Title: A szellemi erők gyüjtése és pazarlása
Author: Szitnyai, Elek
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A szellemi erők gyüjtése és pazarlása" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

PAZARLÁSA ***

A

SZELLEMI ERŐK

GYÜJTÉSE ÉS PAZARLÁSA

IRTA

SZITNYAI ELEK.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



I.

A takarékosság elve a természetben. Szervezetünk energiája. Lelkünk
változásai. Képzetvilágunkról. A lelki tünemények localisatiója. Az
agysejt tulajdonságai. Képzeteink különfélesége. Képzeteink, fogalmaink
különböző agysejtekben vannak elhelyezve. A feledés menete. A
tanulnivágyás agyszerkezeti szükséglet, mely kielégítésre vár. A
talentumok eredete és képességeink különbözősége. A szellemi erők
gyűjtéséről.

A magyar természettudományi irodalom egyik legszebb értekezésében[1] azt
bizonyítja Greguss Gyula, a kiváló természettudós és morálphilosophus,
hogy az erő, illetve a munka kimélése egyik főtörvénye a természetnek.
Miután pedig a gyönyörű példák egész sorával igazolta állítását, végre
arra utal, hogy nemcsak a természet, de a józan ész, az igazság
szeretete is ezt az elvet sugallja az embernek: «ne fecséreld az
anyagszert, az erőt, a munkát feleslegesre, élj a lehető legegyszerűbb
eszközökkel, járj a legrövidebb, bár legnehezebb uton, az egyenes uton»!

Ha Greguss Gyula még élne s haladásunkat tovább is figyelemmel
kisérhette volna, éles szeme bizonyára azt a pazarlást is észreveszi,
mely szellemi, kedélyi életünk világában történik s érdekes példáit még
avval is megtoldhatta volna, hogy: a ki azt tanulja, a mire
agyidegrendszere, vagy szervezete nincsen berendezve; a ki nagy kínnal
olyat tanul, a minek hasznát soha sem veszi; a ki szellemi fegyverekkel
akarván magát felvértezni, kínos munkája után úgy találja, hogy testileg
és lelkileg csak gyengébb lett s az élet küzdelmeire alkalmatlanabb; a
kit emésztő, hiú vágyai, izzó szenvedélyei, akaratának szánandó
vergődése idő előtt emésztenek fel: az mind szellemi erőket, sőt életet
pazarolt!

Lelki erőről lévén szó, mindenekelőtt ezen erő fogalmát, keletkezését,
szervezetünkhöz való kötöttségét, szóval lelki életünk mechanismusát
kell lehető röviden, de a mai tudomány álláspontjának megfelelően
megmagyaráznunk. Erre vonatkozólag pedig a lélektan és
segédtudományainak adatait kell figyelembe vennünk. Lelki erő alatt itt
szervezetünknek azt az élő erejét értjük, mely mindenféle munkát,
mozgást létesít. Ha izmokat mozgat, akkor izommunka, ha mint gondolkodás
nyilvánul: szellemi munkának nevezzük. Ugyanazon agyvelőből indul ki
mind a kettő, ugyanaz az energia más helyen és más alakban. Mosso, Ch.
Féré kisérletei bizonyítják, a mit különben mindenki saját magán
tapasztalhat, hogy testi fáradság szellemi fáradságot idéz elő és
szellemi fáradság testi fáradsággal jár. Semmi sem történhetik az
egyikkel úgy, hogy a másik meg ne érezze. És a mint a legkiválóbb
psychológusok egyike Höffding[2] mondja: «Minél több energiát fordít az
egyén a reactió egyik nemére, annál kevesebb marad a másikra».

Féré[3] kisérletei bizonyítják, hogy kellemes ingerek hatása alatt,
tehát örömben, jókedvben munkaképességünk fokozódik, míg minden
kellemetlen érzelem és indulat ezen energia apasztásával jár. Így tesz a
túlbő táplálkozás is, mely az energia jó részét az emésztésre pazarolja.

Egész szervezetünk berendezése mutatja, hogy fizikai és szellemi munkára
vagyunk teremtve, mindkét nemű munka tehát életszükséglet, egészségünk,
örömünk forrása. Mi ezen munkák közül azonban itt csak a szellemi
munkával s az ahhoz szükséges szellemi erők gyűjtésével és pazarlásával
akarunk foglalkozni.

Ha ezen munkánk fonalán itt-ott szellemi energiáról szólunk, ezen
tisztán csak szellemi erőket értünk s az energia szót csak a
közhasználat miatt az erő fogalma helyett veszszük igénybe.

Ennek a lelki, vagy szellemi erőnek mibenlétével, magyarázatával
tudvalevőleg a lélektan foglalkozik. A kisérleti, a modern lélektan és
segédtudományai révén, milyenek a psychophysika, physiologia, anatomia,
pathologia, psychiatria, a hypnotismus már sok olyan ismerethez
vezetett, melyek lelki életünkre, különösen az agyvelő és a lelki élet
közötti viszonyra vonatkoznak. Ma már tudjuk, hogy az agyvelő fizikai,
chemiai elváltozásai, az agysejtekre ható különféle belső és külső
ingerek, a vérbe ható különféle elemek mint opium, alkohol, chloroform,
sőt a vér hőfoka, a szervezetünkbe jutó különféle méreg, egyes szerveink
abnormis működése, agysérülések és agybántalmak: csodálatos
elváltozásokat idéznek elő a lélekben.

Tudvalevő dolog, hogy a lélekzetvétel, a szívműködés akadályai nemcsak
öntudatunk világosságát zavarják, hanem kényszerképzeteket, félelmet,
remegést teremtenek. Ha vérünk hőmérséklete csak két fokkal emelkedik
már a félrebeszélés, lázas álom, visió tüneményei mutatkoznak. A vérbe
jutott alkohol, mint valami bűvész, gondolatokat varázsol elő,
érzelmeket, indulatokat korbácsol fel s a lélek mélyén alvó állati
vadságot felszínre hozza, hogy mindent elpusztítson. A vérbe került epe,
mint Maudsley, Anglia híres elmegyógyásza mondja: sötét gondolatokat
támaszthat s a vér anyagcseréjének bajai a lélek izgalmát egész a
deliriumig fokozhatják.[4] A chloroform az érzékenységet, az öntudatot
veszi el, az opium édes álmokat, visiókat vált ki.

A hypnotismus csodálatos tüneményei az ember testét, lelkét egyszerű
géppé degradálják, megfosztják judiciumától, akaratától, érzéseitől s a
medium a szó igazi értelmében játéktárgyává lesz a hypnotisálónak.

A lélektan segédtudományai segítségével ma már nemcsak azt tudjuk, hogy
az agyvelő kéregmezeje a lelki működések székhelye, hanem a lelki
folyamatoknak az agyvelőben való elhelyezéséről is sok ismeretünk van.
Mosso, Hitzig, Munk, különösen pedig Flechsig[5] kisérletei és
vizsgálatai óta a lelki tünemények localisatiójáról is beszélhetünk.
Ismerjük pl. a különféle testrészek mozgásainak székhelyeit, pontjait.
Tudjuk, hogy a látás mezeje a nagy agy hátsó részén a nyak felett van. A
kéregmező e helyének megsérülése látási zavarokat, vakságot idézhet elő.
Ismerjük a hallás, szaglás, izlés centrumait. Broca Pál óta tudjuk, hogy
a beszéd centruma a nagy agyféltekének baloldalán van és hogy ezen hely
betegsége a beszéd és írás különféle betegségeit (aphasia) a szósüketség
mindenféle faját idézi elő. A szellemi erőknek ezen helyhez kötöttsége
tehát ma már a tudomány alapvető kérdései közé tartozik.

Az agyanatomia, agyphysiologia és biologia egy lépéssel tovább is
vezetnek. Azt tanítják, hogy minden életfolyamat lényegét, magát az
életet s így a lelki életet is a sejtben, az agysejtekben kell
keresnünk. Ezekben az agysejtekben van minden mozgató és minden szellemi
energia elhelyezve. Meynert vizsgálatai szerint az agyvelőben 1000
milliót, Waldeyer szerint 1600 milliót meghaladó sejt van felhalmozva s
ezek mind finom idegszálakkal vannak egymással összekapcsolva. Az
agysejtnek Meynert szerint három tulajdonsága van: felfogja, megérzi és
megtartja az ingert.[6]

A lélektan továbbá arra tanít, hogy midőn a különféle ingerek érzetekké
lesznek, egyúttal valami nyomot, mondjuk valami emlékképet hagynak az
agysejtben és ezt képzetnek (Vorstellung) nevezzük. Életünk folyamán
érzékeink útján, tapasztalás, tanulás révén millió és millió ilyen
képzet alakul meg bennünk, bizonyos képzetek ismét complicáltabb
összképzetté, mintegy jelképpé alakulnak s ezt fogalomnak nevezzük. Ezek
a képzetek és fogalmak együttvéve alkotják lelkünk, memoriánk világát.
Mint a számjegyekkel számolunk, úgy a képzetekkel és fogalmakkal
gondolkodunk. Ébren, alva, vizióban, őrületben, hypnosisban, szóval az
öntudat összes tüneményeiben ezen képzetek és fogalmak egymás után
következő soraival találkozunk.

Ezek a képzetek, mint mondottuk az agyvelőhöz, különösen pedig a
sejtekhez vannak kötve. A psyche oda van tehát lánczolva ahhoz, a mit
anyagnak nevezünk. Hogy lényegileg mi az az emlék, az a képzet, az még
mindig rejtély. Egy ily sejtnek tulajdonképen két főeleme van, ú. m: a
mi felfogja és megérzi a hozzávezetett ingert, vagyis a megfoghatatlan,
megmagyarázhatatlan psyché és az inger maga. Ez az inger bizonyára
molecularis változást idéz elő a sejt anyagán s a sejtnek, illetve
sejteknek ezen állapotát nevezzük képzetnek. Nem is akarjuk itt e
matafizikai kérdéseket tárgyalni. Mi itt nem a végső, az ez idő szerint
megfoghatatlan okkal, hanem a hozzánk közelebb eső okokkal s azoknak
tapasztalatilag kimutatható következményeivel akarunk foglalkozni.

Ilyen hozzánk közelebb eső tapasztalati tünemény az, hogy ezek a
képzetek tisztaságra, hűségre, intensitásra, minőségre, értékre,
állandóságra nézve nagyon különbözők. Alapjában véve a körülöttünk levő
világot ábrázolják, annak ilyen vagy olyan jelölői, ámde nagyon
különbözők. Némely képzet olyan, mint valamely kitünő olajfestmény, mely
az eredetit minden színével hűen adja vissza, más már csak olyan, mint
egy halvány aquarell, míg más csak színtelen krétavázlat. Az egyik
mindvégig megtartja színeit, a másik hamar megfakul. Az egyiket
mindennap látom lelki szemeimmel, a másikat ritkábban, némelyik többé
soha sem kerül a szemem elé. Az egyik kép vezéri, commandánsi szerepet
visz, egész gondolatsorokat indít, szabályoz, elnyom, a többiek
engedelmeskednek. Vannak képzeteink, melyeknek rendkívüli becset,
értéket tulajdonítunk; az ily képzetek sérelme, conflictusa
élethalálharczra, öngyilkosságra képes indítani. Más képzetek
érzelmeinkkel, indulatainkkal majd semmi összefüggésben sincsenek.
Mindez tehát azt mutatja, hogy képzeteink mindenféle tekintetben
különbözők. Tehát még képzeteink birodalmában sincs egyenlőség. Ezek
között is hatalmasok és szegények, erősek és gyengék vannak és van
subordinatió a legnagyobb mértékben. Nincs itt nyoma a szabadságnak és
békének, örökös harcz világa ez.

