Title: A Dobay-ház - Regény
Author: Szemere, György
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Dobay-ház - Regény" ***

SZEMERE GYÖRGY

A DOBAY-HÁZ

REGÉNY

BUDAPEST

Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása

MDCCCCI



I.  A család és udvara.

Dobay Alajos költő volt fiatal korában. Első boldogtalan szerelmének
gyötrelmeiből állitotta össze „Elvira keserveit“. Azóta szinméz lett
minden szerelme. Fölhagyott hát a költészettel sőt ötvenhárom éves
korában meg is házasodott, egy vékonyka szép gyermeket, a tizenhét éves
Somorjay Idát választván életepárjául.

Ez évszámbeli adatokból kitünik, hogy szegény volt Ida kisasszony, mint
a templom egere, Dobay meg vagyonos; de érthetővé lesz az is, hogy a
vékony gyermek csak dámává fejlődött férje oldalán és nem asszonynyá.
(Lásd Schopenhauer.) De tisztességes maradt a dáma (a szó századvégi
értelmében), pedig szép volt nagyon s hozzá szenvedélyes, mint egy
nőstény jaguár.

Dobaynénak tehát voltak érdemei is. Egyebek között az is, hogy jól és
okosan nevelte föl leánykáját: az Incit.

… Inci tizenhét éves volt; szép, üde és ártatlan, mint egy fehér
rózsabimbó, melynek kelyhét még nem nyitotta föl a buja napsugár,
melynek mézét még se méh, se pillangó nem szedte meg…

Hogy Dobay Alajos költő volt fiatal korában, az még nem szégyen.
Különösen, ha megbánja az ember, hogy a jóizlés ellen vétkezett. Mások
is követtek el közizlés elleni kihágást fiatal korukban, a mit ősz
hajjal őszintén megbántak. És ilyen bünbánó volt Alajos ur is.

De hogy Dobayné csak dámává fejlődött és nem asszonynyá nemesedett öreg
férje oldalán, az már nagy hiba volt. Kutfeje és okozója sok fájdalomnak
és szenvedésnek. Ez volt oka szegény Kalvyl János s a kis Inci szerelmi
regényének is.

*

Igy szól a történetük…

Dobayék feljöttek Pestre farsangolni. Természetesen a Nemzeti Szállóban
vettek lakást és természetesen az első emeleten. Mert Dobayné ő
nagysága, a ki sárosmegyei nagyuri családból származott, csak nem
mehetett második, vagy éppen a harmadik emeletre lakni.

Miután azonban ez a luxus nem állott arányban az öreg tárcájával,
evésben spórolták meg azt, a mit lakásban pazaroltak.

Ő nagysága mindjárt az első napon, két órai fáradhatatlan barangolás
után kisütötte, hogy a legolcsóbb és mégis legkövérebb pogácsák és
sambrullók egy bizonyos Zitterbarth nevezetü ó-utcai cukrászdában
kaphatók.

Itt szereztetett tehát be naponkint huszonnyolc krajcárért négy pogácsa
és négy sambrulló, a mi a kedves, takarékos családnak csukott ajtók
mögött elköltendő reggelijét képezé.

Az ebéd már dificilisebb kérdés volt, mert a nagyvilág előtt mutatni
kellett. De ez a kérdés is elintéztetett olyképpen, hogy azon esetben,
ha egyedül ebédeltek, egy félreeső fülkében három leves, egy marhahus,
egy pörkölt fogyasztaték tizennégy darab kenyérrel, (Dobaynak hét
kellett) 1 forint 22 krajcáros költséggel; ha azonban udvarló került az
asztalhoz, öt forintos költségelőirányzattal hal vagy rák, ragouts-k,
crémek vagy parfaits-k fogyaszttattak érmelléki bakator, sőt néha
szervietbe gondosan elbujtatott magyar vignettás „francia“ pezsgő
kiséretében.

A mama akarta igy és Dobay már nem is igen bánta. Csak evett és ivott,
mint az elszánt kefekötő, a ki ugy se kerülheti már ki a kridát.

Az uzsonna és vacsora tekintetében voltak Dobayék a legfényesebben
sorozva.

Van ugyanis Pesten egy bölcs intézmény: a zsurfix.

A zsurfix a cifrán öltözött éhes gavallérok és kisasszonyok népkonyhája.
A hol is káviárral és sonkával, vagy vajjal és szardiniával, vagy
szardellával, vagdalt tojással bekent kifli és zsömlyeszeleteket,
továbbá kuglereket, Albert-cakest lehet kapni teával, vagy anélkül. Van
ott továbbá egyiptomi cigaretta is „ázsiai“-val töltve, vagy „ázsiai“,
„török legfinomabb“ magyar pipadohánynyal töltve. Szivarok is vannak,
azokon meg kravátlik. Egyrészt, mert a nyakravalótlan szivar nem
szalonképes, másrészt, mert a nyakravalókat gyüjteni szokás valaki
számára.

Hát ilyen zsurfix van minden rendü és rangu társaságban. És jut
mindennapra kettő-három. Ez okból volt könnyü Dobayéknak az uzsonna és
vacsora-téma olcsószerrel való megoldása.

A zsurfix ugyanis öttől kilencig tart, azaz négy óra hosszat, de
bármikor sans-façon otthagyható.

Dobayék tehát aképp cselekedtek, hogy a négy órát kétfelé osztották.
Öttől hétig az egyik zsurfixon beozsonnáztak, héttől kilencig pedig a
másik zsurfixon bevacsoráztak.

Miután azonban Dobay, az expoéta, kuglereket nem evett, ennek fejében
Burisek hentestől (csak tőle, mert a többi mind csalt), szabad volt neki
egy szafaládét venni pótvacsora fejében, a mit ő egy óriáskiflivel
egyetemben, szintén zárt ajtók mögött, el is fogyasztott rendesen,
rágyujtván utána egy zsurfix-keletü nyakravalós havannára. Ő is
szenvedélyes gyüjtő volt ugyanis, de a kravátli kedvéért elhozta a
szivart is.

Ilyenformán az élet nem volt valami drága, mindaddig, a mig a piknikek
ideje be nem következett.

A mikor azonban ez bekövetkezett, a háromszor tiz forintok és
ugyanannyira rugó mellékköltségeknek tárcájából való kihuzogatását ugy
megunta Dobay, hogy fogta magát és megtartván pénzéből 55 forintot
(ötvenet utiköltségre, ötöt saját egyéni szükségleteinek fedezésére), a
még fönmaradó 772 forintot odacsapta felesége elé, kijelentvén, hogy
vagy férjhezmenjen az Inci azalatt, mig az tart, vagy ne menjen férjhez,
de többet nem ad; először, mert humbug és világcsalás az egész pesti
exisztenciájuk, másodszor, mert nincs több. Ő pedig a Szélvészt és a
Sárkányt el nem adja (nincs az a leánya a világnak!), de meg se venné
őket senki.

Miként a rablóhadjáraton csavargó csuka a kiszemelt prédára, úgy csapott
Dobayné a 772 forintokra. Kedves és hizelgő lett egyszerre; költőjét
Mucikának szólitotta, sőt könyekkel is áldozott ennyi nagylelküség
megünneplésére.

– (Majd megmutatom én, hogy mi az a beosztás; a fele se fogy el és
menyasszony az Inci! Meglátod, hogy mit birsz bennem, te nemeslelkü
férfi: ideálja a férfiaknak; hogy véres verejtékkel szerzett pénzed minő
kamatokat hajt az én kezemben! Bizd csak reám!)

És Inci, a szegény Inci, a ki ártatlan volt, mint egy fehér rózsabimbó,
csak hallgatja, mint viszik vásárra, mint dobják piacra szüzi lényét,
akár egy kihizott barmot, – s a mig hallgatja, a szemérem és harag pirja
önti el fehér arcát és homlokát. De nem szól semmit; a keserü poharat
hallgatagon üriti ki, mint egy jól nevelt leánykához illik, kinek
szüleit nem szabad megszomoritania.

Nem is szomoritja, csak ő maga szomorkodik. Sir is éjnek idején, a mikor
csöndes zokogását elfojtja anyjának jóllakott szuszogása s atyjának a
szomszéd szobából áttörő hortyogása. De nappal társaságban kedves és vig
mindig; fényt és boldogságot áraszt maga körül, – hiszen oly szép volt,
oly fönségesen szüzies.

Volt is udvarlója elég. Olyanok, a kik szerelmesek voltak beléje, és
olyanok is, a kik szerelemre már képtelenek lévén, mint a sziv
nyomorékjai, hiuságból forgolódtak a szép leány körül.

Hárman valának a szerelmesek: Kertész Andor miniszteri segédfogalmazó,
Sipiczky gróf, ki rokonságban volt a lengyel királyokkal (a nagybátyja
Sangusko herceg, unokatestvére pedig Sapieha Ábel herceg, az Adám fia)
és végre Kalvyl János báró, a piktor.

Az apa Kertész Andort szerette volna vőnek, mert jó, nyiltképü, kövérke
ember volt ez a Kertész Andor és bácskai létére se nem ivott, se nem
lumpolt, de az ezer lánc bácskai földje megvolt.

A mama Sipiczkyt jobban kedvelé. Először, mert Sipiczkyre majorátus néz,
ha tizenhatodik Sipiczky Boleslaw, a nyomorék (a ki már legföljebb
kilenc évig élhet) elhalálozik, de főképen, mert Sipiczky olyan
fejedelmi megjelenés, hogy a leányához méltó csak ő lehet egyedül. Az
igaz, hogy kopasz volt és hogy fogai aranynyal voltak összefoldozva; de
mit tesz az, a mikor oly festői eséssel lógott rajta a Frank-féle ruha,
s a mikor oly végtelen elegánciával ült arisztokratikus fején a fényes
cilinder.

Kalvyl János bárót ellenben sem papa, sem mama nem protezsálák vala. A
kis Inci azonban elpirult, valahányszor a szemébe nézett.

Papa és mama azért nem protezsálták Kalvyl Jánost, mert szegény volt,
piktor volt és jelentéktelen, vézna, sápadt ember. Hogy a szemei fényes
lángban égtek, azt ők észre nem vették. Inci pedig éppen azt vette észre
és csakis azt.

A három szerelmes udvarló irányában Dobayék olyatén családi taktikát
követtek, hogy a mama mindhármukhoz egyformán édes és szives, a papa
ellenben egyformán zárkózott és hideg volt.

Kertész és Sipiczky, a kik mesterségükre nézve stréberek és
parthiejägerek is valának, – rövid időn ama meggyőződésre jutottak, hogy
a leány és a vele járó köztudomásu 3000 hold a tornyos kastélylyal azé
lesz, ki a papa hidegségét képes lesz megtörni, egyszóval, kit a papa
megszeret.

– Itt az öreget kell megdolgozni, – gondolta Kertész Andor és egy tervet
eszelt ki.

– A vén szamarat kell megnyergelni, – mormogá Sipiczky s azonnal kész
volt ő is a tervével.



II.  Elvira-stakes.

Kertész Andor, tervét megvalósitandó, beállit az Eggenberger-féle
könyvkereskedésbe és kéri Dobay költeményeit.

– Dobay? Dobay? Ilyen ember talán nincs is. Azaz, hogy volt egy
altábornagy Pozsonyban, de az nem irt költeményeket, – állitotta
Hoffmann ur, az egyik Eggenberger.

– Dehogy nem, kérem. Dobay Alajos költő volt, az ötvenes években; ő irta
meg az Elvira keserveit, tizenhat énekben.

– Kérem, az ötvenes években mindenki keserveket irt, de az Elviráét nem
irta meg senki.

– De igenis, hogy megirta, – vágott közbe Molnár ur, a másik
Eggenberger. – 1851-ben jelent meg Heckenastnál, de miután két év alatt
csak két példány fogyott el belőlük, eladták a keserveket Pollitzer
antikváriusnak, darabját 3 krajcárjával, a ki viszont, tudomásom
szerint, később kilószámra engedte át azokat, gondolom 1855-ben, Varga
sajtosnak.

Kapta magát Kertész Andor – bene informatus – és befordult egy
kávéházba. Ott rendelt egy kupica szilvóriumot s egy cim- és
lakjegyzéket. A szilvóriumot megitta s aztán elkezdte a lakjegyzékben
kutatni a Pollitzer antikvárius tartózkodási helyét. A 97-ik Pollitzer
Mór neve után csakugyan ott volt, hogy: ódondász, Károly-körut 5.

Beállit Pollitzerhez.

– Pollitzer urat keresem.

– Én vagyok. Mi tetszik?

– De hisz ön fiatal még. Nem is igen élt még 1855-ben. Nincs kérem egy
öregebb Pollitzer antikvárius?

Ifj. Pollitzer nagyot nézett. (Mi köze ennek a koromhoz?) De felelt:

– Az apám az öregebb volt.

– Ugy, hát nem él már a kedves atyja?

– Élni él. Csakhogy most már Hausherr és nem antikvárius.

– Hausherr? Nem lehet megtudnom, hogy melyik házban?

– De lehet.

– Fontos beszédem volna vele.

– Az már nem lehet.

– És miért, ha szabad kérnem?

– Mert a mióta fölvágták a nyelvét, nem tud beszélni.

– Hm! – szóla s törölgeté üstökét Kertész Andor, – azért nem tud
beszélni, mert fölvágták a nyelvét? Különös!

– Miért különös, ha egyszer rákja volt. Különben akár különös, akár nem…
Tetszik valami? Van egy Cassanovám illusztrálva s egy Mantegazzám
diszkötésben, – alkalmi vétel…

– Köszönöm szépen, jelenleg Dobay Alajos ama költeményeire volna
szükségem, a melyeket kedves atyja vett meg 1855-ben Heckenasttól, – de
1855-ben Varga sajtos urnak kilószámra tovább adott. Megfizetném duplán,
ha netalán maradt volna egy példány belőlük.

– Dobay? Olyan nem létez, – állitá teljes asszüranszszal ifjabb
Pollitzer, – becsapták az uraságot.

– De létez, kérem, az Eggenberger urnál mondták.

– Akkor létez. Ha öt forintot ad az ur, rászánok egy napot a keresésre.
Hátha meghagytunk egy-két példányt magnak!

– Helyes, én is keresek…

És kerestek délutáni két órától kezdve este félötig. Hol a
könyvállványok tetején végeztek ekvilibrisztikai gyakorlatokat, hol az
asztalok és pultok alatt hasaltak: ugy kerestek.

Végre siker koronázta fáradságukat. Ifjabb Pollitzer egy Orbis Terrarum
alatt megcsipett három példány „Elvira keservét“.

– Hallalihó! Itt van a „Dobay“! – kiáltott föl diadalittasan.

– Itt meg az öt forint, de először kefélje ki.

– A Dobayt, vagy az ifjurat?

– Mindakettőnket. Bizony én is poros vagyok.

– No, szeretném hinni, hogy igen poros. De kefém nincs.

– Akkor venni kell egy kefét.

– Nem hagyhatom az üzletet.

– Adok öt forintot, ha kikefél. Igy csak nem mehetek az utcára.

– Ez beszéd. És a kefe az enyim marad?

– A magáé.

– Ná! Ha vevő jön, mondja neki várni, ha eladó, gorombáskodja ki.
Mindjárt térek vissza.

Egy pár perc mulva Kertész könyvestül szépen kikefélve, boldogan
távozott a boltból. Boldogan és önérzetesen, hogy ily fölségesen
sikerült tervének ez az első, valóságos detektiv-munkálatot igénylő
része.

(Haj, hogy lefőzi majd Sipiczkyt, hogy behizelgi majd magát az öreg
szivébe! Nevetséges is volna, hogy olyan Sipiczky-féle jött-ment
szamarat egy Kertész Andor ne tudna lefőzni!)

Még aznap este vacsorára lévén hivatalos Dobayékhoz, bevág az uj
akvizicióból egy alkalmas citátumot, hogy azt majd egy jól megválasztott
alkalommal eldeklamálja Dobaynak.

Az „Elvira keservei“ 15-ik énekében talált egy alkalmi zengzetet:

  A méh, ha beteg,
  Rászáll a virágra.
  Ha szirma remeg
  Szerelemre vágyva.
  – – – – – –
  Aladár beteges
  Szivére a balzsam
  Elvira kebele,
  Im igy szól a dallam.

Ezalatt ifjabb Pollitzer egy ujabb látogatást kapott.

– Pollitzer antikvárius urat keresem, kérem. Azt, a ki már 1851-ben is
élt.

– Ennek is fiatal vagyok, – csodálkozott ifjabb Pollitzer, de csakhamar
átlátta a helyzetet.

– Az már nem antikvárius, de Hausherr.

– Lehet vele beszélni?

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert néma, mint az ágyu.

– Siket? Az nem baj, majd orditok.

– Hiába ordit, mert néma.

– Mint az ágyu?

– Hát az ágyu talántán nem néma?

– Az igaz. Hát majd irok neki.

– Nem a Dobay költeményeit keresi uraságod?

– Ördöge van, – azt keresem.

– Mindjárt gondoltam. Hja, azt most nagyon keresik! Hm, hm! De már nem
létez az egész országban csak egy példány.

– Megveszem.

– Hja, könnyü azt mondani… ilyen könyvrégiséget nem szivesen szállitunk.
Magunk is passzionisták vagyunk. A muzeum…

– Ne okoskodjék. Mit kér érte?

– Ne okoskodjak? Már miért ne okoskodnék a saját boltomban? Na!
Jusztament sem adom.

– Adok tiz forintot.

– Papperlappap! Tiz forintért egy Shakespearet sem adok. Egy Dobayért
igér tiz forintot?! No, maga jól érti a könyveket, azt konstatálom
magának!

A kékvér forrott Sipiczkyben (mert ő volt), de – tekintve, hogy neki is
szüksége volt tervéhez a „Dobay“-ra – türtőztette magát. Egyet nyelt és
beszédét eképpen folytatá:

– Tudom, hogy mit ér egy Shakespeare és tudom, hogy mit ér egy Dobay.
Egy Dobay nekem tényleg többet ér a világ összes Shakespearejénél. Hát
megfizetem. Mit kér érte?

– Magának huszonöt forintért s egy nadrágért odaadom.

Nagyot néz Sipiczky.

– Miért éppen nadrágért?

– Mert a mig a pultok alatt kikeresem a „Dobay“-t, lyukat kap ez a hét
forintos nadrágom a térdepüléstől.

– Helyes. Itt a harminckét forintja, – szólt Sipiczky s elnevette magát.

Ekképpen szerzé meg fölemelt áron Dobay költeményeit Sipiczky gróf, a
másik tervező. De nem sajnálta érte a pénzt, mert meg volt győződve,
hogy ezerszeres kamatokat hajtand.

Miként Kertész, ő is vigan ballagott haza, ugyanazzal a tervvel agyában,
egy hasonló detektiv-munkálat dicsőséges sikerében tetszelegve magának.
Csakhogy ő már más alkalmi zengzetet keresett ki a keservekben: a
madárdalt.

  Elvira, édes bájleány,
  Eljövök pünkösd hajnalán,
  Rászállok kicsiny ablakodra.
  Kopogtatok, kopogtatok,
  Mig kinyitod, mig kinyitod
  S hű lovagod, hű dalnokod
  Szobádba s szűdbe nem bocsátod.

Ezt bevágván, miután ő is hivatalos volt, szintén a Nemzeti-be ment
Dobayékkal vacsorálni…

A társaság már együtt volt. Dobay bakatort ivott. A mama „borjusteak à
la Provençale en sauce Suwaroff“-ot evett pommes soufflées-val,
leányával közösen. Kertész jóizüen és aprókat nevetett, mint minden
kövérke ember, ha jól érzi magát. S ő most igen jól érezte magát, mert
Incinek ő lett a szomszédja az elkésett Sipiczky helyén.

Sipiczkyt ez ma éppen nem alterálta. Szinte örült, hogy Inci balján meg
Kalvyl János ült és hogy eképpen az apa mellé szorulván, rögtön
hozzáfoghat a nyergelés nemes mesterségéhez.

– Kisztihand nagyságtoknak! – Üdvözöllek, kedves urambátyám!

– Szép, hogy eljött, nagyon szép magától, – édeskedett a mama.

– Tedd le magad! Nem a legjobb hely, de hát csak két oldala van a
leányomnak, – invitálta a papa.

– Oh, kérlek, vis-a-vis őnagyságával és te melletted: ez a legjobb
helyzet. Két legnemesebb érzékem: látásom és hallásom igénybe véve igy
van a legjobban és legkellemesebben.

– Bravo, gróf Sipiczky! Jól volt mondva; szellemes, comme toujours, –
hizeleg és büszkélkedik Dobayné…

Vigan folyik a társalgás. Kertész pezsgőt hozat.

Dobay szidja, hogy erős, de azért a fele palackot ő issza ki; majd ő is
hozat egy szalvétába göngyölt kétes eredetü palackot, de ennek már a
háromnegyedét issza meg.

A második palack pezsgő bontásakor kedvező alkalmat találván Kertész,
szavalni kezdi a tizenötödik ének harmadik strófáját.

Persze, hogy tetszett mindenkinek. Nemcsak a vers, hanem a különösen jól
megválasztott à propos.

Csupán Dobay papa nézett gyanus szemekkel, mint egy elvénhedt és jó utra
tért betörő, a ki fiatalkori betörőcimboráját ismergeti s azon
gondolkozik, hogy letagadja-e a cimboraságot, vagy vállalja?

Hát inkább nem vállalta. Igaz, hogy rá sem ismert egészen.

Ráismert azonban a másikra. Ez volt a legjobb verse, a mit valaha irt.
Ez az egy strófa volt az egész könyvében, a mit nem szégyellett.

Midőn Sipiczky – a költészet rejtett gyöngyeiről beszélve – mutatóul
előadta a „Madárdalt“ és érzelgős, affektált hangon ébresztgette vele a
költői közhangulatot: magasra hágott az expoéta amugy is széles jókedve.
Két illemkönyvet vágatott be vele felesége: a Müller urét s a Wohl
kisasszonyét, de mindkét nembeli egyszerre kipárolgott fejéből azon való
örömében, hogy a madárdal nem veszett el az emberiségre nézve. Ime
citálják!

Olyat ütött örömében a vézna Sipiczky vállára, hogy csak ugy horpadozott
tőle az egész ember.

– Az áldóját, hát te belőlem citálsz?!

– Ugyan, Lojzi, miféle tón ez? – sápitott a kedves felesége.

– A Ponciusát! Honnan veszed a versemet? – szorongatja az öreg
Sipiczkyt. – Tudomásom szerint rég kihaltak a verseim. Az utolsó
példányon kalácsot sütött a feleségem Lasnakon és – jól emlékszem – csak
a verseim sültek meg, a kalács nyersen maradt.

– Kérlek, bátyám, azoknak a verseknek kár volt megsülniök. Én mondom
azt, mint a kiben szintén van költői véna. Nem oly gazdag, duzzadó ér,
mint a tied, de…

– No öcse, te vagy az első, ki verseimet dicséri. Erre igyunk!

– Nem érett meg a kor. Ám egy-két decennium gyakran elég, hogy a kor
romlott izlését gyökeresen följavitsa.

– Halló, fiú, te hizelegsz, ha jól veszem észre!

– Soha; azt az egyet nem teszem. Egy Sipiczky gróf nem szokott
hizelegni.

Kertész, ki e párbeszéd elején azzal foglalkozott, hogy Incire oly lapos
pillantásokat vetett, mint egy cselédkenyér, ugy elcsudálkozott Sipiczky
szavain, hogy nyitva felejtette a száját, a miben pedig éppen egy fél
kugler volt. Lenyelte a kuglert s egy pillanat alatt megértette, hogy
áll a bál: eszméjét ellopta tőle Sipiczky. Azaz, hogy el se lophatta,
hiszen el volt az a fejébe zárva. (Nyilván az egyszer találkoztak a nagy
szellemek.)

– (Hja, mi marad egyéb hátra; most már versenyt kell lovagolni. Kinek a
lova jön be előbb? Ki kell érdemelni az Incit. Hajrá!)

És megkezdődött a versenyfutás. Szól Kertész:

– Hogy mennyire keresettek költeményeid, kedves bátyám, azt egy, bár
prózai, de csalhatatlan ténykörülmény bizonyitja: költeményed könyvpiaci
árfolyama.

– Hatvan pengő krajcárért árulta Heckenast, de csak két példányt tudott
elsütni belőlük, – magyarázza az öreg ur.

– És ime, most tiz forintért se kapni, – állitja Kertész.

– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdi Sipiczky meglepetve.

– Annyit fizettem érte, – volt az egyszerü válasz.

De most már Sipiczky tátotta föl a száját. (Ez a gazember egy tervet
eszelt ki vele!)

De nem azért volt Sipiczky lengyel, hogy zavarba jőjjön. Mint a villám,
ugy cikkázott át agyán egy gonosz terv: a kis embert megszégyeniteni és
fölpaprikázni. Szatirikus mosolylyal jegyzi meg odavetőleg:

– Huszonöt forinton alul nem kapható az „Elvira keserve“.

– Mi a menydörgős menykő! Be vagytok ti rugva, vagy én volnék részeg!
Miket karattyoltok itt össze-vissza? – lármázott az expoéta.

– Én ma annyit fizettem, sőt harminckét forintot fizettem a könyvért, –
bizonyozik Sipiczky.

– Pollitzernél? – kérdi Kertész.

– Igenis.

– Akkor becsapott, én ugyanott…

– Engem nem csapott be; nekem megér annyit, – szakitá félbe Kertészt
szatirikus mosolylyal a lengyel.

Most veszi észre Kertész, hogy bolondot mondott, nosza kijavitja a
hebehurgyaságát.

– Én százat is adtam volna érte, de ha valamiért csak tizet kérnek,
akkor csak annyit adok. Bolond az, a ki magára licitál.

– Nem kérhettek csak annyit, – jegyzi meg szörnyü flegmával Sipiczky.

– Hát azt állitod, hogy nem mondok igazat? – pattant föl a kis Kertész;
– tudomásul veszem.

– A mint tetszik.

De már erre észrevették a hölgyek, hogy ebben a pezsgő tüzétől izzó
légkörben lehetetlen tovább maradniok.

Fölkeltek. Kalvyl János is fölkelt. Incinek föladta felöltőjét. Inci
rámosolygott s elpirult. És mikor a bucsuzásnál, csak egy pillanatig
bár, de kezében felejtette a szép leány kis kezét: Kalvyl János is
elpirult. Nem ugy, mint, a gyermek, de mint a férfi, kinek összes
szivevére arcába szökik, ha pirul.

Az öreg még ott maradt a két vetélytárssal.

Eleinte feszült volt a hangulat.

Kertészben fölfortyant a bácskai virtus: elhatározta, hogy kihivja a
lengyelt.

A lengyel pedig, sejtvén a bácskai szándékát, azt határozta, hogy
tréfával üti el a dolgot, olyan tréfával, a mi vetélytársát nevetségessé
teszi, őt meg emeli szellemileg.

– Hát holnap verekszünk? – kezdi meg a beszédet Sipiczky.

Kertész nem szólt semmit, de annál többet s annál hangosabban Dobay:

– Ha verekesztek, verekedtek. Semmi közöm hozzá. De annyit mondhatok,
hogy nem ismerlek többé, ha megverekedtek. A ki bőrét minden
bolondságért a piacra viszi, az nem komoly ember. És nem komoly embernek
nem engedem meg, hogy a leányomnak csak közelébe is jusson. Punktum!

– Nekem eszem ágában sincs a verekedés, – mentegetőzik Sipiczky naiv
képpel. – Azt az olcsó dicsőséget a jogoncoknak hagyom.

– Hátha én most inzultálom a gróf urat, akkor sem? – kiáltja a már
teljesen kiürült étteremben vérpiros arccal a kövérke bácskai.

– Ah, müvelt ember nem inzultál soha, – állitja Sipiczky nagy képpel.

Kertész szégyenkezve és csodálkozva, hogy ily föltétlenül biznak
müveltségében: azonnal lelohadt, mint az ökörhólyag, melybe gombostüt
szurnak. Kezét nyujtja vetélytársának és szent lett a béke,
megpecsételvén egy ujabb palack Mummal.

Ideje is volt, mert az öreg ur, kit a torzsalkodás oly kiméletlenül
zökkentett ki későn fogamzott dicsősége légvárából, már haragudni
kezdett. De ime, a békekötéssel visszatért régi jókedve s ujra fölvette
„Elvira keservei“-nek fonalát.

– Hát mit gondoltok, miért oly kutya drága az én könyvem?

– Csak azért, a miért minden portéka drága szokott lenni, mert jó, –
hizeleg Sipiczky.

– Mert remekmű és ritka, – tóditotta Kertész.

– Hát ti olvastátok?

– Hogy olvastuk-e?

– Én háromszor átolvastam.

– Én hatszor.

– De hol a manóba tettetek szert a költeményeimre? – kérdi az álmélkodó
poéta.

Megmondták neki. Az öreg följegyezte: Pollitzer, Károly-körut 5.

– Hát melyik rész tetszik nektek legjobban?

– A mikor Elvira kétségbeesik…

– A mikor Elvira oly elementáris erővel kesereg…

– Hásze’ mindig kétségbe van esve és furt kesereg, – ez nem kritika.

– A mikor szivét kiönti, – korrigálja ki magát Sipiczky ama biztos
tudatban, hogy egy kesergő Elvirának ki kellett valahol szivét öntenie.

– És a mikor bujában meghal, – eszelte ki Kertész ugyanama logikával az
elhalálozás valószinü, sőt biztos bekövetkezését.

– Tény (bár nem emlékszem rá egészen), – konstatálja az öreg ur, – hogy
ez a két legszebb része költeményemnek. No, meg a „madárdal“. E’mmár
aztán igazán döfi… Igyunk, gyerekek!

És tovább ittanak a gyerekek.



III.  Fenn a kasban.

Ittasan a bortól és örömtől, ifjui reményekkel s egy jól megkoncipiált
tervvel agyában, tántorgott föl hálószobájába az öreg expoéta.

A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj,
diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon.

– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy
decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az
arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában
Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága.

Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a
méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az
igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe
ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő.

Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a
kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését
adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes
szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik
csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével
egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak
egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely
is ő nagysága kegyes kezeitől származott.

– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát
szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a
dicsőség és remény, a gazdagság, a fény.

Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői
felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi
világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább.

– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy
nagyleányos apa létére ugy leinni magát?

  – („Sirom, sarom, sallalárom,
  Jobb batáron mint szamáron“…)

– Maga még most is be van rugva…

  – („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap,
  Sampanyerrel teleittam magamat“…)

– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön,
a mig teljesen ki nem józanodik.

  – (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“…

– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?…

  – („Eljátszottam már azt régen.
  Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…)

– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok.

– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre…
Szeretlek.

És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem
érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg
ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére
s élvetegen nyujtá csókra ajkait.

*

Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot
és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se
szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira
keservei“ ügyében.

Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt:

„Botos István urnak

Lasnak.

A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a
mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz,
például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával.
Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad.

Dobay.“

Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer
antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór,
Károly-körut 5.

– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin
odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is
tizezer forintot fognak jövedelmezni.

A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé
robogott.

Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott.
Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak
nézte a fiakkerezőt.

– Jó napot, Pollitzer ur, maga az?

– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur.

– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos.

Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem
tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt
gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a
csufot is.

– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur.

– A Dobayt?

– A Dobayt! Hát honnan tudja?

– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak
egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb
Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy
könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta
szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral.

– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg.

– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna
belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet.

– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom?

– Hát, mert házat vennék a Dobayn.

– Házat venne a Dobayn?

– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni?

– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat
kapni.

– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is
odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz
percentet hoz.

– És mennyibe kerül?

– Ötvenezer forintba.

Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá
a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni
– akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és
kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült
(s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint.

Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát
ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról
keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen
könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és
pláne leánya udvarlóitól.

Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték,
másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába
alkudnék.

Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett
ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé.

Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé
tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis,
megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira.

– Méltóságos gróf ur – ez nem sok!

– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében
már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt.

– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily
magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de
engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy
kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a…

– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg
Lojzi.

– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser.

– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát.

– Tizenkettőt tetszett mondani…

– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel.

– És mikor kapom a libákat, kérem alásan?

– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal.

– Talán föltennénk a sürgönyt.

– Föl? Az áldóját! Hagy irom:

„Botos István ispán urnak

Lasnak.

Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal.

Dobay.“

– Itt a korona, küldje el.

– Kisztihand, gróf ur! Annyit mondhatok, hogy jó vásárt méltóztatott
csinálni. Tessék: itt a Dobay! Kisztihand!

– Csak hagyja – hagyja, kedves barátom.

Saját költeményeinek véres verejtékkel, azaz drága pénzen és
naturáliákon megszerzett birtokában foglalt ujra helyet Dobay Alajos
kocsijában, s egyenest Singer és Wolfner könyvkiadó urakhoz hajtatott.

