Title: Szerelem (2. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai
Author: Móricz, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szerelem (2. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai" ***

SZERELEM

MÓRICZ ZSIGMOND

EGYFELVONÁSOSAI

II.

ARANYOS ÖREGEK

TÖKMAG

A KAPUBAN

POLITIKA

II. KIADÁS.

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1913

SZINHÁZAKRA NÉZVE KÉZIRAT.

A SOKSZOROSÍTÁS, FORDÍTÁS JOGA FENNTARTVA.

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.



ARANYOS ÖREGEK

SZINDARAB EGY FELVONÁSBAN


SZEMÉLYEK:


AZ ARANYOS NÉNI

GYÖRGY BÁCSI

MISKA BÁCSI

JÁNOS BÁCSI

FIU

LEÁNY

ELŐSZÖR JÁTSZOTTÁK A VIGSZINHÁZBAN TARTOTT MATINÉN 1911 NOVEMBER 26-ÁN:
BLAHA LUJZA, HEGEDÜS GYULA, SZERÉMI ZOLTÁN, VENDREY FERENC, KEMENES
LAJOS, LENKEFFY ICA.

_(A kertnek egy igen kicsiny részlete. Csupán annyi, amennyit a százados
nagy hársfa betakar. A nagy fa ágai elnyulnak szélesen s alatta egy
kerti asztal, három kerti szék s egy lóca van. Magas bokrok kerítik a
kisded tért. Minden levél szinespiros, sárga, barna szinek roppant
változatos tömege. A földet vastagon borítja a lehullott falevél s a
legkisebb szélfuvásra sürün hull a levél a fáról. A kis téren ut visz
keresztül balról, jobbra. Középen a bokorgyepün szintén ut van s az
jobbra-balra úgy visz, hogy még látni a bokrokon át az elmenőt. A
távolban őszi hegyek látszanak. A kis tér üres. Egyszerre szél süvít át
a lombok közt s vastagon szakad le a falevél. Minden ág megmozdul,
minden levél megreszket, s szép sárga levelek perdülnek alá sürün,
sürün…)_


ELSŐ JELENET.

(Fiu, Leány.)

LEÁNY.

(Kicsike, szép, szőke gyermek, frissen, kényesen beperdül, a Fiu elől
szalad.) De hagyjon, mert… No hagyjon, ha mondom!

FIU.

(Fiatal kis moderneskedő jogászfiu.) Szépen hagyom! Épen mikor senki sem
lát!

LEÁNY.

De viselje magát tisztességesen!

FIU.

Egy modern fiatalember nem viseli magát tisztességesen. Mi már nem
udvarlunk és bókolunk a hölgyeknek, hanem gorombáskodunk velük. Mi
fölényesen kitekerjük a lányok nyakát. Majd hetvenéves koromban! majd
akkor talán udvarolni fogok, mint az öreg urak bent a házban a néninek!
(Mély bókot csap, a fogatlan beszédet utánozza.) Kezit csókolom
nagyságos asszony, meg tetszik ismerni!… Na hát az nagyszerü lesz, ha mi
40 esztendő mulva találkozunk! Mondja meg fog ismerni?

LEÁNY.

Na, nagyon az eszembe tartom az ilyen tacskókat!

FIU.

Ugyan, hiszen bukik rám, maga kis tyuk!

LEÁNY.

Kikérem magamnak! Még nincs félesztendeje, hogy az egyetemre ment, már
ugy beszél, mint egy pesti csibész.

FIU.

Hja, de nagyszerü lesz, ha ezt a napot eszébe juttatom ötven év mulva!
Maga leül itt a karszékbe és én szerelmet vallok…

LEÁNY.

(Leül.) Nem kérek belőle, ne fáradjon!

FIU.

Esküszöm nagyságos asszonyom, hogy 40 év óta nem szerettem mást csak
kegyedet! (Letérdel.)

LEÁNY.

Álljon fel az Istenért, hiszen meglátják!

FIU.

(Feláll.) Ez a legfontosabb maguknak, hogy meglátják!

LEÁNY.

(Elszalad.) Trallalárom, trallalárom!

FIU.

Szépen nézek én ki, ha még egy kis falusi liba előtt is ilyen nimolista
vagyok! (Utána szalad.)


MÁSODIK JELENET.

(Miska bácsi, János bácsi.)

MISKA BÁCSI.

(Balról jönnek; Miska bácsinak nagy szürke szakálla van, János bácsi
igen kövér, borotvált arcu, rövid deres bajusza van, kopasz.) Na hát ez
mégis csak sok! Ezt én nem birom ki! Ez nem egészséges látvány: a
fiatalok szerelmeskedését nézni!

JÁNOS BÁCSI.

Dehogy nem egészséges barátom, egészen felpezsdül tőle a vérem. Csak ugy
bizserél a poézis!

MISKA BÁCSI.

Fenét a poézis. Egészen más bizserél!… Ha rajtam állana, törvényt
hoznék, hogy ilyen perverzus látvánnyal ne izgassák az öregeket, hát
hisz annál nincs izgatóbb látvány, mint egy fiatal fiut, meg egy fiatal
leányt együtt látni! Az öregek idegeit nem szabad hiábavaló dolgokkal
izgatni!

JÁNOS BÁCSI.

(Közben egészen az asztalig jöttek, János bácsi a kurta őszi kabátja
zsebéből két poharat vesz ki, meg egy palack bort s azokat lerakja az
asztalra.) Ugyan édes barátom, ne nagyíts. Nincs már ebben mi ránk semmi
izgató, gyere kocints pajtás az ebédre, amivel 40 év alatt jóllaktunk.
Kinálhatsz a jóllakottnak olyan pecsenyét, hogy no…

MISKA BÁCSI.

Jóllakottnak! Hát ki lakott jól? (Felveszi a poharat.) Ép az a bökkenő,
hogy nekem még ma is kell az asszony!

JÁNOS BÁCSI.

(Koccint.) Köll, köll, de mire köll?! (Iszik, Miska bácsi is iszik.
Aztán leülnek.) Hát iszen szó sincs róla, jól esik egy szép asszonyt
látni! Mint az öreg kopó, passzióból állja a vad nyomát! És az az igazi,
mert az már érdek nélkül teszi!

MISKA BÁCSI.

Lári-fári. Bennem ma is olyan a _kivánság_!…

JÁNOS BÁCSI.

A kivánság! No hisz még csak az kék, hogy az is elhagyjon! Legalább
étvágyunk legyen, ha már nem tudunk enni!

MISKA BÁCSI.

Te, tudod! Mikor ma megláttam odabenn Paksy Katát, tudod mi volt az első
gondolatom?

JÁNOS BÁCSI.

No?

MISKA BÁCSI.

Az, hogy feleségül kéne venni!

JÁNOS BÁCSI.

Neked is?

MISKA BÁCSI.

Micsoda?

JÁNOS BÁCSI.

Bámulatos! Nekem is az volt.

MISKA BÁCSI.

A, neked van feleséged!

JÁNOS BÁCSI.

Attól még eszembe juthat akármi! Sőt annál jobban!… Azt az asszonyt
barátom, ma is jó vóna feleségül venni!

MISKA BÁCSI.

Meg se látszik rajta a negyven év. (Felemeli a szakállát.) Mikor most
negyven esztendeje érte párbajozgattam, még nem volt bajuszom.

JÁNOS BÁCSI.

(A pohárba bort tölt.) És nekem barátom: hasam! Vékony voltam én, mint a
plajbász! És olyan verseket költöttem, hogy az agaram is szükölt bele,
ha elszavaltam! (Poharát oda koccintja a másikhoz.)

MISKA BÁCSI.

(A poharát elveszi s csendesen kézben tartja.) Ez az asszony, ez tiszta
boszorkányság! Hetvenegyben, mikor elvitték tőlünk, hej Uristen, micsoda
egy kis lány volt ez hetvenegyben! De ma meg micsoda asszony! Bele lehet
ebbe bolondulni!

JÁNOS BÁCSI.

Bele barátom, bezzeg az én áldott satrafám, aki kilencet szült nekem,
egymás után, – ej, nem is jó rágondolni! Hogy én nekem egy olyan
asszonyt kell megölelni, mikor egy hajszálon fordult, hogy nem ez lett
az én feleségem!

MISKA BÁCSI.

Na, öten voltunk! De te csak az utolsó voltál.

JÁNOS BÁCSI.

Nem lehet azt tudni barátom, az utolsókból lesznek az elsők. (Koccint.)

MISKA BÁCSI.

(Isznak.) János!

JÁNOS BÁCSI.

No?

MISKA BÁCSI.

Mit szólsz hozzá, ha megkérném, hozzám jönne?

JÁNOS BÁCSI.

Hát te?

MISKA BÁCSI.

Mi?

JÁNOS BÁCSI.

Hát te mit szólsz, ha megkérném, hozzám eljönne?

MISKA BÁCSI.

(Elmosolyodik.) Hozzád?

JÁNOS BÁCSI.