Gondolataink, érzelmeink, vágyaink, ösztöneink, a mint azt mindenki
tudja, folyton harczban vannak egymással. De még a legbékésebb elemek,
az emotióktól nem kisért képzetek, tehát a tiszta, úgynevezett hideg
gondolatok is az állandó harczot mutatják. Csak az érvényesül egy
pillanatra, a melyik a legerősebb, a mely a legtöbb más képzettel van
társulva. Ezek az ő segítői, az ő protektorai, ezek segítik be az
öntudatba.

Minden erőnek lényege az, hogy hatni, érvényesülni akar. Ilyen az erős
képzet is, mely hatni, érvényesülni akar, azaz be akar jutni az
öntudatba. Az ily képzet azzal mutatja erejét, hogy gyengébb társait
valósággal kiszorítja az öntudatból s mindig csak maga akar ott lenni,
minduntalan az öntudatba jő. És épen az, hogy az öntudatban mindenféle
más képzetekkel találkozik, mintegy megismerkedik, társul velök. Ez a
gazdag associatió is neveli hatalmát. Legjobban neveli azonban a képzet
erejét, hatalmát, ha már keletkezésekor, mondjuk születésekor
vágyainkkal, ösztöneinkkel, érzelmeinkkel, indulatainkkal jő
összeköttetésbe, ha tehát maga is valamely emotióval együtt születik,
vagyis valamely szervezeti emotiónak lelki kifejezője. Ilyenek mindazon
képzetek, melyeket valamely öröm, vagy fájdalom, égő vágy kisér. Az ily
képzet az őt kísérő hangulatra, emotióra támaszkodva valóságos zsarnokká
válhatik lelkünk világában. Ő akar vezetni, ő akar ítélni, ő akarja a
tetteket végrehajtani. Az ily képzetnek tehát nagy ereje, energiája van.
Az ily képzetnek ereje nemcsak abban nyilvánul, hogy gyöngébb társait
hamar kiszorítja az öntudatból, hanem abban is, hogy az ily képzet
nehezen megy feledésbe, mindig rendelkezésünkre áll. Minél több
képzettel van associálva, annál hatalmasabb.

Más képzetek, a gyengék mindennek az ellenkezőjét mutatják.

Hogy miért lesz valamely képzet erőssé, vagy gyengévé, annak oka a
gazdag associatión kívül agyvelőnk és szervezetünk velünkszületett
berendezésében keresendő. E tekintetben a gyomor, bél- és szívműködés is
határoz, ezek is erősítik, vagy gyengítik a képzet erejét. Azt
mondhatjuk tehát, hogy szervezetünk örökölt berendezése ad színt, erőt,
élénkséget, állandóságot a felvett képzeteknek.

Ez az oka annak, hogy képzeteink, gondolataink ugyanazon dolgokról is
különbözők, hogy az egyik így, a másik úgy látja a világot, hogy az
egyiket mótorként hajtják emotiói, a másik erőtlenül, kedvetlenül mozog.

Különbség van azonban magok között az erős képzetek között is. Van olyan
képzet, melyet csak erős figyelem, hajlandóság tett erőssé és van
képzet, mely erejét az őt kísérő emotiónak, indulatnak köszöni. Ez a
képzet intensitásra nagyobb lehet az előbbinél, de más a logikai
gondolkodásunkban való szerepe. Minél több emotio, indulat kísér
valamely képzetet, annál jobban gátolja a logikai, a rendes, nyugodt
associatiót, gondolkodást. _Az erős emotióval, mondjuk indulattal kisért
képzetek nem társulnak a logikai associatio, hanem az indulat zsarnoki
parancsa szerint, a miért az indulat nagysága az öntudat világosságával,
vagyis a belátással, a józan ítélettel fordított viszonyban van._
Másrészt azonban épen ezen erősen színezett képzeteinkben,
gondolatainkban rejlik boldogságunk, örömünk, vagy boldogtalanságunk,
ezek teszik az életet értékessé, ezek teszik tűrhetővé, mert a minden
színezés nélküli képzetek ezekre nem alkalmasak. Az ész miatt, mondja
Petőfi, akár megfagyhatnánk, de szívünkben felmelegít a láng. Ezek az
érzelmektől kisért képzetek, mondjuk emotióval járó képzetek, a melyeket
közönségesen érzelmeknek neveznek, adják ezt a felmelegítő lángot.

Említettük, hogy ezek a különféle fajú és erősségű képzetek
agysejtjeinkben vannak elhelyezve, localisálva. Ezek a sejtek aztán és
így képzeteik is valamilyen módon össze vannak kötve egymással, illetve
valamilyen módon felidézhetők, az öntudatba hozhatók. Ez tudvalevőleg az
úgynevezett képzettársítás. A psychologusok egy része ezt a sejteket
összekötő rendkívül gazdag idegösszeköttetéssel magyarázza. Egyesek
azonban másként magyarázzák ezt az associatiót. Így Jendrássik E.
orvosprofessor, hírneves ideggyógyászunk is abból indul ki, hogy a
gondolkodás egyes elemei, az úgynevezett emlékképek, fogalmak, szavak a
leghatározottabban vannak localisálva agyvelőnk sejtjeiben. Szerinte az
idegelemekben ugyanazon energiaátalakulások mennek végbe, mint a
szervetlen világban. De ezek az idegsejtek ő szerinte nincsenek
egymással összekötve, nincs köztük continuitás, vagy contactus, hanem az
ideginger inductio által terjed tovább. Az idegrendszer, úgymond,
egymástól független sejtekből áll. Agysejtjeink mint valami resonatorok
hatnak egymásra.[7]

Az agysejtek óriási nagy számából, a feledés különféle fajaiból, az
agysérülés és más bajok után beálló lelkitüneményekből, különösen az
úgynevezett kiesési tünetekből azt kell következtetnünk, hogy a
különféle képzetek és fogalmak különféle agysejtekben, tehát az agykéreg
különböző helyein vannak elhelyezve. Csak így lehet azt megérteni, hogy
valaki egyszerre egész évek történetét felejti el végkép, vagy egy egész
nyelvet, tudományt (pl. a mathematikát), írást, olvasást, vagy csak
bizonyos szavakat, betűket felejt el. Ma már számtalan klinikai észlelet
van erre vonatkozólag és az emlékezet betegségeinek már egész irodalma
van.[8] Hogy csak egyetlen érdekes példát említsünk Jendrassik E.
orvostanár írja, hogy egy tót agyvelősérülés után elfelejtette
anyanyelvét s csak magyarul értett. Egy másik betege elfelejtett minden
igét és határozót.

Ismeretes dolog, hogy bizonyos elmebajoknál így pl. a paralysisnél
határozott sorrendben mennek feledésbe a képzetek. Az alkoholistánál is
pl. legelőször az erkölcsi világrend képzetei és fogalmai, a
kötelességérzet homályosodnak el. Maga az alkohol, opium felkelt, vagy
elnyom bizonyos képzeteket. Elmebajokban is gyakori az az eset, hogy a
képzetvilágnak egy bizonyos speciális köre egészen kiesik az
emlékezetből, azaz egy időre, vagy örökre feledésbe megy. Az úgynevezett
kettős öntudat tüneményei azt bizonyítják, hogy a betegség e fajánál az
egyén két világban, két képzetkörben él, természetesen felváltva egymás
után, úgy, hogy az egyikben nem tudja azt, a mit a másikban tud, és ez
évekig húzódhatik.

Érdekes itt felemlítenünk azt a tényt is, hogy az emlékezet általános
gyengülésénél az emlékképek bizonyos rendben tünnek el az emlékezetből.
A legújabb keletű képzetek, fogalmak legelőször tünnek el; így az évek
eseményei visszafelé, pl. egy 90 éves ember emlékeiből a 89., 88., 87.,
60. évek eseményei mennek feledésbe. Sőt a beszédrészek is bizonyos
sorrendben tünnek el; legelőször a tulajdonnevek jönnek, aztán az elvont
fogalmak, utánuk a melléknevek, ezek után az igék, erre az indulatszók,
végre a taglejtések. Ez a fejlődésnek épen fordított sorrendje. Ezen
fordított sorrendben pusztulnak a növények alkatelemei is. Ribot ezt
regressiónak (visszafejlődési törvény) nevezi.

Mindezekből tehát azt kell következtetnünk, hogy _képzeteink különböző
agysejtekben vannak mintegy elraktározva, hogy sejtjeink mint egy
accumulator ingerekkel vannak telítve_. Memoriánk birodalmában, hogy
népszerűen fejezzük ki magunkat, a képzetek el vannak raktározva, ezért
az alábbiakban az újabb képzetek felvételét képletesen kifejezve
szellemi erők elraktározásának fogjuk nevezni. Ne téveszszen meg azonban
ez a népszerű kifejezés. Ez csak azt akarja kifejezni, hogy képzeteink
valamilyen módon el vannak helyezve az idegelemek közt, de hogy miképen,
azt nem tudjuk. Csak egy bizonyos, hogy az agykéreg különböző helyein
vannak.

Nézzük meg tehát közelebbről ezt a raktárt s az elraktározás munkáját,
hogy a szellemi energiapazarlást s annak átkos következményeit
megérthessük.

A természet úgy alkotta szervezetünket, hogy minden functiót, melyet
valamely egészséges szervünk végez, örömmel, kéjjel jutalmaz. Egészséges
szerveink tehát vágynak a nekik megfelelő functiók, ingerek után.
Tagjaink mozogni kivánnak, a szem fénysugárra, a fül hangra, a száj
ízre, a láb mozgásra vár. Agyvelőnk is várja, lesi a neki megfelelő
ingereket, vagyis az érzeteket és a képzeteket. _A kiváncsiság, a
tanulni, tudnivágyás, a gondolkodásra való törekvés tehát olyan
agyszerkezeti szükséglet, mely kielégítésre, vagyis képzetfelvételre,
képzetcombinatiókra, gondolkodásra vár._

A szellemi erők és képességek előbb említett localisatiója mutatja, hogy
a kéregmező különböző területei különböző ingerek felvételére vannak
alkotva, disponálva. De ez a disponáltság különböző embereknél ugyanazon
területen is igen különböző lehet. Míg bizonyos agysejtcsoport sejtjei
az egyiknél kitünően veszik fel az ingereket, hűen tartják meg, élénken
correspondálnak egymással, másnál mindez már nehezen megy. Ime a
tehetségek, talentumok eredete, magyarázata. Csakis ebből lehet
megmagyarázni, hogy ugyanaz az ember különböző képességű a szellemi élet
különböző területein. Ezen tények magyarázzák meg, hogy miért oly
hibásak, sőt ügyefogyottak a lángelmék oly dolgokban, melyekben a
közönséges ész oly könnyen és biztosan tud eligazodni. Olyan a nagy
kéregmező, mint egy óriási nagy földterület, melyen különböző
termőképességű földek vannak; itt-ott kitünő termőföld, amott rossz
talaj, majd közepes minőségű részek.