Ott félóráig tárgyalt, mig megegyezett velük olyképpen, hogy a kiadás
szerző tulajdona marad; a nyomtatási költség 478 forintot fog kitenni;
az elárusitásért 45 százalék jár stb.

Dehogy engedte volna a szerzői tulajdonjogot! (No, nem is kérték tőle.)

– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a
kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat.
Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak
megnézem a házamat.

Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a
másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki
libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis
rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni.

– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes
helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! –
hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda
még korán van.

– A hajós-egyesületbe, nagysága?

– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok!

– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy
a ki goromba, az jól szokott fizetni.

Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3
forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt
appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három
ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a
Dobay generozitását dönti meg.

Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt
Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte
el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább
2500 forint fog bugyellárisában dagadozni.



IV.  Sipiczky fordulása.

… Benyitott a szobájába. Az első dolog, a mit ott meglátott, egy nagy
malomkerék volt, vegyes virágokból. Ez az asztalon hevert. Jól
körülszagolta s aztán tovább vizsgálódott. Az egyik sarokban ott ült a
felesége meghatott édesanyai ábrázattal, a másikban az Inci lehajtott,
sápadt fejecskéjét a szék támlájára eresztve, végre a harmadik sarokban
Sipiczky hajlongott, mint a Gottschlig porcellán-kinaija, azzal a
különbséggel, hogy Sipiczky nem ült, mint a kinai, de állott.

Egyikük se vallott egy kukkot sem. Ez Dobayt idegessé tette.

– Hát mi lelt benneteket, megnémultatok?

Egy hang sem. Azaz, hogy mégis. Inci halk zokogása – mint egy sebzett
kis galamb nyögdécselése – töri meg a csöndet.

Az öreg dühbe gurult.

– Ki bántotta ezt a leányt?

A leány fölugrik és atyja nyaka köré fonja reszkető karjait, ugy int
némán, hogy senki.

– Hát akkor miért rísz, kis cselédem? Na, majd lecsókolom a könyeidet.
Ne félj, mig az apádat látod.

A mama idejét látta a szerepváltoztatásnak. Meghatott édesanyai
ábrázatát részben örömkönyektől áztatott édesanyai, részben lágy, boldog
hitvesi ábrázattá változtatta és férje vállára hajtván frufrus fejét,
macskaszerü mimikával sugta fülébe:

– A bimbó hasadása… örömkönyek… Megkérték a kezét.

Most eszmélt föl Dobay. (Tehát a szüz szemérme! A szüzé, ki előtt
misztérium a szerelem, félisten a férfi; ki után vágyik, de a kitől fél…
Ez az!… A malomkerék meg a megkérési cerimónia garniturája; a mama
meghatottsága a boldogitó részleges beleegyezés; a Sipiczky hajlongása
meg bevezetése a totális beleegyezés kieszközlése és elnyerésének… Ez
most rajta áll!) Ekként egybefüzvén logikai láncszemeit, elkomolyodott
Dobay Alajos. Mert érezte, hogy leányának sorsa és boldogsága az ő
kezeibe van letéve.

Felesége hiusága és gőgje rég megvesztegették annak itélőtehetségét. A
leányka engedelmes, jó gyermek: az ugy cselekszik, a hogy szülei
parancsolják. Tehát egyedül ő rajta a felelősség gyermeke boldogságáért.

Föltette magában, hogy Isten rendelése szerint, tiszta szivvel, minden
önzés nélkül teljesiti kötelességét, az óvatos és szerető atya
gondosságával: hogy nem anyagi érdek fogja vezérelni, hanem első sorban
is a kérő jelleme és megbizhatósága.

Megsimogatta leánya szöghaját és valamit sugott a fülébe.

A leányka erre a szomszéd szobába távozott…

… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a
pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja
mondókáját Dobaynak:

… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az
övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely
zugába stb. stb.

Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus
allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar
nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta
meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos
mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a
kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai
nyugodtak és szelidek.

A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a
magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival
imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott
grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És
dicséretére legyen mondva, fölismerte.

Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott
világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt.

Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya
kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal,
nyájasan, de őszintén.

… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról,
üdén és tisztán…

… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de
vallásosan mély.

A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás
igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen
bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni
merészkedett.

Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem
is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet
szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy
szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős –
respektálnia.

Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A
legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt.

Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, –
nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel.

Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de
nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga
beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes
lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az
álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain:

– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz,
de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány
szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a
leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a
mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer
forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a
miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom
olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü
bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak
listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még
ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József
császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre!

Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán.

– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni…

A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az
öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen
becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz
és becsületes.

Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur
bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is
egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében.

Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról
hallgatott.

De itt már közbeszólt az asszony:

– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja
Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel
közeli rokonságban áll?

– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat.

Általános mély csönd. Dobayné töri meg:

– Eddig ugy mondta.

Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a
szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“

Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások
eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott
Sipiczky. (Egy szakállas ember!)

Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá:

– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy
családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy
csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem.

– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg
Dobay.

Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással
saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“

– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky?

– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia…

– A tizenhatodik?

– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni.

– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél
tovább?

– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én.

– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? –
selypitett Dobayné.

(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a
méreg.)

E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur.

– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, –
fedte nejét.

Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és
kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd
szobába rohant.

A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a
csöndet:

– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes
fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá.
(Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt,
mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár
ember vagyok…

Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád.

– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a
ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, –
tekints apádnak.

A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen
elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e
szavakkal távozott:

– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg.

*

– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember
adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a
kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva.

Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött.

– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta?

– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és
határozottan.

– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked
érzelmeit?

– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek
és most…

Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen
durvaságra szeliden válaszolt:

– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből
megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy
nő se felejti el soha.

Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp
szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán,
lecsókolta azt a könyet.

Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak
árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője…
Örömkönyek voltak azok.



V.  A Kalvyl-ok esete.

Kalvyl Farkas János báró Sziléziában született. Atyja halála után
testvérével, Frigyessel osztozott annak birtokán. Egynek-egynek ezer
német hold jutott, a mi ott szép vagyon, különösen, ha megbecsülik.
Farkas János meg is becsülte, de Frigyes elverte a magáét.

Erre fogja magát a bolondos jószivü Farkas János és ujra megosztozik
testvérével, most már az ő ezer holdján. (Ötszáz holdból is meg lehet
élni.)

Azonban Frigyes, a kinek ezer hold is kevés volt, természetes, elverte
az ötszáz holdat is. Nemhogy, hanem csinált a hegyibe még nyolcvanezer
forint ára becsületbeli adósságot is.

Mit volt mit tennie Farkas Jánosnak! Eladta a saját ötszáz holdját és
kifizette a Frigyes adósságát, hogy megmentse a család és név
becsületét. A még fönmaradó huszonötezer forintjával zsebében pedig
nekiment Sziléziának bérletet keresni.

Mire megtalálta a bérletet, sürgönyt kap, hogy meghalt a fiatal felesége
gyermekágyban, de a gyermek, az egészséges.

Szegény Farkas János e hirre, mint egy rongy, ugy esett össze
fájdalmában. De addig locsolták, mig csak föl nem kelt s el nem
indulhatott haza, a sors által oly kiméletlenül megtépett kis fészkébe.
Ott eltemette a szép feleségét. A temetés után azonban bevánszorgott az
ágyába s benne maradt egy hónapig – nagy betegen. Hagymázba esett. Ebből
is csak fölépült, atyjának hű barátja, Leipzig Vilmos gróf önfeláldozó
ápolása mellett.

Ez a Leipzig Vilmos azt az ajánlatot tette neki akkor, hogy hagyjon föl
a bérlet eszméjével és vegye át az ő magyarországi huszezer holdas
uradalmát (a mire ráfizet) olyképpen, hogy a rajta levő adósságok
kamatjait fizesse a jövedelemből s ha futná, törleszszen tőkét is vele.
Számadással nem tartozik. (Egy olyan ember, a ki a becsületért a
sajátját is eldobja magától, a másét biztosan nem fogja bántani.) Ezért
a fáradságáért évi hatezer forintot kapna Kalvyl János.

Az ajánlat elfogadtatott. Kalvyl János pakkolt. Utazóbőröndje legaljára
tette bárói nemeslevelét (erre most egyelőre nem volt szükség), azután
még egy csomó gazdasági könyvet, egy magyar grammatikát, ingeket és
ruhákat dobott belé és ezzel az egy bőrönddel, a kéthónapos ifjabb
Kalvyl Jánossal s egy kövér dajkával nekiindult Cseszneknek.

Ott szép volt a vidék: regényes és balzsamos levegőjü. Még az emberek is
magyarok voltak, de többnyire beszéltek tótul is. Farkas János meg tudta
volna magát velük értetni, de azért megtanult magyarul is. Volt
becsülete. Két hónap alatt bevágta a grammatikát, egy esztendeig a
helybeli kálomista paptól társalgási órákat vett és három év mulva már
ilyképpen üdvözlé vendégeit:

– Szervusz, te pocsétakerülő; hát hol csavarogsz erre, a merre a madár
se jár?

Különben gazdálkodott Kalvyl János. Még pedig ugy, hogy hajnalban kelt s
éjfélkor feküdt le. Este ugyanis számolt és kalkulált. Mert sok volt a
számolni valója a gyárak miatt. A saját vesződségére ugyanis gyárakat
épittetett: egy keményitőgyárat, egy cementgyárat, egy butorgyárat és
három szeszgyárat.

Az igaz, hogy ezek azután ugy jövedelmeztek, hogy az uradalmon levő
hatszázezer forintnyi adósság hat év alatt ugy eltünt, mintha sohasem is
lett volna s a hetedik év végén öreg barátjának már kerek száztizezer
forintot vitt föl Leitmeritzbe egy zacskóban, a mely viszont a mellénye
bélésébe volt bevarrva. (Ezt az óvatossági rendszabályt már itthon
tanulta nálunk.)

Az öreg Leipzig Vilmosnak e csuda fölötti bámulatában lepotyogott
félszeméről a monoklija, a mi miatt aztán beszélni se tudott, csak a
pénzes zsákot tologatta magától, mint valami bünös szerzeményt. Később
azonban némi magyarázatok után mégis elfogadta a pénzt, de először
fölemelte a Farkas János fizetését tizenkétezer forintra s azonkivül még
százezer forintot biztositott neki végkielégités cimén. Midőn pedig ezt
Farkas János sokallotta volna, kereken kijelentette, hogy ő se nem
disznó, se nem gazember, hát ne okoskodjék.

Nem is okoskodott soká Farkas János, hiszen gyermeke volt: őseinek
utódja, a ki bár pitykés dolmányban járt s egy szót se vallott se
csehül, se németül, de mégis csak Kalvyl volt, a sléziai Kalvylok
nemzetségéből és leendő őse a Kalvylok magyar ágának. Illik, hogy a
magyar Kalvylok őséről ne mondhassák el majdan utódjai, hogy
dédapácskájuk éhenkórász vala.

Isten azonban ugy akarta, hogy vagyongyüjtési tervét ne valósithassa meg
Farkas János. Meghalt fiatalon, negyven éves korában, egyedül hagyván
tizenkét éves árváját.

Az árvából festő lett az idők folyamán. Az ötvenezer forintos
hagyatékból meg tizezer forintos hagyaték a gyámok kezén. Ez a tizezer
forint pedig Bugyi Andrásnak adatott kölcsön váltóra, mert nála mégis
nyolc százalékot hozott. Bugyi Andrást azonban természetesen
ellicitálták, a tizezer forinttal együtt…

Igy Kalvyl Jánosnak kezemunkájából kellett megélnie…

Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete.

Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a
Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás
hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is
halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász
fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül
(pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima
volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha
keserüség nem ért.

De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi
tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém
művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását.
Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének
egész melegével rajongott a művészetért.

Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit
elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek,
de keze nincs.“)

Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet
szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek!

Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az
emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát
legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs
bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de
senki?!)

Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét
reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig,
hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi
öntudat.

Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De
azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a
szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett
ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat,
leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az
asszonyokat.

Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek.
Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta,
hogy azok nem szeretik őt…

Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt
szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka
szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias
stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már
sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és
tétovázó, miként kézhordása is.

Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci!

Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét.
Ugy kellett legyen.

Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta
és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem
láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért,
Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni.

És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem _mert_
sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint
a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját.
Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése
inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis
rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett,
valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem
tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő
mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett.

De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak
az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny
lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a
beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy
beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket
volt…

Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a
harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele,
mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte
finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a
felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség
szeme elé.

De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a
képébe. Mert a képét már merte szeretni.

Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az
fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.)

Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot
és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok
édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos
kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a
földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi
neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a
boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád
neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se
kritika, se divat.

Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem
általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem
értik meg, se baj. Nem azért festő, _a mit mondanak_ képeiről, hanem
azért az _igazságért_, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az
aranyérem semmi.

… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s
égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre
unatkozni járt, a kávéházba reggelizni.

Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg
izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a
francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett
hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel,
ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt
velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert
nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket.
Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a
mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a
mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz
manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint
külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne
kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici!

Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur.



VI.  Ébresztő.

Kalvyl János a műtermében ül, összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék
és nézi merőn a „Viszontlátás“-t, azt a képet, a melyen Incit festette
meg.

Valaki kopogott. Nem hallotta. Kinyilt az ajtó. Észre se vette, ugy el
volt merülve a képben s gondolataiban.

A jövevény – Sipiczky – szembe találta magát a képpel és mintha gyökeret
vertek volna lábai, ugy állott meg az ajtóküszöbön meglepetésében és
bámulatában.

Sipiczkynek volt műérzéke és emberismerete, de e kvalitások nélkül is
megérthette a helyzetet, nagyon átlátszó volt: a kép remekmű, a festője
szerelmes!…

Fölocsudott a lengyel. A festő tovább álmodott.

Arisztokratikus, finom tapintata azt sugta Sipiczkynek, hogy távoznia
kell, mert egy embernek: barátjának belső érzelmeit meglesni nem korrekt
dolog. A finom érzék és gyöngédség egyike volt a léha ember öntudatlan,
vérbeli nemes tulajdonságainak. Óvatosan megfordult és kezét a kilincsre
tevé. Késő volt. Egy erősebb, határozottabb nyomás kivülről és föltárul
az ajtó. – Kornya volt, a festő.

Sipiczky önkénytelenül, szinte ösztönszerüleg visszatartotta a
látogatót.

– Egy pillanatra, kérem! Egy perc mulva készen lesz a báró, – mondta
Kornyának és bezárta előtte az ajtót. Azután megfordult.

János vérpiros arccal és kérdő tekintettel áll szembe vele.

Sipiczky csak annyit válaszol e kérdő tekintetre:

– Zárd le a képedet, ha nem akarod, hogy lássák.

Csak most eszmélt föl egészen János. Odarohant a képhez és lezárta
idegesen.

– Isten veled, János, – bucsuzék Sipiczky.

De János nem eresztette.

– Maradj itt, kérlek. Kornya csak egy percre jött; várd be, mig elmegy,
beszélni szeretnék veled négyszemközt, – mondta, aztán bebocsátotta és
üdvözölte Kornyát.

Ez egy vig, jóképü fiu volt, ugyszólván az egyedüli kollégái közül, ki
tudni, vagy legalább is sejteni vélte, hogy Kalvylban nagy tehetség
rejlik. Képei érdekelték és sokszor jött föl János műtermébe egy kis
komolyságot kölcsönözni, mint mondani szokta.

– Végem van, Jánoskám, elhagyott a muzsám.

– Hogy-hogy?

– Egy bus szeladont kellene lefestenem, de nem tudom. Már megpingáltam
képem összes alakjait, csak a bus szeladon hiányzik róla, de éppen ez a
pointja a képnek. Próbáltam. Husz tanulmányt, vázlatot festettem, a
legszomorubb balparti hordár s egy éhes verklis ültek modellt, de
mindhiába! – Festettem epés szeladont, festettem dühös szeladont,
káromkodót, nagyképüt, elégedetlent, de busat, – óh, de a busat: azt meg
nem festem soha!

– Talán én üljek modellt neked? – kérdi fájó mosolylyal Kalvyl.

– Oh nem, nem, Jánoskám; ne érts félre, kérlek. Csak a tanácsodat jöttem
kérni.

– Kérj föl egy jó mimikust.

– Nem lehet, nekem az igazi bánat kell.

Kalvyl előkeres valahonnan egy képet és egy festőállványra helyezi,
ügyelve, hogy jól meg legyen világitva.

– Ilyen?

– Ez az! Ez az igazi finom, elsőrendü bánat! Ilyen kell nekem.

– A bánat hordozója Köncs Jónás dijnok, Akácfa-utca 7. Jó modell.

– S ez a kép?

– Boccacció szőrcsuhában.

– Remek! Nem tud sirni, olyan szomoru, nem tud dühöngeni, olyan levert.
Köszönöm. Szervusz. Akácfa-utca 7. Gróf ur, Alleszolgája! – hadart
Kornya s aztán ugy kirohant, hogy még az ajtót is nyitva felejtette.

Kalvyl betette és bezárta az ajtót. Aztán gondolkodott egy pillanatig,
kezébe temetve homlokát. Majd egy kis kulcsot vett ki zsebéből, meg
visszatette. Végre is gyors elhatározással a bezárt képhez sietett és –
fölnyitotta.

Sipiczky egy szót se szólt. Komoly és hideg volt: maga a megtestesült
diskréció. Azt nem állhatta meg, hogy a képet ne nézze, de ugy nézte,
mintha nem látná rajta az Incit. Azt gondolta, hogy ez a magatartása
legillőbb a helyzethez.

Egymás mellett állott a két férfi, szemben a képpel s a mikor beszéltek,
nem egymásra néztek: a képhez tapadt tekintetük.

A festő törte meg a csöndet, mint a de profundis a bünös ajkán, ugy
hangzott ez a két szava:

– Bocsáss meg!

Sipiczky nem értette.

– Miért?

– Oh, hagyd kérlek a formákat, hiszen nem vagyok vak. Mindent tudok.
Hibáztam és engedelmet kérek.

De már erre szemébe nézett Sipiczky a festőnek. (Hátha arcából megfejti
a talányt.)

– De hiszen én hibáztam! Rajtam a bocsánatkérés sora.

Kalvyl nyelt egyet… és szinte rekedt hangon folytatta:

– Jóvá teszem hibámat. Soha szine elé se lépek többé, kerülni fogom, itt
a kezem.

– De miért? – csodálkozik Sipiczky.

– Mert az a kötelességem veled és vele szemben; mert igy parancsolja a
becsület.

A lengyel tágra nyitotta szemét. A festő merőn nézi a képét, ugy beszél:

– De a képet, azt hagyd meg nekem. Ne kivánd, hogy megsemmisitsem.
Kérlek, könyörgöm! Ez a kép mindenem nekem, Isten után ezt a képet
szeretem legjobban. Jobban, mint az egész emberiséget. Hagyd meg, oh,
hagyd meg a boldogságomat, kérlek, könyörgöm.

– De hiszen nincs jogom… Valami félreértés van itt közöttünk…

– Nem, nem kivánok én tőled indiskréciót: ne válaszolj. Majd beszélek
én. Annyira bárdolatlan nem vagyok, tudom, nem illő beszélned az
eljegyzés előtt.

Egyszerre világosság támadt Sipiczky agyában.

– Hát te azt hiszed, hogy a titkos jegyese vagyok? Haha! Nem, János,
tévedsz. Egy ilyen semmiházi, mint én, nem lesz férje annak a leánynak.
Gondom lesz reá: arra esküszöm.

Erre már Jánoson volt a csodálkozás sora.

– Akkor miért zárattad le a képet?

– Ugy gondoltam, magadnak festetted, – mondta bátortalanul mosolyogva
Sipiczky, – ugy gondoltam, nem akarod, hogy meglessék mások belső
érzelmeidet. Éreztem – olyan volt itt e teremben a légkör – hogy
szentély előtt állsz, melyet profán szemnek nem szabad meglátnia. És
ismerlek. Tudom, hogy egy olyan ember, mint te, szerelmét piacra nem
viszi soha: olyan szerelmet, a mely olyan szivekben ég.

A festő elsápadt. Dadogott, mint a bünön tettenért.

– Én nem szeretem őt – ugy – én – én csak bámulom…

– Nem szereted, de imádod!

– Nem szeretem, de imádom, – ismételte gépiesen János és zokogva
hanyatlott egy karosszékbe.

A lengyel cirógatta, mint egy gyermeket. De tudta is, hogy gyermekkel,
egy nagy gyermekkel van dolga. Alig birta lecsöndesiteni.

– Nem árulom el szived titkát. Bizzál bennem.

– Oh, csak ne nevess ki!

– Ugyan-ugyan, miért nevetnélek ki! Léha létemre cinikus nem voltam
soha. Szent érzelmeket nem szoktam kinevetni. Addig még nem jutottunk.

– De hát nem nevetséges az, hogy én szeretem őt? Mi van a világon, a mi
ennél nevetségesebb? Cinizmus se kell hozzá, hogy kigunyoljanak.

A lengyel elmosolyodott. Volt mosolyában valami gyöngéd, önzetlen,
kimondhatatlanul kedves vonás! Két kézre fogta és szelid erőszakkal maga
felé forditotta János lehajtott fejét, oktatva őt, mint apa fiát:

– Te kishitü vagy, Jánoskám, nézz csak a szemem közé: mondok valamit,
olyas valamit, a mit te nem is sejtesz, vagy ha sejtenéd, se mernéd
magadnak bevallani: Ő szeret téged…

Kalvyl fölugrott. Szinte durván lökte el magától Sipiczky kezét.

– Ne, ne! Ne tégy bolonddá! Csak azt ne!

A lengyel ismételte:

– János, ő szeret téged. Én láttam. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle…

Elkeseredéssel tört ki szegény János:

– Csalódol, ha azt hiszed, hogy bárgyu vagyok. – Majd fájdalmasan
hozzáteszi: – Hiszen a tükör nem csal.

– De csal a tükör, János, – bizonyozik Sipiczky, – vagy legalább is nem
mindent mutat meg. S az a leány azt nézi benned, a mi _benned_ van. A mi
rajtad van, a mi rajtad nem szép, azt nem látja meg. A tükör pedig éppen
azt mutatja – és csakis azt… Téged nem ismernek az emberek, azért nem
szeretnek. Szeretnének, ha ismernék belső világodat. Ezt te elzárva
tartod… Előttem kinyitottad, nem akarva, önkénytelenül s ime, legott
megszerettelek. Önzetlen, hű barátod leszek… Mit gondolsz, – hátha az a
leány szintén belátott oda, a hová más ember látása el nem ér. Látta,
női, szubtilisan finom ösztönével megérezte a te lelkednek szépségeit!…
Ugy gondolod, hogy az a nő olyan, a ki ezeket a szépségeket figyelemre
se méltatva, a külső előnyökre fekteti a sulyt? Olyan nő, a ki a
felületes és mulandó testi tulajdonságokat fölébe helyezi a lélek
ideáljának? Ha olyan az a nő, akkor miért szereted?… Ha olyan volna az a
nő, János, akkor te nem szeretnéd őt…

– Akkor nem szeretném, – válaszolt gépiesen János.

– De szereted. S azért szereted, mert nem olyan, – nem olyan, a ki a
lelket és nem a testet nézi. S a te lelked szebb, mint a másé. Azért
szeret ő téged s azért szereted te őt, mert lelke rokon a tieddel. Ne
légy hát kishitü és nyilatkozz meg neki. Váltsd meg őt önző, hiu anyja
légköréből és befolyásától. Az öreg ur becsületes, de vak. Nyilatkozz,
János, mert ha férjhez talál Kertészhez menni – ahhoz a jól táplált
bácskai gavallérhoz – csupa gyermeki engedelmességből, – a te
kishitüséged és alázatos szerénységed lesz boldogtalanságának okozója.

Valami csodálatos melegség járta át Kalvylt e szavak hallatára. Mintha
egy uj, eddig ismeretlen tüz futott volna erein át, – tüz, a mit uj
Prometheuszként lengyel barátja az ő számára lopott le az egekből. Ugy
dobogott, hogy majd kitört a szive. Viharosan zilált mellkasa,
megremegett egész testében. A lelki transz-szubsztanciáció, – egy
hirtelen metamorfózis megrázkódtató folyamatán ment át a festő, mintha
csak uj lelkének születésétől vajudnék a teste…

Édes volt a pihenése. Elfelejtette fájdalmait, mindama gyötrelmeket, a
miket egész életén át végigszenvedett. (A menyország nyilt meg számára.
Minek tekintsen vissza, a mikor odavárják őt!?) Először is annak az
embernek borult a keblére, a ki neki az ösvényt oda megmutatta:
megölelte és megcsókolta Sipiczkyt.

– Köszönöm, hogy szeretsz.

– Igen, szeretlek. És őt is szeretem – testvérileg… Azért akarom, hogy
boldogok legyetek.

– De méltó vagyok-e reá?

– Az…

A habozó, tétovázó jellemü emberek szokása szerint János, a milyen
zárkózott volt előbb, olyan nyilt, gyermekes bizalommal csüngött most
barátján. Föltétlenül hitt már szavában. (Ő méltó rá! Mily boldogság,
hogy méltó rá!…)

Sipiczky pedig, a mint szalad a lépcsőn lefelé, – ruganyosan, mint egy
jogász, – megdörzsöli kezeit és hunyorit egyet a szemével. Örült, hogy
tisztességesen, szépen cselekedett, hogy képes derék ember is lenni, ha
akar.

– Brav gethan, Sipiczky! – dicsérte meg önmagát magának és kaviár
helyett rizslevessel kezdte meg ebédjét.

S ezen szolidsági rohamának ugy megörült, hogy ebéd után – folytatta, a
hol elhagyta – nem fiakkeren, hanem földalatti vasuton robogott el, nem
a Gerbaudhoz, hanem az állatkertbe majmokat etetni. Este pedig, a mikor
– gyerekidőben – tiz órakor lakására tért, leakasztotta az ágya fölött
lógó Potifárnét, a ki Józseffel enyelgett és helyébe szent Ceciliát
akasztotta föl egymagába…

– Sei mer solid! – szólt és rögtön elaludt.



VII.  Kertész és a lépvessző.

A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen
„Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó
Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben.

– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de
azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony
kell legyen az Inci.

… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen,
mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp,
megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve.

De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy
kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett.

Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat.

– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel
terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam
volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t
szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, –
rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára
biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és
hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi?

– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz,
nagyságos asszonyom.

– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki…
Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos,
Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se
bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A
meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók.
Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky
rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a
táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok…

– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas
lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még
benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték
rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de
rájött végre.

(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim:
Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek,
mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az
orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl
pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp!
Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis
bácskai.

Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is
mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az
emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere
karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak
észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek
volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután
öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta
végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából.

– Az áldóját, hol felejtettem!

És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze.
Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már
gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy
deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig
minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.)

… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert
nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még
Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki
okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt.

A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott
tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen
szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább
még a bokréta is megspórolódik.

Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem
találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik,
– gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek
tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet
cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint
hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.)

Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután
a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért
meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a
nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében.

A mamát egyedül találta.

Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg,
hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi
kevés jutott ki szegény Kertésznek…

Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a
bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta,
elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte
deklamált a végén:

– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek
háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek…

– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát
vannak magának ősei?

– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész.

Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök.
Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei
közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg
strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron.

A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan
megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak.

Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte
bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy
csengett-bongott a szobában:

– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek
nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint.
Az apámnak is lesz ugyanannyi.

Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! –
visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a
hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte
búgni:

„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle
csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor:

„Ezer lánc – háromszázezer…“

Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a
helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de
komolyságán áttört ideges jókedve.

– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az
elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen,
előkészület nélkül… Mit válaszoljak?…

Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama:

– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom,
hogy igen: magának adom szivem bálványát.

– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! –
könyörgött a kérő.

– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné.

– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu.

– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!…

– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom.

Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta
volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással.

– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember,
mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad.

– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is.

– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet,
hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e?

– Igenis nem.

– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg
semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az
estélyen deklaráljuk magukat.

– Igenis igen.

– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk.
Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu!

Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget
ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is.

– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü?

Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is
törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta
váltig, hogy:

  A mennyit a gyomor felfoghat magában,
  Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

*

Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló.

– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon.

– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot.



VIII.  Inci testvére.

Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról.

Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás
problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért
nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de
elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie!

A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet
kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő.

Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak.

Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a
komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás.

Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy
erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy
családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy
Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és
miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust…

Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része,
hiszen az övé.)

És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak
még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek
alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják.

– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének
ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a
leánykám volna.

– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos
őszinteséggel.

– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát.

– Hiszen tudom. Maga jó.

– Rossz vagyok, de jó lettem volna.

– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se
tehetett.

– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat
is, Inci. De ezt maga nem érti…

– Nem értem.

– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz.

– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek.

– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni?

Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány:

– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem,
hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni.

– Nos?!

– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet
milliók közül?

– És már megtalálta azt az egyet, Inci?

A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt.

– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha
igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi
ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne
olyanhoz, a kit nem szeret?

– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a
szivem az enyém és csakis az enyém.

Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az
öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin
felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem
baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies
fönségében!) Sipiczky folytatta:

– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek?

– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg
kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint
menyasszony.

– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud
halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni
szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása.

– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet
menedékem, az ellenállásban nem.

– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci.

– Miért?

– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz
nincs is, olyan naiv a kérdés.

– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom.

– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása,
ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon,
kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az
isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha
szülei tullépik istenadta jogkörüket.

– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a
magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja.

Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét
ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem
értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a
leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette
magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre
magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez
ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen
hirtelenséggel sugja a leánynak:

– Inci, magát nagyon szereti valaki…

Szomoruan válaszolt a leány:

– Engem nagyon senki se szeret, csak apa.

– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja.

A leány vérvörös lett.

– Sápadt, hallgatag?

– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált
naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az?

De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt,
a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy
könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble.

Az anyja észrevette.

– Rosszul vagy, Inci?

– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat.

– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat?

– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet.

– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy
szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot!

Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben.

– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky
mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt
és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett.

A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét
a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan
őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná
tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“
És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky:

– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti…

A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el
Sipiczkytől:

– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét
odanyujtotta „nem igazi“ testvérének.

Ilyen volt Inci.

Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos
könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből
imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását.
Aztán sirt, sokáig, – zokogva.

Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében
lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember.



IX.  Anya és leánya.

Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései. Oh, beh
szeretett volna rajta könnyiteni! Ugy epedt az egyedüllét után, hogy
szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak! Csak egy pici kis
kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát. De nem teljesülhetett
ez a vágya. Anyjával osztozott egy szobán.

S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért
hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el.

Azért vissza kellett fojtania érzelmeit. Titkolóznia kellett.
Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés
ellen. Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha
le kellett sütnie. És kellett… Haragudott magára, hogy ezzel a
kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje. De némi neheztelés ébredt
föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott
természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta. Először történt meg
vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását
s ez bántotta. Vádolta magát, hogy rossz leány. Üzte is szemrehányó
gondolatait, de csak visszatértek megint. Nem tudott tőlük szabadulni.
És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és
szórakozottan válaszolt kérdéseire.

De Dobaynénak ez föl se tünt. Vagy legalább nem vetett reá sulyt. A mint
fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott
magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja
Kertészszel való eljegyzését.

Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen
simán nem fog menni a dolog, – „mert a leányban sok a hóbort… érzelgős
természetü…“ Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra
találjon. Egy kis pityergés lesz mindössze, – gondolta – az a fő, hogy
mennél kisebb legyen. Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával.
Hiszen engedelmes, jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá…
Elszámitotta magát.

… Dobayné mindig maga fésülte leányát. Kedvteléssel s anyai büszkeséggel
tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az
arany.

– Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, – szólt az anya s
egy csókot lehelt leánya nyakára.

Incinek – talán mert ugy hozta magával a kedve – nem tetszett ez a
dicséret.

– Mindegy az, mama.

– Az nem mindegy. Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk.

– Oh!…

– Igen – igen: erőnk! Mert a becsértékünk. A férfiak már egyszer
olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket. S ezzel
számolnunk kell… Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem
azt, a mit forgalmon kivül helyezett a – _divat_.

– Nem értelek. Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért?

Dobayné elkacagta magát. Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja:

– Férjet, cica, – férjet!

– Olyan furcsán fejezed ki magad… Ez a szó: értékesiteni!…

– De mi van benne? – kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul
hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, – csak nem gondolod, hogy
erényeidért fognak elvenni? Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a
férfiakat, se magadat. A szépséged s a hozományod…

Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott. Oly hirtelen, hogy
anyja kezéből kirepült a fésü. S Inci nem emelte föl a fésüt…
elfelejtette.

Dobayné megdöbbent. Nem értette leánya magaviseletét: ezt a „lázadást“.
Ilyennek még sohasem látta őt.

Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly
tekintettel, méltóságosan.

