Title: A Molitor-ház - Detektivregény
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Molitor-ház - Detektivregény" ***

BIRÓ LAJOS

A MOLITOR-HÁZ

DETEKTIVREGÉNY

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST

_Budapest, 1918. tavaszán._

Légrády Testvérek nyomása, Budapest.



I.

Molitor Árpád abbahagyta a beszélgetést, kiegyenesedett a
billiárd-asztal mellett, dákóját lecsusztatta a szőnyegre, szegletes ősz
fejét magasra emelte és nyomatékos és rejtelmes hangon igy szólt:

– Ugy látom, mégis Antal fog nyerni.

Évek óta játszott egyedül egy karambol-partiet. A játék azonban az ő
állitása szerint elkeseredett mérkőzés volt két fél között, akikről csak
annyit lehetett tudni, hogy az egyiket Antalnak hivják, a másikat
Olivérnek. Antalról és Olivérről való minden egyéb közlése egészen
elmosódó és homályos volt. Néha ugy tetszett, hogy az egészet tréfának
tekinti, máskor azonban ugy viselkedett, mintha Antal és Olivér
láthatatlanul valóban maga játszaná az évek óta tartó játékot. Ha valaki
kérdést tett Antalra vagy Olivérre nézve, akkor mértéktelen dühbe jött.

Most ismét felemelte a dákót és játszani kezdett. Az Olivér mai
balszerencséje még néhány aggodalmas fejcsóválásra birta, egyébként
azonban folytatta az előbb abbahagyott beszélgetést. Ilyenkor este,
vacsora előtt amikor az egész család összegyült a hallban, mindig a
háboruról volt szó, mert Molitor Árpád ilyenkor az aznapi vezérkari
jelentéseket kommentálta és a jövő eshetőségeit tárgyalta. A vezérkari
jelentések ekkor – 1918. tavaszán – mindig jó hireket hoztak és Molitor
Árpád haragos fantáziával duskált a jövő nagyszerü győzelmi
lehetőségeiben.

A többiek keveset beszéltek. Noszlopy kapitányt kivéve, mind a Molitor
név viselői voltak. Kimutatható rokonság köztük és Molitor Árpád között
alig volt, és a háboru kitöréséig a diszes nagy házában és óriási
vagyonában egyedül élő Molitor Árpád nem is törődött velük. A háboru
kitörése azonban ugy fellelkesitette, hogy akkor és azóta a nagy
cselekedetekre való vágyódás állandó mámorában élt. Már az első hónapban
maga köré gyüjtötte mindazokat, akik az ólublói és trakostyáni
Molitor-család leszármazói voltak és azóta fel-felbugyborékoló
képzelettel törte a fejét azon, hogyan adja vissza a Molitor-névnek régi
fényét. Molitor Gézától várt legtöbbet, a fiatal archeologustól, aki az
egyetlen volt a család tagjai közül, aki bevonult katonának. Molitor
Géza három és fél évig, kisebb-nagyobb megszakitással, frontszolgálatot
tett; amikor egyszer-kétszer szabadságra haza jött volt, akkor gazdag
rokona áradozó lelkesedéssel fogadta; rövid idővel ezelőtt Géza ismét
hazajött; egy nehéz gránát robbanása felemelte volt, földhözvágta és
eltemette; utána kórházba került és azután féléves szabadságot kapott.
Két hét óta azonban, amióta itthon volt, az öreg ur régi lelkesedésének
semmi nyomát nem mutatta. A viselkedésében inkább halk sértődöttség és
kényeskedő duzzogás volt. Géza nagy meglepetésére lassanként megértette,
hogy a sértődöttségnek és a duzzogásnak két oka van. Molitor Árpád
először is szégyenli, hogy a Molitor-névnek egy viselője idegsokkot
kapott, ami a férfiassággal és a hősiességgel teljesen
összeegyeztethetlen dolog, másodszor meg van sértve azért, hogy
katona-rokona nem szerezte meg a Mária Terézia-rendet. Eddig bizonyosra
vette, hogy megszerzi, és ezzel uj fényt ad a Molitor névnek. Mindabban,
amit két hét óta a háboruról beszélt, benne volt ez a halk sértettség és
kényes duzzogás. Molitor Géza az első napokban válaszolt neki és magára
nagy erőfeszitéssel nyugalmat kényszeritve, próbálta meggyőzni:
általában a maga nézeteinek megnyerni. Pár nap óta nem igen válaszolt
neki, hanem többnyire fáradtan és szótlanul hallgatta.

A többiek keveset törődtek azzal, amit a ház ura a billiárd-asztal
mellett beszélt, legfeljebb néha mondott egyikük-másikuk egy-egy
közömbös és felsőbbséges helyeslő szót. A billiárd-asztal tulsó oldalán
ültek, Gézával szemben és tőle mindig különhuzódva. Ott volt Molitor
Ágnes, egy sugárzóan friss, ragyogóan tiszta, és egészségtől tündöklő
huszonhároméves lány, aki egy évvel ezelőtt lett orvos és aki ilyenkor a
kórházból jött haza. Nem messze tőle az anyja, egy nem nagyon öreg, de
egészen megtört, félénk és fáradt asszony. Marianne, a huga, bimbózó,
tizenötéves leány, aki soha nem figyelt arra, ami itt körülötte történt,
hanem mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Ágnes mellett,
mindig egészen közel hozzá, ott ült Molitor Zoltán, a képviselő. Ő volt
az öreg Árpád legközelebbi rokona, harmadági unokaöccse. Ő volt az
egyetlen is, aki hasonlitott rá. A koponyája felül épen olyan széles és
szegletes volt, mint az öreg Árpádé, de rendkivül finom, selymes barna
haj volt rajta. Felülről lefelé a feje elnyult és megkeskenyedett. Olyan
volt, mintha el akarna fogyni. A végső és fokozhatatlan elfinomodás
hatását tette. Egyenes orra, vonalszerüen keskeny szája, hosszu és
vékony szemöldöke olyan testetlen finomsággal megrajzolt volt, hogy néha
már nem is látszott emberi arcnak.

Valószinütlen, fáradt szépségü, jéghideg fején csak a szeme élt eleven
és nagyon emberi életet. Hosszu szempilláinak egy-egy mozdulatára új
fényben szikrázott szürke szeme; vágyódó volt, fenyegető, eltaszitó,
kérő, baljóslatu.

Rajtuk kivül még ketten voltak a szobában. Gyuri, az Ágnes tizennégyéves
öccse, pattanásos arcu, nyurga fiu, aki egyetlen másodpercig nem maradt
a helyén, hanem folytonosan settenkedett és lopózkodott. Semmi a világon
nem érdekelte, csak a detektivtörténetek és ezért folyton nyomozott.
Ide-oda settenkedett és lopózkodott; ha valaki felkelt a helyéről, ő
rögtön ott termett és nagyitó üveggel megvizsgálta a széket; azután
hirtelen levetette magát a földre és néhány agyagmorzsából
megállapitotta, hogy a bünös a Svábhegyen rejtette el áldozatát, mert
Budapest környékén csak a Svábhegyen van ilyen vastartalmu agyag. Ő maga
se vette komolyan ezt az egész dolgot; hosszu orrát tudatosan szedte
nevetséges ráncokba; de egyszerre játszotta a nagy detektiv
karrikaturáját és magát a nagy detektivet. Mulatott a dolgon. A másik
ember, aki még a hallban ült, Noszlopy kapitány volt. Noszlopy kapitány
sohase volt kapitány és nem is volt Noszlopy a neve. De olyan
kimondhatatlan és feszes előkelőségü lény volt, hogy Molitor Árpád
negyven évvel ezelőtt kiemelte egyik vállalatának az alkalmazottai
közül, előbb titkáraként, azután barátjaként tartotta maga mellett,
tótos hangzásu nevét letétette vele és kinevezte Noszlopynak és
kapitánynak. Azóta Noszlopy kapitány egész külső és belső lénye olyanná
lett, mintha valóban Noszlopy volna és kapitány volna.

Molitor Árpád Olivér után ismét Antal helyett játszott már; közben
bugyborékoló lelkesedéssel beszélt arról, hogy a győzelmek milyen
sorozatát fogják hadseregeink most aratni; azután ismét áttért arra a
napok óta ujra meg ujra kifejtett nézetére, hogy, sajnos, a mai
fiatalság méltatlan ehhez a történelmi nagy időkhöz. Sem testben, sem
lélekben nem tud hozzá méltó lenni.

Molitor Géza félrehajtott fejjel hallgatta ezt a haragos és kihivó
szónoklást. Ma különösen rossz napja volt. Délben jeges borogatásokat
rakott a homlokára, mert heves főfájás kinozta; egész délután az az
érzése volt, hogy baloldalának érzéketlensége, amelyet a gránátrobbanás
és az idegsokk hozott és amely a kórházban elmult volt, megint
visszatér. A Zoltán idegen és hideg pillantása jobban ingerelte, mint
máskor, és az Ágnes halk nevetéseit mind maga ellen való támadásnak
érezte. Ágnes hátraveti kegyetlenül egészséges és energiától ragyogó
fejét és halkan megint valami olyasmit mond Zoltánnak, ami ő rá
vonatkozik és amit többé-kevésbbé nyiltan már neki is megmondott. Mit
mondhat? – A jó Géza tenyerébe hajtja szenvedő Krisztusfejét és ismét
megbocsát az öreg, bolond Árpádnak. – Mit még? – Hja, az embernek
megvannak az elvei, de mit meg nem tesz egy apostoli lelkü ember
valamely tetemes örökségért. – Ágnes halkan nevetett odaát és Géza
szenvedve lopott egy futó és félénk pillantást feléje. Milyen
tehetetlenség, hogy még ezeket az embereket se tudja megnyerni és
meggyőzni. Hogy remélheti akkor, hogy milliókat fog megnyerni,
meggyőzni, megváltoztatni? Érdemes-e velük és értük fáradni és nem
kell-e őket örök és gonosz ellenségnek tekinteni? Nem minden embert, –
csak ezeket itt, – ezeket az elvakult, gondtalan, önző és hidegszivü
embereket? Ma reggel óta folyton elviselhetetlen bizonytalanság-érzés
kinozta. Mintha a lelke valami furcsa billenékenység állapotában lett
volna. Belül egyre az a veszedelem fenyegette, hogy igazat fog adni a
hóbortos öreg Árpádnak és hogy ha Ágnes ránéz, akkor egyszerre ő is az
egész lelkével azt fogja érezni, hogy nincs értelme másnak, csak az
erőnek, az egészségnek és a jókedvü élvezésnek. A gyengéknek, esetteknek
és szenvedőknek pedig egyszerüen nincs igazuk. Most azonban, amint az
Ágnes biztos tekintetü, nagy barna szeme, a barna szemgolyó körül az
élesen kirajzolt fekete karikával, megint rajta pihent egy percig és ő
ebből a fénynyel telt barna szemből taszitó idegenséget és érthetetlenül
kergető lenézést érzett ki, a lelkében egyszerre nagy nyugalom támadt.
Végre világossá lett számára, mit kell tennie. Elég sokáig várt vele;
most egy percig sem szabad habozni többé. Megvárta, mig az öreg Árpád
befejezett egy ujabb kifakadást a mai fiatalság ellen, azután felállott,
odament hozzá, halkan megérintette a vállát és igy szólt hozzá:

– Most engedd meg, hogy röviden én is megmondjam neked minderről a magam
véleményét.

A felállása, a mozdulata, a hangja olyan uj és olyan szokatlan volt,
hogy az öreg meghökkenve hagyta abba a játékot és csodálkozva
egyenesedett ki; a többiek is egyszerre figyelni kezdtek. A hallon puha
lépésekkel egy inas ment át, olyan volt mintha a hirtelen csendességben
egyszerre lábujjhegyen kezdett volna járni.

– Nem akarok belemenni olyan magyarázatokba, – mondta Géza nyugodtan, –
amelyeket a lelked és az elméd sajátságos alkatánál fogva meg sem
érthetnél. De meg akarok valamit mondani, amit meg fogsz érteni. Az én
számomra ez a háboru alatt lett világossá, bár tiz-tizenöt éve érik
bennem. És pedig: ti, akik most hatvan és hetven év között vagytok,
bennünket, akik harminc és negyven között vagyunk, _leszoktattatok az
ősz haj tiszteletéről_. Meg vagyok róla győződve, hogy ez világtörvény:
a huszadik század első két évtizedében érvényes volt az egész civilizált
emberiségre. De sehol ez az ellentét és sehol ez a lelki szakadás és
kényszer gyötrelmesebb nem volt, mint Magyarországon, mert ti itt nálunk
nemcsak tehetetlenek, kiszikkadtak, vezetésre képtelenek voltatok, mint
amilyenek voltak a többiek is, akiknek egy-egy ország a kezében volt,
hanem azonkivül karaktertelenek, gyávák és kicsinyesek is. Férfiatlanok.
Az én nemzedékem azzal a forró vágygyal a szivében jött, hogy
tisztelhesse azokat, akik előtte jártak: ti megtanitottátok rá, hogy
megvesse az ősz hajat. Nincs kivétel, – se tudomány, se irodalom, se
politika, se gazdasági élet. – Jó. – Ez igy volt már a háboru előtt. Ti,
akiknek a nemzetek sorsa, az emberiség sorsa a kezében volt, ugy
rendeztétek be a világot, hogy ennek a háborunak el kellett jönnie. Nem
értettetek a világ sorsának intézéséhez, amint a konok öreg kocsis hiába
próbál nagy tapasztalataival és évtizedes kocsisbölcseségével automobilt
vezetni, ha egyszer nem akarja megtanulni, _hogyan_ kell automobilt
vezetni. Ti nem akartátok megtanulni. Jött a háboru. Jó. Ujjongtatok.
Jó. Én is örültem; igaz, hogy én nem másokat küldtem a pergőtüzbe és a
gránátgázba, hanem magam mentem.

De jó. Ennek igy kellett jönnie. Hanem, hogy a háborunak nemcsak nem
tudjátok végét vetni, hanem nyilván nem is akarjátok, hogy a háborunak
titokban talán még mindig örültök és hogy nemcsak általában a fiatal
évszázadot, hanem még ezt se, még ezt a háborut se tudtátok megérteni, –
mi az értelme, mit jelent, miből lett, mivé kell lennie, – abból az
következik, hogy veletek le kell számolnunk. Most hatvan és hetven éves
emberek küldik a husz, harminc és negyven évesek millióit a halálba. Ha
a háborunak vége lesz, a husz, harminc és negyvenéveseknek egy
dühorditása fog végigzugni a világon: elsöpörni a konok és kártékony
hetvenéveseket. Kipusztitani és elpusztitani őket, ha másként nem megy:
puszta kézzel rakásra fojtogatni őket. Csak ezt akartam neked
megmondani. Holnap elköltözöm a házadból. Isten veled.

Megfordult és kiment. A szobában halálos csend volt. Az öreg Árpád eddig
nyitott szájjal és kimeredt nagy szemmel hallgatott. Most a dákó kiesett
a kezéből, ő utána fordult Gézának és sápadtan meredt az ajtóra, mely
becsukódott mögötte. A többiek se tudtak megszólalni. Zoltán gunyosan
mosolygott Ágnesre, de Ágnes komolyan vonogatta a vállát. Hosszu csend
volt és senki se mozdult, csak Gyuri lopózkodott oda a Géza elhagyott
székéhez és izgatottan előrántott nagyitóüvegével gyorsan megvizsgálta a
dohányzóasztalon levő cigarettahamut. Végre egy inas jelentette, hogy
tálalva van és az egész társaság felment az ebédlőbe.

Géza kiment a hallból és felment a szobájába, a második emeletre.
Ragyogó jókedve volt. Frissnek és megkönnyebbültnek érezte magát,
hajlékonynak és erősnek. A szobája előtt a folyosón Czáránné ment végig.
Kiszólt neki:

– Czáránné, – mondta jókedvüen – holnap délelőtt össze kell szednie
minden holmimat és segitenie kell Péternek a becsomagolásban. Elköltözöm
innen.

– Igazán, nagyságos ur? – kérdezte Czáránné kételkedve. – Miért
tetszenék elköltözni? Nem a legjobb itt?

– Nem, – mondta Géza jókedvüen, – nem a legjobb. Maga is csak hajladozik
és ringatódzik itt előttem, de ha rákerül a sor, akkor kiderül, hogy
bolonditott.

Átölelte az egyik karjával, a másikkal az álla után nyult. Czáránné
megremegett, ellankadva dőlt bele a karjába, mély, nehéz lélekzeteket
vett és a szempilláit félig lehunyta.

– Jaj, irgalmazzon… irgalmazzon nekem, – mondta sóhajtva.

Géza meglepetve nézett rá és óvatosan visszavonta a karját a derekáról.
Semmiféle szándéka nem volt, amikor szemrehányást tett neki és
hozzányult. Jókedve volt és azt akarta, hogy az asszonynak is jókedve
legyen. Fiatal, feszes járásu, bővérü parasztmenyecske, mivel lehet ezt
jókedvre deriteni? – ha az ember egy kicsit parasztosan udvarol neki. És
erre itt van egyszerre ez az elbágyadás, ez a lankadt sóhajtás, ez a
bünbeesés előtt való könyörgés.

– No, ne legyen ugy kétségbeesve, – mondta neki. – Nem akarok én magának
semmi rosszat.

Az asszony elsápadva, lesütött szemmel állt előtte és hallgatott. Géza
is zavarba jött.

– No, Czáránné, – mondta – ne busuljon. Hát mi a baj?

Az asszony remegő szájjal próbált néhányszor megszólalni, végre nagyon
halkan ezt kérdezte:

– Nem tetszett ujabbat hallani? Mikor érnek haza?

– De Czáránné, mondtam már, egyik előbb, másik később. A maga ura
Szibériában volt, abba tehát beletelik egy pár hónap, mig ő is hazaér.

Az asszonynak vonaglott az arca.

– No, Czáránné, – mondta Géza, – ne adja magát ekkora bubánatnak. Ha
három évig el lehetett viselni, ezt a pár kis hónapot még el lehet.

Czáránné nagyon halkan felelt. Egy lehellet volt az egész, egy keserü
sóhajtás.

– Ez, – mondta – ez a legnehezebb.

Megfordult és kiment. Géza elgondolkozva nézett utána, azután
elhatározta, hogy a jókedvét ma semmivel sem engedi elrontani, odament a
telefonhoz és felhivta a Rappaport Zsigmond ügyvéd lakását. Ott a
telefonhoz kérette doktor Rappaport Albertet, a barátját.

– Rappkóm, mondta neki, – szeretnék veled beszélgetni. Eljöhetsz-e
valahová vacsorázni?

– El, – felelte Rappaport. – De hogy van az, hogy nem vacsorázol előkelő
családi körben?

– Az előkelő családi kört egy kissé széttéptem, – felelte Géza. – Majd
elmondom.

Megállapodtak benne, hogy a Palota-szálló éttermében vacsoráznak. Géza
vette a köpönyegét, a kardját és a sapkáját és indult befelé a városba.
Kiért az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut külső részén kevesen jártak, de a
köruttól lefelé sétálókkal zsufolva volt a gyalogjáró. Fiatal nők és
fiatal férfiak sétáltak itt a hideg tavaszi estében, száz meg száz kis
társaság, amely az utcán ismerkedett vagy szőtt tovább egy megkezdett
barátságot. Igen sok fiatal katonatiszt is volt közöttük. Géza
csodálkozva nézte ismeretlen bajtársait és csodálkozva nézte a lányokat
és asszonyokat, akik eleven és nyugtalan érdeklődéssel beszélgettek és
nevetgéltek velük. Miért ilyen jókedvüek? Miért nevetnek ilyen lázasan?
A telezsufolt utca hangja olyan volt, mint egy mámoros dongás, egy
részeg vágyódás zugó készülődése. Gézát elfárasztotta ez az ezerhangu
zugás. Visszafordult, hogy villamosra üljön. Ekkor azonban eszébe
jutott, hogy a villamosok ilyenkor zsufolva vannak és borzadva gondolt
rá, hogy a zsufolt villamoson milyen türelmetlenek és durvák egymáshoz
az emberek. Habozva állott egy ideig, azután bekanyarodott egy
mellékutcába és sötét és piszkos mellékutcákon haladt le a Dunapart
felé.

Az étteremben kevesen voltak még de a szaporán érkező vendégek látása
Gézát még idegesebbé tette. Nők jöttek, diszesek, kiöltözködöttek,
meztelenek; és mindnyájan mintha valami nyugtalan és kihivó
készülődésben lettek volna. Mire készülnek? Miért vetnek maguk köré
ilyen kutató és elszánt tekinteteket? Katonatisztek is voltak a
teremben, mindnyájan diszes s uj unifomisban. Gézának kissé
kényelmetlenné vált a maga kopott zubbonya.

Végre jött Rappaport. Géza elmosolyodott, amikor meglátta.

– Rappkóm, – mondta neki mosolyogva, – a te kisasszony-jelleged
ahelyett, hogy az évekkel enyhülne, aggasztóan fokozódik. Meglátod, az
lesz a vége, hogy valami ezredes idejön és felelősségre von, hogy lány
létedre hogy mersz főorvosi egyenruhát hordani. Mellesleg: amint itt
láttalak finom, kis lépésekkel végigjönni az éttermen, egészen világossá
lett előttem, hogy benned semmi szemita vér nem lehet. Tiszta germán
vagy – és csak ez magyarázza meg, hogy husz esztendő óta a legjobb
barátom vagy.

Rappaport levetette a köpönyegét és leült az asztalhoz. Gyöngéd, rózsás
bőrü arcán tartózkodó, kissé zavart mosolygás jelent meg, hosszu
szempillái kissé ráereszkedtek sötétkék szemére. Ha valami komoly
mondanivalója volt, mindig igy fogott hozzá:

– Az én őseim – mondta halkan és tartózkodva – spanyol vagy portugál
zsidók voltak. A Rappaport név ebből a két szóból lett: rof Oporto. Ez
annyit jelent, mint Oportóból való orvos vagy tudós. Ha valami germán
vér van az ereimben, az gót vagy vandál vér lehet és az őseim onnan
hozták, a spanyol félszigetről. Nézd meg a fivéreimet: elmehetnének
picadoroknak.

– Hiszen nekem elég ennyi germán vér is benned. Az enyém nyolcszáz év
óta annyira meghigult, hogy nagyobb igényeim igazán nem lehetnek.

Összemosolyogtak, azután a pincérnél vacsorát rendeltek. Géza
figyelmetlenül, Rappaport gondos és óvatos hozzáértéssel. Rappaport
aztán felemelte a fejét, megint óvatosan mosolygott és mély kék szemét
kissé lehunyta.

– Szabad megkérdeznem, mi történt a Molitor-palotában? – kérdezte
óvatosan.

– Igen – mondta Géza szórakozottan. – Azon kell kezdenem, hogy egész nap
fájt a fejem és folyton az az érzésem volt, hogy a baloldalam megint
érzéketlenné válik.

Rappaport hátrakapta a fejét és meglepetve, szokatlanul hangosan
kérdezte:

– Mit éreztél?

– Semmit… semmi pozitivet… ostobaságot… de mindig ujra meg ujra meg
kellett fognom és meg kellett szurnom a baloldalamat, hogy nem
érzéketlen-e.

– Nézd, Géza, – mondta Rappaport, – én hogy kértelek rá, hogy menj
szanatóriumba. Kezeltesd magad.

– Ostobaság. Nem érek rá.

– Hát engedd, hogy én kezeljelek.

Géza elnevette magát.

– Nem, öregem, – mondta, – abba nem megyek bele. Te az én szememben
sohase leszel orvos. Kis kisasszonyos bölcs, kényes kis életművész,
ábrándos hedonista, az igen. De orvos? És még hozzá hipnotikus
szuggesztióval akarsz gyógyitani? Te! Engem. Husz év tapasztalatai
alapján állithatom, hogy inkább tudom én azt szuggerálni neked, hogy
menj ki innen és ugorj a Dunába, mint te nekem azt, hogy ezt a sótartót
innen ide tegyem.

– Már oda is tetted.

– Jó, Rappkó, hát ne beszélj butaságokat. Hiszen ez… de hisz ezt nem is
kell neked megmagyaráznom.

– Hát akkor más orvos. Én elviszlek egy professzorhoz, nagyon kiváló
ember…

– Nem. Köszönöm. Utálom az orvosokat. És különben is egészséges vagyok.
Nem érek rá betegnek lenni.

Rappaport szólni akart, de Géza egy ideges mozdulattal elhallgattatta. A
pincér hozta az ételt. Géza szórakozottan evett és közben elmondta, mi
történt a Molitor-házban. Rappaport figyelmesen hallgatta, azután
tartózkodó, halk hangon igy szólt:

– Azt hiszem, nemcsak nagyon helyesen cselekedtél, hanem kimondtál egy
olyan szót is, amely történelmivé fog válni. A mi generációnk
legsürgősebb feladata a háboru után ez lesz: kiirtani a hetvenéveseket.

Géza szórakozottan intett igent, azután letette az evőeszközeit és
gondolkozva nézett maga elé.

– Igen – mondta azután lassan és töprengve, – ez lesz a háboru után. De
nem elég a háboru utánra programmokat csinálni. Már most is tenni kell
valamit. Felszerelődni, készülni, egy uj rendnek az alapjait lerakni. Az
én apám azt szokta mondani, hogy én anarchista és hazaáruló vagyok.

– Engem az én apám, – mondta Rappaport, – csak szédült bolondnak tart.

– De én a lelkem fenekéig konzervativ vagyok.

– Én is.

– Én meg akarok tartani mindent, ami ér valamit a társadalmunkban, azért
akarok annyi mindent kipusztitani.

– Nagyon helyes.

– Hozzá kell fogni már most. Még nem tudom, mit fogok tenni, de
összeszoritom a fogamat és ugy megyek neki egy nagy munkának. Mert
különben elpusztul és tönkremegy körülöttünk minden.

Gondolkozott és idegesen dobolt az ujjával az asztalon.

– Azt hiszem, – mondotta, – az emberiségnek mindenekelőtt uj vallásra
van szüksége.

– Ami ezt illeti, – szólt Rappaport tartózkodva, – én ajánlhatok egyet.

– ?

– Mindig ugyanazt, amelyet egy bizonyos galileai Jézus alapitott.

– Ugyan. Ez a zsidó snobizmus. Kacérkodás a kereszténységgel. A
kereszténység megvan; látod, mit használt.

– A kereszténység nincs meg. Hány embert ismersz, aki valóban
keresztény. – Jézus életéhez és halálához méltó?

Géza vonogatta a vállát.

– Uj vallásról majd akkor beszéljünk, – mondta Rappaport, – ha az
emberiség előbb kereszténnyé lett.

– Eh, – mondta Géza boszusan, – te keresztény etikáról beszélsz és abban
igazad lehet, de keresztény metafizika is van és az nem elégithet ki
többé egy olyan emberiséget, amely tudja, hogy a Jupiternek négy holdja
van és hogy a Centaur Alfájától százezer évig halad a föld felé a
fénysugár.

– Hiszen itt az uj vallás. Magad beszélsz róla. Csak bele kell
illeszteni a kereszténységbe.

– Éppen az a nagy feladat.

A beszélgetésük egyre élénkebb lett. Körülöttük egészen megtelt a terem.
Itt is szomjas zugás volt a levegőben, hivó férfihangok és igérő női
hangok pezsgő nagy összeolvadása. Géza és Rappaport nőkről kezdtek
beszélni.

– A nők, – mondta Géza, – gonoszak lettek. A nyomoruság tette őket azzá;
de ez nem menti őket.

– Gonoszak! Istenem! – felelte Rappaport. – A háboru felszabaditotta
őket egy kissé. A láncaik egy része lehullott. De még távolról se
szabadok igazán; és most botorkálnak és tántorognak ebben a
fél-szabadságban. Az élet örömlehetőségeinek a századrészét se tudják
megszerezni, se maguknak, se nekünk.

Géza rámosolygott halkszavu, rózsás arcu barátjára.

– Hedoné! – mondta neki gyöngéden csufolódva.

Az asztaluk előtt egy keskenyvállu, karcsu pincér ment el, aki bizalmas
alázattal meghajtotta feléjük a fejét.

– Ez a pincér már harmadszor köszön nekünk, – mondta Géza csodálkozva.

– Nagyon ismerős nekem, – szólt Rappaport gondolkozva. – Megállj csak…
tudom már…

– Kovács János! – kiáltotta ekkor Géza.

A pincérnek egy percnyi szabadideje volt és odajött hozzájuk. Mind a
ketten kezet fogtak vele.

– Jani fiam, – mondta neki Géza meleg barátsággal, – nagyon örülök, hogy
látlak. De hogy kerülsz te haza?

A Kovács János nyilt, tiszta arca kissé elfanyarodott. Elhuzta a száját
s a mellére mutatott.

– Tüdőcsucs, – mondta fanyarul. – Félévi szabadság.

– Akkor nem kellene itt lenned, – mondta Géza.

– Hegyek közé, vagy tenger mellé! – mondta Rappaport.

Kovács János egészen elsötétült arccal vonogatta a vállát.

– Mit csináljak, százados ur? – mondta. – Mit csináljak, főorvos ur?
Három és fél évig nyomorgott az asszony a gyerekekkel. Most amikor
kiszabadultam, nézzem, hogy továbbnyomorognak…?! Élni kell.

– Hány gyereked van?

– Négy.

Kovács Jánost elhivták. Gézának nagyon rossz kedve támadt. Fizetett s
menni készült.

– Milyen furcsa, – mondta elgondolkozva. – Egy ilyen pincér milyen
elegáns. Ebben az egész teremben Kovács János a legelegánsabb ember. A
felesége és négy gyereke nyomorgott. Milyen furcsa.

Vették a köpönyegüket és indultak kifelé. A Dunaparton szótlanul
sétálgattak egy kicsit. Rappaport azután óvatosan megszólalt:

– Én irok majd a Tátrába. Ez a Kovács Jani talán állást kaphat a
Csillag-szanatóriumban.

– Igen, Rappkó, – mondta Géza hálásan. – Azon gondolkoztam, mit lehetne
tenni.

Befordultak az Andrássy-ut felé. Géza lehajtotta a fejét és
elgondolkozott. Azután megszólalt a nélkül, hogy Rappaportra ránézett
volna.

– Tudod, mit mondana erre a Kovács Janira Molitor Zoltán? Azt mondaná,
hogy ennek a Kovács Janinak el kell pusztulnia, mert annak, hogy mi
éljünk, az az alapja, hogy mások elpusztuljanak. Mindegy, hogy ő milyen
módon pusztul el és mindegy, hogy mi milyen módon élünk, – aki
elpusztult, annak nem volt igaza; aki él, annak igaza van pusztán az
által, hogy él. Mindaz, amit a társadalmunk alapjának szoktunk nevezni
és mindaz, amit kötelességről, erkölcsről és hitről fecsegünk, nem való
másra, csak arra, hogy másokat küldjünk a halálba magunk helyett –
háboruban is, békében is. És minden cselekedetünk csak az életért való
küzdelem, akármilyen gyönyörü nevet adunk neki, vagy akármilyen másnak
érezzük is. Azt a cselekedetünket, hogy egy nyulat elfogyasztunk,
tökéletesen mindegy, hogy mivel okoljuk meg: mi ettük meg a nyulat,
tehát nekünk van igazunk. Ha mi tovább élünk, Kovács Jani pedig meghalt,
akkor akármilyennek látjuk is mi a folyamatot – az történt, hogy mi
elfogyasztottuk Kovács Janit.

Hirtelen fölkiáltott. Rappaport meglepetve fordult feléje.

– Tudod, mi a borzasztó? – mondta Géza. – Az, hogy alapjában véve a
legtöbb ember igy gondolkozik, vagy legalább is igy érez. Csak ez
magyarázza meg, hogy a háboru előtt nyugodtan tudták nézni azt, amin
segiteni lehetett volna: a szivszaggató nyomoruságot, amellyel a világ
tele volt és hogy a háboru alatt nyugodtan tudnak itt járni, kelni,
nevetni, falni, párzani, ami alatt a többiek odakint tizezerszámra
döglenek meg. Mi, akik itthon vagyunk, elfogyasztjuk azokat, akik
odakint vannak. Annak, amit Zoltán mond, annak irgalmatlan a logikája.
Néha az az érzésem, hogy megszédülök és belezuhanok az ő erős és hideg
kegyetlenségébe. Ismered Zoltánt? Tudod, milyen szép? Az arca emberarc,
de már nem is emberi. Ez talán azért van, mert a csontjai olyan
vékonyak, mint a papiros. Törékenyek. Gyógyithatatlanok, ha eltörtek.
Ennek van valami orvosi neve, bizonyosan ismered.

Rappaport igent intett.

– Ez talán sulyos degenerációs tünet. A vérünk elfáradt. Vagy nem az?
Véletlen? De ez érthetővé teszi, hogy Zoltán ilyenné lett. Az ember vagy
alázatos és mámoros szeretettel áll a világgal szemben, vagy hideg és
gonosz gőggel. Vagy assisi Szent Ferenc, vagy Torquemada. Vagy buddhista
az ember, vagy emberevő. A Zoltán utja vihetett volna fölfelé is. Ő a
lefelé vivő utat választotta. Ámbár: mit tudom én, ez-e a fölfelé vivő
ut. Hátha ez az emberiség jövője: világosan tudni, hogy el kell
pusztitanunk és fel kell falnunk egymást. Egy van, ami bizonyos: ha
Zoltánnal beszélgetek és időről-időre fájdalmas tehetetlenséget érzek a
gonosz okosságával szemben és azt a lelki szédülést: hogy bele hanyatlom
abba, hogy igazat adok neki, akkor tudod, milyen érzés jön utána? Az,
hogy aki velem szemben van, aki itt ül egy angol karosszékben és
megdermeszt a szépségével és az emberfeletti eleganciájával, az _maga a
sátán_. A gonoszszal harcolok… Oh!

Keservesen nevetett, azután elhallgatott, lehajtotta a fejét, és sokáig
mentek hallgatva egymás mellett. Végre kiértek a Városliget tájékára és
megálltak a Molitor-palota előtt.

– Holnap majd megtelefonozom neked az uj lakásom cimét, – mondta Géza. –
Nehéz lesz lakást kapnom ebben a tulzsufolt, piszkos városban. Ha tudsz
valamit…

– Igen.

A kis kapun belül kopogó lépések hallatszottak.

– Igaz, Rappkóm, – mondta ekkor Géza. – Hát nálad mi ujság? Hogy vagy az
idegfájdalmaiddal?

A Rappaport nyugodt arca elsötétedett.

– Jól, jól, – mondta gyorsan. – Teljesen rendben vagyok. Semmi
fájdalmam.

– Szervusz, öregem. Viszontlátásra, holnap.

– Viszontlátásra.

A kapu kinyilt és Géza bement. A kaput egy rendőr nyitotta ki. Ez volt a
Molitor-ház házmestere.

– Mi ujság, Berecz? – kérdezte tőle Géza.

– Semmi különös, százados ur. Igaz, hogy el tetszik tőlünk költözni?

– Igaz, Berecz.

– Hm, – hm. Tetszik tudni, ki járt itt? Ez az egyetlen ujság. Baranyay
ur. A méltóságos ur sürgősen hivatta és sokáig tanácskozott vele.

Baranyay az öreg Molitor Árpád ügyvédje volt.

– Kitagadás, – gondolta felsőbbséges derüvel Géza.

A rendőr nézett Gézára, miközben mentek befelé. Becsületes, barna arca
felindultan vonaglott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit.
Nyilván ő is tudja, miért járt itt Baranyay és fel van háborodva azon,
hogy épen azt az embert éri a kitagadás, akit a ház lakói közül
különösen a szivébe fogadott. Géza azonban nem akart vele erről a
dologról beszélgetni és ezért, mielőtt szólhatott volna, elébe vágott. A
vállára tette a kezét.

– Mondja csak, Berecz, – mondta neki – hát magánál mi az ujság?

A rendőr felindult arca elsötétedett.

– Mi volna! – mondta búsan. – Eszünk, ha van mit.

– Hát még mindig? A szakács még mindig…?

– Sőt most csak igazán. A méltóságos ur igazat adott neki. A méltóságos
ur azt mondja, szegény ember ne szokjon rá a finom ételre. Ha marad
valami a konyhán, azt el kell adni. Persze, hogy nem adják el. A szakács
ellopja. De az én öt gyermekem ugy éhezik, mintha pontosan eladná.

Géza szótlanul intett bucsut Berecznek és dobogó szivvel indult felfelé
a lépcsőn. Az az érzése volt, hogy be kell mennie Molitor Árpádhoz és
még egyszer az arcába kell kiáltania a dühét és a megvetését, – de
sokkal felbőszültebben és sokkal irgalmatlanabbul, mint pár órával
ezelőtt, – többet kell tennie, – torkon kell ragadnia ezt a gonosz
együgyüségü öreg embert, hogy egy dühödt ökölnek a szoritása érttesse
meg vele végre mindazt, amit a körülötte sóhajtozó kin és az egész
világban jajgató nyomoruság nem tudott vele megértetni. Dobogó szivvel
sietett fel a lépcsőn. Most rohamra megy. Rohamra megy a gonosz
együgyüség és a konok vakság ellen. Vagy ők, vagy én!

Az első emeleten lihegve megállott. Körülötte mély csendben pihent a
Molitor-palota. A boltozatos első emeleti folyosó sötéten huzódott el
tőle jobbra és balra. Miért van itt sötétség? Miért nem égnek a folyosó
villamos lámpái? Géza dobogó szivvel állott a folyosó puha szőnyegén és
egyszerre nyomni kezdte a folyosó fülledt melege, a sötétségben
láthatatlan boltozat a feje felett, mindaz, ami ebben a palotában élet,
akarat, szándék és sors. Belemeresztette a szemét a folyosó sötétségébe.
Mitől fél? Miért fél? Honnan rohant rá egyszerre ez a rémület? Van itt
valaki ebben a sötét folyosóban, aki őt a lépcsőház lámpásának gyenge
fényében látja, de akit ő nem lát? Hol van? Eltikkadva fordult jobbra,
azután balra, de a sötétségben nem látott semmit.

Ki lehet itt? A középen, vele szemben van az ebédlő. A nagy ajtó be van
zárva; bent régen csend van és nyugalom. Az ebédlőtől jobbra a nagy
szalon, a zeneszoba, a könyvtár, azután a Zoltán szobája. Balra a kis
szalon, a Molitor Árpád két szobája, azután a Noszlopy kapitány szobája.
Ki jött ki közülök, sötétben lappangani, a folyosóra? Eh, ostobaság.
Mindnyájan alszanak már. Csak az ő felizgatott fantáziája
nyugtalankodik. Jó lesz elköltözni ebből a házból, ahol minden idegesiti
és ingerli. Ujra a lépcső felé fordult és a lépcső puha szőnyegén lassan
és fáradtan ment fel, a második emeletre. Amikor a lépcső fordulójához
ért, a fáradtsága egyszerre eltünt. Megint, mintha váratlan ijedelem
rázkódtatta volna meg. Maga se tudta, miért: hirtelen visszafordult. A
lépcsőházi lámpa gyenge fényében ekkor látta, amint valaki, aki
féltesttel a folyosó fala mögül kihajolt, hirtelen visszapattan a fal
mögé. Még egy másodpercnyi ijedelmet érzett, azután elmosolyodott
Noszlopy kapitány. Csakugyan ott lappangott a sötétségben. Nevetséges
éjszakai toalettjében, nesztelen, papucsos lábbal utána lopódzott és…
és? Mit akar? Öreg paprikajancsi.

Most már jókedvüen felballagott a második emeletre. Itt a folyosón égtek
a villamos lámpák. Bement a szobájába, szivarra gyujtott és derült
bágyadtsággal vetkőzni kezdett. Lassan lefeküdt, elgondolkozva a
levegőbe szivarozott, azután könyv után nyult és szórakozottan olvasni
kezdett. A betüket látta, de a szavakat nem értette. A könyvet le is
tette, maga elé nézett egy ideig, a villamos lámpát lecsavarta és aludni
próbált. Az álom lassan leszállóban volt a szemére. Boldogan akarta
átadni magát az elalvásnak. Milyen jó, ha az álom ilyen bágyasztó
édességgel jön, ilyen szerelmes, szelid engedelmeséggel, nem ugy, mint
az elmult napokban, rosszindulatu ellenségként, amelyet le kellett
tiporni, de amely még az utolsó másodpercben is védekezik, – kinos
görcsként, amely megrohanja az embert, amely ellen megint a lélek
védekezik rémülten. Ma szeliden átbágyadok az alvásba. Ez azért van,
mert ma a lelkemet megszabaditottam végre egy gyötrő tehertől. Jó
cselekedetet végeztem. Meg vagyok magammal – végre egyszer – elégedve.

Az álom már itt volt. Az alvás ráteritette már puha szürke fátylát az
engedelmes agyvelőre. Kivülről azonban ekkor egy halk nesz hallatszott,
egy alig hallható hang, olyan csendes és olyan finom, mint egy alvó
leány halk sóhajtása, vagy egy meztelen gyermekláb lépése a homokban. Ez
a kis zaj azonban eljutott a Géza füléig, az alvás szürke selyem fátylát
rongyokká tépte és Gézát ugy felriasztotta, mintha trombitaszó lett
volna. Mi az? Felült az ágyán és a sötétségben az ajtó felé bámult. Ki
jár az ajtaja előtt? Kint, a puha szőnyegen óvatos lépések rakódnak le
egymás mellé. És aki az ajtaja elől óvatos lépésekkel most tovább halad,
az az előbb néhány másodpercre megállott itt az ajtaja előtt és
hallgatózott.

Géza egyetlen szökkenéssel az ajtónál termett. Halkan kinyitotta az
ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosón valaki eloltotta volt a
villamos lámpákat. Ez volt talán az a zaj, amely őt felriasztotta.
Belehajolt a folyosó sötétségébe és ekkor látta, hogy a folyosó tulsó
végén kinyilik egy ajtó. Maga a szoba azonban még világos. A fénynyaláb
kivetődik belőle a folyosóra. És bár az ajtót gyors kézmozdulat nyitja
ki és huzza ujra be, két másodperc elég volt arra, hogy világosan fel
lehessen ismerni Molitor Zoltánt, amint a sötétségből belép a
fénynyalábba és azután a behuzott ajtó mögött eltünik a szobában. Azután
ujra sötétség van és csend.

Géza megdermedve bámult bele a csendbe és a sötétségbe. Ez a tikkasztó
sötétség! Ez a fullasztó csend! Ez az átkozott ház! – A szoba, amelynek
az ajtaja a folyosó tulsó végén kinyilt, az Ágnes szobája.

Géza kezében tartotta a maga ajtajának a kilincsét és a keze fájni
kezdett a dermedt szoritástól. Fuldokolva hajolt előre. Mit most?
Beleorditani a csendbe és a sötétségbe? A kezébe markolni valamit,
kézigránátokat csapkodni a földhöz, ráomlasztani a tetőt erre a házra.
Fuldokolva vett erőt magán. Visszahuzódott az ajtóból és beletántorgott
az ágyába. Mi közöm hozzá, mondta hörögve, mi közöm hozzá. Ki ez a lány
nekem? Ellenségem. Ki ez a férfi nekem? Gonosz ellenségem. Mi közöm
hozzájuk. Mindig idegenek voltak nekem, és én azt akartam, hogy örökre
és visszahozhatatlanul idegenekké váljunk egymáshoz. Mit bánom én, ha
most örömükben összebujnak végre és ha az gyulasztotta fel a szerelmes
kedvüket, hogy én végre elmegyek innen.

Mit tudom én, ma bujnak-e össze először? Ki tudja, mióta henteregnek
együtt, titokban, ebben az átkozott házban? De ha ma találtak egymásra
először, azt megünnepelni, hogy engem innen kihajtottak, oda kellene
mennem az ajtajuk elé… be kellene törnöm az ajtót… a nyakánál fogva
kellene kihurcolnom a férfit… Ostobaság. Ez is csak a sértett him
megvadult fantáziája. Mi közöm az egészhez? Falják szerelemben egymást,
ahogy akarják. Mért szakitanám én szét őket? Mulassanak. Jó mulatást.

Géza aludni próbált. Most azonban az álom nem jött többé. Órák hosszat
hánykolódott forró párnáin, kinlódó agya gyötrő képeket rajzolt elébe. –
Nő és férfi. – Azután magát látta, amint óriási lángu gránátokat vagdos
feléjük. Felgyujtja a házat és a ház vörös, nagy lobogással ég. Néha
megmerevedve hallgatódzott bele az ellenséges csendbe, azután kinlódva
rágta a párnáit. Hosszu órák teltek el igy. Hajnaltájban végre neszt
hallott a folyosóról. Halk csettenést. Most csavarják fel ismét a
villamos lámpa csavarját. Ki se kell mennie. Innen is lát mindent. A
nyitva felejtett ajtó szük nyilásán már be is szürődik a bágyadt fény.
Halk lépések a folyosón. Azután a lépcsőn. Zoltán megy vissza az első
emeletre, a szobájába.

Géza feszült figyelemmel hallgatódzott. Hosszu, nagy csend volt. Dermedt
mozdulatlanságát ekkor hirtelen egy sirógörcs rázta meg. Reszkető
testtel, hangosan zokogott. A könnyeitől egyik párnája a másik után
nedvesedett át. Kikeresett egy sarkot, behuzódott egy szögletbe és
összetörten, megverten, megsemmisülten végre elaludt.

Ágya szögletében összekuporodva halálos, mély álomban hosszu órákig
aludt. Péter költötte fel, a legénye. Kinyitotta az ablaktáblákat. A
déli nap beömlött a szobába. Péter széles, vörös arcát odaforditotta
feléje és katonásan jelentette:

– Százados ur, jelentem alásan, tessék felkelni. Dél van. És a
méltóságos ur meghalt.



II.

Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a
mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre
vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején
becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados
ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele
az ő egészséges arcába.

– Ki halt meg? – kérdezte Géza végre halkan. – Hogy halt meg?

Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg
a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos
magyarságával elmondott mindent, amit tudott.

– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy
öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy
kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell
lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.

Géza türelmetlenül intett.

– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még féltizenegykor se csengetett.
Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja
előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott
találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is
megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.

Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan
lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén
rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten
végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor
Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban
egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a
cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.

– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne
eresszek.

Géza nem akarta megkérdezni, ő rá is vonatkozik-e a tilalom.

– Nyissa ki az ajtót, meg akarom nézni, – mondta csendesen.

Az inas kinyitotta az ajtót és közben nagyot szitt a cigarettájából.

– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény
méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.

Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér
butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi
hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be
kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási
ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A
szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és fel kellet magát ráznia,
hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami
italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon
innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és
porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó
feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok
nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az
ablakban zug a villamos szellőztető készülék.

Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a
folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább
cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A
lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.

– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem.
A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.

– Megyek Czáránné, – felelte Géza.

Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt:

– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. –
Most minden jóra fordul.

Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy
nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és
hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza
helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a
réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé.
Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett,
nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg
Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné
fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány
nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó
hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös
megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös
pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett.
Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza
ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben.
Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból.
Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan
beszélni kezdett.

– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos
haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes,
ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a
hozzájárulásával történnek meg.

Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz
számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma,
a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy
semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon
egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én
rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután
– ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha
én rajtam egyszer…

– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a
szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is
tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak rájuk. – Tehát.
Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a
végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi
sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a
vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat
képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez
hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt
talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt
szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet
hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban,
hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk
vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet
tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam
neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg
barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja,
hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics
ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az
ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a
rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el
is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.

Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának
vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra
rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát
és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy
kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be
maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot
akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem
engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? –
egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg
akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a
halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit…
Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de
mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át
azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány
előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó
szivvel hallgatta.

– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy
arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a
bélyegét? _A bűntudat_. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra.
Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik:
tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, –
ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható
bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az
álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek.
És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély
fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom
ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a
kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a
gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen
tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt. Hosszan
hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a
szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és
sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én
elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a
hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság.
A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott
emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!

Géza fehér arccal hallgatózott. A regényes szónoklat eddig
kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és
katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott.
Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett
be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg
Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos
hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott
néhány szó:

– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta
gyanura…

Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe.
Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél
megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta
az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez
az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt
mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket?
Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart
visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre
és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.

– Százados ur, parancsol valamit? – kérdezte Péter.

Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A
fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.

– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem.
És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.

Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta.
Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az
első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával
elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.

– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen
mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék
adni.

– Eredj, fiam, – mondta Géza. – Estére legyél itthon.

– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen
gondja a százados urra.

Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg
jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy
másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a
szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.

– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában
ebédel. – De mostan tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is
reggelizett a nagyságos ur.

Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt
és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy
érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra,
aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.

– No, mi ujság, Czáránné? – mondta.

– Mi volna, nagyságos ur? Semmi.

Zavarodottan huzogatta a ruhája szélét.

– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért,
mert a méltóságos ur meghalt?

– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben
tartsa.

– Kié lesz vajjon? – kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel.

Géza vállat vont.

– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.

Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó
vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:

– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna,
tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki
tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a
hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a
felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.

Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait,
kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt
maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és
kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor
már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta
Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.

Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas,
felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy
legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután
elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott.
Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a
lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután
indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza
megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást
hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat
volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni
akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre
kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón,
az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott,
azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és
győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát.
Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és
ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön
hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy
szólt:

– _Pont tizenkettőkor kialudt a fény._

Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó
jobbszárnya felé, lábujjhegyen settenkedett és lopózkodott, a
legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb
méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel
ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a
Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy
déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és
óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt,
amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott
és ránézett Rappaportra.

– Furcsa, – mondta halkan Rappaport.

– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha
nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen
érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem
hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem
lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő
halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb
összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én
akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam
számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam
tolni az _én_ életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára
megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?

– De igen.

– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy
van, aki _mégis_ engem gyanusit.

Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta neki azt a beszélgetést,
amelyet a könyvtárszobából kihallott.

– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba
szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát
és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem
volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra
hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt
kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem,
gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy
ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem
volna.

– Rossz idegállapotban vagy, öregem, Gézám… öregem… kezeltesd magad.

Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza
megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.

– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek.
Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz,
nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé
lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az
univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy
rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy
lelki porszem, amely megindit egy lavinát.

– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta
Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha
én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg
Molitor Árpád halálában.

– Neked?

– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon
gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan
milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a
sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a
háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész
csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs
szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon
lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet
kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves
háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan
helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy
hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és
fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam
betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az
egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel
beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta,
hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy
visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el
magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités
már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer
nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel
rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az
őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal
parasztlegény, tizenkilenc éves, feltünően szép, különösen a nemes
hajlásu orra…

– Hogyne. Cseresnyés Gergely.

– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor
Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és
várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor
Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre
zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely
helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén.
Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt
a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon
van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.

Géza elmosolyodott.

– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De
látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.

– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi
a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.

– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki
gyógyitja meg őket?

– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét
halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a
maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.

– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan
azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle
kétezer évig?

– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több
kereszténység lett volna a világban, soha ki nem tört volna ez a háboru.
De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem
keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók,
mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási
érzés. Nem ismerik az áhitatot.

– Ez igaz.

– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért
sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek
keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?

– Egyet, – felelte Géza csufolódva, – Téged.

– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad
kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz,
ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember
sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné.
Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.

– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én
komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló,
pragmatista emberiségnek a szentháromságot?

Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a
szentháromság tana; és a plátói _idea_ vagy a Ding an sich épen olyan
merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van
kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a
nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü
szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el
tudott távolodni a kereszténységtől, egyuttal a legközelebb is maradt
hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban,
amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom
neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz
tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.

Géza jóindulatu mosolygással bólogatott.

– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét
megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép
dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő
zsidó arcátlanságról…

– Az lehet…

– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked:
nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit
mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.

– Mondd nekik, hogy az elektronban és az ionban.

– És ott nyilatkoztatja ki, hogy az ember földi célja az üdvözülés…

– Igen.

– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre
Jézus tanitványai készültek? _Ez_ nem volt szimbolum. Ez utasitás volt.
És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.

– De igen…

– Hogy ne tekintsük az evangéliumot az egyetlen kinyilatkoztatásnak?

– Ha akarod, ezt. Középkori _katolikus_ misztikusok voltak, akik azt
hirdették, hogy jön még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj
evangelium. Hirdesd te az ujat.

Géza elgondolkozva nézett maga elé.

– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a
humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és
vezércikkirókat.

Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman
összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta
fel. Elmosolyodott.

– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az
uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján,
nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?

Rappaport elpirult.

– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a
kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist
illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a
gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták,
akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni,
amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az
emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus
harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor
minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis
művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer
évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.

Géza mosolygott. Rappaport ingerültebben folytatta:

– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti
Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az
aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János
aszkéta volt, Jézus nem.

– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben
köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?

Rappaport fáradtan hallgatott. Kipirult, finom bőre lassan
elszintelenedett.

– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az
evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis
felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju
matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság
tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is
házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket,
lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se
tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan
világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig
fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk
innen.

Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé.
Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A
hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből.
Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a
Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.

– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor
fogadhatnám el, ha megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert
hogy én…

Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes
lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.

– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt
jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a
feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.

Ujra vonaglani kezdett a szája.

– Pedig olyan szép, kis keze volt – mondta halkan.

Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre
nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a
kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.

– Jani fiam, – mondta neki eltorzult arccal, – hiszel te Istenben?

Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő
szemébe. Habozott.

– Azelőtt hittem, százados ur, – felelte végre halk keserüséggel.

A Géza eltorzult arca és tüzelő szeme lobbot vetett.

– Hát az ördögben? – kérdezte sziszegve.

Kovács Jani megdöbbenve nézett rá és nem tudott felelni.

– Mert én már csak abban hiszek, – kiáltotta bele Géza arcába.

Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még
Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót
szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe
belesülyedjen. A százados ur kétkedése és lázongása is csak a jóság
szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van
Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a
lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.

– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm,
főorvos ur.

Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett
és a szeme lázasan lobogott.

– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs
jogod elvenni mástól a hitét.

Géza sebzetten fordult feléje.

– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed,
hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová
könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van
ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki
epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü
dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az
elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a
régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete
igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember
sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a
reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!

Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem
állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de
Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.

– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember
vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres
valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és
füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a
sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak
véletlenségből született, céltalan világot.

Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó
oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és
Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután
szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy
kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de
tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely
az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét
elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami
megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet
mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő
fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta
magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen.
Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok
és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak
a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a
sátán.

Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor
eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy
postahivatalba és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja
ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot.
Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele
volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt
elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt
volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán
ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa.
Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de
ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és
rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését
a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és
gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt
kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és
bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba.
Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó
zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint
előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló
fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből
gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal
arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék
karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.

A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték,
Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:

– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek
elhunyt, kiváló barátom végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult
a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi
komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha
érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem
kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.

Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem
pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.

A végrendeleten nem változtatott, és igy körülbelül öt hete kelt utolsó
végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső
rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak,
birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse
Molitor Zoltán.

Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán
mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.

– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név
fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a
kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális
kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy
örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu
családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak
morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha
a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az
egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben
örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor
nevet viselik. A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös
tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában
vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt
Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik
a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni,
amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és
királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer
koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek,
megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük
után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig
legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.

Egy másodpercnyi szünet támadt.

– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…

A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid
hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot
Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki
már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü
mozdulatot tett feléje:

– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család
tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy
István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé
számitott.

Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán
bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy
másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és
zokogva kiáltotta:

– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a
vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies
órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a
fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.

Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a
többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni
készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a
végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott
arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a
helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene
már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon
kitüntesse a többiektől való idegenségét.

Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették
Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur
hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere
felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a
legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt
Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta
Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy
Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig
tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem
elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint
ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a
fonógyár és a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó
esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.

A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé,
Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel
itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába
próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy
nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására
fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium
egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai
módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a
páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges
lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan
felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és
megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a
tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor
meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és
percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt,
azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön
Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay
nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy
engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi.
Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.

Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes
felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány mély
gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra
fel akart állni, hogy elmenjen.

– Bizony öcsém – mondta Baranyay – bizony…

Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a
gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.

– Bizony öcsém, – ismételte Baranyay – ugy van az: furcsa az élet.

– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza.
Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém,
bizony, bizony.

– Neked például peched volt, – mondta Baranyay.

– Tessék? – kérdezte ingerülten Géza.

– Azzal, hogy ez a haláleset a mult éjjel történt.

– Nem értem, – felelte Géza visszautasitóan és ridegen.

– Tegnap összeszólalkoztatok az öreg urral.

– Én őszintén elmondtam valamit, ami már rég nyomta a lelkemet.

– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy
téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem
lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet
viselned.

Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és
élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.

– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart
megtenni főörökösének.

– Tessék? – kérdezte Géza meglepetve.

– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba,
értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a
mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A
Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja
az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó
utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor
Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott
tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy
látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem
kell busulni. Itt van-e.

Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor
Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott
és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem
akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz
lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal.
Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt.
Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan
mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a
fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és
dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt
hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan
hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:

– Nem.

Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni
készült. Baranyay vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány
hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy,
azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő
fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó
tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni
neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:

– Ne menjen még, – mondta csengő, de megtört hangon.

Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott
megmozdulni.

– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert…
ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?

– De igen, – felelte Géza remegő ajakkal.

Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis
csészét kávéval és elébe tette.

Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét,
hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész
testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány?
Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani
ennek a lánynak?

– Nem szeret éjjelezni? – kérdezte Ágnes.

– De igen.

– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár
barátommal.

Hallgattak.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes.

Géza habozva nézett bele, Ágnes aranybarna szemébe.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló
hangon. – Mondja meg őszintén.

Géza dideregve érezte, hogy engedelmeskednie kell.

– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak
itt.

– Mert nem akartam egyedül itt maradni.

Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét
cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét.
Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:

– Halott van a házban, – mondta lassan és tartózkodva.

Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint
felsőség és erő ragyogott.

– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a
kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában
különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott?
Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös
magának?

Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan
pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete
előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez
elől a felsőség és biztosság elől.

– Én, – mondta halkan, – némi büntudatot érzek a halála miatt.

– Maga? – kérdezte Ágnes meglepetve. – Miért?

– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a
harctéren. És abban is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert
halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert
szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt
mondtam…

– Már régen kellett volna! – szólt közbe felcsattanó hangon Ágnes.

Géza meglepetve nézett fel rá.

– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna
mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok
és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy
ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És
ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai
söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet!
Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első
napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már,
hogy megmondja.

Géza bólintott, mintha egy belső kérdésre felelne igennel.

– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént
Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott,
hogy engem tesz meg főörökösének.

– Mit? – kérdezte Ágnes meglepetve.

– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a
vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta
hagyni.

Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a
szeme kerekre nyilt.

– Akkor, – suttogta fehér ajakkal, – Zoltán ezt tegnap éjjel tudta.

Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük
se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan?
Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok?
Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára
csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve
bámulta két erős, szép, fehér kezét.

Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett
mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de
keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.

– Ti még csakugyan itt vagytok? – kérdezte könnyedén.

– Itt, – mondta Ágnes.

– Mit csináltok? – kérdezte Zoltán.

– Beszélgetünk, – felelte Géza.

Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a
szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a
tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a
halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez
fordult.

– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék
le kis Ágnes.

– _Nem_, – felelte Ágnes halkan pattanó hangon.

Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán
elsápadt.

– Akkor… jó éjszakát, – mondta lassan.

– Jó éjszakát, – szólt kurtán Ágnes.

Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett
utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette
a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes
megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel
ránézett Gézára.

– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a
legboldogtalanabb gyerekkor a világon.

Gézának tele lett a szive jóindulattal.

– Beszéljen róla, – mondta melegen.

– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte
az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a
járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett
megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne
a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott
boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a
szegénységünktől!

Odament a Géza közelébe és bizalmas fejhajlással közelebb hajolt hozzá.

– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves
koromtól husz éves koromig?

Legyintett. Halkan felnevetett. Azután elkomolyodott.

– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni
se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és
arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha
most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –.

Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni.
Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes
kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki
azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?

Ágnes kiegyenesedett és elfordult.

– Menjünk aludni – szólt halkan.

Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána.
Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden
elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába,
lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és
egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas
feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos
lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta
az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben
lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll.
Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet
tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik,
megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás,
hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk
lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a
világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér
arccal indul le a lépcsőn.

Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket
adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta
tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a
kérdéseket, amelyek kinozzák, akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha
mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult
lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán
szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó
elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai
világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára
még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt
szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza
lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza
akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy
tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza
megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy
hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan
kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában
párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.

– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen,
szentségtörő.

Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a
lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét
esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány
éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott
barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az
ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben
a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre
erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak
erre az elviselhetetlen fájdalomra.



III.

Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és
lassan öltözködött.

– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig
csengetni, hát nem költöttem a százados urat.

– Jól tetted, Péter – mondta Géza. – Rettenetesen fáradt vagyok.

Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és
lassan öltözködött.

– No, mi ujság, Péter? – kérdezte.

A Péter széles, vörös arcán savanyu mosolygás jelent meg.

– Az az ujság, százados ur, hogy alighanem megházasodom.

– Ne mondd, Péter. Hát kivánsz házasodni?

– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van
férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért
hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.

– Tetszik neked a lány?

– Hát… nem épen nagyon.

– Hát akkor miért vennéd el?

– Hm, százados ur… negyvenezer koronát adna vele az anyja. Kofa az
anyja.

– És a lány menne hozzád?

– Az menne.

Géza elgondolkozva öltözködött és egyszerre ránézett Péterre.

– De Péter, – mondta – hisz neked…

A Péter savanyu mosolya keserüvé lett. Rángatózott a szája.

– Hisz ez az épen százados ur – mondta lesütött szemmel. – Otthon ott
van a Rézi a két gyerekivel.

– A _te_ két gyerekeddel, Péter – mondta Géza elszomorodva.

Péter lehajtotta elbusult, vörös fejét és lehunyt szemmel bólogatott.

– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája.
De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg
levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint
segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam
a szerencsémet.

Géza elszomorodva hallgatta.

– Hát… gondold meg jól Péter – mondotta halkan.

Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett,
Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett
figyelmeztetést:

– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert
a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan
csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig,
szemébe mondom neki, ha akarod.

Zoltán ránézett Gézára. Noszlopy kapitány elsápadt egy kissé.

– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet
vetett Gézára.

Géza odament hozzájuk.

– Velem parancsolsz? – kérdezte szikrázó szemmel.

– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, –
hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.

– Kétszer?

– Először éjféltájban; megálltál a nemes halott szobája előtt…

– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt,
őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az
éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg
akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?

– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki
oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig.
Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is
felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.

– Ezt vagy álmodtad, – mondta Géza nagyon lassan. – Vagy hazudod.

Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még
néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és
toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány
felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.

– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem
akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság
órája eljön.

Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó
ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.

– Szervusz Gyuri, – mondta, – már hazajöttél az iskolából?

– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte
szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap.

Géza elmosolyodott. Gyuri azonban nem ügyelt rá. Nyomozott.

– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven
Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó
láncszemet.

Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta,
azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:

– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.

Géza mosolyogva nézte.

– Miféle fény, Gyuri? – kérdezte derülten.

– A fény az Árpád bácsi szobájában.

– Hol?

– Az Árpád bácsi szobájában.

– Mikor?

– Tegnapelőtt éjjel, amikor meghalt.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Honnan tudod te azt, Gyuri? – kérdezte.

– Láttam.

– Láttad? Hogy láthattad te azt, hiszen akkor már aludtál.

– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél
volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…

Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt
még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.

– … hogy nem jönnek-e az aranysüveges kán perzsa bérgyilkosai.

– És akkor láttad, hogy az Árpád bácsi szobájában…?

– Pont éjfélkor kialudt a fény.

– De hiszen a te szobád a második emeleten van.

A Gyuri pattanásos arca felragyogott.

– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani,
ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy
nem teszi be az ablaktáblákat.

– Honnan tudod ezt, Gyuri?

– A te szobád fénye ráesik a kerten tul lévő ház tüzfalára: pontosan
oda, ahol a fehérre meszelt rész kezdődik. A Zoltán szobájából a fény a
pavillon ablakaira esik. Az Árpád bácsi szobájából pedig jobbfelől a
második hársfára.

Ráncolt orral, összehuzott szemmel, pedáns genialitással folytatta:

– Teljes sötétség volt a kertben, csak jobboldalról a második hársfa
csupasz koronája villogott fehér fényben. Pont éjfélkor a fény kialudt.
Az aranysüveges kán emberei akkor surrantak oda az ablak alá. A nyomukat
még reggel is csalhatatlanul elárulta egy perzsa ruhakapocs…

Géza szórakozott mosolygással hallgatta végig az egész vaslogikáju
bizonyitást, amelyből világosan kiderült, hogy a példátlan genialitásu
detektivnek sikerült az aranysüveges kánban a gyilkosság szerzőjét
felfedeznie és ártalmatlanná is tennie. Nevetve dicsérte meg Gyurit.
Gyuri is nagyon jól mulatott a maga genialitásán és mind a ketten
elégedetten indultak ebédelni.

Az ebédet halkan beszélgetve ette végig a társaság. Ágnes nem volt
itthon; reggel elment a kórházba és telefonon megüzente, hogy nem jön
haza ebédre. Az ebéd alatt kiderült, hogy Marianne nem akar többé
iskolába járni és hogy a boldog Molitorné ehhez a tervhez félig-meddig
már hozzájárult. A többiek ellenezték a tervet. Géza egyebek között azt
mondta neki, hogy tizenkétezer korona alapjában véve nagyon kevés pénz.

– Légy nyugodt, – felelte Marianne, – én majd szerzek többet is
magamnak. A fontos az, hogy ennyi van. Hogy a nyomoruság veszedelmén tul
van az ember.

Géza meglepetve nézett rá és tovább akart vele beszélgetni, de Marianne
most már megint hallgatag lett. Szép, kis száját megvetően összehuzta,
elutasitóan felelgetett a kérdésekre és nem figyelt arra, amit körülötte
beszéltek. Az ebédnek azután vége lett és Géza elment a Palota-szállóba.

Ott találkozott Rappaporttal és elmondta neki mindazt, ami tegnap óta
történt vele. Amikor a fejgörcséről beszélt, Rappaport megint hevesen
könyörgött neki, hogy kezeltesse magát. Géza azonban boszankodott és
hallani se akart a dologról. Azután Ágnesről beszélgettek.

– Nem értem ezt a lányt – mondta Géza. – Ma már nem gyülölöm. De
tisztaság nélkül való nőnek tartom.

– Oh, – szólt Rappaport méltatlankodva, – tisztaság nélkül való?!

– Ha a nővéredről volna szó, te is feladnád a te görbe erotikus
teologiádat, amely akkor avat szentté egy nőt, amikor éjszaka fiatal
urakat ereget be magához. Nem érhet férfit nagyobb csapás, mintha ilyen
nőnek nagy szerepe jut az életében. – De én ezt a lányt nem értem.
Tegnapelőtt éjjel nála volt Zoltán. Tegnap nem eresztette be. És egész
este ellenségesen visszautasitotta. Csakugy szikrázott belőle a
gyülölet. Miért? – És amit Zoltánról mondott! És azután ezt mondta:
„épen ugy megölném, mint…“ Mint ki? Miért mondta ezt? Miért mondta épen
nekem? Miért tartott ott engem? Mi történt közte és Zoltán között?

– Kérdezd meg tőle.

– Oh, hogy gondolsz ilyet.

– Kérdezd meg tőle. Férfibabona, hogy ilyesmit nem lehet megkérdezni. A
nők mind tul vannak rajta. Örülnek, ha beszélhetnek róla.

Géza nem figyelt rá. Töprengve bámult maga elé és egyszerre megfogta a
Rappaport kezét.

– Te, – sugta neki nagyon halkan, – én mondok neked valamit: Molitor
Árpádot Zoltán ölte meg.

Körülnézett, azután elkényszeredetten mosolygott.

– No, nem nevetsz ki? – kérdezte kicsit csüggedten. Ha nem nevetsz ki,
akkor őrültnek kell tartanod. Csak őrült mondhat ilyet. Csak egy őrült
láthat itt bent, belül az agyban ilyen kétségbeejtő világossággal egy
_gondolatot_. Nekem semmi bizonyitékom nincs. Semmi. Semmi. De itt bent
ugy világit ez a gondolat, mintha lángbetükkel volna az agyamba
beleirva. Sugárzik. Süt. Éget.

A homlokára szoritotta a kezét. Rappaport ijedten hajolt közelebb hozzá.
Géza azonban már levette a kezét a homlokáról és intett, hogy nincs
semmi baja.

– Lehetséges – kérdezte halkan – bizonyitani azt, hogy valaki _nem_ ölt?
Ha lehetséges és ha Zoltán ezt kétségbevonhatatlanul bizonyitani tudja…
hát én akkor se hiszem el. Én le fogok élni egy életet azzal a
bizonyossággal, hogy Molitor Zoltán megölte Molitor Árpádot. Mondd, nem
szoktak őrültségek igy kezdődni? Hogy lehet csukott ajtón át ölni? Hogy
lehet ugy ölni, hogy a halott egészségesebb szinü legyen, mint az élő
volt? Egy bizonyos, az öregnek az ajtaját délelőtt be kellett törni. Mit
csinált Zoltán, hogy a bezárt ajtó mögött reggel halott embert találjon?
Rábeszélte előtte való este, hogy vegyen be valamit, amitől megerősödik
és megfiatalodik? Az öreg folyton ilyen szereket szedett… Mi? Mit szólsz
ehhez? Ez lehetséges, – nem? Vagy ráijesztett valahogy… éjjel… a bezárt
ajtó mögött, ugy, hogy a rémülettől haljon meg? Mi lehetséges még? Törd
a fejedet. Ördögi találékonyságra van szükséged, mert a pokollal állsz
szemben. Nem tudod még, hogy ki Zoltán? – Maga a sátán.

Rappaport felhuzott szemöldökkel hallgatta Gézát, azután rábeszélte
arra, hogy utazzék el valahová: hegyek közé vagy a tenger mellé.

– Te komolyan őrültnek tartasz engem, – mondta Géza.

– Nem, – felelte Rappaport, – de az csak bizonyos, hogy nem vagy
egészséges.

Géza vállat vont.

– Vagyok olyan egészséges, mint te.

– _Én_ nem vagyok egészséges, – mondta Rappaport.

– Mi bajod?

Rappaport rosszkedvüen legyintett. Géza folytatta:

– Igen, mindnyájan betegek vagyunk egy kicsit, akik évekig odakint
voltunk. De ez nem ok rá, hogy pihenésnek adjuk magunkat. És különösen
nem ok rá, hogy… Nem ok rá, hogy… az áldozat halálával elintézettnek
tekintsünk egy gyilkosságot.

Rappaport felhuzta a szemöldökét és szkeptikus fejmozdulatot tett, Géza
azonban egyre zakatolóbb és lázasabb türelmetlenséggel tépegette ezt a
gondolatot. Mi történhetett? Mi történt? Órák hosszat marcangolta magát
válaszért, orvosi kérdéseket adott fel türelmes barátjának, végre
felállott és karonfogta Rappaportot.

– Most gyere, – mondotta türelmetlenül – és nézd meg. Azt akarom, hogy
nézd meg. Te orvos vagy és meg kell rajta látnod, mibe halt bele.

Rappaport szeliden ellenkezett, végül ezuttal is engedett Gézának.
Elindultak a Molitor-palota felé. Amikor a házhoz közeledtek, a Géza
lázas felindultsága halkabbá lett és lassanként csüggedt hallgatás lett
belőle. A ház előtt Ágnessel találkoztak. Géza köszönt neki és tovább
akart menni, be a házba. Ágnes azonban megállott és kezet nyujtott neki.
Géza ekkor bemutatta Rappaportot. Ágnes nagyon kedves volt Rappaporthoz,
Rappaport tartózkodó, lányos mosolygással beszélgetett vele. Ágnes
odafordult Gézához:

– Fel akarnak menni? – kérdezte.

Géza ugy érezte, hogy lehetetlen kerülgetnie azt, ami a lelkét
foglalkoztatja.

– Azért jöttünk, – mondta komor őszinteséggel, hogy az öreg ur
holttestét megnézzük. Én azt remélem, hogy ha ő… ha egy jó orvos
megnézi, akkor… akkor meg tudja állapitani a halál okát.

Ágnes elkomolyodva bólintott.

– Hát nézzük meg, – mondta. – Hiszen én is orvos vagyok.

Bementek a kapun és átmentek az alsó folyosón a kert felé nyiló
csarnokba, amely rendesen zárva volt és amelyben most ott állott már a
ravatal. A csarnokban még dolgozott a temetkezési vállalat egy-két
embere, de a csarnok már be volt vonva feketével és a ravatal körül
égtek a gyertyák. A ravatalon ott feküdt Molitor Árpád. Géza elfogódva
állott meg a ravatal előtt és halk szorongással nézett fel a halottra.
Valóban meghalt? Még mindig olyan, mintha aludnék. Felrázta magát ebből
az elfogultságból, hogy Rappaportot nézze. Rappaport figyelmes,
udvariasan kegyeletes arccal állott meg előbb a ravatal egyik oldalán,
azután lábujjhegyen átkerült a másik oldalra. Figyelmesen és udvariasan
vizsgálta a halottat, mintha megszólitásra várna tőle. Ágnes
mozdulatlanul várt, a tekintete azonban ugy tetszett, lassan gunyossá
válik. Rappaport lábujjhegyen visszajött. Géza izgatottan szólni akart
hozzá, de Ágnes megelőzte.

– No, mit talál? – kérdezte halkan, egy kis felsőbbséggel.

Rappaport udvariasan oldalra hajtotta a fejét.

– Hm, – mondotta elnyujtva és nagyon halkan, – legfeljebb a hulla szine
volna szembeötlő.

Ágnes hátrakapta a fejét, egy másodpercig összehuzott szemmel nézett
Rappaportra, azután bólintott és halkan, elismerően igy szólt:

– Igen, az arc üdesége határozottan feltünő. Például az ajkak egyenesen
pirosabbak, mint életében voltak.

Most Rappaport nézett rá meglepetve, azután ránézett a halottra, azután
tartózkodva, lesütött szemmel mondta:

– Itt nyoma sincs a rendes szürkészöld szinnek. És nagyon tanulságos
lenne a háton és a nyakon a hullafoltokat megnézni.

– Esetleg azok is vörösek lennének, – mondta komolyan Ágnes.

– Tanulságos lenne a vérvizsgálat, – szólt halkan Rappaport.

– Luggal, – mondta Ágnes. A vér nem lenne a lugtól piszkos-szürke, hanem

– … szép cseresznyepiros szinü.

Ágnes komolyan bólintott, azután megfordult és elindult kifelé. Géza
reszkető türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetésüket. Most megfogta a
Rappaport karját és vitte kifelé. Mikor kiértek, Ágnes megállott.

– Mi volt az? – kérdezte Géza. – Mit beszéltek?

Ágnes nem felelt neki. Kezet nyujtott Rappaportnak.

– Én most felmegyek, – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.
Jöjjön el hozzánk egyszer. Hamarosan. Igen? Viszontlátásra.

Bucsut intett Gézának és elindult.

– Miről beszéltetek? – kérdezte Géza.

– Mennénk be, – felelte Rappaport, – valahová… a szobádba.

Géza felvitte a szobájába.

– Hát kérlek, – mondta itt Rappaport lesütött szemmel, – a hulla akkor
szokta az ilyenféle eltérést mutatni a rendes szürkészöld és szederjes
szinektől, ha a vér szaturálódott valami idegen anyaggal. Ilyen
esetekben nem jogtalan az a feltevés – de mindenekelőtt vérvizsgálatra
lenne szükség – hogy a halál mérgezés és pedig gázmérgezés következtében
állott be.

Géza felorditott. Halálsápadt arccal, őrjöngő szemmel rohant az ajtó
felé, az ajtónál tántorogva megállott, azután lassan megfordult és
lihegve visszavánszorgott a szobába.

– Megálljunk csak, – nyögte keserü dühhel. – Még nincs itt az ideje,
hogy a gyilkos torkának menjek. Oh, hohó, itt vigyázni kell; királyi
gazemberrel állunk itt szemben, aki gondoskodott róla, hogy ha mégis
vádat találnak emelni, ne ő legyen a vádlott, hanem _én_, A sátánnal
birkózunk itt öregem, legyünk okosak, mint a pokol.

Megrázta magát, felállott, sétált a szobában egy ideig, azután kisimult
és megnyugodott arccal, higgadtan és csendesen mondta:

– Most meg fogjuk állapitani, miképen történt a gyilkosság. Egyelőre a
következő adataim vannak. Én tizenegy óra után jöttem haza; a bolond
öreg Noszlopy állitása szerint tizenegy óra husz perckor jöttem fel a
lépcsőn. Ezt az állitást megbizható adatként elfogadhatjuk. Elszittam
egy szivart, – ideges, gyors szivarozó vagyok; ez tarthatott huszonöt
percig. Lefeküdtem, olvastam, készültem elaludni, mindez igénybe
vehetett tizenöt percet. Ekkor, körülbelül éjféltájban, feljött ide, a
második emeletre Zoltán. Végigment tehát az első emeleten, ahol kijött a
szobájából, tizenkét órakor. De _pont éjfélkor kialudt a fény_.

Ránézett Rappaportra, Rappaport feszült figyelemmel hallgatta.

– Ez, – mondta Géza, – tökéletesen megbizható adat. Pont éjfélkor
kialudt a fény. Milyen fény aludt ki? A gázlámpa fénye a Molitor Árpád
szobájában. Az első emeleten senki másnál nem égett már lámpa. Noszlopy
kapitány lefeküdt és szokása szerint rögtön elaludt, ezuttal különösen
elégedett lélekkel azért, mert barátját az én készülő merényletemmel
szemben megvédte. Zoltán pedig… Zoltán pedig kint volt a folyosón. Mi
történt Molitor Árpád szobájában? Az öreg tiz óra után lefeküdt, hogy uj
végrendeletéről őseivel tanácskozzék. Az ajtaját gondosan becsukta, mert
mindig zárt ajtók mögött aludt és mindig teljes világosságban. Félt az
éjszakától, amelyet pedig többnyire egészségesen átaludt. Azt szokta
mondani, azért ég egész éjjel a szobájában a lámpa, mert nem alszik. Ez
nem volt igaz. Tiz óra tájban el szokott aludni és nyolc óra tájban
frissen fel szokott kelni. Tizenegy óra után tehát mélyen aludt, bár az
ernyőslámpa előbb teljes fénynyel megvilágitotta a szobát, majd pont
éjfélkor kialudt.

Géza elhallgatott nehány másodpercre és kérdően ránézett Rappaportra.
Rappaport bólintott. Eddig minden rendben van. Géza is bólintott, azután
még nyugodtabban, egészen hideg tárgyaló hangon folytatta:

– Itt felvetődik egy kérdés, amelyre, ha lehet, felelni kell. Miért
égett tegnapelőtt éjjel gázlámpa Molitor Árpád szobájában; helyesebben:
mi vagy ki rontotta el a villamos világitást? Estefelé a villamos
világitás még rendben volt. Tiz óra tájban elromlott. A szerelők azt
mondták, egyszerü rövid zárlat volt az egész. Ha tegnapelőtt este tiz
óra tájban például rám nézve állott volna elő olyan helyzet, hogy ebben
a helyzetben szükségem van a villamos világitás elrontására, mit tettem
volna? Egy másodpercre feljöttem volna a hallból ide a második emeletre,
ahol akkor senki sincs, fogtam volna egy vasdarabot…

Körülnézett a szobában. Az éjjeli szekrényéről levett egy zsebkést,
kinyitotta és odament vele egy villamos kontaktushoz.

– Két sarkot egyszerüen összekötöttem volna…

A zsebkés vasrészébe lila szikrázás suhant át, hangos sercenés és
sustorgás hallatszott, és a villamos lámpa kialudt. Az ablakon az utca
bágyadt fénye szürődött be. Géza visszaült a helyére.

– És meg lett volna a rövid zárlat. Ezt tehettem volna, ha például
kilenc óra tájban arról értesültem volna, hogy egy végrendelet a káromra
készül megváltozni. De ez a feltevés nem is szükséges a bizonyitáshoz.
Én ragaszkodom hozzá, mert én látom… én itt, magam előtt látom az
egészet… mert előttem a gyilkosnak nincs többé titka. – De mondhatjuk
azt is, hogy a villamosvilágitás valami más ok következtében egyszerüen
elromlott és a gyilkos csak ezt a véletlent használta fel. Mondhatjuk
azt is, hogy ez a véletlen sugalta neki a gondolatot. Maradjunk tehát e
mellett. A véletlen sugalta neki a gondolatot. Pont éjfélkor kijött a
folyosóra és indult felfelé a második emeletre. A folyosó közepén égő
gázlámpát eloltotta. Sötétségre volt szüksége. Tudta, hogy eloltja majd
a villamos lámpát a második emeleten is. Tehát eloltotta. Sötétség lett.
Indulhatna tovább. Az első emeleten azonban a lépcső kanyarodásától
éppen balra ott van a gázóra egy kis függöny mögött, mely épen olyan
vörös, mint a folyosó szőnyege. Vagy mint a vér. Ha ennek a gázórának a
nagy csavarját egyszer elforditja az ember, egészen jobbra, akkor
valamennyi lámpaláng, amely az emeleten még ég, kialszik, mert hiszen a
közös vezetéket elzárták. Hát kialszik. Az ember néhány másodpercig vár
a gázóra mellett. Ha valamelyik szobában mozgást hall, esetleg
csengetést, vagy haragos lármát, akkor módjában van visszavonulni a
szobájába és aludni. Sok minden egyéb lehetősége is van, ha épen lármát
hall. De ha teljes csend van, akkor az egy égő lámpa kialvását senki se
vette észre és akkor megint vissza lehet a kulcsot forditani egészen
balra, hogy a vezeték ismét bőven öntse a gázt néhány óra hosszat. Az
ember ekkor elmegy szerelmi találkozóra és hajnaltájban, amikor hazatér,
három-négy órakor, ismét csavar egyet a gázóra csapján. Elzárja. Ha
három-négy óra hosszat ömlött belőle a gáz, akkor megtette a
kötelességét. Gyilkos módon megtöltött egy szobát. Most adjunk neki
módot az elillanásra délelőtt tizenegyig, amikor majd be kell törni az
ajtót. Amikor az ajtót betörjük, mindenkit kiparancsolnak a szobából. A
rossz szagra ráfogjuk, hogy kozmetikai szerektől ered. A halott amugy is
egész éjszakára nyitva tartatja a szomszéd szoba felső ablakát, mert az
hiszi, hogy a friss levegőtől az ember fiatal marad. A szellőztető
készüléket mindenesetre rögtön meginditjuk. Amire az orvos jön, már
legfölebb szivszélütést állapithat meg. Ha azonban vagy az orvos, vagy
más gyanakodni találna, ki az akkor, aki itt gyanus lehet? Nem más, csak
az, aki a halottat pár órával előbb kiirtással fenyegette, aki a
kitagadástól tartott és aki ellen tanu is van: bizonyitván, hogy éjjel
őt látta a gázóra közelében.

Géza felállott, odalépett Rappaporthoz és rátette a kezét a vállára.

– No öreg Rapp, mit szólsz ehhez?

Rappaport sápadtan ült a homályban, nehezen kereste a szavakat; ekkor
azonban felnyilt az ajtó és Czáránné nézett be.

– A világosság miatt tetszett csengetni? – kérdezte. – Már ég a gáz. A
villamosság az egész balszárnyon elromlott.

Géza odament a gázlámpához, meggyujtotta, azután visszafordult Czáránné
felé.

– Jőjjön csak Czáránné – mondotta – mi van ezekkel a lámpákkal? Mit
romlanak el ezek most folyton?

Czáránné bejött a szobába és köszönt Rappaportnak.

– Tetszik tudni, – mondotta – ez is bizonyosan olyan. Háborus munka.
Azelőtt évszámra nem volt bajunk vele. Most meg három nap alatt
másodszor ég ki. Tegnapelőtt az első emeleten.

– Szerencse, – mondotta Géza – hogy be van a gáz vezetve. Sok gázt
használunk el?

– Dehogy – felelte Czáránné. – Lent a konyhában, igen; de itt az
emeleten félévszámra semmit. Csak ha néha el van romolva a villamos
világitás.

– Mikor fizették az utolsó gázszámlát?

– Meg van annak féléve is. Azóta se itt, a másodikon, se az elsőn meg se
volt gyujtva egy se.

– No jól van, Czáránné. Mi ujság magánál?

Czáránné rémült tekintetet vetett Rappaportra, a szája vonaglani
kezdett, azután elfehéredő arccal sugta:

– Levelet kaptam az uramtól. Két-három nap mulva itthon lesz.

– No, Czáránné, hiszen akkor…

Az asszony egész teste reszketett. Rémület és zokogás rázta. Géza szólni
akart hozzá, de az asszony hirtelen megfordult és kirohant. Géza
elgondolkozva nézett utána, azután igy szólt:

– Ezt majd holnap. – Most… most szedjük még össze azokat az adatokat,
amelyek összeszedhetők. Mit gondolsz, mennyi gáz árad ki egy ilyen lámpa
csövéből óránkint?

Rappaport vállat vont.

– Azt könnyü kiszámitani, – mondta.

– Hát számitsd ki.

Rappaport megnézte a cső vastagságát, ceruzát vett elő, számitgatott és
végül igy szólt:

– Egy óra alatt kiömlik egy ilyen csövön száz-százhusz-száznegyven
köbdeciméter világitógáz.

– Mondjuk százhusz – szólt Géza. – E szerint három-négy óra alatt
három-négyszáz köbdeciméter. Most gyere velem.

Kivitte a folyosóra. A gázóra előtt megállott, félrehajtotta a függönyt
és lehajolt a fogyasztásmérő készülékhez.

– Nézd meg – mondta – ez ugyszólván a nullán áll. Félév óta most ég itt
először gáz. Az első emeletinek e szerint egy félköbmétert kell
mutatnia.

Lement az első emeletre. Rappaport dobogó szivvel ment vele.
Kényelmetlenül érezte magát, kinos volt számára az a gondolat, hogy
valaki rajtakaphatja őket ezen a vizsgálódáson. Géza azonban lehajolt a
gázórához, kiegyenesedett és nyugodtan mondta:

– Nézd meg; majdnem egy fél köbméter. Épen elég arra, hogy eltegyen az
utból valakit.

A második emeletről Ágnes jött lefelé. Megállott a lépcsőnél és felemelt
fejjel, csendesen kérdezte:

– Mit csinálnak maguk itt?

– Azt vizsgáljuk, – felelte Géza fanyar komolysággal, – mennyi gáz
fogyott itt el tegnapelőtt óta.

– Ah, ez érdekes.

Megfordult és lassan ment lefelé a lépcsőn. A földszinten befordult a
hallba és visszanézett Rappaportra:

– Nem ül le egy kicsit beszélgetni?

Rappaport leült. Géza elkomorodva járkált ide-oda és egyre sötétebb
dermedtséggel sülyedt magába. Ágnes elfogulatlan derüvel intézett néhány
kérdést Rappaporthoz – a fronton való élményeiről, az orvosi terveiről –
és nemsokára barátságosan bizsergő beszélgetésbe merültek. Hét óra
tájban Zoltán átment a hallon. Ágnes ekkor meghitta Rappaportot
vacsorára. Rappaport elfogadta a meghivást. Később lejöttek a család
többi tagjai is és Zoltán is visszajött a hallba. Ágnes felállott.

– Mi mondta nyugodtan, – most fel fogunk menni. Vendégem van vacsorára.

Zoltán ekkor odalépett hozzájuk:

– Miért akar megfosztani bennünket attól az örömtől – mondta
szeretetreméltóan – hogy a maga vendége a mi vendégünk is legyen?

Ágnes egy könnyü fejhajtással válaszolt. Zoltán bemutatkozott
Rappaportnak és megkérte, hogy tisztelje meg őket; szerezze meg azt az
örömet, hogy –. Rappaport félrehajtott fejjel állott, megköszönte a
meghivást és könnyedén elpirult, zavart, lányos arccal viselte el, hogy
megismertessék a család többi tagjával, köztük Noszlopy kapitánnyal is.
A vacsoránál Rappaport előbb megigézetten bámulta Zoltánt, azután
megrettent attól a gondolattól, hogy Zoltánnak feltünik az a csodálkozó
bámulás és Marianne-nal kezdett beszélgetni, aki mellette ült. Marianne
hallgatag és dacos volt, minthogy azonban Rappaport ugy beszélt vele,
mint egy királynővel – mert minden nővel igy beszélt, a tiz éves
lányokkal is és az utcai lányokkal is – hamarosan felmelegedett és
nemsokára lázas, halk beszélgetésbe fogott Rappaporttal. Kozmetikai
szerekről, toalettekről és ékszerekről volt szó, végül egy
jelentéktelen, de ragyogóan öltözködő kis szinésznőről, akit Rappaport
személyesen ismert. A többiek halkan és tartózkodóan beszélgettek a
háboruról és háborus dolgokról. Géza néha felrázta magát és szólt
egy-egy szót, de azután megint sötét, szinte magánkivül való töprengésbe
merült. Vacsora után lementek a hallba. Tiz óra után Gyurinak és
Mariannenak le kellett feküdnie; Marianne szivszakadva bucsuzott
Rappaporttól és könyörgött neki, hogy máskor is jöjjön el, itt eddig
mindenki olyan unalmas volt, most végre akadt egy érdekes ember, akivel
ő nagyszerüen, _nagyszerüen_ mulatott. Rappaport tartózkodóan
mosolygott.

Azután ő is menni készült. Géza hallgatott, de Ágnes tartóztatta.

– Maradjon még, – mondta neki barátságosan. Nem szereti az éjszakai
beszélgetéseket? Mi tegnap is órák hosszat beszélgettünk Gézával. És én
ma is mindjárt friss fekete kávét főzök.

– Ugy? – kérdezte Zoltán udvariasan, – ma is hosszu virasztás lesz.

– Igen – mondta Ágnes, – nincs kedvem lefeküdni.

Szembe fordult Zoltánnal.

– És a második emeleten – folytatta nyugodtan, – elromlott a villamos
világitás. És én gyülölöm a gázvilágitást. És félek tőle.

Rappaport elsáppadt. Géza égő szemmel meredt Zoltánra. Zoltán csendesen
fujta a szivarja füstjét és nyugodtan bólintott és derülten nézett bele
az Ágnes szemébe.

– Igaza van, – mondta nyugodtan. – Én is gyülölöm. Tegnapelőtt itt az
első emeleten is elromlott a villamos világitás. Ez mind a háborus anyag
silányságától van.

Megállott egy másodpercre, azután közömbösen huzta fel a szemöldökét.

– De félni a gázvilágitástól a végén csak annak van oka, aki nem tud
vigyázni.

Nyugodtan szivta tovább a szivarját. Ágnes tehetetlenül és ijedten
nézett rá. Rappaport zavartan vizsgálta, Géza fuldokló, mély
lélegzeteket vett, Zoltán csendesen beszélt tovább a háborus kopásról.

– Ez a ház is vigasztalanul megkopott a háboru alatt – kivül-belül
csorbul, kopik és repedezik. Az öreg ur erkölcstelenségnek tartotta
ilyesmire pénzt költeni a háboru alatt. Most pedig, a negyedik évben már
az anyagok is hiányzanak a rendbehozatalhoz. És ha megvolnának, attól
kellene tartani, hogy kisebbrendü lázadást okoz, ha az emberek látják,
hogy ilyesmire van pénz.

A beszélgetés lassan folyt tovább. Rappaport végre felállott és indult
haza. Géza kikisérte. Mire visszajött, a hallban már csak Ágnes és
Zoltán volt. Ágnes állott; nekitámaszkodott egy asztalnak, mint aki
védekezik egy támadás ellen; előtte állott Zoltán és előrehajló, karcsu
testtel, feléje hajló fejjel halkan beszélt neki.

Géza habozva állott meg. Ágnes hozzáfordult és levegő után kapkodva,
kihivó nyugalommal mondta:

– Jőjjön Géza. – Üljön le. – Akar egy csésze feketekávét?

Zoltán lassan visszafordult. Az arca teljesen nyugodt volt. Csak hosszu
pillái ereszkedtek rá egy kissé mélyebben a szemére és szürke szemében
égett halálos tüz. Géza megállott előtte, a homloka lüktetni kezdett és
az egész teste eltelt a mérkőzés és a leszámolás forró gőgjével. Három
másodpercig farkasszemet néztek, azután Zoltán nyugodtan mondta:

– Akkor hát… ha ti még virasztotok, jó éjszakát.

Megfordult és könnyü lépésekkel nyugodtan kiment. Géza felindultan
bámult utána. Ágnes fáradtan beleült egy karosszékbe és töprengve nézett
maga elé. Hosszu csend volt. Azután Géza is leült. Ágnes ekkor
feltekintett és most sokáig, hallgatva néztek egymás szemébe. Az Ágnes
aranybarna szemében egy tiszta akarat lobogott; azután könnyü
zavarodottság támadt benne. Őszinte, szép száját kissé fájdalmasan
elhuzta; bólintott, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne és igy
szólt:

– Előbb majd én mondok el mindent. Nehezemre esik. Két nap óta
fájdalmasan érzem, hogy mégis nő vagyok és hogy bizonyos lelki dolgokban
alapvető különbségek vannak férfi és nő között. Öt éves korom óta
nevelem rá magamat, hogy elfogulatlanul álljak szemben némely dolgokkal
és felsőbbségesen beszéljek róluk, és tegnapelőtt óta…

Elpirult. Elforditotta a fejét. Azután megrázta magát, összeszoritotta a
száját és száraz hangon folytatta:

– Tegnapelőtt este, amikor maga itt elmondta végre azt, amit én hetek
óta vártam már, akkor nekem nagyon jó kedvem támadt. Az az érzésem volt,
hogy csak nagyon kell akarnom valamit és teljesedik, amit akarok.
Zoltánnal később egyedül maradtam. Arról beszélgettünk, hogy a magunk
fajtáju embernek joga van rá, hogy értéktelen öregeket és alacsonyrendü
gyöngéket eltoljon az utjából. Most, utólag, ha visszanézek… azt kell
mondanom… valami furcsa lelki részegség volt ez…

Megint megzavarodott, elpirult, elforditotta a fejét egy másodpercre,
azután elszántan folytatta:

– Én egész életemben arra készültem… orvos csak azért lettem… hogy ha
elérkezettnek látom rá az időt, akkor nyugodtan, tiszta fejjel,
részegség nélkül válasszam meg azt a percet és azt a férfit, akinek…
átadom magamat… És tegnapelőtt éjjel ugy éreztem… és azt gondoltam, hogy
Zoltán az.

Elsápadt. A vonásai megmerevedtek, a szeme elbágyadt.

– Utólag – mondta nagy erőfeszitéssel – megállapitottam, hogy
rettenetesen tévedtem. Mindenben tévedtem. De ez nem tartozik ide. Ide
az tartozik, hogy: beleegyeztem abba, hogy Zoltán tizenkét óra tájban
feljőjjön hozzám; Zoltán feljött; ő is… ugyszólván mámoros volt; és
később… amikor azt hitte, hogy én… ugyszólván az ő szerelmi
rabszolgaságába kerültem… akkor gőgösen, részegen, felsőbbségesen azt
mondta…

Megtörölte verejtékező, sápadt homlokát. Elborult, fájdalmas arccal,
mintha visszahallgatózott volna a tegnapelőtti éjszakába, iszonyodva
suttogta:

– A fülembe suttogta, hogy ma milyen szép napja van. Három évig várt
reám és ma a karjában tart. Ölni és szeretni: ezért szép az élet. Engem
elvett magának és valakit kiküldött az életből. Hogyan küldte ki?
Sokféle módja van annak. A gázórán kettőt fordit például az ember. Első
találkozóra megy ahhoz a lányhoz, a kit életében legforróbban kivánt és
akire három évet kellett várnia és utközben jókedvüen legyint valakinek,
hogy menjen ki az életből. Igy jó szeretni. Királynak érzi magát az
ember. Istennek.

Ágnes elhallgatott Néhány hosszu lélegzetet vett, aztán kiegyenesedett.

– Eddig van, – mondta.

Várt egy kicsit. Szótlanul nézett Gézára.

– Most beszéljen maga, – mondta csendesen.

Géza eddig visszafojtott lélegzettel hallgatott. Most szorongva nézte
Ágnes megnyugodott arcát és nagy erőfeszitéssel kereste a lelkében, mit
mondjon neki. Végre megszólalt. Érezte, hogy egészen mást mond, mint
amit akart.

– Én láttam, – mondta halkan, – Zoltánt, amint… magához ment.

Ágnes felkiáltott:

– Látta?

– Láttam, – mondta Géza fájdalmas révületben. – És az volt az érzésem…
hogy oda kellene mennem… betörni az ajtót… a nyakánál fogva kihurcolni…

Szégyenkezve és dadogva beszélt. Ágnes azonban egyszerre felsikoltott,
tikkadtan és kínlódva keresett szavakat, gyötrődve nyujtotta előre erős,
fehér ujjait, azután rátette a kezét az arcára és a két keze mögül
lihegve mondta:

– Hát akkor… hiszen akkor… maga akkor…

Elhallgatott. Levette a kezét az arcáról és sápadt, fagyott arccal
mondta:

– Ne erről beszéljünk. Nem erről kell beszélnünk. Azt mondja meg, mit
akar most tenni.

Géza megértette. Világos bágyadtsággal látta az egész helyzetet és
csüggedt engedelmességgel kezdett beszélni:

– Amikor megértettem, hogy mi történt… mert maga rávezette Rappaportot
arra, hogy a halál igazi okát megjelölje…

Ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlanul ült és várt.

– … akkor az volt az első érzésem, hogy most oda kell rohannom és le
kell számolnom a gyilkossal. Akkor megállitott az, hogy tökéletes és
végleges bizonyitékok még nem voltak a kezemben. Most a kezemben vannak.
Egész este éreztem, hogy magától megkapom őket, épen ugy, mint ahogy a
Rappaport első szava után teljes világossággal láttam… _láttam_, hogyan
történt az egész. És most órák óta azon gondolkoztam: mi a teendő, ha a
végső bizonyitékot is megkapom. Holnap meggátolni a temetést?
Megvizsgáltatni a holttestet? Vádat emelni Zoltán ellen? Tegyük fel,
hogy ez megtörténik. Akkor mindent összeszámitva, mégis csak egyetlen
olyan bizonyiték van, amelyet idegen ember is számbavehet: a maga
vallomása. Nem is vetem fel azt a kérdést, milyen rettentően kínos lenne
ez magának. Ha szükségesnek itélnők, el kellene viselnie. De
használna-e? Mennyi hitele lenne? Mi mindent lehetne ellene vetni! És
abban a percben, amelyben kiderülne, hogy a halottkém elfogult,
könnyelmü s ügyetlen szamár volt, – nem szép, természetes halál
köszöntött be egy öreg emberhez, – nem is egyszerü katasztrófa történt,
hanem gyilkosság történt, abban a percben vádat emelnének más valaki
ellen: én ellenem. Az őrjöngő öreg Noszlopy már azzal is megvádol, hogy
Zoltán életére törtem. Ebben az őrültségben szép rendszer van.
Kiderülne, hogy Noszlopy engem már régen szemmel tart, tegnapelőtt éjjel
is majdnem tetten ért. Kiderülne, hogy én valóban kiirtással fenyegettem
meg áldozatomat. Egy szóval: ha általában gyilkosságról lenne szó és nem
egyszerü katasztrófáról, akkor nem Zoltán lenne az igazi vádlott, hanem
én, aki előbb az öreget tettem el láb alól, azután az örökösét akarom
láb alól eltenni. Ezt is el lehetne viselni. Bele kellene menni ebbe a
harcba, ha a sikernek a legkisebb reménye is megvolna. De alapos
megfontolás után azt kell mondanom, hogy a sikernek a legkisebb reménye
sincs meg.

Ágnes komolyan bólintott:

– Nincs.

– Marad tehát az, – folytatta Géza, – hogy a halottat engedjük eltemetni
és mi élők tegyük meg a kötelességünket.

Ágnes mereven intett igent. Géza lassan lehajtotta a fejét.

– A gyilkost – mondta halkan – halálra itélni, az itéletet rajta
végrehajtani, jöjjön utána, aminek jönnie kell. – De mi vagyok én, hogy
én halálos itéleteket hozzak és halálos itéleteket végrehajtsak? Olyan
feddhetetlen az én lelkem és vértől olyan tiszta az én kezem, hogy én
nyugalmas lélekkel halálos itéletet hozhatok? Az én számomra a más
emberek felett napról-napra itélő és utána nyugodtan élő biró is olyan
emberi csoda, amely örökre megfoghatatlan marad nekem. Gyilkosság
történt. Igen. De ha én itélkezném és az itéletet végrehajtanám, –
végrehajtanám, akármi jön utána, – akkor… akkor az volna, hogy
egyszerüen még egy gyilkosság történt. Embernek nincs ember felett
itélni joga. – És hátha az én megrendülésemnek és felháborodásomnak az
igazi forrása csak az az érzés, hogy egy nagy vagyontól elütöttek? Nem
egy tiszta erkölcsi harag lázadt fel bennem, hanem tisztátlan kapzsiság.
És amikor most annyi fiatal és szép élet ér korai és szörnyü véget a
világon, szabad-e akkor épen ennek az egy életnek az elmulása miatt
olyan megtorló munkába fogni, amely majd lehetetlenné teszi azt, hogy
valamikor talán a többiekért áldozza fel az ember magát? És hátha azt
kellene tenni és nem mást, hogy odalépünk a gyilkos elé és azt mondjuk
neki: tudjuk, hogy bünös vagy, mi nem itélkezünk feletted, de te értsd
meg a tulajdon lelked kinja által, hogy…

Ágnes maró és keserü megvetéssel, nagyon halkan felnevetett. Eddig
mozdulatlan arccal hallgatott, most halk felnevetése után a gyötrődő
lenézés két mély ránca huzódott lefelé a szája két oldalán. Géza
felemelte és csüggedten leejtette a kezét:

– Mit kell tennem? – mondta fájdalmasan. – Mit szabad tennem? Mit
tegyek?

Ágnes felállott. Egy merev fejmozdulattal jelezte, hogy elég volt a
beszélgetésből, – menjenek fel; és kinlódóan kevély, hideg arccal,
szótlanul indult felfelé a lépcsőn. Géza fáradtan ment mögötte. Amikor
felértek a második emeletre, Ágnes megállott, szembe fordult vele, meg
akart szólalni és kétszer hiába kereste azt a szót, amelyet mondani
akar, végre a Géza szemébe nyugodtan betekintve, halkan igy szólt:

– Én azonban halálra itéltem. És az itéletet végre is fogom hajtani.

Megfordult és elment a szobájába. Géza megrettenve nézett utána, azután
ő is bement a szobájába és lefeküdt.



IV.

Másnap délelőtt megvolt a temetés. Géza kikisérte a koporsót a családi
kriptáig és összezuzottan ült vissza a kocsiba, amely megint hazavitte.
Nem mert felnézni. Az az érzése volt, hogy ha felnéz, reszkető látomása
lesz: mindenfelől csontujjak mutatnak rá; és hangok hallatszanak,
amelyek azt mondják, hogy itt megy az az ember, aki renyheségből és
gyávaságból elhallgatja, hogy a halott gyilkosságnak esett áldozatul.
Mire hazaért, kinos fejgörcse volt. Jeget hozatott és némán szenvedve
feküdt órák hosszat kábitóan hideg borogatásai mögött.

Déltájban mulni kezdett a fájdalma. Ekkor leült az iróasztalához és
dolgozni próbált. Ha van egy kötelesség, amelyet elmulasztott, most
teljesitenie kell legalább egyéb kötelességeit és bele kell fognia abba
a munkába, amelyre napok óta készül: annak a tervnek a kidolgozásába,
amely egyedül tudja megmenteni halálos veszedelemben forgó
társadalmunkat. Mielőtt azonban irt volna valamit, eszébe jutott, hogy
van egy sürgősebb teendője is. Felállott és becsengette Czáránnét.

– Most üljön le ide, Czáránné, – mondta neki forró jóindulattal – és
mondjon el nekem őszintén és becsületesen mindent, ami a lelkét nyomja.

Czáránné roskadozva leült, feléje forditotta sápadt arcát és lázas
szeméből bugyogni kezdtek a könnyek.

– Uristen, mondta a kezét tördelve, – Uristen, hogy tudjam én azt
elmondani. Ég rajtam a szégyen és megöl engem a gyalázat.

Géza mély részvéttel és gyöngéden biztatta:

– No, mondja csak el bátran. Ha segiteni nem is tudnánk és ha csak a
lelkén könnyit, már az is jó lesz.

A hangja olyan meleg és gyöngéd volt és az egész lényéből annyi biztató,
forró jóság áradt ki, hogy Czáránné megindultan, hálás meghatottságban
felolvadva zokogni kezdett. A Géza keze után nyult és meg akarta
csókolni. Géza elhuzta a kezét, de Czáránné zokogva mondta, hogy csak
akkor beszél, ha a kezét megcsókolhatja. Géza erre átengedte neki a
kezét. Czáránné előbb megcsókolta a kezét, azután szoritva tartotta két
forró kezében; mintegy belekapaszkodott; azután olyan kifejezésekkel,
mintha a gyóntató papnak beszélné el, elmondotta a lelke nagy kinját és
szörnyü félelmét.

Amikor az ura elment katonának, akkor ők féléves házasok voltak. Az ura
már Przemyslben fogságba került, de ő tartotta a hűséget szeplőtlenül
két és fél hosszu évig. Hiszen – a Boldogságos Szüz látja az ő lelkét és
legyen az ő tanuja – ő szerette és szereti is az urát. Két és fél hosszu
év telt el, amikor valaki azt kivánta tőle… azt akarta… és ő kinlódott
és védekezett… annak az urnak a nevét, ha megmondaná, akkor Géza rögtön
látná, hogy milyen nehéz volt neki védekeznie…

Kiderült, hogy félévvel ezelőtt Zoltán bevitte magához egy párszor.
Azután ugy bánt vele, mintha ő valami utolsó lenne. Nem volt hozzá
durva, csak ugy bánt vele… ő nem tudja… de ugy bánt vele, mintha ő egy
rongy volna. És akkor ő halálig elkeseredett; és azt gondolta, hogy
mielőtt az ura hazajön, ő ugyis megöli magát; és azt gondolta, hogy most
már ugyis mindegy; és előbb volt itt egy inas, aki nemsokára elment…
Azután mások. Az ő bünös teste ugyis pokolra jut; ő ekkor nem tudott
többé ellentállni. Most pedig jön haza az ura. Meg kellene magát ölnie.
Innen egyenesen az ablakhoz kellene mennie és le kellene ugrania a
második emeletről. Vagy a Dunába. Vagy mérget inni.

Géza mély szánalommal hallgatta. Amikor gyöngéd erőszakossággal
ráparancsolt, hogy az öngyilkosságra gondolni se merjen, akkor Czáránné
először emelte fel hozzá könyben ázó arcát.

– De hiszen ugyis mindegy, – kiáltotta fuldokolva. – Ha én nem ölöm meg
magamat, megöl az uram. Olyan biztos, mint egy Isten van az égben, hogy
megöl.

Géza próbálta biztatni és vigasztalni. Czáránné rettegve rázta meg a
fejét:

– Megöl. Olyan ember, – tudom, hogy megöl, – az ellenségeim megmondják
neki, – és nekem végem van.

– Az ellenségei? – kérdezte Géza bámulva. – Miféle ellenségei?

– Az ellenségeim. Például Bereczék.

– Mért ellenségei magának Bereczék?

– Ellenségeim. Már régóta ellenségek vagyunk.

Géza érezte, hogy szomoru, nagy hidegség száll rá a szivére. Milyen
természetes hangon mondja ez az asszony, hogy régen ellenségek. Ha ő
árulhatná be valahol Bereczéket, talán ő is megtenné. A szegény ember
örök tragédiája, hogy a szegénységben marakszik; az ember örök
tragédiája, hogy a lelkének forróbb vágya van a gyülölet után, mint a
szeretet után. Jobban szeretünk gyülölni, mint szeretni, – örökké igy
lesz? De milyen meddő dolog lenne, ha ő most elkezdené ezt a riadt
lelket a szeretet táplálékával kinálgatni. Mást kell itt tenni. Elhuzta
a kezét. Felállott.

– Nézze Czáránné, – mondta komolyan, – itt azt hiszem, egészen világos,
hogy magának mit kell tennie. Maga sulyosan vétett az ura ellen. Be kell
neki vallania, hogy vétett ellene.