Gondolkodásunk egész menetét, különösen a talentumokat Jendrassik E. úgy
magyarázza,[9] hogy agysejtjeinket a különböző ingerek úgy felhangolják,
mint valami resonatort. Szerinte a gondolkodás lényegében reflex, mint a
tropizmusos tünemények, csakhogy ezeknek a reflexeknek az útját nem
közvetetlen pályák jelölik ki, hanem a már meglevő resonatorgyűjtemény s
e resonatorrá vált idegsejtek érzékenysége. A birtokban levő emlékképek
és a sejtek ingerelhetőségi foka magyarázzák meg lelkünk tulajdonságait.
Genius az, úgymond, kinek érzékeny resonatorai már megszólalnak, a mikor
más halandó hasonló sejtjei még némán maradnak. Képzeteink felvételét,
feldolgozását képletesen lelki emésztésnek is nevezhetjük. Ezen
felvétel, feldolgozás valóban nagyon hasonlít a gyomornak azon
magaviseletéhez, melyet a különböző ételekkel szemben tanusít. A
gyomornak azt a tulajdonságát, hogy bizonyos ételeket örömmel fogad be,
könnyen emészt, másoktól irtózik, veleszületett dispositiónak
nevezhetjük. Ilyen különböző dispositiója van az agyvelőnek is a
különböző ingerek iránt.

Szeretünk bizonyos képzeteket, ismereteket felvenni, félünk, sőt
írtózunk másoktól. Jól esik az egyik, megterhel a másik. Gyarapít az
egyik, fogyaszt a másik. Lelkünk részévé válik az egyik – fölösleges
teherül marad a másik, tehát épen úgy, mint a közönséges ételek.

Ha egész agyvelünk, mondjuk az egész kéregmező az ő milliónyi
sejtjeivel, e sejtek különböző energia készletével át volna tekinthető,
akkor egyuttal azt is láthatnók, mihez van és mihez nincs talentumunk,
mit fogunk tanulni eredménynyel és mit nem. Akkor tudnók, hogy hova mit
lehet vetni és mit nem. Akkor láthatnók azokat a rossz földeket is, a
hová hiába vetnek s megértenők, hogy miért nincs mindenütt aratás, a hol
vetettek és miért pusztul el néhol minden vetés?!

Ha az eddig előadottakból a szükséges következményeket levonjuk, akkor a
szellemi erők gyűjtésére vonatkozólag a következőkhöz jutunk.

1. A szellemi, vagy lelki erőket általában azon képzetek, fogalmak s
ezekből alakult gondolatok képezik, melyek _a)_ igazak, azaz az élet
valamely valóságos viszonyát, tényét fejezik ki, _b)_ melyek többi
gondolatainkkal szoros kapcsolatban, associatióban vannak, tehát
bármikor rendelkezésünkre állanak, _c)_ a melyek nyomán lelkünkben
kisebb-nagyobb emotiók keletkeznek, vagyis melyeket érzelmek kisérnek.

2. A mely képzet, vagy gondolat nem igaz, a mely gondolat nincs kellőleg
társítva többi gondolatainkkal, a melynek az élet különféle
viszonyaiban, vagy pályánkon semmi hasznát sem veszszük, nem igazi lelki
erő, hanem sokszor csak gátoló akadály.

3. Minél nagyobb emotió, tehát érzelem, indulat kisér valamely
gondolatot, annál inkább hajt valamely cselekvésre, annál inkább
megindítja az akarat mozdonyát, de annál kisebb a logikai értéke, mert
az indulat nagysága a józan észszel, a belátással fordított viszonyban
áll.

4. Az emotióktól, vagy érzelmektől kevésbbé kisért, színezett, vagyis a
tiszta gondolatokra a logikai gondolkodásnál, az igazság keresésénél, a
tiszta tények megállapításánál, az emotiótól kisért gondolatokra az élet
élvezeténél, a tettek végrehajtásánál, a kitartó munkánál van
szükségünk.

5. Minél nagyobb mértékben mozdítja elő valamely gondolat a köznek
tökéletesedését és boldogulását, annál értékesebb, minél több egoismus
van benne, annál értéktelenebb.

6. A szellemi erőknek legnagyobb részét, tehát különösen azokat,
melyeket erős érzelmek nem kisérnek általában érzékeink révén,
szemlélet, tapasztalás, tanulás útján szerezzük. Ezen erők gyűjtése a
megfigyeléssel kezdődik. Minél nagyobb a figyelem és érdeklődés, annál
tisztább, intensivebb lesz a képzet, a gondolat. Ez az érdeklődés
azonban már veleszületett tulajdonság.

7. A szellemi erők gyűjtésének ellensége mindaz, a mi szervezetünk
egészségének, munkabirásának ellensége. Ilyen legelőször minden testi
betegség, lehangoltság, továbbá minden lelki baj, a bánat, szomorúság és
a félelem.

8. Minden szervezetben bizonyos mennyiségű élő erő, energia rejlik. Ez
az energia a különböző szervek, működések szerint nagyon sokféle. De
minél több munkát, energiát fordítunk egy irányban, annál kevesebb jut a
többi iránynak; így pl. minél több izommunkát végzünk, annál kevesebb
jut a szelleminek.

9. Mérsékelt testi munka, izommozgás javára van a szellemi erők
gyűjtésének is.

10. Minthogy bizonyos irányú gondolkodás bizonyos agyterületeket fáraszt
ki, azért időnkint foglalkozásunk változtatására kell gondolnunk. Krafft
Ebing szerint[10] két óra hosszánál tovább egy bizonyos irányú szellemi
munkát nem volna szabad folytatni.

11. Aki használható, sőt értékes szellemi erőket gyűjt, az nemcsak
magának, de a világnak is dolgozik, az az emberiség közboldogulását is
előmozdítja.

12. A hajlam, érdeklődés és figyelem már korán megmutatja azt az irányt,
amelyben eredményesen fogunk gyüjthetni; veleszületett dispositio nélkül
azonban semmire sem fogunk mehetni.

Hogy azonban a szellemi erők gyűjtése révén, hogy fog egész lelkünk
kialakulni, mit fogunk, mennyit fogunk gyűjthetni és milyen
eredménynyel, hogy fog a tanulás, a tapasztalás fonalán egész lelkünk és
jellemünk kifejlődni: az mind az örökléstől függ. Minthogy pedig a
szellemi erők gyűjtését az öröklés tana nélkül nem fogjuk megérthetni, a
következő fejezetben a szellemi erők örökléséről kell a szükségeseket
elmondanunk.



II.

A testi és szellemi erők öröklésének fejlődési fokai. A talentum
keletkezéséről. Tehetségeink mutatják hivatásunkat is. A hivatásunkkal
ellenkező munka erőpazarlás. A figyelem mutatója a tehetségnek. Az
iskola nem a hajlamok szerint adja a lelki táplálékot. A Golgotha
kezdete. Az agysejtek lassan mind megtelnek s jön idő, midőn az új
képzet nem kap állandó helyet.

Egy korábbi tanulmányomban,[11] melyben a szellemi tehetségek eredetét
kutattam, arra az eredményre jutottam, hogy az ember összes testi és
lelki sajátságaival hosszú fejlődés eredménye. Az egyén eredője,
productuma mindazon erőknek, melyek megalkotásánál még születése előtt
közreműködtek. Fejlődésében öt stadiumot különböztettem meg. Az első az
a stadium, midőn a testi és lelki sajátságok az ősökben mint lappangó
erők domináltak, tehát születésünk előtt különböző időkben, különböző
egyénekben (ősökben) mint erők már megvoltak; a második, midőn a
fogamzás pillanatában a két szülőben leginkább érvényesültek; a harmadik
midőn az egyesülés után erőik szerint elrendeződtek, azaz egyesek
accumulálódtak, mások mint kötött, azaz lappangó erők maradtak, míg
egyesek megsemmisültek; a negyedik stadium midőn ez erők, de egyúttal
már a külső ingerek is az anya áldott állapotában magára az anyára s
közvetve a magzatra hatottak; végre midőn a születés után a kívülről
ható erők mint nevelés érvényesültek.

Ezekből is látszik, hogy a testi és szellemi erő, melyről itt szó van és
a melyet örököltünk, nemcsak hosszú vándorlás, hanem az erők harczának
eredménye. Bizonyos erők accumulálódtak, mások megkötötték egymást, azaz
lappangó erők maradtak, mások végre megsemmisítették egymást. Csak úgy
lehet magyarázni, hogy nem talentumos szülők gyermekei talentumosak
lehetnek, s a lángeszű apa gyermeke néha tehetségtelen.

Ezekből lehet megérteni azt is, hogy az embert nem lehet tetszés szerint
nevelni. Jellem és talentum tehát örökölt, szervezetünkhöz kötött
tulajdonság. Minthogy pedig szervezetet nem cserélhetünk,
idegrendszerünket át nem alakíthatjuk, a nevelés sem mívelhet csodát.

A talentum, a szellemi energia úgy mennyiségre, mint minőségre a szülők
és ősök szerzeményeiből alkotott kincs, összehozott vagyon, az
antitalentum, a tehetségtelenség pedig örökölt deficzit, adósság. Testi
és lelki tehetségeink tehát a mi végzetünk, a mi fatumunk, melynek
componens erői már születésünk előtt adva voltak. Őseink testi és lelki
állapotai, erényei és bűnei azok a Parkák, a kik sorsunk szálait már
születésünk előtt fonják. Azért a mily szellemesen oly joggal mondotta
Emerson: «minden ház idézet az erdőkből, bányákból, kőrakásokból; minden
ember idézet őseiből.»[12]

_Öröklött testi, lelki képességeinkben, talentumainkban rejlik életünk
rendeltetése, hivatásunk._ Talentumaink, képességeink mutatják meg
hivatásunkat. A ki hivatása körében dolgozik, az élvezettel és
eredménynyel foglalkozik. A ki hívatásával ellenkező pályán mozog, az
nemcsak azt érzi, hogy czélt és életet tévesztett, de munkálkodásának
eredményében megérzi a köz is, hogy az illető nem jó munkát végzett. Az
ily embernek először a tanulása is nagy energiapazarlás. A mihez nincs
hivatásunk, abban legelőször nem tudunk figyelni, nem fog a memoriánk,
számtalanszor és kínnal kell valamit ismételnünk, hogy megmaradjon. És
ha megmarad is, mihamar elhomályosul. Ezen a téren aztán nincs
fantáziánk, nem elég erős a judiciumunk, nem tudunk következtetni, nincs
elég bátorságunk, nem tudunk akarni. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy
az ember minden téren, vagy minden körben egyformán bátor, vagy félénk,
egyformán erős, vagy gyenge.

Csak azon a téren vagyunk bátrak, erősek és akarni tudók mely irányban
ilyen öröklött habitusunk van.