– Mit jelentsen ez, Inci?

A leány nem válaszolt.

Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya
fölháborodása. Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt.
Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás. Nem is sejtette, hogy
kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az _ideál_ finom szálaiból
szőtt fenséges önérzetét; – hogy szavaira a szüz szemérme, – az a dicső
ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak –
lázadt föl Inciben… Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a
mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó
sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne.

És megdöbbent rajta. Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon. Mert
támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot. Nem azt, a mi volt: egy
ártatlan, tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem
is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne
rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán. Ő mindent az _én_
nézőpontjából birált el. A körülményeket és tetteket azokból a
hatásokból itélte meg, a miket azok _reá_ gyakoroltak és nem ama
rugókból, a melyekből kipattantak. Azokat ő sohase vette figyelembe.
Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét: hirtelen föllobbanó
szenvedélyessége, a mi ellen _okokat_ szembeállitani soha eszébe nem
jutott… S ennek már nevelése volt az oka.

… Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte
és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző
tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára
kifejlődtek, vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a
különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett
önzése és akaratossága maguk alá temettek, – szabad folyást engedve a
kártékony indulatoknak.

De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei. És nem álltak
erkölcsi alapon. Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk
törvényeit. Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket
diktál, – már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom.

Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma. S a formáért föl
kellett áldozniok a lényeget, – ugy vélték ők, – mert szegények voltak.
Tették minden skrupulus nélkül… A látszat a fő! A család tekintélye, a
név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket. Ez alá a takaró alá el
lehet rejteni még a szennyet is!

Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük:
selyemruha és – lyukas harisnya; fényes, antik butor és – a butor alatt
piszok; libériás inas és – vacsorára krumpli és tea.

Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje. A külsőségeknek
olyan nyomasztó az adója! Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi
értékeinek nem hagynak tért a müködésre. Minden emberi tevékenységet,
minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek. Már ez igy van… A külsőség
pénzt követel, ha nincs pénz, hazugságot és ámitást; – mert akkor
ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az
intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása, orvtámadások a mások
erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti
és társadalmi előnyöknek… És az emberek kitanulnak a pirulásból.
Megkérgesedik a szivburok. Nem szökik vér a szivből az arcba s nem
bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket.

Pénz!… Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet, szépséget, –
mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők!

És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat, hogy
mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi
leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak.
Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és
„mutatni“, mint egy elzüllött magyar ur. Annyi szellem, annyi kitartás
és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és
kincseket gyüjtene garmadába… Csakhogy ez a reális ut! Izzadni kell
rajta – s az izzadságnak savanyu a szaga…

… Hát ezért nem értette Incit az anyja. Nem igen tehetett róla… Mert,
hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik.

És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol
cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az „erbtantik“ és
„onklik“ elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc
türelmetlen kifakadását: „Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk,
mire pénzéhez jutunk!…“ Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül
gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, – azok szuperlativusát: a
szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik
jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt
akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe –
álfényt az igazi fényen!

*

Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából.
És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja… De
nem bántja a leányt. Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele
elintéznie eljegyzése sorát. S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse
Incit. Mert máskor megtette volna okvetetlenül. (Semmit sem elnézni: ez
volt az elve.) Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy
kétségbeesést mutasson. Azzal akarta belopni leánya szivét.

– Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha… Oh!… Nem szeret! –
jajdul föl, mint egy tragika.

Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja
szokása szerint.

De meg se mozdult a leány. Még mindig a sarokban állott; onnan nézett
merően maga elé. És sürü hajával – valami rejtelmes okból – betakarta
mezitelen keblét.

Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik.
Csodálkozásában elült a szenvedélyessége. Mit tegyen?… Sokáig nem bir
elhatározásra vergődni. Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel
üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a
mi szóra érdemes.

– Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést.

De csak nem mozdult a leány.

– Majd megfésülködöm magam, – mondta szárazon.

– Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, – szól Dobayné és lágyan,
kérőleg hangzanak el szavai.

– Kérem, könyörgöm, engedje meg…

– A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, – hagyja reá az anya,
gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti
leányát.

Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné. Idegesen hányta
le magáról a ruhát. S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben. Elfelejtett
éjjeli mezt magára venni. Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy
elkészüljön Inci. Nem sokáig kellett várakoznia.

Inci fölkelt – miután rendbeszedte haját. – De a helyett, hogy szokása
szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt
lefeküdnék, – most egyenesen ágyának tartott. Rá se nézett félmeztelen
anyjára. Elfujta a gyertyát és lefeküdt…

Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és
értelmét keresse leánya magaviseletének. (Hát annyira megbántotta
volna!… És mivel?… Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval,
de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai
tekintély – még a vallás parancsa ellen is?! Föltétlen engedelmességre
és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik
támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne), a tisztelet
összeroskadt. Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt
fölépitett – és egy szóval!… De ha nem tudta!…)

Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája. De azért nem
csüggedett. Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt
a nehézségektől…

Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva:

– Inci, gyujts gyertyát.

A leányka fölkel s engedelmeskedik. (Tehát engedelmeskedik, – gondolta
Dobayné, – minden jól van.)

– Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci?

Inci hallgat.

– Feküdj le. Beszélni fogok veled.

A leány visszafordult ágyába. Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben
ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát. Az sápadt volt, de nyugodt.

– Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, – veté föl Dobayné a
szót, – egy olyat, a mi egész életedre elhatározó. (Csönd.) Menyasszony
vagy…

Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak. Mindössze, hogy egy
kissé anyja felé forditotta arcát, szólván:

– Elfelejtettél felöltözködni, anyám. Öltözködj föl, kérlek szépen.

– Miféle affektálás ez, Inci? Mi lelt ma téged? – No légy okos és ide
hallgass. Tudod, ki a vőlegényed?

– Sejtem, hogy kit akarsz. De öltözködj föl…

– Inci!!… (Ez már fenyegetőleg hangzott.)

– Nem nézhetek igy reád.

Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne. De
elfojtotta. Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére.

– Kertész jó fiu – és gazdag. Boldog leszel vele.

– Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem.

– Édes leányom, te ahhoz nem értesz. Egy életet, egy létet tisztán
szeretetre nem lehet fölépiteni. A boldogságnak nem is az a főtényezője…

– De az.

– Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése. A szerelem nem soká tart.
Hallottál már valamit a mézeshetekről? Hat hét. Azután vége a
szerelemnek. Jön a barátság.

– Nem, nem. A szerelem örök.

– Miket beszélsz ma össze-vissza? Mit értesz te ahhoz, te, a ki még
sohase szerettél? Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk.
Jó?

– Oh, ne! Nem szeretem őt.

– Majd megszereted, majd megbecsülöd. Hallgass anyádra, kis leányom. A
ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot.

– Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok. Én a boldogságot másutt
keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban.

– Mert nem ismered az életet, Inci. A jólét a boldogság alapja, Inci.

– Nem hiszem.

– És miért nem hiszed?

– A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen.

– Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet?

– A szivem.

– A sziveddel ne gondolkozz, leányom. Az eszed való arra.

– Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall. Nem vagyok én az a
felületes, szeles leány, a minek látszom. Sokat gondolkozom én.

– Gondolkozol? Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád
előtt? Miért nem voltál hozzám bizalommal?

– Mert féltem tőled. Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de
bizalommal nem mertem a szined elé lépni.

– Őszinte leszel ezentul?

– Most az vagyok.

Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az
összerezzen ettől a csóktól.

– Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul
bizalommal. Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj. Majd
megismersz ezután. Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked.
Hallgatsz, Inci?… Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől.

– Nem a vőlegényem; nem szeretem.

– De holnap már az lesz, Inci. A te boldogságod érdekében _akarom_.

– Nem leszek boldog, meghalok.

– Ez gyerekes, ostoba beszéd. Istenkisértés ilyet mondani, – fakadt ki
Dobayné.

– Biztosan tudom, hogy meghalok, – erősiti halkan Inci.

– Megtiltom…

– Azt meg nem tilthatod.

– Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj, –
tört ki most már dühvel az anya, – az ilyes alávaló, csunya jellemre
vall!

A szegény kis Inci följajdult fájdalmában.

– Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom –
megértettél? – folytatá az anya.

– Megértettem.

– És most aludj szépen és nyugodtan. Jó éjt.

– Jó éjt…

Mint a csörgőkigyó villámos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska:
ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci. Meg se moccant. Mereven
bámult a sötétbe. Világosság után vágyott. Pedig előbb hogy fájt neki a
gyertya fénye! Nem, nem is ilyen világosság után – a nap fénye után
epekedett. Ugy hitte, hogy az jót tenne neki. A napsugár talán
fölmelegitené szivét és agyát. Mert oly jeges meredtség ült meg egész
testén, hogy szinte fázott. S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott.
Azután nyomta is valami mellét. Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna
és sirni, meg imádkozni. Minderre képtelen volt. Idegei elpetyhüdtek:
nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira.
(Csak legalább imádkozni tudna!) Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de
nem tudta, mit mond. Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra
halmoz: haszontalan, hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se
értelmük, se értékük.

Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a
Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással
öntve el a sötét szobát.

Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai. Imádkozott. Nem
ugy, a hogy a könyvekből tanulta. Szive adta ajkára az imádság szövegét.
S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája!…

… Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje. Visszaidézte azt a kinos
jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már
képes volt – szellemének teljes birtokában – meggondolni, elbirálni azt
a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel
taszitotta a sors.

A sors-e, vagy ő a hibás? – Gondolkozott. Ujra megvillant agyában az a
gondolat, hogy hátha az anyja. De ezt a gondolatot elüzte magától. (Most
sikerült elüznie.) Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az
szüziessége ellen elkövetett. Alig emlékezett arra az ösztönszerü
harcra, a mit anyjával szemben megnyert… Az anya képe lebegett már csak
a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé. Azt az asszonyt, a ki őt ok
nélkül sértette, már nem látta az anyjában.

… De azt tudta – arra emlékezett – hogy holnap el akarja őt Kertészszel
jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy
engedelmességet igért.

… Miért tette ezt? Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet
parancsol a gyermeknek szülői irányában!?

Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik
parancsa is átvillan agyán: „Kövesd a férfit, a kit szeretsz,
mindenhová…“ S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra,
fényesebben, mint előbb, valóságos intenziv erővel. Hullámos haja, mint
egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát.

Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna
ki belőle… Biztos léptekkel – mintha minden butort látott volna a
sötétségben – egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy
ébren van – mintha az nem is lehetett volna másképp – szilárd, bátor
hangon ejté ki e szókat:

– Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége.

Dobayné először is a gyufa után kapott. Gyertyát gyujtott. Látni akarta
leányát. Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a
szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze.

– Ülj le.

– Engedd, hogy álljak.

– Miért akarsz állni?

– Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, –
nem győzöl meg.

Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes
lelki erejére szüksége lesz. Igy még nem beszélt vele Inci soha. Uj
eszközökhöz, uj taktikához folyamodott. A szokatlan helyzet erősebb
fegyvereket kivánt… Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel. Hangja
remegett és tördelte kezét. Majd fejéhez kapkodott és tépte haját.

– Szerencsétlen anya én, mit müveltem?! Eljátszottam a saját édes,
kedves gyermekem bizalmát. Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet
forró anyai keblemen melengettem. Oh, én vagyok az anyák
legszerencsétlenebbike! Isten, miért nem vettél el, még mielőtt e
szörnyü valóságra ébredtem volna?!

A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt.

– Bocsáss meg. Szeretlek, de ne kivánd halálomat. Ugy szeretnék élni!

– Ah! – Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem. Két kézre
fogta leánya sápadt arcát. Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy
nézett szemébe – merően. És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő
valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat. Könyeiről már teljesen
megfeledkezett. Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly
vonásait. Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha
tarantella-pók csipte volna meg:

– Ilona, te szerelmes vagy!

– Az vagyok. Szeretek… kimondhatatlanul szeretek, – hagyta helyben Inci
átszellemült arccal.

– Ki az az ember? – kérdezte szinte sziszegve az anya.

– Kalvyl János, – felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván
fejecskéjét. Majd hozzátette: – Ime, a bizalom, a mit kivántál.

– Kalvyl?! A jött-ment koldus piktor? Megőrültél?

– Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, – igen, a szegény, halvány
festő.

– Inci! – hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya
karját.

De a leány nyugodt maradt. A sápadt arc ott ragyogott előtte és
hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott. Ez adott neki erőt és
nyugalmat. Még ismételte is:

– Ő – az egyetlen, senki más, soha, – soha!

Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát. Cserbenhagyta minden
művészete. Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép.
Keze vonaglik. Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka
karjaira. S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti
leánya puha, fehér bőrébe, hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér. És
ekkor, hogy a vértől borzadt-e meg, saját vére vérétől, vagy
indulatainak sulya vette-e le lábáról? – megtántorodott s az ágyra
roskadt.

Inci megrémült. Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó
anyjára…

De eszméleténél volt Dobayné teljesen. Környékezte az ájulás, de csak az
izmait birta legyőzni, az energiáját nem.

Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét! És
különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő
föladni semmi áron nem akart. Ő soha semmit sem adott föl. Meggyőződése
volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és
okos lehetett.

Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata. Fölkelt. Agya tisztán
müködött. Elfogulatlanul birálta el a helyzetet. És mindjárt tudatára
ébredt annak, a mit müvelt. Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta. Az
volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát.

– Feküdj le! – rivalt reá durván.

Inci engedelmeskedett. Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi
flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette
leánya sebeit. Először kiáztatta azokat szivacscsal. A nagyobb
karcolásokat flastrommal tapasztotta le. Majd bekente az egészet valami
zsiradékkal.

A leány türte. Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi, hanem
a lelki fájdalom miatt.

– Rosszul vagy? – kérdé Dobayné.

– Engedelmeskedem, – felelt a leány remegve, gyönge hangon,
öntudatlanul.

– Azt kérdezem, rosszul vagy-e?

– Oh, igen, engedelmeskedem…

– Fáj?

– Nem, nem, engedelmeskedem, – egyre azt hajtogatja Inci.

Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát. Nem volt láza. De
azért hideg borogatást tett a fejére.

Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie. Inkább
virraszt egész éjen át. Megtette.

Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le. És tiz
percenkint pontosan változtatta a borogatásokat. Majd gondolkozni
kezdett. De nem tudott. Azaz nem volt min gondolkoznia. Az ő akarata, a
terve kész volt teljesen.



X.  Sipiczkynek megjön az esze.

Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész
Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet
csóvált a feje fölött.

– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit!

– Miféle öreg és miféle költeményeket?

– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé
vágta a keserveket.

– Ej ha! Ez hiba.

– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus.
Haha!

– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No
hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba…

– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot?

– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság.

– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha!

– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk.

– Megegyük a könyveket?

– Meg nem esszük, de megvesszük őket.

– Bolondozol?

– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos
mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk
következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem
mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog.

– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt.

– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt.

– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne.

– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És
vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek.

– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül?

– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal.

– Adok háromszáz forintot.

– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget
vagyonaránylag. Azt se bánom.

Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és
kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját.

– Nem sok az neked?

– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert
háromszázezer forintod van.

– Hogy érted?

– Visszafelé.

– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg?

– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem.

– Ezt is visszafelé érted?

– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen
elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi
Kertészt:

– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz?

– Mivel?

– Hát azzal a bizonyos dologgal.

– Melyikkel?

– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is
megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“

– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt.

– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek.

– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba
viszed az iróniát.

– Lőjj vissza!

– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd.
Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem
helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma
este deklarálnak. Bocsáss meg…

Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily
közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad
mulasztania!)

A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag
tapintatlansággal mentegeti magát:

– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott.

De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a
kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja:

– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!…

A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt,
meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü,
győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná
rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem
a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még
az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky.

– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel,
ha ugy is kisül estére.

– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az
ajtón.

Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt,
az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott
meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a
nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy
félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és
derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De
meg is éhezett.

Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen
benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket,
cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló
cipóval.

Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már
egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos
palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már
három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére,
hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is
megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a
rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s
ok az elcsapásra.

Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes
kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot…

Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt
következik:

Egy napon ugyanis eszébe jutott a lengyelnek, hogy jó volna megtanulni
az egyszeregyet.

Elővette hát takarékpénztári könyvecskéjét, vagyonának utolsó
maradványát és konstatálta, hogy egy 17.930 forint értékü uradalma még
megmaradt, bár aprópénzre váltva az „Első Hazai“ valamelyik
Wertheim-kasszájában. Aztán azt konstatálta, hogy ha valaki két évi
jogot végzett, még két évet kell végeznie, hogy államvizsgát tehessen,
miután négyből, ha kettőt levonsz, kettő marad. Ehhez a kettőhöz
hozzáadott még hármat. Három évig szokott ugyanis ingyen dolgozni a
magyar tizenhat évi tanulás után, a mig segédfogalmazó lesz belőle.
Akkor már fizetést is adnak neki, de csak annyit, a mennyi nem elég.
Ujabb három év mulva azonban már annyit adnak, a mennyi elég, ha jól
vesszük föl a dolgot. Mert a fogalmazói fizetésből már jól is lehet
lakni, sőt siklón is megmászhatja az ember a várat, ha éppen meg találna
sántulni.

Tehát 2 + 3 + 3 = 8.

Ergo nyolc évig kell még az uradalomnak fönnállania. 17.930: 8 = 2241
forint kerekszámban s a kamatok. Ennyi jut egy évre.

Ez szép összeg egy évre becsületes ember kezében, gondolá Sipiczky és
elégedetten dörzsölé kezeit. A 2000 forintot elkölti – tervezgeti tovább
– a 240 forintokat s a kamatokat pedig bespárkasszázza és tőkésiti.
Ebből aztán nyolc év multán egy uj uradalom keletkezik, nem oly
tekintélyes ugyan, mint az előbbi, de olyanra már akkor nem is lesz
szüksége, mert akkoron már, mint az ország egyik méltósága, tekintélyes
javadalmazásban részesülend.

Ez a számvetés volt a Péter megölő betüje, mert ebből eredményképpen az
is kijött, hogy 2000 forintból nem telik egy Péterre.

Egészen jól mondta hát Péter (mert volt neki magához való esze), hogy a
rumfogyasztási hajlam nem ok egy tisztességes inas elcsapatására…

Ezért szolgálta hát ki önmagát Sipiczky, nem pedig azért, a mit mindig
hajtogatott magában: „If you will be will served, serve yourself“. (Ha
azt akarod, hogy jól légy kiszolgálva, szolgáld ki magad.)

Abban azonban igaza volt a közmondásnak, hogy legjobb az öninas.
Sipiczky legalább nagyon meg volt magával elégedve, ugyis mint inassal,
ugyis mint urral. Mint inas hüségesen szolgálta az urát, mint ur pedig
sohase panaszkodott inasára.

– Tisztességes, becsületes ember kezd lenni az uram, – humorizálta ki
önmagát, – a csizmatisztitást se praetendálja meg tőlem, a
szobatakaritást sem. Azokat a házmesterné szolgálója szeretőjének a
mostohafia végzi, a házmesterné számára kiutalandó havi öt forintnyi
javadalmazás ellenében…

A házmesterné, mellesleg legyen emlitve, azért nem végzi vala e dolgokat
önmaga, mert fiatal volt, a házmester pedig öreg. De különben is
takaritás idején zongora- és énekleckéket vesz ő nagysága Klapsz Artur
művésztől, hogy ha férje esetleg még idejekorán meg találna halni,
kóristáné lehessen belőle az operánál (az első sorban); ha pedig soká
találna élni: guvernántnak szegődhessen Schwarz, Weiss, Braun, vagy
akármilyen szinü urasághoz.

A házmesterék is okos emberek voltak ám. Ők is csináltak komputust a
spergeldek irányában, a mely komputusból kiderült, hogy spergeldekből
nem lehet házat venni, bármennyi lump legyen is a világon. Különben is
mindig kevesebb a lump és mindig több a házmester. Ezért tanult hát a
házmesterné zongorázni. Számitásból. Hiába, minden csak számitáson mulik
ezen a világon.

*

De hát ne hagyjuk Sipiczkyt egymagában a teájával. Mert érdekes ember
Sipiczky, mint minden elromlott világfi, a ki a följavulásra adja magát.
De nemcsak érdekesek az ilyen emberek, hanem vigak is, tele vannak friss
humorral. Az elégedettség, a lelki egyensuly derültté teszi kedvüket és
megjavitja gyomrukat. Az ilyen ember jól néz ki kivülről és jószivü is
egyszersmind.

A jószivüségét még a lumpidőkből hozta magával Sipiczky – ezt csak meg
kellett tartania. A jó kinézést azonban ujonan akvirálta, mert az a jó
gyomorral jár együtt, a mi pedig csak följavult embereknél
tapasztalható.

Ime, a szalonnát ugy eszi most Sipiczky, mintha tengeri rák volna (à la
Americaine), pedig csak disznóból van, még pedig valószinüleg
kőbányaiból. A teát ellenben csak ugy iszsza, a hogy régen szokta. Az
akkor is meleg viz volt, most is az. Csakhogy akkor fekete volt, most
meg sárga. A szin nem sokat határoz. De az már határoz, hogy a kenyér
puha legyen és jóizü. Azért veszi a kenyeret Sipiczky sajátkezüleg
Schachnernél, mert ő nála mindig puha és mindig jóizü a kenyér.

Ilyen gourmand lett Sipiczkyből. Ő ugyan meg nem evett mindenféle
kenyeret! De a jó aztán jól esett neki.

A reggelije kvalitása fölötti teljes megelégedésének kinyilvánitása után
ezer forinttal a zsebében elindult Sipiczky könyvet vásárolni.

Kevés olyan ember akadhatott Budapesten eddig, a ki egyszerre ezer
forintot öl vala könyvekbe, de olyan meg biztosan egy sem akadt, a ki
pláne egyfajtába ölje be az ezer forintját.

Legalább csak igy magyarázható meg Singer és Wolfner uraknak korreális
és szolidáris elcsudálkozása, a midőn Sipiczky 500 példány Elvira-féle
keserveket rendelt meg náluk és kifizetvén az értük járó ezer forintot,
még külön öt forintot utalványozott egy társzekér céljából, a mely
társzekéren e homogén könyvtár lenne elszállitandó a lakására.

Elementáris volt az ő elcsodálkozásuk. De midőn Sipiczky ama szivességre
kérte őket, hogy a dologról senkinek, különösen a szerzőnek, egy szót se
szóljanak s erre becsületszavukat is kérte: már megszüntek csodálkozni,
mert tisztában véltek lenni azzal, hogy bolonddal van dolguk.

De a könyveket és a becsületbeli igéretüket pontosan szállitották
Singerék és az utóbbit meg is tartották pontosan. (Fogadni lehetne, hogy
még most is letagadnák az esetet, ha valaki megkérdezné őket. Pedig már
annak három éve. Ennyi ideig pedig ritka becsületszó szokott eltartani.
Többnyire elévül az egy pár nap alatt.)

Sipiczky ekképpen elvégezvén egyik teendőjét, a Nemzeti Szállóba
hajtatott (azaz per pedes apostolorum nyargalt oda), utközben beleütődve
egypár emberbe, mert még nem szokta meg egészen a gyalogszert. Ám végre
is szerencsésen eljutott odáig, – de nem tovább, mert be már nem
eresztették Dobayékhoz. Azt mondta a portás, hogy beteg a kisasszony és
csak estefelé kel föl, de a soirée azért meglesz, már el is küldte a
kölcsönezüstöt a Mittermeyer.

– Jó, – gondolta Sipiczky, – este sem késő, de még holnap se. Legalább
tovább tart Kertész dicsősége. Azt nem irigylem tőle.

Hanem a szegény Kalvylt: azt sajnálta Sipiczky nagyon.

Elutazott hát Kalvyl lakására, vigaszt szítandó. A par discretion
fölszedett ujsággal: Inci mátkaságával nem hozakodhatik elő, – gondolta,
– de legalább sejtetni fogja a szegény festővel, hogy nincs baj, nagyobb
baj nincs legalább. És el is határozta, hogy erre, ha kételkednék Kalvyl
az állitásában, becsületszavát adja, kétszer is, sőt meg is esküszik
rája, akár háromszor is.

Nem találta otthon Kalvylt. Az a Műcsarnokban volt, ugy mondták neki.

Elrobogott hát a Műcsarnokba. Meg nem foghatta, hogy ember – egy gyarló
földi lény, – hogy lehet képes az övéihez hasonló mértföldes utazásokat
tenni a saját lábán, anélkül, hogy elkopnának ezek a lábak. Nemhogy
elkoptak volna, de ki se fáradt.

– Ezt a szalonna tevé s a lágy kenyér! – dudálta vigan és befordult a
Műcsarnokba. Ott azt mondta neki a kapus, hogy a báró ur itt volt ugyan,
de most már valószinüleg nincs itt, mert elment.

– Hová ment?

– Hát valószinüleg vagy haza, vagy a városba.

Ezt Sipiczky is valószinünek tartotta, hát megforditotta a rudat.

Kalvyl megint csak nem volt otthon. Tehát a városban kellett, hogy
legyen.

A város azonban nagy és sok benne a fóka. Nehéz benne valakinek a saját
fókáját megtalálni. Ezt belátta Sipiczky, hát inkább ebédelni ment a
Kispipába.

Ott igen jól evett. És miután töltött káposztát is kapott, még két deci
bort is hozatott magának egy stucnyiba, hogy bora tetejibe még két
krajcár ára szódát is fröcscsentethessen. Ekként megvolt a teljes
fröcscse és megmaradt két krajcárja Sipiczkynek. Mert a fröcscsnek tiz
krajcár a rendes ára, ha készen tálalják, de igy elemeiben nyolc
krajcáron is megszerezhető. Éppen megforditva, mint a kávénál. A kávé
ugyanis akkor drágább, ha a feketéje nincs összevegyitve a tejjel.

Sipiczky azon elmélkedett, hogy miért van az igy és miért nem
megforditva. (Mert hisz éppen ugy lehetne megforditva is. A mélange-nak
is joga van drágábbnak lenni az ibrikes kávénál, ha a fröcscs is
drágább, mint együttvéve alkatrészei.)

Nem tudta a kérdést megfejteni Sipiczky, semminemü szempontból, hát
belenyugodott az állapotba és betért a „Koronába“. Ott rossz levegőt
élvezett és valamivel jobb feketekávét. De legalább elolvasta a
politikai lapokat, a mikből azután megtudta, hogy nem Wekerle már a
miniszterelnök, hanem Bánffy.

Elszégyelte magát e tudatlanságon. (Miféle léha ember az, a ki évekig
nem olvas ujságot s olyan társaságba jár, a hol politikáról nem
beszélnek! – Magyarországon! Hát mindig csak a festett hölgyek között
éltem? – tevé föl a kérdést önmagának és mindjárt meg is felelt reá,
hogy bizony mindig; mert ebben a szép országban csak a „kis dámák“ nem
politizálnak s egyedül csak ezek nem.)

Megfogadta Sipiczky, hogy ezentul művelni fogja magát.



XI.  A bál.

– Berkes nem jöhetett, – jelentette ki ő nagysága, – de Piripacsi Bandi
igen. Ez fölmondott inkább egy sugáruti bankárnak, csakhogy idejöhessen.

Valójában pedig ugy állott a dolog, hogy Berkes igen drágás ember,
Piripacsi pedig mélyen leszállitott áron muzsikál. Ezért választotta az
utóbbit a nagyságos asszony. Különben az estély céljaira nem is két,
hanem három szalont nyittattak föl. Egyik táncterem lett, ennélfogva
üres volt. A másik ebédlőnek rendeztetett be. Itt egy rögtönzött
állványon büszkén meredeztek az égnek magas kristályüvegekkel kombinált
ezüst gyümölcs- és csemegetartók és laposan, de méltóságos sulylyal
terpeszkedtek antikstilü ezüst tálak, mindenféle hideg ételeket, rákot,
pástétomot hordván hátukon. A keret zöld volt. Fikuszok és pálmák
gurnyasztottak minden sarokban és mindenek tetején.

Mindjárt meglátszott, hogy a parádézásban járatos volt a háziasszony.
Még a vendégei is parádésak voltak: özvegy Csapek grófné, elvált Máday
grófné s a férjével valósággal együtt élő Csicsinszky grófné, ez
férjestül, a többi leányostul jelent meg a bálon. De ott voltak még
Kenézék, Baltayék, Hangossyék is és – a többi grófok…

Dobayné ideges, mint egy ángolna, de arcán a fagyos nyugalom erőltetett
kifejezése ül: az ugynevezett arisztokratikus nyugalom.

Dobay Inci – fehér, elől V alakban, keskenyen kivágott, fehér muszlin
ruhájában, – halovány, de nyugodt arccal üdvözli a vendégeket. Sürü,
fényes haja koszoruba fonva, három vastag fonadékban vevé körül fenséges
homlokát. Szemei lázban égtek, mert fájtak a sebei. De azért büszkén,
emelt fővel – mint egy királyleány – állotta helyét. Legyőzte testi
fájdalmait, még mosolyogni is tudott. Csakhogy olyan volt a mosolygása,
olyan szomoru, mint a téli napsugár, a mely csak fénylik, de nem
melegit.

A fiatalemberek összesugtak fölötte.

– Nézzétek az Incit, milyen szomoru!

Kertész tudni vélte, hogy miért szomoru Inci (az izgalomtól) és aprókat
röhögött örömében.

Csak az a sovány, szerelmes, sápadt fiu: Kalvyl nem szólt semmit, és
haragosan vált ki a csoportból, a mely profán módon forgatta Inci nevét.
Előtte szent volt Inci és az ő szomoruságán mély bánat szállott lelkére.

A hangulat különben szilárd, noha még a zene se szól. De igazán elemében
csak két férfi volt a társaságban: az öreg Dobay és Sipiczky. Amaz
leánya szerencséjének és boldogságának örült. S ettől ugy
nekiszelesedett, hogy szinte ugy nézett ki, mint egy öreg clown.
Antidiluviális bókokat mondott a menyecskéknek és more lasnaciensi per
„hékás“ és „pajtikám“ szólitgatta a férfiakat. (Szegény Dobay, hogy te
vaknak születtél!)

Sipiczky a harcba készülő bátor férfi önbizalmával szivében s egy kész
tervvel agyában sürgött-forgott, intézkedett, rendezgetett. Mindenütt
ott volt és figyelt. Azt már megtudta, hogy a deklaráció a vacsora előtt
fog megesni.

(Éjfél után eladva a lelked, szegény Inci, – gondolta a jó lengyel fiu
és szomoruan, de bizalmas melegséggel szemlélte a bánatos fehér leányt.)

Ez, noha nem volt feléje fordulva, észrevette a rája tapadó tekintetet
és hozzá ment, szilárd, határozott léptekkel. Járása veszitett ritmikus
bájából, hogy oly energikusan lépett.

– Kedves, jó Inci!

– Édes Alfréd – Sipiczky gróf, kérem…

– Oh, nevezzen csak ugy, kis testvérkém. Nagy kegy az nekem, oly jól
esik, mint a bünbocsánat.

– Szivesen, Alfréd, mert nagyon szeretem magát, – táncolja velem az első
négyest. Sürgős közleni valóm volna. Ne itéljen el és ne nehezteljen,
hogy rontom a mulatságát.

– A sirig hű barátja, Inci. Rendelkezzék velem: méltasson a bizalmára.

A leány hálásan szoritotta meg az ifju kezét, azzal visszaült helyére…

Megzendült a zene.

A keringő ritmikus zenéjén kavarogtak a párok. A muszlin halk zizegését
s a selyem suhogását elnyelte a hegedü hurja. Csak egy pár századvégi
dandy izetlen toppanása hangzotta azt tul s a leányok ezüstkacaja.

Dobayné is táncolt az eleven gróffal, Csicsinszkyvel, ki jó táncos és
dévaj mulattató.

– Ez utolsó! – veti oda kacéran Dobayné.

– S aztán? Száraz ajka eperajkat szedegetni készül? – elménckedik
Csicsinszky.

– Nem táncolok ezentul.

– Pedig kár. Jól táncol és felségesen idomul egész lénye a táncosához.

– Ah! Miket beszél! – felelte gőggel a szép érett asszony, – én nem
idomulok, én idomitok.

– Hát a férjét, azt jól kiidomitotta, az bizonyos, de már velem nehezebb
volna a sora.

– Tegyen le, – kérte báli magyarsággal Dobayné, szinte haragosan, – maga
nagyon szorit, azt pedig nem türöm.

A gróf „letette“ őt s azon elmélkedett, hogy mitől olyan meleg ennek az
asszonynak a teste. Hisz ő benne is csak vér van! Csalódott: nem vér,
láva, foszfor folyt ereiben.

A fehér kis Incit a pirosképü Kertész vonszolta magával. Ugy táncolt a
kis bácskai, mintha gyári munkát végezne, a miért jól megfizetik az
embert. Inci ugy lebbent mellette, mint fehér hab hullámok fodrain. Egy
megtestesült diszharmónia volt az a tánc. Mint mikor a kecskeduda hangja
belerí a szférák zenéjébe.

