Title: Emberi miniatürök
Author: Tonelli, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Emberi miniatürök" ***

TONELLI SÁNDOR

EMBERI MINIATÜRÖK

SZEGED, 1925

DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT RT

KIADÁSA

Délmagyarország Hirlap- és Nyomdavállalat rt., Szeged.

FIAIMNAK



DANTE.


I.

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei
Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből
való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben
nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata
előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves
korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu
negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia
királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való
jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói
közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek
nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették
Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a
világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden
tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus,
ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü
szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal,
melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a
_Vita nuova_ cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20
nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles
levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei
kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz
irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a
harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz
biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát.
Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló
gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték
őket. Irta a _Commediát_, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi,
természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi
kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100
fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a
tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta
meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember
láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a
bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg
számüzetésének következménye. Ő irta meg a _Monarchiát_ is, melyben a
pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett
irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat
kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből
itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel
fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel
diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy _De vulgari eloquentia_ cimü
müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt –
csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és
szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante
tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén,
rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni.
Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy
hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül,
hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s
tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni
Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta
Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre
vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante
neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör
sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés
pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor
eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak
ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban,
szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik
legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az
örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma
is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével
egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának
évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának
épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette
egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az
_Isteni szinjáték_ ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb
emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely
a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el
az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a
német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől
kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a
pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár
népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon
át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet
szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly
személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát,
a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s
évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor
politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A _két kard_, pápaság
és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek
egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az
egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az
idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha
a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló
német császárok elől, a lelki hatalom, mely _köt és feloldoz_,
erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és
feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy
tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen
attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese
támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz
városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni
latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a
barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a
lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak,
de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való
keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát
tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy
be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok
kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar
olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem
ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán
megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A
skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab
közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen
Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz
egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek,
akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon
élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi
gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték
és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg
elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak
hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb
szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A
lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes
szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két
nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot
és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a
császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem
volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a
történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között
örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és
ghibellin főpapok. _Fieschi_ biboros személyében _IV. Ince_ néven
ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II.
Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem
lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet
arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni,
hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át
egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak.
Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen
kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és
feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek
hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok
viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben
megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett
polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy
politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok,
kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot
folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen
olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések,
barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak
látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü
ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a
középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette
hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt
világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének
célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli
boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés
közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket
az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte.
Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele
együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is.
Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő
kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé,
de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb
állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt,
egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései
ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott.
Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort
látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek,
mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket
egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a
szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor,
amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s
amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal
a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai
bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a
homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező
olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a
borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban
ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek
a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a _Pokol_
felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.

Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a
pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a
_dies irae, dies illa_ rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a
pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a
VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel
előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a
közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a
mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő
embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is
megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a
keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága
magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban _maonák_,
részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A
városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely
ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai.
A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni
hatalmát a lelkek felett.

A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a
Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság
gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa
Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi
ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud
felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem,
korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes,
akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba
temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei
költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a
pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus
tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai
tulhatalom veszedelmeit. _Tua res agitur._ A pisai domban prédikált és
országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel
szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott
királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára.
Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az
erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi
törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül
való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az
előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a
legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai _tettet_, az eredményt
értékelte.

Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a
reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a
környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül
császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város
hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek
feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A
selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és
kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól
kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A
firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a
Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano
és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé
emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok
között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s
ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a
Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a
régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi,
popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s
a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő
családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt
alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok
gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után
kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb
szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város
átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de
egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a
gazdagsággal együtt Firenzében is _élni_ kezdtek az emberek. Pazarlás,
fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb
megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt
örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.


II.

Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét
tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek
jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a
feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem
csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a
legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak
nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok
között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak
szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a
világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus
egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök
időkre egyik legegyénibb költője a világnak.

Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga
mondja az _Ikrek_ jegyében, tehát május 18. és junius 17. között.
Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében
állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden
valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a
borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről,
feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte
lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt,
mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot
és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott
Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az
utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett
csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin
vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy
gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király
testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már
az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai
vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai
guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült
róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát
akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen
veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb
epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a
legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.

A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben,
nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely
állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven
kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt
a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett
a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes
alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy
trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első
szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el
költőtársainak.

Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a
nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a
hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek.
Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki
nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a
visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany
ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei.
Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta
szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek
neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak
előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak
tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban
a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a
sorába emelkedik.

Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után
az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia
segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E
törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé.
Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek,
kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, _quod de servitiis faciando
domino Papae nihil fiat_. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött
ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét
teremtsen, Valois Károlyt _Toscana békitője_ cimmel küldte Firenzébe. A
békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány
a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante
de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három
prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért,
vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az
itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; _in
contumaciam_ kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem
látta viszont szükebb hazáját.

Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol
visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban,
ahol csalódásai után a _sapienza divina_ megnyugvását kereste. A
hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka
kezdetét. Ekkor kezdte irni a _Convivio_ cimü befejezetlenül maradt
bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta
dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a
tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek.
Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb
elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a
nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban,
hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén
irta ezt a könyvét is.

A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés
reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt
Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen
ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket
küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa
ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin
nyelvü politikai irattal, _De monarchia_, kelt a császárság ügyének a
védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur
a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a
jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és
könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség,
hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és
emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország
udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött
benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az
történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki
ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a
következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át.
Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen
meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei
már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése
befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak
adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában
elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina
Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta
nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti
éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.

Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és
egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy
női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett
szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó
jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg
mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája,
hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének,
gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása
alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt
ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon
keresztül. _Che mai non fu detto d’ alcuna_… aminőt még nőről nem
mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg
mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a _primum
mobile_ kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.

Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a
megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a
misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat,
melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a
gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy
Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc
éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó
év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan
misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték
felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket
harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság
száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a
száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a
megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti
szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd
a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a
feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell
tekinteni.

A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok
okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak
meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni.
Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy
gyermeknek volt az apja, élete végéig egy _más_ földi nő legyen az
ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s
azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi
élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet
követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb
megoldást nem akarnák elfogadni.

Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második
felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott
Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di
Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya.
Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában,
mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a
nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének,
azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy
Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében
még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a
valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante
nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét
a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.

Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos
ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi
életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a
szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök
hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután a
leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a
fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a
firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb
hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a
régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt
összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a
középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások
és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és
kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur
költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak
eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy
is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a
szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.

A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét
feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és
magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy
tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már
teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.

Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a
határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj
Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet,
mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi
tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak,
pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi
jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus
szám-játékainak. De hát hol is volna a költészet, a költőnek szabad
alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban
nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző
vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének
csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól.
Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a
Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni
szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli
megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a
Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig
és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.


III.

Az _Isteni szinjáték_ óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a
purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági
látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát
a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében
elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó
hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik
előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor
igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az
eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az
Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol
tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni
igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A
borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök
koronája, Lucifer székel. Azután következik a fokozatos felszabadulás a
rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol
megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak
az égen ragyogó csillagokhoz.

A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium
hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak
megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét
karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását
teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés
és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:

    _e szent habokból kiérve_
  _uj ember lettem, mintha uj galyat hoz_
  _az uj tavasz az ujuló növényre:_
  _tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz._

A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével
jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már
a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át
Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez,
mely

  _mozgat napot és minden csillagot._

E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi
megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a
szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok,
melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei,
Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice
pedig a tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas
egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante _az
emberélet utjának a felén_, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március
25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli
utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak
sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a
Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX,
vezér, értendő.

Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes
kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak,
mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem
mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s
együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti,
elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való
találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a
megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s
az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas
realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban
előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az
egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante
előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy
ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág
elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése,
individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert
személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem
büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet és
jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.

Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli,
teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi
rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök
mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa,
keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le
ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem.
A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a
nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök
mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a
purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül,
melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy
sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter,
Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a
primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek
a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy
megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.

Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori
kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a
rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja,
nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától.
Büntetéseinek alapja a _talio:_ ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A
szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély
vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a
gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe
vannak fagyasztva. Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való
szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.

Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a
középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő
idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A
dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus,
Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is
adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az
erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz
hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század
létrehozott.

De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század
politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében
keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél,
sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység
hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a
pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus,
Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a
büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori
szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek
kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü
társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és
kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak
tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart
fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem
freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha
allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás
olyannyira nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak
tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta
magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben
legtöbbször megörökitett költemények egyike.

Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a
modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi
középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a
természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj
érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben
igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak
nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy
sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.

Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a
végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba
vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és
azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek,
szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé,
ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad
monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem
emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.

A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a
tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és
átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg
körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol
köreit, hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások
nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a
legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik
egy isteni rendszerbe:

          _Le cose tutte e quante_
  _Hanno ordine tra loro; e questo è forma_
  _Che l’uniuerso a Dio fa simigliante._[1]

Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak
megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának
rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos
köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg
letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála
a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a
részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó
költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus
hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet
guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött.
Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása
diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa
osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta
leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással
csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar
gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot
és Aristotelest, a szeretet egébe emeli Marseille véreskezü püspökét,
aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik
császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló
világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon
is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek
fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és
teologiai alapja.

Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén,
természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb
költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként
harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem
egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a
_csillagokhoz_. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen
ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek.
Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a
szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a
felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői
géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt
rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós
nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal
Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni
szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek
teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg
épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz,
faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak
emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik.

Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel
ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt
népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem
állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát
először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a
kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt
osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti
nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték,
mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában,
hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia
nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei
trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első
költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt
francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez
pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák
formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a
hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik
viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a
nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a _volgare_. Az
ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból
megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv,
melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság
mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője
és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem
irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez
teszi utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A
terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre
végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy
költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is
megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az
Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett
belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye,
hanem _il libro_, „a“ könyv.


IV.

A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit
istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna
valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében
legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből?
Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának
az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante
pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.

Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét
és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket
az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él,
hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse
lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak
lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök
emberi az, ami állandó értéküket adja meg.

Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé tartozik, aki még ma
is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb
Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete,
skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható
viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint
legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek
több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három
vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és
Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a
tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott
gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice
felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a _primum mobile_-ban
székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet
sohasem olvasták.

Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson,
Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása
élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni
őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora:

  _Nel mezzo del cammin di nostra vita…_[2]

A harmadik ének elején a Pokol kapujának borzalmas felirása:

  _Per me si va nella città dolente,_
  _Per me si va nell’eterno dolore,_
  _Per me si va tra la perduta gente._
  – – – – – – – – – – –
  _Lasciate ogni speranza, voi che entrate._[3]

Francesca felelete Dante kérdésére:

      _Nessun maggior dolore,_
  _Che ricordarsi dal tempo felice_
  _Nella miseria._[4]

Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely
elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy
gyultak egymás iránt bünös szerelemre:

  _Quel giorno piu non vi leggemmo avante,_[5]

vagy a régi szerelemnek felébredése Beatrice iránt:

  _D’antico amor senti la gran potenza,_[6]

vagy a büszke sor:

  _L’animo, che vince ogni battaglia_[7]

A magyar idézetek az utolsó kivételével Babits forditásai.

Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha csak erre a kevés képre
és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy
hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és
üdén.

Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak
kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan
idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak
tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már,
amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt
még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:

  _L’aqua, che io prendo, giammai non si corse_[8]

A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a
büszkesége:

      _si ch’ a te fia bello_
  _Averti fatta parte per te stesso._[9]

A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja
meg magának majdani hirét, dicsőségét:

  _Ed egli a me: Se tu segui la tua stella,_
  _Non puoi fallire a glorioso porto_
  _Se ben m’accorsi nella vita bella._[10]

Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az
Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és
nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő
nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai,
földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü
ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét
csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott
Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a
skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert
tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az
egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire
beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két
évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s
Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv
hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla
könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.

Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte
igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi
nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció
századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus
idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a
papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan
képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek
juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol
válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely
a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt,
mint a középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a
reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy
nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a
precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák,
karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.

Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag
mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót
kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni
kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt
szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi
sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti,
mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége
volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó
gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az
egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly
ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és
utána soha.

Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése
szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az
idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni
nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a
maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü,
karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen
Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu
talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr,
hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a
számüzött költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a
művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig
Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt
mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott,
arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban
élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna
szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is,
mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a
halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az
élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk
igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja
hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy
ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő
következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.

De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a
porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi
mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a
szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó
teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos
funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni
szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni
szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek
tartott a költő számára.

A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll
hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket,
a világról alkotott felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig
hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak
saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a
Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit
s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak
vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos
emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a
földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések.
Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az
álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért
maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan
legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.

Az első részben a legkevesebb az elméleti fejtegetés és teologiai
okoskodás is, melyek a legmesszebb esnek tőlünk. Ez is az első rész
legnagyobb népszerüségét indokolja. Az elvont részletek teszik ugyanis
fárasztóvá, a tultömöttség és tisztán kortársai előtt érthető célzások
pedig nehézzé Dante olvasását, bár korántsem oly nehézzé és fárasztóvá,
mint egyes magyarázói akarva vagy akaratlanul el akarják hitetni. Ezek a
magyarázók saját tudálékosságuk kicsinyitő lencséjén látják Dantet és
nem látják benne a nagyot, aki olyan örök emléket állitott korának,
aminő emlékei Egyiptomnak a piramisok, Hellásznak az Akropolisz,
Indiának Ellora barlangtemploma, vagy a Tadzs Mahal palotája. Ezek is
egészükben hatnak, még ha részleteikben talán nem felelnek is meg a mi
modern célszerüségi, vagy kényelmi szempontjainknak.

Ha Dantere gondolok, egy szinben és illatban gazdag kép idéződik fel
bennem. Nerviben, szemben a tengerrel, láttam egy hosszu, omlatag falat,
melyen a májusi napfény özönében millió és millió piros rózsa pompázik.
A mult omladékát elboritják az élő virágok, melyek évről-évre nyilnak,
talán századok óta. Ha válogatva tépünk egyet-kettőt belőlük, azoknak is
van szinük és illatuk, de igazán élvezni az egészet csak egészében, az
omladozó fallal, a napfénnyel, tengerrel együtt lehet. Igy vagyunk az
Isteni szinjátékkal is: összetartozik benne minden, az is, ami a multé
és elhervadt és az is, ami máig üde és ragyogó maradt. A legnagyobb
költők egyike a bennünk ma is élő, örökké változó, multját felejtő és
multjához visszatérő emberiség szellemi történetének egyik fejezetét, a
középkort rögziti meg benne minden idők és minden nemzedékek számára.



II. FRIGYES.

Vannak, akik a középkorra vonatkozó itéletüket egyszerüen abban szokták
összefoglalni, hogy _sötét_. Ezzel a szokványos, de felületes
megállapitással éles ellentétben van a szines és változatos
egyéniségeknek az a nagy tömege, amely a középkor századaiban élesen
emelkedik ki az események hátteréből. Kezdetlegesebb volt a müveltség,
primitivebbek voltak az emberek, erősebb volt a hit, hatalmasabb a
babona, nagyobbak a szenvedélyek és kisebbek a társadalmat
kiegyensulyozó erők. Ezért több a szertelenség, ezért hajlanak az
emberek a végletek felé s ezért nehéz őket manapság megérteni. A mai
ember előtt érthetetlenek a keresztes lovagok, akik kardélre hánynak
aggastyánt, nőt és gyermeket s utána jámbor alázattal, térden csusznak
végig azokon a helyeken, ahol a Megváltó szenvedett. Nem érti a pápákat
és császárokat, akik évszázadokon át kegyetlen küzdelmet folytattak,
anyagi és szellemi fegyverekkel egyaránt, egy lehetetlen gondolatnak, az
egységes világuralomnak a megvalósitásáért. Nem érti, hogy lehetett egy
kor, amely tobzódott a legrémesebb kegyetlenségekben s ugyanebből a
korból virágoztak ki Assisi Szent Ferenc rózsái. Nem érti a költőket,
akik soha nem látott ideálokhoz intézték szonettjeiket, a filozófusokat,
akik felállitották a tételt s ahhoz keresték a bizonyitékokat, az
uralkodókat, akik idegen országokban keresték uralkodásuk célját és az
embereket, akik mindezeket a dolgokat természeteseknek találták.

A középkori tragédiáknak hosszu sorozatából, melyek megtöltik nehány
évszázad történetének a lapjait, a többieket messze tulhaladó módon
emelkednek ki a Hohenstaufenek alakjai. Egy uralkodó család, mely
nemcsak az udvaronc krónikások hizelgő irásai, hanem az emberi mérték
szerint is egymásután termelte az átlagon felüli erős, nagyszabásu és
szinekben gazdag egyéniségeket. Mindegyik más, de valamennyit közös
vonások kapcsolják össze: van bennük valami a lovagvilág kalandos és
költői szelleméből, mind az egyetemes keresztény monarchiának a
gondolatát képviselik a keresztény világ másik nagy hatalmasságával, a
pápával szemben, mindnyájuknak sorsa változatos és fordulatokban gazdag
s mint emberek, csaknem mind szerencsétlenek. Ennek a családnak a sarja
II. Frigyes, a középkornak az az uralkodója, aki valamennyi elődét és
utódát meghaladó módon tudta lebilincselni saját korát és az utókort
egyaránt.

Frigyes 1194 december 26-án született. Atyja a kegyetlen emlékezetü VI.
Henrik volt, aki feleségével, Konstanciával örökölte a normann királyok
sziciliai és nápolyi birtokait. A bárók zendüléseit, akik nem akarták
uralmát elismerni, olyan eszközökkel verte le, amelyek még a középkorban
is ritkitották a párjukat: megvakittatta, szurokba főzette, izzó
vaskoronával ékesitette őket s velük rokonszenvező olasz feleségét
kényszeritette, hogy nézője legyen mindezeknek a borzalmaknak. Három
éves korában Frigyes elvesztette az apját, négy éves korában pedig az
anyját és III. Ince, a középkor egyik nagy pápája lett a gyámja, akinek
politikája arra irányult, hogy meghiusitsa a német császári és sziciliai
királyi koronának az egyesitését, minek terve örökségképen szállott a
négy esztendős gyermekre. Az apátlan-anyátlan gyermek Sziciliában
nevelődött, nagyon különös viszonyok közepette. Sokat tanult, sokkal
többet, mint korának félig barbár uralkodói, de a nevelése nagyon vegyes
volt és egyenetlen. A keresztény püspökök tanitásai mellett akiket a
pápa rendelt mellé oktatókul, megismerkedett az arab bölcselők
tudományával is. Keresztény világitásban ismerte meg az izlámot és
mohamedán világitásban a kereszténységet. Szkeptikus lett egy olyan
korban, amelynek a hit volt a legfőbb erőssége. Egyformán beszélt
olaszul, németül, franciául, arabul, latinul és görögül. Kortársai már
egész fiatalon a _stupor mundi_ hizelgő elnevezéssel ajándékozták meg. A
viszonyok korán megérlelték és megtanitották, hogy csak a saját
erejében, akaratában és ügyességében bizhatik. Gyámja, a pápa, tizennégy
esztendős korában naegykorusitotta és a következő évben össze
házasitotta őt Aragoniai Konstanciával, Imre magyar királynak nála
tizennégy esztendővel idősebb özvegyével. Tizenhat éves korában Frigyes
már apa volt és teljesen érett ember módjára került bele a
világtörténelmi események kellős közepébe.

Kevés uralkodó volt, aki nála fiatalabban és az övénél kedvezőtlenebb
viszonyok között indult volna neki tulajdon országai meghóditásának.
Sziciliai birtokait a féktelen bárók tépték darabokra, Németországra
való jogigényét pedig tulajdon gyámja, a pápa ismerte el legkevésbbé és
másik császárt állitott a birodalom élére a welf IV. Ottó személyében.
Ottó azonban szerencsétlenségére összekülönbözött protektorával, aki
ekkor viszont az alig felserdült Frigyest akarta kijátszani ellene,
igaz, a Sziciliáról való lemondás árán. A tizenhat esztendős Frigyes
ekkor jelent meg a szinpadon. Minden támogatás nélkül, csak a
Hohenstaufen névre támaszkodva jelent meg Németországban, hogy atyáinak
örökét elfoglalja. A pápa csak áldását adta neki, de annak ellenében meg
kellett fogadnia, hogy a császári korona elnyerése esetén lemond
Sziciliáról, országából kipusztitja az eretnekeket és keresztes
hadjáratot vezet a szentföldre. Csupa olyan kivánság, amelyet Frigyes,
mikor kalandos vállalkozása sikerült és a német trónt megszerezte,
egyáltalán nem szándékozott beváltani. Nem is volt baj addig, mig Ince
után III. Honorius ült a pápai székben. Az uj pápa a tárgyalásokban
sokkal ravaszabb Frigyesnek nemcsak a keresztes hadjárat szüntelen
halogatását nézte el, hanem császárrá is koronázta és beleegyezett a
sziciliai és német korona egyesitésébe. Az ifju Frigyes elérte célját,
amit előtte egy német uralkodó sem érhetett el.

A változás hirtelen jött. 1127-ben meghalt Honorius és a nyolcvanöt
esztendős IX. Gergely lett az utóda. A világtörténelem egyik
legérdekesebb küzdelme kezdődött az aggastyán pápa és a fiatal, alig
harminc esztendős császár között, melynek ellentmondásokkal teli
eseményei mindennél jobban jellemzik a középkor világát. A pápa a
tizenkét esztendőn át igérgetett, de be nem váltott keresztes hadjárat
miatt átok alá helyezte Frigyest és nyilt levélben sorolta fel a világ
előtt összes vétkeit és eretnekségeit. A kiátkozásra Frigyes az összes
európai uralkodókhoz intézett körlevélben válaszolt, mely bizonyára az
első ilyen dokumentum volt a maga nemében. Tiltakozott a kuria
tulhatalmi igényei ellen és vitatta a világi fejedelmek jogait. _Tua res
agitur_, – a te ügyedről van szó, irta a császár uralkodótársainak és
egy uj fegyvert, a politikai érvelést vitte bele a küzdelembe. Azután
egyházi átokkal a fején elindult – a keresztes hadjáratra. A keresztes
háboruja is elütött a sablontól. Ahol elődei véres harcokat vivtak, ő
békés szerződéseket kötött. Kemal egyiptomi szultántól barátságos
tárgyalás alapján kapta meg Jeruzsálemet, ahol fejére tette Bouillon
Gottfried koronáját. Hazajövet ellenben a pápa ellen forditotta
fegyvereit, aki szövetkezésre hivta fel ellene a lombárd városokat. És
állt a kegyetlen harc esztendőkön keresztül. A hivő keresztények
borzalmára Frigyes szaracén harcosokat fogadott zsoldjába és azokkal
pusztitotta a pápának és a szövetséges városoknak a birtokait. Volt idő,
mikor ugy látszott, hogy teljesen diadalmaskodik. Leverte a városokat és
magát a pápát ostrom alá fogta Rómában. Természetes fia, Enzio, a
zsinatra igyekvő angol és francia főpapokat elfogta és ezüst láncokon
vitette őket Pisába. A kilencvenkilenc esztendős pápa az ostrom alatt
álló Angyalvárban végezte életét. Utána az 1243-ban megválasztott
Fieschi biboros lett IV. Ince néven, császárpárti családnak a sarjadéka
és Frigyesnek személyes barátja. Mindenki azt hitte, hogy a császár
diadala teljes. Csak a császár látott tisztán. Ismerte emberét, aki az
Ince név felvételével is jelezte, hogy kinek a politikáját akarja
követni. A választás hirére Frigyes állitólag komoran sóhajtott fel:

– Elvesztettem legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.

És igaza volt. Az uj Ince ellensége lett. Titokban elhagyta
Olaszországot, ahol a császár volt az ur és a lyoni zsinaton drámai
jelenetek között mondotta ki Frigyesnek uralkodói méltóságától való
megfosztását. A biborosok ekkor kapták veres fövegüket, annak jeléül,
hogy az egyházért vérüket is készek ontani. A pápa Krisztus öt sebét
tárta a zsinat elé: a görög szakadást, az eretnekséget, a szentföld
elvesztését, a mongol veszedelmet és az istentagadó császárt. A
biborosok leforditva a földre dobták égő fáklyáikat és kórusban
mondották el a szokásos kiátkozást. A császár ismét uralkodótársaihoz
intézett körlevélben felelt. Tiltakozott a pápának világi ügyekbe való
beavatkozása ellen és felhivta a fejedelmeket, hogy szedjék el az
egyháznak földi javait; ezzel állitsák helyre az egyház apostoli
egyszerüségét és szaporitsák tulajdon hatalmukat. Apja lett a
gondolatnak, amely azóta sokszor visszatért a nagy abszolut uralkodók és
demokratikus köztársaságok politikájában.

Uralkodásának következő éveiben az öregedő, de nem csüggedő császárt
sürün érték szerencsétlenségek. Németországban ellenkirályok emelkedtek;
a levert lombárd városok uj erőre kaptak; fiát, Enziot a bolognaiak
elfogták és életfogytig tartó börtönre vetették; a császári udvarban
összeesküvések keletkeztek és magának Frigyesnek az élete több izben
veszedelemben forgott. De a pápa sem érte el célját. Az egyházi átok nem
fogott. Frigyes császár maradt; hivei Németországban tulsulyra
vergődtek; Rómában a pápát felkelés fenyegette; Felső-Olaszországban a
ghibellinek sorra győzedelmeskedtek. Mindkét fél kezdett kifáradni. IX.
Lajos francia király közvetitette a békét, melynek feltétele lett volna,
hogy Frigyes ujból hadjáratot vezessen a szentföldre. Ebben a
bizonytalan állapotban 1250 december 13-án Apuliának Firenzuola nevü
városkájában elragadta a halál.