Hivatásunk tehát egyúttal erőnk is. Ha tehát képességeink a mi
hivatásunk és a hivatás erő is, akkor tehát abban a körben, a melyhez
hivatásunk van, nagy az érdeklődésünk, jól tudunk figyelni, jó a
memoriánk, könnyen és sokat tudunk dolgozni. _Energiapazarlás tehát
minden olyan működés, akár testi, akár lelki, mely hivatásunkkal
ellenkezik._ Az ily működés és erőpazarlás egyúttal a boldogtalanság egy
kútforrása is. Ily úton jár tehát az a tanuló, ki nem abba az iskolába
jár, a hova való, nem azt tanulja, a mihez tehetsége van, így jár minden
iparos, munkás, hivatalnok, a ki nincs azon a helyen, a hová őt a
természet rendelte. Mindezek gyenge, hitvány munkát producálnak s a
köznek ártalmára vannak. Sorsunk tragikumához tartozik ugyanis, hogy a
legtöbb ember nem maga választja pályáját, hanem körülményei jelölik ki
útját, soknak meg akkor kell pályát választania, a midőn még sem önmagát
sem a világot nem ismeri. Másrészt a stréberség sokakat olyan helyekre
állít, a hová nem valók. Igy tehát, különösen nálunk, kevés ember van a
maga helyén, a miért nem is megy jól a világ folyása.

A bánat, az elégületlenség és általában minden kellemetlen lelkiállapot
nemcsak azért káros, mert megrontja szervezetünket, de káros azért is,
mert nagymértékű szellemi energiát emészt fel. Ez a felemésztett
szellemi energia az egyénnek magának és a köznek sok jót alkothatott
volna.

A mi tehetségeink, a mi erőnk, a mi hivatásunk az egyik mennyiség, a
külvilág ingerei a másik, e kettőnek egymásra hatása alkotja majd
sorsunk eredőjét. Minthogy pedig az első hatóerőt, tehetségeinket meg
nem változtathatjuk, világos, hogy a másikat, a külvilág ingereit kell
változtatnunk, vagyis a megtanulandónak, kell agyvelőnkhöz
alkalmazkodnia. Ha ezt belátjuk, akkor belátjuk azt is, hogy a
tanulnivalónak, a megtanulandónak mennyiségre úgy mint minőségre az
agyvelő képességeihez kell alkalmazkodnia. És akkor nem tesznek, hogy
csak egyet említsek, nehéz nyelvtani kategoriákkal és filozófiai
képzettséget feltételező elemzésekkel operáló nyelvtanaink 8–12 éves
gyermekek számára.

De ha már nincsen olyan bűvös lámpánk, mely megmutatná hogy hol ne
vessünk hiába, hol ne vessünk túlsokat és hova mit vessünk, a
psychologia varázsvesszejével mégis nagyon sokat megtudhatunk. Ilyen pl.
a következő:

Említettük, hogy agyvelőnk kéregmezejében ezer milliót meghaladó új
ingerre, új képzetekre váró, vagyis energiával telítendő, vagy mondjuk
felhangolandó agysejt van. Ezek a képzetekre ékes sejtek. Ezek mintegy
várják, lesik táplálékukat, a külső ingert, a leendő képzetet.
Természetes, hogy ez a várás is csak erejükhöz mért lehet. Az erősek
erősen, a gyengék gyengén reagálnak. Ez az intensitás, vagy
aluszékonyság már öröklött tulajdonsága a sejtnek. Ez a várás legelső
sorban bizonyos, nekik megfelelő ingerek iránt tanusított nagy
figyelemben, érdeklődésben nyilvánul. E szempontból _bizonyos irányú
élénk figyelem, mohó_ _érdeklődés mutatója és jele a megfelelő
tehetségnek. A mely irányban nem tudunk figyelni, abban az irányban
nincs is tehetségünk._ Igy értjük meg azt is, hogy a butaság
figyelemképtelenséggel jár. Ha tehát ott vetünk, a hol nincs érdeklődés,
nincs semmi figyelem, nincs kedv, akkor ott nem is fogunk aratni. Mennyi
szellemi erőpazarlástól, mennyi kíntól menekülnének a szülők, tanulók,
ha nem akarnánk onnan elvenni valamit, a hova a természet semmit el nem
helyezett.

Nézzük már most, mint viselkednek ezzel szemben az alsó és középfokú
iskolák. Ez iskolák különböző osztályaiban ugyanis a legkülönfélébb
dispositiók, talentumok és antitalentumok ülnek. Minden dispositió,
talentum, a neki megfelelő ingereket lesi. Figyelme, memoriája, vágya,
itélete, érzelme csak a neki megfelelő szellemi táplálék után les. A mi
nem az, vagy legalább nem afféle, nem érdekli, nem tud reá figyelni, nem
marad meg a memoriájában, unalom szállja meg, ezt a kedvetlenség követi.
Mondjuk képletesen, ezt a szellemi táplálékot nem szereti, nem emészti,
vagy legalább kínnal emészti meg.

Az iskola azonban, hogy képletesen szóljunk, nincs úgy berendezve, hogy
kinek-kinek képességei, hajlamai szerint adhatná a lelki táplálékot.
Bizonyos, törvényesen előírt, még az evés módját is meghatározó étlapja
van, s a kinek ez nem tetszik, vagy nem birja, annak távoznia kell az
ebédlőjéből. És itt kezdődik némely tanulónál a rövid gloria, másnál a
szégyen, a fájdalom a Golgotha útja. Az iskola, a szülők elfelejtik azt,
hogy nem elég a jó mag, föld is kell hozzá és hogy a magnak (a
tanításnak) kell a földhöz, a tanuló talentumaihoz alkalmazkodnia és nem
megfordítva. Olyan ez, mintha szegénytől és gazdagtól, keresőtől és
dologtalantól egyforma adót követelnének és a nem fizetőt szégyennel és
más büntetéssel illetnék. Minden sikertelen munka minden szégyen és
fájdalom azonban testi és szellemi energiának pazarlása is.

De nemcsak az úgynevezett tananyag, hanem annak előadási módja,
közlésének formája is nagy szerepet játszik az energia pazarlásánál.
Tankönyveink ellen e tekintetben rendkívül sok panaszt kellene
felhoznunk. Némely tankönyv e tekintetben valóságos merénylet a tanuló
lelke ellen. Fogalma sincs arról némely tankönyvírónak, hogy bizonyos
korban mit vehet be és hogyan vehet be a gyermeki elme. És itt
határozottan az úgynevezett tanterv a hibás, a midőn a gyermeki lélek
fejlődésének fokait nem ismerve, nem neki való szellemi táplálékot
kinál. Úgy tesz sokszor mint a chinai a czipőjével; nem a láb szerint
csinálja a czipőt, hanem a lábat kényszeríti a szűk czipőbe. Sok tanterv
ugyanis nem ösmeri, vagy legalább is figyelmen kívül hagyja azt, hogy a
gyermek lelke hosszú ideig csak érzéki benyomásokat, képeket, neki való
meséket vesz fel, az egész világot csak játéknak tekinti; később fejlődő
phantasiájának keres tápot, majd a látható világ tárgyait tüneményeit,
történeteit kezdi vizsgálni; végre összefüggéseket, viszonyokat,
törvényszerűséget, törvényt keres, a fogalmihoz emelkedik, abstract
dolgokhoz jut, kategoriákat analyzál, filozofál. Az emberi lélek ezen
fejlődési menetéhez kell minden tantervnek alkalmazkodni. A természet
maga szabja meg a menetet.

És most mit követelnek a tantervek és mit adnak tankönyveink? Sok tárgy
már a tanítás kezdő fokán abstract dolgokkal, elvont fogalmakkal, sőt
kategoriákkal foglalkozik. Igy, hogy a sok közül csak egyet említsek, a
nyelvtan a nyelvnek a filozófiája s minél rendszeresebb, annál
elvontabb, annál nehezebb. Ha egy ily nyelvtanba bele tekintünk, s a
nyelv és mondattani kategoriáknak nagy tömegét, a sok subtilis
megkülönböztetést látjuk, vagy némely számtani könyvbe pillantunk,
megértjük, miért irtózik a tanuló lelke ettől a nem neki való
tápláléktól. Igen könnyen siklik át a mathematika is a nehéz, abstract
fogalmakhoz. Bár kisebb mértékben, de más tárgyak anyaga és közlésének
formája sem tud eléggé a gyermek lelkéhez lebocsátkozni.

Ha most abból, a mit meg nem értünk, vagy nem szeretünk még sokat is
kapunk, vagy ha általában többet tanulunk, figyelünk, mint a mennyit
agyidegrendszerünk megbir: az elfáradás, sőt szellemi undor, csömör lép
fel. Szerencse, hogy _a természetnek, illetve az agyidegrendszernek erre
is van bizonyos mentő, önszabályozó készüléke s ez: a figyelmetlenség,
szórakozottság_. A tanuló esze elkalandozik, másfelé fordul s ez alatt
az a bizonyos túlingerelt agyterület megpihenhet. És épen a testileg
legerősebb gyermekek veszik legtöbbször igénybe ezt a védő berendezést.
Ez a védő berendezés a tanulók javarészének valóban jó szolgálatot tesz
minden úgynevezett túlterhelés ellen. Csakhogy ez a mentőkészülék sem
működhetik mindenütt a kedve szerint, mert az iskolai intés, büntetés
állhatja útját. Erről mondja aztán Kollarits J.:[13] «Dieses
segensreiche Ventil, das dass Gehirn von Überanstrengung schützt, ist
die viel gerügte und viel bestrafte Unaufmerksamkeit, die
Zerstreutheit.»

A fejlődő gyermek évek folyama alatt milliókra menő képzetet szerez.
Agyvelőnk egy része, a mint már említettük, mint valami
mozgófényképapparatus tömérdek felvételt vesz fel a külvilágról, más
része mint valami fonograf, a hangok, szavak, dallamok árját szedi
magába, míg más agyvelőrészletek a szagok, ízek, a tapintás képzeteit
gyűjtik. De ennek az ingerfelvételnek, ennek a képzetszerzésnek is
vannak határai. Hiszen az agysejt is egy élő szervezet, mely
táplálkozik, mely fizikai, chemiai, psychikai életet él, de a mely
idővel destrualódik is.

Ezek az ingerre váró sejtek lassan mind betelnek és _elkövetkezik az
idő, midőn az új ingerfelvétel, az új képzet már nem kap állandó
helyet_. A tanulásnak, a képzetfelvételnek, mondjuk népszerüen a
képzetberaktározásnak is van határa és lesz idő, midőn az új portékát
már nem tudjuk elraktározni. Uj szavakat, neveket hallunk, de már nem
tudjuk megtartani. Vagy, ha valami új képzet, mondjuk új lakó jön, egy
régibb lakót szorít háttérbe.

Nagyon fontos e kérdésnél az a tünemény, hogy a tanulás általában,
vagyis az új képzetek felvétele, mondjuk a szellemi beraktározás a
korral csaknem egészen fordított arányban halad, azaz legtöbb agysejt a
gyermekkorban telik meg, már valamivel kevesebb az ifjukorban, még
kevesebb a férfikorban. Oly óriási itt a különbség, hogy _az agysejtek
túlnyomó száma a gyermek- és ifjukor éveiben telik meg. Akkor telik meg
tehát a raktár nagyrésze, mikor még nem válogathatunk, mi lesz nekünk
való, mikor a felveendő portékákat még nem ismerjük!_ A másik figyelmet
érdemlő tünemény az, hogy ez az ingerfelvétel, vagy képzetfelvétel,
mondhatjuk azt is, hogy ez a tanulás a gyermekkorban felette könnyen
megy. Ennek példájára felhozom, hogy míg egy gyermek vagy ifju egy
octávának hangjegyeit egy pár percz, vagy egy óra alatt is megtanulja és
megtartja, a felnőtt férfi már napok, sőt hónapok alatt sem tanulja,
illetve tartja meg biztosan, az 50 éven túl pedig már semmiképen sem
akarnak a hangjegyek, új nevek, ismeretek megmaradni. Innen van, hogy a
gyermek játszva tanul idegen nyelveket, míg az a későbbi korban szinte
teljes lehetetlenség.