Az első négyes rendezésére Sipiczky ifjabb Mádayt kérte föl, hogy
zavartalanul beszélhessen Incivel, a párjával és hogy a figyelmet
magukról másfelé összpontositsa.

Fölállottak. Kertész volt a vizavijuk Csicsinszkynéval. Mert Kertész
most már csak asszonyokkal táncol (Incit kivéve), semmi köze többé a
leányokhoz. Az ő leányát már megtalálta ő.

Sipiczky eleinte kissé zavarban volt. Ő szeretett volna először szólani,
de nem találta meg egyhamar a formát.

Annál bátrabb volt a leányka, elszánt, mint az Adria vértanuságra
kiszemelt menyasszonya. Ő szólalt meg először:

– Alfréd, én menyasszony vagyok: a Kertész menyasszonya.

– Tudom…

– Nem azért mondom ezt magának, mintha segitséget kérnék, mert ezen
változtatni már ugy se lehet.

– Ne beszéljen igy, kérem. Lehet, – lehet! Becsületemre, hogy lehet.

Tagadólag rázta fejét a leányka s igy folytatta:

– Azért mondom, hogy megkérjem magát, látogasson meg engem Lasnakon. De
hamar, nagyon hamar!

Mielőtt tovább beszélne, közbeszól a férfi:

– És miért menjek én Lasnakra és miért egymagamban? Másodmagammal fogok
oda menni.

– Ő nem jön el, – kételkedik Inci lángbaborult arccal, – ő nem jön el
szüleim meghivása nélkül.

– Hivassa meg, kérje meg a mamáját.

– Nem hivja meg, mert – mindent tud…

A kis Inci elárult mindent egy férfinak, a ki neki semmije, azaz
mindene, mert barátja volt. És egy barát sokszor több, mint egy
szerelmes imádó, mert amannak érzelméből még az önzés is hiányzik.

– Akkor eljön hivatlanul, – biztositja Sipiczky.

– Nem jön el. Annyira nem szeret.

– Halálosan szereti, esküszöm!

– Honnan tudja? – kérdi a leány átszellemült arccal.

– Azt nem mondhatom meg. De megesküszöm még egyszer reá: „Esküszöm, hogy
imádja.“ Különben figyelje meg arcát, ha majd deklarálják az
eljegyzésüket. Azon rajta lesz, hogy mennyire szereti magát.

– És aztán?

– Aztán majd dolgozom én. Ha nem lehet másképp, gyürüt váltanak. Én
tovább dolgozom, mindaddig, a mig vissza nem küldi jegygyürüjét – a
mamája.

– A mamám?! Soha! Akkor nem ismeri őt.

– Hagyja csak, kérem; az az én gondom. Most még nem szólhatok semmit, de
esküszöm, hogy megmentem. _Én_ ismerem a mamáját és nem maga, Inci, –
mondotta kis vártatva Sipiczky, de megbánta, hogy mondta; forditott a
beszéden:

– Ám segitsen maga is. Beszéljen Jánossal – azonnal a négyes után. És
hivja meg őt Lasnakra. Értette, Incike?

– Értettem.

– Megteszi?

– Meg, – válaszolt a leány elszántan és elhalványodott kipirult
arcocskája, – bár azt kockáztatom vele (a mi a mindenem pedig), hogy
elveszitem becsülését, ha utána járok.

Sipiczky elmosolyodott.

– Oh nem. Maga azt nem tudja, hogy az az ártatlan nyiltság, a mi egész
lényét jellemzi, legmegkapóbb, legközvetetlenebb megnyilatkozása a
tiszta nőiségnek. Mi férfiak tudunk disztingválni, Inci.

– Igazán? Nem fog félreérteni?

– Ugyan, egy olyan okos, olyan mély kedélyü ember!

– Oh, igen, ő okos és mély a kedélye, Alfréd, édes Alfréd. Köszönöm, –
boldoggá tesz arra a kis időre.

– Semmi kis idő! Vagy hatvan esztendőre akarom magukat boldoggá tenni,
Inci… És most arra válaszoljon, kérem, hogy miért bánt kegyeddel az
édesmamája ilyen könyörtelenül és miért nem folyamodott az édesatyjához?

– Anyámnak Isten parancsából engedelmeskednem kell, – válaszolt a leány
keserüen.

A négyes véget ért. Szétváltak és bókoltak a párok. Sipiczky nem várja
be Inci egész feleletét, fut, rohan intézkedni, még csak azt sugja a
leánynak:

– Jó. Tessék csak engedelmeskedni. Majd ahhoz tartom magamat.



XII.  Szerelmi vallomás.

Dobayné a sok férfikar érintésétől fölizgatva, ugy nézett ki, mint egy
buja rózsabokor, a mely telisdedteli rakva kinyilt virágokkal. Szélesen
ülte meg székét, karjait és lábait elhagyva és felső ajka fölhuzódott,
hogy fehér fogai csak ugy villogtak a nedves, piros hus hátterében. (Ah!
– gondolá, – ha most menyasszony lehetne ujra! És ma ez az estély volna
esküvője! Ha őt várná a fehér csipkés nászágy!) Összeborzongott és
Csicsinszkynek egy kérdésére elfelejtett felelni.

Inci a négyes után várt egy percig. Remélte, hogy Kalvyl közeledni fog
hozzája. De Kalvyl csak ült magában, szótlanul és szomoruan. Lopva
nézett szerelme után, hogy az maga se vehesse észre. Elhatározta hát a
leányka, hogy – dacolva minden formasággal – melléje ül.

Sipiczky – mintha eltalálta volna gondolatát – hirtelen elfoglalja a
Kalvyl mellett éppen megüresedett széket és kérve tekint a leányra.

Az áttör a táncolók során, egy pár szót szól Sipiczkyhez s elfoglalja a
fölajánlott helyet.

Kalvyl zavarba jött.

De zavarban volt a leány is. Tulbecsülte erejét. A helyett, hogy beszélt
volna, az járt az eszében, hogy ő most egy illetlenséget lesz
elkövetendő, a melylyel nagyot vét a nőiség ellen. Azért csak ott maradt
Kalvyl mellett és kosarat adott a táncolóknak:

– Fáradt vagyok. Köszönöm szépen.

Végre is Kalvyl szólalt meg először. A szivéből beszélt, hát ostobán
kezdte.

– Miért is táncol egyáltalán ma, a mikor beteg?

Inci még zavartabb lett, de nem merte letagadni, hogy beteg.

– Kell – az estélyen. És maga nem táncol, Kalvyl báró?

– Én? Soha! Velem senki se szeret táncolni.

– Oh, de igen; én örömmel táncolnék magával.

Kalvyl fölkelt és meghajolt Inci előtt. A leány fölugrik s átadja magát
táncosának. De ugy! Egész testével, egész szüzies lényével odatapadt
keblére. Az gyöngéden ölelte át karcsu derekát, belemélyeszté sötét,
értelmes tekintetét a leány láztól nedves szemeibe – és vitte, himbálta,
mint zefir a szomorufűzágat. Minden mozdulatuk egy-egy harmónia, minden
lépésük egy szerelmi dal.

– A Kalvyl táncol – és tud táncolni! – csudálkoztak az asszonyok. De már
a másik pillanatban azon bámultak, hogy hogy táncol, milyen fölségesen a
Kalvyl. Ha tudták volna ezek az asszonyok, hogy az ő tánca nem tánc
volt, de szerelmi vallomás Terpsichore nyelvén!

És hosszu volt az a szerelmi vallomás! Már négyszer keringőzték körül a
termet, de sem az ifjunak, sem a leánynak nem jutott eszébe, hogy
feltünést kelthet ez a hosszu keringő.

A mama rajtuk legeltette buja tekintetét. Szinte elfelejtette leányát
figyelmeztetni. Ő most más régiókban dőzsölt: Bacchusékkal itta a
nektárt…

És tovább keringőztek a szerelmesek – a mig csak állotta lélegzetük.
Kezük öntudatlanul görcsösen kulcsolódott össze. S a midőn végre megállt
az ifju, a leánynak hajkoszoruzott büszke fejecskéje – ha csak egy
pillanatra is – mintha ráhanyatlott volna az ifju vállára. És mintha
összeforrtak volna kezeik: nem birtak megválni egymástól. Ugy ültek le
és csak akkor eresztették el egészen egymás kezét.

Urak és asszonyok összemosolyogtak. (Ezek szeretik egymást! Beh kár,
hogy szegény a piktor, – hogy egy pár nem lehet belőlük!)

Kalvyl kipirult. Elsimultak homlokán redői. Inci meg ugy ült mellette, –
féloldalt fordulva feléje, – mintha azt mondaná: „Vigy magaddal, hiszen
látod, hogy a tied vagyok. Mindenhová követlek, mert szeretlek.“

És az ifju most már tudta és érezte is, hogy viszontszereti őt az ő
bálványa. Azért nem is tudott beszélni, csak az arca ragyogott, meg a
szeme.

Incinek ellenben beszélnie kellett. Elsőbben meg akarta gyónni, hogy
menyasszony. De nem merte. Félt, hogy nevetségessé válik az ifju
szemében. (Hátha majd azt mondja, akár keserüségében is, szárazon,
komoly arccal, hogy: „Sok szerencsét kivánok“ s ezzel vége, mindennek
vége! Inkább csak meghivja. De hogyan kezdje és milyen szavakkal?)

A szive ugy dobogott, hogy szinte fájt s az agyát is nyomta valami. (–
Végre is meg kell lennie, – határozta el magát.) Nem bánta már, akármit
mond és akárhogyan mondja.

– Kalvyl, eljön hozzánk Lasnakra?

– El, nagysád, ha kegyesek lesznek meghivni.

– És ha szüleim nem hivják meg, csak én, akkor is eljön?

Kalvyl kérdőleg nézett a leányra. Az már olyan sápadt volt, mint a
halott.

– Az nehéz, – dadogta a festő.

– Ugy hát nem akar, Kalvyl?

– De akarok, Ilona kisasszony; csak tolakodni nem szeretnék.

– Oh, a maga büszkesége mindenekfölött, azt föl nem áldozza semminek,
ugy-e?! – kiált föl Inci és majd hogy sirva nem fakadt.

Hirtelen lendülettel válaszolt az ifju:

– A földig hajtom le homlokomat, ha…

Nem mert többet mondani. Nagyon gyáva az igazi szerelem.

– Akkor alázza meg magát egyszer életében az én kedvemért is, Kalvyl
báró, – hangzott föl a leány ajkáról most már elszánt határozottsággal a
kérelem. – Jőjjön el, kérem, Sipiczkyvel együtt. Ő se lesz meghiva.

– És miért akarja ezt, Ilona?

– Azt kivánja, – szólt a leány, sötét szemeit reámeresztve, – hogy
megmondjam?

– Kérem.

– Ha kivánja, megmondom. Csak arra kérem, Kalvyl, hogy félre ne értsen.
(– Különben igaz, – villant meg a leány agyában, – hiszen a félreértés
ugyis eloszlik majd magától is és pedig nemsokára.)

A halálra gondolt Inci és szomoruan mosolygott. S ez a gondolat döntött.
(Most már nem tartja vissza semmi. Bevallja szerelmét…)

– Ilona, szóljon kérem, miért hí? – ismétli kérdését Kalvyl.

– Mert szeretem, – felelt a leány, büszkén fölvetve kis fejét. – Mert
azt akarom, hogy mielőtt elmennék, elbucsuznék innen, – folytatta
átszellemült arccal, – egy kis ideig még boldog legyek.

– Inci! Egyetlen szerelmem! Édes gyönyörüségem! Mindenem! – kiáltott föl
Kalvyl és csaknem összeroskadt váratlan boldogsága sulya alatt.

– Félre nem értett, János? – kérdezte Inci, a helyzethez nem illő sötét
komolysággal. – Nem utál meg?… Ám maga akarta.

Kalvyl nem tudta, hova legyen. Ebben az izzó, frivol légkörben, száz
szem láttára szeretett volna szerelme lábai elé borulni, hogy
megcsókolja azokat a fehér kis cipőket s a ruhája szegélyét: azt
szerette volna. De csak annyit mondott, szót se talált többet: – „Nagyon
szeretem“.

A leány csak mosolygott. Ugy érezte magát, mint a ki nem a földön jár.
Fölkelt és megkérte Kalvylt, hogy vezesse őt az öltözőbe: „Odáig lehet“.

Az ifju engedelmeskedett.

Az öltöző melletti buffetben éppen senki se volt.

Inci megállott ott, mint a kinek valami nagy, fönséges gondolata támadt.
Kivonta karját a Jánoséból s egyenesen a szeme közé nézett. Hangja se
reszketett, a mikor ezeket a szavakat ejtette el ajkáról:

– Csókoljon meg, János… az ajkamat!

Az ifju reszketve tett egy lépést a leány felé, két kezére fogta kis
fejét s az ajkára lehelt egy szüzies, tiszta csókot.

És a leány erre két lépést hátrálva, szivére tette jobbját, szemeit ég
felé emelte, ugy esküdött:

– Isten! Mindenható atyám! Esküszöm szent nevedre, hogy soha más férfi
csókja nem fogja illetni ajkamat!

Kalvyl ész nélkül rohant a leány felé, most már tárt karokkal, hogy
keblére zárja.

De a szegény Inci elháritotta őt.

– A magáé nem lehetek soha, – mondta s egy könycsepp gördült le arcán.

Mint lebüvölten állt ott az ifju. Olyan megfejthetetlen, olyan
titokzatos volt előtte minden, mintha nem is a földön, a mesék
országában lenne.

A leány folytatta:

– Eljön? Majd meglátja, hogy szeretem én magát! De hamar jőjjön, hogy
késő ne legyen. Mert tudja, én beteg leszek, János, nagyon beteg – és
meg fogok halni. Hát siessen… Ott legyen akkor… Igérje meg!… Nem hiszi,
hogy kacér vagyok? Majd meglátja, hogy mennyire nem vagyok kacér… Eljön?

– El! – kiált föl az ifju s elképedve folytatja: – Inci, Inci! Miket
beszél! Ne marcangolja szivemet… Én nem értem. Adja magyarázatát.

– Majd megért, János! Szeretem, nagyon szeretem, – mondta s azzal az
öltözőbe fordult a leány.

János térdre vetette magát az öltöző ajtaja előtt és mint egy őrült,
tördelte kezeit. Arra se gondolt, hogy meglepik, hogy nevetségessé teszi
magát, – semmire se gondolt; nem tudta, hogy mit csinál…

A mint igy térdel, ziháló mellel, fuldokló hangon érthetetlen szavakat
rebegve, valaki csak nekimegy hátulról és meglehetős kiméletlenséggel
huzza föl a gallérjánál fogva.

Sipiczky volt.



XIII.  Az eljegyzés.

– Mit művelsz, szerencsétlen?! Magadat nevetségessé teszed, a leányt meg
kompromittálod! No, szerencse, hogy a nyomotokban voltam, mondhatom.
Eszmélj, beszélj! Mi történt? Meghítt?

– Meg.

– Eljösz?

– El.

– Egyéb nem történt?

– De igen.

– Mi? Tudnom kell. Vallomás?

– Az, – felelt engedelmesen, mint egy automata, Kalvyl.

– Na! Hál’ a papnak!

– De én nem értek semmit! – A szemével könyörgött már fölvilágositásért
a szegény Kalvyl.

– Az most nem is szükséges, – hurrogta le Sipiczky s önkéntelenül
elmosolyodott barátja szerencsétlen arckifejezésén.

– Hol az Inci? Hol van az a leány? – ezzel rontott be Dobayné
nagyhirtelen, majd meglátva a két barátot, odaveti nekik:

– Képzeljék csak! A férjem nem állta meg. Elrontotta a meglepetést, mit
a maguk számára későbbre tartogattam. Menjenek csak a táncterembe, ott
megtudnak mindent… És a mamát elnyelte az öltöző…

– Jer, fiam János. Te majd ugy állsz, hogy meglásson Inci, ha bejő…
Érted?

– Értem, – de miért?

– Azaz nincs is szükség erre, ha megvolt a vallomás. – De mégis jobb, –
majd fölállitalak – jer! – intézkedett Sipiczky, anélkül, hogy felelt
volna Kalvylnak.

És Kalvyl ment, mert vitték. Nem is kérdezett már, csak
engedelmeskedett. Először is nem a táncterembe vezette őt Sipiczky,
hanem a buffetbe.

– Igyál egy porció snapszot, – kinálta barátját.

– Nem szoktam soha.

– Muszáj, no!

Kalvyl ivott. Hiszen ugyis részeg volt a kételyektől.

A mikor a mama keresztülment leányával a buffet-szobán: karonfogta a
lengyel a festőt és szinte vonszolta, ugy sietett vele a táncterembe.
Ott egy helyet jelölt ki neki.

– Ide állj és az Incire nézz.

János megállt, mint egy álomkóros, ugy kereste szemével Incit.
Megtalálta. Kertész mellett állott. És az a Kertész oly otrombán
vigyorgott, hogy szerette volna főlpofozni… Inci meg olyan sápadt volt,
mint a fal, ugy nézett Kalvylra. Szemök találkozott.

Kalvyl eleinte észre se vette, hogy a vendégek mind egyfelé tolulnak és
kezet fognak Kertészszel és Incivel. Hát Inci mindig reá nézett, ő meg
Incire, hogy vette volna észre, a mikor egymásnál nem néztek egyebet.

Sipiczky végre figyelmeztette a könyökével:

– Gratulálj hát te is a jegyeseknek, János.

– Kiknek?!

– Inci és Kertész jegyesek.

– Mi – mi–csoda?!

– Nézd – hát nem látod?

– E–e – én nem látok semmit – te kegyetlen! – Te kinzó! – Mit csináltál
velem? – dadogta a szerencsétlen ember. – Miért hoztál ide?

– Kellett.

– Elesem. Fejembe szökött a vérem, – nem látok, – vezess ki.

Sipiczky maga is megdöbbent ettől a hatástól. (No, most már csak nem
kételkedik Inci!)

Nem. Inci látta a jelenetet. Mint vezeti és támogatja Sipiczky az ő
szerelmét; látta, hogy esett le az ifju álla, mint a hulláé. És tudta,
hogy mindez miért, csak azt nem tudta, hogy fájdalma nagyobb-e efölött,
avagy a gyönyörüsége. De azt igen, hogy nagyon szeretik. S ez minden
fájdalma dacára végtelen boldoggá és nyugodtá tette őt…

Még idejében jutott ki Sipiczky barátjával a folyosóra, de ott már
eszméletét vesztette a festő. Sipiczky megrázta erősen, szinte durván.

– Embereld meg magad, légy férfi!

A hideg levegő s ez a rázás visszaadták Kalvylnak eszméletét.
Gyülölettel löki el magától a lengyelt.

– Nevetségessé tettél, – megkinoztál, – eredj!

– Csak légy higgadt, János, és ne itélj idő előtt. Erre a jelenetre
neked is, neki is szükségetek volt. Nem hitte, hogy nagyon szereted,
most már tudja. És kellett, hogy tudja, mert…

– Hiszen tudta már, hiszen tudhatta régen, – zokogta Kalvyl.

– Nem tudta, csak sejtette; de hogy mennyire és hogyan szereted, azt nem
is sejtette. Még én se, – tevé hozzá meghatva Sipiczky.

– Megmondtam neki…

– A szerelem kétkedő, János, a mig kétségtelen bizonyitékai nincsenek, –
oktatja a jóbarát. – Szükség volt egy ilyen bizonyitékra, hogy egykor
boldogok lehessetek egymással: a föltétlen, kölcsönös bizalomra, a mi
összetartson benneteket. Nos, megvan a bizonyiték.

– De azt mondta, hogy soha nem lehet az enyém. És hogy a másé se lesz –
igaz? De hogy meghal… – hebegte össze-vissza, zavartan Kalvyl.

– Dehogy hal meg, – protestál a helyzethez nem illő humorral Sipiczky, –
azért vagyok én, hogy ezt a szerencsétlenséget megakadályozzam és meg is
akadályozom, ha bizol bennem és utasitásaim szerint cselekszel.

– Hiszen már késő.

– Micsoda késő? Még a jegyváltás után se késő. Nem küldtek még vissza
jegygyürüt soha?

– Értelek, Alfréd. Azaz nem értelek, de azért csak légy mellettem, el ne
hagyj.

– No, még az volna szép… Hiszen betörnéd a fejedet… Dehogy hagylak,
fiacskám. De most jerünk vissza. Még feltünik távollétünk.

– Te csak menj magad, Alfréd, én még itt maradok. Nagyon jót tesz a
friss levegő, mindjárt követlek.

És Kalvylnak csakugyan jót tett a hideg levegő. Fölfrissitette izzó
agyát s a mint sétált a folyosón, rendeződtek gondolatai. Lassankint
világosság támadt lelkében: érteni kezdte a leány miszteriózus
magaviseletét.

– (Hát azért vallotta meg szerelmét, hogy meg ne riaszszon,
szerencsétlenné ne tegyen az eljegyzés hire!… Azért csókolt meg s azért
esküdött hüséget: tudjam, hogy ő csak az enyém, és soha nem lesz azé a
másiké – eljegyzés, házasság dacára sem! Azért mondta, hogy meghal: a
halálba menekül esküvője elől… S azért hitt meg, hogy még boldog
lehessen egy ideig… Oh, női sziv! Fönségesek a te érzelmeid!)

Tovább füzte gondolatait:

… (De hát micsoda pokoli kényszer az, a mi ezt az ártatlan teremtést e
lépésre birta? Miféle leküzdhetetlen erő lökte őt szerencsétlenségbe?
Miért nem állott ellent szülői akaratának? És miféle szülők azok, a kik
mártirságba taszitják leányukat? Azután miért nem szólt a leány az
eljegyzésről neki – négyszemközt?)

Sok kérdésre nem talált magyarázatot.

Sipiczky visszajött, hogy barátja után nézzen.

– Meghülsz, fiu – jer!

Kalvyl visszatartotta. Hirtelen egy gondolata támadt:

– Alfréd, én azt az embert, azt a hóhért még a jegyváltás előtt
kényszeriteni fogom a visszavonulásra.

– Helyes! Ez már beszéd – ezt szeretem. De hogyan?

– Ha kell, hát megölöm.

Sipiczky fölkacagott. (A szelid Kalvyl, ki soha a légynek sem ártott,
ölni akar! No, de legalább benne az energia s az ellentállási ösztön!)

– Hogy akarsz hozzáfogni?

– Hát párbaj.

– Ja persze, hogy esetleg téged lőjjön hasba! Mi lesz akkor az Incivel?
És ha te lövöd meg, mi lesz veled – a te gyönge sziveddel, meg a
boldogságtokkal? Az az árnyék: a vér mindig ott lesz közöttetek. Nem,
nem párbajozunk, Jánoskám. Majd csak ravaszkodunk és taktikázunk, de
miután te nem értesz ezekhez, majd egymagam lépek a cselekvés terére.

– Mi a terved?

– Először is: kedden indulunk Lasnakra. A többit később. Most még magam
se vagyok mindennel tisztában. Ne kérdezz. Értesz, János?

– Értelek. Kedden Lasnakra…

– Hivatlanul és vakmerően! – tréfált a lengyel.

– Megyek utána a pokolba is!

– Helyes a beszéd! De most már gyere be, mert náthásan nem viszlek
Lasnakra, – szólt és bevonszolta barátját a lengyel.

Inci éppen az ajtó mellett állott, mintha várta volna őket. Aggódva
nézett szerelmesére s örömét alig birta visszatartani, a mint meglátta
önérzetes, mosolygó arcát. Leolvasta róla, hogy mindent megértett.
Hiszen Sipiczky is ott volt, hogy segitsen neki a talányt megfejteni.
Mély hálaérzettel nézett Sipiczkyre. Aztán Jánosra mosolygott.

– Megértett mindent, János? – sugta neki.

– Meg, édes kedves, nagyon boldog vagyok, – felelt halkan Kalvyl a
leánynak, – és ha másképp nem lehet, Incim, szerelmem, ha Sipiczky nem
tud bennünket egymás számára megmenteni – akkor együtt halunk meg! Jó
lesz, édes szerelmem?

– Oh, beh jó lesz – édes! – s a leányka behunyta szemét, ugy kacagott a
gyönyörtől.

*

Oh ifjuság, oh szerelem! – Oh szent szerelmi őrület!



XIV.  Felvirradt a dicsőség hajnala.

Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni.

– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk
jóformán kifogyott, mire hazaérünk.

Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár
napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a
könyve?

– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem
ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy
hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de
nem mert nyilatkozni.

Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy
névjegyet nyujt át neki:

Teörchváry Árpád – volt a névjegyen.

Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván
nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak:

– Sziveskedjék besétálni az az ur.

És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani –
városi bundában.

– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád
vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja.

Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne
számlával! No megállj!)

– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni?
Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta.

– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a
számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást.

– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg,
most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék.

– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a
pénz.

Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy
székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot
cselekedni!

– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra.

– Kérem, kérem, dehogy.

– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér,
hé!

– Kérem szépen, én nem vagyok éhes.

– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi?
Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér,
pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér
el.) – Hol hát a pénzecske?

– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás.

Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az
ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba.

– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen
meg vagyok elégedve.

– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és
minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása
mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni…

– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az
öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta.

A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt
élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek
négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme.

Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája
és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb
örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e
hazában? Két nap alatt 501 példány!

– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, –
magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben.

A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat.
Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek,
végül a százasok: kettő.

Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha
legalább is kétezer forint lett volna.

Dobayné elcsodálkozott.

– Miféle pénz ez?

– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény.

– Ki részére?

– Dobay Alajos ur részére.

– Te irtál?

– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven
esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek.

– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony.

– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg
vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a
szellemével meghaladja gyarló korát!

  „Völgyben ül a gyáva kor s határa
  Őseink büszke saslakára
  Tévelyeg, ha néha feltekint.“

De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette,
hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy
muló, átmeneti baj.

– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod
van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj.

– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom
tőle.

Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát.

– Ki volt itt, édes?

– Hát a pudelspringer.

– Miféle pudelspringer?

– A ki az elszámolást hozta, ihol a…

Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa:

„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt =
1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“

– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő
vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha!

– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te
is csak a korral haladtál.



XV.  Lasnakra.

Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe.

Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony,
maga nagy költő leve.

A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan
gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már
csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával
szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is
sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya
boldogtalanságában.

– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában.

S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci
szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna
sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony.

Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy
menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért
mosolygott.

A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még
egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett,
lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly
sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az
érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni:
mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az
ideál honát. Szegény asszony!

A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen
alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét
ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott.

Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán
egy félóra kocsin.

Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy
keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló
tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé
ragasztani, hogy meginduljon.

A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán,
illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két
rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres
tartalék-ökrökkel.

Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt,
másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges,
Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban.

Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember
volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész
kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz.
De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy
tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni.
Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci
meg ébren álmodott.

– Hogy vannak, hogy, István?

– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik
magukat.

– Hát az ispánné asszony?

– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf
lovászmesterével.

– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza?

– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak.

– Maga nagy filozófus, Istvánkám.

– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében.

(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet
sóhajtott.)

– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát.

– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte.

– Mi miatt?

– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése.

– Szegény!

– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván.
Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni.

– Ne legyen kegyetlen, István.

– Nem én, csak igazságos vagyok…

– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait
Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el?

– De még egy szemet se.

– Csak nem kért kölcsön?

– De még egy vasat se.

– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat?

– Semmiből, mert nem küldtem.

– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött?

– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol
a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha
megmarad.

– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De
nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány.

A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a
muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván:

– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak;
olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje:
szivemből kivánom!

– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről
azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni.

Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és
a – diploma.

Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt
szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy
kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a
két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a
levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül.

Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre.

A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven
jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni
valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne
vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az
aranyos ruhában járó pesti gavallérok.)

De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is
fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket
otthagyni az ő aranyos tündérjük!)

A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg
Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát.

Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának
valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)…

Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás
örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki
megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de
berugni nem szabad.

Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a
mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül
egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért
beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert
először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat
csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó
dolog.

Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna,
megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és
véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával
és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis
lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…)

– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit
Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István…

*

Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is
szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón
és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a
hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben
ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája
és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci
engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu
derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy
vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos!
Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért
pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju
aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan,
elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt
énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt
kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák
voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták
egymást: ugy mentek az Ur szine elé…



XVI.  Sipiczky dolgozik.

Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez.

– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad
elmulasztanom.

Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste
Kertészt.

Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi
táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám
fáradni a táncban. Nem nekik való munka az.

Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az
ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, –
megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem
állhatta ki: arra külön oka is volt.

– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól
megrázta Kertészt.

De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de
ujra csak dörmögött.

– Hagyjanak engem aludni!

– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, –
szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s
végigöntötte a becses személyt.

Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor
is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen.

– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót
szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget!

– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen
kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott
Kertész.

– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz?

– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem.

– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert
még most sem eszmélsz.

– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged?

– Még nincs.

– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni?

– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra?

– Szombaton.

– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz.

– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen
esetben csak tőled nyerhetek időt.

– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az
Incim. Különben nem értelek.

Sipiczky összeszoritotta fogait.

– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal!

– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy
nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél
jobban?

Sipiczky idegesen ugrott föl.

– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a
mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan
embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani.

– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis
ember.

– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért
is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt…

– S mi az?

– Inciről le kell mondanod.

– Megbolondultál?

– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret.

– Micsoda beszéd ez! Kikérem…

– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és
hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a
leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret?

De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött
vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.)

– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá?

Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen
kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az
elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom
ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt
maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött
ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott
hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy
grandseigneur az inasára:

– Hát nem tudod, mi a becsület?!

– Tőled nem fogom megtanulni.

– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak
tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki
teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten.

– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet.

A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a
félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől.

– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a
lengyel, aztán távozott.

A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg
volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a
vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz,
hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább
önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart
neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem
használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem
vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka
nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már
előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon.

– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba,
ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van…

Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe
jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni.
Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a
levél:

„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal
sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos
sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel,
mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról
és uzusról tudomása van-e?

Sipiczky.“

Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig
elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek
komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy
mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől.

Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé
bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert
több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a
kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott
hozzá.

– Dolgom van, pajtás, megbocsáss…

– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta
Sipiczky.

– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező
mimikával.

– Én is.

– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig
sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli
egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal.

– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a
lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a
céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül
nyolcszor találta el a félalakot.

– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet
dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo,
biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés,
bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a
madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?)

Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a
tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét.

– A manóba, Kriegskamerad (együtt szolgáltak, mig a lengyel ki nem
lépett a hadseregből), ha szegény vagy, mint a templombéli egerek, minek
tartasz ilyen drága vendégszivart?! – okvetetlenkedik Sipiczky.

– Hja, barátom, a reprezentáció!

– Ki a manó kiván egy kapitánytól reprezentációt?

– Kapitánytól nem is, de párbajsegédtől! Menykő sokba kerülnek nekem a
mások vesződségei, azt mondhatom neked.

Sipiczky mosolygott és rágyujtott.

– Hát az én dolgom egyszerü, – kezdi meg a beszédet, – délután négy
órakor fölmentek: te meg egy általad kiválasztandó második a lakásomra
és ott vártok, a mig két alak nem jelentkezik a határon. Ezek Kertész
Andor segédei lesznek. Megkináljátok őket székkel és cigarettával. Azok
e helyett elégtételt fognak kérni tőlem a felük nevében. Ti nem
spóroltok az elégtétellel sem, adtok, illetve fölajánltok nekik a
nevemben annyit, a mennyi csak kell. Sőt az esetben, ha keveset
kérnének, azt mondjátok nekik, hogy nem smucig a magyar! és még egy
adagot reájuk tukmáltok.

– S mennyi legyen az összadag?

– Háromszori golyóváltás – 20 minus 5 – aztán kard körömszakadásig.
Ennyi legalább!

– Pompás! És az ok?

– Sulyos sértés mindkét részről. Különben diszkréció.

– Ahá! Ok nincs. Értem. És ha nem egyeznek bele a sulyos föltételekbe?

– Annyit csikarsz ki belőlük, a mennyit csak birsz. Ehhez te ugyis jól
értesz.

– Hogy a manóba ne, csak bizd rám!… Megállj!… Holnap délelőtt tizenegy
óra; – jó lesz?

– Jó.

– Tehát, ha semmi közbe nem jön, akkor lesz a csata. Háromnegyed tizkor
érted megyek lakásodra. De most ebédre föl!

– Gyerünk együtt a Kispipába, – ajánlkozik Sipiczky.

– A Kispipába? – szörnyülködött a kapitány. – Te oda jársz? Mióta?

– A mióta magam is olyan szegény vagyok, mint azok a bizonyos egerek.

– Na, pajtás, én azt nem tehetem, – bocsáss meg, – mentegetődzik a derék
hadfi.