(Szintén nevet) Vagy hozzád?

MISKA BÁCSI.

(Ingerülten.) Mit nevetsz rajtam?

JÁNOS BÁCSI.

Hát te én rajtam?

MISKA BÁCSI.

Én legalább szabad vagyok?

JÁNOS BÁCSI.

Én is szabad vagyok! Akkor válok én el a feleségemtől barátom, amikor
jólesik!

(János bácsi és Miska bácsi elnézik egymást és nyugodtan nevetnek.)


HARMADIK JELENET.

(Voltak, György bácsi.)

GYÖRGY BÁCSI.

(Mélázva jön, de kissé botra támaszkodva, mert a lába reumás, nem bir
rálépni.) De jó kedvetek van barátaim.

MISKA BÁCSI.

Gyere csak, gyere, ez a vén tökéletlen tudod miről ábrándozik itt nekem?
El akarja venni Paksy Katát.

GYÖRGY BÁCSI.

Te?!

JÁNOS BÁCSI.

Még te beszélsz, te kehes! Ő akarja elvenni mindenáron.

GYÖRGY BÁCSI.

Te is?

MISKA BÁCSI.

Én, az más!

JÁNOS BÁCSI.

Én! Az is valami!

GYÖRGY BÁCSI.

Már pedig édes barátaim csak tegyetek le az ilyen ostoba, együgyü,
korotokhoz nem illő bolond ideákról, mert…

JÁNOS BÁCSI, MISKA BÁCSI.

(Egyszerre.) Mért?

GYÖRGY BÁCSI.

Mert én veszem el!

MISKA BÁCSI, JÁNOS BÁCSI.

(Egyszerre felugranak, azaz csak felemelkednek a székükben.) Micsoda!

GYÖRGY BÁCSI.

Én bizony!

MISKA BÁCSI.

(Feláll.) Majd elválik!

JÁNOS BÁCSI.

(Feláll.) Majd meglátjuk!

GYÖRGY BÁCSI.

A jussomat többet senkinek sem adom oda! (Leül.)

MISKA BÁCSI.

Jussodat! Ott szereztem a magamét, ahol te!

JÁNOS BÁCSI.

Én is! Én voltam a poétája most negyven éve! Én tettem hiressé a
költeményeimmel a Paksy Kata öt lovát! Ma már csak hárman vagyunk meg az
öt ló közül, de én mindig vagyok olyan ló, mint akármékőtök!

MISKA BÁCSI.

Dehogy vagy fiam, te csak szamár vagy!

JÁNOS BÁCSI.

Olyan szamár nem vagyok, hogy ki hagyjam magamat lökni a hámból! Most
már hárman vonjuk a Paksy Kata kocsiját, hogy két boldogult barátunk
kidőlt… hát versenyezzünk, akit Kata választ, az győz! (Bort tölt.)

GYÖRGY BÁCSI.

Édes barátaim. Ilyen tisztes szakállal, ilyen tiszteletreméltó termettel
csak nem fogtok ugrálni, mint a gyerekek! Érett ésszel beláthatjátok,
hogy erre az asszonyra senkinek sincs joga, csak nekem!

MISKA BÁCSI.

Kikérem magamnak, nekem nincs érett eszem!

JÁNOS BÁCSI.

(Felemeli az üveget.) Asszonydologban nekem sincs. Mert különben van!

GYÖRGY BÁCSI.

Ugyan! Hisz mind megházasodtatok…

MISKA BÁCSI.

Még pedig háromszor!

JÁNOS BÁCSI.

Én csak egyszer!

GYÖRGY BÁCSI.

Jól van, nem irigylem, nem bántalak érte, bár annak idején megfogadtuk,
hogy aki meg nem kapja Paksy Katát, nőtlen marad egész életében.

JÁNOS BÁCSI.

Bár megtartottam volna.

GYÖRGY BÁCSI.

Annál jobb, hogy megszegtétek! Én megtartottam! Negyven évig bujdostam a
pusztában, mint a zsidók, étlen szomjan. Ideje, hogy végre bejussak az
igéret földjére.

MISKA BÁCSI.

No! Neked is hullott manna az égből.

JÁNOS BÁCSI.

Hja, a nőtlen élet uri élet, a házasélet kutyaélet!

GYÖRGY BÁCSI.

Akkor mit vágytok rá?

MISKA BÁCSI.

Megszoktuk, mint cigány az akasztást.

GYÖRGY BÁCSI.

Ne izgassatok, mert szétgázollak benneteket! Hát azért szenvedtem én
negyven évig, hogy negyven év mulva még csak belátása se legyen az
embereknek, mit szenvedtem!

MISKA BÁCSI.

Mit beszél ez itt szenvedésről! Barátom, velem ne beszélj lóhátról! Én
három asszonynak a jármát nyüttem el, mit értesz te ahhoz!

JÁNOS BÁCSI.

Semmit! Fogalma sincs róla, milyen szivós az asszonyi iga! Én negyven év
alatt egyet sem birtam elnyűni!

GYÖRGY BÁCSI.

(Feláll.) Elég volt, nektek tréfa, nekem halál!

MISKA BÁCSI.

Na hát nekem meg élet! Mit akarsz! Egy asszonyt azzal akarsz
meghódítani, hogy elmondod neki, mit szenvedtél érte! Ez is csak egy
ilyen megrögzött, bogaras agglegénytől telik ki! Én azt mondom el neki,
mit igérhetek a jövőre! Már pedig akárki nézzen össze bennünket,
melyikünk válik be jobban férjnek? (Simogatja a szakállát.)

JÁNOS BÁCSI.

Nego barátom, tagadom! A tekintély nem a szakállban van, hanem a
termetben. (Megfordul.)

GYÖRGY BÁCSI.

(Előre lép, egyet sántítva.) Aki elibem áll, elgázolom!

MISKA BÁCSI.

Sánta ló!

GYÖRGY BÁCSI.

(Elfordul.) Kehes ló.

MISKA BÁCSI.

Mit?!

GYÖRGY BÁCSI.

(Suhint.) Egy kardvágást!

MISKA BÁCSI.

Állok elébe!

GYÖRGY BÁCSI.

Kehes ló. (El középen, balra.)

MISKA BÁCSI.

(Utánaszól.) Sánta ló!

JÁNOS BÁCSI.

No ez szép párbaj lesz!

MISKA BÁCSI.

Hisz ez futó bolond! Hozzám meri hasonlítani magát! Hát nem olyan vagyok
én, mint egy pátriárkha. (El, jobbra.)

JÁNOS BÁCSI.

Hát bizony haszontalan vének vagytok mind a ketten! Hanem én most
tuljárok az eszeteken! megálljatok csak, mire ti elkezdenétek, én már
meg is kérem a Paksy Kata kezét. (El, balra.)


NEGYEDIK JELENET.

(Fiu, Leány.)

LEÁNY.

(Jönnek jobbról, középen.) Istenem, milyen szépek az öreg bácsik.

FIU.

És mennyire irigylem őket!

LEÁNY.

Irigyli?

FIU.

Hogyne! Irigylem, hogy bennük már lehült a szenvedély és ők már össze
sem tudnának veszni! Pláne a nő, az meg épen nem izgatja már őket!

LEÁNY.

Hát ők már nem szerelmesek?

FIU.

Szerelem! Az nekik tuti!

LEÁNY.

Istenem és ők nyugodtan alusznak éjszaka?

FIU.

Mint a tej! Nem várnak ám szerelmes levelet! Ők már úgy feküsznek le,
mint ahogy tokba teszik a drága hegedüt!

LEÁNY.

De jó nekik!… Nini! Jön a Néni!

FIU.

(Lesik összehajolva.) Jön… egyedül!

LEÁNY.

És milyen szép! Milyen bájos!

FIU.

És milyen nyugodt! Istenem, ha elképzelem, milyen szépen tudná türni, ha
megölelik! (Megöleli a leányt, az kicsit sikolt és kifordul az öléből.
Ebben a pillanatban megjelenik a Néni.)


ÖTÖDIK JELENET.

(Voltak, a Néni.)

NÉNI.

(Belép.) Jézusom, de megijesztettetek! Mit csináltok ti bogarak!

FIU.

Gyönyörködünk a szép természetben!

LEÁNY.

Igenis. (Hozzásiet és hozzásimul.)

NÉNI.

No abban én is segíthetek! (Az asztalhoz megy és leül a lócára.)

NÉNI.

No nézze meg az ember, talán csak nem ti boroztatok.

FIU.

Az öreg bácsik voltak itt. (Leszedi a három poharat s az üveget és
lerakja a bokorba.)

NÉNI.

Hát gyerekek, nagyon szép lehet ez az ősz, ha még ti is tudtok benne
gyönyörködni.

LEÁNY.

Nagyon szép!… Néni édes, azelőtt nem volt ilyen szép az ősz?

NÉNI.

Jaj fiacskám, tudom is én! Az én kislány koromban tán nem is volt ősz!
csak tavasz, én legalább csak tavaszra emlékszem!

FIU.

