Title: Szerelem (1. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai
Author: Móricz, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szerelem (1. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai" ***

SZERELEM

MÓRICZ ZSIGMOND

EGYFELVONÁSOSAI

I.

DUFLA POFON

KVITT

A ZÖRDÖG

MÁSODIK KIADÁS

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1913

SZINHÁZAKRA NÉZVE KÉZIRAT.

A SOKSZOROSITÁS, FORDITÁS JOGA FENNTARTVA.

A Nyugat nyomdája Budapest, IX, Lónyay-utca 18



DUFLA POFON

VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN


SZEMÉLYEK:


FERI

MARI

BOSZORKÁNY

ANDRÁS BÁCSI

(Parasztszoba. Fehér falak, egy ágy, egy sifon, asztal, négy szék, karos
lóca, láda; minden butor vadonat új, most hozták a vásárról. A falon
tükör lóg és két új szent kép, rossz szinnyomat.)


ELSŐ JELENET.

(Feri jön, maga után huzza Marit. A szoba egészen sötét, Feri egy
istálló lámpást hoz.)

MARI.

(Pusmogva, motyogva, dühösen morog.) A fene egye meg a marháját!

FERI.

Mi!

MARI.

Az Isten döglessze meg azt a marha eszit.

FERI.

Na, itt már nem érnek utól a lakodalmasok! Nem is gondolja a násznép,
hogy hova szaladtunk. Gyujtsd meg a lámpát. (Ő maga gyujtja meg.)

MARI.

(Mind a ketten paraszt lakodalmi ruhában vannak. A Mari fején olcsó
menyasszonyi fátyol, csinált mirtussal. Fehér ruhában van, amelyen nagy
sárfoltok látszanak. Kétségbeesve nézi, mi történt a ruhájával,
simítgatja magát.) Mikor egy koronát fizettem minden méterért! A csipke
is mind lemállott rulla! (Felemeli csomóba fogva a sok szoknyája alját,
hogy a lábszára is látszik.) Hét krajcár vót réfje! Hééét garajcááár!
Hogy az Isten vegye el az eszedet! Te!

FERI.

Ne acsarkodj má, hanem gyere… (Int az ágyra.)

MARI.

Kellett nekem, mikor legjobban táncolhattam volna! Oszt e csak megfog,
ez a marha, oszt elvisz a lakodalmombul!

FERI.

Há persze, hogy el. Mikor én mán nagyon szeretnék szeretni.

MARI.

Csak úgy elszöktet, oszt visz árkon-bokron, fuss bolond! Hogy az Isten…

FERI.

Szóltam, hogy ugorgy az árkon! montam én, hogy ess bele nyakig? Úgy
beledül, mint egy zsák.

MARI.

Segíthettél volna. (Leveti a szoknyáját s nagy gondosan felakasztja a
falon a fogasra. Azután az alsó szoknyát is leveti, mert az is vizes.
Azt is felakasztja. Még vagy öt szoknyát levet, mert mind vizes. Mindet
sorba akasztja a fogasra, hogy megtelik vele minden fog, A szoknyák mind
másszinüek, de mind rikító, minél alsóbb, annál piszkosabb.)

FERI.

(Oda se néz.) Azt hiszik azok, hogy csak felszöktünk a padra! Most
biztosan felgyujtják a pallást, ha keresnek. (Röhög.) Majd én a padra
viszem a menyecskét!

MARI.

(Még mindig a szoknyáival van elfoglalva.) Eztet még az első áldozáskor
kaptam, oszt eztet is be kellett sározni. Megtudtam kémélni kilenc
esztendőn keresztül, hogy eccer se kellett mosni, osztán most má milyen
sáros. (Már csak egy szál szoknya marad rajta!)

FERI.

(Ingujjban filozofál.) Hanem azér jó kis lakodalom vót. Én úgy
bepofáztam, hogy még. Hát mán, ha a lakodalmamba vagyok, hát legalább
mán csak elfalom a többi nagybélü elől, amit lehet. Ugyis a bátyád, az
Andris, maga megevett egy fél tehenet.

MARI.

Soká fognak beszélni erről a lakodalomrul.

FERI.

Az öreganyád, az a vén csoroszlya, az Isten akarhová tegye a bendőjét,
az is megevett legalább két forint ára pecsenyét.

MARI.

Hova beszélsz mán, hiszen annak nincs is hasa. Mán egészen beszáradt
szegénynek!

FERI.

No csak ne járjon a szád. Ne félj, jól lakott most egy esztendőre. A
fene essen bele.

MARI.

Hadd el mán. Ne bándd a nagyanyámat. Szidd a magadét.

FERI.

Hájsze, egy fene; most mán a családba van! Jobb lesz arra gondolni: hogy
ágyba tegyük magunkat!

MARI.

Már!

FERI.

Micsoda már! ’sz éjfél!

MARI.

Nem vagyok én álmos!

FERI.

Még csak a kéne! (Ölelgeti.)

MARI.

Hagyj még egy kicsit békén.

FERI.

Jussom van rá! Házas ember vagyok! Nem igaz?

MARI.

’Sz az igaz. Jussod az van!

FERI.

Megfizettem a templomban! Legalább harmincnyolc pengőmbe került. Nekem
jogom van mindenhez.

MARI.

Várjál no!… (Csend. Leveszi a fejéről a menyasszonyi koszorut s leteszi
a komótra. Azután zokogva fakad.)

FERI.

(Elámul.) No, né csak… ilyen butaságot!… (Hozzákészülődik, hogy rohammal
vegye be a várat s mikor épen derékon kapja a lányt, nagy csattanás. Az
ajtóhoz vágott valaki egy rossz cserépfazekat.)

FERI.

(Ijedten áll meg.)

MARI.

(Sikolt.)

FERI.

Az Istenit!

MARI.

(Reszketve.) Mi az?! (Sokáig csend van.)

FERI.

Ej, bánja a fene. (Ujra megöleli Marit. Abban a percben, mikor megint
ölbe kapja a lányt, ujabb csattanás.) Megesz benneteket a rosszseb! Mán
ide tanáltak. Megkezdik mán a nyavalygást. De majd szétütök köztük.
Bánom is én akármit csinálnak. (Ujra neki veselkedik, hogy megölelje a
lányt, de most ujra éktelen csattogás. Utána vinnyogás, nyávogás,
üvöltés, kukorikolás, amivel a nászéjszakát szokták megzavarni a
parasztok.)

EGY HANG KIVÜL.

(Pokolbeli hang, amit a parasztok úgy csinálnak, hogy csizmaszárba
beszélnek.) Engedjél be!

FERI.

Majd!

A HANG.

Engedj be, mert én vagyok én! Öreg anyád öregannya, most gyüttem a
pokolból, Plutó apád parancsára, hogy megtanítsalak, mi a kötelességed.

FERI.

Höhő! Arra kell engem tanítani épen! (Erre odakint az előbbi pokoli
üvöltés, lárma.)

MARI.

Engedd be! Tudod, hogy nem hallgatnak el addig. (Folyvást verik a
cserépfazekat az ajtóhoz.)

FERI.

Mán be kell ereszteni, mer sose lesz vége! (Kinyitja az ajtót, kikiált.)
Gyere be hát! ha van kurázsid!


MÁSODIK JELENET.

(Voltak, Boszorkány.)

BOSZORKÁNY.

(Beszalad, egy fiatal ember van felöltözve maskara ruhában.) Én vagyok,
bém vagyok, öreganyád vagyok.

FERI.

(Összeszorított ököllel áll, ütésre készen. A boszorkány hozzászalad s
megakarja csókolni, de ő eltaszítja s nem engedi magához. Akkor Marihoz
szalad és azt össze-vissza csókolja.)

FERI.

Coki már innen!

BOSZORKÁNY.

(Elváltozott hangon beszél.) Nem lehet édes fiam, mert Plutó nagyapád
mikor észrevette, hogy megszöktetek a lakodalomból, megharagudott. Jaj
ti szegény gyerekek, hát nem tudjátok, hogy az első éccakán mindig van
valami, amihez nem ért a fiatal pár! Hisz az édes anyátok még ki se
tanította a lányát, mi fog vele lenni, ami még sose vót!

FERI.

Csak ne karatyolj sokat. Majd kitanítom én magamnak, amire kell.

BOSZORKÁNY.