A monda szerint, amely szivesen fonta körül Frigyes alakját csillogó
szálaival, halálával csak a csillagjósok jövendölése teljesedett, akik
óvatosságra intették attól a várostól, amely a virágról, – _fiore_, –
van elnevezve. Frigyes ezért kerülte mindenkor Firenzét s igy pusztult
el átutazóban egy jelentéktelen délolaszországi városkában. Szőke német
és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Nagy gyászpompával
temették el az általa alapitott palermói dómban, sziciliai királyságának
fővárosában.

Politikai pártállás szerint a történetirók II. Frigyest nagyon
különbözőképen szokták megitélni. De abban mind egyetértenek, hogy
korának legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő, akinek eretnek voltáért
még a monarchista Dante is megkülönböztetett helyet juttatott a
pokolban, megkülönböztetett értékelést követel magának a históriában.

Azok a német császárok, akik előtte képviselték az univerzális monarchia
eszméjét és ennek megvalósitásáért harcba keveredtek a pápákkal és a
lombárd városokkal, az olaszok szemében barbárok voltak. Hódoltak nekik,
ha egyebet nem tehettek, de a félsziget kincseire éhes csordát láttak
bennük és az őket kisérő hadseregekben. Nemcsak kulturailag, hanem
politikailag is az olaszok, beleértve a pápai udvart, a tengeri
köztársaságokat, a guelf és ghibellin városokat egyaránt, sokkal fölötte
állottak a németeknek és mindig meg tudták hiusitani elért sikereiket.
Nem csoda, ha évszázados meddő harcok után Itáliából _falsches
Welschland_, az álnok ország lett a németek szemében, melynek csábitóan
szép ege alatt egymásután pusztulnak el a császároknak az Alpesek
hágóiról leszálló hadseregei.

Frigyesnek más volt az esete. Származására német volt, viselte a római
császári cimet, de más volt a müveltsége, más volt a világfelfogása és
politikája és mások voltak az eszközei. Ő is harcban állott a pápákkal,
mint IV. Henrik, vagy nagyatyja, Barbarossa Frigyes. De mekkora
különbség választja el őt IV. Henriktől, aki megjárta Canossát, vagy
Barbarossától, aki a pápa kengyelét tartotta! A középkornak talán egyik
legdrámaibb jelenete, mikor VII. Gergely megtöri az ostyát és felét
azzal a szóval nyujtja át Henriknek, hogy az Isten nyomban halállal
sujtsa azt, akinek nem tiszta a lelkiismerete és – Henrik nem meri a
szent jelvényt ajkához érinteni. Mennyire más az a II. Frigyes, aki az
egyházi átok idején arab bölcselőkkel vitázik a hit igazságairól és
vádoló körleveleket intéz az európai udvarokhoz. A levelek hatása
helyenkint különböző lehetett, – az angol és francia királyok örültek a
viszálynak, – de mindenfelé olvasták és bizonyára megvitatták őket. Más
külsőségek is mutatják, hogy Frigyes mennyire más, mint elődei. Azok
északról délnek indulva akarják Itáliát meghóditani. Ő igazán
Olaszországban és annak is a déli szigetén, Sziciliában van otthon.
Környezete is egészen más, mint a régi császároké. Németek mellett
olaszok, franciával átitatott normannok, arabok, zsidók. Marcona
harcosok mellet bölcselők, jogtudósok, természetvizsgálók, költők és
irók. Kancellárja Pier delle Vigne volt, Aristoteles első olasz
forditója. A palermoi udvarban az arab tudósok könyveit ismerték és
olvasták. Frigyes alapitotta a nápolyi egyetemet és gazdagitotta a
világhirü salernoi orvosi fakultást. Könyvet irt a solymászatról, amely
őt az állati szokások éles megfigyelőjének mutatja. Szerette a
müvészetet és költészetet. Udvarában a harcok közepette provencei
mintára költői iskola keletkezett s a Dante előtti korszak olasz
irodalmát főleg ez az iskola képviseli. Maga Frigyes és természetes
fiai, Enzio és Manfréd is verseltek olasz nyelven. Az olasz nyelv,
amelyet azelőtt egész Itáliában elrontott latinnak tekintettek, az ő
udvarában emelkedett tájszólásból a _lingua cortigiana_ magaslatára. A
germán császárok sarja délen igy lett egy uj nemzeti nyelvnek és
irodalomnak egyik megalapitója és istápolója.

Frigyesnek az életmódja pazar volt és fényüző. A németek, akik akkoriban
még alig ismerték az igazi gazdagságot és pompát, bámultak, valahányszor
a császár országukban megjelent. „Ezüst kürtös ethiopiai négerek, mór
táncosok, szemfényvesztők, tevék, oroszlánok, párducok, fehér medvék és
elefántok,“ mindenekfelett pedig csodaszép keleti asszonyok voltak a
császárt kisérő menetben. Még ragyogóbb volt az udvara palermoi
otthonában s ennek az udvarnak az az ember volt a középpontja, akiről
azt irja az egykoru krónikás, hogy jelentéktelen alaku, vörös, kopasz és
rövidlátó. Ha rabszolga volna, nem adnának érte kétszáz drachmát. De
császár volt és tudott császár lenni. Testi fogyatkozásait fölényes
szellemi tehetség pótolta.

A légkör, melyben nevelkedett és élt, Frigyest szkeptikussá tette. Egész
sereg mondása maradt fenn, mely hitetlenségét árulja el és a maga
idejében bizonyára borzalommal töltötte el a jámbor lelkeket. Az Isten
világi kardjának hordozójától bizonyára különösen hangozhatott a mondás,
hogy Jézus Krisztus, ha Sziciliát ismerte volna, hihetőleg nem a kopár
Judeát választotta volna tevékenységének szinteréül. Furcsa az a mondása
is, amelyet egy barátra alkalmazott, aki a pápai átkot prédikálta
ellene:

– Hagyjátok ezt az embert, mártir szeretne lenni, de általam nem éri el
a célját.

De Frigyes minden szkepszise mellett sem volt közönyös. Ellenkezőleg:
érvelt, vitatkozott és kereste az igazságot. Csak utjai és módjai voltak
szokatlanok. Szabadgondolkodó volt egy korban, amely nem ismerte a
szabad gondolatot.

Lelki momentumokat nagyon nehéz rárakni a mérleg serpenyőjére, de
amennyire cselekedeteiből meg lehet itélni, Frigyesnek mindenben az volt
a törekvése, hogy kiegyenlitse azt az előnyt, amely az évszázados
harcban a pápaság javára mutatkozott. A pápaság tulsulyban levő szellemi
hatalma ellenében laikus tudományt, müveltséget és müvészetet akart
teremteni. Ezt szolgálta a salernoi és nápolyi egyetem, ezért szervezte
meg legelsőrangu emberekkel kancelláriáját, ezért szervezett hivatásos
tisztviselőkkel polgári közigazgatást és vitte bele a nemzeti nyelvet
ugy Németországban, mint Sziciliában a törvénykezésbe és közigazgatásba.
De még a célok is csak látszólag azonosak nála és elődeinél. Azok még
vakon hittek a _két kard_ eszméjében, melyet a pápaság és császárság
formájában Isten rendelt a világra. Pápa és császár fejei az egyházi és
világi hierarchiának, mely piramis gyanánt emelkedik fel és csucsosodik
ki Isten földi helytartójának személyében. Az elődök csak személyeket
láttak, akik egy felsőbb hatalom rendelése szerint állottak függési
viszonyban egymáshoz. Frigyes az első uralkodó, akinél megjelenik az
_állami gondolat_.

Nem csoda, ha ez a rendkivüli ember szokatlanul nagy hatást gyakorolt
kortársaira és az utókorra egyaránt. Még leginkább ellenséges birálói
sem vonják kétségbe, hogy nem közönséges emberi tulajdonságok rendkivüli
tehetséggel és akaraterővel párosulva találkoztak benne. Nincs középkori
uralkodó, aki oly sokféle minőségben jelent volna meg a világ előtt,
mint ő és akit oly sokféle szempont szerint lehetne megitélni. Harcos
volt és költő. Törvényhozó volt és müvész. Legyőzője volt a városoknak,
de előmozditója a városi kulturának. Tudományokban előtte járt
kortársainak, de hitt a csillagjósokban. Prédikált a pisai dómban, de
cinikus élceket faragott az egymással vetélkedő vallásokról. Szkeptikus
volt, de országaiban üldözte az eretnekeket. Barátkozott a muzulmánokkal
és harcban állt a pápákkal. Olyan hangon beszélt az egyház
romlottságáról, mint még előtte uralkodó soha, a pápák pedig hirdették,
hogy nagyobb érdem Frigyest leverni, mint a szentföldet a hitetlenektől
elragadni. Epikureus volt, de világnézletet képviselt s a reneszánsznak
volt az előfutára. Korát azzal a megdöbbentő tapasztalattal
gazdagitotta, hogy az egyházi átok alatt világi uralkodónak nem kell
feltétlenül összeomlani. Mégis tragikus hős volt, mert mindig a
legmagasabb ponton, közvetlenül a siker előtt omlottak össze reményei.
Tragikus hős volt, akit neve és atyáinak öröksége belekényszeritett egy
alapjában véve meddő és eredménytelen küzdelembe. Tragédiáját még
fokozta családjának hirtelen és teljes pusztulása. Tizennyolc
esztendővel a halála után unokája, az utolsó Hohenstaufen, Nápolyban a
vérpadon végezte életét.

Egyéniségét, gondolkozását vérmérsékletét és kulturáját illetőleg
Frigyes inkább olasz volt, mint német. Sziciliát jobban is szerette
Németországnál. Mégis ő volt az utolsó középkori német császár, aki az
egyetemes császári gondolatot teljes ragyogásában képviselte. De ő volt
egyuttal az első uralkodó, aki modern államot akart teremteni. Ez a
kettős szerep adja meg a jelentőségét a históriában. Ezért maradt meg az
emléke erősebben, mint a többi kortársaié. A palermoi kripta már régen
bezárult fölötte, mikor alakja még mindig foglalkoztatta az utódok
fantáziáját. Sziciliában századokon át élt a _gran Federigo_ emléke,
akinek ideje alatt a szigetország virágkorát élte. Dante poklának
tizedik körében égő sirba temette az eretnek császárt, Németországban
ellenben sokáig egyáltalán nem hitték halálát és várták a visszatérését.
Mikor nem jött meg, a mondák hőse lett belőle, a legendás császár, aki
nem halt meg, csak alszik a Kyffhäuser sziklája alatt, hogy majdan ujra
megjelenjék a régi császárok pompájának teljességében.



MARINO FALIERI.

A káprázatos doge-palota sok százezer látogatója között alig van egy is,
akinek emlékezetében nem maradt volna meg egy név, Marino Falieri
dogénak a neve, akit a köztársaság elleni árulásért nyilvánosan
lefejeztek. A történelem páratlan eseteinek egyike: egy államfő, aki
összeesküvést sző a saját országa ellen s akit rendes birói tárgyalás
után kivégeznek. A palota udvarának lépcsőjén ma is mutogatják azt a
helyet, ahol a kivégzés történt, ma is mutogatják a doge _állitólagos_
börtönét, egy ablaktalan, sötét kis helyiséget, amelyben kinyujtózni is
alig lehet és a dogék arcképeinek sorozatában ma is megvan az a fekete
folt, amelynek helyére Falieri képének kellett volna kerülni, ha nem
vétett volna sulyosan hazája ellen.

Velence történetének ez a nagy tragédiája már csaknem hatszáz esztendeje
játszódott le s a tragédiának sok részletét titokzatosság boritja. A
hosszu századok alatt a valóság a legendának ezer meg ezer szálával
fonódott össze és a krónikások, akik csak később irták meg a kivégzett
államfő históriáját, már maguk is nagyrészt elbeszélésekből és
szájhagyományokból meritettek. Legenda és valóság már náluk is
összeolvadt és mi, akik elsősorban rájuk vagyunk utalva, az igazságot
nagyrészt csak következtetések utján közelithetjük meg.

A rettenetes véget ért doge Dandolo Andrea halálával, 1354 végén lépett
Velence trónjára. A trón kifejezés helyes, mert bár Velence köztársaság
volt, első tisztviselője a külső hatalomnak annyi jelvényével volt
felruházva és személyét akkora pompa vette körül, hogy abban az igazi
koronás főkkel is méltán vetekedhetett. Uralkodói cimei voltak,
méltóságát nem meghatározott számu esztendőkre, hanem életfogytiglan
viselte, koronaszerü föveget is tettek a fejére, csak gondosan ügyeltek
arra, hogy – hatalma ne legyen. Ez időben, a XIV. század derekán,
Velence alkotmányának fejlődése nagyjában már befejeződött és az igazi
hatalmat, amely azelőtt az egész nép és a doge kezében volt, a nagy
tanácsban képviselt arisztokrata családok, Velence patriciusai ragadták
magukhoz. A _nagy tanács_, a világnak ez a legfényesebb köztársasági
parlamentje, eredetileg választott testület volt, amelybe egyformán
bekerülhetett nobili, polgár és közember, ha a többiek bizalma
személyében összpontosult. A nemességnek inkább csak vagyonon,
tekintélyen alapuló előjoga volt, hogy elsősorban az ő kebeléből
választották a tanács tagjait. A XII. és XIII. század során azonban a
patriciusi családok, meglehetősen heves küzdelmek után, a többi
csoportokat egymásután kiszoritották és egy 1298-ban meghozott törvény,
amely _serrata di Maggior Consiglio_ (a nagy tanács bezárása) néven
ismeretes, a gyakorlatban kizárólag kétszáz patriciusi családra
korlátozta a nagy tanács tagsági jogát. Kivül maradtak az alkotmányon
még az ujabb keletü nemesi és a gyakran óriási vagyonnal rendelkező
plutokrata családok is, amelyek az uralkodó frakcióval még nem olvadtak
össze teljesen. Ezek később _per grazia_ voltak a nagy tanácsba
felvehetők, ha legalább negyvenezer aranyat fizettek hadviselési célokra
az állam kasszájába. A politikai hatalomnak ilyeténképen kevesekre való
korlátozása után 1315-ben megkezdődött annak az anyakönyvnek a vezetése,
amely később _aranykönyv_ néven magában foglalta mindazoknak a névsorát,
akik jogosultak voltak a nagy tanácsban való megjelenésre és
társtulajdonosai voltak Velence állami szuverénitásának.

A köztársaság arisztokratikus jellegü átalakulásával párhuzamosan haladt
a doge hatalmának korlátozása is. Eredetileg a doge méltósága örökletes
volt az egyes családokban, a doge társuralkodót vehetett maga mellé, aki
rendesen utóda is lett, vezére volt a hadseregnek és főparancsnoka a
flottának, döntött a béke és háboru kérdésében és a külfölddel szemben
formailag és tényleg egyaránt képviselte Velencét. Később általánossá
lett a választás; először közfelkiáltással, amelyben az egész nép
résztvett; azután a választás szavazás utján történt, már szükebb körök
részvételével; a további fejlődés folyamán a választás az egyes
kerületek és a Velencéhez tartozó községek tribunjaira és szénioraira
ruházódott át, végül ezt a funkciót is a nagy tanács ragadta magához.
Választás alkalmával a doge az ugynevezett kapitulációkban mindig uj meg
uj korlátozásoknak volt kénytelen eredetileg széleskörü hatalmát
alávetni és a külső pompa mellett is, amely szüntelenül növekedett,
jogkörét mindinkább meg kellett osztani tanácsosaival, a különböző
biróságok és hatóságok fejeivel. Végezetül a legnagyobb pompával
képviselte a _serenissima signoriát_, de igazi hatalma, hacsak nem
tartozott a nagyon kiváló kevesek közé, akik minden körülmények között
érvényt tudnak szerezni személyüknek, teljesen megszünt. Tanácsosai
nélkül egy lépést sem tehetett, külföldi követet egyedül nem
fogadhatott, tisztviselőt ki nem nevezhetett, sőt a nagy tanács
engedelme nélkül nem is nősülhetett. Az arisztokratikus köztársasági
alkotmány a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a
hatalom soha egyes emberek, sőt egyes csoportok kezébe se kerülhessen. A
nobilik, akik a népet lassankint teljesen kizárták az alkotmányból,
rettegtek tőle, hogy ők is azoknak az olasz városi köztársaságoknak a
sorsára jussanak, amelyek egy-egy szerencsés hadvezér, vagy kalandor
ügyessége folytán abszolut fejedelemségekké alakultak át.

A doge választásánál teljesen ezek a szempontok uralkodtak. Velencében,
az arisztokratikus alkotmány idejében nem ugy választották a dogét, mint
másutt a köztársaság elnökét vagy a város podestáját, ahol egyszerüen a
többségre szert tett pártnak a jelöltje került az első tisztviselőnek
diszes székébe. A dogeválasztás szertartásos, nehéz és körülményes
eljárás volt, amelynek minden részlete raffinált ügyességgel volt
kidolgozva és elsősorban arra irányult, hogy még pártok se
képződhessenek, amelyek esetleg kisérletet tehetnének a többiek
leigázására. A pápaválasztó konklávé nem mulja felül a doge választását
óvatosságában és a legkisebb részletekre kiterjedő, pontosan körülirt
szabályaiban.

A választás a nagy tanácsnak harminc évnél idősebb igazolt tagjait
illette meg, de ezek jogukat csak közvetve, sőt sokszorosan közvetve
gyakorolhatták. Egy nagyon modern politikai kifejezéssel élve ők is
legfeljebb csak ősválasztóknak voltak tekinthetők. Ha a nagy nap
elérkezett, a nagy tanács üléstermében összegyültek az ősválasztók. A
testület legfiatalabb tagja átment a Szent Márkus bazilikájába. A
templomból kijövet kézen fogta az első gyermeket, aki a téren elébe
akadt és magával vitte az ülésterembe. Megérkezése után megkezdődött a
nehéz választási eljárás. Először annyi golyót dobtak egy bársony
sapkába, ahány patricius volt a teremben, – a golyók között harminc
aranyból, a többi, ezüstből. Azután lassan elkezdték olvasni a
jelenlevők névsorát és a gyermek minden névnél kihuzott egy golyót. Aki
ezüst golyót kapott, kiment a teremből, akinek arany golyó jutott,
visszamaradt. Ezek a gyermek közremüködésével ismét sorsot huztak és
számuk igy kilencre redukálódott. Az igy kisorsolt kilenc patricius egy
kis bizottsági terembe vonult, amelynek ajtajait lezárták; egyikük sem
hagyhatta el a termet addig, mig fejenkint legalább hét szavazattal nem
jelöltek ki negyven személyt a nagy tanács tagjai közül, akikre a
további eljárás hárult. Ez a negyven ismét kisorsolt a saját kebeléből
tizenkettőt, akik viszont legalább kilenc szavazattal huszonötöt
választottak a nagy tanács tagjai közül. A huszonöt sorsolás utján ismét
leolvadt kilencre s e kilencnek mindegyike megnevezett ötöt, összesen
tehát negyvenötöt. Ez a negyvenöt ismét sorsot huzott és számát ezen az
uton tizenegyre redukálta. A tizenegy közül az első nyolc fejenkint
négy, a többi három pedig fejenkint három, összesen tehát negyvenegy
patriciust jelölt ki _valóságos_ dogeválasztónak. De ez a negyvenegy is
csak akkor választhatott tényleg, ha a nagy tanács a kijelölést nyilt
ülésben approbálta.

A kilencszeres választás és sorsolás megejtése után a negyvenegy
választó misét hallgatott és a szentlélek segitségét kérte munkájához,
azután a nagy tanács előtt esküt tett, hogy arra adja szavazatát, akit
legjobb meggyőződése szerint legérdemesebbnek tart a nagy méltóságra.
Utána bezárkóztak egy terembe és irott szavazócédulákkal megejtették a
választást. A szavazócédulákat felolvasták és minden névnél vitát
lehetett inditani, hogy a név viselője alkalmas-e arra, hogy Velence
legnagyobb méltóságának viselője legyen. Doge csak az lehetett, akire
folyton megismételt szavazások után legalább huszonöt szavazat esett. Ha
ez megtörtént, megnyiltak a terem ajtajai, küldöttség ment az uj
dogeért, akit a Márkus templomba vezettek s ott a népnek bemutattak:

– Questo xe missier lo Doxe, se ve piaxe!… Ez a dogétek, ha akarjátok!

Az alkotmány megváltozásához képest később ez a hagyományos formula,
amely a népfelségnek volt az elismerése, elmaradt és a bejelentés két
szóra szoritkozott:

– Ezt választottuk!

A dogeválasztókat az eskün kivül, hogy a legérdemesebbre adják
szavazatukat, még egy fogadalom kötötte: ha olyasvalakit emelnének
trónra, aki az időben nem tartózkodik Velencében, nevét nem árulják el
addig, mig velencei területre nem lép, nehogy idegen földön valami
merénylet történjék ellene, vagy valamelyik ellenséges hatalom foglyul
ejtse az uj államfőt. Semmiesetre sem volt fölösleges óvatosság a
középkor zavaros viszonyainak közepette.

Ez történt Marino Falieri esetében. Az uj doge, akit ezen a körülményes
módon megválasztottak, mint Velence követe Avignonban tartózkodott, IV.
Ince pápa udvarában. Titkos megbizatással Stefanello titkár ment érte.
Megérkezéséig Velencében az államtanács vitte az ügyeket. Mindenki
feszült érdeklődéssel várta az uj dogét, akinek személyét egyelőre
titokzatosság boritotta. Csak mikor Veronát elhagyta, került a neve
nyilvánosságra. Tizenkét nobili ment elébe, hogy üdvözölje és
Chioggiában várta a _Bucintoro_, Velence legpompásabb gályája, amelyről
a dogék a _tenger királynőjét_ szokták eljegyezni az Adria vizével.

Falieri, aki 1354-ben 66 esztendős korában került a dogei méltóságba,
Velence egyik legrégibb, bár nem leggazdagabb családjából származott.
Ősei már a tribunok között szerepeltek, akik valaha a dogékat
választották. Ő maga már fiatalon nagyon előkelő állásokat töltött be,
több izben tagja volt a tizek tanácsának s mint ilyen egy másik társával
együtt 12.000 arany hitelt kapott, hogy a Tiepolo-Quirini összeesküvés
elmenekült vezetőit eltegye láb alól. Azután Negroponte kapitánya, majd
egymásután Lesina, Brazza, Chioggia, Treviso és Padova podestája lett.
1344-ben Velence követe volt VI. Kelemen pápánál, 1350-ben Genuában,
1351-ben és 1353-ban _Zenggben Nagy Lajos királynál;_ ugyanezen évben
Prágában IV. Károly császárnál, megválasztásakor pedig IV. Ince pápánál
képviselte hazáját. Ezek az adatok mutatják, hogy Velence legavatottabb
diplomatái közé tartozhatott, akinek nagy élettapasztalattal és nagy
emberismerettel kellett rendelkeznie. Sorra azokat a követi állásokat
töltötte be, melyek a korabeli velencei politika szempontjából a
legfontosabbak voltak. Kétszer nősült, második felesége, aki közvetve
nagy szerepet játszott szomoru sorsában, Gradenigo Lodovica volt, aki 40
éves kora mellett is még mindig szépségnek számitott. A későbbi
krónikások a dogét erős, határozott embernek rajzolják, aki mindig
tudatosan tört céljai felé. Temperamentuma nem egyszer elragadta, igy
1339-ben trevisoi podesta korában, a püspököt, aki egy körmenetnél
nagyon megvárakoztatta, nyilvánosan arcul ütötte. Népszerüsége nagy
lehetett; erre enged következtetni az a körülmény, hogy választása – ami
ritka kivétel volt Velencében, – egyhangulag történt.

Az ünnepélyes bevonulásnak október 5-én kellett megtörténni. Talán meg
is történt minden akadály nélkül és Falieri épen ugy elfoglalta trónját
a bazilikában és a palotában, mint elődei s csak a legenda volt az,
amely megérkezését szerencsétlen előjelekkel szinezte ki. Hirtelen olyan
sürü köd ereszkedett a tengerre, – október 5-én Velencében! – hogy
semmit sem lehetett látni s a _Bucintoro_ nem a Riva della Paglián
kötött ki, ahol a dogét várták, hanem a Piazzetta két oszlopa között,
ahol a gonosztevőket szokták kivégezni. Partra léptekor megbotlott:
bukással jutott Velence kövére.

Velence válságos napokat élt Falieri kormányzásának kezdetén. Javában
folyt a genuai háboru és Nagy Lajos is hadra készült, hogy visszavegye
Dalmáciát. November 4-én a genuai flotta Doria Paganino admirális
vezetése alatt meglepte a velencei gályákat Portolongo kikötőjében és
teljes győzelmet aratott rajtuk. A velencei hajóhad megsemmisült és 5000
ember került fogságba. Velence hatalma nem tört ugyan meg, az arzenál
lázas sietséggel épitette az uj hajókat és már 1355 elején a velencei
gályák ismét harcoltak a Levante vizein, – de a fenyegető magyar háboru
tanácsossá tette a Genuával való egyezkedést. A signoria Milano utján
nagy váltságdijat ajánlott fel a foglyokért és hajlandónak nyilatkozott
a béketárgyalásokra, amit IV. Károly császár is, aki épen Olaszországba
jött, hogy a pápával magát megkoronáztassa, melegen támogatott. De a
tárgyalások befejezését Falieri már nem érte meg, mert belekerült abba
az összeesküvésbe, amely bukása és halála révén legerősebben
foglalkoztatta kortársainak és az utókornak képzeletét.

A krónikások az összeesküvés eredetét személyi okokra vezetik vissza. A
doge fényes ünnepélyt adott palotájában, amelyen a velencei nemesség
legnagyobb része hölgyeivel együtt megjelent. Feleségének, a
_dogaressának_ kiséretét a város legelőkelőbb asszonyai és leányai
alkották. Egy fiatal nobili, Steno Michele, a negyvenek tanácsának
elnöke, aki később maga is doge lett, ez alkalommal tulságos szabadságot
engedett meg magának az egyik hölggyel, egyes krónikások szerint magával
a dogaressával szemben, miért a doge őt az ünnepélyről kiutasitotta.
Steno a nagy tanács termén keresztül távozott és távozásakor a dogét
becsmérlő szavakat irt a trónszék karfájára:

„Marin Falier dalla belle mujer lu la mantien e altri la galde… Marino
Falieri magának tartja a szép asszonyt és mások élvezik.“

A doge a tanácstól elégtételt követelt a sértésért, de a birák az
előkelő Stenot csak enyhén itélték el, egyesek szerint egy hónapi
börtönre, mások szerint hat hónapi börtönre és két évi számüzetésre. A
doge elégedetlen volt az itélettel, amely véleménye szerint nem védte
meg eléggé méltóságát és elhatározta, hogy elégtételt vesz a büszke
patriciusokon. Igy fogamzott meg benne a gondolat, hogy összeesküvést
szervez, leöleti a nemesség fejeit, megdönti a köztársasági államformát
és egyeduralmat alapit Velencében.

