összeköttetésben; a sátorfelütésnél, fejésnél, főzésnél,
fonásnál és szövésnél szigoruan szem előtt tartják azt, sokkal inkább,
mint az Iszlam törvényeit, melyeket ők sohasem igen vesznek valami
nagyon szivökre. A jövendölés legkedveltebb neme az, mely az ujon font
fonallal történik. Négy követ, két fehéret és két feketét, letesznek, a
középen egy fonalat erősen összesodornak és a felső végét hirtelen
eleresztik. Ha a fonal estében a fekete kövekhez hajlik, akkor
szerencsétlenséget jelent, ha a fehérekhez, akkor az ellenkezőt jelenti.
A sodró kezének semmi működést nem tulajdonitanak, mert a jóslatnak
csalhatatlannak kell lennie. Ezt Ijik-jip-nek (orsófonal) nevezik s
Közép-Ázsiában mindenütt otthonos.

Az ételek közül, melyek a kirgizeknél divatban vannak, megnevezzük: a
Szürüt, mely füstölt husból (ló-, ürü- vagy juhhusból) áll, melyet apró
darabokra vagdalnak és zsirban sütnek meg. Kitünősége abban áll, hogy
hetekig is hurczolhatják ide s tova anélkül, hogy elromlanék; Ködse,
közönséges buza, melyet vizben főznek s aludttejben esznek.

A kirgizek nemzeti játékaiul tekinthetők: a Tadsak-Kiszimi
(pálcza-szoriték). Egy magasan kifeszitett kötelet kell átugrani. A
győzőt megtapsolják, ellenben az ügyetlent két szék közé szoritják és a
társaság gúnytárgyává teszik. Továbbá Esekdsajiri (sebhedett szamárhát),
melynél egy futamodásra három vagy négy lehajolt játszótársat kell
átugrani.

c) A karakalpak

a népfaj harmadik lépcsőzetét képezi és bárha nyelvben és szokásokban
rokon, de arczulati jegyekben a kirgizektől mégis lényegesen különbözik.
A karakalpakok magas, izmos termetök s erőteljes alakjok által
Középázsia minden más törzsei felett kitűnnek. Nagy fejök van, lapos,
telt arczczal, nagy szemeik, pisze orruk, nem nagyon kiálló
pofacsontjaik, lapos és nem igen hegyes álluk, feltünő hosszu karjaik és
széles kezeik vannak. Egészben véve idomtalan arczvonásaik nem kevésbé
otromba termetökkel jó összhangzatban állanak és a szomszédnépek
gúnyversét:

  Karakalpak,
  Jüzi jalpak,
  Üzi jalpak,

(a karakalpaknak lapos arcza van s maga is lapos) nem ok nélkül találták
ki. Szinökre nézve közelebb állanak az özbegekhez; különösen a nők azok,
a kik a fehér arczszint hosszasan megtartják és nagy szemeikkel, telt
arczukkal s fekete hajfürtjeikkel nem épen kellemetlen benyomást
okoznak. Középázsiában szépségök nagy hirben áll. A férfiak szakálla
elég sürü, de sohasem hosszu.

A karakalpakok, a kiket olykor-olykor, de hibásan, a kirgizekhez
számitanak, ma már csak a khivai khánságban találhatók, hova ők e század
elején huzódtak. Egy mollah e törzsből beszélte nekem, hogy ők azelőtt a
Jaxartes partjain s még pedig annak torkolatához közel, éltek, mig egy
másik rész a kalmükök szomszédságában (valószinüleg a szemipalatinszki
kormányzóságban) tartózkodott. Ugy látszik, hogy ezen állitás első része
nem egészen a légből van kapva, mert Lewschine (emlitett műve 114.
lapján) a dsemkendi romoknál azt mondja, hogy még a mult században
karakalpakok laktak volna ott. Minden oda mutat, hogy ők a kirgizektől,
kikhez legközelebb állanak, már régóta különszakadtak s ma már
arczulatjok tekintetében átmenetelt képeznek az utóbbiaktól az
özbegekhez.

Öltözetökben közelebb állanak az özbegekhez, mint a kirgizekhez. A
férfiak nagy Telpek-eket (bőrkucsmákat) viselnek, melyek a nyakig
leérnek s a füleket és homlokot elfedik; a nők köpenyalaku gallért
hordanak nyakuk körül s különös kedvöket lelik a piros és zöld
csizmákban. A karakalpakok sátra nagyobbra és erősebben van épitve, mint
a többi nomádoké, s nagyféle fajtáju kutyák őrzik, melyeket csakis e
törzsnél találhatni; s valamint lakásaik általán véve a többi nomádokéi
közül piszok és tisztátalanság által tűnnek ki, épen ugy táplálkozásuk
és ruházatuk is oly hanyagságról tanuskodnak, mely a szomszédok gyakori
gúnyját és utálatát vonja reájuk.

Nemzeti ételeikhez tartoznak: a torama, mely apróra darabolt husból áll
s nagy mennyiségü vereshagymával (e növény ott igen kedvelt) és
tésztával vegyitve szokták főzni; kazandsappaj, kenyér, melyet
serpenyőben sütnek zsirral s nyalánkságul használják; Baurszak,
tésztaétel, mely négyszegletü, hussal töltött tésztadarabokból áll.

Kedvenczjátékaik: a kumalak, hasonló az európai malomjátékhoz, melyet
száraz juhganéjjal játszanak. Sokan közülök az Asik nevü
szerencsejátékra is nagyon ráadták magokat.

d) A turkománban,

kit én a mongol-török néptörzs negyedik lépcsőzetének jelöltem ki Nyugot
felé menő kiterjedésében, sok meg van a kirgizek és karakalpagok
jellemző sajátságából. A valódi turkomán jelleg, milyent a
tekke-csaudoroknál és a pusztában beljebb lakó jomutoknál találunk, az
aránylag véve kicsiny fő, hosszukás koponya (mely azon körülménynek
tulajdonitandó, hogy őket gyermekkorukban nem bölcsőben, hanem vászonból
készült hintában tartják), nem nagyon kiemelkedő pofacsontok, egy kissé
pisze orr, hosszukás áll, karika lábak – valószinüleg a sok lovaglás
következménye – s különösen pedig villogó, tüzes szemek által van
elárulva, melyek a puszta minden fiánál, de leginkább a turkománoknál,
feltünők. Szin tekintetében a szőke haj tulnyomónak mondható, sőt egész
törzsek vannak, pl. a Kelte-törzs a Görgen-jomutoknál, melyek általán
véve szőkék. A sivatag szélén s különösen pedig a persa határnál, az
iráni fajjal való gyakori és erős érintkezés miatt e fővonásokat már
egészen elmosódva találjuk, mivel sok férfit láthatunk sürü, fekete
szakállal s a mongol-török faj legkisebb nyoma nélkül. Sőt a göklenek a
szemek alkatának kivételével általában véve a persákhoz hasonlitanak. A
rabszolgarablás, mely Persia északi tartományaiban emlékezetet meghaladó
idő óta gyakorlatban van, ott, a hol a persa rabszolgákkal átviteli
kereskedést üznek, észrevehető nyomokat hagyatott hátra. De csakis a
határlakóknál, mert a pusztaság belsejében élők s inkább a békés
marhatenyésztéssel mint alaman-okkal (rablószáguldozás) foglalkozók
átlagosan véve az igazi turkomán jelleget megtartották. Valamint a
nomádok általán véve mozdulataikban gyorsabbak és élénkebbek, mint a
letelepült törzsrokonok, a mi természetesen az örökös kóborlásnak és
kalandozó életnek tulajdonitandó, épen ugy a turkománok is e
tulajdonságokban Közép-Ázsia minden többi sátorlakói között kitünnek és
sovány testök, mely a felette sovány élelmezés miatt ugy szólva el van
száradva, nélkülözésekben és kitartásban még az arabot is képes
felülmulni.

Egészben véve a turkománok, a családi egység kinyomata daczára is, az
erkölcsök és szokások sajátságos vegyületét képezik, melyek vagy
imitt-amott a szomszéd nomádoknál és a másutt lakó özbegeknél, vagy
csakis nálok találhatók. Mig nyelvök sokban az azerbajdsáni dialektushoz
közelit, szokásaik tisztán török-tatár jellegüek s társadalmi
viszonyaikban épen ugy mint hadakozásaikban, családi és vallásos
szertartásaikban inkább hasonlitanak a kipcsakokhoz (a burutok egy ága),
mint a kirgizekhez, karakalpakokhoz és özbegekhez, kikkel ők már
századok óta folytonos érintkezésben élnek. Hogy ők régen, sőt nagyon
régen szakadtak el a török-tatár népek zömétől, nem szenved kétséget.
Saját állitásuk szerént keletről először északnyugot felé s névszerént
az egykori „arany csorda“ déli határára, s onnan pedig délre vonultak.
Ez állitás sok valószinüséggel bir s bizonyitékul azon egyes
csoportocskákat szokták felhozni, melyek az uton visszamaradtak s még ma
is mint maradék, ott élnek. Ilyenekül tekinthetők a Kermineh-től és
Szamarkandtól északra lakó turkománok is, kik a rokon elemek közepette
is hűk maradtak nemzetiségökhöz.

Kiköltözésök Mangislakból, a turkománok e kétségtelenül legrégibb
székhelyéről, magoktól a közép-ázsiaiaktól a következő időszaki rendben
van följegyezve. Az uj hazában legrégibbekül a szalorokat és szarikokat
emlitik, ezek után a jomutok, de még a szefevidák korszaka előtt,
vonultak északról dél felé a kaspi-tó partjának hosszában. A mint
mondják, a tekkeket csak Timur idejében tették át csekély számban
Akhalba, hogy a szaloroknak akkori nagy hatalmát ellensulyozzák. Az
erszárikat az utóbbi század vége felé telepitették át Mangislakból az
Oxus partjaira, mig végre a csaudorokat csak az utóbbi időkben üzte
Mehemed-Emin-Khan (Khiva) az Aral és káspi tavak beltartományaiból az
Oxus tulsó partjaira, bárha törzsfeleik közül sokan még ma is régi
lakhelyökön élnek.

Minthogy a turkománok főfoglalkozásukat, a rabló kalandozásokat, szem
elől nem tévesztik, igen természetes, hogy szokásaik közül sokat hoztak
azzal öszhangzásba. Öltözetöket, bárha az eredetileg khivai, rövidebbre
és szűkebbre csinálják, hogy a ló hátán könnyebben mozoghassanak; a
nehéz bőrkucsmát kissebbel helyettesitik. Gatyáik, melyek a nadrág
helyét pótolják, igen bők, és a magyar parasztok nemzeti viseletére
emlékeztetnek. Sajátságosak a hajfürtök, melyek a fiatal embereknél a
fülek mögött jó hosszan a vállakra fityegnek le. Ezeket kora
ifjuságoktól fogva megnövelik, mig a házasság utáni első évben a sapka
alá rejtve hordják és annak eltelte után lenyirják. Ez a fejdisz a
fiatal lovagnak lovagláskor pompás kinézést kölcsönöz és ő nem kevéssé
kevély is arra. A női viseletnek is vannak némi sajátságai, melyekhez
tartoznak: a magyar ujjashoz hasonlóan lecsüngő, hosszu ujju felöltöny,
a fejdisz és a tömör ezüst ékszerek, mint: karpereczek és nyaklánczok,
talizmántarsolyák stb. Nem ritkán találhatunk a nők között tökéletes
szépségeket, kik termetben és az arczvonások szabályosságában a georgiai
nőktől nem igen maradnak hátra. Bárha a leányok a nomádoknál
meglehetősen gyakorlott lovaglók, mégis a fiatal turkomán nők e
művészetben a többieket mind felülmulják.

A mi iszlam vallási buzgalmukat s a régi tévhithez való ragaszkodásukat
illeti, e tekintetben épen olyanok, mint a kirgizek s minthogy
„Közép-ázsiai utazásaim“ olvasói ezekkel már ismerősök, térjünk át rólok
az özbegekhez.

e) Az özbegek,

a kiket Közép-Ázsia letelepült és polgárosult lakóinak tarthatunk, ama
vidékek ópersa elemeivel való erős összevegyülésök, valamint a
rabszolgák tetemes száma miatt is, kiket a mai Iránból oda hurczolnak, a
mongol-török népfajnak most már csak gyenge nyomait mutathatják fel.
Széles arczukon csak a homlok alkata, azaz éles szög, melyet a
halántékok képeznek, s különösen pedig a szemek azok, melyek tatár
eredetre emlékeztetnek. Az özbegeket a tadsikok mindig a „Jogum-kelle,“
azaz vastag koponyáju, gunynévvel illetik s valóban a testnek ez a része
nálok szélesebb, vastagabb és otrombább, mint a többi turáni
törzsrokonaiknál. Azon különbség mellett is, mely közöttök a három
khánságban és khinai Tatárországban uralkodik, könnyen észrevehető, hogy
a falusi lakók általán véve a nemzeti jellegnek több ismejelével birnak,
mint a városiak, és hogy a khivai özbegeket például a széles, telt
arczról, keskeny, lapos homlokról, a nagy szájról; a bokharai özbegeket
a már kissé ivezettebb homlokról, tojásdadabb arczról, a hegyes,
hosszukás állról, és a fekete szemek és hajak tulnyomóságáról; végre a
khokandiakat a kirgizekkel (nem a kazákokkal) való szembetünő
hasonlóságról lehet megismerni.

A bőr szinében is vannak némi árnyalatok. Kasgár és Akszu környékén a
sárgásbarnától a feketésig, Khokandban a barna, Khivában a fehér az
uralkodó szin, sőt az özbegek épen oly mértékben lettek a turáni népfaj
korcsaivá, mint a hogy tadsikok és szártok (a régi Transoxania, Sogdiana
és Fergana őslakói) lettek az iráninak[44].

Az özbegek eredetéről, bevándorlásáról és letelepüléséről csak kevés és
azon felül felette zavart tudósitásaink vannak. Mig némelyek azt
állitják, hogy az „Özbeg“ név egyik leghiresebb fejedelmök neve volt, ki
Dsingiz khán idejében az egész puszta felett kormányzott, azalatt mások
az „Özbeg“ szó elemzésében, mely „saját fejdelmet, saját főnököt“
jelent[45], a függetlenség érzelmét akarják föltalálni, mely által e
törzs magát kitünteté, minthogy valamelyik uralkodótól (?) elszakadott
és saját kezére folytatá hóditó menetét nyugot felé. A közép-ázsiai
események mezején e név a Seibáni-k[46] családjával s névszerént annak
megalapitójával, Ebul-Kheir-khán-nal együtt lejt előtérbe; mert bárha, a
mint hiszik, Timur is ugyan e törzsből való volt, nála mégis inkább
török, mint özbeg voltát emelik ki.

Ha nem csalódom, mert nekem legalább ugy tetszik, a mai özbegek oly
törzsöt képeznek, mely, letelepültekor felette csekély számu lévén, csak
akkor szaporodott fel, miután az északról dél felé vonuló különböző
nomádok tömegeit kebelébe fogadta. Ez az állitás ugyan merész, de a
következő körülmények azt mégsem teszik egészen lehetetlenné: 1. A már
megjelölt különbség, mely Turkesztán özbegei között Komultól az Aral
tóig mutatkozik, melynél a hasonlóság fokát föl nem ismerni lehetetlen,
mely az utóbbiak és a szomszédságban lakó nomádok között létezik, a kik,
bizonyos körülményektől indittatva, melyekben a jóllét és vallás
játszották a főszerepet, a városokban települtek le és az özbegekkel
összeolvadtak. 2. Az özbegek sok családjának és ágának neve Közép-Ázsia
többi törzseivel is közös. Igy például a Kungrat, Kipcsak, Naiman, Taz,
Kandsigali, Kanli, Dselair törzseket, melyekkel az özbegek 32 főosztálya
magát nevezi, a kirgizeknél is föltaláljuk, sőt még a turkománok és
karakalpakok is mutathatnak fel egy nehányat belőlök, mely eset ama nagy
fontosság mellett, melyet a nomádok a családi neveknek tulajdonitanak,
bizonyára nem állott volna be, ha korábban közös viszony nem létezett
volna köztök.

A mily kevéssé vagyunk tisztában eredetök felől, épen oly kevéssé tudjuk
letelepülésök idejét is meghatározni. A persa történetirók azon
véleménye, mintha az özbeg hatalom csak a Timuridák romjain emelkedett
volna fel, helyes ugyan, de ez magokra az özbegekre semmi vonatkozással
sem bir. Csak a név az, mely akkor előtérbe lépett, de ki mondhatná meg
nekünk, hogy melyik törzshez tartozott az a török nép, mely Timur és
Dsingiz khán előtt jóval, a kharezmi fejedelmek (azaz Sahikharezmian)
idejében, tehát már a 13-ik században a három khánságban letelepülve
volt? Khivában gyakran hallottam, hogy Ó-Ürgends fénykorát, névszerint a
mongolok beütése előtt, özbegi gyanánt vázolták. Tehát csak nemzeti
hiuság volna ez, vagy Khiva akkori törökjei már csakugyan özbegeknek
nevezték magokat? Törökök már még az arab foglalások alatt, a mint az
Bokhara régibb történelméből kitetszik, a Szamanidák idejében, laktak az
ópersa városoknak ha nem is közepében, de bizonyára közelében s felette
érdekes volna tudni, hogy valjon melyik törzshez tartoztak.

Az özbegek szokásaiban is van elég idegenszerü, mit főképen az Iszlam és
a nyugtalan életmód vittek be azokba, de távolról sem oly sok, mint a
nyugoti törököknél, kik az idegen elemek által, melyeket magokba
fölvettek, már egészen elnemzetietlenedtek. Az özbegek jámbor,
mondhatnók, vakbuzgó mohamedánok. Az asketa élethez való hajlam, Kasmirt
kivéve, az egész Iszlam Keleten sehol se virágzik ugy mint ott; a városi
lakók egy harmada Isán, Khalfa, Szofi vagy e szent czimekért epekedő s
mégis Mohamed tana az erkölcsökre és szokásokra aránylag véve kevés
káros hatással volt. Khivában és khinai Tatárország nehány vidékén a
lakosok a régi nomád szokásokhoz leghűbbek maradtak. Épitnek ugyan
házakat, hanem azokat csak istállókul és csűrökül használják, de
lakhelynek még most is többre becsülik az udvaron felütött sátrat, mert
az állandó lakások épitését az igazi özbeg ma is kigunyolja és kineveti,
mint olyan szokást, mely csak a szartoknál (Persia őslakói) divatozik,
kikről a példabeszéd is azt mondja: „Szart bajsa tam salar“ (Ha a szart
gazdaggá lesz, rögtön házat épit), megkülönböztetésül az özbegektől, kik
inkább lovakat és fegyvereket szereznek. Az élelembe és ruházatba sem
sok finomodás lopózott be, a fővárosokat kivéve. Mig a városokban a
háremélet teljes virágzásban áll, azalatt a vidéken minden özbeg nőt
fátyolozatlanul találunk, a kik, a Mollahk nagy bosszuságára, e
természetellenes kényszernek sokáig ellent állanak.

A temetéseknél, házasulásoknál és születéseknél szokásos szertartásokban
sok olyan foglaltatik, melyek nem csak hogy idegenek az Iszlamban, sőt
attól szorosan tiltva is vannak, mely eltérések a közép-ázsiaiaknak
egyébként legtöbbnyire tulságba vitt vallásos érzületével kiáltó
ellentétet képeznek. Nem kevésbbé érdemli meg figyelmünket a
harcziassághoz való merev ragaszkodás, melyben az özbegek Közép- és
Nyugot-Ázsia minden többi letelepült népsége közül kitünnek. A
földmivelés és állandó lakhely békésebbekké szokta tenni a népeket, de
itt ez nem ugy történt, mert az özbegek vitézség tekintetében sok
nomádon túltesznek.


B. Jellemek.

Bár mily nagy is a terület, melyen a török törzs különböző ágai élnek, s
bármily sokféleképen hatott is társadalmi viszonyaikra az idegen elemek
befolyása, mindazáltal egy közös jellem képének vonásait lehetetlen
félreismerni nálok, egy oly képnek, melyen a hasonlóságnak több nyomára
akadunk, mint a mennyit az arczulat vagy más fizikai jegyek tekintetében
föltalálhatnánk.

A török mindenütt nehézkes és esetlen mind szellemi, mind testi
mozdulataiban s épen ezért elhatározásaiban szilárd és kitartó,
korántsem valami életbölcsészeti elvből, hanem pusztán érdekhiányból s
nyilt ellenszenvből minden iránt, mely őt a már egyszer fölvett és
megszokott helyzetből kimozditni akarná. Ez kölcsönzi neki azt a komoly
és ünnepélyes kinézést, melyet európai utazók oly gyakran földicsértek.
Valamint az oszmanli a Boszporus partján Kief-jében órákig el tudja
nézni a derült eget, miközben csak annyi mozdulatot tesz, hogy pipája
kék füstgomolyait a még kékebb égbolt felé fölfúvja – épen ugy a kirgiz
és özbeg is képes órákig ülni mozdulatlanul szűk sátrában vagy a
beláthatatlan terjedelmű sivatagon; mert mig az előbbiben tekintetét a
nemeztakarók vagy szőnyegek már ezerszer is látott szinein legelteti,
addig az utóbbinál a futóhomok hullámalakulag fodrozott felülete szokta
őt gyönyörködtetni. Valamint az oszmanli mindenkit, a ki csak gyorsan
vagy ügyesen jár, élénkebb nyelvü vagy épen tagjártatva beszél, mint
félőrültet vagy szerencsétlent csak sajnálni tud, igy az özbeg is
illetlennek tartja a lábak vagy kezek minden gyorsabb mozgását. Sőt
mikor egyszer egyik tatár utitársamat intettem, hogy a leomló áruhalmaz
elől egy félreugrással meneküljön, sértve kiáltott rám: „Hát asszony
vagyok-e én, hogy magamat ugrások s tánczok által meggyalázzam?“

Ugy találjuk, hogy e mély komolysággal és márványhideg arczkifejezéssel
a töröknél mindenütt erős hajlam szokott összekötve lenni a pompára és
jelességre, mely azonban sohasem fajul hiusággá vagy hetvenkedéssé, mint
a persáknál. Konstantinápolyban gyakran lehet hallani e példabeszédet:
„Az értelem Európa, a gazdagság India, a pompa az ottománok
tulajdonsága.“ A szultán és a nagyok ünnepélyes menetei (Alaj) Keleten
és Nyugoton egyaránt hiresek és a megragadó külfény, melyet ilyen
alkalmaknál kifejtenek, seholsem található fel oly hű utánzásban, mint
középázsiai törzsrokonaiknál. Egy özbegnek vagy turkománnak, akár
lóháton, akár a sátorban családja élén ül, ugyan az a büszke magatartása
van s nagyságának és hatalmának ugyan azt az öntudatosságát árulja el.
Erősen meg van győződve a felől, hogy ő uralkodásra, a körülte lakó
idegen népek pedig engedelmességre születtek, miként ezt az oszmánli
képzeli magáról a bolgárokkal, örményekkel, kurdokkal és arabokkal
szemben. Függetlenségszeretete határtalan s egyszersmind főoka annak,
hogy ő még a különben legszeretettebb főnök alatt sem képes hosszasabban
élni s örömestebb parancsnokol 10–20 rabló vagy kalandor felett
önállóan, mint hogy egy jól felszerelt, elegáns csapat élén álljon, mely
kivüle még nagyobb urat is ismer. A török-tatárok vad, hajthatatlan
kevélységének magas, arisztokratikus érzületének a velök érintkezésbe
jött más népeket minden időben és minden viszonyok között mélyen kellett
sértenie. Az oszmanli bánásmódja alattvalóival, Törökország előbbi
birtokosaival, igen hű kifejezésre talált azon modorban, melyet az
özbegek a tadsikokkal, Turkesztánnak e régibb uraival szemben
használnak. A „tadsik“ mindig a gúny vagy szánalom kifejezése, és
Bokhara özbeg udvarát, noha vallásos tiszteletben áll, az ott uralkodó
iráni szellem miatt mégis tadsiknak gúnyolják.

E jellemvonással összhangzó a törökök előszeretete a nyugalom és
henyeség iránt is; mert noha szorgalom és tevékenység, európai
fogalmaink szerént, Ázsiában sehol sem található, mindazáltal sem az
iráni, sem a sémi népek nem irtóznak annyira a munkától, mint a törökök,
a kik csak a vadászatot és harczot tartják férfihoz méltónak, a
földmívelésre csakis kényszerüségből adják magokat, minden egyéb dolgot
pedig szégyennek tekintenek. Törökországban épen ez okból soha sem is
volt valami különös jóllét. A paraszt mindig rest és hanyag volt, a
kézművesek száma pedig csekély és a hivatalnokosztálynak csak olyankor
vala gazdagsága, mikor a jancsár csordák pusztitó hadjárataikból
kincsekkel terhelve térhettek haza. Épen igy Középázsiában is a
földmívelés kizárólagosan csak a persa rabszolgák kezében, a kereskedés
és műipar a tadsikoknál, hinduknál és zsidóknál van; mert magok a már
századok óta letelepült özbegek is szüntelenül rablásra és harczra
gondolnak és ha nem tudnak külső ellenséget szerezni magoknak, akkor
véres testvérharczban egymást rohanják meg kölcsönösen.

A mi a szellemi tehetségeket illeti, ugy találtam, hogy a török
mindenütt jóval alább áll a többi ázsiai népeknél s névszerint az
irániak- és sémitáknál s hogy szellemi korlátoltsága miatt mindazon
előnyöket elveszti, melyeket neki más jó tulajdonságai szoktak szerezni.
Ezt a gyengeséget a türklük (törökség) szóval szokták megjelölni,
melylyel a kabalik (gorombaság) és jogunluk (vastagság) synonimek.
Türklük alatt a modor csiszolatlanságát és durvaságát is értik, s bárha
e hiányokat imitt-amott a szadelik (egyszerüség) névvel szépitik is,
mindazáltal nagyobbrészt mégis csak szégyenitő epithetonok gyanánt
szokták azokat a török névhez csatolni. Valamint az oszmanlit az örmény,
görög és arab szedi rá, épen ugy az özbeget is a finom s felette
mesterkélt tadsik vagy az épen oly ravasz mint kapzsi hindu szokta
lefőzni. Valjon ezt nemzeti hibának vagy tulságos nonchalancenak
tulajdonitsuk-e, bajos elhatározni; de az mégis felette nevezetes, hogy
a török a távol Keleten épen ugy mint a művelt Nyugot szomszédságában, a
gondolkozástól irtózik és ötleteit sehol sem tartják valami különös
szellemi szikráknak.

Természetesen ez a gyöngeség az oka egy részt annak is, hogy a törökben
több becsületesség, nyiltszivüség és hűség található, mint Ázsia többi
népeinél. Türklük, mely alatt az idegenek az előbb emlitett hiányokat
értik, magoknál a törököknél gyakran a becsületesség, egyszerüség és
őszinteség megjelölésére szolgál. A türklük árny- és fényoldalai már
régi idők óta észrevehetők valának és mindig megvitatták azokat,
valahányszor csak a törökök és más nemzetek, s névszerint a persák,
jellemei között párhuzamokat vontak. Dicsérik az utóbbiak éles elméjét
és finom modorát, de a ki hű szolgát, készséges hadsereget vagy
megbizható embert keres, mindig a törököknek fogja az elsőséget adni.
Épen ezért már a legrégibb idők óta találunk idegen fejedelmeket, kik
szivesen használtak török csapatokat, azokat országaikba hivták és a
főnököket a legfőbb méltóságokkal ruházták fel, s minthogy a vitézség,
kitartás és uralomvágy nekik inkább sajátjok, mint Ázsia többi népeinek,
igy könnyü kimagyarázni, hogy zsoldosokból mindnyájan csakhamar
uralkodókká küzdötték fel magokat és hazájoktól kezdve Ádriáig az iráni
és sémi törzs oly sok népét hajtottak hatalmuk alá s körülök oly sok
felett uralkodnak még ma is. Nézetem szerént nemcsak a fizikai erők
tulnyomósága az, mely a török uralkodó családokat az idegen trónokon
fenntartotta s ma is fenntartja; sokat lehet jellemfölényeiknek is
tulajdonitani. Ők ugyan durvák és vad természetüek, de gonoszságból
ritkán kegyetlenek; meggazdagodnak ugyan alattvalóik rovására, de azután
a gyüjtött kincseket nagylelküen ujból kiosztják; ők ugyan
alárendeltjeik iránt szigoruak, de azért ritkán felejtik el a
kötelességeket, miket nekik, mint patriarkhális főnököknek, az utóbbiak
iránt teljesitniök kell. Egy szóval, a törökök minden tetteiben és
dolgában egy neme a jólelküségnek vehető észre, mely talán inkább az
indolencziának és laisser-aller-nek tulajdonitandó, mint azon
elhatározott szándéknak, hogy jót tegyenek, mely azonban bármily eredetü
is, erény gyanánt működik.

Végül a vendégszeretetről is emlitést akarunk tenni, mely a törököknél
inkább otthonos, mint az iráni és sémi népeknél s még pedig igen
egyszerü okból. A mint tudva van, a vendégszeretet azon mértékben apad,
melyben valamely nemzet a nomád állapotból a letelepült életmódhoz
közelit s valamint Ázsia ez erényben általán véve Európát jóval
tulhaladja, épen ugy különböznek a törökök is, kik a többség után itélve
megtestesült nomádok, a többi ázsiaiaktól, kik már régóta letelepülve,
egy régi polgárosultságnak örvendenek.

Ez volna tehát a törökök közös jellemzésének gyönge kisérlete. A mi a
különböző törzsek árnyalatait illeti, ugy találjuk, hogy a burutok
vadabbak, szivósabbak, mint a többi nomád fajrokonok[47]. Babonásabbak,
de nem oly alattomosak, mint pl. a kirgizek és turkománok, mivel ők,
anélkül hogy a samanizmustól egészen elszakadtak volna, még az Iszlamot
is csak gyengén ismerik és eléggé tudva van, hogy minél gyengébbek egy
nomád nép fogalmai a vallásról, annál csekélyebbek bűnei s annál
vendégszeretőbb az idegenekhez. Ellenben a kirgizek főjellemvonásukban
már nem oly harcziasak, bárha még most is könnyen el tudják határozni
magokat egy-egy barantára (rablókirándulás). Ők alkotják a török-nomádok
zömét, nekik van legtöbb kedvök a vándorélethez s mig turkománokat sok
helyen találhatunk félig letelepült állapotban, pl. az Oxus balpartjának
hosszában Belkhtől Csardsujig és Khivában, a kirgizekről ilynemü
példákat a mai napig még bajosan mutathatnánk föl. Könnyebben le lehet
igázni őket, mint a többi nomádokat, mivel ők, a mint már mondottuk is,
békésebb természetüek és nem oly bátrak, de letelepülésök mégis csaknem
a lehetetlenség körébe látszik tartozni, legalább is Oroszországnak
óriási munkába fog kerülni azon esetben, ha ilyesmit szándékozik tenni.
A karakalpakokat feltünő egyeneslelküségök miatt mindenfelé
eszteleneknek és hülyéknek tartják. Ők a középázsiai népek udvari
bolondját képviselik és rovásukra sok adomát beszélnek el. Vitézségre
nézve még a kirgizeknek is utánna állanak; ritkán léptek fel hóditókul s
még mások segédcsapatjaiként is csak ritkán használták őket. Minthogy
kiválólag szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoznak s legszivesebben
tartózkodnak az erdős vidékeken, az özbegek őket ajik (medve) gunynévvel
illetik, de a tevékenységet, szivjóságot és hűséget sehol sem tagadják
meg tőlök. A turkománok Középázsia minden népei között a legnyugtalanabb
kalandorok gyanánt ismeretesek és pedig méltán, mert nemcsak ott, hanem
az egész föld kerekségén alig ha akadna még egy nép, mely oly
rablótermészetü, oly nyugtalan szellemü és oly fékezhetetlen
szabadságérzetü lenne, mint a puszták e gyermekei. A rablás, pusztitás
és rabszolgává tevés szemeiben tisztességes mesterség, melybe századok
óta beleélte magát. A másképen gondolkozást esztelennek vagy bolondnak
tartják s e szenvedélybe annyira belemerültek, hogy saját törzseikben,
sőt gyakran saját családjaikban is fosztogatni kezdenek, ha külföldi
rablószáguldozásaikban akadályozva vannak. Igen gyönge mentségül talán
felhozhatnók azt, hogy ők a legvadabb s nagyobbára sivatag vidékeken
laknak, hol még a baromtenyésztés is felette szűk jövedelmet nyujtana;
de gyalázatos mesterségök gyümölcse csaknem sohasem enyhiti nyomasztó
szegénységöket, mert épen oly fösvény zsugorik, mint a milyen birvágyók
s a gazdagság birtokában is gyakran csak ugy nélkülöznek, mint a
legszegényebbek. Az özbegek a fashionable-ket játszák turkesztáni
törzsrokonaik között. Nem kevéssé kevélyek míveltségökre, melyet ők az
iszlam polgárosultságtól nyertek s a felsőbbség e nézpontjából
kiindulva, nomád életet folytató testvéreik felett uralkodni
szeretnének. Felette dicséretre méltó nálok szivós ragaszkodásuk nemzeti
jellemüknek oly sok szép sajátságához, melyet az iszlam más helyeken oly
könnyen átalakit vagy beszennyez. Az özbegeknél a képmutatás és
álszenteskedés daczára is, melyet az ottani iszlam terjeszteni
törekszik, még mindig nagyon sok becsületességre, igazlelküségre és
török nyiltszivüségre találunk, a mely minőségekben ők az elvetemült és
gonosz tadsikoktól jelentékenyen különböznek s az utóbbiak felett
uralkodni valóban meg is érdemlik. A mennyire személyes tapasztalataim
bizonyitják, csakis az özbeg az az egyedüli török, ki nemzeti jellemének
minden fényoldalát képviseli.