Az élet optikai csalódása!

NÉNI.

No majd ti is igy fogtok emlékezni mindenre! Jaj fiacskáim, mennyi
csalódás éri az embert! Valami husz-harminc, jaj istenem, tudom is én
hány éve voltam itthon… Mióta elvittek férjhez, az alföldre, nem láttam
ezt a szép görbe világot… És képzeljétek, a távoli hegyeket jól ismerem,
de az utcán eltévedek! Az öreg embereket mind idegennek nézem, a kis
lányokra meg rá akarok kiabálni, hogy te Sári, te Panni!… Az akkori
gyerekekből csupa öreg lett!… Hát nem boszorkányság ez?… Így kell nekem
észrevennem, hogy én is megvénültem!

LEÁNY.

Ó dehogy!

FIU.

A Néni sose lesz öreg!

NÉNI.

(Megsimogatja az arcukat.) Csak a többiek ne vénülnének legalább olyan
hamar. Mert mégis ha az ember olyanokat lát, mindjárt magára
következtet! Tán én is olyan vagyok, csak nem érzem!

LEÁNY.

Jaj de érdekes!

NÉNI.

Dehogy érdekes fiam, inkább nagyon szomoru! Hisz mindenből azt kell
érezni, hogy itt az ősz!

LEÁNY.

Hiszen olyan aranyos a Néni!

NÉNI.

Aranyos! Hidd el fiam, még ebből is az őszi szelet érzem!

LEÁNY.

Pedig legszebb szin az őszi szin!

NÉNI.

Legszebb bizony, ha a tavasz találkozik az ősszel! (A leányra és saját
magára mutat.) De ha az ősz nézi az őszt (saját magára és a természetre
mutat) akkor a két öreg összesir… nem összenevet!

LEÁNY.

(Egy kis csönd után.) Azért mégis gyönyörü a Néni, mint az ősz!

NÉNI.

Ó fiam, ezt a szót, hogy gyönyörü, csak a gavallérja mondhatja egy
asszonynak sértés nélkül.


HATODIK JELENET.

(Voltak, János bácsi.)

JÁNOS BÁCSI.

(Balról belopózkodik és örömmel rácsap a szóra.) Hát mondom én! Gyönyörü
és gyönyörü!

NÉNI.

No nézd ezt a csunya fiut, nem kilesett! Még versbe tesz bennünket!

JÁNOS BÁCSI.

Hát még emlékszik rá, hogy verseltem!

NÉNI.

Mintha tegnap lett volna!

JÁNOS BÁCSI.

(Sugva.) Küldje el a gyerekeket, nagyon fontos dolgokat akarok mondani.
(Fenn.) Hát bizony eltelik az idő. (Ujra csendesen sugja.) Küldje el a
gyerekeket, nagyon fontos dolgokat akarok mondani. (Fenn.) Én se hittem
volna most negyven éve, mi lesz most negyven évre. (Int, hogy küldje
már.)

NÉNI.

(Mosolyogva csóválja a fejét.) No gyerekek, János bácsi azt mondja, hogy
nagyon fontos dolgot akar nekem mondani, hát nem muszáj nektek itt
unatkozni az öregek közt! Eredj fiam, mutasd meg a gavallérodnak a
tavaszősz virágot!

LEÁNY.

Tavaszősz virág! Mi az?

NÉNI.

Ó te fruska! Az ami tavasztól őszig virít. (A fülébe sugja.) A szerelem!

LEÁNY.

Ó néni, mi azt nem ismerjük!

FIU.

Mi az, mi az? Majd kivallatom a kicsikét! No tessék, már oda a nagy
fölényesség! (Elkullog.) Na ja, ez egy pesti nimolista.


HETEDIK JELENET.

(Néni, János bácsi.)

NÉNI.

No mi az a fontos János?

JÁNOS BÁCSI.

(Mint egy diák, ha szerelmet akar vallani.) Nagyon, nagyon fontos, a
legfontosabb életemben! Nézzen rám, hát nem látszik rajtam Katica
nagysád? Hát nem sugja meg a szive Katica kisasszony?

NÉNI.

Jajaj, még kisasszony, talán inkább anyámasszony!

JÁNOS BÁCSI.

Nem, maga nekem az, aki tegnap volt, azazhogy most negyven éve. Látja én
úgy érzem, mintha tegnap délután találkoztunk volna s azóta csak épen
egyet aludtunk volna. Annyi a különbség, hogy a tegnapi szük ruháimat
nem lehet többé sajnos felvenni és a tegnapi kedves kis alak helyett
ilyen figurává váltam!

NÉNI.

Az semmi János, maga ma is nagyon kedves ember!

JÁNOS BÁCSI.

Igazán? (Feláll.) Tetszem magának? Hát mondja, mit szól hozzám? az
alakomhoz?

NÉNI.

Oh egek, hát mit szóljak? (János bácsi megfordul előtte.) Hát bizony
János, egy kicsit – nagyon megférfiasodott!

JÁNOS BÁCSI.

Ez az egész? Hisz az nem baj?

NÉNI.

Nem nagy baj!

JÁNOS BÁCSI.

De hisz akkor én, én akkor egyszerüen kimondom! Katica nagysád, én
egyszerüen bevallom! Édes Katicám! én imádom magát! (Térdre esik.)
Legyen a feleségem!

NÉNI.

(Feláll.) János az istenért álljon fel, álljon fel!

JÁNOS BÁCSI.

Nem én, mig meg nem igéri, hogy a feleségem lesz!

NÉNI.

Jézus, ez az ember meg van háborodva!

JÁNOS BÁCSI.

Te bolondítottál meg kis hamis!

NÉNI.

Szent egek, ha valaki látná!

JÁNOS BÁCSI.

Hadd lássa az egész világ!

NÉNI.

De ember, hisz magának felesége van!

JÁNOS BÁCSI.

Az igaz! de attól elválok!

NÉNI.

No csak az kéne, még hogy én csábítsam el a feleségétől a vén
trottyokat!

JÁNOS BÁCSI.

(Összeesik.) Vén trotty!

NÉNI.

Talán bizony fiatal dalia! Én vagyok az a csábító szirén, aki elrablom a
feleségétől!

JÁNOS BÁCSI.

Nekem nincs feleségem!

NÉNI.

Még letagadja; most beszéltem vele, pedig jó sokat tud beszélni!

JÁNOS BÁCSI.

Az csak egy rosz álom!

NÉNI.

No bizony csak köszönje meg azt a jó álmot, egy kicsit beszédes álom, de
hogy meg lesz rémülve szegény, ha megtudja, hogy ennyi ideig térdelt a
vizes földön a drága ura! Még dáthás lesz!… Mihály, Mihály, jöjjön csak
barátom, az istenért segítsen!


NYOLCADIK JELENET.

(Voltak, Miska bácsi.)

MISKA BÁCSI.

Mi az, mit segítsek?

NÉNI.

Ennek a szegény embernek valami baja van, csak kapja magát térdre esik
előttem, hogy legyek a felesége!

MISKA BÁCSI.

Ó a gazember, meg akart előzni!… No potrohos, hát ha letérdeltél, állj
fel!

JÁNOS BÁCSI.

(Aki eddig bánatában maradt a földön, most hirtelen felriad s fel akar
állani, de bizony nem megy könnyen.)

MISKA BÁCSI.

No gazember! Ha legény vagy! Ugye könnyü letérdepelni, de nehéz
felállani!… (János bácsi a székbe kapaszkodva feláll s egyenesen beleül
a székbe.)… Én adtam ennek azt a bogarat! Én beszéltem vele baráti
bizalommal, hogy mikor magácskát megláttam, kis Katicácska, rögtön az
volt az első gondolatom, hogy megkérem a kezét!

NÉNI.

No még egy! Nem is rosz!

MISKA BÁCSI.

Hanem öregem, jobban felkösse a… nadrágot, aki házasodni akar! Az legény
legyen! Ilyen mint én! Még az én inaim nem löttyentek szét. Ha én
letérdeplek egy asszony előtt, fel is birok állani. Idenézz! Katica
nagysád (nagy gonddal és körültekintéssel, öreges merev térdekkel
letérdel) bátor vagyok megkérni a kezét. (Ugyanolyan gonddal feláll s
büszkén körülnéz.) No pajtás!… Ja igaz, el is feledtem megvárni, mit
felel.

NÉNI.

Azt, hogy két bolond egy pár!

MISKA BÁCSI.

Micsoda?

NÉNI.

Ezek tisztára megháborodtak. (Nevet.)

MISKA BÁCSI.

No csak e hibázott, hogy kinevessen! Ha egy bajusztalan tacskó
hányja-veti magát és térdre esik egy éretlen lánygyerek előtt, az komoly
dolog, de ha mi, meglett emberek ugyanazt tesszük egy igazi asszony
előtt, az bolondság!

NÉNI.

Persze, hogy az! Hát nem az volt János!

JÁNOS BÁCSI.