Jaj édes fiam, ne beszélj bolondokat, iszen többet tud nálad a
menyecske. Hát azt hiszed, hogy ő nem vót aratni, dohánytörni,
szüretelni! Ha te voltál, ü is vót! Csakhogy te szamár, úgye aztat nem
vetted el, akit te tanítottál ki, hanem azt, akit más!…

FERI.

Mondasz valamit.

MARI.

Takarodj a szemem elől… (A félig nyított ajtóban felzendül a pokoli
zene.)

FERI.

Eriggy má! (Kirugja, az ajtót bezárja.) Hogy a fene ett vóna meg
benneteket, mint az én lakodalmamon ti a pecsenyét. (Odakinn nagy
kacagás, kiabálás, nyávogás és a menet elvonul.)


HARMADIK JELENET.

(Feri, Mari.)

FERI.

Csak puskám vóna, lepuffogtatnám üket, mint a verebet. Hogy az én
istenem mindnek nyujtsa ki reggelre a nyelvét egyik toronytul a másikig.

MARI.

No ne pattogj már. Inkább mondjál valamit.

FERI.

Van kedvembe.

MARI.

(Leül az asztal mellé s lekönyököl.) Mit törődsz már te a legényekkel.
Nincs már neked azokhoz semmi közöd! Embernek csak az asszonyhoz van
köze, meg az emberekhez.

FERI.

Van mivel törődni! Tán a hozományoddal! Avval a rongyos ládával e.

MARI.

Az is valami tán! Neked mid van? Te se vagy gróf!

FERI.

Nekem mindegy, elég ha van mire házasodjak!

MARI.

Nekem is van amivel férjhez menjek!

FERI.

Azt tudom! De tán nagyon is sok van!… Minek vettelek el, ha semmid
sincs!

MARI.

Van butorom!

FERI.

Nekem meg házam!

MARI.

Rogygyon le.

FERI.

Rád!… Csak arra vagyok dühös, arra a vén, zsugori öreganyádra.

MARI.

Mán mér?

FERI.

A testálása miatt!

MARI.

Micsoda testállása?

FERI.

Micsoda testálása! Tán nem tudod mit testált neked? Ne félj, én nem
felejtettem el, hogy ajándékozta a vén asszony neked a tehenét.

MARI.

Jaj igaz, hász az igaz. A tehenét nekem adta.

FERI.

A vén kutya! De úgy hallottam, a haszonélvezetet kikötötte! Hallottam
mikor a jegyzővel beszélt.

MARI.

(Egyre jobban zsenirozva érzi magát.) Igen.

FERI.

Igaz?

MARI.

Hát igaz! Hát a haszonélvezetet feltartotta magának míg él!

FERI.

A haszonélvezetet! Hát mit még? A tejet, meg a bornyut!

MARI.

Igen. Hát a bornyu az haszon. (El akarja fordítani a beszédet másra.) De
hát mondjál már egyebet is. Nagyon jól viseled magad.

FERI.

Épen most van az olyasmi eszembe. Azt nekem tudni kell, hogy a bornyut
is kikötötte-e a haszonélvezetbe? Mi? vagy a miénk a bornyu is meg
minden!

MARI.

(Nagy zavarban.) Nem.

FERI.

Aj, a piszkos Istenit! Nem?

MARI.

De ha meghal, minden a mienk lesz!

FERI.

Megbolondultál? Ha meghal? Mikor? Tiz esztendő mulva? Tizenöt esztendő
mulva?

MARI.

Fogadok, hogy nem viszi egy évig!

FERI.

Egy év! Püff neki! Az a tehén hamarább megdöglik, mint ü!

MARI.

De hát az nem baj, ha szeretjük egymást!

FERI.

Szeretjük egymást! Hát akkor mán szalmát kell enni, ha szeretjük
egymást! Be vagyok csapva, tudod! De nem viszed el szárazon! Motyok
vagyok én, igazi Motyok fajta! Velem nem lehet kukoricázni! Holmi
Kádasok nem tesznek ki egy igazi Motyokkal!

MARI.

Én nem tehetek róla.

FERI.

De épen nagyon is tudtál róla. A te cudarságod ez az egész!

MARI.

Jézus! Eszem ágába se vót!

FERI.

De épen a te eszed fundálta ki! Tehenet igértél nekem, pedig tudtad,
hogy nem lesz belőle semmi!

MARI.

(Kijön a sodrából s keservesen szól.) Mondták azt nekem, hogy kár férhe
mennem!

FERI.

Ohó, négy garassal, meg egy ilyen cudar falamiával hencegni!

MARI.

A szerelem hiányzik nekem! A Szekeres fiu megmondta, (feláll) jobb lett
vóna hozzá menni.

FERI.

Hozzá!… (gunyosan) Nem az akaraton állott!

MARI.

Mért, komisz! Mért nem az akaraton állott?

FERI.

Mert senki se iszik abból a pohárból, amelyikbe beleköpött!

MARI.

Micsoda hazugság! Mindenki mondta nekem, hogy te csak egy komisz, hazug,
zsugori, fösvény kutya vagy!

FERI.

Mari kapsz egy dufla pofont!

MARI.

Tudom a többit is!

FERI.

A többit! Miféle többit!

MARI.

Miféle többit, Jézus Isten! Tudni akarod, mit tudok?

FERI.

Mondd meg, te béka!

MARI.

Hát mit!? ’sz tudja azt az egész világ, az egész falu… vót, aki látta!

FERI.

Mit látott! No mit! Ki vele!

MARI.

Hát’sz mindenki röhög rajta, hogy csak ma választott el az anyád. Hogy
mikor esküvőre indúltál, előbb még megszoptatott.

FERI.

Micsoda?

MARI.

Látták.

FERI.

Mari! Kapsz egy dufla pofont!

MARI.

Meg hát!

FERI.

Mondd ki még egyszer.

MARI.

Megszoptatott!

FERI.

Na még eccer!

MARI.

Megszoptatott! (Ebben a percben Feri hatalmasan pofon csapja, s utána
még egyszer.)

FERI.

Nesze! Itt a dufla pofon!

MARI.

(Egy percnyi csönd után.) Jézus Krisztusom! Szüz Mária! Jézus Mária! Így
kellett nekem férjhe menni! (Hangos sirásban tör ki.)

FERI.

(Zavarban, mogorván.) Ez kellett nekem! Más ember meghalni is
csendesebben hal meg, ez meg, hogy ordít!

ANDRÁS BÁCSI.

(Kint) Feri, Feri!

FERI.

Ki van ott ilyenkor már megint!

ANDRÁS BÁCSI.

Nyisd ki csak gyorsan!

FERI.

(Ajtót nyit. Ahogy András belépésével az ajtó nyilik: hajnali világosság
kezdődik lassan; az ablakon is beszürődik.)


NEGYEDIK JELENET.

(Voltak, András bácsi.)

ANDRÁS BÁCSI.

Jaj, úgy szalattam, majd megfulok.

FERI.

Mi a?

ANDRÁS BÁCSI.

Oszt az a fene kutya, a cigányoké, csak nekem jön, aggy egy puskát az
Isten áldjon meg, hadd lüjjek le egy pár cigányt!

FERI.

Hát aztán minek gyün ide kend ezér?

ANDRÁS BÁCSI.

Jaj, mán majd kiment az eszemből. (Marira kiált.) A nagyanyád!

MARI.

Mi, a nagyanyám!…

ANDRÁS BÁCSI.

Jaj, a nagyanyád!

MARI.

Mi a! Mi a!

ANDRÁS BÁCSI.

’Szen meghalt!

MARI.

Kicsoda? A nagyanyám?

ANDRÁS BÁCSI.

Meghalt, ha mondom!

MARI.

Jaj Istenem!

ANDRÁS BÁCSI.

A jó asszony csak felfordult, egyet rugott, osztán nyekk! Vége vót annak
eccerre! Aj, de hát nem csuda! mennyit evett, meg ivott!

FERI.

(Leül.) Hát bizony jó sokat evett, az Isten nyugosztalja!

ANDRÁS BÁCSI.

A szívit szorította ki az étel a helyirül.

MARI.

Jaaj, jaj nagyanyám, jaj kedves nagyanyám! Tudott egy ráolvasást a
kigyómarásra, arra még megtaníthatott volna.

ANDRÁS BÁCSI.

Szaladok tovább, orvosér.

FERI.

