Title: Éjfél - Magyar irók misztikus novellái
Author: Bálint, Aladár
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Éjfél - Magyar irók misztikus novellái" ***

ÉJFÉL

MAGYAR IRÓK MISZTIKUS NOVELLÁI

A NOVELLÁKAT

BÁLINT ALADÁR

GYÜJTÖTTE ÖSSZE

[Illustration]

GYOMA 1917

KNER IZIDOR KIADÁSA

AZ ELŐSZÓT

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

IRTA

A CIMLAPOT ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT

DIVÉKY JÓZSEF

RAJZOLTA

GYOMA 1917

NYOMATOTT KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN

_Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le. Nincsenek boszorkányok,
s azokról a boszorkányokról, melyek nincsenek, nem is beszélünk többé. A
külső világ, az tiszta. De belső világunk még ma is tele van
rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de
talán éppen e tisztitó munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy
és egyetlen kérdést. Értjük a testünket, izről-izre és
porcikáról-porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész mirevaló?
Egy órám, egy napom, kiszakitva az egészből, talán még logikus. Úgy
illesztem össze a különböző cselekedeteket, hogy kerékfogaik egymásba
harapjanak és egymást lenditsék előre. Ilyen kis egységekben nincs is
semmi magyarázhatatlan, vagy észellenes. Mégis, minden élet egy óriási
káosz._

_A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és
vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppugy, mint a templomhajók
mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont közt csak a jelenségeket
vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában
megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epokák nem is a
misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma újra viharos szellemjárás
van az irodalomban. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. Magunkban
hordozzuk a kisérteteket. Ebben a korban történt meg az uj lélektan
döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük;
azt az irdatlan területet, azt a népes, óriási birodalmat, mely
öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások emlékét,
észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik
fel a lélek merész, conquistadorjai, hóditói és misszionáriusai.
Nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a
lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák._

_Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még alig
beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a huszadik század
költői rejtélyes történeteket irtak. Ők már feszegették a szobák ajtait,
melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Ujra itten állunk, a
század, ez a boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a
küszöb előtt, melyet akár az öntudat küszöbének nevezünk, akár másnak,
határt jelent. A misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki
meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot, azt, mely mindig
kicsiny volt az embernek. De nem úgy, mint a népmesék, melyek a testi
lehetőségek végtelenségével kecsegtettek, sem mint a misztérium-irók,
kik a földet összekötötték a mennyországgal, meg a pokollal és nem is
úgy, mint a mult századbeli romantikusok, kik szines keleti népeket
vonultattak fel exotikus tájakon, hanem a bennünk lévő mélységek
megmutatásával. A határokat nem kifelé tágitjuk, de befelé. Nem
kivetitünk, hanem bevetitünk. Bennünk van a megoldás. A misztikum
nemcsak a népmesénk, de hitregénk is._

_A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon
boldogtalan. „A miszticizmus – irja Cousin – az emberi ész
kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti ki
önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben
higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen látványtól, melyet
nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a
középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily
egységesitő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugoritotta és
megsemmisitette. Akkor az egyház nevelte a misztikusokat. Ma az állam.
Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok
legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus.
Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely
sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat,
az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára
ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korokban nincsenek
misztikusok._

_Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető
mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell
széljegyzet. Tapintjuk, izleljük, szagoljuk a kisérteteket, az iró nyilt
kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem
oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek
meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes
nappal. Meg sem várják, mig az óránk tizenkettőt ver, minden óra a
kisértetek órája. Életünk egy másik sikba billen át, a mutatók pedig egy
túlvilági számlapra ugranak._

_Óránk tizenhármat üt._

_KOSZTOLÁNYI DEZSŐ._



BABITS MIHÁLY  NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL

Szórakozni akart, szinházba ment. Nagyon ideges volt már hónapok óta.
Maga se tudta, hogy mi leli. Olykor egy-egy pillanatra szinte elsötétült
előtte a világ. Máskor meg mintha nagyon is élesen látott volna; úgy
tünt föl neki, mintha belátna a dolgok belsejébe és a veséket vizsgálná.
Nagy fénynyel és nagy elkáprázódásokkal akart erőt venni a szemeinek
ezen a különös meglepetésein. Az operába ment. A nagy nézőtér pompás
fényben úszott. Egy híres külföldi balletkar vendégfellépte volt. A
közönség gálában: a hölgyek fehér meztelen vállai vakítottak a frakkok
fekete hátai közt.

Leült helyén, látcsövét igazgatta és szórakozottan nézte őket. Néhány
sorral előtte, nagy kápráztató selyemkehelyből buja, telt vállak széles
virága duzzadt ki. Egy pompás, gazdag, epikus nő ült ott, a fölösleges
selymek és dúsan alápárnázott fürtök keleti grandezzájával. Lovagh szeme
megakadt ezeken a vállakon. Egy darabig elfeledkezve nézte őket. Akkor
egyszerre mintha szédülés fogta volna el. Elsötétült előtte a világ. A
fényes nézőtér egy nagy zsongó, kavargó félhomályos mély ürré lett
szemeiben. Fent, az ür felett mintha sötét, parazsas, szétlapult
csillagok és üstökösök pörzsögtek és hunyorogtak volna. Ebben a
sötétségben csak a nagy, idegen asszony válla világolt fehéren, mint
óriás holdvilág. Egyszerre ez a holdvilág is homályosodott. Sötét,
különös foltok jelentek meg rajta, kemény és szögletes foltok,
sötétebbek és kellemetlenebbek, mint a hold foltjai. Olyanok voltak,
mint a Röntgen-fotografiákon a csontok képe. Lovagh különös ijedelemmel
érezte őket, bár hasonló dolgok mostanában többször estek vele.

Azonban csak egy pillanatig tartott az egész. Futó szédülés volt. Egy
pillanat – és megint fényárban úszott az óriás terem, a zenészek lenn
hangszerüket próbálgatták, a publikum gyült, újonjöttek pózolva
lépkedtek le a széksorok közti futószőnyegeken, a páholyok szögletes
ajtai nyilongtak, aztán megint sötét lett, most a lámpák is kihunytak, a
zaj is eltompult.

– Ez már becsületes, objektiv sötét – mondta magában Lovagh.

Halk, de sötét és buja zene rítt föl a függöny előtt. Az emberek ezrei
ott ültek a sötétben és elcsöndesedve nézték a sötétkék bársonyt. Igen,
egész sötét volt, csak itt-ott, fenn a karzaton, erkélyek alatt
látszottak a külső folyosók sivárabb falai szegényes lámpafénynyel
besárgítva. A páholyokban női fejek gazdag silhouettejei árnyképekké
váltak. A mély orkesztrából a nagyhasú cellók vékony, ideges nyakai
erdősödtek fel a szinpad elé, mint állatkerti vermekből furcsa, idegen
struccnyakak. S a verem mélyéből a fojtott, vastag erotikus zene, mint
exotikus párzó állatok fájdalmas, kéjes rívása sikongott.

Lassan szétvált a függöny s kiömlött a fény a szinpadról s kilebbentek a
táncosok. Férfiak voltak, hajlékony macskaemberek, kéjes, lomha vágygyal
nyújtogatták ütemreszokott kezeiket és lábaikat. Olyanok voltak e kezek
és lábak, mint egy afrikai növény hosszú, kúszós indái, melyek végük
felé vékonyodtak s melegedő viasztagok gyanánt beleolvadtak a levegő
forró fényébe. A szinpad különben is egy őserdő tisztását ábrázolta
nagy, egyenes, világosbarna, vastag, festett fatörzsök ritkás
rácsozatával a mélyén. A fák koronájának tetejét már nem is lehetett
látni; az alján csak gyéren volt zöld szín, hanem nagy, hosszúkás
sötétbarna gyümölcsök csoportban csüggtek alá, olyanok, mint a
szentjánoskenyér, csakhogy sokkal szélesebbek és hosszabbak. Minden
különösen széles és lapos volt ezeken a fákon, a törzs, a halványzöld
levelek, a gyümölcsök.

A fák előtt tág, síma padló volt, azon suhantak a könnyű férfiak.
Karjaik mint vékony ángolnák, úszkáltak a légben, nagy vágyakozással
lengett és nyúlott ki az egész testük. És egyszerre csak bereppentek a
nők, vékonyak, üdék és rózsaszínűek. Hajlott a testük, mint szélben a
vékonyszárú és dúskelyhű virágok. A férfiak néma megadással lenyűgözve
nyújtóztak feléjük a zene csöndjében. S kis harangok kezdtek csilingelni
a zene csöndjében és a táncosnők pici pörgő lábai játszani kezdtek a
habos, harangos fodrokkal. A fodrok tapadtak és hullámoztak selyemvíz
gyanánt; e fodrok tengere öntötte el a szinpadot, fürgén villogtak közte
a fehér lábacskák.

Egyszerre szétvált a tenger és az őserdő közepéből elősurrant valaki,
aki mindeneknek királynője lett. A zene is vörösebb lett, amint ő
besurrant, vörös zenében úszni jöttek az ő mozdulatai. Kéjes leséssel és
csalással nyúlkáltak elő és bontakoztak ki e mozdulatok, mert
csodálatosan be voltak bonyolódva láthatatlan és látható fátylakba. A
zene egyre sötétebb, hangosabb lett, a táncosnő mozdulatai merészebbek,
szabadabbak. Mint aki kínnal, hősiesen győzné le szemérmét, mindig új
fátylat vetve le testéről; – de a fátylakat nem vetette el, csak
mozdulatai lettek egyre meztelenebbek. A ruhák és fátylak buja, bő
áradással, zsarnokian ömölve, hullámozva, úsztatva, fojtva ölelték a
testet, de a test ereje kiáradt ez eleven habokból és minden kis
mozdulat új üzenet volt valami belső, meztelen szépségről.

Keleti köntös volt, bő piros és zöld ruha, de ezek az erős színek csak
rejtve és tompán izzottak az ezerféleképpen összebonyolódott halvány
fátylak alatt. Ez volt mégis a legerősebb színfolt az előtérnek
rózsaszín fátyoltengerében, a világosbarna fatörzsek előtt. S amint a
táncosnő mozdulatai egészen lázadók lettek és türelmetlenek, kezei
táncoltak a mellén (a zene is mindig idegesebbé vált), végre hosszú
várás és akarás után hirtelen szétnyitá a legfelső fátylat (amely emlőin
keresztbe vala) és két kimeztelenedő karjával vállai felett magasan
széttárta. Ekkor köntösének élénkülő színfoltja oly égetővé vált, hogy
az egész szinpad megzavarodott, a rózsaszín tenger felkavarodott és
elöntötte az egész előteret. Egy darabig semmi sem látszott ki közülök
csak két felnyújtott női kar és a magasra tartott hosszú fátyol, melyért
kis kezek dobálva kapkodnak fel, és úgy tartják fenn a magasban a
le-lehullót, hirtelen, ideges, nyúlkáló villanásokkal. Úgy villognak fel
ezek a kis kezek, mint a fényes halak, ha cicázva ki-kiugrálnak a tenger
vizéből; mint a zenének egy-egy váratlan felsikkanó, éles üteme.

Kétoldalt – a szinpad két felén – kiszüremlett az eltakart mélyből a
férfitáncosok szürke selyemruhás tömege, mint homok a parton.

Egyszerre a két felnyújtott kar eleresztette a fátylat, középen szétvált
a rózsaszín tenger, s gyorsan, mint forró sugár előnyilalt az égető
szinfolt. Megint egy fátyolt vetett és tépett le és hátradobta (a zene
bugyborgott); és megint, a harmadikat (a zene bugyborgott). És megint,
és megint (és a zene megint és megint bugyborgott). Ez a kezek tánca
volt, a tépő kezeké, és a kebleké, melyek dagadtak és szabadultak, és
duzzasztották a fátyolok alól vörös takarójukat és a fátylaké, a fejlő,
röpülő, halvány fátylaké. És végre csupaszon maradt az utolsó fátyol, a
vörös fátyol, színének egész keleti bujaságával, tüzes
szemérmetlenségében. S ekkor a derék tánca hirtelen megszünt, a karok
lankadva szétestek, mozdulatlan maradt csipőn felül a nő, mint egy vörös
fátyollal becsavart szobor. És a rejtett lábszárak hullámzása kezdődött
el újra, először halkan, majd egyre izgatóbban és szabadabban; forogtak
és kavarogtak a titkos fehérségű combok és bokák a finom szoknyák
levelei közt, mint egy kettősnyelvű harang nyelvei, mint a két sápadt
boszorkány, akikről a francia költő beszél, akik bűvös italt kevernek
egy mély homályos üstben.

És most megint megrándultak a kezek: letépték az utolsó fátylat, a vörös
fátylat is. Ekkor meztelen állott a kebel, csak keleties ékszerarmatura
hálózta be, bronzfényben csillogó. A szép, erős vállak inasan feszültek
a felnyúló karok felé. Az emlők szelid lankával születtek és kedves
szemtelenséggel meredtek bele a világba, kemény, csillogó és hideg
drágaköves födelük alatt. Az ágyékok enyhén ereszkedtek lefelé, ahol az
első pehelyárny sejtelme veszett el a szoknyák tengerében. S hirtelen a
szoknyák tengere meghullámzott, habozva kavargott a boszorkányüst s
váratlan kivillant a selyemszirmok leveleiből egy egész szép lábszár,
meztelen végig a pompás, fehér gömbölyű húsoszlop, melyet maga az
Úristen esztergályozott.

És ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A szinpad szélső részei
elsötétültek, az a szép és már-már szinte meztelen test átvilágodott,
keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált és különös kemény,
szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni rajta. A hús egyre
finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya előtt. Végre már csak úgy
terjengett a váz körül, mint árnyék a magva körül: s a váz vékony és
visszataszitó vonalai mind élesebben piszkosodtak ki a közepéből.

Lovagh azonnal megismerte a Röntgen-ábra vonalait. Még homályos volt a
rajz, de már láthatta a szép vállakon és mellen keresztül a háromszögű
lapockákat és a bordák abroncsos skatulyáját. A kerek has mintha egészen
kiolvadt volna és csak a bütykös, hajló gerincoszlop tartotta tüskés
csigolyáival a mellkas szellős emeletét. Ez volt a darázsderék: a szép
asszony teste ízekké törött, mint egy csúf rovaré. S a meleg, puha
bársonyölből, a kéjes csipők közt durván kiütköztek a medence
szakadozott kapcsos falai. A karok és lábszárak közepébe vékony bunkós
csontok és sípcsontok rajzolódtak bele. A lábak és a kezek öt-öt hosszú,
ízelt csonttá csillagoztak szét, mint a tyúkláb. S amint felnézett
Lovagh, im a szép fejen keresztül megjelent a vigyorgó koponya csúf
állkapcáival, mintha bizonyos pornograph képeket a fény felé tartasz, a
legszebb toiletteken át meglátod a legpőrébb csupaszságot.

Ah, igazán ez a legpőrébb csupaszság: a csontok csupaszsága!

Lovagh szeme pár pillanatig mintegy megbűvölve meredt az iszonyú képre;
aztán hirtelen, idegesen elfordítá fejét és a többi táncosok csoportjára
nézett.

Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat látott. A
legkülönbözőbb csoportozatokban, állva, térdelve, guggolva, röpülve,
táncolva az ordas, iromba vázaknak egy rettenetes karneválja, melyek
körül halk háló és átlátszó légkör gyanánt, alig sejthetően úszkál az
élő húsnak homályos emléke. Valóságos danse macabre volt ez: a düllyedt
bordák, bütykös tibiák és pisze halálfejek orgiája. S az idomtalan
csontok kecsesen hajlongtak, és zörgésüket szinte lehetett hallani a
hazugul édes muzsikán keresztül.

Lovagh feje megszédült erre a látványra. Egy pillanatra egészen
elsötétült előtte minden s agyában a vérnek különös forgását érezte.
Kibukkant alóla a világ és elapadt szemeiből a fény. De alkalmasint újra
csak egy pillanatig tartott az egész. A zene ebben a pillanatban adta ki
lelkét hangos akkordokban, utána sértő csattanással lövelt fel a taps.
Lovagh felrezzent, szemein, fülein zúgva tódult be az igazi világ. A
nézőtér lámpái kigyúltak, a függöny most ereszkedett össze, az emberek
felkeltek helyeikről, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

[Illustration]

Lovagh is felkelt a helyéről, kiment. A ruhatárban kiváltotta kabátját,
kiment az utcára. A hideg levegő nagyon jól esett neki. Gondolkozva
lépkedett a fagyos aszfalton. Mi volt ez? Mi ez? Mi ez minduntalan?

Elmondja az orvosnak? Az orvosa mintha nem sokat adna erre az egészre.
Legyint rá: ideges képzelődés. Vagy csak belé akarja ezt szuggerálni.
Szuggesztióval akarja meggyógyitani? Nem! Ez nem lehet képzelődés.
Különben… Tegnap a doktor is megvizsgálta a szemét. Nem mondott semmit,
de valóban, a szemét is megvizsgálta.

Látási zavarok, azt mondják, nagyon gyakoriak ideges embereknél. De az ő
látomásai valami egészen különösek, különösen objektiv jellegűek. Már
eddig is érezte ezt, de még sohasem volt ilyen tiszta és éles. Hogy
lehet ilyen pontosan, homály és ügyetlenség nélkül elképzelni valamit?
olyan ritkán látott, rajzolni is nehéz dolgot, mint ezek?

Egy pillanatra szinte elnevette magát. Röntgenszemek! Ha valóban a
szemidegek baja ez: minő orvosi szenzáció!

– Köszönöm az ilyen szenzációt – mondta egészen fenhangon, mintha az
élesen kiejtett gondolatra önmagának figyelmét akarta volna felhívni.

A hangos szó egyszerre kifelé fordította lelkét. Egy feltünően öltözött
hölgy haladt előtte a lámpák alatt, a boulevard járdáján.

– Legjobb nem gondolni rá. Elmúlik magától – formulázta halkan, de már
ezenközben arra gondolt, milyen különös, hogy azt a megdöbbentő látomást
mindig csak hölgyeken, szép hölgyeken látta. Valóban csak olyan
hölgyeken, akiknek látása egy pillanatra bárcsak, de izgatta őt. A szép
testben a csontváz… A kontraszt… Mégis csak fantaszta, romantikus
képzelődés az egész.

– Jó hideg van ma – mondotta és felhajtá a kabátja gallérját. – Hova is
megyek?

Hátha éppen a nemi izgalom hozza létre nála e különös hatást? Erre
gondolt, mialatt szórakozottan átment a körút túlsó felére. Az asszonyi
szépségnek ez a fiziológiai hatása…

Ezt a gondolatot nem merte végiggondolni. Úgyis csak egy hipokondriás
ötlet… Borzasztó lenne…

Nem. Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt minden
este. Milyen bájos és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen napsugár életében.
Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott
családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá.
Vacsorára, édes, meleg szóra, üditő és feledtető enyelgésekre. Ide nem
jön utána semmi sem…

Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora
egészen felüditette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtört minden
idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó,
barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló
mellé és a nagy fotelben összebújtak.

– Tudod mit, édes? – mondotta Sarolta. – Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó
ilyenkor a sötétben lenni.

Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre
hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, sűrű
fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vizben.

– Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz – mondotta Sarolta. – De
azért ne csukd el: olyan szép a fény. Inkább…

És legombolta bluzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve
választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként
nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen
egy csomó ruhadarab.

Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban és lebontotta a haját. Aztán
kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét és kilépett
belőle.

S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a
kályha vérvörös fényében.



KABOS EDE  Ő

Ő megint feltámadt. Átsuhan a világon, mint fiatal leány agyán a
legfehérebb gondolat. Amerre suhan, valami csodálatosan rezgő fehérség,
tizenkét ragyogó oszlop imbolyog a levegőben. Mintha apostolok egyenes
lelke volna. Lenn, a földön felemelik fejüket a fák s a heves
gerjedelemtől vékony, zöld rügyek pattannak ki testükből. Nagyon messzi
távolból madarak csicsergése hallik, de talán nem is madarak
csicseregnek, hanem Ő beszél a rezgő fehér oszloplelkekhez. Az emberek
felnéznek a magasságba. Talán csak a tavaszi eget keresik. Talán ŐT
érzik. Zsong, áramlik, éled az egész világ. Az a fehér gondolat suhan,
egyre tovább suhan. S imhol kert látszik alant a földön, korai zöldbe
mártott kert, mintha már virágzanék. Fiatal, szép leány sétálgat a kert
kavicsos útján.

Ő _(hirtelen leszáll, a tizenkét ragyogó oszlop vele ereszkedik):_ Ezt a
beteg leányt keresem. Meg fogom gyógyitani.

Tizenkét oszlop: Meg fogod gyógyitani.

A leány _(átszellemült arccal sétál és semmit sem lát)_.

Ő _(a leányhoz):_ Mire gondolsz gyermekem?

A leány: Holnap az Ő menyasszonya leszek.

Ő: Az én menyasszonyom?

A leány _(csak ismétli, suttogja boldogan):_ Az Ő menyasszonya leszek.

Ő: Én vagyok Ő.

Tizenkét oszlop: Halleluja!

A leány: Halleluja! Az én lelkemben hárfák szólnak, csengetyük
csengenek, holnap az Ő menyasszonya leszek.

Ő _(szomorúan):_ Valaki beszél belőled, aki nem te vagy.

A leány: Igen, én nem vagyok én. Oh mennyi fekete gondolat kigyóját
kergették ki lelkemből az én jó anyám, az én drága mestereim! Ha
meggondolom, hogy voltak perceim, mikor földi szemek szinte
felgyujtottak és lábaim akaratlanul elindultak valaki nyomában, aki
jobban ápolta szakállát, mint az én lelkemet. Nem, nem akarok reá
gondolni! Más lélek költözött belém s immár Hozzád tapadok szivemmel,
lelkemmel, befelé néző szemeimmel: Hozzád aki bennem vagy, én drága
vőlegényem.

Tizenkét oszlop _(kigyúl, lángol, mintha tüzzel öntötték volna tele)_.

Ő: A te jó anyád olyanra tanitott téged, amit ő maga sohasem tudott
megtanulni.

A leány: Ki suttog itt?

Tizenkét oszlop: Halleluja!

Ő: A te drága mestereid nem ismernek téged és nem ismernek engem.
Tanitásuk hideg, mint a kősir, melyből megint kiemelt az én Atyám. Ők
eltávoztak az embertől és nem közeledtek az Istenhez. A szivük hiányzik
s azt akarják, hogy neked se legyen szived. Ne hallgass rájuk. Sohasem
tanitottam én azt, hogy mindenről mondjon le, aki engem akar birni.
Nekem az a legkedvesebb, aki semmiről sem mondott le s mégis kiván
engem. Akinek semmije sincsen s engem kiván: alamizsna vagyok én annak.
Akinek mindene van s mégsem mond le rólam: kincs vagyok én annak. S
gyalázza az én keresztülszúrt szivemet, aki azt hirdeti, hogy csak a
keveseket szereti, akik mindent odadobnak érte. A sokakat szereti az én
szivem és a keveseket is szereti. És csak szeretetet kiván, nem
áldozatot. Ha áldozat, már nem is esik jól a szivemnek. Lám, gyermekem,
tavasz árad el a világon: és lemondanak a fák, hogy gyümölcsöt, a
bokrok, hogy virágot hajtsanak? S amit nem kivánok fától, bokortól, csak
tőled kivánnám, aki szebb gyümölcsöket és szebb virágokat rejtesz
magadban?

A leány _(nyugtalanul néz körül a kertben)_.

Tizenkét oszlop: Halleluja!

Ő: Halleluja – én irtottam gyomot kemény földekből és kemény szivekből,
de sohasem irtottam fiatal virágokat és fiatal örömöket. Ők az én
gyönyörűségeim, az én kedves szolgáim. Ha tudnád időtlen-idők óta
legfájdalmasabb titkomat. Ime megmondom neked. Én magam is fiatal öröm
akarok lenni: Hogy ne az öregek, a szegények, az üldözöttek, a
kifosztottak, a magukkal tehetetlenek jőjjenek hozzám és mindig lihegve,
mindig sirva. Hogy a fiatalok, az örvendezők, a bőségben élők, az erősek
keressenek, nem lemondással, de vágyakozással, nem áldozattal, hanem
boldogsággal. Fiatal öröm akarok lenni, a fiatalok öröme. De aki csak
egy kis vágyat is áldozott miattam, annak én kevesebb leszek idővel,
mint a vágy, melyet miattam megölt. S nem is tanitottam soha áldozatot.
Ők tanitották csak, akik emberek, gyarlandók, meg is értettek engem, nem
is, és tanitanak, holott tanulnia illik az embernek. Ne nézz rám olyan
idegenül. Nem tanitalak egyébre, csak hogy arra a mesterre is hallgass,
aki a szivedben lakik. Higyjél az én szolgáimnak, higyjél nekem, de ne
fojtsd el szived szavát sem. Mert nem tanithat rosszat egy romlatlan
leánysziv. Szeress, örülj – szeretet és öröm közelebb hoz az éghez, ugy
vagy az én menyasszonyom.

[Illustration]

Tizenkét oszlop: Halleluja.

A leány _(kinosan vergődik, halovány, mint a hajnali köd, reszket):_
Jaj, jaj!

Tizenkét oszlop: Halleluja!

A leány _(megrázza magát, merev szemmel bámul a levegőbe, valami imát
mormol, amit emberektől tanult, keresztet vet, ahogy emberektől tanulta
s aztán hevesen utasitja el Őt):_ Távozz tőlem, kisértő.



LACZKÓ GÉZA  MERLIN A KOSÁRBAN

A várőr tülke végig búgott az árok vize fölött s a kaputorony kúpos
födele alól kirepült az első bőregér s cikkcakkozva suhogott a belső
várudvar kápolnája felé, amelynek ajtaján most lépett ki Artus, a nagy
király; nyomában a Kerek Asztal tizenkét lovagja, hölgyek.

A szurkos fáklyák elnyúló, láng-magú füstje durván tolakodott be erős
szagával a víz és a széna illatába, amit az est küldött fel a rétekről,
a kápolna nyitott ajtaján pedig tömjénszag lopakodott ki a menet után.
Artus, a nagy király, megállt egy pillanatra s az ég mindjobban kékülő
mélységébe nézett. Tizenegy lovag királya iránt tartozó udvariassággal
szintén fölfelé nézett, csak Lancelot kereste a karcsú királyné
tekintetét.