Az egyéniségek szerint különböző időben lép fel ez a beraktározási
nehézség. Némely embernél már 30, másnál már a 40-ik életév körül lép
fel az a tünemény, hogy nem szeret, nem tud és nem akar újat tanulni,
mert a raktár már általában telve van, vagy nincsen hely olyan ingerek
számára. Uj fogalmak, különösen nevek, már az 50-es évek körül
semmiképen sem akarnak megmaradni. Nagyon valószínű, hogy nem ez az
egyedüli oka az új képzetek felvételi akadályának, bizonyára az
agyvelőben történő más fizikai és chemiai elváltozások, különösen az
idegelemek destructiója is közreműködnek.

Ez azonban még épen nem hanyatlása a szellemi életnek, sőt azt
mondhatjuk, hogy az igazi, a teljes szellemi munka, a tartalmas, alkotó
gondolkodás akkor következik be, midőn a beraktározás művével
elkészültünk. Ekkor folyik a képzetek combinatióinak világa, a nagy
területekre tekintő, mindent számbavevő gondolkodás, a felhalmozott
óriási képzetanyag feldolgozása. Sok világhírű gondolkozó, tudós öreg
korában írta meg műveit.



III.

A végigtanult könyvek. Az irodalomtörténet szellemölő adatai, a sok
regény és dráma tartalma nem nevelő. A történelem még mindig nem az élet
mestere. Nem tudunk objectivek lenni. A tömérdek adat Lexikonokba való.
Minden tudománynak feladata. A nyelvészkedés. Lelkünk birodalmának
tartalma és az energiapazarlás egy hasonlattal kifejezve.

A tanulást képletesen a képzetek beraktározásának s memoriánk egész
világát afféle szellemi raktárnak neveztük, nézzük most a raktár további
sorsát is. _Kérdjük, érdemes volt-e azt mind felhalmozni, a mit
összegyüjtöttünk?_ Mi az, mit ér az, a mit mi 20–24 évig, sokszor nagy
kínnal gyűjtöttünk? Sokszor gondoltam ezekre, midőn mint tanár a tanulók
vergődését láttam, vagy midőn a saját emlékeim sorsát és mások élete
folyását kutattam.

A midőn 30 évet jól meghaladó tanári, írói multamra visszatekintek s
elgondolom, hogy ezen idő alatt mit tanultam, tanítottam, írtam és e
nagy munka mellett mely ismereteknek nem vettem semmi hasznát: óriási
erő, illetve energiapazarlást látok. De bizonyos vagyok benne, hogy így
jár minden sok iskolát végigjárt ember, ha pályájára visszatekint.
Csakhogy ezt nem szokták az emberek megírni, csak önmagokba fojtják,
legfeljebb a társaságban panaszolják tel, s majd gunyolódva, majd
sajnálkozva fogják fel ezt az óriási energiapazarlást,
boldogtalanságuknak ezen egyik indító okát. Pedig kár evvel hallgatni,
mert a baj napról-napra csak nagyobbodik.

Ha egy különféle iskolákat végzett művelt ember pályája végén
összegyűjtené, aztán egymás mellé rakná mindazokat a könyveket, melyeket
az elemitől végig a középiskolán és az egyetemen át tanult, aztán
végigforgatná ezt a kis könyvtárt azon czélból, hogy mi mindenfélét is
tanult valamikor, végre azt kutatná, hogy mindebből mi maradt meg,
mennyit használt fel állásában mint polgár, mint ember: szomorúan
kellene tapasztalnia, hogy tanulásával iszonyú energiapazarlást követett
el. Ennek a könyvtárnak több mint háromnegyed része egészen feledésbe
ment, de mégsem pusztult el. Zárva van, mert nem volt reá szükség, aztán
annyira nincs rendezve, hogy ha volna is szükség valamire, nem tudunk
reá találni. És ebben a soha sem használt és fel sem használható
könyvtárban minden úgynevezett tananyag vagy tudomány képviselve van,
természetesen nagyon különböző számú kötettel. Igy nemcsak a classikus
nyelvek és irodalom, hanem a modern nyelvek is, a mathematika, a
historia stb. Csak egy pár példát akarok ezekre vonatkozólag a különböző
tudományok köréből felhozni.

Ne szóljunk itt legelőször a görög és latin nyelvről és irodalomról,
úgyis eléggé ismeretesek az itt felhozott panaszok, de nézzük előbb a
modern irodalomtörténetet és irodalmat. Az irodalomtörténet pl. tele van
szellemölő számmal, névvel, czímmel; ezek legnagyobb részének a
lexikonokban vagy a könyvkereskedők catalogusaiban volna helye. És
kérdjük most, hogy magokból az irodalmi művekből, mondjuk az epikai,
lyrai, drámai irodalomból mi érdemes arra, hogy helyet foglaljon
agysejtjeink között? Talán mind az az ezrekre menő jó, rossz költemény,
dráma, regény, epos, melyet hivatott és nem hivatott írók összeírtak? Az
elfogulatlan ítélő azt fogja mondani: olvassunk át egy pár kitünő
munkát, érdemes műremeket, vegyük át lelkünkbe mind azokat a szép
gondolatokat, nemes érzelmeket, melyek életünk czélját előmozdítani
vannak hivatva. Ne feledjük azonban, hogy pl. egy regény, egy epos, egy
dráma tartalmának 95% képzelt esemény, phantasia; miért kell tehát ezen
álombeli, hazug világgal az agysejteket oly nagy számmal megtölteni,
mikor annyi fontos tudnivaló várna az emberekre? Mert, hogy egy pár
kiváló epikai, lyrai és drámai költői alkotást ismerjünk, abban
gyönyörködjünk, belőle az igaz, a jó s a szép gyöngyeit magunkba
szedjük, az boldogulásunk czéljából épen kívánatos; de miért kelljen a
tanuló ifjúnak egy egész sereg jó-rossz regény, epos, szomorú és
vígjáték és csaknem minden író munkájának tartalmát, sokszor csak
czímeit megjegyeznie?

Ezen óriási energiapazarlásnál már az a kérdés is felmerült agyamban,
hogy eltekintve az energiapazarlástól, lélektani, ethikai szempontból
helyes-e, ha egy fiatal agyvelőt egy egész sereg regény, dráma
tartalmával, a lehető erkölcsös és erkölcstelen motivumok egymást
meghazudtoló seregével tömjük tele? Mintha bizony a mindennapi élet
eseményeiben nem volna elegendő tragédia, komédia, fenség és
alacsonyság, ezerféle motivum a cselekvések számára és mindez igaz is,
nem elképzelt világ. És kérdjük, mi haszna van az ifjú léleknek abból, a
midőn a szerelem különféle furfangjait, az atrocitás és vandalismus
annyi példáját, a bűnözés oly sokféle nemét kénytelen magának
megjegyezni? Ha az igaz is, hogy egy az életet már ismerő, megállapodott
jellem mindenfélét kár nélkül olvashat, nem áll ez egy tanuló ifjura. És
ha legalább megtörtént tényeket kellene így megjegyeznie, de csak
elképzelt és sokszor lehetetlen eseteket. Ez sem a lelki erők
gyűjtésének a módja! Valljuk meg, hogy azt az erkölcsi okulást,
tanulást, a mit egy sereg regény és dráma elképzelt cselekményeinek
megtanulása által meríthetünk, sokkal kevesebb munkával is megtehettük
volna. Másfelől nem szabad elfelednünk, egészen más az életet már
ismerve, pusztán szórakozás okából olvasni regényeket, mint életismeret
nélkül, ifjúkorban azért olvasni, hogy a tárgyát, alakjait megjegyezzük.

Agysejtjeink más, szinte igen terjedelmes részét azon ismeretek
foglalják el, melyeket történelemnek nevezünk. A világ és nemzeti
történelemnek tudvalevőleg az volna a czélja, hogy: magistra vitæ, az
élet mestere legyen. A tény azonban az, hogy a legtöbb ember a saját
kárán, sorsán sem tanul, még kevésbbé a másokén, vagy más nemzetek
történetén. Fájdalom, a nemzetek sem a multban nem tanultak, sem most
nem tanulnak egymástól. De hol is vannak azok a bölcs törvények,
melyeket a történelemből levonhatunk? Vagy nem látjuk-e, hogy mi
egykoruak is százféleképen kommentálunk egy eseményt, mely közöttünk
történt? Vagy nézzük napjaink politikai történeteit, midőn az egykoruak
ugyanazt a dolgot százféleképen adják elő, százféleképen értékelik.
Odajutunk tehát, hogy _mindenki a saját egyénisége, tanulmányai, vágyai,
szenvedélyei, műveltsége, erkölcsisége, önző czéljai, érdekei,
szervezetének örökölt hajlamai szerint, mondjuk egy szóval: a saját
szemével, a saját eszével és szívével nézi a világ eseményeit. És ez,
fájdalom, nem objectivitás!_ Csak így tudjuk megérteni, hogy ebben a
nagy ismerethalmazban nagyon messze vagyunk az objectiv igazságoktól.
Bizonyára ezért mondotta Spencer, hogy: «azon ismeretfajnak, mely
iskoláinkban a történelem nevét bitorolja s mely csupán nevek, évszámok
s jelentéktelen, holt tények szövedékéből áll: cselekvésünkre csak egy
körömfeketényi befolyása sincs.»[14]

Az a gondolat, hogy a történelem, úgy a hogy ma írják és tanítják, nem
mestere az életnek, már Du Bois Reymondot, a világhírű tudóst is
foglalkoztatta. Egyik munkájában így fakad ki: «De hova vezet végre is
az út könnyek patakján, vérnek tengerén keresztül? Vajjon mutat-e a
polgári történet haladást? Bölcsebbek lesznek-e a királyok,
mértéktudóbbak a népek? Vajjon nem azt tanuljuk-e a történetből, hogy
semmit sem tanulunk belőle?»

Természetes, hogy ez is túlzás, miként túlzás Jókai egy kedves
alakjának, a nagyenyedi kollegium rector-professorának, Tordai Szabó
Gerzson uramnak az a kifakadása, hogy: «a historia nem tanít egyebet,
mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magokat…
és hazudik véghetetlen kiterjedésben…»

Bizonyos azonban, hogy miként igaz Goethe az a mondása, amely szerint
_nem azért születtünk, hogy a világ problemáit megoldjuk, ép oly
bizonyos az is, hogy nem kell mindent tudnunk, a mi a világon történt,
még pedig, fájdalom, nem is úgy tudnunk, a hogy történt, de meg
lehetetlenség is, ha ezerszer annyi agysejtünk volna is_. Mily
energiamegtakarítás lenne, ha a historiában is oly törvényekről
beszélhetnénk, melyek millió adatot helyettesítenek. De ilyeket még nem
ismerünk.