Kár a fáradságér, sose menjen kend orvoshoz!

ANDRÁS BÁCSI.

Csak épen a becsület kedvéért; ne félj, úgy se használ a!… De hát tik
jól házasodtatok! Szerencsésen! Mingyárt örököltök!

FERI.

Hm, ha ezt tudtam volna. (Rátámad Marira.) Neked kellett vón eszednek
lenni. Ide kellett vón venni az öreg asszonyt magunkhoz. Elég nagy ez a
ház, elfért vón itt. Osztán most mingyán mink örökölnénk mindenit!…

ANDRÁS BÁCSI.

Így is kaptok tőle egy tehenet! No; jó iccakát!

FERI.

Jó iccakát! (Tempósan kezet fognak. András el.)


ÖTÖDIK JELENET.

(Feri, Mari.)

MARI.

Szegény nagyanyám be kár, hogy meghalt.

FERI.

Kár.

MARI.

Nagy kár.

FERI.

No csak, hogy a nagy dolog legalább rendbe van.

MARI.

Micsoda nagy dolog?

FERI.

Hát a tehén dolga.

MARI.

Úgye milyen komisz vótál hozzám!

FERI.

Hát… No… hát izé… no!

MARI.

Mit izé. No!

FERI.

Ej, mít!… (Átöleli.) ’Sz virrad!

MARI.

Mi lesz a dufla pofonnal?

FERI.

Sose törődj vele. (Elfujja a gyertyát.) Kibékítlek érte, no! Duflán.
(Hosszu csönd, a csizmáját nyögve huzza le.)… Hanem, hallod, azir e jó
lakodalom vót. A fene egye meg azokat a vőfínyeket, még a kutyába is
feketekávét döntöttek.

MARI.

Jaj Istenem, bizony szíp nap vót, kár hogy ez is elmult.

FERI.

Kár. Mer régen örültem ugy mint mámma… Kivált hogy még a nagyanyád is
meg hótt… He?…

(Függöny.)



KVITT

VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN


SZEMÉLYEK:


BUGYIK

BUGYIKNÉ

AZ ÖREG KOVÁCS

JULI

TÖRTÉNIK BUGYIKÉKNAL

(Falusi parasztkonyha. Közepén szabad tüzhely, felette nyitott kémény.
Alacsony falak. Az egész hely nyomott, tulzsufolt. A falak tele vannak
tányérokkal sürün, legalább száz darab cserép- és porcellántányér. A
tüzhely mellett jobbról a sarokban padrajáró létra, alatta szalmadikó.
Korsótartó lóca. Kerti eszközök, ásó kapa, villa, gereblye, felakasztva
ócska lószerszám. A hátsó falon a tüzhelynél kicsi kis ablak, jobbról
ajtó visz a szobába, baloldalt hátul ajtó az udvarra, ez nyitva van s
félrácsajtó van rajta. Kint falusi udvar látszik, napraforgós kert. Az
asztal lábához tyuk van kötve s buzaszemet szedeget. Az asztal ócska
festetlen rozoga jószág. A konyha tele van lommal, edényekkel, dagasztó
teknővel, kifeszitett kötélen ruha lóg. A tüzhely előtt kis szék, az
előtt a földön kosár krumpli. A föld szemetes, tele hullva szalmával,
rőzsével.)


I. JELENET.

(Juli, aztán Bugyikné.)

JULI.

(Jön a padlásról a létrán lefelé, egy korsót hoz. Kényesen reng a
szoknyája, egyszer csak megbillen, lesiklik, hasraesik s a szoknyái
felborulnak a hátára. A korsó eltörik. Megijed, lassan feltápászkodik,
sikoltani nem mer.) A nyavoja essen beléd… el kellett neked törni! No. E
mán készen van.

BUGYIKNÉ.

(Nagy lármával jön jobbról.) Na hol az a korsó? Mi? Lehoztad már a
pallásrul?

JULI.

(Szaporán s ijedten integet.) De azt akarom mondani hogy…

BUGYIKNÉ.

(Meglátja.) Tán eltörted te marha!

JULI.

Leestem a létrárul oszt…

BUGYIKNÉ.

Oszt el hagytad törni! Mibül van a kezed! Sárbul? Te, te te! De lefogom
a béredbül!

JULI.

Ha leestem.

BUGYIKNÉ.

Fogd be a szád! (Felrugja a cserepeket, fuj, dühös.)

JULI.

Rossz kedve van máma reggel!

BUGYIKNÉ.

(Rárivall.) Mi közöd hozzá!

JULI.

(Lehajolva összesepri a cserepeket, behuzza a nyakát, parasztgunnyal.)
Tán, hogy nem jött haza a gazda az éccaka!

BUGYIKNÉ.

(Nagyot nyel, vállat ránt.) Hát osztán.

JULI.

(Félig guggolva, behuzza a nyakát, úgy les fel az asszonyára, ártatlan
képpel, mintha semmi sem volna az, amit mond.) Persze a városba
elhálhat… Kivált ha annyi péze van…

BUGYIKNÉ.

(Nyel egyet, hallgat, forr az indulattól, uralkodik magán, visszafordul
a tüzhelytől, ahol valami lábast tett fel, aztán elmegy Juli előtt, aki
elkapja a szemét s szedi a cserepeket, – s a foga közt morog, mintha
ezért volna dühös.) De hallgass! (El vissza jobbra.)

JULI.

(Guggon ül, térdére könyököl, kuncogva nevet.) Mán az igaz, hogy a
városba magam is elhálnék. Kiváltkép olyan emberrel akinek sok pénze
van.


MÁSODIK JELENET.

(Juli, Kovács, majd Bugyikné.)

KOVÁCS.

(Bedugja a fejét az ajtón.) Hé, hé!

JULI.

(Odanéz.) Maga az Kovács bácsi? Bötyökfalubul? Mi ujság maguknál?…

KOVÁCS.

(Előre bejön s megáll, mint a bivaly.) Itthon i a gazda?

JULI.

(Feláll s kézzel-lábbal mondja.) A városba van!

KOVÁCS.

Tyhűja!…

JULI.

Odahált!… Piz van nála!

KOVÁCS.

(Folytatja az imént félbeszakadt szót)… zistenit, én meg mán el is
hajtottam a tehenet a tarka bornyával!… Akit tennap megvett tülem, a
városba… (Bugyikné megjelenik jobbról és hallgat.)


HARMADIK JELENET.

(Voltak, Bugyikné.)

KOVÁCS.

(Morfondirozva teszi az ujját az orrára s halszemmel elmeredve motyog.)
Mer úgy vót a megbeszillis, hogy ű haza gyün az este a hét órásival, én
meg átgyüvök reggel az harmaton a két jószággal… (Meglátja Bugyiknét.)
Hát mink hárman itt vónánk.

BUGYIKNÉ.

Hát meg van a vétel?

KOVÁCS.

(Összeteszi a botján a két nagy fekete kezét.) Hát, hogy ippen megvóna:
nincs meg… Aggyisten… Csak hát szó vót, így is, meg úgy is, mer a szó
ócsó, de a piz beszil… (Állandóan mereven áll s kidülledt szemmel,
szinte ugatva, fogatlanul motyog s most siket hangon beleröhög a
beszédbe.) A kutya ugat, a piz beszil: hát magának is bele kell szólani!

BUGYIKNÉ.

Mán itt kék neki lenni. Már itt is a vonat a városbul. Üljön le Kovács
bácsi.

KOVÁCS.

(Meg sem mozdul.) De a tehén odaki van.

BUGYIKNÉ.

(Julira rákiált, a lány szájtátva hallgatott.) Ugorj, kösd be az ólba,
vess neki szénát!

JULI.

(A cserepekkel teli falapátot a kezében tartja, lomhán, tovább
hallgatózva.) Szaladok. (Nem mozdul.)

BUGYIKNÉ.

Iszik egy pohár pájinkát?

KOVÁCS.

(Megmozdul, a féllábát elébbre veti.) Lehetsiges.

BUGYIKNÉ.

(Leveszi a pálinkás üveget a polcról s egy porciósba önt, Juli kimegy.)

KOVÁCS.

(Sziveskedve szól.) De hun a frászba tekereg ez a Bugyik koma?

BUGYIKNÉ.

(Kitör s az épen megtöltött pohár pálinkát félig kilöttyenti a földre.)
Azt én is szeretném tudni!