Artus őszbecsavarodó szakálla megremegett s a tizenegy lovag elsápadt:
egy tűzszegélyű felhő-palást közepén homályosan fénylett a Szent Graal
kelyhe.

– Urak láttátok? – kérdezte Artus.

– Láttuk! – felelte tiz tompa hang.

Csak Perceval hangja csengett bátran és tisztán:

– Láttam!

Lancelot zavartan hallgatott. Ő már rég lemondott a Szent Graal
megszerzéséről, amelyet csak tiszta életű lovag keríthet hatalmába.

Az ebédlőteremben már égtek a fali réz-tartók gyertyái és viasz-fáklyái;
s az asztalmester az étekfogókkal most érkezett a konyhából. Artus és
tizenkét lovagja helyet foglaltak a Kerek Asztal körül, a nők hosszú
asztalának fejére pedig Merlin ült, az ősz királyi varázsló és próféta;
jobbján Geniévre, a karcsú királyné; balján Aiglentine, Keu pajzán
kedvese. A lovagok vitéz csörömpöléssel ettek; a nők asztalánál selyem
suhogott s Merlin szakálla lengett vidáman.

A királyi ételkóstoló már pirosra tömődött a kóstolgatástól, de a
lovagok még nem fejezték be lakomájukat, pedig a nők előtt is már rég
odafagyott a zsír az aranytálakra. A nagy király most intett s a nők
fölemelkedtek; a lovagok fegyvercsörgéssel, mosolygással, szives
köszöntéssel búcsuztatták őket. Azután fürge apródok koppantották végig
a gyertyákat s ahogy az ajtó rácsukódott az elmenőkre, előkerült a kis
breton hárfa és fölhangzott az ének Uther és Igerna szerelméről,
amelynek gyümölcse Artus, a nagy király.

Merlin hosszú szakálla csücskét pödörgetve siklott a lépcsőkön az udvar
felé. Csak egy-két bűzölgő fáklya pislogott s a középső bástyatorony
tetejéről az őr vontatott kiáltása hangzott szét az éjben. A nők lassan
haladtak az épület déli szárnya felé, úgy hogy Merlin még elérte
Aiglentinet éppen a ciszterna mellett.

– Aiglentine, tartod igéretedet? – kérdezte hosszú, szikár alakjával a
leány fölé hajolva halkan.

– Tartom, uram, Merlin, – felelt remegő szemöldökkel a leány.

Merlin hangosan búcsuzott:

– Ó, hölgyek, akiknek szépsége egyenesen az Úr kezéből került ki, hogy a
természet elámuljon, szép álmokat és vidám ébredést! – és libegő barna
ruhájában átvágván az udvaron a nyugati szárny felé tartott.

Tücskök ciripeltek körülöttük s valahol mélyen, messze békák
kuruttyoltak.

Ahogy Merlin alakja eltünt a sötétben, Aiglentine csengő nevetésre
fakadt. Az éj hűvös szellőkarjaival meg-meglibbentette a nők kúpos
fejdíszéről leomló fátylakat. Aztán beállt újra a csönd a néptelen
udvaron, amelynek közepéről egy öreg patkány figyelt széjjel.

Az éj még fordulójához sem ért, Merlin már fekete köpenyegben lopakodott
a palota déli szárnya felé.

– Tehát igen, – gondolta. – Vitéz Keu barátom, öklelő tornák harcosa,
aludj nyugodtan, kedvesed szépsége nem marad ápolatlanul!

A palota déli szárnya felé emelkedő külső nagy fal tövében meglapult és
hármat sivított, mint a farkaskölyök. Aztán várt. A felső emelet egyik
ablaka kinyílt s valami sötét dolog bujt ki rajta, ami a fal mentén
lassan lefelé ereszkedett. Merlin odalépett. Gyorsan körültekintett:
senki. Beleült a kosárba, elhelyezkedett benne s kötelét meghúzta
vigyázva háromszor. A kosár a földet súrolta, fordult egyet jobbra,
egyet balra, aztán megindult a magasságok felé. Közbe-közbe szelidet
koppant egyet-kettőt a falon, majd kilendült messzebb s egyszer egy
pillanatra megállt. Merlin lehunyta szemét és Aiglentine mezetlen
alakjára gondolt. Felpillantott. Megint megállt? Ó, a szegény! nem
birja, pihen… Vagy még meg se indult? Még mindig áll? Várjunk. Na jó, de
meddig várjunk? Szeliden meghúzta a kötelet. Semmi válasz. Várt. Megint
meghúzta, de most már erélyesebben. Hej, Aiglentine! Nem felel! Mi ez?
Megrettent: kelepcébe csalták volna? De megnyugtatta magát. Legyünk
türelemmel, valami baj lesz odafönt. Kissé mégis messze van az az ablak.
No, nem baj, a földtől nincs nagyon messze. De mégis, tisztességes
magasságban van, a várfal fölött lebeg már. Újra meghuzta a kötelet.
Semmi.

Valahol léptek kongtak és egy oldalba rúgott macska nyivákolt.

Megrántotta a kötelet és aggódva figyelte, emelkedik-e már. Nem. Hűvös
szél libbent az arcára; újra meghúzta a kötelet. Csend és nyugalom.
Kezdte már biztosra venni, de hinni még se merte… Csak nem? Engem,
Merlint? Belőlem merne csúfot űzni? Majd meglátjuk! Hátha fölmászna a
kötélen? Nem, ahhoz nincs elég ereje. Most már egészen határozottan
tudta, hogy itt fog megvirradni. Dühösen morzsolgatta szép hosszú
szakállát tehetetlensége biztos tudatában. Persze, hát mit is csinálna,
a pálcája nincs vele, a gyémánttal rakott kis fekete pálca s az éjszaka
koromfekete. Az egyik lába elzsibbadt. Fogta és kidugta a kosár karimája
fölött a sötétségbe. A szépségébe elmerült mélyen kék ég csendesen
csillogtatta saját kedve töltésére az apró csillagokat. Brr! Harmattal
borított lába érezte a hideget. Visszavonta, de már későn. Egy óriási
tüsszentés halk brekegéssé fojtva tünt el köpenyege szárnyában.
Összekuporodott, betakargatta magát, mint aki megnyugszik végzetében és
megpróbált elaludni. Eh! Nem lehet. Helyzetet akart változtatni. A kosár
egyet billent. A bal keze egészen meggémberedett a kötél fogásától;
fölváltotta a jobbal. Hát nem lehet ennyi ideig guggolni! Úgy érezte
magát, mint a gúzsba kötött lábu fogoly róka a paraszt vállán. Brr! És
ez a nedves hideg. A keze ökölbe szorult és a szíve remegett a dühtől.

Az éj sötétjébe világosság szüremlett s szép egyenletesen eloszolva a
legkisebb zugba is jutott belőle. A várfal tetején megjelent egy vitéz,
maga még sötétben volt, de lándzsája hegye meg-megcsillant.

– Hej, ember! – kiáltotta Merlin rekedten.

A vitéz megállt, nézett, aztán megfordult és eltünt arra, amerről jött.

Nemsokára aztán a déli szárny sarkán egy kis csapat fordult be s nagy
komolyan a függő Merlin felé tartott mereven párhuzamos, egyformán
hátrafelé hajló lándzsákkal. De ahogy közeledtek, a lándzsák merev
tartása mintha engedett volna, a fénylő hegyek egymás felé hajoltak,
erre, majd arra csillogtak, sőt néha csengve koppant egyik a másikon. S
ahogy a kosár alá értek, harsogó nevetés kerekedett a hajnali csendben.

Merlin, akit egy kisebbfajta ostromlétrával hoztak le kosarából, nem
tudott a talpára állni. Üreges szeméből ezer átok sziporkázott a
katonákra, egy ablakban megjelenő ősz fejre s a betegszállító lóra,
amelyen hazavitték a palota másik szárnyába. A famulusára rámordult,
öreg gazdasszonyát kizavarta a szobából s bár láz rázta tagjait és álom
nyomta szemét, ágya mellett egész éjjel özvegyen égett mécsét kitette az
asztalra, bűvös pálcájával kört vont köréje s a négy égtáj irányában
négy mágikus jelet rajzolt belé, aztán pálcájával elsimított a láng
fölött és elfújta.

Az ágy melegében magához térve, elalvás előtt elmosolyodott s kajánul
vakarta meg szakálla tövét.

Nem sokat aludhatott, amikor zajra riadt föl. A vár udvarán, ahova
Merlin ablaka szolgált, két poroszló ütemesen pálcázott egy szolgát, a
konyha tüzének éjjeli őrét, mert ki hagyta hunyni a parazsat s
mulasztása leplezésére utóbb vonta be csak a hideg üszköket hamuval.
Bőgött, mint Behemót.

A konyhában ezalatt a főszakácsmester frissen pofozta a kuktákat, mert
nem tudtak tüzet éleszteni. Maga feküdt most neki, pocakját neki
támasztva a földnek. Mögötte álltak félkörben az izzadságtól csapzott
hajú, vörösre képelt kukták és ámulva tapasztalták, hogy nagyhírű
mesterük sem szerencsésebb a tűzgyujtásban, mint ők voltak.

A cselédség konyhájából most rúgta ki egy izmos láb a szakácsnét, aki
sivítva sántikált végig az udvaron.

Mire a nap fölkelt, mindenki tudta, hogy a várban sehol sincs egy szikra
parázs se. Nincs mit tenni, szégyen, de le kell ereszteni a felvonó
hidat és gondatlanságukat bevallva tüzet kérni a középső várból. A
tűzért menő szolgák a várárok mellett asszonyokkal, férfiakkal
találkoztak.

– Hova mentek polgár! – szólt oda egy fegyveres szolga a csoportnak.

– Vitéz uram, már csak bevalljuk, elaludták az őrök az eszüket, nincs
tüzünk. A várba igyekeznénk…

– Hát nincs kovátok, taplótok? – kérdezte amaz gőgösen.

– Nem vet tüzet a kovánk, a taplónk nedves… – szólt remegve a polgár.

– A tietek is? Megrugjalak, polgár? Ne tréfálj!

S a fegyveres szolgák csörtetve folytatták útjukat s a szepegő asszonyok
félve oldalogtak a belső várba baktató polgárok után.

Az alsó várnak a külvárosokra nyiló kapuja előtt parasztok gyülekeztek.

– Hová, paraszt?

– Ha megengednék az őr urak, tűzért mennénk a várba, – felelt a
legöregebb.

– Kódis népség! – szólt az őr és odább lépett, utat nyitva a
parasztoknak.

A belső várból most lovas emberek száguldtak ki és oszlottak el a négy
égtáj irányában. Benyargalták a középső, az alsó várat, a külvárosokat s
egy óra mulva lihegve jelentették a főudvarmesternek, hogy Artusnak, a
nagy királynak, várában és városában sehol egy szikra tűz sem ég.

A főudvarmester elrendelte, hogy mielőtt bejelentené Artusnak a különös
esetet, meg kell próbálni minden módot, amelylyel tűz gerjeszthető: egy
csoport vitéz mégis csak kovából próbáljon tüzet csiholni, egy másik
száraz pálcát forgasson száraz fadarab mélyedésében; menjenek néhányan a
mezőre, nem rejt-e tüzet fülledt boglya mélye; a várkápolna káplánja
imádkozzék, hogy az Isten nyila sújtson reves fába tűzgyujtani.

Hiába minden! Artus ebédelni akart s így hamarabb rájött mindenre, mint
a főudvarmester várta. Hiába minden! A nagy király ebédjét mégis csak
szárított halból, füstölt húsból s valami magvakból kellett
összeállítani.

Ebéd után Merlinért küldött Artus. Merlin üzente, hogy nem mehet, ágynak
esett. Artus kezébe vette pallosát; hüvelye köré csavart szíjjának
drágakövei komolyan csillogtak. Szakállát megsimította, intett a
tizenkét lovagnak és megindult Merlin lakása felé.

A menyezetes ágyból morgó nyögés hallatszott az érkezők elé.

– Merlin, varázslóm és prófétám! Váramban és városomban az éjjel a tüzek
mind kialudtak s azóta nem ébred szikra taplóban sem.

Merlin kifelé fordult, egy csésze zavaros levéből szörpentett egyet és
megszólalt:

– Tüzedet el én oltottam.

Tizenkét pár szem villant össze és tizenkét marok szorult össze tizenkét
kardmarkolaton.

Artus békére intette őket.

– Ha tetted, tudod, mért tetted! – Szólt Artus ráncolt szemöldökkel. –
De honnan nyerjünk tüzet? – kérdezte emelt hangon, szigorúan.

– Merlin keze el nem érte.

Tűzforrássá legyen érte! – felelt nem kevésbbé keményen Merlin és
befordult.

A tizenkét lovag türelmetlen mozdulatot tett, de Artus a nagy király
gőgösen intette nyugalomra őket.

– Az ég hozza meg gyógyulásodat, – szólt és ment, nyomában a tizenkét
békételen lovaggal.

Dobosok dobolták várban, városon:

– Merlin keze el nem érte,

Tűzforrássá legyen érte!

Öregek makogták, asszonyok sivítozták, gyerekek danolták, de senki sem
értette s egész nap nagy ijedelem óbégatása lebegett a házak között.

Aiglentine szobája csendjében sírt és a csipkéjét tépdeste. Félt,
remegett. Letérdepelt feszülete elé és tízszer is elmondta a szorongók
imáját.

Az arca piros volt, halántékán a két finom ér árja megdagadva lüktetett,
ahogy belépett a terembe, amelynek sötétjében félénken húzódott meg csak
a napfény. A magas, csúcsos támlájú székekről feléje pillantottak a
lovagok és Artus elhallgatott. Szokatlan időben szokatlan jelenség mit
kereshet a király előtt?

– Hogyan, már jönne a hajnal, hogy ime követét küldi előre hamvas
arcodon? – kérdezte Artus s a tizenkét lovag örömmel mosolygott hallván
a finom bókot.

Aiglentinenak szeme ijedten tágult s kis ajkát zavartan harapdálta. A
király megértette és távozást intett a lovagoknak. Tizenkét magas,
csúcsos támlájú szék robbant hátra az asztaltól, mely körül a Szent
Graal megszerzéséről tanácskoztak nagy titokban, gonddal. Mentek és
mosolyogtak, csak Keu nézett kérdően a leányra, aki elkapta a férfi
szeme elől a tekintetét.

– Királyom! Nehezen jöttem, de jönnöm kellett, mert azt hiszem, hogy én…

Artus várt.

– Tudod, Merlin kerülgetett és zaklatott, futott utánam.

– Mint a rózsaszín arcú hajnal után fut az éj, – mondta Artus.

– Bántott, nem hagyott, nyomomban volt.

– Mint nemes őzikének a vadász, – mondta Artus,

– Én untam, találkára hívtam, kosarat bocsátottam le neki az éjben és
ott függött aztán hajnalig a föld…

– … és a mennyország között… Hát ezért a bosszú?

A méltatlankodás ráncai húzták össze Artus bozontos szemöldökét, de
fojtott nevetés erőltette széjjel szája vonalát:

– Gondolod?

A leány kérlelve nézett az uralkodóra s elfordult.

– Igen egyszerű! Fogd ezt a mécset, menj a szomszéd szobába és ha égő
mécscsel jössz ki onnan…

Aiglentinenak könny csurrant az arcán, amint kezébe vette a mécset s a
másikkal köntöse szárnyát emelvén a szomszéd szobának tartott.

Artus a trónján összekulcsolta szakálla alatt a két kezét s úgy
nevetett, mint ahogy a közönséges halandók kuncognak… és, tudja ég, nem
tudott haragudni a száritott tökmag-ebéd miatt sem Merlinre, sem
Aiglentinera.

De nyílt az ajtó és belépett rajta Aiglentine. Zöld posztó ruhája
hajlékony termetének puha vonalához simulva omlott a földre. Csipőjét
rubintokkal himzett zöld selyem öv fogta körül, amelynek a ruha alól
elő-előtünő piros papucsokig lecsüngő széles végét remegő térdei
paskolták járás közben jobbra-balra. Arany paszománttal szegélyezett
vörös palástja hosszan húzódott utána. A szűk ruhaujj borjuszájuvá
szélesedő prémezett nyilásán félve bújt elő fehér keze, amelyben ott
remegett a libegő lánggal égő mécses.

A nagy király fejedelmi hahotára fakadt:

– Jól sejtetted, leányom!

Sietve vette Artus a mécses párját és a füstös belet oda tartotta a
lánghoz. A láng meglibbent, de tüzét nem adta tovább. Mind a ketten
egyszerre emelték fel egymásra tekintetüket. Aiglentine szemét rémület
homályosította el, Artuséban nagy jókedv belső nevetése szikrázott.

– Merlin hatalmas! Menj haza, leányom, és várj.

Aiglentine arcát két tenyerébe temetve zokogta bánatát hazáig.

A Kerek Asztal közepén ott égett a kis mécses, mikor a tizenkét lovag
belépett a terembe. Artus pedig nevetett. A lángot megpillantván,
Tristan vidámat horkantott, Gauvein csendesen vihogott, Bedeur combját
verdesve röhögött, Ider piros arccal pukkadozott, Modred hangosan
hahotázott, Vigamur kerekre nyitott szemmel vigyorgott, Vigalois
könnyezve fogta a hasát, Lancelot arcán széles, buja nevetés
játszadozott, Ivein finoman Erecre mosolygott, aki a szemével vágott
vissza neki. Csak Perceval nézett csodálkozva társaira, mint aki nem
érti és Keu mogorván, mint aki nagyon is érti.

Aiglentine, mint a galamb, amelyik szobába tévedve, hol ijedt
nyugalommal gubbaszt egy bútor ormán, hol rémülten csapkod kuszált
szárnynyal szerteszét, majd térdeplőjén sírta bánatát imakönyvére, majd
izgatottan járt föl-alá. Egyszer csak hirtelen megállt a szoba közepén
és figyelemmel neszelte a külső világot: semmi. Hál Istennek! De igen,
mégis, mégis! Fogát az ajkába vágta: mégis! Zaj hangzott fel kivülről:
növekvő emberár tompa zúgása, amely csakhamar elöntötte az udvart, végig
állta a lépcsőket, megtöltötte a folyosót, beözönlötte a külső termeket.
Aztán megnyílt az ajtaja és apródok, szolgálók hozták be rajta halommal
a legkülönfélébb tűzszerszámokat: kócbelű kis kézi mécsest, vékonyka
gyertyácskát, szurkos fáklyát, zsíros alágyújtó fácskát, szalmacsutakot,
faggyúba mártott szöszt, nádcsomót, kövér-lapos taplógombát. Aiglentine
ijedten nézte a különös vándorlást. Az apródok, szolgálók lerakták lába
elé mind és belső pukkadozástól feszülő piros arcocskákkal, vörös
pofákkal hátráltak ki az ajtón. Aiglentine elnevette magát és kényes
cicus-mozdulatokkal látott a dolgához. A mécsesnek, gyertyának szivesen
adott tüzet, de az erőszakos fáklyát, a kulláncskodó fácskákat, a durva
csutakot, az aljas szöszt, a pökhendi nádcsomót immel-ámmal ajándékozta
meg az éltető lánggal. A finom kezű taplót ellenben meg is símogatta.
Kint örömüvöltés fogadta az égő tárgyakat. Aiglentine ellenben büszke
volt, mert úgy érezte, hogy nemes és nagy volt. Meg is kérdezte kis
barnahajú apródját, hogy ugye mindjárt vége lesz, most már van az egész
városnak tüze.

– Ezek csak a király belső cselédei voltak – felelte szolgálatkészen a
kis fiú.

Aiglentine levágta magát az asztalra és sírt. De kint nőtt a zúgás, nőtt
a tömeg.

Apródok és szolgálók egyre hordták a különféle gyujtó szerszámokat
Aiglentine szobájába, amelynek ajtaját szinte beszakította már a folyton
növő sokaság. A várbeliek után a városbeliek, aztán a parasztok
szorongtak, handabandáztak, susogtak, kiabáltak az ajtón túl. Vén
asszonyok sértődött szeméremérzettel mérgesen nyujtották át az apródnak
mécsesüket vagy gyertyájukat, a papok kenetes rajongással, hülye paraszt
fiúk széles vigyorgással, kackiás parasztlányok csípőjüket riszálva, a
városvégi rimák irigykedve, pocakos polgárok képzeletüket gyertyájuk
után menesztve, vitézek bajuszpödörintéssel, íródeákok dülledő szemmel,
– de csak egy ideig, addig, amig kevesen voltak. Mikor aztán
megkezdődtek a taszigálások, öklelések, gyomorba lóditások, csípések,
sarulehágások, senki sem törődött már egyéni kis gondolatának
nyilvánításával, felőlük lehetett volna már az ördögök nagyanyja a
tűzforrás, bánták is ők. Végezni, menni, – ez a gondolat irányította
cselekedeteiket és keverte epéiket. Csak a nagy hülye paraszt suhancok
vigyorgó flegmáján nem fogott semmi. Tűzforrásokat kezdtek keresni a
tömegben s ha valamelyikük pofot kapott egy-egy szendébb hajadontól,
kórusban röhögtek rajta.

Aiglentine már nem győzte, a keze egyszerüen leesett és le kellett
feküdnie az ágyra. Egy belső leány segített neki. De hiába, a tömeg nem
oszlott, inkább nőtt és nőtt vele a zaj, a zavargás, a türelmetlenség.

[Illustration]

Ajtaja előtt hangosan rikácsolta egy fogatlan banya:

– Hej, de nagyra tartja magát, hogy Belzebúb legyen a vőlegénye!

– Ó, a szűzi hajadon! selypítette egy másik.

– Hát Keu nem jön tűzért? Hihihi! – köhécselte a harmadik.

– Egy ilyen rátartós kisasszony miatt egész határ bűnhődik. – Bezzeg
kerülgette volna az én Marcsámat a Merlin nagyságos úr, most nem lenne
ilyen zavar mindenütt! – hangzott a tömegben.

– Este lesz, hé! – rikkantotta valaki.

Aiglentine lázasan kérdezte, hogy mennyi ideig tarthat még ez. Az
apródok azt mondták, két napig, de a szolgálók három napot is mondtak.
Aiglentine sírt, zokogva csuklott. Mi köze neki az egészhez? Ő ezt nem
bírja ki! Felkönyökölt ágyán, egy ideig maga elé bámult, aztán hirtelen
odakiáltott az egyik apródnak:

– Hivjátok Merlint! – és rémülten ráncolt szemöldökkel hanyatlott vissza
ágyára.

De a tűzre való tárgyak búcsujárása nem csökkent. Aiglentine már nem
törődött semmivel; hagyta, hogy azt csinálják vele a lányok, amit
akarnak. Csak akkor ugrott föl az ágyról, mikor egy apród Merlin
érkezését jelentette.

A vén varázsló szakállát csavargatva lépett a szobába. Szemszögletének
szarkalábain gúnyosan megelégedett mosoly villogott. Hajlott háttal,
tenyerét vízszintesen kinyújtva intett távozást apródnak, leánynak.

Aiglentine szepegve sírt és remegett, de Merlin simogatva figyelmeztette
a külső zajongásra, amelyből örömrikoltozva emelkedett ki Aiglentine és
Merlin neve. Azután kitárta az ablakot: az alkonyi szürkeségben
egyszerre pislant föl minden ház ablakában a fény. Aiglentine
fölbátorodva bontakozott ki a vén próféta karjaiból, de ekkor a sok
fénypont hunyorgó pillákkal kezdett kialudni.

– Hohó! – mondta Merlin magához szorítva a lányt.

És odakint sziporkázva csattant föl mindenütt a fény, a láng.



RÉVÉSZ BÉLA  NÉMA ÉNEKEK

Az ünnepi este már áthajolt az északába, a kis viaszgyertyák
ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait
és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses
aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az
asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a
mámor szeliden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a
földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek,
rebbentek és fakó világosságokat hasitottak ki a terhes levegőből.

Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A
szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi
hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesitették
a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a
szobába…

Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül,
néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus
bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a
gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dült belőle a sok szomorkodó ének,
belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a
szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen
lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.

– Ez a Mari… a Mari…

Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott.

Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.

– Gyönyörü kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.

– Gyönyörü kis virágom, mit csinálsz?… szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis
kezecskéid értem nyulkálnak?… Fölvettek?… nevetsz, nevetsz kis rubintom?
én vagyok a te rossz cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr
és most selyembe pólálnak… Ha ott felejtettek?… hogy melegitettem,
fujtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak
hasogatják a szivemet… Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd
szétreped a mellem. Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd…
Kapirgálsz? Kapirgálsz?… na ne csiklandozz… szivjad, szivjad kis
rubintom, mert megszakadok, már szivemnek szalad a tej és kiszakitja az
én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…

Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja,
babuja…

Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka
pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol szolgált. Az
álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, guritgatták a halvány
nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany-koronák, ütődtek,
csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka
kaszált a kezével, ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult
pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szallagot húzott és
gyültek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek.
Vakurka leemelte a szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította
és dünnyögött, nyöszörgött.

– Haza… haza…

Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek,
hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dült alá a liliomos
csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban
fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok sugták:

– Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon
mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld
fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráboritja a
tornyokra… a Kreml tizennyolcablakos tornyára, Mária templomának aranyos
kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba, a
testvérek. A harangok csilingelnek, átszállnak a zuzmarás fákon és a
jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij
pomiluj…

– Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül,
át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon
s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú
hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…

Vakurka ümmögött, nevetgélt:

– Lopni fogok… lopni.

Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felorditott:

– Jaj…

Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan
egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a
levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok
nőttek ki hirtelen; grimaceok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt
ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt
vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz
épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillani nem engedték.
Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók
és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósirban…

Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt,
fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra
maradtak az emberek, meredten elnyultak a matracon, mint a döntött fák
az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant
torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi
összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött,
lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is
és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsengőké, amiket a
kertekben megfuj a szél. Engem, testvéreim az álmok, magukba fontak,
dajkáltak, s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most
megnőtt, a síksági ég pereméig megnyilott a két ölelő karja és a
szivemben volt a világ, emberek, bújdosó szenvedéseik.

Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette a
Carnevált és vontatottan bujtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek,
alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik
testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János
szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek.

János gagyogott, morgott:

– Na… ne…

De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak,
sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a
levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges
szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.