Mindez azt mutatja, hogy nagyon sok erőt pazarlunk el, midőn agyvelőnket
annyi értéktelen adattal telítjük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
ignoráljuk a historiát. Az ismét hiba lenne, mert a jelent csak a mult
alapján értjük meg, és a mint Disraeli helyesen mondja: a mult
hatalmunknak egyik eleme. Azt a multat tehát, mely a jelent megalkotta,
ismernünk kell. Csakhogy nem mindaz, a mi valamikor történt és elmult,
szóval az összes mult alkotta és alkotja a jelent; bizonyos események
előidéznek új eseményt, de ehhez millió és millió megtörtént eseménynek
semmi köze. Tanuljuk meg tehát a történelemből azt, a mi az emberi
életre, főbb intézményeinek ismeretére, a jelen megértésére, hazánk
alkotmányának, legfőbb törvényeinek, culturintézményeinek megismerésére,
a béke áldásainak megszeretésére, világnézetünk, ethikai felfogásunk,
életfilosofiánk megalkotására szükséges, a többi rengeteg adatot pedig
adjuk át az arra született tudósoknak és a lexikonoknak. Betű és papir
van és lesz elég, de agysejtünk kevés és még sok fontos és másnemű
ismeretre vár.

Jól tudom, hogy engem sem a historikusok, sem a nyelvészek, sem más
tudományok szakemberei és tanítói nem fognak megérteni, sőt ádáz,
kegyetlen kritikát várhatok ezen soraimért. Hiszen mindenki a saját
tudományát, a saját szakmáját tartja fontosnak, azt hiszi, hogy a világ
rendje nem lehet el nélküle. Aztán, midőn a szakemberek, a tudósok
tudományukat védik, egész szellemi és legtöbbször anyagi világukat,
kenyeröket védik. Hiszen a mit az ember 30–40 éven át tanult, az a
képzet- és gondolatvilág, a mit így felhalmozott, tulajdonképen lelki
világát, mindenét képezi. És nem természetes-e, ha a szakember lelke
mélyében, lelkivilágában érzi magát megtámadva, midőn tudományát, annyi
gonddal szerzett ismereteit támadják meg? Innen a harcz makacssága,
komolysága. Azért kell minden efféle reformot lassan, fokozatosan,
kíméletesen eszközölni.

De bármily keserű, bármily ádáz lesz is a harcz a fölösleges
tanulnivalók ellen, a haladó kornak lassan-lassan meg kell azt vívnia s
az élet tanítására kell hallgatnia. És az élet mást tanít, mást mutat.
Az élet először azt mutatja, hogy az agyvelő megterhelésének,
capacitásának határai vannak, másodszor, hogy az ismeretek értékre,
fontosságra rendkívül különbözők. Van olyan fontos, mint a víz, mint a
levegő, hogy meg se élhetnénk nélküle, és van, a mely érték, fontosság
tekintetében rendkívül messze esik. Mily más arról hallani, hogy a
radium hogy gyógyítja a rákos daganatot, vagy hogy az elhalt szivet hogy
próbálják életre kelteni és mily más egy kötőszó változó alakjairól,
vagy az igeidők és módok használatáról beszélni.

Nagyon természetes, hogy azok az ismeretek lesznek a legértékesebbek,
melyek létünket, megélhetésünket, boldogulásunkat biztosítják, s minél
messzebb esik ettől valami, annál csekélyebb jelentőségű ránk nézve.
Tökéletes igaza van e tekintetben Tainenek, midőn azt mondja: «a
tudomány nem önczél, hanem csak eszköz; az ember nem érette van, hanem a
tudomány van az emberért. _Minden kutatásnak és minden tanulmánynak
feladata: csökkenteni a fájdalmat, növelni a jólétet, megjavítani az
emberi létfeltételeket._»[15]

Ezekre gondolva lehetetlen, hogy ne lássunk nagy energiapazarlást a
görög és latin nyelvnek és mindenféle régiségeknek oly módon való
tanulásában, mint ez gymnasiumainkban történik. Hiszen a mi igazán
értékes és becses ebben az irodalomban, az értékesnek marad fordításban
is. Aztán valljuk meg az igazat, a görög és latin irodalom műveinek,
gondolatainak legjavát már úgyis átvették, már assimilálták a nemzeti
irodalmak.

Ha a tudománynak az a czélja, hogy az igazsághoz vezéreljen, hogy a
természet titkait felfedje, hogy a fájdalmat csökkentse, a jólétet
nevelje s a létfeltételeket megjavítsa, akkor a tudomány ez áldásaiból
nagyon keveset ad a nagy világnak, a közjónak a szőrszálhasogató
nyelvészkedés, filologizálás. Igaz, hogy a nyelvtudomány, mint minden
tudomány szép és fontos ismeretekhez vezethet, a midőn lélekvalljuk meg,
hogy a nyelvészeti fejtegetések legnagyobb része messze esik a közjó
megvalósításától, másrészt csak annak szerez örömet, a kit a természet
már arra alkotott, hogy a nyelvészetben lelje örömét.

De nem kivánunk a tantárgyak során végigmenni, hogy a szellemi erők
pazarlását kimutassuk. Bátran végigmehetnénk valamennyi tantárgyon s
kimutathatnók, hogy többet adnak mint kellene, hogy sok felesleget adnak
és végre, hogy nem olyan formában adják, mely forma a tanuló lelki
fejlettségének világához alkalmazkodik. Ezzel azt is mondjuk, hogy
tankönyveink messze esnek attól az ideáltól, melyhez a tankönyvnek
közelednie kellene. _Egy tankönyvnek ugyanis világosság, érthetőség,
egyszerűség, rövidség, érdekesség, vonzó előadás tekintetében mintának
kellene lennie._ Ha jól átgondoljuk, hogy mi egy tankönyv hivatása,
czélja, akkor az államnak, a társadalomnak a tankönyvírást és kiadást a
legfontosabb állami, társadalmi, culturalis feladatok egyikének kellene
tekintenie, akkor minden arra hivatott tényezőnek: ministeriumnak,
Akademiának, egyetemnek, kiváló tanároknak, íróknak együttműködésére
volna szükség, hogy lehetőségig tökéletes, ideális tankönyveket
alkossanak.

Mindez csak akkor lesz lehetséges, ha a különböző iskolák tananyagát,
annak mennyiségét és minőségét nem tisztán tanügyi körök és hatóságok
fogják meghatározni, hanem egy oly nagy bizottság is, melynek tagjai a
különböző életpályák legkiválóbb képviselőiből fognak állani, ha tehát a
gyakorlati élet emberei, a különböző életpályák kiváló férfiai is hozzá
fognak ahhoz szólhatni, hogy mit tanuljanak a nemzet gyermekei. Azok az
emberek ugyanis, a kik a gyakorlati élet követelményeit ismerik, a kik
tényleg látják mi és hogyan kell az életnek és annak a pályának, a
melyen tani, historiai, népismei stb. ismeretekre derít új fényt, de
mozognak, bizonyára nem fognak oly tananyagot proponálni, a melyre az
életnek szüksége nincs.

Ha pedig egy ily elméleti és gyakorlati kiváló férfiakból alakított
tanács meghatározná a különböző iskolák egész tananyagát, a tankönyvek
megírását olyan írókra kellene bízni, a kik világosan, érthetően,
röviden, érdekesen tudnak előadni. _Egy ideálisan jó tankönyv
megírásának oly nagy dolognak kellene lennie, hogy legkiválóbbjaink
ambitiójának tárgyát képezze. Ez megint ismét csak úgy lesz, ha kellő
formában honorálják is azt az írót, a kinek könyvéből egy nemzet
gyermekei tanulnak, a kinek gondolatai ezer és ezer fejben fognak majd
helyet találni, a kinek eszméi, érzelmei, előadása módja egy
generatiónak fogja szellemi táplálékát képezni!_ De ki gondolt nálunk
ilyenekre?!

Most, fájdalom, sokszor kezdők experimentálása, stréberek tülekedése,
majd üzlet, nyereségvágy látszik sok tankönyvünkön.

Nem is gondoljuk, hogy a rossz tankönyvek mennyi erőpazarlásnak, mennyi
kínnak a kútforrásai. Azok az idő előtt való nehéz tudományos
fejtegetések, abstrakt fogalmakkal való filozofálások, nem megfelelő
stilizálás épen olyan az agyvelőnek, mint az emészthetetlen étel a
gyomornak. Mindkettő beteggé teszi a szervezetet. Meg vagyok róla
győződve, hogy ha a tankönyvek e betegeit statistice ki lehetne mutatni,
elszomorítóan nagy számot kapnánk. Viszont, ha ezt a sok kínt, ezt az
óriási energiapazarlást meg lehetne szüntetnünk, mennyi erőt,
boldogságot, hasznot tudnánk teremteni. De míg a középiskoláknál a
concurrentia legalább némileg segít a bajokon, a felsőbb oktatásnál ez
sincs meg.

Mikor mindezen bajokról elgondolkoztam és e mellett memoriám birodalmát
a lehetőség szerint áttekintettem, «Ész és szív» czímű, még 1900-ban
megjelent művemben ezeket írtam:

«Ha lelkünk birodalma, vagy emlékezetünk világa valamiképen át volna
tekinthető; ha valami Röntgen-féle sugárral látnunk lehetne, hogy az
ezer milliót meghaladó képzetek milyen szolgálatot tettek életünkben,
úgy, hogy tehát világosan láthatnók: ezeket állásomban, kenyérkeresésnél
használtam; ezeket a társas életben; ezeket testem és lelkem
egészségének megőrzésénél; ezek a képzetek életfilozófiámat alkották;
ezeket meg csak szórakozásul használtam; ennek az óriási csoportnak itt
soha semmiféle hasznát sem láttam; ezek a képzetek itt csak elnyomták és
elfojtották a többit; ez a csoport meg csak tévedést, hibát, bűnt és
gyászt hozott reám: ismétlem, ha mindezeket látnánk, szomorú látvány
tárulna szemeink elé. Fel kellene kiáltanunk: _mennyi vérrel és
izzadsággal szerzett lom és szemét, mily kevés értékes, életboldogító
elem!_»

«Valóban olyan ez a képzetfelvétel, mint midőn egy megnyitandó nagy
vegyeskereskedésbe portékákat szállítanak. Van olyan is a szállított
portékában, mely szépen beleillik a fiókokba; de mennyi van olyan, mely
sem minőségénél, sem mennyiségénél fogva nem fér oda. A munka alatt itt
is, ott is törik egy állvány, egy fiók (ez az idegrendszer baja, a
különféle betegségek).

És mennyi csalódás, midőn a kereskedés végre megnyílik. A boltos tisztán
látja helyzetét: a mi neki, övéinek, az életnek legjobban kellene, abból
kevés van a boltjában; ami alapjában nem más, mint haszontalan
fióktöltelék, azzal tele van kereskedése. És hogy a tragikomikum még
teljesebb legyen: venne kelendő portékát, de már nincs hová elhelyeznie,
mert mind beteltek már a fiókjai.»