Akármennyire hirtelen haragu és indulatos természetü lehetett is
Faliero, alig lehet elképzelni, hogy ő, a tapasztalt diplomata, aki egy
életet töltött az állam szolgálatában, egyedül ebből a személyi
sértésből kifolyólag ragadtatta volna magát a vészes elhatározásra. Ugy
látszik, ezt érezték a krónikások is, mert némi változással mindegyik
azt irja, hogy ördögi sugallat, vagy az ördög által inspirált
nagyravágyás müködött közre cselekedetében. Másként nem tudják
megmagyarázni, hogy az állam feje épen a legnagyobb veszély idején
idézzen fel polgárháborut és szervezzen összeesküvést kizárólag egyéni
céljainak megvalósitására.

Mások az inditó okot másként, még egyszerübben irják meg. Részleteket
nem közölnek, csak azt irják, hogy több fiatal nemes megsértette a
dogét; egyik szerint becsmérlő szavakat firkáltak a palota falaira.
Egyetlenegy, Caroldo irja azt, hogy a valódi okot nem lehet tudni, de az
a hir van elterjedve, hogy a doge terveibe Padova urai és _a magyar
király is be voltak avatva_. Másutt nincs nyoma, hogy Lajos király
tudott volna Faliero készülő összeesküvéséről, bár épen ebben az időben
a magyar politikának nagyon erős békés és háborus összeköttetései voltak
Olaszországgal, különösen Nápollyal és Velencével.

Miközben igy a doge haraggal és bosszuvággyal volt eltelve a gőgös
patriciusok iránt, akik nem adták meg neki a kivánt elégtételt,
állitólag egy másik esemény történt, amely megerősitette őt szándékában
és a külső lökést adta meg az összeesküvéshez. Barbaro Marco patricius,
akinek egy hajója volt épülőben az arzenálban, kiment, hogy az épitést
megsürgesse s ez alkalommal szóváltásba keveredett Ghiazza Stefano
admirálissal. A hevessé vált vita azzal végződött, hogy Barbaro az
admirális arcába vágott és köves gyürüjével sulyosan megsebezte. Ghiazza
a dogéhez ment panaszra és a saját esetén kivül általában elmondotta,
hogy a nobilik milyen fennhéjázó módon viselizgatni kednek az egyszerü
tisztviselőkkel szemben. Néhány napja például az egyik Dandolo megverte
az egyik épitésvezetőt, Isarello Bertuccit. Valamit kell tenni, különben
a közemberek teljesen ki lesznek szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A
doge élénk érdeklődéssel és részvéttel hallgatta végig Ghiazza
előadását, de orvoslást nem helyezhetett kilátásba, mert az előkelőkből
álló biróságok nem büntetik a saját kebelükből való bünösöket. Neki sem
adtak elégtételt a Steno esetében. Ghiazza száján erre kiröppent a
mondás, amely kezdete volt az összeesküvésnek:

– A vadállatokat meg szokták kötözni és ha nem lehet megkötözni, leölik
őket!

A doge látta, hogy ráakadt az alkalmas emberre, aki őt terveiben
támogathatja. Ghiazzának nagy tekintélye volt az arzenál munkásai és a
Velence keleti részén, az Olivolon lakó tengerészek körében. Ezek
segitségére számitottak a terv kivitelénél A tanácskozásokba bevonták
Isarello Bertuccit, majd ennek apósát, Calendario Filippo kőfaragó és
szobrászmestert, aki állitólag a doge-palota szobrainak egy részét
készitette, az ő révén a kézmüves mesterségek fejeit és a doge
unokaöccsét, Falieri Bertuccit is. Az összeesküvés igy mind szélesebb
körökre terjedt ki. Vezetői abban állapodtak meg, hogy április 15-én
félreverik a Márkus-templom harangjait, azt a rémhirt terjesztik el,
hogy a genuai flotta a lido előtt áll s mikor mindenki szokás szerint a
Márkus-térre rohant, megtámadják és leölik a nobilik vezetőit és
Falierit Velence uralkodó hercegének kiáltják ki.

A krónikások még további részleteket is elmondanak. Április 15-ike
közeledtével az összeesküvők elkezdték a népet a patriciusok ellen.
Mindenféle hirek terjedtek el, hogy ez vagy az a nobili kegyetlenkedett
valamelyik közemberrel szemben, vagy hogy fiatal nemesek
megbecstelenitették tisztes polgárok leányait. Esténkint, ha
besötétedett, az összeesküvők köpenybe burkolózva, csoportosan bejárták
a várost, arcátlanul viselkedtek az utcán járó asszonyokkal és
leányokkal szemben és az ismertebb patricius ifjak nevén szólitgatták
egymást, hogy a polgárok azt higyjék, hogy a nemes ifjak bántalmazzák
asszonyaikat és leányaikat. Letartóztatások történtek, de az
összeesküvés terve nem került nyilvánosságra. A már nagy arányokat
öltött mozgalmat az utolsó pillanatig sikerült annyira titokban tartani,
hogy még a _tizek tanácsának_ éber figyelmét is elkerülte. A vezetők
zászlókat is osztottak ki, hogy a kitüzött napon hiveik azok alatt
csoportosuljanak és egyszerre zárt tömegekben lépjenek fel.

Április 14-ig minden teljesen titokban maradt. A középkori Velencében
szokásban volt, hogy a plebejusok valamelyik patriciusnak a védősége alá
helyezték magukat, hihetőleg azok háztartását, helyesebben udvartartását
a szükségesekkel ellátták s ennek ellenében protektoraik támogatását
élvezték üzleti vállalkozásaikban és a hatóságok előtti ügyeikben. Ez a
viszony bizonyos mértékig a hűbériségnek a kereskedő és kapitalista
városi köztársaságokra applikált formája lehetett. Szokásban volt az is,
hogy a protektorok megjelentek a védőségük alá fogadott plebejusok
családi ünnepélyein s ott mint tanuk, keresztapák stb. szerepeltek.
Április 14-én este egy Beltrame vagy Vendrame nevü bergamoi származásu
szőrmekereskedő, aki szintén be volt avatva az összeesküvésbe, de annak
igazi fejét valószinüleg nem ismerte, felkereste a protektorát, Leoni
Nicolót, aki neki keresztapja volt s akinek egyebekben sokat
köszönhetett és arra kérte, hogy másnap, bármi történik is, ne hagyja el
a lakását, mert nagy veszély fenyegeti. Leoni faggatására, némi
vonakodás után elmondotta, amit az összeesküvésről tudott. Leoni a
hirrel egyenesen a dogéhez rohant és előadta neki, amit hallott. Falieri
az egész dolgot tréfára forditotta s meg akarta nyugtatni, hogy ne üljön
fel kósza mende-mondán alapuló rémhireknek.

Leoni a doge válaszában nem tudott megnyugodni. Értesitést küldött
Cradenigo Giovanninak és Cornaro Marconak, akikkel együtt Beltramet ujra
kihallgatták. Ezuttal Beltrame az összeesküvés több vezetőjét is
megnevezte. A három patricius az esetet nyomban közölte a tizek
tanácsával, amely más oldalról, egy Contarini utján is, akinek viszont
egy Nigro nevü tengerész árulta el az összeesküvést, hirt kapott a
fenyegető veszedelemről. A tizek tanácsa még az éjszaka folyamán
megkezdte müködését; értesités ment a Velencéhez tartozó közeli városok
podestáinak, akik fegyvereseket küldtek a városba; ezek és a szintén
felfegyverkezett nemesek megszállották a Márkus-teret és a fontosabb
utvonalakat; a vezetők közül letartóztatták Calendariot, Isarellot és
egy da Corte Giovanni nevü tengerészt s azután megkezdték a vallatást.
Rövid idő mulva minden nyilvánosságra került, a doge részessége is
kiderült és valamennyi vezetőt elfogták. A tanács rögtön megkezdte az
itélkezést is, Calendariot, Isarellot, da Cortet és még hét vezetőt már
a kora hajnali órákban felakasztották a doge palotának két rózsaszinü
oszlop által alkotott árkádja alatt, ahonnan aznap, zöld csütörtökön, a
dogénak kellett volna az olasz városokban divatos bikavadászat
népünnepélyét végignézni. A többi részesek büntetése részint
számüzetésre, részint hosszu börtönre szólt; százakat feljegyeztek az
ugynevezett _aranylapra_, amely a politikailag gyanusak és állandó
ellenőrzés alatt állók nevét tartalmazta. Calendario fiát és a doge
unokaöccsét életfogytiglani börtönre itélték és kimondották, hogy mig az
utóbbi életben van, a Falieri-család tagjai nem választhatók a tizek
tanácsába.

Az összeesküvést, amely Velence arisztokráciáját a legnagyobb
veszedelemmel fenyegette, igy a legutolsó pillanatban szerencsésen
elfojtották és a részeseket rögtönitélő eljárással ártalmatlanná tették.
Hátra volt azonban még a legelőkelőbb összeesküvőnek, a dogenak a
személye. A legenda, amely szereti kiszinezni az ilyen tragikus
történeteket és kedveli a kiélezett helyzeteket, azt mondja, hogy
mindabból, ami az éjszaka folyamán történt, a doge nem tudott meg
semmit. A palotát őrök szállották meg és megakadályozták, hogy bárki is
bejusson hozzá. Igy csak reggel, mikor az ablakhoz lépett és meglátta,
hogy az összeesküvés többi vezetői már függnek, a teret pedig fegyveres
nemesek sokasága lepi el, jutott tudatára, hogy tervét felfedezték és ő
is menthetetlenül veszve van. Neki, aki ismerte a velencei politikában
uralkodó elveket, tudnia kellett, hogy nincs kegyelem számára.

Velence történetében egyedülálló eset volt, hogy az államfő került a
köztársaság elleni összeesküvésért a vádlottak padjára. A tizek tanácsa,
bármilyen hatalom volt is a kezében, egyedül nem tartotta magát elég
tekintélyesnek, hogy a főbenjáró ügyben itéletet mondjon. Ezért
kiegészitette magát a tanácsosokkal, az _avvogadorok_ testületének
vezetőivel és a nagy tanácsnak husz ad hoc választott tagjával. Ez a
bizottság, amely később állandósult és _zonta_ (giunta) név alatt a
legfontosabb államellenes büntények birósága lett, vezette a tárgyalást
és a doge kihallgatását, amely 16-án estefelé ért véget. A szerencsétlen
doge mindent bevallott, feltárta az összeesküvés minden részletét és
állitólag maga kérte, hogy a legszigorubb itéletet hozzák meg
személyére. Az itélkezésre jogosultak, öt tanácsos és a tizek tanácsának
kilenc tagja, – egy Falierit rokonsága miatt az itélkezésből kizártak, –
egyhangulag halálra szavaztak. A biróság az összeesküvők minden vagyonát
elkobozta és csak a dogénak engedte meg, hogy kétezer velencei fontról
szabadon végrendelkezzék; elhatározta azonkivül, hogy a dogén a halálos
itéletet a palotának azon a márvány lépcsőjén hajtatja végre, amelyen
fogadalmat tett az alkotmány megtartására, – szemben a később épült
óriások lépcsőjével.

Április 17-én, pénteken este a halálra itélt dogét, méltóságának összes
jelvényeivel fölékesitve a nagy tanács üléstermébe vezették és még
egyszer trónjára ültették. Itt a tanácsosok, a tizek tanácsa, a nagy
tanács összes tagjai, az avvogadorok és a köztársaság többi
főtisztviselői jelenlétében felolvasták a halálos itéletet. Halotti
csend honolt a teremben, amikor a nagy tanács legidősebb tagja, Mocenigo
Giovanni, levette a doge fejéről a koronát és letépte róla a hatalom
többi jelvényeit. Azután kerek sapkát tettek a fejére, mely köröskörül
fekete szalaggal volt beszegve. Méltóságától igy megfosztva, lassu
menetben a kivégzés helyére kisérték. A doge palota udvara szorongásig
tele volt emberekkel. Falieri néhány szót intézett a tömeghez,
hivatkozott rá, hogy szegényekkel és elnyomottakkal szemben sohasem volt
igazságtalan. Szavait nem fejezhette be, térdre kényszeritették s a
hóhér, akinek szokás szerint vörös álarc fedte az arcát, bárddal
leütötte a fejét. Holttestét huszonnégy órára közszemlére tették ki, –
fejét meggyalázásul lábai közé helyezve, – s azután egy gondolán a San
Giovanni e Paolo templomába szállitották, ahol a sekrestye mögött minden
pompa nélkül, jeltelen kőkoporsóban eltemették. Háromszáz esztendővel
később a templom renoválásánál előkerült egy koporsó, amelyben egy
fejétől megfosztott törzs feküdt. A jelek arra utaltak, hogy Falieri
földi maradványai kerültek elő. A megbocsátani nem tudó patriciusok
ekkor csontjait is szétszóratták, hogy a köztársaság nagy árulójának még
nyoma se maradjon.

… A doge halála után Velencében a tizek tanácsa valóságos rémuralommal
állitotta helyre a nyugalmat. Egymást érték a kivégzések, számüzetések
és vagyonelkobzások. Addig Velencében tilos volt a fegyverviselés,
ezentul a nobiliknak megengedték, hogy fegyveresen járjanak és két
fegyveres szolgával kisértessék magukat. Az összeesküvés árulóit a
signoria fényesen megjutalmazta. Nigronak életfogytiglan évi száz
aranyat szavaztak meg, hasonlóan megjutalmaztak másokat is, akiknek
nevét a tizek tanácsának jegyzőkönyvéből ismerjük, anélkül, hogy
szerepük az összeesküvés kideritése körül tisztázva volna. Beltrame, aki
az első nyomra rámutatott, évi ezer aranyat kapott. Az áruló azonban
jutalmával nem volt megelégedve, Falierinek palotáját követelte és azt
kivánta, hogy ő és utódai vétessenek fel a nagy tanács tagjai közé. A
tanács egyezkedni óhajtott vele, de Beltrame összes követeléseinek
föltétlen teljesitéséhez ragaszkodott s mikor nem adták meg neki, amit
kivánt, hálátlanságot emlegetett és a tanácsot nyilvánosan gyalázta.
Erre elfogták és 1357 őszén Dalmáciába számüzték. Ott vagy a
Falieri-összeesküvés részesei bosszuból, vagy Velence bérencei, hogy
kellemetlenkedéseitől megszabaduljanak, megölték. Állitólag azt
tervezte, hogy Magyarországra szökik Nagy Lajos királyhoz, aki időközben
tényleg meginditotta a háborut, amely Dalmácia visszahóditására
vezetett.

A köztársaság utólag még kétszer foglalkozott a lefejezett doge
esetével: elrendelte, hogy április 16-a örökös emléknap legyen s ezen a
napon a köztársaság megmentésének emlékére körmenet tartassék, tizenkét
évvel később pedig kimondotta, hogy a hely, ahova a dogék arcképeinek
sorozatában Falierinek kellett volna kerülni, feketére festessék, ezzel
a felirással: „_Hic est locus Marini Faletri decapitati pro criminibus…
Itt van Marino Falierinek a helye, akit vétkeiért lefejeztek._“

*

Nyilvánvaló, hogy a történetben, amelyet Velence régebbi krónikásai
nyomán adtunk elő, sok a regényes elem, amely a valóságot eltakarja. A
krónikások szerint az egész összeesküvés csak személyes bosszu müve volt
s a doge ilyen rettenetes módon akarta magát megbosszulni a
patriciusokon, akik nem adták meg neki a teljes elégtételt. De
bármennyire részletesen irják is meg ezt a történetet, teljes hitelt
adni nekik alig lehet: legalább is nem valószinü, hogy egy ilyen
sértésért a doge alapjaiban akarta volna felforgatni az egész államot és
még kevésbbé valószinü, hogy minden mélyebb ok nélkül olyan széleskörü
mozgalmat lehetett volna szervezni, mint ebben az esetben tényleg
történt.

Az igazi okot mindenesetre mélyebben kell keresni. Emlitettük, hogy épen
a Falierit megelőző időkre esnek Velence nagy alkotmányküzdelmei,
amelyek folyamán az eredetileg demokratikus államszervezet teljesen
arisztokratikus jellegü köztársasággá alakult át. Ez a küzdelem magától
értetődőleg nem folyt le simán, tisztán a politikai harc fegyvereivel,
hanem heves rázkódtatások közepette. A patriciusok erőszakkal nyomták el
a demokratikus törekvéseket és csaknem évszázados harc után, nagy külső
veszedelmek idején vitték keresztül 1298-ban a _nagy tanács bezárását_.
A jogaitól megfosztott polgárság és nép erőszakra erőszakkal válaszolt.
A nyilt fegyveres harc Velencében lehetetlen volt, de a köztársaság az
összes olasz városi államokhoz hasonlóan termékeny talaja volt az
összeesküvéseknek. Egyes gazdag polgárok, akiknek Bocco Mario volt a
fejük, már 1299-ben összeesküvést szerveztek a patriciusok ellen. Árulás
folytán a terv nyilvánosságra jutott és a meghatározott napon a nobilik
az aránylag csekély számu összeesküvőket felfegyverkezve várták a doge
palotában. A terv, hogy az arisztokrata köztársaságot meglepetésszerü
támadással megdöntsék, meghiusult. Sokkal nagyobb arányu volt 1310-ben a
Tiepolo–Quirini féle összeesküvés, amelynek elégedetlen patriciusok
állottak az élén. Ez az összeesküvés nyilt kitörésig jutott és kis
hijján sikert nem aratott. A Rialto környékén napokon át heves utcai
harcok dultak s az összeesküvők, akiket fegyverrel nem lehetett leverni,
csak szabad elvonulás feltétele mellett szüntették be a harcot.
Vezérüket, Tiepolot, évek multával valószinüleg Velencének egy titkos
ügynöke tette el láb alól.

A Tiepolo féle összeesküvés alkalmával lépett életbe először mint
ideiglenes, majd 1333-tól kezdve mint végleges intézmény, a sokat
emlegetett, rejtelmes _tizek tanácsa_, amely mint vizsgáló és
rögtönitélő biróság az állam és az alkotmány elleni vétségek esetében
volt hivatva eljárni. Ez a biróság csakhamar Velence legfélelmetesebb
testületévé nőtte ki magát, amely kérlelhetetlen szigorusággal, de
egyuttal páratlan ügyességgel fojtott el már csirájában minden
törekvést, amely a fennálló rendet akarta megváltoztatni. A sikertelen
összeesküvések és ennek a nagyszerü preventiv intézménynek a létesitése
után a patriciusok teljesen biztosaknak érezték magukat és mind
merészebb tulkapásokra ragadtatták magukat nemcsak a politikában, de a
társadalmi életben is a plebejusokkal szemben. Azok az elbeszélések,
amelyek a Falieri összeesküvése körül képződtek, ha esetleg nem fedik is
a formai igazságot, mindenesetre hiven jellemzik a nobilik viselkedését
és a Velencében uralkodó állapotokat.

Ahol egy tulkapásokra hajlandó oligarchiának a kezében van a hatalom,
amely az uralkodót is korlátok közé akarja szoritani, az államfőnek az
érdeke rendesen azokkal közös, akik a politikai jogokból ki vannak
rekesztve. Ebben kell a Falieri összeesküvésének az igazi okát keresni.
A nagyravágyó doge valószinüleg felismerte a széles körökre kiterjedő
elégedetlenséget és ennek az elégedetlenségnek a felhasználásával
demokratikus alapokon nyugvó egyeduralmat akart alapitani. A nevek,
amelyeket a krónikások elbeszéléseikben szerepeltetnek, igazak, mind
előfordulnak a tizek tanácsának a jegyzőkönyvében is, de a motivumok,
amelyek őket mozgatták, hihetőleg sokkal általánosabb természetüek
lehettek. Petrarca, aki nem sokkal az összeesküvés után járt Velencében,
biztosat nem tud ugyan mondani az összeesküvés eredetét illetőleg, de
azt irja, hogy _állami okai_ voltak. Jellemző az is, hogy az
összeesküvés vezetői a dogén kivül majdnem mind vagyonos, de nem nemes
iparosok, kereskedők, hajóépitők, magának az összeesküvésnek kivitele
pedig az arzenál körül lakó nagyszámu tengerészekre és hajóépitő
munkásokra volt alapitva. Ez mutatja legjobban a mozgalomnak
demokratikus jellegét és a régebbi alkotmányküzdelmekkel való szoros
rokonságát, ami a regényes motivumokkal dolgozó későbbi krónikások előtt
rejtve maradt. Hogy az összeesküvésnek közvetlen előzményei is voltak,
arra utalnak a tizek tanácsának megmaradt jegyzőkönyvei, melyek szerint
a városban gyakoriak voltak a nobilik elleni zavargások. Ilyen
természetüek lehettek a krónikások által emlitett letartóztatások is.
Elégedetlen elem bőségesen volt és ez csoportosult Falieri és társai
köré.

Természetesen sokkal nehezebb világosságot deriteni a részletkérdésekre
és különösen megállapitani, hogy mi igaz a doge ellen elkövetett
sértésből és hogy maga a doge hogy került összeköttetésbe az
elégedetlenekkel. Nem lehetetlen, – bár ez csak puszta föltevés, – hogy
Falieri és a többi patriciusok között, mikor demokrata hajlandóságokat
árult el, feszültség támadt és szántszándékkal nem adtak neki olyan
elégtételt, amilyen a dogét megillette volna. Hogy valamilyen személyes
sértés történhetett, valószinü, mert erről minden forrás emlitést tesz,
bár Stenonak a szerepe meglehetősen kétes. Mindaz, amit róla mondanak,
nagyon valószinütlenül hangzik. Nem nagyon hihető, hogy ő, akit 1400-ban
69 éves korában választották meg dogénak s igy 1355-ben alig volt
huszonnégy esztendős, Velence legelőkelőbb birói testületének, a
negyvenek tanácsának lett volna a feje. Egy régebbi törvény ugyanis
magát a tagságot is a betöltött harmincadik életévhez kötötte s mi több,
huszonöt éves kora előtt a nagy tanácsnak sem lehetett volna tagja,
amely az előbbit delegálta.

Sokkal egyszerübb azok elbeszélése, akik csak azt mondják, hogy fiatal
nemesek a doge férji becsületét sértő mondásokat firkáltak a palota
falaira. Esetleg ezek között lehetett Steno, bár nyoma az esetnek nincs,
mert a negyvenek tanácsának, amely a nobilik ügyeiben itélkezni szokott,
jegyzőkönyvei az 1355–1367. évekről hiányzanak. A sokkal fontosabb tizek
tanácsának jegyzőkönyyei megvannak ugyan, ezekből ismerjük az
itéleteket; de ezek sem elégitenek ki, mert épen a lefejezett dogenál
csak két szó van beirva: _non scribatur_. Talán magasabb szempontok
megtiltották, hogy a kivégzett államfő pörének és összeesküvése igazi
okainak okmányszerü nyoma maradjon.

Marino Falieri személyét és összeesküvését igy sok tekintetben ma is
titokzatosság boritja és a teljes igazság már aligha derülhet ki. Annyi
kétségtelen, hogy tragikai hős volt, aki uj irányt akart adni az akkor
már világhatalomnak számitó Velence sorsának, de törekvésében elbukott.
Velence történetének nincsen részlete, amely nagyobb benyomást hagyott
volna maga után. Tragikus sorsa reá terelte az egész világ érdeklődését
és ez az érdeklődés, amely a bukott hősök iránt mindig megnyilatkozik,
nem is fog megszünni soha.



A CONDOTTIERE.

Olaszországot járó magyarok csaknem kivétel nélkül mind ismerik Colleoni
szobrát Velencében és Gattamelatáét Padovában. Az egyik Verrocchio, a
másik Donatello alkotása, a reneszánsz olasz szobrászatának két
remekmüve. A szobrok örök időkre fenntartották két embernek az
emlékezetét, akik talán szükebb hazájukat kivéve már régen a feledés
homályába merültek volna. Még igy is a szobrokban sokkal inkább a
müvészetnek személyhez nem kötött örökbecsü alkotásait csodáljuk,
semmint azoknak emlékezetét, akiknek tiszteletére őket emelték. A nevek,
Colleoni és Gattamelata ismerősen csengenek fülünkben, de az emberek,
akik a neveket viselték, jóformán idegenek előttünk. A büszke tartásról,
a felszerelésről, a marsallbotról, a lóról tudjuk, hogy hadvezérek,
Velence generálisai voltak, valamikor régen, a középkorban, vagy talán
az ujkor elején, – ennyi az egész. Az évszázadok, amelyekben éltek,
tetteik, amelyeket véghezvittek, már elmosódtak a multak homályában.

A köztudatnak rendesen igaza van az ilyen általánositásokban. Életrajzot
adni akár az egyikről, akár a másikról, részletezni a középkori kis
olasz államok szövetségeit, ellenségeskedéseit, háboruit, nagyon nehéz.
A maguk idejében nagy volt a nevük és hirük Olaszországban, de
életpályájukhoz olyan események, amelyek döntők lettek volna az állam,
vagy a nemzet életében, nem füződtek. Legjobb esetben tipusai voltak a
reneszánsz korabeli olasz hadvezérnek, a condottierenek.

Ki volt a condottiere? Ha a kérdésre történelmi józansággal akarunk
megfelelni, olyan hadvezér, aki saját számlájára zsoldos sereget
szervezett és ezt a sereget a saját katonai tudásával együtt
meghatározott időre bérbeadta a legtöbbet igérő államnak, fejedelemnek,
köztársaságnak. A valóságnak ez a meghatározás megfelel, de a
condottiere igazi képét, szerepét csak ugy lehet megrajzolni, ha
ismerjük a reneszánsz Olaszországának politikai, társadalmi és
kulturális állapotait, szóval, ha megvan az a miliő, amelybe a
condottiere beilleszkedik.