János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel
hagyigálta messzire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi
és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak,
kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi
sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és
hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a
karjai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szívre, mely
az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát,
rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva
visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott,
megvágta a mellét és sírt, üvöltött:

– A szivem… a szivem… hol van a szivem?…

János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és
libbenek… Ki vagyok én?…

Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a
szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel,
tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely
sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott
örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok,
rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefujta
rólam a hús és csont béklyókat? a mikkel röghöz szögezetten csak bambán
álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?… És most röpülök, emberek fölött
keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet ráteszem a
szivükre és mi halkan összedobogunk.

Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.

– Ez a néma… a néma…

Ivesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és csattogtatja a
fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:

– Üm… üh… hő…

Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi,
kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.

– Milyen a hangom?… Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy
mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most
beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg
talán vagy illata van, mint a virágoknak? mindenkinek van hangja? a
fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perditenek
a földre?… Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a
fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben,
rángatja az agyvelőmet, tüzes kigyók hemperegnek benne és kinyujtóznak…
belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek,
emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebujok veled, de
gyönyörű, amit mondasz… menni kell már a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan
ordítanak… édes kicsi fiam, ujra megsiratlak, ujra eltemetlek, hallom a
jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt – hallom már, hallom – mert
beágyazunk a földbe.

Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát
ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is
nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy
nyugalomban, álmok nélkül.



KAFFKA MARGIT  SZENT ILDEFONSO BÁLJA


I.

Azon a borus, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan;
ijedezőn vagy repeső szivvel öltözte magát minden főrangu szüze Toledo
városának. A jeles szent, kinek neveünnepére annyi fiatal szívek néztek
várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak; amikor a
lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit
kelljen hinniök; mint később, jeles korszakában a szent inkvizició
szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki irott könyvbe foglalta az egek
Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt
Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az
Alcazár legnagyobb disztermében; hivatalos lévén erre minden tisztes és
előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi,
mindennemü illendő otthoni kiséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga
ment el az este beköszöntével leghivebb lovagja, ki szivének szándékával
szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bizhatta
magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, ugy
mondták, bálanyaként maga a Megváltó szüzanyja van láthatatlanul jelen;
ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére; a vérek
felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem
emlékszik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami
botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább
azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és
ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette
a társasági illem. „A szüzanyától kérte meg a leányt!“ szokták mondani
az ilyenről…

Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt,
alabastrom fésüi, ezüstmivü balzsamos szelencéi közepett; könnyü,
százráncu len-gyolcs pendelyében, mely himzett, drága csipkétől volt
habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretü ékszerláda
barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán
ragyogtak a viaszfáklyafényben. Egy sokszárnyu, borostyánszinü brokátfal
keritette el az asszonyi hivság e selymes kápolnáját a nagy hüvösszinü
palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege s hol
az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a
keresztlábu, magas ébenfa-székek.

Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával
karcsu és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers,
ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült,
drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a kathedrális Merengő
Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már – maga
keménysége erejével megállott üresen – a réteges, dudoros, brokáthimzésü
és aranypaszomántu rokolya; vastag csipő-hurkákkal széttartott, kemény
vasabroncsokkal bélelt nagyuri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja,
mint egy pecsétes titkot; hogy megterhelje, mint az erény sulya és külön
rekessze mindenektől, mint a hódolat.

Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrot és anyját, a szigoru
arcu, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; s hajdani
tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, ügyes ujjaival
vörösszőke, dús haját tornyozva és langyos balzsamfürdővel fürösztve
arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda; mig urnője
lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve
sóhajtott.

– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes
kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó
szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.

– Meghuztad a hajam!…

– Mért ne nézné jószemmel? Az apja udvari ember s ő maga nagybátyjával,
a főinkvizitor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az
eretnekség ellen!), mikor hires Beata apácát meg a kedvesét, Juan
barátot vallatták és gyötörték. Az ifju Alvaros állva nézte végig az
egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyoritva. Erősszivü,
nehézvérü fajta; nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!

– Elhallgass!

– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s
anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének;
keveretlen vérü, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és
delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál
lovagolt!… Bernarda de Tovarral, Tajo-menti vár kisasszonyával járta
ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két izben is állongált,
ezüsttel kivert hires ébenfagitárját pengetve, alkonyat után. A leányom,
Franciska tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép
leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugy-e,
szivem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes
aranyszivecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára és táncoljon
veled kéz-kézben a szent éjszakán?…

– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel és fehér kezét, melynek
éppen hosszudad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza
keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömleni a
heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon; de
elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma
érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt
ravaszdi mosolygással: „Látni foglak szép urnőm, szent Ildefonso
éjjelén!…“ De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor és a Carranzák
leánya azt hitte, elérti szavát! Minap mise utáni körsétán oldalához
került don Diego Pedilla és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő
elutasitotta, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy
kire gondol… talán el is mondta már másoknak,… ó, most már bizonyosan
tudják, hiresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai… De hiszen
akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog és tudni fogja kötelességét!
Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahugát nem lehet szégyenbe
hozni, világ csufjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre
hagyott, anyátlan, tanácstalan!… Ó, madonna!…

– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé, – hizelgett a
duenna; – most erősitsd meg magad forró narancsborral, mert olyan
karcsura szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod
egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… Este van,
fáklyák égnek az utczán! Hallod a zajt?…

Keblét, szivét fulladásig szoritotta már a vaspáncél vagy a reszketeg
indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles abroncsos
üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifju tagját, egész forró
és eleven magát!… Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról; párok
ülnek ott a hintókon boldog-egymásmellett; most már örökre együtt… De az
ő kapuja előtt még nem állott meg batár!…

– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen
szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki
majd a nyakad édes életszinét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe
mártottam, mert a sárgás gallérkeményitő a quietisták titkos jele; (Uram
irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd csak! Kiáltoznak!… Az
utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az
ablakhoz! Idébb huzzuk a selyemfalat, bujj meg, nehogy várni lássanak.

– Ó, madre Agneda!… sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és
szakgatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a
szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.

– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony és alázatos szeméből
könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szivem vérével, üvegmadárkám!
Igy kell nekünk ládd-e; sirni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak
mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég alatt és minden út az övék!…
(Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az
apró szerecsen kölykeket!)… Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni;
még ha elhagyni nem is birnának, akkor is szivesen csalnak!… (Nézd a sok
török hadifoglyot donna Mária Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére,
Fernandez fogdostatta össze neki és úgy küldte gályán rokoni
köszöntéssel!) Ne sírj utánna, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár
gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt
Franciskához, a leányomhoz. „Köszöntetem nemes úrnőd!“ igy kezdte. S a
kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét
a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, fecsegő
cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágu, fekete
lószerszám? A négy hires pej!… Most a fáklyák alá ér… igen! A tovar-i
leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a bálba!… Úrnőm!

Donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma
vonaglott. A hangja rekedten zizzegett.

– Hivasd ide a lányod,… rögtön hozd elébem a lányod!… A szolgálómat!…

– Donna Isabel? Mit akarsz?

– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre
vettetem!

– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!

– Az inkvizició tömlöcébe juttatom!

– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!…

– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szivemben több paráznaság lakik!
Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre Agneda, dajkám! – Ó,
boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!

Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a
vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő mulva lépések hallatszottak az
udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcső feljáróig.

– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van ott?…

– Manuel de la Cruz lovag!… hangzott fel, mintha igen nagy messziségek
mélyéből.

– Honnét? Mi járatban?

– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom kisérni
Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.

Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral;
a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét és donna Isabelre
nézett. A ruházata pompás volt, aranynyal és selyemmel himzett nehéz
bársony; szigoruan divatszerü, nagycsokru, szögletes cipők, hibátlan,
magas selyemharisnyák; makulátlan, sokfodru kemény gallér és kézelő;
dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő
házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.

– Úrnőm, – rebegte a dajka, – egy idegen lovag jött érted, akit sohase
láttál.

– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?

Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjü volt; emberi és tiszta
dolgokról adott hirt. A mosolya szelid, okos és szomorú.

– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte ujból Agneda, de már
halkan, bizonytalanul és lesütötte a szemét.

– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte a lovag
komolyan. Aztán ujra Isabelre nézett és különös szelidséggel, halkan
kérdezte: „Követsz-e engem?“

– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó nyugodtan és le
nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. – Induljunk
lovag!

Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – pompás
kékbársony baldachinu, ezüstrojttal diszített drága carruzza; négy
égszincsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjudad arcu, szép
kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.

– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta a lovag mielőtt
felsegitette. És donna Isabelnek mindjárt eszébejutott. Visszament a
kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa
fölé hajolva beszólt: „Isten veled hű kis szolgálóm, Franciska
tejtestvérem!“ Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel,
simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák,
tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt s a levegő
híves.


II.

Az Alcazar diszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a
földigérő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei,
pálmaerdőkben sétáló ifju leányai és feketeszőrű méneken vágtató
vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől és elvegyültek a
terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és boldogoknak
látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak
kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan
jelenléte templomossá, nemessé magasztositotta a szórakozást; s a derűs
és boldog teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak
a szivekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén és még
nem nézett szét maga körül.

A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet
kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken;
a szinházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt.
Széles ut volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló uj
jövevények számára. Káprázatos szinü öltözetek közeledtek, sorakoztak
egyre még, – és bennük halvány és büszke szépségü leányvirágok, –
lendülő, nemes mozdulatu; gőgös tekintetü ifju férfiak. Óriási, harcias
struccmadár-tollak diszitették nagykarimáju bársonyfövegeiket; gondosan
fürtözött hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakált és felálló
bajuszt. Mindenki örömmel és kiváncsian figyelte egymást, ki melyikkel
páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak itéletet. Donna Isabel egy
percre fölvetette szemét s érezte, hogy csodálkozva és idegenkedőn nézik
őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemben velük
észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett ült, oldalvást
hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át kardos
csipején és térdein s a lecsüngő váll-hajtóka mögé bujt tenyerében
rejtve és hizelkedőn tartotta a tovar-i leány balját. Donna Isabel uj
lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt
szive csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta, hogy az ismeretlen
férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan.

Ezüstcsengők szava jelentette a szinpadi látványosság kezdetét; a nagy
bíborfüggöny lassan szétvált. „La illustra Fregoná“-t, a nemesi
konyhaszolgáló ismeretes, együgyü meséjét játszták előbb. Az uri
társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert illetlen
lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre.
Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, ki közrendünek adja ki magát,
szolgálni megyen és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal
erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjuval; kik közül
egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja
s a másikhoz feleségül mén.

A társaság könnyeden élcelődve mulatott a szinjáték felett.

– Mégis csak jobb igy, – szólott az egyik hidalgó nevetve, – mint hogyha
nemesi vérnek hitték volna a mátkát és kiderül vala róla, hogy
pórfajzat!

– De mégis nyert az álorcával; – bátorult neki hölgye, a szép Inez –
mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét,
hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók
mívelhetik!

– Az ám de hátha mitsem tudván; amaz iránt lángolt volna fel szive, kit
testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte ártatlanul egy másik
hölgy, de arca mindjárt is bíborszinre vált ijedtében.

– Ilyesmi nem eshet, mert a szinészek előre tudják, mit játszanak! –
segitette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a
rendező padláson s a mennyei öltöző kamrában is!…

Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való
szójátékban; mit félremagyarázhatnának; mert mindenki tudta, hogy a
főinkvizitor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s néhány embere mindig
lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kiséretéhez
csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit és egy pillanatra
elhallgattak. „Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről kapjuk a
törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!“… szólt valaki félhangosan.

Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy elfeledkezve
tünődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelmüség vagy homály
vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen gyanut keltő lehetett; mert
abban az időben kezdték éppen szigorubb figyelemre méltatni az
illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly
sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, papok, apácák is martalékául… És
a leány úgy szerette volna titokban valami jellel vigyázatra inteni az
idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők
megujuló zenéje a második darab meséjére hivta fel a figyelmet. Ennek
már szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel szedték
rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.

… Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetü
közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia
templomabeli feszület előtt örök hüséget és házasságot igért egy Inez de
Verga nevü leányzónak. Ámde amikor sok év mulva, mint fiatal tiszt
hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt
rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanuja a feszületen kívül;
mélységes hitében erre bizta hát ügye védelmét.

A törvény emberei beléptek a templomba és hódoló könyörgés után esküre
szólitották a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása
megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobbkarját kiszabaditva, két ujját
magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm!
A másik pillanatban már csak lecsüngő jobbkarját s nyitvamaradt,
szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a
csoda emlékére; a pörlekedő jegyesek összebékültek és mind a ketten
kolostorba léptek.

– Ez a legszebb a történetben! – szólott most különös nyomatékkal és
félig kérdezőn az alacsony termetü, de annál hosszabb nevü don Rodrigo
Amados de Los Rios; egy ravaszdian alázatos, hidegszemü és csufondáros,
gonoszképü emberke, kitől – nem tudni mi okból – mindenki félt
Toledoban. – Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy
zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos belső
megvilágitás fényétől áthatva igy mentesitsék magokat a bűn esélyétől…
Nem igy véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De
la Cruz szép nevén nevezted?…

Mindenki rettenve és kiváncsian pillantott az idegenre. Elértették!
Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes
értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében,
kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig
ott feküdtek vád alatt az inkvizició tárgyaló-asztalán;… de amely
tanításért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és
egykettőre kinpadra, máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz
lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyu tekintetét. Úgy tudott
nézni, mintha valahonnét a tulsó partról pillantana vissza.

– Ámde – mondta halkan a riadt elcsendesülés közepett – ez a mátkapár
egymást üzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás
szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!

A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább.
Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az
idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy uj tévhit
rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképen
megzavarodva forditotta el kigyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és
odább sétált közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével.
Kis idő mulva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit
egy papi ember fülébe, ki az érsek kiséretében jött ide. És a leány
szivét valami sohasem érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem
értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna
valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas
gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben;
az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró
szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet
valaki másnak sorsán…

De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz
készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé
halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassudan és
mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes szinek nyugtató,
selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a szines
márványkockák felett; a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az
eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzitott sóvár,
titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket s a szeme
ismeretlen fájdalom kinjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa
miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az
ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. –
Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.

– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé, –
mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…

Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy látta, hogy
két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán
kezük.

– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére kérlek,
tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!

Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába a
táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel kérdezte immár
másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“…

Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a
főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó
mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány
szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros
egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a
férfiu biztos akarata.

– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az igért
táncot!

– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom.

– Ugy-e?

Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak most látta
volna meg Manuel de la Cruzt.

– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!

– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt
nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá.

– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen is
igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod!
Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy
mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát,
bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom!

– Nincs fegyverem!

A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a levegőt
érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szeliden
megfogta a villanó kard élét és De Luna keze szinte jéggé dermedt a
markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült ajkkal, elrémült, merev
szemekkel. „Segítsetek!… Boszorkánymester!…“

Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől
összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza
kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel ájult
szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két
gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban felhők felett
lebegünk… úgy viszi tova innét.


III.

A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen lovag
vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái nyügét,
páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden
egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, lelkében. Valami drága
biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és jól esett, hogy kinn zúgott a
januáriusi szél és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy
volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbujnak zivatar-időn puha
fészkükben… Isten kebelén.

Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva
elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok árnyai
tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A kathedrális
tornyáról szint-szóró lámpások világitottak ki a ködbe. Isabel sietve
keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta
arcát a templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró
házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos
utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a bitó,
ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében…
Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről visszaködlött a felhős
éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… Most érték el az északi
puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifju a bakon
megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a falon, völgynek kissé; majd
oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Multbaveszett… eltünt a város.

[Illustration]

A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos rémület
tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De
lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és minden
elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják,
kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki
tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A
Próbált Embert… a szentet!

– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és lehajtotta
fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi utján a
sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom!
Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben
foganták őket és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek
mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a
megváltás, a bűnben van a vezeklés és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De
eljön az idő, mikor a férfiu elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi
a férfiut és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig
amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya
megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ
minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!…

Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; sziklás és
kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint
rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyü
szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból és az ég fellegei
rettentő távoli némasággal rohantak száguldva és egyre sűrűbb
feketeséggel tornyozódtak a magasban. És ujra hallatszott az üldözők
zaja, hajtóebek csaholása, dühödt emberi kiáltozás.

– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és kihajolt,
hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük;
halálszemü mocsarak útvesztő feketesége.

– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag megint
bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem!

– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány.

– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!

– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts
meg engem!

– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti világ
sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken
asszonyok!

– Mit tehetünk?

– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt és
halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony
fogja megtörni a kigyó fejét!

– Uram, de hát én? Én?…

– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – felelt
kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell kiáltanod
kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb,
mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!…

A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér
kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két
karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S az
üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott, –
most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.

– Mentsd meg magad szerelmem!

– És te?… Itt hagyjalak?

– Mentsd meg magad!

– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik feléhez. És
talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel: de előbb
magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök
érted, mert a világ minden útja körben megyen.

– Akkor mindig együtt leszünk?

– Akkor örökre egyek leszünk Istenben.

A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség
mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny világaik úgy
közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándoruton.

– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a
leány.

– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az
útra!

– A te utadra?

– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám!

– De elhagysz?…

– Magadra hagylak?

Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; lázas ajka
csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit
beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne többé gondolat. De a
férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy intésével.

– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának egykor. –
Még nem jött el az idő!…

És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres
sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, gyönyörű
arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, hószinü köpenye
meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A
következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó magány.

De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szeliden hunyorogtak
felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösü,
ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz okos szüzei,
kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda
fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most megtalálták a leányt, uj
testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S
a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.



BÁLINT ALADÁR  MENYHÉRT FOGALMAI


I.

Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott egymagában a
korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei megrándultak az öreg
Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás abroszon végignyúló kezek
belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött ványadt tenyerek szomjasan szivták a
hűs üvegfalak üdeségét.

A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér billegéssel
facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan sulykolta a
morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával két első lábát
dörzsölgette. Aztán elrepült.

Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete akadozva
kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. Puffadt
ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel valami tréfás
ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a gázlámpa sugarait.
Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a kicsattanó fény, de minden
akaratát feltette erre a pontra. Ez volt a bizonyosság, ebbe fűzte
búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy érezte, hogy abban a pillanatban
meghal, ha tekintete lesiklik.

Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a festett
kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó vendégre.

Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta testét,
torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és vaskapocs
erejével szoritotta le mellét, vállát, térdeit. Majd sárga lángok
buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai mint korhadt malomkerék
lapátjai, lassú lendüléssel forogni kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett
alá, befödte a söntést, az asztalokat, befödte őt is.

[Illustration]

Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, az árát
sem fizethette ki, meghalt.


II.

Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. Az
egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, közömbösen.

Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, mint öreg
hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, aztán annak is vége
volt. Magukra hagyva, cél híjján széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem
vittek parancsot. A mult, a lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával,
jelével megterhelt és e terhek nagy részétől immár megszabadult agy
kanyarulatai tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény
boltozatainak közében.

Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra
kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú szintelen
esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy rövid
pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, emlékek,
megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, tárgyaknak
szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy részüket már rég
elmosta, felszívta az öregség. Most már csak az menekült onnan, ami még
megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, asszonytalan, fiatlan öreg néptanító
megrokkant életépületének süppedt falait alátámasztja. Evésnek,
alvásnak, rövid sétának mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép
napnak, kedves, avagy gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek
megavasodott emléke, jegye.

Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a selymes
hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, keresztülkúsztak a
koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg fészket, most már nem
tartotta őket erő, kapocs ottan.

Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó
galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek az
utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak fel a
felhőkbe.

Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen testtől,
ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel száguldoztak a tiszta
magasságban.

Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön kell
szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a határtalan
térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, hóval boritott
sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással egész világokon
szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon Menyhért fogalmai.

De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi megfogható,
rájuk tartozó. Üres és hideg volt számukra a végtelenség. Emberből
következtek, emberi akarat tengelyébe akartak visszakapcsolódni.
Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a földre, ahová valók és
embert kerestek, ahova visszatérhetnek, meleg zugot, ahol megpihenhetnek
és ismét parancsolnak, szolgálnak. Földre szálltak Menyhért fogalmai.


III.

Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti
szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az
ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e
hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig
keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró
gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő kigyózsombék – a
lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok fonadéka – amely csendesen
szendereg és csak az életlenditő pillanatokban csap ki mérges harapásra,
igazi formáját mutatva.

Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett,
füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig hempergett a havasok
ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse
hallott kecskepásztor fejébe surrant.

Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.

Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról,
időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit
tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének
alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem
függött össze.

Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás
riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni,
hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység
fenekére nézett volna, megszéditették az ég kemény kék mezején csúszó
fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a
felhők duzzadt párnáin.

A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának
csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt
látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak
káprázott ki.

Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a
feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott feléje.

Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A
fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld
kárpitja feszült.

– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett volna,
olyan szépnek és céltalannak találta az életet.

Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a kerek
hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a
világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda,
amelyről mit sem tud.

Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a
muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld
derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány integetett
feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak,
nem menekülhetett előlük.

Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre.

* * *

Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány
akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk
katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel
csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép zúgott messze. Az
árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két
vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó.

Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta
hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát.
Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor
szép szál kőrisfa helyén.

Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró napsugarak
és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a gép kiverte
kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt mindent, otthagyta
mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek
szomorú nyekergése könnyebben hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz.

Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú bolyongás, a hangok
elől való menekülés elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés
bozótok. Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már
megpihenhet. A zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában.
Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes
szúnyogcsapat fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol
betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve biztos
talajon megállapodhatnának.

A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanitósága
alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők,
pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete,
borgőzös elérzékenyedés és egyebek.

Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést.

– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a mai nap
a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva fakadt.

Illés megértő hallgatással nézte őt.

Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás,
nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó
fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e két ember
felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a megfoghatatlan
érzések ködében.

Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel,
boldogan.

Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két boldog
ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanitó
boldogságáról és egy fehér asszonyról.

A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.

Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet
egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.

E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek fejébe
szállt.

Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két
vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott hagyta a
vámot és velük tartott.

* * *

Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott
a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó
elé nem értek.

A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén nyújtogatta
hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve lépett át a
bolthajtásos kapun.

Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között
kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán,
rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt
kiabálás csapott ki a néma udvarra.

Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek.
Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket.

Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús
szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték
a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet.

Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok,
kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által
megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a hömpölygő
zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket
összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.

Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt
papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok
letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.

Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.

Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok,
eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták,
széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott,
szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek,
gyilkos szövedékükkel megbénították a multjaikból következő energiákat,
céltalan vak száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot.

Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment,
megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.

– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom
néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és
hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát!
Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos Menyhért dicsőségét!

Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe
sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott,
Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték. Ábel orra reszketett a
gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a
többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az
erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony
Aristotelest elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár
dícsért lelkes rajongással.

A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak
mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt nem
tudták, de nem is tudakolták egymástól. Máglyára hányták volna azt a
vakmerőt aki feléjük kiáltotta volna az igazságot, hogy egy ismeretlen
hulla fertőzte meg őket.

Titkos érthetetlen egység elaprózott darabjává vált mindegyikük, mely
önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, oldalborda és csak a többivel
együtt tesz ki egy egészet.

Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhitata megrészegítette őket
és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak suhogása, angyali hangok
zengése övezte a gyülekezetet.

Az egész éjszakát átvirrasztották.

Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények.

Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták őket,
rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak.

Az egyik legény behivatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy lármával
nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg gazembereknek,
akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, mint egy idegenre.
Szót sem értettek mindabból, amit mondott.

Az asszony kiszaladt és egy ostorral tért vissza. Az urát egy asztal
alatt találta, ahogy a mellét verdeste.

Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott.

– Testvérek! – kiáltott a férj, – agyonver ez az idegen asszony!
Segitség, mentsetek meg!

Az asszonyt körülfogták és földre teperték.

– Halál reá! Pusztuljon a pogány! – ordították valamennyien. A kocsisok
meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. Vesztükre,
mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra taposva maradt a
korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az utcákon végig,
egyenesen a templom elé.

A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és ellepték a
kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára állt és áldástosztó
mozdulattal a hívek felé tárta kezét.

Napfényes, üde délelőtt volt; a szines ablakokon átömlő sugarak vörösre,
kékre, zöldre festették Illést.

A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják meztelen
lábát, rongyos gúnyáját, ki, amit ért.

Illés, Ábel, Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. Úgy álltak
ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei a boltozatot
megtámasztó oszlopoknak.

A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege véresre verte
őket.

– Ez a mi egyházunk! harsogott Boldizsár, hangja visszhangot váltó
gyűrűző zengésre emelkedett.

– Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki
egyházunkat bántja.

Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végül is lőni kellett.

Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár lépcsőjéről.

A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk
eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak. Nem
tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem Illést,
sem két társát nem tudták, hogy kicsoda.

Menyhért fogalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint kifosztott,
megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból.



UJHELYI NÁNDOR  TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL

Szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörve feküdtem le. Mindenféle
gondolataim voltak életem véges, tünő és kielégitetlen voltáról, miknek
enyhe és bágyadt hintázása végre is álomba ringatott. Mélyen és
álomtalanul aludtam. Hirtelen felébredtem. Erősnek és teljesen
kipihentnek éreztem magam, felkeltem, felöltöztem, cognacot ittam,
szivarra gyujtottam. Órámat megnéztem: állt, az ablakhoz mentem, az
utcán még az éjszaka sötétlett, a lámpák égtek. Szokatlan és borzongató
csend vett körül, rosszul és különösen éreztem magam lakásomban és
elhatároztam, hogy eltávozom.

Kulcsommal kinyitottam a ház kapuját és kiléptem az utcára. Hideg téli
éjszaka volt, fáztam. Szivarozva indultam egy nagy út irányába. A csend
tompa és lenyűgöző volt, lépések zaja, kocsik távoli dübörgése nem
hallatszott. Egy oszlopnak dülve állott egy ember, egy tér közepén
mereven figyelt egy rendőr, az úton mozdulatlanul állt egy bérkocsi.
Okát nem tudtam adni, de az egész nyomasztó és rettenetesen néma volt.
Egy hang nem hallatszott sehonnan sem, minden mozdulatlan volt. Igy
mentem már jó sokáig, itt-ott láttam magányos embereket álldogálni. De
abban, ahogy álltak, volt valami megdöbbentő: mintha hirtelen állottak
volna meg, törzsük előre hajolt, lábaik lépésre lendültek.