Azóta, hogy ezeket írtam, ugyanazon szemmel nézem a világ folyását és
látom tanulásunk sysifusi munkáját, a kis és nagy modern Tantalusok
kínjait. Érthető volt tehát örömem, midőn fentnevezett munkám
megjelenése után egy pár évvel Ostwald Vilmosnak, a nagyhírű
természettudósnak és filozófusnak az energiatékozlás ellen tett hasonló
kifakadásait olvastam. Természetesen egy szegény magyar tanár szavát
senki sem hallotta meg.

Nem célunk itt annak illustrálása, hogy hány és miféle áldozata van
ennek az energiapazarió tanulásnak, avval sem akarunk most foglalkozni,
hogy hibás tanterveinkből, mi volna mint fölösleges ballast kidobandó,
és mivel kellene az agysejteket a tanulásra legalkalmasabb időben úgy
kitöltenünk, hogy testileg és lelkileg munkabíró, boldogulni és
boldogítani tudó életet élhessünk? Világos, hogy a válasz csak az lehet,
hogy mindenekelőtt, fejlődő erőnkhöz mérten csak azt tanuljuk, a mi az
élet czéljának, az egyén és a köz tökéletesedésének, boldogulásának
legjobban megfelel, a mi tehát nemcsak igazán érték, sőt mértéke minden
más értéknek. És itt nem szabad elfelednünk: _«a természet törvényeinek
ismerése és alkalmazása az egyedüli biztos eszköz arra, hogy a világ
menetére befolyással legyünk»!_

Csakis a természet törvényeinek ismerete vezetheti az emberiséget czélja
felé. Csakis e törvények ismerése és alkalmazása lehet az az
Ariadne-fonál, mely az élet labyrinthusában elvezet. Ezek nélkül nem
használ semmiféle más tudomány, nem segít rajtunk semmiféle művészet.



IV.

A gondolathiba, mint az erőpazarlás egyik szülője. Az életnek tanuljunk.
Spencer tanácsai. Mi neveli az észt? Az általános műveltségről.
Képzeteinket nem lehet kilakoltatni, a fölösleges tehertől nem lehet
menekülni. Nem lehet tetszés szerint felejteni. Végeredmény.

A szellemi erőkkel való rossz gazdálkodásnak egy különös alakja akkor
áll elő, ha képzetvilágunk közé oly képzetek, gondolatok kerülnek, a
melyek a fennálló fizikai vagy erkölcsi világrenddel ellenkeznek, a
melyek nem igazak, a melyek tehát valami hibát, helytelenséget, valami
falláciát, sophismát tartalmaznak. Ezeket nem az iskolákban, hanem
rendesen otthon, a társaságban, az utczán, szóval a külvilágban
tanuljuk. Sokszor az egoismus, az indulat, a remény, a félelem, a hiúság
szüli őket, gyakran a tömeg, a sokaság hatása, a téves uralkodó eszme,
az állítólagos közvélemény, az utánzás hozza őket létre. Sorsunk
tragikumához tartozik, hogy tévedések, gondolathibák, a milyenek pl. a
téves észlelés, hibás általánosítás, álkövetkezetesség, téves analogia,
stb. kisebb és nagyobb hazugságok vesznek bennünket körül. A családi
életben, a társadalomban, a politikában, a könyvekben, a hibás
gondolatok egész özöne van forgalomban. Majd magunk gyártjuk őket, majd
másoktól vesszük s közvetítjük. A lelkünk bacillusai ezek. A valódi
bacillusok között ezek is közöttünk keringenek, inficiálnak s mint
amazok, ezek is bűnhődést, fájdalmat, bút okoznak, vért, sokszor életet
követelnek. Kétségtelen, hogy a rossz gondolat ép úgy szedi áldozatait,
mint az epidemia. És vajjon mindez nem egyúttal a legnagyobbmérvű
energiapazarlás is? Gondoljunk csak arra, hogy a babona, a tudatlanság,
a helytelen nézet, hibás maxima, téves életelv mennyi szellemi
energiapazarlásnak a szülője!

Lehet, hogy elszörnyülködnénk, ha valami csodás lény ki tudná mutatni,
hogy mennyi téves, hibás képzet, eszme van emlékezetünk birodalmában,
mennyi ragyogó hamis gyöngy memoriánk kincstárában. Így talán jobban
megértenők, hogy miért csalódunk, tévedünk, bűnhődünk minduntalan!

Ha mindezek elősorolása fonalán láttuk, hogy mit ne tanuljunk,
önkénytelenül az a kérdés tolul lelkünkbe, hogy mit tanuljunk?

Az előbbi fejezet végén arra az eredményre jutottunk, hogy azt tanuljuk,
a mi az élet czéljának legjobban megfelel. De mi az élet czélja? Egy
nagyobb munkámban[16] az emberi természet és a társadalmi élet
vizsgálata folytán arra az eredményre jutottam, hogy a természet a
szervezetünkbe oltott törekvésekkel maga mutatja meg azon czélokat,
melyek felé törekszünk és törekednünk kell, majdnem azt mondhatjuk, maga
tüzi ki ideáljainkat is. Ilyenek: az öröm, más szóval kifejezve a
szeretet, az életnek minél továbbra való kiterjesztése, a munka, a jó,
az igaz és a szép.

_Az élet czélja ezek szerint: egyéniségünknek oly kifejlése, mely
először nemes örömökben minél gazdagabb, tartamára minél hosszabb életet
biztosítson, a mely másodszor arra képesítsen, hogy a legnemesebbekért
(erkölcsi jó, igaz, szép) s így a köz javáért tudjunk munkálkodni._

Azt kell tehát mindenekelőtt tanulnunk, a mi ennek a czélnak leginkább
megfelel. Ne feledjük azonban, hogy _tömérdek olyan igazság van, melynek
csak lexikonokban, könyvekben volna megfelelő helye, de mely csak mint
lom és akadály szerepel memoriánkban és elfoglalja azokat a helyeket,
melyeket életrevaló elemeknek kellene betölteniök._ Erre nem voltak és
nincsenek tekintettel a világ különféle tantervei.

Erre vonatkozólag írja Spencer: Fő életkérdésünk – mely minden egyebet
magába ölel: miként irányozzuk helyesen cselekvésünket az élet minden
viszonyai s körülményeinek közepette. Mint bánjunk testünkkel,
lelkünkkel; miként vezessük ügyeinket; hogyan neveljük fel családunkat;
mint viseljük magunkat polgárokul; mint zsákmányoljuk ki a boldogság
azon forrásait, melyeket a természet maga nyit számunkra; miként
hasznosítsuk mindennemű tehetségeinket úgy a magunk, mint mások javára;
egyszóval hogyan folytassunk tökéletes életet? Ez lévén a fődolog, a
nevelésnek ezt kellene elsajátíttatnia velünk.[17] Ebben a pár sorban
meg van a nevelésnek és tanításnak egész programmja, de meg van benne az
is: mit dobáljunk ki mint ballastot tanterveinkből.

Ha most azt kérdeznők, ugyan melyik iskola az, ahol mindezekre
megtanítanának bennünket, fájdalommal kell válaszolnunk, hogy
mindezeknek legnagyobb részét az iskolán kívül, az életben sok
szenvedéssel tanuljuk. Még szerencsés, a ki legalább így tanul, ha későn
is, ha nagy fájdalmak árán is. De hány van, a kinek ez is későn jön,
sejtjei már más képzetekkel, fogalmakkal vannak megtöltve. Mennyi
nyelvtani, mondattani szabály, szám, név, történelmi anyag, mennyi ó- és
újkori mese, monda, irodalomtörténeti száraz adat, hány színműnek,
regénynek tartalma pihen ott csendesen az agysejtek között örökre
hasznavehetetlenül. Mint valamely eltemetett város a holt tenger
fenekén. Mennyi munka van itt eltemetve!

Tetézi a bajt még az, hogy ez a szép gyűjtemény épen természeténél
fogva, mert nincsen a részei között összefüggés, viszony, okozatiság,
szóval logikai kapcsolat, mert sok kivétel, valótlan, homályos,
inconsequentia van benne, csak gátjául szolgál a természetes, logikai
gondolkodásnak. Mert mi sem árulja el jobban a lélektanban való
járatlanságot, mint az az argumentum, hogy az előbb felhozott tömérdek
anyag az ész élesítésére, az értelem fejlődésére szolgál, másrészt erre
az anyagra az általános műveltség miatt van szükségünk. Pedig az ész és
értelem fejlesztésének legjobb mestere: a természet, az élet szemlélete,
vizsgálata, vagyis világosan látható, kivételt nem tűrő rend és
törvényszerüségek tanulása.

_Az ész és értelem csak a természet tüneményeinek vizsgálata, csak
határozott viszonyok, függőségek, törvényszerüségek szemlélete, csak
belátás, logikai következtetések által fejlődik_, nem pedig mindenféle
csak elképzelt dolgok, chaos, lom és kivételek által. Mert igaz marad
Kerekes mondása, hogy: a hol törvény nincsen, ott igazság sincsen, s a
hol ez nincs, ott nincs mit tanulni.

Hogy arra a sok teljesen hasznavehetetlen képzetre az úgynevezett
általános műveltség miatt volna szükség, azt az eddig felhozottak
teljesen megczáfolják. És az úgynevezett általános műveltség fogalma oly
elastikus, sokféleképen értelmezett fogalom, hogy nem csoda, ha sok
bajnak a szülője. Nézzük meg tehát, hogy mit nevezünk valódi
műveltségnek? A valódi műveltség fogalmán a léleknek harmonikus
kiképzettségét értjük, azaz oly kiképzettségét, mely először elegendő
általános ismeretekben, æsthetikai és erkölcsi érzelmekben, erkölcsös
jellemben s mindezen belső tulajdonoknak megfelelő külsőben, tehát
modorban nyilvánul.

Az így értelmezett általános műveltségnek sincs tehát szüksége arra a
rengeteg képzetre, melyek valósággal csak haszontalan töltelékül
szolgálnak.

Nem szabad elfelednünk, hogy az emberi ismeretek birodalma szinte
perczről-perczre nő, úgy, hogy már szédítő nagy a tudás birodalma – de
nem nő evvel arányban az agy felfogó képessége, megterhelhetősége. A
világ tantervei arra nincsenek tekintettel, hogy az emberi lélek, a
memoria megterhelésének is vannak határai. Csak tömik és tömik ezt a
raktárt, de a mint képletesen már megjegyeztük, törnek a polczok,
pusztul az anyag. Kép nélkül szólva: a lélek, a test belebetegszik e
raktározásba, s az energiagyüjtés energiapazarlássá változik. És itt
nemcsak az alsó és középiskolákra, de mindenrendű iskolákra,
vizsgálatokra gondoljunk. Hogy mit kívánnak ma pl. egy diploma
megnyeréseért, mit kívánnak pl. egy tanári, mérnöki, ügyvédi
vizsgálaton?! Szinte hihetetlen.

Nagy energiapazarlásra mutat az a tünemény, hogy a tanulók legnagyobb
része egy kis ideig, és csak némely tantárgy iránt mutat érdeklődést, de
egy délelőtti öt órai tanítást önként, figyelmeztetés, sőt büntetés
nélkül nem tud elegendő figyelemmel kísérni. Hogy ez a tanulás örömet
okozna, mint annak lennie kellene, az szinte ritkaság. Itt tehát
mindenféle hibának kell lennie, mert új ismeretszerzés, ha az
minőségileg és mennyiségileg a léleknek megfelel, annyi mint
energiafelvétel, és minden új energiafelvétel kellemes a szervezetnek.