A népvándorlás mindent összezuzó zivatara után az európai államok között
a középkori Olaszország tett szert először magasfoku kulturára és nagy
gazdagságra. Az antik világnak Olaszországban maradt meg a legtöbb
emléke, Olaszország tartotta fenn legtovább a régi kulturális
hagyományokat megőrző Bizánccal a kapcsolatot, Olaszországban székelt az
egyetemes hagyományokat és az uj kulturirányt képviselő pápaság, az
olaszok voltak a legközelebb a forrásokhoz, amelyekből az emberiség
gondolatvilágának uj fejlődése fakadt. A félszigetet szerencsés
földrajzi helyzete, a Földközi-tenger közepén, a kelet és nyugat
kereskedelmének közvetitőjévé tette. A kelet kincseivel való
kereskedelem, a keresztes háboruk, amelyekben Olaszország tulajdonképen
részt sem vett, a Rómába való zarándoklások, amelyeket az olaszok
természetes adózásnak tekintettek, tömérdek kincset, gazdagságot hoztak
az országba. Mikor még Európa többi országait a népvándorlás utáni
századok sötétsége boritotta, Olaszországban már uj világosság
ragyogott. Az olasz városok falai között paloták emelkedtek, a városok
tereit, a paloták udvarait, a termek falait szobrászok és festők müvészi
alkotásai ékesitették és a latin nyomása alól felszabadult uj költői
nyelv ott jutott el először önálló, örökbecsü alkotásokig.

Ezzel a kulturális és gazdasági magaslattal azonban a félsziget
politikai és morális fejlődése egyáltalán nem állott összhangban. Városi
köztársaságainak neve bejárta ugyan az egész akkor ismert világot, de a
középkor egész folyamán Olaszországban igazán erős, életképes állami
alakulás nem jött létre. Ha nagyobb területek egységesitésére kisérletek
történtek, azok kivülről jöttek és a nagy távolságok mellett nem
lehettek tartósak. Magában az országban a politikai állandóság
ismeretlen fogalomnak számitott. A kis városi köztársaságok, apró
fejedelemségek egymást ették fel, minden legitim hatalom teljesen
hiányzott s az országot állandó politikai földrengés tartotta
rázkódtatásban. A császár és a pápa nevében majd egyik, majd másik párt
tett szert az uralomra és azt rendesen rövid idő mulva történt
elüzetéséig kegyetlen szigorusággal gyakorolta. De erős központi hatalom
Olaszországban nem is képződhetett. A gazdagságban, jólétben bővelkedő
olasz városok polgárai nem voltak kaphatók arra, hogy a tábori élet
nyomoruságait elviseljék. A gazdagok palotáikat nem cserélték föl a
puszta földön való hálással és a szegények is inkább lebzseltek a
városok piacain, semhogy életüket tették volna ki veszedelemnek. Ez volt
a középkori Olaszország legnagyobb gyengesége. Társadalmának átalakulása
folytán mindenütt hiányzott a fegyveres erő, az államok szilárdságának
legfontosabb biztositéka. Ennek a kornak még a nagyobb olasz államai is,
Milano, Genova, Velence, a pápaság és Nápoly sok tekintetben nem a saját
erejüknek, hanem földrajzi helyzetüknek, diplomáciájuknak és
szövetségeseiknek köszönhették fennmaradásukat és önállóságukat. A
kisebb államok és fejedelemségek pedig ugyszólván napról-napra tengették
életüket.

Ebben a gazdagsággal telitett, de folytonosan ingadozó és változó
világban a középkornak azok a vallási és lovagi ideáljai, amelyek az
Alpesek északi oldalán lakó népek gondolatvilágát teljesen áthatották,
idegenek maradtak. Az olasz nemcsak azt nem tudta megérteni, hogy lehet
lelkesedni elvont ideálokért, hogy lehet keresztes háborukat viselni,
mikor az élet derüs oldalait sokkal jobban lehet élvezni odahaza, de nem
tudta megérteni azt a hüségi szervezetet és magát a hüséget sem, amely
az egész középkori lovagvilágot összekapcsolta. Akár a vezér, akár
valamely más hatalom, akár a szerződő fél iránti hüség ismeretlen
fogalom volt előtte és mert az északiakat barbároknak tekintette, ezek a
fogalmak szemében jóformán csak a barbárság járulékai gyanánt
szerepeltek. Az olasz és a germán vagy francia cselekedeteiben
tökéletesen eltérő mentalitás nyilatkozott meg. Az északi gondolkozásnak
a félelem és gáncs nélküli lovag, az olasznak a gazdag, müvészeteket
pártoló, de ravasz és számitó városi nemes, kereskedő volt az ideálja.
Az első előtt szent volt és szinte vallásos fogalommá emelkedett nevének
és kardjának becsülete s a körülmények mérlegelése nélkül is rögtön kész
volt harcolni annak védelmére, a másikat ilyen naiv momentumok nem
vezérelték s ha konfliktusa támadt valakivel, megvárta a reá nézve
legkedvezőbb időpontot és konstellációt s akkor intézte el számadását.
Akkor sem nyiltan a fegyverhez nyult, hanem azokhoz az eszközökhöz,
amelyekben nagyobb volt a gyakorlata, a cselhez, ravaszsághoz,
álnoksághoz és az ellenségeknek egymás ellen való kijátszásához. Hogy
addig alakoskodni kellett, barátságot kellett szinlelni, nem okozott
neki nehézséget, hiszen ebben látta felsőbb voltának bizonyitékát. Még
morális kételyei sem voltak, mert meggyőződéssé szilárdult meg benne,
hogy az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett és minden szabad,
ami a saját érdekeit szolgálja. Ezek a morális elvek, talán még
erősebben, mint az egyes embereknél, meghonosodtak az olasz politikában
is. Egész politikai erkölcstan alakult ki, amelyben a szerződés és az
eskü a pillanatnyi szükség által diktált kisegitő eszközzé
degradálódott. A _sacro egoismo_ tantétele a reneszánsz korában sem volt
ismeretlen és a középkori Olaszország történelme igazolta, hogy a
kultura és a morál nem szükségképen együtt jelentkező fogalmak.

Ebben a világban született meg a középkori Olaszország katonai
szervezete és alakult ki a condottiere tipusa. Abban a mértékben, ahogy
a hatalmasok elhagyták váraikat és a városokba költözve kereskedők
lettek, irodákat nyitottak, megszüntek harcosok lenni és a nemesség,
mint hivatásos hadviselő osztály, Olaszországban befejezte pályafutását.
A páncélok, fegyverek, remekmivü felszerelések megmaradtak ugyan, de
csak mint disztárgyak s rendes körülmények között a termek falait
ékesitették. Fegyveres erő azonban kellett, mert a fölhalmozott
gazdagság mindenkire nagy vonzóerőt gyakorolt. Az olasz hatalmak tehát
ahhoz az eszközhöz fordultak, amely leginkább a módjukban állott:
zsoldosokat fogadtak szolgálatukba. Kincsekben nem volt hiány s akik
látták, hogy pénzen mindent meg lehet venni, pénzen szereztek maguknak
hadsereget is.

Olaszország igy teljesen áttért a zsoldos hadseregek rendszerére.
Önmagában ez nem volt különös, hiszen a zsoldos hadsereg másutt sem volt
ismeretlen. Az Alpeseken tul azonban a zsoldos állása egészen más volt.
Ott az uralkodó maga fogadta katonáit, akik hüséget esküdtek neki és
követték minden vállalkozásában. Rendesen maga volt a vezérük s a
zsoldosokon kivül hübéresei, nemesei, jobbágyai és más hozzátartozói is
követték. Olaszországban másként történt. Ott eleinte főként
idegenekből, később olaszokból is kisebb-nagyobb csapatok, helyesebben
mondva bandák verődtek össze, amelyek szolgálataikat majd ennek, majd
annak a hatalomnak adták el. Ha nem volt gazdájuk, jobb hijján egyenesen
fosztogatásból éltek. A bandák megkülönböztetésül valami nevet, vagy
ismertető jelvényt viseltek, Szent György szövetsége, a rózsa
szövetsége, a fekete zászló csapata, fekete sereg stb. Vezérüket, aki
nevükben a szerződéseket megkötötte, aki üzletvezetője volt a
vállalkozásnak, a csapatok eleinte maguk választották. Minthogy a
kereskedő köztársaságokban és a pápai államban mind kevesebben voltak az
olyan előkelők, akik a hadi mesterséget értették, ezek a választott
vezetők rendesen vezérei lettek annak a hadi vállalkozásnak is, amelyre
a csapat nevében leszerződtek. A jellemző ezekben a szerződésekben az
volt, hogy maga a katona tulajdonképen semmiféle viszonyba sem került
azzal az állammal, amelynek ügyét vezetője elvállalta. Nem lett Velence,
vagy Firenze katonája, hanem Szent György szövetségének, vagy a fekete
zászló csapatának tagja maradt továbbra is, amely pillanatnyilag ennek
vagy annak a hatalomnak szolgálatában áll. A katona a középkori
Olaszországban nem illeszkedett bele az államba, hanem minden állami
renden kivül állott.

Az eredeti formán később bizonyos változás történt. A csapatvezetők
közül egyesek ügyességük, szervező képességük, szerencsés vállalkozásaik
révén kiváltak és névre tettek szert. A sulypont a csapatokról az egyes
vezérekre tolódott át. Az ilyen vezérnek többé nem volt szüksége, hogy
várja, mig katonái maguk fölé emelik, mert tudta, hogy hivó szavára
zászlója alá gyülekszik a sereg. A háborut egyéni vállalkozásának
tekintette s teljesen a maga nevében szerződött a városokkal és
fejedelmekkel és saját, kész hadsereget állitotta azoknak szolgálatába.
Az ilyen vezér volt a középkori olasz hadviselés legjellemzőbb alakja, a
condottiere.

Hogy ki volt a condottiere, honnan jött és mi volt az eredete, azzal
senki sem törődött. Voltak közöttük fejedelmi sarjak és olyanok, akik a
legalsó sorból küzdötték fel magukat a vezéri állásra, voltak külföldiek
és olaszok, voltak csodálatosan müvelt elmék, akik a reneszánsz
kulturájának magaslatán állottak és olyanok, akik irni, olvasni sem
tudtak. Egyben mind megegyeztek. Tipikus szerencsevadászai voltak a
reneszánsz korának, akárcsak a tizenkilencedik és huszadik században az
ipar rablólovagjai. Kardjukkal törtek maguknak utat mindenhova és azzal
szerezték meg a hiányzó nemességet is. Volt olyan is közöttük, aki a
legalsóbb sorból a koronáig eljutott. Ha elbuktak, senki sem törődött
velük, ha sikerültek a vállalkozásaik, a szerencse igazolta mindazt,
amit elkövettek. Mert bizony ők majd mind sok olyast követtek el, ami
rászorult az igazolásra.

Hogy a condottiere egymásután öt-hat urat szolgált és egymásután majd a
pápa, majd Velence, majd pedig Milano szolgálatában állott, szinte
természetesnek tünt fel, hiszen vele járt az időre kötött szerződéssel.
A „példás hüségü“ Gattamelata, akiről azt mondja krónikása, hogy hüsége
fogja fentartani az emlékezetét, legalább ötször változtatta a gazdáját.
Medici Giovanni, akit közönségesen _Giovanni delle Bande nere_ néven
ismertek, szolgálta a pápát, vállalkozott a saját szakállára, de
ugyanugy szolgálatában állott Ferenc francia királynak és V. Károly
császárnak, akik Olaszország területén harcoltak a világ uralmáért.
Egyesek, mint a Malatesták, akik egész condottiere generációkat adtak
Itáliának, egyformán hiresek voltak nagy intelligenciájukról s
álnokságukról és hütlenségükről. A condottiere előtt nemcsak az volt
természetes, hogy szerződése lejártával változtassa urát, hanem hátat
forditott neki akkor is, ha más többet kinált neki. Szivesen fogadott el
ajándékot az ellenségtől is és kész volt ajándék fejében enyhébben
vezetni az ellenséges vár ostromát és szabad elvonulást engedni az
ellenséges hadseregnek. Ha alkalom kinálkozott rá, fegyverét a
legnagyobb nyugalommal ura ellen is forditotta és beleült annak a
fejedelemnek a székébe, vagy fejedelme lett annak a köztársaságnak,
amely őt zsoldjába fogadta.

Az alacsony sorból származott Attendolo Sforza először Panicaglia pápai
kapitányt szolgálta, azután négy más condottiere táborán át mint önálló
vezető Firenze szolgálatába lépett, hadvezére volt a ferrarai őrgrófnak,
ismét szolgálta Firenzét, majd Johanna nápolyi királynőt, aki zsoldján
kivül kegyeivel is megajándékozta, utána az Anjoukat, akik Johannát
trónjáról elkergették és végül a milanoi Viscontiakat. Az utolsó
Visconti halála után Milano köztársaság lett és Attendolo fia,
Francesco, aki apjának seregét örökölte, Milano háboruját vitte Velence
ellen. Azután azon a cimen, hogy Visconti herceg hozzá adta feleségül
házasságon kivüli leányát, jogot formált Milano trónjára. Megostromolta
a várost, amelynek ő volt a hadvezére, megszerezte a trónt és
megalapitója lett a Sforza-dinasztiának. A lelkiismeretlenség és a
szerencse egész halmaza két generációban összetömöritve. De a szerencse
kedvezett és igazolta a Sforzákat. És még csak azt sem lehet mondani,
hogy a Sforzák, mint uralkodók, érdemtelenebbek lettek volna a trónra a
többieknél!

Carmagnola mint Velence főkapitánya lett ismeretessé és mint ilyen
hóditotta el Bresciát és a Po völgyének nagy részét Milanotól. Állitólag
mert nem méltányolták eléggé érdemeit, Visconti herceghez szegődött és
visszafoglalta neki azt, amit előzőleg tőle elszedett. Jutalmul
feleségül kapta a herceg egyik törvénytelen leányát, ami azonban nem
akadályozta meg abban, hogy ismét vissza ne szegődjék Velencéhez, mikor
Velence megigérte neki, hogy a Viscontiak elüzése után elismeri őt
Milano urának. Ujból Velence tábornoka lett, de e minőségben ismét
tárgyalásokat kezdett Milanoval és oly gyanusan viselte magát, hogy a
köztársaság kénytelen volt őt eltétetni láb alól.

Akik a condoltierét felfogadták, természetesen védekezni igyekeztek az
ilyen eshetőségekkel szemben. A szerződésbe rendesen belevették, hogy
lejárta után bizonyos ideig a condottiere nem fordulhat ura ellen,
járandóságának egy részét pedig erre az eshetőségre visszatartották. A
viszony szinte emlékeztetett a mai kereskedelmi alkalmazottak
szerződéseire és a kaució-rendszerére. Önmagukban azonban az ilyen
kautélák nem voltak elegendők. Hiszen a condottiere árulása, átpártolása
fejében uj urától nagyon könnyen megkaphatta azt, amivel az előző
hátralékban maradt. Velence épen ezért kapitányait kivétel nélkül
kémekkel vétette körül és ünnepelt hadvezéreinek, akiket minden
kitüntetéssel elhalmozott, minden lépését és cselekedetét
ellenőriztette. Igy jutott Carmagnola árulásának is tudomására. Nyiltan
fellépni ugyan, különösen az olyan condottiere ellen, akihez serege
ragaszkodott, nem lehetett, de voltak más módok ártalmatlanná tételére.
Carmagnolát Velence haditanács ürügye alatt csalta el katonái köréből s
mindaddig, mig a doge-palotába nem tette a lábát, a legnagyobb
tiszteletben részesitette. Ott fogságba vetették és kinzás után a Márkus
téren „a szokott helyen és szokott módon“ lefejeztették. Borgia Cézár
béketárgyalás ürügye alatt ebédre hivta meg pártütő vezéreit s mikor
mindnyájan hatalmában voltak, sorra leölette őket. És nem kétséges, hogy
bármelyik olasz hatalom nem késett volna hasonlóan láb alól eltenni
vezérét, akinél valami gyanuoknak jutott a nyomára. Általánosan
szokásban volt az is, hogy szerződése alkalmával a condottiere valamely
kedves családtagját, feleségét, gyermekét, vagy kincseit adta zálogul
gazdájának. Eskü, irott szerződés ugyanis a középkori Olaszországban
kivételképen sem volt elegendő és morálisan condottiere teljesen
beleillett korának miliőjébe. Mennyivel más volt a német, francia vagy
spanyol lovagnak szinte a vallás által megszentelt hüsége hübérura
irányában!

Müködésében a condottierét nagyon kevés kivétellel kizárólag egyéni
szempontok vezették s a legtöbbnek szeme előtt az lebegett, hogy a
zavaros viszonyok felhasználásával egyéni uralmat alapitson. Majd
mindegyik condottiere igyekezett legalább egy kis fejedelemséget
teremteni magának. A Montefeltrék Urbinot, a Malatesták Riminit
szerezték meg, Colleoni a Coglionesét alapitotta, a szerencsés Sforza
Milano trónjára emelkedett, Carmagnola valószinüleg Velence szárazföldi
birtokaiból akart országot kihasitani magának, Borgia Cézár, aki
alapjában véve szintén nem volt egyéb, mint condottiere, már-már ott
tartott, hogy egész Közép-Olaszországot egyesiti hatalma alatt. Az igy
teremtett kis országok rendesen nagyon kérészéletüek voltak ugyan és a
kalandor halálával nem tudták megőrizni önállóságukat, de életében nagy
szerepet játszottak. Onnan indultak ki vállalkozásai, ott volt seregének
gyülekező helye, hatalmának központja. Csak az ilyen mindenkitől
független terület biztosithatott neki teljes cselekvési szabadságot.
Akárhányszor a condottiere, ha más számlájára viselt háborut, nem adta
ki kezéből az elfoglalt területeket, hanem magának tartotta meg őket.
Szerződése csak az ellenség legyőzésére szólt, a zsoldon kivül a
zsákmány és hóditás volt az ő jutalma. Pedig a zsold, amit különösen a
gazdag köztársaságok fizettek nem volt csekély. Firenze és Velence a mai
értékben nehéz milliárdokat fizettek vezéreiknek és külön jutalmakat
adtak minden vár elfoglalásánál és minden ellenséges csapat
legyőzésénél. Fontos jövedelmi forrás volt a zsákmányolás is és nem egy
condottiere ilyen módokon rengeteg kincset gyüjtött össze
várkastélyában. Mikor Velencében Colleoni gyönyörü szobrát
felállitották, a csőcselék seprőt adott a kezébe és zsákot akasztott a
nyakába. Nemcsak a hadi mesterséget értette ugyanis, de értette a
kincsek beseprését is.

Jellemző a reneszánsz Olaszországára az a viszony is, amelyekben a
condottiere Firenze és Velence bankáraival állott. Ha nem volt háboru,
testőrsége kivételével a condottiere elbocsájtotta hadseregét és az uj
háborura akkora sereget szervezett, amekkora a viszonyokhoz képest
szükségesnek mutatkozott, vagy amekkorát szerződése megkövetelt.
Ilyenkor természetesen nagy összegekre volt szüksége, mert az államok
rendesen csak a kész hadsereg lábraállitása után kezdték fizetni
járandóságát. Az olyan condottiere, aki már nagy vagyont harácsolt
össze, a magáéból előlegezett, aki szükében volt a pénznek, a
bankárokhoz fordult. És Velence, Firenze bankárai, akárcsak a mai
nagybankok, igen sok esetben tetemes kölcsönöket nyujtottak a háborura,
tisztán személyi hitel formájában. A kölcsönt a condottiere személyének
nyujtották, részben kamatra, részben – haszonrészesedésre. Az üzleten
mindketten kerestek s a condottiere ebben az esetben csaknem mindig
pontosan megfelelt kötelezettségeinek és hitelét nem kockáztatta a jövő
vállalkozások szempontjából. Az államot akkor is könnyebben lehetett
becsapni, mint a pénzembereket.

Ez a pénzügyi szempont volt az, ami a condottiere-hadviselés igazi
jellegét később megadta. A vezérre minden ember, minden felszerelés
készpénzt jelentett, az érdeke tehát az volt, hogy seregét minél jobban
– kimélje. Minthogy nem tudta, hogy holnap nem áll-e annak
szolgálatában, aki ellen ma háborut visel és minthogy az emberek, akik
egymással szemben állottak, gyakran azelőtt együtt szolgáltak és
komolyan harcolni nem is akartak, lassankint az egész hadviselés
korrumpálódott és komoly szinezetét elvesztette. Macaulay egyik
munkájában élesen világit rá ezekre az állapotokra:

„A természetes következmények nem maradtak el. A háboru, minthogy
vezetése olyan emberekre volt bizva, akik gazdájukat ragaszkodás nélkül
védelmezték és az ellenséggel gyülölködés nélkül küzdöttek, akiket
gyakran szorosabb kötelék füzött a hadsereghez, amely ellen harcoltak,
mint az államhoz, amelynek szolgáltak, akiknek a küzdelem kinyujtása
nyereséget és befejezése veszteséget jelentett, tökéletesen
megváltozott. Mindenki annak a lehetőségnek a tudatával lépett a
harcmezőre, hogy talán néhány nap mulva már attól a hatalomtól huz
zsoldot, amellyel ma szemben áll és az ellenség oldalán mai bajtársai
ellen fog küzdeni. A legerősebb érdekek és a legerősebb érzések
találkoztak össze, hogy enyhitsék az ellenségeskedést azok között, akik
rövid ideje még fegyvertársak voltak s holnap ismét azzá lehettek. A
közös hivatás az együttérzésnek olyan kötelékét teremtette meg közöttük,
hogy azt a hadviselő felek szolgálatában sem lehetett elfelejteni. Innen
ered, hogy Olaszországnak hadi története két évszázadon keresztül olyan
vállalkozásokból áll, melyek mindent felülmulnak, amit a történelem
hosszadalmasságban és eldöntetlenségben felmutathat: menetelések és
visszavonulások, zsákmányoló portyázások és blokádok, vértelen
kapitulációk és ugyanolyan vértelen ütközetek. Nagy hadseregek harcolnak
napfelkeltétől naplementéig. Óriási győzelem, ezer meg ezer fogoly és
alig egy-két ember pusztul el. Szinte ugy tünik fel, hogy egy valóságos
csata kevésbbé volt véres, mint egy közönséges polgári zendülés.“
Macchiavelli, aki nem győz eleget gunyolódni a condottiere-hadviselésnek
ezen a módján, a zagonarai csatáról ezeket irja: „És ennél a vereségnél,
amelynek hire bejárta egész Itáliát, nem halt meg más, mint Lodovico
d’Obizzi két emberével, akik a lóról leestek és az iszapba fulladtak.“

És mégis, e viszonyok mellett is, a condottiere az olasz államok teljes
katonai tehetetlensége folytán csaknem kétszáz esztendőn keresztül
rendkivül nagy, sőt döntő szerepet játszott Olaszország politikai
történelmében. A pápák, dogék, hercegek, fejedelmek mellett mindenütt
ott van a condottiere, akit nélkülözni nem lehet, aki nélkül semmi sem
történhetik. A condottiere, mint egyén nagy szerepet játszott, de mint
tipus hosszu évszázadokra tönkretette Olaszország katonai szervezetét és
kiölte az olaszokból a katonai erényeket. Katonailag Olaszország az
ujkor elején olyan tehetetlen volt, hogy mikor 1527-ben Frundsberg
György néhány ezer tiroli és német landsknechttel nekiindult a
félszigetnek, katonáit, akik igazi harcosok voltak, Rómáig nem lehetett
feltartóztatni utjokban. Öklük nagyon is kemény volt a
condottiere-iskolában nevelkedett olaszok számára. Olaszország labdája
lett az ujkor hatalmasságainak és a condottiere, aki nem találta meg
helyét a komoly hadviselésben, lekerült a történelem szinpadáról.

Emléke azonban megmaradt, bár nem ugy, mint a legtöbbje remélte. A
condottiere, mint a reneszánsz gyermeke, az antik müveltségben
nevelkedett, vagy legalább annak légkörében élt és szerette volna, ha őt
is ugy itélik meg, mint azokat, akiknek életpályája szüntelenül előtte
lebegett. Mindnyájan az antik világ hőseihez akartak hasonlók lenni.
Legtöbbjük pártolta a művészetet és irodalmat, bár mindkettő sok esetben
csak eszköz volt saját nevének és hirének megörökitésére. Volt közöttük,
aki maga is költőnek számitott. Egy Malatesta alapitotta az első olasz
akadémiát Riminiben. Sigismondoról az a hir járta, hogy bárkinél jobban
ismeri a multat és a filozófia szabályait. Majdnem mindegyik számos
művészt tartott zsoldjában. Colleoni végrendeletében alapitványt hagyott
hátra, hogy abból halála után neki a Szent Márk-téren szobrot emeljenek.
Ekkora dicsőséget azonban a signoria sajnált hadvezérétől és a szobor
szerényebb hellyel volt kénytelen megelégedni. A művészek természetesen,
akiket a kalandor-vezérek zsoldjukban tartottak, nem voltak ilyen fukar
természetüek és nem szerénykedtek a dicsérő hasonlatokkal. Hősi époszok
iródtak, mint a _Feltriada_ és a _Sforziada_, amelyek az Iliásszal és az
Aeneisszel akartak versenyezni. A bombasztikus hasonlatok egymást multák
felül. Gattameleta utját Bresciától a Garda tó partján az Etsch völgyéig
kortársai Hannibálnak az Alpeseken való átkelésével hasonlitották össze,
Colleoni malpagai várkastélyát udvari festője életéből vett freskókkal
diszitette, melyek őt mint hadvezért, fejedelmet, lovagot, vadászt,
házigazdát és családapát tüntetik fel, egyaránt messze kiemelkedve a
többiek felett. A rettenetes Borgia Cézárban hizelgői az uj Julius
Caesart ünnepelték. Sok selejtes az efféle művészi és költői
alkotásokból természetesen nyomtalanul elmerült a feledés homályában, de
megmaradt néhány örökbecsü alkotás, melyeknek önkénytelenül is a hiu
condottierék voltak az előmozditói. Egészben véve a kulturát kedvelő,
pompaszerető, ragyogni akaró, de morált nem ismerő kalandor zsoldosvezér
egyik legérdekesebb alakja a reneszánsz korának.