2. Az irániak.

Valamint a turáni nép s különösen pedig az emlitett török-tatár törzsek,
az ókorban harczias természetök és szokásaik vad, féktelen durvasága
által tették magokat hiresekké, épen ugy az irániak, mint éles ellentét,
szokásaik finomságáról és fényes míveltségi állapotaikról valának már
eleitől fogva ismeretesek. Az elsőbbek szomszédaiknál mindig pusztitók,
rombolók és fosztogatók gyanánt léptek föl, az utóbbiak ellenben
czivilizatorokul s a müvészetek és szelidebb társadalmi viszonyok
terjesztőiül. Mert nem csak az egész mohamedán Kelet volt az, mely az
iráni míveltséget elfogadta, hanem még mi európaiak is sokat
kölcsönöztünk e nevezetes néptől, mi részint az ó görög és byzanczi
míveltség csatornáján keresztül, részint pedig a nyugotnak kelettel való
későbbi érintkezései, mint pl. a keresztes hadak, által jutott el
hozzánk, természetesen mindig csak másod kézből. Irán eleitől fogva a
míveltség székhelye volt, és az emberiség egész mívelődési történetében
hiába keresnénk oly népet, mely polgárosultságának régi szellemét és
nemzeti életének jellemét a gyakori külbefolyások daczára is oly sokáig
s mégis oly hiven meg tudta volna tartani, mint az irániak.

Nagy különbség van Zoroaszter és az arab proféta tana között, s a mai
Persiában mégis majd minden vonása fölfedezhető annak a képnek, melyet a
görög történetirók a régi persákról vázoltak. Futólagos, felületes
pillantásnál ez talán nem tünik szembe oly könnyen, mert a külszin után
itélve csaknem nehéz volna a mai Irán népségeinek halmazából a valódi
iránit fölismerni, de egy mélyebb megtekintés a mondottak igazsága felől
csakhamar meg fog győzni, s ugy fogjuk találni, hogy az iráni a sémi és
turáni elemektől, melyek több mint ezer évig veszélyezteték
nemzetiségét, szokások és gondolkozásmód tekintetében nem csak hogy
semmit sem vett által, sőt inkább ő maga gyakorolt az utóbbiakra
hatalmas befolyást.

Az iráni nép bölcsője, a mint ujabb ethnographok, s névszerént a tudós
orosz utazó Chanikoff „Mémoire sur l’ethnographie de la Perse“ cz.
művében állitja, a mai Persia keleti része és különösen déli Szigisztán
vagy Szisztán és az északkeletre terjedő Khoraszan. Nem csak az
ethnographia, hanem a történelem is megegyezik ezen állitással. Mert
valamint Szigisztant, Rusztemnek s más, a klasszikus korból nevezetes
iráni hősöknek hazáját még a mai regebeszélők is szinhelyül idézik,
mihelyt valami nagyszerűt vagy ősrégit akarnak vázolni, épen igy a régi
Belkh is Khoraszanban a vallás és finomabb míveltség főforrásaként
ismeretes és Mervet tartják azon helynek, hol Ádám az angyaloktól első
oktatást nyert a földmívelésben. Egy szóval, a mi ősrégire vonatkozik,
csak is Keleten található és Nyugoton soha.

A turáni faj az ő terjeszkedésekor, a mint az előbbi fejezetben
mondottuk, keletről nyugotfelé vette irányát, az iráni pedig délről
északra terjeszkedett ki s még pedig két irányban, egyik északkelet, a
másik északnyugot felé. A kivándorlás abban a homályos őskorban történt,
melyről leggyöngébb sejtelmünk is alig lehet, de itt is a közös jelleg
vonásai azok, melyek minket vezércsillagok gyanánt vezetnek át a
tudatlanság éjén, s bárha az iráni faj ujabb időben a számra sokkal
hatalmasabb török-tatár népségektől sokat szenvedett is, mindazáltal
mégis fölfedezhetjük a szerteszét fekvő csoportokban a hajdankori láncz
egyes szemeit és a keleti maradványokban a kezdetleges, valódi iránit
épen ugy fölismerhetjük, mint a nyugotiakban a török-sémi elemekkel
folytonos érintkezésben állott médet.

Ez a személyes meggyőződésből kiinduló nézet – és mindenkinek, a ki csak
a mai Irán és Közép-Ázsia persáit szorosan szemügyre veszi, észre kell
azt vennie – némileg a mi ékirat magyarázóink tudományos
vizsgálódásaiban is megerősitésre talál s névszerint a persepolisi
ékiratok iráni népjegyzéke az, mely Irán minden népének
előszámlálásakor, az ország központjából (Persepolis) kiindulva, nyugoti
és keleti irányban halad tovább.[48] Természetes, hogy abban semmit sem
találhatunk határozottan kifejezve az egyes családágak magasabb vagy
alacsonyabb koráról és az arczulati különbségekről; hanem hogy már a
legrégibb hajdankorban is lényeges különbség létezett közöttök, alig
vonható kétségbe. „A sémita befolyások,“ igy szól Spiegel F.[49],
nyugoti Iránra igen korán, még az assyrbabyloni uralom idejében
kezdődnek és az egész Akhaemenida-koron keresztül tartanak. Az
Akhaemenida-uralkodás elbukta után a semiták mellett még a görögökkel
való vegyülés is bekövetkezett stb., a mi egészen helyesen van
megjegyezve; mert a déli tartományokban, mint Farszisztán, Larisztan és
Lurisztan, a hol az iráni és sémi elemek érintkezése ős időktől fogva
szakadatlanul tart, a mai persa személyében mindazon physikai ismertető
jegyeket föltaláljuk, melyeket Herodot és a későbbi görög történetirók e
népen észrevettek. A sovány testalkat, mely inkább a nyugoti, mint a
keleti irániak sajátsága, erősen emlékeztet az arab fővonására, kit a
nemsémi népeknél mindig nahif-nak (sovány, karcsu) irnak le, mig a
törököt keszif-nek (otromba, vastag), az igazi persát pedig zarif-nak
(nemes, finom) mondják. A sémi elemek Persia déli és keleti szélén,
Benderbusirtól kezdve majdnem Kirmansah-ig s különösen pedig a városi
lakóknál, igen észrevehető nyomokat hagytak hátra, a mi annál inkább
szembe ötlik, ha mi egy szigisztáni arczát és testalkatát egy
isfahaniéval összehasonlitjuk. Legjobban észrevehető ez a gebereken
(tűzimádók), kik a nyugotirániak között élnek s az utóbbiaktól nagyon
különbözők. Valamint hogy a karcsu, sovány alakok tulnyomó száma
hiányzik közöttök, épen ugy a keskeny áll és vékony orr is nagyon ritkán
található nálok. A geber egy khafi társaságban bizonyára kevésbbé tünnék
fel, mint egy csoport isfaháni között, s minthogy az Irán nyugotán csak
gyéren szétszórt gebereket az iráni ősnép oly maradványainak
tekinthetjük, melyek leginkább megkimélve maradtak az idegen elemek
vegyületétől, biztosan állithatjuk, hogy a keleti és nyugoti irániak
közt létező arculati különbség már eleitől fogva meg volt s meg is
kellett lennie. A nagy Sándor hadmenetének görög történetirói, kik a még
akkor tájban hatalmas iráni birodalom mind keleti, mind nyugoti népeivel
érintkezésbe jöttek, leirásaiban a kérdés ethnographiai oldalát, mely a
mi tanulmányaink számára oly nagy fontossággal bir, egészen figyelmen
kivül hagyták.

Azon faragványokból se merithetünk nagyon sok tanulságost, melyek a
Szaszanida korszakból származnak. A naksi-rusztemi, naksi-redsebi és a
kazerum környékebeli domborművek alakjai talán hű képét nyujtják az
akkori persáknak, de azok nemzetisége felől semmi határozottabb
fölvilágositást nem adnak és a mennyire a testállásból és vonásokból
itélni lehet, ugy látszik, hogy ezek inkább a nyugoti, mint a keleti
irániakhoz tartoznak; mert meglepő hasonlóságuk nyugoti Irán mai
lakóival okvetetlenül szembe kell hogy tünjék. Ugy találjuk, hogy már
Garcia Silva Figerva is, ki 1627-ben egy diplomatikus küldetésben
Persiát meglátogatta, figyelmeztet minket a keleti és nyugoti irániak
közt levő különbségre[50], anélkül azonban, hogy a physikai ismertető
jegyek részletezésébe bocsájtkoznék. Chardin, ki ez országot 1664–77-ben
beutazta, már világosabb, mert azt mondja, hogy a geberek, a kikben ő a
régi persák maradékait látja, rút kinézésüek, nehézkes alkatuak, durva
bőrüek és sötét szinüek s lényeges ellentétet képeznek nyugoti Irán
cserkesz és georgiai vérrel vegyitett mai lakóival, a mely véleményt
Angelus Péter (Labrosse) is, az utóbbinak egy kortársa, 1684-ben kiadott
„Gazophylacium linguae Persarum“-ában, a „Georgia“ czimü czikkben még
határozottabban kimond[51].

Miután tehát a nyugoti és keleti irániak között létező különbség felől
semmi kétség sem lehet, a szétágazó pontokat egy közös átnézetbe fogjuk
összefoglalni és azután a két főcsalád egyes ágait vagy tagjait ugy
fogjuk bemutatni, a mint őket utazásaink alatt látni alkalmunk vala,
mindazáltal a nélkül, hogy elődeink ide vonatkozó észrevételeit figyelem
nélkül hagynók.

               a) Nyugotirániak                b) Keletirániak

Testalkat  Tulnyomó többségben ha nem   Kissé zömökebb alakuak, mint
           is karcsu, de mégis sovány   az a) alattiak, erősebb és
           és vékony termetüek, igen    szélesebb csontrendszerrel,
           hajlékony mozdulatokkal és   de a mozgásban nehézkesebbek
           kellemes tartással s épen    is, bárha koránt sem oly
           oly ritkán egészen soványak  ügyetlenek, mint a turániak.
           vagy igen kövérek, mint a
           milyen ritkán feltünő
           magasak vagy igen kicsinyek.

Fő         Tojásdad, keskeny és         Sokkal kevésbbé tojásdad, mint
           mérsékelten magas homlok, a  a), sőt csaknem kereknek lehetne
           halántékoknál lelapulva és   mondani, szélesebb homlok s
           hosszukás koponya, keskeny   szélesebb pofacsontok is, és
           áll.                         husosabb orczák. Mindazáltal az
                                        áll hosszukáskerek és nem oly
                                        hegyes mint a turániaiknál.

Szemek     Nagyok, feketék, hosszu      Feketék és hosszukás
           felső szemhéjjal és          metszetüek, sürü és vastag
           ivalakulag boltozott         szemöldökökkel.
           szemöldökökkel.
           
Orr        Hosszu, vékony, gyakran      Kevésbbé hosszu, néha a
           görbe.                       gyökereknél vastag, de soha
                                        sem oly pisze és széles, mint
                                        a turániaknál.

Száj       Szabályos, észrevehetőleg    Gyakran széles és vastag ajkak.
           vékony megfekvő ajkakkal.
           
Hajzat     Fekete, sürü és gazdag       Fekete, sürü növésü. A szakáll
           növéssel s kiválólag hosszu, sűrűbb, de nem oly hosszu mint
           ritka szakáll.               a nyugotirániaknál.

A physikai külsőségek e különbsége következtében e két család erkölcsi
sajátságaiban is félreismerhetetlen bizonyos különbség. Igy például a
keletiráni, bárha a szellem és test mozgékonyságában a törököket jóval
tulhaladja, a mai Irán persája mögött messze elmarad és ugy látszik,
mintha a nyugotiráninak részarányos tagmértékében s vonásainak
finomságában szellemi felsősége is ki volna fejezve.


A keletirániakat

északkeleti kiterjedésök földrajzi fekvése szerént, ugy hisszük, hogy a
következő alosztályokra vagy ágakra lehetne osztályozni: a)
Szejisztániak vagy khafik, b) Csihar-ajmakok, c) tadsikok és szártok,
melyek közül mindenik több alosztályt vagy tagot számlál. Valamint hogy
a turáni fajnál nyugot felé tovább haladtunkban az arcz mongol jellegét
mind jobban-jobban nélkülözzük és az egyes ágaknál egy mind
szembetünőbben mutatkozó fajvegyüléssel fogunk találkozni, épen ugy
észre vehetjük azt is, hogy a keletirániak azon mértékben, melyben ősi
szülötte földjöktől eltávoznak, mindig kevésbbé irániakká s mindinkább
turániakká válnak. A milyen arányban áll a burut az anatoliaihoz
vegyitetlenül, épen olyanban áll a szejisztáni is a kasgari tadsikhoz.
Ám nevezzék az utóbbit ama vidék őslakójának, de azt még sem fogja
elvitatni senki, hogy rá az őt nagy többségben körülvevő turáni elemek
erős befolyást gyakoroltak.

a) A szejisztániak vagy khafik.

Keleti Iránnak azon siita lakói, kik Irán keleti részét, a mai Khoraszan
déli határaitól kezdve Bihrdsanon túlig lakják. Gyakrabban nevezik őket
a Khafi, mint a szejisztáni névvel, mert a főtömeg Khafban és annak
vidékén Rujban, Tebbeszben és Bihrdsánban tartózkodik, mig a hajdani
klasszikus Szejisztánt afghan- és beludscsordák barangolják keresztül
kasul s igy a békésebb persáknak csak igen kevéssé biztos lakást
nyujthat.

Merv történeti nevezetességei után itélve, mely a Vendidadban
előszámitott 13 helység között Muru név alatt harmadik helynek van
följegyezve, könnyen azt következtethetnők, hogy a mai Khoraszan, s
különösen az északi rész lakóit is a keletirániakhoz lehet számitani.
Természetesen az arab foglalás előtt az többé kevésbbé csakugyan ugy is
történt, de már ma a khoraszániak török-tatár elemekkel oly erősen össze
vannak vegyülve, hogy az igazán keletiráni jelleg csak a déli
hegylánczon túl Sehri-No mögött kezdődik. A nélkül hogy valami különös
ethnografiai képzettséggel volna fölkészülve, az utazó azonnal észre
fogja venni, hogy a khafi (azon elnevezésnél maradunk, mely magában az
országban szokásos), noha barna szinü, például az Iszfahanitól abban
különbözik, hogy arczszine inkább olajbarna, mig az utóbbié, a naptól
elsütve, inkább sötétbarnának látszik. Másodszor az előbb emlitett
különbség a termetben és az arczvonásokban is, leginkább pedig a
kevésbbé tüzes szemekben fog feltünni előtte s végre harmadszor
járás-kelésében nem fogja föltalálni azt az élénkséget, azt a
mozgékonyságot, mely a hasonló égalji viszonyok alatt élő
nyugotirániaknál mindenütt oly otthonos. Alig vonható kétségbe, hogy ez
a különbség oly népségek között, melyek, mint a kérdés alatt levők is,
közös eredetüek s hasonló nyelvvel és vallással birnak, századok, sőt
évezredek óta egy és ugyanazon politikai kötelék alatt élnek, sokakat
gondolkozóba fog ejteni. E viszonyt más országokból vehető hason esettel
bajosan is világosithatnók meg; de az okokat rögtön fel fogjuk ismerni,
ha a következő pontokat közelebbről szemügyre veszszük. 1. Keleti Irán
emlitett része mind a sémi, mind a turáni bevándorlásoktól eleitől fogva
megkimélve maradott, mert az elsőbbek csak a sivatag nyugoti széléig
terjedtek, az utóbbiak pedig nyugot felé vonultokban a főúttól, Merv,
Nisabur és Rei, eltérve csak ritkán lépték át a Dsagatay-hegység déli
lejtőit. 2. Keleti Irán még az ujabb időkben is, midőn a siita felekezet
az egység lánczát szorosabban fűzte Irán persa lakossága körül, a nagy
pusztaság által elválasztva maradott és a mai közlekedés a legvadabb
felekezeti gyűlölség daczára is sokkal erősebb a szunnita afghanokkal és
herátikkal, mint a nyugoti testvérekkel. A pusztai utazás minden
nehézségei és a beludsoktól való minden félelem daczára is minden évben
megy nehány karaván Sirazból és Iszfahanból Kezden, Tebbeszen keresztül
a szent Meshedbe, de a délkeletre fekvő Khaf-t és Bihrdsan-t soha se
érintik és ez hajdan is ugy történt, mint a jelen korban.

A népek kölcsönös érintkezésénél kétségtelenül csupán s egyedül csak a
nyelv az, mely az idegen elemek benyomásait legkönnyebben elfogadja és
azokat legtovább megtartja. A mai Irán persa dialektusa telve van
arab-török szavakkal. E részben a déli Farsz-ban épen ugy mint az északi
Mazendran-ban nagyon csekély a különbség, de már Irán keletén a
kölcsönzött nyelvkincs kevesebb és sok tekintetben azt a persa nyelvet
látjuk képviselve, melyben Firduszi, az arab szándékos elkerülésével,
nagy hőskölteményét irta. A mi a régi alakok és szavak használatát
illeti, e részben Bokhara és névszerént a tadsikok persa nyelvét kell
első helyen emlitenünk, de az utóbbiak mégis igen sok szó- és nyelvtani
anyagot vettek át a törökből s épen e körülmény erősitett meg minket
azon meggyőződésben, hogy Irán keletén bizonyára a legtisztább és
legrégibb persa nyelvet beszélik.

A mi tehát a nyelvet illeti, hajlandó volnék azt állitani, hogy az
összes irániak között a khafik vagy szejisztániak a legőseredetibbek, de
már ha ethnographiai helyzetöket az összes iráni törzshez vesszük
tekintetbe, teljességgel nem merném azt a szerepet tulajdonitani nekik,
melyben az egész török-tatár törzshez a burutok állanak. Hogy a
keletiráni család melyik ága legősibb, ez oly kérdés, melytől senki se
vitathatja el a fontosság magas fokát, de itt nehezebb rá a felelet,
mint a török-tatároknál. Mert az utóbbiak megjelenése a világtörténelmi
események szinpadán aránylag véve uj, mig az előbbiek oly időszakban
léptek föl, melyről a legtávolibb sejtelemmel is alig birhatunk.

Tehát ismételve kimondjuk, hogy a szejisztániakat vagy khafikat első
helyen kell emlitenünk, de csak is földrajzi helyzetöknél fogva s nem
pedig azon föltevés következtében, mintha águk jelleme legőseredetibb
volna.

b) A csihar-ajmakok?[52].

Csihar-Ajmak gyüjtőnév, mely alatt a mongolok, mikor Heratot
meghóditották, négy népséget vagy néptörzset értettek, u. m. a
timurikat, teimeniket, firuzkuhikat és dsemsidiket. Mindnyájan iráni
eredetüek és persa nyelven beszélnek s jól meg kell különböztetni őket a
hezareh-k-től[53], kik, noha persául beszélnek, de tisztán mongol
jellegöket és turáni eredetöket mégis kétségtelenül elárulják. Valamint
hogy a csihar-ajmak név fölött még ama vidékeken is zavart fogalmuk van
az embereknek, a mennyiben azt sokan magoknak tulajdonitják s mások
pedig tőlök azt elvitatják, épen igy a mi utazóink is a legellentmondóbb
közleményeket nyujtanak ama törzseket illetőleg s leggyakrabban
találkozunk azon téves felfogással, hogy az emlitett hezareh-eket a
csihar-ajmakokhoz számitják, holott ezek Közép-Ázsia déli részén csak
akkor jelentek meg, mikor már a kérdés alatt levő törzsek a négyes
számmal voltak megjelölve. Én hatheti tartózkodásom alatt Herat
városában és környékén e kérdésnek különös figyelmet szenteltem.
Tapasztalataim nem annyira az illető törzsek nyilatkozatain, mint inkább
arczulati ismertetőjegyeiken alapszanak, a melyek kétségtelenül a
legjobb bizonyitványok.

A timurik vagy keleti Irán szunnita persái ma részint Herat nyugoti
határvidékein, mint Gurian, Kuhszun stb., részint pedig Iránnak
nagyobbára keleten fekvő határfalvaiban és városaiban laknak, Turbeti
Seikh Dsamtól kezdve egészen Khafig. Az elsőbben emlitett vidéken a
lakosságot kizárólagosan csakis ők alkotják, az utóbbin ellenben csak
szorványosan (sporadice) találtatnak, mert bárha még ezelőtt 200 évvel a
többség szunniták- és timurikból állott, mindazáltal a siiták felekezeti
gyülölsége őket részint erőszakkal megtéritette, részint pedig a
szomszéd szunnita Heratba szoritotta vissza. A gyakori
határvillongásokból, a több mint negyven ostromból, melyeket Heratnak az
ujabb és régibb időkben ki kellett állnia, könnyen kimagyarázható, hogy
mennyiféle és minő összevegyüléseket hozhatott létre ez a folytonos
mozgalom az egymáshoz oly közel rokon keletirániak egyes ágai között, s
valóban csodának tarthatjuk, hogy a timurikat még meg lehet
különböztetni a siita keletirániaktól. Az illető ismejelek először is,
hogy közöttök több rövid és széles alkatu emberre találhatunk, mint a
szejisztániaknál. A mi a szint illeti is, az utóbbiak átlagosan véve
olajbarnák és sötétfekete hajuak, mig az előbbieknél a fehérebb arczszin
gesztenyebarna hajjal nem tartozik a ritkaságok közzé. A mint mondottuk,
a timurik összes száma keleti Irán határánál ma legfeljebb 1000 családra
rúg, mert a főtömeg Heratban lakik.

A teimenik, akiket az utóbbiaktól csaknem semmiben sem lehet
megkülönböztetni, az ugynevezett Dsölgei-Herat északi és déli részén
laknak, Kerrukhtól kezdve Szebzevárig, csak egy kicsiny rész terjedett
ki Ferrahig, és az afghanok Parszivanoknak (fars zeban, azaz persául
beszélők) nevezi őket. Mióta az afghanok uralkodása a paropamissusi
hegység déli völgyvidékein gyökeret vert, több kisérletet tettek arra
nézve, hogy itt a persa népség közepette afghán telepeket alapitsanak,
de azok a mai napig még mind meghiusultak, mert a czivakodás és
versengés, mely e vidékeket századok óta pusztitja, még mindig tart,
mivel egy csihar-ajmak sem ismer az afghannál nagyobb ellenséget. E
körülmény következtében a tejmenik, bárha földmívelést üző emberek is,
vad, harczias természetüek s nyoma sincs többé nálok annak a tudományos
szellemnek, mely bennök a Timuridák, s névszerént Huszein-Mirza szultán
idejében élt. Az akkori idő szunnita persái a költészetben, tudományban
és zenében vetélkedtek nyugoti siita törzsfeleikkel; ma már műveletlen
barbarok az utóbbiakhoz képest.

Firuzkuhi a neve annak a kis népecskének, mely Kale-No-tól északkeletre
a meredek hegységekben tartózkodik, és nehezen hozzáférhető lakhelyeiből
a környéket rabolva s fosztogatva látogatja meg. Az utazónak rémletes
történetek elbeszélése mellett mutogatják a hegycsucsokat Kale-No-ból és
a megerősitett Derzi-Kucsi és Csekszeran helységek itt épen azok, amik a
bakhtiarik és Luri-k rablófészkei Iszfahan környékén. Valamint minden
hegylakó különbözik a sikon élő legközelebbi törzsrokonoktól, épen igy
van ez a firuzkuhik és a többi ajmakok között is és csaknem a
keletirániak gileki- és mazendrániainak lehetne őket nevezni. Első
tekintetre ugy látszik, mintha sok hasonlóságuk lenne a hezarek-ekkel;
sőt Heratban azt állitják, hogy ők azoknak szétszóródott részei
volnának, de sem a homlok és áll képződése, sem a test alakja és szine
nem bir határozottan turáni jelleggel, s bárha erősen össze lehetnek
vegyülve, mindazáltal az iráni elem tulnyomó nálok, mert azonkivül, hogy
mindnyájan persául beszélnek, lakhelyeik és khánjaik nevei is tisztán
persa szavak. Emberemlékezet előtti idők óta laknak ők e hegyekben s
bárha Timur őket erőszakkal Mazendránba telepitette át, mégis csak
visszatértek nemsokára ősi bérczes hazájokba s azon idő óta folytonos
villongásban élnek szomszédaikkal; csekély mérvü baromtenyésztésből és
földmívelésből táplálkoznak, de mindamellett részint rablás- és
fosztogatásból is, melyet ők a Meimenebe vivő országuton a karavánokon
vagy pedig a dsemsidik egyes külön fekvő sátorcsoportjain követnek el.
Összes számuk ma alig megy 8000 családra.

A dsemsidik, a keletirániak egyetlen törzse, mely ma is kizárólagosan
nomád állapotban él, már a legrégibb idő óta a Murgab partjain laknak,
hová ők, saját állitásuk szerént, Dsemsid idejében, kinek törzséből
hozzák le származásukat, Szejisztánból települtek át. E nemzeti
szóhagyományt nem kell ugyan szó szerént venni, de az mégis kétségtelen,
hogy mindazon irániak között, kik ma Középázsiában laknak, a
dsemsidiknek van legszembetünőbb hasonlatosságuk a szejisztániakkal, a
mi annál is csodálatraméltóbb, mivel ezek épen oly régóta folytatnak már
letelepült életmódot, mint amazok nomádot, és hogy mily hatalmas
befolyást gyakorol a két életmód közti külömbség a test kifejlődésére,
szükségtelen mondanunk. Khanikoff[54] ugy találja, hogy ők inkább a
tadsikokhoz közelednek, de én e nézethez annál kevésbé csatlakozhatom,
mivel a dsemsidik 1) sokkal karcsubb termetüek, 2) hosszukásabb arczuk
és jóval hegyesebb álluk van, mint a tadsikoknak és 3) nyelvök mind a
formák, mind a szókincs tekintetében sokkal inkább hasonlit keleti Irán,
mint Középázsia persa dialektusához.

A mi életmódjokat illeti, ők az egyedüli irániak, a kik minden
tekintetben sokat vettek át a turániaktól s névszerént a szomszédságban
élő szalor- és szárikturkománoktól. Mig a többi félnomád ajmakok azon
hosszukás afghán sátort használják, melyet itt Ábrahám sátrának
neveznek, addig a dsemsidiknél a tatároknak nemezzel és gyékénynyel
boritott kerek, kupdad sátrára találunk, ruházatuk és élelmök is
turkomán, sőt foglalkozásaikban is utánozzák az utóbbiakat, mert ha pl.
a virágzó állapot, azaz elegendő számu lovak és fegyverek birtoka nekik
megengedi, épen oly félelmes emberrablók ők is, mint a sivatagok lakói.
Minden ajmakok között ők állanak a legjobb lovasok és harczosok hirében,
s részint Herat és Meimene szolgálatában, részint pedig egyik vagy másik
turkomán törzszsel vannak összeköttetésben, ha t. i. nagyobbszerü
csapatokról (razzia) van szó. Egy ilyen razzia következtében szállitotta
őket khivai Allakhuli-khán, miután a velök szövetségben volt szárikokat
legyőzte, erőszakkal az Oxus partjaira. Tizenkét évnél tovább maradtak
ott. A termékeny vidék, melyet uj hazául jelöltek ki számukra,
vagyonosakká tette őket, de csakhamar fölébredett bennök a vágy a
szegényebb, de régibb honi hegyek után, és fölhasználva a zavargásokat,
miket a khivaiaknak egy háboruja a turkománokkal idézett elő, sietve
összepakoltak és a nélkül hogy az üldöztetés veszélyétől különösen
tartottak volna, Hezareszpen, Csarudsujon és Mejmenen keresztül
visszaszöktek a Murgab partjaira. Csapatjokhoz több mint 1000 persa
rabszolga is csatlakozott, kik azt hitték, hogy szökésök által
szabadságukat visszaszerezhetik, de Murgabban árulással ujból elfogták
és Bokharának ismét eladták őket.

Bárha a dsemsidik mind a Kelet mind a Nyugot minden iráni törzsei között
leghivebben fönntartották Ó-Persia harczias szellemét, mindazáltal
szokásaikban és közlekedéseikben az idegenekkel, a kikkel ők már régtől
fogva összeköttetésben állanak, aránylag véve még sem oly durvák, mint a
szomszéd turkománok. A dsemsidi, még a törzs legszegényebb állásu embere
is, igen vad külseje daczára is udvarias mind szavaiban, mind egész
modorában, az iráni jellem fény- és árnyoldalai benne
félreismerhetetlenek s teljességgel nincs mit csodálkoznunk rajta, ha e
nomád nép szokásaiban legtöbb és legélénkebb emléket találunk az
iszlamelőtti korból. Az Iszlam, a mely nálok még kevésbé tudott gyökeret
verni, mint a többi turáni nomádoknál, a legnagyobb résznek csakis
palástul szolgál, mely alatt a zoroaszteri vallásos nézetek nem egy
vonása lappang. Igy például a tűz a dsemsidiknél nagyobb tiszteletben
áll, mint a tadsikoknál, a sátor ajtaja mindig napkelet felé van
forditva és a jó s gonosz szellem fogalma oly általános, hogy az alsóbb
osztály s főképen az asszonyok, egy juh vagy kecske levágása alkalmával
soha sem mulasztja el az állat bizonyos részeit, melyeket más nomádok
nyalánkságnak tartanak, az utóbbinak oda dobni, miket aztán mint
Kende-t, tisztátalannak, nyilvánitanak s csak a kutyák esznek meg.
Különösen emlitésre méltó az, hogy köztök a marcsahi állitólagos
romokról ugyanazok a regék keringenek, mint a jomutok között
Mesdi-Miszrijan ódon épületmaradványairól. Szerintök Marcsah volt volna
az ős hajdankorban az egész vidék Kaaba-ja, mig a gonosz turkománok ott
megjelentek s mindent szétromboltak.

Ez lenne mindaz, mit én a csihar-ajmakokat illetőleg mondani tudtam.
Hogy mi lehetett a nevök az utóbbi elnevezés fölvétele előtt, minden
kérdezősködésem daczára sem tudtam kitudakolni. Minden valószinüség oda
mutat, hogy a tadsikokhoz számitották őket, de most már az utóbbiaktól
különböznek és az iráni törzs második lépcsőzetét képezik északkelet
felé nyuló kiterjedésében.

c) A tadsikok,

a mint Középázsia persa ősnépességének maradványait nevezik, ma
legnagyobb számban a bokharai khánságban és Bedakhsánban találhatók. De
ezeken kivül még sok van letelepülve Khokand, Khiva, a khinai
Tatárország és Afghanisztán városaiban is. Bárha a különböző égalji és
társadalmi viszonyok következtében, melyek között a tadsikok élnek,
phyisiognomikus külsőségeikben imitt-amott kisebb eltérések nem
hiányoznak és igy például a bokharai és az afghan városokbeli tadsikok
egymáshoz sokkal inkább hasonlitanak, mint az előbbiek a bedakhsániakhoz
vagy khinai Tatárországban élő törzsrokonaikhoz, mindazáltal általán
véve mégis észrevehetők rajtok egy közös jelleg fővonásai. Rendszerént
jó középtermetüek, széles, erőteljes csontokkal s különösen széles
vállakkal. Ábrázatjok, melynek iráni jellege mindjárt első tekintetre
szembetűnik, hosszukásabb, mint a törököké, de a széles homlok, vastag
orczák, vastag orr és nagy száj miatt csakhamar észreveszszük, hogy az
iráni családnak e nagyobbrészt keleti ága az arczkinyomatban épen ugy,
mint a testalkatban sok idegenszerüvel, azaz turánival bir s
teljességgel nem tekinthető az iráni törzs őseredeti jellegének, miként
ezt Khanikoff ur hiszi.

Hogy a mai tadsikok hazája a hajdankorban oly nagyhirü Baktria és
Szogdia, az iráni műveltség eme legrégibb székhelye, a zoroaszteri
vallás bölcsője, Irán hős mondáinak forrása vala, ezt ma már a Vendidad
és a görög történetirók állitása után nem lehet kétségbe vonni.
Elismerjük, hogy ők már a leghomályosabb őskorban e vidék lakói valának,
mert a régi Khoraszánt, mely messze be egészen khinai Tatárországig
terjedett, a mint a topographiai elnevezések bizonyitják, iráni
települők alapitották és lakták, de ki hagyhatná figyelmen kivül a
szittya-török elemek folytonos áramlásait, melyek az Altai hegység
völgyeiből, az őskornak ezen ugynevezett „Officina Gentium“-jából,
Krisztus előtt 700-tól kezdve Krisztus után 900-ig Középázsiát
elboritották? Egyetlen egy ország sem maradhatott megkimélve, ha csak a
Jaxartestől az Eufrátesig terjedő eme vándorlások főutján feküdött, az
idegen vérrel való össze-visszavegyüléstől, és a mily kevéssé tarthaták
fenn kezdetleges fajegységöket Irán északi felén a mejmenei, andkhoji
kerületek és a Paropamissus-hegység nyugoti lejtői, épen oly kevéssé
vala ez lehetőség Transoxánia irániainál is. Csakis Bedakhsán hegyi
lakói s névszerént a Vakhanik azok, a kiknek nevében a „Central Asia“
czimü czikk tudós irója a „Quarterly Review“-ben (juliustól szeptemberig
1866) a görög Οξυς[55] eredetét fölfedezni véli, kiknek az ők nehezen
megközelithető hazájokban több igényök lehet a fajegységre, mert minden
feizabadi[56], a kiket csak láthattam, az iráni jelleg pregnansabb
ismertető jeleit hordja magán, mint a tadsikok, sőt még nyelvök is
tisztább a turán alak- és szókincstől s ha föltehetnők azt, hogy egy
nép, ha már épen a legmélyebb visszavonultságban is, évszázadokon át
megőrizheti kezdetleges jellegét, akkor bizonyára pusztán csakis a
Vakhanik, s nem általában a tadsikok volnának azok, a kiket mi a régi
keletirániak leghűbb maradványainak tekintenénk.

A mi a „tadsik“ elnevezést illeti, mindig ugy találtam, hogy az illetők
azt sohasem használják örömest, mert habár nem hangzik is az füleikben
határozottan gúnynév gyanánt, mindazáltal mégis hozzá vannak szokva,
hogy alatta azon megvetés kifejezését értsék, melylyel az özbeg hóditók
az ország legyőzött ős lakóira tekintenek. A „tadsik“ szó alatt
Turkesztán tatár lakossága csuszó-mászó, fukar, kapzsi természetü
embert[57], az álnokság és hetvenkedés fogalmát érti, egy szóval
mindazt, mely az özbeg nyiltsággal, egyeneslelküséggel és
becsületességgel ellentétben áll. Egyébiránt ez a viszony mindenütt
föltalálható a turáni hóditók és iráni leigázottak között, mert valamint
hogy az utóbbiak Persiában a törököket szellemi előnyök tekintetében
hatalmasan felülmulják, épen igy van ez Középázsiában is, és Bokhara
csak azért lett a középázsiai czivilizáczió főhelyévé, mivel ott a
lakosság tulnyomó többsége már a legrégibb idők óta tadsikok valának, a
kik az iszlamelőtti kor műveltségi törekvéseiben tovább haladva, bárha
az uralkodásról leszoritották is őket, azért még sem szüntek meg
uraikkal szemben a czivilizátorok szerepét folytatni. Valamint hogy az
iszlam fölvétele után következett első századokban a vallástudomány és
szépművészetek mezején a celebritások többnyire tadsikok valának, épen
ugy a legkitünőbb mollahkat, a leghiresebb isánokat Bokharában,
Khokandban és Kasgarban még ma is e nemzetiséghez tartozóknak fogjuk
találni. A bokharai udvarnál, daczára a fejedelem özbeg származásának, a
főbb miniszterek és irányadók mindig tadsikok, sőt magában a dühösen
özbeg khivai kormányzóságban is a mehter-t (államtitkár), azt a
hivatalnokot, kinek a qualifikácziójához legtöbb szellemi tehetség
kivántatik, kizárólagosan csak az ottani persa népesség közül szemelik
ki.