Egy kávéház elé értem, benéztem. Néhány ember ült az asztalok körül,
mozdulatlanul, egy pincér kezében egy kabátot tartva állt mereven és
bámult arra a férfira, kinek fel akarta adni kabátját és aki
mozdulatlanul egyik karját felemelve várt. Percekig álltam az ablak
előtt, remegő szívvel lestem egy mozdulatot.

Úgy éreztem, hogy hirtelen megőrülök és beléptem a kávéházba. Senki sem
mozdult meg. Rászóltam a pincérre, nem felelt. Mindenki mereven ült és
állt körülöttem, megráztam az egyiket, hasztalan, meglöktem a pincért,
végigzuhant a padlón. Mindenki meg volt halva. Irtózattal lelkemben
rohantam ki az útra, egy merev rendőrt láttam, oda léptem hozzá, halott
volt, egy öreg ember állt az úton, amint egy ujságokkal telt
gyerekkocsit tolt, halott volt, az út közepén állott egy bérkocsi,
halott volt a ló, a kocsis.

Elkezdtem esztelenül és rémülten ordítani: nem válaszolt senki.
Odarohantam egy nagy bérházhoz és csengettem. Hasztalanul. Az utszélen
kövek voltak, szinte őrülten felkaptam egyet és egy emeleti ablakba
hajítottam. Csörrenés, dobbanás hallatszott és utána ujra beállt a
tikkasztó csend. Nem válaszolt senki sem.

A város meghalt! Kábultan állottam, majd őrülten rohanni kezdtem. Ahol
fény égett odasiettem, mindenhol néma halottak voltak csupán. Halottak
ültek az asztalok körül a kávéházakban, hullák álldogáltak és hevertek
az utcákon, néma halottak verődtek össze az útkereszteződéseknél.
Kifestett és illatos nők hullaarca mereven vigyorgott felém, éjszakai
nyomorgók mozdulatlan kéréssel bámultak rám.

Eleinte azt hittem megőrülök, azt hittem, hogy álmodom, de azután
éreztem, hogy ez az egész oly rémületes, oly elképzelhetetlen, hogy
csupán maga az őrjöngő valóság lehet. Leültem egy padra, mert bár fáztam
a hideg éjszakában, nem mertem bemenni ezekbe a kávéházakba. Mereven
bámultam magam elé, azután összerázkódtam és diadalmas vad öröm fogott
el: élek. Én, én, egyedül én élek. A hatalmas világváros sok százezer
embere mind meghalt. Halottan feküsznek ágyaikban az emberek mind, ezen
az irtózatos, ezen az egyetlen éjszakán meghalt mindenki, egy rebbenés
alatt meghalt a város. És én, én élek! Az irtózás eltompító zsibbadtsága
és az állati ujjongás az életem felett keveredett össze lelkemben.
Valaminő lázas, fokozott életet éreztem egész lényemben. Nem tudtam mit
tegyek, hogy visszatérjek lakásomba: erre csak egy pillanatig gondoltam.
Minek, hisz itt úgy sem élhetek többet. Rettenetes csoda történt, a
végzet avagy az istenség csupán engem hagyott életben, távoznom kell
innen, e halott városból. El, el kell innen mennem, hogy hová, azt még
magam sem tudtam, csak annyit, hogy oda, hol zaj van, világosság van, a
nappalba, oda ahol az emberek még élnek.

Éhes és szomjas lettem, felugrottam és egy nem messze világító
automata-buffet felé mentem. Benyitottam. Egy hulla egy sörös poharat
emelt ajka felé, másik egy végtelen és soha be nem fejeződő kortyot
ivott. A pénztárosné örökké tartó gesztussal huzta ki a fiókot. Zsebembe
nyultam és bedobva a nyilásokba a pénzdarabokat, enni és inni kezdtem.
Elfogyott az aprópénzem, egy pillanatra tanácstalanul állottam, de
azután betörtem egy széklábbal egy szendvicses-tartót. Raboltam.
Megdöbbentett ez az érzés. A kasszánál volt egy cigarettadoboz,
idegenkedve bár, de zsebre dugtam és kimentem az ajtón. Midőn az utcán
mentem, különös és bizarr gondolatom támadt, minden élő meghalt e
városban, de az automata sivár és egyszerű gépezete ime még él. Azután
arra is gondoltam, hogy végtelen gazdag vagyok, minden kincs, érték
enyém lett a városban, mert hisz én vagyok az egyetlenegy élő.

Azonban lassanként ujra borzadás fogott el. A némaság, a magány
elkábított, összeszorította szivemet. Irtózatosan egyedülvalónak,
otthontalannak éreztem magam, el akartam rohanni valahová egy
ismerőshöz, egy baráthoz, egy és más kedveshez, egy élő, egy másik élő
után vágytam, akihez szólhassak, akihez hozzábujjak, akinek halljam
hangját, érezzem melegét. Bár tudtam, hogy hasztalanul, megindultam
egyik ház felé, hol kedves barátnőm lakott. Eszeveszetten dörömböltem a
kapun, persze mindhiába. Elgondoltam, hogy ágyában fekszik szépen és
szomoruan, fehér és kecses hulla már csak és rettenetes tompa
kétségbeesés fogott el. Rádültem a kapura és zokogtam. Úgy éreztem, hogy
rettenetes sors vár immár ezután rám. Mindenki, kit valaha is láttam,
ismertem, szerettem, kivel együtt éltem eddigi életem, halott. Egy ideig
úgy éreztem, hogy meg kell halnom. De azután győzött az életvágyam, az a
meggyőződés lett úr lelkemben, hogy nekem élnem kell, mert egy még
ismeretlen és talán messze célzó végzet igy rendelte ezt és éppen a
halálnak ezen az éjjelén.

Éreztem, legjobb haza mennem. Nem voltam távol nagyon otthonomtól, oda
vánszorogtam, bementem a kapun, felmentem lakásomba, a villany még
égett, ez itt egy pillanatra oly megdöbbentő volt a számomra. Töprengeni
kezdtem, mit tegyek. Éreztem, hogy utoljára vagyok itt és el akartam
egyet-mást vinni. Felvettem ezt és amazt, amit fontosnak véltem és
mindjobban éreztem, hogy minden mily rettenetesen semmitmondó: könyv,
írás, régi levelek, képek, multam emlékei, jelenem örömei, jövőm tervei
egyaránt. Végül is holmi fehérneműt, toilette-holmit, egy revolvert, egy
nagy kést, egy üveg cognacot, egy és más ennivalót betettem egy kis
bőrtáskába, mert hisz hol találhattam volna szolgát, ki cipelte volna
helyettem. Elhagytam a lakást és úgy éreztem, mintha örökre eltávozva
innen a teljesen ismeretlenbe, menekülnék egy dübörgőn közeledő ellenség
elől. Megálltam, körülnéztem. Volt egy kis zenélő játékom, meghúztam
zsinórját, ódon és kecses keringő muzsikája libbent felém, az egyetlen
élet, hang, szépség, mit a halottak városában eddig hallottam. Ime, ez a
játék is élt még. Sírtam. Oh, mi is lesz én velem azután.

Elhagytam a házat. Künn az utcákon mindig világosabb lett, a hajnal
derengett kelet felől, langyos déli szél fujdogált. Egy palota előtt –
hogy még céltalanul mentem – egy hatalmas autót láttam állni. Eszembe
jutott, hogy ime ezen elszabadulhatnék innen, a gép még él. De nem
értettem semmit hozzá, én csak az emberek lelkét és testét akartam
megismerni eddigi életemben, és a gép lelke, szervezete teljesen
ismeretlen volt előttem. Szomorú dühvel hagytam ott tehát. Mit tegyek:
töprengtem. El kell hagynom a várost, de hova, merre menjek. Hol van egy
hely a világon, a környéken, hova eljuthatnék, hol emberek élnek. Ekkor
egy megdermesztő gondolatom támadt: hátha az egész ország, egész Európa,
az egész föld meghalt ezen a rettenetes éjszakán. Szinte őrjöngve
bámultam magam körül. Ez a gondolat lesujtott, mint egy rettenetes ököl
tompa és reccsenő csapása. Mi vár rám akkor, oh teremtőm, más mint a
rögtöni vagy kinlódó halál. Nyomorultan kell elpusztulnom, őrjöngve a
magány kínjaitól, vagy az éhségtől, vagy mint vadállat fogom tengetni
életem a halott földön, mint a világ legszánandóbb és legnyomorultabb
embere? Gyötrő és kétségbeesett irigységet éreztem az utcán álló, a
házakban fekvő halott százezrekkel szemben és csupán azért nem öltem meg
magamat, mert nem mertem ezt még hinni.

El kellett határoznom magam, hogy hova, merre menjek. Ösztönszerüleg
gondoltam, hogy a legközelebbi nagy város felé indulok, hova talán fél
hónap alatt eljuthatok. Utközben vagy találok emberekre, vagy pedig
elegendő élelmiszert, éjszakai oltalmat tudok szerezni. Egy
könyvkereskedő ablakát betörtem és térképet vettem ki belőle, valamint
egy látszerész kirakatát is egy látcső és egy iránytű kedvéért. Lassan
bandukoltam a városon át. Mindenütt láttam halottakat utamban, hajnal
felé munkába siető embereket, vagy otthonuk felé igyekezőket, kiket
egyformán örökre megállított a halál. Elértem a város határát. Már
világos reggel lett, a nap ragyogva tündöklött a kék és tiszta égen, a
vámnál a halott őrök gubbasztottak. A sorompón túl, hogy mentem az
országuton kocsikat láttam álldogálni, mik a szomszédos községekből
igyekeztek be a városba megrakodva tejjel, kenyérrel és más
élelmiszerekkel. Mindegyiken a halott lovat halott kocsis hajtotta
hasztalanul. Most már nem borzadtam annyira ezektől a hulláktól és egy
kannából bőven és tikkadt torokkal ittam a hideg tejet és magamhoz
vettem egy másik kocsiról egy hatalmas cipót és egy darab vajat.

Ahogy mendegéltem, szinte öntudatlanul, mindig szebb és szebb tájakra
értem. És különös mód nem vettem eleinte észre, hogy a fák zöldek, az
ágak a virágok illatos súlyától lekonyulnak, a rétek ragyogóan
zöldelnek, a fákon madarak fütyürésznek. Nem vettem észre, hogy kiérve a
halott városból, elhagytam a telet, a hideget is. Végre megálltam
fáradtan a gyaloglástól és a táskám cipelésétől. Homlokom verítékes
lett, megtörültem, levetettem télikabátomat. És ekkor felocsudtam végre,
megláttam magam körül az ujjongó, élő diadalmasan zölden, illatosan
virágzóan élő természetet az ő májusi pompájában. Nagy és boldog
megkönnyebbülés fogott el. Egy hirtelen elhatározással eldobtam
télikabátomat, ezt a fölösleges terhet és fütyörészve, már nem fáradtan,
mentem tovább.

Itt-ott láttam halott parasztokat, halott szekereken, avagy az utak
szélén, de már nem nagyon törődtem velök, hisz mindenütt láttam a dicső
és leírhatatlan életet: a fák virágoztak, a füvek rebbentek, a virágok
illatoztak, a vetések zizegtek, szellő fodrozta az ágakat, madár lebbent
a lombok között: csak az ember volt halott, de az isten élt. Nem
értettem, hogy lehet itt közvetlenül a meghalt város környékén télen
tavasz, de nem töprengtem ezen. A rettenetes, halálos éj megölte bennem
az álmélkodást. Csak örvendtem ennek az uj csodának, amennyire tudtam.

[Illustration]

Igy mentem már órákon át. Messze kék hegyek derengtek, távol hátam
mögött, feljutva egy-egy emelkedésre, meg-megpillantottam az elhagyott
óriási, halott várost. Nem fáradtam ki, azonban karom nagyon megérezte a
nehéz táskát és valahogy elfásult a lelkem. Néha-néha ujra kezdtem
érezni valami megdöbbenésfélét jövendő életem, sorsom, a világ élete,
sorsa miatt. Néha megállottam és leheveredtem az út szélén a fűre,
falatoztam, cigarettáztam, hanyatt dülve bámultam a kék ragyogó és
végtelen eget. Gyönyörködve éreztem, mint süti orcámat a napfény, mint
mászkál tömérdek kis féreg, parányi bogárka a füvek között kínlódva és
lázasan, zsákmányt és boldogságot keresve, élve. Talán aludtam is, de
mikor felébredtem, a nap nem jutott túl még a horizonton. Nem volt sehol
felhő, hideg, sötétség. Nem jött éjszaka, nem jött változás. Talán
napokig tartott vándorlásom már, talán csak órákig, nem tudtam volna
megmondani. Ettem ételemből keveset, ha álmos voltam, pihentem, ha
kifáradtam, aludtam, már nem is néztem a térképet, már nem is láttam
sehol embert, falunak, épületnek hire-hamva sem volt még.

És ahogy igy mentem, bandukoltam én magányos és fáradhatatlan vándor,
hátam mögött a halott város, előttem az ismeretlen cél, szemközt jött
velem az úton egy nő. Már messziről láttam őt és különös mód
megdöbbentem ennek a mozgó élőnek a láttán, mintha csak kisértet jelent
volna meg előttem. Összetalálkoztunk és ekkor megismertem őt: egyetlen
és igazi barátomat, kit egykor szerettem is, meg nem is, kitől
elválasztott egykor életem sorja, kire néha-néha szomoruan és vágygyal
gondoltam magányos és mély óráiban életemnek. A harmadik csoda volt ez
ime, ami engem ért. És úgy éreztem, hogy ez mind egymáshoz tartozik
elválaszthatatlanul: a város, mely meghalt és amelyet elhagytam, a
tavasz, a természet, hova eljutottam, és ő, a messzi, a régen nem látott
másik ember, a nő, kivel ime itt az országuton találkoztam.

Közvetlenül és egyszerüen, mint két testvérhez illik, átöleltük egymást.
Kérdések zavaros árja tódult ajkainkra, mig végül mindegyik megtudta a
másiknak a sorsát és megdöbbenve, borzongva tudtuk meg, hogy végzetünk
egyforma.

Ő is szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörten aludt el, ő is
felriadt éjszaka, ő is különös erőtől ösztökélve elhagyta otthonát. Az a
hatalmas és óriási város, melyben ő élt, szintugy meghalt, mint az
enyém, ő is szintugy zokogott és kinlódott, mint én. És végűl ő is
elindult szép kicsiny lábaival keresni az élőket, az életet. Ő elindult
az én városom felé, amint én az övé felé. Nem tudtuk akkor, hogy
egymásfelé indulunk mind a ketten. És, hogy mindez azért történt, hogy
találkozhassunk mi ketten egymással.

Ő is elhagyta otthonát, mint én. Ő nem hozott semmit, csupán szépségét
és szivét és szánakozó gúnynyal tekintett kedves szeme táskámra.
Megmondtam, mi van benne: fehérnemű, fegyver, és pénz.

– Ezekkel akarod megtalálni az életet? – mondta ő, és én elszégyelve
magamat elhajítottam az egészet.

– Vannak gyümölcsök a fákon, nem halunk éhen: mondotta.

Körülnéztem és ime a fák ágai lekonyultak a gyümölcsöktől: nyár volt.

Egymásba karolva mentünk egy útra térve, mely uj irányt mutatott,
egyformán elvezetve kettőnket a két halott várostól.

Oh mennyi minden volt, mit egymásnak el kellett mondanunk. Vágyainkat és
életünket, miket egymástól távol és elszakadtan éltünk át. Úgy éreztük,
hogy kába, ostoba álom volt ez csupán, hisz mi ketten vagyunk csupán
élők a földön és mi – volt idő mégis – hogy nem éltünk együtt. Oh, hogy
is történhetett ez meg mégis. Nem tudtuk még, hogy mi lesz a jövőnk és a
sorsunk, de úgy éreztük, jó, igaz lesz, ami vár ránk, oh maga a vágyott,
az eddig el nem ért, a csapongó boldogság.

Elkezdtünk vallani. Mindazt, mit egykor szégyeltünk meggyónni egymásnak
makrancos büszkeségből, dölyfös vagy gyáva önnemismerésből, azt
megmondtuk most végre egymásnak. Hisz halott városból jöttünk mind a
ketten és csak mi ketten voltunk élők a földön most már. Éreztük, hogy
egymáshoz tartozunk, több vagyunk egymásnak, mint két szerelmes, több
társnál: szülő, gyermek és testvér egyikünk a másiknak egyszerre.

Azután elkezdtünk beszélni elmúlott életünkről. Mindegyikünk felhágott
immár az élet közepére, jövőnk nem igért többet az időben, mint amennyit
multunk adott. Oh minő nagyon sajnáltuk ezt, minő nagyon vágytuk vissza
a derüs, mának élő ifjúság első és gondtalan szerelmét, mit nem
egymással osztottunk meg és amiben már nem lesz részünk.

Az égbolt csak nem sötétedett el semmit, a nap nem jutott túl a
horizonton. Ekkor az út kanyarodójánál egy kőkerítést pillantottunk meg.
Elértük és bementünk kapuján. Egy szép és megható házacska fehérlett egy
parkocska mélyén felénk. Rögtön úgy éreztük, hogy elértük célunkat. Ez
lesz otthonunk, menedékünk, itt fogunk élni egyetlen emberpárja a
földnek, az utolsó két, egymásra talált ember. És ősei leszünk talán
sok, sok tömérdek, egymástól elszakadó embernek. De ez nem bántott
minket, mert önzők voltunk, boldogok az élettől és a szerelemtől.

Megcsókoltuk egymást, találkozásunk óta először. És ekkor elragadtatva
néztünk egymásra. Éreztük magunkon és láttuk a másikon, hogy ujra, oh
ujra, húsz éves, életet, szerelmet kezdő gyermekek lettünk. És
elfelejtettünk mindent: eltünő fiatalságot, a talán még sem igaz multat,
a városokat, hol éltünk, a városokat, melyek meghaltak, melyeket
elhagytunk, az egész halott földet, a rettenetes éjszakát, mindent
elfelejtettünk, semmi, de semmi nem történt, egymásra találtunk, mint
két ifju, szinte gyermek és neki fogtunk ujra az életnek.



KARINTHY FRIGYES  ÉSZAKI SZÉL


I.

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor; minden forróság és fény, ami hónapok óta
összegyült, izzó pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a
föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok
héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is
megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a
vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a
vizen; a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy husz évig. Az arénában
olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők
táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül
mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bóditó
borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat
írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és
csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a
virágok, bársonybőrü macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat
valósággal mámorossá tett és lázba hozott egy váratlan és lágyan
csendülő rím; a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük
ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint
amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikben sötét szenvedélyek törtek ki szabadon
és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek.
E drámákhoz egy olasz muzsikus irt közzenét, – határtalan epedés volt a
zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy; a zenekarból mintha görcsös
karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány
lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes
voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy
tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk
síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe,
semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő
módon elégitette ki szerelmi vágyait; áldozatai között gyermekek is
voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk.
Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg
Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk.
Később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi
parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre
ragyogóbbak lettek és valamelyikünk megirta darabnak Salome táncát. S
közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, Quarnero szikrázott és
égett mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig forró lett a föld s a dán
vizekbe láttuk lebukni; tovább nem igen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű
nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.


II.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam; a haldokló
nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba,
mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák
zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és
szinekből és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a
csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna
helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben
ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor
valami kényelmetlen buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan
voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás
kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam,
hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen
ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólitottam meg. Útbaigazitottam
és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem:
nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt
magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam,
de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már
mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német
kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is
Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim
visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a
beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva
magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy
a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a
norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt,
ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja
vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen
megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett
reám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam
hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol, vagy fütyörész valamit. Úgy
látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult
közben, – belülről jött ez a vontatott kisérteties hang, amihez hasonlót
nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasitóbb lett; valami
megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő
ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és
kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és
könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy
mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties fütyülést, mely tompán
és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam
meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt,
megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett,
de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami
zöldes fénynyel meg volt világitva; egy pillanatra, mintha ezen az
oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a
ködszerü testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához; illik-e rá az a forró
ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de
hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom őt.
Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon
az oldalon ül, ahová beszélek; – megfordultam és a hátam mögött állt, és
hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd
lett, de ezt nem tudtam elviselni; nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva
kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni?
Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi
sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szive egy
keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével,
mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a
ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is
szokott; – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a
füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és
magasan lebegő; – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült,
hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer
nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már
ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is
megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a
hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és karjai,
amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az
elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd
csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére.
Most végre komolyan válaszolt nekem; emberfölötti fájdalom volt a
szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, –
hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis,
akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között,
halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a
temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva
keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni
kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte,
nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok
buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni
kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.


III.

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg fekete volt az ég és a hegyek
mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szijat hasított a
levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig
hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait
sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és
borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat,
ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös
köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a
gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most
jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, –
s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között
hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és
megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda
lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában, a sűrű, puha
és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella
kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos
kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.



SZINI GYULA  DAIMONION

A jáspis asztalon, amelyet három női faun tartott – az egyik
malachitból, a másik porfirból, a harmadik szienai agátból volt
kifaragva – aranytálak csillogtak és bennök a szakácsmüvészet remekei
párologtak, vagy kocsonyásan reszkettek, vagy a torták finom fűszereit
terjesztették a levegőben.

Ezüst renaissance-serlegekben Vezuv borai csillogtak. Hegyi kristályból
kifaragott korsóban Chianti sok százados bora tündöklött. Fantasztikus
alaku óriási tengeri kagylókból szőlőgerezdek, cseresznyefürtök
pezsdültek ki, alabástrom vázákban pedig mindenféle más gyümölcs volt
feltálalva.

Mindezek fölé pedig négy titokzatos egyiptomi kanopé magasodott, az
emberfejü Amset, a majomfejü Hapi, a sakálfejü Duamoto és a karvalyfejü
Kebhsonuf fejeivel. Köröskörül a teremben sokkaru antik gyertyatartók
ontották a fényt gobelin-szőnyegekre, amelyek az etruriai művészet
naturalizmusával mutattak obszcén vagy fenkölt jeleneteket.

Nagy római stilü ajtón át, amelynek bronzból volt félfája, az
előcsarnokba lehetett látni, ahol szökőkút csörgedezett. A kis fontána
bokréta alaku vizsugarai a fehér márványból faragott Kalopűgosz Áfrodité
szobrára hullottak, aki opálkagylóban állt. A kút kávapadkáján
mozdulatlanul, plasztikus tartással egy nő ült, akinek csak szeme
rebbenése árulta el, hogy él. A kezében arany-lantot tartott és az ujjai
alabástromszerüen áttetszők voltak.

Baldassare a sánta komornyik, jácintkőszinü selyem libériában
forgolódott. A gazdája, signore Rospigliosi pedig türelmetlenül járt
fel-alá.

– Uram – kérdezte tiszteletteljesen a komornyik – voltaképp kire várunk
ezen a zimankós téli éjszakán? Nagy úr lehet, mert ekkora pompával még
az udvar embereit sem szoktuk fogadni. És egyedül jön, úgy látom, mert
csak egy tányér van számára az asztalon.

Rospigliosi nem felelt semmit. Firenze egyik legszebb kandallóját nézte,
amely a Della Robbiák műhelyéből került ki és amelyben szagosan égtek az
olajfahasábok.

A komornyik ujabb időben gyakran rajtakapta az urát, hogy szótlanul a
tűzbe bámul és nem hallja ha kérdezik. Éjjelenkint pedig fel-felriadt
álmából és gyertyával végigkutatta egész palotáját a padlástól a
pincéig.

– Uram, mikor jön a vendég? – kérdezte harsány hangon, de alázatosan
Baldassare.

Rospigliosi felrezzent merengéséből és nagy, álmodón kimeredt szemét
rávetette a komornyikra.

– A vendég késik, – felelte Rospigliosi – és félek, hogy ma nem is jön.
Pedig esténkint és éjjelenkint sokszor felkeres. Szerettem volna ma vele
végképp leszámolni.

– Ki az? kérdezte gyanakvóan Baldassare.

Rospigliosi felsóhajtott:

– Magam sem vagyok bizonyos benne, Baldassare. Gyakran azt hiszem, hogy
a második énem, kettéhasadt lelkem másik fele.

Baldassare nagy, ijedt szemmel bámult urára.

– Látom az arcodról – mondta Rospigliosi, – hogy te is bolondnak
tartasz. Messer Tarucci, a háziorvosom is őrültnek gondol.

– Isten óvja uramat nagy bajtól – rebegte Baldassare és babonásan
behajtotta az ujjait.

– Minden éjjel úgy érzem – beszélte Rospigliosi – mintha ketté hasadnék.
Legalább félóráig tart ez az állapot, amelyre csak azért nem tudok
egészen visszaemlékezni, mert minden úgy tünik elém, mintha a másik fele
a másik énemmel történt volna meg.

– Santa Maria! – ijedezett Baldassare.

– A tudós humanista, messer Baroccius – folytatta Rospigliosi – azt
mondja, hogy az énnek ezt a meghasadását már a régi görögök is ismerték
és Szokrátész „daimonion“-nak nevezte.

– Ki volt az uram? – kérdezte Baldassare.

– Szokrátész görög bölcs volt – felelte Rospigliosi. – Ugy látszik neki
is volt ilyen daimonion-ja. Az én démonom nagyon titkolózik még velem
szemben is. Nem akarja magát egészen elárulni, kiszolgáltatni nekem.

Baldassare átértette a rettenetes állapotot, amelyben signore
Rospigliosi volt és a maga együgyü eszével eképpen felelt.

– Bizony uram, magam is észrevettem, hogy egy idő óta két urat
szolgálok, holott ide csak egy úrhoz szegődtem. Azelőtt mindent jól
csináltam, meg voltak velem elégedve és évek hosszu során át nem volt
uramnak egyetlen panasza sem rám. Most pedig semmi dolgommal sincs
megbékülve, uram gyakran korhol engem, mert néha alig tudom megérteni az
akaratját. Imádkozni fogok a boldogságos Szűz Máriához, hogy távoztassa
el uramtól a gonosz ördögöt, aki úr szeretne lenni ebben a házban.