Talán épen érdekessége tette, hogy később nem hiányoztak kisérletek a
condottiere tipusának történelmi rehabilitálására. Voltak történetirók,
akik a condottierék minden bünét, álnokságát a korra akarták átháritani,
amelyben éltek és hőseiket bizonyos poétikus ragyogással akarták
körülvenni. Fölmentést kértek számukra az utókortól, mert az erő, a
személyi érvényesülés emberei voltak, akikre a hétköznapi morált nem
lehet alkalmazni. Valamelyes igazság van is benne, mert az egész
reneszánsznak ilyen volt az erkölcsi felfogása és e felfogás alól a
condottiere sem vonhatta ki magát. De épen ezért a condottiere, akár
mint katona, akár mint egyén, csakis a reneszánsz korában volt
lehetséges és a miliő megszünésével együtt neki is el kellett
pusztulnia.



FRANÇOIS VILLON.

François Villonnal 1914 őszén kötöttem barátságot. A galiciai harctéren,
Jaroslau fölött az oroszok összelőtték valamelyik Czartoryski hercegnek
a kastélyát. Az üszkös romok közül két könyvet vittem el magamnak
emlékül. Az egyik volt Cyrano de Bergerac szatirikus meséje a hold és
nap államairól, a másik François Villon összegyüjtött költeményei.
Derüs, de csipősen hideg novemberi napokon a lövészárokban olvastam a
két könyvnek ódon franciasággal irott sorait. Azóta az emlékezetemben
François Villon és Cyrano de Bergerac mindig egybeolvadnak a galiciai
homokkal, a folyóparti nyárfákkal, a zizegő fenyőkkel, a puskák
ropogásával és a felgyujtott majorságok esténkint fellobogó lángjával.
Sajátságos módon az ágyudörgésnek semmi helye sincs ezekben a
gondolattársulásokban.

Villon és Bergerac kalandos utakon kisértek végig a lezsajszki éjszakai
harctól a czenstochovai fekete Máriáig és a szegedi könyvtárszobáig,
ahol a megszállás ideje alatt meglepődve kerültek össze egy kései
honfitársukkal, egy dominikánus tábori pappal, aki a békében irodalmat
is tanitott valamelyik franciaországi szerzetesi iskolában. Villon ma
itt fekszik előttem. Gyürött lapjai kisimultak a könyvkötő keze alatt.
Tépett sárga papirtáblája eltünt és a kegyeletes kék selyemkötés alatt
semmi sem árulja el a tizenötödik század zivataros életü poétájának
huszadik századbeli háborus kalandjait. A cimlap előtti oldalon
beragasztva Juhász Gyulának a kezeirása, akinek ódon balladája
összekapcsolja a galiciai visszaemlékezéseket a régi Páris hangulatával
és a poéta-ősnek hányatott életével:

  A korcsma pállott, kék ködében
  Lócán ül Villon és dalol,
  Veszett láng villog a szemében,
  Visszás hang kél a hur alól:
  – Mulandó minden e vidéken,
  Elrothad mind, ki szép, ki jó,
  Szeme agát volt, haja ében,
  Most alszik az Ur békéjében,
  Fehér sir fekete éjében,
  De hol van a tavalyi hó?

_A tavalyi hó_, amelyet Villonnak egy örökszép refrénje vitt bele a
világirodalomba, régesrég elolvadt. Azok, akik Villont hallgatták a kis
párisi csapszékekben, a diákok, akik vele üzték farsangi bolondságaikat,
a bársonyos testü nők, akik ölelésre tárták ki karjukat, a büszke
főpapok, akik megbotránkozva olvasták a tiszteletlen és gunyoros
verseket, a szigoru birák, akik felállitották a pellengért és bitót,
mind, mind elmentek, eltüntek nyomtalanul. De két végrendeletében és
balladáiban él még a furcsa és hányatott életü poéta, akinek életrajzi
adatait jóformán kimeritik az éhezések, megvesszőzések, bebörtönzések és
fejére hozott halálos itéletek. A középkor és ujkor határán pengett a
lantja, de hurjai ma is visszhangozva rezgik az élet vérpiros
gyönyörüségeit és a sáppasztó halál fájdalmas melankoliáját.

Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor.
Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek,
eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen
csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen
megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de
viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké
élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet
probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e,
avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a
legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek
szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az
élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.

Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy _a halál költője_. Talán az
egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál
gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két _Testamentom_,
ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei,
elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal,
élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli
gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen
az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig
cimborák,

  „_Si bien parlants, si bien chantants,_
  _Si plaisants en faits et en dits,_“

elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér
Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek,
elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, jók és gonoszak s az Ur ad örök
nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy
Károly és hová tünt el a tavalyi hó?

Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál
gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek
emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta
Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört
végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel
Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az
emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a _haláltánc_
kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken,
utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon
rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet
korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A
misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra
itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról
leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt
Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az
emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük
előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.

A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a
_Halál diadala_. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám
vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon.
Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás
lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál,
ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor
és hermelin boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A
másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik.
A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak
a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.

Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis
középkori kápolnák, melyeknek _külső_ freskói a _Halál bálját_
ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt,
királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt,
mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének
egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a
legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja
mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor
naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál
előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.

Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel
foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz
tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és
oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli,
aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő
az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe
mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés
motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen
kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül,
hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei,
szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu,
sokat éhező, sokat bünöző kobzost a halál költőjének, ugyanolyan jogon
lehetne egyuttal _az élet költője_ is. Olyan himnuszt az életre keveset
irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei,
aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.

Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós
kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első
nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos
vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni,
hogy mit jelentsen:

  _– Né de Paris emprés Pontoise,_

„születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e
csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem
tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban
elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét,
selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a
józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a
pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott
iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az
iskolai használat számára kipreparálni.

Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy
züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet
mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői
értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a
párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a
skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt
róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, – mai nyelven
kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több
hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak,
akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a
bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki _kirándulásáról_, ahol
_terepszemlét_ tartott és egy _vállalkozást_ készitett elő; tudjuk, hogy
sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket
az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a
trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta
magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen
való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele
elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami
gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok
vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault
d’Assigny orleansi püspöknek.

De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a
kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban
megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód,
a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész
serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott
irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven,
pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő,
cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a
papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki
szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta
szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha
anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete ebben különbözik a
trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott
emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott
ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.

Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége,
frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a
nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma.
Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt
évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek
lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden
sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a
szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették
tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne
felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex
érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is
elmondani:

  _– Vous vieillirez, ô ma belle maitresse!_

és melyik lirikus költő nem vállalhatná ma is büszkeséggel e sort:

  _– Deux estions et n’avions qu’un coeur!_

Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői
képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést
használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és
olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század
franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki
az igazi emberi részvétet érzi _a szegény_ _kicsi nők_ irányában,
akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom
kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk
keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a
kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon
át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a
bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez,
amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely
„jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló
fiatalság mohósága cseng ki soraiból:

  _– Cueillons, cueillons la rose au matin de la vie!_

Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult
kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó
sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb
lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a
sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt
siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az
elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont
legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk
döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot
szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész
összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már
nem birná el.

Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres
általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir
mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket
képvisel. Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori
Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész
ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös
oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab
husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város
érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt
háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója,
Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő
volt a legjobb _párisi_ költő, aki valaha élt.

Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden
valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément
Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz
esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében
hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a
gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma
is belezsong az emberek szivébe:

  Voltam gyerek, szomoru boldog,
  Volt kikelet és annyi jó.
  Roptam a táncot, a bolondot.
  Csókoltam Bertát és Izoldol,
  Most várnak a vörös koboldok.
  De hol van a…
  De hol van a tavalyi hó?



CYRANO DE BERGERAC.

A tizenhetedik század Franciaországának egyik legkülönösebb zsenije ez a
nyughatatlan vérü poéta-filozófus, akit a magyar közönség leginkább csak
Rostand darabjából ismer és annyit tud róla, hogy nagy volt az orra és
garázdaságával kivált még azokban az időkben is, mikor nem sokat
teketóriáztak az emberek, ha arról volt szó, hogy karddal menjenek neki
egymásnak. De sokáig félreismerték Cyranot még a saját hazájában is. A
francia szellem és francia tulajdonságok megszemélyesitőjének
tekintették. Vitéz és önzetlen, kissé könnyelmü és könnyüvérü, ötletes
és sziporkázó, de se több, se kevesebb. A legfőbb előtte a kard
becsülete, melyen foltot türni nem szabad. Pedig Cyrano sokkal több
ennél. Irónak nem volt közönséges, gondolkodónak pedig egyenesen a
mélyenjárók közé tartozott. De akárcsak az orra eltorzitotta a fizikai
megjelenését, életének külsőségei és körülményei eltorzitották belső
egyéniségének képét és hosszu időkön át meghamisitották értékelésének a
mértékét is.

Cyranot sokkal általánosabb szempontok szerint kell megitélni.
Rendszertelen, egyenetlen, szeszélyes tehetség volt, de telve
eredetiséggel és gondolatokkal. A kihaló lovagi ideál egyesül benne az
ujszerü merész képviselőjével. Rövid ideig élt, nagyon sokfelé
forgácsolta szét a tehetségét, ezért nehéz róla egységes képet rajzolni.
Akárcsak az időt, melyben élt, őt sem lehet egy szemszögletből nézni,
mint a klasszicizmusnak határozott vonalu, de hideg alakjait.

Savinien Cyrano 1620-ban született Périgord valamelyik városkájában,
alkalmasint Bergeracban. Erre utal az utóneve, melyet állandóan
használt, bár a bergeraci anyakönyvekben nem fordul elő. Gascognei volt,
felruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek a délfranciát az
északitól megkülönböztetik. Akárcsak nálunk a felvidékiek,
Franciaországban a déliek képviselik az állhatatlanabb, hangadóbb, de
mindenre jobban reagáló és végeredményben értékesebb elemet. A gascognei
kurta nemes familiából került a fiatal Cyrano különböző iskolákon
keresztül Párisba, hogy az egyetemen szerezze meg a különböző hasznos
tudományok ismeretét.

A párisi egyetem hires volt a tizenhetedik században is, de belső
tartalma már más volt, mint azokban az időkben, mikor a tudományok
koronája, a teológia adta meg a hirnevét. Nagy eltolódások történtek a
tudományok tekintetében, de még inkább abban, hogy mit tekintenek
tudománynak. A teológia és a jogtudomány mellett ekkor kezdték a modern
orvostudomány alapjait lerakni, a természet jelenségeit vizsgálni és
ezeket a studiumokat nem valamely más cél szolgálatába állitva, hanem
önmagukért müvelni. A fiatalság pedig, amely mindig szivesen kapható az
uj dolgokra, készséggel hallgatta azoknak az előadásait, akik uj
világokat tártak fel előtte.

A párisi egyetemen Cyrano sokakat hallgatott, de igazában a hires
jezsuitának, Pierre Gassendinek volt a tanitványa. Gassendi Descartesnak
volt kortársa és ellenlábasa. Mint iró, nem szerzett magának akkora
nevet, mint nagy ellenfele, de a maga korában alkalmasint nagyobb volt
tanitásainak hatása. Jezsuita létére, Descartes spiritualizmusával
ellentétben, a naturalizmusnak volt uttörője: tanitotta, hogy nem elvont
spekulációval, hanem csakis empirikus, tapasztalati uton juthatunk el a
dolgok lényegének megismeréséhez s nincs külön test és lélek, hanem az
utóbbi csak az előbbinek a funkciója. Gassendi révén ismerkedett meg
Cyrano Tommasso Campanellával, a hires olasz dominikánussal, aki a
tudomány szabadságának hirdetéséért és egy utópisztikus köztársaság
megtervezéséért megismerkedett az inkvizició börtöneivel. Campanella a
harmincas évek végén érkezett Párisba, huszonhat esztendei börtönnek és
kinoztatásának az emlékeivel. Kötelekkel gyötörték _usque ad ossa_ és
egy font hust vágtak ki alsótestéből. Hires könyve a _Civitas Solis_,
nem maradt hatás nélkül Cyrano irodalmi müködésére.

Európaszerte ekkor kezdett érlelődni a világfelfogásnak az a forradalma,
amely a reformációtól eltérőleg, nem bizonyos vallásos tételek
átrendezgetésében, hanem magának az alapoknak kritikájában kereste a
gondolkodó ész legmagasabb feladatát. A reformáció mindent a bibliára,
mint alapvető igazságra akart visszavinni, az uj iskola, melynek
követőit _libertinusok_-nak nevezték, fel merte vetni a kérdést, hogy a
biblia egyes tételei nincsenek-e a tudomány megállapitásaival
ellentétben.

A libertinusok merész és az akkori felfogás szerint részben istentelen,
részben nevetséges tanokat vallottak. Kopernikus és Galilei tanitásai
már régóta ismeretesek voltak ugyan, de se a nagyközönség se az egyházak
nem barátkoztak meg velük. 1616-ban mondotta ki a szentszék, hogy a föld
forgása ellenkezik a szentirással és még a tizenhetedik század közepén
is a német szinpadokon Kopernikust bohócnak ábrázolták. Pierre Borel
francia irónak 1647-ből maradt egy kéziratos munkája, amely a következő
cimet viseli: „Uj értekezés a világok többségének bebizozonyitásáról,
hogy a csillagok lakott földek és hogy a föld is csillag; hogy a föld a
nap körül forog, amely áll és más _nagyon különös_ dolgokról.“

A libertinusok forradalmárok voltak és tiszteletlenek a megállapodott
tekintélyekkel szemben. Hiveikből fiatal iróknak, magukat irónak képzelő
duhaj legényeknek, diákoknak, komédiásoknak és egyéb
kapa-kaszakerülőknek a társasága verődött össze a Pont Neuf környékén,
melynek kis korcsmáiban születtek meg a későbbi kabarék ősei. Amit a
tudósok vastag foliánsokban irtak meg, ezek a fiatalok apró elmésségekre
váltották fel. Szerelmes szonettek mellett, szatirikus versekben
gunyolták a pedánsokat, burkolt értelmü sorokban csipkedték meg a
hatalmasokat, szójátékokat rögtönöztek, ötleteket termeltek,
kothurnusban járó hősi költeményeket travesztáltak, közben pedig
beleavatkoztak a politikai kavarodásokba és meg-megforgatták a
kardjukat. Cyrano is ebben a fegyelmezetlen, félig irodalmi, félig bohém
társaságban tünt fel legelőször _Pédant joué_ cimü szatirikus
darabjával, mely Grangier professzort, a latin nyelv tudományának
királyi lektorát állitotta pellengérre. Ez a tizenkilenc esztendős
korában irott darabja, melyből Molière is sokat meritett, hat esztendeig
forgott közkézen kéziratban, mig a Hotel de Bourgogne szinpadán 1645-ben
előadásra került.

Nálunk Cyrano nevét főként a Rostand darabja tette ismeretessé.
Históriájának feldolgozásában Rostand élt ugyan a költői szabadság
jogaival, de majd mindennek, amit Cyranoról esemény gyanánt megirt, van
történelmi alapja és belső igazsága. 1635-ben Cyrano beállott abba a
gárda-századba, melyben vitézkedtek a gascognei legények és
Castel-Jaloux volt a kapitány. Két esztendei katonáskodás alatt két
izben veszedelmesen megsebesült: Mouzonnál golyó ment át rajta, Arrasnál
pedig kardvágást kapott a torkára. Megint visszakerült Párisba, ahol
megelőzte őt rettenthetetlen bátorságának hire. Ennek a bátorságának
otthon is minduntalan tanujelét adta. Alkalma volt rá bőven. A Cinq-mars
összeesküvés és a _fronde_ idején a kard nagyon könnyen kirepült a
hüvelyéből. _L’honneur sali ne se lave qu’avec du sang._ Százakra ment a
Cyrano csatározásainak és párbajainak száma. Párbajainak okai között
pedig nagyon gyakran szerepelt abnormis nagy _orra_, melyre irodalmi és
egyéb ellenfelei szivesen tettek gunyos megjegyzéseket.

De ha igaz is Rostand jellemzése, nem teljes, mert csak egy oldalról
mutatja be Cyranot. Ez a garázda legény, aki kardjával a nagyhasu
Montfleuryt egy hónapra leparancsolta a Hotel de Bourgogne szinpadáról
és egy barátjának védelmében szembeszállt a Conti ezred egész csapat
tisztjével, gunyolódó verseivel pedig kikezdte a hatalmas Mazarint is,
alapjában véve nagyon komolyan fogta fel az életet. Duhajsága csak külső
máz volt. Eljárt a kis korcsmákba, mert ott tanyázott a publikuma, de
nem ivott. Irt szerelmes verseket, de nem sok köze volt a nőkhöz.
Foglalkozott ellenben az élet legmélyebb problémáival. Gassenditől
sajátitotta el a természet megismerésének módszereit, Campanellától
pedig a merész vallási, politikai és metafizikai gondolatokat. Irásai
között töredékben maradt ránk egy kisérlet a fizikai tudomány
alapelveiről, melyben néhol egészen modern gondolatok csillámlanak meg.
Alapjában véve nagyon komoly két főmüve, az _Utazás a holdban_ és _A nap
országainak és birodalmainak komikus leirása_ is.

Cyrano idejében a mai értelemben vett ujságok nem voltak; mégis, ha a
filológusok hagyományos szokása szerint el akarnók skatulyázni őt,
publicistának kellene minősitenünk. Publicisták, akik a napi élet
eseményeire reagálnak legerősebben és koruk zürzavaros törekvéseinek,
eszméinek a kifejezői, bizonyára voltak mindenkoron, csak a mód
változott meg, amelyen a nyilvánossággal érintkeztek. Franciaországban
ekkor vált divatossá ennek a publicisztikai jellegü irodalomnak egy uj
fajtája, a _levél_. Cyranonak is párbajai mellett a levelei szereztek
első sorban hirnevet, melyek kéziratban nagy számmal forogtak közkézen,
mielőtt első gyüjteményük nyomtatásban megjelent volna. A tartalmuk a
lehető legváltozatosabb: leiró, gunyos, szatirikus, politikai,
filozófiai stb. jellegüek. Sok bizonyára elkallódott belőlük. Ez a
könnyelmü zseni nem sokat törődött velük s ha barátai nem unszolják,
irásainak legnagyobb része aligha lát nyomdafestéket.

A levelek után 1654-ben egymásután jelent meg Cyranonak két szindarabja,
a már évekkel azelőtt megirt és szinpadon is játszott _Pédant joué_ és
az _Agrippina_. Az előbbinek gondolatát Molière átvette a _Scapin
furfangjai_ban, az utóbbiból pedig Corneille szóról-szóra egész
verssorokat másolt le. Ilyen tapasztalatai Cyranonak bőségesen voltak
korának többi iróival is, akik még nem értelmezték valami szigoruan az
irodalmi tulajdont. Két levele is szól a gondolattolvajok, _pilleurs de
pensées_ ellen. A két szindarabbal egy esztendőben jelent meg az _Utazás
a holdban_ is, amely kéziratban már szinte 1650 előtt készen volt.

Cyranonak ez a legfurcsább és legeredetibb könyve. Akár a
Verne-regények, akár a társadalmi regények ősének lehet tekintenünk.
Fantázia és társadalmi szatira egyaránt van benne bőségesen. A
kiindulási tétele az, hogy a csillagok lakott égitestek; azért akar a
legközelebbi csillagra, a holdba eljutni, hogy lakóival érintkezzék.
Négy módot kisérel meg a holdba jutásra. Először harmattal telt fiolákat
kapcsol magára; a harmatot a nap magához szivja, de ő kormánykészülékkel
a közelebb eső holdba akar eljutni. Ez az ut zuhanással végződik –
Kanadában. A második kisérlet, a levegőnél _nehezebb_ repülőgép, szinte
zuhanással ér véget. Harmadszor rakéták segitségével akarja magát
elröpiteni odáig, ahol a hold vonzása kezdődik. Végül gázzal telt
tartályok segitségével jut el a holdba. Primitiv és naiv formában ezek a
levegő meghóditásainak máig is ismert módozatai. De még a szállóernyő is
megvan Cyranonál, mellyel az esés veszedelmét csökkenti. Utjában a hold
felé, észrevétlenül megfordul, mikor a hold vonzási körébe érkezik. A
hold vonzása nem pontosan az ut felénél kezdődik, mert a hold kisebb
test a földnél és „tevékenységi sugara rövidebb“.

De akár a holdba, akár a napba való utazás Cyranonál csak eszköz a cél
elérésére, egy haladottabb és szebb társadalomnak a megrajzolására,
amelyben sajátságosan találkoznak ezeknek az égitesteknek a benszülött
lakói az elköltözött földi bölcsek szellemével. Különösen Campanella az,
aki őt a nap országaiban kalauzolja és felvilágositást nyujt neki a
mindenségről, melynek a föld nem legtökéletesebb pontja, nem is közepe,
hanem csak egy jelentéktelen kis porszeme. Leirásai néhol, ahol például
a holdba varázsolt Éden kertjét irja meg, az igaz költői szépségek
megnyilatkozásáig emelkednek. Még a zenét is segitségül hivja e
földöntuli világ megrajzolásánál. Embereknek, folyóknak, hegyeknek
egyaránt zenei nevük van s e nevek hangjegyekkel leirva szerepelnek a
szövegben. Máskülönben pedig a hold és nap társadalmával összehasonlitva
birálja az emberi társadalom furcsaságait. Még a saját abnormisan nagy
orrát se felejti ki. A holdban a nagy észnek és tehetségnek jele a nagy
orr s aki kicsiny orral születik, azt az orvosok veszik kezelésbe és
orrát mesterségesen megnyujtják.

1654 volt a nyomtatásban megjelent könyvek szempontjából Cyranonak a
legtermékenyebb esztendeje. Ezt talán annak kell tulajdonitani, hogy
élete egy időre nyugodtabb révbe ért. Előző esztendőben elfogadta
Arpajon herceg meghivását és olyan udvari költő-féle lett mellette,
aminővel majd minden francia főur büszkélkedett. Arpajon herceggel még
1640-ben, katonáskodása idején ismerkedett meg és valószinüleg a herceg
társaságában járt Német- és Lengyelországban is. A herceg pártfogása
lehetővé tette könyveinek kiadását, melyek révén rövid időre
Franciaország legismertebb, de egyuttal egyik oldalról legjobban
ünnepelt, másik oldalról pedig ócsárolt és gyülölt irói közé emelkedett.
Libertinus hire mellett egyenesen istentagadónak kiáltották ki,
templomokban kiprédikálták, mert más égitestekről azt merte irni, hogy
azokon is Isten képére teremtett lények laknak, szentséggyalázással
vádolták meg az _Agrippina_ előszava miatt és mikor állta mindezeket a
támadásokat, bolondnak kezdték hiresztelni.

Mikor mindez nem használt, merényletet követtek el ellene, amelybe
hosszu betegeskedés után belepusztult. Halálának körülményeit Rostand
idealizált előadásából ismerjük. Annyi igaz belőle, hogy kegyes nővérek
vették őt körül. A lényeg azonban az, hogy a tizenhetedik század
Franciaországának zavarosan kavargó világában, ahol megkezdődött a
hagyomány és modern felfogás, a régi és uj világnézlet összeütközése, a
libertinusokkal szemben állott az _index szövetsége_, amelynek tagjai
Istennek tetsző munkát véltek cselekedni, amikor az istentelennek
kikiáltott könyveket és irásokat minden módon és eszközzel eltüntették.
Ha az irások eltüntetésén kivül sikerült még az atheistának kikiáltott
irót is halálos ágyán _megtériteni_, teljes volt a diadaluk. Ezek vették
körül a beteg Cyranot; odaadással ápolták, de kéziratos munkái közül
többet, melyekről vagy maga, vagy barátai emlitést tesznek, _a lelke
üdvössége érdekében_ örökre megsemmisitettek. Halála után könyveit is
buzgalommal pusztitották, ugy hogy eredeti Cyrano-példányok alig vannak
a legnagyobb francia közkönyvtárakban is. Pedig amiért Cyranot
istentelennek kiáltották ki a maga idejében, az ma már a csillagászatnak
és a természettudománynak legközönségesebb, mindenki által elfogadott
igazságai közé tartozik.

De mert irásai igy eltüntek, irói neve sokáig elfakult s az emberek
emlékezetében nem mint komoly gondolkodó maradt meg, hanem mint
kardforgató vitéz, akinek annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha
szonetteket és gunyos verseket is irogatott. Még Rostandnál is ez az
elem tulnyomó, holott az igazi Cyrano, ha bohém módon élt is, filozófus
volt és legfőbb büszkesége volt, hogy _bon physicien_.

1655 szeptemberében halt meg, sárga levelek hullásakor. Mindössze
harmincöt esztendőt élt.



NAGY PÉTER VÉGRENDELETE.

A tudománynak is vannak legendái, de legtöbb legendája van a
történelemnek, annak a tudománynak, amely a legkevésbbé megbizható
adatokon, az emberek elbeszélésein és feljegyzésein alapszik. Regék
merülnek fel, vagy tudatos elferditések kerülnek forgalomba, amelyek
évtizedeken, évszázadokon át a valóság köntösében szerepelnek,
foglalkoztatják a kortársak és utódok fantáziáját, mig a kérlelhetetlen
kutatás rájuk nem süti a hamisság bélyegét és oda nem utalja őket, ahova
tartoznak, a mesék birodalmába. Ez még a jobbik, mondhatjuk,
szerencsésebb eset. Kétségtelen ugyanis, hogy számos olyan történelmi
mende-monda is öröklődik nemzedékről nemzedékre, amelyeket valóságnak
hiszünk és amelyeknek hamis volta nem fog kiderülni sohasem.

A sokáig kisértő és napjainkig általánosan hitt, de végül mégis
kideritett történelmi mesék sorába tartozik Nagy Péter ugynevezett
végrendelete. Hosszu időn át makacsul tartotta magát a hit, hogy az
orosz cárok titkos archivumának legmélyén fekszik egy fontos állami
okirat, amely Nagy Péternek, az orosz nagyhatalom megalapitójának
kezétől származik. Ez az irás, amelyet az ázsiai barbárból európaivá
vedlett cár végrendeletül hagyott utódaira, azokat a módokat és
eszközöket jelöli meg, amelyek segitségével Oroszország legyőzheti az
európai nemzeteket és magának a világ uralmát biztosithatja.