– De hiszen multkor egy ezredessel ebédeltem ott: Nikházyval.

– Ja, ezredes! De egy ilyen notórius párbajsegéd, mint én! Mit gondolsz?
A reprezentáció!…

– Jól van hát, – engedett és mosolygott a hóbortos kapitányon Sipiczky,
– reprezentálok az egyszer veled, ha ugyan elég jó firmának találsz.

– Pompás! – válaszolt szelesen Marcziházi. És elmentek a kaszinóba
ebédelni.

Ebéd után Kalvylt kereste föl Sipiczky.

A festő műtermének ajtaja be volt zárva, de csakhamar megnyilt a
villámos csengettyü szavára.

– Te vagy az, édes jó barátom? Isten hozott! – üdvözli barátját Kalvyl.
– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak! Kerestelek is, de nem voltál otthon.
– Ezzel egyenesen Inci képéhez siet Kalvyl és fölnyitja a rámáját.

Sipiczkynek jól esett ez a gyöngédség. Mert akárcsak azt mondta volna
ezzel a festő: „Ime, előtted nincs titkom, jer, osztozz érzelmeimben.“

A képtől sokáig nem jutottak szóhoz a jóbarátok. Nézték mindketten,
vegyes érzelmekkel. Sipiczky eldobta cigarettáját, ugy nézte. Kalvyl
észrevette ezt és hálásan megszoritotta érte barátja kezét.

A művelt arisztokrata lelkek gyöngéd tapintatában van valami
kimondhatatlanul nemes. Kár, hogy olyan sokan vannak, a kik irigylik és
irigységből affektálásnak tartják ezt a finom vonást. Pedig, ha egyebet
nem is, ezt jó lenne tőlük elsajátitani. Az élet sokkal szebb volna ugy.

– Hát holnap megyünk? – töri meg végre Kalvyl a csöndet.

– Megyünk, János. Azaz én csak akkor mehetek, ha valami dolgom nem akad.

– Miféle dolgod? – kérdi ijedten a festő. – Halaszd el, Alfréd, a
kedvemért. Ne tedd azt: ne ereszsz magamba.

– De elmennél, ha halaszthatatlan dolgom akadna, egyedül is? –
puhatolódzik Sipiczky.

– El, de…

– Bravo, fiacskám, ezt szeretem! De hogy még biztosabb legyek benne, add
becsületszavadat, hogy nélkülem is elutazol.

– Szivesen. Becsületszavamra! De nem értelek. Te valamit titkolsz
előttem, Alfréd. Már látom, hogy nem jösz el, – gyanakszik a festő.

– Azt pedig rosszul látod, mert még magam se tudhatom, hogy elmehetek-e
vagy sem. Ha megyek, a vasutnál találkozunk. Félegykor is indul vonat,
ugy-e? Ezzel menjünk. Addig eldől az én ügyem.

Kalvyl szomoruan, de vizsgán nézett barátja szeme közé, mintha olvasni
akarna belőle.

– Miért titkolódzol előttem, Alfréd? Olyan rossz előérzetem van…

– Tyhü, a teringésit! Az pedig ne legyen, – protestál nevetve Sipiczky.

– Beszélj hát világosan.

– Nem lehet, édes fiacskám, igazán nem szabad szólanom, – erősitgeti a
lengyel. – Te csak légy nyugodt, – folytatja, – majd utánad megyek, ha
már együtt nem indulhatunk. De több, mint valószinü, hogy nem leszek
akadályozva. A fő, hogy te mindenesetre menj, nélkülem is. Kezet rá!

– Itt a kezem. Minden körülmények között! Mindenesetre!

– Azért, fiacskám! Az Incit nem hagyhatod most magában, szegényt.
Szüksége van rád, igen nagy szüksége!

– Oly titkozatosan mondod ezt, Alfréd.

– Ej, mindenben titkokat fürkészel! Ne légy gyermek. Hiszen csak
természetes, hogy ő olyan lelki állapotban, a milyenben most van, nem
nélkülözhet téged. Kétségbeesik, elhervad, meghal – mit tudom én! – de
baj lehet belőle. Azért kell ott lenned. Punktum! Az öreg különben
szivesen fog látni, a mama nem: ezt előre jelzem, miheztartás végett. De
te ne törődj vele. Kötelességeid is vannak s azok előtt szoritsd
háttérbe büszkeségedet: nyelj! Punktum!

– Miért nem lát szivesen a mama?

– Nem tudom, de ugy lesz.

– Tudod, Alfréd.

– Ej, a manóba, mert tudja, hogy Inci szeret, ha éppen tudni akarod.

– És Inci mondta meg azt neki?

– Persze, hogy ő, nem is én.

– Megmondta?

– Meg, ha mondom. Hát mit bámulsz? Baj az?

– Nem, Alfréd, de különösnek találom, hogy egy anya, ha már nem is adja
gyermekét egy ilyen szegény piktorhoz, mint én vagyok, olyanhoz
kényszeritse, a kit nem szeret.

– Haha! – nevetett Sipiczky, – de naiv lélek vagy, hogy ki nem ismerted
azt az asszonyt. Hiszen annak az asszonynak nincs szive, nincs lelke.
Gőg, dac, önzés, hiuság az egész teremtés, de még rövidlátó és önfejü
is: saját lelkületéből itéli meg a leányáét. A szerelem szerinte
érzékiség: az ideálizmust nem ismeri. A férfi mindegy neki:
vágykielégitő eszköz a szemében. Hát erre jó Kertész is. És mert
szerinte jó, azt hiszi, hogy a leányának is az. Aztán ugy véli, hogy a
mig egy leányban föl nem támad az érzékiség, addig nem képes a
házasságot megitélni, megérteni s hogy arra való az anya, hogy leánya
ezen itélőképességének hiányát minden viszonyok között és bármiféle
eszközökkel, ha kell, kegyetlenséggel is, de pótolja. Nem puszta
passzióból kinozza ő Incit – nem mondom, – de lelki sivárságból meritett
ama meggyőződésből, hogy ezzel kötelességét teljesiti. Azt nem állitom,
hogy makacssága és gőgje oda nem sodorhatják őt, hogy még leánya biztos
boldogsága árán sem enged akaratából. Ilyen asszonyokat, ilyen perverz
jellemeket föl lehet ugy bősziteni… Sőt lehet, hogy ez már meg is
történt. Ki tudja? Lehet, de nem valószinü, hogy most már meggyőződése
ellenére is Kertészhez kényszeritené Incit, csak azért, mert makacs
akaratát mindenáron érvényesiteni föltette magában. Akár igy, akár ugy,
rosszul van mindenképpen. Annyi bizonyos, hogy természetesen és
egyszerüen el nem lehet intézni a ti szerelmetek regényét. Ravaszság,
ügyesség, egy jól kieszelt terv merész végrehajtása szükséges ahhoz,
hogy dülőre jussunk. Értettél, János?

Igy dült a szó, ha egyszer megeredt, Sipiczkyből. De János nem hallgatta
végig. Ugy fájt neki valami. Befogta a fülét.

A jó lengyel megszeppent:

– Ne haragudj, édes fiacskám! Drasztikus voltam, de nem bántottam _őt_,
– kérlelte barátját.

– Nem bántottad, de a nevét olyan dolgokkal hoztad kapcsolatba…

– Világosságot kértél tőlem, én többször megtagadtam, de te ujra kértél.
Ime! Ugy-e fáj ez a világosság? Ugy-e, nem kérdezel többet és hiven
követed tanácsomat? Minek is neked mindent tudnod? Elég, ha én tudom, –
mondta Sipiczky s utolsó mondatára fölsóhajtott, mintha az ő
lelkiismeretének is sok lenne már az, a mit tud. (Vagy talán azt
sokallta, a mit tenni akar?!)

– Nem haragszom, Alfréd. Isten után benned bizom legjobban. Vezess, én
megyek utánad. Vezess ki bennünket egy más világosságra. Ha nem sikerül,
majd együtt halunk…

– Helyes, de egyelőre csak éljetek. Legalább addig, a mig ki nem sül,
hogy erőlködésem hiábavaló, – humorizált Sipiczky.

– Te ugy bizol benne? Én nem tudok ugy bizni.

– Van Isten!

– A ki majd magához szólit bennünket, ha itt a földön nem boldogulunk.
Ez is megváltás.

– Jó, jó, de ha valami itt is elintézhető: a földön, nem kell mindjárt
az egekbe vágyni, – tréfált (részben, hogy megindultságát palástolja)
Sipiczky. – Vannak barátaink is, a kik részt követelnek maguknak
boldogságunkból. Azokat csak nem illik mir nix, dir nix itt hagyni a
sárga földön? Micsoda önzés ez, te fiu?

– Nemes, jó lélek!…

– Persze, még mi nem!? – protestál a lengyel. – Elég nekem, ha
tisztességes embernek tartasz. Én többre nem reflektálok, mert az se
voltam eddig. Ugy éltem, mint egy állat.

– Ne vádold magadat, Alfréd. Te csak magadnak vétettél, másoknak soha.

– Na, jól van; ha tőled függne, még beatus-szá avatnál, te elfogult
barát, te! És most, Isten veled! Holnap indulsz, – fejezé be szavait
Alfréd és hosszan, melegen megszoritotta barátja kezét. Majd a képre
vetett még egy futólagos tekintetet, azzal távozott.

(– Ki tudja, hátha nem látom többé őket? – monologizált a lépcsőházban.
– Intézkednem kell, hogy az esetben hogy operáljanak… Hah, a manóba,
csak nem lőnek hasba? Mert mégis csak jobb lenne, ha magam vezetném a
dolgok rendjét. A gyerekek még képesek lennének mindent elrontani! Igen
gyámoltalanok a gyerekek. Mindakettő erővel csak az egeket kéri… Hm!
Képesek azok együtt halni, a milyen szerények a sorssal szemben! Ej! El
veletek, sötét gondolatok! Csak fussatok, szaladjatok! Magam is
szaladok, mert hideg van, brr! És még sok az irni valóm – brr! Csak irni
ne kellene! Sohase szerettem irni s e tekintetben nem változott az
izlésem máig se.)

Ezt a hosszu monológot részint gondolta, részint motyogta Sipiczky. Mint
minden humorkedvelő embernek, neki is szokása volt agya termékeit
fönhangon is elmondani: vajjon hogy fest a dolog élőszóban.



XVII.  Egy végrendelet.

Mihelyest hazaérkezett Sipiczky, azonnal hozzáfogott az iráshoz. Azaz
hozzálátott volna, ha lett volna tintája és ivpapirosa. No meg,
szamárvezetőre is szüksége volt, mert csak levélpapiroson tudott egyenes
sorokat ejteni. Maga röstelt már kimenni, hát gondolta, hogy majd
elküldi a takaritónőjét. Lement a házmesterhez, de csak a szép
házmesterné volt otthon és Zolát olvasott.

– Jó napot, Irmácska!

– Jézus Mária! Be ne jöjjön gróf ur, mert agyonver az öregem.

– Ej-ej. Hát miért?

– Mert féltékeny, mint egy sárkány.

– De hisz’ én nem vagyok veszedelmes, – tréfált Sipiczky és megcsipte a
csinos asszony állát.

– Hogy is ne, mikor gróf is, fiatal is, meg kopasz is… azután meg csinos
is. No!

A lengyel nevetett az okok e sokaságán.

– Tetszem magának, Irmuci?

– Érdekes…

– Köszönöm; de papirosra és tintára lenne szükségem, hogy kegyeit
méltányolni tudhassam.

– Hásze, csak egy órája hozott a leány papirost és tintát két ur
számára, a kik a lakásán voltak. Éppen, hogy tiz perce mentek el, de már
akkor négyen. Hát, ha csak nem vitték el a zsebükben…

– Jőjjön, Irmácska, keressük meg.

Az asszony elpirult.

– Félek. Minden percben megjöhet az uram.

– Sohse féljen. Mi van abban?

Az asszony most már rákvörös lett és habozva bár, de követte a férfit. A
lakás ajtajánál azonban megállt; nem akart bemenni.

– Nem megyek be, gróf ur – mégse. Lássa, mint asszony becsületes voltam
mindig, sohase csaltam meg az uramat. Nem csalom hát meg magával sem, –
mondta Irma és futva menekült.

Sipiczky utána nézett, de nem hítta vissza. Elgondolta, hogy milyen
furcsa a világ. Ha egy asszonyt lakására hí egy férfi papirost keresni,
annak az asszonynak eszébe se jut mást képzelni, minthogy a papiros csak
ürügye a hivásnak, igazi oka a csábitás. És ezt oly természetesnek
találja az asszony, hogy mindjárt a képzelt igazi ok ellen védekezik és
nem is reflektál a vélt ürügyre, ha egyáltalában vonakodik.

– A szemét már a fölszinre került itt nálunk e hazában, – bölcselkedik
Sipiczky, – másutt még alján a seprő.

Az igaz, hogy nincs az országban csinos házmesteri menyecske – ha szolid
– a ki legénylakásba elmenne papirost keresni. Mert nincs házmesteri
alak, a ki elhinné menyecskéjének, hogy papirost keresni volt oda, nem
másért. Az Irmácskának tehát igaza van.

– Megkeresem hát magam azt a papirost, – monologizált Sipiczky és meg is
találta. Ott volt, a hová való: az iróasztalán. Leült és irt. Irta pedig
a következőket:

„Kedves Jánosom!

Rég elpatkolandottam, mire ezt a levelet megkapod. Kertészszel
összevesztem valami csekélységen: párbajt vivtunk. Temettess el, de
kikötöm, hogy száz forintnál többet ne költs utolsó utamra. A tulvilágon
szolid akarok lenni, mert megutáltam a földön a fényt. Hamis ott majdnem
minden fény.

Iróasztalom fiókjában levő takarékpénztári könyvemben fekvő vagyonomat
és összes ingóságaimat reád hagyom. Fogadd, kérlek, jó szivvel tőlem, –
a ki téged igazán és önzetlenül szerettelek.

Édesanyám imádságos könyvét s a mellette lévő medaillont Incinek
testálom: a kis testvérkémnek. Kérd meg őt, hogy halálom évfordulóján
ebből a könyvből imádkozzék lelki üdvösségemért. Az ő imáját jobban
meghallgatja az Ur, mint a papokét, de azért könyörögjenek azok is
érettem: bőven ráfér bünös lelkemre…

A medaillonban egy kis hervadt virág van. Könyeimmel öntöztem, de
csókjaimtól hervadt el. Ez a kis virág volt az én talizmánom. Mióta
birom, lettem igaz ember, a mi sok gyönyörüséget okozott kiélt, kifáradt
lelkemnek.

Bizalommal lépek az Ur szine elé és végtelen könyörületességébe ajánlom
bünös lelkemet…

És most halld utolsó kivánságomat: Incit el ne hagyd soha. Ha ő Isten
rendelése szerint nem követhet téged, te kövesd őt mindenüvé.

Atyját föl fogod világositani a helyzet felől. Megmondod neki, hogy Inci
anyja kényszerének engedve, gyermeki engedelmességből egyezett bele
Kertészszel való házasságába, de hogy ez a házasság halála lesz. Igy
mondd neki: a halála lesz! Inci ezt nem fogja merni megerősiteni
anyjától való félelmében és tartva attól, hogy ezzel szülei között
visszavonást támaszt, a mi által atyja öreg napjait elkeseritené.

Hogy mindamellett is szólanod kell, annak az az oka és célja, hogy az
apa teljesen vak szemeiről némileg levedd a hályogot, – hogy kétségében
lehetőleg elodázza a jegyváltást.

Ennek a kivánságomnak teljesitése nehezedre fog esni, de teljesitened
kell büszkeséged, önérzeted árán is. Nemcsak rólad van szó!

A boldogságtok kérdését neked magadnak elintézned nem lehet, Inci
nagylelkü, rajongó jelleme, az öreg ur rövidlátása s a mama szivtelen
makacssága miatt. Azt majd én intézem el a tulvilágról. Barátom, Dezső
lesz a médiumom.

Te csak bizzál és ne csüggedj utolsó lehelletedig. Isten veled.
Találkozunk.

Sipiczky.“

– Igy! – szólt Sipiczky, bevégezvén a levelet. – Tervem egyik
alternativája: a halálom esetén eszközlendő eljárás be van vezetve; most
még a doktorkámmal kell beszélnem, hogy betetézzem.

Mint deus ex machina toppant be a doktor.

– Jó napot, édes grófom!

– Isten hozott, kedves doktorkám, – üdvözli őt örömmel Sipiczky, –
foglalj helyet. Mindjárt kész vagyok, még csak a cimzés: igy la… És most
fogd ezt a levelet és tedd el tárcád legmélyebb rejtekébe.

– Hiszen ez Kalvyl János bárónak szól Lasnakra – csudálkozik a doktor,
olvasván a levél cimét.

– Neki fogod küldeni. Tedd csak el előbb, aztán beszélhetünk bővebben a
dologról… Eltetted? Jó. Hát először is holnap párbajt vivok Kertészszel.
Igen kérlek, légy az orvosom. Marcziházinak már szóltam, hogy téged
kérjen föl és ne mást. Ha el találnék esni, akkor azonnal küldöd – vagy
föladod magad – ezt a levelet exgrófom!

– Mily sötét gondolataid vannak, édes grófom.

– Dehogy is! Azonban minden megtörténhetik s az embernek csak intézkedni
kell az uradalmai irányában. Nem ugy van az nálam, mint szegény háznál.

Az orvos szomoruan mosolygott. A hála és szeretet füzte őt barátjához, –
gyermekkora óta. Atyja gazdatiszt volt Sipiczky atyjánál és midőn árván
maradt, az öreg gróf fölkarolta és fölnevelte őt: hü tisztje fiát. Igy
lett orvossá s a Sipiczky-családnak lekötelezett, hű barátjává. Azért
mosolygott szomoruan a doktor. Fájt neki, hogy azok a persziflált
uradalmak csak voltak egykor és hogy most idegen ül jótevői ősi várában.

– Ha elestem, eltemettek: te meg Kalvyl, miután az elhalálozást temetés
követi rendszerint – folytatja a lengyel.

– Ugyan ne emlegess halált és temetést! Ki látott valakit párbajban
elesni? – tréfálkozik, bár aggódik a doktor. – Még ha a lomnici csucsot
készülnél megmászni, érteném komoly sejtelmeidet.

– Igazad van, de az ördög nem alszik, – veté ellen Sipiczky, – hát csak
arra az esetre szóltam, ha nem alszik az ördög, hanem elvisz. De e nem
remélt esetben már egy igen fontos, nagy dolgot bizok reád, kedves
barátom. Igérd meg, hogy – bármily drasztikus és bármily nevetséges is –
megteszed a kedvemért.

– A kedvedért és nagylelkü családod érdekében mindenre kész vagyok, –
mondta a doktor elérzékenyülve.

– Köszönöm. Ide figyelj hát. Te mindig nemes ember voltál, nemcsak a
kutyabőrön, de szivre, lélekre is. Ezért választottalak téged halálom
utáni akaratom végrehajtására. Mert olyan ember kell ahhoz, a ki szent
titkokkal vissza nem él. Egy szent titokba kell ugyanis, hogy
beavassalak…

– A szivembe zárom…

– Kalvyl János báró és Dobay Ilona szeretik egymást.

– Ah! És mégis Kertész vőlegénye lett!

– Ne keresd kulcsát ennek a rejtélynek, elég az, hogy ugy van. És éppen
azt kell megakadályoznunk, hogy ez a házasság ne jöjjön létre. Ha
életben maradok, nincs szükségem segitségedre. Abban az esetben nem
akarlak egy olyan megbizással terhelni, a mit magam is elvégezhetek s a
mely alapjában nem méltó hozzád. Annyival kevésbbé, mert más uton-módon
a dolog általam jobban és könnyebben lesz elintézhető. Ez a mód se
valami lélekemelő, de az én hátam elbirja még ezt az utolsó stiklimet.
Hiszen annyi van rajta…

– Kiváncsivá teszel.

– A vőlegényt kell kiüldöznöd a menyasszony szülői házából. Az lesz a te
föladatod.

– Én? Hogyan? – csodálkozik a doktor.

– Ide figyelj! Esetleges temetésem után lementek Lasnakra: Kalvyl és te
s ott természetesen sajnálkoztok fölöttem.

– Milyen ürügy alatt menjek én Lasnakra?

– A nagynénéd ott lakik a közelben – tegyük föl – és te utazóban
meglátogatod Dobayékat, az éppen Lasnakra tartó barátod, Kalvyl
kiséretében. Hiszen járatos voltál a házukhoz!

– Jó, s aztán?

– No, hát sajnálkozzatok fölöttem és végtére is belefáradván a sok
sajnálkozásba, te alkalomszerüleg elkezdesz a tulvilági életről beszélni
és pozitivitással állitod, hogy a halottak szellemei lejárnak a földre.
Egyszóval spiritiszta vagy és prelekciót tartasz a spiritizmusról.

– Egy szót se fognak nekem hinni, legkevésbbé Kertész.

– Te megmosolygod a hitetleneket, nem szólsz egy szót se, hanem
kézzelfoghatólag, illetve szemmelláthatólag bebizonyitod Kertésznek
tantételeidet.

– Nem értelek.

– Nem? Mindjárt megértesz. Az én szellemem egy szép éjjelen egyszerre
csak megjelenik Kertésznek és mindenféle átkokat dörög reá – ha le nem
mond Inci kezéről, – igér neki olyan poklokat, a hol az emberekből
naponta gulyást apritanak, de másnapra csak föltámadnak, hogy ujra
gulyássá legyenek aprithatók. S ez a szellem te leszel. Egy lepedő kell
hozzá mindössze és sötétség. A hangomat utánozni tudod.

A doktor kétkedőleg rázta a fejét.

– S te azt hiszed, hogy ettől a játéktól megijed majd Kertész?

– Attól nem fáj a fejem. Gyáva a kölyök és paraszt, talpig paraszt. Már
pedig nem volt még olyan bunyevác paraszt a világon, a ki ne félt volna
a kisértetektől és tulvilági szellemektől. Garantirozom a sikert, ha
ügyes vagy s el nem árulod magadat… Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz,
mert két nagy nemes léleknek a boldogsága fog rajtad függni. Ez a tudat
szolgáljon igazolásodul a komédiáért. A cél oly nemes, hogy föltétlenül
szentesiti az eszközöket. Ugy-e megteszed? – fejezte be szavait kérő
hangon Sipiczky.

– Meg. Annál könnyebben igérem, mert nem kerül reá a sor.

– Adja Isten! De ha rákerül?

– Itt a kezem és becsületszavam.

– Köszönöm, doktorkám: az nekem elég… Ugy megfut a vitéz, de ugy, hogy
meg sem áll Sztapárig, – mondta kacagva Sipiczky…

Ekkor nagy szelesen beront a kapitánysegéd.

– Hát rendben a dolog! Itt a doktor is? Bravo, legalább nem kell
futkosnom utána! Sok rongyot, gyapotot hozzon magával, doktor, meg egész
tüsző műszert. Féltizenegykor majd magáért megy Lóskay: az a másik
segédünk, – hadarja a kapitány, majd Sipiczkyhez fordul:

– Tudsz-e lőni, kamarás? Hogy mondod? Tudsz? Jó. Hát vivni? Nem tudsz?
Ugy is jó. Nem is szükséges olyannak, a ki nem fél. Statisztikám van
róla, az csalhatatlan… De most szaladok urak, magamat ajánlom! Be kell
szereznem a pisztolyokat. Jól töltünk! A viszontlátásra! – szólt és mint
a forgószél kirohant a kapitány, be se várva a viszontüdvözletet.

Készülődött a doktor is, de Sipiczky visszatartotta.

– Megállj csak, doktorkám; még végrendelkeznem kell, különben nem kapja
meg János az uradalmamat. Várj egy kissé, mindjárt jövök, csak a
házmesteréktől hivok föl valakit.

Messze se kellett mennie Sipiczkynek. Az ajtaja előtt találta a
házmesternét, vágytól kipirulva és reszketve a félelemtől vagy
lelkiismeretétől.

– Mégis feljöttem, gróf ur.

– Szép magától, Irmácska.

– Az uram alszik. Sokat ivott.

– Kedves egészségére! Tessék besétálni. Éppen magáért voltam indulóban.

– Nem ver meg az Isten? – küzködött lelkiismeretével a menyecske és még
habozott belépni.

Sipiczky megértette. Nevetett és sajnálta is ezt a szegény férget. Ő is
olyan volt, hát – inkább sajnálta.

– Nem azért hivom, Irmácska.

A házmesterné nagyot csodálkozott.

– Hát csakugyan papirost akar velem kerestetni?

Sipiczky kacagott most már:

– Nem. Tanunak kérem egy bizonyos ügyben.

A fiatal, élvvágyó menyecske csalódottan, hiuságában megsértve, epésen
veti oda:

– Arra jó lesz a szolgálóm is!…

És csakugyan felküldte szolgálóját maga helyett…

A doktor és a szolgáló előtt aztán ünnepiesen kijelentette Sipiczky,
hogy összes vagyonát Kalvyl Jánosra hagyja elhalálozása esetén.

– Megértettetek?

– Meg.

– Meg.

– Na, – mondta megkönnyebbülten a gróf, – megspóroltam egy iv papirost
és egy kínszenvedést.

A tanuk eltávoztak. Sipiczky magában maradt. Elővette édesanyja
imádságos könyvét és sokáig buzgón imádkozott. És a világfi
szarkasztikus arca teljesen átidomult e közben szelid, mély lelke
valóságos, igazi tükrévé… A szobában csak a lengyel főnemes maradt
egyedül… A másik énje ima közben ott hagyta őt.



XVII.  Az élő halott.

A ki párbajt látott, az tudja, hogy megy. A ki nem látott párbajt, hanem
regényt olvasott, az meg még jobban tudja. Már pedig az emberiséget
három részre lehet osztani: a párbajt látottak, a regényt olvasottak s
az analfabéták osztályába. És miután csak a két első helyen emlitettek
részére iratnak regények: maradjon itt el a Sipiczky-Kertész-párbaj
leirása – (minek pályázzék minden iró olvasói idegzetére) – legyen elég
szenzációnak a szomoru eredmény maga.

Sipiczky a második golyóváltásnál elesett. Tompán zuhant a földre, mint
egy fatörzs.

Az orvosok föltépték ruháit. A szive táján kapott lövést. Dezső, a jó
barát konstatálta elsőbben, hogy legföllebb egy-két óráig élhet. A másik
orvos rámondta: „Addig is bajosan.“ De azért telefonoztak a mentőkért és
bekötözvén sebeit, bevitték gyalogágyon az Erzsébet-kórházba. Gyalog
követték barátai. A kapitány sirt: a mordályos kapitány, a
rettenthetetlen párbajsegéd.

Kertész, – ki az egész párbaj alatt sápadt volt, sőt reszketett, –
visszakapta szinét és bátorságát: adta a hőst, a nagylelküt; követte a
gyászos menetet és fönhangon sopánkodott.

– Ugy fáj!… A legjobb barátom volt! Inkább magam estem volna el!

Marcziházi legjobban szerette volna oldalbarugni a hipokritát, de csak
ennyit szólt neki:

– Nem szokás ilyenkor vénasszony módjára sápitozni! – De maga azért
tovább hullatta könyeit.

Dezső utközben megszólitott egy hordárt:

– Vigye ezt a levelet a postára. Itt a forint. Ajánlva, expresz! A
vevényt hozza az Erzsébet-kórházba. Dezső dr.-t kérdezze.

A kórházban széles ágyra fektették a sebesültet, hogy ujból és alaposan
megvizsgálják sebét s esetleg az ideiglenes kötést mással cseréljék föl.

Feltünt, hogy a seb nem igen vérzett.

– Száján fog a vér kiömleni; a golyó utját állja a vérömlésnek, – vélte
Dezső, – egy tükröt tartván a sebesült szája elé.

A tükör elhomályosult.

– Még él, de már elhaló a lélegzetvétele. Egy-két perc és elköltözött, –
mondta a hű barát és most már ő is könyezett.

Könyein keresztül nem látta, hogy mint mozdul meg a már-már hullának
hitt test, mint nyilnak egyszerre – kínos erőlködéssel bár – szóra
ajkai:

– Nem igaz. Élni fogok!…

Az orvosok elképedtek.

– Hogyan lehetséges az? Átlőtt szivvel nem lehet beszélni, – szólt
Dezső.

– Nincs átlőve a szive eszerint! – erősitette a katonaorvos. – Forditsuk
meg, hogy kihányhassa az összegyült vért.

Megforditották, de nem jött vér a sebesült száján.

– Érthetetlen! – bámultak az orvosok.

– Szondirozni kell a sebet azonnal. Az majd ad némi támasztékot, –
javasolja Dezső.

Elővették a kutaszt és belemélyesztették a sebbe. A kutasz azonnal
ellentállásra talált.

– De hisz itt csont nincs, a golyó meg nem lehet, – csodálkozik a
katonaorvos, – de már némi gyönge reménység érzetétől földerült az arca.
– Tükröt ide! – kiáltotta s a mig a tükröt hozták, tovább kutaszolt.
Arca folyton derültebb lett, aztán mosolygott, a végin meg már kacagott,
hogy csak ugy rengett az egész ember.

– A golyó, uraim! Kutyabaj! A nemes részek nincsenek megsértve.
Mindössze egy kis idegmerevség az egész – egy hirtelen nyomástól a
szivburokra… Négy nap, – no, hat nap alatt rendben a dolog.

De már erre Dezső is körülnéz s a mig a katonaorvos sztentori hangon
magyarázza a laikus hivőknek, hogy a fáradt golyónak milyen idegre
gyakorolt spontán nyomása okozta azt a merevgörcsöt, mely őket
félrevezette: azalatt már ki is szurkálta a sebből a golyót, mely
mindössze egy hüvelyknyi mélyen volt.

Erre kimosták és szépen bekötözték Sipiczky sebét, aztán hozzáfogtak a
fölélesztéséhez.

A betegnek lassankint föloldódtak megmeredt tagjai. Idegei visszanyerték
müködő képességüket. Szemét is fölnyitotta már, de olyan fáradt volt,
hogy beszélni még nem volt képes. Ezen az előtte megfejthetetlen
fáradtságon kivül azonban nem érzett fájdalmat.

A katonaorvos különben rárivallt:

– Ne beszéljen, ne erőlködjék! Három óra mulva, nem bánom, akár előadást
is tarthat a ballerinák bájairól, addig azonban majd csak a magunk
eszivel elmélkedünk róluk.

Sipiczky mosolygott. (Ugy se lett volna képes beszélni.) De látni
látott. Hálás megindulással vette észre a mord kapitánynak és orvos
barátjának kisirt szemét, meghatott arcát.

(– Jó fiuk! Van hát, a ki szeret még engem, – gondolá és behunyta
szemeit. Elaludt…)

Mikor fölébredt, a jótékony álom erősitő hatásától teljesen felüdült
testtel, szinte megfeledkezve a történtekről, hirtelen mozdulattal
emelkedett föl ágyában a lengyel. Ettől belenyilallott sebébe az éles
fájdalom, hogy elkiáltotta magát. Oly váratlan volt az neki s – oly
szokatlan a hely is.

Megmagyarázott neki a doktor mindent. Ez egy karosszéken szunditott
mellette, nem engedvén magát ápolónővel helyettesiteni. Most ébredt föl,
hogy Sipiczky följajdult.

– Sebaj, csak ne hánykolódjál!

– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem.

– Már nincs.

– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd
csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem
ment rajtam az ólom?

– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve.
Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban
nem volt egy gyüszünyi por sem.

– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek
neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak
a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja.

– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett.

– Holnapután fölkelhetek, ugy-e?

– Csak egy hét mulva, grófom.

– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva
kutyabajom.

– Hallottad?

– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No
megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek,
hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden
akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen.

– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy
merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni.

– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett
Sipiczky.

– Ugyan?! Szép véleményed van az orvosok felől. A tudomány mai stádiumán
ki van zárva ilyen eset, – biztositja Dezső.

– Na, csakhogy!… Mondhatom azonban, hogy az uj cimbora nem kellemes
gyerek.

– Miféle uj cimbora?

– A félelem, barátom. Megismerkedtem a félelemmel. Mikor az ember meg se
tud moccanni s előtte az elföldeltetés édes reménye…

A doktor mosolygott.

– Ne humorizálj, édes grófom, pihenj!

– Az ördög fáradt… No, megállj csak! Mi történt a levéllel. Add ide, –
idegeskedik a beteg.

Fejéhez kapott a doktor.

– Biz azt elküldtem… eszembe se jutott. Egy hordárnak adtam át…

– Talán particédulát is nyomattál már, a milliomát, meg koszorut is
rendeltél?! Nosza, sürgönyözz azonnal… Hány óra?

– Nyolc óra, pontban, – válaszolt a doktor.

– Talán még megérkezik a levél előtt. Papirost, tintát! – lármázik
Sipiczky.

Dezső hamarosan előkeritette a papirost s irt, a mint diktálta a
sebesült:

Remete, küldönccel, Lasnak.