De az volt! (A zsebéből egy palackot huz ki s az asztalra teszi.) De
utoljára volt! Most már Ámor… hess! (Körülnéz a poharak után s a földről
felszedi őket.)

MISKA BÁCSI.

No hát mit felel? Hozzám jön?

NÉNI.

Ugyan már megint kezdi? Hogy lehet ilyet kérdezni? (Leül az asztal mellé
belől a lócára.)

MISKA BÁCSI.

(Levágja magát a tulsó székbe.) Persze, (Az arcát veregeti.) már nincs
meg a szép piros pofácskám!

GYÖRGY BÁCSI.

(Balról megjelenik, a Nénivel összenéz s aztán elfordul.)


KILENCEDIK JELENET.

(Voltak, György bácsi.)

NÉNI.

Jöjjön csak, György, jöjjön. Előlem akar menekülni!

MISKA BÁCSI.

Dehogy! Előlünk! Azt hiszi, mi már bevettük a várat! Jöhetsz bátran,
minket már kidobtak!

NÉNI.

Az istenért, csak nem azért jön ez is, hogy megkérje a kezem!

GYÖRGY BÁCSI.

Nem, nem! Én nem azért jövök! Én épen azért jövök, hogy tiltakozzam az
ilyen gyanu ellen!

NÉNI.

Hát ki gyanusítja? Tán én? Én tőlem védekezik?

GYÖRGY BÁCSI.

(Leül mellé, be a lócára.) Hát igen asszonyom… Magától!… Mert nem
tagadom, nekem is volt egy pillanatig valami afféle vágyam, hogy
előállok és azt mondom magának: feledjük el a multat, ezt a hosszu és
keserves álmot és tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna,
folytassuk ott, ahol elhagytuk!… De hát ez csak olyan őszi hangulat
volt! Tudja kérem fiataloknál az az őszi hangulat, ha egyszerre csak
öregeknek érzik magukat. Öregeknél meg az, ha a szép napsütésen
felberzenkedik bennük a fiatalság… (János bácsi integet.) De aztán
felszáll a napsugár… Az elébb még itt játszott a lehullott faleveleken,
most már fenn jár valahol a fa tetején!… A mi öreg, fehér fejünk itt
marad szomoruan a mi megroskadt, szomoru vállunkon!…

NÉNI.

Jaj csak rébuszokban ne beszéljen édes barátom, nekem meg kell mondania
egyenesen, kereken, magyarosan, mit akar mondani!

GYÖRGY BÁCSI.

De ha semmit sem akarok mondani!

NÉNI.

Lássa, ezt is! Beszéljünk őszintén! A maguk hangulata elrepült, most már
kifizetnek aprópénzzel!

GYÖRGY BÁCSI.

(Szeretettel nézte minden mozdulatát.) Lássa, lássa! Ha egy ilyen édes
vállrándítását, egy ilyen bűbájos szemerebbenését látom, elmennék
magáért a világ végére, – el a rossz köszvényes lábammal, végig a
világon… Mert ez a maga mosolya: ez a napsugár! ez az életadó napfény!
amely virágot terem az én kőszikla szivemen… Nem, ne mozduljon, ne, ne
szóljon, csak maradjon így, csak legyen, csak éljen, csak itt előttem
egy percig, hogy beszivhassam a lényét, hogy a lelkemen elvihessem
örökre a képét magammal az én kis pókhálós szobámba, a poros könyveim,
az ócska lomjaim közé!

NÉNI.

Ó maga, maga, vén csacsi!… Látják mackó bácsik? Ez igen, ez tud
udvarolni! Nem csak mindjárt neki ront az embernek, hogy szinte leverik
a lábáról… Hát mit akart mondani György?

GYÖRGY BÁCSI.

(Hosszu csend.)

NÉNI.

Hát mért nem beszél? Mért nem mondja el őszintén, mit gondol. Ugyan no,
az isten áldja meg, hiszen néma gyermeknek anyja sem érti szavát!

GYÖRGY BÁCSI.

Látja Kata! van nekem egy kis gazdaságom – bizony nagyon el van
hanyagolva. Van egy kis házam! Azt is le kellett volna már rombolni…
most negyven esztendeje!… Van egy kis szobám benne. Tele pókhálóval,
porral, mindenféle lim-lommal, amit még az apáimtól örököltem… Könyvvel,
gúlába felrakott könyvekkel, amelyek közül egyet sem nézek meg soha… De
ha abban a szobában, abban a házban, abban a gazdaságban egy szöget
megmozdítanak, azt én már megérzem, már én abba belebetegszem! Hja,
negyven évig volt a börtönöm, oda már az élet be ne tolakodjék, mert
engem kiüldöz, ki a temetőbe!

NÉNI.

(Megtörüli a szemét.) Így mondják meg napkeleti virágnyelven a
kegyetlenséget!

GYÖRGY BÁCSI.

Kata!… Valaha azt hittem, hogy a jövő héten építkezünk! A jövő héten
kirepül a házból minden lom, amit az ősök ott felejtettek. Uj fészket
rakunk a régi helyén! Nagy ablakokkal. Sok-sok napfénnyel töltjük meg,
ragyogó boldogsággal butorozzuk be! Az a jövő hét ime negyven évig
váratott magára.

NÉNI.

(Csönd után.) No és már nem tudnak építeni a kőmivesek, nem tudnak
butort csinálni az asztalosok?

GYÖRGY BÁCSI.

(Megfogja a kezét.) Maga boldog volt és ez mindent megmagyaráz, ez
mindent jóvátesz, ez igazol, ez bizonyít és ez megmutatja, hogy semmi
sem történhetett másképen, mint ahogy történnie kellett! De emlékszik
még arra az éjféli csárdásra, amely három óra hosszáig tartott!… Hogy
belesimult a karomba, hogy az enyém volt, hogy szállott velem, mintha
világ végezetig meg nem állhattunk volna, ha az egek, földek
összeszakadnak is…

NÉNI.

(Elvonja a kezét s hátradől, sóhajt.) Emlékszem!

MISKA BÁCSI.

(Előrehajlik az asztalon s idegesen, halkan, szinte suttogva mondja.)
Hát arra emlékszik, a mi lovaglásainkra? Hogy vágtattunk a mezőkön!
Réten, bokron, árkon, berken! Úgy ült a fekete paripáján, mint egy kis
királyné!… Megesküdtem volna akkor az életemre, hogy az enyém leszel nem
negyven évre, de negyven ezerre!

NÉNI.

(Sóhajt.) Emlékszem, emlékszem!

JÁNOS BÁCSI.

(Előre hajlik s a három férfi szinte összebujva suttog az asszonynak.)
Hát a lugasra Kata!… Arra is emlékszik? a lugasra! Puskinra, amit
olvastam, meg a Kőszivü ember fiaira és az én költeményeimre!…

NÉNI.

Mindenre emlékszem!

JÁNOS BÁCSI.

Mindenre? A csókra is, mikor a holdvilágon a nyakamba borult és a hosszu
szempilláján könnycsepp reszketett és meghagyta csókolni magát és
visszacsókolt és én tovább szavaltam a verseimet!

MISKA BÁCSI.

Hát az én csókomra! Mikor a legnagyobb mulatság közepén két ajtó közt
elkaptam a derekát és agyon csókoltam az arcát. Egy nagy tálca volt a
kezében, tele poharakkal, és én csókoltam, mint a fergeteg és két pohár
sem csendült össze a tenyerén!

GYÖRGY BÁCSI.

(Bántja a leleplezés, de nem akarja mutatni, legyint.) Mind semmi az,
mind csak tréfa! Az én csókomra emlékszik-e? Mikor ölben vittem haza az
édes apját… mikor öngyilkos akart lenni… Hogy esett a nyakamba, hogy
repült a karjaimba! Hogy font át két puha karjával, hogy éreztem kemény
kis melleit, forró lázas, tüzes egész testét, amit úgy dobott oda nekem,
mint egy rózsát a gomblyukba, tartózkodás nélkül, hogy én úgy
férfiasnak, olyan erősnek és nagynak és önmegtagadónak és önfeláldozóan
nemesnek soha nem éreztem magamat, mint akkor!

NÉNI.

(Hosszu szünet után.) Ó Istenem Uram, az is baj, ha egy sincs, az is, ha
annyi derék kérője van az embernek… (A három férfi rendesen visszaül a
helyére.) Szegény boldogult uram, az isten nyugasztalja, igazán úgy
éltünk, mint két galamb a buzában… de ha ma kéne választani, ma se
tudnám megmondani, ki hát a legméltóbb az öt kérőm közül!… Jaj Istenem,
ne kinozzanak már, hagyják a régi dolgokat! Úgyis lám mit ér… Ha
megtörténtek is, nem mivelünk történtek! A gyerekeinkkel, az
unokáinkkal… Ilyenkoru emberekkel nem szoktak ilyesmik megesni!… Hát
beszéljenek lelkem arról, amik most vagyunk. Most mit tudunk kezdeni az
élettel, magunkkal, meg egymással…

GYÖRGY BÁCSI.