A továbbiakban azt mondja a legenda, hogy Nagy Péter utódai vallásos
tisztelettel követik családi hatalmuk megalapitójának ezt a politikai
végrendeletét. Mindaz, ami az orosz politikában két évszázad óta
történt, nem véletlen és nem esetlegesség, hanem ennek a végrendeletnek
a következetes végrehajtásából ered és mindazok a csapások, bajok és
veszedelmek, amelyek két évszázad alatt Európát a cári uralom részéről
érték, erre a végrendeletre vezetendők vissza.

Mi van tulajdonképen Nagy Péter végrendeletében? Bevezetése szerint
Oroszországot a gondviselés rendelte arra, hogy a jövőben egész Európa
felett uralkodjék. Az európai nemzetek mind elaggottak, elérkezett az
ideje, hogy egy uj és friss nép uralma alá hajtsa őket. Időről-időre
kelet és észak népei elárasztják az elernyedt nyugatot, megtermékenyitik
az elvénhedt civilizációt, ahogy Rómát is regenerálta a barbárok
inváziója. Ugyanolyan törvényszerüség ez, mint a Nilus termékeny
iszapjának lerakodása Egyiptom földjén. Oroszország, amely az ő
trónraléptekor patak volt s melyet folyamnak hagyott vissza, utódai
alatt tengerré válik és elárasztja egész Európát, ha az utódok is értik
a módját, hogy sorsát megfelelően irányitsák. Ezért, mint Mózes a
zsidóknak a tizparancsolatot, ő a végrendelet követését ajánlja
utódainak figyelmébe.

Maga a tizennégy szakaszból álló sajátképeni politikai végrendelet
elmondja, hogy Oroszországot állandóan hadrakész állapotban kell tartani
s a nyugati államoktól a hadviselés és béke müvészetét illetőleg mindent
el kell sajátitani, de csak azért, hogy Oroszországnak hasznára
forditsák. A szomszédos államokban egyenetlenségeket és zavarokat kell
támasztani s azokat kihasználni. Ha másként nem, rokoni kapcsolatok
teremtése révén kell beleszólást biztositani Európa belső ügyeibe. Ily
módon Lengyelország, Svédország, valamint a Keleti és Fekete tenger
partvidéke fokról-fokra leigázandók. Törekedni kell Konstantinápoly és
India megszerzésére, mert aki ott uralkodik, ura a világnak. Ausztriával
szinleg szövetséget kell fenntartani, de a császári hatalommal szemben
szitani kell a német fejedelmek féltékenységét. Igy lehet elérni, hogy
Ausztria is segitsen kiverni a törököt Európából és igy kell
megakadályozni más oldalon meginditott háborukkal, hogy győzelmének
gyümölcseit kihasználja. Oroszországnak mindenütt, Magyarországon,
Törökországban és Lengyelországban a keleti keresztények protektora
gyanánt kell szerepelni, hogy a döntés percében szövetségesekre találjon
az idegen államok határain belül is. Ilyen előkészületek után a világ
megosztását kell felajánlani Bécsnek és Versaillesnak, majd a kölcsönös
féltékenység kijátszásával harcba kell keverni őket s mikor kölcsönösen
meggyengitették egymást, a készen álló orosz hadakkal és hajóhaddal el
kell árasztani Európát az atlanti partokig. A kicsinyek ekkor önmaguktól
is behódolnak Oroszországnak. „Igy lehet és igy kell leigázni Európát“.

Mint e szükre fogott kivonatból is látható, az állitólagos végrendelet
elég sikerült jellemzése Oroszország ujkori politikájának és a további
következtetések is nem minden ügyesség nélkül vannak levonva. A
jellemzés annyira sikeres, hogy a gondolatmenet csaknem tökéletesen
összevág azzal a pánszláv programmal, amelyet Akszakov, Danilevszkij és
követőik Oroszország számára a mult század derekán felállitottak.
Kétségtelen, hogy a végrendelet csakis olyan embertől származhatik, aki
otthon volt a világpolitikában és ismerte annak titkos rugóit. Ugy
eltalálja az orosz politikának elveit, hogy nem lehet csodálni, ha
hosszu időn át tényleg hittek az irás valódiságában. Minthogy magán
viselte a moszkovita politika jellemző vonásait és a tények nagyrészt
megegyeztek rendelkezéseivel, jó ideig ez a rejtélyes irat ugy
szerepelt, mint az orosz cárok hóditó politikájának alapvető
dokumentuma. Évtizedeken keresztül komoly történetirók és politikusok
mindig Nagy Péter végrendeletére utaltak, ha jellemezni akarták az orosz
politika veszélyességét, vagy fel akarták tárni titkos céljait.
Különösen erős és gyakori volt a végrendeletre való hivatkozás a krimi
háboru idejében, de idézték gyakran a hetvenes években, az orosz-török
háboru idején is.

Legujabban, a világháboru idején Sven Hedin emlitette fel a végrendelet
dolgát egyik könyvében. A végrendelet, mint irott dokumentum, nincs meg,
de hogy a benne lefektetett elvek élnek, azt az orosz iskolakönyvek is
bizonyitják, amelyek Péter cár _titkos gondolatáról_ beszélnek és ebből
származtatják Oroszország történelmi misszióját.

Az orosz hivatalos körök és általában azok, akiknek betekintésük volt a
peterhofi titkos levéltárba, mindig tagadták Nagy Péter végrendeletének
valódiságát, de az ő tagadásukat a világ természetesen nem volt hajlandó
döntő érvényünek elfogadni, hiszen _ha lett volna is_ ilyen végrendelet,
érdekük lett volna, hogy azt letagadják, mert ez a dokumentum a
legerősebb fegyverek egyike volna az orosz politika ellen. A végrendelet
dolga ilyen szempontból egy izben magát II. Sándor cárt is nyilatkozatra
késztette és egy kihallgatáson, amelyet az orosz–török háboru kitörése
előtt adott Fitzherbert angol nagykövetnek, a végrendelet históriáját a
legendák sorába utalta. Kijelentette azonban ez alkalommal a cár azt is,
hogy Nagy Péternek és II. Katalinnak Konstantinápoly meghóditására
irányuló terve is csak „illuzió és fantom“. A cár tehát megtagadta a
nyilvánosság előtt nemcsak a végrendeletet, hanem a _szellemét is_. Hogy
ebben a tagadásban mennyi volt az őszinteség, megmutatták az orosz–török
háboruban és még inkább a világháboruban megnyilatkozott orosz hatalmi
törekvések.

De ha a végrendelet maga nem igaz, a benne való hit honnan került a
köztudatba, kinek lehetett az érdeke, hogy egy ilyen titkos államiratnak
a hirét elterjessze és ki volt az, aki ezt a kétségtelenül nagyszabásu
történelmi okmányhamisitást elkövette?

A nyomok, mint a történelmi kutatásnak sikerült megállapitani,
Napoleonhoz vezetnek. Napoleonról nagyon jól tudjuk, hogy egyáltalán nem
volt idegen tőle a közvéleménynek hamis okmányokkal, céltudatosan
elhelyezett hirekkel és tendenciózus közleményekkel való befolyásolása.
Az orosz hadjárat előtt kétségtelenül érdekében állt neki, hogy a cári
politikát minél feketébb szinekben tüntesse fel és céljait Európa előtt
kompromittálja. Ezeken az általános okokon kivül a részletkörülmények
még inkább valószinüvé teszik, hogy Nagy Péter végrendeletének, ha nem
is a gondolata, de legalább is első ismert fogalmazása tőle ered és
létezését az ő sajtóirodája röpitette világgá.

Egy ilyen okmányról legelőször Louis Duten, Voltaire kortársa tesz
emlitést, abban a formában, hogy II. Katalin Nagy Péter aláirásával egy
okmányt hamisitott a saját politikájának az igazolására. Többet Duten
nem tud, adata feledésbe is merült és csak 1812-ben bukkant fel ismét,
meglehetősen sajátságos körülmények között, közvetlenül a Napoleon
oroszországi hadjáratát megelőző időpontban.

A végrendelet, helyesebben a végrendelet _tartalma_, ez évben merül fel
először egy könyvben Párisban, amely a következő cimet viseli: „_De la
politique et des progrès de la puissance russe, depuis son origine
jusqu’au commencement du XIX. siècle._“ A könyv szerzője nincs
megnevezve, magát csak _L_. betüvel jelöli. Hogy ki ez az _L_., azt a
„_Histoire des cosaques_“ cimü 1814-ben megjelent könyvnek az
előszavából tudjuk meg, ahol a Lesur nevü szerző elmondja, hogy ő irta
az orosz hatalom politikai fejlődéséről szóló röpiratot is. Az utóbbi
könyv felvilágositást nyujt egyuttal Lesurnek Napoleon kormányához való
viszonyáról is, amennyiben könyvéről megirja: „_demandée par le
gouvernement français_“. Ezzel félig-meddig világot vet első könyvének
eredetére is.

Nagyobb kombináló képesség nélkül is fel lehet ugyanis tételezni, hogy
az előző, az orosz hadjárat előestéjén világos politikai tendenciával
megirott röpirat is ugyanilyen megrendelésre készülhetett. Ennek van egy
indirekt bizonyitéka is. Sir Robert Wilson, Anglia pétervári nagykövete,
privát naplójában emliti, hogy a franciáknak Oroszországból való
visszavonulása alkalmával ebből a könyvből meglehetősen sok példányt
találtak Maret bassanoi hercegnek, Napoleon akkori külügyminiszterének
elhagyott lakásán. Alig lehet tehát kétségesnek tekinteni, hogy az orosz
politikáról irott könyvnek a szerzője csak eszköz volt Napoleon
kormányának szolgálatában és a röpirat Nagy Péternek benne foglalt
világhóditó programmjával együtt megrendelésre készült egy határozott
politikai cél szolgálatában.

Jellemző egyébként, hogy Lesur a végrendeletet nem közli eredeti
szövegében, hanem csak _résumét_ ad róla; azt nem mondja meg, honnan van
tudomása a fontos okiratról, hanem csak ebben a formában emlékezik meg
róla: „_On assure, qu’il existe etc._“ „Azt állitják, hogy az orosz
cárok magánlevéltárában I. Péter kezétől származó titkos _emlékiratok_
vannak, amelyek kerülgetés nélkül fejtik ki ennek az uralkodónak a
terveit, amelyeket utódainak figyelmébe ajánl s amelyeket ezek közül
egyesek tényleg majdnem vallásos állhatatossággal követtek is.“

E bevezetés után Lesur résuméje kivonatosan, tizennégy pontban közli a
fentebb ismertetett politikai tanitásokat. Figyelemreméltó, hogy ő még
csak emlékiratokról beszél s ezekből csak később lett végrendelet.
Később került nyilvánosságra a végrendelet „_hiteles és teljes_“ szövege
is.

Ezt a „hiteles és teljes“ szöveget, mint azóta sokak, de különösen
Berkholz rigai városi könyvtáros kutatásai megállapitották, Gaillardet
francia romantikusnak köszönhetjük, aki 1836-ban kiadta a XV. és XVI.
Lajos korában szerepelt misztikus Éon lovagnak az emlékiratait és
ezekben közzétette Nagy Péter állitólagos végrendeletét is. Könyvének
cime: „_Mémoires du Chevalier d’Éon, publiés pour la première fois sur
les papiers fournis par sa famille et par les matériaux authentiques
déposés aux archives des affaires étrangères par Frédéric Gaillardet,
auteur de la Tour de Nesle._“

A szerző és a könyv cime egyaránt érdekes. Gaillardet egyike volt az
idősebb Dumas nagyszámu munkatársainak és kétségtelenül Dumas
regénygyárában sajátitotta el az irodalmi szenzációk iránti érzéket.
Később önállóan is szerepelt és „La Tour de Nesle“ cimü hátborzongató
darabját száznál többször adták a Porte Saint-Martin-szinházban. E
darabja révén névre is tett szert és jellemző, hogy mikor komoly
allürökkel dolgozó történelmi emlékiratok kiadására vállalkozott,
szükségesnek látta a cimlapon megemliteni, hogy ő a _Neslei torony_
szerzője. Emlékirataira különben azóta a történelmi tudomány kimutatta,
hogy a valósághoz semmi közük és Gaillardet nem dolgozott sem az Éon
család okmánytára, sem a külügyminiszterium levéltára alapján, hanem
egyszerüen fantasztikus regényt irt, amelyet ezekre a forrásokra való
hivatkozás révén akart a valószerüség látszatával felruházni. És ez,
mint a következmények igazolták, jó időre sikerült is neki.

Az az Éon lovag, akinek állitólagos emlékirataiban Gaillardet Nagy Péter
végrendeletét közreadja, egyike a francia történelem titokzatos
alakjainak. Személyét sokáig homály födte és hosszu időn át nagy viták
folytak, hogy tulajdonképen férfi-e vagy nő. 1728-tól 1810-ig élt;
kortársainak adatai szerint arca teljesen bajusz- és szakáltalan volt,
alakja pedig könnyed, nőies. XV. Lajos alatt diplomáciai szolgálatba
lépett és különösen Oroszországban müködött, Erzsébet cárnő udvarában.
Először Douglas nagykövetet kisérte Pétervárra mikor ennek az volt a
feladata, hogy az 1743 óta Orosz- és Franciaország között teljesen
megszakadt diplomáciai viszonyt helyreállitsa. Éon lovag Douglas
utódának, l’Hopital márkinak ideje alatt is Pétervárott maradt s
nagyrészt az ő ügyességének volt köszönhető, hogy Oroszország kivonta
magát az angol befolyás alól és csatlakozott az Anglia és Poroszország
ellen kötött versaillesi szerződéshez. Szent Pétervárról Londonba került
követségi titkárnak és később, mint követ is képviselte hazáját az angol
udvarnál 1777-ig, mikor diplomáciai pályájának vége szakadt.

Ennyi kétségtelenül történelmi faktum. Valószinü az is, amit kortársai
irnak róla, hogy 1755-ben, mikor Pétervárra került, felhasználva nőies
megjelenését, több izben bizalmas küldetéseknél női ruhában is eljárt.
Innen keletkezett az a nagyon elterjedt hit, hogy az a személy, aki
Charles Geneviève Éon de Beaumont név alatt rejtőzik, tulajdonképen nem
férfi, hanem nő. Magyarázatul azt hozták fel, hogy leány volta dacára
családja kénytelen volt férfinek neveltetni, mert különben elesett volna
egy nagy örökségtől, amely csak fiuknak volt fentartva; igazi neme pedig
csak akkor derült ki, mikor a diplomáciai pályán jelentős sikereket ért
el.

Egykoru angol feljegyzésekből tudjuk, hogy Londonban Eon lovag férfi
vagy nő voltának kérdése 1768-ban nagy fogadásokra, sőt perekre is
vezetett. A személye körüli homályt még titokzatosabbá tette, hogy
1777-ben, mikor visszatért Franciaországba, kormánya elrendelte, hogy
állandóan női ruhát köteles viselni. A furcsa rendeletnek állitólag az
volt az oka, hogy Éon lovag Londonban igen közeli viszonyban állott egy
nagyon magas állásu hölgyhöz s a francia udvar az angol királyi család
iránti szivességből deklarálta Éont nőnek, hogy a barátságnak
kompromittáló élét elvegye. Ma az orvosoknak adataira támaszkodva, akik
Éon lovagnak 1810-ben bekövetkezett halála után a boncolásnál
résztvettek, általános a nézet, hogy férfi volt, anélkül, hogy ezzel a
személye körüli misztikum teljesen el volna oszlatva.

Magától értetődőleg ennek a titokzatos alaknak a története kész témának
kinálkozott a regényirók és szinpadi szerzők számára, akik históriáját
nem is egyszer feldolgozták. Legujabban, 1908-ban Henri Cain és Armand
Silvestre, Rodolphe Berger zenéjével operettet is csináltak Éon lovag
történetéből.

Körülbelül ilyen „történelmei eszközökkel“ dolgozhatott Gaillardet is.
Felhasználva az Eon lovag személye körüli homályt, azt a mesét költötte
róla emlékirataiban, hogy XV. Lajos rendeletére felolvasónőnek
csempészték be Erzsébet cárnőhöz, hogy igy jusson különböző
államtitkoknak a birtokába. E feladatoknak a lovag fényesen meg is
felelt, amennyiben egyebeken kivül sikerült neki megszerezni az orosz
cári levéltár legféltettebb kincsét, Nagy Péter végrendeletét.

Erről Gaillardet a következőket irja:

„Egyidejüleg Erzsébet császárnőnek a versaillesi szerződéshez való
hozzájárulási nyilatkozatával, Eon lovag egy másik értékes okmányt is
hozott magával, melynek felfedezését rendkivül bizalmas
összeköttetéseinek és az orosz császárok titkos levéltárában végzett
ellenőrzés nélküli kutatásainak köszönhette. Ezt az okmányt, amelyről az
egész világ beszélt és melynek létezéséről tudtak, anélkül, hogy
valakinek birtokában lett és előmutathatta volna, Eon lovag egy
Oroszországról szóló speciális jelentés kiséretében bizalmasan adta át
1757-ben Bernis abbénak, XV. Lajos akkori külügyminiszterének. Az okmány
_szószerinti_ másolata a Nagy Péter által leszármazóira és az orosz
trónon következő utódaira hagyott végrendeletnek.“

Lesurrel szemben tehát, aki még „_azt állitják, stb._“ formájában ir a
Nagy Péter féle emlékiratokról s azoknak csak kivonatát közli, a
regényiró Gaillardet abszolut hitelességre tart számot és a francia
külügyminiszterium levéltárára és az Éon család okmányaira való
hivatkozással _in extenso_ közli a végrendelet szövegét is.

Hogy Gaillardet adatai nem igazak s hogy az ő szövege egy szemernyivel
sem hitelesebb a Lesur kivonatánál, azt nagyon könnyen meg lehet
állapitani. Az ő „végrendelete“ ugyanugy tizennégy fejezetből áll, mint
Lesur resuméje. Az egyes fejezetek sorrendje részben megvan ugyan
változtatva, a szavakban is van némi változtatás, de a két irat
egyébként teljesen azonos. Gaillardet, mikor „szerkesztett“,
kétségtelenül a Lesur-féle szöveget tartotta maga előtt. Épen ezzel a
megegyezéssel bizonyit azonban a legerősebben önmaga és a végrendelet
hitelessége ellen. Ő a _teljes szöveget_ adja és mégis alig valamivel
bővebb, mint Lesur szövege; egyes fejezetei pedig rövidebbek is, mint a
– _kivonat_. Végül ugy az ő szövegének, mint a Lesur féle kivonatos
szövegnek hitelességét teljesen megdöntik azok a kétségtelen
anakronizmusok és elirások, melyek mindkét szövegben előfordulnak. Ezek
a szerkesztési hibák olyan természetüek, hogy minden más bizonyitéknál
erősebben utalják a végrendeletet a legendák és történelmi hamisitások
birodalmába.

Különösen két kifejezés fordul elő mindkét szövegben, amely semmiesetre
sem származhatik Nagy Pétertől, hanem csakis a „szerkesztő“ tévedése
lehet, aki munkájának hevében egy pillanatra kieshetett a végrendeletet
iró cár szerepéből. Egyik helyütt az állitólagos Nagy Péter
_schizmatikus, vagy nem egyesült görögökről_ beszél, másik helyütt pedig
_ázsiai hordáknak_ nevezi a – saját hadseregét. E két kifejezés értékét
illetőleg vitázni sem érdemes. Az orosz cár, aki magát az igazhitü
egyház fejének tartja, ezt az egyházat nem nevezheti schizmatikusnak és
nem egyesültnek és épenigy nem illetheti „horda“ titulussal a saját
hadseregét. Ez a nyugati ember kifejezése és a nyugali ember
gondolkozása ismétlődik az okmány számos más kifejezésében is, amelyek
egyenkint talán nem volnának döntő jelentőségüek, de összeségükben ismét
csak arra utalnak, hogy az állitólagos végrendelet nem egyéb, mint a
leghiresebb történelmi hamisitások egyike.

Lesur megrendelésre dolgozott, – az emlékiratok kivonatát hihetőleg
hevenyészve maga Napoleon mondhatta neki tollba, – Gaillardet, Dumas
iskolájának szenzációkban utazó tanitványa pedig megfelelő feltálalásban
„eredeti“ végrendeletet csinált belőle. A Napoleon bukása körüli zavaros
időkben Lesur könyve könnyen feledésbe merülhetett s ez a feledésbe
merült könyv kapóra jött Gaillardetnak felhasználás szempontjából. A
hibák kritikátlan lemásolása magyarázható azzal, hogy Gaillardet talán
maga is gyorsan dolgozott, vagy pedig nem volt elegendő történelmi
tudása és itélőképessége, hogy a kifejezésekben rejlő lehetetlenségeket
észrevegye.

Hogy az emlékiratoknak Lesur által közölt kivonatos szövegét maga
Napoleon diktálta, közvetlenül nem bizonyitható, de nagy a
valószinüsége. A kérdés vizsgálói nem indokolatlanul mutattak rá, hogy
Nagy Péter végrendeletének egész gondolatmenete mennyire megegyezik
egyes fejtegetésekkel, amelyeket Napoleon saját emberei előtt tett s
ezek feljegyeztek és még inkább, mennyire frappáns a hasonlatosság még a
kifejezésekben, frázisokban is Napoleon szent-ilonai emlékiratainak
Oroszországra vonatkozó része és a Lesur által közölt szöveg között.

A diktáló _személye_ különben a történelem szempontjából már
meglehetősen közömbös. Eredet szempontjából elegendő annak
megállapitása, hogy ez a sokszor bombasztikus, jövendölgető irat nem
származhatik a nagyon is józan, fellengzős dolgoktól idegen és csak a
pillanat realitásai iránt érzékkel biró Nagy Pétertől, hanem Napoleon
közvetlen környezetében kell keresni a forrását.

Lesur, de még inkább Gaillardet könyve nyomán a végrendelet megkezdte
vándorlását az irodalomban. Szószerinti vagy némileg módositott
szövegben majd itt, majd ott bukkant föl, belevette magát a köztudatba
és mint gyakran történni szokott, a mesének medre egyre szélesbedett és
kimélyült.

Jellemző, hogy három évvel Gaillardet könyvének megjelenése után a
lengyel Chodzko Leonard, aki francia nyelven könyvet irt hazájáról,
amelyben Lengyelország romlásának kezdetét Nagy Pétertől számitja, már a
végrendelet _keletkezésének_ a körülményeit is ismeri. Még tovább megy
egy Corréard nevü francia katonai iró, aki _1854-ben_ az orosz birodalom
növekedésének térképét adta ki. Magyarázó szövegében azt is megirja,
hogy Nagy Péter a végrendelet vázát 1710-ben készitette „_végleges_“
alakját azonban csak 1724-ben nyerte, Ostermann kancellár
átdolgozásában. A legenda vándorlásának és fejlődésének érdekes példája.

Vagy talán ez már nem is véletlen és nem is legenda? A könyv
megjelenésének időpontja, 1854, a krimi háboru előestéje, meglehetősen
gyanus. Ekkor a francia kormánynak megint érdekében állott, hogy
Oroszország ellen hangolja a közvéleményt. Az ekkor hirből, hallomásból
már eléggé ismert végrendeletnek megfelelő tudományos aplombbal való
közzététele és kommentálása épen ugy megfelelhetett III. Napoleon
céljainak, mint annak idején a legenda szárnyrabocsájtása nagybátyjának.
A körülmények sajátságos összevágása és analogiája mellett nincs
kizárva, hogy Corréard esetében is csak a mindkét francia császárság
által nagyon kedvelt félhivatalos sugalmazással van dolgunk.

A végrendelet további sorsa, bevonulása a napi sajtóba és politikai
célokra való felhasználása, különösen mióta hitelességének nimbuszát
erősen megtépázták, végül pedig keletkezését és hiteles történetét is
nyomról-nyomra kimutatták, már alig érdekes. Érdekessége ma már csak
inkább _tartalmi szempontból_ van. Annyi más dokumentum mellett fényesen
igazolja ez az apokrif irás szellemi szerzőjének, Napoleonnak a jövőbe
tekintő politikai éleslátását, akinek különösen a világháboru
szolgáltatott teljes igazságot. A nagy császár felismerte az egyik
oldalon Angliának a kontinenssel szemben követett politikai
alaptörvényét, a másik oldalon pedig megjósolta a civilizált Európára
Oroszország felől váró veszedelem elkövetkezését is.

A végrendelet legenda, de tartalma igaz és megvalósitására két századon
át állandóan törekedett az orosz cárok és a panszlavista álmodozók
politikája. A nagy összeomlás azután a végrendelet meséjét és tartalmi
igazságát egyaránt végérvényesen eltemette.



NAPOLEON VÉGSŐ ÓRÁI.

1921 május 5-én mult száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki
Korzika szigetéről kiindulva, tüneményes pályafutás után Franciaország
császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette
magát, az Atlanti-oceánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és
változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után,
akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Franciaország nagyságáért, vagy az
ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom
homokján, az Alpesek bércei között, Oroszország hósivatagjain és
Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben
vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az
oceán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált,
nevét szárnyára vette a legenda és mithikus ködbe burkolta az alakját.

Nincs talán a történelemnek alakja, aki Napoleonnál erősebben
foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s akiről
többet irtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok
formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat
lehetne megtölteni a magyar nyelven megjelent Napoleon-irodalommal is.
Sajátságos, de némiképen érthető módon azonban ez a magyarnyelvü
Napoleon-literatura nagyon szegény abban, ami a számüzött császárnak
szent-ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloonál nemcsak a
történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál
végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az
emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény.

Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az
olaszországi és egyiptomi hadjáratnak ifju és merész tábornoka és
Franciaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a
szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik
tanácsolták, nem merte szétkergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan
ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerü tábornok
szolgálhassa tovább Franciaországot és fiát, a római királyt, kinek
javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb
terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher
poroszai rohanva közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy
Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt
azonban már elvesztegette; a Fouché által értesitett angolok hadihajói
cirkáltak a francia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 julius
15-én, majdnem egy hónappal a waterlooi csata után, a _Bellerophon_
angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg pathetikus hangu levelet
irt az angol régenshercegnek, hogy számüzött Themistokles gyanánt
legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények
oltalma alatt akar megtelepedni.

Az ajánlat elkésett. A _száz nap_ rettegéséből felocsudott bécsi
kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal
középkori istenitéletet mondott fölötte, a a béke és az emberi nem
ellenségének nyilvánitotta s hogy örökre megszabaduljon tőle, számüzte
az Atlanti-oceán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus
Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az
angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében; ott átszállitották a
_Northumberland_-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent
Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe.