Valóban csodálatra méltó, hogy a tadsikok az özbegekkel való több
százados együttélés daczára is nem csak egyéni sajátságaikban, de sőt
családi és házi szokásaik- és erkölcseikre nézve is mennyire különböznek
az utóbbiaktól. Egy példabeszéd azt mondja: „Az özbeget lován, a
tadsikot pedig házában nézd meg!“ A tadsik ugyanazon gondossággal szokta
földisziteni házát és öltözetét, melyet az előbbi lovára, fegyvereire és
nyeregszerszámára fordit. A tadsik, ha még oly szegény is, mindig többet
akarna érni, mint a mennyi valóban, és ezért, habár családi körében
fukar és önmegtartóztató is, a nyilvánosság előtt majdnem mindig a
gazdagot és nagylelküt játsza. Nem kevésbé válogatottak társalgása,
udvarias kifejezései és bókjai, melyeket használni szokott; egy kissé
ugyan tatárosan hangzanak a persa finomsághoz szokott fülnek, de az
özbeggel szemben mégis valóságos gentleman-nak lehet őt tekinteni
mindig. A természettől békés foglalkozásokhoz hangolva, a tadsikok
mindenfelé épen annyira hivei a földmivelésnek, kereskedésnek és
műiparnak, mint a mennyire gyülölik a háborut, s ha rá kényszeritik is
őket a fegyverforgatásra, ritkán vitézek, de gyakorta kegyetlenek. Az
özbegeknél oly gyakran előtérbe lépő nemzetiségi érzület is hiányzik
nálok[58]. Összetartanak ugyan egymás között, de az inkább egy
szorongatott népfaj kölcsönös támogatása, mint azon kiváló törekvés,
hogy a tadsiksággal kitegyenek magokért és ha már épen ki akarnának is
tűnni valami úton-módon, a mi különben csak is Bokhara városában
történik, akkor is csak arab származásukra szoktak büszkeséggel utalni.

Az utóbbi állitás helytelenségét Khanikoff (88. és 89. l.) már eléggé
bebizonyitotta. Ő a „tadsik“ szó eredetét a tads-koronából, egy fövegből
származtatja le, melyet a régi tűzimádók viseltek s viselnek ma is.
Tadsik tehát az a név lenne, melylyel a Zoroaszter tanának hiveit az
akkori idők mohamedánjai nevezték, vagy a melyet ők magok adtak
magoknak; mert a „tazik“ szónak a huzvaresi, és a „tazi“-nak a persa
nyelvben, mely arabot jelent, az előbbivel semmi köze. Csak az feltünő,
hogy a „tadsik“ elnevezés nyugoti Ázsiában is előjön. Ugyanis az
örmények mind a törököket, mind az arabokat, azaz általán véve a
mohamedánokat, tadsik-nak nevezik, de csak titokban magok között, s
előttem mindig gúnynévnek látszott az, melylyel az elnyomottak zsarnok
uraikat illették. Minthogy én ezt Kisázsia örményeinél közönségesen igy
találtam, ugy tetszik, hogy avval nemcsak a mohamedánokat, hanem egy
idegen vallás követőit akarták megjelölni, és hogy ezt a minden
valószinüség szerint igen régi szót, Persia régi lakói, kikkel az
örmények a Szaszanidák alatt érintkezésben állottak, később az arabokra
ruházták. Hogy a „tadsik“ név, melyet Khanikoff ur az Iszlam bevitele
után következett első századok arab-persa történetiróinál nem talál,
Középázsiában már igen korán létezett, azt legjobban bebizonyitja az
ujgur kézirat „Kudatku Bilig“ (a boldog tudás). Ezen a hedsra 465-ik éve
áll és ott már gyakran találjuk a „tadsik“ szót a törökkel ellentétül
felhozva. A nevezett mű, melyet Jaubert a „Journal Asiatique“-ban 1825.
megvitatott, egy khinai munkának ujgur forditása, vagy jobban mondva,
átdolgozása. Magok a törökök Transoxania őslakóit mindig szártnak[59]
nevezték, oly szó, melynek eredete előttem egészen ismeretlen, és a
melyet már a hires Mir Ali-Sir használt Huszein-Mirza-Baikera idejében,
midőn egy értekezésben a persa és török nyelvről az elsőt mindig „Szárt
tili“-nek és sohasem „tadsik tili“-nek nevezi. Ennél fogva tehát a
Szárt-ot jogszerüleg vehetjük a török „tadsik“ elnevezés helyett.
Imitt-amott az özbegek is külömbséget szoktak tenni a szárt és tadsik
között, a mennyiben az utóbbi alatt olyan, többnyire bokharabelieket
értenek, a kik csak az ujabb időben telepedtek le az özbegek közé és
iráni szójárásukat egészen megtartották, az előbbi alatt pedig azokat
értik, a kik már régen ott laknak és a kik nagyobb részint anyanyelvöket
is fölcserélték a törökkel, miként mi azt egész Khivában és északi
Khokandban is találjuk. Bárha én a tadsikok és szártok közti külömbség
nézetét nem osztom is, de még sem tagadhatom, hogy a szártok, általán
véve, nehány arczulati sajátságban is különböznek a tadsikoktól. Ugyanis
ők egy kissé karcsubb termetüek, hosszukásabb ábrázatjuk és keskenyebb,
magasabb homlokuk van, mint a tadsikoknak, mely azonban annak a
körülménynek tulajdonitandó, hogy ők a Középázsiában letelepülő szabaddá
lett persa rabszolgákkal gyakran összesógorosodnak, mit a tadsikok
sohasem tesznek.



XVII.  Az irodalom Középázsiában.

„Tatár múzsa! Ozbeg Melpomene!“ Ez ugyancsak furcsán hangzik sokak
előtt. Nem csekély azok száma, kik alig hihetik, hogy a durvaság és
barbarizmus ősi fészkében, ott, hol rablás, gyilkosság s fosztogatás
vannak napirenden, költészet is létezik s olyanok, kik irodalommal
foglalkoznak; de ezeknek nincs igazuk; mert a Kelet volt ősi időktől
fogva a költői ábrándok hazája, s minél jobban fenmaradtak a társadalmi
viszonyok ősi alakzatai, s minél kezdetlegesebb s fiatalabb még a
míveltség, annál jobb kedvvel költenek és mesélnek, annál nagyobb
szenvedélylyel fordulnak az emberek a természetfölötti képek és ábrándok
felé.

S ezért ne csodálkozzék senki a felett, ha egy kirgiz sátor lakóit
költőibb hangulatban találja, mint Páris vagy London valamely mívelt
körét. Nálunk csak bizonyos korbeliek s csak bizonyos egyének járulnak
Kasztalia forrásához. De Középázsiában a szerelmes pár s az ének sulya
alatt megrogyott vén, a harczos és a pásztor, s a hitbuzgó és a közönyös
mind egyformán hódolói a költészetnek, mindenki verset ir, regét alakit,
s ha bár ez nem mindenkinek sikerül is, de azért mégis mindenki örömmel
hallgatja másnak költői műveit.

Miután Keleten az irodalom a vallással szoros kapcsolatban áll,
szükségesnek tartom, hogy a középázsiai elmeműveit mindjárt kezdetben
kétfelé osztályozzam, s ezek a) az iszlam v. i. települt népek irodalma,
s b) a nomádok irodalma. E megkülönböztetés még azon korra vihető
vissza, melyben az iszlam kiterjedésével együtt, amaz irodalmi fogalmak
is meghonosultak, melyek azóta a nélkül hogy valami nemzeti jellegre
tettek volna szert, az iszlam népeknél még most is közérvényüek. A
jelenkor költészete, s épen a költészet teszi főrészét a keleti
irodalomnak, majd mindenben megegyezik az araboknál, törököknél, a
persáknál és a középázsiabelieknél. Hiába keresnénk abban nemzeti
jellemvonást; mindenütt ugyanazon képdús költőiség, ugyanazon változatok
és hasonlatok, mindenütt rózsa és csalogány, a virág töviséhez hasonló
szempillák, az égfelé törő sóhajok sürü füstje stb. Helyesen jellemzi ez
egyszabásu múzsát a tudós Khanikoff, midőn azt mondja hogy „hasonló azon
szabadban vadon tenyésző növényekhez, melyek Dél-Ázsia sós talaján
mutogatják változatos formáikat, s bár törzsük tüskés és érdes, s e
fölött sóréteggel fedett, de azért a durva héj szakadékai itt-ott
kellemes illatot lehelnek s a hervadt szár üde szinü szép virágokat
hord.“ (L. „Journal Asiatique“ 6-ik folyam, 5-ik kötet, 297. lap.) Ezen
irodalomról tehát, melyet a művelt külföld sikerült műforditások s tudós
értekezésekből már eléggé ismer, mi nem szóllunk, mellőzzük azon nehány
vallásos rajongó által teremtett vallásos irodalmat, kik az isten és
proféta iránti túláradt szeretetüktől indittatva, köteteket irtak
szeretetük s odaadásuk tárgyáról. Ez utóbbi szellemi termékek a három
fejedelemségben egyedül a Molláhk és Isánok körében ismeretesek.
Hallgatja ugyan a nép is s elég nagy tűrelemmel, de nem lelkesül tőlök,
mert mysztikus gondolatmenetük, s a bennök használt túlbő nyelv,
fogalomkörét meghaladja.

Az a mit mi Közép-Ázsia irodalmáról mondani akarunk, a föntebbiek után,
jóformán csak a népköltészetre vonatkozik. Csak itt akadunk még néhány
oly eredeti vonásra, melyek valóban megérdemlik, hogy turkesztániaknak
neveztessenek. A legtöbb költőiség a khivai khánság lakóiban rejlik. E
része Közép-Ázsiának már a 12-ik században hires volt zenészeiről s jó
hangú énekeseiről, épugy mint költőiről és költőnőiről. (Sőt, alig ötven
éve annak, hogy Teheránban a kadzsárok udvaránál, egy khivai fuvolás
bámulat és tisztelet tárgya volt.) Bokhara csak a török elem túlsúlyra
vergődése előtt birt nehány nagy költővel mint p. Rudeki, Figani, de
ezek is inkább persa költők voltak. Khivára visszatérve, még megjegyzem
azt is, hogy reám mindig meglepő hatást gyakorolt az, midőn egy-egy
nehézkes s ügyetlenül öltözött szilajképü, napbarnitott özbeget,
kellemes lágy hangon énekelni hallottam; az utazó ugyanezt
tapasztalhatja a turkománok s kirgizek között is. Ezek egy szerencsés
kaland után a zenében és költészetben keresik s találják a legfőbb
élvezetet, s nem lehet oly fáradt, oly törődött a khivai, hogy örömmel
ne hallgassa az uton szembejövő bakhsit (énekest). A fiatalság ha a
rablókalandról vagy a harczból megtér, az egész éjszakán versekkel és
zenével mulatja magát. A pusztákon, hol hiába keresnők az élet
kellemeit, a bakhsit föltaláljuk, még pedig szép számmal, s ezeken kivül
maguk a nomádok is foglalkoznak a költészettel, kik között a társaság
legkedveltebb tagjává rendesen az lesz, ki leghamarabb talál illő rimet
vagy lejtést, s rendesen az ifju leányok is legörömestebb az ügyes
verselőhöz mennek férjhez.

Az özbegek költészetének főrészét a regék alkotják, melyeknek tárgya
részint a vallásos, részint a hadi életből van meritve. Az előbbenieket
többnyire a molláhk s a míveltebb baksik idomitották arab és persa
források után a honi izléshez, de az utóbbiak valódi tatár termékek, s
ezek gyakran valóban ragyogó s képdús nyelven vannak tartva.

A hősi elbeszélések, melyek alakjokra nézve a mi románczainkhoz
hasonlók, nagyobb terjedelmüek s gyakran több estén át szavaltatnak vagy
daloltatnak el, s bár az iszlam ezekben is nagy szerepet játszik, de
mégis inkább azon darabok a népszerüebbek, melyeknek személyei történeti
alapon nyugvó hazai hősök. Ezekből álljon itt mutatványul az alább
olvasható, mely Középázsiában általánosan el van terjedve. Czime:


Ahmed és Juszuf.

Tartalmát két hős története képezi, kik ősi szokás szerént már kora
ifjuságukban csapatokat, azaz zsákmányló csapatokat vezettek az eretnek
Irán ellen, mely vállalatoknál állitólag nem annyira a kincsszomj
kielégitése, mint inkább a hitetlen siiták megfékezése volt a főczél.
Mindjárt a bevezetésben következőleg oktatja Juszuf indulni készülő
társait:

„A hitvány emberrel ne szövetkezzetek, mert legelrejtettebb titkaitokat
is el fogja árulni. Rosz helyeken titkos szókat ne ejts ki szádon, mert
legnagyobb titkodat is megtudják. Többet ér a puszta falevél, mint a
bájnélküli rózsa. Jobb a száraz rög, mint a haszontalan fű. Hasznosabb a
bot, mint az esztelen utitárs, mert ez nyomodba viszi az ellenséget. Ne
téritsd meg soha az esztelent, mert ő öntudatlanságában mégis csak a
nyomoruság vermébe siet. Midőn az alávalóhoz térsz be vendégül, ebként
támad rád, s mindjárt kimutatja bűneit. Oh mily örömmel áldoznám fel
magamat, hogy mint igazi hős példát adhassak. Mert ez csak a hitetlenek
ellen huzza ki kardját hüvelyéből. Ne induljatok a gyávával együtt az
ellenségre, mert megjelenti nekik irányotokat.“ Juszuf bég mondja:
„Elérkezett az idő, melyben szülőföldünkön többé nem maradhatunk. Csak a
bolondok nem ismerik saját sorsukat, hanem haragosan szólnak s
kimutatják gonosz nyelvüket.“

Erre megindulnak. Hős tetteiket a hir mindenfelé elviszi s ugy azok
természetesen hazájukban is ismertekké lesznek. Itt akkori időben több
kis fejedelem uralkodott, kik közül az egyik a jeles hősöket
szolgálatába kivánván fogadni. Ez volt akkor a közönségesen bevett
szokás. Juszuf társaival együtt enged a felszólitásnak. Ismét kiindulnak
tehát ujabb kalandot hajhászni, s most az iszfaháni fejedelem Güzel-sáh
ellen. De a persa ravaszság legyőzi az özbeg erőt s a két fejedelmi hős
fogva bilincsekben Iránba hurczoltatik. A hős fájlalja szerencsétlen
esetét, s mert ellenségeihez hiába fordulna, a környékbeli magas hófedte
hegyeknek következőleg panaszolja el fájdalmát:

„Hófedett szép hegyek, láttátok-e az én esetemet? Láttátok-e, midőn e
hitetlenek foglyává lettem s elmaradtam az enyéimtől? Senki sem szánja
sirásomat, csak a hegyek rendülnek meg könyeimen. Láttátok-e, mint
boritották el fejemet sürü ostorcsapásokkal, midőn közöttük mentem?
Társaim nem is ügyelnek rám: Oh, mily keserü könyeket sirok. Láttátok-e
a fogoly Ahmed béget, midőn velem együtt járt a földön? Vért szomjazom,
mert e világon igen nagy az én keserűségem. Láttátok-e, hogy a
hitetlenek lovon ültek, midőn én gyalog jártam?“ Juszuf bég mondja:
„Szivem összeégett, fájdalmam végtelen. Láttátok-e, hogy megkötötték
kezemet s hogy a ló járását kellett követnem?“

Ezután börtönbe vetik, hol egy ott már rég sinlődő szunnita hitfelében,
ki mint varázsló és jövendőmondó a sáh haragját magára vonta, szenvedő
társa s a börtönőr leányában, ki őt megszerette, hű barátnéra talál.
Eddig folyvást csak harczokról, nagyszerü hőstettekről s a nagy
hitbuzgóságról szól a rege. De innentúl már szerelmi jelenetek is
fordulnak elő. Juszuf bég nővérét és kedvesét hagyta el, midőn kalandra
indult. Az előbbeni látván, hogy hiába vár reá, keservében haját
felbontatva, gyászolja őt. Az utóbbi a szerelem lángját még ez idő alatt
is táplálni óhajtván, a hősnek öt betanitott daruját küldi el hozzá s
igy oktatja őket:

„Oh Juszuf bég darvai. Induljatok meg s menjetek N. városba.
Igyekezzetek előre, repüljetek el a magas hegyek fölött s meglátván
Juszuf béget, siessetek vissza, nehogy a pusztai sólyom szárnyaitokról
megismerjen. Szivem elpusztul. Menjetek hozzá, s megtudván állapotát,
térjetek vissza. A világ rózsája voltam egykor, de most a csalogány
elhagyta lelkem berkét. Ha életben lelitek uramat, vigan verdeső
szárnyakon térjetek meg. De ha elhervadtak rózsái, ha élte vége
elérkezett, ha meghalt ő, akkor boruljatok gyászba és sirva térjetek
vissza. Kiáltsatok akkor istenhez s rázzátok meg szárnyaitokat.
Emelkedjetek hát az ég felé, induljatok meg Ürgendsből, menjetek N.
városba s igaz hirrel térjetek vissza. Hallgassátok meg Gül Asszel
jajjait, s vigyétek hirül neki szivem fájdalmát. Oh zarándokoljatok
sirjához s hozzatok onnan egy kis maroknyi port!“

Busan kerengnek a darvak szerencsétlen uruk börtöne felett, ki őket
végre meglátván, a következő izenettel küldi haza:

Oh ti a légben kereken repkedő darvak; ha visszatértek, üdvözöljétek
népemet. Oh ti jobbra, balra nézegető darvak, ha visszatértek,
üdvözöljétek népemet. Magasan a légben repked s pihen a daru, mert
szárnyai a hosszu utban elfáradtak. Megujul fájdalmam a börtönben. Oh
üdvözöljétek az enyéimet. Kharezm városa az én szülőföldem, ott maradt
barátom és kedvesem. Oh üdvözöljétek az én gondoskodó, kedves drága
anyámat, az én Kaabámat. Magasak a szomoruság bérczének fenyvei. Oh ti
ifjak és vének, imádkozzatok érettem. Bús ősz borula reám, a helyett,
hogy az élet rózsabimbói nyiltak volna számomra. Üdvözöljétek szegény
kis nővéremet, ki már kora hajnalban oly várólag tekintget felém. Azt
is, kinek szivét az elválás megemészti, ki gyászba borulva s felbontott
hajjal sirat engem, ki az utra tekintve igy jajgat: „ő nem jött meg“, őt
értem, a drága barátnét, Gül Asszelt, kinek szive elválásunk után
pusztává és kietlenné lőn. Te innen egy nap alatt elérsz Kharezmbe, utad
hét hegyen vezet át. Jegyezd meg magadnak oh daru, hogy láttad Juszuf
béget s köszöntsd a gyáva bégeket!“

A szárnyasok haza repülnek, de a hősök még sokáig sinlődnek a börtönben,
mig végre halálra itéltetnek. De a szunnita szentek csodahatalma
megmenti őket. Az ellenök emelt fegyver éle eltompul. Erre a persa
zsarnok figyelmeztetvén, a hősöket maga elé hivatja. Hogy szabadságukat
elnyerhessék, Juszufnak Kökcse nevü udvari bohóczczal kell költői
versenyre szállni, s csak ha győztes lesz, térhet szabadon hazájába
vissza. Juszuf bámulatosan merész rögtönzéseket mond, s a helyett, hogy
a zsarnokot dicsérné, saját dicsőségét énekli a következőkben:

„Szép az én népem. Tél helyett mindig nyarat élvez. Kertjeit szépen
mívelik, fái gyümölcsözők, vénei fehér sátrakban pihennek s ifjai a
vadászatnak örvendenek, s bizalmas barátság közt élve, örömökben élik
napjaikat. Lovaik gyorsak, mint a szellő, s te velök nem kelhetnél
versenyre. Magas reptüek ott a madarak s haragjokban az embert is
elragadják. Ha rólam egy napon hirt vesznek, nemsokára sereggel jönnek
el érettem. Hat font erős sodronyból készültek ívzsinegeik. Fejedelmeik
igazságosak s részrehajlástól idegenek… Hallgass meg engem, te hitetlen
Güzel sáh: ha háboruval térendek ide vissza, tudd meg, hogy egy sújtása
karomnak százezer életet olt ki. Szablyáik Iszfahánból valók, kettős
bazárral birnak városaik, földjeik virágágyakhoz hasonlók. Népeim
földjei telve vannak a szarvasok, nyulak és sólymok ezreivel. A bőkezüek
közülök Hatemhez hasonlók, vezéreik Behramhoz. Rusztemek ők a csata
napján, igazi hősök a csatazaj között. Nincs nekem semmi hatalmam, mert
rabszolga vagyok, de ez a hitetlent meg nem inditja. Czél nélkül egy
légy sem veszhet el, ne engedd tehát, hogy hiába folyjanak könyeim.“

Végre győz s kincsekkel rakodtan indul meg Ürgendsbe, s daczára az
utjában felmerült viszontagságoknak, mégis szerencsésen ér haza, hol
történt fogadtatása meghatóan szép költői képekben van megörökitve.
Miután Juszuf nővérét és kedvesét üdvözölte, ezek őt anyjához,
Lalkhanhoz viszik, kit éveken át tartott sirása s búbánata már csaknem
megvakitott. Midőn a kedves hirt megviszik neki, eleinte nem hiszi el s
igy szól:

„Megtört engem a vágyakodás utána, valjon meg foglak-e még láthatni,
kedves fiam? Égő szemekkel nézem az utat, meg foglak-e még láthatni,
kedves fiam? Fájdalomba merülve sóhajtoztam, remegve kerestelek téged
szemeimmel. Átkutatom az egész világot éretted; meg foglak-e még
láthatni, kedves fiam? Meg fognálak-e még láthatni, kedves fiam, ha
mindjárt Dsirdsisz véres könyeit sirnám is?“

Juszuf béget elejébe viszik. Előbb távolan áll meg előtte, de midőn a
keserű sóhajokat meghallja, még búsabban jajdul fel a végzetes távollét
feletti fájdalmában. Szaváról anyja megismeri s örömtől ittasan igy
üdvözli:

„Oh te hét évi rabságot szenvedett, te gyógyitó írja sebhedt szivemnek.
Szerencsém csillaga ismét ragyogni kezd, s elmult imé bánatom éjszakája!
Oh te népemnek fejedelme, országom ura, te Rusztem, te a világ hőse,
Juszufom, ragyogó napom, vigaszom, életerőm. Te vagy az én szerencsém
koronája, életemnek ékessége. Lalkhan ismét megtalálta fiát, a
mindenható kegyes volt iránta. Eltünt már szivemből minden fájdalom,
minden gond, mert Juszuf, az én fiam, megjött!“

Nemsokára összeadják a szerető párt; de a hősi vér nem hagyja nyugodni a
kalandort. Uj sereget gyüjt tehát, mely egész Középázsia népeit magában
foglalja. Jelszava: bosszuállás Güzel sáhon. A szerencse neki kedvez s a
persa meggyőzetik; Kamber, egykori szenvedéseiben hű társa is
megszabadul s miután a legyőzöttre az alább elősorolt hadi sarczot
rótta, dicsőséggel tért haza.


„Juszuf követelései Güzel sáhon.“

„Ide kell adnia N. város egész Kharadsát. Negyvenezer darab aranynyal
áttört selyemruhát, s negyvenezer khimbált (nehéz selyem) küldjön.
Vámjait és adóját is összeszedje. Negyvenezer diszruhát s negyvenezer
aranyszerszámu hadi mént. Negyvenezer hím és nőtevét. Negyvenezer ifju
rabszolgát arany övekkel. Negyvenezer szép tekintetü ifjut küldjön.
Negyvenezer lánczra vert orrszarvut küldjön. Négyezer… aranyszögekkel
kiverve. Negyvenezer szürke sólymot küldjön. Negyvenezer ostort küldjön,
melyeken a szögek rendbe legyenek kiverve, szíjjai ezüsttel, nyelei
aranynyal ékesek legyenek. Negyvenezer vasszürkét, négyezer pejt,
negyvenezer nemes lovat, kigyófarkuakat küldjön. Negyvenezer nehéz
lovast, negyvenezer gyalogost, negyvenezer karavánvezető fiut küldjön;
olyakat, kiknek hosszu, fekete hajuk van s arczuk anyajegygyel vannak
tele. Negyvenezer csodaszép leányt, aranyövüeket küldjön. Negyvenezer
kucsmát, hatvanezer turbánt küldjön. Küldjön még juhot és kettős szarvú
kost is hetvenezeret. Juszuf bég mondja: „Készen tartsa mindenét.
Százezer orosz tallért s tiz tálnyi aranyat is küldjön!“

Ez volna röviden tárgya az egyik özbeg románcznak, a milyen azonban igen
sok van, mert a lakosság legnagyobb része ezen faját kedveli leginkább a
honi irodalomnak. Itt-ott néha a vallásosság együtt szerepel a
vitézséggel, s ilyenkor a hősök az iszlam világból vétetnek, mint pl. a
Zerkum sáh történetében, melyben a nevezett iráni hitetlen fejedelmet
Ali meggyőzi s az iszlamra tériti. A mi e költeményben reáleteinek
gazdag tartalmát és változatosságát illeti, bátran megmérkőzhetik
Bojardi vagy Arioszto nagy műveivel. Néha még a való történetet is
belekeverik az ilyféle költeményekben, mint pl. az Ebu Muszlimról szóló
dalokban, ki előbb az Abaszidák alatt vezér, később Khoraszán és Kharezm
független fejedelme volt. A történeti tények már meglehetősen régiek, de
azért az özbeg mindig meg tudja megmutatni a puszta azon helyeit, hol az
arab fővezér sátora állott, hol küzdött s természetfölötti dolgokat
hajtott végre. Végre még azon eposzokról is meg kell emlékeznünk,
melyekben a Sáhi-Kharezmian fejedelmek dicsőitetnek, mert ezekben ép
ugy, mint a khivai Mehemed-Emin s a khokandi Mehemed-Ali khánokról szóló
költeményekben sok oly képre akadunk, melyekre méltán ébred fel az özbeg
nemzeti önérzet.

E nagyterjedelmű költői műveken kivül vannak még kisebb költemények is,
melyek vagy a szerelemről, erkölcsről s a hősi erényekről szólanak, vagy
fegyverforgatásra, lóidomitásra s a jó harczos kötelességeire oktatják
az olvasót. Ez utóbbiak szerzői közt már nem igen akadunk költői
lélekre, többnyire egyszerű polgárok, vándor baksik, az irásban s
olvasásban egyaránt járatlan emberek művei ezek, kik gondolataikat más
által iratják le; végre még ifju nők és leányok, kik a szenvedély
tüzétől hevittetve, költészetben keresnek enyhülést. Magam is hoztam
Középázsiából egy ilyen gyüjteményt magammal, mely durva, ügyetlen betüi
vastag papirosa alatt sok furcsát, bár kevés szépet rejt magában. Én ez
opus curiosumot egy turkomán bakhsi csizmaszárában láttam meg először.
Lássunk nehány fajt belőle, a költő nevével együtt, mire azonban
megjegyezzük, hogy sokszor álnévre fogunk akadni. Ilyen az itt
olvasható, mely valódi keleti hangon beszél az élet mulandóságáról:


„Allah Jar.

1. Hiába épitesz várat és palotát e földön, mert utóljára is romba dől,
s ugyis épiteni nem érdemes.

2. Éjjel nappal gyötörni a szegény utast, folyvást munkálni és fáradni,
bizony nem érdemes.

3. Barátim, muló javakért e silány földön egymást gyötreni és busitani,
bizony nem érdemes.

4. A hiuságnak és szenvedélynek hódolni, a betegeket és gyöngéket
bántani, bizony nem érdemes.

5. Iszlam országait pusztitani s halálhozó kardot rántani, bizony nem
érdemes.

6. Mollah khodsát s a világot adózással, ezer búval bajjal kinozni,
bizony nem érdemes.

7. Törököket, tadsikokat, özbegeket s nomádokat busitani, éjjel-nappal
zajongásban ide-oda futkosni, bizony nem érdemes.

8. Te is Allah Jar, miként szenvedhetsz még e világon. Gyötröd te is
magadat csak azért, hogy végre elpusztulj s bizony ez nem érdemes.“


Reonák.

1. „Kedvesemhez indultam egy estve. Csöndesen lépdeltem. Édes álomban
találtam őt s megöleltem szép csendesen.

2. „Egy csókot loptam el ajkairól s megörvendeztettem azzal szivemet.
Átöleltem karcsú derekát s ujra megcsókoltam szép csendesen.

3. „Adj egy csókot csak“ igy szóllék. „Nem szégyenled-e magad?“ felelé ő
„eredj vissza oda, a honnan jöttél, szép csendesen.“

4. Makacskodni akartam én s nem mentem el. De ő karomon fogott s
elküldött. Végre mit tehettem egyebet. Tovább sompolyogtam szép
csendesen.

5. Elmentem, de nem tartóztathattam vissza magamat s visszajövén igy
szóllék: „Oh kegyetlen, csak egy csókot adj, szép csendesen.“

6. (Bajos volna az európai olvasó izlését megkisérteni vele.)

7. Revnák igy szól: „Bohósággal van a világ tele, ne gáncsoljon hát
ezért engem senki, hanem olvassa el szép csendesen.“


Mesref.

1. Lelkemet tűzláng emészti, s mégsem jő az én barátném. Mit mondok,
barátném? Szivem szerelme nem jő.

2. Bensőmet már hamuvá égeté e cziprusalakuért lángoló szerelmem. De ő
kegyetlen s rám soha nem gondol.

3. Az ő hajfürteiről álmodom én, s mélyen elbusulva ébredek fel, s
mégsem birom megmenteni szivemet e fürtök szálaitól.

4. Leila és Medsnun is tőlem tanulnak szeretni, csak ő, a drága kedves,
nem ügyel szerelmemre.

5. Oh bolond Mesref, élted nemsokára véget ér, de ő, a gondatlanul
csapongó, még sem törődik veled.


Fuzuli.

1. Tartsd meg a szerénység zárszalagját, mert nincs szebb valami a
szerénységnél. Gondold meg, hogy az, ki nem szerény, sem ezen sem a
másik világon nem boldogul.

2. Oh sziv szárnyasa, ne repkedj soha magasan a légben, hanem pihenj egy
király kezén. Mert a magasan járó sólyommal soha sem vadásznak.

3. Kincseket csak az istentől kérj, mert neki sok tárháza van, s ha csak
egy cseppet ad is, bőven elég az, mert soha el nem fogy.

4. Kire a szerencsemadár pihenni leszáll, szárnyak nélkül is magasan
repül az, de a kit elért a balsors, az kezét is alig mozgathatja.

5. Maradj alázatos, lelked soha követelő ne legyen, mert kit a kincsvágy
bánt, annak soha semmi sem lesz elég.

6. Te meg Fuzuli csak a barátságnak élj e világon. A barátságtalan
szivben mindig tél tanyázik, s hogyan is lehetne abban nyár?


Neszimi.

1. Ünnepestén találkoztam a cziprushoz hasonló kedvessel. Megzavart ez
engem s ámolygóvá lettem.

2. Vasárnap eszem megzavarodott, s gondolat nélkül rogytam össze, mert
az ő arczát láttam s azt hittem hogy az a ragyogó hold.

3. Hétfőn végre elmondtam szivem titkát annak, kinek szemei nárcziszok,
arczai rózsák s szemöldei hatalmas ivek.

4. Kedden vadásszá lettem, s kimentem (sétálni) a mezőre. De zsákmánya
lettem az örökké kegyetlennek.

5. Szerdán a mezőn járt kedvesem. A csalogány látta az ő arczát s
panaszos dalt mondott.

6. Csütörtökön igy szóltam kedvesemhez: „Oh hallgasd meg tanácsomat;
rejtsd el titkodat a jó és a rosz világ előtt!“

7. Végre pénteken meglátta Neszimi az ő egész szépségét, s megtelt az ő
rózsaajkai serbetjéből.

E példák, ha mindjárt a mi európai izlésünket a bennök felmutatott
költői szépségek nem is elégitik ki, mégis eléggé megmutatják azt, hogy
a közép-ázsiabeliek, társadalmi viszonyaik minden durvasága mellett, s
daczára a folytonos rablások és harczoknak, még sem egészen szegények
költői érzelmekben.

A míveltebbek, kik a nélkül hogy a népköltészet emlitett termékeit
lenéznék, de finomabb izlést s magasabb míveltséget szenvelgnek,
többnyire a régibb persa költőket olvassák, vagy Nevait, ki a csagatáj
költők közül egyedül áll a tökély azon fokán, melyen a többi iszlam
világ egyébb költői tündökölnek. Nevai, a hires Seikh Abdurrahman Dsami
tanitványa, ki egy ideig mint miniszter, hadvezér s több tartomány
kormányzója működött, egyike a legeredetibb költőknek, s e mellett
termékenysége roppant nagy. Több mint harminczkét önálló munkát hagyott
hátra, a költészetről, történettanról, erkölcstanról s logikáról; s ha
mindjárt művei nem is középázsiai, hanem inkább persa szellemben vannak
irva, azt az érdemet mégsem tagadhatjuk meg tőle, hogy ő volt az, ki a
középázsiai török nyelvnek finomságot és diszt kölcsönzött. Alább nehány
részletet közlünk „diván“-jából, ugy a mint azt a középázsiabeliek
jelenleg is dalolják:


Nevái.

1. „Jöjj oh szivem, keressünk együtt egy kedvest, keressük fel a
cziprustermetűt, az ezüstarczút.