A hangja kissé hidegebb volt, mint eddig. Czáránné megérezte ezt, kissé
kijózanodva ült egyenesre a székén és az utolsó mondatnál ijedt
mozdulatot tett.

– Már csak az okosság is ezt parancsolja, – mondta Géza. – Meg kell
előznie azt, hogy más mondja el. Az őszinteség önmagában véve érdem,
amelyre később hivatkozni is lehet. Azonkivül: ha őszintén elmondja,
egyuttal felajánlhatja azt, hogy váljanak el. Maga belátja – ezt kell
mondania, – hogy vétett az ura ellen és hogy az urának jogában van magát
eltaszitania. De egyuttal megmondhatja azt is, hogy csak őt szereti és
hogy épen ezért nagyon sokat szenvedett. Ha ő erre megbocsát és alkalmat
akar adni magának arra, hogy a hüségét és a ragaszkodását ezentul
bebizonyitsa, akkor, ugy-e, rendben van a dolog.

Czáránné sivár csüggedtséggel legyintett.

– Megöl, – mondta halkan. – És el se merem én ezt mondani neki.

Gézának megint forró részvét árasztotta el a szivét.

– Tudja mit Czáránné, – mondta. – Hát mi volna akkor, ha mindezt más
valaki mondaná el neki? Például én.

Czáránné bámulva nézett rá, azután egyszerre zokogni kezdett.

– Megtenné a nagyságos ur? – kérdezte lihegve. – Áldja meg érte az
Isten. Zoltán ur kinevetett, amikor egy félévvel ezelőtt könyörögtem
neki. Pedig ő volt, aki bünbe vitt. Azt mondta, a csillagot is hazudjam
le az égből. De amikor én nem tudok hazudni.

Megállapodtak benne, hogy ha Czárán András hazajön, akkor az asszony
rögtön Gézához küldi őt és Géza mond el neki mindent. Czáránné azután
letörölgette az arcát, indult kifelé, még egyszer visszafordult, hogy
kezet csókoljon Gézának, de Géza most már nem engedte, és erre elment.
Géza elgondolkozva járkált egy ideig a szobájában, azután lement
ebédelni. Ebéd után elment a Palota-szállóba és Rappaporttal
beszélgetett. Öt óra tájban Rappaport menni készült.

– Bocsáss meg, – mondta halkan, – meg vagyok hiva teára.

Elpirulva és zavarodottan tette hozzá:

– A Molitor-palotába. Ágnes hivott meg.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Telefonon, – tette hozzá bocsánatkérő arccal Rappaport.

– Ugy? – mondta Géza. – Hát igy összebarátkoztatok. Hát csak eredj,
öregem.

Rappaport elment. Géza bánatos elhagyatottságban üldögélt egy ideig,
azután elment járkálni. Órák hosszat járkált szorongó szivvel és
nyugtalanul vizsgálta időről-időre az utcán járkáló embereket. Ki érzi
itt még azt a szivszorongást, amelyet ő érez? Kinek a szivében harsog az
a jajveszékelés, amely az övében és ki fél olyan vihartérző testi
reszketéssel a jövőtől, mint ő? Szórakozott és nevető arcok mentek el
mellette és ő ijedten érezte, hogy gyülölet támad fel benne az emberek
iránt.

Nyolc óra tájban hazament. A vacsorát hangtalanul ette végig.
Egyszer-kétszer félénken kereste az Ágnes tekintetét, de az Ágnes
szeméből megint olyan taszitó és kevély megvetés áradt feléje, hogy
némán lehajolt a tányérjára és nem nézett rá többé. Vacsora után egy
ideig a hallban szivarozott még, azután felment a szobájába, sokáig
álmatlanul forgolódott, végre elaludt.



V.

Czárán András ott állott Géza előtt. Sürü szemöldökü, bozontos bajuszu,
széles vállu, zömök ember volt. Az arcán valami bizalmatlan elszántság.
Géza leültette és habozva beszélni kezdett hozzá. Azért kérette ide –
mondta – az itthonléte első órájában, hogy egy nagyon komoly ügyről
nagyon komolyan beszéljen vele. A feleségéről van szó, Czárán
Andrásnéról és a házaséletükről, amely negyedfél évvel ezelőtt
megszakadt és amelynek a folytatása most az ő elhatározásától függ. Az
elhatározását nagyon meg kell fontolnia; vessen majd számot magával –
kérdezze meg a szivét, hallgasson a szive szeretetére, – és gondoljon
arra, hogy aki távol volt itthonról, az bizonyosan sokat szenvedett, de
keservesen szenvedett az is, aki szivszakadva itthon várakozott.

Czárán András bozontos szemöldöke alól egy várakozó, hideg pillantást
vetett Gézára. Géza erre elmondta neki, hogy a feleségének az ő
bocsánatára van szüksége. Vétett a hitvesi hüség ellen. Ezt őszintén és
töredelmesen bevallja. A mentsége az emberi természet gyengesége és az a
bünbánat, amelyet érzett és érez. Ha Czárán András nem akar neki
megbocsátani, akkor legjobb lenne elválniok. De ha megbocsát neki, akkor
az asszony ezentul annál nagyobb odaadással és szeretettel fogja
bizonyitani, hogy méltó volt a bocsánatára. A fontos az, hogy most
tiszta helyzetet teremtsenek. Az asszony töredelmes vallomásával
megtette azt, amit neki kellett tennie; most Czárán Andrásnak kell a
maga részéről egy jól megfontolt elhatározással mindkettejük életét ebbe
vagy abba az irányba terelnie. Ha elválnak: az is megoldás. Még jobb
megoldás, ha együtt maradnak. De akkor el kell felejteni a multat és nem
szabad a szemrehányás, a harag és a gyanakvás mérgét belevinni a további
együttélésükbe.

Géza elhallgatott. Czárán mozdulatlan, konok arccal hallgatta és most
hosszu, hideg tekintettel nézett rá.

– Mit gondol? – kérdezte Géza jóindulatuan.

– Azt gondolom, – felelte Czárán lassan, – hogy mi köze van
tulajdonképen százados urnak az én házaséletemhez?

– Az, – felelte Géza, – hogy láttam, milyen rettenetesen szenved a maga
felesége. Őt megsajnáltam. Magának is jót akarok. És nem akarom, hogy
boldogtalanok legyenek, – se ő, se maga.

– Én? No, már hogy én hozzám mi köze a százados urnak –?

– Az, hogy… én is katona vagyok. Minden katonát testvéremnek érzek.
Minden embert testvéremnek érzek. És mint bajtárs és barát és testvér
nyujtom a kezemet és…

Czárán András felállott. Sötét fejét oldalra szegte, mintha elutasitó és
tagadó mozdulatot tenne Géza elhallgatott.

– Hát mit kiván tőlem a százados ur? – kérdezte Czárán.

– Én semmit se kivánok. Én csak azt tanácsolom, hogy a saját érdekében
fontolja meg jól az elhatározását.

– Hát majd megfontolom. De az aztán már csak az én dolgom lesz, amibe
senkinek sincsen köze. Parancsol még valamit százados ur?

– Nem. Semmit.

Czárán elment. Géza kinos rosszullétet érzett, fagyasztó szorongást és
feszültséget a lelkében. Órák hosszat tartott, amig ettől az érzéstől
meg tudott szabadulni. Másnap Czáránné boldogan jelentette neki, hogy az
ura megbocsátott. Nem mondta ugyan ki, hogy megbocsát – nagyon szükszavu
ember – de nem küldte őt el, nem bántotta, inkább megölelte és
megcsókolta. Jól megvannak együtt.

Három nap mulva este tiz óra körül a hallban ült a Molitor-család és
Rappaport, aki a délutánját vagy az estéjét mindig itt töltötte. A lábuk
alatt egyszerre elfojtott üvöltés hangzott fel, a fájdalomnak és a
halálfélelemnek rémült orditása. A hang olyan meglepően tört fel
közéjük, hogy néhány másodpercre riadtan elhallgattak és sápadtan néztek
egymásra. Végre Zoltán gunyos mosolylyal igy szólt:

– A mélység hangot ad. Az embernek csak akkor jut eszébe, hogy a lába
alatt emberek élnek, ha a cselédlakásban tragédia játszódik le.

A jajveszékelés a lábuk alatt elhallgatott, de azután egy-két
másodpercre megint felhangzott, távolodott az udvar felé és az udvarban
– most már alig hallhatóan – keserves sirássá lett. Géza nem birta ki.
Felugrott és lement az udvarra. Mire visszajött, Mariannet és Gyurit az
anyjuk elküldte aludni, Zoltán pedig felöltőben állott a bejáratnál: el
készült menni otthonról.

– Mi volt az? – kérdezte Ágnes.

– Czárán, – felelte Géza. – Ivott. Megverte a feleségét. És igérte neki,
hogy idővel bizonyosan megöli. De talán mindjárt most megöli… egyelőre
üti… közben ezt kérdezi: öljelek-e meg mindjárt most… mégis csak
megöllek mindjárt.

Csend volt. Zoltán lóbálta a kalapját, mintha azon gondolkoznék,
feltegye-e a fejére, a kijárat felé fordult, de azután visszaforditotta
a fejét.

– Kedves Géza, – mondta könnyü mosolygással, – én azt hiszem, te rossz
metódust választottál a Czárán-házaspár életének a rendbehozatalára.

Géza meglepetve nézett rá.

– Ah, hogy honnan tudom? – kérdezte Zoltán, – Czárán mondta el.
Automobilt vettem, és a becsületében sértett férj holnaptól kezdve
megint az én szolgálatomban van. Elmondta nekem is, bár nem kérdeztem; –
az egész házban mindenkinek. Nem igy kellett volna vele beszélned.
Valami effélét kellett volna neki mondanod: „hallod-e fickó, tulságosan
nagy tisztesség ugyan, hogy veled szóba állok, de meg akarom neked
mondani, hogy az ilyen vadparaszt, mint te, legyen boldog, ha olyan
csinos felesége van és ne okoskodjék sokat az asszony hűségéről, hanem
köszönje szépen meg, hogy az asszony általában eltüri őt, – de ha mégis
eszedbe jutna, fickó, ugrálni, akkor én töröm össze minden csontodat.“
Ez, azt hiszem, sokkal hatékonyabb támasztéka lett volna a Czárán András
ugynevezett lelkének.

Géza hallgatott. Zoltán várt még néhány másodpercig, azután mosolygó
bólintással bucsuzott el mindnyájunktól és elment. Rögtön utána
visszavonult Noszlopy kapitány és pár perc mulva elment lefeküdni az
öreg Molitorné is. Géza töprengve járkált ide-oda és egyszerre megállott
Ágnes és Rappaport előtt.

– A rettenetes az, hogy talán igaza van, – mondta szomoruan. – Az apám
hányszor mondta – én is sokszor érzem – vannak lelkek, amelyekkel nem
lehet a szeretetnek, tehát a szabadságnak a hangján beszélni. Csak egy
olyan emberiség lehet majd szabad, amelynek a szive tele van
szeretettel. De csak szabad embereknek hirdethetjük és csak szabad
emberektől kivánhatjuk a szeretetet. Mit kell hát tennünk? Meddig
vergődünk még gyülöletből a szolgaságba és szolgaságból a gyülöletbe?

Ágnes hideg és taszitó idegenségü pillantással nézett a szemébe és
nyugodtan felelt a kérdésére:

– Addig, amig azok, akik a tömegeknek jót akarnak, meg nem tanulják,
hogy azokkal az eszközökkel éljenek, mint azok, akik a tömegeknek
rosszat akarnak. Amig egy Jézus nem jön, aki Goethe és Napoleon is
egyszerre.

Rappaport örömmel bólintott igent és magyarázatot is füzött az Ágnes
szavaihoz:

– A szeretet genieje, az értelem genieje és az akarat genieje.

Géza fanyarul rázta meg a fejét:

– Az egyik kizárja a másikat. A világot átfogó értelem a kereszthalálra
kész szeretetet és a világot átfogó szeretet a világot mozgató akarat
eszközeit.

Vitázni kezdtek és a vita közben Ágnes egyszerre igy szólt:

– Az a szeretet, amely lemond az akarásról, nem szeretet, hanem kényelem
vagy tehetetlenség. Miféle szeretet az, amely azt mondja: tudom, hogy
gyilkosság történt, tudom, hogy ki a gyilkos, de nem teszek semmit arra,
hogy a gyilkos megbünhődjék?!

Nagy csend támadt. Az öreg Molitor Árpád temetése óta most voltak
először együtt igy hárman, ők, akik tudták, hogy gyilkosság történt és
hogy ki a gyilkos. Hallgatva néztek egymásra és lassan és akadozva
indult meg közöttük ujra a beszélgetés. Amikor azonban felszabadultan és
teljes hangon ismét beszélgetni kezdtek, akkor olyan volt, mintha a
csendes éjszakában ők hárman valami furcsa birói tárgyalást tartanának,
különös itélkezést végeznének egy nehéz ügyben, egy különös vádlott
felett. Ágnes haragosan és szenvedélyesen követelte, hogy történjék
valami, a bünösnek meg kell bünhődnie; Géza azon a véleményen volt, hogy
semmit se lehet tenni, a halott pihenjen békében és az élő számoljon le
a lelkével ugy, ahogy tud. Rappaport óvatosan és tartózkodva mondott
egy-egy mondatot és hol az egyiknek, hol a másiknak adott igazat. Egy
óra volt, mire véget vetettek a beszélgetésnek és felizgulva, a meddő
fáradtság égő érzésével elváltak és mentek aludni.

Másnap délelőtt, amikor Géza lement reggelizni, bejött az ebédlőbe
Zoltán és rövid idővel utána Noszlopy kapitány. Zoltán ült az asztalnál
és jó étvágygyal evett. Előtte szikáran és sötéten megállott Noszlopy
kapitány és komoran igy szólt:

– Kedves Zoltán, én azért jelentem meg itt előtted, hogy ismeretlen
tettest azzal vádoljak, hogy elmult éjszaka, hajnali négy óra tájban
behatolt szegény, elhunyt barátom lakosztályába.

Zoltán meglepetve és kérdő tekintettel nézett rá. Noszlopy kapitány
sulyos méltósággal folytatta:

– Hajnali négy órakor ébren voltam. Mostanában nem tudok aludni. A ház
elhunyt urára szoktam gondolni; váratlan halálára, mely elragadta
körünkből; és reszketni szoktam a méltó utód biztonságáért. Tehát: az
álom kerülte pilláimat. És ébrenlétemben hallottam, amint a szomszéd
lakosztály ajtaja nyilik. Előbb azt hittem, hallucinálok. Majd
felugrottam. Kiléptem a folyosóra. Sötét volt. A tettes – gonosz
lelkiismeretének sugallatát követve – eloltotta a folyosó lámpáit.
Tapogatózva haladtam előre és odaértem a lakosztály ajtajához. Az ajtó
nyitva volt. Nyitva, holott én magam zártam be kulcscsal és a kulcsot
átadtam neked.

Zoltán igent intett. Noszlopy kapitány hálás haraggal folytatta:

– Te pedig a kulcsot elzártad. Valaki tehát kinyitotta az ajtót.
Megdöbbenve állottam meg az ajtóban és gyufát kerestem a zsebemben, hogy
meggyujtsam. A dobozt megtaláltam. De mielőtt az első gyufát
meggyujtottam volna, a lakosztályban halkan megrecscsent a padló. Valaki
jött kifelé. A tetten kapott bünös. Harcra készen megálltam, mint katona
az őrhelyén, de a sötét alak, aki most már ijedten rohant kifelé, félre
taszitott és gyors lábbal elrohant. Mire a lámpákat meggyujtottam, a
folyosó teljesen üres volt, hiába kutattam; és a ház teljesen csendes.
Ezt óhajtottam neked bejelenteni.

Zoltán felhuzta a szemöldökét és ránézett Gézára.

Ez csakugyan furcsa, – szólt nyugodtan.

– Igen, – mondta Géza. – Kár, hogy Noszlopy kapitány nem ütött rögtön
lármát. Nagyon hasznos lett volna megállapitani, hogy kinek a
viselkedése ad gyanura okot.

Noszlopy kapitány lesütötte a szemét.

– Én – mondta durcásan – annyit megállapitottam, hogy… az első és a
második emeleten… látszólag mindenki alszik már.

– Nézzünk azért most is utána egy kissé a dolognak, – mondta Zoltán. –
Hátha látunk valamit.

Felállott és egy udvarias mozdulattal meghivta Gézát is a vizsgálathoz.
Kimentek a folyosóra.

– Azóta, hajnal óta, senki se járt a két szobában? – kérdezte Zoltán.

– Senki, – felelte Noszlopy kapitány. – Én őrködtem.

Kinyitották az ajtót és bent voltak a két szoba kis benyilójában.
Gézának dobogni kezdett a szive. Zoltán előre ment és az első szoba
ajtajában megállott.

– Itt, – mondta – nem látszik semmi. Minden ugy van, amint a temetéskor
volt. Nem látszik, hogy járt volna itt valaki.

Be akart lépni a szobába, de egyszerre visszarántotta magát.

– Ah, – mondta – mégis! A vendég itt hagyta a nyomát.

Lemutatott a padlóra. A sima parketten finom porréteg volt és a
porrétegbe tisztán és világosan belerajzolódott egy sürün ismétlődő
lábnyom. A lábnyomok itt-ott elmosódtak, néhol a szőnyegre vezettek,
máshol eltörölték egymást, de annyit világosan meg lehetett állapitani,
hogy egyik sorozatuk befelé halad, a másik kifelé.

– No lám, – mondta Zoltán, – hiszen ez egész érdekes. Ha minden jel nem
csal, hamarosan meg fogjuk állapitani, ki volt az, aki itt éjszaka előbb
óvatosan befelé nyomult, azután ijedten kifelé rohant.

Noszlopy kapitány égő szemmel nézett Gézára. Géza érezte, hogy vörös
harag gyullasztja ki a halántékát; de ugyanakkor riadt rémület kalapált
a szivében. Odalépett Zoltán mellé, lehajolt az első, világosan látható
lábnyomra, gondosan megvizsgálta, azután óvatosan föléje helyezte a
lábát. A különbség feltünő és szembeötlő volt. Az összetévesztés
lehetetlen. A lábnyom rövid és széles, az ő lába sokkal keskenyebb és
sokkal hosszabb. Szótlanul visszahuzta a lábát. Noszlopy kapitány zavart
gőggel emelte magasra a fejét és keményen feszegette a derekát, Zoltán
pedig hozzájárulóan intett és a maga lábát is föléje tette a lábnyomnak.

– Persze, – mondta – ez egészen másfajtáju láb, mint a mienk. No, majd
megtudjuk mindjárt, hogy kié.

Csengetett és Bereczet hivatta. Berecz helyett a felesége jött, egy
alacsony, gömbölyü és tiszta, de agyondolgozott asszony.

– Hol az ura? – kérdezte tőle Zoltán.

– Szolgálatban van, – felelte az asszony. Már az este elment.

– Igaz, – mondta Zoltán. – Hiszen az éjszaka már maga nyitotta ki nekem
a kaput. Hány óra volt akkor?

– Két óra után lehetett.

– Körülbelül. Azután senkit se eresztett be a házba?

– Senkit.

– Hát azelőtt?

– Azelőtt se. Egyszer nyitottam csak kaput, mikor a vendég urat – a
doktor urat – kieresztettem.

– Jól van, – mondta Zoltán, – elmehet.

Az asszony elment.

– Akkor tehát, – mondta Zoltán, – csak a ház lakói között lehet az
éjszakai vendég. Minthogy pedig ez kétségtelenül férfi-lábnyom vagy
valamelyik inas vagy a szakács vagy Czárán vagy…

– Péter, az én legényem, – egészitette ki Géza.

– A teljesség és a bizonyitás kedvéért vegyük hozzá őt is.

Zoltán felhivatta a négy inast és a szakácsot, azután Czáránt és végül
Pétert, de kiderült, hogy egyiküknek a lába sem hasonlit az éjszakai
vendég lába nyomához. Zoltán mindnyájukat elbocsátotta, egy darabig
beszélgetett még Gézával és Noszlopy kapitánynyal a dologról, azután
elbucsuzott tőlük és elment. Az ebédnél ismét szóba került az éjszakai
látogató. Gyurit rendkivüli izgalomba ejtette a dolog. Magánkivül
izgett-mozgott, kombinált és nyomozott: nagyitóüvegekkel,
mérőszalagokkal és stopper órával; és ebéd után addig könyörgött, amig
Noszlopy kapitány beeresztette a két lezárt szobába. Itt megint lázasan
vizsgálódott, azután sötét fontosságu arccal jött ki.

– A tettes, – mondta pedánsan, – munkavezető az arzenál
lőpor-osztályában.

– Budapesten nincs is arzenál, – szólt közbe Noszlopy kapitány.

Gyuri elutasitó pillantást vetett rá.

– Honnan gondolod, Gyuri? – kérdezte Zoltán.

– Onnan, – felelte Gyuri, – hogy olyan gyártmányu vastag harisnyát, mint
amilyent a lábnyomok tanusága szerint a tettes hordott, csak az arzenál
munkavezetői hordanak a veszedelmes munkatermekben.

Nevettek rajta. Zoltán azonban elgondolkozva mondta:

– Erre nem is gondoltunk: a lábnyomok csakugyan olyan embertől erednek,
aki harisnyában járt.

– Igaz, – mondta Géza. – A cipőjét levetette. De hol?

– Mégis boszantó, – mondta Zoltán, – hogy az ember ne tudja, ki járkál
éjszakánként a házában. És minek? Miért? Mit akart itt?

Noszlopy kapitány a rendőrséget ajánlotta, Zoltán azonban boszankodó
legyintéssel elutasitotta ezt a gondolatot. Minthogy az öreg Molitorné
és Marianne nyugtalankodott, be is fejezte a beszélgetést:

– Valami besurranó tolvaj lehetett. Most annyi lopás és rablás történik.
Kiadom a rendeletet, hogy ezentul még több lámpa égjen a folyosókon;
hogy ki kell világitani a kapualjat is és hogy Bereczék nagyon
ügyeljenek.

– Majd ügyelek én, – szólt röviden és komoran Noszlopy kapitány.

Egy-két napig esténként mindenki nyugtalan volt és aggódva feküdt le,
Noszlopy kapitány pedig fehéren és szikáran bolyongva kisértett a
folyosókon, de azután nem történt semmi különös esemény és a
Molitor-házba visszatért a nyugalom.

Egy hét mulva sirástól vörösre égett szemmel vánszorgott be Gézához
Czáránné.

– Nagyságos ur, – mondta akadozva, – én nem birom tovább.

– Mi a baj, Czáránné?

– Nem elég, – mondta Czáránné fuldokolva, – hogy az uram, ha a rossz
órája rájön, meg akar ölni. Fekszik mellettem, egyszerre nekem fordul,
ráteszi a kezét a torkomra és azt kérdezi, megfojtson-e, – mert megfojt,
– ha kedve tartja. Hanem Zoltán ur még hecceli is.

– Hecceli?

– Az uram bocsánatot kért tőle az éjszakai lármáért. Ő erre azt felelte,
hogy máskor lárma ne legyen, de különben neki semmi köze sincs hozzá,
hogy az uram mit csinál. Ahelyett, hogy ráparancsolna, hogy…

Géza elsötétült arccal bámult az asszonyra.

– Majd beszélek vele, – mondta halkan. – Rögtön megyek hozzá.

Czáránné bágyadtan hálálkodott és ő elindult a Molitor-cég irodái felé.
Napok óta készült rá, hogy itt keresi fel Zoltánt, déltájban, amikor
félórát bent szokott az irodában tölteni. Most nem akarta ezt a
látogatást egy perccel se halasztani. Sietve ment az utcán, a vérében
forró akarat pezsgett és ugy érezte, hogy egy nagy próbatétel vágya
hajtja előre.

Az irodában bent találta Zoltánt és félperc alatt be is jutott hozzá.
Zoltán halk és szeretetreméltó meglepettséggel fogadta. Géza előbb a
Czáránné ügyét mondta el. Megkérte Zoltánt, parancsoljon rá Czáránra,
hogy bánjon tisztességesen a feleségével. Zoltán szkeptikus
udvariassággal hallgatta végig, azután csendes mosolygással felelte:

– Kedves Géza, bocsáss meg, én ebbe igazán nem avatkozom bele,
Boldoguljanak, ahogy tudnak.

– De akkor a végén megöli azt a szerencsétlen asszonyt.

– Hát akkor megöli. Czárán Andrásné hősi halált halt a világháboruban.
De nem is bizonyos, hogy megöli. Talán igen, talán nem. Ez az érdekes
benne. Téged nem érdekel: ilyen izgalmas partienál gusztálni?

– Nem, – felelte Géza, – engem nem érdekel.

– Nem vagy kártyás, – mondta Zoltán udvariasan.

Elhallgattak. Géza fuldokolva gyürte le a haragját és kétségbeesését.
Összeharapta a fogát, hogy a sebzett vivódását el tudja rejteni, egy
másodpercre behunyta a szemét, azután lesütött szemmel megszólalt:

– Engedd meg akkor, hogy egy másik ügyet terjesszek eléd.

– Parancsolj.

– Én körülbelül egy esztendeje vágyódom rá, hogy valakivel… okos
emberrel… aki ugyszólván a haute finance-hoz tartozik, beszélhessek.
Minthogy te most Magyarország egyik legnagyobb ipari és kereskedelmi
vállalatának az ura vagy, azt gondoltam, hiba volna mást keresnem,
amikor nálad világosabban látót és élesebb elméjüt ugysem találhatok.

– Nagyon megtisztelő, – szólt Zoltán halk mosolylyal.

Várakozóan, udvariasan, nyugodt felsőbbséggel nézett Gézára, Géza most a
szemébe pillantott. Dideregve rázkódott végig rajta az az érzés, hogy
ezzel a hideg és okos felsőséggel szemben ő mindig gyenge és
gyermekmódra tehetetlen; de bent valahol, mélyen lent a lelkében,
kigyult egy forró és gőgös fenyegetés is. Most vigyázz magadra, mert
most még egyszer próbára teszlek és ha ezt az utolsó próbát nem állod
meg, akkor jaj neked.

– Arról van szó, – mondta halkan és szándékos egyszerüséggel, – hogy a
háboru gazdasági eredményeit röviden igy lehet összefoglalni: akinek
volt valamije, annak most többje van, akinek semmije se volt, annak most
még kevesebbje van. Ezt ugy-e nem kell magyaráznom? – az állam terheiből
a legszegényebb emberre is több jut, mint azelőtt és…

– Értem. Igy van.

– Ez a processzus, amely minden hadviselő államban egyforma
törvényszerüséggel játszódott le, eleinte tehát kellemes lehetett a
nagytőkének. Az is volt. A harmadik évben azonban világossá lett, hogy
ha ez a folyamat még tovább tart, az a legnagyobb veszedelmet jelenti
épen a nagytőkére. A hadviselő államokban a társadalmi rend alapjai
inognak meg, – Franciaországban épen ugy, mint Németországban
napról-napra világosabbá válik, hogy a régi társadalmi és gazdasági rend
annál menthetetlenebb, minél tovább tart a háboru. Ha mostanában véget
érne, akkor lehetséges volna még a sima átmenet. Ha néhány évig tart
még, akkor válságok és katasztrófák jönnek. A válságokban és
katasztrófákban elpusztulnának olyan értékek is, amelyek nekem is
becsesek. De a legnagyobb veszedelem a nagytőkét fenyegeti. Csodálatos,
hogy eddig – néhány bátortalan, titkos kisérlettől eltekintve – csak
épen a nagytőke nem próbálkozott meg a béke megteremtésével, holott
minden államban neki van a legnagyobb befolyása. A nagy nyereségek talán
mégis csökkentik, ha az itéletének a tisztaságát nem is, de az
akaratának a lendületét bizonyosan. Valakinek meg kell inditania a
mozgalmat. Valakinek a kezébe kell venni a dolgot. Én itt… kidolgoztam
egy tervet… természetesen csak tapogatózó kisérletként, inkább
kérésként, mint tolakodó utmutatásként arra… hogyan kellene először a
magyar nagytőkének szervezkednie, hogyan kellene azután az osztrákkal és
a némettel megállapodnia a szervezkedésre nézve… és hogyan kellene
azután a franciával és az angollal összeköttetést keresnie. Lehetetlen,
hogy ez az érintkezés – a világ legokosabb embereinek a belátása és
találkozása – ne hozza meg a békét. Aki azonban ezt a szervezkedést
meginditja és ezt a találkozást előkésziti, az az emberiség egyik
legnagyobb jótevője lesz.

Elhallgatott. Kinyujtotta Zoltán felé a teleirt papiroslapokat,
amelyeket a kezében tartott. Zoltán átvette a teleirt lapokat és
udvariasan végigfutotta őket. Azután felemelte a fejét. Az arca komoly
volt, csak keskeny ajkait szoritotta össze ugy, mintha egy halkan
mosolygó gondolatot szoritana mögéjük.

– Kedves Géza, – mondta – én attól tartok, hogy a mi felfogásunk
alapvető kérdésekben tér el egymástól. Igy: én egyáltalában nem hiszem,
hogy társadalmi rendünk felbomlóban lenne. Igen, azokat a tüneteket,
amelyekre te hivatkozni szoktál, én is látom; de sokkal kisebb
jelentőséget tulajdonitok nekik, mint te. A társadalmi rendünk igazi
alapja tökéletesen érintetlen.

Géza kérdő mozdulatot tett. Zoltán bólintott, mint aki egy kis türelmet
kér a válaszadásra.

– Előbb meg kell neked mondanom, hogy te és mindazok, akik ugy nézik az
emberiség fejlődését, mint te, alighanem egy döntő jelentőségü logikai
hiba áldozatai vagytok. Ti azt mondjátok: a rabszolgaság után jött a
jobbágyság, a jobbágyság után jött a látszólag szabad, de gazdaságilag
megláncolt bérmunka, ez után jönnie kell a gazdasági láncaitól is
megszabadult, valóban szabad, teljes jövedelmet élvező, szociális munka
korszakának. Igy van?

– Igy van.

– Hátha nincs igy? Mi okod van rá, hogy a történelemtől ilyen
következetességet vársz? Nem a vágyaitokat magyarázzátok-e bele a
történelembe vezető principiumnak? Hátha egy uj rabszolgaság korszaka
jön a mi korunk után?

– Óh!

– De ha igy fogalmazom meg, talán kevésbé hevesen tiltakozol ellene:
előbb jön az összeomlás, azután jön az anarchia, azután jön az uj
rabszolgaság?

– Igy… nem lehetetlen. Épen ez az, amit el akarunk háritani.

– De hátha az emberiség történelmében működő immanens akarat épen ezt
akarja? Hátha az egész háborunak ez a mélyebb értelme?

Géza hallgatott.

– Most engedd meg, – folytatta Zoltán – hogy megmondjam, mi az én
véleményem szerint a társadalmi rendünk igazi alapja. Igazi alapja
társadalmi rendünknek az uralkodó rétegnek az az elszántsága, hogy a
hatalmat a kezéből ki nem adja, Amig ez az elszántság megvan – pedig ez
megvan – addig a társadalmi rendünk sziklára épült. Hogy az uralkodó
réteg a maga uralmának milyen nevet ad, az mellékes. Az is mellékes,
hogy a maga uralmának az igazi természetére nézve téved-e vagy nem. A
fontos az, hogy _belül_ érezze az uralomhoz való jogosultságnak azt az
elszántságát, amelyet csak a faji öntudat adhat meg.

– A faji öntudat? – kérdezte Géza bámulva.

– Az. Te talán kételkedel benne, hogy Európában, sőt az egész fehér
emberiségen belül két faj van és csak kettő van: az uralkodó faj az
egyik, a szolgáló – ha ugy tetszik: elnyomott – a másik.

– De nagyon kételkedem benne.

– Nincs igazad. Soha nem próbáltál még egy katonacsapatot ugy
végignézni, hogy csak az arcokat nézed és az arcokról próbálod
megállapitani, melyiknek a karján találod ott, ha lenézel rá, az
önkéntesi zsinórt. Próbáld meg; ugyszólván soha se fogsz tévedni. –
Ismerem az ellenvetéseiteket, – sajnos, nem vehetem őket komolyan. Annak
az embernek nem azért hiányzik az arcáról a gondolkodás jegye, nem azért
durva képü és elállatiasodott tekintetü, mert rosszul táplálkozik,
kemény munkát végez és sanyaruságban nőtt fel, hanem azért kell rosszul
táplálkoznia, kemény munkát végeznie és sanyaruságban felnőnie, mert
hiányzik az arcáról a gondolkodásnak a jegye, mert durva képü és
elállatiasodott arcu. Más faj. És én épen olyan kevéssé vagyok hajlandó
a hatalmam egy részéről a javára lemondani, mint ahogy a lovaimnak és az
ökreimnek nem vagyok hajlandó beleszólást engedni abba, hogyan intézzem
az egyéni életem és állami életünk ügyeit.

Géza fuldokolt.

– A lovaid és az ökreid – mondta nehéz lélegzettel – nem tudom,
összeálltak-e már valaha, hogy egy kissé majd felhuznak téged a
legközelebbi lámpavasra. De hogy ez a másik faj össze tud állni ilyen
célokra is, abban bizonyos vagyok.

– Ah igen, – felelte Zoltán könnyedén. – Elébem vágtál, különben már
megmondtam volna: a faji érzés természetesen nem elég erős arra, hogy az
uralmon lévőkben különösen erős szexualitást fékezze és irányitsa. A
gyarmatokon fehér férfiak még fekete nőkkel is összeadják magukat; és
fehér nők nem zárják be a hálószobájukat itthon se egy néger előtt, aki
pedig világos módon csak egy lépcsőfokkal áll magasabban a majomnál. Ha
tehát odalent, a társadalom mélységeiben már sok az uri bastard és
idefent sok a csökkent értékü mesztic, akkor jönnek azok a történelmi
korszakok, amikor forradalmi átalakulások rázzák meg a társadalmat. De a
forradalom lényege és mindig egyetlen igazi eredménye ez: az uralkodó
faj tisztátlan vérü tagjaitól megszabadultan és a mélységbe tévedt
néhány igazi fiával meggyarapodva változatlanul uralkodik tovább a
szolgaságra született alantas faj felett.

– És mi… mi…?

– Mi? Látod, a mi esetünk téged is meggyőzhetne róla, hogy igazam van.
Mi nyolcszáz esztendővel ezelőtt Németországból jöttünk, ott is az
uralkodó fajhoz tartoztunk, itt is ahhoz tartozunk; akárhová mentünk
volna, ahhoz tartoznánk. Nemzet és ország igen tiszteletreméltó formái,
de csak formái az egy lényegnek: annak, hogy az egyik ember uralkodásra
termett, a másik nem. Az Európa felett uralkodó faj természetesen sok
mindenféle vér összeömléséből alakult ki; de hiszem, hogy eredetileg –
már a neanderthali ember korában – megvolt az uralkodó fajnak egy
egységes ősi alaptipusa és bizonyos vagyok benne, hogy a különböző
változatok összeolvadása épen most megint azon dolgozik, hogy egész
Európában, sőt az egész fehér emberiségben egységes uralkodói tipust
olvasszon ki. Ha akarod tudni a véleményemet: ezzel vajudik most a
történelem. És ezt a történelmi folyamatot fel nem tartóztathatja a
közénk tévedt meszticeknek a faji tudat, a fajgőg hiányából
természetesen következő lelki ingadozása és intellektuális kapkodása.

Géza elpirult és azután elsápadt. A szive egy másodpercre mintha meg
akart volna állni. Lassan kiegyenesedett.

– Azt hiszem, – mondta összeszoritott foggal – akkor csakugyan hiába
jöttem. Veled másképen kell leszámolni. És bizony mondom neked: ennek a
leszámolásnak is eljön a napja.

– Én nagyon örülök neki, hogy eljön, – felelte Zoltán mozdulatlan
arccal. – Ideje volt. Az uralkodó faj számára az uralkodás eszközei közé
tartozik néha az engedékenység és a szelidség is: humanizmus,
szociálpolitika és amit akarsz; de minthogy ez csak eszköz,
természetesen abban a percben félrelökődik, amelyben más világtörténelmi
szellő fuj és amelyben más eszközre van szükség. Szociálpolitika a
munkásnak és a parasztnak: amig lehet. Gépfegyver: amikor kell. Hidd el
nekem, hogy a gépfegyvert sokkal könnyebb lesz alkalmazni, egyszerübb,
világosabb, kellemesebb.

A Géza arcán végighömpölygött a lángtajtéku harag. Rekedt hörgés tört ki
a torkán; valami irtózatos és megsemmisitő válaszra készült; ekkor
azonban kinyilt az ajtó és Kunovics lépett be a szobába.

– Zavarom az urakat? – kérdezte.

A cvikkere felett egyikről a másikra nézett és készen állott a
visszavonulásra.

– Dehogy, – felelte Zoltán. – Ellenkezőleg: érdekes lenne hallani az ön
véleményét is.

Egy mozdulattal beljebb hitta, azután elmondta neki a Géza tervét.
Pontosan és korrektül elmondott mindent, egy-két gyenge részletnél még
ki is korrigálta a Géza propozicióit. A maga véleményéről hallgatott.

– Eddig van? – kérdezte Kunovics Gézához fordulva. – Eddig, – felelte
Géza.

Kunovics felhuzta az orrát.

– Van ebben igazság, – mondta kis fejbólintásokkal. _Most már_ jobb
volna, ha vége lenne a háborunak. De még csak az kéne, hogy mi a békéért
kezdjünk dolgozni. Egyszerre hazaárulók lennénk. Nekünk hadikölcsönt
kell jegyezni… nekünk muszáj milliókat keresnünk…

Gondolkozott egy kicsit, azután vállat vont.

– Ami pedig a társadalom felbomlását illeti… nem bomolhatik ugy fel a
társadalom, hogy egy okos ember, mondjuk félmillió koronát évenkint meg
ne keressen benne.

Zoltán ránézett Gézára. Géza sápadtan nyult az irásai után, szótlanul
elbucsuzott tőlük és elment. Jéghideg dermedtséget érzett a szive körül
és ugy érezte, sirva kell fakadnia.



VI.

A halltól jobbra és balra három-három teremben a Molitor Árpád
gyüjteményei voltak: képek, szobrok, porcellánok, fegyverek és sok
minden egyéb holmi, amit Molitor Árpád évtizedekkel ezelőtt, a föld
körül tett utján összevásárolt. Zoltán a képek és szobrok egy részét
megtartotta; néhány képet és szobrot azonban, a porcellánok nagy
részével és a többi gyüjteménynyel együtt eladott. A jobboldali három
terem igy megüresedett. Ezt a három termet ő azután a maga izlése
szerint berendezte fogadó-termeknek. A falakat sötétvörös, majdnem
fekete selyemmel behuzatta, néhány képet és szobrot vásárolt, a szobrok
és a képek vagy meztelen nőket vagy szerelmi jeleneteket ábrázoltak. A
padlón sötétvörös posztószőnyeg volt. Két terem butorzata alig állott
másból, mint óriási diványokból és karosszékekből, a harmadik teremben
asztalok is állottak. A ház lakói közül csak Noszlopy kapitánynak volt
bejárása a termekbe; a nők annál inkább óvakodtak belépni, mert Zoltán
nemcsak férfilátogatókat fogadott itt, hanem női látogatókat is, gyakran
többet egyszerre. Ezek a látogatók rendszerint a hall elkerülésével, a
kert felől jöttek be, de egyre gyakrabban lehetett a főlépcsőn is
ismeretlen nőkkel találkozni, akik vagy a Zoltán elsőemeleti szobája
felé tartottak, vagy onnan jöttek. Hamarosan kitudódott egyébként, hogy
a Zoltán férfivendégei gazdag urak és hogy a harmadik teremben, amelyben
asztalok is álltak, nagy éjszakai kártyázások folynak.

Április elején egy délelőtt Péter szórakozott, feldult arccal tett, vett
a Géza szobájában.

– Mi bajod, Péter? – kérdezte Géza.

Péter szórakozottan ránézett, azután tisztelettel kihuzta magát és
elmélyedten csóválta meg a fejét.

– Hogy egy milliót lehessen nyerni, – mondotta töprengő lelkesedéssel.

– Mit? Micsoda? Ki nyert egy milliót?

– Nem teszik tudni? Az éjszaka. A képviselő ur. Hajnalig kártyáztak. Egy
milliót nyert.

– Nem lesz az igaz, Péter.

– Dehogynem, százados ur. Az inasok mind tudják… Ha én egyszer csak
negyvenezret…

Péter fájdalmasan töprengve csóválta a fejét és töprengő vágyódásában
egészen elbágyadt. Géza jóindulatu szigorral rászólt:

– Ugyan Péter, szedd már össze magad. Hát aztán? Nem olyan nagy dolog az
a pénz.

– Dehogynem százados ur, – jajdult fel Péter. Dehogynem. Az a
legnagyobb.

Géza elhallgatott. Ennek a derék, szegény fiunak igazán hiába próbálja ő
most azt bizonyitani, hogy a pénz nem hatalom. Ez negyvenezer koronáért
éppen most készül eladni magát, az otthon hagyott szeretőjét, a
szeretőjének otthon hagyott két gyerekét. Elfordult tőle. Péter azonban
tovább is ott állott és előtte és egyszerre halkan megszólalt:

– Hát engem már ki is hirdettek. Két hét mulva meglesz az esküvő.

Géza visszafordult hozzá.

– Meglesz Péter? – kérdezte halkan.

– Meg, – felelte Péter sápadtan. Tessék elhinni, nem birom én – nem
birok én ellentállni.

Géza elment otthonról. Amikor délben hazajött, Berecz-cel találkozott. A
rendőr szalutált neki.

– Tetszett már hallani, százados ur? – kérdezte nyomott és szórakozott
alázatossággal.

– Mit Berecz?

– A… milliót.

– Hallottam.

Berecz nézett rá, nem mond-e véleményt. Géza hallgatott. Erre ő gyors
ütemben megbiccentette néhányszor széles, nehéz fejét és igy szólt:

– Az egyik a kártyán nyeri a milliót. A másik a börzén. A harmadik a
zsiron. A negyedik a buzán. Mink meg, százados ur, ki odakint, mint a
százados ur, ki idehaza, mint én, őrködünk, hogy a rabolt milliót el ne
rabolja valaki.

Géza meg akar szólalni. „Az fontos az, hogy a kötelességünket
teljesitsük.“ – „Nem szabad tulozni Berecz; a keserüség ne tegyen
bennünket igazságtalanokká.“ – „Azokra a milliókra nem lehet azt
mondani, hogy rabolt milliók.“ – Valami effélét akart mondani, de a
gondolatát rögtön bágyadt szégyenkezés követte, hogy effélét akart
mondani. A kártyán vagy börzén nyert millió és a Berecz József mezitláb
járó gyerekei között nincs a kiegyenlitésnek semmiféle bölcsen polgári
lehetősége. Hogy tehát mit cselekedjünk Berecz József? Mit tehetnénk
mást, – csikorgassuk a fogunkat. A magamét én is csikorgatom, hogy
szinte szikrát hány.

Könnyü mozdulattal rátette a kezét a Berecz vállára, ezzel a mozdulattal
elbucsuzott tőle és tovább indult. A szobájába felfelé menet azon
gondolkozott, mit tehetne még ezért a Berecz-családért. Egy héttel
ezelőtt átadott pár száz koronát az asszonynak azzal, hogy vásároljon a
gyerekei számára ruhát és ennivalót. Most még pár száz korona kellene, –
inkább pár ezer, mint pár száz. Pár ezer koronával talán Lindwurm Pétert
is ki lehetne menteni a házasságból. Mennyi kellene hozzá? Tizezer elég
lenne. Néhány ezer koronával el lehetne küldeni hegyek közé Kovács Janit
is, akit hegyi szanatóriumok csak betegnek akarnak elfogadni, pincérnek
nem. Neki azonban pár száz koronája is alig van; a pénzét rögtön
elosztogatja; gondolkozás nélkül odaadja a legelső embernek, aki kéri.
Lelkifurdalást szokott érezni, ha pénz van a zsebében. – Most egyszerre
forró és kinzó vágya támadt nagy vagyon, nagyon sok pénz után.

Vacsorán ott volt Rappaport. És a vacsoránál megjelent Zoltán is, aki az
utóbbi időben nem igen evett a közös asztalnál. Nyugodt volt,
felsőbbségesen és halkan jókedvü, mint mindig. Amikor az elmult
éjszakára terelődött a beszélgetés, elmondta, hogy csakugyan sokat
nyert: nem egészen egy milliót, de majdnem annyit. Kilencszázhatvanezer
koronát. A tegnapi százezer koronás nyereségével együtt többet egy
milliónál.

Ennek az összegnek egyik felét egy régi milliomos veszitette, a másikat
egy uj, akit a háboru tett gazdaggá. Azután a részleteket beszélte el,
miközben Noszlopy kapitány elbűvölt előkelőséggel állapitotta meg
néhányszor, milyen hidegvérrel és milyen uri módon viselte Zoltán a
szerencse ingadozásait. Néhány másodpercre csend támadt. Ebbe a csendbe
egy reszkető sóhajtás hangzott bele:

– Ha én egyszer már igy játszhatnám, – mondta lehunyt szemmel Marianne.

Zoltán mosolyogva fordult feléje:

– Miért mondod, hogy _már_, kislány? Olyan régen szeretnél?

Marianne magához tért az álmodozásából és kissé dacosan felelte:

– Igen. Miért ne? Nők is kártyáznak, nem?

– Dehogynem, – felelte Zoltán.

Figyelmesen megnézte Mariannet, azután lassan Ágnes felé fordult.

– Magának nem volna rá kedve? – kérdezte udvariasan. – Egyszer
szerencsét próbálhatna.

– Nem, – felelte Ágnes. – Nincs rá kedvem.

Zoltán udvariasan tudomásul vette a választ, azután tovább beszélgetett
a többiekkel. Nemsokára elbucsuzott és elment. Ma éjszakára ismét
vendégeket várt. Hamarosan Noszlopy kapitány is utána ment és tiz óra
tájban Ágnes, Géza és Rappaport egyedül maradtak a könyvtárban. Ágnes
magába sülyedve, komor és sötéten lángoló arccal ült, Géza is
hallgatott. Rappaport tartózkodó és óvatos arccal nézett egyikükről a
másikukra és kereste azt a szót, amelylyel megkezdheti a beszélgetést.
Ágnes egyszerre megszólalt. Az ajtóra mutatott, mintha utána mutatna az
eltávozott Zoltánnak és gőgtől kinlódó arccal ezt mondta:

– Miért jött ma este haza vacsorázni? Hogy megcsillogtassa a szemem
előtt a millióit. „Nem volna-e kedve egyszer szerencsét próbálni?“ Mert
tudja, hogy szeretnék, _hogy_ szeretnék gazdag lenni.

Lángoló arca eltorzult a haragtól és a gőgtől.

– A vidáman mosolygó nőcskéit fel és alá járatja itt a lépcsőn, hogy
találkozzam velük. Diabolikus kéjtanyát rendeztet be itt a lábam alatt.

Rádobbantott a padlóra és rekedten folytatta:

– Hogy hátha meggondolnám a dolgot. Hogy hátha a kérés után és hátha az
arcátlan fenyegetés után ez megszéditene. Hogy hátha igy még egyszer
beereszteném magamhoz, vagy lebódulnék hozzá. Csak egyszer még, –
azután: kinevetni, kirugni, rámtaposni.

Géza meghökkenve nézett Rappaportra. Rappaport azonban feszült
figyelemmel hallgatta Ágnest.

– De azt nem, uram, – mondta a kevély haragtól rekedten Ágnes. – Én nem
vagyok rabszolga. És ha kettőnk közül valaki sebet kapott, az te vagy,
és aki ebbe belepusztul, az te leszel. Ohó, fenyegetni? Egy ostoba öreg
embert el lehetett tenni az utból, amikor szükség volt rá. De engem? Én
itt maradok… és ha lassu tüzön sütnének, akkor se…

A hangja megcsuklott; a lélegzete elakadt; és fuldokolni kezdett.
Rappaport felugrott és hozzálépett. Ágnes levegő után kapkodott és egy
határozott mozdulattal elháritotta magától a Rappaport gondoskodását.
Nehezen és gyötrődve vivódott azokkal a szavakkal, amelyek az ajkára
tódultak. Egyszerre felállott, Rappaport felé fordult és lázas
kézmozdulatot tett Géza irányába.

– És ha végre tudni akarja – szólt görcsben vonagló állkapcsokkal, –
hogy mi az, ami _őt_… én nekem… még mindig idegenné teszi, én most
megmondom. – Hogy akkor éjszaka, amikor én olyan irtózatosan tévedtem, ő
látta, hogy amaz bejön hozzám. És nemcsak látta. Tudta is, hogy ezt nem
volna szabad türnie. Tudta, hogy oda kellene jönnie és ki kellene őt
tépnie tőlem. És mégsem tett semmit, hanem gyáván engedte, hogy –. Ezért
van, hogy én, ha ránézek… hideg haragot és gyülöletet és lenézést…

A hangja elcsuklott. A két kezét az arcára csapta és nem lehetett tudni,
hogy felcsukló hangja a harag hangja-e, vagy a kétségbeesett zokogásé. A
két kezével az arcán mozdulatlanul állt egy ideig, azután kisietett.
Rappaport utána ment, de nemsokára visszajött azzal, hogy Ágnes
bezárkózott a szobájába. Lefekszik; aludni akar.

Hallgattak. Géza a két halántékát szorongatta, mert fejgörcse támadt.

– Te bennünket ki akartál… össze akartál barátkoztatni? – kérdezte
Rappaporttól.

– Igen. Van köztetek valami hidegség és idegenség. Magad is mondtad.

– Igen. Ő belőle csak ugy árad valami taszitó megvetés. Furcsa. Inkább
nekem volna jogom…

– Óh, nem, – szólt Rappaport élénken.

– Óh, igen, – felelte Géza fanyarul. Ha te nem volnál belébolondulva
ebbe az uj morálba, amely ahelyett, hogy erkölcsileg kiseprűzné, amint
illik, szentté avatja azt a kisasszonyt, aki egy fiatal urat bocsátott
magához, akkor te is…

Homlokára tapasztott kezének az ujjaival intett, mintha azt akarná
mondani, hogy nem akarja a régi vitát előlről kezdeni. Rappaport
hallgatott egyideig, azután óvatosan, de elszántan megszólalt:

– Bocsáss meg, Géza, őszintén meg kell mondanom, hogy… te vagy a bünös.
Te vagy a bünös azért, mert hiszen te… te szerelmes vagy belé.

Géza boszusan legyintett:

– Ah! Ugyan!

– Én három éve látom ezt. Eleinte még kérdeztem, miért élsz te
szerzetesi életet, azután lassanként megértettem. Nem akarod bevallani,
de a vérednek minden cseppje és minden idegszálad tele van ezzel a
vágyódással. Ezt az érzelmet kiszoritod a tudatodból. Meg vagyok róla
győződve, hogy a… hm… a betegségedhez is ezen a ponton lehetne
hozzáférkőzni.

– Megint ez az erotomániás téboly!

– És az, amit magad ellen vétettél, annál sulyosabb, mert ugyanakkor
ellene is vétettél. Mert csak a vak nem látja, hogy ő épen olyan
szerelmes beléd, mint te ő belé.

Géza gunyosan fölnevetett, azután belehajtotta a fejét a két kezébe.
Sokáig hallgattak; Géza végre felállott.

– Eredj haza, öreg őrült, – mondta gyöngéden – és álmodjál szép
dionizoszi álmokat egy gyökeresen megpszichoanalizált emberiségről. Mit
szólnál egy olyan elmélethez, hogy nemcsak a csecsemő cselekedeteit
irányitja a szexualitás, mint mestered tanitja, hanem a szexualitás
szabályozza az égitestek mozgását is? Hm? – Én is megyek fel… és jeget
rakok a fejemre… mert a fájdalom… olyan rohamokat intéz a koponyám
ellen… hogy mindjárt darabokra reped tőle…

Tántorogva indult az ajtó felé és vakon tapogatózott ki a folyosóra.
Rappaport felkisérte a szobájába, csengetett és megvárta, mig jeget
hoznak; habozva állott a Géza ágya mellett egyideig és készült rá, hogy
mond valamit; azután halkan elment. Géza behuzódott a jégtömlői mögé,
dermedten türte a fájdalmait; az éjszaka haladt előre és a fájdalmai
végre szünni kezdtek.

Tizenegy óra tájban felébredt. Fáradtan csengetett. Az ajtó kinyilott és
az ajtóban megjelent Péter.

– Parancsol, százados ur? – kérdezte sietve.

– Légy olyan szives, Péter, hozzál nekem valami reggelit.

– Igenis, azonnal küldöm.

– Küldöd? – kérdezte Géza csodálkozva. – Miért nem hozod?

– Azért kérem, mert Noszlopy kapitány ur átkozódik itt az első emeleten.
Azt mondja, az éjszaka megint ott járt valaki. Most épen engem hallgat
ki. Hadd megyek vissza hozzá, – tessék megengedni – különben azt hiszi,
én voltam.

– Hát csak eredj.

Péter elment és Géza bágyadtan nézett utána. Már megint itt járt valaki.
Ki lehetett? Amikor az első kutatásnál beléptek a Molitor Árpád
szobájába, az ő szive eszeveszetten dobogott. Miért? Azt gondolta egy
másodpercre, hogy Zoltánt vitte oda a lelkifurdalás áldozata szobájába?
Zoltán azonban nem lehetett. A lábnyom egészen más volt, mint a Zoltáné.
Kié volt? Ki van ebben a házban, akit valami vágy vagy fájdalom
éjszakánként odahajt a halott szobájába? És hátha nem ebben a házban
lakik? Hogyan jutott be akkor? És miért lopta be magát sötét éjszaka?