KOVÁCS.

(Kidülledt szemekkel, előre hajlott felső testtel néz végig a folton,
amit a kiömlött pálinka hagyott a földön, szuszogva szagolja, de
képtelenül nagy, vén csizmái leragadva maradnak.) Aj, aj, hát bion egy
férfiembernek sose bátorságos a városba menni. Könnyen esik vele valami…
(Meredten nézi a porcióst, hogy baja ne legyen még egyszer, mert
Bugyikné ujra tele öntötte.)

BUGYIKNÉ.

(Odahozza neki a pálinkát s átadja.) Valami?!…

KOVÁCS.

(Megszagolja, a csuka bajuszával játszik s abban a percben, mikor be
akarja önteni a pálinkát, kiböki.) Hát bion könnyen beleesik egy-egy
menyecskébe! (Iszik nagyot s lerántja a nyakát.)

BUGYIKNÉ.

(Idegesen mozdul s odébb megy.) A fene bánja!… Ütet! De a pénz, aki nála
van! Négyszáz pengő!… A takarékba vót pénzér!

KOVÁCS.

Hát mondta, mondta! Mer beszélgettünk mink. Egy kis borocskát is
megittunk.

BUGYIKNÉ.

(Dühösen rákiált.) Jobb lett volna, ha idejébe hazaküldi. (Távolról
hallatszik a kis vicinális vonat füttye.)

KOVÁCS.

(El akarja terelni a figyelmet.) Halli!… Most gyütt meg a gőzös!… Hát
mengyek is elibe a vasutra! (Egyszerüen fordul s elmegy. Szemben jön
vele Juli.)


NEGYEDIK JELENET.

(Voltak, Juli.)

JULI.

Ne féljen Kovács bácsi, úgy elláttam a riskát, mintha a tulajdon édes
testvérem volna!

KOVÁCS.

(Megáll s megcsipi, megböki a lány mellét, aztán szaporán el.)

JULI.

Ó vén huncut!… (Bugyiknéhoz.) Aj de szip tehén, ojan annak a szarva,
mint a Marci bajsza vasárnap reggel. Úgy adtam neki lucernát, mintha mán
is a mienk vóna.

BUGYIKNÉ.

Igen, ha a gazdád el nem lompolta az árát.


ÖTÖDIK JELENET.

(Voltak, Bugyik.)

BUGYIK.

(Beles az ajtón, hátul, féltesttel hajlik be a rácsajtó felett.)

JULI.

(Meglátja, felkiált s összecsapja a kezét.) Jézus, a gazda!

BUGYIK.

(Int, hogy hallgasson.)

BUGYIKNÉ.

(Háttal áll s nem siet odanézni.) Te vagy? Te!

BUGYIK.

(Bejön, lábujjhegyen s megáll, mint a csinyen kapott gyerek. Félve les
az asszony felé, aki rá se néz.)

BUGYIKNÉ.

Te?…

BUGYIK.

Hát… fene aki megeszi…

BUGYIKNÉ.

A városbul?

BUGYIK.

Hát… fene aki megeszi!

BUGYIKNÉ.

Vonaton?

BUGYIK.

Eh,… fene aki megeszi!

BUGYIKNÉ.

Gyalog?

BUGYIK.

Áh,… fene aki megeszi…

BUGYIKNÉ.

(Rátámad.) Hát hogy?

BUGYIK.

Hát szekeren… galambom!… De még kinek a szekerén! Nem is gondónád!… Az
öreg Kovács Están bácsién! A bötyökfalusi öreg Kovács Están bácsién!

BUGYIKNÉ.

Igen… S ippen az övén!

BUGYIK.

Ippen!

BUGYIKNÉ.

Jó.

BUGYIK.

Hát tudod angyalom, tanálkoztam vele tennap a városba! Oszt aszongya az
öreg: Hallodi öcsém, van nekem egy szip magyar tehenem, osztán van annak
egy szip svajcer bornya! Gyere nizd meg… Hát ott háltam, Bötyökfalun…
Szip tehén!

BUGYIKNÉ.

Már itt is van az ólba!

BUGYIK.

Mi?

BUGYIKNÉ.

A riska.

BUGYIK.

A riska?

BUGYIKNÉ.

Meg a tarka bornya.

BUGYIK.

Meg a tarka bornya?

BUGYIKNÉ.

Az öreg maga hajtotta át! Kovács Están. Bötyökfalubul.

BUGYIK.

… Tyhű… (Igen halkan.) Fene aki megeszi!

BUGYIKNÉ.

… Egyen meg! Az egyen meg téged!… Nekem hazudhatsz! Bánom én, hol
háltál!… Hun a pénz?

BUGYIK.

(Csinált türelmetlenséggel.) Ugyan ne siess! Az ember ki se fujhatja
magát, mikor hazagyün… Hun a piz!… Ez a feleség! (Julira bámul, aki
krumplit hámoz, de nem igen fog a kése, minden szóra fülel.) Eh. Pénz…
Két krajcárom volt, elástam. (Dalolászva, borosan, könnyelmüen.)
Kiszáradt a torkom, felástam!

JULI.

(Tele hanggal dalolja rá.) Így jár aki mindig bort iszik. Mig a temetőbe
nem viszik!

BUGYIK.

(Ráeszmél, hogy a lány orcátlan.) Kuss! Mit tátod itt a szádat! Kotródj
innen! Mi közöd a családi dolgokhoz! Nem tartozik ez a cselédségre!

JULI.

(Felkapja a kosarat s kényesen riszálva magát, el.) Mán jány van a
dologba! Mán jány! (El az udvarra.)


HATODIK JELENET.

(Bugyik, Bugyikné.)

BUGYIKNÉ.

No!

BUGYIK.

(Sugva.) Ötven pengő hibádzik!

BUGYIKNÉ.

(Orditva.) Jézus Mária, örökkévaló Atya uristen, ötven pengő! Láttak mán
ilyent, ötven pengőt megzabálni egy éccaka!

BUGYIK.

(Sugva.) Nem zabáltam meg!

BUGYIKNÉ.

Hát! Tán elvesztetted! Csak nem vagy állat!

BUGYIK.

(Sugva.) Ellopták! (Hirtelen leűl a kisszékre, ahol Juli ült előbb a
tüzhely előtt.)

BUGYIKNÉ.

(Összecsapja a kezét.) Még nagyobb marha vagy, mint gondoltam!…
Ellopták! Ötven pengőt ellopatni! Ötven pengőt!

BUGYIK.

Hát… nem ötvenet loptak el… csak harmincötöt! Ötöt a rendőrnek attam,
hogy fogja meg azt a cafrát! (Hirtelen kibuggyant a száján dühében.)

BUGYIKNÉ.

Mondtam, hogy jányozott! Áá, van nekem eszem! Tudok én mindent! Hát
persze! Jány kell neki, jány a kutyának, jány! Jány kell neked, jány!
Jány! Jány!

BUGYIK.

(Feláll.) Fogd be mán a szád! Az ember nem is beszélhet! Mit óbégatsz,
még semmit se tudsz!

BUGYIKNÉ.

Azt tudom, hogy minden szóban hazudsz! Harmincöt, meg öt az negyven! Hát
tiz pengő még hun van?

BUGYIK.

Tiz pengő… Azt bizony… Hát bizony… azt magam fizettem el…

BUGYIKNÉ.

Tiz pengő! egy éccakáért! Te disznó! Mikor itthon vagyok én ingyen!

BUGYIK.

(Csendesiti, szeliditi.) Minek az a féltékenység, na!…

BUGYIKNÉ.

Féltékenység!… Hideglelés!… Bánom is én, hálj ahol akarsz, de nem az én
pénzemen!… Hát mi lesz mán, mikor refetálod mán el!

BUGYIK.

Hát… (Egyszerüen, természetesen, okosan.) Hát úgy vót a! hogy mikor
délbe felvettem a takarékba a 800 koronát, hát elindultam, hogy az
ötórásival hazagyüvök. Hanem akkor találkoztam Kovács Están bácsival,
osztán bementünk egy pohár borra. Osztán az asszonyrul a tehén… Eccóval
megbeszéltük, hogy megveszem a tehenét, ha te is úgy akarod.

BUGYIKNÉ.

Á, nem kell nekem. Jó tehenem van nekem!… Még a bornyát…

BUGYIK.