2. De a mi szemünk kedvesét már más választotta. Nekünk is van szemünk,
keressünk tehát másikat.

3. Ő már csak a halál porával gyönyörködteti az emberek szemeit. Miért
állnánk itt hiába? Jöjj, keressünk más szépet.

4. S ha hozzád hasonló, az egész mindenséget bajba döntő szépséget nem
találnék, akkor keresek szerényet, engedelmeset, de kegyes szivűt is.

5. Hegyet völgyet bejárunk s felkeressük a kedvest a kertben, vagy a
réten.

6. Hasznos a kivánság, s bár ne maradna teljesületlen. Kicsinyt és
nagyot, minden lehetőt megvizsgálunk.

7. Oh Nevái, mikor szabadulsz már meg gerjedelmedtől. Jöjj tehát s
gyüjts türelmet és kitartást a találkozás előtt.“


Nevái.

1. „A kedvesétől eltávozott sziv olyan mint a király nélküli ország. A
mely országnak nincs királya, az olyan mint a test lélek nélkül.

2. Mit ér a lelketlen test, oh muszulman? Olyan az mint a fekete föld
illatos rózsák nélkül.

3. A fekete föld, illatos rózsák nélkül, olyan mint a sötét éjszaka
ragyogó hold nélkül.

4. A sötét éj ragyogó hold nélkül, olyan mint a sötétség az élet forrása
nélkül.

5. A sötétség az életforrás nélkül olyan, mint a pokol a paradicsom
mezeje nélkül.

6. Oh Nevái, mily sok gondot adnak a szépek. Bizony fájdalmas az elválás
s nem sokat segit a viszontlátás.

Szép még tőle a „Csihár diván“ is, melyben a különböző emberi korokról
beszél. Szépek átdolgozott románczai is, mint p. „Ferhád és Siriin“,
„Medsnun és Leila“, „Juszuf és Szulekha“, továbbá az „Ezer egy
éjszaká“-ban általa versbe szedett regéi is, melyek közül itt „Szeif ül
Muluk“-ból közlünk egy részletet: „Szeif ül Muluk Csin városba menendő a
tengerre száll.“

1. Jöjj ide dalnok, beszéld el nekünk a királyfi szerencsétlenségének
történetét.

2. Az elbeszélő felelt: „Bizony nagy dolgot kivánsz, mert a bánat
szablyája megtöri a keblet.“

3. Utra készült a királyfi s tudakozódott Katine város felől.

4. Elegendő tudósitás érkezett s igy mindent a hajókra hordtak.

5. A kisérők is hajóra szálltak, a vezetők készen voltak s már
fölszerelve állott a sereg.

6. A királyfi is a födélzetre ment s testét isten művére (a hajóra)
bizta.

7. Evező hajósok nyitották meg a menetet, utánnok a hajók végetlen sora
huzódott.

8. Édes álomban ül im a királyfi, ajkai mosolygók, szivét nem nyomja
gond.

9. Igy járta meg hat hónapon át a vizeket, s utját mindenütt figyelő
hajósok előzték meg.

10. De a sors csakhamar éreztette vele az irigység töviseit s gonoszul
elébe állt.

11. A tenger ujra felháborodott s felövezte vérszomjas kardját.

12. Keblét megnyitotta, melyből özönviz tört elő, özönviz, melynek
tűzfolyói túláradtak.

13. Minden pillanatban uj rémképet mutat, ezer szivet rendit meg minden
pillanatban.

14. Vadul tolonganak a hullámok, habzó fejük fenyegető, vérszomjasan
zúgnak és nyiladoznak a tenger folyamai.

15. Sötét, elrémitő vihar támad. A látkör fekete lepelt ölt magára s
szilaj jajgata hang zendül meg a tenger sikján.

16. A világos nappal sötét éjszakává lesz, mily borzasztó nap. Az utolsó
itéletnek képe ez.

17. Bárhova nézel is, embert nem látsz, még arczod elé emelt kezedet
sem. Minden vizzel van tele.

18. A hullámok folyvást hánykolódnak s mintegy lábra állitják a hajókat.

19. Folyvást zúg és bömböl a hatalmas tenger s dühösen tör elő mély
örvényeiből.

20. Most összecsap, vadul jajgatnak az emberek. Azt hinnéd, a föltámadás
napja ez.

21. A borzasztó zavarban egyik hajó a másikra rohan, mig szétszakadnak s
a mély örvénybe merülnek.

22. A keresztfák töredeznek, darabokra szakadnak a deszkafalak, nincs út
többé a menekülésre.

23. Ama száz hajó, mondja az elbeszélő, amaz emberek, amaz áruk és
kincsek.

24. Mind a tenger mélyére szálltak s a vizszinén nyomuk sem maradt.

Az általunk csak vázlatosan ismertetett irodalom határa ott van, hol
egyszersmind a turkomán telepek megszünnek. A mily mértékben távozunk el
ezek határaitól a pusztába, ugyanoly mértékben gyengül az iszlam, mig
végre azon átmeneti pontra érünk, melynél a mohamedán czivilizatio
végződik s az ős samanizmus kezdetét veszi. Még a nagyobbrészt iszlam
hitü kirgizek közt is akadunk a khánságokból beszármazott költeményekre,
de mégis nagyobb becsben állnak előttük a honi termékek; az ő
népköltészetük egyuttal átmeneti pontja a két különböző szellemi
iránynak. S a bakhsi, ha a Jaxartestől két napi járóföldre eső helyeken
vagy az Aral északi partján boldogulni akar, kénytelen oly éneket
mondani, melynek tartalmát a kirgizektől vette. A pusztai lakók
költészetét inkább változatosnak s feltünőnek nevezhetjük, mintsem
szépnek. Néha megkap bennök egy szép kép, de többnyire csak töredékes
fölkiáltások vagy összefüggés nélküli versszakokból áll a dal, s miután
ott mindenki költő, azért egy költemény sem tartja meg sokáig eredeti
vonásait. Az egyik megtoldja, a másik kihagyja belőle azt a mi nincs
inyére s csak kevesen birnak ellenállni annak, hogy a pillanatnyi
benyomásukat dalaikba be ne szőjjék.

Lewschine művének 380. lapján egy elég csinos kirgiz szerelmi dalt
közöl:

„Látod-e e havat? Az én kedvesemnek teste még ennél is fehérebb.

„Láttad-e már a leölt bárány csepegő vérét? Az ő arczai még annál is
pirosabbak.

„Látod-e e leégett fa törzsét? Az ő haja még ennél is sötétebb.

„Tudod-e hogy mivel irnak a mi khánjaink mollái? Az ő szemöldei még e
festéknél is feketébbek.

„Látod-e ezen égő szenet? Az ő szemei még ennél is tüzesebbek.“

Lássunk még nehány töredéket s összefüggés nélküli mondást, p.: „A
sólyom rácsapott a kacsákra, egy csomóra, egy nagy csomóra. És én beteg
vagyok s még az evéssel sem gondolok.“ Vagy: „Oda len áll egy magas
fenyő, a köd reá borult. Tegnap bebocsátott magához, de nemsokára ő
jövend hozzám engem csókolgatni.“ Az ilyesmik csaknem minden keleti nép
költészetében feltalálhatók. Hiszen nálunk sem ismeretlenek ezek, mert a

  „Három alma meg egy fél
  „Kérettelek nem jöttél… vagy a

„Magasan repül a daru, szépen szóll,

„Haragszik rám az én rózsám mert nem szóll“… az idézettekkel egészen
megegyeznek.

A nomádoknál sok a hősi elbeszélés részint kötött, részint kötetlen
beszédben. Már ezekben a délsziberiai török irodalmi szellem uralkodik s
a középázsiai háttérbe szorul. Magam is hallottam kirgiz bakhsiktól
nehányat, melyeket egy később megjelent munkában (Mutatványok a
délsziberiai török szépirodalomból. Dr. Radlofftól) csekély szójárási s
egyébb különbségekkel feltaláltam. Kétséget sem szenved, hogy ép ugy
mint a tudós Schifner A. mythologiai és regei közleményei buddha
befolyásra mutatnak, ép ugy a mostani kirgizek regéi (irtegi) szintén a
távol délkelet felől Dzungarián át jutottak el hozzájok, mert a
délnyugotról előtörő iszlam sohasem szilárdult meg túl a Jaxartesen s
ezután épen nem erősödhetik meg ott, hová az orosz hatalom mindent
elboritó hullámai mindinkább közelednek.

E czikk befejezésére még két kirgiz népmesét közölni akarunk, melyeket
Zaleszky Bronislas Mangislak környékén a Kis Horda kirgizei közt egy
kilencz évig élt lengyel számüzött „La vie des steppes Kirghizes. Paris
1865.“ czimü könyvéből kölcsönöztünk.


Mese Kuguulról.[60]

Az embernek nincs hatalma az égben isten nélkül, sem ereje a földön egy
jó ló nélkül!

Volt egykor egy Buruzgay nevü kirgiz. Volt neki nagy számu juha, lova,
és semmije sem hiányzott volna, ha az isten megáldotta volna
gyermekekkel. Ő tehát csak egyedül volt hanyatló korában. Mindazonáltal
soha sem mondta el a namazt (imát) és sohasem tartotta meg a bőjtöt. Egy
nap szomoruság fogta el, hogy család nélkül öregedik meg és elhatározta,
miszerint meglátogatja a szent helyeket, remélve, mikép megnyerheti még
imádságai által, hogy az ég egy gyermeket ad neki. Vasczipőt csinált
magának, vaspálczát vett kezébe s utra kelt. Ment, mendegélt mintegy tiz
évig, talán még többig is, mindaddig, mig vasczipői elkoptak s hosszu
vasbotjából csak a markolat maradt; végre lerogyott a földre és ott
maradt elterülve, sokat szenvedett, és sem föl nem kelhetett, sem meg
nem halhatott. Ekkor egy szent férfi jött hozzá és észrevette a földön
fekvőt, megsajnálta, lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy ki ő és mi baja.
De Buruzgay egy szót sem szólhatott. Erre a szent ember térdre hullva
elmondta a namazt, kérve az urat, hogy oldja meg nyelvét e nyomorultnak,
és alig végzé be imáját, Buruzgay erejét visszajőni érezé; elmesélte
kilétét és miért hagyta el tűzhelyét. A szent ember félre ment egy kissé
és imádkozni kezdett, mignem igy szólott hozzá az isten: „Te kedves vagy
szemeim előtt s teljesiteni fogom kivánatodat, melyet tőlem kérsz. De
miért könyörögsz te Buruzgay ügyében? Nem fizet adót, nem mondja el a
namazt, nem tartja meg a bőjtöt. Hogyan lehetnék szánalommal iránta?“ –
„Uram!“ felelt a szent ember, „ezentul jámborul fog neked szolgálni és
elmondja a kivánt imákat; de ne vesd meg kérésemet, fogadd el inkább s
végy engem kezesül.“ Az isten válaszolt neki: „Menj, hű szolgám, meglesz
a te kivánságod. Kérdezd meg Buruzgaytól mit kiván, hogy megadjam neki,
legyen negyven fiu és negyven leány, legyen csak egy fiu és egy leány,
de saját választásom szerént.“ A szent ember visszament azon helyre,
ahol hagyta Buruzgayt, és helyre állva térdein találván őt, fölkiált
örömében: „Uram, nem hazudtam; mielőtt viszont láttam Buruzgayt, már
hálát kezdett adni neked.“ És ő ismételte Buruzgaynak isten szavait. Ez
válaszolt neki: „Mit csinálok én negyven fiuval és negyven leánynyal? Ha
a magasságbeli meghallgatta kérésemet, hadd adjon nekem egy fiut és egy
leányt.“ A szent ember megáldotta Buruzgayt és megvitte válaszát az
urnak.

Buruzgay sértetlenül találta vasczipőit és visszatért tűzhelyéhez.
Közeledvén, felismerni vélte pusztáját, hegytorkolatát és nyáját;
örömmel szemléli tárgyait és egymásután megjő emlékezete s felismeri,
hogy semmi sem változott meg elutazása óta. Egy gulyásbojtárhoz
közeledett, megkérdezendő, ki ura e barmoknak s e nyájnak. A pásztorok
nem ismerték őt meg; nagyon megsoványodott a bőjttől és fáradalomtól,
összeesett és megöregedett, ruhái pedig elrongyolódtak. „Mi bajod neked
urunkkal?“ kérdék a bojtárok. „Menj, folytasd utadat.“ És ők
egybegyüjték a nyájat. Buruzgay megvárta, mig visszatérnek és ujból
kérdést intéz hozzájuk; a pásztorok ugy bántak vele, mint hitvány
bámészkodóval, anélkül, hogy hozzá szóltak volna, minek következtében
kénytelen lőn magát megnevezni. Azonnal figyelmesen vizsgálták őt,
felismerték és tudtára adják, hogy feleségének, kit teherben hagyott,
csaknem megjött már ideje, és hogy most látogatókat várnak a tanyára.
Ezután a pásztorok, anélkül, hogy Buruzgay válaszát várnák,
tovaszaladtak nyilsebességgel. Megérkezvén Buruzgay feleségéhez,
szujuncsát (egy örvendetes ujdonságnál adni szokott ajándékot) kértek
tőle. Miután megkapták az ajándékot, tudtára adják neki férje
közeledését. Az asszony nagyon örült és nemsokára megérkezett Buruzgay.
Egy pár nap mulva neje egy igen szép ikergyermeket, egy fiut és egy
leányt szült. Buruzgay magán kivül volt örömében és sokáig tanakodtak,
hogy mily neveket adjanak a gyermekeknek, kikkel isten őket megáldotta
öreg napjaikra. Mig igy mélyen gondolkodott, megjelent a szent ember, a
ki érette istennél könyörgött és igy szólott: „Fiadat nevezd Kuguulnak,
leányodat Kaniszbeknek, a mi annyit jelent, mint szép.“ Buruzgay
engedelmeskedett a szent embernek és ez távozott. A gyermekek nőttek és
szépültek; eltelt négy év; az iker megtanult nyilazni magacsinálta kis
nyilaival, és főleg Kuguul igen jól lövöldözött és igy telt el tiz
esztendő. Ez időben történt, hogy egy hatalmas szultán nagy tojt (tort)
rendezett. A lakomán kihirdeté, hogy egy nagy póznát fog emeltetni,
tetején egy darab aranynyal, és a ki ezen pénzdarabot nyilával meglövi,
az nőül veszi leányát. Egy nagy sereg pályázó jelentkezett; a pózna
nagyon magas volt; mindnyájan czélba vették, de egy sem találhatta az
aranypénzt, magok a puszta leghiresebb lövői sem találták meg a czélt.
Végre a toj legutolsó vendége lepattantja nyilát és hasonlólag járt. A
szultán felkiáltott: „Mind itt vannak-e a puszta ifju íjászai? nem
maradt hátra valaki, a ki el akarna lőni egy nyilat, hogy megnyerje a
szultán leányát?“ – „Csak egy van“ felelének neki, „Kuguul, Buruzgay
fia, de ez csak tiz éves gyerkőcz.“ – „Az se baj“ válaszolt a szultán,
„vezessék ide rögtön.“ Előhozatták őt a tanyáról; megjelent egy kehes
lovon, rongyos ruhában, kardszijon függő nyilával. Volt neki ugyan szép
ruhája és tüzes lovai, mert atyja gazdag volt és semmit sem tagadott meg
tőle, de a gazdagok mellett szegénynek és igénytelennek akart látszatni.
Látván őt előlovagolni, felkiált a szultán neje: „Ez lesz vőm, és senki
más a jelenlevők közül.“ Midőn megérkezett a póznához, Kuguul nem akarta
nyilát ellőni. „Ti számosan vagytok itten,“ szólt ő, „én egyedül vagyok
és fiatal, ha el is találom a czélt, nem adják nekem a szultán leányát.“
– De a szultán biztatá, hogy neki adja leányát, ha jól talál. És Kuguul
felkészült, hogy rálőjön az aranypénzre; czélba vette és oly erővel
huzta meg a hurt, hogy elgyengült lova összerogyott; megcsapkodta egy
párszor az ostorral és a ló fölegyenesedett. Kuguul megint czélzott és
felvonta a hurt; a ló ez alkalommal csak térdeit hajtotta meg; a nyil
repült és az arany pénzdarabot épen középen találta. Kuguul kifáradva
végrehajtott munkájában, leszállott lováról, lenyergelte, lefeküdt a
földre, fejét a nyeregre hajtá és elaludt.

Igy aludt három napig, összenyűtt ruhájában, összezsugorodva egy kopott
nyergen. De a szultán elhatározta, hogy leányát nem adja egy ilyen
nyomorultnak. Hiába várja Kuguul a követeket, senki sem jő, és módokról
gondolkodik, hogyan követelje mátkáját. Végre jön egy nő a szultán
követségéből és megmagyarázza neki az ügyálladékot. Kuguul igy szólt
hozzá: „Menj a szultánhoz, és mondd meg neki, hogy időt engedek neki a
meggondolásra holnap délig. Ha akkor nem adja ide leányát, és vele
negyven megterhelt tevét és negyven szőnyeget, megölöm és kivégzem
családját.“ Kuguul nagyon szépnek tünt fel ez asszony előtt; egy jövendő
nagy Batyrt (magy.: bátor) látott benne, nagyon gyorsan elment a szultán
sátorába, elbeszélte a szultánnénak találkozását, a ki férjét megnyerni
iparkodott, mondván, hogy Kuguul nagy Batyr lesz, és ha megszegi
igéretét, oly nagy szégyen fogja őt boritani, mint a fekete föld. A
szultán neje még több ehhez hasonlót mondott neki, mig végre a szultán
elhatározván, hogy leányát nőül adja, követeket küldött, hogy Kuguult
erről tudósitsák. Ő felöltözött fényes ruhába, egy deli paripára ült és
megjelent a szultán előtt. Megülték a menyegzőt, és a szokásos toj után
Kuguul elvitte ifju menyasszonyát és atyai házához tért. Negyven teve
megterhelve drága tárgyakkal és beteritve negyven gazdag szőnyeggel,
melyen az ifju menyasszony nászhozománya volt, követte őket. Midőn
elérkeztek a tanyára, Kuguul neje leeresztette fátyolát (ez levén szokás
a kirgizeknél). Kuguulnak atyja- és anyjával találkozván, amaz felfödte
a fátyolt legelőször, s a mint a szülők meglátták a nő arczát, számtalan
lovat és barmot adtak neki ajándékul (ez is kirgiz szokás). De mivel nem
határozták meg az ajánlott barmok szőrét, a fiatal meny nem borult
térdre előttük. Az öreg Buruzgay e miatt megharagudván, felkiáltott
dühében: „Ez miféle kutyának a leánya? Mi nagy mennyiségü ajándékot
adtunk neki, és nem akarja magát előttünk megalázni, és nem mondja el
nekünk a szokásos szelamot (köszöntés).“ Ő felelt: „Mit érdekelnek
ajándékaitok? Nincs ezekre szükségem. Nem adtátok nekem azt, mi a
legjobb. A nyáj megett nyargal egy pej kancza, térdig gázol a homokban,
ez egyedül tetszik nekem, mert ez egy mént fog csikózni (elleni), mely
Kuguulomat számtalan bajból ki fogja menteni, és méltó lova lesz egy
Batyrnak. Add nekem ezt az egy kanczát, ez legtöbb értékü, mindennél
többre becsülöm.“ – „Menyem okos, noha fiatal“, szólt Buruzgay. Ez
tetszett neki, kibékült vele, megadta neki a kivánt kanczát, és a fiatal
asszony a szülők lábaihoz borult és elmondta a szokásos szelamot. Egy
szép sátrat helyeztek az öregeké mellé, és itt lakott az ifju házaspár;
Kuguul neje pedig megparancsolta szolgáinak, hogy vigyázzanak a pej
kanczára, mint szemük világára. Egy nagy gödröt ástak, melyet befödtek
fűvel s ott tartották a kanczát, étellel bőven ellátva, éjjel tüzet
raktak körüle. Eltelt negyven nap és a kancza egy kis pej méncsikót
ellett; a szolgák azonnal Kuguul nejéhez szaladtak és szujuncsát kértek
tőle azon örvendetes hirért, hogy egy mén ellett. „Várjatok még negyven
napig“, válaszolt ő, „és ezalatt gondozzátok a mént, adjatok neki enni
és inni.“ A szolgák engedelmeskedtek és felvigyáztak a ménre, és midőn a
kitüzött idő eltelt, a szolgák megint Kuguul nejéhez mentek, és ő
tudtára adta mindnyájoknak, hogy e percztől kezdve mindnyájan szabadok
és mehetnek, hová szivük kivánja. A mi illeti a méncsikót, negyven öl
hosszu selyem kantárt csináltak neki, tiszta árpával etették, tejjel és
kismissel (aszott szőlőfaj) táplálták és ő növekedett Kuguullal. Eltelt
egy nehány év s a mén nagy, Kuguul pedig erős és izmos lett. Ez időben a
khán meglátogatni jött az ősz Buruzgayt és meglátván Kaniszbeket és
Kuguul nejét, annyira megtetszettek neki, hogy eszméletét vesztvén,
földre rogyott. Megint életre hozták, elkészitették az ebédet,
mindnyájan husvágáshoz fogtak a bisbarmak[61] számára, maga a khán is
ezt tevé; de a mig kezei a hust szeldelték, szemei a szép nőket
csodálták; nagy szenvedélyre gyult, és nem tudta szemeit levenni
arczukról, annyira, hogy a mint a hust szeldelte, észre sem vette, hogy
megvágta ujját; csak egy nehány percz mulva vette észre és annyira
megszégyelte magát, hogy szinte semmit sem evett, mindazonáltal, nehogy
megsértse vendégeit, tetette, mintha megizlelné az étkeket; nagyon hamar
bucsut vett és titkos vágygyal szivében haza ment. Alig hogy
megérkezett, összehivatá rokonait, barátait és tanácsot kért tőlük,
miképen szabadulhatna meg Kuguultól és mint nyerhetné meg nejét és
nővérét. Mindnyájan azt mondták, hogy nem lehet őt megölni, mert nagy
Batyr, hanem más módot találtak: tanácsolták ugyanis, hogy Kuguult
küldjék egy ellenséges sereghez, megparancsolván neki, hogy az ott
uralkodó khánt megölje, vagy élve kézre keritse. A khán felette megörült
ez ötleten, mert biztositották, hogy vállalatát tiz év alatt sem
teljesitendi, és igen hihető e mellett, hogy elveszti életét.
Előhivatták Kuguult és előadták a parancsot, mit annyi megfontolás után
forraltak. Kuguul haza tért a khántól és elbeszélte feleségének a
rábizott teendőt.

„Nem e czélból küld ő oda téged“, felelt ő; „ismerem szive minden
gondolatát. Látogatása alkalmával iszonyu szenvedélyre gyult irántam és
nővéred iránt; utánunk sovárog; el akar téged távolitani, hogy meghalj,
de neked meg van lovad, te soha sem fogsz meghalni; csak jer vissza
hamar.“

Kuguul elment és magával vitte gyalog szolgáit; ment, mendegélt sokáig
számtalan pusztákon keresztül, az ellenség határszéleig, talán tiz évig,
meglehet kevesebbig, lehet többig is, nem tudom bizonyosan.

Végre megállt lova; Kuguul sarkalni akarta előre, de a ló igy szólt
hozzá emberi hangon: „Ne kényszerits előre, mi elértük az ellenséget;
vedd le kantáromat és nyergemet, elmegyek megnézni, milyen számmal
vannak.“ Kuguul engedelmeskedett lovának; a ló a földön henteregni
kezdett, mert midőn igy hentergett, ereje sokkal inkább növekedett,
mintha a legbőségesebb élelemmel élt volna; azután ujra fölegyenesedett,
megrázkodott, nyeritett és madárrá változván, a felhőkbe emelkedett. Igy
repült három napig; végre megjött és igy szólt: „Több az ellenség, mint
a hány szőrszál van sörényemben vagy farkamban. Gondold meg jól, mit
szándékozol tenni, meg akarsz verekedni vagy visszatérni?“ Kuguult ez el
nem rémité; elhagyta szolgáit, meghagyván nekik, hogy őt bevárják. „Ha
megtudjátok, hogy elvesztem, vigyétek ezt hirűl nőmnek és szülőimnek“,
igy szólt ő, azután buzgó imát mondván istennek hogy segélyét kikérje,
elutazott. Az ellenség körülfogta, de ő nem hagyta magát legyőzetni.
Lova nagy segélyére volt; mihelyt valaki az ellenségből ráczélozott
multukjával (kirgiz puska), sassá változott és az ég felé repült
Kuguullal; mihelyt a nyil fenyegette, a mén verébbé változott és mint
valamely kis golyó a fűbe rejtezett. Igy hadakozott Kuguul több napig,
annyira hogy vérpatakok képződtek; végre megölt és kivégzett minden
embert e fajból; elvitte az asszonyokat és gyermekeket, a barmokat és
minden javaikat, azon helyre vezette őket, a hol szolgái voltak, a
kiknek megparancsolta, hogy szállitsák haza a zsákmányt, ő pedig
elnyargalt előre hűséges ménlován. Ment, mendegélt sok-sok ideig. Végre
egy estve lova nem akart tovább menni; mozdulatlanul állott mintegy kővé
válva. Kuguul leszállt, hogy aludjék. Reggel felé felébredt és lovához
közeledvén észreveszi, hogy az forró könyeket hullat:

„Mi bajod, kedves lovam? kérdé Kuguul. – Miért sirsz?“ – „Oh! hogy ne
sirnék, felelt a ló; imé itt azon hely, hol selyem kötőfékemen sétáltam;
itt volt a mi tanyánk; és nézd, most nyoma sincs semminek, mindent
elpusztitottak.“ Erre sirni kezdett. „Vedd le rólam a nyerget és a
kantárt, hagyj lehevernem, hogy erőt nyerjek, és elmenvén, megtudjam ki
cselekedte ezt, ki a te ellenséged.“ Kuguul lenyergelte és lekantározta
lovát, mely henteregni kezdett a földön, és ott erőt nyervén, felemelte
fejét, hatalmas orrlyukaival levegőt szivott be, szökdécselt, és madárrá
változva a levegőbe emelkedett. Igy repült három napig anélkül, hogy
valamit felfedezett volna, és már visszatért Kuguulhoz, midőn a tulsó
oldalon észreveszi a khán tanyáját; erre irányult és elrepülve a sátrak
és nyájak felett, mindent meglátott. Senki sem tudta, hogy a madár
Kuguul lova; csak a Batyr neje sejté, hogy jő valaki az övéiből, és
közel van; ő ezt elbeszélte nővérének.

A madár visszajött Kuguulhoz és elmesélte a mit látott, hogy mint vitte
el a khán nejét és nővérét, mint hajtotta el nyáját, kényszeriti atyját
tezeket (tőzeget) gyüjteni és anyját, hogy a juhokat őrizze. Erre a ló
megint sirni kezdett.

Kuguul kérte az urat, hogy legyen segitségére, megbüntetendő e
gyalázatot; ezután megparancsolta a lónak, hogy vigye őt először
anyjához. Felkerekedett és anyját a pusztán találta, őrizvén a juhokat.
Karjaiba vetette magát.

„Miért üdvözölsz te engemet igy? kérdé a jó öreg anya; fiam volnál-e
te?“ „Ha nem vagyok a te fiad, nem vagyok-e neked annyira becses mint
ő?“ – „Oh! korántsem, nincs hasonló Kuguulomhoz az egész kerek pusztán.“
„Semmi hirt sem hallottál róla?“ „Nem tudom hogy hol van. A khán
elküldte őt egy ellenséges néphez és azóta semmit sem hallottam felőle.
Csak ma rémlett, mintha lova szárnyainak zaját hallottam volna, de nem
tudom ha való-e ez vagy csak a sátán játéka.“ „És régóta távozott-e el a
te Kuguulod?“ „Oh igen, nagyon rég, felette rég.“ „Nézd, én vagyok a te
Kuguulod. Nem ismersz fel engem?“

Az öreg anya vizsgálni kezdi, de föl nem ismerte, és szólt: „Nem, te nem
vagy Kuguul; de ha bajtársa vagy, még inkább ha tudsz valami hirt
felőle, szólj; de meg ne csalj, se ne gyötörj.“ „Én Kuguul vagyok! szólt
a fiu; az én lovam repült ma el feletted.“

De a vén asszony ezt nem hitte el. Ő pedig kérdé, nincs-e Kuguulnak
valamely születésjegye. Az anya mondá, hogy van egy fekete folt vállán,
oly nagy mint a keze. Ő tehát megkérte, hogy vakarja meg vállait (nagyon
divatozó szokás a kirgizek közt). De a vén asszony felelt: „Nem tehetem;
a juhok szerte szétfutnak s a khán megver, mert nagyon gyakran szokott
verni. Menj utadra és hadd legeltessem itt nyájamat.“ De ő nem tágitott
és biztositá, hogyha meg akarják verni, ő ellent fog állani. A vén
asszony végre beleegyezett, levetette khalatját (felső ruha) és ingét s
megakarta vakarni vállait. Észrevette a kéznagyságú fekete foltot, s a
fiatal ember nyakába borult fölkiáltva: „Te vagy Kuguul, te vagy az én
Kuguulom.“ És sirt örömében.

„Hogy nem ismertél fel engem anyám? kérdé Kuguul. Hát annyi ideje már,
hogy én eltávoztam. És te, kedves anyám, hogy megváltoztál!
Megöregedtél, fejed őszbe borult, szemeid veresek a könytől.“ És
megölelte őt sirva.

„Nem tudom fiam, felelt az anya, hogy mióta vagy távol, sem hogyan
támadta meg a khán tanyánkat, elvitte nődet és testvéredet, elfoglalta
minden birtokunkat és elhurczolt minket, atyádat és engemet, hogy
szolgái legyünk; én csak téged vártalak, de elvesztettem emlékezetemet,
s nem tudom többé, mennyi idő telt el azóta; csak azt tudom, hogy sok,
nagyon sok ideje már, hogy elhagytál bennünket.“

„Légy nyugodt anyám, szólt Kuguul; a rosz napok majd elmulnak, és minden
jól lesz megint. Megsegit az Isten. Térj vissza a tanyára, siess, tereld
be juhaidat a nélkül, hogy észrevennék, hogy még igen korán van. Ha
tudakozódnak felőlem, mondd, hogy nem vagyok távol, de egy szót se szólj
többet.“ Elbucsuzott és távozott.

A vén asszony bement a tanyára; de nem lépdelt csak ugy mint
közönségesen, hanem futott; ő, ki eddig nem tudott elbánni egy juhval,
most egyszerre hármat, négyet űz és hajt fejésre, annyira megjött ereje.

A khán ezt észrevette és szólt környezetéhez: „Buruzgay vén felesége jó
hirt kaphatott fiától, lám mily vidor most e vén asszony, ő, ki alig
csoszogott.“ Közeledvén hozzá, kérdezősködik fiáról. „Ő itt van,
megérkezett, felelt a vén anya, te ezután nem fogsz engem kínozni.“
Merészen beszélt, annyira betölté szivét örömmel és reménnyel fiávali
találkozása.

A khán sápadozott a félelemtől és nemsokára megpillantá Kuguult, a ki
hires lován ülve közeledett ellenségéhez.

Kuguul egy kis távolban megállott és anélkül hogy lováról leszállana,
igy szólt: „Te megcsaltál engemet, te megakartál szabadulni tőlem, hogy
elrabold nőmet és hugomat. Azt hittem, hogy őszintén cselekszel velem,
és mint hű ember, azonnal utra keltem, mihelyt parancsolád. De te kutya
vagy, esküszegő, rabló. Nekünk tisztáznunk kell számadásunkat; de mi
hasznom, ha csak egyedül téged öllek meg? azt fognák majd mondani, hogy
Kuguul Batyr egyedül csak a khánt ölte meg. Gyüjtsd tehát össze egész
seregedet.“ És a khán kérte, hogy engedjen neki három napot, mig
összegyüjti egész népét. Kuguul beleegyezett és távozott. A khán
parancsot küldött népének minden tanyájára és nagy tömeg ember gyült
körűle. Ezen idő alatt Kuguul imádkozott az istenhez… A kitüzött napon
megjelent és szólt: „Te az én khánom vagy, nem akarom az első csapást
ellened intézni; kezd el magad.“ A khán felvonta ivét, de a lövés nem
talált. „Még nem akarok rád lőni, szólt Kuguul; gyüjtsd össze legjobb
lövőidet és ijászaidat és parancsold meg nekik, hogy reám lőjenek; s ha
ők meg nem lőnek, akkor magam fogok lőni.“

A khán legjobb lövői és ijászai előjöttek rang szerént és egymásután
lőttek Kuguulra. De lova elváltozott majd sassá, majd pacsirtává, és
megóvta őt a golyóktól, fölemelkedvén a felhőkbe, és a nyilaktól,
elrejtve magát a puszta füvébe, és nem sikerült őt megérinteni. Igy
lövetett Kuguul magára három nap egymás után. – Negyedik napon igy szólt
a khánhoz: „Jól van! mivelhogy uram vagy, tetszésed szerént lőttél rám,
valamint szolgáid és barátaid is. Most rajtam van a sor.“ „Cselekedj
tetszésed szerént“, válaszolt a khán. Kuguul felállitotta a legjobb
lövőt, azután a khán két ijászát és e három megé egyenes sorba magát a
khánt helyezte; szembe állt velök és lovához fordulva igy szólt: „Hű
lovam, most állj meg szilárdul és ne változtass állást, hogy egy nyillal
megölhessem mind a négyet.“ A ló mint kövülten állott; Kuguul egész
erejével feszité meg a hurt, a nyil repült és ugyanazon egy lövésre
leterité a lövészt, az ijászokat és magát a khánt. A mint a tömeg
észreveszi hogy a khán megöletett, szerte szét futott. Kuguul utána
nyargalt, utólérte lovával, és a kire lőtt a felhőkből, az meghalt.
Végre megszünt irtó művében. Visszatért tanyájára, föltalálta szüleit,
nejét, nővérét és elfoglalta a khán minden javát. Azon asszonyok közt,
kiket szolgái vezettek, volt a khán leánya, kinek seregét Kuguul
elpusztitotta; ezt elvette második nőül. Nővérét Khanysbeket, egy
szomszéd nemzetségbeli khánnak adta nőül és ő maga is khán lett. Igy
végződött a mese. Az öreg emberek mondják, állitá Murzakay (a regélő
neve), hogy ez mind való igazság, és hogy mind ezen dolgok megtörténtek
a pusztán; én nem láttam, de el kell hinnem azt, mit az öregek mondanak.


Mese Csura Batyrról.