Géza felkelt és szórakozottan öltözni kezdett. Öltözködés közben az
éjjeli szekrényére nézett és szórakozott tekintete ujra meg ujra
végigsiklott az éjjeli szekrény üveglapján. Mi az, ami szórakozott
tekintetét mindig visszavonzza erre az üveglapra? Figyelemre
kényszeritette magát és végignézte az éjjeli szekrényén heverő
tárgyakat. Három könyv. Néhány levél. Vizespohár, amelyet Péter este
bekészitett. Pénztárca. Szivartárca, Zsebkés, Pisztoly. Mi az, ami ezen
a pisztolyon olyan különös? Közelebb hajolt hozzá és egyszerre halkan
felkiáltott. A kis ismétlő pisztolynak, amelyet ő mindig magánál szokott
hordani és esténkint rátesz az éjjeli szekrényére, a biztositó zárja
nyitva van. Hogy lehet ez? Ő a pisztolyt mindig el szokta zárni;
éjszaka, ha leteszi az éjjeli szekrényre, még külön is megnézi, el van-e
zárva. Tegnap – a fájdalom bódultságában – kinyitotta volna? Lehetetlen.
Rappaport nyitotta volna ki? Nem, hiszen az egész idő alatt az ágy másik
oldalán állott. Ki nyitotta hát ki? Töprengve bámult a pisztolyra,
azután óvatosan körülnézett a szobában. A szive megdobbant. Tegnap este
– mint mindig – a szekrény előtt állott egy szék a másnapi
fehérnemüjével, amelyet Péter ki szokott késziteni. A szék most be van
tolva a szekrény mellé; a fehérnemü egy része lehullott róla. Ki tolta
be a szekrény mellé ezt a széket? Valaki, akinek utjában volt?

Egy inas hozta a reggelijét. Étvágytalanul enni kezdett és aggódva
vizsgálta végig ujra meg ujra a szobát, nem lát-e rajta más változást. A
szoba azonban egyébként olyan volt, mint este. Nemsokára jött Péter. Az
arcán becsületes bosszankodás volt.

– Mondd csak Péter, – kérdezte Géza, – te ma délelőtt nem jártál még
idebent?

– Nem, százados ur, – felelte Péter. Nem tetszett csengetni. És tudom,
hogy százados ur jeget hozatott; fáradt lesz.

– Az éjjel se?

– Az éjjel se. Miért tetszik –?

– Csak kérdezem.

Géza szórakozottan elolvasta a lapokat, kedvetlenül szivarozott, azután
lement az ebédlőbe. Nemsokára jött Zoltán és Noszlopy kapitány is.
Noszlopy kapitány elmondotta, hogy három óra tájban arra ébredt, hogy
valaki jár a folyosón. Minthogy csak két órakor vonult vissza, –
Zoltánnal egyidőben – mélyen aludt és pár percbe került, mig az álmosság
bilincseit le tudta rázni magáról. Mikor a folyosóra kirohant, a folyosó
sötét volt. A sötét folyosón hallgatózott és hallotta, amint a folyosó
másik végéről léptek közelednek, egy másodpercre megállnak, azután
elmenekülnek. Hogy lefelé a lépcsőn vagy felfelé, azt nem tudja
megmondani. Ő a villamos lámpákat rögtön felcsavarta, nyomozást inditott
a házban, de mindenütt teljes nyugalmat talált. Géza nemsokára
közbeszólt:

– Voltál az én szobámban is?

Noszlopy kapitány habozott, de azután dacosan felelte:

– Benyitottam. Kötelességem volt.

– Nagyon helyes, – mondta Géza. És most legalább nyugodt vagyok. Valaki
bent járt az éjjel a szobámban. Most tudom, hogy te voltál.

– Én nem voltam bent, – mondta Noszlopy kapitány feszesen. Csak
benyitottam. Lámpát gyujtottam. Benéztem. Aludtál.

– És nem voltál bent?

– Nem.

– Furcsa, – mondta Géza elgondolkozva.

Noszlopy kapitány odafordult Zoltánhoz.

– Ünnepiesen kérlek, – mondta remegő hangon, – tedd meg azokat a
biztonsági óvintézkedéseket, amelyeket javasoltam. Az nem elég, hogy a
szobád ajtaját most már bezárod éjszakára. Elhunyt barátom emlékére
könyörgök, – ne mulassz el semmit, ami drága életed biztonságára
szolgál.

Zoltán elmosolyodott és felhatalmazta Noszlopyt, hogy ő rendelje el
mindazt, amit szükségesnek lát. Noszlopy kapitány ebéd után – Gyuri
társaságában – lázas munkához fogott. Részletes tervet dolgozott ki a
ház biztonságának a tökéletessé tételére és rögtön hozzálátott a terv
végrehajtásához. Zárakat cseréltetett ki, ajtókat vasaltatott meg,
lakatokat rakatott fel és végül szerződtetett három embert a ház
őrzésére. Az egyik a kapubejárat alatt tartozott éjjel őrködni, a másik
a kerti bejárat felől, a harmadik pedig tartozott a lépcsőházban
tanyázni és óránkint végigjárni a két emeletet, nem lát-e valami gyanus
dolgot. Az őrjárás pontosságát mindakét emeleten ellenőrző órák
bizonyitották.

Gyuri ezenkivül még különböző ravasz védelmi eszközöket ajánlott –
elektrotechnikai és kémiai csapdákat a gonosztevő számára – de Noszlopy
kapitány ezeket az ajánlatokat elutasitotta. A védelmi rendszer életbe
is lépett. Noszlopy kapitány méltósággal kommandirozta és gondosan
ellenőrizte három főnyi védőcsapatát; éjszakánként szigoruan portyázott
maga is a folyosókon és a következő hetekben nem is történt semmi
különös dolog a Molitor-házban.



VII.

A május tizedikéről tizenegyedikére virradó éjszakán Noszlopy kapitány
hajnaltájban végigjárt a csendesen alvó házon és hangos kiáltással
állott meg a földszinti kártyateremben. A kártyaterem három nagy ablaka
közül kettő be volt csukva, a harmadik azonban csak be volt hajtva. Az
alsó üvegtábla darabokra törten hevert a földön. Valaki az ablakon át
bejött a kertből, azután az ablakon és a kerten át elmenekült.

Noszlopy kapitány felrántotta az ablakot és bőszült orditással hitta azt
az őrt, akit ő a kert felől való bejárathoz állitott. Az őr nem jött. A
haragos kiáltozásra azonban az utca felől bejött Berecz, aki itt a
környéken posztolt. Noszlopy kapitány nagynehezen megérttette vele,
miről van szó. Bereczczel együtt azután megállapitották, hogy az őr
elhagyta az őrhelyét, mert a szomszéd házban egy szobalánynyal
barátkozott és hogy az őr távollétében valaki a kert felől – a nyitott
kapun és a benyomott üvegü ablakon át – bejött a kártyaterembe.
Hamarosan megállapitották azt is, hogy a kártyateremből eltünt egy
almanagyságu, régi arany óra, az öreg Molitor Árpád óragyüjteményének
egyik szép darabja. Az őrt, aki idővel előkerült, Noszlopy kapitány
rögtön elcsapta, a tolvajnak azonban semmi nyoma se volt. Noszlopy
kapitány az esetet korán reggel bejelentette a rendőrségen, délben pedig
közölte Zoltánnal. Zoltán figyelmesen végighallgatta, azután igy szólt:

– Ez a felfedezés voltaképen nagyon megnyugtató. Ha csak egyszerü
tolvajlásokról van szó, – Istenem, hadd mulassanak.

– Nem ugy van, – szólt hevesen Noszlopy kapitány, – az én házam az én
váram.

Zoltán elmosolyodott és udvariasan felelte:

– Hiszen hogy ha te szives lennél védelmi szervezetünket tökéletesiteni
–?

Noszlopy kapitány ezt megigérte és jelezte, hogy két megmaradt emberén
kivül még három embert szerződtet a védekezés céljaira. Géza ekkor
ránézett Zoltánra és halkan igy szólt:

– Azt hiszed, az elég lesz?

Zoltán helyett Noszlopy kapitány felelt nagy hevességgel:

– Ha öt nem elég, szerződtetek tizet.

– Az elég lesz? – kérdezte halkan Géza.

– Ha tiz nem elég, huszat, ha husz nem elég, ötvenet, – kiáltotta
Noszlopy kapitány.

– Azt hiszed, az elég lesz? – kérdezte Géza konokul.

Noszlopy kapitány hevesen akart válaszolni, de Zoltán egy mozdulattal
elébe vágott:

– Géza azt akarja mondani, hogy ez is a társadalmunk felbomlásának a
tünete – mondta nyugodtan.

– Vakok vagytok ti, hogy ezt nem látjátok? – szólt Géza a keserüségtől
reszkető hangon. – Berlinben naponta háromszáz betörést állapitanak meg
hivatalosan. Azt hiszitek ti, hogy azt a folyamatot, amelynek a külső
jelei ezek a dolgok, őrökkel meg lehet állitani?

– Kedves Géza, – mondta Zoltán nyugodtan, – mi már csak könyvekben
olvastuk, de az apád gyermekkorából még emlékszik arra az időre, amikor
a nagy magyar alföldön egészen más fajtáju statárium volt kihirdetve,
mint amilyenek a mostaniak. – Ti, amikor a háboru utáni időkkel
rémitgettek bennünket, azt szoktátok mondani, hogy akkor a háborus rend
megszoritásai nem lesznek meg többé; lehull a kezekről a haditörvények
ércbilincse, egyszóval nem lesz statárium. – Hát én mondok neked
valamit: sokkal kérlelhetetlenebb rendcsináló uralom lesz az, amely a
háboru után jön, mint a mostani. A mostani: enyhe, habozó, lágyszivü,
inkonzekvens, egyszóval demokratikus. De mi meg fogjuk érni azt, hogy az
Andrássy-uton állnak az akasztófák és azokra huzzák fel azt, aki egy
skatulya gyufát ellopott.

Géza sápadtan hallgatott.

– Megérjük? – kérdezte azután halkan és rekedten. Megéri, aki megéri.

– Ebben látod, neked van igazad, – felelte Zoltán derülten és
filozófusan.

Az ebéd azután véget ért és Géza keserü kedvben ment el hazulról a
Palota-szállóba. Néhány asztalt kitettek már az épület elé a Dunapartra.
Géza kiült az enyhe napsütésbe és beteg fáradtsággal melengettette
magát. Rappaportra várt, Rappaport azonban nagyot késett. Négy óra régen
elmult, mire lelógó keskeny vállal, szürke arccal megjelent.

– Hol késtél, öregem? – kérdezte Géza. Mi bajod?

Rappaport ferdén és fájdalmasan elhuzta keskeny száját és kimerülten
felelte:

– Azonnal… egy percre elmegyek… egy kis hideg vizzel felfrissitem az
arcomat.

Bement a hotel épületébe. Pár perc mulva visszajött. A vállát most már
egyenesen hordta és az arca megint rózsás volt.

– Mi van te veled? – kérdezte Géza csodálkozva. Időről-Időre
összeroppansz… és egy kis hideg viz azután csodákat művel nálad.
Autoszuggesztio. Azt hiszem, inkább neked lenne idegorvosi kezelésre
szükséged, mint nekem.

– Egyikünk idegrendszere se valami tökéletes egészségü szerkezet, –
mondta tartózkodó mosolygással Rappaport.

Elhallgatott és elsötétedő arccal nézett maga elé.

– Mi bajod? – kérdezte Géza.

Rappaport a nyelvével megnedvesitette a felső ajkát, félrehajtotta a
fejét és bizonytalan mozdulatot tett maga elé.

– Én már előtted itt voltam, – szólt habozva.

– És mért mentél el?

– Idejött hozzám ez a Kovács Jani. Van, mondja, egy nagy kérése. Tessék,
mondom én. Hogy az ő felesége nem érzi jól magát… köhög… megengedném-e,
hogy eljöjjön hozzám, – most olyan nehéz orvoshoz jutni. Ne jöjjön el
hozzám, mondom én, hanem majd én megyek el hozzá és megvizsgálom; akár
rögtön is mehetünk. Kovács Jani szabadkozott, de azután mindjárt
elindultunk. A Szondy-utca végén laknak, két szobában. Ők ketten, meg a
négy gyerek. Az asszonyt kikopogtatom… de hiszen ugyis tudtam előre…
teljesen leromlott szervezet, negyedfél évig a kemény munka, a négy
gyerek… a köpetét, igaz, nem vizsgálhattam meg… de a _tébécé_ csak ugy
orgonál már a bordái között… sokkal gyorsabban fog dolgozni, mint a
férjén, akitől megkapta… félév mulva a bal tüdejéből már csak rongyok
lesznek meg.

– És nem lehet rajta segiteni? – kérdezte Géza elakadó lélegzettel.

– Dehogy nem. A tuberkulózis nem betegség, – szegénység. Azonnal a
hegyek közé. Bő táplálkozás. Pihenés. És persze szigoru elkülönités, –
mondta Rappaport a tanácsot adó orvos kenetes üzleti hangján.

– Ezt mondtad nekik? – kiáltotta Géza iszonyodó undorral.

Rappaport kinosan elmosolyodott. A felső ajkát magasra felhuzta ugy,
hogy a mosolygása fájdalmas vigyorgás lett.

– Persze, hogy ezt mondtam, – felelte kissé keserüen. És azonkivül azt,
hogy a gyerekeikhez nurse-öket szerződtessenek és a francia pezsgő
élvezetét ne hajtsák tul, továbbá a tengerparton is épitsenek egy villát
és siessenek hadikölcsönt jegyezni.

– Bocsáss meg, – mondta Géza. – De az orvosi tanácsaidat ugy mondtad el…

– Mint ahogy az orvostudomány elmondja annak a százezer meg százezer
betegnek, akit rászabaditottak most embertársaikra. A háboru után egy
olyan tuberkulózis járvány jön, amilyen a középkor nagy járványai óta
nem volt.

Géza szótlanul nézett Rappaportra.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte szórakozottan.

– Ötszáz koronát tudnék adni, – felelte Rappaport – és minden hónapban
százat.

– Csak az ötszáz kell, – mondta Géza. – Nekem is van ötszáz. Ezerrel el
tudjuk őket helyezni, – nem?

– Igen… ámbár minden rettentő drága most… de mégis.

– Én azután egy évre átengedem a Kovács-családnak azt a tizenkétezer
koronát, amelyet a Molitor-vagyonból kapok. Hiszed, hogy ez elég lesz?

– Igen.

– És egy év alatt meggyógyulhatnak?

– Meg.

– Kovács Janinak nem kell tudnia, honnan jön a pénz. Majd mondunk neki
valamit. De te még ma táviratozol valahová… a hová jónak látod… a
Tátrába… szóval, hogy elhelyezzük őket.

– Igen.

Géza magába sülyedve ült egy ideig, azután felnézett Rappaportra.

– Látod Rapp, – mondta, – ilyen bünök azok, amelyekkel az ember minden
nap megterheli a lelkét; mi hónapokkal ezelőtt tudtuk már, hogy ez a
Kovács Jani beteg, – langyos jóindulattal és bágyadt kényelemmel
csináltunk is valamit, hogy hegyek közé jusson, – amikor a dolog nem
ment, akkor nagyon sajnálkoztunk és elhatároztuk, hogy majd másképen
segitünk rajta, – egyik hét eltelt a másik után, – és mert a mi jóságunk
olyan kényelmes volt és a szeretetünk olyan bágyatag és mert nem álltunk
meg ennél az egy esetnél és mert nem kapaszkodtunk beléje foggal és
körömmel és nem orditottuk, de hogy az emberek konok dobhártyája
megrepedjen tőle, hogy Kovács Jánoson segiteni kell, – vagyis mert
kényelmesek voltunk: azért most már Kovács Jánosné is köhög.

Rappaport szótlanul bólintott igent.

– Azt hiszem – mondta Géza, – hogy egy kissé mégis igaza van Ágnesnek: a
jézusi szivhez napoleoni akarat kellene.

– Ugy van – mondta fölélénkülve Rappaport.

– Vagy pedig – mondta Géza – igazán jézusi áldozatkészség. Ha el akarom
az erőszak veszedelmeit kerülni, vagy ha nincs bennem elég erő az
uralkodásra, akkor legalább azt kellene tudnom, ahhoz kellene értenem,
hogy martirrá legyek. – Én most már négy hete járok lapoktól
politikusokhoz és miniszterektől grófokhoz. Uram, a társadalmunk
fölbomlik. Tegyünk valamit. Én kidolgoztam egy tervet, hogyan kellene a
háborunak véget vetni és különböző terveket arra, milyen intézkedésekkel
kellene a társadalom feloszlását meggátolni. A vállukat vonogatják. Vagy
egy ökör felsőbbségével lemosolyognak vagy baromi butaságu
bölcseségekkel válaszolnak. Igazuk van.

Rappaport csodálkozva nézett rá.

– Igazuk van, – mondta Géza hevesen és keserüen. „Kidolgoztam egy
memorandumot“. Memorandum! Egy ember, aki mindazt érzi és látja, amit én
és memorandumokat dolgoz ki, ahelyett, hogy tenne valamit, az nem
érdemel mást. Tenni valamit! Cselekedni! Kigondolni valami lángelméjü és
hallatlan cselekedetet, a galamb szelidségével és a kigyó ravaszságával
végrehajtani, érte a halált elfogadni, de a cselekedet dördülésére
odafigyelő emberiségnek az arcába kiáltani, hogy…

Rappaport elmélázva folytatta:

– … a fejsze a fa tövére tétetett.

– Ezt. Ilyesmit. Elvonulni a pusztába és igérni, hogy utánam jön valaki,
aki tüzzel keresztel és akinek én nem vagyok méltó, hogy a saruját
megoldjam. – Persze, hogy nem vagyok méltó. Ki vagyok? Senki se vagyok.
Egy elfelejtett, középszerü archeologus vagyok, aki már maga is kezdi a
kis tudományát elfelejteni. Cselekedet kellene. A fejsze a fa tövére
tétetett…

Elgondolkozva ült egy ideig, azután fáradtan és lassan tovább
beszélgetett Rappaporttal. Estefelé elindultak a Molitor-ház felé.
Rappaport vacsorára volt meghiva. Ágnes már a hallban várta őket; ott
leültek és elmondták a délutáni beszélgetésüket. Ágnes figyelmesen
hallgatta őket. Az ajtón közben Marianne jött be, az ajtó közelében
megállott egy másodpercre, azután könnyü, ringó lépésekkel jött beljebb.
Ágnes futó pillantást vetett rá, azután megint figyelt, de később ujra
meg ujra, egyre megütődöttebb figyelemmel nézett rá Mariannera. Marianne
végre odaért hozzájuk és csendes fejbólintással köszönt nekik. Ágnes
ekkor rábámult, gyorsan bocsánatot kért Rappaporttól, hogy
félbeszakitja, felállott, kézen fogta Mariannet és pár lépésnyire
elvitte az ajtó felé.

– Meg vagy te bolondulva? – kérdezte halkan.

– Miért? – felelte Marianne dacosan.

– Hogy mersz ilyet csinálni!

– Mi közöd neked hozzá, – felelte Marianne szikrázó szemmel. Én nem
szólok bele a te dolgaidba, te se szólj bele az én dolgaimba.

– Most azonnal felmégy a szobádba – mondta Ágnes nyugodtan – és rendbe
szeded magadat. Ha még egyszer igy jösz le, akkor mindenki előtt
megszégyenitlek.

A Marianne szép, fiatal arca eltorzult a haragtól. A keze begörbült,
mintha körömmel akarna nekimenni Ágnesnek.

– No menj, bolondkám, – mondta Ágnes nyugodtan. – Egy kettő.

Marianne könnyes szemmel elment. Géza bámulva nézett Rappaportra.

– Mi ez? – kérdezte. – Mi történt itt?

Rappaport csendesen mosolygott:

– Nem láttad? Nem tudom, szabad-e megmondani?

Ágnes visszajött hozzájuk.

– Szabad megmondani, mi volt a baj? – kérdezte Rappaport. Géza nem vette
észre.

– Hogyne – felelte Ágnes vállvonogatva. – Maga nem látta? Marianne ki
volt festve.

– Ki volt festve? – mondta Géza eliszonyodva. Rettenetes.

– Rettenetes! – utánozta Rappaport csufolódva. Mindjárt rettenetes. – Én
nem bánom: paedagogiai szempontból helyes, hogy Ágnes felküldte a
szobájába és lemosatja a festéket az arcáról, – egyébként is vagy husz
esztendővel előlegezte magának a dolgot – csacsiság festékre gondolni,
mikor valakinek szebb bőre van a rózsa levelénél, – de rettenetes?

– Azt hiszem – mondta Ágnes nyugodtan, – hogy maga pedig egy kissé
tulságosan könnyen veszi a dolgot. Én se tudok felháborodni rajta, ha
egy öregedő asszony festi magát, csak utálom, bármilyen förtelmesen
divatba jött Budapesten az utolsó tiz évben, de itt, ebben az esetben
ennek a kifestésnek, hogy ugy mondjam, szimbolikus jelentősége van.

– Hogyan? – kérdezte Rappaport.

– Ezek a kis lányok… nemcsak Marianne… hanem mindazok, akik vele
iskolába járnak vagy nála egy-két évvel idősebbek vagy fiatalabbak,
tehát a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek tökéletesen különböznek attól
a generációtól, amely előttük nőtt fel és amelyhez még én is tartoztam.
Mi is voltunk szerelmesek… ki a tanárjába, ki az unokafivérébe, ki egy
hires emberbe. Egy barátnőm Napoleon-portrékkal rakta tele a szobáját.
De mi arról álmodoztunk, hogy hiresek leszünk, esetleg tudósok leszünk,
függetlenek leszünk, ha férjhez megyünk, akkor egyenlő rangu társai
leszünk a férjünknek, ha nem megyünk férjhez, mert nem találjuk meg a
hozzánk illő férfit, akkor erős és tiszta életet élünk, a magunk
erejéből élünk és soha senkivel el nem tartatjuk magunkat; nehányan
arról ábrándoztak, hogy anyává lesznek és azután élnek egyedül, mert a
gyerek a fontos, nem a férfi – egyszóval ha bolondságokat gondoltunk is,
minden bolondság az életünk magasabb értelemben vett tisztaságát akarta
szolgálni. Asszonyi szabadságot akartunk. Megtisztult szerelmet.

– És ezek? – kérdezte Géza.

– Ezek? Ezek csipkés alsónadrágokról álmodoznak.

– Na! – mondta Géza.

– Ne higyje, hogy tulzok és ne higyje, hogy csak Marianneról beszélek.
Ez az egész generáció ilyen. Ezek hires szinésznőkért rajonganak, – de
ne gondolja ám, hogy azokért, akik a nagy szerepeket játszák… Kis
szinésznőcskékért, akiket csak épen kieresztenek a szinpadra, de akik
mámoritóan ötlözködnek. Ezek a kis lányok Budapest minden nagy kokottját
ismerik. Kérdezze meg Rappaportot, igaz-e?

– Igaz – mondta Rappaport. A napokban négy kis iskoláslány beállitott
egy ilyen hirneves szépséghez. Azt mondták, autogrammért jönnek. Végül
azonban kiderült, hogy voltaképen a „művésznő“ garderobját szeretnék
látni. Végig is nézték. A fehérnemütől különösen el voltak ragadtatva.

– No látja – mondta Ágnes. Én nem tudom: a háboru tette-e, – ezek a kis
lányok… csipkékről és selymekről ábrándoznak… nagyon könnyü
szerelmekről, mert a szerelem nem is nagyon fontos nekik… automobilról
és kivágott esti ruhákról… egyszóval – akármilyen nehéz kimondani – egy
férfiról, aki gazdagon kitartsa őket.

– Rettenetes – mondta Géza.

Felállott, ránézett Rappaportra és csöndesen mondta:

– A fejsze a fa tövére tétetett.

Felindultan járkálni kezdett. Rappaport tartózkodó, kételkedő
mozdulattal válaszolt azután Ágneshez fordult:

– Mindezt – mondotta – én nem találom olyan szörnyü dolognak. Ez a
természetes reakciója a feminizmus szegény bolondságainak. Az asszony
szabadságharca; de nem ugy, mint ahogy még maguk gondolták, hogy az
asszony eddigi szolgaságából a természetesen rosszul fizetett, mert
másodrangu munka uj szolgaságába meneküljön.

Ágnes szólni akart, Rappaport udvariasan elébe vágott.

– Ami természetesen se bizonyos pályákra, mint például az orvosi, se
kiválasztottan tehetséges nőkre nem vonatkozik. Egyébként nem erről
akarok beszélni. Én ezt nem tartom szerencsétlenségnek. De minthogy a
maguk gondolkozása… mégis egészen más… jó lenne, ha Mariannet nem
járatnánk iskolába.

– Miért?

– Egyedül megy oda, egyedül jön haza, – nem neki való ismeretségekre
tesz szert.

Ágnes elgondolkozva nézett Rappaportra.

– Ugy? – mondta nyugodtan. Hiszen ha maga ennyit mond, akkor sokkal
többet tud. Holnap Marianne már nem megy iskolába. De… miért nem beszél
vele maga… maga olyan jóban van vele…

Elmosolyodott.

– Tudja, ugy-e, – kérdezte mosolyogva, – hogy a maga kedvéért festette
ki magát.

Rappaport zavart mosolygással bólintott és lesütött szemmel felelte:

– Én… mindent megtettem… és talán nem haszon nélkül. Ha én két héttel
ezelőtt közbe nem lépek, Marianne kellemetlen meglepetést szerezhetett
volna maguknak.

Ágnes elkomolyodott. Nemsokára lejött az anyja; az anyját félrevonta és
halkan beszélgetett vele, a vacsorához leérkező Marianne-nal azután az
öreg Molitorné közölte, hogy ezentul nem fog iskolába járni. Ebben az
évben – legfeljebb másfél hónapról van szó, – itthon tanul még, jövőre
pedig majd azzal próbálják a műveltségét tökéletesiteni, hogy sok zenét
hallgat, képtárba és szinházba jár és jó könyveket olvas. Marianne
ujongott. Zoltán, aki rövid időre megjelent a vacsoránál, megkérdezte az
örömének az okát, azután nagyon figyelmesen, komolyan nézte Mariannet.
Vacsora után Marianne lázas jókedvü beszélgetést folytatott
Rappaporttal, és ami még sohasem történt meg, tiz óra után jókedvüen
ment aludni.

Ágnes nemsokára egyedül maradt Gézával és Rappaporttal. Álmodozva nézett
Marianne után és csendesen vonogatni kezdte a vállát.

– Mit tudom én, – mondta csendes, szkeptikus bánattal, – hátha neki jobb
lesz. Azt akarja, hogy szeressék, dédelgessék, elkényeztessék. Ez talán
természetesebb és szerencsésebb lelki berendezkedés, mint az enyém volt,
aki az ő korában mindennap százszor esküdtem meg rá, hogy soha
simogatással és gyöngédséggel én magamat megszéditeni és megalázni nem
engedem, mert előbb jön a simogatás, azután a szédülés, azután a
rabszolgaság.

Csendesen rámosolygott a két fiatal emberre, akik figyelmesen
hallgatták, és halkan és szokatlan lágysággal elkezdett a fiatal
leányéveiről beszélni. Tiz éves korától tizenhat éves koráig volt a
legboldogtalanabb. Ekkor még semmi se nyujtott neki vigasztalást a
szegénységért; ha a jól öltözködő, gazdag lányokat az iskolában
megnézte, akkor mindennap tizszer érezte magát megbélyegzettnek és
eltiportnak.

Akkor még csinos se volt… nem, oh, nem, nagyon jól emlékszik a tükrével
való kétségbeesett beszélgetésekre… és az utcán az emberek tekintetére…
minden tizenkét éves kislány pontosan tudja, hogy tetszik-e az
embereknek… az ő szivéből cseppenkint hullott ki a kinlódó vér, amikor
látta, hogyan fordulnak meg az emberek a társnői után és hogyan siklik
el közömbösen ő rajta minden tekintet. És otthon is ez volt a
legkinosabb idő. Az apja fájdalmasan kinlódó zsarnoksága ekkor lett
mindnyájuk számára sulyos korbácscsá; őt imádta az apja, de minden nap
megkinozta, mert nem volt elég szép, mert nem volt elég okos, mert nem
tudott eleget és legelsősorban azért, mert ő maga is kinlódott. A
legnagyobb esztétikusnak tartotta magát, ragyogó irónak és tudósnak, –
igaza is volt, – tehetségtelenek és gazemberek elállották az utját. Ezek
miatt a tehetségtelenek és gazemberek miatt otthon az egész családjának
a poklot kellett megszenvednie. Amikor ő – Ágnes – tizenhat éves lett,
akkor jött a fordulat. Akkor ő először is… csinos lett. Azután
tanitványa akadt… egy jóindulatu, mulya kis lány, akinek a gazdag apja a
mulya kis lányát is nagyon szerette, de akinek a bőkezüségét talán az is
fokozta, hogy a mulya kis lányának az elszánt barátnője, – amint az az
évek során egyre inkább kiderült, – nagyon tetszett neki. Ekkor ő –
Ágnes – nem érezte többé olyan eltiportnak magát és egy napon szembe
mert szállni az apjával. Akkoriban rettenetes jeleneteik voltak. Egyszer
felugrott az ablak párkányára – a negyedik emeleten – és azt mondta,
ledobja magát onnan… és le is dobta volna magát… ha az apja még egyszer
megütötte volna. Az apja elfehéredve vette le az ablakpárkányról és soha
többé nem nyult hozzá. De mi minden jött még azután. Amikor az érettségi
után megmondta, hogy orvos lesz, – milyen küzdelem. Az apja már halálos
beteg volt, de egy őrjöngőnek a makacsságával és a dühével harcolt ez
ellen a szándék ellen. Miért? Gyülölte az orvosokat. Lenézte az
orvostudományt. Kijelentette, hogy soha bele nem egyezik és ő, Ágnes,
három napig nem evett és három napig mozdulatlanul feküdt az ágyában,
mig végre kicsikarta az apja beleegyezését. Miért akart tulajdonképen
orvos lenni? Ő is utálta az egész mesterséget. Az első boncolások után
elájult. De jól meggondolta a dolgot; – ez volt az egyetlen pálya, amely
igazán függetlenné és erőssé tehette. A szerelem egész nevetséges
mechanizmusát megismerni, hogy meg ne szédülhessen soha. Istenem. A
kedves kis mulyát is magával hurcolta az orvosegyetemre. A kedves, kis
mulya nagyon képzett gyermekorvos, – nem sebész, mint ő – és csendesen,
higgadtan és bölcsen már férjhez is ment egy csendes, derék és higgadt
emberhez. Nagyon csinos és nagyon boldog asszony… nem lázas és erőszakos
tévelygő…

Elhallgatott és fanyarul mosolygó szomorusággal mélázott maga elé.
Rappaport türelmetlenül nézett Gézára és feszülten várakozó tekintettel
ostromolta, szólaljon meg és mondja azt, amit az ő véleménye szerint
most el kellene mondania. Géza azonban fátyolos szemmel, elmerülten
nézte Ágnest és hallgatott. Erre Rappaport akart megszólalni, de Ágnes
megelőzte. Odafordult Gézához és ezt kérdezte:

– Hogy történt az, hogy maga archeologus lett?

Géza felrezzent és habozva és akadozva válaszolt. A természettudományok
mindig csak távoli érdekességként hatottak rá; a közigazgatási pályát,
amelyre az apja szánta, általában minden hivatalt lehetetlennek érzett a
maga számára; csak a szorosan vett emberi dolgok érdekelték… történelem…
mult, jövő.

Elgondolkozva nézett maga elé és halkan folytatta:

– Ha most visszanézek erre az időre, azt kell mondanom, hogy a jövő
voltaképen sokkal jobban érdekelt, mint a mult. De ugy visszarettentem
attól, amit a jövővel való foglalkozás jelentett… politikától,
marakodástól, lármától… hogy elmenekültem a multba. Azzal vigasztaltam
magamat, hogy én irom majd meg végre a magyarság igazi őstörténetét…
nyolc évig ezzel foglalkoztam: egy ázsiai őskultura nyomainak a
kikutatásával… én irom meg ezt is és a hazug magyar történetkönyvek
helyett a magyarság igazi történelmét… és ezzel erősebben hatok a
jelenre, mint akármilyen más tevékenységgel. Most ugy érzem… megcsaltam
magamat. Talán… gyáva voltam. Sok mindent elmulasztottam. Ha egyet és
mást elértem volna a háboru előtt… ha például Zoltán helyett én lettem
volna otthon képviselő… lehettem volna, az apámtól függött, de én nem
akartam… most sokkal többet tehetnék, mint igy… elmaradtan, lemaradtan,
tehetetlenül. Azt hiszem… gyáva voltam.

Ágnes bólintott és nagyon szeliden, meleg jóakarattal mondta:

– Azt hiszem, az volt. Maga habozó és kételkedő… de akiben olyan forró
vágy van az után, hogy hatni tudjon, annak nem lenne szabad haboznia és
kételkednie.

– Igaz. De mit csináljak? Lehet az embernek a lelke és jelleme egy
alapvonását megváltoztatni?

– Lehet, – felelte tüzesen Ágnes. – Akarni kell, – olyan izzó akarattal
akarni, mint én tizenkét éves koromban.

Erről sokáig elbeszélgettek. Tizenkét óra tájban végre Ágnes felkelt,
azzal, hogy most menjenek aludni, mert neki holnap délelőtt korán kell
felkelnie. Mielőtt kifelé indult volna, odalépett Géza mellé aki
megmozdulásra még lustán ült a karosszékében. Megállott mellette és
könnyü mozdulattal rátette a vállára a kezét.

– Akarnia kell, – mondta neki halkan. – Mindent tud az ember, ha akar.
És azzal kell kezdenie az akarást, hogy végre teljesen rendbe szedi a
fizikumát. Rappaport végre elmondta nekem a maga… fejfájásainak az egész
történetét… én azt akarom, hogy gyógyuljon meg… Ha akarná, én
foglalkoznám magával… kérem rá, – én nagyon szeretném, – én akarom…

Géza felnézett rá, karcsu, izmos testén végig, egészségtől ragyogó
arcába, aranybarna szemébe és érezte, hogy a vére egyszerre megtelik egy
nehéz feszültségü érzés füstölgésével. A szavai felülről – két tiszta
metszésü ajkáról – ugy hullottak le rá, mint valami kábitószernek a
mámoritó cseppjei; – olyan volt, mint egy sulyos, szegfüszagu narkózis,
amely elé boldog, nehéz bágyadtsággal hajlik oda minden gondolat.
Szótlanul és tévedező öntudattal nézett fel az Ágnes szemébe. Az Ágnes
keze egy lehelletnyivel nehezebb lett a vállán.

– Igen? – kérdezte halkan.

– Igen, – felelte Géza öntudatlanul.

Ágnes elindult felfelé. Elbucsuztak, Rappaport haza ment és Géza bement
a szobájába lefeküdni. Amikor a szobájába ért, a kábultsága engedni
kezdett, de rögtön utána halk fejgörcse támadt. A fájdalom egyre erősebb
lett. Géza végre jeget hozatott és jégtömlők alatt aludt el.



IX.

Másnap délelőtt tizenegy órakor felébredt. A sötétben felcsavarta az
éjjeli szekrényen levő villamoslámpát, megnézte, hány óra, megnyomta a
villamos csengő gombját és fáradtan várta, mikor kell felkelnie az
ágyból, hogy kinyissa a reggelit hozó Péternek az ajtót. Néhány perc
mulva hallotta, hogy Péter megáll az ajtó előtt, hallotta, amint a
kezében halkan csörög a megrakott tálca és készült kiugrani az ágyból,
hogy az ajtóhoz menjen. Ekkor Péter kint rátette a kezét a kilincsre és
benyitott a szobába. Géza elámulva nézte. Péter letette a tálcát az
asztalra, jó reggelt kivánt és ment az ablakhoz, hogy kinyissa az
ablaktáblákat.

– Te nem voltál még idebent, Péter? – kérdezte Géza megdöbbenve.

– Nem, százados ur. Csak most tetszett csengetni.

Géza előrehajoltan ült az ágyában és sápadtan nézett az ajtóra. Hogy
lehet ez? Hogy történhetett ez? Ő az utóbbi időben mindig gondosan
bezárta – kulcsra – az ajtaját. Tegnap éjjel, amikor a jeget hozatta
volt, még a jégtömlővel a fején felkelt, tántorogva odament az ajtóhoz
és – pontosan emlékszik rá – kétszer megforditotta a zárban a kulcsot.
Rosszul lett volna az ajtó becsukva? A kulcs nyelve nem a zárba csattant
volna bele, hanem melléje csattant volna?

Felugrott és odament az ajtóhoz. Az ajtó most is rendesen és szabályosan
be volt téve, de a kulcs nem volt benne. Mi történt a kulccsal? Kivülről
kitolta volna valaki a zárból? Akkor itt kellene lennie a közelben.
Keresni kezdte a kulcsot. Péter segitett neki, bár nem értette, mire
való a buzgó kutatás ilyen értéktelen holmi után. Végre megtalálták a
kulcsot az asztal és az ágy között a szőnyegen. Géza felvette, rábámult
és szórakozottan mondta Péternek, hogy tegye vissza a kulcslyukba.
Mialatt Péter az ajtóhoz ment, rémülten és lopva körülnézett a szobában.
Ki járt itt az éjjel? Hogyan jutott be? Mit akart itt?

Borzongva vette szemügyre a butorokat és riadtan körülsikló szeme az
éjjeliszekrényen pihent meg. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy
pisztolyának a zárja ismét nyitva van. De az éjjel, mikor a zsebéből
kirakta, még zárva volt. A tüzszerszám – nikkelezett kis ércdoboz –
amelyet a pisztoly mellé tett, nincs mellette. Hol van? Leesett a
földre. Ez lehet véletlen is. De a szék az ágya mellől – a tegnap este
levetett ruháival – messze be van tolva az ágy lába mögé és a ruháinak
egy része lehullott róla. Ez nem lehet véletlen. Ezt eltolta valaki.
Vagy valami. Ki? Mi?

Hideg félelem ült rá a szivére. Reszkető tagokkal ült le az asztal mellé
és étvágytalanul elkezdett enni. Kétségbeesetten gyötörte magát valami
magyarázatért és egyre értelmetlenebb, homályosabb és ijesztőbb lett
számára minden.

Péter szorgalmasan tett-vett körülötte és azután halkan megszólalt:

– Százados urnak jelentem alássan, holnapután esküszöm.

– Ugy? Jól van, Péter.

– Pár napi szabadságot kérnék alássan.

– Egy hetet, Péter.

– Köszönöm alássan. Azután majd csak megjön a felmentésem.

Géza nem felelt. Szédülve öltözködött. Ingerült izgatottság zakatolt
benne; – menni akart valahová, tenni akart valamit. Amikor kifelé
indult, eszébe jutott, hogy Péternek mondania kellene valamit.

– Igaz, Péter, hát esküszöl?

– Igenis, százados ur.

– Hm… hát meglesz?…

Péter lehajtotta egészséges, vörös nagy fejét és halkan mondta:

– Meg kell lenni, százados ur.

– Hát sok szerencsét, Péter, – hiszen holnap még itt vagy?

– Itt, százados ur.

Géza lement Noszlopy kapitányhoz.

– Bocsáss meg, – mondta – én nem szeretek neked alkalmatlankodni; de
most mégis meg kell kérdeznem, nem járt-e az elmult éjjel megint valaki
itt a folyosókon?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Én azt hiszem: igen.

Elmondta az észleleteinek egy részét Noszlopy kapitánynak és arra kérte,
hallgassa ki az őrtállóit, nem tapasztaltak-e az éjjel valamit. Noszlopy
kapitány lázasan intézkedett. Hálás felindulást érzett, megtisztelt
izgatottságot azon, hogy Géza is ő hozzá fordul és hogy védelmi
berendezkedését ilyen komolyan veszik. A Noszlopy kapitány emberei
hamarosan előkerültek; négyen nem tudtak semmit, az ötödik azonban némi
habozás után bevallotta, hogy hajnaltájban, amikor feljött az első
emeletre, itt igenis el voltak oltva a lámpák a folyosón. Ő sietve
felcsavarta a lámpákat, de minthogy azután semmi gyanus jelet nem
látott, azt gondolta, hogy talán ő oltotta el álmosságában egy órával
azelőtt a lámpákat. Most azonban bizonyosan emlékszik rá, hogy nem ő
oltotta el, sőt azt hiszi, hogy amikor a lámpákat ujra felcsavarta,
hallott is valami neszt a második emeletről.

Noszlopy kapitány nagyon leszidta ezt az őrét a hanyagságáért, azután
azt az utasitást adta neki is és a többi emberének is, hogy mihelyt
bármilyen gyanus jelet látnak, azonnal értesitsék őt a dologról, ha
pedig idegen embert pillantanának meg éjszaka a házon belül, kérdezés
nélkül lőjjenek rá. Géza nem volt megelégedve ezekkel az utasitásokkal,
de a halk megszólalását és szerény tanácsait Noszlopy kapitány olyan
sértő beavatkozásként fogadta, hogy jónak látta a dolgot abbahagyni.
Lement a hallba és töprengve bolyongott ide-oda.

Tizenkét óra után lejött a hallba Marianne. Nemsokára azután megérkezett
Gyuri, aki ma korábban jött haza az iskolából. Sétálni akartak menni.
Indulóban voltak, amikor bejött Zoltán.

– Hová mentek? – kérdezte tőlük.

– Sétálni, – felelte jókedvüen Marianne. – Nem járok iskolába; még el
találok hizni.

– Tudod mit, – mondta Zoltán mosolyogva – halaszd el a termeted
gondozását egy nappal. Elviszlek benneteket automobilon… gyönyörü idő
van… ki akarok menni a budai hegyekbe. Jöttök?

Marianne elpirult az örömtől.

– Igen, – felelte – köszönöm. De szeretném… ha a Belvároson keresztül
mennénk.

– Ahol parancsolod, – mondta Zoltán udvariasan.

Gyuri összeráncolta az orrát és félhangon számolni kezdett:

– Óránként százhusz kilométer. Ők mennek nyolcvannal. Győr táján
nyomukban vagyunk.

Zoltán nevetett. Gyuri különböző mérőeszközöket szedett ki a zsebéből és
azt a kegyet kérte, hogy a soffőr mellett ülhessen: a rablókkal ő akar
elsőnek szembeszállni. Zoltán nevetve megadta a beleegyezését és mind a
hárman elindultak lefelé.

Marianne ebédnél boldogan beszélte el a kirándulás részleteit. Kiderült,
hogy az autót az ő kérésére a Váci-utcában megállitották; ők kiszálltak,
végigsétáltak a Váci-utcán, azután ismét beültek az automobilba és ugy
mentek át Budára. Gyönyörü volt! Géza szórakozottan hallgatta a Marianne
ábrándozását. Állandó nyomás volt a szivén; ismeretlen szorongás
kinozta; időről-időre ijedten maga köré kellett néznie és akárhogy
iparkodott a gondolatait foglalkoztatni, nem tudott másra gondolni, mint
erre a megnevezhetetlen félelemre és érthetetlen szorongásra.

Hét óra tájban, amikor a nappali világosság már elbágyadt, a félelme és
a szorongása olyan kinzó lett, hogy becsengette magához Pétert.

– Péter fiam, – mondta lesütött szemmel – tudod, hogy én… nagyon mélyen
alszom…

– Igenis, százados ur.

– Attól tartok, hogy éjszakánként valaki járkál itt a folyosón… és a
szobámba is bejön. Te ma éjjel fent alszol nálam a diványon… és ha
valami gyanusat tapasztalsz, rögtön felkeltesz engem.

– Igenis, százados ur.

Géza megnyugodott egy kissé. Elment sétálni, azután hazajött vacsorázni.
A vacsoránál megjelent Zoltán is. Frakkban volt, vacsora után még
készült valahová. Amikor a vacsorának vége volt és lementek a hallba,
benyult a mellényzsebébe és igy szólt:

– Igaz, Marianne, neked hoztam valamit.

Gyöngysort huzott ki a zsebéből. A gyöngyök nem voltak nagyok, de szépek
voltak, tiszta tüzüek, tompa fényben ragyogók. A gyöngysor egyszerü
ékszer volt, fiatal lánynak való, – egy sok milliós vagyonu apa
lányának. Marianne elsápadt, amikor a gyöngysort meglátta. A keze
megremegett, de nem mert a gyöngysor után nyulni.

– Nem akarod? – kérdezte Zoltán. – Neked hoztam. Délelőtt ugy tetszett
neked.

– Nekem… adod? – kérdezte Marianne dadogva és remegve. – Örökre? Csak
ugy? igazán?

Zoltán egy-egy mosolygó fejbólintással válaszolt a kérdéseire és
odanyujtotta neki a gyöngysort. Marianne a két kezébe vette, mintha
valami gyöngéd élőlényt tartana a kezében, azután felemelte, mintha meg
akarná csókolni, de nem csókolta meg, hanem pirosan égő arcához
szoritotta.

– Nagyon, nagyon köszönöm, – mondta lázas, olvadó hálával. Te vagy a
legkedvesebb ember a világon.

– No, – mondta Zoltán – nagyon örülök, hogy igy tetszik neked. Nem
próbálod fel?

Marianne sietve kapta a kezébe a gyöngysort, azután megállott. Részegen
tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta
a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.

– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra…
amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom
neked.

– Nagyon jó, – mondta Zoltán. – Viszontlátásra.

– Viszontlátásra, – felelte Marianne mámoros mosolygással.

Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő
gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most
szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz,
nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:

– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a
Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer
korona, valódi értéke valamivel kisebb.

Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány
mosolygással mondta:

– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek
valódi gyöngyök?

Marianne izgatottan fordult feléje:

– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis
gyöngyöket ajándékoz nekem?

Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen
odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:

– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort
ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.

– Ah, mikor Zoltánnal voltatok?

Gyuri igent intett és nevetve folytatta:

– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja
adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból
következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.

– Igen, Gyuri. És Mariannenak nagyon megtetszett?

– El voltam tőle ragadtatva, – felelte Marianne.

– Igen…

Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra
Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára
utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné
felkisérte őket, azután visszajött a hallba.

– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi
beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?

– Milyen ajándékot?

– A gyöngysort. Zoltántól.

– Én… azt hiszem, fiam, – nem tudom, miért ne…

– Hát mit gondol, miért ajándékozta ezt neki Zoltán?

– Én nem tudom, te mire gondolsz…

– Minden rosszra.

– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is
lehetnek.

Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott
pillantást vetett rá.

– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni?
Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre
az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne
Mariannera.

Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb
hangon folytatta:

– És akárhogyan történt is, én itt vagyok. És Mariannera én vigyázok.

Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád,
akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott.
Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:

– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem
Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit
mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit,
akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?

Ágnes szórakozottan, fájdalmas arccal hallgatta és csendesen igy szólt:

– El fogunk innen költözni.

Az anyja felcsattanó hangon válaszolt:

– Nem!

Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett
Géza és Rappaport felé.

– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat
kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell
mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha
szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként
azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a
miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá
joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.

– Igen, anyám, – mondta Ágnes csüggedten.

Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy
kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett
és a homlokára szoritotta a kezét.

– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő
helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom
lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel
alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.

A vonásai meglágyultak és a hangja reszketni kezdett:

– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit
jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt
lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe,
amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága
és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud
csattanni, ha arról van szó, hogy innen elmenjünk. A hátralevő éveinek a
nyugalmát védi, – szegény anyuskám.

Az arca ujra kigyuladt.

– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy
tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra
negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor…
nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én
esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem,
hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.

Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy
mozdulattal elhallgattatta őket.

– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk
akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni.
Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy
okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én
felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a
mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü
morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló,
mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést,
akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne
küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én
ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös
lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék;
az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy
azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül.
Harmadszor: ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e
ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes
tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben,
sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt
könyörületre birjuk.

– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? –
kérdezte Rappaport.

Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele
szemben.

– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek
némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt
vállalni, hogy Mariannet visszatartja?

Rappaport zavarodottan huzta fel a vállát és elpirulva mondta:

– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására
gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne
engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.

Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de
jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás
gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd
valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után,
most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a
kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik.
Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát,
mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá
teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs
róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez
csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.

– Maga el tudja ezt türni? – kiáltott rá hirtelen Gézára. Ezt is?

Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a
szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság
jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud
az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget?
Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai
tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá
ilyen káprázó szemmel?

Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével.
Ágnes hevesen mondta:

– De _én_ nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már
megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most
majd leszámolunk.

Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett
Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett
Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:

– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de
számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga
akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie,
amit én akarok.

Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint
egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a
szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott
találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott az elmult
éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés
közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a
kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához,
figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már
estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya
mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a
fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.



X.

Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter
félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és
kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.

– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék
lefáradni hozzá.

– Mindjárt megyek, – felelte Géza.

Fáradtan felült az ágyban. Péter kinyitotta az ablaktáblát.

– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi
történt.

Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott
fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen
tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén.
Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be
van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva
van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön
hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly
ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, a zárja sincs nyitva,
de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a
szekrényben hevert. Hogy került az most ide?

Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a
szobában? Péter visszajött.

– Mi az, Péter?

– Az éjszaka történt már megint valami. Noszlopy kapitány ur nyomoz.

Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz
sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.

– Te… nem vettél észre… semmit, Péter?

– Semmit, százados ur.

– Semmi különöset?

– Semmi különöset.

Géza borzongott. Mi történik itt? Mi történhetik itt?

– Az előbb… nem járkáltál itt… a szobában? Nem rendezkedtél?

– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután
vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.

– Szóval… bizonyos vagy benne, hogy itt a szobában nem járt senki.

Péter csodálkozó arccal felelte:

– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az
ajtót.

Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó
borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös
dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis
olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen
és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy
finomabb, egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?

Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki,
hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti
folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta,
hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került
valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták.
Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a
mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől
megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már
csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi
nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom,
eredménytelenül.

– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani,
tapasztaltál-e te valami különöset.

Géza végtelen fáradtságot érzett.

– Nem, – felelte habozva, – én semmi különöset se tapasztaltam.

Ugy érezte, lehetetlen elmondania azt, amit tapasztalt.

– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is
felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem
tapasztalt.

Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte
Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva
lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A
souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme
nélkül feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal
záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos
kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a
második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a
lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a
házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen
valami észrevétele?

– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek
találom.

Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel
ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és
becsengette Pétert.

– Péter, mondta neki, – ma éjjel is itt alszol nálam.

– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel
elmegyek.

– Miért?

– Meg tetszett engedni… holnap van az esküvőm.

– Ah, igen… hát holnap van?

Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és
egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.

– Mi bajod, Péter?

Péternek rángatódzott az arca.

– Százados ur, – mondta halkan – szegény Péter nagy gazember.

– Mi az, Péter? Miért?

Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a
háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a
két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét.

– Hát meg kell ennek lennie, Péter? Nem tudsz ellenállni?

Péter vivódó, kinlódó arccal intett, hogy nem.

– No, szegény, Péter, – mondta biztatva Géza.

– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter
sóhajtva.

Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el
a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt
akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán.
Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.

– Sétálni akarunk, – felelte Ágnes.

– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. –
Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.

– Csodaszép volt, – mondta rajongva Marianne.

– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha
megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.

Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig.
Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:

– Nagyon kedves. Miért ne?

Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel
elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a
másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az
üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami
végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben
volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte,
mintha nem lenne eszméleténél és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja
magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda;
ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva
nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.

Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás
pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak
és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt.
Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki,
hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni;
Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor
bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat
egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza
szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a
meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel
kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára
elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan
órát, azután hazament.

A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos
energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már
egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a
feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az
elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy
egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és
borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is
izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a
rákövetkező éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre
lázasabb lett a Molitor-ház.

Este a vacsoránál Marianne késett egy kicsit.

– Az uj ruháját veszi fel, – mondotta Ágnes.

Géza ránézett, és ő nyugodtan magyarázta meg:

– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon
tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.

Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett
tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az
uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a
Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő
arccal ment oda Zoltán elé.

– Most megnézheted, – mondta reszkető hangon, – hogy áll.

– Nagyszerüen, – felelte Zoltán nyugodtan.

– Neked köszönhetem ezt is… és neked köszönhetem…

– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell
megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.

Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az
asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka
eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek.
Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott.
Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány
azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére.
Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan
elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, mint ahogyan egy
negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész
beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg
Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést.
Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A
hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig
Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most
hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki
ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy
kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült
és mereven nézett maga elé.

Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett
rá.

– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a
gyerektől?

Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e
ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:

– Azt, amiért magának hiába könyörögtem.

– Miért mondja, hogy hiába? – szólt Ágnes lesütött szemmel.

Zoltán felállott.

– Ágnes, – mondta nagyon halkan – felmehetek ma magához?

– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy
órakor. Pontosan.

Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a
többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány
kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett
maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy
kapitányhoz és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett
Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta?
Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy
érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.

Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz.
Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a
második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé,
Ágnes egyszerre utána szólt:

– Géza!

Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a
kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta
és dideregve szólalt meg:

– Géza… én…

Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és
eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza
bódultan tántorgott a szobája felé.



XI.

Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza
kimerülten riadt fel nehéz álmából.

– Szabad! – mondta kábultan.

Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét
szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.

– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó
hangján – jelentem alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry
felügyelő ur kéreti a százados urat.

Géza megdermedten ült fel az ágyában.

– Mi… mi történt? – kérdezte dadogva.

Berecz korrekt rendőrhangon válaszolt:

– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a
szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem
kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel
ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos
urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá
lefáradni.

– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.

Berecz kinyitotta az ablaktáblákat és komoly elégedettségü arccal
kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve
öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és
lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó
elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel
indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az
első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán
szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a
szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és
közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:

– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A
két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a
felügyelő ur majd hivatja.

Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek
Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott
lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három ember
volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba
tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld
felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü
lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna
perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen
és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan
bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb
lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem
tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az
ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó
szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.

– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban
együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.

Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy
lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát
elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és
nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy
megismeri.

– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a
rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.

Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha
találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott
fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan
mondta:

– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A
haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk a
leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a
halál okát.

Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn
kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt
arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju,
értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a
holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan
és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz
mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg
lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A
halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a
halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A
törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára
és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált
okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert –
mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere
rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a
porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen
papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, –
mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett
ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya
teljes szétroncsolását idézte elő.

Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A
rendőrtisztviselő odalépett hozzá:

– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül
külső erőszak idézte elő.

– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy
szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.

– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a
házban.

– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni
azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a
halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak
megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és
ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon
nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi
likőrök.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott.

– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a
másikat.

Noszlopy kapitány megszólalt:

– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott.
Soha az italt meg se érezte.

– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a
rendőrtisztviselő.

Az orvoshoz fordult:

– Nem feltünő az, hogy ilyen kevés vér látható itt?

– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek
a felhámból – a bőrből – erednek.

– Mi ez a sötét folt a szőnyegen?

– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd
megállapitjuk.

– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson –
vérnyomoknak kell lenniök.

– Az valószinü, bár nem okvetlenül szükséges.

– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös
ruháján is lehetnek vércseppek.

– Lehetnek.

– Valószinü, hogy vannak?