Ettől kezdve nagyon szükre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges
hatalmak csak nehány hivének engedték meg, hogy számkivetésbe
elkisérjék. A férfiak öten voltak mindössze: Bertrand főudvarmester,
Montholon államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd
és O’Meara, a Bellerophon ir származásu orvosa, aki Napoleon kivánságára
helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a
számkivetésbe feleségeik és gyermekeik is elkisérték. Bertrandnénak
Longwoodban még egy fia született, „az első és egyetlen francia, aki az
angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont“. Velük volt
azonkivül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud
mellett iródeákjául használt és tiz szolga. Ezek a szent-ilonai drámának
a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány
kormányzói minőségben Napoleon őrizetével bizott meg, csak epizódszerüen
jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a szinpadon.

De ez a kis társaság sem maradt mindvégig együtt. Alig egy év mulva Sir
Hudson Lowe eltávolitotta Las Cases grófot és fiát, két esztendő mulva
pedig O’Mearát. Mindkettőjüket azzal gyanusitották, hogy összeköttetést
akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O’Meara
után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincnégy éves
korában került a szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon
iránt viseltetett, nem birta ki ugy az idegölő rabságot, mint a családos
Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos
féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon
valakit nála jobban kitüntet kegyeivel, meghasonlott a kis társaság
többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét
vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt
együtt, cipője talpában pedig urának Sándor cárhoz cimzett levelét.
Egyik sem jutott a rendeltetési helyére.

Megérkezése után két hónapig Napoleon _The Briars_ majorságban lakott,
Jamestown-tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések azt
mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az
idegek elernyedése az utolsó félesztendő állandó tulfeszültsége után. Jó
viszonyban élt a háziakkal s a házigazda leányának, Betsy Balcombenak a
naplója szerint valami poétikus barátságféle is szövődött a világhóditó
császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen
rabság tudatára csak akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt
végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át.

Longwood a sziget fensikján fekszik. Azelőtt majorság volt s az egyes
épületeket hirtelenében alakitották át Napoleon és kisérői számára.
Kiválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy
legnehezebben megközelithető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes
szakadékok, melyek között egy alig husz láb széles sziklagerincen lehet
a fensikra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek ugyszólván a
lehetősége is ki van zárva. A fensik szélein állomásozó őrök, akik olyan
távolságra vannak egymástól, hogy állandóan érintkezhetnek, messze
belátják az oceánt s ha egy hajó tünik fel a láthatáron, rögtön
ágyulövés jelzi a közeledését. A fogoly még ezen a körülzárt területen
sem mozoghat szabadon. Ha hosszabb sétára indul, vagy ki akar lovagolni,
csak az őrizetére rendelt angol tisztek egyikének kiséretében teheti.
Börtönének igazi fala pedig a végtelen oceán. Minden törekvés, hogy
innét kiszabaduljon, reménytelen és hiábavaló, sőt családja tagjain
kivül a külvilággal sem érintkezhetik. Csakhamar be kellett ezt látni
Napoleonnak is. Itt kezdődik a szent-ilonai tragédia.

Az örökös rabság tudatát tetézte még az is, hogy az 1816 áprilisában
megérkezett Sir Hudson Lowe személyében olyan egyént biztak meg Napoleon
őrizetével, akit multja, szük látóköre, ostobaságai méltán gyülöletessé
tettek nemcsak Napoleon, hanem a Napoleon-kultuszban élőknek milliói
előtt is. Ez a szerencsétlen ember, – mást ugyanis alig lehet mondani
róla, – monomaniakusa lett a gondolatnak, hogy ő felel Napoleon
személyéért és Európa békéjéért. Feladatát azzal vélte megoldani, hogy
hajszálnyi pontossággal követte a brit kormány utasitásait és nem türt
el semmit, ami Napoleonnal fogoly mivoltát feledtethette volna. Ebből
keletkezett az az elkeseredett, gyakran kicsinyes eszközökkel vivott
harc a fogoly és őre között, melyben az utókor itélete szerint az utóbbi
maradt alul.

A kormány utasitása az volt, hogy Napoleont ugyanaz a tisztelet illeti
meg, amely a brit hadsereg szolgálaton kivüli viszonyban levő
tábornokainak kijár. Ezen az alapon Hudson Lowe állandóan hadilábon állt
a Napoleon kiséretében levő franciákkal, akik uruk számára a _felség_
cimet követelték és visszautasitották, mikor például meghivót küldött
Bonaparte _tábornoknak_ egy ebédre, amelyet egy Indiába utazó
elfelejtett nevü angol grófnőnek a tiszteletére rendezett. Az ilyen
ebéden való részvétel ugyanis _kijár_ egy szolgálaton kivüli viszonyban
levő tábornoknak. Szinte képtelenül együgyü dolgokban, melyeknek
emlitése is nevetséges, a kormányzó összeesküvést, szökési kisérletet,
vagy államügyet látott és mindent rögtön jelentett is Londonba. Bertrand
felesége egy izben Montchenunek, a francia komisszáriusnak, ültetésre
való babfajtákat ajándékozott. A babok virága kék, fehér és piros volt.
A kormányzó ebben tüntetést fedezett fel a bécsi kongresszus által
megállapitott államrend ellen. Egy Poppleton nevü angol tisztet sürgősen
elhelyeztetett a szigetről, mert Napoleontól egy tubákos dobozt fogadott
el ajándékul. Longwoodnak állandó csapása volt a tömérdek patkány. Erről
a nagyfontosságu ügyről azt jelentette feljebbvalójának, Bathurst
gyarmatügyi államtitkárnak, hogy a _tábornok_ szolgái tudatosan hagyják
elszaporodni a patkányokat, hogy gazdájuknak alkalma legyen panaszkodni
és jobb bánásmódot követelni. Mikor Napoleon néhány héten át
szórakozásból nyulakra, galambokra és mellesleg megjegyezve, Bertrandné
tyukjaira is lövöldözött, álmatlan éjszakái voltak, hogy mi történjék,
ha foglya véletlenül egy embert talál megsebesiteni. Ebben az esetben
milyen bánásmód jár ki neki? Szabad-e ellene gondatlanságból okozott
testi sértésért, vagy emberölésért eljárást inditani? O’Meara távozása
után Napoleon nagybátyja, Fesch biboros egy Antommarchi nevü korzikai
származásu orvost küldött Szent Ilonára, aki nem tudta megnyerni
Napoleon bizalmát. Ezért mikor a császár megbetegedett és orvosi
kezelésre volt szüksége, a kormányzóság orvosát, Arnott doktort
rendelték ki melléje. Hudson Lowe nem tudott belenyugodni, hogy az orvos
Napoleont császárnak nevezte. Hosszu fejtörés után abban állapodott meg
önmagával, hogy a betegség tartamára leghelyesebb lesz a _páciens_
cimnek a használata. A tapintatlanságok és tüszurások szüntelen
ismétlődésétől eltekintve Sir Hudson Lowe személyileg is gyülöletes volt
Napoleon előtt, mert az ellene vivott angol háboruk során nem a
regurális katonaság soraiban harcolt, hanem egy korzikai felkelőkből
álló csapatnak volt a parancsnoka. Éreztette is vele, hogy nem
katonának, hanem bandavezérnek tekinti. Az első három hónap alatt
mindössze hatszor beszélt vele, azután megszakitott minden
összeköttetést. Sem őt, sem a kiküldött angol tiszteket nem fogadta.
Néha napokig nem mozdult ki a házából. A kormányzó ilyenkor
kétségbeesett; attól rettegett, hogy Napoleon esetleg már nincs is a
szigeten; emberei a kerités mögül és a fürdőszoba ablakain át
leselkedtek Napoleonra és kő esett le a szivükről, ha végre
megpillantották.

Pedig komoly szökési kisérletről alig lehetett szó. Egy ideig hire járt,
hogy kétezer francia emigráns gyült össze a braziliai Pernambucoban s
ezek Latapie ezredessel az élükön ki akarják szabaditani Napoleont.
Gyorsjárásu gőzösről, sőt tengeralattjáróról meséltek, amely Amerikába
szállitja a szökevény császárt. Mindez természetesen csak a fantáziának
volt a szüleménye. Ilyen vállalkozásra, ha lehetséges lett volna is, a
szent-ilonai fogoly már nem volt alkalmas. Las Cases és Gourgaud
próbálkoztak Európába való visszatérésük után, hogy egyes hatalmaknál
hangulatot teremtsenek mellette, de eredménytelenül. Csak rémlátás volt,
amit a kormányzó a szökésről elképzelt.

Sir Hudson Loweról Európa közvéleménye már régen megalkotta az itéletét.
Igaz, hogy végeredményben az angol kormány utasitásai szerint
cselekedett, de a keresztülvitel az ő müve volt. Az egyértelmü itéletbe
csak Anglia nem tudott sokáig belenyugodni. Egész irodalom keletkezett,
amely nemzetközi jogi szempontból magyarázza a kicsinyeskedő
rendszabályokat, védi a szent-ilonai fogságot és tisztára igyekszik
mosni a kormányzót. Még Longwood klimáját is védik, azzal az
indokolással, hogy az nagyon megfelelt a Korzikában született
Napoleonnak. A hibás szerintük mindig Napoleon volt, aki parvenü
gőgjével nem tudott lemondani az üres császári cimről és a vele járó
külsőségekről. Csak az utolsó tizenöt esztendő folyamán, mióta az
_entente cordiale_ közel hozta Angliát és Franciaországot, kezdik az
angol történetirók is a dolgokat tárgyilagosan megitélni. Az uj idők
politikája nem kedvez Sir Hudson Lowenak. Angliában is erkölcsileg
elitélt ember lett belőle.

De a kormányzó nem volt az egyedüli hivatalos személy, aki Napoleon
őrizetére volt kirendelve. A bécsi kongresszus megállapodása értelmében
Ausztria, Porosz-, Orosz-, és Franciaország fel voltak jogositva, hogy a
kormányzó mellé _komisszáriusokat_ küldjenek ki, kiknek feladatuk, hogy
„Bonaparte állandó jelenlétéről meggyőződést szerezzenek“. Poroszország
nem vette igénybe ezt a jogot, de Ausztria kiküldötte Stürmer bárót,
Oroszország Balmain grófot, Franciaország pedig Montchenu grófot. Az
utolsó alezredes volt Valence-ban, mikor Napoleon ugyanott mint hadnagy
szolgált és sohasem tudta megbocsájtani, hogy a korzikai parvenü oly
alaposan fölébe kerekedett. Ezek a komisszáriusok voltak Szent Ilonának
az operett-alakjai. Napoleon tudomást sem vett róluk, ők maguk nem
juthattak el Longwoodba s csak közvetve hallottak a fogolyról valamit.
Állandó civódásban voltak a kormányzóval s napirenden voltak a hatásköri
összeütközések. Ők egyenjoguaknak vélték magukat, a kormányzó
fölöslegeseknek tartotta őket. Hazaküldött jelentéseik örökbecsü
darabjai az arisztokratikus diplomácia semmitmondó ostobaságainak.

Ezek voltak Szent Ilona szigetén a szereplők Napoleon körül. A
főszereplő állandóan ő maga maradt, aki még fogságában is szüntelenül
császárnak érezte és tudta magát. Kicsinyben ugyanaz a szertartás maradt
meg amely Párisban vette őt körül. Asztalánál állandóan üresen állott
egy szék a császárné számára. Gourgaudnak egyik fő sérelme az volt, hogy
Bertrand főudvarmester állandóan a császár asztalánál étkezhetett, ő
nem. „Alattvalói“ csak állva jelenhettek meg előtte s csak kifejezett
engedelmével foglalhattak helyet. Egyebekben űzte a nagy politikát, ha
nem is a maga, a bonapartista gondolat javára.

A Szent Ilonán töltött hatodfél esztendő alatt Napoleon tollba mondotta
emlékiratait Talán ezek az emlékiratok, amelyeknek történeti értékét
méltán nagyon erősen megtépázták, a legszebb bizonyitékai Napoleon
céltudatos és mindenben csak a saját érdekét szolgáló egyéniségének. Az
elsőtől az utolsó sorig az ő politikájának, cselekedeteinek az
igazolását szolgálják. Nem az van bennük, ami történt és amit maga hitt,
hanem amiről azt akarta, hogy mások higyjenek. Épen azért csak a
legnagyobb óvatossággal és kritikával kezelhetők.

Majdnem ilyenek a körülötte mozgóknak naplói és emlékiratai is, kezdve
Las Casesnak nyolc kötetes munkájától a szent-ilonai angol leányok naiv
feljegyzéseiig. Napoleon nagyon jól tudta, hogy minden szem és fül rája
tapad s hogy amit mond, nem szük környezetének, hanem az utókornak
mondja. Cinikus nyerseséggel nem egyszer meg is mondta környezetének,
hogy jegyezzék a szavait, mert minden soruk, amit leirnak, valaha nehéz
pénzt fog érni. Tényleg az egy Bertrand kivételével a szent-ilonai
fogság összes szereplői, franciák, angolok, francia, osztrák és orosz
komisszáriusok egyaránt közzétették naplóikat. Ezek is egy teljesen
hamis, a történelmi valóságnak meg nem felelő Napoleont tárnak a szemünk
elé. De van nekik még egy hibájuk is. Majd mind arra törekszenek, hogy
minél érdekesebb dolgokat mondjanak el, hogy minél jobban előtérbe
tolják a saját személyüket és hogy maguknak vindikálják Napoleonnak
különösen kitüntető bizalmát. Sorra eltorzitják igy az eseményeket és
sorra ellentmondanak egymásnak.

Klasszikus példája ennek Antommarchi egy feljegyzése Napoleonról, aki az
elysiumi mezőkről beszél, ahol őt Kléber, Desaix, Bessières, Duroc, Ney,
Masséna és Berthier várják, hogy beszéljen velük hadjárataikról és a
letünt dicső napokról. Erről a mondásról a többiek, akik pedig ugyancsak
szorgalmasan jegyezték Napoleonnak minden szavát, semmit sem tudnak.
Montholon ellenben megirja, hogy a kérdéses időpontban Napoleon már
egyáltalán nem fogadta Antommarchit. Az egész mondás a mesék országába
tartozik. Mégis az egész szent-ilonai tartózkodásból ez ment át
legjobban a köztudatba, számtalanszor ismételték, ujra meg ujra
megirták, sőt látomások formájában meg is festették. Hiába, a valóságnál
a költészet mindig jobban megkapja az emberek fantáziáját.

Legkevesebbet Napoleonnak az utolsó hónapjairól tudunk. Las Cases,
O’Meara, Gourgaud már elhagyták a szigetet; a régiek közül már csak
Montholon és Bertrand voltak Napoleon mellett. Antommarchit Napoleon ki
nem állhatta, Arnott dr. csak esetenkint látogatta meg, Bertrand pedig
nem vezetett naplót. Csak nagyjából tudjuk, hogy régi gyomorbetegsége
1820 végétől kezdve vett erőt rajta. Jellemző, hogy panaszait nem
akarták elhinni. Antommarchi mosolygott és mosolyával nem egyszer
felbőszitette a fogoly császárt; Sir Hudson Lowe szinlelést gyanitott,
amellyel Napoleon csak kedvezéseket akar kierőszakolni; Arnott dr. pedig
még április elején is kielégitőnek tartotta a _páciens_ állapotát.
Diagnozisa májbetegség volt, pedig minden valószinüség szerint a
gyomorrák, amely atyját is sirba vitte, hatalmasodott el Napoleonon.
Csak Napoleon volt tisztában az állapotával. Február 15 és április 25.
között tollba mondta a végrendeletét; közben, április 18-án intézkedett,
hogy halála után a testét boncolják fel; néhány nappal később pedig a
felravatalozásáról rendelkezett.

Környezete csak május 3-án kezdte látni, hogy a vég közeledik. Este
Vignali abbé, akit Fesch biboros küldött Szent Ilonára, feladta neki a
halotti szentségeket. Másnap megkezdődött az agónia. Nem beszélt, csak
szaggatott szavak hagyták el az ajakát. A szél, amely állandóan söpörte
a fensikot, ezen a napon viharrá erősödött és egész sor fiatal fát
tépett ki gyökerestől Longwood körül. A vihar következő nap, május 5-én
is szakadatlanul dühöngött. Este 6 óra tájban a császár megszólalt:
„_hadsereg_“ és utána elköltözött az élők közül.

Végrendeletében Napoleon azt kivánta, hogy a „Szajna partján temessék
el, a francia nép körében, melyet oly nagyon szeretett“. Kivánsága nem
teljesült, Longwood közelében temették el két füzfa tövében, a sziget
egyik legmagasabb pontján. Koporsója körül mégegyszer kitört a harc
kisérői és a kormányzó között. Bertrand és Montholon a _Napoleon_ nevet
akarták rávésetni a koporsóra, Sir Hudson Lowe a _Bonaparte
tábornok_-hoz ragaszkodott. A vitát ugy oldották meg, hogy jeltelen
koporsóban helyezték örök nyugalomra.

A nyugalom nem volt örök. Évek multával, mikor feledésbe mentek a harcok
sebei, Franciaország Napoleon tetemeit visszakövetelte magának. Hadihajó
ment érte, hogy hamvait elhozza pompájának, ragyogásának szinhelyére,
Párisba. Porai az invalidusok dómjában pihennek. Emléke azóta a
történelemé, körötte pedig fonódnak, szövődnek a legendának aranytól
csillogó szálai…



AZ ŐRÜLT KIRÁLY NYOMAIN.

A bajor Alpesek egyik legfestőibb pontján, közel a tiroli határhoz, ahol
a Lech vize kiszabadulva a hegyek szakadékaiból, ezüstösen csillogva
kanyarog észak felé, emelkedik Neuschwanstein vára. Csodálatosan bizarr,
szinte szinpadi hatásokra emlékeztető alkotás. Az alaprajza a Wartburgé,
de a kivitele teljesen modern. Tornyok, erkélyek, merész bástyafalak,
bent fantasztikus motivumokkal diszitett folyosók, pazar, szinte barbár
fényüzéssel diszitett szobák, melyekben szobrok, képek, himzések
formájában szüntelenül Wagner operáinak motivumai térnek vissza. A
szobák sorában egy mesterséges cseppkőbarlang és egy olyan trónterem,
amely tömegek befogadására épült, de embert esztendőkön keresztül egy
őrült királyon kivül nem látott. Husz méter hosszu, tizenkét méter
széles és tizenhárom méter magas. Az Isten kegyelméből való királyságnak
legtulzóbb szimbolizálása. Boltozatán a nap, hold és csillagok, padlóján
mozaikból kirakva a föld különböző állatai. Egyik oldalon fent a világ
nagy törvényhozói, másik oldalon Mózes a tizparancsolattal; az apsis
felső részén Krisztus, a világ legfőbb törvényhozója, alatta a hat
szentté avatott király. Ezek előtt magányosan a trón emelvénye, ahol
csak a királynak van helye. Minden egyéb halandóé lent van a kupola
alatt, ahol a mozaik-állatok tarkállanak.

Immár csaknem negyven esztendeje, hogy Lajos király orvosával együtt
beleölte magát a starnbergi tó vizébe. Az események emlékezete azóta
elfakult és Neuschwansteinen kivül csak Linderhofhoz, Herrenchiemseehez
és néhány félbemaradt tervhez füződik a szerencsétlen bajor királynak a
neve. Dinasztikus és egyéb okoknál fogva negyven esztendőn keresztül a
históriáját nem is nagyon feszegették, pedig emberi és lélektani
szempontból II. Lajos korunk legérdekesebb alakjai közé tartozik. Most,
a nagy összeomlás után egymásután több, orvosi és történelmi szempontból
egyaránt nagyon komoly könyv jelent meg róla, melyek a valószerüség
megvilágitásában rajzolják meg egyéniségét és bizarr cselekedeteit.

A Wittelsbachok, akiknek családjából II. Lajos származott, sok
tekintetben nem tartoznak az átlagdinasztiák közé. A családnak egy-egy
tagja állandóan képviselte a müvészetek, a tudomány, de egyuttal a
különcködés iránt való hajlamosságot. Katonai tehetségek nem termettek a
Wittelsbachok családjában, de épitkező, pompát szerető fejedelmek annál
inkább. Volt bajor választó, aki a XVIII. században a starnbergi tavon
megépitette a dogék diszhajójának pontos mását és az alpesi vizen
velencei éjszakákat rendezett. Mások reneszánsz- és barokk-palotákkal,
vadászkastélyokkal szórták tele a bajor felföldet és
porcellánmanufakturákat létesitettek. Az ujabb Wittelsbachok közül I.
Lajos, az őrült bajor király nagyatyja, hires festőkkel szépség-galériát
állittatott össze: rangra való tekintet nélkül lefestetett minden nőt,
királynőtől parasztlányig, aki szépségideáljának megfelelt.
Negyvennyolcban Lola Montez miatt kellett lemondani a trónjáról. A fia,
Miksa, akinek emlékét hirdetik Münchennek csaknem összes muzeumai és
képtárai, tudósokkal, müvészekkel vette magát körül. Nála a különcség
egy olyan irányba tolódott el, amely Németország Athénjévé avatta a
bajor fővárost.

A müvészi hajlamosságokon kivül a legtöbb Wittelsbachnak családi
öröksége volt a melankóliára, tépelődésre, magánosságra való hajlandóság
is, amely egyeseknél egészen az emberektől való irtózásig fokozódott.
Ebben a sajátságos kedélybetegségben szenvedett Erzsébet királyné is,
aki szintén a starnbergi tó partjáról került a bécsi Burgba és a budai
királyi palotába. Az összeházasodások, melyek a Wittelsbachok
családjának egyes ágai között gyakran ismétlődtek, természetesen
fokozták ezeket a tulajdonságokat. Mikor pedig Miksa királynak Mária
porosz hercegnővel kötött házasságánál kétoldalu terheltség esete
forgott fenn, be kellett következni a tragédiának. A házasságból két
gyermek származott: Lajos és Ottó. Mindkettő őrülten végezte életét.

II. Lajos 1845 augusztus 25-én született a München melletti nymphenburgi
kastélyban. Gyermekkora nem volt, mert Miksa királynak, aki valóságos
tudománysmokk volt, az volt az elve, hogy egy leendő királynak _mindent_
tudni kell. A kis herceg fejét teletömték mindenféle bölcs dolgokkal,
csak azt az egyet felejtették el, hogy az élettel megismertessék.
Nevelésének másik szempontja volt ugyanis, hogy a király mindenki fölött
áll, barátja senkinek sem lehet. Az élet nem ismerését sikerült benne
annyira fejleszteni, hogy mikor nagykorusitása alkalmával a bajor
országgyüléstől ajándékba megkapta az összes forgalomban levő bajor
pénzek egy-egy darabját, ami kitehetett vagy száz forintot, azt
képzelte, hogy vele egy egész ékszeresboltot össze lehet vásárolni.
Leendő hü alattvalóit a fiatal Lajos csak az udvari szinházból ismerte.
Wagner akkoriban, a hatvanas évek elején kezdett divatba jönni s
operáinak ragyogó képei ragadták meg leginkább Lajos képzeletét. A
zenéhez ugyanis nem volt tehetsége, a zenei rész nem is nagyon érdekelte
s a mondai, fantasztikus rész, a szinpompa és tarkaság volt az, ami
Wagner operáiban megkapta őt.

Huszonegy esztendős korában került ez a világtól való
elzárkózottságában, de valósággal isteni rendeltetésének tudatában
nevelt fiatal ember Bajorország trónjára. Szokásos hódolat, örömrivalgás
fogadta mindenfelől, ő pedig azt hitte, hogy az isteni gondviselésen
kivül cselekedeteinek csak a saját akarata szabhat határt. A jövő sötét
árnyai még nem lebegtek fölötte s amivel uralkodását megkezdette,
legfeljebb kissé furcsának tünt fel a hü bajorok szemében, de nem nagyon
akadtak fenn rajta.

A király legelső cselekedete ugyanis az volt, hogy Wagner Richárdot, aki
akkor volt kénytelen adósságai miatt Bécset elhagyni, meghivta az
udvarába. Ilyesmi a müncheni udvarban szokásban volt s a bajorok
legfeljebb ugy vélekedtek, hogy a szinésznők, piktorok, szobrászok, irók
és más hasonló kasza-kapakerülők után most a muzsikusok következnek.
Wagner Richárd esete azonban nem volt egészen egyszerü. Nemcsak maga
jött, hanem a saját udvara is, akik között voltak nem egészen
kifogástalan lovagok is. Az eltartásuk sok pénzbe került; viselkedésük
pedig kihivta a kritikát, ők ellenben a királyra támaszkodva és a király
nevét is belekeverve a dologba, a sajtóban személyeskedtek.
Országgyülés, kormány, klérus egyaránt Wagner és társai ellen fordult és
a király, aki azzal büszkélkedett, hogy neki Wagner az udvari
zeneköltője, kénytelen volt eltürni az eltávolitását. Ugyanez az eset
később is ismétlődött, mikor a király Kainz szinészt tüntette ki hasonló
módon a barátságával. Ezt a királyi mindenhatóságán esett kettős csorbát
sohasem tudta kiheverni.

A harmadik okot, amely hozzájárult Lajos lelki egyensulyának
fölbomlásához, a nők szolgáltatták. A nőkhöz való viszonya kétségtelenül
egy beteges lelkiállapotnak volt a kifolyása. Fiatalabb éveiben, az
összes egykoru följegyzések, de a fenmaradt képek szerint is, csodaszép
férfi volt, akiért a nők rajogtak, anélkül, hogy rajongásukat valaha is
viszonozta volna. Egy ideig az a hir járta róla, hogy elveszi III.
Sándor cár egyik leányát. A cári család lent is járt Bajorországban, de
a házasságból nem lett semmi. Néhány évvel később Lajos eljegyezte
Zsófia bajor hercegnőt, Erzsébet királyné nővérét; kitüzték az esküvő
napját is, de utolsó pillanatban a király menyasszonyát – feloldotta az
eljegyzés kötelezettsége alól. A király nőgyülölő hirébe került. Iszonya
a nőktől annyira ment, hogy a még fiatal Eugénia császárnénak sem tudta
megbocsájtani, hogy egy látogatás alkalmával őt megcsókolta. Későbbi
éveiben nőt egyáltalán nem türt maga körül. Saját anyjához való
viszonyát, de egyuttal beteg lelkivilágát legjobban jellemzi az
utasitás, melyet udvarmesterének adott, mikor anyja a porosz győzelmek
idején akarta őt meglátogatni:

– Őfelsége, a király nincs abban a helyzetben, hogy egy porosz hercegnőt
fogadhasson.