Semmi sincs e világon isten nélkül.

Volt egyszer, már rég ideje annak, Kazan környékén három Batyr vagy hős:
Kara, Tama és Dsakay; mindnyájoknak vala egy-egy fiok, és e fiak magok
is Batyrok voltak, kik hasonlókép megnősülve, fiakat nemzettek; csak
Nareknek, Kara fiának nem voltak gyermekei. A régi Batyrok egy családja
tojt (tort) rendezett, melyre egybegyült az egész család. Narek jelen
volt nejével a vendégek közt, s ők gunyolni kezdék őt, hogy nincsenek
gyermekei, nejét hogy magtalan; végre szemére hányták, hogy miért jött a
torra szégyennel boritva, hogy nincsenek utódai. A Batyr szive
elkeseredett; eltávozott nejével, lovára ült és átkelt a pusztákon sirva
a gyalázaton, mely őt találta és neje magtalanságán. Mély bánata és
égető könyei elvakitották, semmit sem látott maga körül; átment a
hegytorkolatokon, patakokon, anélkül, hogy észrevette volna, és a
puszták szele felszáritotta könyeit. Panaszkodott istennek, hogy
megtörténni engedte rajta e nagy gyalázatot; s az isten megkönyörült
rajta. Mihelyt ujra elhelyezkedett a pusztában, neje teherbe esett;
mindketten magukon kivül voltak örömükben és igy szóltak egymásnak:
„Isten elháritotta tőlünk a gyalázatot.“ Egy fiok született nekik, a ki
szerencsésen növekedett s Csurának nevezték. A kis gyerkőcz alig volt
tiz éves, és már kitünt társai között; a lövés volt legkedvesebb játéka,
golyókat csinált a juhok és más leölt állatok hátgerinczcsontjaiból, és
ebben ritka jártasságot nyert. Atyja gyakran ismételte nejének: „Fiunk
nagy Batyr lesz, az isten megkönyörült rajtam, midőn egy rendkivüli
gyermeket adott.“ De az anya, jóllehet előre sejtvén, hogy Csura nagy
Batyr lesz, alázatosan szólott: „Ne gondolj arra, hogy mi lehet, az
lesz, a mi az istennek tetszik; te azt nem tudhatod, ő rá kell bizni az
ügyet.“ Midőn Csura elérte tizedik évét, elment atyjához és szólt:
„Atyám, vannak-e ellenségeid; nevezd meg nekem őket, és én elmegyek
legyőzni őket.“ Az atyja válaszolt: „Te még nagyon kicsiny vagy; ha
nagyra nősz, jó lovakat adok majd neked, melyek el nem fáradnak, sem el
nem soványodnak, akkor elmehetsz, hova kedved tartja; most maradj
velünk.“ A fiu megharagudott atyjának e szavaira és elhagyta a tanyát
egyedül. Puskájával felfegyverkezve elment a pusztába és ott élt sokáig,
madarakat és szajgakokat (antilop faj) lővén. Teltek a napok és ereje
növekedett. Egykor távolról ellenséget vett észre; kis emberünk nem
rémült vissza, elkészité fegyverét, ellenök ment gyalog, anélkül, hogy
legkisebb félelmet is érzett volna. Tusára kelt: minden lövésére
elejtett valamit, lovat vagy embert és ellenei látván, hogy egyedül van,
rárohantak, de nem árthattak neki; a naiza (lándzsa) nem sebzé meg, a
golyók visszapattantak róla.

Történt, hogy atyja nagyon vágyván fia után, elment a pusztába
felkeresésére. Messziről látott egy porfelleget és azonnal kitalálta,
hogy ott az ő fia hadakozik; nagy sietséggel tért vissza tanyájára és
kiáltott: „Asszony, nyergeld fel legjobb lovamat, adj vért-inget, egy
lőpuskát, egy puzdrát és nyilakat; Csura a pusztában harczol,
segitségére kell mennem, nagy az ellenség száma és megölik a mi kis
fiunkat.“ Felesége válaszolt: „Ha az isten elhatározta, hogy Batyr
legyen, nem ártanak neki, ha még számosabbak lennének is; miért
nyugtalanitanók hiába?“ Mindamellett nem tudta rábeszélni férjét, felült
gyorsan legjobbik lovára, magához vevén puzdráját és leghegyesebb
nyilait. Megérkezett és Csurát a fáradtságtól kimerülve, egy halom
tövében fekve találta; az ellenség hátra vonult, hogy eltemesse
halottjait; Csura, kinek ereje kimerült a tusában, lefeküdt magát
kipihenni.

Az atya igy szólott hozzá: „Felkeresésedre indultam, ime kimiszt
(kanczatejből készült ital) hoztam neked; igyál és jobban leszesz tőle.“
Csura megitta a kimiszt, megjött ereje és igy szólott atyjához: „Mielőtt
lovat és íjat adnál nekem, mondd el a pathát (fatiha, ima) és áldj meg,
mert akaratod nélkül távoztam, először meg kell nekem bocsátanod.“ És
Narek megáldotta Csurát, miután elmondotta imáját és Csura felült a
lóra, magához vette az íjat és nyilakat, a fennmaradott ellenségre tört
és megölt belőlük többet ötszáznál. Végre visszatért atyjához és nála
lakott. Egy szép napon atyjához ment és szólott: „Rokonaid vannak
Kazanban, engedd, látogassam meg őket; azt sem tudják, hogy élek a
világon; hadd tudják s ismerjenek meg, és vegyenek igy rólad tudomást.“
Narek ellene szegült sokáig, tartván, hogy Csura megöletik, vagy
Dsakaytól, a ki őt egykor elűzte a torról, vagy az uton levő
ellenségtől; de Csura kérte és unszolta mindaddig, mig végre
beleegyeznie kellett. Kiválasztott neki egy pár lovat a legszebbjeiből,
felfegyverezte és utra bocsátotta. Csura ment, mendegélt, meg sem állt,
sem nem pihent, sem nem aludt. Midőn egyik lova elfáradott, a másikra
ugrott és szakadatlanul haladott. Szerencsésen megérkezett Kazan
környékéig, de midőn a falakhoz érkezett, az ellenségtől minden oldalról
körülvéve látta azokat. Csura gondolkozni kezdett és elhatározta, hogy a
Kazanban bekeritett rokonai segélyére megy. Hogy erejét összegyüjtse,
alvásra hajtá fejét és lovát maga mellett legelteté. Ezen perczben Tama
leánya Kazan tornya magaslatára ment és végig nézett a sivatagon és az
ellenséges táboron; meglátta távolról Csurát, előre látta, hogy ez
szabaditójuk, és ugy tetszett, mintha nagy sokaságu fegyveres néptől
lenne környezve. Atyjához futott a kedves ujdonsággal: „Ne félj
semmitől, minden jóra fordul, láttam szabaditónkat és vele nagy sokaságu
katonát.“ E pillanatban, akár páni rettegés fogta el az ellenséget, akár
bevehetlennek látta Kazant, de visszavonult és csak a nyájat és a ménest
hajtotta el. Csura felébredett és észrevette, hogy az ellenség nincs
jelen többé, hanem elhajtották magok előtt a nyájat; csapatjaikra tört,
kiáltva: „Adjatok vissza mindent, különben senki sem marad közületek
életben.“ Látván, hogy egyedül van, kinevették és gunyolták. Feleletül
Csura kezébe vette fegyverét és tusára kelt. Hat napig nem szünt meg
öldösni és nem tudta őket kivégezni mind. De az ellenség közül annyit
ölt meg, hogy a vér patakot formált, mely zajjal hömpölygött a
hegytorkolatok közt Csura körül. Utólsóig kiirtá őket és lankadtnak érzé
magát. Egy fát vett észre, mert Kazan környékén fák nőnek és elaludt,
miután a város környékére terelte a visszafoglalt nyájat. Kazantól
visszavonulni látták az ellent, észrevették a visszatérő nyájat, de nem
látták a szabaditót. Embereket küldöttek felkeresésére, s velök ment
Tama leánya, egy igen csinos, fekete selyem haju, tüzes szemü hajadon.
Csurát a fa alatt találta, oda hivta atyját és megmutatta neki, hogy ez
a szabaditó; letérdel melléje, megczirogatja arczát szép finom kezével
és mosolyog a szép fiatal emberen. Sok ember gyűl körüle, köztük az öreg
Kara is; mindnyájan megtekintik és nagyon csodálkoznak, hogy egyedül
van; senki sem tudja, honnan jött és ki ő. És ime Tama leánya Karához
fordul és szól: „Nagyon hasonlit tehozzád, ez egyike lehet rokonaidnak;
mondják, hogy volt neked egy fiad, kit meggyaláztak egy ünnep
alkalmával, s ki e miatt elvonult a pusztába, ez neki fia lehet.“ Kara
szive hangosan dobogott; iparkodott a többivel együtt felkölteni az ifju
embert, de ez oly mélyen aludt, miszerént alig hitték, hogy életben van.
Bajana, Tama leánya, Karához fordult és igy szólott: „Te hűtlen vagy,
nem imádkozol elég buzgalommal s lám, ezért nem sikerül őt
felébresztened. Ha teljes szivedből imádkoznál, minden bizonynyal
fölébredne.“ E perczben a körülállók fel akarták emelni Csurát a
földről, de a mennyien voltak, nem sikerült nekik; csak fejét emelhették
fel, de nem volt erejök testét fölvenni a földről. Kara térdre borult és
buzgón kezdett imádkozni, elmondta ájtatosan a namazt és Csura
fölébredett, félig felemelkedett, de nem állhatott lábaira, mert az
ősznek imája nem volt eléggé hatályos. Bajana közeledett feléje,
karjaira vette a fiatal embert, megölelte és ezerszer megczirogatva,
Csura felemelkedett. Kérdésekkel faggatják, hogy ki ő, honnan jött és
hogy ő győzte-e le az ellent. Nem nevezte meg magát, és csak azt
felelte, hogy Karához jött, küldetve atójától, a ki nagy barátja az
aggastyánnak; sokáig kérdezték tőle atyja nevét, és semmit sem felelt,
mignem az öreg Kara igy szólott: „Nem vagy-e fia az én Narekemnek, a
kinek nem valának gyermekei, és a kit elvesztettem?“ Ekkor megvallotta
Csura kilétét, és Kara, magán kivül örömében, elvezette őt
tiszteletnyilvánitás- és ünnepélyességgel Kazánba. Dsakay és fiai
megemlékezvén a sérelemről, mit egykor Narek ellen elkövettek, nagyon
megrémültek, azt gondolván, hogy Csura bosszút kiván. Látva rémülésüket,
Tama szólt Csurához: „Ime, ez ember gyalázta meg atyádat, mielőtt a
világon lettél volna, ő köztünk van. Mit akarsz, hogy vele csináljunk?“
Csura felelt: „Őt megölni nem válnék becsületemre; mi volna egy ember
annak, a ki ezreket megölt? Sőt inkább, ha Dsakay nem sértette volna meg
atyámat, talán nem jöttem volna világra sem, s az atyámat most is, mint
akkor, szégyen boritaná, hogy gyermeknélküli és szemére hányná anyámnak,
hogy magtalan; de szerencse Dsakay bántalmának, az isten vigaszt küldött
szülőimnek. Én rá nem neheztelek.“ Kezet fogtak és elmondták a szelamot,
és jó egyetértésben éltek. Torra tor következett, lakomák lakomák után,
mindez Kazanban és Csura tiszteletére, és midőn végre vissza akart menni
atyjához, tiz embert adtak neki kiséretül.

Csura szerencsésen utazott e tiz utitárssal, s midőn az atyai házhoz
közeledett, egy csoport ellenségre bukkant. Utitársai meg akarták őket
rohanni, de Csura feltartóztatá őket, mondván: „Ne támadjátok meg őket,
mert megölnek titeket. Majd elháritom a bajt egyedül; ha én leszek
győző, elkisérlek titeket atyámhoz, és ha elveszek, mondjátok el neki
azt, mit Kazánban cselekedtem, hogyan fogadtak és mint várják őt.“
Sokáig nem hagyták magukat rábeszéltetni; végre engedelmeskedtek és azon
utra tértek, melyet Csura nekik kijelölt; ő egyedül maradt, megütközött,
legyőzte s megölte őket mind, és midőn csak kis számban voltak,
kivégezte őket és utólérte bajtársait, mielőtt megérkeztek volna
szülőtanyájához. Elbeszélte atyjának és anyjának, a mi történt az uton
és Kazánban, és egy pár nappal utóbb elutazott szülőivel e városba;
ujból folytak a lakomák, ebédek. Murzakay azt mondja, hogy jelen volt és
ivott kimiszt mint a többiek, de jóllehet, lefolyt bajuszán és
szakállán, szája mégis száraz maradt[62].



XVIII.  Oroszország és Anglia vetélkedése Középázsiában.

Három éve immár, hogy Középázsiáról irt munkám zárfejezetében
csodálkozásomat és roszalásomat fejeztem ki az angolok közönyössége
fölött az orosz hatalomnak Középázsiába nyomulása iránt. Utaltam
akkoriban az oroszok tulajdonképi működési vonalára a Jaxartesen, s mind
inkább közeledő befolyásukra Britt-India felé. Szándékosan távol tartván
magamat minden mélyebbre ható politikai észlelődéstől, lehető rövid
igyekeztem lenni s alig hittem volna, hogy egy Ázsiából épen ujonnan
visszatért európai igénytelen szavai figyelmet és érdekeltséget
költsenek. S ime e kevés soraimat is szemügyre és fontolóra vette az
angol és indiai sajtó, a „Times“-től kezdve a „Hirkaru bengalu“-ig. E
különböző közlönyök közül eszméimet csak részben vagy egészen kevés
tette magáévá, jó tanácsimat a nagyobb rész visszautasitotta, s a
nélkül, hogy nézeteimet nevetségessé akarták volna tenni, nagy hangu
hosiannával üdvözöltek az angol politikusok jobb utra térését, kik ma
már nem oly rövidlátók, mint 30 év előtt s kik az oroszok közeledésének
nem csak ellenséges törekvést nem tulajdonitnak, hanem még barátságosan
üdvözlik is, s midőn a Hindukus és Himalaja hófedte bérczein át dél felé
nyomulnak, örömmel kiáltják feléjök: „jó szerencsét, csak előre!“

E három év alatt azonban sok megváltozott. Távol attól, hogy mint
exdervis jóslataim beteljesültén ujjongjak, még sem állhatom meg, hogy
ne utaljak ama vonalra, a melyen az oroszoknak általam kijelölt haladási
mozzanata véghezvitetett. Midőn Középázsiában voltam, a kozákok legelső
előőrsei Kale-Rehimban állottak, 32 mértföldnyire Taskendtől. A Jaxartes
hosszában fekvő 1., 2. és 3. számu erődök tényleg el voltak ugyan
foglalva, de birtoklásuk még nem volt teljesen biztositva. Khokand
éjszaki, az Iisziköl és Narin nyugoti részén is a sikernek vajmi kevés
nyomait mutathatá föl a pétervári udvar. A kirgizek az idegen benyomuló
ellenében el voltak keseredve s Khokand éjszaki határának özbeg
lakossága az orosz foglalást akkor még egyértelműnek vette volna a világ
elenyésztével. Annyira gyűlölték és utálták a hitetleneket. Három év
telt el s mi történt azóta? Nem csak a hazreti-turkesztáni
Khodsa-Ahmed-Jeszevi, a kirgizek e legszentebbje, lett orosz alattvaló,
nem csak Taskend, e legjelentékenyebb kereskedelmi és üzleti közvetitője
Oroszország kereskedelmének Khinával és Középázsiával, lőn bekebelezve
az éjszaki koloszba, nem csak Khodsend czitadelláján, Khokand e második
fontosságu városán leng az orosz zászló, hanem látni azt még a Zamin,
Oratepe és Dsizzag kisebb erődökön is. A rettegett Urusz mint védszent
fészkelte be magát Turkesztán keleti khánságába; a hazret, a khán,
valamint Namengan hazretje, főpapja, annak kegyét hajhásszák, ki nehány
évvel előbb még álmaikban is halálrettegéssel tölté el őket. De nemcsak
Khokand, hanem egész Bokhara és Khiva tadsikjai a szolgálatra kötelezett
és szabadon bocsátott rabszolgák, valamint a gazdagabb kereskedők
Multanban és India egyéb részeiben, kik remegtek az özbeg hatalomtól,
gyönyörteljes elégedettséggel sugdossák egymás fülébe, hogy az orosz
közeledik s hogy az özbeg kényuralomnak és zsarnokságnak nem sokára vége
leend.

Három éve már, hogy e változtatások Turkesztán oázisvidékein biztos
kézzel intéztetnek a Newa partjairól. Mint egykori utazó, s már
ifjuságomtól kezdve mélyen érdekelve e vidékek iránt, habár távolról is,
mindig élénk figyelemmel kisértem, mi történik a Jaxartes partjain.
Mohón kaptam a hirlapi tudósitások, valamint azon száraz jegyzetek után
is, miket turkesztáni hadsi-társaim küldtek számomra nyugot felé vonuló
testvéreik által. Hogy mindezek iránt meleg részvéttel viseltettem, ép
oly érthető lesz, mint az, hogy ez események folyama alatt az angol
sajtó nyilatkozatai, az indobrit diplomaták működései, teljes
figyelmemet magukra vonták. Sem egyik, sem másik párt nem gondolt a
dervis jóslataira; a három év előtt felhangolt általános
megelégedettségi norma szünetlen tartott; most már nem elégedtek meg
azon száraz állitással, hogy az orosz hatalom terjedése Középázsiában
kivánatos, hanem minden erejökkel neki feküdtek, hogy ez állitásnak a
lehető alapos okokkal érvényt is szerezzenek, igy minél üdvösebbnek
tünik föl Anglia érdekeire nézve az orosz fegyverek szerencséjét.

Hogy minél szerencsésebben fejtsék meg e feladatot, hogy minél
megczáfolhatatlanabbúl meggyőzzék Anglia gondolkodó közönségét az orosz
siker előnyeiről, oly világitásba helyezték a kérdést, mely minden
állásu előtt kedvező szinbe tüntetett föl. A királyi földrajzi társulat
tudós elnöke értésére adta a tudományos világnak, mily kiváló
szolgálatokat tesznek az orosz trigonometriai, földrajzi és földtani
társulatok a világtudománynak. Mindenekfelett kiemelték az orosz kutató
utazásokat, istenitették az orosz tudósokat, ujabb időben még Butakoff
altengernagynak a nagy aranyérmet is megküldték az Aral tó körüli
fölfedezései jutalmául. A társadalmi reformok előharczosaival szemben
összehasonlitásokat tettek a tatár durvaság és orosz polgárisultság
közt, a képet, melyet Középázsiából vázoltam, szembe állitották a mai uj
Oroszországgal, előtérbe állitották a jobbágy felszabaditása, a nép
felvilágosodására irányzott orosz törekvéseket, az erkölcsök gyökeres
átváltozását, az angol polgárisodási fogalmakhoz oly óriási léptekkel
közeledő szellemi haladást, s e szövedék minden szálában kifejezést
adtak az ázsiaiorosz tulnyomóság nagy hasznának. A kalmárvilágot azon
előnyökre figyelmeztették, mik azon biztos közlekedési utakból
származnak, melyeket az orosz fegyverek készitnek Turkesztán vad
pusztáin keresztül India felé. Sőt némely lap annyira ment lázas
buzgalmában, hogy világosnál világosabb érvekkel bizonyitotta be
Birmingham, Sheffield és Manchester derék iparosainak, hogy a Középázsia
felé tört uj kereskedelmi utakon oda csak angol iparmunka, vissza pedig
csak angol tőke fog vándorolni. A katonák fülébe sem mulasztottak el egy
jó szót sugni; ugy tüntették fel Mars fiai előtt az oroszok közeledését
India felé, mint valami nagyon nevetséges rémképet. Lehetlennek
bizonyitották ily megtámadást akár hadtani, akár physikai vagy erkölcsi
nézpontból. Hogyan hódithatta volna meg Oroszország a mérhetetlen,
vizszűk sivatagokat, a harczias afghan törzset, az annyira rettegett
Kheiberszorost? S aztán, ha sikerült volna is ez neki, valjon ölbe tett
karokkal nézte volna-e ezt a kéjelmes palankinban kényelmesen nyugvó
brit? Még az egyháznak, Anglia e leghatalmasabb emeltyűjének is dudoltak
egy bölcsődalt. Teljes világosságba igyekezték helyezni, mint sóvárog az
orosz orthodox egyház az anglikánnal egyesülni. Dr. Normann Mac Cleod
nagy tekintély, jelszava: „Még nem veszett el a görög egyház!“ sokaknál
reményeket keltett, s a nagy tudományu egyházi méltóságok kéjteljes
mosolylyal néztek eléje a pillanatnak, melyben a görög hármas kereszt a
Neváról a londoni szent Péter egyház büszke kupolája felé fog hajolni a
testvéri csók elfogadására, s melyben ez egyesült egyházak hatalmas
fegyvert fognak képezni a pápai eszmék ellen.

Önálló röpiratok és szikrázó vezérczikkek tarkáztak e kérdés mezején,
versenyezve a fennemlitett érvek megállapitásában. A csekély kisebbség
intő szózata nem mert kellő nyomatékkal lépni fel az optimisták, az uj
politikai tanok ez apostolai ellen. Rawlinson Henrik, oly ember, ki
elvitázhatlanul legjobban ismeri ama világ viszonyait, s ki gyakorlati
ismereteit elméleti belátással párositja, itt-ott a „Quaterly
Review“-ban alapos czikkeivel bebizonyitotta ama nézetek téves voltát, s
habár kétségbe vonta is Indiának Oroszország részéről lehető
megtámadtatását s óvott minden beavatkozótól s csupán a fennemlitett
közönyt korholta, szavai a nagy tömegnél mégis pusztába hangzottak el.
Természetes tehát az, hogy igy szólhattam magamhoz: hol ily tekintély
sem nyom a latban semmit, ott én sem fogok jelen szavaimmal sokat
elérni. Vonakodtam is sokáig, azonban, miután e fontos kérdést minden
phasisában tanulmányoztam, miután pártatlansággal meghánytam-vetettem
minden oldalról, azt hiszem, nemcsak Anglia, hanem egész Európa
politikusainak bebizonyithatom, mily végzetteljesen téved felfogásában a
Saint-Jamesi kabinet, s hogy az annyira ápolgatott közönyösség nemcsak
árt Anglia érdekeinek, hanem az egy halált hozó fegyver, melylyel
Nagybritannia a történelemben hallatlan öngyilkosságot követ el.

Hogy engem, ki nemzetiségre nézve sem angol, sem orosz nem vagyok, miért
érdekel oly nagyon ez ügy, ennek okát leginkább abban találhatni, hogy
én e két kolosz összeütközését Ázsiában nem annyira e két vetélkedő
hatalom, mint az európai közérdek nézpontjából tekintem. Sohasem
vehetjük mi egykedvüen azt, vajjon Anglia vagy Oroszország áll-é
előnyben Ázsia térein, vajjon melyikök leend a döntő szavu biró az
ó-világ sorsának intézésében, mert valamint e két hatalom mint a nyugoti
polgárisodás csatornái, különböznek egymástól sajátságaikra nézve, ép
oly távol állnak egymástól küzdelmeik gyümölcsének a jövőben való
értékesitésére nézve is. Már elég tanulsága volna az is, ha egy futó
pillantást vetnénk a már 200 év óta az orosz uralom alatt álló tatárok
és India milliókra menő brit alattvalói állapotára. Ez állapotok
fejtegetését későbbi alkalomra tartván fenn, csak annyit akarunk
constatálni, hogy e két északeurópai hatalom középázsiai vetélkedésének
kérdése nem csak az angolokat és oroszokat, hanem minden európait
érdekel szükségképen, sőt kell, hogy fölkeltse századunk minden
gondolkozó emberének figyelmét[63].


1) Oroszország foglalásai Középázsiában, a három utolsó évben.

Mindenekelőtt az utolsó három évben lefolyt orosz hóditási harczok
történeti adatait hozom fel. Eltekintve Perovsky, Csernajef és
Romanovsky hadjáratainak részleteitől, melyeket már részint Mitchell:
„The Russians in Central-Asia“ czimü művében, részint a „Quarterly
Review“ és „Edinburgh Review“-ban megjelent több derék czikkben
megvitattak, továbbá ama sovány tudósitásoktól, melyek az orosz
kabinetből a nyilvánosság elé szivárognak, vagy a még soványabbaktól,
miket a drágán fizetett angol kémek Középázsiából szolgáltatnak, csak
egy futó pillantást vetünk az eseményekre, hogy megismertessük a t.
olvasót az orosz fegyverek jelen állásával Középázsiában.

Szerfölött szerencsés lendületet vettek az orosz hadműködések
Középázsiában az által, hogy a kirgizek látszatos meghódoltatása után, a
három khánságban erős alap nyerése végett először is Khokand
elfoglalásával kezdték. A három turkesztán oázistartomány e keleti
részében volt aránylag mindig a legcsekélyebb társadalmi rend, a
leggyöngébb nemzeti képzettség s a legnagyobb ellenszenv a harczias
vállalatok iránt. Ehez járultak még a belső zavarok, mert mig a Khodsák
a khinai területre való betöréseik által Kelet felé mindig a Khinával
történhető összeütközés veszélyének tették ki a khánságot, mely az
elmult évszázadokban többször be is következett, nyugat felől Bokhara
kapzsi emirjei foglalási vágyaikkal az országot mindig kegyetlenül
pusztitották.

A hatalmas _Urusz_ északról közeledő hadoszlopai Ak-Mescsid bevétele
előtt még keveset foglalkodtatá a kedélyeket Namengan és Khokand
bazárjain. Perovsky sikertelen vállalata idejében Mehemed-Ali khán ült a
trónon. Szerették, istenitették, és az elvakult tömegnek sokkal jobban
tetszettek a hóditás eszméi, mintsem éjszakon a fenyegető ellenség
elleni védelemre vagy Conollynak tervezett szövetségére Khivával
komolyan gondoltak volna. Ak-Mescsid eleste csak Mehemed-Ali halála után
következett be, s ez volt az első seb a khánság területén. A siker annál
könnyebb volt az oroszoknak, miután épen akkoriban egyfelől a kirgizek
és kipcsakok közti heves harcz a khánság bensejében, másfelől
Veli-Khán-Töre első kisérlete Kasgár felé nagyon gyöngité a harczi
erőket. Az oroszok rohamait a Jaxartes mindkét partján fekvő khokandi
erődök ellen épen nem lehet gyávasággal bélyegezni, habár a khokandi
harczosok ezreinek száma, mikről az orosz tudósitások szólnak, igen
merész számitáson látszanak alapulni.

Az utolsó helyen emlitett pont elfoglalása, vagy jobban mondva, az
erőditési lánczolat rendszeres helyreállitása után a Jaxartes hosszában,
melynek hullámain most szabadon mozoghattak az arali hajóhad gőzösei, az
orosz hatalom ép oly óriási léptekkel haladt előre, mint a melyekkel
Khokand a fenntemlitett okok folytonos fennállása következtében
gyöngült. Az erődvonal nemcsak biztos védállást képezett Turkesztán
ellen, hanem hatalmas védelem volt egyszersmind a kirgizek ellen is, kik
most már minden oldalról körülvéve, nem oly könnyen ültethettek nyeregbe
egy Isedet[64], mint az utósó oroszellenes főnök magát a krimiai háboru
alatt nevezé. A foglalás művét tehát szokott erélylyel folytatta a szent
pétervári udvar, s csak akkor, midőn mindkét hadtest, melyek a khinai
határról Isziköl felé, az Aral tótól a Jaxartes hosszában működtek, s
igy északkelet és északnyugot felől huzódván délre, az Aulia Atánál
(szent atya, azelőtt zarándokhely volt) egyesültek, csak akkor tartá
szükségesnek az orosz diplomatia, egy 1864. nov. 21-én Gortsakoff
herczeg által aláirt sürgönyben közzé tenni, hogy a czári kormány régóta
táplált vágya, áttenni birtokainak határvonalát a homoksivatag ingó
földjéről Turkesztán lakályos részeire, immár beteljesült, hogy a
támadási politika ezzel be van fejezve s a jövendőben csupán arra fognak
szoritkozni, hogy tisztelettel viseltetvén a szomszéd határállamok
függetlensége iránt, azoknak bebizonyitsák, miszerint Oroszország távol
van minden ellenségeskedéstől, hóditási eszméktől stb.

Hogy e biztositásoknak a kabinetek – kivéve az angolt – ép oly kevés
hitelt adtak, mint maga az orosz miniszter, könnyen felfogható. Jól
ismerjük már a mindig uj hóditásokra kényszeritett államok történetét,
van rá példa a világtörténet minden lapján s minden korszakban, melyben
valamely hatalom gyarapodásának él. Valamint az angolok hasztalan
mentegetik lord Dalhousie foglalási és bekeblezési lázát Indiában, ép
oly fölöslegesek minden, ily hangon fogalmazott orosz jegyzékek. Egészen
a dolgok természetéből következik, s a szent-pétervári udvar nem is
cselekedhetett másként, mint, hogy a turkesztáni kormányzóság
felállitása után, dél felé kövesse Jaxartes folyását, s valamint a
sivatag puszta azelőtt sem lehetett tartós határvonal, ugy nem lehetett
azzá Csemkénd és Hazret kevéssé lakott vidéke sem. Jól megmívelt tájra
volt szükség, hogy az ellátásban necsak az orenburgi és szemipalatinszki
közlekedési utakról kelljen függni. Ezért kellett Taskendet, a dús és bő
termésü Taskendet az orosz területbe bekebelezni.

Hasztalan idővesztegetés volna tehát, ha a fentemlitett város 1865-ik
évi junius 25-én az oroszok által történt elfoglalásának okául a
taskendi kereskedők számos deputatioit tüntetnők fel, kik esdve jöttek
az orosz táborba, hogy hódolatukat mutathassák be a kétfejü sas hüvös
árnyékának (ezt a középázsiaiak Asder sárkánynak neveznek, – nem valami
valami kedvelt madárka). Taskend, mely már ősidőktől fogva viszályban
állt Khokand uralkodóival, ujabban roppant ingerültségben volt, hogy
kedvenczét, Khudajart, kétszer elűzték a trónról. Hogy a kirgizek
uralkodó befolyása orosz suprematia által csorbát szenvedjen, inyére
lehetett, de hogy azt teljes mérvben kivánta volna, épen nem valószinű.

Oroszország elfoglalta Taskendet, mert szükségesnek látta azt alapjául
tenni további működésének, de nem azért, hogy azt a már elfoglaltak
védvonalává tegye. Taskend által azonban a szent-pétervári udvar a
bokharai khánsággal is ellenségeskedésbe jött. Tudva van, hogy az emir
az 1863-ki hadjárat alkalmával elvileges felségi jogokat nyert
Turkesztán nyugoti része fölött, s ha elvonulása után vissza is esett
minden a kipcsaki önkény és pártoskodások kerékvágásába, mégis hitte,
hogy érvényesithetni fogja jogát az egész Khokand fölött. Fenyegető
levelet irt tehát az ujból elfoglalt város parancsnokához, melyben azt
az erősség kiüritésére szólitá fel. Ezzel azonban nem sokat törődött az
orosz tábornok, s midőn tudtára esett, hogy Struve ezredes, kit az ügy
barátságos elintézésére küldött Bokharába, fogva tartatik, fölkerekedett
január 30-án, átment a Jaxartesen Taskendnél 14 zászlóalj gyalogsággal,
6 szakasz kozákkal és 16 ágyuval, azon szándékkal, hogy egyenesen
Bokharába megy és megbünteti az emirt a követ bántalmazása miatt.

A terv azonban dugába dőlt. Az oroszoknak vissza kellett vonulniok, a mi
egyébiránt a legnagyobb rendben történt, s habár számtalan bokharai
csapat vevé is őket körül minden oldalról, a veszteség még sem lehetett
oly tetemes, hogy összevágjon ama bombastikus győzelmi hirekkel,
melyekkel az Iszlam világot telekürtölték, s a melyek a levantei sajtó
által hozzánk is eljutottak. Tsernajef tábornok azzal védelmezte magát,
hogy elsietett betörésével csak titkos angol emiszariusok lépéseit
akarta meggátolni, kik Bokharában egész buzgalommal törekedtek
létrehozni egy bokharai-angol szövetséget, s a kik egyszersmind főokai
is voltak Struve ezredes elfogatásának. De Szent-Pétervárt nem
bocsáthatták meg e taktikai balfogást; letették a főparancsnokságról s
helyébe Romanovsky tábornokot nevezték ki. Ez lassu, de annál óvatosabb
léptekkel haladott előre. April 12-én egy 15.000-re menő juhcsordát
ejtettek zsákmányul, melyet 4000 bokharai lovas kisért, egy hónapra rá
pedig a heves „Irdsari csatá“-ra került a dolog, melyben a tatárokat
tönkre tették. Május 26-án elfoglalták a kis Nau erődöt, s később
Khodsendet, a khokandi khánság harmadik városát vették meg ostrommal és
pedig a küzdelem oly heves volt, hogy az oroszok 133 hallottat és
sebesültet, a tatárok pedig bizonynyal tiz annyit vesztettek. De a
győzelem jutalma arányban állott a kemény küzdelemmel, mert ez a hely
jobb erőditési eszközökkel birt mint Taskend vagy a khánság bármely más
városa. Ez volt az orosz fegyverek második támpontja a dél felé intézett
hadmüveletekben, s habár az „Orosz Invalide“ azt irta is hivatalos
tudósitásaiban a további terveket illetőleg, hogy a többi birtokoktól
sivatagok által elzárt Bokhara meghóditása nem lehet czélja az orosz
operatióknak, sőt teljesen haszontalan volna, mégis Oratepétől át a Dsam
Zamin kisebb helyiségeken egész Dsizzagig haladtak előre, jelentékeny
őrségeket hagyván az egyes pontokon.