[Illustration]

– Csitt, csitt, Baldassare! – suttogta Rospigliosi mert még meghallja ő
és nem jön el hozzám vendégségbe. Pedig jóban akarok vele lenni, ha már
közöm van hozzá. Hozzám tartozik és szinte egy vagyok vele. Neki
rendeztem ezt a lakomát, és ezzel a nővel is őt akarom idecsalni.

– Uramnak az a baja – szólt Baldassare, – hogy mindenkivel szemben jó,
még ezzel a fránya kisértettel szemben is.

– Én egész életemben jó ember voltam – sóhajtotta Rospigliosi –
sajnáltam a szegényeket, megkönyörültem a szerencsétleneken. De az a
másik rossz volt! Ő hajszolt engem vagyonszerzésre. Ha ő nincs, ma nem
volna ez a palotám és sok kincsem.

– Isten bocsássa meg vétkem – vallotta meg Baldassare – de mindig azt
gondoltam magamban, hogy uram valami ördöggel cimborázik. Husz év óta
szolgálok itt és folyton éreztem, hogy valami nincs rendjén.

– Miért, Baldassare?

– Uram – felelte a komornyik – mindig olyan jó, kegyes volt hozzám,
mintha apám volna. De voltak napok, amikor majd lenyúzta a bőrömet egy
garas miatt.

– Nem én, hanem a démon – sóhajtotta Rospigliosi.

– Pénzt sohsem mertem kérni uramtól – folytatta Baldassare és mig más
magamféle szolgának évről-évre emeli a gazdája a fizetését, az enyémet
évről-évre lejebb szállitotta.

– Nem én, hanem a démon.

– Aztán eszembe jut a kis Marietta esete is – szólt Baldassare. Ez a kis
lány nagyon szerette uramat és talán még most is hű hozzá. De azért uram
kitette őt a házból a legkegyetlenebb, leghidegebb téli éjszakán, mert
szegény leány félretett néhány tallért, amihez különben joga volt. Uram
kidobta őt gyermekével együtt, akinek pedig minden bizonyság szerint
uram az apja.

– Hol van Marietta?

– Settignanoban van – felelte Baldassare. – Uram egy fagarast sem
küldött neki. Szegény leányasszony éhen halt volna, ha meg nem
könyörülök rajta és el nem látom pénzzel, élelemmel meg mi egyébbel.

– Jól tetted, Baldassare – felelte Rospigliosi – de nem tudom, mit szól
majd hozzá a démon, aki mindezt művelte és minden fillért számon kér
tőlem.

– A világ – szólt Baldassare – jól tud uramnak sok gonosz, kegyetlen
dolgáról, mégis egész Firenzében a legbecsületesebb embernek ismerik és
tartják. Nem lehet ez másképp, mint hogy uramban egy ördög is él.

– A pénzszerzés démona – szólt tompa hangon Rospigliosi. – Én magam oly
szivesen adtam volna oda mindenemet a szegényeknek, ha nincs az a démon,
aki mindig visszatartott. Hidd meg Baldassare, rablás az élet és akinek
nincs olyan ördöge, mint nekem, egész életében szegény marad. Csak az a
miénk, amit másoktól elveszünk.

Baldassare felsóhajtott, mert ezt az igazságot már régóta érezte, de
sohasem tudta olyan szép szavakba foglalni, mint signore Rospigliosi.

– Én vagyok a legbűnösebb ember a világon – sóhajtotta Rospigliosi –
mert jónak születtem és mégis hallgattam a démonra, a második gonosz
énemre. Hiába most palotám, nagy vagyonom. Hiába vagy te jó hozzám,
Baldassare. A palotának, vagyonnak a fele a másiké. És te kénytelen vagy
őt szolgálni.

Baldassare keresztet vetett magára.

– Azért hivtam meg őt magamhoz ma éjjelre – folytatta Rospigliosi – hogy
leszámoljak vele. Vagyonomnak a felét át akarom neki adni, hogy ezentúl
hagyjon békén. Ha ma éjjel ő el nem jön, holnap én megyek a kapucinus
barátokhoz és nekik ajándékozom egész vagyonomat, én pedig belépek a
szerzetbe. Imádkozz, Baldassare, hogy ma éjjel eljőjjön hozzám a vendég.

Baldassare összekulcsolta a kezét és példáját Rospigliosi is követte. A
gyertyák fénye meg-meglibbent. Az egyik viaszláng magától kialudt. A
gobelineken tovább folyt az isteni és földi szerelem játéka. A szökőkút
vigan csobogott a márvány Afrodité vállára és a kút káváján, az
alabástrom padkán az aranylantos eleven nő mozdulatlan hanyagsággal
nyujtóztatta, rózsaszinü, meleg idomait. Rospigliosi nem törődött vele,
csak az ajtó felé nézett és várt…

És egyszerre nyilt az ajtó és belépett rajta egy gyermek. Félig meztelen
volt, ruhája cafatokban lógott le testéről, az arca és a keze kék és
zöld volt a hidegtől és minden izében remegett.

– Ki ez a gyerek? Hogyan került ide? – kérdezte Rospigliosi.

– Giovanni! – kiáltott föl Baldassare. – Mi baj van? Mit csinál az
anyád?

A kis fiu nagy kék szemét ráemelte Baldassaréra és halkan mondta:

– Meghalt.

A komornyik odafordult signore Rospigliosihoz:

– Marietta meghalt.

A gazdag úron a megindulásnak semmi jele sem látszott.

– Meghalt Marietta – ismételte meg Baldassare, mert azt hitte, hogy
Rospigliosi nem értette meg.

– Tudtam – felelte közömbös hangon Rospigliosi. – Ez az oka annak, hogy
a vendég nem jött el. Mariettánál volt elfoglalva.

Baldassare szeme hirtelen megtelt könynyel. Marietta halála és urának
különös viselkedése összefacsarták a szivét. Megfogta a gyermek kezét és
igyekezett vele kifelé az ajtón.

– Megállj! – kiáltotta rá Rospigliosi.

Baldassare visszafordult.

– Hagyd itt a gyereket – mondta Rospigliosi – és gyorsan szaladj el a
közjegyzőhöz. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek.

Baldassare megszokta, hogy urának parancsát szó és ellentmondás nélkül
teljesitse. Elrohant és bár odakint cudarul havazott, nekivágott az
utcáknak és késő éjjel felcsengette álmából messer Rovettit, a
közjegyzőt.

A notario nem szivesen bujt ki ágyából, mert kegyetlen hideg volt, de
amint Baldassare hangját meghallotta, felcihelődött és maga nyitott
kaput.

– Mit akarsz? – kérdezte a komornyiktól.

– Uram küldött ide – felelte Baldassare.

A notario álmosan nyujtózkodott és bosszusan kérdezte:

– Haldoklik, vagy megbolondult?

– Nem haldoklik, nincs semmi baja – felelte Baldassare.

– Kerülj beljebb – szólt a közjegyző.

Messer Rovetti bevezette a komornyikot a cancellariába, hol a fal
mellett hatalmas, vaspántos tölgyfaszekrény állott.

– Tartsd a gyertyát – mondta Baldassarénak.

A gyertya világánál signore Rovetti a szekrényből egy pergamen-tekercset
kaparászott ki.

– Ezt vidd el az uradnak – szólt Baldassaréhoz – hogy irja alá. Két tanu
is kell hozzá. Az egyik te lehetsz, ha tudsz irni.

– Csak a nevemet – felelte a komornyik.

– Az is elég – szólt signore Rovetti. – A nevedet ird az uradé alá, mint
tanu. És rajtad kivül még egy tanunak az aláirása szükséges. Ki van még
a házban?

– Nincs ott más, csak Rospigliosi ur, meg én, meg egy kis fiu, a
Marietta gyermeke, aki az imént jött.

– Más senki? – kérdezte Rovetti.

– Meg aztán egy nő, aki a szökőkút káváján ül, de azon alig van ruha.

– Az nem baj – motyogta a közjegyző – a fő, hogy irni tudjon. Legalább a
nevét.

– A nevét bizonyára le tudja irni – felelte Baldassare.

– Akkor siess, hogy az urad össze ne szidjon, ha soká maradsz.

– Messer Rovetti nem jön velem?

– Minek? – dörmögte a notario, – ilyen csunya téli éjszakán csak nem
kockáztatom az egészségemet! Minden meg van irva a pergamenen és csak
alá kell irni a gazdádnak, meg két tanunak, vagyis neked és annak a
nőnek, akit emlitettél. Mit bámulsz rám? Nem érted?

– Értem uram, értem – felelte Baldassare és kabátja alá óvatosan
begombolta a pergamen-tekercset, hogy el ne veszitse. Az ajtóban azonban
megállt és visszafordult:

– Mi van ebben az irásban, messer Rovetti?

– Az urad signore Rospigliosi vagyona felét a kapucinus barátokra
iratja. A másik felét pedig… én bizony már elfelejtettem, hogy hivják,
akire ráiratja… egy gyermek… valami Giovanni.

– Marietta gyermeke! – kiáltott fel Baldassare. – Isten áldja meg érette
az uramat!



TURCSÁNYI ELEK  HALOTT VALDEMÁR LELKE


I.

A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és
beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak sajátos
mozdulatlanságával hevert a ravatalon, mit tehetett mást, tűrte. De egy
élesebb harapásra nagyot szisszenve felébredt.


II.

S egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó pofával
bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele volt duzzadó
életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár tudta, hogy ő
meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy felébredt. Mohón
habzsolta föl az impressziókat és elsőnek értette meg a Hajnal
tekintetét. „Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló!“ – mondotta volna
Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De nyelve nehéz volt, mint
az ólom és Valdemár halott nem tudta megbillenteni. Úgy érezte a
szájában, mint valami fölösleges, idegen dolgot, amit legjobban szeretne
kiköpni.


III.

A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő ködök öblös
lilasága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban rendezkedtek el és
Valdemár, aki világéletében bolondja volt a lilaszínnek, gyönyörködött.
Eszébe jutottak a lila nyakkendők szeszélyes árnyalatai és elvonúltak
előtte katonás tisztelettel. Mert halott Valdemár úgy nézett rájuk, mint
katonáira, kiket harcba küld, a búcsúzó király.


IV.

Valdemár, amint emlitettem, tudta, hogy halott és ezzel megtette az első
lépést a Lényeg felé. A második lépést akkor követte el, mikor kilépett
önmagából. Ez nagy lépés volt és ezzel halott Valdemár behatolt a
Lényegbe. Nem ismerte ugyan még a Lényeg miszteriumait, de érezte őket,
mert így szólt:

„Valdemár, nagy sejtések rombolják a te földi palotádat! Megjelent nekem
a Lényeg és kivánatosabb volt, mint férfikoromban a legszebb asszony.
Valdemár, ne haragudj rám, de én érzem, hogy ebből baj lesz! Valdemár én
megjósolom neked, hogy te… bele fogsz olvadni a Lényegbe!“

Szólt pedig az ő hangtalan hangján.

Valdemár tehát megtette a második lépést is és kilépett önmagából.


V.

Történt ugyanis, hogy amig Valdemár a lila katonák lépéseiben
gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos volt az
emberi hulla szagához; és föleszmélt.

„Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával!“

Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron. Arcára komolyságot
erőltetett és életet csiholt a lottyadt szemekbe. Az életnek eme két
vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyült a két golyóban és nézett!
És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos vágyakozással az Élet után. A
hulla meg, ez a kifosztott ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg
akarta tartani magának. De a Hajnal erős volt, a hulla gyönge: Valdemár
a nyitott ablakon keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült
sebességével törtetett föl, föl, föl ismeretlen magasságok felé. Fürdött
a fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában,
mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől.


VI.

Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a szárnyas
evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, illatterhes,
szinfoltos zenét és szobrokot gyúrt, palotákat emelt magának
harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik verejtékeznek az
anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. Nevetett az embereken,
mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, hogy nem részese még a
chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész Lényegparány volt: a Valdemár
lényege. Valdemáré, aki meghalt.


VII.

S a hajó oldalába vert apró jégszögecskék megcsillantak a fényben, mert
Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt a halottat. Bús
tekintetétől romba dőltek a fantasztikus zene-paloták és a szeszélyes
hajladozású hangulat-arabeszkek. A levegőben egy egyszerü kis szoba
bukdácsolt lila ködökkel, ravatallal. Valdemár pedig nagy szeretettel
apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, beesett arcú, hanyattfekvő,
kicsike – valdemárokat. Egyet, kettőt, hármat, tizet, százat.

És sírt és sírt és sírt egyre.



SZILÁGYI GÉZA  ÉJJEL A FOGADÓBAN

Rosszat sejtető érzésem – elátkozott bajbarometer vagyok – sajnos, most
sem maradt szégyenben. Már eleve, még a vonaton, azt gondoltam, hogy az
a sokat emlegetett, határszéli állitólagos város csak a térképcsinálók
füllentő szeszélyének és a menetrend elhárithatatlan szükségletének
köszönheti utcátlan létezését, a valóságban azonban csak városnak
hazudott „vasuti gócpont“, amely a pályaházon és tartozékain kívül és
túl semmi egyebet nem jelent. Balsejtésem nem is szedett rá. (Ó bárcsak
megtette volna!)

Este nyolc órakor elhagytam a pályaházat – podgyászom ott maradt a
portásnál – és nekivágtam azoknak a tájaknak, ahol föltalálhatónak
véltem az úgynevezett várost. Elhaladtam egy szívfájdítóan szerény
vendégfogadó mellett, – megborzadtam tőle – láttam néhány ijesztően
visszataszító lehelletű kurtakocsmát, két gyárépület pokolian ágaskodó
kéményei ostromolták meg rémüldöző szememet, egy csomó szűkmellü
munkáslakás bedagadt apró ablaka hunyorgatott felém és tekintélyét
igyekezett érvényesiteni egy pöffeszkedő épület, amelynek nagy időtől
beszennyezett homlokzatáról idomtalan vastag aranybetűkkel rikitott a
„városháza“ szemérmetlenül tóditó elnevezése. Azontúl pedig vége szakadt
a meg sem kezdődött városnak. Bármerre nyomozott is utcát fürkésző
lábam, a nyugtalanul fénylő csillagok – ez volt az egyetlen világitás –
csak ember nem látta mezőkre ügyeltek föl hideg sugaraikkal.

Visszafordultam a pályaudvar felé. Útközben szemrehányások ütlegeivel
büntettem magamat azért a szerencsétlen gondolatért, hogy ezen a helyen
szálltam le a vonatról és itt akartam a kényelmes éjjeli pihenő
vigasztaló simogatását biztosítani fáradtságtól megalázott tagjaimnak.
Miért nem szöktettem magamat tovább, jóval a barátságtalan határon túl,
még vagy három órányira, a legközelebbi már magyar levegőjű városba,
ahol, ha becsületes éjjeli nyugalmat talán nem is, de a fáradtságot
durván narkotizáló duhaj mulatságot találhattam volna. Vagy pedig miért
nem áldoztam föl különféle vonatokon álmatlanul megölt két éjszaka után
még a harmadikat is és miért nem rohantam vasuti kocsim megbomlott
kerekein az egész hosszú éjszakán át megszakitás nélkül egyenesen a
budapesti hajnal felé?

Kis ideig még száját járatta bennem a sok kiváncsiskodó „miért?“ De
amikor észrevették, hogy sem fölvilágositó, sem feleselő válaszra nem
számíthatnak, abbahagyták a meddőn egyoldalu beszélgetést. Csönd
terpeszkedett széjjel lelkemben.

A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő mezőket
elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, amely a nevét
megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két mogorva gyár, a
sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan bűzölő kocsmák és a
siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar felé elvonszolt.

A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? Az a
vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. Éjszakára a
pályaudvar behunyja szemét, betömi fülét és úgy alszik, hogy még egy
tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem hallat reggelig. A
várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött csak az egereknek nem tilos
az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a pályaudvaron, egyetlen menedékem
a vendégfogadó.

Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek szabálytalan
nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül nyaldosó sárban.
Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi foltos ablakú,
lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes háztól, amely épitészeti
szakiskolák kiállításain visszariasztó mintája lehetne a düledezés
agoniájában vergődő és az összeomlás katasztrófájától reszkető
rom-épületnek. De ez a szomoru ház már nem bocsát el magától. Hangtalan
hivása ellen hiába vértezem magamat a kulturember finnyásságával,
engednem kell barátságtalan marasztalásának. Addig huzódozom a
nyaktilóformájú ajtótól, mig egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt
küszöbön. A következő pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a
toldott-foldott zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus
mozdulatokkal szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz
egy rest ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai
ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan
rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, étkezőnek
meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte feketére mart,
félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és az az el-elfulladó
gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú asztalra, több sulyosan
megsebesült székre, mindenfajta italtól rosszillatu pohárszékre,
nyilvánvalóan már nyugdijba küldött kályhára és négy-öt gyanus külsejü
emberre vetette bosszus sugarait.

Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis
fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és mindjobban
fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem adományozta nekik a
veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, belépésem percében az első
izgatott szemlélődés megtévesztő hatása alatt, azt képzeltem, hogy
azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe jutottam, amelyeken fülledt és
ijesztő, rossz ifjusági iratokban olvasván róluk, annyit borzongtam
annak idején. Egy fogatlan, szinte hustalan képű, beesett szemű,
ösztövér ember – nyilván a vendégfogadós – lassan elém került és rekedt
hangon kérdezte, hogy tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás
szélességű, durván kövér asszony sanditott felém. Az asztal mellől,
amelyen csorba poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két
borostásképű nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és
egy pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat.

– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor kissé
késlekedtem a felelettel.

Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, hogy
ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és Magyarország felé
robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy másodpercig az a mentő eszme
villámlott meg borus agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót,
végigrohanok a folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni –
akkori ideges kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó
pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az ötnek a
szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy képzelem, hogy csak
meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva hagynak a földön. Nincs mit
tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, nem menekülhetek a veszedelmes
válasz elől. Halkan kinyögtem:

– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább megyek.

Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, szinte
megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti határozottságom –
azt véltem látni, hogy mind az öt bandita (izgatottságom már igy
szidalmazta őket) gonosz egyetértésben összenéz egymással. Villámgyorsan
száguldott végig agyamban a következtetések automobilja. Hát jól van.
Meg fognak ölni, álmomban végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét
márkát, amelyet külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni
fognak, amiért a zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De
utóvégre esett már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy
pár dolgom sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az
élet lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még
hátra. Hát öljenek meg…

Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten leszúrhattak volna,
a kis ujjamat se mozditottam volna meg védelmemre.

A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus
gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott.

– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával
szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett
fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság békésen
osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte hipnotizálva követtem
a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul pislákoló gyertya, előttem
haladt. Félig már alva botorkáltam a foghijjas, hustalan képű, beesett
szemű, ösztövér ember mögött. És már elbóditott eszembe belerémlett az a
középkori német fametszet, amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is
olyan a Halál, mint ez a fogadós itt…

Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, amint az
álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a fáradtság
durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is tudatosan
követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a Halál ő
legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető fogadós után.
Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy megszűkült, hogy szinte
eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol meg úgy
széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek volna egymástól;
majd férfias határozottsággal egyenesen tört előre, majd gyáva és
pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: szóval bolondozó és
bolondos egy folyosó volt.

Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, de a
kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, már nem volt
méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta volt a
közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az aszkóros
gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy megvetéssel botorkált
végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három nyomorék széken, egy szűk
ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és egy már megvetett, az idő
kérlelhetetlen mulásától és gyakori kiméletlen használattól
agyonfárasztottnak látszó ágyon.

A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének gyanus
mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas gyufaskatulyát, azt
hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás paródiája mellé, aztán jó
éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, mint valami káromkodás – végül
kiment a szobából.

Kissé csodálkozva maradtam egyedül.

Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen áldozata
lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám kezét. Ha ebben
a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett volna tanuja és nem
agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a szorongástól megsulyosodott
nyelvem próbálkozhatott volna meg valamelyes meddő tiltakozásfélével. De
itthagyott, anélkül, hogy annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb
beléje éreztem, csak egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet
ugyan, hogy fölöslegesnek tartja a legkisebb dulakodást is és bevárja,
mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes játékká
teszi a velem való elbánást.

Lehet, hogy…

Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék még
fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória nélkül
eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az ágy felé
parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi idő multán,
meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus bizonyitéka annak,
hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is olykor milyen óriási
vállalkozásokba tud belelendülni. Egy másodpercig még arra próbált
biztatni haldokló éberségem, hogy a folyosóra szolgáló ajtót talán mégis
el kellene reteszelni, de aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről
is letettem. Már benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár
egyenesen a koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában
utolsó gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy
másik ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj
fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral nem
tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt ajtó;
rendben van, aludjunk!

Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem
engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a legboldogabban,
mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt nem tudom. De
egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen hosszú, szinte
bosszantóan piros szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha
világéletemben a legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem
volna. Hogy hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol
kétségbeesetten sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett
felhőtömegeken tört át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor
visszatértem a földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még
sebesebb és még edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És
miközben igy belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott
legfelső régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta
mámoros szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan
lüktető halántékomat.

Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a vállamhoz, mire
szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő zuhanással visszaestem
a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, de valaki szólt hozzám:

– Sok ezer éve várok már tereád!

A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett tekintenem.
Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös gyöngéd intimitással
ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő arcáról megható fehérség
világolt felém. De vágyó nézése izzóan meghazudtolta köntösének és
arcának téliesen beteg fehérségét. Meleg, barna szeme gyönyörüségesen
viharzott, miközben most már követelőbbé hangosodott ajka megismételte:

– Sok ezer éve várok már tereád!

Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul libegő ujja
már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem csodálkoztam ezen a
közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, hogy szárnyaim nőttek és
beszáguldoztam a végtelent. A leány mindenképpen tetszett nekem. Éppen
azért, bármily nyűgösnek éreztem is a beszédet, hizelgő hangon szinte
bele a lelkébe sugtam neki:

– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál…

Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül fölébresztettek,
mintha valami határozatlan parfüm-illat bágyadozott volna párnámon is,
ingemen is. De lehet hogy csak képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam,
semhogy sokat tudtam volna okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam,
hogy milyen különösek lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul
tudják mimelni a valóság kézzelfogható intenzitását is.

Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem annak, hogy
ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem történt, a pénztárcám
is zavartalan épségben. A szobából kimenőben unott pillantásom
belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a szomszédos szobába vitt. Eszembe
ugrott, hogy ennek az ajtónak a sötétségtől kissé elmosott körvonalai
tegnap este is belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden
izgatottabb és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól
öröklött kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor rácsábitja egy
kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez a szerényen alacsony
ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás nélkül készségesen kinyilott.
Egy pillanatra megijedtem, Nagyon időszerütlen, túlságosan kései
ijedelem volt ez, amelyet az a gondolat támasztott bennem, hogy mi
történt volna, ha ennek a szomszéd szobának lakója éjszaka benyit
hozzám. De aztán rögtön lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is
azzal a meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett
senki. Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a
szobába: üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága
nem titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az
ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj női
alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér hálóköntös dőlt
hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és fejemet csóváltam…

Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és nyugodtan
betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek falaira a tegnap
esti izgatottságom már valami rablóromantika vérfoltjait festette rá. A
fogadós már tett-vett a pohárszék körül. A napfényben egy vén ember
csunyaságává szelidült az a kisérteties félelmesség, amelynek borzongató
kosztümjébe a tegnap esti petroleumlámpa világában csak rémlátó
idegességem tudta belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a
pályaudvarra. A reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna
perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed
óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem valamennyi
automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű vasúti
tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. Megkérdeztem,
miféle népek a fogadósék:

– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász volt itt a
szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az asszonynak van egy
féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában őrizték. De tavaly
kibocsátották, családi ápolásba, és most a fogadóban lakik.

Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon folytatta:

– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége az, hogy a
világ minden kincséért se tudná gyűlölni a férfiakat.

Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi mosolygás
bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még rutabbul pirosló
történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi távolságból már hangos
biztatással fütyült a vonatom. Hál’ Istennek, nehány perc mulva boldog
megkönnyebbüléssel menekülök ebből a megbabonázott fészekből…



CHOLNOKY LÁSZLÓ  LEÁNDERVIRÁG

Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! Milyen csinos
a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem olyan görbe… Igen:
Saint Martin első!

– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a yachtjától
elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! Hanem jőjjön,
kedves Encarte, mert megfázunk!

Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut eszembe;
felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett a Balaton
ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő yachtokra, a fehér
foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki nyaranta tengerészesdit
játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a kabátja gallérját és mindketten
megindultunk felfelé, a fürdőhely vendéglője felé. A szétriasztott,
megugratott fürdőzők zsibongva, nevetgélve tolongtak körülöttünk; még
néhány perccel azelőtt odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran
szomorú volna most is ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de
nem, már nem vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke
veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak
második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a hősieskedő
érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi rovarkák
szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok következett,
ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és Encarte
szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült és
valószinűleg csüggedés szállta meg az otthoni, pesti elegáncia ily
könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva körűlnéz, vizsgálja
a többieket és elégedetten lát itt is, ott is hasonló tüneményeket.
Voltak, – otthon pedig eléggé fontos emberkék, – akik szinte szürke
pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy dimenziók közepette.

Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is pusztán csak
a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől sem nem nyert,
sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, játszott, vigyázott
magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem voltak napok, amelyeken
nobilisan, úri módon és őszintén szomorú volt. – Egyszer, régebben
olyanformát mondott, hogy az a fínom, gonosz kis titok fejlődhetett ki a
lelkében, amelyiket a hordozója maga sem tudna a világra hozni.
Amelyikről azt véli, – mondta, – hogy még Ádámtól származik a paradicsom
elvesztésének rettentő idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta
lélekről-lélekre, a sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak
az élei, sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő,
duzzad mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem,
– tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág
szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az Istenről
álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha leánderillatot érzek,
pedig nem fűz hozzá semmi emlék!

Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran megesett,
mindíg közönyös, egyszerű volt és mindíg olyan keretek, körülmények
között láttam, amelyek síváran nagy távolságban voltak minden délszaki
növénytől, amelyekben kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is
tenni Ádám titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák,
kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – Valami
szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – gondoltam.

Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis szélkölykekre
zúzta magát a platánok között, azok aztán innét-amonnét rohanták meg a
menekülőket, a vékony, vagy görbelábú nők megdöbbenésére, a
szépcombúaknak pedig őszinte örömére ráncigálni kezdte a könnyű nyári
szoknyákat. – Az egész csoport a házak felé tolongott, csak egyetlenegy
ember jött szemközt a tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány,
harmincasforma ember, sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem
rászabott cipőben. Az arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves
volt. Látnivaló volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való
oda az elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett
Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem bizalmaskodva,
sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte bámúlva nézett
utána, majd gyülölködve szólt:

– Mit keres ez itt?

– Ki ez? – kérdeztem.

– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, amikor a
kaszinóból kijövök, rendesen benézek még valamelyik kávéházba. Egy ilyen
alkalommal szedtem össze valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy
ember, hanem több, teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor,
akármelyik kávéházba mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam.
Teljesen egyedül gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is
gondoltam, hogy ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a
hivatalát ott is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan
töltötte be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik!

– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár?

– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, azt
kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda őhozzá.
Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta szívemből útálom
ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a száját és elkezdi az
eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és abból hasznos tudnivalókat
facsar ki. Mondom: útálom, de ott a piszok hajnali kávéházban valahogy
megfértünk együtt. Hanem itt, itt, az élet közepette, itt szörnyű! A
szennyes város a legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen,
mondom: mindíg én szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes
dühöngésben és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy
akkor hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és
megyek haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott
marad továbbra is és bámúlja a kávéház freskóit, a bedrótozott
libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem sincs abban, hogy
ő most itt van, véletlen az egész, de én valami végzetszerűséget érzek,
szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek ebben a vizesszemü kisértetben
és most, hogy itt megláttam, legjobban szeretnék elmenekülni innét,
hiszen itt úgyis vége van számomra a napfénynek, a virágillatnak,
gázlángok hunyorgatnak és a pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de
hiába, majd meglátja, hogy képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az
ember magához fog szippantani megint!

*

Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. Eltünt.
Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a legkisebb
zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. Eltünt,
felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán rózsaszinü szerelem
uszkált és a Balaton tükre alúl cziterahangocskák pattantak elő. –
Encarte fakó szeme is kifényesedett lassankint. Nem kártyázott,
legfeljebb néha néhány fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt,
de aztán otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután
éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy csendességben
utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez vezető kis folyosó
ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot láttam ottbenn, de
sohasem tudtam eltolni magamtól a gondolatot, hogy azok csak a
holdfényen csillognak olyan szépen, a napfényen azonban megfakulnának. –
Többnyire a csillagos eget néztük és Encarte egyszer azt mondta:

– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és visszahajthatnék
rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom Ádámtól, hogy mi az a
titok, amit leander-sziromba burkolva a lelkembe rejtett!?… Már napok
óta akarom mondani önnek, hogy itt a közelben valahol feltétlenül
leander virúl! Nagyon szomoru vagyok már napok óta!

Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most látnom
kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös szomorúság iránt
érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt mindíg. Lehetetlen is
lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni a csodás, csillagos
éjszakát.

Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek jött,
hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi ismerősöm
volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt mondja halkan:

– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte!

Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a
sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést éreztem:
szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a két ember ott
együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de tekintetem
vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován nézett ide-oda,
menekülve a kiváncsiak elül, epésen mosolygott és időnkint halkan
mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. Amikor engem meglátott, úgy nézett
rám, hogy meg kellett értenem a hívását. A kellő formaságok után
odasiettem hozzájuk.

A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban
felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az
élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő,
bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette az
egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban
megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. De
Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira tűrhetetlen lett
a csend, hogy meg kellett szólalnom:

– Különösen szép ma az a magas, barna asszony! Régen figyelem már, de ma
túltesz önmagán is! Nem találják az urak?

Encarte tudta, hogy a kérdésnek nincs semmi értéke: nem felelt. A
sárgaarcú azonban, amikor hozzá is odafordúltam, puszta udvariasságból
fanyarul, kicsinylőleg mosolyogva azt mondta, de anélkül, hogy
feltekintett volna:

– Igen,… igen,… csinos!

Encarte felkapta a fejét, indulatosan nézett rá, majd, alig bírva
palástolni a dühét, halkan odaszólt neki:

– Csinos!?… Hm!… Csinos!?… Maga oda sem nézett!… Mondja csak: mi… mi
ez?… Pózol maga vagy…

A sárgaképű nyugalma egyetlen hajszálnyira sem lendűlt ki. Hidegen
mondta:

– Nem. Nem pózolok! Hiszen mondtam, hogy csinos. De minek nézzek oda?
Hiszen csak tudja, hogy minden fiatalasszony csinos. És fogadok önnel,
hogy bármelyik is, ha akarja, Rosabelwerde tündér módjára kivirágoztatja
a száraz fapálcát is!

Mindketten csodálkozva néztünk rá. Encarte felett azonban még mindig úr
volt a gyűlölséges düh! Indulatosan szólt:

– Most valami szépet, okosat mondott úgye!?… Hát ilyen ostobaságokon
töri maga a fejét, amikor úgy egyedűl gunnyaszt? Ismert már olyan… izé,…
olyan fapálcás asszonyt?

– Természetesen! – felelte nyugodtan a különös ember. – Hiszen különben
nem mondanám…

– Megint eset!? Ördögadta! – mondta Encarte, idegesen pattintva az
újjával. – Maga csodálatos barátom, olyan mint a pók! Lesi, amig valaki
más csinál valamit, akkor maga lecsap arra a dologra, beköpi, behálózza,
mint a pók a legyet és kiszívja belőle az esetet!… A kivirágzott
fapálca!?… Nézze meg az ember!… Nem az ágydeszkát akarta mondani?… Mert
azt még legalább érteném: fiatal asszony… ágydeszka…

– Nem, nem azt akartam mondani. Az, akiről én beszélek, egy régi, fekete
kis fapálcát, aféle gyerekbűvészpálcát virágoztatott ki.

Encarte ismét szólni akart, de ekkor egészen különös dolog történt. A
sárgaképű ember ugyanis rá sem tekintett, csak hanyagúl intett feléje a
kezével: csend! És ez alatt a pillanat alatt megváltozott minden. –
Encarte halványan az indulattól, remegő orrcimpákkal hallgatott. A
sárgaképű is megváltozott: az arca színe fehérré finomodott és rekedt
hangja fokozatosan lágyúlt, zengzetesedett.

– Egyébként, amennyiben kedvük van,… – mondta nobilis könnyedséggel. –
Ismertem én egy sajátságos embert, akinek a felesége… Azonban, hogy
jobban megértsük egymást, már most megmondom, hogy ez az ember igen sok
bolondot művelt életében. Ismertem már gyermekkorában, figyelemmel
kisértem minden bolondériáját, de mondhatom valamennyi között legnagyobb
volt a legelső, az, hogy megszületett. Mert elhibázta az időt, olyankor
jött, amikor a familiája még úr volt és így éppen suhancnak kellett
lennie, amikor a familia egyszerre csak megdermedt, tehetetlenné,
mozdulatlanná vált: akár csak a fagypont alá hült viz egyszerre
megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. Sok minden van úgy: amikor
már tulajdonképpen megvannak a bajok, még sokáig el lehet
húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy
mindig akad ember, aki durván nyúl a kezeügyében eső dolgokhoz. Az az
ember is úgy lehetett, mint aki a magas szikláról lenéz a vízre. Amíg a
víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát. De ha a
víz megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert az egyik hullámban így látja
önmagát, a másikban amúgy. És akkor vagy lezuhan, vagy nem mer többé
szembenézni önmagával. Az pedig már baj. – Az urakat esetleg nem érdekli
a dolog, de miután…

– Nem, nem csak folytassa kérem! – mondta Encarte hevesen. Vizsgálódva
néztem mindkettőjük arcát és különös érzéssel láttam, hogy Encarte kezdi
elvesziteni a játszmát. A sárgaarcú ember egyre nőtt, szépült. Nyugodtan
mondta:

– Amint az urak kivánják! – Tehát az az ember egyedül maradt az édes
anyjával. Testvérei elszéledtek, boldogultak, csak ez a tökéletlen
gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. Akármihez fogott, egy idő
múlva abbanhagyta. Azt mondta, hogy valami nagy, a másvilág felé
csalogató szomorúság gyötri a lelkét, az szegi a nyakát dolgának. Együtt
lakott az édes anyjával, de ez is különös, a sorstól agyafúrtan kieszelt
baj volt ránézve. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen
gyerek. Eltűrt tőle minden otrombaságot, ráhagyott minden kalandos,
lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A fiú egyszer csak hirtelen
megházasodott, de porhanyó önmagával soha tisztában nem levő mivolta
miatt bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongyos formák
kedvéért hetykén, letagadta, hogy szerelmes a lányba. Tetszett neki, ha
úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmet őutánna. Hanem meg kell
mondanom, hogy sem ebben, sem egyéb, eféle kis aljasságában nem volt
soha egyetlen szemernyi gonoszság sem. Ezt nem konvencióból mondom, – az
az ember ugyanis azóta már meghalt, – ez a szent meggyőződésem… Hm,
persze, persze, úgy kellett volna tennie, hogy odaállt volna az anyja
elé és azt mondta volna neki: Anyám, én szeretem azt a lányt, hát
elveszem, de azért tégedet is szeretlek továbbra is! Persze… persze… ez
lett volna a helyes, dehát…

A sárgaarcú ember itt mosolyogni kezdett, de úgy, mint a
csicsóné-cukorból készült lárvák, amelyek csak addig mosolyognak, amíg
valaki nyomkodja őket, de aztán múmiaszerűen visszaszigorodnak. Pár
pillanatig hallgatott és csak akkor vettem észre, hogy a terrasz zaja is
egyre fogy, az emberek el-kimennek és már alig néhány asztalnál űl
egy-egy elkésett vendég. A pincér szó nélkül palackokat rakott az
asztalunkra és ezek az elegáns, nyulánk, zöld üveglegények észrevétlenűl
felgombolyították azokat a távolságokat, amelyek a minapi találkozás
alkalmával ott fontoskodtak közöttünk és a sárgarcú ember között.
Encarte gyakran hörpintett, fehér arcára nyugalom szállt, de a szeme nem
tudott megpihenni, makacsúl visszatért a különös emberre. Szivesen
elűztem volna Encarte szavait: valami végzetszerűséget látok ebben az
emberben! – de mindhiába, dongólégy módjára visszatértek és ott zsongtak
körülöttem.

– Nem volt az az ember sem gonosz, sem jó, nem volt benne egyetlenegy
szikrányi akarat sem. Ha az anyja esténkint szemrehányást tett neki,
hogy már mást szeret, nem őt, a fiú azonnal megtagadta a feleségét. De
ha másnap a felesége megcsókolta az ajkát, azonnal rájött, hogy csak őt
szereti és hogy az egész világot ellökné miatta. Ekkor viszont az egész
világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Azután éjjelenkint, akár
így volt, akár amúgy, sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni
a két szeretet acélszorításából. Szörnyü zsarnokság is a szeretet és nem
gondolják az urak, hogy gyötrelem, ha valakit kénytelenek vagyunk
szeretni!?… Igy vergődött az az ember. Az ilyesmit aztán hamarosan
megtudják az emberek. Észreveszik, kiszagolják. Eleinte sajnálták, de
mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé zápúl, őtőle is kezdtek
elfordúlni. Eközben történt, hogy elszakadt az anyjától és összekerült
az asszonynyal, akinek a kezén valami kis barna anyajegy volt és az
ember mindíg azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az
asszonyával szemben is és lassú pusztulásában, kapkodásában lassankint
elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott,
csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot,
otrombaságot művelt az asszonynyal szemben, annál jobban szerette azt.
Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is,
az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia,
hogy vadúl lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül
szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes
olyasmit találni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És
egyre jobban érezte, hogy romlásba viszi a feleségét. Meg is mondta neki
ezt, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében
egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat
így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes
ember, akinek megmondanák, hogy a családja érdekében ne köhögjön és aki
az utolsó pillanatban elköhintené magát. Aztán rámondanák, hogy
könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélekzetet, talán nem
is köhögött volna. – Egyszer, a fiú névnapján az asszony odatett az
asztalra, a férje szalvétájára három szál leándervirágot. Meg kell
említenem, hogy a fiú éppen ezen a reggelen otromba volt az asszonynyal.
Hanem amikor a leándert meglátta, elszorúlt a torka. És ez a szorongás
nem is múlt el; egyre erősebb lett. Az ember többször utánanézett a
dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak
szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri. Amig azután
az egyik esős reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami
hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem
szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de nem ment vele
semmire. Később valahogy megszokta és akkor már éppen nem szólt róla az
asszonynak. És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, akkor végleg
lecsapott rá az enyészetes, másvilágra-hívogató szomorúság, ami azelőtt
csak néha lepte meg. És attólfogva egyetlen mozdulatot sem tett
magukért. Azt vallotta, emlékszem, hogy a szomorú ember nem azért
szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak
a tervei csak tervek, mert ő szomorú. Őt, azt az embert pedig az
ősszomorúság bántotta. Egy éjszakán, amikor egyedül voltam vele, azt
mondta, hogy az ősszomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt
kisgyerek, aki ott tipeg az ember mellett és mondogatja: apa, gyere
velem játszani! És az ember nem mozdúlhat. Azt is mondta, hogy az
ősszomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a
töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne
felsiklani, hogy ottfent összeéghessen. De a sugár akkor a szemébe nevet
és eltűnik!…

Egyedül maradtunk; mindenki elment. Amikor az utolsó vendég is készült
és ott ment el mellettünk, csend támadt. Az egyetlen pincér a sarokban
szundikált, alúlról felhallatszott a Balaton nyugtalan mormolása és a
lehúllott levelek zörgése, amint az ébredező szél végighajtotta őket a
porondon. Vihar volt készülőben. Encarte körülnézett, amikor meglátta az
alvó pincért, mosolygott, majd eltünt és most sem tudom: hogyan, honnét,
három új flaskát hozott magával. Leült ismét és melegen, barátságosan
azt mondta a különös embernek:

– Ne felejtse el, hogy adósunk egy kis fekete fapálcával!

A különös ember egy csodálatos, kedves mosolylyal, de a legkisebb túlzás
nélkül, teljes elegánciával vette tudtúl a hangulatváltozást.

– Nem, nem felejtettem el! – mondta kedvesen. – Nem felejtették el az
urak a vaskarikát, ugyebár?… Tehát egyik estén, amikor az az ember
minden cél és ok nélkül a régi fiókjait rendezgette, valami ősrégi,
fekete fapálcát talált. Sokáig tünődött, hogy mi is az, amig végre
rájött, hogy régi gyerekjáték, amit még az édesapjától kapott… Az
apja!?… Hja, az apja!… Egyszerre kétfelé nyílt előtte a világ és ő nem
nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba,
ahol ott látta önmagát és a meghalt fiatalságát. Micsoda változások
lehettek azok!… Mert az az ember valaha úr volt, akinek született és
akkor még nem tudott az ősszomorúságról! Mily szörnyü viszontlátás
lehetett az ott a nyíláson keresztül!… Gyötrelmes sietséggel,
rajongással belerejtette a pálcikát a zsebébe, éjszakára meg a vánkosa
alá tette. És az első éjjelen csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas
és kegyes úr volt, olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem
tudott lenni. És ez így ment éjszakáról-éjszakára. Reggelenkint azonban
mindent tönkretett a vaskarika, amit mindíg ott érzett a nyakán. Hanem
az egyik reggelen különös dolog történt. Az ember már hajnalban
felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek
közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú
nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Azután megint a napfényt és ujra az
asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit nyilván a vaskarika
okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybelábadt a szeme, de
aztán elővette a pálcikát és nézegette. És egyszer csak, hogy, hogy nem,
véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban
lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és
szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen fiú
elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony.
Elfelejtett mindent. Szédítő sebességgel visszaröppent a Balaton
partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát
elcsalja a búzaföldeken keresztül be a faluba egy pohár borra, ahogy
szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a
fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is
keltek és belebújtak a fiú szívébe… Ettőlfogva minden reggel
lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a
dolog. Mert az egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és
meglátta a pálcikát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a
kezébe, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:

– Mi ez a pálcika?

Az ember elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is
elállt, mert látta, hogy a pálcikából csodaszép, illatos leándervirág
fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a nevenapjára.
És a pálcika varázserejének vége volt. Nem tudta lepattantani többé a
vaskarikát. Az ember pedig nem birta el többé a szörnyű szorítást, mert
a vaskarika akkor már a szívét is szorongatta. Az ősszomorúság pedig
bizonyára sürgette, hivogatta. Az ember megcsókolta a felesége foltos
kis kezét, azután meghalt!…

Csend lett megint. Különös érzés nehezedett rám; Encarte nem szólt,
körmével szórakozottan rajzolgatott az abrosz arabeszkjein. De egyszer
hirtelen felkapta a fejét, nyugtalanúl nézett a sárgaarcúra és idegesen
kérdezte:

– Ha az az ember akkor meghalt, hogyan tudja ön most, hogy mi történt
vele?

A különös ember visszanézett rá nyugodt, mozdúlatlan arccal.

– Ne idegeskedjék, kérem! Onnét tudom, hogy én voltam az az ember!…

*

Nem emlékszem pontosan, hogyan történt azután. Tudom, hogy a különös
ember akkor már elment és mi ketten ott álltunk a terrasz lépcsőjén,
néztük az égen felvonuló koromfekete felhőket és hallgattuk a zivatar
szelének búgását. Hallgattunk. Végül Encarte szólalt meg csendesen:

– Érzi a leánderillatot, amit idehord a szél?

Majd hirtelen a homlokára ütött és izgatottan mondta:

– Istenem! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy a halála után
megtudta-e…

Hatalmas villám száguldott át a mennybolton, szörnyü csattanással a
nyomában. Az utolsó szavakat nem értettem.

Encarte hajadonfőtt lefutott az eszplanádra, onnét a partra és
siránkozva kiabálta:

– Várjon… várjon!

A villámok egymás nyomában száguldottak, lángban állt az egész világ és
a szörnyű fényben hol itt, hol ott láttam felbukkanni Encarte fekete
alakját. És egyre halkabban hangzott:

– Várjon!… Várjon!…

És aztán azóta nem láttam Encartet. Nem látta más sem. Mondták itt
Pesten, hogy bizonyára elkártyázta, elkocsizta a pénzét és ezért…
Bizonyára bolondnak tartottak volna, ha mondom, hogy: igen, a kocsi, a
kocsi ottfent van az égen, Encarte bizonyára hiába kereste a sárgaarcút,
hát beleült a Göncöl szekerébe, hogy maga nézzen utána a dolognak.



BALÁZS BÉLA  A MÁSIK TÁBOR

Dávid István zászlós szalutált:

– Őrnagy urnak jelentem alásan, öt ember.

– Na, hadd látom azt az öt embert. Ez itt már megint jelentkezett? Hogy
hívnak? Csete Illés? Nincsenek gyerekeid? Nono, majd csak lesz valahogy…
Hát Dávid, tudod, mi a dolgod. Az erdő szélét, aztán nyugati irányban a
majorig. De vigyázzatok, mig a mezőn átjuttok. Mert… Nohát rajta. Jó
szerencsét.

– Köszönjük, őrnagy urnak, mondotta mosolyogva Dávid.

Vidám, csengő volt a hangja és mindig rejtett kacagás hallatszott benne.
Szalutált és épen le akart lépni. De a kövér őrnagy köhécselt és
krákogott:

– Dávid!

– Parancsára őrnagy ur!

– Mitül olyan vastag a zsebed? He? Te mindig magadnál hordod összes
papirjaidat? Hisz ez a mozgásban is akadályoz. Hm… ühüm… Talán itt
hagynál valamit. He?

– Őrnagy urnak alássan jelentem, ezek szerelmeslevelek, ez az én
golyófogó páncélom. Ezért nem esik velem sohase baj.

Dávid István zászlós megengedhetett magának ilyen tréfát, mert ő volt a
zászlóalj hivatalos tréfacsinálója, mindnyájuk bolondos kedvence.

– Nahát… hm… ühüm… dörmögte a kövér őrnagy. – Majd csak lesz valahogy.
Te burokban születtél, az az egy szentbiztos. Burokban. – És akkor
megnedvesedtek a szemei és átölelte a zászlóst. – Segitsen meg a jó
Isten, fiam. – – –

Még nem sötétedett be eléggé. Mint a csiszolt acél, ugy fénylett az esti
ég és a fák fekete szilhuettjei élesedvén, ijesztőn láthatók lettek. Már
leváltak az égről és közelebb jöttek. (Mert ilyenkor a fák elhagyják
helyüket.)

Akkor Dávid István zászlós Kortvai Béla fedezékébe ment, hogy
elbúcsuzzon tőle, mert Kortvai Béla gyermekkori barátja, kollegája és
bajtársa volt neki.

– Mi a fenének ugrasz bele mindig ilyen kalandokba? – mondotta a hadnagy
bosszusan. – Nem elég ami muszáj? Mit izgágáskodsz? Ebben is olyan léha
vagy, mint másban. Már te a halált se veszed komolyan.

– Ugyan, ugyan – nevetett Dávid. – Szerencse minden. Én pedig burokban
születtem. Az szent biztos, – mondta az őrnagy hangját utánozva. – Itt
az árokban se vagy bebiztositva és ez legalább hecc. Be van az írva,
kérlek, jóelőre a sors könyvébe.

– Nem hiszem. Ebben mindenki maga dönt. Mondta Kortvai lesütött szemmel
és nagyon halkan. Az ember akkor hal meg, ha nem akar tovább élni. Ha
elereszti belül, elejti magát. Aki igazán élni akar, az nem hal meg. Azt
hiszem, hogy minden halál elfáradás, öntudatlan öngyilkosság.

– Nagyszerű! Akkor, remélem, meg vagy győződve az én halhatatlanságomról
is?

Gondtalan gyermekvidámság sugárzott szemeiből, de Kortvai sötét arca ugy
állt elébe, mint a letakart tükör.

– Gondolsz-e most valakire? kérdezte. – Gondolsz-e anyádra?… vagy
Irmára?

Dávid nem mindjárt felelt. Előbb cigarettára gyujtott, lassan, kissé
körülményesen.

– Igen, – mondta aztán – inkább Irmára. Gondolom, hogy megrendítené
halálom. Meglepné. Mert ez végre-valahára valami komoly dolog volna. Mi?
Én azt hiszem, hogy fel se tételez rólam ilyent. Ha úgy elébe hoznának,
először bosszankodnék. Megint ezek az „együgyű viccek“ – mondaná és
megkérne téged, hogy komolyits meg engem végre egy kicsikét. És te
hozzálátnál a prédikációhoz. Mi, öreg? Ha-ha…

– Tudod, hogy Irma milyen nagyon szeret téged, – felelte Kortvai
kedvetlenül.

– Tudom. Hogyne tudnám… Talán azért is van, hogy nem gondolok komolyan
halálra. Mert úgy érzem, hogy én csak érte halhatnék meg. Azt szokás
mondani, hogy a hazáért esünk el, pedig…

– Az nagyon ritka. Én is azt hiszem, hogy a legtöbb ember már régen
eligérte a halálát. De neked egyelőre élned kell Irmáért.

Dávid hangosan nevetett: – Biztatsz? Hát önmagamért nem? Csak nem
kételkedsz a halhatatlanságomban? No de mulik az idő. Szervusz pajtás.
Micsoda vásárfiát hozzak? De melankolikus vagy máma. Meg ne savanyodj
egészen, mig visszajövök. Pá…

– Isten áldjon… te majom, – mondotta Kortvai meghatottan mosolyogva.
Mert nem lehetett ellenállni ennek a friss-meleg életkedvnek.

Az öt ember ott állt már a létra körül, az árok falához támaszkodva és
pipázott.

– No fiuk, itt vagytok?

– Megyünk már zászlós úr?

– No csak szijjátok még el azt a kis dohányt.

Dávid figyelmesen nézte a némán pipázó magyarokat, egyik lesütött fejet
a másik mellett.

– No, te Bodics, te öreg medve – szólitotta meg a káplárt – szeretsz-e
te valakit?

– Mér ne szeretnék má – dörmögte vissza a szakállas nagy ember.

– De hogy nagyon szeretsz-e valakit? Olyan nagyon, hogy sohase akarnál
tőle elszakadni?

– Nem vagyok én már fiatal ember, zászlós úr, – felelte a káplár kissé
röstelkedve.

– No és te Csete? Te szereted az életet?

– Szegény ember mit is szeressen rajta?

És a másik oldalról valaki még belemordult:

– Szép jó fű fog nőni rajtunk, zászlós úr, csak az eső essék.

– Marhák vagytok – bosszankodott Dávid. Ugyan nem tudta, hogy miért
bosszankodik olyan nagyon. – Na zsebre a pipákat. Utánam. De hogy nekem
ki ne dugja egyikötök is a buta fejét a fűből. És csendesen mint a
kigyó!

Akkor kimásztak a lövészárokból. Dávid István zászlós, Bodics tizedes,
Csete és még három ember. Sötét volt már. A violaszin derengésben mint
misztikus füstfelhők ködlöttek a fák. (Mert ilyenkor alakot cserélnek.)

Hat sötét test hengeredett és kanyargott lassan, hangtalanul a
gránátgödrökben előre az orosz állások felé. Csend volt. Halkan
csikorgott a homok a horzsoló bőrszijak alatt, néha elzúgott egy golyó a
fázós őszi füvek felett. Mégis csend volt, mert csak emberi hang eleven.

És sokáig tartott, mig a mezőn átjutottak. Végeérhetetlenül sokáig.
Talán a némaság volt olyan hosszú. Végre! Ott az orosz drótok a
bozótban. Dávid jelt adott a megállásra és aztán ott feküdtek a fűben.
Sokáig. Végeérhetetlenül sokáig. Már régen odébb kellett volna menni. De
az ilyen mozdulatlan csend magától nő. Dávid úgy érezte, hogy ránőtt,
testére kristályosodott a csend és bele van már fagyva, mint egy
jégtömbbe. Kedve lett volna ott elaludni.