Kutyabaj! Rossz pénz el nem vész. Ha nem olvastad levelemet, ne bontsd
föl, küldd vissza, kérlek. Négy nap mulva jövök. Bővebbet levélben.

Sipiczky.

– Ird reá, hogy „expressz“ és küld el azonnal, – sürgeti Sipiczky a
doktort.

– Intézkedni fogok e pillanatban, csak arra kérlek, hogy ne izgasd
magad, mert fölfakad a sebed s a négy nap helyett két hétig kell majd
feküdnöd, – figyelmeztette Dezső betegét s azzal csöngetett.

(– Hogy a manóba ne izgatnám magamat, – monologizált a beteg, – a mikor
ilyen galibát csinálok a halálommal. Tyhü, még elindult az a
szerencsétlen János a temetésemre! No, ugyan izetlen világitásba helyezi
majd becses személyemet az a levél, a mi becses hullám szempontjából
szerkesztődött meg! Az a kis nüánsz – az élet és halál közt – milyen
nagy különbözeteket csinál hatásaiban, nem is gondolná az ember!… Csak
ne olvasnák el!)

– Nézd csak a menetrendet, Dezső és nyugtass meg. Mikor érkezik a vonat
Remetére?

Egy betegápoló lépett be. Az orvos átadta neki a sürgönyt, a pénzt és
rendelkezett:

– Adassa föl, kérem ezt a sürgönyt, azonnal „express“ és hozasson
menetrendet.

– Parancsára, – válaszolt az ápoló és távozott.

A beteg tovább nyugtalankodik:

– Ha elolvassák levelemet, a föld alá bujok szégyenemben.

Az orvos csillapitotta és biztatta:

– Ha jól tudom, az esteli vonat, a melylyel leveled ment (a délutánival
már nem mehetett), körülbelül tizkor érkezik Remetére. Addig pedig ott
lesz a sürgős távirat is.

– Biztosan rosszul tudod, doktor.

– Majd kisül. Ime a menetrend, – szólt az orvos, átvéve a könyvet a
belépő ápolótól.

Ki is sült, hogy igaza volt a doktornak. A vonat féltizkor érkezik
Remetére.

– No, látod, a sürgöny már kilenckor ott lesz. Másfél órával korábban,
mint a leveled. Aztán azt rögtön kézbesitik, a levelet pedig csak rendes
postajáratkor viszik Lasnakra. Légy hát békében és ne beszélj sokat…

Sipiczky megnyugodott.

De a sürgöny bizony csak a levéllel egyidejüleg érkezett Remetére. Egy
küldönc vitte ki mind a kettőt Lasnakra.



XVIII.  Kalvyl utra kél.

Kalvyl szándékához és igéretéhez képest elutazott Lasnakra.

Már félegykor kint volt az állomáson és türelmetlenül kereste barátját
az utazók tömegében. Sipiczky nem jött… Rossz előérzet vett rajta erőt,
melyet sokáig hiába igyekezett leküzdeni. De mégis csak leküzdte. Fájó
sejtelme eloszlott, hogy helyét a szerelem bűbájos varázsa foglalja el.
Már egész természetesnek találja, hogy Lasnakra kell utaznia. (– Micsoda
gyávaság volna tőle magára hagyni Incit! Azért, mert nem látja majd
szivesen a mama? Hát ez is akadály? Kishitüség! Nincs akadály, a mit
akarattal le ne lehetne győzni! Az álbüszkeség különben sem akadály.
Hivatlanul megy és vakmerőn – s vége!)

Kalvylban energia ébredezett és a dacnak egy bizonyos neme.

(– A világ végére is elmegyek utána. Jogom van hozzá, mert hiszen a
halálba is követni fogom, ha ugy intézi a sors. De majd küzdünk a sors
ellen. – Igy beszélt magában.)

Mintha Sipiczky lelke szállt volna beléje! Ugy érezte, hogy teste
erősebb, izmai ruganyosabbak, mint máskor. Teljesen kivetkőzött habozó
magatartásából. Járása határozott, biztos lett, tekintete egyenes és
szilárd. Nyugalom és elszántság acélozták meg a festő testét és
jellemét.

Miskolcon meghált és reggel folytatta utját. (Nem akart késő este
Lasnakra érni.) Csapon megebédelt s a mit nem szokott, egy pohár bort is
megivott az ebédhez.

Telve önbizalommal és szép reményekkel, egészen földerült a kedve. A
mint azonban Remetén megállott a vonat, ugy elkezdett a szive dobogni,
hogy alig birt kivergődni kupéjából. Kocsi után nézett, de bizony
Remetén nem volt fiakker-állomás. Végre is a bakter segitett a baján. Az
keritett neki a faluból egy szurtos bricskát. Ez elé egy 16 és egy 14
markos ló volt befogva. A nagy ló sovány volt, mint egy agár, a kicsi
kövér, mint egy disznó. Ez aztán kiegyenlitette némileg a magaslati
differenciákat.

Különben mindegy volt Kalvyl Jánosnak a fogat kvalitása. Csak eljusson
Lasnakra, mennél hamarébb.

– Mennyire van ide Lasnak? – kérdi fuvarosától.

– Háromnegyed órányira, – válaszolt az.

– És azért maga öt forintot kér? – csudálkozik a festő ezen a bukaresti
árszabáson. (Bukarest a kontinens legdrágább városa.)

– Elvihetem én a nagyságos urat négy óra alatt is, akkor pedig nem sok
öt forint. Négy óra ide, négy óra oda, forintjával, nyolc forint lenne…
A lovak azonban finomak! Hja kérem, a ki urasan akar utazni!…

– Helyes, barátom, – nyugtatja meg Kalvyl a fuvarost, – csak ugy
kérdeztem. Mennél hamarább érünk Lasnakra, annál jobb nekem.

– Van ám ott egy gyönyörü kisasszony, – konfidenskedik a ravasz kocsis.
Nyilván szerette volna azonnal kitudni, hogy mi célból utazik a
pasasérja Lasnakra. De hallgatott a festő.

Annál jobban járt a szája a fuvarosnak.

Kalvyl megsokalta.

– Ne zavarjon, kérem, gondolkodnom kell.

Csakhogy nem olyan könnyü ám a fölvidéki embert elhallgattatni, pláne ha
fuvaros. Biz az tovább kotyogott:

– Látja azt a várat, nagyságos uram? Ott huhog minden éjjel a Kutyási
Balázs lelke. A csalafántos feleségit ijjegeti, a ki ott csalta meg őt,
a vár aljában, a birkás legényivel.

„Hogy szép legény volt a birkás, az igaz és hogy vén volt Kutyási, nem
különben. De azért csak mégis hiba vót tőle, hogy csuffá tette és sirba
kergette az öreget.

„Meg is büntette érte Isten, vagyis az ura. A tulvilágról járt le, hogy
ijeszsze asszonyát. Meg is ijedt az ugy, hogy félelmiben elment az
esze…“

Majdnem minden falunak megvan a maga regéje. Különösen a fölvidéken: a
romok, a várak hazájában hajt termékenyen a babona és a képzelet eme
vegyes származásu szülötte.

Némelyik rege szép és költői: midőn a sziv egy eszményből alkotja meg a
meséjét s a képzelet és a babona csak kiszinezi.

Ime a fuvarosnak másik regéje:

„Ahun jöttek be a muszkák… Ahun, azon a szoroson. Karlathy Örzse vezette
be őket. – Tudja nagyságos ur, hogy ki volt a Karlathy Örzse? – Hát az
volt a világ leggyönyörüségesebb leánya. A pándi gróf tiszttartója
nemzette és föl is nevelte gyönyörüségben. Azt mondják, a kik látták,
hogy aranyruhája is volt, mert csak az passzolt igazándon aranyos
hajához. Szerette is a Nagy Balázs. – Az meg tudja, hogy ki volt? – Hát
a szelestei uraság fia. Szép levente, olyan egyenes, mint a fenyü és
olyan erős, mint a bika… Már mátkásak voltak, a mikor csak egyszeribe
nálunk terem a muszka!

„Karlathy Örzse éppen az erdőn járt eprészni, a mikor egy aranyos ruhás
muszka katonával találkozik. Ez megszólitja az Örzsét – tótul (mert
tudnak ám a muszkák tótul, ha rosszul is):

„– Mi járatban van, gyönyörü kisasszony?

„Meg nem ijedt Örzse (szép is, fiatal is volt a katona!), aszondi, hogy:

„– Epret szedek a jegyesemnek, sokat harcolt a csatákon, szegény.

„– Adjon egy szem epret nekem is, gyönyörü kisasszony, – kéri a katona.

„– Egy házért sem adok, – ellenkezik az Örzse.

„– Adok helyette egy aranyos várkastélyt!

„– Nem! – mondi az Örzse.

„– Aranyos hintót, hófehér lovakat, gyémántot adok és karabunkulust;
kétezer szolgálót – biztati a muszka.

„Elámult az Örzse – már nem is kényeskedik, nem beszél félvállról – csak
azt kérdi:

„– Maga tán királyfi?

„– Herceg vagyok és nagy a gazdaságom. Mind a magáé, gyönyörü
kisasszony, ha epret ad a piros ajakáról.

„Hát instálom, biz az asszonyféle beste hiu féreg: elfelejti hős
mátkáját az Örzse. – A herceg meg megszedte az epret a piros ajakáról, –
ugy megszedte, hogy nyoma sem maradt, – hogy a piros ajka tüstént
halovány lett.

„De azért követte hercegét – a ki előőrsnek volt kiküldve – és bevezette
estenden muszkát a saját hazája ellen – az istentelen!

„Aztán ugy történt, hogy a csatában éppeg Nagy Balázszsal kerülközött
birokra a herceg és levágta szegény Nagy Balázst. A leányt meg ott
hagyta a maga gyalázatával. Megszedte már a mézét, – nem volt szüksége
rá tovább.

„Karlathy Örzse nem állta a szégyent, – mert büszke volt, – és levetette
magát a torony tetejéről.

„Mérges virág nőtt a vére nyomán. Azt főzi-kotyvasztja a debrői
javasasszony; biztos orvoság az a paráznaság ellen. Azóta asszony ezen a
vidéken csuffá urát nem tette soha.“

– Hallgati-e nagyságos uram?

Kalvyl csakugyan hallgatta. Élvezte a paraszt fordulatos előadását és a
szép néprege költői részleteit. De élvezte a vidéket is. Szeme
végigsiklott a keskeny völgyön…

– Az ott Lasnak a’. Ott a végiben áll a Dobay uraság kastélya. Igen
fájn, istenes ember a Dobay uraság… Tántalán oda is megyünk? – kérdi a
fuvaros.

– Oda, – válaszolt egyszerüen Kalvyl.

– Nem fiskális a tekintetes ur? – kérdi a fuvaros gyanakodva.

– Nem, festő vagyok, – adja tudtára Kalvyl.

– Hát Pestrül jött a kastélyt pingáni? Ahán! Hogy én ezt előbb sem
vettem észre!… Csupa festék az a nagy láda, piktor ur? Hán?

– Nem.

– No hát még pimzli is vagyon benne, meg matric. Értek én ám az ilyenhez
is. Bécsbe voltam ám én a „Károly Lajosok“-kal: cugszfirer voltam.
Hej-haj, régen volt az, tán nem is igaz. Három szeretőm volt egyszerre.
Egyik szakácsné volt, egyik szobaleány, a harmadik meg mán finom frájla
volt. Halli-e?

– Hallom.

– No hát akkor miért nem csudálkozik?

Ideje sem igen volt már Jánosnak a csudálkozásra. Befordult a kocsi a
Dobay-kastély udvarára – és az a sziv, az a sziv csak elkezdett dobogni
ujból, ugy, hogy szinte kitört kebeléből. De összeszedte magát és
leugrott a bricskáról.

Egy lélek sem volt az udvaron. Nem jött a vendég elébe se cseléd, se
gazda. A kastély ajtaja meg kulcsra volt zárva.

Tanácstalanul nézett körül Kalvyl… Egy istálló volt a kastélylyal
szemközt. Legalább annak kellett lennie, mert egy kék ló volt az ajtó
homlokára festve, s alatta keresztben, veres kefe és veres vakaró
ékeskedett.

– Valami élő lény, valami kocsis-féle csak lesz az istállóban! –
gondolta Kalvyl és egyenesen oda tartott.

Hát nem csalódott egészen. Volt egy élőlény az istállóban, nem
kocsi-féle ugyan, hanem egy kedves öreg ur, a ki is elkapta még a
küszöbön a festőt és megölelgette amugy magyarán, azaz olyképpen, hogy a
dereka csak ugy roppant bele.

– Isten hozott, pajtáskám! Nem fáztál-e meg? Te aranyember, hát
meglátogattál? Éhes vagy, ugy-e? No, majd levágatok valami madarat.
Kolbász és hurka van, ha szereted. Kenyeret sütnek, hát lángos is lesz
bőven. Tyhü, fikomadta, de ki vagy éhezve!

Kalvyl protestált, de nem használt semmit.

– De biz éhes vagy, mint a drótostót! Fiu, itt nálam ne teketóriázz! A
ki idejön, annak muszáj enni. A házam tájékát meg ne szólja senki!
Kell-e tea, bor, törköly vagy barack? Lesz, ha szomjas vagy. Huj, de
menykő szomjas vagy!… Ne bolondozz, majd kiugrik a két szemed a
szomjuságtól… Az áldóját, hogy fognak örülni az asszony, meg az Inci!
Inci beteg egy kicsit. No, de csak ugy-amugy: kifáradt a szegény
pillécske Pesten… Hej, de kutya város is az a Pest! Az ember csak ugy
fogyasztja benne mécsese olaját, mintha bizony soha sem égne ki. Kicsit
élhetnek azok a fene pestiek – ugy-e, pajtáskám? Errébb kerülj, – amarra
sár van. De hát beszélj már te is valamit…

Bizony beszélt volna a jó Kalvyl, ha szóhoz juthatott volna. A köszönet
és hála szavai a szives fogadtatásért ott lebegtek ajkán, de elnyelte
őket az öreg harsogó hangja, még mielőtt igazában megszülettek volna.

Mire a kastély ajtajához értek, mégis talált egy kis hangrést a festő, a
hová szavaival éket verhetett:

– Bocsáss meg bátyám, hogy ily hivatlanul, oly hirtelen teszem
tiszteletemet.

– De erre meg amarra! Kikérem magamnak. Hát külügyminisztérium a magyar
ember háza, hogy oda meghivás nélkül ne lehessen bejutni!? Hát zárva
találtad a kapumat? Hát van neked magadhoz való eszed, hogy igy
sértegeted az öreg barátodat?!

Az öreg ur elhallgatott, de annál jobban dörőmbölt a kastély
előcsarnokának ajtaján. (Az még mindig be volt zárva.)

– Hó! Jancsi bácsi! – Nyissa ki már! – Süket kigyelmed, hogy nem hallja?

Kalvyl azon gondolkozott, hogy milyen vén lehet az a bizonyos Jancsi, a
kit még az öreg is megbácsiz a hetven esztendejével és hogy milyen süket
lehet, hogy ezt a dörömbölést se hallja meg.

Mindjárt kisült. Mert egyszerre csak kinyilik az ajtó s egy pirosképü
aggastyán dugja ki rajta fejét. Aztán, megértvén, hogy nem rablóvezérrel
van dolga, erőteljes kézzel fölrántja az ajtószárnyat.

– Nézd! – mutatja be az öreg Dobay Jánosnak az agg embert, – ez itt
Partay János bácsi, az apám nyugalmazott tiszttartója; kilencvennégy
éves, de azért kutyabaja. Helyén van az esze és szive is, csak egy
kicsit süket.

– Biz’ a vannak nálamnál siketebbek is, – protestál az öreg sértődve,
mialatt fürge erőteljes mozdulattal rántja le Kalvylról tizenkét kilós
bundáját, hogy csak ugy repült. Aztán üdvözölte a vendéget: – Isten
hozta nálunk… A sárga szobát kapja.

A sárga szoba kvalitásáról Kalvylnak nem volt ugyan tudomása, de
mindjárt gondolta, hogy a jobbik fajta szobákból való lehet, hát
megköszönte szépen az aggastyán szivességét.

– Nincs mit; nálunk mindenki érdeme szerint kap szobát. A fiskális a kék
dutyiba kerül, a zsidó meg a rekesztésbe. Ott már egér és patkány is
van, – jelenti Jancsi bácsi.

Kalvyl önkéntelenül elmosolyodott. Pedig ugy meg volt hatva annak a
háznak küszöbén, a hol az ő szerelme felnőtt, – oly üdén, mint egy szép
virág! Aztán szepegett is egy pillanatig. (Hogy fogja majd a mama
fogadni?) Legjobban szeretett volna berontani, oly ideges volt s ugy
vágyott az édes leány után; de öreg Dobaynak különös természete volt,
minden álltó helyében leglább öt percig diskurált, hát nehezen jutott
előbbre.

Most ime, azt magyarázza, hogy az öreg Jancsi bácsinak mániája a
cerberuskodás. Az ő tudta nélkül lélek az ajtón se be, se ki. Azért
tartja pedig zárva, hogy el ne rabolják Incit. (Az Inci nevezetesen
királykisasszony, a kibe szerelmes a harámbasa fia s ez mindig a kastély
körül ólálkodik, hogy egyszer elrabolja kedvesét.)

– És képzeld, – végzi Dobay, – ezt a mániáját nem tekintve, teljesen ép
az esze, emlékezőtehetsége meg bámulatos… Különben büszke lehetsz a
rokonszenvére. A sárga szoba nagy kitüntetés. De jó szimatja is van az
öreg urnak. A jó embert szagáról is megismeri; mint a vizslának, olyan
orra van. Ösztön él egy ilyen százados emberben, – hidd el, fiam, hogy
ösztön él benne! Szinte félek, hogy leendő vőmnek a kék dutyit fogja
kijelölni. Hu! S az ellen nincs apelláta. Nem szabad az öreget
megharagitani. Ő a major domus, az ő dolgába senki ne merjen
beleavatkozni. – Miféle hivatala is van magának, János bácsi? – kérdi
emeltebb hangon Dobay az öreget.

– Hát miféle volna? Major domus vagyok a lasnaki kastélyban.

– Na, látod, – szólt mosolyogva Dobay, – ilyen ménykő ur vagyok én:
major domust tartok! De most kerüljünk beljebb. Vigyázz! – Ki ne törd a
lábadat abban a gödörben. Kikopott az adta pádimentuma, pedig még csak
az apám tétette le. Komisz ez az ujfajta deszka; a régi száz évig
tartott.

Egy magas, boltives szobába jutottak. Nyilván ebédlő volt, mert egy nagy
asztal volt a közepén és körüskörül a fal mellett szekrény és szék.

Kalvyl attól tartott, hogy itt is lesz egy öt percnyi állomás.
Szerencsére tovább tuszkolta az öreg ur.

– Balra tarts! Én meg jobbra térek; megjelentem a fehérnépnek, hogy itt
vagy, – szólt Dobay s eltünt jobbfelől.



XIX.  Idill.

Ebben a pillanatban föltárul egy más ajtó balról és megjelenik abban
Inci halovány, magas alakja oly hirtelen, mint egy tündér, ki a magasból
szállt alá.

Egy halk sikoly volt első üdvözlete. Volt abban a sikolyban minden:
meglepetés, öröm, meghatottság.

Csak egy szerető női sziv tud ilyen hangot adni. Talán nem is a
hangszálagok, de egyenesen a sziv idegeinek rezgéséből születik meg az a
mély bensőséges akkord.

Az ifju mámortól ittasan siet hozzá és megragadja a feléje nyujtott két
kezecskét.

Ugy álltak ott egymással szemközt… Némán. Az ilyen érzelmek számára a
természet elfelejtett kifejezést teremteni, a nyelvtudomány meg
szavakat.

Csak egymás szemébe néztek, azon át már látták a lelküket is. Látták
egymás nagy boldogságát és mindegyik örült a másik örömének.
Mosolyogtak. Arra nem is gondoltak, hogy meglepheti őket a mama vagy
apa: nem gondoltak semmire. Alig hallották az ajtó csikorgását.

Arra szétvált a kezük, de már későn. Jancsi bácsi meglátta őket.

Zavarba jött az ifju; a leány nem.

Jancsi bácsi meg jóváhagyólag intett a kezével, mintha azt mondaná:

– Helyes, csak ne zavartassátok magatokat. A dolog rendén van, tetszik
nekem, pártolom.

Erre Kalvyl is megnyugodott…

Belépett a Dobay-pár. Az öreg ur egy kissé megcsappant kedvvel (Kalvyl
ebből sejtette, hogy szó esett róla), de az asszony méltósággal és
édesen, mint mindig. Csak a szája széle volt most kissé megbiggyedve,
mint a ki nem képes legyőzni kelletlen kedvét.

Kalvyl motyogott valamit.

– Egy rövid időre vagyok bátor szives vendégszeretetüket igénybe venni,
– ilyesmit mondott. Még azt is hozzátette: Bocsánat!

– Kérem, – udvariaskodott Dobayné, – bárkit is szivesen látunk szerény
kastélyunkban. Isten hozta nálunk! Majd leányához fordult: Inci nem
pihennél egy kicsit? Nem érezted magadat egészen jól. Kalvyl kiment
téged…

A leányka gyorsan és határozottan válaszolt anyjának:

– Nem pihenek, mama; már egészen jól érzem magamat.

A mama kissé ajkába harapott, de nem szólhatott.

Szólt azonban Dobay, de arra már jobban beleharapott a mama az ajkába,
mert ilyeténképpen beszélt az öreg folytatásokban:

– Ne ténferegjünk itt az ebédlőben, menjünk a vizitszobába, ott jó meleg
van.

Bementek hát oda s az öreg, Kalvyl felé fordulva, ekképpen folytatta
beszédét:

– Mielőtt leültetnélek e hajlékban téged, közlöm veled a házi regulát.
Jól megjegyezd magadnak: Vendég ha ide beteszi a lábát, egy hónapon
belül el nem bocsáttatik! Semmi beszéd. Qui dixi, dixi!

Kalvylnak fölragyogott az arca. Valami összefüggéstelen szavakat
tördelt: a hála szavait, azok olyanok. Inci is sugárzott és pirulva
jegyezte meg:

– Egy-két napért nem is érdemes ilyen hosszu utat tenni.

Erre már a mama marasztalása se maradhatott el, csakhogy ez egy kis
mérget kevert bele:

– A jövő héten ugyis megtartjuk az eljegyzést. Akkor Kertész is hosszabb
időre marad. Remélem, addig ön se hagy el, Kalvyl báró.

Ettől a meghivástól már elborultak a szerelmesek. Kalvyl nem szólt rá
semmit, csak hajlongott. Aztán elfoglalta a neki kijelölt helyet. Inci
mellé ültette a mama nagymerészen. A szemei azt mondták: Lásd, hogy nem
féltem tőled leányomat. Biztos vagyok felőle. Hiába jöttél, itt nincs
mit keresned.

A barátságos, boltives szobában különben vigan folyt a szó. Kalvyl
keveset beszélt, de mindig okosan és szellemesen. Művelt lélekre és
széles szellemi látókörre vallott minden szava. Kellemesen, szerényen
társalgott, mint minden nagy műveltségü ember.

Incinek csak ugy dagadt a keble. Mohón leste kedvese minden szavát.
(Hiszen oly keveset hallotta beszélni, pedig lám, milyen kedves és
okos!) Keveset, alig egy pár szót szólt, azt is halkan mondta, mint a
kinek terhére van a beszéd. Terhére is volt. Ő most csak érezni tudott,
– érezni kimondhatatlanul és semmi egyebet. Az arca azonban kipirult,
mint a rózsa.

A mama részben a hőségnek tulajdonitotta ezt. De nem is vizsgálta nagyon
az okát. (Biztos volt dolga felől, a többit nem igen bánta.)

Dobayné különben se szokta leányát kutató megfigyeléseivel zavarni. Azt
tudta, hogy veleszületett tapintata, helyes magatartása soha cserben nem
hagyják, nem volt hát miért fegyelmezze tekintetével.

És ez kellemes volt a szerelmesekre nézve. Akár ha el is merültek az
egymás tekintetében: észre nem vette őket a mama, vagy legalább is ugy
tett, mintha nem látná. Ez nála különben elv volt.

És talán ennek az elvnek köszönheti Inci őszinte, természetes lényét,
azt a nyilt, ártatlan tekintetet, a mely ment lévén minden negélyezéstől
és elfogultságtól: egy különös, speciális bájjal önté el egész valóját.
Talán ezért maradt épen a leányka egyénisége: hogy a mit Istentől
kapott, azt az anyja nem vette el tőle. Egyszóval okos asszony volt
Dobayné s izlése is volt. A szemjátékos, zsörtölődő mamák figyelmébe
ajánlandó ez a nevelési módszer. Sokkal több Inci lenne a világon akkor:
olyan Inci, a ki fényt és boldogságot áraszt maga körül, ha divattá
válnék ez az elv a nevelésben. Mert a leánykák többnyire jóknak és
ártatlanoknak születnek: a rossz világ rontja el őket és – a jó mamák…

De ime, jelenti a major domus, hogy tálalva van. E szép hangokra elemébe
jő Dobay papa. Neki ünnep minden étkezés. És hogy Kalvyl jóvoltából
uzsonna helyett egy második ebéd esett meg a háznál: kettős ünnep lőn a
mai nap. (Kolbász és lángos, kávé és ostya helyett! Miért ne lehetne ez
mindennap igy?) – gondolá, de magának tartotta gondolatát, mert ugyis
kifogásoltatott volna ő nagysága részéről.

Nos hát, evett és ivott is az öreg magyarán. És lám, Incinek is jó
étvágya kerekedett. Már három hónapja alig evett valamit és ime! most
kétszer is vesz a kacsapecsenyéből.

Föl is tünt az anyjának.

– Nem rontod el a gyomrodat, Inci?

– Nem, – állitja pirulva a leányka. – Ugy megszégyenitesz!

A major domus csak a Kalvyl étvágyával nincs sehogy se megelégedve. De –
tiszteletből – nem szólt az asztalnál (ott evett), hát csak a kezével
legyintett. (Kákabélü!)…

… Másnap éppen délutáni sziesztáját tartotta a kis család, midőn
Sipiczky sürgős levele megérkezett.

Az ebédlőben négyen ültek. (A mamának hivatalos migrénje volt: regényt
olvasott a szobájában.) A papa a Vasárnapi Ujságot nézegette és
szürcsölte kávéját. János és Inci félhangon beszélgettek egymással a
nagy kanapén.

Szép volt a kép, semmi se rontotta rajta a harmóniát, még a Jancsi bácsi
kurtaszáru pipája sem, olyan kacskaringósan fujta belőle a füstöt. (Mert
Jancsi bácsi is a szobában volt ám, csakhogy illemtudással megvonult a
kályha melletti sarokban, mint egy szerény ibolyához illik…)

Kopogtattak, illetve dörömböltek az ajtón. Jancsi bácsi a megfelelő
óvatossági rendszabályok mellett ajtót nyitott a jövevénynek. A
posta-küldönc volt. Átvette tőle a vevényt és levelet, megnézte, kinek
szól, aztán egyenesen Kalvylhoz vitte. Mert leleményes volt ám az öreg.
Mindjárt sejtette, hogy csak az lehet Kalvyl a házban, a ki nem Dobay.

Kalvyl két hatost utalványozott a küldönc számára Jancsi bácsi kezeihez
s a mig az kidugja az ajtó nyilásán a hatosokat: addig János szemügyre
veszi a levelet. Azonnal megismerte Sipiczky irását. Idegesen bontotta
föl és olvasni kezdett. Olvasás közben kiejtette a levelet kezéből és
sápadt lett, mint a fal.

Inci észrevette, de nem merte zavarni. Pedig de szerette volna
megkérdezni, hogy mitől sápadt el annyira az ő „egyetlene“.

Kalvyl erőt vesz magán és tovább olvassa a levelet. Mind halványabb
lesz. Reszket a keze. Majd mereven néz maga elé egy pillanatig. Aztán
egy könycsepp gördül végig az arcán.

Inci megijedt.

– Mi baja, János? – kérdi halkan szerelmesétől.

Ez szótlanul átadja neki a levelet.

A leányka apjára néz. Atyja előtt nem akarta olvasni. Ugy sugalmazta
ösztöne, hogy ez nem volna helyes. De hát az öregnek már akkor beleesett
a feje a Vasárnapi Ujságba: elszunditott. Elolvasta hát a levelet s öt
perc mulva már zokogott is. Még Jánosnak kellett őt vigasztalnia, pedig
de nehezen ment ez a hű barátnak.

– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a
„hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci,
majd könyeit fölszáritva, kérdi:

– Még ma este indul, ugy-e, János?

– Igen.

– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, –
zokogott föl ujra a leány.

– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el
soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy
alatt.

– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni…

… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is
vette, hogy sirnak az emberek a kanapén.

– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg,
de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón.

Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy
sürgönyt kézbesitett.

Az öreg megharagudott.

– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta
Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a
vevény aláirása végett tintáért, tollért ment.

Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói.
Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a
szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna.

Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve
szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru
volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni
a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját.

– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két
borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost
s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy
kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája!
Te uzsorás!…

Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és
Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok!
Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny
hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság!

… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől
az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak…

Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára
életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és
ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek
voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej
– egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra.

Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a
dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért.

Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa
mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta
rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet.

Az ifju szólt:

– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak.

A leány felelt:

– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok.

Válaszolt az ifju:

– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra.

János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se
hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak
sejtették egymás szavát.

Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma,
mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta
szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba,
mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a
horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az
ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az
álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az
első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második
fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés
után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a
copfjuk.

Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült
sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott
és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az
eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva:

– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az
egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer
esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi
alkotmányhoz!

Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált
humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és
kopasz fejét.

A papácska elszégyelte magát.

– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban
beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok
aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is
aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám,
fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra
Dobay.

– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is.

Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is
hangolták talán, mert igy válaszolt:

– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a
nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a
miket Inci kisasszony szórt nekik.

– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor
hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni
az én szelid kis barátaim.

– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost.

Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg
urakat…

Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő
konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza.

Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül
gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor
festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind
csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi
őt a leányka:

– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem.

– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő.

– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka.

– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik
az ifju.

De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó
buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája,
még a szeme is kapott.

– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy
becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy,
dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?!

– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju
komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban
fogamzik…

Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a
halálban!

Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak
egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek.
(De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni
fognak.)

Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi
boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha
reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény!



XX.  Az Inci javaslata.

Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus
lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne
gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük
oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét!

És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös
viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek
elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát
ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky
akaratát véve elsősorban tekintetbe.

Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt
helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon
előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus
mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető
nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a
véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit.

Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála
provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja
ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála
kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a
mikor Sipiczky helyzetét birálták.

Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele
szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve
legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint
illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky
érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké
ott marad, bárha eltemetve is.

Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel,
hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e
egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is,
hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a
meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek
elhamarkodása folytán történt.)

Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan
összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel.
De igy!

Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották,
hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, –
csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét.

Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni!

Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem
akadhattak a kérdés kulcsára.

Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a
véletlen és Dezső).

Ilyeténképpen:

Egy sürgönyt fogalmazott Inci:

„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már.

Kalvyl.“

– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem
kaptuk meg levelét, – mondja Inci.

– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk.

– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti
bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat.

– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! –
csodálkozik mosolyogva Kalvyl.

– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte
kedvesen duzzogva a leányka.

– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán,
hogy nem ment vissza a levél?

– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a
véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és
keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta
táviratot.

A beteg megörült.

– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse
volna!

Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén.

– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet
zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy
vevényt nem hozott.

– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán
jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette
megbizásodat.

– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se
tudom, milyen.

– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy
lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat.

– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a
könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem.

– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most
tegyük fől a sürgönyt. Irj!

Dezső irt, a mint diktáltatott:

„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a
leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok.
Ölel

Sipiczky.“

Ezenkivül még egy levelet is irt Dezső, Kalvyl Jánosnak a maga nevében.
Az volt benne, hogy kellemes lenne Sipiczkyre nézve, ha nem vennék
tudomásul a tőle kapott levelet, ha megkapták. Hagyják meg őt abban a
jelenlegi hitében, ha lehet, hogy a levél föl sem adatott.

E hiedelmében meg is maradt Sipiczky. A véletlen s egy kis ártatlan
furfang kegyelméből. Az igaz, hogy nem is igen firtatta a dolgot: igaza
volt Incinek.



XXI.  A világutazó és a lengyel virtus.

Kemény hideg idő volt. Konccá fagyott a föld. A természet ilyenkor a
legcsöndesebb: a mikor még a hó se „szól“ a fáradt napsugártól, de ha
ember lép rá, akkor csikorog, mintha azt mondaná: Féreg, a nap nem bir
velem és te merészkedel szüzességemre törni?