A doktor vállat vont.

– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor
arteriák metszetnek át.

– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát.
Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos
fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan
emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a
részletes kutatást.

Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és
Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A
rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:

– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged
mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a
szomoru esetről?

– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De
attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a
halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.

Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a
derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal,
tajtékzó haraggal kiáltotta:

– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek.
Senkire nem akarok rámutatni, de én itt hetek óta viaskodom egy készülő
gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A
gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos,
engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom
emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.

A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy
kapitányra.

– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később
majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti,
azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.

Gézához fordult.

– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt
érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt
a halála? Tudsz erre felelni?

– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos
értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi
lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.

– Hogyan?

– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán
törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.

– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten
lakott.

– Igen… kivéve talán Noszlopy kapitány urat…

Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres
szem reszketett feléje. Géza vállat vont:

– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő
ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre
hajlandó vagyok igy magyarázni.

Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott
levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt.
A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:

– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla,
hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?

– Nem tudok róla. Talán Noszlopy kapitány ur…

– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü
pénz lett volna nála?

– Nem tudok róla.

– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más
értékes holmi?

– Lehet… nem tudok róla.

– Nem tudsz róla, hogy az elhunyt különös haragban lett volna valakivel?

Géza habozott.

– Nem tudok róla, – mondta aztán lassan.

– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már
az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd
el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy
fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.

– Molitor György. Tizennégy éves gimnazista.

– Tudom. Hát majd később kérni foglak.

Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba és az ebédlőbe és kinzottan
révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal
követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré
gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány
elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a
végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen
tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő
bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten
elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van
szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást
adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és
keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy
fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor:
kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem
találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek
az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki
rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki,
talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és
munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a
kihallgatásokhoz.

Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta,
hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment
lefeküdni. Reggel hét óráig aludt. Akkor György fiát felköltötte és
iskolába küldte; tiz óra tájban nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy
milyen szerencsétlenség történt az éjjel. Egyebet nem tud. Se arról,
hogy volt-e Zoltánnak valami haragosa, se arról, hogy tartozik-e neki
valaki, nem tud semmit.

A kihallgatás ezzel véget ért és Ágnesre került a sor. Ágnes halálsápadt
volt; aranybarna, megtört szemét sötét karikák gyürüzték körül; finom
ajka lilán reszketett. A rendőrtisztviselő kérdésére elmondotta, hogy
tizenegy órakor az anyjával együtt felment lefeküdni; reggel kilencig
aludt az anyja szobájában; tiz óra tájban hallotta a szerencsétlenség
hirét. Egyebet semmit se tud. Ez a kihallgatás is gyorsan véget ért,
azután Mariennere került a sor. Marianne az első kérdésre fájdalmas,
heves zokogásban tört ki. A lázas zokogás mindig ujra kifakadt az ajkán,
amikor beszélni kezdett. Végre elmondta, hogy ő tiz órakor lefeküdt,
nyolc óra tájban felkelt, nem tud semmit, csak azt az egyet tudja, –
mondta azután sirva a rendőrtisztviselő kérdésére, – hogy Zoltán volt a
legkedvesebb és legdrágább ember a világon és ő soha, soha, soha nem
fogja elfelejteni. A rendőrtisztviselő elgondolkozva nézett Mariannera
és néhány óvatos kérdést intézett hozzá. Nem gondolja-e, hogy Zoltánnak
haragosai voltak… ellenségei… esetleg nők? Marianne rábámult a
rendőrtisztviselőre, abbahagyta a sirást és azt felelte, hogy ezt
lehetetlennek tartja, Zoltánnak nem lehettek ellenségei, mert őt nem
lehetett gyülölni, őt csak szeretni lehetett. A kihallgatás ezzel véget
ért és Marianne elmehetett. Miközben kiment, lassan, panaszosan,
ellenállhatatlanul ujra sirni kezdett.

A rendőrtisztviselő azután az inasokat hallgatta ki, azután a szakácsot,
a két konyhalányt és a Berecz-házaspárt. Amikor Berecznétől azt
kérdezte, nem tud-e róla, hogy elhunyt gazdájuknak valami ellensége
volt, akkor az alacsony, gömbölyü, de agyondolgozott asszony habozva
forgatta ide-oda a fejét.

– No mi az, – kérdezte a rendőrtisztviselő, – tud-e valamit? Ki vele.
Egy-kettő. Semmit se szabad elhallgatni.

– Én csak azt tudom, – mondta akadozva az asszony, – hogy a Czárán egyre
azt kiabálta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a felesége megcsalta.

– Mi? Mi ez? Mindenekelőtt: ki az a Czárán?

– Czárán András. A nagyságos ur soffőrje. Három évig orosz fogságban
volt.

– Ah, igen, – mindjárt sorra kerül itt. Az a bozontos bajuszu, akit már
láttam.

– Az, felügyelő ur. Nagyon kegyetlen, durva rossz ember.

– Az azt igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta.

– Igenis.

– No és… Molitor Zoltán ur ezek között volt?

– Igenis, ő volt az első, akivel ez az asszony… vétkezett.

– Ugy? És hogy mondta Czárán azt, hogy mindenkit ki fog irtani…?
Szóról-szóra!

Az asszony nem akarta ismételni a Czárán szavait, végre azonban
kiderült, hogy Czárán durva kifejezésekkel azt fogadta meg, hogy sorra
leöl mindenkit, akivel az asszony bár csak egyszer is megcsalta.

– Mikor mondta ezt?

– Sokszor. Mindig, amikor ivott.

– Ki hallotta?

– Mindenki… az inasok, a szakács.

Berecz megerősitette a felesége vallomását. Az inasok és a szakács,
akiket a rendőrtisztviselő visszahivott, szintén emlékeztek rá, hogy
Czárán még csak a mult héten is igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a
felesége megcsalta volt, és arra is vissza tudtak emlékezni, hogy az
asszonynak ugy egy évvel ezelőtt igenis viszonya volt a szegény
megboldogult nagyságos urral. A rendőrtisztviselő Czáránt hivatta.
Czárán nyugodtan, szélesen állott meg előtte és nyugodtan várta a
kérdéseit.

– Maga, – mondta a rendőrtisztviselő lassan – nagyon ragaszkodott a
gazdájához. Nagyon szerette a gazdáját.

– Hát… a gazdám volt.

– Magának az nagy kára, hogy most ilyen váratlanul meghalt.

– Hát károm… De vagy megtartanak itt, vagy kapok másutt helyet.
Automobilhoz soffőr kell.

– Ugy? Hát… akkor értem, miért fogadkozott maga, hogy a gazdáját
kiirtja.

– Én?

– Maga. Még a mult héten is.

– Soha én. Az már nem igaz.

– A szemébe fogják mondani.

– Hazudnak.

– Bereczék.

– Ellenségeim. Hazudnak.

– Az inasok. A szakács.

– Az… nem lehet. Soha én olyat nem mondtam. Ez hazugság.

– Azt mondta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a feleségének
viszonya volt.

Czárán András elkomorodott. A nyugalma eltünt, borus homloka alatt
villámlani kezdtek a szemei. Küzködve szólalt meg:

– Az igaz, hogy ezt mondtam. De ez csak az én dolgom, senki másé. Senki
másnak ehhez semmi köze sincsen.

– Ugy? Ahhoz senkinek nincsen köze, hogy maga átkozódva igérgeti, hogy
mindenkit kiirt, akivel a feleségének dolga volt, és most egyszerre
meggyilkolva találjuk Molitor Zoltán urat.

Czárán nagy szemmel nézett a rendőrtisztviselőre.

– Hiszen vele, – mondotta nagyon halkan – nem volt az én feleségemnek
semmi dolga.

– Dehogy nem volt. Maga nagyon jól tudta.

– Én nem tudtam. A feleségem nekem bevallotta… egyéb dolgokat bevallott,
de erről én nem tudtam semmit.

– Ez nem igaz.

– Olyan igaz, mint hogy itt állok.

A rendőrtisztviselő behivatta Czáránnét. Czáránné sápadtan, lefogyva,
megnyult és szenvedő arccal odaállott a rendőrtisztviselő elé. Az első
kérdéseire dideregni kezdett, azután vonakodva, sirva, rettegő
kutyatekintettel néha az urára nézve, rettenetes félelemmel elmondott
mindent, amit kérdeztek tőle. Igaz, neki erkölcstelen viszonya volt
Molitor Zoltán urral. Ezt az urának nem vallotta be. Egyébként
töredelmes vallomást tett neki… minden más megtévelyedését bevallotta…
ezt az egyet nem. Hogy miért nem, azt ő maga se tudja megmondani. Talán
azért, mert attól félt, hogy a többit az ura meg tudja bocsátani, de ezt
nem. Az ura azután mindenkinek megmondta a házban, hogy ő magától
töredelmes vallomást tett, aki tehát erről a dologról bármilyen formában
még beszélni mer, annak minden csontját összetöri. Igy történt, hogy ezt
az egy dolgot – amelyről különben többen tudtak – senki az urának el nem
mondta.

Czárán András elborult arccal hallgatta a felesége vallomását és hideg,
sötét tekintettel nézegette az asszonyt. Az asszonynak az elbeszélése
végén megint rátévedt a tekintete és akkor félelemtől reszkető, hangos
felsikoltás tört ki a száján. Czárán András azután igazolta, hogy tegnap
este tiz óráig gazdája parancsára várt, azután lefeküdt és reggelig
aludt. Ha éjjel felkelt volna, akkor az inasok láthatták volna a
souterrain folyosóján, de az őrök bizonyosan látták volna a
lépcsőházban, ha az első emeletre fel akart volna jönni. A
rendőrtisztviselő elbocsátotta. Mielőtt elment volna, Czárán András még
egyszer visszafordult.

– Ha már erről van szó, – mondotta komoran, – inkább azt tessék
megkérdezni, ki fogadkozott mindig, hogy nemsokára ugy vágjuk az urak
fejét darabokra, mint a répát, és ki volt az, aki azt mondta, hogy a
nagyságos ur is olyan ember, aki azt érdemli meg, hogy a nyakát tekerjék
ki, mint a csirkének.

– Ki volt az? – kérdezte a rendőrtisztviselő.

– Berecz József. És ha már itt tartunk, inkább azt is tessék kinyomozni,
hogy miből vásárolnak az utóbbi időben mindennap hust Bereczék, amikor
azelőtt a szemük kopogott az éhségtől.

A rendőrtisztviselő elbocsátotta Czáránt. Czárán szótlanul és komoran
ment el. A felesége vacogó foggal lopózkodott utána. A rendőrtisztviselő
felhivott két detektivet és megbizta őket, hogy mindenekelőtt a
Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakását kutassák át. Azután
kihallgatta a Noszlopy kapitány őrtálló embereit és végül néhány kérdést
intézett az időközben hazaérkezett Gyurihoz. Gyuri nem tudott semmi
érdekes felvilágositást adni, de rövid kihallgatása után addig
settenkedett a folyosón, amig egyszer besurranhatott a Zoltán szobájába
és megnézhette a Zoltán holttestét. A szobából sápadtan és remegve jött
ki, azután bágyadtan felballagott a második emeletre és hosszabb ideig
nem mutatkozott. Félháromkor az ebédlőben tálaltak. Géza meghivta ebédre
Eőry Kálmánt. Eőry elfogadta a meghivást. Rajtuk kivül az ebédben csak
Noszlopy kapitány vett részt, a többiek a szobájukban ebédeltek.

Ebéd után a detektivek jelentették, hogy a Czárán-házaspár és a
Berecz-házaspár lakásában semmi gyanus dolgot nem találtak. Három óra
tájban Rappaport telefonozott Gézának. A déli lapokban olvasta a
halálhirt. Géza megkérte rá, jöjjön el estefelé hozzá és ha lehet,
aludjon nála. Rappaport ezt megigérte. Géza felkereste Eőryt és
engedelmet kért rá, hogy Rappaport eljöhessen és itt tölthesse az
éjszakát.

– Rappaport, – mondta a rendőrtisztviselő elgondolkozva – nem ismerem én
azt? Nem volt az zászlós a hatvanheteseknél?

– Főorvos. A mi zászlóaljunk orvosa volt. Ott volt Zlocsovban.

– Ah, emlékszem rá. Lányos formáju kis zsidó.

– Igen. Nekem jó barátom.

– Kérlek, én nagyon örülök neki. Viszontlátok egy kedves bajtársat.
Különben is: meg kell jegyeznem, hogy a ti cselekvéstek szabadsága
semmiképen sincs korlátozva. Azt teszitek, amit akartok. Én csak a
nyomozás érdekében _kértem_, hogy senki se hagyja el a házat.

A rendőrtisztviselő ezután arra kérte Gézát, vezesse végig a házon.
Végigmentek előbb az első emeleten, azután a másodikon, azután a
földszinten. A rendőrtisztviselő nagyon gondosan megnézett mindent,
különös gonddal a földszinti termeket. A kártyaszobában kétszer is
elmondatta magának – másodszor a lehivatott Noszlopy kapitánnyal – az
itt történt betörés részleteit, azután odafordult Gézához:

– Az egész palotában feltünően sok arany- és ezüsttárgy hever szanaszét.
Például hamutartók ezüstből és aranyból.

– Igen, – mondta Géza – ez az öreg ur izlése volt…

– Minden ilyen tárgyon ott látok egy bevésett cimert.

– A gótikus homlokzatot az oromfalon ülő koronás sólyommal. – Ez a
Molitor-cimer.

– Ki tartja számon ezeket az értéktárgyakat?

Géza csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Ki tartja számon? Neki ez soha
még eszébe se jutott. Tanácsot kérve nézett Noszlopy kapitányra, azután
habozva mondta:

– Gondolom, Czáránné, ámbár ő csak néhány éve van itt. Vagy még inkább
Berecz, aki vagy tizenöt éve házmesterkedik itt.

– Szóval, ha itt valami eltünnék, azt voltaképen senki észre nem venné.

Géza nem tudott felelni. Noszlopy kapitány azonban felduzzasztott,
vékony tokával megszólalt:

– Én észrevenném.

A rendőrtisztviselő ránézett és nem szólt semmit. Azután felment megint
az első emeletre és két detektivnek azt a megbizást adta, járják be a
zálogházakat és az ékszerkereskedőket és kutassanak olyan arany vagy
ezüst tárgyak után, amelyeken a Molitor-cimer van. Gótikus homlokzat, az
oromfalon ülő koronás sólyommal. A detektivek elmentek és a
rendőrtisztviselő Bereczet hivatta. A kihallgatás első perceiben
kiderült, hogy Berecz reggel elfelejtett jelenteni valamit.
Elfelejtette, hogy hat és hét óra között kibocsátotta a kapun Lindwurm
Pétert, a Géza legényét. A rendőrtisztviselő ezen a feledékenységen
nagyon boszankodott, keményen megrótta Bereczet azért, hogy rendőr
létére ilyen feledékeny, egy detektivet hivatott és kiküldte Lindwurm
Péter után Erzsébetfalvára. A detektiv azt a megbizást kapta, figyelje
meg egyelőre Lindwurm Pétert, holnap pedig mindenesetre idézze be ide,
hogy tanuként ki lehessen hallgatni. A rendőrtisztviselő azután tovább
foglalkozott Bereczczel. A hangja sötét volt és a kérdései ridegek. A
rideg kérdések mindig ujra visszatértek egy pontra: honnan telt
Bereczéknek az utóbbi időben minden nap husételre. Berecz azt mondta,
hogy Gézától kaptak kétszer egymásután háromszáz-háromszáz korona
segitséget. Géza ezt megerősitette és a rendőrtisztviselő kérdésére
elmondta, hogy nem tudta nézni, hogy a Berecz gyerekek hidegben és
sárban mezitláb és rongyosan jártak. A rendőrtisztviselő melegen és
barátságosan megköszönte Gézának ezt a felvilágositást, azután ujra
Bereczhez fordult:

– Maga tehát kapott kétszer háromszáz korona segitséget. Ha
feltételezem, hogy ruhára és cipőre nem is költötte el az egészet,
legfeljebb száz-kétszáz koronája maradhatott meg. Megmaradt ennyi?

– Meg.

– Majd ki fogjuk deriteni. Nem hiszem. De fogadjuk el egyelőre igaznak.
Tegyük fel, hogy maradt kétszáz koronája. Az elég arra, hogy hat-hét
kilogramm hust vásároljon belőle az ember. Igaz?

– Igaz.

– De a maga felesége két-három hónap óta mindennap egy kilogramm hust
vásárol. Igaz?

– Igaz, – felelte sápadtan Berecz.

– Honnan? Miből?

– Felügyelő ur, én azt akartam, hogy a gyerekeim jól táplálkozzanak…

– Azt elhiszem. Azt megértem. De miből?

Berecz hallgatott.

– No! – mondta a rendőrtisztviselő.

Berecz összeszedte magát.

– Inkább ételre adtam ki a pénzt, – mondta sápadtan, – mint ruhára.
Inkább hagytam, hogy a gyerekeim rongyosan járjanak, mert azt tartottam
fontosnak, hogy jól táplálkozzanak.

– Hallja-e, Berecz, – mondta a rendőrtisztviselő. – Amit itt maga
beszél, az össze-vissza fecsegés. Maga nagyon jól tudja, hogy
tisztességes embernek manapság se arra nem jut pénze, hogy a gyerekeit
felöltöztesse, se arra, hogy a gyerekeit hussal jóllakassa. Maga a
gyerekeit felöltöztette, mert egy jószivü, derék katonatiszt segitett
magán. De honnan lakatta jól őket? Honnan vett maga havonkint
hét-nyolc-kilencszáz koronát husra?

Berecz sápadt elszántsággal felelte, hogy beosztotta a jövedelmeit.
Borravalót is kapott, mint házmester.

– Kitől? Mennyit? Ebben a házban nem volt olyan nagy forgalom.

– Rappaport doktor ur mindig négy koronát adott. És ő majd mindennap itt
volt.

– Mondjuk mindennap. Az százhusz korona.

– Zoltán ur is adott…

– Mennyit?

Berecz habozott. A rendőrtisztviselő rákiáltott:

– Mennyit?

– Néha ötven koronát is.

– Mondjuk: egy hónapban százat.

– Igenis.

Az kétszázhusz korona.

– A vendég urak is adtak. A hölgyek is. Mikor Zoltán urnál kártyaesték
voltak.

– Mennyit?

– Ki egy koronát, ki tizet, ki ötvenet.

– Mennyit egy hónapban?

– Kitesz az ötszázat is.

– Nem igaz. De ez még mindig csak hétszázhusz. Pedig legalább ezret kell
összehozni.

– Akkor… ötszáznál is több volt az…

A rendőrtisztviselő kiküldte és őrizet alá tétette Bereczet és behivta a
feleségét. A gömbölyü, ijedt kis asszony elmondta, hogy ők az utóbbi
időben csakugyan minden nap hust ettek. Hogy egy hónapban mennyit adtak
ki husra, azt ő soha össze nem számolta. De egy kiló hus bizony harminc
korona és ők majd egy kilót minden nap megettek. Heten voltak hozzá. A
pénzt az urától kapta. Az ura azt mondta, hogy a pénzt borravalóban
kapta.

– A kaput néha maga nyitotta ki?

– Igenis.

– Rappaport doktor ur mennyit szokott ilyenkor adni?

– Mindig négy koronát. Két darab papirforintot.

– A nagyságos ur kártyavendégei mennyit szoktak adni?

– Ki egy hatost, ki egy koronát, ki tiz koronát.

– Mennyit tehetett ez ki egy hónapban?

– Kitett vagy háromszáz koronát. Talán négyszázat is.

A rendőrtisztviselő az asszonyt azután elbocsátotta és ismét Bereczet
hivatta. Bereczet sokáig kegyetlenül faggatta. Többszörösen
bebizonyitotta neki, hogy borravalóból nem kereshetett annyit, mint
amennyit husra kiadott, de Berecz megmaradt amellett, hogy azt a pénzt,
amelyet élelmiszerekre kiadtak, borravalóként kapta. A rendőrtisztviselő
végre elbocsátotta, mert a detektivjei jöttek egy fontos jelentéssel. A
jelentés ugy szólt, hogy átkutatták az egész házat és sehol semmi gyanus
dolgot nem találtak. A Géza szobájában a szekrényben azonban találtak
egy meglehetősen rongyos katonazubbonyt, amelyen elhalványodott barna
foltak, – nyilván vérnyomok – vannak. A rendőrtisztviselő meghökkenve
vette kezébe a zubbonyt, elgondolkozva nézegette az elhalványodott sötét
foltokat, azután a zubbonyt félretette és Gézát hivatta. Közölte
Gézával, hogy most ki fogja hallgatni és előbb kissé halkan és lassan,
azután hangosabban és felderültebben kérdéseket intézett hozzá. Géza a
kérdésekre válaszul elmondta, hogy ő január vége óta lakik a
Molitor-házban; Zoltánnal – ezt nincs oka tagadni – nem volt bizalmas jó
viszonyban, mert a nézeteik mindenféleképen eltértek egymástól; a
Molitor-házban hetek óta mindenféle gyanus jelek mutatkoztak; azt
kellett feltételezni, hogy rejtelmes módon és ismeretlen szándékkal,
valaki ujra meg ujra behatol ide a házba; őt ez a helyzet arra birta,
hogy a legutóbbi éjszakákra a legényét – aki negyedfél évet töltött vele
együtt kint a fronton – berendelje éjszakára a szobájába.

– Ugy biztál ebben a legényedben?

– Igen. Mintha a testvérem lett volna. Bizonyos tekintetben jobban
biztam benne, mint magamban… mert ő is kétszer sebesült ugyan meg… a
karja béna… de az idegrendszere inkább épségben maradt, mint az enyém.

– Szóval, becsületes embernek tartod.

– Minden kezességet el merek érte vállalni.

– És a tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről
tizenharmadikára virradó éjszakán nem tapasztaltatok semmi különöset?

– Nem. Sem ő, sem én.

A rendőrtisztviselő elgondolkozott, azután a háta mögé nyult és elővette
a zubbonyt.

– Ismered ezt a zubbonyt?

Géza figyelmesen megnézte a bluzt.

– Ez, azt hiszem, az enyém, – mondta habozva. Ha a kezembe vehetném,
pontosan meg tudnám mondani.

A rendőrtisztviselő átadta neki.

– Az enyém, – mondta Géza.

A rendőrtisztviselő rámutatott a zubbonyon lévő elhalványodott foltokra.

– Mi ez itt rajta? – kérdezte nyugodtan. Géza megütődve nézett fel,
megzavarodott egy kissé, azután összeszedte magát.

– Ez vér, – mondta csendesen.

Megállt. A rendőrtisztviselő csillogó, várakozó szemmel nézett rá.

– Részben az én vérem, – folytatta Géza halkan, – részben… olasz vér.

Fájdalmas kis undor borzongatta meg a szájaszélét.

– Még a tizedik Isonzó-csata nyoma, – mondta halkan. – Azt hiszem, nem
lehet kétség benne, hogy ezek a nyomok legalább egy esztendősek.

A rendőrtisztviselő felállott és meghatva tette rá a vállára a kezét.

– Nem bajtárs, – mondta melegen, – az nem kétséges. Nekem kötelességem
volt, hogy téged kihallgassalak. Az is kötelességem, hogy ezt a zubbonyt
rögtön elküldjem, hogy vegyi vizsgálatnak vessék alá. De nem kétséges,
hogy egy becsületes katonazubbonyon csak harctéren becsülettel kiontott
vér nyoma látható. – Nekem is van otthon egy ilyen rongyos zubbonyom.

Géza kihallgatása ezzel befejeződött. A rendőrtisztviselő azután a
detektivekkel tanácskozott: még egyszer végigjárta velük a házat, azután
ismét Gézát kérette.

– A ház lakói, – mondta neki – teljesen szabadok. De én szeretném, ha
holnapig és esetleg még a holnapi nap folyamán senki se hagyná el a
házat.

– Majd közlöm ezt a kivánságot a többiekkel. Természetes, hogy
teljesiteni fogják.

– A ház őrzését éjszakára az én detektivjeim veszik át. Bizonyosra merem
venni, hogy ennek következtében semmiféle rejtelmes dolog a
Molitor-házban nem történik.

Nyugodtan és felsőbbségesen mosolygott.

– Van neked valami határozott gyanud? – kérdezte Géza meglepetve.

– Hm… egyelőre talán nincs. De annyit mondhatok, hogy régi rendőri
tapasztalat, hogy amely házban rejtelmes dolgok történnek, ott a
rendőrség, – ha végre hivják – soha kisértetet nem talál, mindig talál
ellenben valakit, akinek nagy érdeke volt, hogy a szegény kisértetekre
terelje a gyanut. Házi tolvajt például; esetleg nem is egyet, hanem
mindjárt kettőt.

Géza csodálkozva hallgatott.

– Légy olyan szives azonban, – mondta a rendőrtisztviselő – ezt a
feltevést egyelőre senkivel ne közöld. Nekem még különböző adatokra van
szükségem. – Igen: és holnap délelőtt majd közlöm, hogy a boncolás
mellőzhető-e. És a cselédek holnapig senkivel se érintkezhetnek. Ha ti
kapnátok látogatót, kegyeskedjetek a látogató nacionaléját pontosan
bemondani.

A rendőrtisztviselő azután elment. Utközben találkozott még
Rappaporttal, akivel melegen kezet szoritott és akit barátságosan
emlékeztetett rá, hogy Zlocsovban együtt voltak. Rappaport tartózkodó
mosolygással mondta, hogy nagyon jól emlékszik a zlocsovi napokra; azok
valóban nehéz és rut idők voltak.

Géza felvitte Rappaportot a szobájába és leültette.

– Tudod, mi történt itt? – kérdezte tőle merev arccal és vonagló
szájjal.

– Az esti lapokban olvastam. Véletlen szerencsétlenség.

– Azt a rendőrség adta igy ki. Itt – megint – gyilkosság – történt.

– Hogy mondhatod ezt ilyen…?

– Olyan bizonyos vagyok benne, mint… Oh, a lélegzetemmel érzem, a
kezemmel tapintom, az egész létem egyetlenegy nagy igenlés. Igen, igen,
igen! – ezerszer feleltem ma már magamnak – ebben a házban megint
gyilkosság történt. És tudod, ki volt a gyilkos?

Rappaport elhuzott, zavarodott szájjal akart megszólalni, de nem tudott
mit mondani és hallgatva, kinos feszültséggel nézett Gézára. Géza halkan
lehelve mondta:

– Ágnes.

Rappaport felállott.

– Kedves Gézám, – mondta fáradt bosszusággal, – abszurdumokat beszélsz.

Járkálni kezdett a szobában.

– Ne is kezdd a bizonyitékaidat felsorolni, – mondta szokatlan
hangossággal és nyomatékkal. Hogy gyilkosság történt: lehet. De ha te
ezt érzed bizonyosnak, én pedig a lelkem minden szegletében és a
véremnek minden csepjében benne érzem azt a bizonyosságot, hogy Ágnes
nem tette. Oh Istenem, hogy nem ismered te Ágnest. Mennyire sejtelmed
sincs még mindig arról, milyen lélek ez, – milyen kedves, milyen
gyöngéd, milyen félénken simuló, milyen asszonyi és anyai.

– Azt hiszem, – mondta Géza – ez a legrosszabb alkalom rá, hogy az ember
a te bódult nőkultuszodnak beleszólást engedjen az itéletébe. Ez
rettenetesen komoly dolog. Én a lelkemre vettem már, hogy ebben a házban
egy embert megöltek. Tudtam róla és gyávaságból hallgattam. Most
másodszor történt itt gyilkosság. Most nem fogok hallgatni. Ezt én a
lelkemre venni többé nem tudom. Én ezzel a vérfolttal a lelkemen többé
nyugodtan járni-kelni nem tudok. Itéletet… itéletet én nem fogok
mondani. De hallgatni… hallgatni se fogok. Az erkölcsi létem semmisülne
meg. Nem tudok – hallgatni. Nem – fogok – hallgatni.

Rappaport ismét leült és elsápadva, izgatottan de csendesen kezdett vele
vitatkozni. Mi az, mindenekelőtt, ami a gyanuját megokolja? Géza
elmondta. Rappaport azt válaszolta, hogy ez a gyanu igen alaptalan. Ha
Ágnes – szorongó kétségbeesésében – azt mondta is Zoltánnak, hogy éjjel
egy órakor lemegy hozzá, bizonyosra lehet venni, hogy szándékát nem
hajtotta végre. Nem volt lent. Nincs is semmi nyoma, hogy lent lett
volna. És hogy lehet azt elképzelni – hogyan gondolhat ilyesmit valaki,
aki Ágnest ismeri – hogy Ágnes, akár előre elhatározottan, akár csak a
haragja fellobbanásában ölt volna? Nevetséges. Az egész feltevés
nevetséges; semmi bizonyiték nem támogatja és minél alaposabban utána
jár majd Géza a dolognak, annál inkább kiderül, hogy a feltevése
nevetséges.

– Csak járj utána, ahogy tudsz. És ha kiderül, hogy Ágnest alaptalanul
gyanusitottad, hagyd abba az egész privát nyomozást.

Géza sötét makacssággal rázta meg a fejét:

– Ágnes fiatal. És szép. És vannak értékes tulajdonságai. És én is érzem
néha, hogy… forrón vonz hozzá valami. De nem engedem, hogy a férfinek a
nő iránt való érdeklődése elvakitson. Gyülölöm a himnek ezt az
elbódulását. Gyülölöm ezt a lányt, aki mindent meghazudtol, amit én
szentnek és tiszteletreméltónak tartok és akinek minden mozdulata és az
egész lénye azt várja és azt kivánja tőlem, hogy a gyilkosságot is
elfelejtsem és megbocsássam neki.

– Nem ő volt a gyilkos.

– Hát ki volt?

– Nem tudom, – mondta fáradtan Rappaport. És azt ajánlom neked, ne
törődj vele. Ha Molitor Zoltánt megölték, akkor egy gyilkos megkapta a
büntetését. Nyukodj bele, hogy a sors igazságot szolgáltatott.

– És egy ember haláláért való felelősség helyett két ember haláláért
való felelősség terhelje a lelkemet. Nem birom. Nem birom. Nem birom.

Ekkor egy inas kopogtatott be a szobába és a telefonhoz kérte Gézát.
Géza lement az első emeletre. A telefonon Baranyay beszélt. A részvétét
akarta kifejezni és azt az óhajtását, hogy vacsorára eljöhessen a
Molitor-palotába. Egyrészt szükségét érzi annak, hogy elhunyt barátja
közelében, a család körében töltsön egy-két órát, másrészt helyesnek
találja, hogy a haláleset következtében beállott jogi helyzetről a
családot informálja. Géza tudomásul vette ezt a közlést.

– Apádat értesitetted-e már? – kérdezte Baranyay.

– Nem, – felelte Géza. Nem gondoltam még rá.

– Akkor én rögtön küldök neki egy táviratot. Rajtatok kivül ő az
egyetlen, aki a Molitor nevet viseli. Most nyilván ideutazik majd.

– Igen, bizonyosan, – felelte Géza.

A beszélgetés ezzel befejeződött. Géza felhivatta a kapuban őrködő
detektivet és megmondta neki, hogy Baranyay ide jön vacsorára. A
detektiv azt felelte, hogy nagyon jól ismeri a méltóságos urat. Géza
azután Gyurit hivatta. Megkérte rá, mondja meg a többieknek, hogy
Baranyay eljön vacsorára és beszélni akar velük, azután azt, hogy a
rendőrség helyesnek tartaná, ha egyelőre nem hagynák el a házat. Gyuri
sápadtan indult felfelé az üzenettel.

– Mi bajod neked voltaképen, Gyuri? – kérdezte Géza.

Gyuri feléje forditotta sápadt arcát és ijedt szemmel hunyorgott rá.

– Tudod, Géza bácsi, – mondta fájdalmasan elfintoritott orral, – az
borzasztó, mikor először látja az ember, hogy milyen is voltaképen egy
halott, akit talán meggyilkoltak…

– Bizony, Gyuri, az –.

Rátette a kezét a vállára és felment vele a második emeletre. Ott
elváltak, Géza visszament Rappaporthoz és folytatta vele abbahagyott
beszélgetésüket. Nyolc óra tájban jelentették, hogy megjött Baranyay.
Géza lement Rappaporttal az ebédlőbe. Pár perc mulva jöttek a többiek is
és hamarosan vacsorához ültek. Megint együtt ültek ugy, mint három
hónappal ezelőtt. A közelben holtan fekszik a ház ura; mindenki
kényszeredetten mozog, halkan beszélget és vonakodva eszik; csak
Baranyay táplálkozik rendkivüli nyugalommal, felsőségesen és bőséggel.
Zoltán helyett Rappaport ül az asztalnál és lesütött kék szemének
egy-egy ideges tekintetével gyorsan megnézi hol Ágnest, hol Mariannet,
hol Gézát, azután ujra lenéz a tányérjára. Ágnes sápadtan és mereven ült
a helyén. Marianne szeme héjja alól mindig ujra kiszivárog egy-egy
könnycsepp.

Vacsora után lementek a hallba. Rappaport diszkréten elvonult a hall
külső részébe, Baranyay pedig nyugodt és felsőbbséges jóindulattal
beszélni kezdett. Elmondotta, hogy a jogi helyzet egészen világos: a
sajnálatos haláleset következtében a Molitor vagyon egyenlő részben
azokra száll, akik a Molitor-nevet viselik. Legfeljebb azt a kérdést
lehetne felvetni, hogy özvegy Molitor Györgyné őnagysága ezek közé az
öröklésre jogosultak közé tartozik-e. Nem tudja, hogy ez a kérdés
felvetődik-e, ha igen, akkor majd bátor lesz tanáccsal szolgálni. Ami a
vagyon állását illeti, arról Kunovics ur holnap tájékoztatni fogja az
örökösöket. Azért holnap és nem ma, mert ő azt reméli, hogy holnap
ilyenkor már kedves barátja, idősebb Molitor Géza is megérkezik. Vele
egyetértően lesz helyes Kunovics urnak utasitásokat, esetleges további
jogositványokat megadni; általában: minden olyan kérdést, amely
felmerülhet, elintézni. Mi van még hátra?

Körülnézett és tekintete ráesett Noszlopy kapitányra, aki véres szemmel
és dideregve várakozott.

– Ah igen, – mondta Baranyay – szó lehet még arról, hogyan magyarázandó
a végrendeletnek Noszlopy kapitányra vonatkozó része. Megjegyzem, hogy
boldogult öreg barátom nemcsak maga fogalmazta végrendeleteit, hanem –
bár előzőleg mindig alapos tanácskozást folytatott a dologról – nem is
engedett beleszólást a fogalmazásba. Igy ez a pont is homályos egy
kissé: „Noszlopy kapitány ugy tekintendő, mintha a Molitor-család tagja
volna“. Meddig? Amig a vagyont Zoltán birtokolja és a Molitor név
viselői évi tizenkétezer koronát élveznek? Azután megszünik a
kötelezettség?

– Természetes, hogy nem szünik meg, – mondta Ágnes olyan halk
nyugalommal, amely már megvetőnek tünt fel. Erre nem is gondol senki.

– Vagy ellenkezőleg: Noszlopy kapitány ugy vesz részt a vagyon
öröklésében, mintha a Molitor-család tagja volna?

Noszlopy kapitány didergett. Ágnes felhuzta tisztarajzu, hosszu
szemöldökét és vállat vont. A közömbösségében megint volt valami
megvetés.

– Azt ajánlom, – mondta Baranyay, – hogy ezeknek a kérdéseknek a
megbeszélését halasszuk el akkorra, amikor tisztelt és kedves barátom,
idősebb Molitor Géza is itt lesz. Addig is: van valakinek még valami
kérdése hozzám? Rendelkezzenek velem…

Mindenki hallgatott. Ágnes ráemelte szenvedő, aranybarna szemét Gézára.
Gézát egyszerre ingerült nyugtalanság rohanta meg. A lelkében megmozdult
valami, ami taszitotta és hajtotta, amitől előbb uttalanul bolyongott az
akarata, azután az ő hozzájárulása nélkül engedelmesen indult meg
valamely ismeretlen cél felé.

– Nem tudom, – mondta halkan és zavarodottan, – tudod-e, hogy itt a
házban… rendőri nyomozás folyik?

Baranyay bólintott.

– Beszéltem a főkapitánnyal. Holnap ő maga veszi kezébe a dolgot.
Semmiképen se kivánatos, hogy az egyébként nagyon helyes nyomozást
tulságosan elnyujtsák és egy előkelő ház belső életét kiszolgáltassák a
botrányt szomjazó nyilvánosságnak.

Mindenki hallgatott. Géza magán érezte az Ágnes aranybarna pillantását
és beszélnie kellett.

– Ebben a percben, – mondta akadozva – még mindnyájan egy távoli gyanu
terhe alatt vagyunk. Akiről… kiderülne… hogy része van… Zoltán erőszakos
halálában… az természetesen… ki lenne zárva az örökösödésből.

Noszlopy kapitány gyulladt, vörös szeme felragyogva fordult Géza felé.
Baranyay vállat vont.

– Természetesen, – mondta nyugodtan. – De hát ezzel az elméleti
lehetőséggel felesleges foglalkoznunk.

Géza zavarodottan nézett a földre. Nem tudta, miért intézte ezt a
kérdést Baranyayhoz, feleslegesnek és kinosnak érezte. Baranyay azonban
nyugodtan vitte tovább a beszélgetést; arról beszélt, hogy a temetést
majd Kunovics ur intézi, azután a vagyon részeit sorolta fel és azt
ajánlotta, hogy a vagyon kezelése maradjon tovább is együttes és
egységes, végül kellemesen és megnyugtatóan beszélt a háboruról is. Tiz
óra tájban elégedetten felkelt, barátságosan bucsuzott és elment. Ekkor
már Rappaport is ott ült a többiek között és csendesen beszélgetett
Ágnessel és Mariannenal. Géza hallgatott. Egyszerre valaki rátette a
vállára a kezét. Noszlopy kapitány volt.

– Tisztelj meg azzal, – mondta feszesen, de remegve – hogy egy tizperces
beszélgetésre módot adsz nekem.

Géza meglepetve állott fel. Felmentek az első emeletre a könyvtárba.
Géza itt leült. Noszlopy kapitány olyan feszesre huzta ki a derekát,
hogy attól lehetett tartani, eltörik, azután felemelte a kezét és széles
mozdulattal Géza felé nyujtotta.

– Ha valamit ellened vétettem, – mondta keményen – megbocsáss. Most
látom: tévedtem, hibáztam. Te katona vagy, nemes ember vagy, tiszta
gentleman vagy. Én a bün kideritésére felajánlom neked szövetséges
jobbomat. Elfogadod?

Géza elkényszeredetten mondta, hogy igen. Noszlopy kapitány erre leült
melléje és igy szólt:

– Legjobb hitem és meggyőződésem szerint ez a gőgös, gonosz és romlott
nő a gyilkos. Én a családunknak ezt a szomoru titkát a botrányra szomjas
nyilvánosság elé kicipelni nem fogom; de azt akarom, hogy a gyilkost itt
magunk között leleplezzük és a magunk körében itéljünk felette.

Géza elkényszeredve hallgatott. Noszlopy kapitány pedig egyre jobban
felhevülve folytatta a közléseit.

– Mindenekelőtt egyet kell tudnod, – mondta rejtelmes suttogással. – Én
három évig figyeltem, hogyan törekszik ez a szirén arra, hogy Zoltánt
démoni hatalommal a hálójába fogja. Végre sikerült neki. Eljött egy nap…
amikor az éjszaka leple alatt… Zoltán titokban felment a szobájába.

Géza halkan háborgó undorral hallgatta Noszlopy kapitányt. A szavai
felbőszitették, a stilusa kétségbeejtette, az a mód, ahogyan elmult
eseményeket nézett és előadott, fuldokló megvetésre ingerelte.

– Emlékszem a napra, – mondta Noszlopy kapitány sötéten. – Az a végzetes
éjszaka volt ez, amelyen öreg barátom nemes lelkét kilehelte. Én akkor
láttam Zoltánt a szobájából kijönni; láttam, amint a lámpát az első
emeleten lecsavarja; láttam, amint később indul felfelé a második
emeletre; és mire oda felmentem, már ott is sötét volt. De hajnalban
láttam lejönni.

Gézában szikrákat szórt a düh.

– Hát miért kellett neked, – kérdezte fanyar megvetéssel – mindennek
utána szaglászni?

Noszlopy kapitány megzavarodott kissé.

– Kötelességemnek tartottam… őrködni a ház nyugalma felett… Azonban:
hiheted: gentleman vagyok: hallgatás becsületbeli kötelesség. A család
hire, becsülete mindenek előtt. Azonban: tudtam, amit tudtam. A démon
hatalmába keritette Zoltánt. Zoltán védekezett a rontó varázs ellen és
kisiklott a szirén hálójából. Erre, hogy mi történt közöttük tegnap este
a hallban, tudod. A beszélgetést te is hallottad.

Géza nem szólt, Noszlopy kapitány folytatta:

– Pont egy órára igérte a látogatását. Én erre sulyos dilemmában voltam.
Diszkréció az uriember első kötelessége, bármilyen nővel legyen is
dolga. Háromnegyed egykor végigjártam tehát a házat; az őröknek kiadtam
azt a rendeletet, hogy csak két órakor jöjjenek fel vizsgálódni, mert
most én vizsgáltam meg mindent. Egy óra előtt két perccel bevonultam a
szobámba. És egy órakor a gonosz nő bement Zoltánhoz.

– Láttad?

– N… n… nem láttam. Egy óra után talán két perccel kinéztem a folyosóra.
A folyosó sötét volt. Az erkölcstelenség a homályt szereti. Mihelyt
leért a második emeletről, talán még a lépcsőn állva… előrenyujtott
karral eloltotta a folyosói lámpát. Ezt abból következtetem, hogy látni
véltem, hogy abban a másodpercben sötétült el a folyosó, amikor
kitekintettem. Erre visszavonultam a szobámba. Mi történt ezalatt a
gyanutlan férfi és gonosz látogatója között?

– Mi történt?

– Azt nem tudom.

– Akkor…?

– Az eredményt láttuk. Kell itt még bizonyiték? Ő igéri, hogy egy órakor
lemegy. Ő előle térek én ki, mert mint uriember, halálomig diszkrét
maradok. Két órakor az őröket visszaküldöm a földszintre azzal, hogy én
vizsgáltam meg mindent, minden rendben van. Három órakor ugyanigy. Négy
órakor végre felcsavarom a lámpát. Várok rá, hogy lássam visszamenni és
jó hirnevét esetleg mentsem és fedezzem. Nem jön. Hat óráig nem jön. Hét
órakor abbahagyom az őrködést, mert félnyolckor takaritani kezdenek. Mi
történt a kegyetlen szándéku éjszakai vendéggel? Kisurrant. Titokban
lopózott vissza. Miért? Mert félt a tettenkapástól. Mert reszketett
tőle, hogy egy becsületes öreg katona az arcába dörgi: gonoszat
cselekedtél.

Géza fanyar méreggel hallgatott. Ebben a fontosságtól dagadozó
fecsegésben van-e egyetlen szó, amelyet komolyan lehet venni? Marad
továbbra is az az egyetlen gyanuok, hogy Ágnes tegnap este valóban –
hallhatóan és érthetően – azt mondta, hogy egy órakor lemegy Zoltánhoz.
A folyosó elsötétedése nem bizonyiték. A lámpát más is elolthatta.

– Nem lehetetlen azonban, – folytatta hangosan, de önmagának – hogy
lement. Sőt ezt valószinünek kell tartani. Azután… nézeteltérés
támadhatott közöttük. Heves szóváltás, – egy heves mozdulat valamely
szegletes tárgygyal – gyufatartóval vagy tintatartóval, amelyet azután
magával vitt…

– Ugy van! Ugy van! – mondta Noszlopy kapitány.

– Dulakodás…? Az is lehetséges. Eltaszitotta Zoltánt és Zoltán egy
butorba ütötte bele a fejét. Vagy pedig: Zoltán egyszerüen megszédült…

– Sohase szédült!

– … és Ágnes, amikor a katasztrófát látta, rémülten elmenekült. De
mindez… Ezekre a kérdésekre feleletet kell kapnunk.

Felállt és kifelé indult. Noszlopy kapitány harciasan felszegett fejjel,
kérdő tekintettel várakozott és amikor látta, hogy Géza kimegy a
folyosóra és indul lefelé a lépcsőn, hosszu ugrással utána vetette magát
és feszes derékkal haladt mögötte. Géza lement a hallba. A hallban ott
ült Ágnes és Rappaport; épen most ült le hozzájuk az öreg Molitorné.
Géza is leült egy székre. Noszlopy kapitány fenséges komorsággal a háta
mögé állott. Ágnes lassan végignézte őket és várakozott. Hosszu csend
volt.

– Ágnes, – mondotta azután Géza – én ugy érzem, hogy néhány kérdést kell
magához intéznem, – itt, mindazok előtt, akik itt jelen vannak – és
akármi lesz is ezeknek a kérdéseknek a következménye.

Ágnes lassu fejmozdulattal, nagyon komolyan bólintott és nyugodtan
felelte:

– Ha ugy érzi, hogy kérdeznie kell tőlem valamit, igaza van, ha kérdez,
– akármi lesz is a következménye.

Megint csend lett. Az Ágnes szenvedő, aranybarna szeme sötéten pihent
Gézán. Géza összeszedte magát.

– Tegnap este ilyen tájban… itt lent, tiz lépésnyire ettől az asztaltól,
ott a karosszék mellett… maga rövid beszélgetést folytatott Zoltánnal.

– Igen.

– A beszélgetés azzal a… megállapodással végződött, hogy maga… éjjeli
egy órakor… meglátogatja Zoltánt.

Ágnes mozdulatlan, sápadt arccal felelte:

– Azzal végződött.

Géza nem tudott megszólalni. Kinozta Ágnes sápadt arca, szenvedő szeme,
borzongatóan sötét tekintete. Kinlódva forditotta el a fejét. Ágnes
sötét tekintete erre megenyhült egy kissé.

– Minthogy én magamnak ura vagyok, – mondta kissé felhuzott szemöldökkel
– és… egyelőre senkinek sincs rá joga, hogy a dolgaimba beleszóljon, azt
hiszem…

Géza ránézett.

– De Ágnes, – mondta kétségbeesve – hogy akarhat ilyen mellékességen
fennakadni? Senkinek sincs rá joga, hogy a maga dolgaiba beleszóljon.
Én… azonkivül… igyekeztem, hogy a maga tegnap esti kétségbeesett
elhatározását megértsem. Ha ezt az elhatározást végrehajtotta… mindarra,
ami történt, van mentségem és van enyhitő magyarázatom. De a helyzet
mégis csak ez: maga két ember füle hallatára azt mondja, hogy éjjel egy
órakor lemegy Zoltánhoz; megállapittatik, hogy pontosan egy órakor
valaki járt a folyosón, mert a folyosói lámpát lecsavarták; reggel
Zoltánt holtan találják a szobájában, olyan halálos sérüléssel a fején,
amelyet… valószinüleg… esetleg… talán… idegen kéz ütött. Azt hiszi,
Ágnes, hogy ebben a helyzetben lehet mellékességeken fennakadni? Nem
érzi, Ágnes, milyen irtóztató ez a helyzet?

Az öreg Molitorné, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, most meg
akart szólalni. Ágnes egy mozdulattal elhallgattatta. Szótlanul nézett
Géza szemébe és a sötét tekintete ismét megenyhült.

– Kérdezzen – mondta halkan – és én felelni fogok.

– Mi történt maga között és Zoltán között? – Heves szóváltás
támadhatott… ő megfogta a maga kezét…

Ágnes megrázta a fejét.

– Ne keressen mentségeket az én számomra, – mondta nyugodtan. Kérdezzen.

– Mi történt maga között és Zoltán között?

– Nem jól kérdez, – mondta Ágnes csendes makacssággal. Előlről kezdje.

– Hát jó, – szólt Géza fájdalmas és boszus csüggedtséggel. Tehát: egy
óra lett?

– Igen. Most jól kérdez.

– Egy órakor maga leindult a lépcsőn?

– Nem.

– Hogyan… nem?

– Nem indultam le a lépcsőn. Nem tartottam meg az igéretemet. Nem mentem
le Zoltánhoz.

– Ágnes! Hát ez… én elhiszem…

Kinlódva forgatta a fejét, hogy ne kelljen Ágnes szemébe néznie.
Noszlopy kapitánynak azonban az egész teste megrándult és mintha feszes
derekának is része volna a beszédében, akadozva, de hevesen mondta:

– Én azonban nem hiszem. A folyosó lámpáját éjjel egy órakor eloltotta
valaki. Arra én vagyok tanu.

Ágnes csendes, nyugodt, szinte megvető elégedettséggel nézett végig
Noszlopy kapitányon, azután Gézához fordult.

– Tizenegy óra után, – mondta csendesen – én innen felmentem. Fél
tizenkettőkor lefeküdtem. De nem az ágyamba. Nem is a magam szobájában.
Az anyám szobájában. Már tegnapelőtt éjjel is, mert… szükségét éreztem,
hogy hozzá bujjak, mint kislány-koromban. Tegnap éjjel is… az ő
szobájában… a diványt odatoltam az ágya mellé… a tulsó ágyban Marianne
aludt már… én pedig fogtam az anyám kezét… a homlokomra tettem és a
szivemre tettem… félkettőig beszélgettünk… és azután is egész éjjel ugy
aludtam, hogy fogtam a kezét.

Géza felállott. Nagy lélegzetet vett és felemelte a két karját.

– Ez igy történt? – kérdezte az öreg Molitornétól.

– Ez igy történt, – felelte kissé megbántott méltósággal az öreg
Molitorné.

Géza teli tüdővel szitta be a levegőt, azután leült és a kezébe vette az
öreg Molitorné jobbkezét.

– Néni, édes néni, – mondta könyörögve, – mondja még egyszer: pontosan
emlékszik rá? – mindez igy történt?

– Pontosan emlékszem rá, – mondta az öreg Molitorné hirtelen
megindultsággal. A tegnapi és a tegnapelőtti nap nagyon emlékezetes
nekem. Tegnapelőtt… Ágnes egyszerre csak bejött hozzám éjjel… behozta az
ágynemüjét… odahuzta a diványt… megágyazott magának és ugy aludt el,
hogy a kezemet fogta. Tudja azt, fiam, hogy mit jelent ez egy
édesanyának? A gyerekek felnőnek… erősebbek lesznek, okosabbak lesznek,
mint mink… és egyszerre csak mégis érzik, hogy legközelebb az édes
anyához állnak és aki őket a világon legjobban szereti, az az édesanya.
Akármi történt is azelőtt és akármi történik is azután. Hát ezért
emlékezetes nékem a tegnapelőtti éjszaka. Tegnap pedig, – Ágnes ujra
bejött. És ekkor sokáig elbeszélgettünk. Régen elmult dolgokról, az ő
gyerekkoráról, a szegény, megboldogult jó uramról, – csendesen nevettünk
is, sirtunk is (vigyázni kellett, hogy Mariannet fel ne költsük), olyan
szépen elsirdogáltunk mi: egy öreg asszony, meg a nagy lánya,
doktorkisasszony, olyan szépen elsirdogáltunk, mint annak a rendje.
Aztán megnéztük az órát. Félkettő elmult, – mondta Ágnes. No, akkor
igazán aludjunk már, lányom, – mondtam én. Megbeszéltük, hogy reggel
engedem, hogy jól kialudja magát, mert a kórházba ugyse megy be, azután
eloltottuk a lámpát.

– De a kezét Ágnes tovább is fogta, – mondta Géza féltékenyen.

– Fogta. Előbb a szivére huzta, azután a homlokára. Nehezen aludt el. Én
is… a sok emléktől, az örömtől, a szomoruságtól. Volt háromnegyed három,
mire elaludt.

– És Ágnes a szobájából nem mehetett ki.

Az öreg Molitorné kissé rosszalóan emelte föl a fejét:

– Hogy mehetett volna. Keresztül kellett volna mennie az én ágyamon is
és a Marianneén is. És az ajtót én zártam be kulcsra. És reggel én
nyitottam ki.

– Igen, édes néni; és akárki előtt, ha kell, ezt elmondja és megerősiti…

– Én erre, – mondta komolyan az öreg Molitorné, – megesküszöm a feszület
előtt.

Géza kezet csókolt neki és megkönnyebbült, felszabadult örömmel fordult
Ágneshez és egy kézmozdulattal és egy fejhajtással próbálta megmutatni,
mit érez. Ágnes jóindulatu komolysággal nézett rá. Rappaport, aki eddig
lázas feszültséggel, mozdulatlanul ült, most rátette a Géza karjára a
kezét. Meg akart szólalni, de azután ránézett Noszlopy kapitányra és
elhallgatott. Noszlopy kapitány halálsápadtan és gyötrött zavarban
feszegette a derekát.

– Ez esetben, – mondta végre kemény igyekezettel, – lovagiasan pardont
kell kérnem. Szolgáljon mentségemül az uri diszkréció, amelylyel a
család ügyeit a család körén belül tartottam, a körülmények összjátéka
és végül az a rejtelmes körülmény, hogy éppen éjjeli egy órakor valaki
eloltotta a folyosó villamos lámpáját.

Rappaport ekkor váratlanul megszólalt. Udvariasan, de kinosan
felsőbbséges hangon kérdezte:

– Bizonyos ön ebben, kapitány ur?

Mielőtt Noszlopy kapitány felelhetett volna, Ágnes is megszólalt:

– Hátha hibásan emlékszik rá? Hátha elaludt virrasztás közben? Vagy
hátha az ön emberei közül oltotta el valaki?

Noszlopy kapitány sápadtan kapkodta a fejét; előbb azt állitotta, hogy
bizonyos a dologban, de azután megtörten mondta:

– Lehetséges. Végül is: senki sem csalhatatlan. Tévedni emberi dolog.
Igy is lehetséges.

Pár perccel utóbb összetörten jóéjszakát kivánt és aludni indult. A
többiek beszélgettek még egy ideig, azután felmentek lefeküdni.
Rappaport a Géza szobájában aludt. A Géza ágya mellett ott állott a
jeges veder.

– Minek ez? – kérdezte Rappaport.

– Az utóbbi időben annyit fájt a fejem, hogy meghagytam, minden este
készitsenek be jeget.

– Én most nem nyugszom addig, mig nem kezelteted magad.

– Dehogy kezeltetem magamat, – felelte Géza. – Látod: ma már nem fáj a
fejem.

Lefeküdtek és sokáig beszélgettek még az elmult napokról. Azután
elaludtak és csendesen átaludták az éjszakát.



XII.