Phű! Kivált a bornyát dicsérte. A Kohn ur bikájátul lett előállitva, hát
finom egy bornyu, aszongya! Hát osztán, az öreg elment, oszt én haza… De
úgy tudd meg, hogy hozzá se nyultam a bankókhoz, csak abbul a negyven
pizbül mulattam egísz nap, akit te attál, még a vasutra való hatos is
megvót a zsebembe!

BUGYIKNÉ.

Jó van.

BUGYIK.

Osztán, hogy a Vasut-uccán mengyek, csak a hátamra csap valaki, de
istenesen, oszt aszongya: Jó estét Bugyik bácsi. Mit gondolsz ki vót!
(Bugyikné vállat von.) Sohse találnád ki! Soha! Egy nagy, kövér, szőke
jány. Olyan jó fiatalocska (cuppant.) Oszt aszondi, hogy: meg se ismer
kelmed Bugyik bácsi. Én vagyok a Juci! Miféle Juci? Hát a Kovács Están
bácsi Juci jánya. Hát hallod (oldalba böki az asszonyt) rittig, hogy a
vót. Hát akkor osztán megismertem! Tudod a mék megszökött hazulról,
mikor úgy lett; nagyon becsületes személy!

BUGYIKNÉ.

(Egész őszinte érdeklődéssel.) Hm.

BUGYIK.

(Még jobban megelevenedik.) Hát osztán nem lettem, osztán komisz hozzá.
Fődi! nem igaz? Mer hát Bötyökfalu csak itt van mellettünk, meg az
apjával is ipp akkor cimboráltam. Beszélgettünk egy kicsit! Aszongya:
Nizze Bugyik bácsi váltson be a mu… mu…

BUGYIKNÉ.

Mi, mi?

BUGYIK.

A muziba! Tudod ahun lepedőn játszodnak a fiatalok… Hát ott osztán
elpanaszlotta szegény, hogy nincs helybe, nincs hun enni, innya, se
aludni! Osztán megesett rajta a szivem, hogy hát istenem uram, a mi
jányunk is lehet még így, ha így lesz.

BUGYIKNÉ.

Eh, nincs is jányom.

BUGYIK.

Felőlem lehetne… Hát mondok minek az a keménység, megvacsoráztattam,
hadd egyék eccer meleget.

BUGYIKNÉ.

A hét órási vonat előtt.

BUGYIK.

Én nem néztem az órát, de mán aligha nem több vót. No gondolom, majd a
féltizessel. Avval is lehetett vóna gyünni, igazé! Hát bementünk a
Lőrinc kocsmájába.

BUGYIKNÉ.

(Mérgesen.) Lőrinchez! Hát egy ilyen személlyel épen oda kell menni,
ahova a feleségeddel jársz! Még ennyit se tudsz! Hogy mindenki lássa
ott, ahol apja-fia mind tisztel engem.

BUGYIK.

Tisztel! Fene aki megeszi.

BUGYIKNÉ.

Egy sárga viganós személlyel, akinek az egész pofája rücskös az orra
hegyéig.

BUGYIK.

Ho, hó, inkább nagyon is szemrevaló, bár te vónál olyan. Hej, de mindig
csak a becstelen személyek a szípek, a becsületes asszony meg minél
tisztességesebb, annál fertelmesebb. Hát mondok nagyon jó vót kiállitva,
vót egy kis batyú ruhája, szép fejrevaló kendője, babos szoknyája, olyan
jó házbul való kis cselédnek látszott. Ettünk, osztán együtt mentünk el.

BUGYIKNÉ.

A vasúthoz.

BUGYIK.

Aha. Hát mikor elfele megyünk; Lőrinc váltott fel egy százkoronást, hát
aszongya csendesen, hogy: Bugyik, mondok egy jót, hagyja itt a pízit
nálam! Jó helyen lesz. Mit gondol maga Lőrinc úr, parasztjány e! A
Kovács Estány jánya! Jó, jó aszongya én nem firtatom, mindenki úgy
mulat, ahogy jól esik neki. De jobb, ha itt hagyja a pénzét, meg ne
bánja. Hát olyan huncut pofával mondta, hogy csakugyan ott hagytam az
egész 700 koronát.

BUGYIKNÉ.

(Félve várt, most felsóhajt.) Hála legyen az Istennek. (Felcsattan.) De
mért nem mind a 800-at?

BUGYIK.

(Kiigazítja.) 793-at! A vacsorára is kellett valami.

BUGYIKNÉ.

Hát ha hét koronát magadnál is tartottál vóna, üsse meg a guta. De nem,
ő bankókkal akar hencegni, hogy tiszteljék, mint egy marhakupecet.

BUGYIK.

Hát osztán vótunk a cirkuszba, a húsz krajcáros helyen, azután egy kis
kávéházba, azután… azután elkisért.

BUGYIKNÉ.

Hova kisért?

BUGYIK.

Hát tudod, elment a féltizes is, nem maradhattam az utcán, még a lendőr
is bekisért vóna reggelig, haza se jöhettem abba a setétbe, még az
árokba bukik az ember, kivált ha egy kicsit kapatos. Aludni meg kellett,
úgy is olyan törődött vagyok. (Nyujtózik.)… Osztán annak a szegény
gyereknek se vót szállása, hát megszántam, hogy aszondi ű kis helyen
megtér…

BUGYIKNÉ.

Te disznó. Megállj csak, hogy visszaadom én még ezt neked.

BUGYIK.

(Félve, alázatosan húzza össze a nyakát.) Hát hé, ha eccer… úgy
gondolod… fene aki megeszi… (Hirtelen.) De ahogy reggel felserkenek,
nincs a jány! Hű, ugrottam én egybe, nízem a zsebeimet!

BUGYIKNÉ.

Elvitte a pénzed!

BUGYIK.

(Súgva.) Nem mindet. Két forintot hagyott, hogy kifizethessem a
szállást.

BUGYIKNÉ.

Jézusom atyám.

BUGYIK.

Kérdeztem én, hova lett a jány. Fütől-fátul, odavótam én, de csak
nevettek rajtam. Még a lendőr is nevetett, míg öt pengőt nem kapott,
akkor oszt nem nevetett, mer látta, hogy nem nevetség! Még az a jó, hogy
Lőrincnek odaattam a 700-at, mer legalább ezt hazahoztam neked! (Kiveszi
a nagy bugyellárisát, feláll és leszámol a felesége elé hat darab
százkoronást és egy csomót, még 45 forintot.) Ötöt a lendőrnek, avval
újra száz.

BUGYIKNÉ.

(Sóhajt.) Jajaj, mikor hozom én ezt be! Mennyit kell nekem ezér
koplalni! (Befele megy jobbra.) Te! Várj csak. Hány esztendős lehet az a
Juci?

BUGYIK.

Hát… tizenöt vót, mikor megszökött hazulról, annak ide s tova két
esztendeje!

BUGYIKNÉ.

Hiszen akkor még kiskorú. Mhm. Akkor még lehetne kvittelni az apjával.
(Gondolkozva bemegy jobbra.)

BUGYIK.

(Bámulva néz utána.)


HETEDIK JELENET.

(Kovács, Juli, Bugyik, majd Bugyikné.)

KOVÁCS.

(Bedugja a fejét, bejön középig, botjára támaszkodva megáll, bámul
Bugyikra.)

JULI.

(Utána kiabál.) Itthon hát! Hazagyütt! A kert felül gyütt. Gyalog gyütt!
(Bejön.)

BUGYIK.

(Megfordul s olyan forma tartással néz szembe az öreggel, ahogy az bámul
őrá.)

BUGYIKNÉ.

(Egy kis szünet után jön, látja őket.) Itt a drágalátos.

KOVÁCS.

Itt.

JULI.

Itt a.

KOVÁCS.

Mer nem gyütt a vonattal: hát itt van.

BUGYIKNÉ.

Lompólt.

KOVÁCS.

Hm, lompólt. A jó.

BUGYIK.

Jó.

JULI.

(Nevet.) A jó.

BUGYIKNÉ.

Mán mindegy. Hát mi vón a tehén ára? Itt a rédia?

KOVÁCS.

(Megmozdul.) Itt. Hát a tehén százhetvenöt forint, a bornyú meg egy
ötvenes.

BUGYIKNÉ.

Egy ötvenes.

KOVÁCS.