Ilyen idő volt, a mikor a budapesti központi pályaudvaron fontoskodó,
sürgést-forgást mimelő léptekkel fölmerült a kis zömök bácskai alakja,
jól nekiöltözködve, mintha legalább is Szibériába készülne.

A bundája persze rajta volt, hogy lássa és irigyelje a tisztelt publikum
a szerencsés bundatulajdonost. Az igaz, hogy szép volt az a bunda:
dohányszin a külseje, fekete zsinórzattal, a bélése csak farkas ugyan,
de a gallérja már 12 darab eleven hód élete árán került a Kertész
nyakába.

A lábzsákba már bele nem bujhatott Kertész – mert nem tudott volna
járni, – ezt hát egy hordár vitte utána. Jobban mondva, Kertész ment a
lábzsák előtt, hogy tudják, kihez tartozik. Különben a lábzsák is finom
volt: valami fehércsíkos állat bőrével vala bélelve.

A mi még nevezetes volt Kertészen, az a szibériai görénysapkája.
(Notabene: hogy a görény nálunk diszkreditált állat, de Szibériában nagy
a renoméja; ott pézsmaszaga van a hidegtől s azért drága is.)

Végre egy sárga szij volt a Kertész nyakába akasztva, annak a végén egy
szivartok lógott, olyan arányu, hogy ötven darab szivar kényelmesen
elfért benne.

Látcsöve nem volt Kertésznek, de a helyett egy cégér (kézitáska) himbált
a kezében. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy ezresbankókat
tartalmazzon, de csak ujságot s egyébfajta papirost takart el
szégyenkezve…

Nem csuda hát, ha annyi fényes fölszerelés birtokában büszkévé lesz az
ember és fontoskodva, szélesen lépdel. Mert bizonyos, hogy megbámulják
érte. A ki nevet, az csak irigységből teszi.

Ilyen irigy lehetett bizonyára Sipiczky is, mert ő bizony hahotára
fakadt, a mikor meglátta a világutazót.

– A manóba, Andor, elfelejtetted a legszükségesebbet! (Notabene:
kibékültek a párbaj utáni napon.)

– Mit? – kérdi Kertész sértődötten a gunyoros nevetéstől.

– Az orrvédet, barátom! Mit használ a bunda meg a lábzsák, ha a
lélegzeted belefagy az orrodba.

Kertész ugy gondolta, hogy okosabb, ha meg nem haragszik, hát valami
viccet keresett. Azt felelte Sipiczkynek, hogy az egész városban nem
talált az orrához méltó orrvédet, azért kénytelen lesz az utat anélkül
megkockáztatni.

– Helyes, fiu! – dicsérte a lengyel, – ugy látszik, egy kis humorra is
szert tettél, a mióta Carver lett belőled.

– Ne emlegesd, kérlek. Ugy fáj nekem a dolog.

– Sohse szerénykedj, hiszen örülsz neki.

– Bizony, bizony nem.

– Nem-e?! A legveszedelmesebb párbajhős lettél: réme stenkereknek,
bálványa ifjasszonyoknak és leányoknak. Legendák keringenek rólad, hogy
üres óráidban kukoricaszemeket dobálsz a levegőbe s ugy lövöd el őket.
Ej, ej, Andorkám, ha te ennek se örülsz, akkor te blazirt vagy!

Erre már nem tudott viccet találni Andor, hát megharagudott.

– Mit gunyolódsz, kérlek? Tapasztalhattad, hogy mindent nem türök el.
Ismét belém akarsz kötni?

– A világért se. Most már félek ám tőled – a lecke után. No ne
berzenkedj, jer, szálljunk egy szakaszba…

Igy esett meg, hogy együtt utazott a két álbarát Lasnak felé. Mindegyik
tisztában volt a másik szándéka felől, hát nem is kérdezték ki egymást;
– másról beszélgettek.

Eleinte közönyös dolgokról folyt a szó, de miután Sipiczky
szarkazmus-méreggel eresztette föl a szóbeszédet, még a közönyös dolgok
is fölzaklatták a kis bácskainak különben elsőrendü máját.

– Hát azt a bőröndöt miért nem adtad föl teherpodgyásznak? Még
megbirságol a konduktor! Nem tudod, hogy egy méter hosszu tárgyakat már
nem szabad becipelni a kupéba? Uj szabály!

– A szivartárcámat érted?

– Ja, csak szivartárca? Pardon, azt hittem, hogy a magyar diszruhád
tokja.

– Az nincs ilyen nagy, – elménckedik Kertész, – azt a mellényem zsebében
szoktam hordani.

– Tehát van diszruhád? Az esküvőre ujat kell ám csináltatnod. Tudod-e te
azt, hogy egy gentleman esküvője napján először is megfürdik, aztán
vadonatuj fehérnemüt, ugyanolyan csizmát és ruhát vesz magára, de előbb
megberetválkozik szépen…

– Ugyan kérlek!

– Nem hiszed? Hát fogadjunk!

– Nem fogadok! Nem csináltatok uj ruhát.

– Meg se fürdöl, se meg nem borotválkozol? Meg fognak szólni, Andor…

– Átülök egy más szakaszba, ha szekirozol.

– Hó, akkor inkább te szekirozz engem. Látod, én meg attól csak jobban
itt maradok.

– Különös az izlésed.

– Miért? Hogy szeretem, ha mulattatnak?

– No, – gondolta a kis Kertész, – megállj; hát majd megmulattatlak én,
ugy, hogy sirni fogsz tőle, ha csak az kell. Kezdi is azonnal:

– Alfréd, te Lengyelországban születtél, ugy-e? – kérdé sunyin
mosolyogva.

– Nem én, hanem Petymegen, – volt rá a válasz.

– Akkor az apád született ott.

– Ő sem ott, hanem szintén Petymegen.

– Hát nem vagy lengyel?

– De az, hanem Petymegre jártunk születni.

– A nagyapád is?

– Az is. Miért kérded?

– Mert szeretnék tőled valamit megtudni a lengyel viszonyok felől.

– Parancsolj.

– Igaz az, hogy a lengyel nemesek között a legujabb is ezeréves
családból való?

– Igaz. Ha az összes lengyel családoknak származása korát összeadod, a
káoszig kell eljutnod a számjaiddal. Nem tudod te azt?

– Hát hány ezer éves birodalom Lengyelország?

– Hja, barátom, a lengyel urak nemessége nem Lengyelországból datálódik
ám. Két család még a Noé bárkájában kapott nemességet magától Noétól
(mert hogy dicsőn az asztal alá itták az öreg borapostolt); kettő
Herkulestől, annak a fejében, hogy segitettek neki megnyuzni a farnezi
bikát s a neméai oroszlánt (ezt a tényt igazolja cimerük is); ismét
ketten Homérosztól szereztek kutyabőrt a nagy eszükért. (Az egyik család
őse ugyanis az Odysszeát, a másiké az Iliaszt vágta be könyv nélkül.)
Azután –

– Köszönöm, elég. A te családodra vagyok kiváncsi.

– Engedj meg, a szerénységem tiltja.

– Hát szégyen az ansziennitás? Végre is kisül, hogy te csak egy rongyos
lengyel királytól szerezted kutyabőrödet, – ingerkedik a kis bácskai.

– Oh nem, barátom, – szólt alig birva a saját elmésségén való nevetését
elfojtani Sipiczky, – az én kutyabőröm annak a kutyának a hátáról van
lenyuzva, a mely kutya Évát őrizte volt a paradicsomban, hogy el ne
lopják az Ádámjától.

A kis Kertész, bár hatalmasan felsült a bosszantásával, elnevette magát.
Nem tudott haragudni, ha ennyi bolondságot hallott. De különben is
nagyon szeretett nevetni és ha csak tehette, nem irta a gunyt a saját
rovására. De miután föltette magában, hogy megbosszantja Sipiczkyt, más
oldalról fogott a támadáshoz.

Elkezdett neki azokról a lengyel fiukról mesélni, a kik vele jártak
iskolába a Teréziánumban. Solnisky és Krajewsky voltak közöttük a
legjelesebbek, bár a többi is erős volt a lapitásban.

„Ugy Solnisky, mint Krajewsky természetesen királyi rokonokkal
dicsekedtek s ezt szemben mindegyikük elismerte a másikáról. De egymás
háta mögött megvetőleg nyilatkoztak az egymás családjáról: A Solnisky
nagyapja birkás volt a Krajewsky nagybátyjánál, a Krajewsky nagyapja
ellenben házizsidója volt a Solnisky szépatyjának. És midőn rájövén
egymás turpisságára, kérdőre vonták egymást: százszor is megesküdött
mind a kettő, hogy olyat nem állitott a másik családjáról, sőt…“

„Egyszer nagyon elszomorodott Solnisky. Olyan arcot vágott, mintha jeges
vizbe mártogatták volna télviz idején. – Mi bajod, kedves barátom? –
kérdi tőle egyik iskolatársa. – Hej, pajtáskám, lelkem, – válaszolt a
bus lengyel, – nagy az én szomoruságom: atyám elverte a jussomat. (Ohó!)
– Na, – folytatá Solnisky, – most képzelj el engem szegény embernek!
Hogy fogok én három millióból megélni? Nyomoruság az élet. (Hogyan?!)
Három rongyos milliót birtak csak megmenteni. Oh!…“

„Egy másszor meg Krajewsky szoarét adott barátjainak. Ennivaló nem volt
sok, de az ezüst, az remek volt. Dicsérték a fiuk az ezüstöt: remek,
fejedelmi! S ez a dicséret könyeket fakaszt Krajewsky szeméből: igazi,
nagy, potyogó könyeket. – Mit sirsz, lengyel pajtás? – kérdik a
cimborák. – Ah, hagyjátok, ne is emlitsétek. Szegény, megboldogult jó
anyám jut mindig az eszembe, valahányszor az ezüstöt látom… Az ő
hagyatéka. – Másnap megjelent az intézetben a Munsch-szálloda
bérszolgája s egy zöld halinába jól elpakkolván az anyai hagyatékot,
visszaszállitá a gazdájához: Munsch urhoz. Ergo, kisült, hogy Krajewsky
árendálta az anyai hagyatékot és kegyeletkönyekkel pótolta a hiányzó
hagyatéki jelleget, mert érezte, hogy másképp nem hinnének benne.

„Krajewsky birtokán különben a mezei utak aszfalt-burkolattal voltak
ellátva.

„A Solnisky-féle istállókat ellenben karrarai márványlapok burkolták
kivül-belül…“

Ilyes dolgokat beszélt Kertész a jó lengyelekről s a végén, látva
Sipiczky közönyös arcát, még egy fulánkot is eresztett a meséi után.

– Dicső nemzeti vonása a lengyeleknek, hogy véletlenségből se mondanak
igazat. Nem csoda, hogy elpusztult ez a nemzet. A természet rendje
szerint el kellett pusztulnia.

Ez a féligazság maga nem bántotta Sipiczkyt. Azon is inkább
elcsudálkozott, mintsem bosszankodott, hogy egy mégis művelt társaságba
járó embernek szellemi arzenáljában olyan piszkos fegyverek is akadnak,
mint a milyeneket Kertész ellene használt. (Igazi telivér paraszt! Az
apját szidja az embernek, hogy megharagitsa!) Gondolta Sipiczky,
kiragadja Kertész kezéből a saját fegyverét.

– A hazugság rut dolog, de ártatlan. Ellenben az uzsora és a kapzsiság
már vétek s a komiszabb fajtából való, – vágott vissza a bácskai
tőrével.

Fülig pirult Kertész – mert az ő atyja kapzsi is volt meg uzsorás is –
de hiába! Nem vághatott vissza. Elnyelte hát a mérget s olyan arcot
csinát hozzá, mintha mézet nyelt volna.

– Biz az komisz fajta vétek: az uzsora, mindegy az… Abba nemzetek még
nem pusztultak el…

– Abba nem, az igaz. E tekintetben a bácskaiaknak nemzeti politikája –
beismerem – különb, mint a lengyeleké. A lengyel bőkezü és hazudik, hát
tönkre megy. A bácskai kapzsi és igazat mond, hát prosperál…

– Nem minden bácskai kapzsi…

– Nem minden lengyel hazug…

Egyszóval az lett a vers vége, hogy Kertésznek nem sikerült kifogni
Sipiczkyn. Valahányszor, mindig beleesett a saját hálójába. Ugy, hogy
mire befordult kocsijuk a lasnaki kastély udvarára, már egészen ki volt
merülve a kis ember ugy a hidegtől, mint a keserüségtől.



XXII.  Mizériák.

Hát még mikor meglátta szobáját: egy sötétes, komor boltozatu, penészes
kinézésü helyiséget: a kék dutyit és összehasonlitotta a Kalvyl és
Sipiczky közös, barátságosan világos, sárga szobájával! Az édes
tésztákon fölhizott kis ember erre végkép kijött a sodrából, csak az, a
ki saját szokásainak rabszolgája, tudja megitélni, hogy mi az, ha valaki
ruganyos derékaljhoz van szokva és zöldfű zsákon kénytelen hálni; hogy
mi az, ha valaki széles divánon szokott heverészni és háromrét görbe,
keskeny kanapéra van utalva.

A sárga szobában megvolt minden európai kényelem. A kék dutyi kisázsiai
állapotokat tüntetett föl.

Kertész nem tudta megérteni, hogy ő, mint vőlegény, miért nem első
személy a háznál. (Hiszen a vőlegényből van a legtöbb haszon!) Mérgesen
kötötte föl bajuszkötőjét, aztán fényesre pomádézta haját szagos
pomádéval. A nyelvét is lekaparta, fülét is kipiszkálta, de már kezét és
nyakát nem mosta meg. Ki nem állhatta a hideg vizet, meleget meg nem
adtak Kisázsiában.

Mire fényesen megépitett látogatóruhájában kifenekedve megjelent kis
Kertész a szalonban: már ott találta az egész családot, sőt a vendégeket
is.

A mama ujongva és hopkázó léptekkel ment elébe: ugy üdvözölte; Inci
szivesen, de fagyosan. Az öreg ur már megérkezésekor beneventálta, hát
most csak a hátát püfölgette: ugy kinálta helylyel.

Rossz helyet jelöltek ki neki nagyon: egy ajtó s egy ablak között. Ilyen
helyen pedig mindig van légvonat, akár igazi, akár képzelt, de van.

Kertész sehogysem érezte magát. Az igaz, hogy az egész társaság fölött
bizonyos feszültség uralkodott.

A kis Inci halvány lett ujra s alig mosolygott már. Letüntek az ő szép
napjai, a szerelem fénysugarait elhomályositotta a kötelességszerü
tettetés szürkesége. Az a kis ember volt a memento mori. Feltünése ugy
hatott reá, mint a halál fagyos lehellete.

Kalvyl nem volt szomoru. Inkább dac villant meg szemében, mint bánat. És
ha Incire nézett, gyülölség fakadt szivében Kertész ellen. Szinte
szerette volna arcul ütni. Ez a gyülölet csak most forrott ki benne,
hogy egy hatalmas érzületté váljék.

De legkevésbbé volt elemében Sipiczky. Először is az zavarta őt, hogy
tekintete mindig találkozott az Inci szomoruan mosolygó szemeivel s
Kalvyl hálát és szeretetet sugárzó tekintetével. Mintha beszélt volna
vele az a négy szem. (Mindent tudunk, te jó ember. Az Isten áldjon meg
érte!) De az Inci két szeme ezenfelül még azt is mondta, hogy: Látod,
testvérkém, nem tudsz rajtunk segiteni. Elejtett már a sors bennünket! A
Kalvylé meg azt, hogy: Segits! Látod, én már mindenre el vagyok szánva.

Aztán az is feszélyezte Sipiczkyt, hogy Kertészszel szemben udvariasnak
és kimértnek kellett lennie. Ezt természetellenesnek találta a
szatirikus lengyel.

Az öregeket meg az alterálta, hogy a helyzet ujsága folytán sehogysem
tudták eltalálni a volt ellenfelek irányában alkalmazandó tónust.
(Kertész ugyanis megirta nekik a párbaja történetét. Hogyne!) Szerettek
volna a párbajról hallani valamit, hogy tul kerülnének egyszer s
mindenkorra e kínos kérdésen. Tudni szerették volna, hogy őszinte-e az
ilyen kibékülés, avagy formaszerü udvariasság csupán. Utóbbi esetben
kínosnak hitték vendégeik helyzetét. Csodálkoztak is rajta, hogy együtt
jöttek. (Miért nem tért vissza Sipiczky valami ürügy alatt, miért nem
ment máshová, ha már utközben találkoztak?)

Dobayné még csak-csak találta magát, de az öreg ur olyan zavart volt,
mint egy iskolás diák. Tapintata azt sugta, hogy Sipiczkyvel kellene
többet foglalkoznia, de leendő vejét meg nem mellőzhette, hát egyikhez
se szólt egy szót sem.

Dobayné már határozottabb volt. Ugy gondolta, hogy a vőlegény egy adott
dolog. Vele foglalkozzék Inci, vagy ő foglalkozzék Incivel; Sipiczky
ellenben az ő kegyeire van utalva. Ki is tüntette őt, mindig vele
foglalkozott. De szivesen is tette, mert tetszett neki a csontos,
vállas, arisztokratikus arcélü, sápadt ember.

És mintha Sipiczky is szivesen szórakozott volna az érett szép
asszonynyal!… Végre is ők melegitették föl a társaságot. Más alig
beszélt.

Sipiczky ha nem is volt vénájában, mindig érdekes társalkodó tudott
lenni. Beszédje sohase volt zamat nélkül való; társalgásának olyan
fordulatai voltak, a melyeket eszes nő mindig könnyen kihasználhatott
szellemereje kimutatására. S az ilyen modor nagyon tetszik a nőknek.
Mert a nők épp ugy szeretik csillogtatni szellemi kincseiket, mint egyéb
ékszerüket.

Dobayné kezdett igen jól mulatni. Ugy nevetett Sipiczky egy pár
aperçuején, s a saját szellemességein is, hogy csak ugy
rengett-háborgott csipkébe foglalt izmos kebele. Lábait szinte nem volt
képes nyugodtan tartani, asszonyos, de merész mozdulattal, hol egyiket,
hol másikat vetette keresztbe. Majd azzal is fölhagyott és teljesen
elhagyva magát, szélesen ülte meg a sárga zsöllyeszéket. Akkor már ki is
volt piruva és megnedvesedtek üde ajkai. Lassankint ellustult
szellemessége, a teste pedig megreszketett néha, mintha fáznék…

Sipiczky merően és merészen cirógatta végig tekintetével az asszony
termetét, a keblét, a vállát, a lábait… Ő is megszünt már csevegni;
másoknak adta át a szót. Szarkasztikus mosoly vonult el ajkán, de
vigyázott, hogy a szép asszony ezt észre ne vegye. Ugy akarta, hogy az
asszony csak vele foglalkozzék és másra ne is gondoljon, csak ő reá.

Sipiczky nem volt elbizakodott, de emberismerő volt. Belátott Dobayné
lelkébe, ismerte vérmérsékletét, érzékiségét. Tudta, hogy ezekre lehet
támaszkodni és _tervet épiteni_.

A vacsoránál már öreg Dobaynak is megeredt a nyelve. Nem létezett olyan
fatalitás, a mely az ő étvágyát képes lett volna még csak gyöngiteni is.
Már pedig, a ki jól eszik, az nem szomorkodik. Az ősz mókásgyerek lett
ujra, a ki szereti a bolondságokat… Kertészt összeszidta, hogy
megpiszkálta s otthagyta a kolbászt, a lasnaki konyha büszkeségét.

– Talán nagyon zsiros, gyermekem, azért nem eszed. Mustkolbász kellene
neked inkább, ugy-e? Feleség, hozass Andorkának egy pár mustkolbászt, de
torma nélkül, – cukorkával.

Sipiczky elkacagta magát. (Kertészt szekirozza az apósa! A jelszó ki van
adva.) Nosza, fölszabaditotta az illem által leláncolt humorát és
reázuditotta szegény Kertész fejére, hogy csak ugy zugott bele.

Zugott bele, de azért aprókat és sokat nevetett a kis bácskai – ugy adta
a helyzet.

Éhesen kelt föl a vacsorától Kertész: azt is ugy adta a helyzet.
Fricassékhoz és süteményekhez szoktatott gyomra undorodott a kemény,
zsiros magyar koszttól, hát csak birsalmasajtot és gorgonzolasajtot
evett; szomoruan gondolva a gentrykaszinó konyhájára, a hol most fogast
ehetnék vajjal és tejszinhab-parfét piskótával. (Na, tea csak lesz
legalább, – vigasztalta magát, – majd jóllakik teasüteménynyel.)

Csakugyan föladták a teát és a teasüteményt! Ez egy nagy tálban
szalvétával volt letakarva és finom csemegevajat is hoztak hozzá
üvegbura alatt. Aztán tányérkát, kis kést és villát tettek minden
emberfia mellé. Ettől már megijedt a kis bácskai. – Elvégre is, nem
teasütemény lesz a tálban! Mi az ördög lehet? Ime párolog is, –
találgatta Kertész, mig egyszer csak kisült, hogy a szalvéta pirosra
sült ropogós héju krumplit tartalmazott.

– Itt éhen kell vesznem, – szörnyülködött a kis bácskai, a krumplitól
való veleszületett ellenszenvének szinte hangosan adva kifejezést.

Miután azonban mégis kellett ennie valamit, bemajszolt két nagy karéj
vajaskenyeret és részletekben, – hogy észre ne vegyék, – kilenc darab
cukrot csusztatott teájába. Aztán ki lévén némileg elégitve éhvágya,
fecsegősre vált a természete: a vaskapuról tartott egy előadást.

– Ki kovácsolta a vaskaput? – kérdi Sipiczky, komolyságot tettetve.

– Te nem tudod, hogy mi a vaskapu? – kérdé fitymálva Kertész.

– Dehogy nem. A vaskapu egy olyan kapu, a mi nem fából van, hanem
vasból.

Öreg Dobay elkacagta magát. Igen szerette az élceket. A rossz élceket
jobban, mint a jókat. De azért intett Sipiczkynek a szemével, hogy
hagyjon békét a kis embernek: féltette a veje tekintélyét.

A kis ember zavartalanul folytatta hát az előadást. Senki sem hallgatta.
A mama Sipiczkyben gyönyörködött, le sem vette róla lángoló szemét. Ugy,
hogy észre sem vette, mint hajlik leánya a lengyelhez, halk, suttogó
hangon üdvözölve őt. (– Isten hozta, jó testvérkém. Köszönöm, hogy
eljött.) Azt sem vette észre, hogy Kalvyl székét közelebb vonta
leányához, ugy beszélget vele szemével és lelkével. (Ők már ugy is
értették egymást!)

Kalvyl szeme azt mondta Incinek, a mit már annyiszor mondott: Imádlak,
angyalom!

Az Incié meg azt felelte most is: Szeretlek édes, a tied vagyok!

Az öreg urnak az jutott eszébe, hogy mégis csak tulkövér az a Kertész
vőlegénynek. (– Kalvyl különb fiu, okosabb is. Csudálatos a nők izlése
némelykor…)

Kertész befejezte mondókáját. De már erre kellett valami megjegyzést
tenni. De mit, mikor nem hallgattak rája.

A mama azt mondta hát, hogy: „nagyszerü, igen érdekes!“ És egy nőtől
elég is ennyi. De az öreg ur valami megnyugtatóbb, kielégitőbb
megjegyzésre érezte magát kötelezve, hát azt mondta: „Hej, ménykő nagy
dolog is az a vaskapu!“

Kertész meg volt elégedve sikerével. (És elvégre is, ez a fő.) A
sikertől aztán nekibódorodott a beszédnek: mulattatni akarta
menyasszonyát.

– Ugy-e, Inci, majd elmegyünk oda kettecskén és megcsudáljuk a természet
eme remekét?

Inci nem válaszolt, csak intett, – olyan határozott fejmozdulattal, a mi
éppen ugy jelenthetett igent, mint nemet.

– Szereti a természetet? – kérdi Kertész.

– Nagyon szeretem a természetet…

Mindenki a párbeszédre figyelt, de legjobban élvezte azt Sipiczky. Ő
tudta, hogy csupa szellem és lélek a leány: hogy sikerrel fogja
megállani kényelmetlen, kritikus helyzetét.

– Szerencsétlennek vallhatja magát az a halandó, a ki nem leli örömét
Isten magasztos alkotásaiban. Annak egyszerüen nincs szive, – szavalja
Kertész.

– Annak nincs szive, – én is azt tartom.

– Igazolja e tényt, hogy mennél több érzelem lakik egy szivben, annál
nagyobb, annál intenzivebb annak a természet iránti fogékonysága.

– Kár, hogy nincs tavasz, ugy-e, vagy csöndes nyári éj? – kérdi Inci és
lopva Kalvylra néz.

– Szereti a holdvilágot, Inci, és a fülemile énekét?

– Szeretem a holdvilágot és szeretem a fülemile csattogását. De szeretem
a szélvészt, a zivatart is. Hogy mit szeretünk, az teljesen attól függ,
hogy kivel szeretjük. A holdvilág is lehet gyülöletes nekem, ha
bánatomat világitja meg; a hózivatar is fölmelegit, ha közelebb hoz
ahhoz, kit szeretek.

Dobayné kiegyenesedett. Valami szatirikus árnyalatot vett észre leánya
hangjában és szavaiban. De Kertész nem volt olyan jó megfigyelő. Neki
végtelenül tetszett az Inci felelete. Összeszedte minden udvarló
tehetségét. Ugy találta, hogy a kedves leány kegyeit neki most
okvetetlenül költői szárnyalással kell honorálnia. Megfeszitette hát
gyalogjáró eszét, de jobbat nem tudott kisütni ennél:

– A szivek harmóniája kiegyenlit minden diszharmóniát a természetben. A
zivatart is langy szellőnek érzi az, a ki igazán szeret.

Sipiczky ajkát harapta, ugy szeretett volna nevetni. Inci azonban
komolyan válaszolt:

– Diszharmónia nincs a természetben. Ezt a fogalmat emberek csinálták.

– A rossz emberek.

– Nemcsak: az elbizakodottak is, az önzők is.

– Hogy lehet valaki elbizakodott és önző?

– Különösen, ha szeret.

– Téved Inci: a szerelem nagyon önző.

– Nem, nem tévedek… a szeretet a legnagyobb áldozatokra képes, mig az
önző ember csak önmagát szereti. – Igy szólt Inci gyorsan és
határozottan, jelentős pillantást vetve Sipiczkyre, arra az emberre, a
ki ezen állitásának élő tanubizonysága.

Sipiczky önkénytelenül elpirult. (Már tudott pirulni is.) Kertész meg
hozzálátott állitása bizonyitásához:

– Lássa, Inci, ha most én a maga kis kezéről lemondanék, – csupa
önzetlenségből, – egy más ember javára, – igazi szeretet volna az?

Dobayné leányára szegezte szuró tekintetét, mintha félt volna tőle, hogy
felelete megdöbbenést fog kelteni. De Inci nyugodtan válaszolt:

– Ha tudná, ha meggyőződnék róla, hogy én nem szeretem magát, Andor, és
csak kényszeritő körülmények nyomása alatt áldozom föl boldogságomat; ha
e tudatban is ragaszkodnék abbeli kivánságához, hogy nőül menjek
magához: akkor már nem szeretne igazán, akkor már nem képes szeretni
egyáltalán. Mert akkor önzés a szeretete, kegyetlen a szive vagy üres…
Hát el tudna venni egy olyan leányt, a ki magát nem szereti, s a ki azt
nyiltan kijelentené? – kérdezte lángoló arccal a leány.

Kalvyl lélegzetét is visszatartotta. Ugy leste Kertész feleletét, mintha
a boldogsága függne tőle. Sipiczky nyugodtan ült helyén; ő tudta, hogy
mi lesz a felelet.

– Igen…!

A leányka csak most fogta föl anyja szuró tekintetét, nem szólt semmit,
csak a fejét hajtotta meg. Kertész pedig tovább indokolt:

– Van bennem annyi férfiasság, annyi önérzet és remény, a mennyi képessé
tesz arra, hogy rövid időn megnyerjek egy női szivet. A férfi hóditani
való.

Sipiczkyt kihozta türelméből ez a bárdolatlan, elbizakodott beszéd.
Megvetéssel szólt oda Kertésznek:

– Ez a felelet méltó hozzád, te igazi férfiu!

Dobayné érezte, hogy elfojtott indulatokkal van tele a szoba levegője:
végét szakitotta a társalgásnak.

– Urak, menjünk talán lepihenni, fáradtak lesznek bizonyára.

A társaság jó éjt kivánt egymásnak…

Sipiczky gyöngéden megszoritotta a szép asszony kezét és egy pillanatig
a magáéban tartotta.

Az öntudatlanul viszonozta a gyöngéd nyomást és – nem vonta vissza
kezét. Csak a mikor vére kezdett lázadni szivében ettől a szoritástól,
vette magát észre. És ekkor hirtelen, szinte durván lökte el magától azt
a szentségtelen kezet, – dühében, hogy megfeledkezett magáról. Most
először életében! A büszkeségét látta megalázva. Felbőszült a férfi
merészségén. Ugy ment aludni, hogy gyülöli őt…



XXIII.  A kiket az álom kerül.

Csakhogy nem tudott aludni Dobayné. Nem hagyta forró vére. Ilyenkor
hideg borogatást szokott a nyakára tenni. Megpróbálta most is. Nem
használt. Forró teste fölszáritotta a nedves vászondarabot és még
lázasabb lett tőle. Citromlevet készitett magának és azt itta. Mind
hiába! Mint a láva: olyan forrónak érezte a hideg folyadékot, a mint
torkán leszaladt. És miért? Hogy Sipiczky gyöngéden megszoritotta kezét?
Nem. Azért, hogy _visszaadta_ azt a kézszoritást? Nem értette, hogyan
történhetett ez meg vele… Százszor visszaidézte emlékébe azt a
helyzetet, a melyben igy megfeledkezett magáról. Mert a helyzetet
okolta, nem magát… Csak nagysokára hagyott alább a büszkesége… Ugy
alkudott meg vele, hogy ennek igy kellett történnie – és hogy Sipiczky
az ő _végzete_. És ez a gondolat, a mig egyrészről megborzongatta,
másrészről eddig előtte ismeretlen gyönyöröket keltett föl benne.

Mert szenvedélyes érzéki asszony volt Dobayné – a végtelenségig. Ha
férfit látott, nem arcát nézte, hanem termetét. Gyönyörködött az
izmokban és az erőben.

És, – csudálatos! – minden érzékisége dacára sem bukott el Dobayné. Nem
a női szeméremérzet, sem valláserkölcsi elvek mentették meg, hanem
büszkesége és jóizlése. Ha nem járt volna megalázkodással, minden
lelkiismeretbeli furdalás nélkül dobta volna magát egy neki tetsző férfi
karjaiba… Ha biztosan tudja, hogy az a férfi el nem dicsekszik vele,
hogy hű marad hozzá, s meg nem unja soha. De igy!…

… Egész éjszakán nem tudott menekülni a Sipiczky képétől. Bárhogy
erőlködött, nem birta elüzni. Folyton maga előtt látta villogó szemét,
csontos termetét. És ez nem hagyta aludni.

Hajnal felé mégis elaludt végre, de álma is csak folytatása volt
izgatott gondolatainak.

Azt álmodta…

Az álma beteljesedett.

*

A két jóbarát nyugodtan és mélyen aludt a sárga szobában.

Sipiczky lefekvéskor örömtől sugárzó arccal biztositotta barátját, hogy
jól megy a dolog, hogy egy hét alatt talán már rendben is lehet.

Kalvyl nem kért bővebb magyarázatot. Már hitt és remélt. Boldogan aludt
el.

A kék dutyi ezalatt szörnyü kétségbeesés szinterévé lett. Szegény
Kertész egy nagy és mély vackot fedezett föl derekalja közepén, – olyan
vackot, hogy egész nyulcsalád elfért volna benne. Ugy kifeküdték az
ágyat a fiskálisok. A mióta eszét tudja Kertész, nem feküdt ilyen
hullámos felületü ágyon.

Elkényeztetett lomha testén hideg borzongás futott végig. Egy ránc a
lepedőn elég volt ahhoz, hogy el ne tudjon aludni és ime: egy lyuk, egy
óriási üreg!

– Segiteni kell a dolgon, ugy, a hogy lehet, – mormogá és alkalmas
töltelékről gondoskodott.

Nem került egyébb keze ügyébe, mint a téli takarója. Ezt beletömte a
lyukba… Ámde ezzel csak domboruságot csinált a homoruság helyébe.
Tulnagy volt a takaró.

– Letaposom, – gondolá a kis bácskai és akként tevé, a miként gondolá.
Fölhágott ágyára és hozzáfogott a taposáshoz. Ugy járta, hogy szinte
beleizzadt, de a domboruság csak nem akart eltünni. Maga alá kapta hát
lábait: ugy ugrált az ágyon. De már ezt a nyaggatást nem állotta a
fiskálisok ágya sem, – beadta a kulcsot, letört, csődöt mondott. Még
szerencse, hogy Kertész épen menekült a katasztrófától, nem a nemesebb
testrészeire esett.