Nem kevésbé figyelemre méltó az, a mi az oroszok ez egész diadalmenete
alatt magában Khokandban történt. A lakosokat nomádok, özbegek és
tadsikok vagy szártok teszik, és ép ugy pártokra voltak oszolva orosz
rokon és ellenszenveikre, mint nemzetiségük, helyzetük és
foglalkozásukra nézve. A harczias, befolyásos és hatalmas kipcsakok,
mint régi ellenségei az annyiszor benyomuló bokharistáknak, kik a
gyűlölt Khudajar khánt akarták rájuk tukmálni, azonnal az oroszokhoz
csatlakoztak. Barátságuk fontos szolgálatokat tett az oroszoknak, s a
közeledésnek már akkor meg kellett kezdődnie, midőn az Issziköltől
északkeletre nyomuló hadtest velük érintkezésbe jött, mert ellenkező
esetben e vonalon sokkal drágább áron vásárolhatták volna meg az oroszok
a győzelmet. Az özbegek, mint a de iure uralkodó osztály, a mennyire
lehetséges volt, védelmezték magukat, de tudvalévő dolog, hogy nincs
bennök elég vitézség, elhatározás és kitartás, s igy keveset
lenditettek, s miután fontolóra vették, hogy az orosz uralom talán nem
is volna roszabb a Bokharávali örökös háborunál és belső
pártviszályoknál, tehettek volna egyebet, mint meghódolni a
kikerülhetlen sorsnak. Csupán nehány elkeseredett Isánt és Molláht üzött
át valami megmagyarázhatlan félelem Bokharába, igy pl. Khodja-Ahmed
Jeszevi utódait Hazreti-Turkesztánban, kik azonban valószinüleg
csakhamar vissza fognak térni szent ősük csontjaihoz, miután az oroszok
nem fogják őket háborgatni a jámbor adakozások gyüjtésében. Az orosz
foglalás azonkivül a taskendi gazdag kalmároknak, szártoknak és
tadsikoknak s a csekély számu persa rabszolgáknak is tetszett, mert az
előbbiek anyavárosuknak az orosz vámterületbe való bekeblezése által
jelentékeny előnyökben reméltek részesülni, az utóbbiak pedig az özbeg
felsőség megbukásától várták nyomasztó helyzetüktől való szabadulásukat.
Miként egy, Krisanovsky tábornok által egy moszkvai laphoz intézett
tudósitásból láthatjuk, épen ezek a szártok dolgoztak legjobban az
oroszok kezére. Az ő akszakaljaik (vénei), s nem az özbegeké voltak az
elsők, kik elfogadták az oroszok által ajánlott hivatalokat. Nyilvános
helyeken mindig orosz tisztek oldalán jelennek meg, beszédeket tartanak
a népnek, s mialatt orosz templomokat emeltek, azon hirt terjesztették,
hogy ő felsége egy éjjeli jelenés következtében áttért az Iszlamra, s
most épen zarándokuton van Hazreti-Turkesztánba. A tadsikok, különösen a
taskendiek már régibb időktől fogva kereskedelmi viszonyban állnak
Oroszországgal, s ismerősek az orosz nyelv és irással; ennélfogva mint
tolmácsok és közvetitők is szerepelnek, s miután közülök sokan a
mehkemek (törvényszékek) élére és egyéb állomásokra vergődtek, tehát
könnyen megfogható ragaszkodásuk indoka.

Ez történt a khokandi khánság működési fővonalán. A határos pontokon is
megkezdték csendben működéseiket, mind keleten, mind nyugoton. A khinai
tatárságról halljuk, hogy ott 1864 óta kiszoritották a khinai őrségeket,
s nemzeti kormány ragadta kezébe az ügyek fonalát. Először a Tunganik
zavargásai törtek ki, mire Khoten, Jarkend, Akszu és Kasgar
felszabaditása következtek, s habár e zavarok okául a khokandi khodsák
hagyományos zsákmánylási kedve vehető, mégis sokan határozottan tudni
akarják, hogy e lázongó mozgalmakat a szent-pétervári udvar szitotta,
sőt, hogy a kipcsakok, kik jelenleg Kasgart birják, orosz fegyverek
segélyével hatoltak odáig. Ez szokásos előjátéka az orosz
interventiónak. Darab ideig el fogják nézni ez önálló városoknak, hogy
egymással ellenségeskedjenek és egymást pusztitsák, de látni való lesz,
hogy viszályaik a különben távol fekvő orosz határokra nézve
veszélyeseknek fognak föltünni, s ha a pekingi udvar nem siet a rendet
helyreállitni, az oroszok bizonyára meg fogják előzni. Az angol sajtó
azon észrevétellel vigasztalja magát, hogy a Kuen-Luen hegység
áthághatlan korlátai lehetlenné teszik a Kasmir felé való hatolást, s
hogy ez az orosz diversio is csak a középázsiai kereskedést mozditja
elő. De e kérdés megvitatását a legközelebbi alkalomra hagyjuk, s most
inkább Középázsiának Khokandtól nyugotra eső részére forditjuk
figyelmünket. Habár Oroszország Bokharával háboruba keveredett is, maig
még nem támadta meg a tulajdonképi bokharai területet, mert közte és
Khokand közt Dsizzag a szabályszerű határvonal. Maiglan csak
diplomatikai szőrszálhasogatások szövődnek ottan, s ezeknek szálaiból
fonódik Sehri-Szebz lázongása is, e hirhedt fészke a Bokharával való
harczoknak. Mert ha az orosz sajtó ezerszer tagadja is minden
interventiót, még sem lehet jelentéktelennek venni a sehri-szebzi
akszakálok megjelenését Taskendben. Aránylag legkevésbé hatottak
Oroszország tervei Khivában. A tulajdonképi khánság lakott részét még
nem érinté orosz befolyás, s csupán északon a Khodsa-Nijaz erősség
lerombolása óta a Jaxartesnél tétetett nehány kóbor kozák és karakalpak
csorda az Aral tó keleti partja hosszában orosz alattvalóvá.


2) Az orosz jövendő politikája.

Látni való az orosz középázsiai működésekből, mily irányt fog a közel
jövőben a szent-pétervári udvar tervei valósitásában követni. A délhez
legközelebbi s a legszélsőbb előőrsök Dsizzagban állnak. Ez a
középázsiaiak nyelvén forró, égető helyet jelent s fekvése az Ak-Tau
hegység mély völgykazánjában igazolja is ez elnevezést. Szerfölött
egésségtelen éghajlata és nagy vizhiánya folytán ez állomáson a Khokand
felé vezető uton a lakosság nagyon csekély, s hogy az oroszok hosszabb
megállapodási vagy szünetelési helynek szemelték volna ki, az „Invalide
Russe“ előbb emlitett handabandái s a „Quarterly Review“-ban (oktober
1866.) megjelent „Central-Asia“ czimü czikk tudós megirójának daczára
sem hihetem. Mert nemcsak hogy egésségtelen és nehezen megtartható
állomás, hanem a további itt időzés is politikai tekintetben nem lenne
eléggé megmagyarázható. Nagyon jól tudják a Newa parti urak, hogy mi
Bokhara az egész középázsiai, mondhatnám mohamedán világ szemében.
Tudják, hogy a Zerefsanon kell keresni nemcsak a számtalan
középázsiaiak, hanem Indusok, Afghanok, Nogai Tatárok és más fanatikusok
valláseszméinek és gondolkodásmódjának tulajdonképi forrását. Hogy tehát
sikerüljön a mestervágás, szükséges, hogy az emir, minden igazhitüek
fejedelme, ismerje be a fehér czár felsőségét, a nemes és szent Bokhara,
hol a lég a Fatihák és koránreczitatiók aromatikus illatával telt,
hódoljon meg a fekete hitetlenek hatalmának s az őrjöngő fanatikusok, a
vallásos rajongók csordája ismerje be, hogy a földjeikben nyugvó szentek
még nem elég erősek, megtompitni az orosz szuronyok hegyét. Bokhara
rettentő példa lesz az egész Iszlam világnak, romjainak hamva hatalmas
intő szózatként fog a legtávolabbra hatni. S erre fog törekedni
bizonyára a szent-pétervári udvar.

Valószinü tehát, ez álláspontról vizsgálva az eseményeket, hogy a
legnagyobb súly a jövőben is Taskend, Khodsend és Szamarkand hadműködési
vonalaira lesz fektetve. Idővel be is következhetik az egész khokandi
khánság meghóditása, mert különös nehézségekkel nem jár; főérdek azonban
azon közlekedési utak fentartása és biztositása, a melyeken az előre
nyomuló hadsereg mind a már eddig jól megerősitett Taskend és az északi
erődök helyőrségeivel, mind az orenburgi és a semipalatinski
kormányzóságokkal, egy kutakkal szakadatlan sorban ellátott vonalban
előre hatolni fog. Használjon bár fel minden lehető eszközt az emir,
hogy megnyerje magának az orosz barátságot, a mit egyébiránt még eddig
nem tett, küldjön bár mennyi Hiób követet Konstantinápolyba, küldjön az
indiai viczekirály derbarjába[65] bármennyi barátságos meghivót, mindez
mitsem fog rajta segitni. Bokhara városának vagy vele, vagy nélküle egy
Ispravnik által kell kormányoztatnia, mert az orosz nem nyughatik addig,
mig a régi Szamarkandot és Nakhseb (Karsi) vagy az Oxus egész jobb
partját a Romanoff ház óriási birtokaiba be nem kebelezte. Hogy ezt a
katasztrófát, Transoxania függetlenségének ez utolsó óráját nem fogják
oly könnyen előidézhetni, mint a hogy Középázsiában az eddigi hadi
működések sikerültek, az bizonyos. Mintha már látnám lelki szemeimmel a
Molláhok, Isánok őrjöngő csapatait, a tanulók ezreit, mint járják be
szent őrülettel az Afghanok, Turkománok, Karakalpakok khánságait,
hirdetve a Dsihadot (vallásháboru), mint tüntetik föl a legmélyebb,
legbuzgóságteljesebb töredelem jeleneteit, hogy lekönyörögjék a
benyomuló idegen fejére az isteni átkot. A halál tusája hatalmas lesz,
de hasztalan. A mennyire ismerem a khivaiakat és afghanokat,
lehetetlennek tartom a közös szövetséget Bokharával; mert ha hajlandók
volnának erre, már eddig létre kell vala jőnie. Nem az önzés, nem a
politikai combinatiók, hanem csupán a legnagyobb jellemtelenség, a
belátás hiánya fogják őket mindaddig nyugalomban tartani, mig csak
Hannibal nem áll majd a kapuk előtt. Egy közös czél felé való törekvést
hiába keresünk Középázsiában, vagy bármely keleti népnél. Nemcsak a
harczias afghanok állithatnának ki egy jól rendezett segédhadat, hanem a
khivai khánnak is lehetséges volna 20–30.000 lovassal az emir
hadseregéhez csatlakozni. De ezt nem fogja tenni sem egyik, sem másik.
Csak egy Timurnak vagy Dsengiznek sikerülne őket igy egyesiteni, s még
ekkor is viszályt és visszavonást idézne elő soraikban a legcsekélyebb
zsákmány. A kitünő lovas turkománok százezrei, kik az Oxustól a persa
határig terjedő pusztákat lakják, sem igen használnak igy semmit a szent
városnak. Isánjaikat majdan nemes ügytársaik a nemes Bokharában és az
emir felszólitják: kövessenek el mindent, hogy a sivatagok vad fiait
szent harczra birják; de sokkal jobban ismerem a turkománokat, hogy ne
tudjam, miszerint csak addig fognak részt venni a szent harczban, mig az
emir jó zsoldot nyujt nekik és még jobb kilátást a zsákmányra, s
valamint megesett, hogy időnkint afghan-persa szolgálatban állottak, ugy
épen nem valószinűtlen az, hogy az orosz pénz őket nemsokára a kozákok
legjobb fegyvertársaivá teendi. Nézetem szerint a proféta vallásáért
csak az első század, vagy épen csak az első 50 évben lelkesültek. A mit
az Iszlam később Anatoliában, a Konstantinok birodalmában, a földközi
tenger szigetein, Magyar- s Németországban tett, az csak a zsákmány, a
kincsek és a kalandok utáni vágynak lehet tulajdonitni. A hol e mozgató
erők hiányzanak, ott hiányzik a buzgalom is, s ismétlem, hogy, habár
kemény lesz is a harcz, az orosz fegyverek gyors győzelme Bokharában
bizonyos.

Turkesztán e legbefolyásosabb és legerősebb részének elestével Khokand a
fehér czár szinleges felsőbbségét maga fogja protectoratussá
változtatni. Azonban Khiva, a mint látszik, rettenthetlenűl fog
harczolni függetlenségeért. Kharezm meghóditása egyébiránt, habár
könnyebb leend is, mint Khokandé, mégis nem csekély nehézségekkel lesz
összekötve. Két város kivételével, melyeknek lakosai kereskedelmi
viszonyok által Oroszországgal bensőbb összeköttetésben vannak, e
khánság egész lakossága már az „urusz“ nevezettől is undorral fordul el.
Sokkal vitézebbek, mint a khokandiak és bokharisták, s földjük fekvése
által is segitve, turkomán hadakozási módjukkal sok bajt fognak okozni
az orosz csapatoknak. S itt ellent kell mondanom az annyi földrajziró és
utazó által kimondott nézetnek, mely szerint az expeditiónak az Oxus
lesz egyik fővonala. E folyam igen szabálytalan, s e mellett sok homokot
hord; tehát kisebb hajókkal nehezen járható, annál kevésbé hadi
hajókkal. Nem mulik el egy év, hogy utat ne változtatna nehány
mértföldre a sivatag lágy földjében, s ha az oroszok nem ismernék e
körülményt, ugy az aral hajóraj folyamközlekedésre épült kisebb gőzösei
a Jaxartes helyett inkább az Oxuson nyomultak volna az ország belsejébe.
Mert ha a kisebb erődök, mint Kungrad, Kipcsak és Mangit, melyek a
folyam bal partján megerősitett magaslatokon feküsznek, kárt tehetnek is
egy elvonuló hajórajban, az igen csekély lehet a khivai tüzérség
szánandó állapota folytán. Már a kisérlések is megtétettek fölhajózni a
folyamon a torkolattól egész Kungrádig, hol a folyam legmélyebb és
legszabályosabb, de hogy nem mentek tovább a kisérleteknél, tanusitja
épen hogy a közlekedés a Derjai-Ámun (Oxus), ha nem is épen lehetetlen,
mégis nehéz feladat.

Ezek azonban csak másodrendü akadályok, s a fehér czár valamint
Bokharában ugy Khivában is, ha nem is a Dsagataj törzs akszakálai, de
szuronyai és vontcsövü ágyui által fog emeltetni a kharezmi fejedelmek
fehér nemezére.

Ha aztán majd biztositva lesz az Oxus egész jobb partja, ha az
Isziköltől az Aral tóig elterülő tartomány Oroszország birtokában leend,
ellátva dúsan élelemmel és felszereléssel, akkor majd Afghanisztánnal
fogják megkezdeni a diplomatiai játékot. Nem fog a szentpétervári udvar
egyszerre fegyveres kézzel lépni fel az afghanoknál, és pedig nem azért,
mintha Angliának 1839-ben elkövetett balfogásai rettentnek vissza, hanem
mivel ily eljárás az oroszoknál nincs szokásban. Ez felesleges és
czélszerűtlen is volna a Doszt Mohamed utódai között tartó s közmondásos
zavarban; hol testvér testvér ellen küzd a legnagyobb
elkeseredettséggel, hol a kapzsiság és hiuság által előidézett ármányok
szakadatlanul tartanak, ott egy titkos ügynöknek, egy jó szócskának,
nehány barátságos sornak több hasznát lehet venni, mint a hirteleni
fegyveres betörésnek.

Abdurrahman khán testvérje Sir-Ali-khán ellen vívott küzdelmében ugyan
még mostanig nem szövetkezett orosz ügynökökkel, de, hogy ijesztő hatást
gyakoroljon, ellenfelére már kaczérkodni kezdett a kabuli brit munsival
(ügynök). Hogy hajlandó volna ily lépésre, azt épen nem vonom kétségbe,
de az oroszok még nem nyujtottak neki semmiféle alkalmat. Mert ha az
Angliától támogatott Sir-Ali-khán afghan emir ellenpártja csak a
legcsekélyebb jelt vette volna is a Neva mellől, ugy bizonyára nem
kaczérkodtak volna Kalkuttában Sir John Lawrence-szel. Nemcsak
főnökökről és fejedelmekről, hanem bármely afghan harczosról, vagy
hilmendi pásztorról sem lehet mondani, hogy kancsal szemmel nézne az
orosz gazdálkodásra, s hogy mily könnyen, mily örömest lépnének ez
emberek szövetségre az oroszszal a pesáveri urak ellen, arról százszor
is meggyőződtem. Hogy e barátság gyümölcse üdvhozó lesz-e, s elő fogja-e
mozditni Afghanisztan érdekeit, az senkinek sem jut eszébe. Az afghan
valamint minden ázsiai, csak pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt; az
afghanok csak azon kárt látják, melyet Kasmirban és Szindhben a tulnyomó
angol hatalomtól szenvedtek, s élénken emlékezetükben tartják Kabul és
Kandaharnak a vörös kabátosok által történt utolsó megszállását, és noha
mindenki tudja, hogy a moszkovita kafirok semmivel sem jobbak, mint a
frengik, bosszuvágytól ösztönöztetve mégis eléje tennék az északkal való
szövetséget az angol közeledésnek.

Igy csak barátságos érzület, csak oly kötés, mely nem szerződéseken,
hanem egy oxusparti hatalmas erőn alapul, lehet az oroszok ideiglenes
czélja Afghanisztánban.

Ugyanezen körülményt látjuk Persiában is. Itt is igen szerencsés
kártyákkal játszott az orosz udvar az utolsó évtizedekben. Az orosz
követ megjelenése óta a Szefevik ragyogó udvaránál, Chardin idejétől
maig, nem egy ügyben szerepelt már az orosz befolyás. Az oroszok, kiket
azelőtt kigúnyoltak és megvetettek, leghatalmasabb és legveszélyesebb
elleneivé váltak Iránnak. Mialatt I. Napoleon alatt Anglia és
Francziaország, hogy a teherani udvarnál befolyásukat érvényesithessék,
a sáh és néhány országnagy előnyére egymással vetélkedtek, Oroszország
inter duos certantes gaudens, egész csendességben a gülisztani és
turkmantsaji előnyös szerződésekhez, Transkaukázia elfoglalásához
nyitott magának utat. S mialatt a nevezett nyugoti hatalmak
megcsökönösödtek e politikában, az északi kolosz a Kaukázuson s a kaspi
tengeren oly állást foglalt, melynek árnya nemcsak Irán északi szélére,
hanem mélyen benyulik az országba. Sir Henry Rawlinson követségének
ideje alatt már remélni lehetett az angol befolyás érvényesülését, de ez
idő óta ez folyvást jelentéktelenebbé válik, mert a mily pazar lehetett
az angol politika Iránban Malcolm idejében az aranynyal és az
előzékenységgel, ép oly hidegen és közönyösen veszi az a dolgok folyását
Mac Neil óta. Ugy látszik, a sáh és a miniszterek mintegy
szükségességnek tekintik az oroszok mentorságát. Nem egy jobb jövő
iránti meggyőződés tekintetéből vetik magukat a persák a brittek
atyáskodó ölelései elől az északi medve karjaiba, s a sáhnak akarva nem
akarva, az utóbbi nótájára kell tánczolnia.

Ha már most, szemlét tartván, az orosz hatalom és politika jelzett
állása fölött egy tekintetet vetünk a japáni tengertől 13000 verstnyire
terjedő határvonal irányában a fekete tenger csirkassziai partjáig, mely
területen Oroszország oly különböző eredetü és vallásu népekkel folyvást
érintkezésben van, melyeknek jövőjét támadó politikájával, mint Damokles
végzetteljes kardjával, intézi, csakhamar be kell látnunk, hogy habár a
legdélibb előőrsök Ázsiában az Araxesnél vannak is, mégis az a pont, a
hol további haladásukban európai hatalommal jöhetnek összeütközésbe,
egyedül Középázsiában van. 20 év előtt még a kirgizek nagy csordája s a
három khánság választotta el az orosz hatalmat Brit-India északi
határaitól. Ma már Dsizzagtól Pesáverig, habár a fáradságteljes átmenet
a Hindukuson közbefekszik is, csak 15 napi utat tesz, alig 120
geographikus mértföldet. Ez az ut egy hadseregnek, ámbár fáradságos,
mégsem meglábolhatlan és meglehetősen alkalmas politikai befolyás
érvényesitésére, s bármily hatalmas határvonalat lát is Anglia a
Hindukus hófedett bérczeiben, mégis alig veszi figyelembe ama
könnyüséget, melylyel magának az orosz propaganda az Oxustól az északi
Szindhig utat nyithat, sőt azon órától, melyben Karsiban, Kerkiben és
Tsardsujban az orosz zászló leng, Anglia e hatalmasságot már
tőszomszédságnak kénytelen tekinteni.


3) Oroszországnak Indiára vonatkozó tervei és az angol optimisták.

Valjon tehát Oroszországnak csakugyan komoly törekvései vannak
Brit-Indiára nézve, meg fogja-e támadni dús birtokaiban az angolt,
annyira megy-e becsvágya, hogy a pólusi tenger jeges partjaitól a
Komorin fokig az egész száraz földre ki akarja hatalmát terjeszteni? Ez
oly kérdés, melynek érdekkel kell birnia nemcsak az angolra, hanem
minden európaira nézve is. A thamese-parti és kalkuttai államférfiak
ujabb időben nem-mel feleltek e kérdésre, mert hivatalos és nemhivatalos
organumaik a közeledésben csak szomszédságot és nem támadást látnak, oly
szomszédságot, mely nem veszélyezteti az angol érdekeket, sőt inkább
ezeknek előnyére van. Fájdalom, ez urak igen csalatkoznak, mert a
hagyományos politika szelleme Oroszországban, a kitüzött tervekhez való
kitartó ragaszkodás, a Romanoff-ház határtalan gőgje, a sok eszköz,
melyek tervei megvalósitásának rendelkezésére állnak, biztos kilátásba
helyezik az egyszer kitüzött czélt. Oroszország birni akarja Indiát,
legközelebb azért, hogy e gazdag gyöngyöt az ázsiai birtokok dús
diadémjába illeszsze, e gyöngyöt, melynek megszerzésére oly hosszan és
annyi költséggel tört magának utat a világ sivatagain át, aztán pedig,
hogy befolyását az egész iszlam világ felett érvényesitse, miután India
birtoka a mohamedanizmus előtt a hatalom és nagyság netovábbját
képviseli, és utoljára, hogy a brit hatalom ellensúlyozása által a
Hindukuson tul annál könnyebben megvalósithassa terveit a Boszporuszon,
a középtengeren, sőt egész Európában, miután ma már senki sem fogja
tagadhatni, hogy a keleti kérdést sikeresebben meg lehet oldani a
Hindukuson tul, mint a Boszporusznál, mert ha Oroszország a krimiai
háboru alkalmával, midőn Nana Szahib fivére Sebastopolban ünnepeltetett,
már birta volna jelen állását a Jaxartesen, ugy Miklós czár
konstantinápolyi terveit nem temették volna el oly könnyen Malakoff
torony romjai.

E messze kiható tervek még talán a közelebbi évtizedek, különösen a
békeszerető és jókedélyü Sándor kormánya alatt nem fognak létesülni, de
ki biztosithat, hogy nem fogja-e őt egy Miklós, vagy egy még ennél is
határozottabb jellem követni a trónon, ki nem leend képes ellenállni egy
Timur vagy Nadir vágyainak, hogy tökéletes ázsiai világhóditónak
mutathassa magát? Hogy mit tehet egy orosz autokrata Oroszország mai
alkotmánya, az alattvalók mai társadalmi állása mellett, kik még sokáig
fognak megmaradni régi állapotaikban, azt mindenki tudja, s tudják
Anglia államférfiai is. Annál feltünőbb tehát, hogy ez urak oly
könnyedén túlteszik magukat az emlitett eshetőségeken s oly felületes
érdekkel vélik elüthetni egy indiai orosz invasio lehetőségének
kérdését. Rendesen a Hindukus és a Himalaja hegység meghághatlan
jéghegyeit, az ellenséges nomád népek roppant tömegét hozzák fel, mint
olyanokat, melyek egy északról dél felé nyomuló hatalomnak gátat
vetnének. Azon nagy távolsággal vigasztalják magokat, mely kifáradva és
kimerülve hozna meg egy hóditó hadat India határaira, mialatt ott a
nyugodtan várakozó, harczkész s a hadműtanban és buzgalomban erősebb
angol csapatok harczsováran várnák az összeütközést. De azt hiszik-e
ezen urak, hogy Oroszország, ha csakugyan oly szándékai volnának,
egyenesen Pétervárról, Moszkvából és Archangelből inditana utnak egy
támadó sereget? De ugyan mire valók a délszibériai erődök, Taskend,
Khodsend s a czélba vett Bokhara és Szamarkand, mire való a persa-afghan
szövetség? Mit tettek a kozákok és az orosz csapatok Gunibnál és
Csirkasszia zord hegyeiben? Ide is kimerülve érkeztek meg talán? S az
utóbbi talán nincs is sokkal messzibb a nevai főállomástól, mint Pesáver
Transoxánia fentnevezett városaitól. S miért fogadnók el épen azt, hogy
az oroszok a Belkhen át Kabul felé vezető nehéz utat s innen a Kheiber
szorost választanák. Eltekintve attól, hogy ez csupán az 1839-ki
megrettentett és rendetlenségben menekülő angol hadseregre nézve
lehetett oly végzetteljes, mert hisz a bevonulás nem került valami nagy
áldozatba, a herati és kandahari ut, mely a Bolan szoroson át Indiával
közlekedő karavánok tulajdonképi utja, sokkal kényelmesb. Utóbbi 54–55
angol mértföld hosszuságu, az indiai hadsereg bengáli hadtestének igaz,
hogy több napi fáradságába került, azonban mégis azt olvassuk egy
hiteles angol irónál, hogy a huszonnégy fontos golyók és tizennyolcz
fontos ágyúk átszállitása nem járt semmi különös nehézséggel. Vagy miért
ne választhatnák ki az oroszok a Gomul vagy Guleri szorost? Ez a
Hindosztánból Khoraszánba vezető középut, mely Burnes szerint,
közlekedési főutul szolgál a Lohaniafghanoknak s szintén nem jár sok
akadálylyal.

Valóban, az angol optimisták vérmes nézeteit képzelt védvonalaik erős
voltát illetőleg nagyon nem oszthatjuk. A Kabulon át vezető utat csak
szükség esetén választaná az orosz, mert a főbb pontok, melyeken India
határaihoz közeledhetik, Dsizzag és Asztrabad; az egyiknek iránya délre,
a másiké kelet felé vezet. Ez a két ut már emlékezetet meghaladó idők
óta vitt hadseregeket vágyaik czéljához, mert mindkettő, ha nagy
sivatagok által környeztetik is, jól megmívelt, sőt termékeny részeken
halad keresztül, melyek kimerülés nélkül élelmezhetnek több ezernyi
átvonuló sereget.

De egy lehető háboru esélyeit is nagyon tulbecsüli Anglia. Igaz, hogy
jelen indiai hadserege, mely a seapoyk jelentékeny tartalékseregét nem
számitva, 70.000-re megy, hasonlithatlan azon tájakon állomásozott
elébbi katonaságával. Hasonló számu sereget szállitani Afghanisztánon
keresztül Pendsábba, sok áldozatába kerülne Oroszországnak, de nem
szabad felednünk, mily erős támaszra találna egy támadó had egy
persa-afghan szövetségben, vagy azon nagy elégületlenségben, mely
Pendsábban, Kasmirban, Bothanban s különösen a fanatikus indiai
mohamedánok közt uralkodik. Az Indiát lassan keresztül-kasul metsző
vasuthálózat által igaz, hogy egy hadsereg központositása hamar
eszközölhető, de a katonai szervezés és támogatás a Themzétől vagy a
földközi tengertől India felé sincs ám sokkal közelebb, mint az
oroszoké, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy a Volgán több, mint
háromszáz hajó könnyiti a szállitást a kaspi tenger déli partjai felé.
Ezen az uton északi Persia lakossággal bőven ellátott részein keresztül,
egyrészről Asztrabadon, Budsnurdon és Kabusanon át, másrészről a Meshed
felé, csak még tervben levő vasuton rövid idő alatt lehet egy nagy
sereget Heratba és Kandaharba szállitani. Ezt a vasutat a czár imam Riza
sirjához zarándoklók utjának könnyitésére akarja épittetni, hanem az
igért orosz pénzsegély alatt más, nem vallásos tervek is rejlenek. Vagy,
miután már alig lehet kétségbe vonni az orosz kaczérkodó pillantásait
India felé, miért nem volna szabad azon politikai constellatiókat is
fontolóra venni, melyeket az európai diplomatia terén saját hasznára ki
tudott zsákmányolni? Egy I. Napoleon és I. Sándor orosz-franczia
szövetsége, mely jelentékeny nyomokat hagyott hátra Teheránban, ma,
midőn Francziaország tulnyomó befolyást gyakorol Egyiptomban és
Szyriában, midőn megnyilt a szuezi csatorna, sokkal könnyebben
létesülhetne, mint akkor. S mellőzve ezt, a Washington és Szentpétervár
közt egyre szebb virágzásnak induló entente cordiale nem lehet-e
előnyére Oroszországnak terveire nézve? Gunyolódva kétségeskednek, mint
fonódhatnék a yankee republikán sipkája az orosz kancsukába, de hát nem
látnak-e a nevaparti banketekben, melyen az amerikai testvériségért is
hatalmasan ittak, a czárevics newyorki látogatásában, Amerikának Khina
és Japan területén való hatalmas föllépésében, hol a csendes Oczeánt
amerikai tengerré fenyegeti átváltoztatni, elég okot ad arra nézve, hogy
egy amerikai-orosz szövetségben az angol érdekek veszélyeztetésének
jeleit lássák? Oroszország a cselekvés döntő pillanatában oly módokkal
és eszközökkel fog rendelkezhetni, a melyek az angol államférfiak előtt
alig látszanak figyelemre méltóknak, ott azonban zaj nélkül ápoltatnak.

Megengedjük azonban, hogy a tényleges összeütközés csak a távol jövőben
fog bekövetkezni, örömest eltürjük a hamis próféta nevét; de miért és
hogy akarják az angol államférfiak északi vetélytársuk már kétségtelenné
vált közeledését veszélytelennek tüntetni föl, miért és hogy akarják az
orosz tervek fenyegető alakulását rejtegetni és szépitgetni?

Az orosznak kedvező angol politikusok testülete, valahányszor e kérdés
szőnyegre hozatik, mindig azt feleli, hogy egy rendezett állam
szomszédsága kellemesebb, mint a zavargó és rablásból élődő vad nomád
törzseké. Egy angol még azt is kérdé, hogy nem ülnek-e szivesebben egy
választékosan öltözött, finom uri ember, mintsem egy szennyes és durva
paraszt mellett. Erővel szerencsét kivánnak maguknak a moszkovita
szomszédsághoz, azonban még sem jöhettem magammal tisztába sohasem az
iránt, miként kivánhatnak ez urak maguknak szomszédul egy habár durva,
de alapjában mégis erőtlen ellenség helyett, egy ravaszat és hatalmasat?
A mi Amerikában, Afrika északi részében, sőt az ind földön történt
egykor a gyarapodó Anglia és a sülyedő Holland és Portugal közt, az már
sokszor ismételte magát és még sokszor fogja magát ismételni az
emberiség történetében. Valamint a közönséges életben is két hatalmas
önző egyén nem fér meg egy és ugyanazon uton, ugy lehetetlen az két
állam között is, mint ezt az India feletti elsőség miatt kitört hosszabb
háboru Anglia és Francziaország közt bizonyitja. Oroszország, ha
mindjárt a legjobb szándékoktól vezettetnék is, ellen fog-e állhatni
terveinek és jóakarói insinuatióinak, midőn háta mögött az egész ázsiai
szárazföld óriási hatalmára támaszkodik, midőn már 100 év óta követi
politikáját a legvadabb tájakon annyi költséggel, annyi kitartással?
Lesz-e annyi önmérséklete, hogy föl ne használja a kedvező alkalmat,
mely kezére játsza India 30 millió lelket meghaladó mohamedán
lakosságát? Az utóbbiak legfanatikusabbak valamennyi mozlim között, s
kimondhatlan gyülölettel viseltetnek az angol uralom iránt. Vallási
buzgalmuk, melyet részint Bokhara, részint a Vehabiták táplálnak,
annyira megy, hogy a vértanui korona elnyerése végett, gyakran leölnek
egy a bazáron ártatlanul sétáló angol tisztet s önként adják át magukat
a hóhérbárdnak. Indiában, hol a vallási rajongások a legtermékenyebb
talajra akadtak, az iszlam a legbizarrabb formákban fejlett ki. A
Timuridák ideje alatt szokásba jött testvéri egyesületek itt
erőteljesebbek és jelentékenyebbek, mint másutt, s nem csak Szvat, hanem
minden helység fel tudja mutatni a maga Akhondját, kinek a Dsihádra való
felszólitását ezren és ezren fogják követni. Daczára a sok
jótéteménynek, mit az angol kormány a mohamedánokkal tett, mégis ők
képezik a lázadások tűzhelyét, ők támogatták leginkább az utóbbi
zavarokat, ők foglalkoznak legörömestebb egy orosz foglalás
combinatióival, ők hirdetik mindenütt az orosz uralom előnyeit. S ne
gondoljunk-e ez alkalommal az örményekre is, kik elszórva Indiában és
Persiában, egyes szemeit képezik ama láncznak, melyen a szentpétervári
udvar tovább vezeti befolyásának delejfolyamát a Nevától a Gangesig, sőt
Java és Szumatra határáig. A szorgalmas, gazdag örmények, kik vallási
érzelmeikben katholikusabbak a pápánál, vagy oroszabbak és orthodoxabbak
magánál a czárnál, bizonyára nem a protestáns egyházat és hatalmat
fogják a legkeresztényibb Oroszország rovására felmagasztalni India
bennszülöttei előtt. Kalkuttában, Bombayban és Madraszban a brit uralom
hű alattvalói közül hány van Pétervárott, mint az orosz érdekek még hűbb
előmozditója feljegyezve! Minden tagja ez egyháznak Ázsiában, a
moszkovita politika titkos ügynökének tekinthető, s ha bekövetkeznék a
döntő pillanat, bámulni fognak az angolok, mint fogja álarczát levetni
ez a vallásos, erkölcsös, békeszerető és munkás nép.