Minthogy azonban ezen soraink nem iskoláink hibáival akarnak
foglalkozni, e tárgygyal itt bővebben nem foglalkozhatunk. Ha azonban
egész tanügyünkre csak futó pillantást vetünk is, fel kell kiáltanunk:
kevés ember van a maga helyén!

A szellemi erőkkel való rossz gazdálkodás körébe tartozik pl. az
egyhuzamban való öt órai tanítás is. Ha ez a tanítás bizonyos pausákkal
jár is, mégis sok. Lélektani, különféle psychophysikai kísérletek
mutatják, hogy már egy órai figyelmes hallgatás is kifáraszt. Hát öt óra
egymásután napokon, sőt hónapokon keresztül! A tanárok pl. jól tudják,
hogy mit jelent az, a harmadik, negyedik, ötödik órában tanítani, hogy
mi mindenfélét kell elkövetniök, hogy a tanulók már kifáradt figyelmét,
érdeklődését legalább némileg ébren tartsák.

Ideggyógyászok, elmeorvosok, psychologusok már régóta panaszkodnak az
ily munka ellen, de fájdalom, eddig minden eredmény nélkül. Hogy ez a
sok óra a tanulók tekintélyes részénél tényleg nem okoz kimutatható
túlterhelést, az a mint már említettük, egyszerüen onnan van, hogy az
illetők ösztönszerüen nem figyelnek, nem dolgoznak annyit, a mennyit
kellene.

Szomorú igazság, de úgy van, hogy az iskolai munka, a tanulás a legtöbb
alsó és középfokú iskolai tanulónak csak teher, kín, egyeseknek
valóságos gyötrelem. Nagy része öröm nélkül végzi el munkáját, egy része
pedig kínnal tanulja meg a minimumot. Ha nem volnának iskolai
barátságok, iskolai társadalmi élet, egy része nem is járna az iskolába.
Igaz, hogy sok degenerált, beteg, ideges, otthonról már elrontott gyerek
kerül a jók és munkabírók közé, de még sem volna szabad az iskolának
ilyen fárasztó és sokakra nézve félelmes helynek lennie.

És milyen különös az élet. Ezeket az iskolai kínokat, kiállott
izgalmakat és szenvedéseket nem csak egyszer kell átszenvednünk. Csak
gondoljunk a férfi, sőt az öregkor álmaira. Hányszor álmodjuk 20–30 év
mulva is, hogy megint az iskolában vagyunk, felelünk, vizsgázunk – és
kegyetlenül trémázunk. Az iskolák világrendje még álmainkban is érezteti
hatását.

Mindezzel szemben az ideális dolog az volna, ha a tanítás örömet
nyujtana, ha az iskola az öröm tanyája lenne.

Ha most elgondoljuk, hogy minden félelem, kín, bánat, aggodalom egyuttal
testi és lelki energiapazarlás, és ha elgondoljuk, hogy ez sok embernél
8–12 évig tart, be kell látnunk: itt óriási pazarlással van dolgunk. Ha
tehát ezt az energiát az egyén más irányban értékesíthette volna,
mennyit nyert volna erőben, munkában, boldogságban az egyén és a köz is.
Hány ember van, a ki midőn már utolsó vizsgáját is letette, érzi, hogy
most már semmire sem való és hosszú ideig se kedve, se ereje a
megkezdendő új élethez.

Hát nem tragikus dolog az, hogy annyi ember fáradt gőzzel érkezik a
versenytérre? Hát nem elszomorító energiapazarlás ez?

Mennyivel más volna az élet, ha életünknek csaknem egy harmadát ily
munkával nem terhelnők. Mennyivel más volna az eset, ha ezeket a
fölösleges, sőt káros tartalommal telített agysejteket, képzeteink és
fogalmaink lakóhelyeit valamikép ki lehetne üríteni, s megfelelőbb
tartalommal telíteni! Ámde az agysejt első lakójától soha többé nem
menekül. _A mit gyermek- és ifjúkorunkban gyüjtöttünk, az a helyén
marad, és azok a legelső sejtlakó képzeteink ki nem mozdulnak
hajlékaikból._ Sokszor úgy látszik, mintha tökéletesen elfelejtettünk
volna valamit, mintha idegen lakó költözött volna a régi helyébe. De nem
úgy van. Csak az agysejt chemiai elváltozásával pusztul el a képzet is,
mint ezt az elmebajosok elváltozott agysejtjei és elpusztult képzetei
tanusítják.

Az a képzet még nem pusztult el, a melyre pl. tetszés szerint nem tudunk
visszaemlékezni. Hányszor van rá eset, hogy pl. egy gyermekkori képzet,
emlék 60–70 évig is ott szunnyad a feledésbe ment képzetek között és
aztán egyszerre, hivatlanul bukkan fel, vagy álmunkban tünik elő;
sokszor meg már reá sem ismerünk valamely felbukkant régi képzetünkre s
újnak gondoljuk.

Ha tehát megtölthető agysejtjeink már megteltek, mondjuk népszerüen és
képletesen, ha már nincs kiadó lakás, nem tudunk új lakóknak helyet
adni, nem tudunk tetszésünk szerint tanulni, új ismereteket szerezni.
Ugyanekkor azonban egy másik tünemény kezdődik: feledésbe kezdenek menni
hamarosan megszerzett képzeteink. Gondoljunk csak arra, hogy egy fontos
vizsgálat előtt (érettségi, államvizsgák) milyen tanulás megy végbe.
Heteken és hónapokon keresztül éjjel-nappal folyik a szellemi
beraktározás. És mi az eredmény? Vizsga után egy-két hétre chaos lesz az
egész elsajátított anyag és a legnagyobb része már is feledésbe megy.
Mondjuk ez a tanulás vásári munka volt. A tanulás csak akkor maradandó,
ha szerzett új ismereteink associatióba lépnek régibb képzeteinkkel, ha
az új képzeteket a régiekkel hozzuk összeköttetésbe, azaz ha kellően
megalapozzuk ismereteinket. Erre kellő idő, kellő pihenés, kellő
ismétlés, gyakori visszatekintés kell. Mindez nincs meg, nem lehet meg a
vizsgálatokra való készülésnél. _Ez az oka annak, hogy vizsgálati
ismereteink nagy része oly hamar elpárolog, de megmarad a szervezet
destructiója._ Azért vagyunk tehát sok téren oly nagyon feledékenyek,
mert _a tanulás munkája nem volt megfelelő, mert vásári, látszatra
készülő munka volt az egész. És most gondoljuk el: ilyen vásári munkával
áll ki a legtöbb ember az élet vásárjára. Mennyi felületes,
megbízhatatlan munkát kínálnak itt minden téren_, a nélkül, hogy a
csalásra csak gondolnának is! Csoda-e aztán, ha a világ úgy halad, a
mint halad?

De a mint nem lehet bizonyos koron túl tanulni, úgy nem lehet tetszés
szerint felejteni, sem nem lehet emlékezetünk világával tetszés szerint
rendelkeznünk. Nincs emlékezetünk kertjében sem gyomlálás, sem
újraültetés. És hogy ez így van, bizonyára jól van, mert az ön és a
fajfentartásnak ilyen berendezésre van szüksége.

De ha már úgy van, hogy _a tanulás időszakában lelkünk világát sok
felesleges, értéktelen, sőt káros képzettel telítjük meg;_ ha azt
látjuk, hogy _ezen alkalmatlan lakók miatt, új, alkalmas, sőt felette
kivánatos lakónak nincs már hely; ha ettől a felesleges, gátló tehertől
semmiképen nem tudunk megszabadulni_, nem arra kell-e gondolnunk: _mily
más lehetne az emberi élet, mily haladást mutathatna a tudomány, ha ezt
az elpazarolt és soha vissza nem hozható óriási energiát másképen tudnók
értékesíteni_, vagyis, ha ezeket az agysejteket a tanulás korában azzal
tudnók benépesíteni, a mire testünknek és lelkünknek, a társadalomnak, a
világnak valóban szüksége van, a mi haladásunkat, boldogulásunkat
valóban előmozdítaná?!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A takarékosság elve a természetben.]

[Footnote 2: Höffding: Psychologie 129. l.]

[Footnote 3: Ch. Fére: Travail et Plaisir.]

[Footnote 4: Maudsley: Die Physiologie und Pathologie der Seele. 453 l.]

[Footnote 5: Die Localisation der geistigen Vorgänge.]

[Footnote 6: Meynert: Uber den Bau der Rinde…]

[Footnote 7: A gondolkodásról. A budapesti kir. Orvosegyesület
Értesítője 1912. oktb. sz.]

[Footnote 8: Ribot: Az emlékezet betegségei.]

[Footnote 9: A gondolkodásról. A Budapesti kir. Orvosegyesület
Értesítője. 1912. okt. sz.]

[Footnote 10: Krafft Ebing: Egészséges és beteg idegek.]

[Footnote 11: A Magyar Filozófiai Társaság közleményei. 1904. évf. 34.
l.]

[Footnote 12: Emerson: Az emberi szellem képviselői.]

[Footnote 13: Charakter und Nervosität. 159. l.]

[Footnote 14: Spencer H.: Értelmi, erkölcsi nevelés 14. l.]

[Footnote 15: Bourdeau: A jelenkori gondolkozás mesterei.]

[Footnote 16: «Az életfilozófia problémái.»]

[Footnote 17: Spencer: Értelmi, erkölcsi és testi nevelés. 9. l.]



TARTALOM.

I. A takarékosság elve a természetben. Szervezetünk energiája. Lelkünk
változásai. Képzeletvilágunkról. A lelki tünemények localisatiója. Az
agysejt tulajdonságai. Képzeteink különfélesége. Képzeteink, fogalmaink
különböző agysejtekben vannak elhelyezve. A feledés menete. A
tanulnivágyás agyszerkezeti szükséglet, mely kielégítésre vár. A
talentumok eredete és képességeink különbözősége. A szellemi erők
gyűjtéséről 3

II. A testi és szellemi erők öröklésének fejlődési fokai. A talentum
keletkezéséről. Tehetségeink mutatják hivatásunkat is. A hivatásunkkal
ellenkező munka erőpazarlás. A figyelem mutatója a tehetségnek. Az
iskola nem a hajlamok szerint adja a lelki táplálékot. A Golgotha
kezdete. Az agysejtek lassan mind megtelnek s jön idő, midőn az új
képzet nem kap állandó helyet 18

III. A végigtanult könyvek. Az irodalomtörténet szellemölő adatai, a sok
regény és dráma tartalma nem nevelő. A történelem még mindig nem az élet
mestere. Nem tudunk objectivek lenni. A tömérdek adat Lexikonokba való.
Minden tudománynak feladata. A nyelvészkedés. Lelkünk birodalmának
tartalma és az energiapazarlás egy hasonlattal kifejezve 27

IV. A gondolathiba, mint az erőpazarlás egyik szülője. Az életnek
tanuljunk. Spencer tanácsai. Mi neveli az észt? Az általános
műveltségről. Képzeteinket nem lehet kilakoltatni, a fölösleges tehertől
nem lehet menekülni. Nem lehet tetszés szerint felejteni. Végeredmény 38




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A szellemi erők gyüjtése és pazarlása" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.