Az a. Egy pízzel se kevesebb, ikább visszahajtom.

BUGYIKNÉ.

Hm. Maga becsületes ember, Kovács bácsi.

KOVÁCS.

Hát.

BUGYIKNÉ.

Minden Kovács fajzat az.

KOVÁCS.

Hát.

BUGYIKNÉ.

A jányok is?

KOVÁCS.

(Legyint.) Hát!…

BUGYIKNÉ.

Magának tán nincs is jánya.

KOVÁCS.

(Feltartja a hüvelykujját.)

BUGYIKNÉ.

Egy? Hány esztendősöcske lehet?

KOVÁCS.

(Gondolkodik.) Tizenhét.

BUGYIKNÉ.

Hát az utolsó árát mondta?

KOVÁCS.

Ühöm!

BUGYIKNÉ.

Jó bornyúnak látszik. Jó fajta. A Kohn bika… Még kiskorú.

KOVÁCS.

(Előrehajlík, rábámul.) A bika?

BUGYIKNÉ.

Eh!

KOVÁCS.

A bornyú?

BUGYIKNÉ.

A jánya.

KOVÁCS.

(Legyínt.) Sajnos eset.

BUGYIKNÉ.

Hjajaj! Sajnálni való az ilyen apa. (Kovács szomorúan int.) Ha a jánya
lopna, meg kék fizetni.

KOVÁCS.

(Megrémül s a két öklét fojtásra emeli.)

BUGYIKNÉ.

(Részvéttel.) Azért mégis meg kék fizetni.

KOVÁCS.

De meg is fujtanám, mint a csirkét, csak ilyen bajt hozzon rám. (Fúj,
liheg, prüszköl.)

BUGYIKNÉ.

Pedig most is parancs van ellene.

KOVÁCS.

Hán?

BUGYIKNÉ.

Csendőrök! Elfogatás! Tömlöc. (Részvéttel.) Meg kell fizetni azt a száz
koronát.

JULI.

Szentség, száz ko… rona.

KOVÁCS.

(Mint egy meghülyült barom néz rá.) Megölöm!

BUGYIKNÉ.

(Szeliden.) Én nem avatkozom a dolgába lelkem. (Odavetve.) Azér mégis
jobb vón azt simán elcsinálni. Minek az a herce-hurca. Még hogy az apját
is bekisérjék, az anyját is szurony közt vallassák. Csak maga az a sok
tárgyalás, a hűhó! Kifizetni, oszt megvan.

KOVÁCS.

(Sirósan.) Kifizetni. (Hirtelen, mintha valami jutna eszébe, felröhint.)
Ej ej, maguk csak tréfáznak velem, hogy a jányomat csendőrök…

BUGYIKNÉ.

Tréfa! (Az urához.) Ugyan szójj mán, még nem hiszi!

BUGYIK.

(Hirtelen megretten, hogy még neki kell bizonyítani, mikor olyan jól
érezte magát a derült szemlélő helyzetében.) Hát én nem tudom, hogy
tréfa-i, de az igaz, hogy mán körözik is.

KOVÁCS.

(Egyszerre megint vizilóvá válik.) Körözik! (Topog.) Körözik! Kifizetni!
Jajaj! (Egyszerre megint gondol valamit, nevet.) De hát ki tudja aztat
rábizonyítani, hogy ő vót.

BUGYIKNÉ.

Hallod mán te. Ki tudja. Szójj mán, ki tudja!

BUGYIK.

Hát hogy ki tudja, ki nem tudja, aztat nem tudom, de az igaz, hogy mán
be is vallotta.

KOVÁCS.

(Iszonyodva kiált.) Bevallotta! Hü, de ki is vágom a nyelvit.
Bevallotta. A féreg, a giliszta. Ha megtette, megtette, de bevallotta.
Jajajaj! (Megint eszébe jut valami s mint utolsó mentségbe kapaszkodik.)
Aá – maguk csak tréfáznak, csak tréfáznak: hát iszen ki az, akit
meglopott! hun van, akit meglopott, ájjon elő, köpjön a szemembe! Mit
jajgatok én, míg torkon nem fog, akit meglopott.

BUGYIKNÉ.

Hallottak ilyet! Hát szójj mán te ember!

BUGYIK.

Hát hogy kit lopott meg, kit nem, azt nem tudom, de azt tudom, hogy az
én zsebembül kilopott ötven pengőt.

KOVÁCS.

(Egyszerűen meghülyül.)

BUGYIKNÉ.

(Szaporán magyarázza.) Vele hált az iccaka a városba, azír nem jött
haza. Hát azír jött haza, hogy most mingyá vigye az írást a biróhoz is,
hogy magukat mindnyájukat csendőrkézre adja. Száz koronát lopott.
(Csend.) 100 koronát!

JULI.

Na hát a jól járt.

BUGYIKNÉ.

(Fenyegetőleg közeledik.) Oszt reggelre megszökött a pízzel.

BUGYIK.

(Fenyegetően közeledik.) Megszökött a pizzel.

KOVÁCS.

(A botja tetejérül ijedten nézeget jobbra-balra.) Megszökött a pízzel.
(Sírva pislog.)

BUGYIKNÉ.

No de e mind semmi. Szót se érdemel. Hát iszen kelmed ippen száz
koronára tartja a tarka bornyút, hát nem alkuszok egy garast se. Ide a
rédiáját, oszt megvan.

BUGYIK.

Oszt megvan.

KOVÁCS.

(Egyik öklével a szemét törli, a másikkal előveszi a marhalevelet,
reszkető kézzel átadja.) Oszt megvan.

JULI.

No ez oszt megvan.

BUGYIKNÉ.

(Megnézi.) Félesztendős üszőbornyú, ismertetőjele… Hát lássa így már
kvitt!

BUGYIK.

Kvitt, kvitt!

KOVÁCS.

(Háttal kifelé az ajtón.) Kvitt, kvitt, kvitt! (El.)

BUGYIK.

(Vidám és örvendő arccal hízeleg a feleségének, aki szembefordul vele.)
Kvitt!

BUGYIKNÉ.

(Felforr benne az epe.) Kvitt? (Hirtelen keményen arcul csapja.) Kvitt!

JULI.

(Az ölében tartott tálat a földhöz vágja.) Így mán kvitt!

BUGYIKNÉ.

Hogy vón kvitt! Jézusom atyám, mingyán megölöm magam! Az öt pengőrül
elfelejtkeztem! Akit a lendőrnek attál, te!…

BUGYIK.

Kvitt a hé!… (az arcára mutat) Egy pofon öt pengő.

(Függöny.)



A ZÖRDÖG

PARASZTTRÉFA EGY FELVONÁSBAN


SZEMÉLYEK:


A DINNYECSŐSZ

A TENGERICSŐSZ

A SZÉP ASSZONY

A CSUNYA ASSZONY

TÖRTÉNIK A DINNYECSŐSZ ÁGYÁN, EGY SZÉP NYÁRI ESTÉN, KINN A DINNYEFÖLDÖN

(A dinnyecsősz ott ül a szalmadikóján, kinn a dinnyében. Előtte hever a
földön balra egy nagy görögdinnye, jobbra sárga, az indák között. A
dinnyecsősz ül és bámulja a dinnyét s töri a fejét. Néha hümget, néha
fejét csóválja, köhög, bólint, a térdére könyököl és egyre nézi a
görögdinnyét. Pipáz.)

(Jön a tengericsősz, rongyos szürben, egy csomó zöld kukoricát hoz, amit
az imént tört, sütni valót. A kukoricát leveti a földre. A két ember egy
pillantásra összenéz s bólintva köszöntik egymást, de a dinnyecsősz csak
tovább nézi a dinnyét. A másik leül mellé a dikóra s megtömi a pipáját.
Egyszerre csak kifakad.)

TENGERICSŐSZ.

(Mérgesen.) Énnye a zistenit, min gondolkodik kend koma? (Oldalba löki.)

DINNYECSŐSZ.

Ezen a dinnyén, koma.

TENGERICSŐSZ.

Oszt mit gondolkodik kend ezen a dinnyén, koma?

DINNYECSŐSZ.

Hát csak azt gondolom, hogy hát milyen lehet az asszony, mikor annyi
ruha van rajta, mint ezen a dinnyén, koma!

TENGERICSŐSZ.

Ónnye de bolondokat gondol kend ebbe a nagy éccakába… Há mi köze hozzá?