(Már most mit csináljon?) Nem volt más mód, mint a kanapén hálni. Kétrét
hajolva kucorgott a keskeny butordarabon és megátkozta a falut és
mezőket. Aludni természetesen nem volt képes.

Rágyujtott hát és füstkarikákat eregetett a levegőbe. Ezek rémes
felhőkké nőttek a falon. Egynémely füstgomoly ugy nézett ki, mint valami
antediluviális szörnyeteg. Egyszóval kellemetlen benyomást keltettek a
füstfelhők… Eldobta cigarettáját. És ime: az eldobott cigaretta –
szörnyüség elgondolni is! – négy lábra kapott és vágtatva rohant a
csengetyüzsinórhoz, azon szélsebességgel fölkuszott egész a boltozatig;
onnan nézett le, két apró szemét szemtelenül nekimeresztve a kis
bácskainak.

– Hát csak egy patkány volt! – vigasztalódott Kertész. – Azt hittem már,
hogy szellemek üznek velem rémes játékot.

De mit ért ez a vigasz szegény Kertésznek! Hiszen a patkány nem
kisértet: az igaz, de mégis csak rémes állat.

– Óh, micsoda helyzet ez! – jajgatott a szerencsétlen fiu, – a mikor az
ember annak is örül már, ha csak patkánynyal kell egy szobában hálnia! A
csengetyüzsinóron azonban még sem maradhat a szemtelen szuró szemeivel.
Le kell onnan kergetnem.

Botja nem volt, a mivel lepiszkálhatná, hát a sapkáját vágta a
patkányhoz Kertész. Nem talált. Ujra hozzávágta. Ujra nem talált. (És
mintha vigyorogna a bestia!) Kertész dühbe jött. Fölkapta félcipőjét,
azzal célozta meg a patkányt. Az egyszer sikeresen: egyet nyekkent a
féreg és élettelenül hullott a földre.

A kis ember ujra visszakuporodott fekvőhelyére és elkezdett egészen
szabályszerüen jajgatni. (A természetben nem volt vesztes, csak ő!) Majd
eszébe jutott, hogy abban a nagy fali szekrényben az ágya mellett egész
kényelemmel elférhet egy haramjavezér. Fölkelt hát és átkutatta a
szekrényt. Egereknek cincogó hada üdvözölte, de – hál’ Istennek! – ember
nem volt benne.

Egy füst alatt aztán fölkutatta Kertész az egész szobát. Gyertyával a
butor alá világitott. Minden veszedelemtől tiszta volt a határ. (A
patkány is hulla már.)

Lefeküdt és el is aludt végre. De rémesek voltak álmai… A patkány
mammut-nagyságuvá nőtt meg, – éppen be akarta uzsonnázni a kis bácskait,
a mikor – fölébredt. (Hála Istennek!…)

János bácsi dörömbölt az ajtón. Mert be volt ám zárva az ajtó. Ki is
kapott érte a vitéz.

– A nagyságos ur félni szokott magában? Igen? Mitől? Nincsenek
kisértetek. A harámbasa fia pedig ügyet sem vet nagyságodra: az nemesebb
prédára leselkedik… Különben már tizenegy óra, – ha netalán föl akar
kelni. Mi kell reggelire: szalonna, piritós, szalámi, teával vagy
snapszszal?

Kertész először is órája után kapott. Csakugyan tizenegy óra volt.
Elröstelte magát; fölugrott, hogy majd felöltözködik és kijelentette,
hogy csak teázni fog.

Ekkor eszmél csak János bácsi, hogy hiszen a vendég a kanapéra került
valahogyan az ágyából. (Mi lehet az oka?) Megvizsgálja az ágyat. Az most
romhalmazként borult a saját fejfájára.

– Letört az ágy a nagyságos ur alatt? Hát hány mázsa a nagyságos ur?
Mert a pándi tiszttartóról tudom, hogy két mázsát nyom és az alatt még
meg se nyekkent ez az ágy.

Most már tudta Kertész, hogy kitől származott az üreg a derékaljban. A
pándi tiszttartó két mázsája volt a szülőanyja…

Jancsi bácsi – miután nem akartak vele barátságos diskurzusba elegyedni
– kiment. Kertész pedig azon töprengett, hogy ki a manó lehet az a
harámbasa fiók, a ki nálánál nemesebb prédára vágyik.



XXIV.  Az álom teljesedik.

Sipiczky és Dobayné még reggeli előtt találkoztak egymással. Még akkor
mindenki aludt. Ők keltek föl legkorábban. Egyedül voltak az ebédlőben.
Üdvözölték egymást. Azaz Dobayné nem is üdvözölte Sipiczkyt, csak nézte
őt. Kék karikába foglalt nedves szemeivel ugy méregette a csontos
embert, mintha erejét becsülgetné.

A lengyel ismételte üdvözletét:

– Kisztihand, jó reggelt kivánok!

Semmi válasz.

– Haragszik?… Azért?

– Hogyan érti? Miért?…

Tudni akarta a buja asszony, hogyan fogja föl Sipiczky azt a tegnapi
kézszoritást. És a lengyel ugy gondolta, hogy izgatni fogja őt
válaszával. Ő nem félt attól, hogy kudarcot vall. Mosolyogva felelte:

– Azért, hogy tegnap oly merészségre vetemedtem magával szemben.

– Azt nem is türöm: jegyezze meg!

– De mikor a vérem!… Nézze kérem, a hogy maga tegnap ott ült, azon a
zsöllyén, testéhez feszülő ruhájában, nyughatatlanul, mint a higany,
nyitott ajakkal: meg kellett magamról feledkeznem, – elbüvölt a látvány
csábos varázsa, az a sziréni mosoly…

– Az a csábos varázs?

– Igen. Maga egy csábos, egy kivánatos asszony.

– Megtiltom…

– Ne tiltson meg, kérem, semmit, – szakitotta félbe a lengyel, – ugyis
tudom, hogy már nem neheztel reám; még azt is tudom, hogy velem
álmodott.

– Szemtelen!

– Igen. Álmában én öleltem magát, csókoltam ajakát, gyötörtem felséges…

– Sipiczky!…

– Igen és ön küzködött, harapott, karmolt. De mindez nem használt
semmit, én lettem a győztes, összeroskadt testi erőm alatt. És én
szerettem magát, Ida és maga is nagyon szeretett már akkor…

Dobayné kővé meredten bámulta ezt a határtalan merészséget. Ha mindazt
megteszi, a mit beszélt, még hagyján, – a tett enyhébb beszámitás alá
esik az ő fölfogásában, mint a beszéd, – de!… Azon is bámult Dobayné,
hogy álmát ugy eltalálta a lengyel, hogy ugy olvasott az ő könyvében.
Szinte elfelejtett haragudni: annyira csudálkozott rajta.

És Sipiczky válaszolt bámész tekintetére:

– Ugy-e eltaláltam? Ugy-e vágyott utánam? Vagy egyáltalán egy erős férfi
után? – szólt és átkulcsolta kezeivel az asszony csuklóit.

– Ereszszen!

– Nem eresztem.

– Én kiáltok.

– Azt nem teszi.

– Esküszöm…

– Ne esküdjék, – tiltakozik Sipiczky és merészen átkapja a szép asszony
derekát.

Az fölszabadult kezével tolta magától a férfit, de hiába. Erős volt a
lengyel. Mint vaskapocs karolta át és szoritotta magához a nőt, hogy
csak ugy kapkodott levegőért. De azt sem tehette, csak egy pillanatig. A
férfi szájára tapasztotta ajakát és csókolta szenvedélylyel, igazi
szenvedélylyel, hogy szinte megfojtotta a nőt ez az ölelkezés.

Az asszonyban nagy volt az ellentálló erő. Büszkesége fölébe kerekedett
vérének. Összes erejének megfeszitésével igyekezett kibontakozni a
merénylő karjaiból.

Az nem bocsátotta el. Nevetett.

– Ha akarom, az enyém vagy. Akkor vagy az enyém, a mikor én akarom.
Szeretlek, te gyönyörü asszony!… És most eleresztlek, ha megcsókolsz.
Még most nem kérek tőled egyebet… Csókolj meg, Ida, – lihegte Sipiczky.

– Megfojt. Ereszszen, – kérte a remegő asszony.

– Csókolj meg először. Látom, hogy oda vagy; látom, hogy szeretsz.

– Utálom…

– Nem igaz. Az enyim vagy.

– Bejönnek.

– Nem bánom. Mig meg nem csókolsz, el nem bocsájtalak, történjék bármi,
– esküszöm.

Az asszony ugy lihegett a gyönyörtől és az erőlködéstől, mintha utolsó
lehelletét adná ki testéből… Fáradt volt már. Ellentállása gyöngült: a
testi is, lelki is. A teste odatapadt a férfi kebelére, csak fejét
tartotta még vissza. Azt meg megfogta Sipiczky és szeliden – nem kellett
már hozzá erőszak – a vállára hajtotta. Majd lassacskán lefejtette az
asszony derekáról másik kezét is. Az teljesen fölszabadult ezzel –
elfuthatott volna… És – nem futott el. Ott maradt, ott hagyta forró
testét, csináljon vele, a mit akar. Sipiczky két kézre fogta a
meggyötört nő felhevült arcát és megcsókolta mind a két szemét.

És az asszony, a megtört büszke asszony ezzel most már nem elégedett
meg: ajakát nyujtotta neki oda. Egy konvulziv csókban, egy őrjöngő
csókban egyesültek ajkaik. A nő nyögött. A férfi zihált…

És görcsösen körülfogta Dobayné a férfi nyakát, ugy rebegte szinte
elhalón:

– Az uram vagy, a parancsolóm. Imádlak! Tied mindenem.

– Igen, az enyim leszel, – mondta Sipiczky, – mert ugy akarom. – Ezzel
otthagyta az asszonyt.

Ez meg – mihelyst eltávozott a csábitó, szivéhez kapott, kacagott,
ujongott – alig zabolázhatta örömét. Most már tudta, hogy el fog bukni,
s hogy méltón fog elbukni. Annak örült olyan nagyon.

Sipiczky pedig kiment a szabad levegőre. Melege volt, le akarta magát
hüteni. Kisétált az udvarra és szarkasztikusan mosolygott maga elé. (A
terv jó. A dolog jól megy.) De lassacskán csak elül mefisztói
gunyorossága, más, szelidebb érzelmek kerekednek felül benne, a mint
visszaidézi őrült ölelkezésének egyes részleteit.

(Hogy küzdött vele az az asszony! És hogy dobta oda magát neki, a mikor
látta, hogy hiábavaló az erőlködése!… Mily szenvedélyes volt a csókja,
mily forró az ölelése, és hogy remegett egész teste! És milyen test!
Ruganyos, üde, mint egy husz éves leányé. Érezte kemény, izmos idomait –
a ruhán keresztül.)

Sipiczkyt elfogta a mámor. Soha, még jogászkorában sem lelkesült annyira
a szerelemért. Bevallotta magának, hogy vágyott ez után az asszony után,
a kit csak azért akart elcsábitani, hogy kihasználhassa. Elgondolta,
hogy ennek az asszonynak – kit játékszerévé akart tenni – könnyen
válhatik játékszerévé maga és akkor csak salakja marad ennek az ő
bünének, mentsége, célja nem…

Kiegyenesedett a lengyel és megdöngette mellét. Fogadást tett:

– Soha! Erős leszek!… Addig, a meddig boldoggá nem tettem őket… Csak
addig? (Keserüen elkacagja magát). No hát egy nyomorult gazfickó vagyok
és maradok – hiába! – Szegény öreg!…

Sipiczky ezután Incit kereste föl. Ott sürgött szegényke a reggeli
asztal körül. Szomoru volt, de azért kitörő örömmel üdvözölte barátját.
Az nem is viszonozta; üdvözlet helyett csak annyit sugott neki:

– Alighanem elmarad már a jegyváltás is, testvérkém. Holnaputánig ügyünk
rendben. Csak bizalom!

Inci mosolygott és – nem hitt. (Hisz az nem lehet; annyi boldogság nem
fér el a földön!)

… A reggelinél fáradtnak és sápadtnak nézett ki Dobayné. Az izgalom, a
félig-meddig kielégitett vágy, lágy, odaadó, nőies jelleget kölcsönzött
lényének. A bujaság elült arcáról: – ugy nézett ki, mint egy szerelmes,
szelid asszony, ki nagyon boldogan él az urával. Igy még szebb volt,
mert nőiesebb volt.

Sipiczky szivéből gyönyörködött benne. Az ő müvének, bár szentségtörő
müvének hatását látva, föltámadt benne az önbizalom, sőt bizonyos
elbizakodottság. Képesnek érezte, hitte magát arra, hogy megváltoztassa
a szerelmes asszony egész jellemét – gyökerestől még most is, hiába
harminchat éves. (Igen, képes lenne a bachansnőből szelid hitvest
formálni.)

Dobayné nem nézett csábitójára: nem mert. Valami különös érzés tiltotta
ezt neki. Már nem büszkesége (az nem pirul), valami más, előtte eddig
ismeretlen érzelem pirulásra késztette őt legyőzője előtt.

… Még aznap többször megcsókolták egymást a házasságtörők. De már csak
szeliden, nem a vad gyönyör érzetével, – csak ugy, mint az igazi
szerelmesek, a kik tisztelik egymást. Az asszony mindannyiszor
átkulcsolta karjaival a férfi nyakát és azt sugta neki, hogy:
„Egyetlenem!“ A férfinak még durvább volt a szerelme, – igy válaszolt:
„Az enyém vagy, szeretlek!“

Az asszony már szerelmes volt, – szerette kedvesét nagyon, mert első
szerelmével szerette. A férfi még nem szeretett, csak vágyott inkább
asszonya után. – De nagyon vágyott utána.

… Délután, a mikor egy félórára magukra maradtak, azt kérdi Sipiczky
kedvesétől:

– Mikor leszel egészen az enyém, Ida?

És az asszony azt felelte pirulva:

– A mikor parancsolod, nincs akaratom.

Sipiczky kapott a szón.

– És ha én most egyebet kérnék tőled? Ha mást akarnék? Értsd meg…

– Értelek; mindent megteszek neked, mert imádlak. Mondtam, hogy veled
szemben nincs akaratom.

– Elválnál a férjedtől?

– El, – válaszolt mohón az asszony.

– Megosztanád velem a nyomort?

– Meg, ezer örömmel!

– Hát azt nem kivánom…

– Miért? Kivánd, parancsold, ha szeretsz.

Sipiczky komolyan, rendreutasitólag feddte az asszonyt:

– Volna lelked azt a becsületes, ősz embert megölni?!

Dobayné elpirult és sóhajtott. Sipiczky folytatta:

– Ha nem volna férjed, vagy rossz férjed volna, elvinnélek és te
követnél, ha ugy akarnám.

– Igen, igen.

– Mert szeretsz.

– Mert szeretlek, mert imádlak…

Sipiczky lehajtotta fejét, – gondolkozott. Lázas szerelmi vallomásaik
közepette a tervére, kötelességére gondolt. Azt mérlegelte, hogy elég
érett-e már ez a terv ahhoz, hogy legalább megkisérthesse
megvalósitását. Ugy találta, hogy igen.

– Itt maradsz, Ida, hogy boldoggá tehesd leányodat, – mondta szinte
durván Sipiczky – miután elhatározta, hogy a döntő cselekvés terére lép.

Az asszony összerezzent.

– Ő boldog.

– Nem igaz! Hazudsz, asszony! Mindent tudok.

Dobayné elképedt.

– Mit tudsz? – kérdi hebegve.

– Azt tudom, hogy eladtad leányodat annak a gazdag, üresszivü majomnak,
holott tudod, hogy Kalvylt szereti; azt tudom, hogy terrolizálod azt a
szegény, ártatlan teremtést, a ki – mert nem mer neked ellenszegülni, –
inkább meghal, mintsem hogy Kertészé legyen… Hogy micsoda ördögi
hatalmad van fölötte, azt már nem tudom, azt meg nem foghatom.
Megvarázsoltad-e, mint a szemüveges kigyó a galambot, vagy kínozod-e
mint egy inkvizitor?!…

Dobayné sirásra fakadt e kegyetlen szavak hallatára. Már nem leánya
sorsa, hanem saját boldogsága lebegett szemei előtt, azt védte:

– Az Istenért, Alfréd, te nem szeretsz, te gyülölsz!

– Szeretlek érzékeimmel, – esküszöm – és a szivemmel, lelkemmel is
szeretni foglak, ha teljesited akaratomat.

– Oh, ha csak attól függ a szerelmed, – akkor az nem elég nekem, a mikor
én téged szivem utolsó csepp vérével is szeretlek.

– Imádni foglak, ha megváltozol. Pedig megváltozhatol. Im, itt az első
lépés…

– És ha nem teszem meg? – próbálkozott mégis az asszony, de már nem
daccal, csak félénken habozva.

– Akkor itt hagylak és még csak egyszer teszem be házadba lábamat: itt
leszek az Inci temetésén, hogy soha többé ne lássalak.

– És ha megteszem, nagyon fogsz szeretni? Hű maradsz hozzám? El nem
hagysz soha? – kérdi szenvedélylyel az asszony, kedvesét.

– Imádni foglak és el nem hagylak soha.

Elfelejtett erre Dobayné mindent és mindenkit: Incit, Kertészt, Kalvylt,
csak ezeket a szavakat hallotta: „Imádni foglak és el nem hagylak soha“.
Fölugrott és Sipiczky karjaiba omlott, ugy ölelte őt szenvedélyesen.

– A tiéd vagyok, rendelkezz velem… Intézd el… Rád bizom… Mondd meg
nekik… Incinek is… Nem élhetek nélküled… Nem tehetek róla… Megváltozom…
Hitvesed leszek Isten előtt… Megjavulok… Te légy az Inci apja, – rebegte
az asszony szakadozottan, fuldokolva.

Ujongva zárta karjaiba Sipiczky és csókolta, a hol érte: haját, szemét,
száját és minden csókja után ismételte: „Szeretlek, szeretlek, soha
senkit igy nem szerettem.“

És igazat mondott a lengyel, még csak nem is képzelődött. – Ugy még nem
szeretett senkit, mint azt az érett szép asszonyt. Abban az ő
ujongásában nemcsak sikerén érzett kitörő öröme visszhangzott: nagy
részben a szerelem diadalkiáltása, volt az…

Hát ez volt Sipiczky terve. Jól számitott, bevált emberismerete,
megmentette Incit. Hogy milyen eszközökkel és mily módon: azzal most nem
gondolt… Kirohant, hogy hirdesse diadalát. De előbb még utjába akadt
Kertész. Annak csak ennyit mondott:

– Passz! Eins brennen! – s azzal szaladt tovább, hogy fölkeresse
gyámoltjait.

Kertész utána mordult:

– Ez a fráter megőrült!



XXVI.  Sipiczky terve.

Nemsokára megtalálta az őrült fráter a szerelmeseket: a kocsiszinben
voltak. De miután az öreg Dobay is velük volt, természetesen csak
kezével és arcával rángatózott az öreg ur háta mögött – mint egy néma
bolond – ugy magyarázta volna az eseményeket.

Természetesen ezt nem lehetett megérteni. Pedig sugni se lehetett, mert
a papa éppen a kocsikat magyarázta, hát oda kellett figyelni
mindenkinek.

– Csak meg ne pukkadjak, – gondolá Sipiczky, – mig végére ér az öreg.
Addig, mit volt tennie, ő is beállt a hallgatóság sorába.

– Látjátok, gyerekek, ez a „táltos“. Azért neveztem el igy, mert két
első kereke jóval nagyobb, mint a hátulsók. Nincs ilyen több a
kontinensen. Egy őrült kocsigyártó csinálta, illetve alakitotta át
ilyenre azzal a megokolással, hogy lejtnek lefelé nem kell majd a
kereket megkötni: az edénye vizszintes marad, hát orra nem bukhatik az
ember benne… Ez a „köpőláda“. Egyszer kiröpültem belőle, azóta penzióban
van. Különben pompás kis kocsi volna, ha föl nem dülne mindig… Ez az
„erdei lak“, ez a cséza. Még a nagyapám vette ezelőtt százkilenc
esztendővel, azért lóg szijjon. Ma már ló nem birja megmozditani, de hat
ökör igen. No látjátok: ebben szoktam én lakni cséplés idején, a mikor
is a tanyáról nem járok éjjelre haza. Kivontatom egyszerüen ezt a kocsit
az erdő szélére és belekvártélyozom magamat. Azért neveztem el „erdei
lak“-nak. Különben fájn szerszám ez; pompás lakás esik benne. Nézzétek:
kidobattam belőle az üléseket s egy vaságyat tétettem helyébe, meg egy
mosdóasztalt… Ez a „várkastély“, ezt már magyaráztam.

Az öreg végre elkészült a kocsikkal, mert befelé terelte vendégeit:

– Sötét van, gyerekek. De meg az uzsonna ideje is itt lenne már, vagy
mi. Gyerünk be.

Mialatt Dobay feldörömbölte Jancsi bácsit, azalatt Sipiczky megsughatta
Incinek:

– Nem váltunk jegyet, Incikém. El van intézve.

A leányka csudálkozó tekintete folytán kétszer becsületszavát adta és
háromszor megesküdött Sipiczky. És mikor az se használt, szivére tette
kezét, ugy mondta:

– Kérdezze meg a mamától, ha nekem nem hisz.

Inci fölsikoltott. Ugy elfutott, mint a nyílvessző, be, egyenesen az
anyjához.

– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga
ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott
valami dolga.

– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját.

– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát
ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te
siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját,
erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé.

– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy
örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom?

– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem
mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se
kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte
Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket,
érted? – hadarta örömében a lengyel.

– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan.

– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan,
mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg
kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában
lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az
Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky,
aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt.

De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már
ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán
és sirt, zokogott a boldogságtól.

S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér
homlokára…

*

… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az
éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze
voltak kulcsolva a kezei.

Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért
Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a
házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni
az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint
volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg.

A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte,
mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a
földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky
mondott?

Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta
is, aztán azt mondta neki:

– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz
„terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának:

– Az ebédlőben van.

Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt –
jegyeséhez.

Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan.
Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta:

– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem
lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?!
Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán
gyakorolhassam csupán?!

Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán
ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig
mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta.

Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása.

– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én
nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség;
érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél.
Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün,
Alfréd!

– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem.

– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a
szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket!
Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy?

Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét.

– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még
nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat
már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel,
hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak
megesnie, – zárta be szavait bánatosan.

– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem…

Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg
cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni
láng. A bün révén tisztult ez a nő…

Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki
vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja
megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan
tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a
bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes
leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel
élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták,
hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak
küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve.

Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett
belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt
ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött.

… Nem szellem volt…

Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét
is el kell intéznie kedvesével.

– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle.

– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk
neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül
bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele.

– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te
adod tudtára.

– Igen, a hogy parancsolod.

– És beavassuk az öreg urat?

– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna.

– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat.

– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek
vagyunk! Hány éves vagy te, kedves?

– Harmincöt.

– Olyan idős, mint én.

– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz
vagyok…

Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol
a legkopaszabb volt.



XXVII.  A magyar nemes.

A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás
arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult
volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja
se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve
azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb
aggodalmat.

– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma
többet, ha szeretsz, – kérte a felesége.

– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden,
biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával.

Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e
szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki,
mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az
éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik
pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt
különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó
álkapcsa leválik fejéről.

Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas
fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy
kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az
egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A
lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját…

Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol
szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent
Cecilia.

Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta
meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre
nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert.

– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye
iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van
pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem
sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott
abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap.
Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is.
Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta
mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a
kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a
gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi
idáig ebben a házban asztalra került.

Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben
hamar föloszlott a kis társaság.

Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a
lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége
hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint
rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is
bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott
el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“

Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak.
Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura
arcát s kézcsókját visszaadta neki.

Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette
meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is –
addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert
ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase
szerette.

Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját
és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon.

A leányka lelkesen válaszolt:

– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok.

– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál…

Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek
nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt
az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni
vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját.
Aztán gondolatokba merült.

S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a
napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete,
különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak
csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz
tulajdonságai. Büszke volt reájuk.

… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét
éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg,
ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl
Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem
tudott haragot tartani, még megharagudni is alig.

… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez
is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez
kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan
elüzni. El is üzte.

(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a
boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal,
joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki
utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak
boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle.

Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky
ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.)

Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan
mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett
volna Kertész lelkébe látni…

… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit.
Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen
szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis
orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy
kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki.

Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette
szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és
gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott.

– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai.

Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg
tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és
elaludt…

… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával
vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi
fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott
dédatyjának.

… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember
lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok
ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata.

Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett
arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős
ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk.

… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt.
(Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is,
ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, –
nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme,
– megtette a szokásos élesztési kisérleteket.

Hát bizony csak mozdulatlan maradt az ő jó gazdája…

Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem
eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek
már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő,
mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen
aggastyánoknak különös a világnézetük.

Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be.
(Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.)

Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért
volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta
konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát
lelkére ne vehesse.

Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki
meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint
üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky.

Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át
az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való
lélektisztitó fájdalom.

Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a
terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.)

… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta…
Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt
testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes
számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja.
(Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!)

Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet…
Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a
fajta ugyis kifogyóban.

A bölényeket hiába őrizteti, eteti a minden oroszok cárja – a
bölényeknek ki kell veszniök. Ugy határozta el a cárnál is nagyobb ur: a
természet rendelkező hatalma…



XXVIII.  Tiz év mulva.

Forró augusztusi nap. A természet néma, mint a sir. Nem mozdul falevél a
fákon. Csak az ember zajos: pöngeti kaszáját és szidja a forróságot.

Egy könnyü kocsi fordul be a lasnaki kastély udvarára. A kocsison kivül
négyen ültek benne.

A hátulsó ülésen egy tündöklő szép asszony, leánynak is beillett volna,
olyan egyenesen és szendén ült a helyén. Még mindig karcsu volt, mint a
nádszál, csak arca telt meg egy kissé, ugy hogy gödröcskék képződtek
benne.

Mellette egy fehér muszelin-ruhába öltözött kilenc éves leányka: csupa
öröm és ragyogás az arca. Nem volt olyan szép, mint anyja, de
rendkivülien bájos az ő sötét, bámész szemeivel.

A kis ülésen egy férfi ült: egy szikár, boldogképü ember és mellette egy
virgonc öt éves fiucska, a kire nagyon kellett vigyázni; először azért,
hogy ki ne essék a kocsiból, másodszor meg, hogy ki ne üsse ostorával
valamelyiküknek a szemét.

Bizony egy kissé neveletlen volt az a kis fickó. Nagyon kényeztette az
apja, mert szakasztott az anyja mása volt.

Kalvylék voltak. János Incijével és gyermekeik. Látogatóba jöttek két
hónapra – a „mamáékhoz“.

A mamáék a kapuban várták őket. Már ott megállitották a fogatot, – nem
győztek egy másodpercig várni, – leszedték tartalmát és jól össze-vissza
nyaggatták csókjaikkal és ölelésükkel.

Ifjabb Kalvyl megsokalta a dolgot s a maltretirozás ellen ostorával
védekezett. De annál szivesebben vette Inci. Alig birt leszakadni az
édes jó anya kebléről. Igy volt vele éppen Kalvyl is. Az egy kopasz
alakot fojtogatott és nem akarta, nem birta elereszteni. A mama férje
volt ez a kopasz alak: a „kis apa“. Ugy hivták, hogy gróf Sipiczky
Alfréd.

A gyermekek ügyet se vetettek – mert unták már – a nagy ölelkezésre,
hanem azonmód hozzáfogtak mind a hatan a nemes „bujócska“ játékhoz.

Igaz is! A hat közül négygyel nem számoltam még be. Pedig szép gyermekek
voltak a kis Sipiczky-fiuk: egyenesek, mint a fenyő, tekintetük villogó,
merész! De jól is voltak nevelve. Ha hazudni mertek, irgalmatlanul
elverte az apjuk.

Sipiczky tiz év alatt olyan talpas lett, mint a medve. Magas, csontos,
de szikár alakja valahogyan dús idomzatra és husfélékre tett szert.
Fehér, halvány arca meg ugy megbarnult, mint egy cigányé.

– Hja, szorgalmatos gazda ám az én jó férjecském. De kell is a
gyermekekről gondoskodnunk. Aztán a teher is sok. Mert tudjátok, hogy
megvettük a szomszéd négyezer holdas birtokot, még pedig csaknem egészen
adósságra. Hát ezt akarja Alfrédem kitisztázni… Azért sült le ilyen
feketére, mert reggeltől estig bujja a mezőket, – magyarázta Sipiczkyné
a gyermekeknek, s azalatt annyi szeretettel, annyi bensőséggel nézett
férjére, hogy szinte lehetetlen volt benne a régi Dobaynét fölismerni.

Csak szép arcéle maradt a régi. Termete elhizott egy kissé, hiszen négy
bimbót fakasztott azóta a szép, termékeny rózsatő, – hát nem csoda. De
csoda, ahogy az arckifejezése megváltozott. Szilaj, akaratos, parancsoló
tekintete megszelidült, ellágyult; ajakának élveteg vonalai teljesen
elsimultak, nyugodt mosolygássá enyhültek. Az anya és hitves volt immár:
a nőiességnek igazi tipusa.

Ilyen csodás transzszubsztanciációkat visz végbe az emberben Isten örök
költészete: a szerelem.

… A szerető nő Isten legnemesebb teremtménye. S az a nő, a kinek szive
nincs, vagy föl nem ébredt: torzképe annak az emberiségnek, a melyet
Isten saját képére teremtett. A nő-tigrisek a legvadabb, a legvérengzőbb
emberi állatok…

Hát Sipiczkyné megtanult szeretni. Imádta családját. Nagy, férjes
leányától számtalanszor kért bocsánatot a multért.

– Nem tudhattam, mit csinálok. Nem értem, hogy követhettem én el azt a
vétket te ellenedben, a ki édes, jó gyermekem vagy és voltál mindig!

… Apró gyermekeit nagyon kényeztette a mama. Sipiczky alig győzte
helyrehozni, a mit felesége a fiain rontott.

Már ő szigoru volt hozzájuk nagyon. Féltek is tőle a kis oroszlánfiókok.
És ha valaki azt kérdezte, hogy miért oly tulszigoru fiaihoz, igy felelt
Sipiczky:

– Nem akarom, hogy olyan bitangokká nőjjenek föl, mint a milyen az apjuk
volt harminchat esztendeig. Ehhez pedig szigor kell. Ismerem a fajtámat…
Ezek legények lesznek, arról jótállok! – És büszkén megvillant a jó
lengyel szeme, a mint végignézett a négy szép fián.

Inci „apácskának“ hivta Sipiczkyt és nem engedte el magának soha, hogy
valahányszor üdvözölte, meg ne csókolja az „apácska“ kezét. Hiába
haragudott érte az „öreg“, csak elkapta kezét: észre se vette és rajta
volt a csók.

– Tudod, Incikém, hogy nem szeretem. Nekem kellene a te kezedet
csókolnom.

– Oh nem! – mondta ilyenkor komolyan a szép menyecske, – az életemet
adtad vissza, általad születtem ujjá, nem mostohaatyám vagy te nekem, –
a második atyám vagy.

Hiába dühösködött Sipiczky. (Hogy képzelődés az ő érdeme, hogy egy szó
sem igaz az egészből!) Inci iránta való háláját nem birta magába
fojtani.

… Kalvyl elismert festő lett a „Viszontlátás“ óta. Keveset festett már,
mert érezte, hogy sokat ismétli képein magát, illetve Incijét; de mint
mély tudományu művésznek nagy volt a hire és sokan voltak a tanitványai.
Különben, a milyen komolylyá lett a szeles Sipiczky, olyan viggá,
jókedvüvé lett az azelőtt komoly, sőt szomoru Kalvyl.

Mintha szerepet cseréltek volna. Azaz nem egészen, mert a Sipiczky
komolyságába nem vegyült világfájdalom, csak gond és kötelességérzet. A
gyermekekért dolgoznia kellett. A munka volt fő élvezete. És ha jól
kifáradva, pihenni tért egyszerü, sőt rideg hálószobájába, derült
humorral igy szólott a pipájához:

– Na, most már csakugyan nem állithatom magam se, hogy nem vagyok
becsületes ember… Hej, de jó dolog is a becsület!… De azért még nem
akarok megőszülni benne, mert mit szólna hozzá a szép, fiatal
menyecském?!


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |hivatalaos |hivatalos

95 |mererdtség |meredtség

178 |kecegva |kacagva

179 |Sipczky kacagott |Sipiczky kacagott

191 |Kavyl Jánosnak |Kalvyl Jánosnak

225 |szekirozz engen |szekirozz engem

235 |emeberismerő volt |emberismerő volt

250 |könyvébeen |könyvében

270 |magánek |magának]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Dobay-ház - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.