(Legelébb tér magához s tréfásan, szomoruan más fordulatot akar adni a
beszédnek.) Hja, most!… Most is volnék még valaki, csak ez a kutya
köszvény ne kinozna!…

NÉNI.

Na lássa, engem se hagy békén a hátfájás!

MISKA BÁCSI.

Igazán, na kérem én meg úgy vagyok az aszthmámmal, hogy ha este rámjön,
reggelig nem hagyom abba a köhögést!

GYÖRGY BÁCSI.

No én is eleget csikorgatom a fogamat éjszaka!

JÁNOS BÁCSI.

A fogadat! Hát még van? Jaj kedves barátom, akkor te egy boldog ember
vagy. Már nekem alig áll kettő-három!

MISKA BÁCSI.

A, fogat lehet tétetni, bár tüdőt lehetne úgy!

GYÖRGY BÁCSI.

Vagy lábat!

NÉNI.

Ó, a köszvényre van nekem egy olyan receptem, hogy egy hónap alatt
kigyógyítja…

MISKA BÁCSI.

A köhögésre nincs?

NÉNI.

Zsályatheát kell inni Hegyi zsályát. Szegény uram is sokat köhécselt, de
ha reggel megivott egy csésze jó meleg zsályatheát, mindig mondta, hogy:
Anyuskám, úgy tisztul a tüdőm!… Szegény!… Azért az a fő, hogy éljünk!…

GYÖRGY BÁCSI.

(Egy percnyi csönd után.) Mégis szép az ősz!… Mig az ember látja… addig
szép!

NÉNI.

Szép! Szép bizony!…

GYÖRGY BÁCSI.

(Fellobban benne a hires magyar siva-vigadó temperamentum.) Ej, Kata!…
Lehet nekem köszvényes a lábam, a szivem, az életem! Ha magát látom,
lehet itt az ősz, a tél: megint tavasz van, nótás tavasz! És ha ránézek
magára, hát a fehér hajam visszafeketedik és kigyul bennem a vér, mint a
tüzhányó! Ej, Kata, Paksy Kata, ha már kifizet, legalább nótával
fizessen ki minket. Hogy is volt az, mikor azt dalolta nekünk, hogy:
(Elkezdi a nótát; a néni rögtön hasonló tűzre lobbanva kapja el a nótát
s György bácsi diszkréten kiséri.)

  Csipkés a szőlő levele,
  Vártalak rózsám az este,
  Váratlanul jöttél hozzám,
  Áldjon meg az isten rózsám!

NÉNI.

(Int s uj nótára gyujt.)

  A szerelem, a szerelem,
  A szerelem sötét verem!
  Bele estem, benne vagyok,
  A szerelem rabja vagyok!

MISKA BÁCSI.

Hát azt gyerekek, hogy:

  Vékony deszka kerítés!
  Átlátszik az ölelés!…
  Ölelj babám kedvedre,
  Nem hányom a szemedre!

LEÁNY.

(Hátul a fiuval már előbb megjelenik.) Jaj de szép!

FIU.

Istenien szép! Őrülten szép jelenet… No csak!… Gyerünk csak avval a
hulló levéllel! Ősz van! (előre lopózík s a ruddal megrázza a fát,
vastagon, sürün hull a levél. A néni kinyujtja a kezét és a hulló
levelek alá tartja, úgy dalolja el szilaj kedvvel a Vékony
deszkakerítést. A fiu visszalopózik és a leánnyal tovább ott maradnak,
nézik a jelenetet.)

JÁNOS BÁCSI.

Hát azt gyerekek!…

NÉNI.

No: öregek, öregek! Elég lesz!… Este van, köd van. Befelé! (Magára
teríti a kendőjét.)

MISKA BÁCSI.

(Köhint.) Bizony befelé, az öregnek semmi sem olyan ártalmas, mint az
esti köd. (Feltűri a kabátja gallérját. Felállanak. Alkonyi fény.)

JÁNOS BÁCSI.

  Ó, édes egy Kata,
  Megvigasztalgata!
  Ez a maga hangja,
  Olyan mint a hangya-
      Bizsergés.

NÉNI.

No nézze meg az ember ezt a vén poétát!

GYÖRGY BÁCSI.

(Komolyan, elfogódva, megremegő hangon.) Kata!… Katám… Hátha mégis…
Gondolja meg… nem volna jó… mégis… itt élni!

NÉNI.

(Kedvesen, könnyelmüen, szerelmes felhevülés nélkül, tehát elutasítóan
legyint.) Ó, bizony nem tudom lelkem, mert már nagyon elszoktam ettől az
erős levegőtől! (De gyöngéden és vigasztalóan, szánakozóan mosolyog oda
György bácsira.)

GYÖRGY BÁCSI.

(Kezet csókol.) Értem (Sóhajt.)

NÉNI.

No, istenem, azért nem kell elszontyolodni! Isten bizony szivesen lennék
még egyszer menyecske, dehát édes jó barátom: itt az ősz!… Mi a nótánk,
ha nem az, hogy:

  Hull a levél a virágról,
  Elválok én a rózsámtól!
    Isten hozzád édes,
    Isten hozzád kedves
      Galambocskám!…

(Elmennek. Hátul a két fiatal gyerek az alkonyi fényben szeretettel,
kiváncsian összebujva néz az öregek után. Szélsuhogás, levélhullás.)

(FÜGGÖNY.)



TÖKMAG

JELENET


SZEMÉLYEK:


A SUHANC

A CSITRI

Szinhely egy nagy budapesti bérház kapuja, valamelyik csendes
mellékutcában, ahol este, lámpagyujtás után már senki sem jár.

JÁTSZOTTAK:

RÓZSAHEGYI KÁLMÁN ÉS D. LIGETI JULISKA.

1912. FEBRUÁR.

_(A kapu egyik szárnya be van zárva, a másik félig behajtva, mint kilenc
óra tájt szokás.)_

A SUHANC.

(Jön az utcán jobbról, nyakában lóg a szeredás. Lábujjhegyre ágaskodva
megáll a kapu előtt s nézi a házszámot.) Ez istenuccse! 127 ez,
akármeddig nézem! No hát itt lakik a csitri!… Má meg vagy hé! Itt
laksz!… Hű de fene klastrom! Laknak ebbe százan is! Hogy esmerem én meg
annyi ablak közt az övét! Pég szeretném megzörgetni, hogy gyüjjön ki!…
(Beles a kapun s visszalép.) Még meglát valaki, pég nem akarnám hirbe
keverni… Mit gondolnának a budapestiek, hogy má még a falubul is
utánajárnak ennek a csitrinek… (Leveszi a kalapját s megnézi mellette a
kis bokrétát.) Hí; de megpofoz az anyám, ha hazamegyek, hogy mind
leszedtem az ablakbul a virágját. De hát ha jányho megy az ember, kell a
virág, igaze!… Ánnye, ánnye, mán mégis, hogy kék megtudni, hun lakik ez
a jány… Muszáj megvárni, mig kigyün valaki, attul majd megkérdem. (Leül
a szegletkőre.) Jó hideg van hálistennek, régen vót ilyen becsületes
tél!… Istókuccse megéheztem. (A tarisznyát előre fordítja s kenyeret,
szalonnát szed ki belőle, piros nyelü bicskával eszik, a kenyér jó
fekete, de annál jobb izű!)

A CSITRI.

(Kijön a kapun s szétles a járdán, mintha valakit lesne, várna.) Ánnye,
még nincs itt az a soffér… pég hogy megigérte!… Jesszus! Hát ez a suhanc
mit keres itt?

A SUHANC.

(Tele szájjal nevet rá, nagy boldogan, de nem szól.)

A CSITRI.

Hát te mit csinálsz itt?

A SUHANC.

Eszek.

A CSITRI.

Azt látom. Van szemem.

A SUHANC.

Akkor jó. (Nyugodtan tovább eszik.)

A CSITRI.

Hát hogy kerülsz ide?

A SUHANC.

Hun gőzösön, hun gyalog.

A CSITRI.

Osztán mi ujság otthon?

A SUHANC.

Nagy ujság!

A CSITRI.

Micsoda?

A SUHANC.

Megdöglött a biró tehene.

A CSITRI.

Jé… Melyik?

A SUHANC.

A tarka. A svájcer.

A CSITRI.

Nohát!…

A SUHANC.

Hát te! (Leveri a tenyeréről a morzsákat s elpakolja az elemózsiát.) Hát
te hogy vagy, te csitri te!

A CSITRI.

Két lábon, mint a liba.

A SUHANC.

Ejha! De kurtán tudsz!

A CSITRI.

Tudok én még kurtábban is!

A SUHANC.

Tudsz? (Hátba vágja.)

A CSITRI.

Goromba disznó. De keményen tudsz!

A SUHANC.

Tudok én még keményebben is! (Hangosan nevet.)

A CSITRI.

(Mérgesen elfordul.) Felőlem tudhatsz!

A SUHANC.

(Gyöngéden oldalba böki.) No hé… Hát ne izélj, iszen hozzád gyüttem!…
Valamit hoztam neked!… Mit hoztam én neked!