Másnap délelőtt félkilenckor Eöry Kálmán ismét megjelent a
Molitor-házban. Gézát hivatta.

– Kedves bajtársam, – mondta neki, – a zubbonyodat még ma délelőtt
visszakapod. Tedd el; ez a rongyos és piszkos ruhadarab tiszta és nemes
emlék. A vegyi vizsgálatot megejtették és természetesen csak azt
konstatálták, amit én ugyis tudtam, hogy azok a vérnyomok legalább
félesztendősek.

Géza köszönettel tudomásul vette ezt a közlést, Eöry Kálmán pedig igy
szólt:

– Egy szenzációhajhászó reggeli lap hosszabb tudósitást közöl a
Molitor-palota titkáról. Valaki indiszkréciót követett el. Meg fogjuk
állapitani, ki volt a bünös és meg fogjuk büntetni. A rendőrségnek
azonban az a véleménye, hogy egy előkelő család belső életét nem szabad
átengedni ok nélkül az alacsony szenzációhajhászatnak; és ezért mindent
meg fogunk tenni, hogy a nyomozást siettessük és ha lehet, még ma
befejezéshez juttassuk.

Géza kérdő mozdulatot tett. Eöry rejtelmesen mosolygott és igy szólt:

– Egy kis türelmet kérek. Hamarosan némi meglepetéssel fogok szolgálni.

Egyelőre elhagyta Gézát, a detektivekkel tanácskozott, azután a
detektivekkel együtt megint bejárta a házat pincétől padlásig. Tizenegy
óra tájban egy magasrangu rendőrtisztviselő érkezett meg, ekkor ismét
hivatták Gézát. Géza bemutatkozott a magasrangu rendőrtisztviselőnek,
aki erre Eőryhez fordult és azt mondta, hogy most hozzá lehet fogni a
dologhoz. Eőry odaállott elébük; az arca komoly volt, de az elégedettség
szinte mosolygott rajta. Nyugodtan mozgott és tartózkodóan beszélt, de a
következő percekben Gézára ugy hatott, mintha valami büvészmutatványt
végzett volna.

Benyult a jobbik nadrágzsebébe és kivett belőle egy tojásalaku és
kétszeres ludtojás nagyságu arany szelence-félét.

– Ismered ezt? – kérdezte Gézától.

Géza kezébe vette az arany tárgyat és megnézte:

– Azt hiszem, – mondta – ugy tetszik nekem… mindenesetre a Molitor-cimer
van belevésve.

– Ki az, akiről feltehető, hogy a házban szanaszét heverő értéktárgyakat
ismeri.

– Talán… nyilván… Noszlopy kapitány.

Eőry elfintoritotta az orrát, de azután mégis hivatta Noszlopy
kapitányt. Megmutatta neki az arany szelencét. Ismeri-e.

Noszlopy kapitány felindultan kapta a kezébe az aranytárgyat.

– Hogyne. Ez öreg barátom szobájában volt. A toalett-asztal egyik disze.
Ő mindent aranyból csináltatott. Ez szappantartó volt.

– Hogyan tünt el ez az arany szappantartó abból a szobából?

– Mi… nem is tudtuk, hogy eltünt.

A rendőrtisztviselő bólintott, azután a bal nadrágzsebébe nyult.

– De erről, – mondta nyugodtan, – tudták, hogy eltünt.

Almaalaku, antik órát tartott a tenyerén. Noszlopy kapitány lázasan
kapott az óra után.

– Ezt akkor éjjel lopták el, amikor én konstatáltam a hanyag őr hibája
következtében lehetségessé vált betörést. Öreg barátom gyüjteményének
egyik értékes darabja. A földszinti fogadóteremben állott egy polcon.

A rendőrtisztviselő bólintott:

– Akkor is fel kellene tételezni, hogy a két lopást ugyanaz az ember
követte el, ha nem volna rá bizonyitékunk, hogy a tettes mind a két
esetben ugyanaz volt.

– Ki volt? – kérdezte Géza.

– Ott még nem tartunk. A bizonyiték egyelőre csak arra vonatkozik, hogy
mind a két esetben ugyanazzal az emberrel van dolgunk. Ez a bizonyiték a
zálogház tulajdonosának a vallomása, aki jól emlékszik rá, hogy az
aranyórát pár nappal ezelőtt ugyanaz az ember zálogositotta el nála, aki
pár hónappal ezelőtt az arany szelencét vagy mondjuk szappantartót. – De
tartsunk rendet. Most nézzük meg mindenekelőtt azt a két szobát,
amelyből az arany szelence tünt el.

Odamentek a Molitor Árpád két szobájához; egy detektiv kinyitotta a
kulcscsal bezárt ajtót és ők megálltak a benyilóban. Eőry Kálmán
udvariasan magyarázta feljebbvalójának:

– Ez az a szoba, ahol a rejtelmes éjszakai látogatót egyszer tetten
csipték és majdnem elfogták. A tettesnek kulcsa kellett, hogy legyen a
szobához, mert a lakosztály Molitor Árpád ur halála óta be volt zárva. A
tettes a vékony porrétegben akkor itt hagyta a lába nyomát és ez a
lábnyom nem egyezett meg senkinek a lábával, aki ekkor a házban
tartózkodott. Én a detektivjeinknek meghagytam, hogy a két szobában
óvatosan mozogjanak és ha az időközben lerakódott porréteg alatt a régi
lábnyomok közül mégis sikerülne egyet felfedezniök, arra különösen
ügyeljenek. Csakugyan sikerült egy ilyen meglehetős épségben maradt
lábnyomot a toalettasztal mellett találniok. Ott van.

Bement a szobába. A toalettasztal mellett gombostüre erősitett kis piros
zászlócska volt a padló fájába tüzve. A piros zászlócska mellett a
vastag porréteg alatt elég világosan látszott egy széles lábnyom.

– Ha ennek a lábnyomnak a gazdáját megtaláltuk, akkor megvan a tolvaj.

Ránézett feljebbvalójára, aki egy fejbólintással felelt. Eőry kiment a
benyilóban álló detektivhez és halkan mondott neki valamit. Géza
elsápadt és dobogni kezdett a szive. Az ajtóra nézett. Még nem tudta, ki
lép be mindjárt, vesztére, azon az ajtón, de rettenetesnek érezte ezt a
biztosságot, amelylyel egy ember köré kérlelhetetlenül szorul már a
hurok. Eőry csendes elégedettséggel magyarázta felebbvalójának az
eljárása részleteit:

– Az első percben kétségtelen volt, hogy itt házi tolvaj dolgozott. Két
eklatáns eset történt; – az egyiknél épen távol volt, a másiknál
mindjárt épen kéznél volt. Ha semmi más gyanuok nem lett volna, ez
magában elég lett volna rá, hogy gyanussá tegye.

– Itt van!

Az ajtón Berecz lépett be. Elszántan, merev arccal állott meg az ajtó
közelében és szabályosan tisztelgett és hangosan jelentkezett
feljebbvalóinak.

– Jöjjön közelebb Berecz, – mondta Eőry elkomolyodva. – Vesse le a bal
lábáról a csizmáját.

Berecz megingott, mintha el akarna esni, egy másodpercig rángatódzott az
arca, azután – összeszoritotta a fogát, lehajolt és lehuzta a bal
lábáról a csizmáját. Durva szövésü, vastag harisnya volt a lábán.

– Jöjjön ide és tegye a lábát ebbe a lábnyomba, – oh, hohó, öregem, –
nézze meg az ember, még ilyen kis mókákra gondol… nem széttaposni azt a
lábnyomot. Lépjen bele ide előbb a vastag porrétegbe.

Hátralóditotta Bereczet. Berecz elsápadva eresztette le a lábát, azután
megbüvölt, tehetetlen engedelmességgel lépett oda, ahová
feljebbvalójának parancsoló keze mutatott. Eőry eltolta és föléje hajolt
a lábnyomnak.

– Tessék, – mondta nyugodtan. Nem lehet kétség.

A két lábnyom tökéletesen egyezett. Eőry benyult a zsebébe és kivette a
két aranytárgyat.

– Nézze meg ezeket is, Berecz, és ne kivánja, hogy a Rákóczi-uti
zálogházassal szembesitsem. Végezzünk gyorsan. Maga volt.

Berecz halálsápadtan mozgatta az alsó ajkát, mintha levegő után, vagy
valami védekező szó után kapkodna.

– Maga volt, – kiáltott rá a rendőrtisztviselő. Most ne próbáljon
hazudni is még.

Berecz kinzottan erőlködött. Védekezésre, tagadásra próbálta összeszedni
magát, de a hangos kiáltásra lecsuklott a feje, mintha ráütöttek volna.
Felnézett még egyszer és körülnézett mégegyszer, egy megsebzett állat
segitséget kereső, menekülést kutató tekintetével, azután lehajtotta a
fejét. Megadta magát.

– Én voltam, – mondta halkan.

Gézának a szivét égette a megadása előtt körülhordozott, állati
rettegéssel telt tekintete. Nem tudta nézni a megsemmisülő embert a
csizmával a jobb lábán és a harisnyával a bal lábán és szerette volna a
fülét bedugni, hogy ne halljon semmit abból, amit még mondani fog.

– Hogyan jutott be ebbe a szobába? – kérdezte Eőry Kálmán. Ez be volt
zárva.

– Kulcsom volt hozzá.

– Gondoltam. Minden szobához kulcsa van, mi?

– Igen.

– Miért nem tudott azokról a kulcsokról senki?

– Tiz esztendővel ezelőtt vettem át az akkori házfelügyelőtől. Az uj
személyzet nem is tudta, hogy ezek a kulcsok vannak.

– Hol tartja maga ezeket a kulcsokat?

– A pincében, a szénkamra mögött, elásva.

– Ugy! No, – mikor ebbe a szobába bejött, akkor már este elment
itthonról.

– Igen, szolgálatom volt.

– Itt a közelben állt poszton.

– Igenis.

– Azután: éjféltájban…

– Éjféltájban kinyitottam a kerti kaput. A csarnokban levetettem a
csizmámat, harisnyában feljöttem ide, itt kinyitottam az ajtót és…

– Ebben a szobában minden értékes tárgyat össze akart szedni, mert
remélte, hogy a lopást csak hetek vagy hónapok mulva fedezik fel.

Berecz nem felelt.

– Feleljen.

Berecz mélyebbre hajtotta a fejét és hallgatott.

– Jó. Ez is válasz. Azután megzavarták. Mi történt akkor?

– Amikor zajt hallottam, felkaptam valamit a sötétben… magam se tudtam,
mit… és kirohantam vele.

– Ugyanazon az uton vissza, amelyen jött.

– Igen.

– Másnap látta, hogy a lopást nem fedezték fel, akkor civilruhába
öltözködött és ezt itt elvitte a zálogházba.

– Harmadnap.

– Hát harmadnap. Ebből azután telt egy darabig mindennap husra. No,
azután a pénz elfogyott…

Berecz megrázta a fejét.

– Nem? Nem igy volt?

– Nem.

– Hát hogyan?

– Egy este megint erre cirkáltam és láttam, hogy az az őr, akit Noszlopy
kapitány ur kiállitott, nincs a helyén. Bejöttem azzal, hogy… ha jön
valaki… megmondom, hogy a kapu nyitva van. Azután bementem a földszinti
játékterembe… és nem birtam megállni, hogy azt az órát, amelyik ott
feküdt…

– Ez nem igaz. Készülnie kellett az egész dologra, mert ha a kerti kapu
nyitva volt is, a csarnokon át csak ugy juthatott be a földszinti
termekbe, ha kulcsa volt. A kulcsot tehát már előbb magához kellett
vennie. Igy volt?

– I… i… igy volt.

– Tudta, hogy az őr átjár a szomszédba.

– Tudtam.

– Az ablakot belülről kinyitotta és betörte, hogy azt higyjék, kivülről
hatolt be valaki.

– Igen.

– Azután a csarnokon át visszament az utcára.

– Igen.

– A zajra azután megint előkerült és segitett nyomozni.

– Igen.

– A lopott óra még a zsebében volt.

– Igen.

Eőry ránézett feljebbvalójára. A rendőrtisztviselő intett, hogy elég
volt, azután közelebb lépett Bereczhez, lehajolt hozzá és a foga között,
halkan, keserüen ezt mondta neki:

– Elmehet. – Szégyent hozott ránk. – Szégyelje magát.

Berecz eltaposott kinnal nézett fel rá, azután még mélyebben
összeomlott. Ájuldozva kereste meg a csizmáját, felhuzta és tántorogva
indult ki az ajtón.

– Ez egyelőre el volna intézve, – mondta Eőry fanyarul. – A kulcsokat
megkeressük… egyébként pedig… az urakat majd megint kérjük, ha
szükségünk lesz valamire.

Géza indult kifelé, azután visszafordult.

– Mi történik most vele? – kérdezte sietve.

– Mi elcsapjuk, – felelte a rendőrtisztviselő. Ha aztán ti feljelentést
tesztek, akkor kap egy pár esztendőt.

– És ha mi nem teszünk feljelentést?

– Akkor… szárazon viszi el. A cselekmény magánvádra üldözendő.

– Mi… nem teszünk… feljelentést, – mondta Géza lihegve.

Kisietett a szobából, végigrohant a folyosón és leszáguldott a lépcsőn,
előre a Berecz lakásáig. Egy ugrással áthaladt az első szobán és bent
volt a másodikban. A második szoba közepén ott állt Berecz József, a
kezében volt a szolgálati revolvere és a karjába bele volt kapaszkodva
alacsony, gömbölyü, agyondolgozott felesége. Szótlanul harcoltak. Berecz
ki akarta szabaditani a karját; azután átvette a revolvert a másik
kezébe; az asszony akkor ebbe is belekapaszkodott. Berecz le akarta
rázni magáról, az asszony halk, állati jajgatással kapcsolta magát ujra
meg ujra rá. Géza lihegve állott meg előttük.

– Adja ide azt a revolvert, – mondta – Berecznek.

Berecz ránézett és látszott rajta, hogy nem érti, mit mond. Géza
megfogta a revolvert és egyetlen rántással kicsavarta a kezéből. Berecz
üres szemmel nézett rá.

– Üljön le, – mondta Géza.

Berecz leült. Az asszony leoldódott róla, előbb megállt mellette, azután
nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk
sirásba.

– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga
megölje magát.

Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete.

– Megölöm én magam, százados ur, – mondta csendesen.

– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja
árvaságra.

– Megölöm én magam, százados ur.

– Miért, Berecz? Feleljen. Miért?

– A börtön… százados ur… nekik is jobb…

– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az
magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész
tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.

Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni
kezdte a homlokát.

– Mégis… mégis megölöm magam, százados ur.

– Miért, Berecz?

– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm
magam.

– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a
felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom
lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá,
hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?

Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő
sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott
szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján
egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés
volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre
vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza
felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani.

– Ejnye Berecz, – mondta, – szedje már össze magát.

Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart
szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer
hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a
könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… és nem vagyok gazember.

– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem
tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely
meddőn hever szanaszét, – megtévedt.

Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton
változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének,
azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:

– Százados ur… tessék elhinni… én nem vagyok gazember.

– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én
módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan
fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy
szokás mondani: mint egy rossz álmot.

– Százados ur, én nem vagyok gazember.

– Jól van Berecz. Most elég volt. Most álljon fel…

Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá
a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le
rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak,
széles vállára, amely a sirástól most ugy rázkódott, mint egy gyereké.
Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.

A Berecz sirása elhalkult.

– No öregem, – mondta Géza biztatva.

Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót,
amelyet keresett.

– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a
ketten fiatal parasztkatonák volnának.

Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét.
Szólni akart, de Géza megelőzte.

– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a
rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon
hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is.
No, Isten velük.

Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a
felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak
megszólalni. Géza azonban értette őket.

Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését.
Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy
Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután
felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett.
Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv
kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani.
Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és
tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt,
semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán
– tegnap – reggel elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről
nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás
ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta
neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár
szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon
fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter
erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és
bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a
házban.

A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban
ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak
tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös
eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is
legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni,
Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:

– Noszlopy urat. A kapitány urat.

Géza kényelmetlenül várakozott és lesütötte a szemét, mikor Noszlopy
kapitány férfias méltósággal megjelent. A kihallgatás nyugalmasan
kezdődött. A fiatalabb rendőrtisztviselő felszólitotta Noszlopy
kapitányt, mondjon el mindent, amit Molitor Zoltán halálával
összefüggésben elmondandónak gondol. Noszlopy kapitány feszes fenséggel
elbeszélte, hogy a házban rejtelmes események történtek. Ezeknek a
rejtelmes eseményeknek a titka most már fel van deritve. Akkor azonban
ezek az események őt arra inditották, hogy kis őrséget szervezzen. Az
őrség nagyjában meg is tette a kötelességét, azonban, sajnos, nem tudta
elháritani a szomoru eseményt, amely bekövetkezett.

– Ugy? – mondta a rendőrtisztviselő. Ön tehát azt hiszi, hogy az _őrség_
ezt a szomoru eseményt bizonyos körülmények között el tudta volna
háritani. Például: milyen körülmények között?

– N… n… nem igy értettem, – mondta Noszlopy kapitány. Ugy értettem, hogy
ennek a szomoru eseménynek az elháritása nem állott semmiféle jóakaratu
őrködésnek módjában.

– Igen. Holott ön voltaképpen ezen egész éjszaka talpon volt. _Miért?_

– Én… általában… őrködni szoktam éjszakánként – mondta Noszlopy kapitány
akadozva, – ekkor pedig… uj őrrendszert léptettem életbe és ezért
különösen ügyeltem.

– Igen. De ha ön uj őrrendszert léptetett életbe, akkor miért volt az,
hogy éjszaka közepén egyszerre csak azt mondta az őreinek, hogy nem kell
feljönniök az első és a második emeletre?

Géza aggódva várta a választ. Noszlopy kapitány rettentő erőfeszitéssel
huzta ki egyenesre a derekát.

– Az azért volt… mert én már végigjártam a két emeletet… mindent rendben
találtam és hozzá akartam szoktatni az őreimet ahoz a gondolathoz, hogy
én folyton ügyelek rá… megteszik-e a kötelességüket… és hogy tőlem
esetleg minden percben uj parancsot kapnak.

Egy gyors pillantást vetett Géza felé. Géza csendes elismeréssel nézett
rajta végig. Milyen szép ettől az együgyü öreg embertől, hogy ilyen
értelmesen hazug választ tud adni és nem szolgáltatja ki Ágnest egy
mégis csak kinos gyanunak.

– Semmi egyéb oka nem volt rá, hogy az őröket az első emeletről távol
tartsa?

– Semmi.

– Mi oka volt akkor arra, hogy tegnap ismeretlen tettes ellen gyilkosság
miatt emeljen vádat és hogy fogadkozzék, hogy a tettest _vérpadra_ fogja
juttatni?

– Felindulásomban… fájdalmamban… a nemes barát elvesztése miatt.

– Ugy, – mondta lassan a rendőrtisztviselő. – Szokott ön kártyázni? –
kérdezte azután hirtelen.

Noszlopy kapitány megingott. Feszes dereka előre hajolt, mint egy vékony
fatörzs; amelyet a szél mozgat. Hallgatott.

– Szokott, kérem, igen vagy nem?

– Néha… szoktam, – felelte megilletődötten Noszlopy kapitány.

– Milyen játékot?

– Különbözőt… kaszinót, pikét.

– És?

– Chemint. Baccarat-t. Huszonegyet. Makaot.

– Igen. Nagy összegekben szokott játszani?

Noszlopy kapitány kinosan nyelt néhányat.

– Néha kisebben, néha nagyobban.

– Mennyi volt a legnagyobb vesztesége?

– Készpénzben… ezer korona… én tudniillik csak néző voltam a
nagyjátéknál… amelyet az urak itt játszottak.

– Maradjunk csak a tárgynál. Tehát készpénzben ezer korona. És mennyi
volt a legnagyobb vesztesége, amelyet nem fizetett ki készpénzben?

– Kérem… én az urakkal, akik ide jártak… csak készpénzben játszottam. Én
a lapot sohase vettem; természetes, hogy akkor csak készpénzt lehet
tenni… idegen kártyára.

– Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre: volt-e önnek kártyaadóssága,
igen vagy nem.

Noszlopy kapitánynak verejtékes lett a homloka. Arccsontjaira ráfeszült
barna bőrén lilás foltok támadtak. Ujjai reszketve tépdesték a ruháját.

– Volt-e kártyaadóssága?

– Volt, – felelte mély sóhajtással.

– No. Kinek tartozott?

– Molitor Zoltánnak.

– No hát. Mennyivel?

Noszlopy kapitány megrázkódott. A két kezét felfelé lóditotta, mintha el
akarna hessegetni magától valamit, azután előrehajolt és gyorsan és
hangosan mondta:

– Akkor el kell mindent beszélnem. Mert az ugy volt, hogy Zoltán
szeretett játszani, sokszor olyankor is, amikor nem volt partnere,
délután vagy még délelőtt is. Tudta azt, hogy én a nagy partieknál
idegen lapra teszek és ezért egyszer azt mondta, játsszam vele
kettesben.

A rendőrtisztviselő félbe akarta szakitani, de Noszlopy kapitány nem
hagyta magát.

– Játszottunk és én eleinte nyertem. Zoltán nevetett rajtam, kinevette,
hogy ugy szeretnék nyerni, mert nekem fontos volt a nyereség. Azután
elfordult tőlem a szerencse. És folyton veszitettem. Visszavesztettem
mindent. És még azonfelül is folyton vesztettem. Zoltán haladékot adott
és mindig ujra játszott velem és néha azt mondta, hogy lefoglaltatja a
járandóságomat, de tudta, hogy ez csak tréfa; én kártyaadósságért nem
engedem lefoglalatni magamat, inkább főbelövöm magam, de hiszen ő csak
tréfált, mert mulatott rajtam és ha játszottunk is és ha adósságom volt
is, azt ő nem vette komolyan. És bár ő én rajtam mulatott és engem
ugratott, én őt tiszteltem és szerettem és életemet és véremet áldoztam
volna fel érte, hiszen a kártyaadósság az nem volt komoly dolog közte és
köztem.

Elhallgatott és lihegve és kimerülten nézett egyik hallgatójáról a
másikra. A rendőrtisztviselő komolyan, nyugodtan, makacsul kérdezte:

– Mennyit tett ki összesen az ön adóssága?

Noszlopy kapitány lihegve hallgatott, azután fájdalmasan elhuzott
szájjal, a hangot összeszoritott fogán oldalt átszürve mondta:

– Hétszáztizenegyezer koronát.

Géza ugy érezte, hogy el kell mosolyodnia és hogy most mindenkinek
nevetnie kell.

A két rendőrtisztviselő azonban komoly arccal ült a helyén. Erre ő
megütődötten egyenesedett ki a székén és egyszerre kinos szorongást
érzett. Mi lesz itt? Mi készül itt? Már megint szorul a láthatatlan
hurok egy emberi nyak köré?

– Hogy hivják önt tulajdonképen? – kérdezte hirtelen a
rendőrtisztviselő.

– Noszlopy István.

– _Igazán_ ugy hivják?

Noszlopy kapitány erre teljesen megtört. Feszes termete megbicsaklott. A
dereka elernyedt és a háta meggörbült.

– Nem, – lehelte elfehéredett szájjal.

– Mi az igazi neve?

– Hlinka Gergely.

– Miért nevezi magát Noszlopy Istvánnak?

– Az öreg ur akarta – felelte majdnem sirva Noszlopy kapitány. – Én nem
is akartam. Ő rámparancsolt.

– Ugy? Ráparancsolt? És hol szolgált ön tulajdonképen?

Noszlopy kapitány csodálkozva nézett a rendőrtisztviselőre.

– Minthogy ön kapitánynak nevezi magát. Milyen ezredben szolgált?

– Nem voltam katona…

– Miért nevei akkor kapitánynak magát?

– Ezt is az öreg ur akarta. Én nem akartam. De ő rámparancsolt.

Ugy beszélt, mint egy bünbánó, panaszos gyerek.

– Miféle szóváltása volt önnek tegnapelőtt Molitor Zoltán urral?

Noszlopy kapitány értelmetlenül bámult a rendőrtisztviselőre. Álmélkodva
gondolkozott. Azután hirtelen felhördült. Megértette, mi ennek a
kérdésnek a célzata.

– Uraim, ez rettenetes, – kiáltota sirva, – hogy engem ilyennel
gyanusitsanak. Higyjék el, hogy az a kártyaadósság nem volt komoly.
Bizonyitani is tudom.

Benyult a zsebébe és kirángatta a tárcáját.

– Itt van, – mondta – ezt a csekket tegnapelőtt délután kaptam
Zoltántól. Tudta, hogy megint elvesztettem a pénzemet. Hát ha az ember
komolyan veszi az olyan nagy követelést, akkor támogatja-e az adósát
ilyen támogatásokkal?! Ő nekem jóltevőm volt… és most engem
gyanusitanak… Óh, nézz ide a tulvilágról, elhunyt barátom és légy velem.

A két rendőrtisztviselő megnézte a csekket. A csekk május
tizenharmadikán kelt; ötszáz koronáról szólt. Zoltán aláirása volt
rajta.

– Miért nem váltotta ön be ezt a csekket?

– A rettentő izgalomban egészen megfeledkeztem róla. Most jutott
eszembe, hogy a zsebemben van. És hiszen nincs én nekem pénzre
szükségem… megvan itt énnekem a lakásom, uri ellátásom… öreg barátom
végső akarata szerint egész életemre… nem igaz, Géza?

Géza bizonyitotta, hogy igen. A kihallgatás azonban tovább folytatódott.
A kérdések, mint az éles karmok, meredtek neki Noszlopy kapitány
nyakának, Noszlopy kapitány kétségbeesett erőfeszitéssel vonta el mindig
ujra a szoritásukból vékony nyakát. A harc sokáig tartott.

– Végre is, – mondta a rendőrtisztviselő, – önnek nagy érdeke volt, hogy
Molitor Zoltán meghaljon.

– Miért lett volna? Nem volt.

– Ha kétes örökségi igényeitől el is tekintünk, azért, hogy
kártyaadósságától megszabaduljon.

Noszlopy kapitány fuldokolva kiáltotta:

– Nem, épen ez az, hogy nem. Mert Zoltán irást adatott velem mindenről…
Amig ő élt, addig bizonyos volt, hogy ez csak tréfa… megkinoz engem,
mert mulat rajtam… de amikor ő meghal, az örökösök az irást komolyan
veszik.

– Hol van az az irás?

– Lent kell lennie a földszinten. A harmadik teremben – nem a
kártyateremben – van egy páncélszekrény. Zoltán abban tartott mindent,
ami kártyára, nőkre és egyéb ilyenekre vonatkozott. Ott kell lennie.

A kihallgatást félbeszakitották. A két rendőrtisztviselő halkan
tanácskozott egyideig, azután felnyittatták a Zoltán szobáját, kihozták
a Zoltán kulcsait, lementek a földszintre és kinyitották a
páncélszekrényt. Noszlopy kapitány fent maradt Gézával az első emeleten
és fogvacogva imádkozott:

– Uram, Istenem, engedd, hogy meglegyen. Uram, Istenem, add, hogy ott
legyen.

Hosszu félóra telt el. A két rendőrtisztviselő végre visszajött. Egyikük
hét darab papirt hozott a kezében. Noszlopy kapitány felorditott
örömében, amikor ezeket a papirosokat meglátta. A hét darab papiroson
hét elismervény állott; hét nevetséges bizonyitvány arról, hogy Noszlopy
kapitány elismeri, hogy ismét százezer koronával tartozik
kártyaveszteségek következtében Molitor Zoltán urnak és nemesi és tiszti
becsületszavára fogadja, hogy ha Molitor Zoltán ur őt erre felszólitja,
huszonnégy óra alatt ezt az összeget hiánytalanul megfizeti.

– Itt ön már megint nemesi és tiszti becsületszavát adja, – mondta
boszankodva, de kissé megenyhültebben Eőry Kálmán.

– De hiszen ő tudta, hogy én se nemes nem vagyok, se tiszt, – kiáltott
Noszlopy kapitány. Épen ugy, ahogy azt tudta, hogy én ezerszer
huszonnégy óra alatt se tudok ekkora összeget megfizetni. De ő diktálta
ezt igy. Mulatott rajtam. Tetszik tudni… egy öreg paprikajancsi voltam
én az ő szemében.

Géza meghökkenve nézett Noszlopy kapitányra. Mit fog még mondani, hogy
rémülten és elszántan védje magát? És valóban fenntartható még ellene a
vád, – ez ellen az összetörött és levetkőztetett, szegény öreg
paprikajancsi ellen? A rendőrtisztviselő folytatta a kihallgatást. A
kérdései azonban egyre enyhébbek lettek; és végül igy szólt:

– Jól van… a kihallgatást befejezem. Mielőtt azonban önt elbocsátanám,
két tanácsot adok önnek. Először: ne kártyázzék még tréfából sem; mert
Molitor Zoltán ur tréfásan mondta ugyan a barátainak, hogy „ma megint
ötvenezer koronát nyertem Noszlopy kapitánytól“, de ennek a vége mégis
az lett, hogy amikor kártyaadósok után kutattunk, a legnagyobb
összegekkel terhelt adósként önt találtuk meg. Ez tehát az első
tanácsom. A második: ne hordjon idegen nevet és idegen rangot, akárki
parancsolja, mert ez a hazugság abba a gyanuba keveri az embert, hogy
egyebekben is hazudik. Végül: a tulságos buzgalom is árt. Mert ön
legfőképen azzal keverte magát gyanuba, hogy hangosan vádolt és vérpadra
akart juttatni egy ismeretlen tettest, amikor még nem is volt
büncselekmény. Ezek után elmehet.

Noszlopy kapitány alázatosan megköszönte a figyelmeztetést és a
jóakaratot és meggörnyedve kivánszorgott a szobából. A két
rendőrtisztviselő közölte Gézával, hogy a nyomozás be van fejezve,
félóra mulva telefonon értesitik majd róla, hogy az egész eljárás be
van-e szüntetve. Ők azt hiszik, igen. A detektivek mindenesetre
elhagyják a házat és a ház lakói egyébként is érintetlen szabadságukat
ezentul korlát nélkül vehetik igénybe. Barátságosan elbucsuztak Gézától
és elmentek. Géza kikisérte őket, azután habozott, hogy mit csináljon.
Ekkor egy inas jött hozzá és azt mondta neki, hogy Noszlopy kapitány
kéreti, menjen be a szobájába.

Géza belépett a szobába. Noszlopy kapitány ágyban feküdt. Sárga arca
fáradtan simult oda a párnához. Megkérte Gézát, üljön az ágyához. Géza
széket vett, odatette az ágy mellé és leült. Noszlopy kapitány elkinzott
arccal hallgatott egyideig, azután megtört fejhangon megszólalt:

– Géza, én egy szegény öregember vagyok.

Géza megpróbált egy vidám és hetyke hangot megütni.

– Ugyan, öregem, – mondta könnyedén – holnap megint olyan feszes,
kemény, fiatal legény leszel, mint annak a rendje.

Noszlopy kapitány ránézett. Az arca olyan halálosan elnyult volt és a
tekintete olyan kiábrándultan és józanul fájdalmas, hogy Géza egyszerre
megértette, hogy ezen a hangon most nem szabad vele beszélnie.

– Egyébként parancsolj velem, – mondta gyöngéden. – Mondj el mindent,
ami a sziveden van…

Noszlopy kapitány felsóhajtott. Keserüen elnézett maga elé egyideig,
azután lassan beszélni kezdett.

– Én ebből az ágyból, – mondta – talán soha már fel se kelek. Legjobb is
lenne nekem talán csendesen meghalni. Ne szólj semmit, – legjobb volna.
De hát mit tudom én: az ember ugy ragaszkodik ahhoz a rongy életéhez.
Lehet, hogy megint felkelek, járok-kelek… Mi lesz akkor velem? Ott van
az a hét irás, a hétszer százezer koronás kártyaveszteségről. Azt most
ti öröklitek. Ha be akarjátok rajtam hajtani, – huszonnégy óra alatt –
mit tehetek… főbe lőhetem magamat.

– De édes jó öregem, – mondta Géza, – hát csak nem gondolod, hogy mi
azokat a papirosokat prezentáljuk neked… mint valami komoly
kötelezvényeket.

– Hát nem huszonnégy óra alatt… időt adtak rá… hogy lassan törlesszem.

– De öregem! – elégetjük. Vagy a kezedbe adjuk, hogy te égesd el őket,
csinálj velük, amit akarsz. Csak nem gondolod, hogy mi ezt igazi
adósságnak tekintjük.

A Noszlopy kapitány orra cimpája remegni kezdett; megtört szeme nedvesen
csillogott.

– Hát nem? – kérdezte remegve.

– Ugyan, kérlek.

– Látod, Géza, – szólt egyszerre hangosan kiabálva Noszlopy kapitány –
én itt éltem az öreg ur mellett… jó volt a dolgom… de néha, ha olyan
kedve volt, hónapokig nem kaptam tőle egy fillért se és sohse tudtam,
nem dob-e ki másnap az öreg ur. És nekem előkelőnek kellett lennem, mert
ő akarta, de én már husz esztendeje minden este azzal feküdtem le:
mennyivel jobb lett volna, ha én megmaradtam volna szegény
alkalmazottnak a gyárban. Igy megöregedtem az öreg ur mellett a nagy
vagyonban, de mi lett volna velem, ha egyszer kitesz az utcára?
Indulhattam volna egyenest a Dunának. Azután jött Zoltán. És ő már
_csak_ mulatott rajtam… mélyen lenézett engem… óh, ne szólj semmit,
_csak_ lenézett… és mert látta, hogy _ugy_ szeretnék pénzhez jutni,
egészen független lenni, ezért iratta alá velem azokat a
kötelezvényeket. Nem vette ő se azokat komolyan, de rámhurkolta őket,
mint a gyerek a madzagot a madár lábára. Noszlopy vagy? Kapitány vagy?
Huszonnégy óra alatt fizetni, vagy főbelőni magadat. Játék volt az
egész, mert olyan mélyen lenézett engem; és talán igaza is volt, hogy
lenézett. Szomoru pojáca voltam én, nem más.

Géza mélységes szánalmat érzett iránta. Egyszerre látta a Noszlopy
kapitány egész életét harminc-negyven esztendő óta. A kinos
erőfeszitéseit, hogy ur legyen és előkelő legyen, amikor tulajdonképen
szegény bohóc-rabszolgája volt Molitor Árpádnak. Az ijedt, szegény és
remegő lelkét a harcias és hősies maszk mögött, amelyet hordania kellett
és amelyet nappal már a tulajdon arcának és a tulajdon lényének érzett.
Hová lettek most az elviselhetetlenül lovagias és romantikus szavai?
Milyen értelmesen és egyszerüen beszél, mihelyt maszk nélkül beszél.

– Kedves öregem, – mondta, – nem tudom, befejezted-e…?

– Mit… mit mondhatnék én még…?

– Ha igen, akkor én mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy akárhogyan
dől is el a te örökösödési igényednek a sorsa, mi a te anyagi
függetlenségedet mindenesetre biztositani fogjuk. Az évjáradékot
jelentékenyen felemeljük… kétszeresére vagy háromszorosára… ha kivánod,
a tőkét neked átadjuk.

– A… kezembe… adjátok? – kérdezte lihegve Noszlopy kapitány.

– Ha óhajtod, miért ne?

– Hogy én… hogy akkor én… hogy én magamat…

– Azután… Egyszóval mindent megteszünk, hogy embernek érezd magad.

– Látod, – orditott fel sirva Noszlopy kapitány, – ez az! Hogy embernek
érezzem magam.

A szivére szoritotta a kezét, kiabált, hálálkodott, elmult dolgok
elbeszélésébe fogott, azután a jövőről beszélt, rögtön fel akart kelni
és öltözködni akart, azonban fáradtan visszadőlt az ágyára. Géza végre
barátságosan elbucsuzott tőle és rábeszélte, hogy egyelőre pihenje ki
magát. Noszlopy kapitány erre igy szólt:

– Igazad van. Aludni fogok. És mondok neked valamit: én soha életemben
olyan jól nem aludtam, mint ahogy most fogok aludni.

Boldogan készült neki az alvásnak és már félig lehunyt szemmel mondta
Gézának:

– A jó Isten áldjon meg, a jó Isten áldjon meg.

Géza kiment. Fel akart menni a szobájába, de akkor a telefonhoz
hivatták. Eőry Kálmán közölte vele, hogy a nyomozást – most már minden
hivatalos fórum hozzájárulásával – megszüntették. A Zoltán haláláról
megjelent lapközleményre nézve a rendőrség energikus cáfolatot fog
kiadni és konstatálni fogja, hogy a halál véletlen szerencsétlenség
következménye volt. Végül pedig: minthogy az orvosi vizsgálat a halál
okát is teljes biztossággal megállapitotta, a boncolást mellőzik és a
temetést holnap meg lehet tartani. Géza megköszönte ezeket a közléseket,
azután felment a második emeletre és elmondta a többieknek is, amit
hallott. A többiek csendesen hallgatták végig és Ágnes nyugodtan igy
szólt:

– Ami a temetést illeti, értesitenünk kell Kunovics urat. Én majd
telefonozok neki. Egyébként pedig azt ajánlanám, hogy ami itt a házat
illeti, mert valakinek végre is rendelkeznie kell, a háztartás
vezetésére kérjük meg az anyámat.

Az öreg Molitorné a figyelemtől hirtelen megmerevedett arccal nézett
Gézára.

– Igen, ez nagyon helyes, – mondta Géza. Valakinek rendelkeznie kell; és
ha a néni volna olyan szives?

Az öreg Molitorné elpirult az örömtől és pár percnyi nyugtalan
izgés-mozgás után kiment, hogy a szakácsot hivassa és Czáránnéval
beszéljen. Ágnes csendes mosolygással fordult Gézához:

– Tudtam, hogy magának nem lesz ellene kifogása. És tudtam, hogy őt
boldoggá tesszük vele. Még egyszer egy háztartást vezetni – és igy, – és
itt! Nagy örömszerző a vagyon.

Géza szórakozottan bólintott, de egyszerre az egész lelkét ez a gondolat
kezdte foglalkoztatni. Ő ma két emberrel tett jót. Van-e érdeme benne,
hogy jót tett velük? Milyen könnyü volt velük jót tenni. Semmi áldozatot
nem kellett érte hozni; nem is ő tett velük jót, hanem a vagyon. A
vagyon tegnapi ura betörött koponyával ott fekszik az első emeleten. Ki
törődik még vele? Az élők élvezik uj vagyonuk örömeit, mindenki a maga
módja szerint. Miért nem törődnek a halottal? Azért, mert hideg lélek
volt, szeretetlen és gonosz? Ha jó lett volna, forró szivü és
ragaszkodó, akkor többet törődnének vele? Egy kicsit. Sirnának. De azért
épen ilyen csendes édességgel élveznék az uj vagyont, amelyhez a
másiknak a halála juttatta őket. Valami nagy hazugság van abban a
módban, ahogyan az ember a halálról beszél és ahogyan embertársa
halálával szemben viselkedik. Mit kellene itt tenni?

Géza szórakozottan bibelődött ezekkel a gondolatokkal. A többiek
elhitták sétálni és ő elment velük. Ágnes és Rappaport azon fáradoztak,
hogy Mariannet jobb kedvre deritsék és ezért népes utcákba mentek, ahol
fényes kirakatok voltak. Marianne érdeklődött a kirakatok iránt, de
hazafelé menet ismét visszaesett bánkódó, tompa rosszkedvébe. A vacsorát
azért csendes nyugalommal és halk elégedettséggel fogyasztották el.
Vacsora után a hallban beszélgettek. Itt negyed tizenegykor a lábuk
alatt megint felhangzott egy halálfélelemtől reszkető jajkiáltás: a
Czáránné fájdalmas és üvöltő sirása. Géza elsápadva ugrott fel és
lesietett a souterrainbe. A hófehér arcu Czáránnét ekkorra már
kiszabaditották az ura kezéből, aki megverte, fojtogatta és megöléssel
fenyegette volt. Czáránnal azonban nem lehetett beszélni, mert Czárán
részeg volt. Géza az asszonyhoz fordult:

– Miért nem válik el tőle? – kérdezte biztatva.

Az asszony lesoványodott teste dideregve reszketett.

– Megesküdtem neki az oltár előtt, – mondta vacogó foggal.

Géza bosszus jóindulattal kapacitálta az elválásra. Az esküje alól fel
van mentve. Az ilyen kegyetlenség megszünteti az eskü érvényességét. Az
asszony fájdalmas makacssággal rázta a fejét, és amikor Géza
felajánlotta neki, hogy vagy az urát küldi el innen, vagy őt küldi el
valahová, ahol csendben meghuzódhatik, halkan igy szólt:

– Az se érne semmit. Utánam jönne.

– Hát szóval maga oda van hozzá láncolva; és türnie kell mindent; és
csendesen várnia kell, mikor fogja végül megölni.

Az asszony messzenéző, nagy szemmel bólintott sok kis igent egymásután.
Igen, ez épen igy van, igen, hozzá van láncolva, igen, türnie kell, hogy
veri és várnia kell rá, hogy mikor öli meg végre, igen, igen, igen.

Géza megfordult és rosszkedvüen visszament a hallba. Ott beszélgettek
még egy darabig, azután elmentek lefeküdni.



XIII.

Másnap délelőtt megérkezett idősebb Molitor Géza. Géza felkisérte az
apját a második emeletre és segitett neki az öltözködésnél Egy kis
derült meghatottsággal nézte az apját, akit magánál mindig valahogyan
fiatalabbnak érzett. Nagyon hasonlitottak egymásra, de idősebb Molitor
Géza valamivel karcsubb és magasabb volt a fiánál és rövid ősz
szakállával, üde arcával és acélszinü tekintetével a legtisztább és a
legelőkelőbb férfi volt, akit Géza ismert. Géza elmondott neki mindent,
ami a házban történt; az apja figyelmesen meghallgatta, azután igy
szólt:

– Ami elmult, az elmult. Zoltánt eltemetjük, és azzal a mult egészen
lezáródik. Ami engem illet, én sohse hittem, hogy még valaha az öreg
Árpád házába kerülök. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, de én az
eszelős kapkodása, nagyzolása és léhasága miatt annyira megvetettem
szegényt, hogy még örökösként se óhajtottam a háza küszöbét átlépni.
Most természetesen oktalanság volna az örökségnek rámeső részét el nem
fogadni. Elfogadom, – ugyis a te számodra fogadom el. Persze, mint
minden jó, ami az embert éri, ez is egy kicsit elkésve jön.

– Hogyan, apám?

– Öt évvel ezelőtt igazán tudtam volna örülni neki, hogy a sorsodat egy
nagy vagyon biztositja; lehetővé teszi, hogy a passzióidnak, mondjuk: a
tudományodnak élj. De most, amikor én is épen ott tartottam, hogy – bár
sokkal szerényebb módon – biztosithattam volna a csendes, uri életedet.

– Mivel, apám?

– A hatszáz holddal, fiam. Sovány felvidéki föld, de évekig szorgalmasan
dolgoztam, hogy ne legyen rajta egy fillér teher se; azután jöttek ezek
a háborus évek, amikor végre igazán érdemes volt gazdálkodni…

Géza kétségbeesett mozdulattal emelte a kezét a füléhez, mintha nem
akarná hallani azt, amit az apja mond.

– Mi bajod?

– Apám, ez borzasztó… mindig ujra azt hallani, hogy a háboru nekünk is
használt; és hogy milyen áldás volt a háboru a gazdának. Én otthonról
azért szöktem el legutóbb a második napon, mert mindenfelé azt
hallottam, hogy igy meg ugy, ha a kormány velünk, gazdákkal igy bánt,
akkor feletetjük a buzát meg a rozsot a disznókkal. Folyton attól
rettegtem, hogy egyszerre csak azt hallom, hogy a mi gazdaságunkban is
ezt csinálták.

Idősebb Molitor Géza acélszürke, tiszta szeme néhány másodpercig a
szőnyegen keresgélt valamit.

– Fiam, attól tartok, hogy a te egyébként nagyon rokonszenves erkölcsi
érzékenységed lassanként olyan ideges szenzibilitássá lesz, amely
nemcsak az érvényesülés és a boldogulás lehetőségeit veszi el tőled,
hanem amely a mi komplikált társadalmunkban élő ember számára szinte az
élet élését is lehetetlenné teszi. Te tudod, mi az én véleményem a
háboruról és mi az én véleményem a társadalmi kötelességeinkről. De a
legelső kötelességünk mégis csak az, hogy talpon maradjunk és a magunk
életét igyekezzünk menteni és kiépiteni; azzal senkinek se használok, ha
duzzogok, tiltakozom, engedem magamat eltapostatni, vagy engedem, hogy
azok boldoguljanak, akikről tudom, hogy valóban lelkiismeretlenek és a
gazdaságnak csak jogait ismerik majd, de semmiféle kötelezettségét.

– Igaz, apám, – mondta Géza lehajtott fejjel, – de ugyanezzel az
okoskodással mindjárt uzsorára vagy rablásra adhatnók magunkat.

– Igaz, fiam és ugyanazzal, mint a tied, mindjárt arra, hogy ebből a
tisztátlan pénzen épült házból menjünk ki egy gellérthegyi barlangba és
próbáljuk meg, meddig bir az ember friss tavaszi füvön megélni. – Hidd
el, Géza, annak a morálnak a szavát, amely benned lángol, én is ismerem.
De annak a morálnak _minden_ konzekvenciáját csak a gellérthegyi
barlangban lehet levonni. Egy ilyen komplikált társadalomban meg kell
alkudni. Törekedni kell a jóra, – ez a legtöbb, amit tehetünk. Mindig
figyelni kell az erkölcsnek arra a belső szavára; és ha lehet,
engedelmeskednünk kell neki, – ennél többet csak apostolok és martirok
tehetnek.

De miért ne lennénk _mi_ apostolokká és martirokká, – gondolta Géza. – A
beszélgetés azonban nem folytatódott, mert az apja készen volt az
öltözködésével és Géza társaságában elindult a Molitor-család többi
tagjaival megismerkedni. Az ismerkedés után beszélgettek még egy ideig,
azután lementek a kert felé néző csarnokba, ahol a temetés szertartása
kezdődött. Azután kikisérték a koporsót a családi sirbolthoz, amelyben
Zoltán holtteste az öreg Molitor Árpád holtteste mellé került és egy óra
tájban megint együtt ültek a hallban. Azokról a kérdésekről
beszélgettek, amelyeket délután Baranyayval és Kunoviccsal el kell majd
intézni. Ágnes odafordult idősebb Molitor Gézához:

– Én nekem volna egy ajánlatom.

– És pedig.

– Anyámmal megbeszéltük, hogy ő lemond arról, hogy a végrendelet ugy
magyaráztassék, hogy őt, mint a Molitor-név viselőjét, szintén rész
illesse az örökségből. Ezzel szemben azonban azt kérjük, hogy az a
hatodrész, amely ő rá esnék, mégis kezeltessék külön és ebből a
hatodrészből legyenek fizetendők azok a járandóságok, amelyek a vagyont
terhelik. Például: a Noszlopy kapitánynak fizetendő évjáradék, amelyet
Géza különben is jelentékenyen fel akar emelni és amely felemelést én
már csak azért sem ellenzék, mert viszont a leghatározottabban ellenzem
azt, hogy Noszlopy kapitány egyéb örökségi igényeit elismerjük.

– Annak nem is igen lenne értelme.

– Ugy-e nem? Abból a hatodrészből lenne tehát fizetendő a Noszlopy
kapitány járandósága. Abból lenne fizetendő ennek a háznak a fenntartási
költsége. Abból lennének fizetendők végül egyéb olyan jótékonysági
kiadások, amelyek, gondolom, ezentul mindnyájunk hajlandóságai
következtében nagyon megnőnek és amelyekre igy eleve igen jelentékeny
összegek jutnak. El tetszik fogadni ezt az ajánlatot?

Géza apjára nézett. Az apja odafordult hozzá.

– Látod, – mondta elragadtatva, – ez annak a morálnak a hangja, amely
bent kell, hogy éljen minden igaz ember lelkében. Morálisnak lenni és
praktikusnak lenni egyszerre. Nagylelkünek és okosnak. Az oktalan
igényeket a legnyugodtabban visszautasitani, de rögtön megállapitani azt
a kötelezettséget, amely egy jelentékeny vagyon átvételével
mindnyájunkat terhel.

Ágneshez fordult.

– Hogyne fogadnám el. Nagy köszönettel és a legteljesebb elismeréssel
fogadom el. Ezt a megoldást rendkivül okosnak és rendkivül szépnek
tartom.

Tovább beszélgetett Ágnessel. Géza felkelt és idegesen járt-kelt
ide-oda. Ebéd előtt pár percre egyedül maradt az apjával.

– Milyen kedves és szép egy teremtés ez, – mondta az apja. – Látod, az
én konzervativizmusom igazán nem veszedelmes: percek alatt végzek minden
olyan meggyőződéssel, amely elfogultságnak és előitéletnek bizonyul. Én
féltem ettől az Ágnestől. Orvosnő! Doktorkisasszony! Brr! – Nem volt
igazam. Ez szerény, kedves, okos és ami a legfurcsább: nőies nő. Nem?
Tévednék benne?

– Nem, apám. Igy van…

Az apja várakozva nézett rá még néhány másodpercig. Géza azonban
hallgatott és a beszélgetés igy véget ért. Ebéd után megjött Baranyay és
Kunovics. Ekkor lementek a hallba és megbeszélték az elintézendő
ügyeket. Mindenekelőtt arra nézve kellett dönteni, hogy a vagyon együtt
maradjon-e továbbra is és hogy Kunovics ur vezesse-e tovább a cég minden
vállalatát. Kunovics ur ekkor előadta, milyen a vagyon mostani állása. A
cvikkere felett csendes gunnyal nézegette az örökösöket. Ő harminc
esztendeje kezelte a nagy vagyont: magáénak érezte a szaporitás és a
fellendités érdemét és sokkal közelebb állónak érezte magát gyárakhoz és
birtokokhoz és az egész vagyonhoz, mint ezek az idegenek, akik tegnap
még szegény emberek voltak. Amikor a vagyon nagyságáról beszámolt,
csendes lenézéssel várta az elképedést, amelynek véleménye szerint
okvetlenül jönnie kellett. Az elképedés nem is maradt el. A
tizmillióktól, amelyeket gyorsan egymásután felsorolt, nemcsak az öreg
Molitorné sápadt el, hanem Ágnes és Géza is meghökkent. Az egyetlen, aki
nemcsak nyugodtan vett mindent tudomásul, hanem néhány higgadt kérdést
is intézett Kunovics urhoz, idősebb Molitor Géza volt. Kunovics ur
ezektől a váratlan kérdésektől eleinte megsértődött. Már-már ugy volt,
hogy gorombán fog felelni. Az öreg Molitor Géza tiszta és nyugodt
előkelősége azonban nagyon hatott rá; engedelmesen felelt neki, és
amikor az öreg Molitor Géza egy halk bókkal fejezte be a beszélgetést:
az ő tehetsége számára, amely egyedül veheti igénybe maga számára ennek
a nagy fellendülésnek az érdemét, akkor egészen felmelegedett,
odafordult az idősebb Molitorhoz és most már csak neki beszélt:

– Kérem, – mondta bizalmasan, hangosan és gesztikulálva – a vagyont
szétosztani? Nekem mindegy: ha én visszavonulok, nekem elég van. De ha
ez a vagyon hat darabban külön volna, akkor egyesiteni kéne.

– Ugy van, ez világos.

Kunovics odahajolt az idősebb Molitorhoz és most már egészen bizalmasan
rátette a kezét a karjára és elragadtatott, ravasz mosollyal mondta:

– És akkor mit kellene csinálni? Jönni kellene Kunovicshoz és kérni kéne
rá, hogy vállalja el a vezetését.

– Nagyon helyes, – mondta az idősebb Molitor mosolyogva. – Minthogy
pedig a vagyon együtt van, nekünk nincs más feladatunk, mint hogy szépen
megkérjük rá Kunovics urat, sziveskedjék tovább is olyan kitünően tovább
vezetni, mint eddig.

Ebben megállapodtak. Megállapodtak azután abban, hogy Kunovics ur
egyelőre az idősebb Molitor Gézának számol be a tevékenységéről;
biztatták Gézát, hogy foglalkozzék ő is az üzleti dolgokkal és
megállapodtak benne, hogy Gyurit üzletembernek nevelik. Amikor minden
kérdés le volt tárgyalva, Géza bement Noszlopy kapitányhoz, aki még
mindig ágyban feküdt. Közölte vele, hogy az évjáradékát a háromszorosára
emelték fel; a tőkét bármikor megkaphatja; de ettől eltekintve
jelentékeny összegü pénzt utalványoznak neki már most ki, hogy magát
anyagilag mindenesetre függetlenül érezze. Noszlopy kapitány könnyes
szemmel hallgatta ezt a közlést; rögtön felkelt az ágyból és öltözködni
kezdett, hogy mindenkinek külön-külön köszönetet mondjon. Mire Géza
visszament a hallba, a három öreg ur már lelkesen politizált. A nézeteik
részletekben eltértek egymástól, a nagy dolgokban azonban teljesen
egyetértettek. A háboru eseményeiről mind a hárman nagy lelkesedéssel
beszéltek, az uj győzelmektől el voltak ragadtatva és ragyogó bizalommal
néztek a jövőbe. Géza előbb szótlanul hallgatta őket, de amikor
egyenesen hozzá intéztek kérdéseket, megszólalt és eleinte lassan,
azután egyre hevesebben elmondta a véleményét a háboruról. A három öreg
ur nyugodtan hallgatta.

– Kedves doktor ur, – mondta azután élénk arcjátékkal Kunovics, – mondok
én önnek valamit. Az emberek nagy többsége szamár. Ez alapvető igazság,
amelylyel mindig először kell számolni. Ugy-e, hogy ez igaz? No hát, ha
ez igaz, akkor: egyszer háboru kell nekik, máskor korcsma kell, ahol
elisszák a keresetüket, valami baj mindig kell nekik. Okos ember nem
tehet egyebet, mint hogy csendesen nézi őket és ami őt magát illeti,
semmiképen és soha nem részegszik le.

– Nem tudom, – mondta Baranyay, – hallottad-e te már, háboru előtt,
mikor parasztok teljes nyugalommal azt mondták: kell már egy kis háboru,
nagyon sok az ember. Nem hiszed, hogy ebben a parasztbölcseségben van
valami? Nézd meg: az egész ország gazdagszik. A parasztnak soha ilyen
jól nem ment a dolga. A munkás soha ennyit nem keresett,
kétségbeesetten, – hogy ez: álgyarapodás, hazug és beteg állapot.
Gazdagszik egy ország, amelynek a legnagyobb kincse – az emberanyaga –
egyre pusztul és amely a készleteit végig elfogyasztja?