Hogyan tekintheti tehát közönynyel, hogyan óhajthatja Anglia, hogy ily
földön, melyen oly gyulékony elemek vannak, egy nagy s bizonynyal nem
barátságos indulatu hatalom váljék szomszédjává? A kereskedés emelkedik,
mondogatják szüntelen, de ugy látszik, hogy azon kereskedelmi előnyök,
melyeket a brit államférfiak Oroszország közeledésében s a középázsiai
anarchia leküzdésében látnak, inkább mesterkélt vigasztaláson alapulnak,
mintsem igaz meggyőződésen. Hiszen nem szembeötlő-e már az is, hogy oly
gyakorlati észjárásu emberek, mint az angolok, csak pillanatra is
átengedik magukat azon reménynek, hogy Oroszországnak évek óta
fáradsággal, pénzzel és áldozattal járó czéljaiból Angliára valami
haszon háramolhatna, hogy a középázsiai kereskedelmi helyeken, a mint
orosz uralom alá kerülnek, az angol czikkek nyerik a tulsúlyt? Utaljon
bár Davies ur kereskedelmi jelentésében ama jelentékeny forgalomra,
melyet a kiviteli kereskedés Pesáveren, Karacsin és Ladakon át
Középázsiával folytatott, mégis be kell vallania, hogy az
megtizszereződnék, ha az északindiai határokon tul angol befolyás
szerezne annak érvényt. S igy aztán ez is azon arányban fog fogyni, a
hogy az orosz sas szárnyait azon vidékeken ki fogja terjeszteni. A
szentpétervári kabinet ugyan nem vonta meg szinleges beleegyezését Hay
William lord által tervezett kereskedelmi uthoz Ladakon, Jarkenden,
Isszikölön és Szemipalatinszkon át, de tényleg senki sem akarta e tervet
támogatni, s nem is fog eszébe jutni egy orosz államférfinak sem, ezt
megvalósitani. Kereskedési érzéket illetőleg a khinaiak nemcsak az
oroszokat, hanem az angolokat is felülmulják, s mégis a déli Szibériába
vezető pekingi nagy kereskedelmi uton csak Maimacsinig közlekednek, s
Kiachtától kezdve a khinai kiviteli czikkek Pétervárra és Európába
leginkább orosz kezek által jutnak. S mint jártak az olasz
selyemkereskedők, kik orosz védelem alatt mentek Bokharába, ott aztán
elfogattak és mindenökből kifosztattak? Egyik közülök (Gavazzi) igen
keményen érezteti tudósitásában, hogy daczára minden későbbi pétervári
igyekezeteknek, nem adhatott több hitelt az orosz ajánló leveleknek. Az
angol gyárvárosok czikkei mindenütt ki szokták szoritni az orosz
gyáripart. A khivai és bokharai kereskedők már most is orosz
kereskedelmi czikkeket hoznak magukkal Nisni-Nowogorod és Orenburgból,
melyeket aztán Ingilis mali (angol czikkek) név alatt adnak el a
közép-ázsiaiaknak, miután ezek az angol készitményeknek mindig előnyt
adnak. Angliában feledik, hogy az orosz politikának még soká nem leend
nyilt tere s hogy a fegyverei által nyitott kereskedelmi utakon az
idegen érdekek elé hason természetü, ha nem is oly akadályokat fog
görditeni, melyekkel ma az Oxus felé vezető forgalmi utakon afghán
rablás és özbeg anarchia folytán kell találkoznunk. Amerika 1864–65-ben
magában Indiában 15 millió font sterlinget meghaladó szövet és pamut
czikket tett le, a mi természetesen csupán Anglia szabad intézményei
folytán történhetett meg. Talán a kalkuttai urak hasonló eljárást várnak
az oroszoktól.

Fájdalom, a combinátiók, miket Angliában Oroszország jövendő
politikájának előnyére Indiát illetőleg tesznek, igen gyarlók. Valamint
meg lehet renditeni alapjaiban a biztosság épületét, melyet a
Downingstreetben a mai államférfiak agyukban összekártyaváraztak, ép ugy
egy jövendő szivélyes viszony is nehezen fogja megállhatni a próbát. A
siker nélküli czáfolgatás helyett inkább némely ballépések kimutatására
akarunk szoritkozni s inkább azon eszközöket érinteni, a melyek által
egy közvetlen összeütközés veszélye, ezen az angol érdekekre nézve oly
veszélyes vabanque-játék, elháritható lenne.


4) Előnyei az orosz, s hátrányai az angol politikának.

Hogy az angol politikusok hibáit orosz vetélytársaikkal szemben jobban
megérthessük, szükség, hogy szemügyre vegyük azon előnyöket, miket az
utóbbiak a tények mezején kivivtak s még folyvást birnak. Európában
bámulattal szokás Oroszország óriási ázsiai birtokaira tekinteni,
anélkül, hogy eszébe jutnának valakinek azon módok, melyek e birtokok
megszerzését eszközölték. Az oroszok ázsiaiak, nem annyira eredetük,
mint inkább földrajzi helyzetük és társadalmi viszonyaik alapján, s
csupán azáltal, hogy az ázsiaiak „ejh, ráérünk arra még“-jével
összekapcsolják az európaiak elhatározását és kitartását, mérkőzhetnek
meg leginkább az ázsiai népekkel. A khinaiakkal, tatárokkal, persákkal,
csirkassziakkal és törökökkel való érintkezéseikben, a körülményekhez
képest mindig tudták magukat khinainak, tatárnak, persának stb. mutatni.
Egy angol történetiró mondja, ha nem is egészen harag nélkül, mégis
meglehetős igazsággal, hogy az oroszok előnyomulása hasonló volt egy
tigriséhez. „Eleintén óvatosan csuszik s gyáván zsörtölődik előre a
porban, mig a kedvező pillanat megengedi neki a végzetes ugrást. Békét
lehelő baráti mosolylyal, emiszáriusaik édeskés, sima szavaival gyakran
el tudtak altatni minden félelmet, minden elővigyázatot mindaddig, mig
terveik biztos volta feleslegessé tett minden félelmet, meghiusitott
minden elővigyázatot. Vak tehát és áruló az a kormány, mely az
oroszoknak a határokhoz való közeledésére, történjék az bármi lassan, s
legyen a hóditó és meghóditandó közt levő távolság bármi nagy,
szundikálni tud!“ Mint ázsiaiak sohasem állanak oly éles ellentétben
szomszédaikkal akár erkölcseik, szokásaik, akár gondolkodásmódjukra
nézve, mint az angolok, kik magasabb míveltségi állapotaiknál fogva nem
tudnák meghozni azon áldozatot, hogy lemondjanak polgárositási
törekvéseikről. Ők nem igen sértik a népek gondolkodás módját, s a hol
érdekeik kivánják, könnyebben tudnak a körülményekhez simulni. Az angol
kormány maig is méltóságán alulinak tartotta magát közvetlen
összeköttetésbe tenni a bokharai emirrel, s a mit mindeddig a zerefsáni
fővárossal közölt az angol kabinet, az mind az indiai alkirály
közvetitése folytán jutott oda. Oroszországban más az észjárás, s maga
Miklós czár, ez a gőgös autokrata, ki oly soká vonakodott megadni a
franczia császárnak a „mon frère“ czimet, a középázsiai tatár khánnal
szemben nem ugy viselte magát, mint az oroszok mindenható czárja, hanem
mint egy névamelléki khán. Ilynemü eljárás után látjuk aztán, hogy
Oroszország egész ázsiai határvonalai hosszában, mind a nomádok, mind a
települtek, mind a budha, mind a mohamedán vallásuak oly jó viszonyban,
ha nem is barátságban, élnek az oroszokkal, mint különben egy európai
hatalom idegen birtokain sem.

Az ázsiai gondolkodásmód ez előnyei, melyeknek elsajátitását különös
ravaszságnak és számitásnak tekinthetjük, a politika terén is sokkal
nagyobb sikerrel járnak, mint a nyiltság és igazságosság nyelve, melyet
az angolok mint alapelvet látszanak követni. Csak Nagybritannia európai
ellenségei, csak az angol hatalom irigyei tehetnek szemrehányást Albion
fiainak Indiára nézve; de a ki tüzetesen ismeri politikai
érintkezéseiket a benszülött fejedelmekkel s a határos szomszédokkal, ki
alapos ismerője az ázsiaiak jellemének, az az angol államférfiak
tévedését épen e hibák teljes hiányában fogja látni.

Kezdve az Amur nagy területétől a legkisebb birtokokig, melyeket
Oroszország ujabb időben Ázsiában elfoglalt, mindenütt ugyanazon
ármánykodásokat, a pártviszályok szítását, a vesztegetést, a legaljasabb
eszközök általi csábitást találandjuk, melyek egy invasiót meg szoktak
előzni. Először kereskedelmi viszonyok által érintkezésbe lépnek idegen
elemekkel; azután a legcsekélyebb pártviszályt elegendő okul szolgál egy
casus bellire; a hol erre nincs alkalom, ott a földet emissariusok
aknázzák alá, a főnököket ajándékok által csábitják magukhoz, vagy
fejeiket Vodkival (orosz pálinkával) kábitják el s ugy csalják be a
végzetes varázskörbe. A háborura, az invasióra sehol sem lehetne
egykönnyen alapos okot találni, s a Romanoff-ház óriási birodalma
bizonynyal inkább gyarapodott ázsiai politikusainak ármánykodásai, mint
fegyvereinek hatalma által. Ehez járul még az, hogy Oroszország fent
elősorolt tulajdonainál fogva közelebbről ismeri az ázsiai népek
viszonyait, s sokkal jobban van tudósitva arról, mi a határos államokban
magát előadja, mint az angolok, vagy a többi európaiak emissariusai nagy
vigyázatának, diplomatái fáradhatlan buzgalmának köszönheti, hogy
kabinetje a szomszéd országok legtitkosabb dolgairól gyakran gyorsabban
és alaposabban van tudósitva, mint maga az érdekelt kormány. Eltekintve
attól, hogy egy, a legderekabban kiképzett férfiakból álló társaság
értékesitheti Szentpétervárt Ázsia legkülönbözőbb részeiben észlelt
tapasztalatait, még itt-ott egy kirgiz, egy buriat, egy csirkassziai
vagy mongol is hasznos eszközül szolgál nekik egészen vagy félig
leigázott hazájok ellen, természetesen, miután orosz nevelés és észjárás
által kellően átidomitották.

Angliában mindenütt épen az ellenkezőt látjuk.

A ki ismeri az angol közvélemény vastag tudatlanságát, India eseményeit
s e nagy birtokok szomszéd államainak viszonyait illetőleg, a ki egy év
lefolyása óta figyelemmel kiséri azon képtelen és nevetséges
tudósitásokat az angol sajó távirati sürgönyeit, melyek Kalkuttán és
Bombayn át Angliába és Európába jutnak, a ki ismeri azon csekély számu
angol államférfit, kik jól lévén értesitve az ázsiai viszonyokról, a
keleti politika kérdéseiben helyes itéletet hozhatnak, annak bámulnia
kell, mint alapithatta meg Anglia idegen birtokait, sőt mint volt képes
azokat maig is megtartani.

Valamint azon angolok, kik hosszabb idő óta tartózkodtak Ázsiában,
nemzeti jellemöknél fogva távol maradtak a benszülöttektől s igy
nyelvökkel és erkölcseikkel ritkábban lépnek közelebbi összeköttetésbe,
ugy az angol kormány is az oly fontos követségeknek, mint pl. a
konstantinápolyiak tolmácsi állomásait, a kölcsönös közlekedés e
lényeges organumát, nem tölthette be angolokkal, hanem naturalizált
levanteiekkel. Oroszországban, Francziaországban és Ausztriában már rég
alapitottak diplomatiára készülők számára keleti akadémiákat; Angliában,
daczára a dúsgazdagon dotált kollegiumoknak, iskoláknak és egyetemeknek,
ilynemü intézet felállitására még nem gondoltak. Igy a törvényhozó
testületben, valamint a miniszteriumban is, hol pedig a legcsekélyebb
ügyeket is szakférfiak intézik, az ázsiai nagyfontosságu viszonyokat
illetőleg csak nehány embert lehet illetékesnek tartani, s a felszinen
levő pártfogóskodási szellemnél fogva még ezek is ritkán juttathatják
érvényre tapasztalataikat.

Ez a közöny minden idegent meg fog lepni; de annál inkább fel fogja
kelteni bámulatunkat az, ha a szabadelvű töredék szóvivőit igy halljuk
beszélni: „Mit érdekel minket Ázsia, mit a barbár csorda, mely sok
fáradalmat okoz, de kevés hasznot hajt, mit a gazdag India, melynek
jövedelme épen nem fedezi a kiadásokat, annál kevésbé a foglalás
költségeit!“ Ily megjegyzéseket gyakran hallottam e párt
legjelentékenyebb tagjaitól; nem lehet kétségbe vonni vallomásaik
őszinteségét, de ha kérdeztem, mivel fognák a nagy gyarmatországból
eredő politikai befolyást pótolni, mindig adósak maradtak a felelettel.
Azt egészen feledni látszanak, mily sok fiatal angol lép minden
osztályból Indiában politikai és katonai pályára, feledni látszanak azt,
hány lelkész és tiszt gyermeke gazdagszik meg a Ganges és Indus melletti
jövedelmes hivatalokból, kiknek a szigetország szűk köre különben semmi
hatáskört sem nyujtana, hogy aztán ifju éveik szerzeményét otthon
nyugalmas vénségükben költsék el; egészen számitáson kivül hagyják a
kereskedők tengernyi számát, kik a legkiterjedtebb kereskedelmi
érdekeket képviselvén, lakják ázsiai birtokaikat, s kiknek munkálkodása
által milliókkal gyarapszik az angol tőke. Ezen szabadelvüek, kik előtt
egy ily gyarmatbirtok, mint India, közönyösnek vagy épen nélkülözhetőnek
tünik fel, igen rövidlátóak. Hogy az angolok hazájuk nagyságát nem az
idegen népek fölötti uralomra, hanem belföldi gyáriparuk virágzó
állapotára akarják alapitva látni, ma, midőn csupán indiai
vasutvállalatokba 60 millió font sterling van fektetve, nem birhat
általános érvénynyel Angliában; mert hogy sem a gyárak mozgalmas ipara,
sem az angol kereskedők vállalkozó szelleme nem mutatott fel valami
különös eredményt ott, hol nem vehették igénybe az angol uralom
segélyét, látni való Algir, Középázsia s egyéb nem brit birtokok
kereskedelmi viszonyaiból.

Ezek a téves nézetek nyomták háttérbe az angol egyéniség előnyeit
szemben az orosz politikával, mely kitartással és következetességgel űzi
munkáját. Ezeknek kell tulajdonitni azt, hogy Oroszország oly hihetlenül
rövid idő alatt emelkedett Anglia hatalmas versenytársává s lépett oly
közel annak Achilles sarkához. Ma már hasztalan volna visszanyomni
akarni ez óriási hatalmat, miután a Kaukázust teljesen elfoglalta, s
állását a Kaspi és Aral tónál, valamint roppant előnyeit Középázsiában
kivivta. A mit 20 év előtt még nem nagy nehézséggel lehetett volna
kiküzdeni, az ma már késő, s ha Anglia el akarja kerülni a kereskedelmi
államok közös sorsát, Karthago, Velencze, Genua, Holland és Portugal
végzetes sülyedését, csak egy ut van hátra: szigoru vigyázat és őrködés,
s a még érvényre emelhető rendszabályok gyors foganatositása.


5) Tanácsok Angliának a veszély elháritására.

Nyilt ellenségképen lépni fel a növekedő orosz hatalom ellen, ma már ép
oly hiba volna az angolok részéről mint ama feltünő tétlenség, melyet
Anglia 25 év óta minden a Hindukuson tul történt eseményekkel szemben
mutatott. Oroszország erős lábra fog kapni az Oxus jobb partján, be
fogja kebelezni a három khánságot; talán a khinai tatárságot is, minden,
a mi csak özbeg, el fogja szükségkép ismerni felsőségét. Ezt lehetetlen
meggátolni, de az angol csak eddig nézheti vetélytársa előnyomulását,
tovább nem.

Az Oxus és az Indus közti területnek semlegesnek kell maradnia.
Afghanisztán, természeti alkotásánál s lakosságának harczias, a
diplomatiához kitünő érzékkel biró jelleménél fogva egészen arra való
volna, hogy egy katonai és politikai védgátat képezzen, mely aztán
lehetlenné tenné a két kolosz összeütközését. Ez az ország a foglalónak,
jőjjön bár északról vagy délről, tizszer keményebb küzdelmet okozna,
mint a Kaukázus. Azonkivül a tartomány birtoka nem fedezné a háboru
költségeit, s habár a folytonos zavarok, melyek az afghanok hegy-völgyes
területén uralkodnak, mi haszonnal sincsenek a két szomszédra, a veszély
még sem oly nagy, hogy akár az egyik, akár a másik fél foglalási terveit
igazolhatná.

De miként biztositsa Anglia Afghanisztán semlegességét, ha Oroszország
tovább folytatja támadási politikáját, mit tegyen, hogy ott erős
védsánczot állitson anélkül, hogy mint hóditó kellene föllépnie?

Ezt egy ügyes, szakadatlanul a viszonyok szinvonalán álló diplomatiai
összeköttetés eszközölteti oly ügynökök működése által, kik ismervén az
afghanok jellemét, mellőzni tudják az angol gondolkodásmódot s ázsiai
szint tudnak vallani.

Ugyanazon hibát, melyet lord Auckland 1839. beavatkozásával az afghán
viszonyokba elkövetett, ugyanazon s még nagyobb hibákat lehetne felróni
utódainak, ha a szomszéd állam ügyeinek folyását teljes semlegességben,
szembeszökő közönynyel tekintené. Az angolok hasonlitanak a gyermekhez,
ha egyszer a kályhán megégette magát, soká nem fog a meleghez közeledni
merni. Az afghán hadjárat szerencsétlen vége, a 30 millió font sterling,
melybe az került, még ma, egy negyedszázad után is oly ijesztő
élénkséggel állnak minden brit szeme előtt, hogy még gondolatára is
reszket a Hindukuson tuli politikai befolyásnak. Minő szembeszökő
végletek. Egyszer tetőtől talpig fölfegyverzik magukat, hogy egy oly
gyülölt uralkodót támogassanak, minő Sah Sedsah, aztán pedig, miután
bekebelezték Pendsábot, alig gondolnak Kabullal. S miért volna oly
veszedelmes korlát a pesáveri határvonal az angolra vagy bármely
európaira nézve? Ha Afghanisztánból, a Kakeri, Luhani, Gilzi és Jusufzi
törzsekből évenkint több ezeren lépik át Hindosztan északi határait,
részint kereskedés, részint nyájaik legeltetése végett, miért volna
lehetetlen a brit utazóknak tulmenni a Hindukuson, annál inkább elhagyni
néhány órányira Pesávert? Az afghán kereskedők virágzó kereskedést űznek
Multannal, Delhivel és Lahoreral, miért ne mehetne angol részről is
egyik vagy másik kereskedő-ház hasonló czélból Kabulba?

Ez a körülmény igen meglepett, s még inkább az, midőn hallottam, hogy
azon tiszt, kit Sir John Lawrence Sir-Ali-khán üdvözletére küldött
Kabulba, csak egy erős hadosztály élén jelenhetett meg, hogy védve
legyen a fanatikus nép dühe ellen. Mily nevetséges és téves tanitást
adnak az ázsiaiaknak az európai nagylelküségről, az európai
igazságszeretetről. Anglia, mely már régóta használja e bánásmódot az
ázsiaiak iránt, ahhoz hasonlit, ki egy vaknak teljes erejéből
felfoghatóvá akarja tenni a rafaeli cartonok szépségét. Oroszország már
sokkal praktikusabb. Tudja, hogy a nagylelküség és humanitás ilyszerü
nyilatkozatait a keletiek csak gunyolják, hogy korántsem vesznek példát
róla s csupán csak czéljaik elérésére alkalmazzák azokat. Jobban tenné
Anglia, ha a helyett, hogy erkölcsi prédikácziókkal halmozza el őket,
hasonló fegyverekkel élne s a keletiekkel keleti módon bánna.

Azon időben, midőn Conolly és Stoddart sanyaru fogságban szenvedtek,
melyből végre is csak a hóhér bárdja szabaditá meg őket, a brit
területen bokharaiak, khokandiak és egyéb középázsiaiak voltak, kiknek
letartóztatása által enyhiteni lehetett volna az angol tisztek sorsán, s
őket megmenteni a haláltól. Oroszország ily esetekben mindjárt kirántja
magát a hinárból s a „szeget szeggel“ elvét veszi foganatba. Anglia nem
tette ezt. A nagylelküt akarta játszani, de mit nyert vele? Midőn
Bokharában voltam, akkor tudtam meg, hogy mennyire tévesztette el
czélját az angol nagylelküség e ténye. A bokharaiak azt hitték, hogy
Anglia nem meri felkölteni a bokharai emir haragját s gyöngesége
kényszeriti őt e mérsékletre.

Azt gondolják a kalkuttai urak, hogy az afghanok máskép gondolkoznak?
Épen nem, ők is igy szólnak: a mi indigo- és fűszerkereskedőink és
tevebérlőink, védve az Iszlam hatalma és nagysága által, sértetlenül
léphetnek a brit földre, mig a hitetlenek közül egy léleknek sem szabad
magát mutatnia nálunk.

E megbocsáthatlan gyöngeséget mutatta 1857-ben az indiai alkirály is,
midőn lord Canningot Pesáverbe küldötte, hogy Edwards társaságában az
ott megjelent Dost-Mohamed khánnal a persák ellen véd- és
daczszövetséget kössön. Az afghanok akkor igen meg voltak szorulva s
nagy szükségök volt a pénzre és fegyverre; az ősz Barekzi főnök, kit
fiai kisértek, kitüntette ezt minden szavában és mégis minden pontban
teljesitették kivánatát a nélkül, hogy Anglia főbb igényeiről csak egy
szóval is emlitést tett volna. Négyezer darab fegyvert (szuronyt, kardot
és töltényt) és évenkint 12 lak rupiát biztositottak nekik mindaddig,
mig Nagy-británnia háboruban leend Persiával. E jelentékeny összegből
még a párisi béke megkötése után is nem megvetendő összeget fizettek s
még sem érték el az alkudozások főczélját, t. i. azt, hogy Kabulban és
Kandaharban állandó angol követséget állithassanak fel. Dost-Mohamed
khán, mint azt Kaye „Az utolsó Seapoy forradalom története“ czimü
munkájában előadja, ugy nyilatkozott, hogy nem veszi magára egy ily
lépés felelőségét, hogy az afghán fanatizmussal szemben nem veheti
védelme alá az angol ügynököket, hogy minden lépés veszélyt hozhat stb.
Ha Dost-Mohamed khán maga bevallotta, hogy Kandaharban sértetlenül
megállhat egy angol misszió, miért volna ez máskép Kabulban? A brit
ügyvezetők igen csalódtak, ha csak egy pillanatig is kétkedtek az afghán
főnök mindenható hatalmában. Csak több kitartás kellett volna, hogy az
angolok, kik a szükség idején mint szövetségesek léptek föl, ne csak
két, hanem több követségi állomást állithassanak föl. Az afghánok hamar
megszokták volna ez állapotot, s az egyszer megkezdett diplomatiai
összeköttetést továbbra is szakadatlanul fönn lehetett volna tartani.

Sir John Lawrence most egy félhivatalos czikkben, mely az „Edinburgh
Review“-ban (január 1867) jelent meg, törekszik bebizonyitani, mily
nehéz és hasztalan diplomatiai összeköttetésbe lépni oly vad és féktelen
szomszédokkal, minőkkel India minden oldalról körül van véve. Azonban
nem értem, hogy miért nem okul az alkirály Oroszország példáján, a mely
szintén hasonló elemektől van környezve, de azért követ után követet
indit, azoknak tiszteletet és biztosságot szerez, s igy folyvást halad
kitüzött czélja felé? Miért nem követi Anglia ugyanazon politikát,
melyet egykor Japánnal, Khinával s más ázsiai országokkal kezdett. Ugy
tetszik, kevésbé vannak meggyőződve e terv nehézségekbe ütköző
kiviteléről, mint a belőle háramló haszon horderejéről; vagy csakugyan
nem tudnák azon urak, mit eszközölhetne egy folytonos képviseltetés
Afghanisztánban mind az angol érdekekre, mind az afghanok javára?

Sir Henry Rawlinson diplomatiai magatartása Kandaharban, ki ott a
legveszedelmesebb helyzetben s a legaggasztóbb időben is sikeresen tudta
magát fenntartani, fényes bizonysága annak, hogy még a legbárdolatlanabb
ázsiaiakkal is el lehet bánni. S ha már a nevezett támadó fenyegető
állásával annyit ki tudott vívni, mit lehetne még elérni politikai
finomság, barátságos rábeszélés utján.

Egy szakadatlan diplomatiai összeköttetés kézzel fogható következményei,
ha nem csalódtunk: 1) igen üdvös befolyással volnának a kereskedésre;
mert miután az angol czikkek Középázsiában már jó ideje kedvező hirnek
örvendenek, ha egyenesen Angolországból szállittatnának be, bizonynyal
leszoritanák a vásárról a hasonnemű és kevesebbre becsült orosz
termékeket. Most ez természetesen nincs igy, mostanában Kabulban,
Kandaharban, Heratban s egyéb helyeken némely orosz iparágból, mint pl.
a vasedényből és szerszámból, durva kattunból és posztóból sokkal több
kél el, mint az angolból, csupán csak azért, mert az előbbiek a csekély
árak és kisebb vámköltség következtében nem kerülnek annyiba, mint az
eredetileg drága s a szállitás miatt magas áru angol czikkek. Továbbá
Bokharában, itt-ott Khivában és Karsiban megjelennek maguk az orosz
kereskedők is, kik aztán biztositva kormányuk erélye által, sokkal
jobban előmozditják saját érdekeiket, mint az idegen hajhászok.
Hasztalan keresnénk a polgárisodásra nézve jobb apostolt, jobb uttörőt,
mint a néma iparczikk-tömbeket, mik Európából vándorolnak oda; és
Angliának, eltekintve kereskedelmi érdekeitől, már a humanitás czéljából
is könnyitni kell a középázsiai kereskedést.

2) Az afghanok, kik az Ingilizek és Frengik neve alatt maig csak
fegyveres hatalmat, hóditósóvár szomszédot ismernek, a diplomatiai
közlekedés békés eljárása és a jóakaratu tanácsok folytán inkább fognak
simulni. Az 1808. évben, midőn az afghanok még nem féltek annyira az
angolok betörésétől, a követ Montstuart Elphinstone, kinek kisérete csak
400 indangol katonából állott, Afghanisztánban mindenütt jó
fogadtatásban részesült, mert a félelem és bizalmatlanság akkor még nem
vertek volt gyökeret. S ugyanezek a viszonyok léteztek e század elejéig
az oszman birodalom minden részeiben. Az európai és az ellenség
ugyanazon fogalommá olvadt össze, s most, miután követségeink és
konzulátusaink a porta ellenszenve daczára is sok helyütt befészkelték
magukat, az oszmanlik és arabok nem lesznek ugyanazon nézeten. Tisztább
fogalmaik vannak most már a Frengi egyetemleges névről, s jól tudják,
hogy pl. Oroszország ép oly barátságos hajlammal viseltetik a fényes
porta iránt, mint a mily ellensége annak Anglia, hogy ennek a kormánynak
ilyen, annak meg amolyan tervei vannak stb. Konzulátusok nélkül nem
lehetett volna azt elérni. S igy az afghanok is mindaddig, mig nem
lépnek az angolokkal közelebbi békés viszonyba, nem lesznek képesek
felfogni, mit tehet javukra Anglia vagy Oroszország, melyiknek barátsága
leend rájuk nézve inkább vagy kevésbé hasznos.

3) Az afghan valamennyi középázsiai nép közt a legharcziasabb s igy az
angol befolyás tetterős támogatása által könnyen jelentékeny katonai
hatalommá nőheti ki magát. A mit Mahmud szultán és Mehemed Ali basa
hadseregében annak idején az „instructeur militaire“-ek, s Abbas Mirza
csapataiban az angol tisztek tettek, az mind elenyésznék egy ilynemű
vállalat mellett az afghanoknál, kikből legkönnyebben lehetne egy
rendszeres hadsereget alkotni, a mennyire nehány Seapoy szökevény által
iskolázott kabuli ezred katonai magatartásából és gyakorlataiból itélni
lehet. Hasonló eredményt lehetne várni Heratban és Kandaharban,
melyeknek erődeik, ha egy második Pottinger felügyelete alatt állnának,
bizonynyal nem válnának oly könnyen az oroszok zsákmányaivá, mintha
azokat csupán afghan védelemre hagyják szoritkozni.

4) A főnyereség azonban, melyet egy folytonos képviseltetés által elérni
vélünk, az, hogy Anglia pontos tudósitásokat vehetne a középázsiai
eseményekről s Oroszország katonai és politikai mozgalmairól, és igy nem
lenne többé kitéve azon veszélynek, hogy magát egyik vagy másik ponton
hirtelen megtámadtatva lássa, és sohasem lévén bizonyos a tények valódi
állásáról, képtelen legyen elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Az
alkirály tart ugyan nehány munsit Kabulban, Kandaharban és Heratban,
minden hivatalos jelleg nélkül; továbbá munsikat, azaz mohamedán
irnokokat, kik jó fizetés fejében kötelesek koronkint tudósitásokat
küldeni. Azonkivül különös esetekben kémek és titkos megbizottak is
szoktak kiküldetni egy vagy más irányban, kik mint kereskedők vagy
zarándokok bejárják Turkesztánt és a politikai eseményekről
tudósitásokat igyekeznek hozni. Nem is tekintve azt, hogy az osztályok
egyikét sem tarthatom illetékesnek ily ügyben eljárni, már csak azért
sem, miután nem bocsáttatván fontosabb helyekre, csak a bazárok hireit,
a karavánok politikáját jegyezhetik fel, én, ki éveken át forgolódtam
keletiek közt, épen ez embereknek adnék legkevésbé hitelt.
Megfontolták-é Kalkuttában, mi az a mohamedán fanatizmus, tudják-é azt,
hogy soha, bármennyi pénzzel sem fogják elérni azt, hogy moszlimet
moszlim ellen használhassanak fel a Frengik előnyére? Ezek a megbizottak
és kémek látszólag a legnagyobb hódolatot, loyalitást, a legnagyobb
szolgálatkészséget fogják mutatni, de Középázsia belsejében
hitsorsosaikkal ugyanazon mecsetbe fognak lépni, ugyanazon szőnyegre
guggolni s ugyanazon szertartásokat végezni. Az angol államférfiak
bizonyára nem fognak velem egyetérteni, azonban épen ez az oka, hogy
leggyarlóbban vannak tudósitva a középázsiai eseményekről, hogy
Európában a legképtelenebb hireket terjesztik Indiáról, s hogy a
khánságok ügyeit csak azon világosságban látják, melyet nekik az orosz
diplomatia nyujt.

Távol attól, hogy politikai tanácsadóul tolnám fel magamat, azt találom,
hogy ezen igénytelen tanácsok csak azon eszközökre vonatkoznak, melyek
alkalmazása által Afghanisztánt leginkább lehetne semlegesitni s
hatalmas védsánczul állitni fel Oroszországnak további középázsiai
előnyomulása ellen. Hamis védelmi eszköz volna a sebek rejtegetése oly
kérdésnél, minő az angol hatalom nagyságára és fentartására nézve India
birtoka. A jelentéktelenebb politikai hibák idővel mégis egyes gyűrűit
képezik a végzetességek oly szakadatlan lánczolatának, melyet később
hasztalan igyekszik megszakitni a legnagyobb erőfeszités, a legélesebb
államférfiui belátás.


6) A kérdés általános érdeke.

Most még azon kérdés megvitatása van hátra, miért nem lehetünk
közönyösek az angol érdekeknek orosz tulsúly általi veszélyeztetése
ellenében, s mi az oka annak, hogy az angol hatalom sülyedése ránk nézve
ép oly hátrányosnak tünik fel, a mint Oroszország kelletén tuli
befolyásában a haladás szellemének meggátlását látjuk.

A felelet igen egyszerü: Oroszország ázsiai volt a multban, ázsiai a
jelenben, s az lesz még soká a jövőben is. Egy pillanatra sem adhatjuk
magunkat át azon enyhitő kilátásnak, hogy a tulságosan kiterjedt orosz
hatalomnak a természet törvényei szerint később két vagy több részre
kell szakadni s hogy ily szakadás enyhitni tudná a fenyegető veszélyt;
csak szemügyre kell vennünk az orosz államélet jellemét, társadalmi
viszonyait, a nép viszonyát a kormánykörök magasabb szinvonalához, a
képzettség átalános fokát s a nép észjárását, s be fogjuk látni, mily
ázsiai, mondhatni vad ázsiai szellem uralkodik itt még s daczára a
küzdelmes törekvésnek az európai polgárisultság felé, aránylag mégis
mily keveset tudtak magukévá tenni abból, mit mi európainak, nyugotinak
nevezünk. Nem akarom fölidézni azon rég elkoptatott tételt: „Vakarjátok
meg az oroszt s tatárra fogtok benne akadni,“ azonban mégis részint
személyes tapasztalásból, részint ujabb és pedig az oroszszal
rokonszenvező utazók tudósitásai nyomán, lehetlen észre nem vennem, hogy
a Neván, a szent Moszkvában s Oroszország egyéb nagy városaiban mennyire
uralkodik még a polgárisodás azon fitogtatása, melyet sok ázsiai kormány
szemben a rövidlátó Európával csillogtat, és pedig előnyösen.
Kétségtelen az, hogy az a polgárisodási düh Szent-Pétervárt egy európai
és keresztény elemekkel erősen amelgamisált kormánynyal több sikert tud
felmutatni, mint Kairoban, Teheránban, Konstantinápolyban. A szinleg
európai műveltségű, nyelveinkben, erkölcseinkben és észjárásunkban
otthonosan mozgó orosz nemes sokkal jobb alakot tud mutatni, mint a
Boszporusznál félig európaizált efendi vagy Persiában a mirza. Az a
kormány, mely nagy költséggel vonja magához a tudományos és művészeti
erőket, mely ujabb időben oly nagy buzgalommal fáradozott a
tanintézetek, egyetemek és tudományos társulatok alapitásában, mely
embereket tart, kik fennen hirdetik Európában az orosz mívelődés
haladását, mindenesetre több hitelt fog magának szerezni tudni mint a
porta vagy a persa miniszterium, melyek az országuk hanyatlásával lévén
elfoglalva, nem fordithatnak annyi erőt a szükséges külső csillogásra.

Nem csoda tehát, ha Oroszország a felületesség előtt európaibbnak s
polgárisultságunk szellemétől áthatottabbnak látszik s nem esik nehezére
megszerezni magának azok rokonszenvét, kik erővel akarják szeretni. De
szedjük csak le a külső héjt, tekintsünk az orosz társadalom belsejébe,
s mit fogunk látni?