Akkor meglátta a holdat.

A fekete fűszálak között, melyek óriás diluviális őserdőként nyúltak fel
előtte a violaszin égbe, feljött a hold… A hold ezüstsárga volt és
hideg. Ez Dávid István zászlósnak a szivébe nyilallott.

– Hát csakugyan ez vagyok-e én? – gondolkodott. – Ez a Bajazzo, mindenki
bolondja? Hiszen voltaképen nem ilyen vagyok. Hogy van az mégis, hogy
nem tudom magam másnak mutatni? Arcomra fagyott-e a pojácamaszk? Hogy is
vehetnének komolyan?… De ha most látna engem Irma. Ha igy látna engem…
Vagy rögtön elfintorítanám-e megint az arcom? – És kisérteties
borzongással érezte, hogy igen, azt tenné mindig és örökre szégyelné
komolyságát. – El vagyok átkozva – gondolta – és senki sem láthatja meg
ki vagyok igazán. Béla sem. Irma sem. Mit is szeretnek rajtam?

De a hold felemelkedett lassan a földről, mint egy nagy arany tükör,
mely az ő igazi lelkét mutatta neki és Dávid féltérdre emelkedett a hold
elébe, hogy lássa benne képét.

Akkor egy ijedt rikoltás hallatszott az erdőből egész közel, egy össztűz
roppant és Dávid látta a becsapódó golyók porát, mint egy arany oszlopot
a hold felé emelkedni. Éles fájdalmat érzett mellében és a földre
vetette magát.

Egy idő mulva aztán furcsa fázás didergette és szomorú lett. – Ez nagy
ostobaság volt – gondolta. – Most persze észrevettek. Hát csak gyorsan
vissza, ha még lehet.

Meg is adta a jelt és finoman, könnyen, mint a sikló indult visszafelé a
magas őszi fű között, mely alig rezzent meg a nyomában és a derékszija
se nyöszörgött a homokon. Akkor fordult csak hátra, mikor az állás elé
értek.

– Itt vagytok-e fiúk?

– Hát, aki itt van az itt van – felelte Bodics tizedes a fűből. Én meg a
Csete. De a többi, az ott maradt, zászlós úr. – Nagy fájdalom reszketett
a szakállas ember szavaiban és Dávid szive elfacsarodott. Mert jó
egynéhány barátját, bajtársát elveszitette már a háborúban, de ilyen
nagyon még sohse fájt. Mintha ezek lettek volna az elsők, akik igazán
elhagyták.

Hát beugrottak a lövészárokba. De csodálkozva bámultak körül, mert üres
volt és elhagyott az árok és minden fedezék. Tölténydobozok,
konzervpixnik, ujságpapiros, mi egymás, sok hulladék piszok hevert
mindenfelé. De halotti csend volt és lélek se látható.

– Elmentek!

– No ezek jól itt hagytak bennünket.

– Ezek itt.

– Rájuk vall – mondotta Bodics. Az ilyen rávall az emberekre.

– Ugyan öreg! Mért mondasz ilyet? – Eszmélt fel Dávid szomorúan.

– Mert én ezt mindig így sejtettem. Nem hiányzik az ember senkinek,
zászlós úr. Ne tessék azt gondolni, hogy sírnak az ember után. Ilyenkor
aztán kisül.

Hallgattak és szomorkodtak.

– Mégis vissza kell menni, – szólalt meg Dávid. – Muszáj bevonulni. Nem
is jó így egyedül.

– Az ember olyan, akár az anyátlan árva.

– Az ember mégis húz a régi cimborákhoz, – mondotta Bodics,
lehorgasztván nagy fejét.

– Menjünk, hát menjünk. Keressük meg az ezredet.

Akkor elindultak hárman az őszi éjszakában. Dávid zászlós, Bodics meg a
Csete. A hold már magasan állt az égen és minden más volt. És áthaladtak
az erdőn, az is olyan volt a hold alatt, mintha fekete üvegből lett
volna. Végre elérkeztek egy bozótos dombnak a lábához.

– Odafent vannak a mieink.

– Igen a mieink.

Pedig semmit se láttak. De hatalmas, fájón édes vágyódás fogta el mind a
hármat, és húzta, ragadta fel a dombra. Szinte szálltak.

– Ez a disznó alszik, – dörmögte Bodics, amint a figyelő mellett
elhaladtak és az nem állította meg őket. – Ennek majd beadok, a
disznónak. Nem kellene-e őriznie a cimboráit, mint az édes gyerekeit?

De Dávid nem törődött a figyelővel. Valami ismeretlen boldog
türelmetlenség hajtotta előre. A barátját akarta látni. A barátját, hogy
az lássa őt, így lássa, most lássa, annak lássa, akivé mostan ébredt.
Sohasem volt még ilyen boldog.

Beugrott az árokba. A készültség ott állt a mellvédnél, de senki se
fordult meg utána. Dávid avval se törődött. Egyik fedezéktől a másikhoz
szaladt. Mindenütt aludtak. De Béla bizonyosan nem alszik. Végre bágyadt
vörös derengést pillantott meg az egyik fedezék nyilásában. Ez ő lesz.
Ez Béla, a barátom, aki virrasztva vár rám. Az én barátom…

Az alacsony, nedves földszagú lyukban Kortvai ült egy gyertya előtt és
sápadt arccal meredt bele a lángba. Mikor Dávid belépett, felriadt és
tágra nyitott szemekkel csodált rá egy percig, aztán némán elfordult.

– Szervusz Béla, – szólalt meg Dávid István mámorosan a nagy boldog
szeretettől és kezet nyujtott neki.

Kortvai nem mozdult, nem szólt.

– Mi bajod, Béla, mi lel? Mért vagy olyan levert? Rossz hír jött
hazulról? – Leült szembe vele egy hátizsákra. – No azért kezet még
nyujthatnál nekem. Végre is nem a korzóról jövök.

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

– De hát mi történt? Nem akarod megmondani? Persze „nem gyereknek való“,
gondolod, mi? Hiszen sohse biztad magad rám egészen. – De Béla, hát nézz
rám!…

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

– Hát így fogadjátok ti az embert, ha patrouilleból jön haza? Nézd csak,
Béla, igazán nem vagyok kicsinyes. Tudom, hogy vannak hangulatok, amikor
ilyen az ember. Nem az fáj nekem. De hogy te most, most is hallgatsz még
és elzárkózol előlem. Hogy rámnéztél és nem láttad meg rögtön, hogy
történt valami, ami fontosabb az egész háborúnál, életnél, halálnál
fontosabb. Hogy te most, most mikor ezt mondom, nem hallod meg a
hangomon, hogy… Béla!!

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

– Hát csakugyan nem érzed, hogy nem ugyanaz vagyok már, aki este
elbúcsúzott tőled? Nem érzed, hogy ez most én vagyok, az én igazi
megváltott énem? Hogy letéptem arcomról az együgyű pojácamaszkot és
most, most vagyok végre igazán látható, én! Béla, Béla, nézz rám. Olyan
boldog voltam…

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

– De rám kell nézned! Muszáj! Mert te eddig sohase láttál engem. Sem te,
sem Irma. A mi viszonyunk hamis és hazug volt, mert nem hozzám volt
viszonyotok. De te az én barátom légy és engemet szeressen Irma, ne azt
az együgyű, bolondos viccelőt. Nézz rám, Béla, mert most állok én
előtted valóságosan, elevenen és láthatóan!

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

[Illustration]

– Béla! Nem hallgatsz ide? Nem érdekel? A pojáca jobban mulattatott?
Kényelmesebb volt, mi? Hiszen éreztem én ezt mindig… Ti akartátok ezt
igy. Azért nem tudtam belőle szabadulni. A ti nézéstek látta arcomra azt
a maszkot és rajta tartotta. Nektek kellett, hogy én más legyek, mint
te. Persze. Hogy Irmának ne kelljen összehasonlitania, választani ne
legyen kénytelen. Ezért nem akartátok és nem tudtatok engem annak látni,
aki igazán vagyok. Kotródjak most már vissza a pojáca maszk mögé, mint
megvert kutya az odujába? Nem, Béla… Különben nem is tudnék már… Hát…
hát… hát Isten veled, pajtás… Mit van mit tenni?… Végre minden kisül…
Ezt az öreg Bodics mondta.

Kortvai nem szólt, nem mozdult.

És akkor Dávid zászlós kiment a fedezékből és fázva bolyongott a
futóárkokban. A készenlét a mellvédnél pipázott, de senki sem fordult
meg utána. Elbujt egy sarokba és sírt. De mikor reggeledett, elindult az
őrnagyot megkeresni, hogy jelentést tegyen neki. A kövér őrnagy a
fedezéke előtt ült és reggelizett. Dávid elébe állt és szalutált:

– Őrnagy úrnak jelentem alásan, bevonultunk.

Az őrnagy elnézett felette, aztán megfordult és lekiáltott a fedezékbe.

– Hé, Guszti, hozd fel a csokoládét!

– Őrnagy úrnak alásan jelentem, két ember meg egy tiszt. Hárman ott
maradtak.

Akkor az őrnagy térdére támasztotta két kezét és szuszogva felállt.

– Hé, Guszti! – és hátat forditott Dávidnak.

– Hát ez meg mi? Mit vétettem az Istenért? Mert ez az egy felderités nem
sikerült? Istenem, kétszer tüntettek ki. Százszor kockáztattam az
életemet értük. Egyszer teszek valamit magamért és…

– Őrnagy úr, – próbálta még egyszer. Akkor köhécselt és krákogott az
őrnagy és elment, anélkül hogy ránézett volna.

Dávid ott állt még egy ideig feszes haptákban, mozdulatlanul. Pajtások
mentek el mellette és nem köszöntötték. – Mi ez? Mért van ez? Hiszen
mindnyájukat úgy szeretem! Hát igazán ilyenek az emberek? És most csak
kiderül?

Délben félénken és szégyenlősen sompolygott be a menázsi fedezékébe. Már
mind ott ültek a tisztek, de számára teritve sem volt. Szék se volt,
hely se volt. Hiszen nem az étel kellett neki. Nem azért. De hova
telepedjen? És senki se szól hozzá egy szót se. Persze, mikor még a
vidám viccelő volt, akkor mindenki nagyon szerette. De így nem
használhatják. Senki se szerette őt igazán, senki.

Megalázottan és szégyenkezve lopódzott ki a menázsiból és elbujt valahol
egy sarokba. Ott ült egész délután. Senki se hederitett rá. Estefelé
hallja, hogy riadó van, mert rögtön indul az ezred. Ő is el akart menni
a szakaszhoz. De akkor valami fájó dac hullámlott fel benne. – Azért se,
– mondta. – Ha kellek nekik, majd eljönnek értem. Ha meg nem kellek…

De senki sem jött érte. Az ezred el is ment és Dávid István zászlós ott
állt az üres árokban és utánuk nézett.

– Nem hiányoztam senkinek – mondta – hát csak menjetek.

Akkor Bodics meg a Csete jöttek arra lassan az árkon végig.

– Hát ti is itt vagytok?

– És a zászlós úr is?

– Hát?

– Megmondtam mindjárt – dörmögte Bodics. – Ilyen az ember.

– Aztán most mit csináljunk. Hárman egyedül?

– Mint az anyátlan árvák.

– Az ember mégis húz a cimboráihoz – mondotta Bodics és felzokogott.

– Hát gyerünk egy másik ezredhez. Majd csatlakozunk. Azt mondjuk, hogy
eltévedtünk. Gyertek. Nem vagyunk mi olyan utolsók, máshol majd még
örülnek nekünk.

És akkor megint elindultak hárman, a sötét mezők felett. Dávid István
zászlós, Bodics meg a Csete. Némán és szomorúan szálltak és fáztak a
hideg őszi szélben. Hát elérkeztek egy erdőbe. Ott láttak valami
világosságot a fák között.

– Halt!

A mieink ezek. Öt vagy hat honvéd ül ott egy tűz körül. Az világit.

– Gyerünk oda.

Akkor ők hárman beléptek a körbe és köszöntek:

– Jó estét honvédek!

– Jó estét – hangzott a válasz csendesen körül a körben.

Úgy látszott csupa csendes, szomorú ember.

– Honnan jöttök, – kérdezte az egyik, az úgy látszik tiszt volt.

Hát elmondtak mindent.

Akkor a honvédek összenéztek és bólogattak a fejükkel.

– Persze, hogy még nem tudtátok… mondotta a tiszt.

– Hogy mit nem tudtunk?

– Hogy azok halottak voltak, akikhez be akartatok vonulni.

– Halottak?

– Hát. Mig ti odajártatok járőrbe, azalatt halomra lőtték őket, aztán
mire visszajöttetek, hát már szellemek voltak, kisértetek. Azok persze
hogy nem látnak benneteket nappal. Másik világban élnek.

– Szent szűzanyám! Az egész ezredet összelőtték!?

– Sohase hallottál még ilyet? Mi már egész divizióban láttunk ilyen
halottakat együtt. Mit gondolsz, a fele legalább odavész.

– Bizony az lehet – mondta Bodics – mert máskülönben nem is lehetne azt
megmagyarázni.

Hát ott ültek aztán ők is a tűz körül, mint a többi, mozdulatlanul és
némán kuporogva. Éjfélkor arra tévedt egy huszár. Hát amint a fák között
előjön, ágaskodni kezd a lova. A huszár felordit, égnek áll a haja és
hányja a keresztet. Aztán a megvadult ló eliramodik vele a sötét erdőbe.

– Látod-e, ez is egy halott volt.

Reggel felé azt mondta a honvédtiszt:

– Gyertek pajtások csatlakozzunk valahová. Nem kódoroghatunk örökké igy
egyedül.

És mentek az erdőn keresztül. Ahogy kiértek az erdőből, megpillantottak
egy nagy csendes tábort. Talán egész divizió is lehetett ott pihenőbe.
Odamentek ők is a nagy csendes táborba. Barátsággal fogadták. És ők
nagyon örültek, hogy végre eleven embereket látnak. De azért még fájt
valami:

– Mert mégis húz az ember a régi cimboráihoz – mondotta Bodics tizedes.

– De legalább egyideig békességünk lesz itten.



KOSZTOLÁNYI DEZSŐ  HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA

Hrussz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1912. január 7-én temették el. A
temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már egészen
besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és felállították az
ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és rátegyék a halottas kocsira. A
papnak a hidegtől meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd
íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és
rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltviz-szórót a koporsóra.
Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnő
kedvese, az érdeklődés központja, hanyag fekete ruhában, elegánsan
uralkodva bánatán. Közbül néhány ripacs, egy komoly művész is és a
kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász
kellős közepében az ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a
komoly elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak
gyásztollukat rázva megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások
között, esni kezdett az ólmos eső, mely a koporsót vékony jéghártyával
vonta be, ugy hogy kivülről üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is
finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok,
üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az
aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és fázó lábak topogtak a hüvös,
kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte
ezt a lángoló és sötét menetet – akárcsak egy túlvilági menet – a
koradélutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott mint gyászolt. Olyan
hihetetlennek tetszett az egész. Krisztina három nap előtt betegedett
meg tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerüen elragadták tőle, gyorsan és
brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják,
egy kocsiba gyürik s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott, a diák.
Nem is igen hitt a halálában. Hallgatta a bús kántálást, a latin
jajveszékelést s a csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőmüvesek
befalazták a kriptát. Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután
egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt.
Kicsit szepegett igy magában. Ujra fájdalmas erővel fogta el a
csodálkozás. Krisztinát kereste és ő – ó igen – ő már nem volt.


II.

De később sírt. A kis asztalára borult, mely a homályos ablak előtt
állott és keservesen, jóizüen sírt. Le se vetkőzött éjjel. Három napig
alig aludt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák a napok. Mikor az
ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e, vagy
alkony?

– Ha visszajönne – zokogta párnáiba.

Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most
már sírni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett
bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták,
önkéntelenül elnémultak.

– Ha viszajönne – sóhajtotta magában.

Este maga elé tette ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, amit oly kecsesen
tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül, a tűznél,
vagy a széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplős arcát a vörös
melegségbe forditva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. Ha
csengettek, az ajtóhoz rohant és csodálkozott, hogy nem ő jön. Ekkor
visszament a szobába és pontról-pontra kifestette magának a találkát.
Krisztina belép. Ő lesegiti a kabátját, székkel kinálja meg, a leány
azonban a nyakába csimpaszkodik, elbujtatva fejét a mellén és kacag.
Egész hajnalig játszott igy a leánnyal, hallgatta a kacagását, bámulta a
szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések után másnap szürke arccal és
keserű szájjal ébredt.

Mindennap elment a kabaréba is. Kereste őt a kis züllött szinpadon, a
szines lámpák között és nem találta. Megvárta az éjfélt. Aztán haza
ment. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette észre, hogy neki az idő
nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az évek fátyolán át szőkén és
aranyosan ragyognak eléje a szeplői, ezek az édes, erotikus pettyek.
Szája mint egy roppant rubin villog s érzi ezüst nyálának langyos
nedvességét is.

– Ha visszajönne.

Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a
bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le róla.
Az életét adta volna oda, ha – csak egy pillanatra – látja. A pillanatot
gondolatban millió részre osztotta s ugy érezte, hogy ebben átélte volna
a gyönyör egész skáláját. Napról-napra alázatosabb lett a vágya. Arra
gondolt, hogy csak a koporsóját látja egyszer s félve bepillant az
üvegablakon, vagy egy tükörben veszi észre a ruhája árnyékát, amiről nem
is tudni egészen bizonyosan, hogy felhő-e vagy csipke. Ezért évekig
gyalogolt volna hajadonfőtt, vérző, mezitlen lábbal. Társaságokban,
mikor a jókedv bukfenceket vetett, táncközben gyakran végigborzongott
rajta ez a gondolat. Hiába menekült előle, követte őt. A diák csendesen
megadta magát, kisérő árnyéka lett a halottnak. Szikáran és sápadtan
áhitotta vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és csillogóan
öltözködött. Mellén, – mint kriptán a fehér kőlap – állandóan ott
feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, szikrázva s az, aki látta,
egy halottra gondolt, egy leányra, egy leány bús fejére, aki alatta
sápadtan alussza a névtelen álmot.

– Ha visszajönne – rezgett a szivében.

Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a szenvedés.
Még évek multán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és riadalmat, mely
megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk.


III.

De egy napon Krisztina visszajött.


IV.

Pogány lumpolás után ment haza a diák, a forró májusi délutánon.

A köruton az ákácok őrjöngve ontották forróságukat. Kiszögeltek az
aszfaltból és bólongtak és nyujtózkodtak és az égbe kiabálták nehéz,
harsogó illatukat.

Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. Távol az
ég sarkán kénes csíkok kigyóztak, homályos fények, mint mikor valaki a
sötétben tükörrel játszik. Ment előre, a lakása felé.

Az előszobában a cseléd fogadta:

– Vendég van.

– Kicsoda?

– Egy kisasszony.

Tass Vidor csodálkozott s nem tudta elgondolni, ki keresheti, mert
Krisztina halála óta nem fogadott nőlátogatót.

Benyitott a szobába.

A leány az ágyon ült. Nyakán sárga sál. Az arca szelid, majdnem vidám.

– Krisztina – szólt csendesen.

– Drágám – mondta a leány és hozzásimult.

A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett és meggyujtott
két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A halál határozottan
jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint mikor élt. Kissé meg is
hízott a koporsóban. De elegáns volt, akárcsak skatulyából ugrott volna
ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, amiben eltemették, lágyan símult az
arcához. Jól állott rajta. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a
penész zöld virága tarkázta, de alig észrevehetően, oldalt pedig a sírok
gyémántja csillogott, a salétrom. Odanyujtotta neki a kezét.

[Illustration]

– Nézd, a gyűrűm.

– A régi gyűrű.

A diák mégis kérdően bámult.

– Ne kérdezz semmit – mondotta fuldokolva a leány. – Itt vagyok, hisz
láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor novelláira,
melyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se szellem, se
kisértet. De nincs időm beszédre. Csak harminc percig maradhatok nálad.
Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most három óra. Három óra
harminc perckor már nem vagyok itt.

– Csak harminc perc – sóhajtott a diák, hamis pátoszszal.

A leánynak ez kissé visszatetszett.

– Ne szinészkedj, drágám – mondta. – Minden perc aranyat ér.

– Ezer aranyat – kiáltotta a diák. – A csókod… a csókod… ezerszer többet
ér…

– Te nyolc év óta minden nap hivtál. Most beteljesült a kivánságod. Mit
akarsz?

Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen kettéhasadt,
ájultan várta a csókot.

A diák megcsókolta.

Aztán mind a ketten szembe ültek egymással.

A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Kis ideig bámulták egymást. De
mintha csalódtak volna a csókban. Elszomorodtak és a diák lehorgasztotta
fejét. Ez tehát az a találkozás, amiről annyit álmodozott. Milyen
viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy kicsit gyorsan jött. Mit tegyen
eztán? A csend leereszkedett a szobára, a szive vert, az óramutatók
pedig lassan másztak. Még csak öt perc mult el. Huszonöt perc van hátra.
Irtózatos hosszunak látszott az idő. Egyre kinzóbb a hallgatás.

A diák köhögött.

– Hogy vagy? – kérdezte. – Azaz, mi ujság?

A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit
kérdezni egy halottól.

– Főzzek teát? – mondotta gyorsan.

– Nem, köszönöm.

– Te, – hadarta – tudod, hogy a kis Herman megnősült? Már három éve.
Gyerekük is van. Erős, egészséges fiu.

– Érdekes, – felelte a lány unottan.

– Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. Szegény,
sokat szenvedett.

– Érdekes.

– Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövőre rendelőszobát
nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, fürdőszobával,
konyhával, villanyvilágitással.

– Érdekes.

– De az Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a publikum.

– Érdekes.

– A szinpadon megbukott a Nusi.

– Érdekes.

A diák torkát a görcs szoritotta. Lopva az órára tekintett s látta, hogy
még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban kereste a
szavakat. Minden pillanat végtelenségnek tetszett. Először valami
vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat és gyászosat, de
egyiket se találta jónak és inkább hallgatott. Egyszer egy egész perc
mult el, anélkül, hogy szóltak volna. Krisztina lesütött szemmel ült a
pamlagon s a szőnyeg mintáit nézte.

Közben megeredt az eső.

– Esik – mondotta a diák halkan.

– Igen – felelte a leány.

– Tegnap pedig szép idő volt.

– Igen.

– Micsoda vihar.

– Igen.

Majd hirtelen más térre csapott.

– Nem fázol meg ebben a vékony ruhában?

– Nem – kacagott a lány.

Még egynehány szó, egy uj erőlködés és hirtelen elhallgattak.

Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a
zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradőlt a
pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes
történt. A leány egyszerre valami szoritást érzett az álkapcáiban,
szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát és futni, futni
ebből a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok felrántották a
száját és ő, mint egy kis automata – s ez nem csalódás – egészségesen,
erősen ásitott. Ásitott egyszer. Ásitott kétszer. Ásitott harmadszor.
Azután felvette az esernyőjét az asztalról. Ment kifelé. Talán még akart
mondani valamit, de a kilincsnél megint elfogta az ásitógörcs és szó
nélkül tünt el a szobából.

A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást érzett.
Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyőre, a
viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is ásitott. Megnézte
a zsebóráját. Három óra tiz perc volt.

Még teljes husz percük lett volna.



CSÁTH GÉZA  A VARÁZSLÓ HALÁLA

A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú,
ráncos és kisgyerekes volt a sok opiumtól, cigarettától és csóktól –
hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott, Budapesten egy nagy szálló
különszobájában. Valami lakomáról vagy bálról jött oda gummikerekű
kocsin és a főpincér bevezette egy helyiségbe, ahonnan csak nemrég
távoztak a vendégek. Ott egy pamlagra roskadt le szegény. Kétség nem
fért hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is
jól látta ezt. Nem lehetett mondani, hogy el lett volna keseredve.
Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utóljára, még saját magán is,
– ami már a legnagyobb kockázat, – de nem sikerült semmi és hamvazó
szerda hajnalra csunya nagy kudarccal be kellett fejeznie az életét.
Mikor ezt megállapította, hanyattdőlt és behunyta a szemeit.

Az apja egy kedves erős széles vállú szemüveges ember jött legelőszőr.
Alig ősz még és kemény járású. Szigorúan szólt.

– Megmondtam, hogy az opiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg
engem, ötven éves vagyok. Máskép éltem én. Egészen máskép.

Az anyja egy sápadt régen halott asszony zsebkendővel takarta el az
arcát és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.

– Miért nem akartál fiam rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz
el mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én látod
nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik
szerettek téged.

– Én nem szerettem egyiküket sem – mondta a varázsló. Különben is csak
az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak. – De engesztelésül kezet
csókolt, mert imádta a drága édesanyja emlékét és nagyon fájt neki, hogy
most igy kellett találkozniok.

A varázsló nagyanyja egy főkötős pápaszemes öregasszony lassan topogott
arra. Kerekes gombolyitó gépét hozta a kezében, és a másikban a kis
kanári madarát kalitkában. A köténye zsebében kötés volt, egy harisnya,
amely a varázsló számára készült.

– Én foglak megfürdetni fiam és még ma kész lesz az uj harisnya,
amelyben el fognak temetni.

A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokái
közt. Kétségbeesetten sírt, úgy hogy le kellett vennie a pápaszemét is.
De nem maradhatott tovább ottan, mert már egész csomó nőszemély
tolongott a varázsló körül, akik legujabban érkeztek s akiket a nagymama
látni se szeretett. („Rosszak vagytok mint a fene!“ gondolta magában.)

– A síron túl még látjuk egymást, mondta a nagymama, szemeit törölgetve.
Azután hóna alá vette a gombolyitógépét, a kanári-kalitkát és a hátrább
állók mögött, mintegy magának beszélve, sopánkodva elment.

A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték és
egymásközt suttogva róla beszéltek.

– Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.

– Ó, Istenem és a finom nőies vékony kezeiről le fognak esni a szép
körmei.

– Bocsánat, – szólt közbe egy kis pösze szőke nőcske, – neki egész
életében barna szemei voltak.

– És széles férfias nagy izmos keze, – jegyezte meg egy magas
széptermetü barna hölgy.

– Mily tüzes erővel tudott ölelni, – sóhajtott valaki szentimentálisan.