A CSITRI.

Mit osztán?

A SUHANC.

Mit? Tanáld ki!

A CSITRI.

Nagyon tanálós kedvembe vagyok!

A SUHANC.

Ugye nem tudod? Azt hiszed ugyi, hogy fagyos almát? Mi?… Mer azt is
hoztam! Tudom, hogy szereted! Meg aszalt szivát! Azt is hoztam a
tarisznyába! (Kivesz egy marékkal, egy piros almát és szilvát.) Ni csak
milyen piros! Még pirosabb e, mint te vagy! No csak vedd el bátran, ne
szégyeld magad!… (A lány elveszi.) De hát még mit hoztam én neked! Ami
Pesten nincs!

A CSITRI.

Ugyan mit má?

A SUHANC.

(A tarisznya fenekin vájkálva.) Mit adsz, ha megmondom!… No ne
kényeskedj má! (Kivesz egy marok tökmagot s elébe tartja.) Tökmag!

A CSITRI.

Tökmag!?

A SUHANC.

No látod!… Ugyi tudom én mi kell neked!… Azt hiszed nem vót eszembe
százszor, mikor mondtad, hogy a tökmagot mindennél jobban szereted a
világon! Mi? No markolj bele!

A CSITRI.

(Kivesz egy szemet s kifelé fülel titokban az utcára, már kezd
türelmetlen lenni, sóhajt.) Nem jön!…

A SUHANC.

(Nem hallotta, mert épen ujra a tarisznyában kutatott. Felnéz.) Ni az
egérfogú, hogy rágja! (Némán, boldogan, mosolyogva nézi, elébe tartja a
markát s a lány újra vesz egy szemet.) Tudtam én, tudom én. No még!
Bátran! (A lány ujra vesz egy szemet s azt a markában morzsolja.) Egyél,
egyél! Míg a tökmagot szereti, engem is szeret!… Vegyél hát. Ne
egyesivel, hanem marokkal! Van elég.

A CSITRI.

(Sóhajt.) Nem jön… Haggyj mán békét, ne vekszájj vele.

A SUHANC.

Micsoda?… Nem kell?

A CSITRI.

Épen ilyenekre vágyok most! Tökmagra!

A SUHANC.

Mi?… Nem kell… a tökmag! De iszen akkor te mást sz… Megájj csak! ne
bámészkoggy mán világba, hallgass ide! Emlékszel, mikor az őszön ott
ültünk kinn az udvaron, oszt a disztónak vágtuk a tököt, osztán te
aszontad, hogy má neked el kell menni Pestre, mer szógállni kell menni,
osztán sirtál, mer aszondod, hogy Pesten nincsen tökmag, meg nem vagyok
ott én se, mer azér hogy hát akkor még engem is sziveltél… mint a
tökmagot, de most mán kiköpi a szájábul, mer má másat kóstolt!… Mer nem
tom mivel etettek meg, bestye, hanem ha megharagítasz, úgy agyonütlek!…
No-no-no, nem bántalak csak pislants rám még eccer, mint mikor ott
ültünk a tőkén, oszt összebujtunk mint két ázott madár…

A CSITRI.

(Sóhajt, magában.) Mán nem jön!

A SUHANC.

(Hosszú szünet után.) Hát oszt, hogy szógáll az egésséged?

A CSITRI.

Meg vónék.

A SUHANC.

Jól?

A CSITRI.

Jól.

A SUHANC.

Semmi bajod?

A CSITRI.

Semmi különös.

A SUHANC.

Náthás se vagy?

A CSITRI.

Asse.

A SUHANC.

Fogad se fáj?

A CSITRI.

(Sóhajt.) Asse!

A SUHANC.

Kár!

A CSITRI.

Mér?

A SUHANC.

Csak.

A CSITRI.

(Összébb huzza magán a kendőjét, sóhajt.) Nem jön már a soffér!…

A SUHANC.

Szeretném… ha valami bajod vóna… Hogy én megvigasztalnálak!… Mer hát
tudod, én otthon aztat olyan igen-igen szépen felgondoltam, hogy te itt
sokat búsulsz, sirsz, rossz sorod van, osztán meg régen is nem láttál,
ősztül óta… hát hogy mink most ketten itt szépen leülünk erre a
szegeletkűre, osztán a vállamra teszed aztat a búbánatos fejed, osztán
kipanaszkodod magad isten segítségivel, tiszta szívbül, oszt én csak
megölellek, megcsókollak, oszt aszondom neked, (megöleli félkarral, a
lány huzódva engedi, bánatosan) hogy aszondom: Ne busujj kis csitrim,
mer van még jóisten odafenn az égbe, ne törődj te senkivel, semmivel,
nesze itt ez a tarisznya tökmag… osztán míg ezt rágod csak azt gondold
mindig, hogy majd elveszlek én, ne félj, csak egyszer ides apám beadja
az írást a katonasághoz, hogy engedjék meg a házasságot, mer hogy még
csak 18 esztendős vagyok…

A CSITRI.

(Kifordul a karjából.) Jaj istenem, de nagy szamár minden férfi ember!

A SUHANC.

De te okos vagy! Aranylánc van a nyakadba! (A lány ijedten odakap, hogy
eldugja.)

A CSITRI.

De jó szeme van.

A SUHANC.

Hát azt hun vetted?

A CSITRI.

Isten adta, loptam!

A SUHANC.

Hát az az üveggaláris hun van, akit én hoztam a pócsi búcsurul!

A CSITRI.

Nem tudom… Valahun ott van tán a kuffer ajjába!… Nem divat a Budapesten.

A SUHANC.

Mi lóg azon a láncon? A Szűz Mária? (Le akarja tépni.)

A CSITRI.

A hát!

A SUHANC.

Oszt bajusza van?… Szűz Máriának Budapesten bajusza van? Az a divat? Mi?

A CSITRI.

(Kitépi magát.) De hadd el!

A SUHANC.

(Megkapja a lányt s az dulakodik vele. A legényke nem sokat mozog, csak
épen tartja a lányt, csuklójánál fogva.)

A CSITRI.

Hagyj mán te cudar! Ni még, hogy megfogja a kezem! Még kitöri!… Haggy
el, mer olyat sikótok, hogy idegyün a rendőr; de az bevisz!

A SUHANC.

(Mérgesen, elkeseredetten elpenderíti magától.) Erigy.

A CSITRI.

Kelletett nekem legyünni máma este a kapu alá! (A ruháját lesimogatja,
nagykendőjét a vállára teríti.)

A SUHANC.

Nem izentem utánad, hogy gyere le.

A CSITRI.

Tán téged lestelek itt! Bizony másfélét vártam, hogy itt lelem… de a
férfi mind komisz, valahun egy termett! (Elmegy, de köszönni nem akar.
Mégis a kapuból vissza kidugja a fejét.) Tisztelem az otthonvalókat!
(El.)

A SUHANC.

(Sokáig néz utána, elszontyolodottan, aztán belemarkol a tarisznyába s
kivesz egy marék tökmagot. Kis ideig nézi, aztán odaszórja a kapu elé,
mint mikor magot vet a szántóvető. Leveszi a kalapját, kihuzza mellőle a
virágot s azt is odaveti a kapuba.) Hej Uristen, de sokat kell
csereberélni az embernek a virágot a kalapja mellett!… (Felcsapja a
kalapját s elmegy amerről jött.)

(FÜGGÖNY.)



A KAPUBAN


SZEMÉLYEK:


ANDRÁS GAZDA

GÁSPÁR GAZDA

JULI, A PESTI CSELÉD

ESZTER

JÁTSZOTTÁK A MEDGYASZAY VILMA SZINPADJÁN 1913 NOVEMBER HÓBAN: BOLDIZSÁR
ANDOR, PAP JÁNOS, VIDOR FERIKE, SZALONTAI FERIKE.

_(A nagy cifra kapu, előtte kis lóca, annak a sarkában ül András
gazda.)_

ANDRÁS GAZDA.

(Ül, ül s a Kis Ujságot olvassa, igen, igen csóválja a fejét.) Affene az
ujságját, csak bolondítja a népeket.

GÁSPÁR GAZDA.

(Jön.) Mit csóválja kend a fejét, András koma?

ANDRÁS GAZDA.

Affene az ujságját, csak bolondítja a népeket.

GÁSPÁR GAZDA.

(Köp.) Minek olvassa kend!

ANDRÁS GAZDA.

Hát minek!… Nem lehet el az ember bosszuság nélkül. Osztán mióta az én
természetem az asszonyozástul mán elment, hát sose veszekedik velem az
Eszter. Osztán mondok, így nagyon csendes ez a rohadt világ, még a nyál
is megposhad az ember szájába, – hát mondok, legalább az ujsággal
mérgesítem magam. E legalább mindig tele van veszekedéssel.

GÁSPÁR GAZDA.

Osztán, amit az az ujság ir, az a veszekedés, az egésséges kendnek?

ANDRÁS GAZDA.