– A földet nem fogyasztja el, – felelte Baranyay. És az a fontos.
Titeket megtéveszt az, hogy a városi lakosság egy része rosszabb
viszonyok közé került. Nyomorog, ha ugy tetszik. Nem az a fontos. A
paraszt a fontos. És annak jól megy a dolga. És aki a birtokot örökölte,
annak mindegy, hogy háboru vitte-e el az elődjét vagy himlőjárvány; ő
örül a birtoknak. Háboru hozta-e a konjunkturát vagy rossz világtermés,
neki mindegy, ő örül a konjunkturának. Nem akarom én se azt állitani,
hogy a háboru igazi gyarapodást hozott. A háboru első sorban nagy
fogyasztó, nem pedig termelő. De ha a háboru alatt olyan területeket is
bevetettek, amelyek addig ugaron voltak, az ugy-e már gyarapodás is. És
majd megmondom én neked, mi a háboru igazi nagy eredménye:
megváltoztatta a termelés módszereit, megváltoztatta a fogyasztás
rendjét, megváltoztatta a pénzkeringés tempóját, nagy beruházási
hiteleket nyujtott a jövő terhére a jelennek és mindennek következtében
megváltoztatta a nemzeti jövedelem megoszlását. És ezért, bár a háboru
inkább fogyasztást jelent, mint termelést, általában mégis gazdagodást
hozott.

– Uristen, – mondta Géza kétségbeesve, – hát ti csakugyan nem látjátok,
hogy mit kell ezért a mai álgazdagságért holnap fizetnünk? Nem látjátok,
hogy az egész társadalmunk feloszlóban van?

– _Noooo_ doktor ur, – mondta Kunovics éneklő hangon, – most már ön is a
nagytőkéhez tartozik, most megpróbálhatja ön a nagytőkét összehozni,
hogy csinálja meg a békét.

Géza lehülten hallgatott. Kunovics elmondta a többieknek, mi volt a Géza
terve a nagytőkével, és Géza csendes boszuságot és halk szégyenkezést
érzett. Miért nem lát most neki rögtön a munkának? Előbb a magyar
nagytőkét megszervezni, azután a németet, azután összeköttetésbe lépni
az angol és a francia nagytőkével. Miért hült le? Miért érzi naivnak és
gyerekesnek ezt a tervet? A három öreg ur megbeszélte a tervet és
megvalósithatatlannak találta.

– Ennek a háborunak, mondta az idősebb Molitor, – ki kell tombolnia
magát. Nem emberi szándék idézte elő, hanem magasabb erők. Emberi
elhatározás nem is fejezheti be. És ami a ti szép programmjaitokat
illeti, fiam, tartok tőle, hogy azok soha meg nem lesznek valósithatók.
Amig emberiség lesz, addig mindig lesz szegénység a földön és mindig
lesz háboru a földön.

Géza nem felelt. Mindabból, amit a három öreg urtól hallott, ez az
utolsó mondat sebezte meg a legjobban. Ezzel a bölcseséggel szemben
egészen türelmetlen volt; még a cinikus okosságot és a szándékos
gonoszságot is inkább meg tudta bocsátani, mint ezt a jóindulatu és örök
időkre szóló belenyugvást abba, hogy embermilliók becstelenül
szenvedjenek. Az apja iránt érzett teljes szeretetére szüksége volt,
hogy lelkében egy percre meg ne gyülölje az apját. Fájdalmasan
viaskodott magával és igy próbálta a lázadó keserüségét megfékezni:

– Ezek az öreg urak talán azért olyan nyugodtak, mert az alatt a
tiz-tizenöt év alatt, amit ők még élnek, nem fordul fel egészen a világ.
Az ösztönük hallgat. Az én generációm pedig talán azért olyan nyugtalan,
mert nemcsak ezt a háborut szenvedi át, hanem mindazt a szörnyüséget is,
amely még ez után a háboru után következik a világra. Az ösztönünk
nyugtalankodik. Jaj nekünk, hogy ti igy rendeztétek be a világunkat. Jaj
nekünk, hogy a fiaitoknak kell lennünk.

Görcsös erőfeszitéssel akarta lerázni magáról ezeket a gondolatokat,
amikor egyszerre valaki halkan sugta a fülébe:

– Neked van igazad.

Meglepetve fordult hátra. Noszlopy kapitány nézett tiszta, hálás
kutyaszemmel a szemébe. Lám, gondolta az első percben Géza, ez szabad
ember lett, ember lett és egyszerre embermódra tud érezni és
gondolkozni. Azután elfanyarodott. Noszlopy kapitány mindig ugy
gondolkozott, mint a gazdái. Most őt nézi a gazdájának.

Noszlopy kapitány mindenkinek köszönetet mondott a reá vonatkozó
határozatokért, azután leült és szeliden részt vett a beszélgetésben.
Géza ezentul hallgatott. Az egész délutánja nagyon rossz kedvben telt
el. Estefelé találkozott Péterrel, aki sápadtan ténfergett ide-oda a
házban.

– No Péter, még itt vagy?

– Itt százados ur. Ha szabad, még holnapig.

– Hogyne volna szabad. Mi bajod Péter?

Péter szomoruan lógázta nagy, sárga fejét és halkan mondta:

– Nagy gazember szegény Péter, százados ur.

Estefelé megjött Rappaport. Azután Ágnessel és Marianne-nal sétálni
indult. Az idősebb Molitor hozzájuk csatlakozott. Géza azonban nem ment
velük. Kibolyongott egyedül a Városligetbe és tétován és fáradtan
járt-kelt. Egész este rossz kedve volt és fáradtan és halk fejfájással
aludt el.



XIV.

Géza felhivatta Czáránt. Keményen összeszidta. Megfenyegette azzal, hogy
kidobja, ha mégegyszer hozzá nyul a feleségéhez, sőt értésére adta azt
is, hogy ő – Molitor Géza – sajátkezüleg meg fogja verni, ha a feleségét
bántja. Czárán sötét, dacos, mozdulatlan arccal hallgatott. Gézának az
az érzése támadt, hogy megint rossz hangon beszélt vele. Ez a Zoltán
tanácsa volt; Zoltán beszélhetett volna vele talán ezen a hangon; az ő
ajkán azonban ez a hang hazug, tehát hatástalan. Közelebb lépett
Czáránhoz.

– Mondja Czárán, – szólt csendesen, – nem sajnálja maga azt a szegény
asszonyt? Hiszen megesik az ember szive, ha ránéz.

Czáránnak bozontos bajusza alatt vonaglani kezdett a szája.

– No nézze Czárán, hiszen maga nem komisz ember. Hát nem szégyelli
magát, hogy ezt a sápadt, gyenge asszonyt üti és halállal fenyegeti?

Czáránnak hunyorogva csillogott a szeme.

– Ne tessék tőlem ilyeneket kérdezni, – mondta nehéz lélegzettel. Senki
másra az nem tartozik, csak én rám… hogy szégyellem-e én magamat.

– No jól van Czárán. Hiszen mondom én, hogy nem komisz ember maga. De
hát akkor vessen véget ennek a szörnyü állapotnak. Vagy váljon el…

– Azt az asszony se akarja.

– Ő se akarja, mert szereti magát, maga se akarja, mert szereti őt. Hát
akkor pedig felejtse el végre azt, ami történt. Bocsásson meg neki.
Igazán rászolgált szegény.

– Nem mondom, hogy nem…

Elhallgatott. Sötét nyugalmu arca fel volt dulva. Géza ujra a lelkére
beszélt, hogy felejtse el már végre azt, ami történt. Czárán eltorzult
arccal csóválta meg a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur.

– Hát akkor váljanak el.

– Azt se lehet, százados ur.

– De Czárán, hát ez oktalanság. És vétek önmaga ellen, ő ellene, a jó
Isten ellen. Nem érzi, hogy milyen bünt követ el?

Czárán elkeseredetten csavarta meg széles nyakát és csikorgó foggal
mondta:

– Mit tetszik engem itt ilyen dolgokkal kinozni. Hát nem kinlódom én
eleget éjjel és nappal? Hogy szégyellem-e magam? Hiszen az arcomról
perzselődik le a bőr. Hogy bocsássak meg neki? Hát hány százezerszer
mondtam én már el magamnak, hogy most már bocsáss aztán meg neki, mostan
felejts el aztán mindent. De hát hogy felejtsem el, ha egyszer nem tudom
elfelejteni? Ha nem tudom, – hát nem tudom, hát nem tudom, ha milliószor
millió évig égek is a pokoltüzön érte. Hát nem tudom.

Géza fájdalmas csüggedtséggel hallgatta és lassan a vállára tette a
kezét. Ez a mozdulat a Czárán izgatott elérzékenyülését még forróbbra
fokozta. Jajgató hangon mondta:

– És a vége mégis csak az lesz, hogy egyszer megölöm. Azután utána
megölöm magamat is.

Megfordult és kiment. Géza kinos tehetetlenséggel nézett utána. Érezte,
hogy igy van: az lesz a vége, hogy egyszer megöli az asszonyt, azután
utána megöli magát. Most kinlódik; ujra meg ujra elhatározza, hogy
megbocsát; sirva és szomjasan ölelkeznek néha össze az asszonynyal, de a
csókjaikban ott van a halál ize; a csók után jön a csalás képe, az
örökké gyötrő emlékezés felparázslik és tüzes seb módra ég a lélekben;
egyszer a gyötrelem dühében megöli az asszonyt és utána megöli magát,
mert hiszen ő szerette az asszonyt. Ez lesz a vége.

Géza kedvetlen volt és idegesen fáradt. A Molitor-házban egyébként a
következő napok csendes elégedettségben teltek el. Ágnes különösen a
Géza apjával barátkozott össze. Az idősebb Molitor Géza egyre jobban el
volt ragadtatva Ágnestől és egyre nyomatékosabban mondta a fiának,
mennyire tetszik neki Ágnes és mennyire kedve szerint való asszony lenne
Ágnesből. Géza ugy tett, mintha nem értené meg ezeket a célzásokat.
Alaktalan, tompa neheztelést érzett Ágnes iránt és a Molitor-ház minden
lakója iránt. Elsősorban magával volt elégedetlen, de nem tudta
megmondani magának miért, csak bosszus rosszindulattal faggatta magát
ujra meg ujra válaszért. Amikor Bereczéket elutaztatta Trakostyánba,
megrohanta az a vágy, hogy ő is elutazzék valahová. De azután olyan
élénken képzelte el, hogy az egyedüllétnek milyen kinját érezné akárhol
másutt, hogy egyszerre különös hálaérzés támadt benne a Molitor-ház
iránt. Mégis csak itt van minden, ami igazán foglalkoztatja és forrón
érdekli. De mi foglalkoztatja és mi érdekli voltaképen? Végiggondolta az
elmult napok eseményeit és egyszerre rájött, hogy az a nyugtalanság
érdekli és foglalkoztatja, amelyet akkor érez, ha ezeken a napokon
végiggondol. Az események gyorsan jöttek egymásután és alig adtak neki
időt rá, hogy gondolkozzék. Örült volt neki, hogy néhány ügy tisztázódik
és elintéződik. Örült neki, hogy Ágnest nem kellett vádolnia és nem
kellett gyanusitania. Örült, hogy a vagyon módot adott neki egy-két
szive szerint való cselekedetre. De közben a lelke mélyén ott lappangott
néhány kegyetlen és mérges csipésü kérdés, amelyeknek a fájdalmát egy
ideig tul lehetett kiabálni, de amelyek most ujra marnak. Hogy lehetett
megfeledkezni róluk? Hogy lehetett 1 percig is azt gondolni, hogy most
minden el van intézve azzal, hogy Bereczet házi tolvajként leleplezték
és hogy a rendőrség a Zoltán halála miatt való nyomozást beszüntette?
Éjszakánként Berecz járt a folyosón. Jó. De az ő szobájába Berecz nem
jött be egyetlen egy éjszaka sem. Pedig az ő szobájában valaki vagy
valami járt, az bizonyos. Ki? Ember vagy állat vagy valami, ami nem
ember és nem állat, de mégis akarat és erő? Megborzongott. Aztán
bosszankodva rázta meg magát. Együgyüség. Nem szabad az ilyen babonás
ijedelmeket rászabaditani magára. Akármi történt, annak megvan a
természetes magyarázata, csak meg kell keresni. Csak okosan, logikusan
és makacsul kell keresni és megtalálja az ember a Zoltán gyilkosát is.

Meghökkenve és elbámulva nézett bele a maga lelkébe. Miért mondta ezt
magának ilyen természetesen: a Zoltán gyilkosát. Hát olyan
természetesnek találja ő, hogy Zoltánt megölte valaki? Igen. Ezt ilyen
természetesnek találja. Ezt az első perctől fogva bizonyosra vette és a
bizonyossága meg nem ingott egyetlen pillanatra se. Örült, amikor
kiderült, hogy Ágnest nem lehet vádolni és nem lehet gyanusitani, de
hogy Zoltánt megölték, abban soha egy percre nem kételkedett. Megölték.
De hát ki? Töprengve, elmélyedve, nyugtalanul járt-kelt egész nap és
amikor tehette, különvált a többiektől, hogy átadja magát ennek a kinzó,
izzó töprengésnek, amely mindennél jobban érdekelte a világon.

Egy este, amikor az apja, aki mindig korán feküdt le, már felment a
szobájába, és a hallban csak Ágnes és Rappaport volt már ott, ő is
felállt és azt mondta, hogy fáradt és álmos. Szeretne lefeküdni. Ágnes
akkor hosszu, figyelmes tekintetet vetett rá és megkérte, hogy maradjon
még. Szeretne vele és Rappaporttal Marianne-ról beszélni. Géza leült.

– Ez a kislány, – mondta Ágnes – egészen furcsa lélek. Én azt hittem,
sohase lesz benne mély és őszinte ragaszkodás valaki iránt. És erre…
Zoltán voltaképpen csak két napig foglalkozott volt vele. És a halála
mégis ugy megrenditette, hogy most még annak a vagyonnak se tud örülni,
amely állandóan hozzájuttatja mindahhoz, amit akkor menyei ajándékképpen
fogadott. Állandóan levert. Sápadt. Egyszerre könnyes lesz a szeme.
Álmában sir. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a világon, aki még mindig
Zoltánra gondol.

– Az egyetlen? – szólt Géza halkan.

Ágnes figyelmesen ránézett. Géza megint egy lelki ütést érzett. Ennek az
aranybarna szemnek a sugárzó tekintete mindig taszitani tudta valahová,
hajtani valamerre és ő mindig kénytelen volt kiszolgáltatni magát ennek
az idegen akaratnak. Nyugtalanul ült a helyén, egy ideig feszült
farkasszemet nézett Ágnessel, azután lesütötte a szemét, de sokáig magán
érezte az Ágnes komoly, csodálatos, hallgatag ékesszólásu tekintetét.
Nagy csend volt; azután Ágnes szándékos könnyedséggel megszólalt:

– Egyszóval itt is tenni kell valamit. Mit?

Rappaport különböző javaslatokat tett. Ágnes egyszerre odafordult hozzá:

– Mondja, Rapp – szólt derülten – miért nem foglalkozik maga most többé
Marianne-nal? Egy ideig olyan szépen… egy ideig valósággal udvarolt
neki.

Rappaport tartózkodó, finom szájjal felelte, hogy ő most is épen ugy
foglalkozik Marianne-nal, mint azelőtt.

– Szó sincs róla, – mondta Ágnes. – Kiábrándult belőle? Látja, én azt
hiszem, Marianne rögtön visszakapná a nyugalmát és a jókedvét, ha maga
például… megkérné.

– Oh, hová gondol.

– Miért? Miért olyan elborzasztó ez a gondolat?

Rappaport kitérő válaszokat adott, Ágnes azonban egyenes feleletet
sürgetett. Rappaport erre felemelte oldalra hajtott fejét, nyugodtan a
szemébe nézett Ágnesnek és tartózkodva, óvatosan, de teljes nyiltsággal
mondta:

– Ágnes, hiszen tudja, hogy én magába vagyok szerelmes.

Ágnes megzavarodott egy kissé. Géza bámulva nézte azt a nyiltságot és
azt a nyugalmat, amellyel barátja ezt a vallomást – még hozzá egy
harmadik ember jelenlétében – megtette. Csak Rappaport volt teljesen
nyugodt. Ő ezt a legtermészetesebb dolognak találta a világon. Ágnes
összeszedte magát.

– Kedves Rapp, – mondta mosolyogva – ez nagyon kedves magától. Hiszen én
mindig tudtam, hogy tetszem magának. Maga is nekem. De ezt azért, ugy-e,
ne vegyük nagyon tragikusan. Maga általában szerelmes a női nembe;
szerelmes az egész intézménybe; engem, hogy ugy mondjam, csak
szimbolikusan tisztel meg… és igen rövid idő mulva épen ugy tudna másba
is szerelmes lenni; sőt – mindjárt be kell vallania, hogy jól ismerem a
gondolkozását – nemcsak rövid idő mulva, hanem ezzel a szerelemmel
egyidőben is tudna egy más szerelmet érezni. Talán érez is.

Barátságosan és jóindulattal mosolygott rá Rappaportra. Rappaport
azonban komoly maradt.

– A gondolkozásomat jól ismeri, s a szerelemről nekem megvan a magam
felfogása. De azért…

– Mit: azért?

– Azért…

– No?

– Ah, ne beszéljünk róla. De higyje el, hogy ez nagyon komoly dolog.

Ágnes meg volt zavarodva és meg volt hökkenve. Eddig is érezte, hogy
Rappaport szerelmes belé, de sohase vette komolyan a dolgot. A kis Rapp…
a rózsás, lányos arcával… és a dionizoszi világfelfogásával. Most
rosszul esett neki a Rappaport komolysága és őszinte odaadással
könyörgött, lássa be, hogy a szerelme nem komoly dolog.

– Nézze, Ágnes, – mondta Rappaport – én belátom, hogy semmi értelme
sincs, hogy beszéljek róla. Különösen itt, épen Géza előtt. De azt nem
tudom mondani, hogy ez nem komoly dolog. Nekem mostanában néhány rossz
napom volt…

– Magának? Miért?

Meglepte, hogy Rappaportnak is lehetnek rossz napjai. Ő mindig rózsás,
mindig tartózkodóan udvarias és finoman lelkes.

– Az mellékes, hogy miért. De látja, mostanában az a biztos érzésem
volt, hogy ha… tegyük fel… hogy ha én például alkoholista volnék…
megrögzött, akit tudja, milyen nehéz kigyógyitani… a maga kedvéért, de
csak a maga kedvéért, le tudnék szokni az alkoholról.

Ágnes megütődve és elkomorodva nézte Rappaportot.

– Mi baja magának?

– Ah, semmi. Beszéljünk másról.

– Nem. Erről beszéljünk.

Rappaport sokáig védekezett. Ágnes azonban makacsul követelte, hogy
legyen őszinte. Rappaport végre megadta magát. Ferde mosolylyal intett
Géza felé, aki szótlan, feszült figyelemmel nézte a viaskodásukat.

– Géza ugyis azt mondta, hogy exhibicionista vagyok. Nézzen bele a
szemembe.

Előrehajolt. Ágnes belenézett a szemébe és zavart mozdulatot tett. Nem
lát semmit.

– Oh, – mondotta Rappaport. – A pupilla. Nézze meg, milyen szük.

– Csakugyan. Feltünően szük.

Rappaport hátradőlt.

– No, – mondta fanyar tanári hangon – melyik növényi anyag az… melyik
alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?

Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport
kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy
csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a
nyoma.

– Oh, morfium, – kiáltott fel Ágnes ijedten.

Géza megdöbbenve állott fel és odament Rappaporthoz. Ágnes is felállott.

– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy
körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.

Leültek.

– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas
részvéttel.

– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes
alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi
idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom
se melegre, se hidegre nem reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy
négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.

– Emlékszem rá.

– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem
lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni…
a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt,
teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten,
beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a
furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy
áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még
egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.

– No de azután? – kérdezte Géza.

– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni.
Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a
morfiumot. Itthon aztán az idegfájdalmam nem is igen jelentkezett már,
de a morfium kellett. Bágyadt lettem, nyomorék lettem nélküle. Szürke
lett az arcom… azt mondtam, fel kell frissitenem egy kis vizzel…

– Hogyne, – szólt Géza. – Hihetetlen volt a változás, és én ostoba,
belenyugodtam abba, hogy a friss viz teszi azt a csodát.

– Igen. Néha az az érzésem, hogy végem van nélküle. Most is… ha…

Az arca elszükült és nyugtalan szemmel nézett körül. Ágnes felugrott,
odament hozzá és rátette a kezét a vállára.

– Nem. Kedves Rappaport, nem. Az én kedvemért. Azt mondta, hogy az én
kedvemért le tudna szokni róla.

Rappaport idegesen nedvesitette meg a nyelvével az ajkát és szomjasan
nyelt néhányat.

– Igen, Ágnes, – mondta tikkadtan. – De csak akkor, ha… Tudja, az utóbbi
napokban… rossz napjaim voltak. Megijedtem. A szivem vert egy kicsit
össze-vissza. De az nincs is összefüggésben a morfiummal. Semmi köze
hozzá. A morfium tulajdonképen nem is olyan veszedelmes. A pupillát
összehuzza. Istenem, nekem elég egy ilyen szük pupilla is. Még ez is
tulságosan nagy egy ilyen alávaló világ számára. Igen… nekem kedvem telt
a világban azelőtt… talán ezután is… hát hiszen a morfiummal szépen
elélhet az ember ötven esztendeig is. Nem igaz? Az egyik ember az
alkoholt szereti, a másik a morfiumot. Lehettem volna én végre
ópiumszivó is. Ha keletre kerültem volna, lettem volna is. Mindig nagyon
érdekelt.

Ágnes fájdalmas figyelemmel hallgatta, azután szeretettel és anyáskodó
szigorral kezdte magyarázni, hogy le kell szoknia a morfiumról és hogy
igenis, le is fog szokni. Rappaport egy ideig hálás mosolygással
hallgatta, azután az arca ujra elszürkült és a szeme nyugtalan lett.
Felállott és azt mondta, hogy fáradt és hazamegy. Ágnes próbálta
visszatartani, de nem lehetett. Elbucsuzott és elment.

– Még ki se ér a kapun, – mondta Ágnes – és már előveszi a Pravazt.

Szomoruan néztek egymásra, azután lassan és szótlanul felmentek a
második emeletre. Mikor felértek és Géza lesütött szemmel jó éjszakát
kivánt, Ágnes megfogta a kezét.

– Én ma voltaképen magával és magáról akartam beszélni, – szólt
csendesen.

Géza megrázkódott az izgalomtól.

– Maga miért nincs én hozzám bizalommal? Maga miért nem mond el nekem
mindent?

Géza nem tudott felelni.

– Én azt akarom, – mondta Ágnes lágyan – hogy nekem mindent elmondjon.
El fog?

– Igen.

– Mindent?

– Mindent, – felelte Géza engedelmesen. Ágnes megszoritotta a kezét és
elment. Géza bement a szobájába, lázas feszültség kinozta és lassanként
fájni kezdett a feje.



XV.

Az idősebb Molitor elutazása napjának a reggelén egy utolsó
beszélgetésre félrevonta Gézát.

– Még meg akarom tőled kérdezni, fiam, – mondta. – Zoltán halálával
megüresedett a mandátuma is. Nem volna-e most ambiciód, hogy te
képviseld Trakostyánt?

Géza elgondolkozott. Most alkalma lenne rá, hogy olyan helyre jusson,
ahonnan messze elhallatszik a szava.

– Milyen programmal? – kérdezte töprengve.

– Holnapra van összehiva az értekezlet. Az a néhány uriember a
kerületből, aki dönt, mind ott lesz. Velem kellene utaznod és ott aztán
megállapodnánk benne, hogy melyik pártnak a programmjával lépnél fel.

– Ott állapodnánk meg benne? – kérdezte Géza rémülten.

– Igen. Miért csodálkozol ezen? A mi viszonyaink olyanok, hogy mindig
alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Igy óvhatjuk meg csak azokat a nagy
nemzeti érdekeket, amelyeket meg kell óvnunk. A programm és a párt
külsőség. A lényeg épségben marad: a nemzeti szempont megóvása.

– Köszönöm, – mondta Géza halkan. – Igy nem kérek belőle.

– Gondoltam. Akkor alighanem én vállalom majd…

Tovább beszélgettek. Politikáról volt szó és a beszélgetés észrevétlenül
hevesebb és hangosabb lett. Az idősebb Molitor végre széles
kézmozdulatot tett.

– Fejezzük be, – mondta nyugodtan. – Egymást meggyőzni nem tudjuk, minek
sebeznők meg egymást. Én minden meggyőződést tisztelek és nem jutna
eszembe, hogy a tiedet bántani vagy megalázni akarjam. Csak… azt meg
kell mondanom… hogy nekem… fáj azt látnom, hogy… te nem vagy magyar
többé.

Géza meglepett és kinos fájdalommal nézett az apjára. Ez a panasz sziven
sebezte, mert borzasztóan igazságtalannak érezte, mert tudta, hogy az
apja komolyan veszi és mert épen ezzel szemben tehetetlen volt. Az apja
figyelmesen nézte az arcát és hirtelen enyhiteni igyekezett azt, amit
mondott.

– Legalább is nem ugy, mint ahogy mi voltunk és mint ahogy mi értjük a
magyarságot. Lehet, hogy az a szokás ki is csúfolható, hogy a mi
családunkban nemzedékek óta mindenki csak ősmagyar neveket hord; mi
azonban igy akartunk magyarok lenni: a végső következményekig, a vérünk
utolsó cseppjéig, ezen a világon és a másvilágon. Megengedem, hogy ezen
csufolódni is lehet, de te viszont koncedáld azt, hogy te nem vagy igy
magyar többé. Ugy-e nem?

– Nem, apám, – mondta Géza halkan – igy nem.

Az idősebb Molitor szeretettel átkarolta a fiát, ráveregetett a vállára,
azután vele együtt visszaindult a többiekhez. Elbucsuzott tőlük azzal,
hogy nemsokára visszajön Budapestre. A bucsuzás nagyon barátságos volt.
Különös melegséggel vett bucsut Ágnestől az idősebb Molitor. Azután
kimentek a pályaudvarra. Géza feszült szórakozottsággal beszélgetett az
apjával. A lelke tele volt szomorusággal és nyugtalansággal.
Tehetetlennek és megsebzettnek érezte magát. Nem lett volna szabad
nyugodtan türnie, hogy igy kisiklik kezéből megint egy nagy lehetőség.
És miért nem tudta az apját meggyőzni, a maga számára megnyerni, a maga
gondolatvilága számára meghóditani? Milyen tehetetlennek kell neki
lennie, ha szivében ezzel a tengeráradásu szeretettel a hazája és a népe
iránt, a tulajdon apját arra a vádra inditja, hogy ő nem magyar. Az
idősebb Molitor lefoglalta a helyét a vasuti kocsiban, azután leszállott
még egy percre.

– Édes fiam, – mondta nyugodtan – nem tudlak itthagyni egy
figyelmeztetés nélkül.

Géza felriadtan nézett rá.

– Vannak ügyeid, amelyekbe nem szivesen szólok bele, soha nem is szóltam
bele; de most egészen röviden és minden részletes megokolás nélkül meg
kell neked mondanom: ne játszd el, – ne szalaszd el ezt a lányt.

Géza kinos készülődéssel fogott bele valami feleletbe.

– Ne felelj. Ne is beszéljünk róla többet. Ugy teszel, ahogyan jónak
látod. De én véteknek éreztem volna, ha e nélkül a figyelmeztetés nélkül
utazom el. – Most még nincs későn. De – vigyázz, nehogy az orrod elől
elvigye valaki.

Nagyon melegen megölelte Gézát, beült a helyére és a vonat azután
elindult. Géza nekiindult a városnak és céltalanul bolyongott az
átmelegedett utcákon. Összezuzottnak és megalázottnak érezte magát és
mindenekfelett fáradtnak és reménytelennek. Hová induljon? Minek bolyong
itt utcáról-utcára és hónapról-hónapra és évről-évre? Mire vágyódjék és
minek fog még valaha örülni?

Déltájban izzadtan és kimerülten megérkezett a Molitor-palota elé. Egy
percre megállott a ház előtt és figyelmesen végignézte. A tuldiszitett
nehéz renaissance-épület sulyos párkányaival és ablakoromzataival
nehezen és szótlanul állott a bő májusi napsütésben. Gézát fájdalmasan
ingerelte a nehéz épület tolakodó és rut pompája, de az egész házat
ugyanakkor megrokkantnak és szánalomraméltónak is látta. Az oromzatai
csorbák, a párkányai letöredezettek, szánalmas vakolata megkopott és
felrepedezett, az ablakok fája elvásik. Miért? Mert az öreg Molitor
Árpádnak az volt a meggyőződése, hogy háboru alatt nem szabad
hozzányulni? Nem azért. A ház is beteg. A benne lakó hazugság
sorvasztja. Feloszlóban van. A téglát szenvedő lelke ki akarja
feszegetni arról a helyről, ahová lekötötték. A ház nem akar tovább
élni.

Csendes borzongással lépett be a hüvös kapualjba és fáradtan ment
felfelé a lépcsőn. Amikor az első emeletre ért, megállott és nyugtalanul
körülnézett. Nem tudott tovább menni. Egy inassal elkérette az öreg
Molitornétól Zoltán szobájának a kulcsát, lassan odament a folyosó
végére, kinyitotta az ajtót és akadozó lélegzettel belépett a szobába.
Az ablakon ömlött be a déli nap. A butorokon és a padlón vékony porréteg
volt. Az egész szoba rejtelmes, nyugodt derüvel nézett Gézára. Géza
elfogódottan tett néhány lépést előre. Itt feküdt Zoltán a szőnyegen: az
asztal és az iróasztal között. A feje közelében ott volt a padlón néhány
vércsepp és a piros vércseppek körül egy sötét folt a barna
perzsaszőnyegen. A vércseppek nyoma meglátszik még, ha nagyon keresi az
ember. Meglátszik a másik, nagy sötét foltnak egészen halvány nyoma is.
Mi volt ez a folt? A vizsgálat kideritette, hogy csak viz lehetett;
esetleg valami alkoholtartalmu ital, amelynek az alkoholtartalma
elpárolgott.

Az iróasztalon ott állnak még a hollandi likőrrel telt üvegek. Ezekből
ivott volna Zoltán azon az emlékezetes éjszakán? Éjszakai vendégét várta
volna velük? Amikor vendége nem jött, akkor nyult volna hozzájuk? A
rendőri nyomozás feltételezte, hogy a sötét folt kiloccsant alkoholtól
származik. Hogy Zoltán ivott, megszédült, a palackot még vissza tudta
tenni a helyére, ő maga se tudta, milyen sulyos a sérülése, oda akart
menni a tükör elé és közben már végig is esett a szőnyegen és egy perc
alatt vége volt. Igy történt?

Körülnézett a szobában és a napfényes, világos szoba rejtelmes derüvel
nézett rá vissza. Melyik az a szegletes butor, amelybe az elszédült
Zoltán belevághatta a fejét? Az asztal? Az iróasztal? Az ágy? Mind a
háromnak vannak szögletei, de egyik se tud a titokról beszélni. Makacs
elszántsággal vizsgálta sorra a butorokat, mintha arra próbálná
kényszeriteni őket, hogy beszéljenek, és a tekintete egyszerre megütődve
állott meg az iróasztal felett. Mi az ott az iróasztalon, a likőrös
palackok mellett, a papirvágókés, a szivarvágó, a levélnehezék és a
cigarettás doboz társaságában? Egy gyujtószerszám. Csillogó kis
ércskatulya. Automatikus gyujtó. Kié ez? Zoltánnak is volt ilyen
automatikus gyujtója? Minek lett volna neki? Katonák vásároltak ilyen
holmikat; ő vásárolt ezerkilencszáztizennégy nyarán ilyen
gyujtószerszámot egy galiciai városban és negyedfél évig hurcolta
magával lövészárokról-lövészárokra és azután itthon is, mert
hozzászokott és megszerette. Most is itt lesz a zsebében.

Belenyult a zsebébe, azután végigkutatta minden zsebét. Nincs itt. Fent
van a szobájában. Fent van vajjon? Mikor volt utoljára a kezében? Egy
héttel ezelőtt, egy gyötrelmes és izgalmas ébredésekor ott volt a
gyujtószerszám leesetten az éjjeliszekrény mellett. Azóta? Azóta nem
tudja hol van. Odament az iróasztal mellé, föléje hajolt a kis
ércskatulyának és sokáig nézte, mintha nem merne hozzányulni. Azután
összeszoritott foggal, elszántan és óvatosan a kezébe vette. Hányszor
érezte a sima ércet igy a kezében, amikor az idegességének odakint
valami játékra volt szüksége. Benyult a zsebébe és ezzel játszott.
Téglaalaku kis ércdoboz. A jobboldalán egy gomb. Ha megnyomja az ember,
a teteje felpattan és a kovából szikra ugrik át a sárga gyujtózsinórra.
Az alsó végén kis préselt betükkel ez áll: Patent. Austria. A készülék
teteje felpattant a kezében, a szikra balról átugrott jobb felé, de a
zsinór nem gyulladt meg. Persze, hogy nem gyullad meg. Fel kell
csavarni. Hány ilyet használt már el? Ez a tizedik sárga zsinór, de ez,
amelyet Triesztben olyan nehezen szerzett meg, ez is elfogyóban van már.

Megdermedve nézett rá a csillogó holmira. Miért gondolkozik ő erről a
gyujtókészülékről ugy, mintha az övé volna? Az övé fent van valahol a
szobájában. A gyujtókészüléket a kezébe szoritotta, sietve bezárta a
szobát és felrohant a maga szobájába. Lázas haraggal kutatta át az egész
szobát, az éjjeli szekrényét, az iróasztala fiókjait, a ruhás
szekrényeit, de az ő gyujtószerszámját nem találta sehol. A másik ott
feküdt az asztalon és hangosan csillogott a napfényben.

Géza szédülni kezdett. Mégegyszer átkutatta a szobát, azután kábultan
végigfeküdt a diványon. Nem tudott volna talpon maradni. Elgyengült
szeme előtt reszketve forgott minden; behunyta a szemét és lehunyt
szempillái mögött a remegő képek ugy kergették egymást, mintha álmodnék.
Egy ideig attól tartott, hogy elveszti az öntudatát, azután nehány nagy
lélegzettel ura lett a gyengeségének. Halk fejfájása támadt, de megint
tudott gondolkozni. Az most már bizonyosnak tekinthető, hogy ez a
gyujtószerszám az övé. Ebben voltaképen egy másodpercig se lehetett
kételkedni. Hogyan került a Zoltán szobájába? Egyetlen egy magyarázat
lehetséges: az ő zsebéből esett ki akkor délelőtt, amikor lehitták a
Zoltán halála hirével és ő végignézte a rendőrség munkájának a
megindulását. Benyult volt a zsebébe, idegesen játszott vele; a
tüzszerszám kiesett, ő nem vette észre; később megtalálták, azt hitték,
hogy hozzátartozik a szivarvágóhoz és a cigaretta-dobozhoz és feltették
az iróasztalra. Ez az egyetlen lehetőség.

De hiszen ez az egyetlen lehetőség a legnagyobb mértékben valószinütlen.
Ő akkor délelőtt az egész idő alatt az ajtó mellett állott és egy
pillanatra nem ment az iróasztal közelébe. Ha akkor esett ki zsebéből a
tüzszerszám, – lehet-e azt feltételezni, hogy az ajtó mellől oda vitték
volna az iróasztalra? Rendőrszemeknek ne tünt volna fel, hogy a
tüzszerszám milyen valószinütlen helyen van? Az ajtó mellől odavitték
volna az iróasztalra? Lehetetlen. De máskor viszont ő ki nem ejthette.
Hónapok óta nem volt a Zoltán szobájában. Milyen lehetőség marad
eszerint tehát? Semmilyen. Ha csak azt fel nem tételezi, hogy az a
rejtelmes éjjeli látogató, aki az ő szobájában járt és ezt a
tüzszerszámot az éjjeli szekrényről egyszer a földre dobta, akkor
éjszaka… vagy azóta valamelyik éjjel… ujra itt járt… és…

Őrület. Nagy nehezen urrá lett a rémült borzongása felett, de azután
borongó kábulat ereszkedett az agyára, mint egy nyárvégi zivatar
sárgásbarna alkonyati félhomálya. A gondolatait nem tudta végiggondolni;
képek villantak fel a szeme előtt és eltüntek és egymásba folytak; az
öntudata rémüldözve és ájuldozva botorkált ide-oda. Egy óra hosszat
feküdt igy a diványon; végre ebédelni hivták. Ekkor felállott. Az az
érzése támadt, hogy le kell mennie az ebédhez; ezzel van valami célja;
ezzel el fog érni valamit. Lement; az ebédet azonban hallgatva ette
végig és nem tudta, miért jött le voltaképen. Az ebéd végén Ágnes igy
szólt:

– Szüksége van még… annak a szobának a kulcsára?

– Igen, – felelte habozva Géza.

Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az Ágnes szemébe néznie és ebéd után
sietve felment a szobájába, hogy Ágnes beszélgetést ne kezdhessen vele.
Ekkor erősebbnek érezte magát, tisztább fejünek és határozott
akaratunak. Gondolkozni kell. Zoltánt megölte valaki, az bizonyos. Nem
lehet olyan legyürhetetlen feladat: megállapitani, hogy ki ölte meg. A
lehetőségek köre végre is elég szük; aránylag csekély számu kombináció
lehetséges; ezek közül a kombinációk közül egy logikusan gondolkozó
ember ki tudja majd választani az igazit. Nézzük csak. A május
tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel Noszlopy kapitány az
őrködésnek uj rendjét léptette életbe. Az őrök egész éjjel ott tanyáztak
a lépcsőházban. Ők ellenőrizték egymást; mindenki másnak pedig rajtuk
keresztül kellett volna az első emeletre feljönnie. Minthogy pedig
rajtuk keresztül senki se jött át, a gyilkosságot csak azok közül
követhette el valaki, akik már fent voltak az első vagy a második
emeleten. Meg volt lepetve, hogy ez milyen egyszerü. Most értette meg
hirtelen azt is, milyen vágyódással és milyen határozott céllal ment le
az ebédhez: ujra bele akart nézni minden arcba és minden szembe,
melyiken fog valamely jelet meglátni, – a gyilkosság jegyét. Ha ezeket
az arcokat végigkutatta volna, melyiken látta volna meg a Kain bélyeget?

Sorra kell venni őket; és abból kell kiindulni, hogy senki sem állhat
kivüle a vizsgálódásnak vagy felette a gyanunak. Ebben a percben kell,
hogy mindenki gyanus legyen. Tehát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára
virradó éjszakát Zoltánon kivül a második emeleten és az első emeleten a
következők töltötték el: özvegy Molitor Györgyné, Molitor Ágnes, Molitor
Marianne, Molitor György, azután Lindwurm Péter és Noszlopy István.
Végül ő maga: Molitor Géza. Egyenként és külön-külön: mi szól ezek
ellen? És mi szól mellettük? Melyikük lehetett a gyilkos?

Először: özvegy Molitor Györgyné. Csak semmi érzékenykedés és semmi a
priori itélet. Ha vádolni akarnám, akkor a következőket mondhatnám:
annyi jelét adta annak, hogy epedve vágyódik a nagy vagyon után, hogy
bár törékeny, félénk és szelid öreg asszony, igenis számolni lehet azzal
az eshetőséggel, hogy az arany szomjától elkábulva – talán a gyerekei
érdekében – ilyen cselekedetre ragadtatta magát. A gyerekei érdekében!
Lehetséges például, hogy értesült az Ágnes szándékáról. Lehetséges, hogy
végre felismerte a Marianne-t fenyegető veszedelmet. Ez bőségesen elég
ok lehetne. Az, hogy a rá eső vagyonrészről olyan könnyen lemondott,
inkább ellene szól, mint mellette. Igy azzal mentegethetőzhetik önmaga
előtt, hogy mindent a gyerekei érdekében tett.

Ez a vád. Mit mondhat a védelem? A védelem azt mondhatja, hogy ha Ágnes
nem lehetett a gyilkos, akkor nem lehetett az öreg Molitorné se. Éjjeli
fél tizenkettőtől körülbelül kettőig beszélgettek, azután az egymás
kezét fogva aludtak el. Ha akár ő, akár Ágnes követte el a tettet, akkor
fel kell tételezni, hogy a másik is tud a dologról. Hogy legalább is
utólag összebeszéltek és pontosan megállapitották, mit fognak vallani.
Valószinü ez? Lehetséges ez? Lehetetlen. Ágnesre nézve még valamennyire
elképzelhető, de az öreg Molitornéra nézve elképzelhetetlen. Hogy ő a
gyerekével összeesküdjék… remegés nélkül hazudjon… a feszület előtt
hajlandó legyen megesküdni? Lehetetlen.

Menjünk tovább. Marianne. Zavaros, fiatal lélek; ingadozó és féktelen.
Ha például valami módon megtudta azt, hogy Ágnes Zoltánhoz igérkezett,
bizonyos, hogy ezen mértéktelenül felindult. A Zoltán halála után
jelentkezett bánkódása lelkifurdalás is lehet. Mindez lehetséges. Ezzel
szemben bizonyos, hogy tizenkettő és fél három között nyugodtan és
fiatalos, mély álomban aludt az ágyán. Félhárom után? Amikor az öreg
Molitorné és Ágnes elaludt? Akkor észrevétlenül kilopózhatott a
szobából. De a gyilkosságnak egy és két óra között kellett történnie, és
a tettes már egy órakor lent volt az első emeleti folyosón, mert hiszen
a lámpát pontosan egy órakor eloltotta. Marianne tehát nem.

Gyuri? Az egész gondolatvilágát detektivtörténetek töltik el. A
fiatalsága semmit se jelent; ellenkezőleg: ez a fiatalság valószinüvé
teszi, hogy az egyszer megszületett szándéknak csak gyenge, morális
gátlás állott utjában. Az elsápadt összeroppanása akkor, amikor a Zoltán
holttestét meglátta, inkább ellene szól, mint mellette. Lehetett-e
Gyuri? Nem lehetett. Az öreg Molitorné szobája mellett levő szobában
alszik. Az egyik szobából ajtó nyilik a másikba. Az anyja fekteti le. Az
anyja a folyosóra vezető ajtót belülről bezárja, azután átmegy a maga
szobájába és lefekteti Mariannet. Ha még lemegy a hallba, akkor ennek a
szobának az ajtaját kivülről zárja be. Mikor később feljön, még egyszer
átmegy a másik szobába és megnézi, nem takaródzott-e ki Gyuri. Az átjáró
ajtó egész éjjel csak be van hajtva. Az öreg Molitorné a fia minden
mozdulatát hallja. Tizenegy óra és fél három között Gyuri nem mehetett
ki a szobából.

Lindwurm Péter? Nagyon valószinütlen. Először is: semmiféle elképzelhető
oka nem volt a gyilkosságra. Igaz, napok óta azt mondja magáról, hogy
szegény Péter nagy gazember, de ez a házasságára vonatkozik. Szegény
Péter el van foglalva a maga külön tragédiájával. Különben pedig: egész
éjjel itt aludt a diványon, becsületes, mély parasztálomban, alig
mozdult egyet-kettőt egész éjszaka. Hat óra tájban ment le innen. Ő nem
volt. De igenis lehetett: Noszlopy kapitány. Lehetett-e? Noszlopy
kapitány ellen szól a kártyaadósság; ellene szól, ha akarom, az a
buzgóság is, amellyel az ismeretlen tettest rögtön megvádolta. Ha
azonban ő volt a tettes, akkor olyan messzehordó elszántságot,
ravaszságot és vakmerőséget kell benne lappangva feltételeznem,
amilyennek eddig kevés jelét adta. És ha ő a tettes: hihető-e akkor,
hogy ne akarta volna a gyanut a rendőrség előtt is egyenesen
ráirányitani Ágnesre? Ha ő a tettes és ha ilyen elszántnak és vakmerőnek
tételezem fel, lehetséges-e akkor, hogy még a szorongattatásának a
legkinosabb perceiben is hallgatott Ágnesről? Néhány szót kellett volna
szólania és már Ágnes a vádlott, – akár tudja magát azután igazolni,
akár nem. Ha Noszlopy kapitány ezt a pár szót nem mondta ki, hanem
inkább kinpadra vonatta magát, akkor nem ő a gyilkos. Ha nem ő, akkor
hát ki? Ki van még hátra?

– Hátra van még Molitor Géza.

Géza hangosan mondotta ki ezeket a szavakat, egy nyugodt, logikus
okoskodás természetes folytatásaként és amikor szobája közepén állva,
hangosan kimondta, megrettenve nézett körül. Nem hallotta-e meg valaki,
amit mondott? Körülötte mozdulatlanul hallgatott feldult szobája, és
Géza megrettenve nézte széttaszigált butorait és össze-vissza dobált
ruháit, amelyek mintha lesben álltak volna. Nagy erőfeszitéssel odament
a tükör elé és belenézett:

– Én öltem meg Molitor Zoltánt? – kérdezte magától.

A tükörbeli Molitor Géza etorzult arccal és ájuldozó szemmel nézett rá
vissza és Géza érezte, hogyan száll le az öntudatára megint egy fojtott,
feszült, zivatar előtti derengés. Odatántorgott a diványához, lefeküdt
és a halántékára szoritotta a két kezét, hogy a közelgő fejfájást távol
tartsa magától. Sokáig feküdt igy, végre felugrott. Indult le a Zoltán
szobájába.

Az első emeleten hozzácsatlakozott Gyuri és megkérdezte, hová megy. A
Zoltán szobájába? Oda ő is vele megy, ha szabad. Legutóbb olyan
gyengeség vett ebben a szobában erőt rajta, hogy most csak azért is be
fog menni. Edzenie kell az embernek magát.

– Ugye-e, kérlek, ha az embernek vagyona van, azt a vagyont meg kell
védeni. Meg kell védeni, mert mindenfelől ellenség fenyegeti. Én tudom:
én is ellenség voltam. De most a védekezésre adom magamat. És meglátod,
ép olyan pokoli védelmeket fogok kitalálni, hogy soha semmiféle
betörőnek eszébe nem fog jutni, hogy engem megraboljon.

Géza nem figyelt rá. Beléptek a szobába. Gyuri előbb idegesen
hunyorgatott, de hamarosan legyürte az idegességét, ráncokba szedte az
orrát és detektivet játszott.

– Egygyel legyünk tisztában, – mondta pedánsan. – Mi a gonosztettek
legfőbb motivuma? Auri sacra fames. A nagy detektiv vezető elve nem az,
hogy keresd az asszonyt, hanem az, hogy keresd az aranyat. A kincset nem
találjuk; itt tehát, uraim, bünténnyel állunk szemben.

Géza nem tudott tovább hallgatni. A gondolatai, amelyeket gyötrötten
szőtt tovább azalatt, amig Gyuri fecsegett, hangot kivántak. Ugy tett,
mintha a Gyuri tréfájába belemenne.

– A büntény feltevésének, Gyuri – mondta összeszoritott foggal, – egy
szól ellene. A gyilkosságot valamely szegletes tárggyal követték el.
Annak a szegletes tárgynak itt kellett volna lennie a szobában, vagy ha
nem a szobában, akkor a házban. A házból nem vihették ki. A házat pedig
a detektivek ugy átkutatták, hogy semmi előlük elrejtve nem maradhatott.
És mindaz, amit ide összehordtak: hamutartó, váza, levélnehezék, mind
olyan volt, hogy a koponya töréséhez nem lehetett hozzáilleszteni. Ha
büntény történt, meg kellene lennie annak az eszköznek, amellyel a
büntényt elkövették.

Gyuri rejtelmesen felsőbbséges arccal surrant ide-oda a szobában.

– Az eszközt, – mondta diadalmas szerénységgel – este tiz óra öt perckor
meg fogjuk találni. A nagy detektiv azonban nem fogadhatja el azt az
állitást, hogy az eszköznek meg kell lennie. Az eszköz fából is
lehetett. A tettes elégethette.

– Központi fütés van, Gyuri. És az sem müködik már.

– Gázon. Bunsen lángon. Roxburg-féle kis olvasztó kemencében
elolvasztotta. Eltüntethette. De nem tüntette el. Tiz óra öt perckor a
nagyszalon asztalára fogom tenni. Addig egy kis mérés.

Stopper-órát vett ki a zsebéből és háromszor körülszaladta a szobát.
Géza azonban nem látta már; és nem hallotta merész és győzelmes
kombinációit. Megrázkódva sülyedt magába és az agya rémült lázzal őrölt
egy gondolatot. A gyilkosság eszközét nem vitték ki a házból és ennek az
eszköznek még sem kell itt lennie a házban. Eltünhetett. A gyilkos
például elégette, ha fából volt. A fa elégetéséhez azonban nekikészülés
és hosszas rendezkedés kell, amely feltünik és esetleg nyomokat hagy. De
hátha az a szegletes tárgy nem volt fából? Milyen anyag az a fán kivül,
amellyel egy abnormálisan vékony homlokcsontot halálosan össze lehet
törni és amely azután nyomtalanul eltünik? Nyomtalanul – miért
nyomtalanul? Hagyhat nyomot, de nem szabad olyan nyomot hagynia, amely
gyanussá válik. Miféle anyag van ilyen? Mi az, amit a kezébe szorithat
az ember és ölhet vele és mi aztán átváltozik levegővé… gázzá… vizzé?

Géza dermedten és megbüvölten nézett a barna perzsaszőnyegnek arra a
helyére, ahol egészen halványon meglátszott még az egy héttel ezelőtt
volt sötét foltnak a helye. A rémülettől elhalt az egész teste, de a
gondolatai pontosan és villámgyorsan kapcsolódtak egymásba, mintha egy
távoli de tiszta emlékezés irányitaná őket. Az az anyag, amellyel egy
papirosvékonyságu halántékcsontot át lehet verni és amely azután magától
is eltünik: az a jég. Egy szegletes jégdarab. Ha ezt a szegletes
jégdarabot a gyilkos innen magával vitte, akkor a jégdarab egy negyedóra
mulva elolvadt. Ha azonban – talán azért, mert vércseppek voltak rajta,
vagy azért, mert kiesett a kezéből, – itt hagyta, akkor a jégdarab itt
olvadt el. És reggelre már csak tenyérnagyságu, fekete foltot hagyott a
szőnyegen, amelyről a nyomozás csak azt tudta megállapitani, hogy vagy
viztől ered, vagy olyan alkoholtartalmu italtól ered, amelyből az
alkohol elpárolgott. Ez egyszerü, világos és tökéletes.

Géza megfordult és kiment a szobából. Gyuri jókedvüen száguldozott
körülötte. Azt mérte ki, mennyi időre volt szüksége a gyilkosnak, mig az
udvarból az emeletre vivő utat megtehette. Géza lent hagyta az első
emeleten, felment a szobájába és a szoba közepén megállott, mintha itt
valami tennivaló várna rá. Mit kell itt mondania? Mit fog itt most
feldult szobájába belekiáltani?

– Ki volt Molitor Zoltán gyilkosa? – kérdezte lassan és suttogva, mintha
arra várna, hogy egy suttogó hang választ fog neki adni.

Rémülten huzódott el a saját szavai elől, de a gondolatai
kérlelhetetlenül dolgoztak tovább. Az egyetlen ember, akinek a
szobájában jég volt, aki minden este egy vedernyi jeget hozatott fel a
szobájába – a jéggyár szegletes, nagy darabokra fagyasztott, tejüveghez
hasonló jegét, – az én voltam. Ha tehát Molitor Zoltán koponyáját egy
jégdarab ütése roncsolta szét, akkor a gyilkos nem lehetett más, csak
én. Őrület. Őrület.

Rettegve rohant a szoba másik végébe és védekezve szoritotta a kezét a
fejére. Csakugyan a téboly lebeg felette és az nyujtogatja acélkarmait
az agyveleje után? Szédülve állt egy ideig, azután lefeküdt a diványra.
Kábult fejfájása támadt. Fájdalmasan derengő öntudattal feküdt a
diványon és megtört rémületben bámult fel a szoba tetejére. Az egyik
kinos óra telt a másik után. Alkonyodni kezdett.

Az ajtón kopogtak. Géza nem felelt. Az ajtó óvatosan kinyilott és Péter
jött be rajta. Amikor látta, hogy Géza fekszik, lábujjhegyen tett egy
lépést előre.

– Mi az, Péter? – kérdezte Géza.

– Százados ur, nem érzi jól magát? – kérdezte Péter részvéttel.

– Semmi, fiam. Mit akarsz?

– Lejelentkezni jöttem, százados ur.

– Hát elmégy?

– Igenis. Bejött értem a feleségem…

Géza figyelmesebben ránézett. A Péter egészséges arca sárgás, szürkés
volt. A szeme megtört és a szája szenvedő.

– No, te szegény Péter.

– Bizony, százados ur, szegény Péter nagyon szegény ember.

Olyan összetörött, elgázolt és elcsüggedt volt, hogy Géza nem akarta igy
elereszteni.

– Te Péter, én adnék pénzt neked. Egy szép kis bérletet is. Mi volna,
ha… hm… ha visszatérnél Rézihez?

Péter megcsóválta a fejét.

– Nem lehet azt, százados ur. Még egyszer gazember legyek? Igy is elég
nagy gazember szegény Péter.

– Hát akkor, fiam, minden jót. Áldjon meg az Isten.

Kezet szoritott vele és Péter lassan kiment. Amint kint volt a folyosón
és betette maga mögött az ajtót, akkor Géza hirtelen ujra felült és
utána kiáltott:

– Péter!

– Parancs, százados ur.

Péter visszajött a szobába.

– Mondd csak, Péter, – szólt Géza habozva – emlékszel te még… arra a két
éjszakára… amikor itt aludtál ezen a diványon?

– Hogyne emlékezném, százados ur.

– Mondd csak, Péter… nem vettél te akkor észre semmi különöset?

– Nem, százados ur, semmit. Semmi különöset.

– Semmit, ami neked feltünt volna – ami nem lett volna… rendes dolog?

– Semmit, százados ur.

– Hm.

Csend volt. Péter csendes érdeklődéssel várakozott.

– Mondd csak, Péter… senki se jött be ide a szobába?

– Ide? Senki. Csak a százados ur.

– Én? Igen… amikor lefeküdtem.

– Meg amikor éjjel ki tetszett menni.

Géza megrázkódott.