Csalódás, nagy csalódás vár ránk minden lépten nyomon, ha az orosz nép
többségénél föl akarjuk találni a haladás azon jeleit, melyeket az
európai sajtóban az orosz bérenczek nagy hangon hiresztelnek. 1865-ben
egy angol „Russia Central-Asia and British-India“ czimü röpiratában
hasonló tanokkal lépett fel az angol közönség előtt, s az ujitásokra, u.
m. a jobbágyok felszabaditása s egyéb reformok horderejére utalt, melyek
következtében oly jövő nyilnék meg Oroszország előtt, minőt még az orosz
irók, pl. Herzen S. és Dolgorukov is kétségbe vonnak; másként
gondolkodnék azonban, ha nem az értelmiség tagjai, hanem az orosz és az
ázsiai nép közt vont volna párhuzamot.

Azon óriási határvonalon, melyen Oroszország Ázsiával érintkezik,
mindenütt azt találjuk, hogy az oroszok a míveltség jóval alantibb fokán
állnak s erkölcsi szabadságra nézve messze elmaradnak azon ázsiai népek
után, kiket ujabb európai czivilisatiónk előnyeivel akarunk
megismertetni szemben az ő régi ázsiai polgárisultságukkal. Michie
Sándor, ki Pekingtől Szentpétervárig utazott és annyira barátja az
oroszoknak, hogy második édennek nevezi Sziberiát, a számüzött lengyelek
sorsát pedig irigylendőnek találja, még ez sem állhatja meg, hogy ott,
hol khinaiakat és oroszokat lát egymással közlekedni, hangosan ne
hirdesse az előbbiek szellemi tulsulyát az utóbbiak felett. De nem csak
Maimatsin és Kiakhtában van ez igy, hanem a moszlimeknél is. Az orosz
mint északvidéki több tevékenységet fog kifejteni a telivér ázsiainál,
azonban szembeszökően szennyes külseje, iszákossága, a bálványimádásig
menő vallása, szolgai érzülete, vastag tudatlansága, durva, bárdolatlan
modora messze a háttérbe tolja a simulékony, udvarias és élesen látó
keleti előtt. Bokharában egy iszlam míveltségű tadsikkal találkoztam, ki
megvetéssel beszélt az orosz míveletlenségéről s csupán a kirgizeket
helyezte utánuk, s valószinü, hogy igy fog vélekedni minden khinai,
minden transkaukáziai persa, minden jobb míveltségű kazani tatár. S mit
is tanuljanak tőlük e népek?

Talán az orosz kormányformák keltsenek érdekeltséget az ázsiai népeknél?
A hivatalnokok megvesztegethetősége, zsarnoki és önkényes eljárásuk
Miklós alatt, az ötven millió lelket meghaladó pórosztály, mely a
hivatalnokokkal és nemesekkel szemben a legmegalázóbb állást foglalja
el, nem igen vonzók azokra nézve, a kiknél a legvadabb autokrata
intézmények is patriarchalis szelidséggel párosulnak.

Sőt nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is nehezen leend várható
Oroszország hóditási viszketegétől valami hasznos változtatás az ázsiai
társadalmi életben, valami reformszerű Európa szellemében. Ha kérdjük,
mi lett azon tatárokból, kik több mint kétszáz év óta élnek orosz
felsőség alatt, mi történt a sziberiai népekkel, u. m. a baskirok,
vogulok, cseremiszek, votjákokkal, kik az orosz nemzetbe kebeleztettek
vagy fognak bekebeleztetni, nem-e russzifikálásuk lett az eredmény?

A russzifikálás természetesen egy lépés Ázsiából Európába; a mint II.
Sándor eddig föllépett, átmeneti stádiumnak is nevezhető; de fog-é
valaki hibáztathatni azért, hogy e hosszas, kétes kimenetü átalakulásnak
eléje tesszük az angol polgárositó rendszert, a mely Indiában s
mindenütt, hol ázsiaiakkal lép viszonyba, oly fényes és feltünő sikert
mutat föl.

Hogy India népei, ez országé, mely bölcsejében ringatta az általunk
életképtelennek nyilvánitott és megtámadt ázsiai polgárisultságot,
tántorithatlan merevséggel ragaszkodnak régi szokásaikhoz és sajátszerű
észjárásukhoz, senki sem fogja tagadni, s mégis mennyire átalakult India
csak ez évszázad elejétől fogva is! Azt hiszem, hogy Angliának
legnagyobb ellenségei sem fogják tagadni, hogy a hinduk kasztrendszerén
és számos embertelen szokásain hatalmas rést ütött az angol befolyás,
senki sem fogja tagadhatni, mily bámulatraméltó lépéseket tettek ezek a
vad ázsiaiak polgárisodásunk ösvényén, daczára minden makacsságuknak. Ma
már Indiában nem csekély számával fogunk találkozni azoknak, kik
hóditóik áldásos befolyásáról meg vannak győződve; számtalan tanintézet
és intézmény terjeszti az ujabb világ világosságát a lakosság minden
osztálya között; nemcsak hogy sokan értik az angol nyelvet, hanem élénk
részt vesznek tudományos vitatkozásainkban is, mint európai tudományos
társulatok tagjai lépnek föl, sőt itt-ott még a tollat is sikeresen
kezelik, hogy a nyugot irói sorába lépjenek. A franczia, német és angol
keleti társulatok névjegyzékében találni Raja Radakant Deva Bahadur,
Maharadsa Kali Krisna Bahadur, Babu Rajendra Lala Mitra, több pendit
(pap) és egyéb tudós magánzó neveit, kik munkáik által az őket illető
körökben ismeretesek lettek. Megerősödve nemzeti érzületökben, a hinduk
ma oly ismeretekkel birnak nyelvükről, történetükről és bölcsészetükről,
minőről azelőtt saját fejedelmeik korszakában fogalmuk sem volt.
Társulatok alakulnak, ép ugy mint Angliában, bizonyos előitéletek
megszüntetésére, káros erkölcsök és szokások kiirtására s a társadalmi
közlekedés előmozditására, s ha tekintetbe vesszük, mint szaporodik
napról napra az olvasók száma, mily tekintélyre vergődtek a benszülöttek
előtt a hindosztáni lapok, mint: a „Hirkaru Bengalu“ („a hirkari
hirnök“), „Szuheïli Pendsab“ („a pendsabi hajnal-csillag“), „Oudh
Achbar“ („oudhi ujdonságok“), „Khajrkhah Pendsab („Pendsab jóakarója“),
s az európaisitás mily hatalmas tényezőjévé válik a sajtó, be kell
vallanunk, hogy Anglia meghóditott népei nem csak hogy magasabb fokán
állnak a míveltségnek mint egyéb testvéreik Oroszországban, hanem
magasabb fokon mint sok orosz alattvaló.

Alig fogható meg tehát, hogy ily viszonyok közt mint léphet fel
Oroszország Ázsia népei előtt az uj világ tanainak felavatott
apostolaként. Csak Középázsiában, a vad fanatizmus, durva önkény és
kapzsiság ez ős fészkében lehet az orosz mívelődés alkalmazását
hasznosnak tartani; de nem ugy Ázsia valamennyi részében és valamennyi
népénél. Turkesztán orosz fegyverek általi elfoglalása tehát, mint már
érintve volt, az illető lakosokra nézve szerencse. De sokkal előnyösebb
lett volna, ha e szerepre Anglia vállalkozik. De miután ez nem történt
meg, nem szabad vetélytársának kötelességei teljesitésében gátakat
vetni, s csak a további hóditási tervek ellenében kell résen állnia.

Tegyük hozzá Oroszország czivilizatori képtelenségéhez Ázsiában azon
fontos körülményt, hogy egy fél világrész bekeblezése, több millió
ázsiainak saját testébe való beolvasztása által nemcsak Nagybritannia
hanem egész Európával szemben mily hatalmasan fenyegető állást foglalhat
el, ugy aránylag saját lételünkre nézve sokkal nagyobb hátrányt fogunk
látni ez óriási túlsúlyú hatalomban mint előnyt Ázsia tatár népeire
nézve. A russophobia, a mint mondják, már elcsépelt dolog; magam is ezen
véleményben vagyok, de ha tekintetbe vesszük az orosz kettős sas
hatalmas befolyását Ázsia minden részeiben, ha nem tévesztjük el szem
elől hogy a szent-pétervári udvar előnyös állása által a Hindukuson
saját kényére fogja kizsákmányolni a keleti kérdést e Boszporusznál, ugy
nehéz lesz világrészünk jövő sorsára nézve teljes megnyugvást
szereznünk. A mai diplomatia, a mely gyakran inkább hódol a divatnak
mint a helyes felfogásnak, nevetségessé akarja tenni Napoleonnak
jóslatát a kozák uralmat illetőleg Európában.

De feledik azt, hogy a mai közlekedési eszközök segélyével mit tehet egy
oly hatalom, mely Kamcsatkától a Dunáig vagy épen az Adriai tenger
partjáig, pólusi tenger jeges vidékétől az Iravaddi hő partjáig fog
kiterjeszkedni. Sokak előtt halluczinatiónak fog látszani, de semmi
esetre sem lehetetlen, hogy egy ily hatalom mozgatásaira Európa szivének
közepébe Ázsia legvadabb lovasainak százezrei nyomulhatnak. Ez évszázad
kezdetén a doni kozákok a Szajna partján már megmutatták egy ily
Dsengiz- és Timur-féle hadjárat lehetőségét, s mért ne ismétlődhetnék ez
ma, midőn vasutakkal és gőzhajókkal rendelkezhetni? Európai
hadmüvészetünk igaz hogy meg tudná törni e nyers hatalmat; a Romanov-ház
egy tagja sem vihetné sokáig egy Dsengiz vagy Timur szerepét. De egy ily
bár pillanatnyi küzdelem is szomoru következményeket vonna maga után, s
most, midőn még rendelkezésünkre állnak az elővigyázati rendszabályok,
sürgető szükség hogy megakadályozzuk egy ily esemény lehetőségét.

De ha eltekintünk is e messze kiható politikai combinátióktól,
tagadhatja-e valaki, hogy Anglia nagysága és hatalma nagyobb haszonnal
vannak Európa közérdekeire nézve mint az orosz suprematia? Angliának sok
ellensége, vagy jobban mondva, sok irigye van. A szárazföldi sajtó
szenvedélytől elvakitott hangja Anglia eljárásában mindig önzést,
kapzsiságot és büszkeséget fog látni, a rajongók pedig minden
jellemvonásában a legvastagabb materialismust fogják találni, de nagyon
vaknak és előitéletesnek kell mondanunk azt, a ki semmibe sem akarná
venni azon eredményeket, a melyek épen az angol hatalom, angol tőke s az
angol szivósság által jutottak czivilizatiónk s tudományunk birtokába.
Nem-e egyedül Anglia az, melynek hatalmas zászlója megnyitotta számunkra
Kelet-Ázsia kereskedését, nem az angol utazók-e azok, kiknek merész
nyomozó szelleme a legtávolabbi vidékekre behat, hogy föld- és néprajzi
ismereteinket gyarapitsák, s mi történik a Temzén, mi az örökké izgatott
és ügyes bajos szigetkirályság többi városaiban? Szemügyre vették-e
valaha az ábrándok világába merült szellemek, kik folyvást ócsárolják az
angol materialismust, hogy ezek a hajhászok, daczára a kereskedés és
nyereség iránti élénk érdekeltségüknek, mégis legtöbbet a tudomány
előmozditására s a világ felvilágositására áldoznak.

Hol van egy ily ország, melyben a kormány oly könnyen áldoz milliókat
egy oly intézet számára, minő p. a Kensington-muzeum? hol költenek egy
könyvtárnak csupán czimjegyzékére százezreket mint az ujabban Londonban
történt, hol küld ki a kormány azonnal hajókat és expeditiókat egy
eltévedt utazó felkeresésére, mint azt ujabban Livingstone-ért tették?

Daczára minden hibáinak, melyektől egy ország sem ment, be kell
ismernünk, hogy Anglia, akár az annyit hánytorgatott materialismusa,
akár az annyiszor megkefélt uralomvágya mellett, mégis az európai
czivilisatió élén áll. Mert ha Német- s Francziaország fenséges
polgárisodásunk világosságának terjesztésében nélkülözhetlenek is, a
főtényező mégis egyedül Anglia. Zászlajával minden éghajlat alatt,
minden világrész táján egy jobb korszak hajnalpirja merül fel. A mit
Nagybritannia irigyei beszélnek zsarnoki eljárásáról, többnyire
igazságtalanság vagy vastag tudatlanság. Szükség volna, hogy ezek a
sentimentalis vádolók ne az iróasztalnál s a szék lágy karjaiban, hanem
az ázsiai világ vidékein tanulmányoznák Anglia befolyását, s ha látnák,
mint szoritja ki nyugoti polgárisodásunk zászlaja a régi ázsiai
czivilizatió bűneit, mint iparkodik a porba tiport emberi jogokat
helyreállitni, milliókat szabaditván meg az egyes zsarnokok önkénye
alól, mint terelé azokat egy jobb jövő irányába, akkor bizonyára
leráznák közönyüket Angliának az idegen világrészekre gyakorolt hatása
iránt.

Nem volna-e tehát sajnálandó, ha egy ily államot szoritana háttérbe az
orosz hatalom? A Temzén egy szabad nép hatalmas akarata uralkodik, a
Néván pedig egy ázsiai dynastia uralomvágya oly kormányrendszerrel,
melynek reformátori képessége kétséges marad a jövőben, mig a jelenben
gyakorolt káros volta annál bizonyosabb.

Oroszországnak csak Indiához, a brit érdekek ez Achilles sarkához való
közeledésében láthatjuk az Angliát fenyegető veszély csalhatlan jeleit.
Hogy hatalmát a brit oroszlán a Gangesen megalapitsa, északon sokkal
nagyobb harcznak néz most eléje, mint a milyet délen a francziákkal
kellett megállnia. Ez az ellenség gyengébb volt mind számra, mind
kitartásra nézve, kis hajóhaddal rendelkezett, háta mögött egy akkor még
hajózhatlan tenger állott s könnyen meg volt győzhető; de az orosz az
erődök, helyőrségek, biztositott utak szakadatlan lánczolatára fog
támaszkodhatni, fegyverei lesznek határtalan uralomvágy, millió
alattvalóinak vak hódolata s a durva szomszéd államok rokonszenve, ezzel
szemben a győzelem nem lesz oly könnyü, s a vereség következményei
sokkal sulyosabbak.

Fel tehát Britannia! Mert ha tartós szerencséd csillaga itt homályba
vész, akkor ennek a versnek is

  The nations not so blest as thee,
  Must in their turn to tyrants fall,
  While thou shalt flourish great and free,
  The dread and envy of them all.

el kell némulnia a világ különböző tájain.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tudtomra eddig két ilyen Pseudo-Vámbéry szerepelt. Az egyik
(Mr. Walker) Angliában, ki csekélységeimet oly hiven utánozta, hogy ép
termete daczára is több ideig a ballábával sántikált. A másik (Professor
William Davis[?]) egy nem közönséges bátorságu gazember, ki a mívelt
Németország több városában felolvasásokat tartott, mig végtére Berlinbe
került, a hol prof. Kiepert, a hires geograph és Dr. Bastian a jeles
kambodsiai utazó, kikkel személyes barátságban állok, egy 1868. január
22-én az arnimi teremben tartott előadása alkalmával ráismertek és a
szemtelen arczáról az álczát letépték.]

[Footnote 2: A Szofi Iszlam-féle szerzet még csak 30 évvel ezelőtt
keletkezett. Alapitója, egy Belkhbe való Tadzsik, a Nakisbendik
folytonosan gyarapodó hatalma ellen akart gondoskodni gátról. E szerzet
tagjai közt a közösség és a testvériség elve uralkodik. Perémmel
szegélyezett nemez kalpag által szokták magokat kitüntetni, s leginkább
az Oxuson innen Heratig, valamint a turkománok közt is találhatók.]

[Footnote 3: Igen ő az! ő az igaz! Nincs isten kivüle! a legszokottabb
igék, melyeket a Zikrnél használnak.]

[Footnote 4: Kalenter nem más mint az ó persa kelanter elferditése, mi
annyit tesz mint „a nagyobb“. Keleti Persiában még ma is a falu
birájának czimét képezi.]

[Footnote 5: Keskulnak neveztetik a dervisek vademecumja, vagyis a
kokusdióhéj feléből készitett tojásdad alaku edény, melybe az
összekoldult ételek, folyékony és száraz, meleg és hideg, savanyu és
édes egyaránt összetöltetnek. Egy ilyen Tutti-frutti olla potrida-féle
ebéd tudom, nem igen volna gastronomjaink inyére, de mily felségesnek
tetszett az nekem egy hosszu napi zarándokolás után!]

[Footnote 6: Hidzsu ala beiti min isztitaatun szebila.]

[Footnote 7: Zem-zemnek neveztetik egy kút a Káaba közelében, mely nagy
becsben tartatik. Vize, melynek csoda erejéről annyit regélnek, kis
edényekben az iszlamvilág minden partjaira vitetik egy-egy csepje,
melyet valaki haldokoltában nyel, 500 évet ró le a tisztitó tűz
kínjaiból. Eredete a forrásnak az, hogy a Hágár által magára hagyott
Izmael fakasztotta azt az égető homokból, picziny lábaival rugdalózva.]

[Footnote 8: A kancsóalaku réz thea-edény (Csajddsus) az utazó tatárnak
a Korán mellett nélkülözhetlen vademecumja. A legszegényebb koldus is
bir egy ily edényt fogantyujánál fogva övéhez erősítve.]

[Footnote 9: Hirkai dervisannak (dervisöltöny) nevezik ezt, s még a
legvagyonosabb derviseknek is viselni kell különben jó öltönyeik felett.
Jelképe ez a szegénységnek és gyakran a legkülönbözőbb darabkákból
állitják össze; eleje egyenetlen és mindig czik-czakkos, s mig külseje
durva szálakkal nagy öltésekben van varrva, bélése selyemből vagy egyéb
értékes kelméből készül. A képmutatás netovábbja ez; azonban mundus vult
decipi, ergo decipiatur, mondták már a rómaiak előtt a keleti bölcsek.]

[Footnote 10: Ez Magyarországon ma is divatos; azon szokás, hogy a
nászünnep alkalmával a lovak kantáraira tarka kendőket kötnek,
valószinüleg még Ázsiából veszi eredetét.]

[Footnote 11: Oveisz Karajne Mohamed egyik hű párthivének a neve, ki a
proféta iránti vonzalmából minden fogát kiverette, mivel az utóbbi az
ohudi csatában egy ellenséges fegyver által két előfogát elveszté; és
mikor Mohamed meghalt, egy rendet akart alapitani, melynél ezen
öncsonkitás főszabály lett volna, hanem az neki természetesen nem
sikerült. Azon állitás, hogy ő Khivába jött és ott halt volna meg, ugy
látszik, hogy a mesék országába tartozik.]

[Footnote 12: Khodsa-ili (a Khodsa népe vagy a proféta utódai), kiknek
meglehetős nagy száma lakja e vidéket. Épen olyan tisztán özbeg
arczkifejezésök van, mint a Persiában lakó számtalan szeidnek iráni
jellegök, de több előjogot élveznek, mint az utóbbiak.]

[Footnote 13: A „Középázsiai utazásaim“-hoz mellékelt földabroszon Nöksz
vétségből fel van cserélve Khodsa-ili-vel s az előbbi egy órával
távolabbra is van Kungráttól, mint a hogy ott ki van jelölve.]

[Footnote 14: Nem Taldyk, mint Butakow tengernagy a londoni földrajzi
társulat előtt 1867. márcz. 10-ikén felolvasott értekezésében mondja.
Abban sem egyezhetem meg vele, amit a Delta két szélső karjáról felhoz,
melyek közül a keletit Janghi-nak, a nyugotit Laudan-nak nevezi. Lehet,
hogy a folyamágyak gyakori változása következtében ez hajdan ugy volt;
de ma már nem áll többé az az eset, mert a Laudan elnevezés alatt a
legjobb és leghitelesebb forrásokból mindig ugy hallottam, hogy az
Oxusnak azt az üres ágyát értik, mely Kipcsaknál kezdődve nyugoti
irányban Köhne-Ürgends felé tart. A mi a Butakow Ulkun-ját illeti,
melylyel ő a közép ágat jelöli meg, meg kell jegyeznünk, hogy ez a szó
özbeg nyelven „Nagy“-ot jelent s mindig a főfolyam neve mellé
függesztik. Ulkun, jobban mondva Ülkü, ennélfogva az én Azun-Derjámmal
ugyanazonos.]

[Footnote 15: Lásd „Vándorlásaim és élményeim Persiában“ 382. lapon.]

[Footnote 16: Bazár közepében berendezett iskolákat Persiában is lehet
találni; ezek a legjobb gyermekiskolák, de mégis megfoghatatlan előttem
az, hogy a keletiek miként tudnak tűrni egy ily természetellenes dolgot
és hogy ezen nevelőintézeteket miért nem helyezik inkább valamely
csendes utczába.]

[Footnote 17: A keletiek szemében csak a kutyák és európaiak tartatnak
falravizelőknek. Ezen actusnál egész Keleten le szoktak kuporodni, mivel
félnek, hogy álló helyzetökben ruháikat egy csepp el találja ronditani.]

[Footnote 18: Egy Khanezad eladatását kárhoztatandó ténynek tekintik s a
ki azt elköveti, rablónak vagy tolvajnak hiresztelik el.]

[Footnote 19: A szogdi sikság, v. i. a Zerefsan völgye, Bokhara és
Szamarkand közt, ugy iratik le, mint földi paradicsom s Hafiz, Bokhara
és Szamarkand városokat a legnagyobb kincseknek tartja, de melyeknél
mégis többet ér szeretője.]

[Footnote 20: A szövegben mondottakat legjobban megvilágositja az
aratási idő különbözése Turkesztánban. Igy például Belkhben és Andkhui
környékén junius elején, Hezareszp, Khiva és Karakölben már junius
végén, a pusztákon juliusban, Kungrátban és Khokand északi részén
augusztusban aratnak.]

[Footnote 21: Burnes (Travels in Bochara II. 188.) nem hiszi hogy az
Oxus régebben más irányt követett, s e tekintetben a benlakók
állitásaira támaszkodik. Nem bámulandó-e, hogy én tőlök épen annak
ellenkezőjét hallottam? A turkománok közt az Oxus régi irányára
vonatkozólag még sok mese létezik.]

[Footnote 22: A mint nevük is mutatja, ezek régenten a nyereség felére
voltak szerződtetve.]

[Footnote 23: Mitchell „The Russians in Central Asia.“ 462. lap.]

[Footnote 24: Örömmel veszem észre, hogy a Közép-Ázsiából hozott magból
néhány faj hazánkban jól sikerült. Kétségkivül Európában ezek lesznek a
legjobb dinnyék.]

[Footnote 25: Bokhara, its Emir and its people.]

[Footnote 26: „Relations politiques et commerciales de l’empire romain
avec l’Asie orientale.“ 197. l.]

[Footnote 27: Tarikhi Narsakhi.]

[Footnote 28: „The Russians in Central-Asia.“ 462. l.]

[Footnote 29: Egy másik példányon, mely Khanikoff ur birtokában van,
322. hedsra utáni év áll. („Journal Asiatique“. VI. folyam, VII. rész,
284. l.)]

[Footnote 30: Igen jellemző azon főhivatalnokok sorjegyzéke, kik akkor a
kormányzatot, vagyis a bokharai miniszteriumot alkották. Ezek a
következők voltak: 1) Vezir, 2) Musztofi (pénzügyminiszter), 3)
Amid-ul-Mulk (országnagy [valószinüleg csak czim]), 4) Szahibi-Sart
(államügyész), 5) Szahibi muejjid (az ország megsegitője [czim?]), 6)
Musrif (udvarmester), 7) Memlekei khász (titkos tanácsos), 8) Muhteszib
(rendőrfőnök), 9) Arkaf (a kegyes alapitványok kezelője), 10) Kaza
(igazságügyminiszter). Középázsiában ezeknek már árnyékára sem akadunk s
csak Persia s Afghanisztánban van még belőlök egy-kettő.]

[Footnote 31: A mandola és cseresznye Bokhara mostani termékei közt nem
fordul elő.]

[Footnote 32: Kuruk, török szó, mely kertet s bekeritett helyeket
jelent, Középázsiában állatkertet még jelenleg is igy hivják.]

[Footnote 33: Az iszlamot megelőző korban Bokhara csak cserekereskedést
üzött. Kenenkhor volt a legelső uralkodó, ki ezüstpénzt veretett. A pénz
tiszta ezüsttartalommal birt s egyik oldalán az uralkodó képét viselte.
Ez igy tartott Abubekerig. A régi veretü pénz mindinkább ritkult s a
kharezmi roszabb minőségüvel helyettesittetett. Harun-al-Rasid idejében
az akkori helytartó Atrif hatféle érczkeverékből álló pénzt veretett,
mely Atrifi vagy Azrifi nevet nyert. (Ugy látszik, hogy a Persiában
használt Esrefi [arany] szó nem az arabból, hanem a föntebbi Azrifiból
ered.)]

[Footnote 34: Khatun törökül asszonyt jelent s mi ezt a valódi szó
helyett használjuk, épen ugy, mint a kézirat.]

[Footnote 35: Rigisztán az ó persában közhelyet jelent, azaz olyan
helyet, mely füzénynyel (rig) be van hintve s üresen áll.]

[Footnote 36: Azt mondják, hogy Szaid-bin-Oszmán Khatunba, ki hires
szépség volt, belé szeretett s hogy Bokharában még sok évek multán is
szép dalokban dicsőitették e viszonyt.]

[Footnote 37: Klaproth „Tableaux historiques“-jaiban és Remusat Ábel
„Recherches sur les langues tartares“-jaiban e törzset a hindu-góth
népcsaládhoz számitják, mely állitást ma már mindenki tévedésnek fog
tekinteni. Castrénnek, a finn tudósnak, kétségkivül igaza lehet, ha
vizsgálódásai közben Dél-Sziberiában egy szőkeszinü török törzsben
törzsrokonaira talált; de ezek nem burutok és én azt hiszem, hogy maga a
tudós Schott W. is téved, mikor ő, khinai kutforrásokat követve,
értekezésében „A valódi kirgizekről“ (Berlin, 1865.) e véleménynek
helyet ád. Nekem ugy tetszik, hogy a burutokat a nizunokkal vétik össze,
kik északabbra laknak, szőkék s valószinüleg finn törzs maradványai.
(Lásd Mitchell: „The Russians in Central-Asia“ 64. l.)]

[Footnote 38: Hogy nem egy nomád ócsárolta rajtam a kiálló pofacsontok
hiányát, mint elrutitó bajt, már emlitettem. De hisz ezen nem szabad
csodálkoznunk s valóban feltünő előttem, hogy Livingstone „The Zambesi
and its Tributaries“ czimű művében azt állithatja, hogy oly afrikai
nőket látott a makololo-törzsből, kik a tükör előtt állva, a nagy széles
szájat, mely ott általános, kisebbiteni igyekeztek, azon szándékból,
hogy magokat szebbekké tehessék.]

[Footnote 39: Lewschine Elek „Description des Khirghiz-kazaks“ (Páris,
1840), 317. l.]

[Footnote 40: Lásd előbbi munka II. fej. 300. l.]

[Footnote 41: Az Iszlamot, Fischer szerint („Histoire de Siberie“, 86.
l. és másutt) a 16. század közepe táján vitte be oda bizonyos Kucsum
nevü ember. Ezt az adatot ugyan elfogadhatjuk az északon, azaz déli
Szibériában lakókra nézve, de Turkesztán közelében az áttérés már sokkal
korábban megtörtént.]

[Footnote 42: Lewschine ugyanazt mondja a kirgizekről irt emlitett
munkájában, a 358. lapon.]

[Footnote 43: Dr. Bastian A. a vállcsonttali jóslatot a burätoknál is
föltalálta, kik pedig a Szamanizmus hivei s az a kirgizeknél is az
emlitett vallás maradványának tekintendő. Lásd: „Das Ausland“, 1866.
évfolyam. 23. sz.]

[Footnote 44: Gibbon „Roman Empire, ed. by Dr. W. Smith“ (London, 1862.
296. l.) nem ok nélkül jegyzi meg: „The Uzbegs are the most altered from
their primitiv manners: 1) by the profession of the Mohametan religion
and 2) by the posessions of cities and harvests of the Great Bucharia.“]

[Footnote 45: Abulgazinak ezen állitása, hogy az özbegek a Dsudsi népből
valók lettek volna, kik magokat az Iszlam felvétele után nevezték ugy,
egészen tévesnek látszik.]

[Footnote 46: Seikh Khudabad, ki egy tudós és asketa vala a Seibanik
föllépése idejében, az utóbbiak egy párthivének ezt mondja: „Szana
Oezbegin mu kirek?“ (Özbeget [saját bég-et] akarsz-é?), a timurida Baber
helyett, ki ennélfogva nem volt határozottan Özbeg.
(„Tarikhi-Szeid-Rakim“ kéziratomban, melyet Bokharából hoztam.)]

[Footnote 47: Ugyanezt bizonyitja Radloff is a tudományok császári
akadémiájához Sz.-Pétervárra küldött tudósitásaiban. Lásd a nevezett
társaság „Bulletin“-jét XII. köt. 918. l.]

[Footnote 48: Ritter: „Westasien“ II. 86.]

[Footnote 49: „Az iráni nép ethnographiai helyzete.“ (Lásd „Das
Ausland.“ 1866. évfolyam, 36. sz. 853. l.]

[Footnote 50: Lásd: Khanikoff „Memoire sur l’ethnographie de la Persa“
(Paris, 1866.) 45. l.]

[Footnote 51: Lásd fentebbi munka 47. l.]

[Footnote 52: Ajmak mongol szó és néptörzset jelent.]

[Footnote 53: Khanikoff nagyon téved, ha ő a hezareh-ket hajdani, s még
pedig a Birlasz törzshöz tartozott, özbegeknek tartja. Lásd: „Memoire
sur la partie meridionale de l’Asie centrale“ (Paris, 1862.) 112, 138.
l. Ez ellen a következő bizonyitványokat hozhatom fel: 1) Saját
állitásukat, miszerént ők a Dsengiz khán hadsergének maradványai s még
pedig Abul-Fazl szavai szerént Mangu-Khannak egy csapatából; 2) az a
rész, melyet Gobi-Hezareh-eknek hivnak, és a mely a Herat környékén
fekvő hegyekbe vonta magát s a persa elemektől megkimélve maradott, még
ma is mongol dialektust beszél, miként azt Gabelentz a „Zeitschrift der
deutschen morgenländischen Gesellschaft“-ban XX, 326. a leechi
szógyűjteményből bebizonyitja. Sőt Baber azt állitja, hogy az ő idejében
sok hezareh beszélt mongolul. 3) Az özbegeknél sehol sem található oly
határozottan mongol jelleg, mint a hezareh-knél, mi annál feltünőbb
volna, mivel az előbbiek tömörebb tömegekben s közelebb maradtak a régi
honhoz, mig az utóbbiak mindig idegen ég alatt és idegen elemek között
laktak.]

[Footnote 54: Lásd Khanikoff, 104. l.]

[Footnote 55: Vah-ból (a Vah folyója), miként az Oxust Bendehesben
nevezik, az uj neveket is, mint pl. Vakhan, Vakhsz-dsird és Vakhsab, le
lehet származtatni.]

[Footnote 56: Kerkiben létem alatt valami tiz feizabadival (Feizabad
Bedakhsán főhelye) egy és ugyanazon házban laktam. Az egy küldöttség
vala, mely Bokharából tért vissza, hol az emirt nem rég elüzött
fejedelmök helyére akarta emelni.]

[Footnote 57: A rabszolgák örömestebb töltenek egy özbeg házában tiz
évet, mint egy tadsiknál ötöt, mivel az utóbbiak hirhedett
lelkiismeretlenséggel szokták őket használni minden kitelhető módon.]

[Footnote 58: Ez legjobban bebizonyult a legutóbbi eseményeknél
Taskendben. Egy irományból, mely Kryschanowsky tábornoktól az emlitett
városban kelt (lásd „Das Ausland“ decz. 4. 1866. 1159. l.), arról
értesültünk, hogy e helység tarka népessége között a szártok valának az
elsők, a kik a hóditókhoz barátságosan közeledtek, sőt nekik a békekötés
terhes művében jelentékeny segélyt nyujtottak – hihetőleg minden özbeg
nagy bosszuságára, kik az orosz uralomért való állitólagos kérelemnél
bizonyára nem voltak részesek.]

[Footnote 59: Khanikoff ur téved, ha azt hiszi, hogy ez csakis Khivában
történik, mert bizonyára nem ismeretlen előtte, hogy az orosz fegyverek
által nem rég elfoglalt Taskendben a persa lakosságot „szárt“ név alatt
lajstromozták be és egész Khokandban is ugy hivják őket. A fent emlitett
Kryschanowsky tábornok is ugy beszél a tadsikról és szártokról, mint két
külön törzsről.]

[Footnote 60: Ezen meséket különösen Arany László barátomnak figyelmébe
ajánlom, ki is már annyi érdemet szerzett a magyar népmese gyüjtésében.]

[Footnote 61: Bisbarmak egy kirgizi nemzeti étel.]

[Footnote 62: A beszélők, mint itt Murzakay, tréfás megjegyzéssel
szokták befejezni elbeszélésüket.]

[Footnote 63: Az egész szárazföldi sajtó közül maig csak a „Revue des
deux Mondes“ hozott két czikket Középázsiáról. Az első, a nélkül hogy
színt vallana, csupán a közeli összeütközés válságos viszonyait
fejtegeti; a másik orosz szellemtől van áthatva, s egy követ fú az angol
optimistákkal, a mit épen nem vennék rosz néven az irótól, ha nem hozott
volna több idézetet föl középázsiai utazásomból, mint sajátját.]

[Footnote 64: E nevet az oroszok hibásan mindig Iszetnek olvassák. Ised
szokásba vett megröviditése az Eis Mehemmednek, és annyit jelent, hogy:
„Mohamed gyönyöre.“]

[Footnote 65: Derbarnak hivják az anglo-indiai alkirály nyilvános
fogadtatásait.]

Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - Ujabb adalékok az oxusmelléki országok népismereti, társadalmi és politikai viszonyaihoz" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.