Affenét! Nekem az az egésséges, akit én veszekszek erre a becstelen
komisz, rossz ujságra. Hallottak ilyet, most is mit irnak azok a zsidók.
Hogy a gróf Tisza István abba mesterkedik, hogy végérvényesen eladja az
országot.

GÁSPÁR GAZDA.

A nehézség gyűjjik rá, az attul kitelik, verjenek diót a csontjával!

ANDRÁS GAZDA.

Kitelik! Kitelik!… Hásze, bár kitelne!

GÁSPÁR GAZDA.

Micsoda!… Hogy elaggya az országot!

ANDRÁS GAZDA.

Hát.

GÁSPÁR GAZDA.

Pízir!

ANDRÁS GAZDA.

Nem is tobákér! Vessz meg! Pízir hát, a zistenit! Még pedig mennél több
pízir!

GÁSPÁR GAZDA.

(Igen szeliden) Ejnye, András komám, mán aztat kezdem hinni, hogy fel
kell vinni kendet Pestre; a kösség kőtségén; a Pásztor intézetbe;
beótani; veszettségtül.

ANDRÁS GAZDA.

Ejnye, ejnye, milyenek ezek a bukó falusi marhák! Hát ide süssék kend;
mint Krisztus urunk, én is mondok kendnek egy példázatot.

GÁSPÁR GAZDA.

No.

ANDRÁS GAZDA.

Hát vót nekem tavaly egy rossz tehenem. Az asszony örökölte a
nagyannyárul, de ippen olyan cudar vót, mint a vén öregannya, nem adta
le a tejet, míg lőccsel nem gyámolítottam. Sovány vót, keszeg,
erkölcstelen büdös egy dög. Má nagyon unatkoztunk vele, csak az
asszonynak nem igen vót kedélye eladni a marhaállományt, mert hogy
örökölte, mint mi ezt az országot. Hanem osztán mégis kiódoztam a
szavazatját, osztán körülnéztem, hogy lehetne elcsaklizni a dögit.
Becsaptam osztán vele nagy ésszel a monori zsidót, de jól… Osztán tavaly
arra kerülök, hát látok a zsidó udvarán egy jóféle tehenet. Olyan
gyönyörű vót a, mint a harmat, csak úgy rengett a husa, még a gané is,
aki a farára vót ragadva, olyan jól állott rajta, maj megöleltem, – az
én tehenem vót!… Mondok a zsidónak: mi a nyilát tett evvel a naccságos
úr! Hát aszongya: Hej András gazda, becsapott kend evvel a tehénnel,
nagyon sok pízt tanáltam érte adni, hát muszály felhizlalni, mert máskép
nem fizeti ki nekem magát!… No lássa kend!… Azér mondom én, hogy… csak
hadd aggya el Tisza István koma az országot!… Hej istenem, csak gondolja
fel kend, micsoda egy országot tudna hizlalni ebbül egy Rócsild, ha
megvenné!… Ni csak te, ki gyün ott!…

GÁSPÁR GAZDA.

Hun.

ANDRÁS GAZDA.

(Nézi s a bajszát kezdi csipegetni.) Ott e.

GÁSPÁR GAZDA.

Az a, Máté Juli, amék Pesten szógáll, osztán most haza gyütt egy kicsit
látogatóba.

ANDRÁS GAZDA.

Hű a kisbicskáját de fogamra való!

GÁSPÁR GAZDA.

Iszen most mondta kend, hogy már elment az asszonyozástul a természetje.

ANDRÁS GAZDA.

Az asszonyozástul el! De az ilyen pesti egyénekkel szeretek elenyegni.

JULI.

(Jön.) Dicsértessék…

ANDRÁS GAZDA.

(Dörmög s mohón bámulja, magát illegetve.)

GÁSPÁR GAZDA.

(Higgadtan néz rá.)

JULI.

(Kihivóan, csinált szemérmeskedéssel megy át előttük. András gazda elébe
löki a botot.) Jaj ne izéljen András bácsi; ejnye ne froclizzon má no,
azzal a bottal. Be fura szokása van. Nohát eresszék mán, mit gondol.
(András gazda egy kicsit játszik vele, a bottal szurkálja, de Juli maga
akarja, hogy ott maradhasson.) Be nagy maher, elmehetne Pestre…

ANDRÁS GAZDA.

Hát te.

JULI.

No… már mit akar velem!

ANDRÁS GAZDA.

Hát, mit is akarok, te,… nagy város az a Pest!

JULI.

Ó, ne izéjjen má no!

ANDRÁS GAZDA.

Te. Hány tányér rántott levest esznek meg ott fröstökre te!

JULI.

Ó, ne figurázzék má no! Még most is ilyen huncut, vénségire! (A kapun
kiles Eszter.) Szépen esznek ott rántott levest, eltanálta, tudom én,
hogy csak engem akar főzni… No, gyerünk csak avval a bottal!

ANDRÁS GAZDA.

(Melege van, zavarba egy kicsit, mert Juli igen közel riszálja magát az
orra előtt) Hát csak azt mond meg legalább, hogy a pesti uraknak mind
együttvéve hány réf gatya-madzag kell! Te!

ESZTER.

(Kiugrik.) Hijnye azt a!… (Csipőre tett kézzel megáll s a nagy haragtól
hirtelen meg se jön a szava.)

ANDRÁS GAZDA.

(Lesunyja a fejét.) Hű, a kopogóját!

ESZTER.

Hát a feleségednek heteken át szót se vetsz te vén huncut, mikor ilyen
fiatal feleséged van, te beszáradt fejü vén kutya! Pesti személyek
kellenek neked! Azokkal kell néked elenyegni! Hogy ez a kapubálvány le
nem szakad a szégyentül! Csakhogy rajtakaptalak! Csendőrrel vitetem ki
ezt a szép virágot! Becsületes embereket kell neked kerülgetni! Hogy
megáll itt neki, mint a tehen, ha vakarják!

JULI.

(Igen gyorsan pereg a nyelve.) Én nem állottam, van eszembe; csak szabad
tán az utcán járni, megesne bele, hogy én ácsorogjak, nem tudom hogy
jönne a ki nekem. Még hogy én állok meg, mint a tehen, nem vagyok én
balhé, engem még a pesti fijatalurak se nagyon…

ESZTER.

Fogd be a szád te! De megnyílt kelepelője. Örülj, hogy én hallgatok!
Hord el innen magad, míg egy szót se szólok, mert ha egyszer én feltátom
a számat…

JULI.

(Megrántja a vállát, mint aki nem törődik az egésszel.) Felőlem…
Kisztihand! (El.)

ESZTER.

Nézze meg az ember! Te meg befelé! Be a kapun! Nem a kapu előtt! Megájj
csak, majd fogsz te nekem itt cicázni, pesti személyekkel. Csak azt
lesd!… Gyere csak be, gyere! (Bemegy a kapun.) Lesz még lakodalom! Majd
én itt némán fogok élni, ű meg pesti cifrákkal az én hátam mellett,
megájj csak! (Elhal a hangja, mintha bement volna a házba s ajtócsapás.)
Még se jösz?! Meddig várok még?

ANDRÁS GAZDA.

(Hosszú csend. Szíjja hidegen a pipát, feláll.) No hát istenálgyon koma!

GÁSPÁR GAZDA.

(Úgy tesz, mintha semmi se történt volna.) Má bemegy kend, koma?

ANDRÁS GAZDA.

(Kezet nyújt.) Bemegyek koma. Dóga is van az embernek. (Megy.)

GÁSPÁR GAZDA.

Itt hagyta kend az ujságot.

ANDRÁS GAZDA.

(Megáll, kiveri a pipát.) Fenének kell az ujságja… Lesz má nekem
hálistennek, bosszuságba módom! Roggyon rá ház; az ország!… (Hirtelen
kitör.) Szegény Tisza Pista! csak aztat sajnálom, az árvát, hogy hogy
fel kell annak tekerni az eszit, hogy micsoda huncutsággal tudja az
megcsinálni, hogy ezt a büdös vacak országot (a felesége után int) a
nyakába tudja sózni valami Rócsildnak!… (El.)

(FÜGGÖNY.)



POLITIKA

JELENET


SZEMÉLYEK:


AZ EMBER

AZ ASSZONY

Történik a ház előtt a tornácon egy csöndes őszi alkonyaton, mikor a
tehenek bőgve indulnak hazafelé a mezőről.

JÁTSZOTTÁK A MEDGYASZAY VILMA SZINPADJÁN 1913. ÉVI DECEMBER HÓBAN:
BOLDIZSÁR ANDOR ÉS SZALONTAI FERIKE

_(A tornácon ül az ember, András gazda, és idegesen, mérgesen nézegeti
az ujságját, rágja a kurta bajuszát. Az asszony, Eszter, jön-megy,
ránéz, mosolyog rajta, végre egy kosár krumplival mellé telepszik.
Vacsorára hámozza.)_

AZ ASSZONY.

(Jön, megy.) No látod, hogy idebe is csakúgy lehet azt az ujságot
olvasni, mint kinn a kapu előtt.