– Amikor éjjel kimentem, azt mondod?

– Igenis.

– Hm. Hát mikor is volt ez? Melyik napon?

– Az… az elsőn lehetett. De talán… ha jól meggondolom: a másodikon. –
Ámbár: az is meglehet, hogy mind a kettőn.

– Ugy? Hm. Hány órakor is volt az, Péter?

– Lehetett az… ugy éjfél körül. Álmos voltam, nem igen néztem az órára.

Géza hallgatott.

– De, százados ur, azt gondolom, megnézte az órát. Én álmos voltam… csak
ugy felém tetszett inteni, hogy aludjak tovább. Én bizony rögtön
elaludtam.

– Ugy? Hm. Hát… miért nem jelentetted ezt… Péter?

Péter katonásan összeszedte magát.

– Jelentem alássan, azt tetszett mondani, hogy ha valami különöset
tapasztalok, azt jelentsem. Ez nem volt különös… gondoltam, meg tetszik
vizsgálni a folyosót is… százados ur felettem őrködik, a helyett, hogy
én őrködném százados ur felett.

– No jól van, Péter. Isten áldjon meg.

Kezet fogott vele és Péter elment. Géza felszökött a diványról és ökölbe
szoritott kézzel és lihegve nézett körül, mintha valami támadásra induló
ellenséggel kellene szembeszállnia. Hol van az ellensége? Itt van… bent
a lelkében… az agyveleje kanyarulataiban… a vére minden cseppjében. Hogy
fog végezni ezzel az ellenségével? Lihegve járt-kelt a szobájában,
azután sietve és ijedten kiment. Nem akart a közeledő sötétségben
egyedül maradni. Lement az utcára és tépelődő reménytelenséggel, a
céltalanságban elveszve, bolygott ide-oda. Az utcák megint tele voltak
sétálókkal. Sok fiatal nő, sok fiatal katona. A tömeg hangja egy
vágyódó, szerelmes búgás. Hogy merik ezzel a szemérmetlen zajjal
betölteni a csendes estét? Miért nem töprengenek azon, szabad-e még élni
és lehet-e még élni? Lehet-e még ebben az értelmét vesztett világban
élnünk?

Órák hosszat bolyongott ide-oda és végre ugy érezte, le kell roskadnia
valahová. Utcai padra nem akar leülni, bement a Palota-szállóba. A
vacsorázó vendégek nagy része kint evett a terraszon; ő bement az
étterembe és az étterem legmélyebb sarkában keresett magának egy
homályos zugot. Vacsorát rendelt. Evett. A teste fáradtságát kipihente
és nyugodt elszántsággal és tiszta határozottsággal gondolkozni kezdett.
Az életének eddig is kevés célja és kevés értelme volt. Ha az öröm és a
fájdalom mérlegét megvonja, nem az a kis fájdalomtöbblet az eredmény,
amelyet minden ember visel és elvisel. Az életében hosszu idő óta csak
fájdalom van. Amire vágyódik, azt nem tudja megvalósitani. Amibe
belefog, abban kudarcot vall. Nagy vágyak, kis képesség; gyengeség és
tehetetlenség. És a teljes irányát vesztettség: szegény hajós egy
csillagtalan oceánon. Árva vándor, aki a hitét is elvesztette és aki
vándorlásának se okát, se célját nem érti. Egy ember, akit Isten
elhagyott. Eddig is csak gyávaságból cipelte ezt az értéktelen életet.
Most minden összeomlik felette. A hétköznapi rabszolgamunkára rendelt
olcsó értelem is megtagadta az engedelmességet. Olyan helyzetbe került,
amelyben nincs ut jobbra és nincs ut balra. Meg kell állni nehány
tehetetlen gondolat szük börtönében. A megállás pedig az őrület. Innen
ki kell szabadulni. Ennek a börtönnek a falát szét kell repeszteni. Szét
kell addig, amig világos elmével, tiszta elhatározással lehet
cselekedni. Igy kell cselekedni. Igy fogok cselekedni. Ma éjjel meg
fogok halni.

Ez az elhatározás megnyugtatta. Fátyoltalan szemmel nézett körül; a
távozó jóindulatával nézegette a terraszon ülő embereket és most
ingerelt bugásuk se háboritotta fel többé. Mi köze hozzá? Arra gondolt,
hogy az apjának bucsulevelet fog irni és feltámadt benne az a vágy, hogy
ezt az utolsó tennivalóját már most elvégezze. A sietve kifelé rohanó
pincéreket nem akarta megállitani; várt rá, mig Kovács Janit meglátja.
Mielőtt elmegy, erről még ugyis gondoskodni fog. A pincérek egy homályos
folyosón jöttek ki az étterem felől. Végre jött Kovács Jani is, a két
keze tele volt megrakott tányérokkal. Ha a terhét kint lerakta és
visszafelé jön, akkor rá fog szólni. Kovács Jani jött kifelé a homályos
folyosón. Egyszerre megállott. A két kezében libegtek a komplikáltan
összerakott és megrakott tányérok. Amikor megállott, egyedül volt a
folyosóban. A tányérkombinációt felfelé libbentette egy kicsit, azután a
nélkül, hogy lehajolt volna, olyan arccal, mintha csodálkozó
kétségbeeséssel kiáltani akart volna, szélesre nyitott szájjal lefujt a
tányérokra. Egy libegve lenditő kézmozdulat, egy fejmozdulat, a rémült
fuvás, – egyszer, kétszer, háromszor. Azután tovább száguld a
tányérokkal, ki a folyosóból, át az éttermen, el a terraszra. Az egész
olyan volt, mint valami babonás szertartás, valami furcsa varázslás.
Géza ugy elbámult ezen a varázsláson, hogy egy időre a maga nagy
elhatározását is elfelejtette. Amikor Kovács Jani ismét befelé haladt az
étterembe, nem szólitotta meg. Várt rá, mig megrakodottan ismét jön
kifelé. És ekkor egy ujság mögül ujra látta, hogy Kovács Jani megáll,
meglóbálja a tányércsomót és három fejbólintással háromszor ráfuj.
Megvárta, amig a pincérek munkája kevesbedett, azután magához hivatta
Kovács Janit.

– Mondd csak, Jani fiam, mit csinálsz te az ételekkel itt, ebben a
folyosóban?

Kovács Jani meghökkent, elsápadt és dacos szájjal hallgatott.

– Miért nem mondod meg, Jani? Én láttam.

– Hát ha tetszett látni, – mondotta Kovács Jani elkeseredetten, – miért
tetszik kérdezni. Nem köpök bele az ételbe.

– Tudom, fiam. De szeretném tudni… mit gondolsz ilyenkor… mi vitt erre
rá? Mondd meg nekem… tudod, hogy én barátod vagyok.

Kovács Jani lesütött szemmel forgatta ide-oda a fejét.

– Hát én megmondom, százados ur, egész őszintén. Amióta a feleségem
megkapta a betegséget – tudom, hogy megkapta – és amióta azt várom, hogy
a gyerekeim is megkapják, azóta mindig azt gondolom, ha ilyen jókedvüen
faló embereket látok: hát ti miért nem döglötök meg tulajdonképen?
Megmondom egész őszintén: nekem az volt eleinte a gondolatom, hogy hátha
minden tál ételt, amelyet kiviszek, ugy tudnék megmérgezni, mint ahogy a
feleségemet megmérgeztem. De… nem vitt rá a lélek. Ezt nem tettem. De
amikor egyszer… egy héttel ezelőtt… vittem ki egy ilyen nagy
szállitmányt, egyszerre rámjött… magam se tudom, hogyan… egyszerre csak
meg kellett állnom… mintha valaki megállitott volna… le kellett hajtanom
a fejemet, mintha valaki lehajtotta volna… és háromszor fujnom kellett,
mintha valami fujta volna…

Géza visszaemlékezett az első találkozásukra itt a Palota-szállóban. „Az
ördög volt“, – gondolta most magában fanyarul. – Az állit meg és az
irányitja a mozgásodat.

– Azután tovább tudok menni. Ha tetszett látni, százados ur, hát azt is
tetszett látni, hogy én még csak az étel közelébe se érek. De ugy kell
tennem, mintha belefujnám a betegségemet… az ördögnek tartozom tán
ezzel.

Fanyarul rámosolygott Gézára.

– És mit mondasz magadban ehhez a varázsláshoz? – kérdezte Géza.

Kovács Jani elpirult.

– Különféléket, százados ur, – mondta zavartan.

– Például?

– Mindenféle ostobaságot.

– Például? Mondd el, szóról-szóra.

– Például ezt: „akkor millió, millió, millió“

– És mit jelent ez?

– Semmit.

– Jani, őszintén. Mit jelent ez?

Jani zavartan nevetett.

– Magam se tudom. Azt hiszem, azt jelenti: ha az én feleségem beteg,
akkor haljon meg közületek is fiatalon millió, millió, millió. Vagy:
„mind, mind, mind.“

– Ugy? Hm.

Géza gondolkozott. Kovács Jani kissé szégyenkezve, de nekikeseredetten
állt előtte.

– Te Jani. Én téged családostul felküldelek a Tátrába. Annyi pénzt kapsz
tőlem, amennyi erre kell, – valamivel még többet, mint amit itt
kerestél. Ott maradtok, amig ki nem gyógyultok. Azután, ha kigyógyultok,
kapsz még annyit, amennyivel egészséges vidéken valami szerény üzletet
nyithatsz. Innen kilépsz. Holnap elmégy Rappaport doktor urhoz.

– Ma kaptam a főorvos urtól épen értesitést, hogy azonnal keressem fel.

– No, annál jobb. Akkor már helyet is talált nektek. Készüljetek rá el,
hogy lehetőleg már holnapután utaztok. Holnap megkapod a pénzt. Kell-e
most valami, – már holnap délelőtt, talán előzetes kiadásokra?

– Köszönöm, százados ur, nem.

– Hiszen holnap délben ugyis kapsz pénzt. Tehát délelőtt elmégy a
főorvos urhoz. És most adjál nekem levélpapirt és tintát, – irok egy
levelet, amit holnap elviszel a főorvos urnak és egy másikat, amelyre a
Molitor-irodában pénzt kapsz.

Kovács Jani szó nélkül elment, hozta a levélpapirost és a tintát és
szótlanul letette. Géza megirta a két levelet. Rappaportnak azt irta,
legyen gondja Kovács Janira és akármi történnék közben, forduljon a
Molitor-irodához, amelynek ő utasitásokat adott, vagy az apjához, akinek
szintén megirta, hogy a Kovács Jani sorsáról gondoskodni akar.

– No itt van, fiam, a két levél.

Kovács Jani sápadtan tartotta a kezében a két levelet.

– Százados ur, – mondotta nehezen nyelve – ez… igazán?… százados ur…

– Igen, fiam. Igazán. És most áldjon meg az Isten. El ne pityeredj itt.

Kovács Jani keservesen küzdött a sirásával.

– Százados ur…

– Jól van, fiam, én ugy értelek, mintha mindent szépen elmondtál volna.
Tudod mit: eredj be valahová és sird ki szépen magadat. Ahogy egy ilyen
három vitézségi érmes szakaszvezetőhöz illik. Eredj no, nekem meg egy
sürgős levelet kell irnom.

Kovács Jani elment magát kisirni. Géza pedig nekifogott, hogy megirja az
apjának szóló levelet. A levél rövid lett és a megirása könnyebben ment,
mint gondolta. Kedves, jó apám, – irta – nekem elég volt. Hidd el, nem
birom tovább. Nagyon sajnálom, hogy neked fájdalmat okozok. Ugy gondolj
rám, mint ahogyan az elmult három évben, ha meghaltam volna, gondolnod
kellett volna rám: hogy a háboruban pusztultam el. Lehet, hogy abban
pusztultam el. Bizonyos. Nem birom tovább. Te bölcs vagy és jó vagy és
szeretettel fogsz rám emlékezni. Én téged nagyon szeretlek és forró
hálával és könnyes szemmel gondolok rád és mint gyerekkoromban,
megcsókolom a kezedet.

Utóiratként a Kovács Jani dolgát ajánlotta, az apja jóindulatába, azután
megcimezte a boritékot és a levelet gondosan és szeretettel elhelyezte a
zubbonya zsebébe. Otthon ezt a levelet az asztalra teszi, az asztalon
majd megtalálják és az apja kezéhez juttatják. Ez rendben van és ez jól
van igy. Csendes elégedettséget és teljes megnyugvást érzett.
Kitekintett a terraszra és ellenséges érzés nélkül, közömbös és
felsőbbséges jóakarattal vette szemügyre az embereket. Örülnek és
nevetnek, suttognak és vágyakoznak. Csendes figyelemmel hallgatta a
tömeg sok hangból összeolvadó hangját és egyszerre megértette azt a
zugást is, amelyet esti sétáin a zsufolt sétálóhelyeken hallani szokott
és amely néha annyira irritálta. Régi könyvekben lehet olvasni, hogy
amikor a viharos tengeren hánykódó hajó már a menekülés minden reményét
elvesztette, akkor a pusztulást váró matrózok a pálinkás hordókhoz
rohannak és betörnek a hajón levő nőkhöz. A hajó elsülyed; ők mámorosan
akarnak elmerülni. Ezek a férfiak és ezek a nők, akiknek a vágytól búgó
hangja ugy döng a hallgató fülébe, mint egy gigantikus méhraj búgása,
ezek is az eljövendő hajótörést érzik minden idegszálukban. Az egymást
marcangoló csókjaiktól akarnak megrészegedni. Szegény himek és szegény
nőstények.

A vendéglő közönsége lassan ritkulni kezdett. Tizenkét órakor bezárták a
vendéglőt. Géza csendes bágyadtsággal felállott és indult kifelé. Kovács
Jani kisirt szemmel elébe lépett, de megint nem tudott megszólalni. Géza
mosolyogva bólintott neki, hogy ért mindent, kitárt karral ráveregetett
a vállára, félig magához ölelte, azután elment. Csendesen ballagott a
meleg éjszakában hazafelé. Semmi nincs mögötte, ami elintézetlen volna,
semmi sincs előtte, ami az ő fáradságára várna; le lehet feküdni és
aludni lehet. Mély és puha pihenésben. A csendes pihenés lágy
álomérzésében ballagott hazafelé és a Molitor-ház elé ért. Itt egyszerre
nyugtalan lett. Nem értette ezt a nyugtalanságot; a kapun azonban nem
tudott becsengetni, hanem tovább sétált a Városliget felé. Ide-oda
bolyongott az éjszakai liget utain, végre fáradtan leült egy padra. Mi
volna, ha itt végezne magával? Kivette a zsebéből a pisztolyát és
szeretettel forgatta a kezében. Felemelni… a szivére illeszteni… ah,
utálatos lenne, reggelig itt heverni, a padról lecsuszottan, véresen,
porosan, – a zsebéből a levelet kivehetné valaki, hiszen bizonyos, hogy
mindenét ellopnák. Gyanakodva nézett körül, de a közelében nem volt
senki. Távoli padokon ültek csak összebujt párok. Azok hadd mulassanak,
szegények; hadd hazudjanak maguknak egy kis részeg boldogságot, mielőtt
jön a nagy összeroskadás; az ő világa már összeroskadt… megy és a romjai
alá temetkezik. A pisztolyt eltette és lassan indult a Molitor-ház felé.
Mikor odaért, ujra kinosan vonagló aggodalom rohanta meg. Nem tudott
becsengetni. Átment a tulsó oldalra és megnézte a házat. Miért fél ettől
a háztól, ettől az éjszakai homályban épen és tömören felmagasló, de
beteg és pusztuló háztól? Nem tudott válaszolni magának. Ujra járkálni
kezdett, mintha csak sétálna; de a sétája egyre ingerültebb és
fárasztóbb sietés lett. Mi elől fut ő itt ilyen céltalanul? Milyen
meglepetés várhat még rá? Molitor Zoltánt megölték; de ő most el fogja
pusztitani az egyetlen embert, akit Molitor Zoltán megöletésével vádolni
lehet. Mi kell még? Nincs ez tökéletesen, véglegesen, maradéktalanul
elintézve? De igen. Oh igen. Feltéve, hogy Molitor Zoltánt megölték. De
hátha véletlen szerencsétlenség pusztitotta el? Mi van akkor? Az ő egész
feldult izgalma abból a feltevésből született, hogy Molitor Zoltánt
megölték. Erre a feltevésre épitette rá a következtetéseit, egyik
következtetést a másik után, mint a sulyos gránitkockákat és igy épitett
a lelke számára rettentő gondolatokból egy olyan börtönt, amelyből nem
lehet kiszabadulni. De hátha az egész feltevés nem igaz? Hátha csak a
beteg idegeinek egy bomlási terméke? Az őrültek is ellenállhatatlan
logikával tudnak okoskodni; csak épen a feltevés, amelyből kiindulnak,
őrült feltevés, – egy bomlott agynak a foszforeszkálása. Hátha engem is
egy beteg agyvelő megmérgezett gondolatvilágának a lidércfénye csalogat?
Magában véve az, hogy kezdettől fogva mániákus biztossággal ismétlem
magamnak, hogy Molitor Zoltánt megölték, magában véve ez is gyanus
tünet. A józanság, a hibátlan okosság, az egészen ép és tiszta elme igy
kezdett volna okoskodni: _lehet_, hogy megölték. Én igy kezdtem:
_bizonyos_, hogy megölték. Miért bizonyos? Hol voltak a bizonyitékaim és
hol fészkelt ez a bizonyosság? Itt bennem… összekuszált
idegvezetékeimben és vonagló agysejtjeimben… épen azokban, amelyeket
azzal kell vádolnom, hogy cserben hagynak és elárulnak. Most ki akarom
magamat szolgáltatni egy olyan itéletnek, amelyet ez a megbizhatatlan és
minden gyanakvásra méltó intellektus mondott ki olyan bizonyitékok
alapján, amelyeket ugyanez a megbizhatatlan intellektus szolgáltatott
neki. Egy betegesen érzékeny agyvelő kigondolt valamit és én engedtem,
hogy ez a betegesen érzékeny agyvelő ugyanennek a kigondolásnak az
alapján halálra itéljen engem. _Ez_ az őrület. _Ez_ a téboly. _Ez_ a
felbomlás. És mi volna, ha mégis… irtózatos erőfeszitéssel… urrá tudnék
lenni ezen a megbomlott mechanizmuson?

Felindultan rohant előre a hallgató utcákon és verejtékezve küzdött
magával. Nem azért kell-e sziven lőnie magát, mert ilyen gondolatok
gyötrik? Mert hetek óta és hónapok óta vivódik igy magában és egyedül
nem tud az egészség partjára felkapaszkodni, segitséget hivni pedig
szégyelt? Itt fuldoklik magában… Lihegve nyitotta ki a száját, – ugy
érezte, egy fuldokló segitségkiáltása szakad ki mindjárt a torkán,
azután rátapasztotta a szájára a kezét, hogy ne kiáltson és üzötten
sietett előre az elhagyott utcákon. Végre ugy érezte, nem birja tovább.
Visszament a Molitor-ház elé, kimerülten és verejtékben fürödve
megállott a kapu előtt és hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt.
Az uj házmester gyorsan kaput nyitott és ő szótlan köszönéssel elhaladt
előtte. Csendes, nehéz nyomással a szivén, fáradtan ment felfelé a
lépcsőn. Néhány lépést tett, azután meglepetve megállott. A hallban még
világosság van. Ki viraszt itt ilyenkor még? Egy másodpercig
hallgatózott, de nem hallott semmit; erre megdobbant szivvel felsietett
a lépcsőn és megállás nélkül rohant a második emeletig. Nem akar látni
többé semmit. Nem akar hallani semmit. Nem akarja uj érthetetlenségek
keserves titkaival megterhelni összeroskadó lelkét. Beért a szobájába,
lámpát gyujtott, az ajtót bezárta maga mögött, azután leült.
Meghajszoltnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. A verejtéket
letörölgette a homlokáról, azután felállott és lassu mozdulatokkal
megmosta az arcát. Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Megrettenve
fordult az ajtó felé. Ez lehetetlen. Tévedés. Felizgatott idegei
megcsalják. Ijedten hallgatódzott egy ideig. Csend volt. Visszafordult a
mosdója felé. Ekkor ujra kopogtatás hallatszott az ajtaján, erősebb és
türelmetlenebb.

– Ki az? – kérdezte elsápadva.

– Én vagyok. Rappaport.

Egy lépést tett az ajtó felé, azután megállott. Nem tudta, örül-e neki,
hogy kietlen magánosságában nincs többé egyedül, vagy bosszankodik
rajta, hogy ezekben a nehéz órákban megzavarják. Vonakodva ment az
ajtóhoz. Rappaport kint türelmetlenül járatta a kezében a kilincset.
Géza kinyitotta az ajtót és megállt az ajtónyilásban.

– Mi az Rapp? – kérdezte halk bosszusággal.

– Eressz be, – mondta Rappaport felindultan.

Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors
pillantással körülnézett, azután Gézához fordult.

– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta
várunk…

Ki az a vár_unk_, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a
vizsgálódásra itt?

– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre
megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess
előbb velünk egy kicsit.

– Ki az a velünk? – kérdezte Géza.

– Ágnessel és velem.

– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit
őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?

Rappaport habozott.

– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse,
ha…

– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van,
le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp,
ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes
csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg
Rapp…

Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza
átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment
kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és
bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett
Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és
bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.

Ágnes odalépett hozzá, kezet nyujtott neki és a kezét nem eresztette el.

– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én kértem meg Rappot, virrasszon
velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… _Nekem_
van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt
is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.

Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz,
hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a
hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele
leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával
szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen
nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos
gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos
engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes
megszoritotta a kezét.

– Megteszi, kedves Géza. Köszönöm. Akkor itt is leülhetünk.

Géza riadtan körülnézett.

– Nem… inkább menjünk le.

– Jó. Menjünk le.

Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes
egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek
egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza
csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta
magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően
felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel
nézett Gézára. Most megmozdult.

– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy
elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban
történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető.
Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az
én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és
nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó
részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt
szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására,
hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?

Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni?
Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre,
amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De
válaszolni kell neki.

– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én
rendelkezésére állok…

Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó
ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell
harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent
meg.

– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami
legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.

Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan
mondta:

– Én bizonyos vagyok benne, hogy Zoltánt voltaképen én öltem meg.

Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel
világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre
ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó tekintete. Hová? Mit
akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált
ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen
elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve
üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes
tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással
elforditotta a szemét.

– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának:
mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán
gyilkosának.

Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre
bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a
bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten
szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.

– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem
birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen
Zoltánt én öltem meg.

Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes
lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most
mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a
rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt
magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért
vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy
magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen
a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.

– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad.
Elég volt.

Ágnes lehajolt hozzá.

– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? –
kérdezte gyöngéden.

Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását.
Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.

– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből
a… börtönből…

Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést
tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan
sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan
megszólalt:

– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva
voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban
szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg
segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a
segitségedre legyünk…

– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.

– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad.
Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája.
Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a
tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk
vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak
nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg
mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a
mechanizmust valami megzavarta. Téged felkapott és földhöz vágott egy
gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak…
funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől
meg kell és meg lehet szabadulni.

– Hogyan?

– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra.
Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly
tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel,
megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing,
Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és
milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj
kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember
hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit
a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te
beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az
közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak
funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a
hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió
egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben,
de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is
törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A
hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod
kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az
öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az
idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran
fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen
őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez
csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval
is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.

Mit? Nem… semmit se akarok… a fejem…

Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás
kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.

– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy
meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most
gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges
lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával –
amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a
sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy
történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni?
Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én
sorsom felett határozni?

– Akarok, – felelte Géza kimerülten.

– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem
engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem
engedelmeskedni?

– Fogok.

Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és
kemény az elhatározástól.

– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái
megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…

A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta.
Géza halálosan elfáradva, bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér
ujjára.

– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét
érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…

Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül
leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.

– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól
esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.

A Géza arca megvonaglott és a szeme héjja megrebbent.

– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy
tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.

A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig,
azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább
is a karosszék párkányán hevert.

– A karját most, – mondta, – nem tudja többé lehajtani.

A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy
ujját elébe tette és nem engedte.

– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert
mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem
tudja többé… lehajtani.

Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a
karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.

– Ne erőlködjék, – mondta Ágnes. – Ugyis hiába. Ugy-e, nem tudja?

– Nem, – felelte Géza.

– Jó. Most fektesse vissza a karját a karosszék párkányára.

Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék
párkányára.

– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez
az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert
maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy
nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?

– Igaz, – mondta Géza.

– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta,
hogy öngyilkosságot követ el. Igen?

– Igen.

– Azért mert nem tudta megérteni az elmult hetek eseményeit?

– Azért.

– Gondoljon vissza most ezekre az eseményekre…

A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs
rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste
vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt
megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek
legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott
Gézára.

– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem
akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg.
Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak
ha én szólok magához.

A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. Csendesen és mélyen aludt.
Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét
és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni.
Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott
elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette
a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén.
Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.

Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt
perc. Ágnes ekkor felállott.

– Figyeljen rám Géza, – mondta nyugodtan. – Figyel?

– Igen.

– Most mindenekelőtt el fogjuk tüntetni a fejfájásait.

Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza
homlokát.

– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy
lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig.
Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit
itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és
gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész
napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a
jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni,
de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot
kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra
gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?

– Igy.

– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi
mást. Értette?

– Igen.

– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most
ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott
a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves
Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?

– Igen.

– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól
érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.

Várt egy másodpercig.

– Számoljon magában hatig és a hatnál ébredjen fel.

A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a
hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután
megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.

– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah,
persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem,
hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?

– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy
félóránál.

– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu
virrasztásra már rég nem emlékszem.

Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a
hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett,
felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt.
Géza hirtelen megfordult.

– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm.
Tudniillik… én…

Megállt egy másodpercre, azután folytatta:

– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult
és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően
alhatik az ember.

Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát
elrejtse.

– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már
késő van… és legjobb lesz lefeküdni.

Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik
vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta,
amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig
beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.



XVI.

Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes
olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt
Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon
örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték
Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint
sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson
voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és
a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a
többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru
volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport
és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki
mindenképen meg akarta őket uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő
vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy
borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül
lásson.

Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és
leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe.
Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket
körül.

Géza végre megszólalt. Nem nézett fel; lefelé tekintett a fübe.

– Mondja, Ágnes, foglalkozott maga valaha ezekkel a dolgokkal?

Ágnes habozott egy másodpercig.

– Nem. Soha, – felelte azután őszintén.

– Ugy. Csak most. És most, – miért?

– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga…
fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak…
hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.

– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem
szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…

– Mindakettőt bizonyosra vettem.

– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a
beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami
megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy
érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most
élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi
voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik?
Mi a lényege?

Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel hallgatta Gézát, most
felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a
beszélgetés megint elméleti térre fordult át.

– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek
vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a
pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió
lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és
asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat
alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit
mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott
közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De
neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos
neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról,
hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével
egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.

Géza mosolygott.

– Maga a sebész őszinte lenézését érzi az egész pszichológia iránt.

– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás.
Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság
egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés
szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg
akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját.
És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt
jelenti, hogy nincs többé lelkünk.

– Hm. Maga ilyen rideg materialista?

Ágnes kissé meghökkent.

– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a
nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se
magunk számára, se más emberek számára.

Géza a hátára fordult és nézett fel a tompa kékségü nyári égbe.

– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot
egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé
hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A
mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért
tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi
az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány
eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?

Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy
édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és
a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő
egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell
kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át
az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog
örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot;
beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert
megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is
elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta
be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan
behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan
figyelte, azután megborzongva hajolt közelebb hozzá. Ő is megérezte
ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik
félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is
józanul felálltak.

Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt,
azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy
fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az
elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután
felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a
felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái
lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport,
aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott,
elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre
intette. Gézához fordult.

– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall
semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.

Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát.
Azután felállt és megszólalt:

– Figyeljen ide. Hallja, amit mondok?

– Hallom.

– Gondoljon most az elmult hetek eseményeire.

A Géza arca egy másodpercig nyugodt maradt, azután hirtelen eltorzult.
Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes
ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:

– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd
kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan.

A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste
megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem
tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez
végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta,
hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.

– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy
decemberében itt töltött?

– Emlékszem.

– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon
lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?

– Meg.

– Miért?

– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk
és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még
ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“

Ágnes a szájába harapott, hogy nyugodt maradjon.

– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint
kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett.
Emlékszik-e rá, miért?

– Igen.

– Mondja meg.

– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki
mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos
háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem
érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay…
asszisztense lett.“

– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk felbomlásának ez csak az egyik
oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást,
hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert
Orosz-Lengyelországban.

– Ez nem volt igaz.

– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen,
csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket
kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék
rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő
szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más
az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny
vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz
az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs
semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon,
hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot
elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre…
mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett
rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a
Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van
már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott.
Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az
érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán
szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta
megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot
mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, csak
a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy
mindezért megérdemelte a halált?

Gézának vonaglani kezdett az arca.

– Hiszem, – lehelte alig hallhatóan.

– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az
öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt
halálra itéltem?

– Emlékszem.

– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az
a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.

A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte
magát.

– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el
fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.

Odalépett hozzá és néhányszor végighuzta a kezét a homlokán.

– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen
meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól
magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.

Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő
hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen
mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen
egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes
megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:

– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig.
Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se
emlékszik abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog
ébredni.

Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor
lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani.
Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.

Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de
mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán
halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén
fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt,
hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit
kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.

– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már
az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte.
Igaz?

A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes
közbelépett.

– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga
ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?

– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés
fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.

Az Ágnes arcán megindult komolyság volt.

– Gondolkozzék jól: már akkor szerelmes volt?

– Igen.

– És azóta… nem mult el ez az érzés?

– Nem.

– Bizonyos ebben?

– Bizonyos vagyok.

– De ezt nem akarta magának soha bevallani. Miért?

Géza vonakodva felelte:

– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan
nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…

– És aki?

Géza elhallgatott. Ágnes hangosan mondta:

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén.
Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?

– És aki erkölcsi tekintetben nem méltó rá, hogy az ember szeresse.

Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra.
Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés
egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.

– Ezért tehát önmaga előtt is letagadta? – kérdezte Gézától.

– Igen.

– De ez nem sikerült mindig?

– Nem.

– Maga negyedfél évig nem nézett más nőre. Ezért?

– Azt hiszem… ezért. Nem birtam…

– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy
egy nőt szeret.

– Igen.

– Mikor? Mikor voltak ilyen korszakok?

A Géza arca vonaglani kezdett:

– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor felkeltem… és elhatároztam…
hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…

Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki.
A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.

– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a
kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az
akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának
megnyerni?

– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett
Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene
közelednie.

– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie,
erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és
megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és
azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.

A hangja egyszerre megint átalakult. Puha könyörgéssé lett.

– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan
vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.

Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint
átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta
az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt
mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy
erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy
rándulással összeszedte magát.

– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva
éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. Ez
is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.

Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le
egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta
Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben,
azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül
maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre
felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai
csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét
hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz
viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen
még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó,
Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas
tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és
Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje
csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször
kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák
jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:

– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő
hipnotizált volna valakit?

Ágnes meghökkenve felelte:

– Nem… tudtommal nincs.

– Se nőt, se férfit?

– Se nőt, se férfit.

– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka.
Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális
körülmények között… rövid időre ez sikerülhet. Állandó hatása azonban
női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…

Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a
kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután
elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.

– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga
határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy
mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és
erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs
kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt.
Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá
válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a
zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes
gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan
nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a
lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?

Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett
a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres
illatát érezte.

– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről,
akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje
vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a
sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.

– Például?

– Például Jeanne d’Arc.

– Jeanne d’Arc hiszterika volt.

– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A
hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki
inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén
egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt
egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent
megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy
hisztéria?

– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó
csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is
volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.

– Nem mind, – felelte Ágnes mosolyogva.

– Sokan.

– Sokan, igen.

Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és
derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal
aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök,
hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a
Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a
könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi
különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves –
hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki
életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy
ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van
szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi
legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan
igy szólt:

– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná Gézának, hogy forduljon
máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…

Ágnes meghökkenve nézett Rappaportra, azután hevesen felelte:

– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még
lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy
jut ez eszébe, Rapp?

Rappaport lesütötte a szemét.

– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért
kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is…
átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…

Ágnes ránézett. Rappaport fanyar grimászt vágott.

– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy
izléstelenség… maga előtt…

– Nem. Nem azért – mondta tiltakozva Rappaport.

– Én magát el is fogom küldeni.

– Nem, nem, – kiáltotta kétségbeesetten tiltakozva Rappaport.

Ágnes elnevette magát.

– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak
mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált
és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután
ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága
szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.

Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes
elkomolyodott.

– De most mit tegyünk? Most mihez fogjunk?

Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy
erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra
visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá.
Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy
kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az
arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a
kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a
vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután
megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy
csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket
visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre
felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve
bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén
meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és
nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.

– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall.
Csak az én hangomat. Aludjék.

Hosszu percekig mozdulatlanul várt, azután csengő hangon megszólalt.

– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát
robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik
erre?

– Emlékszem.

– Mit érzett akkor, amikor ez történt?

– Utána semmit. Előtte azt, amit minden katona.

– Mi az?

– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a
gyalogsági roham.

– A saját érzéseire nem emlékszik?

Géza arca megvonaglott.

– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. –
Pontosan mondjon el mindent.

A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai
jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az
ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.

– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a
kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a
vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást.
Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik
magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet
tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem
észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az
örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy
élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez
olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a
gránát, és a többire nem emlékszem.

Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan
mondta:

– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták.
Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után
a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de
harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik
erre?

– Igen.

– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már
beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?

– Nem.

– Arra, hogy mit érzett akkor?

– Nem.

– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste
többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés
állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is
adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a
meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután
teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?

Géza arcán minden idegszál feszült várakozásban volt.

– Vissza, – felelte halkan.

– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos
görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt
lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus
görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt
utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?

Géza megrezzent és balkeze aggódva próbálta a jobbkezét megkeresni.

– Ne mozduljon, – mondta Ágnes. – Mitől fél?

– Azt hiszem, hogy ez az érzéketlenség visszatér.

– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön
elmulik, mihelyt én akarom. Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit
mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?

– Emlékszem.

– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták
meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves
ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó
fejfájást kapott…

A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság
ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:

– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház
kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet
beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?

A Géza haragos elszántságu arcán habozás látszott.

– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén:
emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a
levelet. Kinek szólt a levél?

– Magának, – felelte Géza.

– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször
ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.

– Azért, mert nem emlékeztem rá, hogy mikor irtam és…

– És?

– És mert a levél hangját tulságosan bátornak és melegnek találtam.

– Szóval _akkor_ nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és
levelet irt?

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban
még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat,
amelyekről másnap semmit se tudott?

– Emlékszem.

– Mondja el, mit érzett ilyenkor éjjel?

Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie
kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre
beszélni kezdett:

– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A
fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem.
Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a
rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág
volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha
holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt
különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.

Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott
lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett,
sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt
róla; félelmes lett és fenyegető.

– Folytassa, – mondta Ágnes. – Mit érzett ilyenkor?

– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha
egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy
szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe
került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg
magamnak, mert azt mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme.
Nem vagyok én holdkóros.

– Igen. Nagyon helyes. Tehát: mit tett e helyett?

– Járkáltam és különböző tervekkel foglalkoztam.

– Milyen tervekkel?

– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok,
mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden
eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem
tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne
tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő
katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi
boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban
álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.

– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem
emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?

– De… gondoltam.

– Mit érzett akkor… hogyan magyarázta ezt meg magának?

– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik…
önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek,
gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a
régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…

– Igen. Maga ilyenkor másnak érezte magát. Kinek? Minek?

Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le
akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.

– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga
érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?

– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én
nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még
két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor
Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az
ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü
vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes
piacán leütötték a fejét.

– Szóval ilyenkor más embernek érezte magát?

– Igen.

– Jó. Rendben van. Figyeljen rám, Géza. Ez természetesen nem mindennapi
dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul
rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az
én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd
magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert
bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka
az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy
az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.

Géza arca vonaglani kezdett és a teste görcsösen megrándult.

– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én
semmi borzasztó vagy riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy
mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha
maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?

– Igen, – felelte Géza habozva.

– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a
maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van
szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi
irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket
sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a
két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy
az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?

– Tudom, – felelte halkan Géza.

– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a
maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában –
mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy
erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy
egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és
babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és
a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még
hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél
epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és
boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam
magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell
elmondania. Akarja?

– Akarom, – mondta Géza habozva.

– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe
nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik
énje cselekedett.

Géza remegni kezdett. Ágnes felemelte a hangját:

– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé,
hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.

A Géza arca eltorzult.

– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni,
ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és
meggyógyuljon?

– De igen.

– Nem akar _most_ beszélni ezekről a dolgokról?

– Inkább… máskor, – felelte Géza remegve.

– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De
ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre
jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el
fog mondani. Jó lesz igy?

– Jó.

– Most aludjék.

Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc
mulva Ágnes ezt mondta neki:

– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy
elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést
járkált, azután azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat
derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart
kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:

– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami
értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok
rajtam?

– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a
bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod,
hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.

– Én akarom, – mondta Géza habozva.

– Nem fárasztja? – kérdezte Ágnes.

– Dehogy. Legszivesebben mindjárt folytatnám. De magát nem fárasztja-e?

– Engem nem. Folytassuk, ha kedve van rá. Én nagyon, nagyon örülök neki.

Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes
kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni
szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már
aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva
várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:

– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja
mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc
februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga
Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.

A Géza arca vonaglani kezdett. Ágnes hangosan és nyugodtan mondta:

– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie
az izgalmánál. E nélkül nincs gyógyulás és nincs megnyugvás.
Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a
Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna,
– mondjuk: Molitor Orbán.

A Géza arca heves küzdelem után megkeményedett. Rekedten felelte:

– Annak a napnak az éjszakáján, amikor Molitor Árpád meghalt.

– Hogy történt ez?

– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte
valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem
találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre
fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem
elkezdett fájni. Elaludtam.

– Nagyon helyes. De mindezt még Molitor Géza tette. Azután?

Géza vonagló arccal mondta:

– Azután egyszerre felébredtem. És akkor megint felkeltem.

– Miért? Mit akart?

– Zoltánhoz menni.

– Miért? Minek?

– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e,
hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak
azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert
ellopta tőlem azt a lányt, akit…

– Akit?

– Akit én akarok.

Ágnes eltikkadva bólintott.

– Helyes, – mondta. – És mit akart még?

– Azután fel akartam menni magához.

– És mit valósitott meg ezekből a szándékokból?

– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy
kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit
akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem
a szobámba és lefeküdtem.

– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga
kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a
két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje
mikor jelentkezett ismét?

– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy
segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe
nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka
felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.

– Miért?

Géza vonagló arccal felelte:

– Meg akartam Zoltánt ölni.

– Már akkor? Őszintén feleljen.

– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor
még nem akartam megölni.

– Miért vette magához a pisztolyt?

– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz,
hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni.
Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása
annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és
Zoltánhoz jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.

– Helyes. Mikor volt ez?

– Május tizedike körül.

– Másnap semmire se emlékezett.

– Semmire.

– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent
járt.

– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert.
De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.

– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó
éjszaka?

A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy
legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon
beszélni kezdett:

– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan
felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban.
Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom
ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve.
Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem
azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab
azután eltünik.

Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a
szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.

– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe
vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó
lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy
a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén
kinézhetett volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a
lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét
lett.

Elhallgatott.

– Folytassa, – mondta Ágnes nyugodtan.

– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart
jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott.
Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta
gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte,
hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.

– Igen. És? Mit mondott még?

– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy
holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.

– Igen. És maga mit felelt?

– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a
gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…

– De nem szólt semmit?

– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek
ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor
visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én
eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most
előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett,
a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé
kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy
megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég
hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem
nagyon fázott, beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán
nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a
szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel
kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem
mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a
második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt.
Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.

– Min gondolkozott?

– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell
cselekednem?

– Mire határozta el magát?

– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha
kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett
történnie…

– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje
legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber
állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.

Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes
rákiáltott:

– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga
nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két
tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor
meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt.
Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is;
egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel
beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni
mentek.



XVII.

Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen
átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes
előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással
tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is
szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt
hozzá:

– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már
éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most
elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának.
Akarja ezt tudni?

– Akarom, – felelte Géza a feszült figyelemtől merev arccal.

– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az
öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat
mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?

– Emlékszem.

– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne
türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj
neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle.
Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az
örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt
hittem, a fiatalság ereje mámorosodott meg bennem… és aznap elkövettem
az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…

– Láttam, – szólt sötét arccal Géza.

– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem
el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan
megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel…
odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet
benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra
készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre
világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány…
tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát
valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is…
ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis _halálra itéli_. Higyje el:
minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett
adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő
idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem,
hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia,
hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én
Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.

– Tudtam.

– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a
tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte,
hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre
találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is
mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel…

– Ezt nem tudom. Ezt nem értem…

– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen,
hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor
Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha
ránézek magára és nagyon akarok valamit… _nagyon_ akarok… akkor maga
vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?

– Igy van. Egy furcsa… hajtó és taszitó érzés volt…

– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a
házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a
történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy
egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy
este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy
néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt
láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést
jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint
egy _trauma_… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a
második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap
tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan
mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan
egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg
az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre
akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson
meg nekem, szeressen engem…

Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten ugrott fel, megfogta a karját,
megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer
egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő
szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.

– Aludjék, – mondta csengő hangon Gézának.

Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt
tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán
gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes
is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen
akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még
három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt
Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes
tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre,
ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.

– Jól van, – mondta erre Ágnes elfogódottan. Akkor én… visszaadom
magának az elhatározása teljes szabadságát. Figyeljen ide. Holnap este
pontosan tizenegy órakor eszébe fog jutni minden, amit hipnotikus
álmában beszéltünk. A normális, nyugodt öntudata átfogja és magába
olvasztja mind a három tudatot: azt, amelyet a gránátrobbanás óta
normálisnak érez, de amelybe néha félöntudatos derengések felhőztek
bele, az éjszakai második énjét, amelyben minden elfojtott vágyódása és
elszántsága kitört és végül ezt a harmadikat, amely a hipnotikus
szuggesztió következtében állt elő. Az összeolvadás teljesen nyugodtan
történik meg, minden felindulás nélkül, sőt minden izgalom nélkül; az
egészséges, teljes, uj öntudata ugy jön meg, mint a friss ébredés egy
üditő álomból. Az egész mult ugy jelenik meg, mint egy megszokott,
bizalmas emlékkép. Tehát: teljes nyugalomban. Pontosan tizenegy órakor.
Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Másnap este tiz óra után még az egész család a hallban volt. Gyuri már
nem járt iskolába és igy nem kellett pontosnak lennie a lefekvésben.
Jókedvüen szaladozott ide-oda és egy tökéletes védelmi berendezkedés
tervét készitette el, amelyet a trakostyani Molitor-kastélyba akar
bevezetni. Marianne jókedvüen, kivirágzottan beszélgetett Rappaporttal
arról, hogy hogyan fog élni nyáron Trakostyánban; mindenesetre megtanul
lovagolni is. Noszlopy kapitány legényes hangon Ágnesnek számolt be a
szinházi tapasztalatairól és lovagiasan meghitta Ágnest, hogy legyen ő
is vendége holnapután a páholyában. Az idő haladt előre és Ágnes végre
kérő pillantást vetett az anyjára, aki csendes és boldog mosolylyal
nézte a gyerekeit. Az öreg Molitorné erre rögtön felállott és aludni
vitte Mariannet és Gyurit. Pár perccel később elment Noszlopy kapitány
is. Ágnes egyedül maradt Rappaporttal, és Gézával. Csendesen
beszélgettek; Ágnes sápadt volt és néha szorongó pillantást vetett az
órára. Rappaport idegesen huzogatta a száját és néha izgalomtól
fájdalmas mosollyal hajtotta oldalra a fejét. Csak Géza volt nyugodt.

Tizenegy óra előtt két perccel Géza egyszerre figyelmesen ránézett
Ágnesre, azután ránézett Rappaportra.

– Igaz, – mondta kissé nyugtalanul, – hát ma nem lesz séance?

– Nem, – felelte Rappaport bizonytalanul.

– Miért?

– Abban állapodtunk meg, – mondta Ágnes, – hogy ma nem lesz.

– Ugy? – szólt elgondolkozva Géza. – Abban állapodtunk meg. De miért?

– Azért, – felelte sápadtan és reszketve Ágnes, – mert már felesleges.

– Ugy? Felesleges?

Géza nyugtalanul simitotta végig a homlokát, azután a két kezébe
hajtotta a fejét. Ágnes és Rappaport sápadtan néztek össze. Géza
mozdulatlanul ült egy ideig a kezével az arcán, azután lassan
leeresztette a kezét.

– Persze, – mondta halkan. Felesleges.

Felemelte a fejét és előbb Rappaportra nézett, azután hosszu,
mozdulatlan pillantással Ágnesre. Végre megszólalt:

– Mindenre emlékszem, – mondta nagyon halkan.

Az arca kissé halvány volt; de a szeme nyugodtan és tisztán fénylett.
Ágnes néma reszketéssel nézett rá. Sokáig néztek egymás szemébe. Géza
végre megmozdult. Végigsimitotta a homlokát.

– _Mégis_ rettenetes, – mondta halkan és nyugodtan. Ujra ránézett
Ágnesre, azután Rappaportra. Megcsóválta a fejét.

– Én magamat, – mondta – büntelennek mégsem tudom érezni.

– Én vagyok a bünös, – jajdult fel sirva Ágnes.

– Nem… vagy legalább is: nem az én dolgom, hogy magáról itéljek.

– De igen. Senki más nem itélhet rólam, csak maga.

– De előbb magamról kell… És én most nem tudom: mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni, Géza? – kérdezte remegő hangon Rappaport.

– Még nem tudom. A legegyszerübb az lenne, ha elmennék a vizsgálóbiróhoz
és feljelenteném magamat.

Rappaport felállott, odament Gézához és felindultan mondta neki:

– Tudtam. Ezt vártam. Ezt a tervet alaposan végiggondoltam. Két
eshetőség van: vagy hisznek neked vagy nem hisznek. Ha hisznek neked,
megindul egy botorkáló birósági eljárás, amely igazi bizonyitékok nélkül
tapogatódzik ide-oda és végül is azzal végződik, hogy
beszámithatatlanság cimén felmentenek és szanatoriumba küldenek. Vagy
nem hisznek neked – ami sokkal valószinübb – akkor kerülgetés nélkül
csuknak be… igen, a bolondok házába.

– Miért ne hinnének nekem?

– Semmiféle bizonyitékod nincs… se adatod… se tanud.

– Van tanum, ha Ágnes mindent őszintén elmond.

– De én nem mondok el semmit, – kiáltotta Ágnes szenvedélyes haraggal. –
Senki itéletének nem vetem magam alá, csak a magáénak. Senki ellen nem
vétettem, csak maga ellen. Semmit nem bántam meg… mindent én tettem…
mindent én mozgattam az első naptól kezdve…

Géza közbeszólt:

– Mindent maga mozgatott? – kérdezte elgondolkozva.

– Igen. Néha ugy érzem, még azt is én tettem… hogy Zoltán a gyilkosság
bünét kövesse el… mindent én tettem azért, hogy… maga előtt… magát…
magához… Én semmi mással nem törődöm, csak azzal, hogy maga megbocsát-e
nekem.

Géza elgondolkozva nézett rá. Rappaport halkan mondta:

– Igy hárman ültünk együtt, amikor el kellett dönteni, hallgassunk-e
arról, hogy ebben a házban gyilkosság történt. Ugy döntöttünk, hogy
hallgatni fogunk. A gyilkosság megtorlatlan maradt. Most, hogy
megtoroltatott: megint nekünk kell döntenünk. Mit akarsz? Hány halottnak
akarod a nyugalmát megbolygatni? Te mondtad, hogy a halottak hadd
aludjanak békében. Hát aludjanak békében. Annyi szörnyüség történik most
a világon; ki tudja, hány házban, mennyi véres titok lappang; hadd
aludjanak a halottak békében. Te nem vagy bünös.

– Hát ki a bünös? Ki követte el a bünt? Mi az, ami bennem akarta és
elkövette a bünt?

– Most jól kérdeztél. Benned követte el a bünt valami. Te nem vagy
felelős érte.

– De én hordozom magamban. Rettenetes, hogy milyen lelket hordozunk
magunkban. Rettenetes, hogy ezt a lelket hogyan mérgezi meg még a
háboru. Uristen, mi jön még itt. Irgalmas Isten, hogy omlik itt össze
minden.

Mind a hárman hallgattak. Rappaport nagyon halkan mondta:

– A fejsze rátétetett a fa tövére.

Géza bólintott és fájdalmasan merengve nézett maga elé:

– A rettentő hazugság, – mondta, – amelylyel majd le kell számolnunk,
az, hogy a halál valami borzasztóan nagy dolog. A magam halála: az
borzasztó. A másé: semmiség. Erre a nagy hazugságra kell végre
ráébrednünk és ezt kell valahogyan a lelkünkben megőrölnünk. De milyen
ember vagyok én, hogy ezt a hazugságot ilyen nyugodtan hurcolom
magammal?

– Maga _az_ ember, – mondta Ágnes. – Jó és nemes és tiszta. És a
lelkének nagy titkai vannak. Ember.

Géza gondolkozva nézett rá. Sokáig hallgattak. Végre Ágnes remegő
ajakkal és sápadtan megszólalt:

– Most meg kell mondania, hogy én… hogy velem… mi legyen…

Felállott és ingadozva odament Géza elébe. Az arcán nehéz könnycseppek
gördültek le. Egyszerre odafordult Rappaporthoz:

– Kérem, – mondta sirástól fuldokló, könyörgő hangon, – most… menjen…
menjen el.

Rappaport megzavarodott arccal, fájdalmas grimásszal megfordult és
lassan kiment. Ágnes ekkor kinyujtotta a kezét a Géza keze felé és
térdre esett Géza előtt.

– Én nem birom tovább, – mondta zokogva. Bocsásson meg nekem. És
szeressen engem.

Sirva hajtotta oda hozzá a fejét.

– Szeressen engem, – mondta könyörögve.

Géza megindultan simogatta a fejét. Sokáig beszélgettek, Ágnes végül
lecsillapodott és megnyugodott. De amikor elbucsuztak egymástól, akkor
még egyszer visszaforditotta a fejét és könnyes szemmel, mosolyogva
suttogta oda Gézának bucsuzó könyörgésül, hogy szeresse őt. A napok
ezután csendesen jöttek egymásután. Géza töprengve járt-kelt; vivódott
magával és harcolt Ágnessel, aki alázatos forrósággal könyörgött neki,
hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg mind a kettőjüknek és szeresse
őt. Géza fájdalmasan harcolt négyéves szomjas vágyódásával. Szabad-e a
két karjáról ezeket a láthatatlan bilincseket leoldani? Szabad-e magát
egy boldog ölelésre felszabaditani? Egy este a hall alatt ujra
felhangzott a Czáránné halálfélelemtől reszkető üvöltése. Az elsorvadó
megtört asszonyt még idejekorán kiszabaditották a férje kezéből, de Géza
ekkor olyan mély megrendülést érzett, amely az egész lelkét összerázta.
Ez is élet. Igy is élnek emberek. Bünösen és büntelenül. Kinlódva,
szerelemben, halálfélelemben, elválaszthatatlanul. Miért? Hogyan
jutottak erre a sorsra? Erre rendeltetett az életük? Az ablaknál állott
és kibámult a nyári estébe. És egyszerre olyan forró áhitat rohanta meg,
hogy könnyes lett tőle a szeme. Egyszerre az egész teste remegésében
érezte, hogy a lelke térdre bukik egy felső akarat előtt, amely
mindenkinek kijelölte az utját, amely bekötött szemmel, vak öntudattal
küldte őt ölni, amely rárótta a boldogtalan emberiségre ezeknek a véres
esztendőknek a sulyos terhét is és azt a megmérgezett lelkü tévelygést
is, amely még utána jön. Milyen rettentő évek jönnek még! Hajtsuk le a
fejünket és fogadjuk el, ami nekünk kiszabatott.

Később egyedül maradt Ágnessel.

– Ágnes, – mondta halkan, – velem élni nehéz feladat lesz, mert nekem
vezekelnem kell… talán az életemmel is.

Ágnes alázatos elragadtatással mosolygott rá. Csendes éjszaka volt. Géza
kitárta a karját és megölelte. Körülöttük eltünt minden.

Amikor a barlangjába huzódott ősember reszketve figyelt az éjszakai
zivatarra és kint dörgött az ég és egyik villám vakitóbban lobbant el a
másiknál, akkor bent a barlangban a remegő férfi és a remegő nő
megölelték egymást. A félelem hajtotta őket össze. De az ölelkezésükbe
belecsengett valami a végtelenségből; megbuggyant bennük az élet
ősforrása: átreszketett rajtuk az az érzés, hogy az örökkévalóságból
küldettek el és az örökkévalóság felé visz az utjuk.

_Vége._


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |1818. tavaszán |1918. tavaszán

13 |anikor |amikor

20 |denegerációs |degenerációs

35 |visszafojtottt |visszafojtott

50 |kiterjednek Noszlapy |kiterjednek Noszlopy

74 |Tiz óra téjban |Tiz óra tájban

75 |másodprcig |másodpercig

81 |előrhajló |előrehajló

92 |Géa előtt |Géza előtt

92 |iithonléte |itthonléte

98 |tudok eludni |tudok aludni

107 |kelll neked |kell neked

127 |tengerpraton |tengerparton

147 |arcccal hallgatott |arccal hallgatott

166 |mindinesetre |mindenesetre

170 |rendőrtiztviselő |rendőrtisztviselő

221 |fogok eludni |fogok aludni

240 |Gáza bámulva |Géza bámulva

246 |Továbbb |Tovább

254 |remagés nélkül |remegés nélkül

299 |ráreszkedett |ráereszkedett

300 |Eszméleten volt |Eszméletlen volt

303 |fejfájásom meszünt |fejfájásom megszünt]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Molitor-ház - Detektivregény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.