DINNYECSŐSZ.

Hát közöm nincs hozzá… Csak hát éppen nézem, nézem itt ezt a dinnyét,
oszt eszembe jutott… Mer hát ha az ember úgy setétbe megtapogati az
asszonyt, az is ilyen gömbölyü, igaze, mint ez a görög?

TENGERICSŐSZ.

(Csóválja a fejét.) De úgy nézem, inkább olyan, mint az a sárga e.

DINNYECSŐSZ.

De bion, hogy görög a! Elül-hátul csupa sima gömbölyü!

TENGERICSŐSZ.

Affenét gömbölyü, ráncos, meg lottyadt, meg olyan gerezdes, mint a
sárgadinnye!

DINNYECSŐSZ.

(Csendesen el kezd nevetni.)

TENGERICSŐSZ.

Mit röhög kend?

DINNYECSŐSZ.

Csak röhögök koma!

TENGERICSŐSZ.

Hát’sz igaz, mindenki a maga feleségirül gondolja el, milyen az asszony…
A kendé gömbölyü, az enyim lottyadt! Azér mégse cserélném el a magam
csúf dögit a kend szép menyecskéjivel!

DINNYECSŐSZ.

Osztán mir?

TENGERICSŐSZ.

Mer azir, hogy mán Szent Dávid király megmondta, hogy mindig szíp
asszonyt szeressetek, de mindig csúnyát vegyetek feleségül!

DINNYECSŐSZ.

Az is nagy bolond vót, a zannyát neki!

TENGERICSŐSZ.

Mir?

DINNYECSŐSZ.

Hát csak mindig szebb, a szebb!

TENGERICSŐSZ.

Nem a! Nem ért ahho kend! mer ide igyeljen koma! Hát mibül van egy
asszony szerkesztve? Na ugyi, van neki orcája, meg két keze, meg két
lába, meg egy nagy rakás ruhája! Én legalább tizenhat esztendős vótam,
mikor megházasodtam, de ennél többet nem láttam még eleven asszonbul.

DINNYECSŐSZ.

Hát’sz én se!

TENGERICSŐSZ.

Mer látni láttam eccer egy asszonyt a naccságos úrnál, ruha nélkül, úgy
ahogy megszületett, még csak pendely se vót rajta… kűbűl vót! De nagyon
fertelmes vót! Semmi formája se vót! Hát mondok azér tudom én, hogy a
szoknya teszi az asszonyt. Minél több szoknya van rajta, antul szebb!
Mán pedig a sok szoknya, sok kőtség! Hát mire való akkor a szép asszony?

DINNYECSŐSZ.

Azér mégis csak szebb a szebb!

TENGERICSŐSZ.

Hát mondok még egyet. Hát törődik kend avval, hogy milyen szinü a
dinnye, csak jó legyen az ize, igaze! Mán pég az asszonynak mindnek
egészen egyforma az ize!… Mer láti kend, koma! Mire kell az asszony? Na
ugyi, hogy kettőre: egyik, hogy nappal legyen aki dógozzon, éccaka meg
legyen aki szeressen, na hát az ántiját, hát a csúnya asszony mindig
jobban dógozik, mint a szép, mer ennek magára van főgondja! Iccaka meg;
hát nem egyformán szereti az ember a feleségit? akár szép, akár csúnya!

DINNYECSŐSZ.

Azér mégis szebb a szebb!

TENGERICSŐSZ.

Énnye a tagadóját, de megátalkodott egy ember kend! Hát megmondom az
igazat! Azér legjobb a csúnya feleség, mer azt senki se szereti, csak az
ura, de a szép asszonyt mindenki szereti!

DINNYECSŐSZ.

Ha hagyi magát!

TENGERICSŐSZ.

Persze, hogy hagyi! Mer utána járnak! Itt van mingyán az én feleségem,
tán nem hagyná magát szeretni? de nem kell a fenének se! hanem ott a
kend fiatal felesége, ha nem hagyi magát, még erővel is lekapják.

DINNYECSŐSZ.

Az én feleségem? De nem lehet ám, mer vigyázok rá! Most is, minden
éccaka kiparancsolom ide magamhoz!

TENGERICSŐSZ.

Láti ke! Az én feleségemet ki se kell parancsolni, gyün a magátul is;
ész nélkül! Mer hát jól tudja, hogy rajtam kivül nincs ezen a lőcslábú
világon senki, aki űtet szeresse!

DINNYECSŐSZ.

Ej, mit mesél kend a hasamba… engem az én feleségem még nem csalt meg!

TENGERICSŐSZ.

Engem nem, az enyim! Arra rá teszem a fejem! De hogy kendet a magáé meg,
arra rá, ezt a szűrt is!

DINNYECSŐSZ.

Hát fogadjunk!

TENGERICSŐSZ.

No hát fogadjunk! (Kezet fognak.)

A SZÉP ASSZONY.

(Kint kiált.) Apjuk!…

TENGERICSŐSZ.

Jön a feleséged!… Megájj csak! Most megtudjuk mingyán! Én ide elbujok a
dikó alá, oszt én leszek a zördög! Csak vallasd ki rendesen! Fenyegesd
meg, hogy ha hazudik, elviszi a zördög! Oszt én elviszem! Majd kivallja
akkor!

DINNYECSŐSZ.

Értem!

A SZÉP ASSZONY.

(Közelebb.) Hé te, apjuk te!

TENGERICSŐSZ.

Hijd csak ide! (Bebuvik.)

DINNYECSŐSZ.

(Kiált.) No!

A SZÉP ASSZONY.

(Bejön.) Merre vagy má no! Minden éccaka más helyre viszi ezt az ágyat!…
Alig lelem meg! Jaj de szép csendes este van! (Melléül a dikóra.) No,
szójjék má!

DINNYECSŐSZ.

Mit szójjak?

A SZÉP ASSZONY.

(Hozzá törlészkedik, mert szerelmes kedve van.) Hát, mán csak szójjék
valamit, ha meg nem kukult!

DINNYECSŐSZ.

Hát… nem lopják a dinnyét!

A SZÉP ASSZONY.

Nem? (Leheveredik az ágyra. Belől nyulik el, s az urát körül öleli.) No,
mondja mán, min töri az eszit?

DINNYECSŐSZ.

(Lekönyököl a térdire és soká nem mozdul.) Ezen a dinnyén e!

A SZÉP ASSZONY.

Oszt mit törődik kend evvel a dinnyével?

DINNYECSŐSZ.

Mer azon töröm a fejem, hogy ha van olyan akasztófára való, hogy
ellopják ezt a dinnyét, hát olyan nincsen-é, aki az embertül a feleségét
lopkodja meg?

A SZÉP ASSZONY.

Ánnye de bolondokon töri a fejét! Látszik, hogy van ideje!

DINNYECSŐSZ.

Nem az a kérdés Rozi, van-e időm, vagy se, hanem az, hogy igaz-e vagy
se?

A SZÉP ASSZONY.

Micsoda!

DINNYECSŐSZ.

Háthogy szerettél-e te valaha mást rajtam kivül?

A SZÉP ASSZONY.

Megbolondult kend?

DINNYECSŐSZ.

Nem az a kérdés Rozi, hogy én megbolondultam-e vagy se? hanem csak az,
hogy igen-e vagy se? (Az asszony egyszerüen hátat fordit.) Mert hát
hallod, hogy te olyan igen-igen szép vagy, nem is hiszem én, hogy valaki
meg ne kivánt vón má vagy eccer.

A SZÉP ASSZONY.

Ugyan haggyon má kend békén, inkább játszon egy kicsit!

DINNYECSŐSZ.

Nem az a kérdés Rozi, hogy játszak-e vagy se, hanem az, hogy igen-e vagy
se?

A SZÉP ASSZONY.

Hát nem! no!

DINNYECSŐSZ.

Nem?

A SZÉP ASSZONY.

Nem hát!

DINNYECSŐSZ.

Hm. Né csak Rozi! Én is vótam má vásárba, meg bucsun, meg osztán
eccer-eccer így; mezőn, hun, kazal alatt… asszonyfélével, oszt setétben
bizon meg-megesett a hiba! Valld ki te is, vótál-e mán úgy valami
férfiemberrel, hogy szeretted ütet?

A SZÉP ASSZONY.

Nem vótam én soha!