AZ EMBER.

Lehet fenét… Csak az az igazi… a kapuban!…

AZ ASSZONY.

De látod öregem, mikor így szeretlek; ha mán szavadat nem igen hallom
is, legalább itt üldögélsz nekem a szemem előtt. (Elmegy.)

AZ EMBER.

(Megfenyegeti ököllel.) A ragya verjen meg!… Csak sokat kárálj, be
szivesen megsuhogtatom rajtad ezt a tengeri nádat… Hogy engem így
megfosztottál a politikai szabadságomtól… Ide bekiván, hogy itt
hervadjak neki a házban, mint a virág. Pég de jól esik odakinn olvasni
ezt az ujságot… Azelőtt a szép kapu előtt. Azelőtt a gyönyörü kapu
előtt… Haj! Haj! Még az ujságnak se olyan az ize, mint odakint… Csak ki
tudnám tanálni, hogy kössek belé… hogy elhegedülném a hátán a szent
Dávid énekét… (Olvas.)

AZ ASSZONY.

(Visszajön egy kosár krumplival.) Mindig olvas, mindig olvas. Mi a gutát
tud mégis kend olvasni abbul az ujságból… Úgy belebuvik mint a malac a
herébe, csak a farka látszik ki… No. Há mi csinál.

AZ EMBER.

Hát olvasok!

AZ ASSZONY.

Mit.

AZ EMBER.

Politikát.

AZ ASSZONY.

Mi az a politika?

AZ EMBER.

A politika?

AZ ASSZONY.

Az.

AZ EMBER.

Hát a politika: politika.

AZ ASSZONY.

Jobb vóna, ha a bűneire gondolna kend. Ideje vóna mán gyónni eccer.

AZ EMBER.

Gyónni!… Nincs nekem semmi vétkem.

AZ ASSZONY.

(Nevet.) Na én tudnék egyet-kettőt mondani. Na hát tanítson meg mán
eccer rá, mi az a politika!

AZ EMBER.

(Gondolkozik.) Eh, nem való az asszonynak.

AZ ASSZONY.

Mér osztán?

AZ EMBER.

Azér nem való Eszter, mer csak példábul tanul az ember. Mán pég, ha
példát adnék a politikábul, Eszter, megharagudnál.

AZ ASSZONY.

Nem haragszok én az olyanokért, ahun tanul az ember.

AZ EMBER.

De bizony megharagszol. Mer az asszonyi természet nem veszi be a
politikát.

AZ ASSZONY.

No mán igazán kiváncsi vagyok, mi az a politika!

AZ EMBER.

Eszter fiam, minek kell azt neked tudni!

AZ ASSZONY.

Tudni akarom, minek olvassa kend azt a sok ujságot.

AZ EMBER.

Ne kivánd Eszter!

AZ ASSZONY.

Azért is.

AZ EMBER.

Kivánod?

AZ ASSZONY.

Kivánom!

AZ EMBER.

Óhajtod?

AZ ASSZONY.

Óhajtom!

AZ EMBER.

Esküdj meg rá.

AZ ASSZONY.

Mire?

AZ EMBER.

Hogy akarod!

AZ ASSZONY.

Nem esküszöm én.

AZ EMBER.

Akkor nem is akarod igazán!

AZ ASSZONY.

Hát esküszöm no!

AZ EMBER.

Tarsd fel az ujjod!

AZ ASSZONY.

Vén bolond. (Feltartja.)

AZ EMBER.

Hát megesküszöl rá, hogy te kivántad.

AZ ASSZONY.

Jó, no.

AZ EMBER.

Hogy a te akaratod vót!

AZ ASSZONY.

Tovább.

AZ EMBER.

Hogy te nem hagytál békét, míg meg nem oktattalak rá, hogy mi a
politika, meg hogy mér olvasom én eztet a sok ujságot.

AZ ASSZONY.

No tovább, tovább mán.

AZ EMBER.

(Feláll.) Hát akkor Eszter… (megsuhogtatja a tengeri nádpálcáját) akkor
hát megtanítalak rá…

AZ ASSZONY.

Na hát olyan kiváncsi vagyok!

AZ EMBER.

Kiváncsi is vagy? Akkor jó… Nesze! (Végigvág rajta.)

AZ ASSZONY.

Megbolondult kend?

AZ EMBER.

Még nem érted Eszter! (Jó erősen kétszer végig vág az asszony hátán.)

AZ ASSZONY.

(Felugrik.) Höj, a kezeszára törjön le, e tisztára megbolondult! Az ég
szakadjon rá, mit akar kend!

AZ EMBER.

Még most se értheted meg egészen Eszter fiam! Hát ez a politika… ez az
ujság!… (Neki áll és jól elveri, körül kergeti az udvaron és veri.)

AZ ASSZONY.

(Sikoltoz.) A fene egye meg kend politikáját!… Az ördög bujjék a kend
ujságjába!… Nem hagysz, te címeres akasztófavirág, te bélyeges gazember,
te semmiházi kutya, te!… Te mersz én rám kezet emelni, te vén akasztani
való, te! Hát ki vagy te, mi vagy te, te pokolravaló vén bűnös, te!… Te
rossz lélek, aki vén fővel el tudja csavarni egy fiatal teremtésnek a
fejit, osztán egy kettőre magáho véníti! Még e mondja, hogy nem tud mit
gyónni a papnak! Hisz annyi a bűne, hogy egy hétig szuszt se vegyen, el
nem bírja sorolni a papnak! Ez a csaló gazember, aki olyanokat fundál
ki, amiről az öregapám se hallott, aki követ köt a mázsa fenekire, ha
valamit vesz, aki a kehes lovát pálinkával riszegíti, ha el akarja adni,
a legjobb rokonját is mízes madzaggal tartja, ha meg akarja csalni!
Hiszen nekem eszem se vót ilyen agyafurt huncutságokról, amiket ez
kifundál az ostoba fejivel ez a született hazug, akinek két szava nincs
együtt, akit el lehessen hinni, mer mán úgy megszokta a hazudást, hogy
még az ellenkezőjét se lehet elhinni annak, amit mond!… Ez a részeg
disznó, aki nem átall pájinkát inni a szent mise előtt… ez a cégéres
bűnös, aki mind a tíz parancsolat ellen vét legalább hétszer egy héten…
ez a szoknya bolond, aki minden lány után odaszagol, aki pesti cifrák
után elenyeg, a feleségét meg a guttával ütteti!… Hogy még e vesz botot
a markába, botot én rám te kutya! Mikor engem az édes anyám egy
rozmaringszállal meg nem suhintott soha!… Ezt gyónd meg a papnak, hogy
olyan penitenciát szabjon rád, az a drága rózsaszinü tisztelendőcske,
hogy a bőr legyüjjön a térgyedrül, mint mikor a kappant kopasszák!… De
iszen majd keresek én magamnak, aki engem megbecsül, majd lelek én! Mert
ha három araszra felnyitod is a szemed és ahány juk van rajtad, minddel
nézel is, mégis megcsallak!… (Elhallgat, pityereg.) Amilyen
szerencsétlen vagyok ezen a világon…

AZ EMBER.

(Békésen, elhallgatta a beszédet s az ujjain számolta, miket mond az
asszony.) No látod asszony…

AZ ASSZONY.

(Felpattan s mint a kotlós néz szembe az urával, hogy még mit mer ez
mondani.)

AZ EMBER.

Ez a politika!

AZ ASSZONY.

Micsoda!

AZ EMBER.

Látod Eszter fiam, ez a politika, mondok, hogy én egyet se tudtam vóna
gyónni a papnak. Hát hogy politikábul egy kicsit megmérgesítettelek,
most mán minden ujjomra van egy gyónni való vétkem! Csak meg kell
zsákolni az asszonyt, akkor nem kell soká törni az embernek a fejét,
hogy mit vétett, mert valamit egész esztendőn át tettem, mind szememre
hánnya. De sőt még olyat is eszembe juttat, amelyre nem is gondoltam
volna!

AZ ASSZONY.

Vessz meg!

AZ EMBER.

Most mán érted azt is, minek olvasok én ujságot! Hát Eszter fiam, téged
egy kicsit megdiskuráltattalak, hogy legyen mit mondani a papnak!
Ujságot meg olvasok, hogy legyen mit predikálni a kocsmában a komáknak…

AZ ASSZONY.

Fúlj meg!

AZ EMBER.

Mondtam, hogy ne kivánd…

AZ ASSZONY.

Nesze! (Kapja a vizes tálat, amiben egy-két hámozott krumpli már van s a
nyakába zudítja az urának.)

AZ EMBER.

(Prüszköl.) Hát ugyi, hogy nem való asszonynak a politika… a macska
rugja meg ezt a sufragétát!… Ej, ej… no… be rámtromfolt!

(FÜGGÖNY.)



TARTALOM:

  Aranyos öregek  5
  Tökmag  41
  A kapuban  55
  Politika  67




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szerelem (2. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.