– Tévedés, – szólt hátra egy rozsdavörös hajú, fehérarcú asszony, –
mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy fiatal leány.

– Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig
elüldögéltem volna benne, mondta egy ábrándos arcú süldőlány, mert úgy
érezte, hogy most a sok asszony közt egészen háttérbe szorul, ha félre
nem teszi a szemérmességet.

De hiába, mert egy erőteljes, hatalmas csipejü nő letromfolta:

– Soha se ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.

És folyt tovább a szó:

– Egyenes, kevésszavu ember volt!

– Úgy tudott haragudni, hogy jaj lett volna annak, aki a kezébe kerül.

– Nagysád téved, kedves és szives beszédű férfi volt!

– Úgy van, ez igaz, én legalább soha hangosan beszélni nem hallottam.

Igy beszélgettek a lányok és asszonyok a haldokló varázslóról, aszerint
amint kiki előtt másnak mutatkozott és kikivel másképpen és másképpen
bánt. De a varázslót már nagyon idegesítette a dolog. Gondolta, úgyis
hiába már minden. Kemény idegenszerü elutasitó hangon megszólalt:

[Illustration]

– Menjetek innen! Legyetek szivesek elmenni. Az öreg arcotok
kellemetlenül hat rám és különben is a koporsómat hozzák.

Az „öreg“ jelző elérte a célját. A nők – nagyrészt sértődötten – elég
hamar távoztak.

És valóban már hozták a koporsót. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja
rendelte háromszázhuszonöt forintért. (A gavalléria a családban volt.)

– Sok pénzemben van a fiam – mondta a temetkezési vállalkozónak, – de
rászánom még ezt is hadd legyen szép temetése.

A varázsló ezután megfésülködött a separée nagy tükrében, elrendezte az
ajkait gúnyosan mosolygóra, – amely pózban mindig különösen tetszelgett
magának, – azután elküldött egy kis fiut tiszta gallérért és kézelőért.
Addig is átvizsgálta a szemfedőt s lefejtette róla zsebkésével az ezüst
csipkediszt, miután bántóan izléstelennek találta. Egy perc alatt
megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Berakta a gombokat, a régit
kályhába dobta, teljesen rendbehozta magát, eligazitotta a nyakkendőjét
és azután habozás nélkül nyomban beleült a koporsóba. Mialatt
eligazitotta magán a takarót, önkénytelenül, minden ellágyulás nélkül –
csupán mert ez jutott az eszébe; a gyászzenét dudolta a „Bohéméletből“ –
és már le akart dőlni a fekete selyem vánkosra, amikor kis kendőben,
futva, kipirulva, és könnyezve egy leány érkezett.

A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt
az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a
dolog régen volt, – hat-nyolc éve, – és a leány semmit se változott.
Rövid szoknyát viselt, fiatal édes arca meg nem öregedett, mint a többi
nőé.

– Végre egy fiatal nő! – köszöntötte a leányt a varázsló. – Kellemesen
lep meg, hogy halálom előtt még egy szép fiatal lányt láthatok.

A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért,
lehajolt, megölelte és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.

– Das ewig Weibliche zieht uns hinan – mondta a varázsló fanyar
mosolylyal, bár nem tudott jól németül és a Faustot eredetiben sohase
olvasta. De nyomban ellágyult és megcsókolta a leányt a száján.

– No most menj édesem, mondta, elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és
szép és akadnak igen derék férfiak ott künn. Azzal hanyatt feküdt és
mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes
barnabársony őzike-szemeit. Kis idő mulva ujra szólott.

– Belátom, hogy az opium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna
téged feleségül venni. Igen, ez lett volna a helyes. Sőt még mindig
megtenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna. – Igy forditotta
a beszédet gonosz tréfára, mert jól tudta szegény, hogy ez lehetetlen s
hogy számára már nincs más ut, csak a pusztulás.

A leányka azonban azt hitte, hogy félig meddig aféle veszedelmes és
kockázatos tréfa az egész és e szerint cselekedett. Összeszedte minden
erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihuzta a feje alól a
párnát, nekifeküdt a koporsónak, kiforditotta belőle a varázslót és
azután átfogta, a hóna alatt, hogy talpra állitsa. Egészen kifáradt
szegényke, a lélegzete is elfogyott a nagy erőlködésbe, mégis amikor
észrevette, hogy a varázsló is igyekszik s bár leplezve, de minden
erejét megfeszíti, újra és újra teljes erejéből nekifogott és csak akkor
hagyta abba a fojtogatóan keserves, kétségbeesett küzködést, amikor
végkép elhagyta minden ereje.

– Édes szerelmesem, mondta a varázsló azután csendes és meghatott
hangon, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért.
És már szivesen fölkeltem volna – tekintet nélkül arra, hogy drága
koporsóm ki van fizetve – láthattad, minden erőmet összeszedtem a
kedvedért, mert szeretlek, de hiába, nem lehet. Meg kell halnom.
Igazitsd hát helyre a fekhelyemet.

Történetesen az imént a nagy küzködés közben leesett a varázsló szeméről
fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a
szemébe, (ami tudvalevőleg ártalmas) és a leány most már tisztán látta a
varázsló szemében, hogy az igazán szereti őt és csakugyan fölkelne, ha
még lehetne. Igy tehát azt is tudta, hogy a varázsló csakugyan igazat
mondott és hogy hiába minden. Helyre igazitotta tehát a koporsót és sűrű
néma könnyhullatás közben most már ő segitett, hogy kedvese újra
elhelyezkedjék benne.

– Igy jól van! mondta a varázsló, mikor újra a helyén volt. Azután
utasitotta a kedvesét:

– Takarj le a szemfedővel.

A leány letakarta.

– Tedd a fejem alá a párnát!

A leányka gondosan elvégezte ezt is.

– Azután ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó
kis arany kulcsa pedig maradjon nálad.

Ezek voltak a varázsló utolsó szavai.

Már hozták a koporsófedelet. (Szépen rá volt festve a varázsló neve és
életkora.)

A kedves leányka még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már
kezdett kihülni, azután ráhajtotta a szemfedőt az arcra is és rátétette
a fedelet az alkalmazottakkal. A koporsót személyesen zárta le, a kis
kulcsot pedig a keblébe rejtette.

Azután mindjárt elment, – el kellett mennie – mert már jöttek a varázsló
rokonai és testvérei s azokkal ő nem volt ismerős.



NAGY ZOLTÁN  CSAK ÁLOM

Lehajoltam a patak tükrére és ittam a vizéből. A vize könnyű volt és
tiszta, ízét sem éreztem, csak olyan volt, mintha friss hegyi levegőt
innék.

– Csodálatos jóvizű folyó ez, szóltam magamban és mily szép fényes a
tükre.

Felállottam a parton és lenéztem a viz szinére és ott láttam a képem
mását. Kissé csodálkoztam. Fekete barét volt a fejemen, alóla simán
bukott sűrű barna hajam a vállamig. Fekete zekémet bőröv szoritotta a
derekamhoz. A kard helyén téntatartó csüngött le róla, s hosszú
lúdtollát előre szegezte.

– Igaz, szóltam magamban, hisz én most a pádovai egyetemről jövök, én, a
Szabad Mesterségek Magistere és minden tudományok Doktora.

Aztán megfordultam, arra amerről a város barna bástyái látszottak és
felvidult léptekkel indultam a selyem-zöld mezőn át – sárga virágok
aranynyal csillagozták – a város felé.

Gyér fű ütközött a bástyák kövei közt és oly ismerős volt minden. A régi
boltos kapu alatt nagy tisztelettel üdvözöltek az őrök, és én
megelégedetten kopogtam végig a keskeny utca hepe-hupás kövein.

Emberek jártak az utcán. Szembe velem három fiatal apáca jött, fehér
leplekbe öltözve, melyeket csak a széleken ékitettek élénk piros
pettyek. Mikor elmentek mellettem, összenevettek valami csintalanságon,
de én már nem ügyeltem rájuk. Valaki a nevemen szólitott a keskeny utca
tulsó oldaláról. Öreg töpörödött emberke állott az órásbolt kőküszöbén.
Ő hivott.

– Tudós Magister, jer nézd meg a világ legujabb csodáját, azt a
bámulatos és remek órát, melyet szorgos tudománynyal nyolc éve készitek
a székesegyház számára, lépj be tudós barátom, e kis bolt is szentélye a
tudományoknak.

– Nézd, szólt tovább a homályos helyiségben, nézd hányféle kőből van a
számlapja és mily csodálatos mesterségű a gépezete. Egész város van rá
épitve, és mikor letelt egy óra, kovácsok verik ki a számokat zengő
üllőiken. És mikor ahoz a perchez ér, melyben az én lányom, a város
legszebb lánya született, ime, kinyilnak a rózsák a kertekben és mikor
ahoz a perchez ér, melyben a feleségem, a város legszebb asszonya
meghalt, ime, elindul a gyászmenet a kapu alól, és az arany legendák
minden szentjei kisérik a gyászszekeret, és a város védőszentje, aki a
legkiválóbb az összes szentek közt, kijön a templomból a menet elé és
úgy kiséri be őket. Ime a világ csodája, mely a kis téren fog állani a
templom előtt, hogy bámulják a népek és száz évig fogják emlegetni a
mestert, aki csinálta.

– Száz évig fogják emlegetni a mestert! – ismételte egy férfihang, mély
mint a barlangok visszhangja. Csak most vettem észre, hogy egy
tiszteletre méltó ősz áll elmerülve az óra csudálatában. Most felém
fordult és barátságosan köszöntött.

– Üdvözöllek, tudós Magister. Bámuld e remek órát, a tudomány csudálatos
művét. Nekem mennem kell a kikötőbe, mert három hajóm érkezik Indiából,
aranynyal, prémekkel és illatszerekkel. Az idő szép, a tenger csendes,
ma biztosan megjönnek. Menj el a házamba, ott ül a könyves szobában a
fiam, gyermekkori barátod, és méltó társad a tudományokban. Menj, tudós
barátom és örüljetek egymásnak.

Együtt mentünk az utca sarkáig, ott befordult a keskeny sikátorba,
melynek végén messze árbócok fekete vonalai közt szeliden csillogott a
tenger. Én pedig beléptem a zömök házba, melynek tornyos erkélye
kikönyökölt az utca közepére és felkerestem a könyves szobában
gyermekkori tudós barátomat. Az ólomkarikás ablak előtt ült, tiszta nagy
könyvek szétnyitva hevertek előtte, esett ellenfelek, kiket legyőzött és
szolgáivá tett tudománya hatalmával.

Megölelt és pádovai utamat kérdezte, és néhány pádovai tudóst, kiknek
irántami barátságát büszkén emlitettem. Aztán nagy csomó sűrűn beirt
pergamenre mutatva szólt:

– Ime a nagy munka. Mert tudd meg és örülj neki, már csaknem kész a
Rendszer, melyet Isten dicsőségére alkottam. Gondolatokat vettem, előbb
a föld szinéről és a földből valókat, aztán mind magasabbról, a légből,
az égből, mig az éther tiszta rétegébe jutottam. Egy gondolatot raktam a
másra, mint tanult kőmives a követ, igy emeltem a gondolatok nehéz
munkával faragott köveiből székesegyházat Isten imádására. Évek munkája
áll előtted; raktam a követ és ime, nem hiába. Mert fallá emelkedtek,
hegyes ivekbe borultak, tetővé hajoltak és toronynyá magasultak, igy
épitettem nem szünő szorgalommal Isten csodálatos templomát. S most
bemegyek, amikor akarok és járom a lépcsőket és megállok a torony
magasán a chimaerák közt. Még csak az utolsó gondolatot keresem, mely
méltón fejezze be művem és álljon a csúcsán örök nyugalommal, mint a
súlyos arany angyal áll a templom tornyának a hegyén és körülfordul néha
a szélben és széttekint a messze horizontok felett. Ó remek gondolat, ó
arany angyal, szállj le a templomra, melyet azért emeltem, hogy te
magasabban állj!

Meghatva búcsúztam a fiatal tudóstól és mig kongó folyósokon mentem,
örömmel ismételtem magamban:

– Kész a Rendszer! Az Isten gyönyörű székesegyháza! Már csak az arany
angyal hiányzik! Arany angyal!

Az ajtó előtt ép akkor surrantak el a nevető apácák. Öreg szolga állott
előttem, súlyos ezüst botot tartva kezében és mélyen meghajolva szólt:

– Uram a Fő-Tanács hívat. Jőjj fel azért a tanácsházba, hogy tudós
személyedet tisztelhesse.

Kopogva mentem fel a lépcsőkön. A nagy terem homályos volt bent, mert
igen magasan voltak az ablakok. Ott ült a hatvan öreg, a nemes város
Fő-Tanácsa. A középen ülő pedig felvevé arany bunkójú botját és szólt:

– A nemes és dicső város nevében, mely mindig híven és illő alázattal
szolgálta Istent, annak Szent Egyházát és a Császárt, köszöntelek
falaink közt, tudós férfiú. Ime, a Főtörvényszék tudományod mély és soha
nem apadó kútjából akar meríteni tanácsot, hogy mitevő legyen eme
bűnössel, kinek rettentő nagy a bűne. Itélj azért tanult tudományod
szerint.

A bűnösre mutatott, ki négy alabárdos őr közt állott komoran és keményen
és nem sütötte le a szemét. És én ránéztem és elgondolkodván kerestem az
auctort, kinek művéből az esetre illő textust vehessek. Talán Ulpianus,
gondoltam magamban. És eszembe jutott Ulpianusnak sok igen szép helye és
a könyv, melyben olvastam, és a könyvtár, a tudós tanárok és egész
Pádova. És egyszerre láttam magam – mintha messzilátón néznék távoli
képet – láttam magam – az Universitás termében, amint állok és
dissertálok a három doktoroknak Ulpianusról és Gaiusról. A doktori
fövegek meg-megbillentek és ilyenkor tudtam: jól mondom és tetszik a
doktoroknak. Emlékszem napos őszi délután volt kint…

Valami csörrent, talán az őrök fegyvere, és én felocsudtam az emlékezés
szenderéből, felemeltem a fejem és szóltam:

– Ulpianus mondja: „Recte Pedius ait: sicut nemo furtum facit sine dolo
malo…“

Az öregek figyelemmel hallgatták a beszédem, és mikor emelt hangon
kimondtam a kemény itéletet, bólintottak a fejükkel és mondták:

– Úgy legyen. Bölcs biró, végrehajtjuk igazságos itéleted.

Már késő délután volt, mikor lementem a lépcsőn, de a nap még sütött
melegen. Hosszú árnyékok feküdtek végig a tanácsház előtti kis téren. A
templomajtón, mely fekete száját mutatta, két nő lépett ki. A
fiatalabbat mindjárt megismertem: ez volt a nevető apácák közül a
középső. De most szoros magasnyakú ruha volt rajta, olyan, mint amilyent
a polgárlányok viselnek; és lesütött szemmel ment az idősebb nő mellett.
Egyenesen felém jöttek és megálltak előttem. Imakönyv volt a kezükben és
virág volt a könyv lapjai közt.

– Isten hozta – szóltak. Már rég nem volt itthon.

– Pádovában voltam az egyetemen.

Lassan mentünk egy lejtős utcán lefelé. Az utca rövid volt és a végén
két sötét ház közt zölden ragyogott a sárga-virágos mező.

Egy helyen az idős nő megállott és bement a boltba.

A leány most felnézett és halkan mondta:

– Néném fűveket vesz. Itt jóféle fűveket lehet venni, mindenfajta
betegség és szemmel-verés ellen valókat.

– Pádovában tanitják a fűvek erényeit, feleltem.

Elhallgatott és nézett arra előre, el a két sor ház közt, a mező felé.

– A mező most szép virágos.

Elgondolkozott.

– Ilyen ruhát fogok csináltatni magamnak. Zöldbársony; aranynyal
porozva.

Aztán tovább álltunk szótlanul. És engem egyszerre mély szomorúság
öntött el, mint kiáradt folyó a parti füzest. Még egy kicsit álltunk, és
akkor mondtam:

– Isten vele. Nekem el kell menni.

– Hová?

– Nem tudom. Csak el kell menni.

– Isten vele.

A város tulsó kapuján mentem ki. A zöld mező messze futott előttem, út
nem szakitotta meg sehol. Hátul már feketedtek a magas bástyák. Messze
előttem tehéncsorda legelt. Gyors léptekkel mentem előre. Néha
visszanéztem. A bástyák mindjobban sülyedtek és már alig láttam őket.

Egyszerre meghökkenve állottam meg. A legelő csordához értem és láttam,
hogy rémítő szörnyetegek legelik a friss füvet. Nagyon sokfélék voltak.
Némelyiknek hosszú nyaka volt, mint a zsiráfnak, másoknak roppant hosszú
hengeres testük és nagyon kurta lábaik voltak. De a legfélelmetesebbek
azok voltak, melyeknek alig volt törzsük. Hosszú tehénlábaik csaknem egy
pontban futottak fent össze. Lelógó bikanyakukon szinte a föld szinén
tolták előre busa fejüket, mely elől kiszélesedett, mint a vizilóé. És
valamennyinek előre szegzett hegyes szarva volt.

A lábam gyökeret vert a rémülettől és nem birtam elszaladni. A szörnyek
néztek egy darabig, aztán mind közelebb jöttek, körülfogtak és
szarvaikkal döfködtek felém. A veriték csurgott rólam, és már csaknem
elértek szarvaikkal.

És ekkor a rémület tetőpontján, mikor a félelem már úgy fájt, mint a
testi kín, egyszerre hüvösség boritott el és csodálatos nyugalom szállt
rám.

– Hisz ez csak álom! – kiáltottam.

A szörnyek még ijesztettek, de én már nem féltem.

– Hisz ez csak álom – mondtam nyugodtan.

Egyszerre megmerevedtek és úgy bámultak felém.

– Csak álom – sóhajtottam megint. És éreztem, hogy ismét elönt a
szomorúság, mint kiáradt folyó a parti füzest.

[Illustration]

– Hisz akkor a város is csak álom, mondottam magamban. És ők még nem
tudják, hogy mindez csak álom.

Egy darabig még álltam, aztán megfordultam.

– Vissza kell mennem, meg kell nekik mondani, hogy mindez csak álom.

Megfordultam a város felé. A szörnyek bámulva néztek utánam. Mentem és
időnként visszanéztem. A szörnyek folyton nőttek és mindég néztek utánam
a horizont mögül. A lemenő nap fényében rózsaszinüek voltak most és
láttam, hogy kövekből vannak összerakva. A rovátkákat tisztán lehetett
látni.

– Ime: a pyramisok, gondoltam magamban.

Aztán halvány lilaszinüek lettek, aztán violaszinüek. Mikor a város
kapuja alól visszanéztem, messze kéklettek már, mint távoli hegyek.

Egy kis ház előtt ott állott a polgárlány és mosolygott.

– Visszajött?

– Igen, – mondtam – mert csak álom volt, hogy el kell menni. Ez a város
is csak álom, és te is csak álom vagy.

Elszomorodott. Lassan ment a kis kapu felé. Még egyszer visszanézett, –
az arca egész ismeretlen volt már – aztán megállott, mintha vissza
akarna jönni. De hirtelen zaj támadt az utca tulsó végén, a kanyarulaton
túl és erre egyszerre eltünt, anélkül, hogy a kaput kinyitotta volna.

A zaj pedig egyre közelebb jött és zengett, sipolt, dobolt, dalolt és
kacagott. Egyszerre forgó emberrajba kerültem. Tarka farsangi menet
ömlött a falak közt. Mellettem a három vidám apáca táncolt valami kecses
táncot.

– Jöjjön tudós uram, táncoljon velünk.

– Nem megyek, mondtam, mert mindez csak álom.

A zene elhallgatott és a nevetés megszünt. Az emberek elszomorodtak és
elszéledtek a mellékutcákba. A három fiatal apáca ott maradt,
tánctartásban, ahogy a szavam érte őket, csak az arcuk lett nagyon
szomorú. És én csak néztem őket, mig valaki megszólalt mellettem.

– Carrarai márványból vannak faragva, fiatal mester műve, kit városunk
büszkén mond magáénak. A cime: a három grácia.

Ránéztem az öreg órásra és ránéztem az apró márványszobrocskákra.
Csakugyan fehér márványból voltak kifaragva és mozdulatlanul állottak
egy óra fekete márványlapján, a kandallón.

– Ezt az órát a fiatal herceg számára készitettem, – folytatta az öreg.
– De nézd inkább a másik órát melyre néhány új alakot tettem.

– Minek nézzem? – mondtam. – Csak álom az órád. Álom a leányod születése
és álom a feleséged halála, és az arany legendák minden szentjei.

Elszomorodva ült le a kőküszöbre és lehajtotta a fejét. Én pedig sietve
mentem tovább, mint akinek sok a dolga. Egyszerre oldalt, hosszú keskeny
utca végén, mint sötét falú mély kút fenekén a víz, megcsillant a
tenger, és nekem eszembe jutott a három hajó a kikötőben, melyek most
jöttek Indiából, arannyal, prémekkel és illatszerekkel.

Egyszerre ott állottam gyermekkori tudós barátom szobájában. Örömmel
ugrott fel.

– Megvan a rendszer! – mondta. – Az arany angyal! Az Isten gyönyörü
székesegyháza.

Én szomoruan állottam tovább.

– Hát nem örülsz? Értsd meg: a Rendszer.

– Nem örülök – mondtam, – mert csak álom az egész. Csak álom a
rendszered.

Meghökkent, aztán lassan, fáradtan leült az asztal mellé.

– Menjünk a tanácsházba – mondta. – Mert akkor a város is csak álom. És
akkor ez közügy, és a tanácsnak tudni kell róla. A Tanácsházban ott ült
a hatvan öreg a homályban és a középen ülő szólt ismét:

– Tudós férfi, itélj e bűnös felett, kinek szörnyü nagy a bűne.

A bűnös ott állt a négy alabárdos őr közt. Csenevész emberke volt,
révedező szemei félénken néztek felém.

– Hagyjátok őt – szóltam. – Csak álom az egész. Ő is csak álom, s az ő
rettenetes bűne is csak álom. És álom vagytok ti is és álom az egész
városotok.

A terem elsötétedett. Az öregek szomorúan ültek. Némelyik előre borult a
faragott padra, mások hátraszegték nyakukat és nézték a plafon barna
gerendáit. Halk sírás hangzott itt-ott.

– Mit sírtok, – szóltam. – Hisz az nem baj, hogy csak álom az egész,
mikor már tudjuk, hogy csak álom. Örülni kell inkább ennek a
szomorúságnak, mert erős várunk ez nekünk. Ime én nem sírok, csak
szomorú vagyok és mondom magamnak: mindez csak álom. S hogy felébredve
is biztos legyek benne, hogy tudtam, hogy mindez csak álom, ime én
előveszem ezt a pergamentet és rá fogom írni: mindez csak álom. És ha
felébredek, majd olvasom ezt az izenetet.

A pergamenthez nyúltam és nagy erőfeszítéssel emeltem fel, mintha mázsás
követ emelnék. És a kezem alig birtam mozgatni, mikor írtam.

Az öregek összesúgtak.

– Mit sugdolóztok, – szóltam. – Hisz ez is csak álom és én tudom, hogy
fel fogok ébredni és a kezem ismét fürge lesz és könnyű.

A veriték csurgott rólam, mig irtam. Aztán magasra emeltem a pergament,
melyre nagy, tiszta és nem reszkető betűkkel volt írva: Mindez csak
álom.

*

Enyhe nap sütött be a szobámba, mikor felébredtem. Az ágyam melletti
asztalkán megtaláltam a papirt, melyet oda szoktam késziteni, hogy a
kószáló gondolatokat elfogjam, ha arra járnak. A papiron most furcsa
vonalak futkostak össze-vissza. Sokáig néztem a megfejthetetlen
hieroglif-írást, aztán betettem a vékony fehér lapot a könyvtáramba,
vaskos, barna kötetek közé.

Most is ott van.



TARTALOMJEGYZÉK

  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ELŐSZÓ  5
  BABITS MIHÁLY: NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL  9
  KABOS EDE: Ő  21
  LACZKÓ GÉZA: MERLIN A KOSÁRBAN  27
  RÉVÉSZ BÉLA: NÉMA ÉNEKEK  43
  KAFFKA MARGIT: SZENT ILDEFONSO BÁLJA  51
  BÁLINT ALADÁR: MENYHÉRT FOGALMAI  75
  UJHELYI NÁNDOR: TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL  89
  KARINTHY FRIGYES: ÉSZAKI SZÉL  101
  SZINI GYULA: DAIMONION  109
  TURCSÁNYI ELEK: HALOTT VALDEMÁR LELKE  119
  SZILÁGYI GÉZA: ÉJJEL A FOGADÓBAN  125
  CHOLNOKY LÁSZLÓ: LEÁNDERVIRÁG  139
  BALÁZS BÉLA: A MÁSIK TÁBOR  159
  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA  175
  CSÁTH GÉZA: A VARÁZSLÓ HALÁLA  185
  NAGY ZOLTÁN: CSAK ÁLOM  193

Kaffka Margit „Szent Ildefonso bálja“ cimű novellája Tevan Adolf
békéscsabai könyvkiadó vállalata által kiadott _Tevan Könyvtár_ 48–49.
sz. füzetében is megjelent 1914. évben.

Karinthy Frigyes „Északi szél“ cimű novellája az Athenaeum r.-t. által
kiadott „_Két hajó_“ cimű novellás kötetben jelent meg.

Szilágyi Géza „Éjjel a fogadóban“ cimű novellája Dick Manó által kiadott
„_Fantasztikus szerelmek_“ cimű kötetben jelent meg.

Kosztolányi Dezső „Hrussz Krisztina csodálatos látogatása“ cimű
novellája az Athenaeum budapesti könyvkiadó r.-t. által kiadott _Modern
Könyvtár_ 215–216. sz. füzetében jelent meg.

A Kaffka novella közléséhez való hozzájárulásért _Tevan Andor_ úrnak, a
Kosztolányi és Karinthy novellák közléséhez való hozzájárulásért az
Athenaeum r.-t.-nak, és a r.-t. vezérigazgatójának _Ranschburg Viktor_
úrnak végül a Szilágyi novella közlési engedélyeért _Dick Manó_ úrnak ez
uton fejezzük ki hálás köszönetünket.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Éjfél - Magyar irók misztikus novellái" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.