DINNYECSŐSZ.

Ne hazudj Rozi! Nem házba vagyunk! itt lát ám az isten a saját szemível,
né csak, hogy hunyorgat az égen! Ne hazudj, mert elvisz a zördög!

A SZÉP ASSZONY.

Á, van is má ördög!

DINNYECSŐSZ.

(Komolyan, ünnepélyesen.) Rozi, csősz vagyok, tudok az ilyesmihez! most
olyan éccaka van, hogy a hazug asszonyt, lábánál fogja a zördög!… Hát
sose csaltál meg?

A SZÉP ASSZONY.

Sose!

DINNYECSŐSZ.

(Rákiált.) Nyujtsd le hát a lábad az ágyról! (Az asszony ijedten
visszakapja.) Mit? nem mered?… Megcsaltál?

A SZÉP ASSZONY.

(Elszántan kidugja a lábát, a tengericsősz megkapja, erre iszonyodva
nagyot sikolt s átöleli az urát.) Csak egyszer!

DINNYECSŐSZ.

Egyszer?

A SZÉP ASSZONY.

Jaj csak egyszer, édes uram! soha többet! Jaj ne hagyj el, visz a
zördög!

DINNYECSŐSZ.

Úgy! Osztán kivel?

A SZÉP ASSZONY.

Eljött a pap, oszt azt mondta, ötven pengőt ád, ha szeretem űtet!

DINNYECSŐSZ.

Úgy! Osztán te mit mondtál?

A SZÉP ASSZONY.

Azt, hogy – adjon legalább – hatvanat! (Tengericsősz elereszti az
asszony lábát.) Jaj Istenem, hogy ezt is ki kellett vallani! Jaj
teremtőm, de oda vagyok!

DINNYECSŐSZ.

Nincs több?

A SZÉP ASSZONY.

Nincs, nincs, ládd-e mán a zördög is eleresztett!… (Felül, leteszi lábát
a földre, aztán feláll.)

DINNYECSŐSZ.

Coki haza!… Eggyen meg a fene! szégyenbe hattál eccer! (A szép asszony a
szemére húzza a kendőjét s elsiet.) Ezt nem felejtem el neked! (Pipáját
kikotorja.)

TENGERICSŐSZ.

(Kibuvik az ágy alól és soká, halk hangon, szárazon nevet.) No, koma,
mán kenden betőtt!

A CSUNYA ASSZONY.

(A másik oldalról kiált.) Hé te ember!…

DINNYECSŐSZ.

(Felugrik.) Aha! Most jön a te feleséged! keres! Hijd csak ide! Most én
leszek ám a zördög! (Bebuvik az ágy alá.)

TENGERICSŐSZ.

Bujj csak bujj, nem félek a tróbától! Kell szép asszony? Kell a
görögdinnye? Mi? Majd meglátod, jobb a sárga!… hehe… Hé, ide hé!
Asszony!

A CSUNYA ASSZONY.

Itt vagyok édes galambocskám! Jaj de nehezen lellek meg; mán a határt
bejártam, keresztbe-hosszába; mán féltem, rád nem találok ezen a szép
szerelmetes éccakán!

TENGERICSŐSZ.

Dinnyecsősz koma megkért, hogy az övére is vigyázzak az éccaka, hát csak
feküdj le hamar ide a dikóra! (Az asszony lefekszik.) Hí, de sietsz, az
anyád!

A CSUNYA ASSZONY.

(Szerelmesen liheg.) Jaj mer oda vagyok érted, te ember, te!

TENGERICSŐSZ.

Odavagy, tudom én, mert te vagy az én jó hűséges feleségem!

A CSUNYA ASSZONY.

Én vagyok tubicám!

TENGERICSŐSZ.

(Megveregeti a hátát.) Ej, ugyite! sose ölelgette meg a csontjaidat más
én rajtam kivül!

A CSUNYA ASSZONY.

(Elhallgat.)

TENGERICSŐSZ.

No, mondd csak fiam, mondjad!

A CSUNYA ASSZONY.

Minek?

TENGERICSŐSZ.

Hát csak annak galambom, hogy most olyan éccaka van, hogy aki ma
hazudik, azt az ördög lábánál fogva viszi el! Hát én csősz vagyok. Értek
az ilyesmihez: fel akarom citálni az ördögöt is, hogy meglássam: hogy az
se tehet veled semmit!

A CSUNYA ASSZONY.

Jaj-jaj-jaj!

TENGERICSŐSZ.

No mi baj?

A CSUNYA ASSZONY.

Jajajaj, ne tegyen olyat! Ne bolonduljon kend!…

TENGERICSŐSZ.

Mér?

A CSUNYA ASSZONY.

Mer engem elvisz!

TENGERICSŐSZ.

Mi a fene!

A CSUNYA ASSZONY.

Jaj édes egy uram, ha meg kell vallani: meg kell vallani! Megcsaltam én
eccer kendet, szerelmes egy uram!

TENGERICSŐSZ.

Sááá-ri!… Ne hazudj!

A CSUNYA ASSZONY.

Isten bizony! Megcsaltam kendet!

TENGERICSŐSZ.

(Köhög.) Te most hazudsz Sááári!…

A CSUNYA ASSZONY.

Fusson ki a szemem, ha hazudok!

TENGERICSŐSZ.

Mán pedig én nem hiszem Sááári, mig az ördög meg nem fogja a lábod.

A CSUNYA ASSZONY.

(Kidugja a lábát combig, a dinnyecsősz köp tőle.) Látod? nem hazudok!…
Akkor fogná meg a lábom, ha hazudnék!… Mi? (Sirva.) Most mán elhiheti
kend, hogy megcsaltam.

TENGERICSŐSZ.

Osztán hányszor?

A CSUNYA ASSZONY.

Csak eccer! (sóhajt.)

TENGERICSŐSZ.

Osztán kivel?

A CSUNYA ASSZONY.

Azt a sánta csordást híjtam be eccer a házba, oszt aszontam neki, hogy
szeressen engem!

TENGERICSŐSZ.

Hő a zanyád! mit adott érte?

A CSUNYA ASSZONY.

Jaj, ű nem adott semmit, én igértem neki öt pengőt, de még egyet kért
rá!

DINNYECSŐSZ.

(Az ágy alatt hangosan nevet.)

TENGERICSŐSZ.

Mit röhög kend?… Kendet is megcsalták!

DINNYECSŐSZ.

(Kibuvik.) Csak azt röhögöm koma, hogy mégis jobb a szép feleség, mint a
csúnya, koma, mer a csúnya kiadja a háztul a pézt, de a szép: keres,
vigye el a zördög!…

TENGERICSŐSZ.

Hát vigye el koma! Mer az a vín ördög, aki onnan alúrúl fűti ezt a
világot, még ilyen bolondot nem látott, mint mi vagyunk ketten, koma.

(Függöny.)



JEGYZET.

1910 nyarán, Bálint Dezső úr, a Royal-Orfeum igazgatója küldött nekem
két kis francia darabot, hogy fordítsam le. Az egyik „Henri Gréjois:
L’Usufruit. Comédie en un acte. Georges Ondet, éditeur. Paris. 83,
faubourg Saint-Denis, 1908.“ A másik: „Jean Sartène: La Vache,
paysannerie en un acte. Librairie Molière, 17, rue de Richelieu, Paris.“
Elolvastam őket de nem fordítottam le. Azonban a téma nagyon jó volt s
tovább élt bennem és később megcsináltam belőlük a _Dufla pofon_-t
(szinre került a Royal-Orfeumban 1911 okt. 25.) és a _Kvitt_-et (szinre
került ugyanott 1912 dec. 1.), az átdolgozásnak azon a módján, ahogy pl.
Kisfaludy Károlyék csináltak magyar darabot a német eredetiből; éppen
akkortájt ajánlotta Beöthy Zsolt a Kisfaludy Társaságban ugyanezt a
módszert, a nemzeti energiának az idegen hatások által ilyen megedzését,
a mai magyar iróknak.

_A zördög_ cimü darab meséjét körülbelül ugyanígy kaptam készen egy
magyar népmesében, amelyet Mezőkövesden hallottam. Ezt a darabot Nagy
Endre mutatta be Modern Szinpadján 1912 áprilisban.

MÓRICZ ZSIGMOND




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szerelem (1. kötet) - Móricz Zsigmond egyfelvonásosai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.