Ezer meg ezer apró ok szövődött lassankint össze, melyek Lajos
különcködéseit a lelki egyensuly teljes felbomlásáig fokozták. Alig
három-négy esztendővel trónralépése után már kezdték suttogni, hogy a
királynál valami nincsen egészen rendjén. A király mind kevesebbet
mutatkozott a nyilvánosság előtt s amit cselekedett, magán viselte
legalább is a zavartságnak a jellegét. A szinházat nagyon szerette, a
közönséget ellenben ki nem állhatta. Szigoruan elrendelte tehát, hogy
abban a pillanatban, mikor belép a páholyába, a nézőtérnek el kell
sötétülni. Később már ez sem volt elég. A müncheni udvari szinházban
külön előadásokat rendeztetett, melyeknek ő volt az egyedüli nézője. A
hetvenes évek elejétől a katasztrófáig összesen 208 ilyen előadást
tartottak. Mikor 1872-ben a bayreuthi Wagner-szinházat megnyitották, a
király is elment a megnyitásra, de vonatát éjjel a nyilt pályán
állittatta meg, a város megkerülésével észrevétlenül ment a szinházba és
amint jött, ugyanugy távozott.

A politikában egyre nagyobb bajokat okozott Lajos különcködő
magaviselete. Mind nehezebben lehetett rávenni, hogy teljesitse azokat a
kötelezettségeket, melyek egy monarchikus államban az államfői
mesterséggel elválaszthatatlanul vele járnak. A hetvenes évek elejétől
kezdve nem lehetett rábeszélni, hogy idegen uralkodót fogadjon, vagy
meglátogasson. Utoljára 1875-ben vett részt udvari ebéden. Az
államügyekkel nem törődött, minisztereit nem fogadta, hanem velük csak
kabinetirodai titkára utján érintkezett. A legfontosabb állami
okiratokhoz gyakran alig lehetett az aláirását megkapni; ugy kellett a
hegyek között valamelyik kastélyában, ahol éppen rejtőzött, előkeresni.
Bajorország megszokta, hogy sohase lássa a királyát. Azt rebesgették
róla – és a hir igaz is volt, – hogy csak kénytelenségből tür maga körül
emberi arcokat és mikor rossz hangulatban van, lakájai csak fekete
álarcban mutatkozhatnak előtte.

Lajos öccsén, Ottó hercegen, már 1875-ben kitört az őrültség és az
összes jelek arra mutattak, hogy Lajos sem beszámitható. A királyi
fenségnek a gondolata volt az, amely mindjobban megzavarta. Nem talált
embert méltónak, hogy vele érintkezzék. Mikor egy izben valamelyik
előkelő udvari tisztviselő emlékezetébe bátorkodott idézni, hogy
gyermekkorában visszarántotta őt a hohenschwangaui vár bástyájáról,
Lajos nyersen felelte:

– Szóval, ön akkor meg merészelt engem érinteni!

De sajátságos módon vele jár a monarchikus gondolattal, hogy a királyok
elmebeli állapotának zavartságát nem szabad észrevenni. Lajossal is ez
történt. Mikor már tisztában voltak is a bajával, nem tettek ellene
semmit, hisz ő volt a király. Nyilvánvalóan még továbbra is
uralkodhatott volna, ha pénzügyi okok nem kényszeritik a család többi
tagjait és a minisztereket, hogy közbelépjenek.

Akárcsak a Bourbonoknak, Lajosnak is szenvedélye volt _az épitkezés_.
XIV. Lajos mintájára épitkezéseivel akart halhatatlan emléket állitani
magának. De mint minden egyéb cselekedetében, bizarr volt az
épitkezéseiben is. Rejtett helyeken, sziklavölgyekben, tavak szigetein
épittetett magának kastélyokat, várakat. Trianon és Versailles volt az
ideál, mely előtte lebegett, mikor Linderhofot és Herrenchiemseet
felépitette. A Wartburg lebegett előtte, mikor Neuschwanstein várának
alapjait lerakta, melyben a wagneri Parsifal-álmokat akarta
életrekelteni. Hogy ezekhez az épitkezésekhez impulzust kapjon, 1870–71
után is, német fejedelem létére képes volt elmenni Versaillesbe. De ha
le is másoltatta ezeknek a francia királyi kastélyoknak hideg pompáját,
vagy a középkori német lovagvárak romantikáját, mekkora különbség volt
közöttük tartalom tekintetében! Ott pezsgő, eleven udvari élet, bálok,
fogadtatások, a Wartburgban dalnokversenyek, itt egy önmagával
meghasonlott lélek, aki egymagában járja a pazar pompával berendezett
termeket, vagy meggyujtatja a neuschwansteini vár lovagtermeinek összes
gyertyáit, hogy egymaga gyönyörködjék a csillogásban, ragyogásban.

Csak abban egyeztek meg a bajor Lajosnak épitkezései a francia Lajosok
épitkezéseivel, hogy egyformán rengeteg sokba kerültek. Az uj Lajos
idejében azonban már megszünt az a boldog állapot, mikor az uralkodó
magánpénztára összeolvadt az államkasszával. A király magánvagyona és
civillistája nem volt elégséges a fantasztikus épitkezési dühnek a
kielégitésére. Az épitkezés szenvedélye ugyanis valóságos dühvé
fokozódott. Neuschwanstein még nem volt befejezve, Herrenchiemsee még
épülőfélben volt, mikor Lajos már egy hegy tetejét planiroztatta, hogy
ott Falkenstein néven egy gótstilü várkastélyt épitsen. Pénzügyei igy
egyre jobban összekuszálódtak. Adósságai meghaladták a tizenhárom millió
aranymárkát, uzsoraterhek nyomták és uj kölcsönök szerzése egyre
nehezebbé vált. A király kétségbeesett eszközök után kezdett kapkodni.
Először minisztereitől, azután az országgyüléstől követelte, hogy
privátadósságait fizessék meg és adjanak pénzt terveinek végrehajtására.
Még Bismarckhoz is fordult, akit pedig utált, mert benne látta az
okozóját, hogy vazalussa lett a Hohenzollerneknek. Mikor minden oldalról
ellentállással találkozott, elhatározta, hogy feloszlatja az
országgyülést és önhatalmulag fog intézkedni.

Ekkor határozták el a felelős tényezők, hogy cselekedni fognak. 1886
junius elején Luitpold herceg elnöklete alatt összeültek uralkodó család
hercegei és a kormány tagjai s a kiállitott orvosi szakvélemények
alapján megállapitották, hogy Lajos az uralkodásra képtelen s helyébe
régenst kell ültetni. Nyomban ki is küldtek egy bizottságot
Neuschwanstein várába, ahol a király akkor tartózkodott, hogy őt elfogja
és starnbergi tó partján fekvő Berg kastélyba szállitsa. A tervet
csendben akarták végrehajtani s a régensség proklamálását csak a király
elfogatása után akarták nyilvánosságra hozni. A félrendszabályok azonban
majdnem megbosszulták magukat és kis hijján tragikus vége nem lett az
expedició kiküldésének.

A _Fangkommission_ junius 9-én érkezett meg Neuschwansteinba. Éjjel
volt, a királyt nem akarták zavarni. A müncheni urak kiséretében lévő
szolgák elmondták az ut célját a királyi lakájoknak, akik besugták az
ügyet a királynak. Az őrült király pedig lelkiállapotához egyáltalán nem
illő energiával intézkedett. Testőreivel egynek kivételével az egész
bizottságot lefogatta és lezáratta. A bizottság szerencséjére azonban a
király további parancsai olyanok voltak, hogy még a vak engedelmességhez
szokott testőrök is meghökkentek: elrendelte, hogy elfogottak szemét
szurják ki és valamennyit nyuzzák meg elevenen. Ilyesmit a nyolcvanas
években már királyi parancsra sem szoktak megcselekedni.

Igy a bizottság szabadon maradt tagjának, Rumpler követségi tanácsosnak
elég ideje maradt, hogy Münchenbe táviratozzon és a kormányt
fellármázza. Münchenben erre 10-én Luitpold herceg és a kormány
valamennyi tagjának aláirásával proklamálták a régensséget, intézkedtek
az elfogottak kiszabaditása iránt; különvonaton politikai bizottság
helyett elmeorvosokat és ápolókat küldtek Füssenen át Neuschwansteinba s
a következő éjszaka nagy elővigyázati rendszabályok között Lajost
elfogták.

Az őrült királyt Gudden dr., akit őrizetével megbiztak, zárt kocsiban
szállitotta Berg kastélyba, amelyet előzetesen szanatóriumszerüen
alakitottak át. A király eleinte tiltakozott, de azután az őrülteknél
gyakori tettetéssel belenyugodni látszott sorsába. Orvosával értelmesen
beszélgetett, magaviselete nyugodt volt, ugy hogy a megérkezése utáni
napon, junius 13-án estefelé Gudden már sétálni vitte őt a kastély
parkjába. A sétáról sem a király, sem az orvos nem tért vissza. Kilenc
óra felé a nyugtalankodó ápolók és csendőrök a keresésükre indultak és
az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy
öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a
király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és
együtt elpusztultak.

A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették
meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte;
lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest
– 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül
kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan
elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre
nézve.

Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus
egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben.
Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón
várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb
végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás
után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a
máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.



REZIDENCIÁK.

Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy
bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és
Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan
királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb
elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói
épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely
legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult
század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek,
nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara
uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni
ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik
fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a
látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki
belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az
egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől
megkülönbözteti.

Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, ha az európajáró utas
néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére,
épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében
olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja
csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a
szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu
időn át lakozott.

Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek
a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir
városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor
már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi
szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a
primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt
oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette
érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden
uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre,
aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal
felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.

Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei
a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot
alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a
tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század
derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a
kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat
szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt
s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi
szempontoknak volt alárendelve. A városokat az uralkodók nem nagyon
szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy
változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi
hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független
városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig
az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A
pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb
célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.

Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment
végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi
uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési
tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok
megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója
Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a
Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális
változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.

Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a
nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember
szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött
fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos
falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt
elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép
a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig
lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor
élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen
megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb sokadalmaknak az
ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában.
Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse
udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki
sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy
esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és
őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat
a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni
szeszélyének köszönhették az eredetüket.

Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak
itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a
termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a
pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban
sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait
rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A
berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek
elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a
fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve
felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a
kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek
segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi
történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős.
Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai
pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa
összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor
alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt
rendezett lovának és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba
ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy
szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri
Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.

Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a
befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a
teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart,
mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze
alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda
másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul
maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki
nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami
ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó
parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet
Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a
Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más
rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol
papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne
karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze,
hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét
ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok
szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül,
gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat
uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.

Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki
rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár
Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo,
mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy
periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől
a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek,
kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak,
szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor
az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek
magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele
lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne
találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem
emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint
uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és
rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési
szenvedélyüket ki tudják elégiteni.

A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult.
Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a
bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában;
annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz
felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a
muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek
otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet
utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első
muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a
néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik
létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a
muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.

Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló.
Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő
szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét?
Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és
fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a
lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen
redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy
határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális
okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük
parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy
részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez
rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos
tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a
keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak,
hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét,
vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának
szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép
dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb
protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás
cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az
alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari
porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok
eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna
azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán
müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár
pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei
porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak
azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.

Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak
Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig
megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág
„kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét
annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan
bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató
intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi
sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói
dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek
tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok
létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is
haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle
fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán
a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan
megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások,
tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü
alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.



BACH SÁNDOR.

Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett
ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az
elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta
már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok,
szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes
Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a
magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet
utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá
magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott
papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok
politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.

Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához
érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü
frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit…
önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs.
Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően
keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az
általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik
Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes
volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió
ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése
szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is
inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső
fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb
jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk
a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben
megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk
_más_ politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.

A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a _régi rendszer_,
megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi
rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a
kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen
mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő
ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész
irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló
közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál,
boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai
olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki
világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A
negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség
a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és
gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból,
Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint
egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa
lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik
patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori
hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A
még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az
olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy
negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek,
memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a
memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy
merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már
nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek,
különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is
foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van
bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő
emberei.

Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete.
Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely
alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a
tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a
peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak,
némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri
rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból
fakadó liberalizmus, személyileg pedig az _aggastyán-uralom_ megdöntése.
Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő
is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei
voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében,
melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria
trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az
események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik
oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak
ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai
erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült,
Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális
Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A
minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép
szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a
harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával.
Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a
reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is
ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer
kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását,
rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja
októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben
bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának
igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.

Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás.
Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai
és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a
monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai
diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban
egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki
kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy
Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje
a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom
kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe
átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat,
népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak
az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna
aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is
friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és
feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele
tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább
küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné
akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig
küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató
gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális
mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a
többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de
poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban
használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga
mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt
Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a
legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá.
Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél
jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit
kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de
tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.

Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag
megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését.
Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett,
de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák
kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó
határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet
ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán
kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes
bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi
cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai
szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő
ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József
trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén
a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága
szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és
modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció
tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai
programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet
mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával,
számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.

Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen
a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és
széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt
foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár
környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport
forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első
kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus
abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a
polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok
megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták
szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását.
Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka,
amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az
egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti
helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor
Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön
csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az
összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után
az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták
visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt
a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit
bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény
_magától értetődik_. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a
magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a
forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta
hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az
osztrák arisztokráciában _Landsknecht_ néven ismertek, mert szivesen
vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló
centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a
fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert
azoknak a forradalma _csak_ nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és
demokratikus.

Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet
tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha
hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett
lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott
nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a
forradalmárok az árulót, a _régi_ tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a
jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus
megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés
nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben
hol _madár_, hol pedig _angolna_ névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz
követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de
Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi
császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy
_ne_ fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már
mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még
hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi
szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány
teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most
jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából
való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:

– _Mi_ nem is jártunk más uton soha.

Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála
után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a
kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és
az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a
császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut
uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a
hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az
időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum
előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való
párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte
meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns
autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust,
hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia
főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor
Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „_In cruce
spes mea_“, – nagyon is földi értelemben veendők.

Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek,
amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését
tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó
közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat
megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az
előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el
kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az
osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak
emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is,
a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a
jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség,
lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a
tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei
népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy
kénytelen volt őket átvenni, mint ahogy átvette a Bach-féle
közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult
cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek
bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél
maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett,
mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása
alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg
felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó
közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus
rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem
akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és
a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást
látta benne.

A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden
fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár
annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek _birodalmi_
politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott _a német
gondolattól_, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német,
de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is
lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát,
amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos
őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller
nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében
felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt
kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az
anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a
cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem
ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is,
ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.

Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és
cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan
áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi
nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek
szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes
elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se
használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag
veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának
megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi
különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a
Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a
képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat
rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad
bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal
császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából
megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a
_Rückblick_ dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az,
hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással
és tartuffiádákkal párosul.

Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt.
Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent
elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben
szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált
minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a
tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, minthogy
Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját
tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az
uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz
esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar
mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai
pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték
róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó
körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak,
amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes
években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz
egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan
fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei
kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől
visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és
zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.

Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra
vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a
reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel
hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek,
hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen
egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek
látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják
a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen
egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az
_átnyergelések_ lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány nagyon
jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü
kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely
átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott
a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a
parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A
kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka
közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő
kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a
feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban
tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány
nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány
felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő,
aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos
házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor
éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és
helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal
ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy
mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat
tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden
eszközzel meg _kell_ védelmezni.

Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt
érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje
Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel.
Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken,
bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon
milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. A mindenhatónak
tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem
használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem
öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden
cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran
sulyos következetlensége csak látszólagos, mert _önmagukhoz_ mindig a
legszigorubban következetesek.



BONYHÁDY ISTVÁN.

Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött
német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a
Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében.
Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a
családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét
szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü
familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády
Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a
napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult
tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a
helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával,
egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes
vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy
rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával:
a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a
Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai
követ is lehet belőlük.

A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut
kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos
volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos
változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja
a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és
Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt
szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének
közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor,
aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett
párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen
a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz
januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság
előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és
tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki
honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét
1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán
volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte
be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt
közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért
négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és
huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda
ostrománál kapott sebébe halt bele.

A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a
szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé,
ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az
első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok
és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig
már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a
saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt,
mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek
pszihéjének a magyarázata.

Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását
egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője
kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig
főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a
későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku
megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és
rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál
nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a
császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar
szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két
testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán
harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az
elpusztulástól. A _gutgesinnt_ testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt
expiálták a _rebellis_ büneit. Sokszor már a következő generációban
bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és
függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a
történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még
nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek
nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük _a csak
azért is_ virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra,
elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem volt elég függetlenségi és
radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht
főherceg.

Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt _in
contumaciam_ halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság
elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki
megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra,
rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon
meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és
kérték, hogy letehessék _a lázadók által beszennyezett_ Perczel nevet és
nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük
Bonyhádyak.

István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a
renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott
gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem
mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az
önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a
forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében
inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében _közönségesen
ismert szelleménél fogva_ fosztott meg hivatalától, az ostromállapot
idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a
szószékről is prédikált a _lázadás_ ellen, szintén jutalmul kapta a
rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz
alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még
„alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből
lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül
került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének
végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő
politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom
köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás
is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek
megfordulhattak, mikor kiábrándultak _az uj rendszerből_, számára nem
volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik
mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a
jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani.
Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden,
benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a
házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a
stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték
le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai
állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.

Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a
társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády
családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A
társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos
érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival,
hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és
bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem
piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi
levéltár ma is őriz néhány ilyen „_Amice_, polgármester!“ megszólitásu
diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden
készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ Egyes üzenetei egyenes
inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a
dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a
cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt
a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos
módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a
_forradalmi emlékek_ tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg
akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A
levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek
lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton,
1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket,
melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók.
Eltiltotta _a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal
disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok_ viselését. Fegyelmit
inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a
nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A
kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri
ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság
képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.

Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város
közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel,
akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá
kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az
egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai
helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a
megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott.
Bonyhády egy alkalmat se mulasztott el, hogy az előtte megjelenőknek
metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth
tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó
fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség.
Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy
uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:

– Asszonyom, a kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.

Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind
jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom
mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben
való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a
feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos
ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A
megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal
vágta oda neki:

– Tisztelendőségednél nincs okosabb ember a szegedi piaristák között?

Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal
felelte:

– Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták,
hogy ide én is jó leszek.

Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia
Szegedet.

Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle
önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a
Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő
dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem
tehetnek, „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura
hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a
viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a
Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában
szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s
a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják,
forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A
„kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai
között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a
kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak
ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás
indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir.
tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges
megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március
12-iki politikai jelentése a következőket mondja:

„A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes,
engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte
felüli hirek kevés hitelre találnak.

A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott
felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó
behozatala ellen csoportosulnak.

Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a
reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a
jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke
helyreálltán s a fejlődést várja.“

Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék bármely más
rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor
kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a
téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor
kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a
pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek,
megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett
tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a _more patrio_
városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se
szivesen fogadta a gyülölt kezekből.

Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő
küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági
tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás
alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem
segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és
mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s
beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht
főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A _kis alkotmány_
idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a
közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat
olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári
tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került
darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a
forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen
passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és
a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai
önigazolás-féle volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy
kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt
kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni
_Rumpf-parlament_ február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra
vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan
kemények, akárcsak az egyénisége.

De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van
még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja
mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István
tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása
után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele
azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen
visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a
közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb
embereket is csak _kivülről_ tudjuk megitélni és csak következtetni
tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez
hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek
előtt örökre zárva marad.



AZ ESZÉKI ÁRULÁS 1849-BEN.

Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai
adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos
könyv, „_Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13.
und 14. Februar 1849._“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből
kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a _Glavásch_ János
őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv
ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit
köszönhet az ő _becsületes és önfeláldozó_ császárhüségének. Ennek
bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is
hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a
könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az
ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.

A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István
birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után,
mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel
szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is
szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg
hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó
tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor
a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen
volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig
a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „_A
fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos
rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama
boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott
’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az
ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember
Amerikába menekült._“

A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen
elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett
fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a
szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek
megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik,
amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik
végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.

A forradalom kitörésekor Eszék várának _Jovich_ báró vezérőrnagy volt a
parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár _Schwarzenau_
tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki
csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve.
Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában
még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; _anyagi_
szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani.

A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem
volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta
őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a
magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése
alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben
_Jelacsics_ megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem
kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de _Jovich_ báró még
kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt
a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban _Eszék várát
semlegesnek jelentette ki_. A várba nem eresztette be _Sassy_ őrnagy
parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a _Csorich_
őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet,
hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással
szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört
harcban érdektelennek jelentette ki magát.

Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics
hires _Flankenbewegungja_ után, október 8-án megérkezett a honvédelmi
bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a
tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti
engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.

E „_borzalmas parancs_“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich
báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a
vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig
a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik
tábornok, _Schwarzenau_ pedig se szó, se beszéd, egyszerüen otthagyta a
gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az
utját.

Október 22-én _Batthyány_ Kázmér gróf, mint a magyar kormány által
kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik
honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630
ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi
csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események
teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.

„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a
rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a
tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist
állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a
magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy _igazi
kötelességüket_ ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s
miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak
csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a
honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a
felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára
azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a
reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti.
Igy minden eshetőségre biztositották magukat.

Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, _Éder_ tábornok.
Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak
_forradalmi_ parancsnoka. A bácskai harcok idején, _Kiss, Vetter_ és
_Fackh_ tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és
összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek el ellene
s a vizsgálatba bevonták _Hatzel_ és _Bernáth_ kormánybiztosokat és a
nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna
lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak
megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét
pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi
bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a
kormánybiztos és a mellé rendelt _Földváry_ Lajos ezredes ellenőrzése
mellett Éderben megbizhatik.

Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar
ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát.
Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a
vártüzérek, akikre _szükség lehet_, az eskütételnél ne jelenjenek meg.
Mikor a _Trebersburg_ báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló
császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár
előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének
felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a
védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és
ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta
továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy
hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, _ez
igy szokás_. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt
ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett
a lóról.

_Glavásch_ őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi
kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt
még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely
alulról kezdi a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a
_birodalom_ legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig.
Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban
és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen
egy kis határsértést követett el és _három bosnyák rablót minden
tárgyalás nélkül felakasztatott_. Máskor, a félvad délszláv viszonyok
között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának
érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a _tettest_ rövid uton
megfosztották a rangjától.

Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a
hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül.
Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a
császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a
kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba
menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A
kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték _elintézésre_ a magyar
hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a
forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a
diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való
összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos
utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában
szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder,
Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a
zsebében utazhatott Eszékre.

Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint
Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni
nem lehet. A kézirat, amely csak tőle származhatik, azt mondja, hogy
_már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a
császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének_ ez volna a
legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az
emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került,
alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása
miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a
szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges
hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a
kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott.
Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg
tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát,
kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a
módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az
_ellenséggel_. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával
Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány
szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár
nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.

Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak,
mint ő. Első volt közöttük a mindig _fekete-sárga_ Éder tábornok, utána
_Neubauer_ őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő
szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen
megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el.
Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a
honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az
„ellenségnek“, hogy a várat a kezére akarják játszani. Ha ugyanis
Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az
_érdem_ és nincs kilátás jutalomra.

Glavásch összeállitotta a _gyanus_ tisztek listáját és azokat Éder
tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén
eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy
az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól,
_megbizható_ csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január
29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül
visszavonultak. _Rácz_ őrnagy, aki az alsóvárost _védte_, azt adta elő,
hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a
helyén kitartani.

Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes
Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a
vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék
kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat
elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes
hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert
néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik
oldalán, észak felől is körülzárták.

Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró
meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési
igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és
Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy _ő és még többen fel
akarják adni a várat_, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez
formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett
február 9-én s ettől fogva a várban több napon át zajos haditanácsok
követték egymást. A fiatal _Perczel_ Pál kapitány, Perczel Mór
tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy
Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb
tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta,
mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem
érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A
falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába
jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket.
Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és
ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, _testvér_
megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből
terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki
eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és
megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „_tisztességes_“
feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik
február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal
intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem _visszaadja_
jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány
embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.

A február 11-iki tárgyalásnak egyik _fontos_ pontja volt, hogy
Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását
és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. _Állitólag önként;_ aki
akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a
császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik.
Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak,
13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, _megbizható_
tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan
embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.

Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül
került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges
lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás
se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az
őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még
lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az
átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru
epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek
sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett
otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még
a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a
Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat
alávetniök.

A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder
tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg
báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül
_különös nagy érdemeket_ szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz
honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer
tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer
alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt
állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „_becsületesen_“ igyekezett
szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi
tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik
bizonyitványban ismét Éder tábornok _házi használatra_ elmondja az
árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány
bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a
_magyarón_ Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és
miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok
kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent
táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány
birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.

Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának
a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros
hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal
szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett
az oldalán volt _ellenőrködni_ Földváry és Rácz is.

A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd
kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy _a vár
feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig
vétlenségüket nem bizonyitják_.

A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események
sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem
került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé
dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek
sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy
esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most
ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles
felvilágositást.



AZ ÖREG FERENC JÓZSEF.

Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul
hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az
élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi
alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy
Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette,
miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre
trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken
keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik,
mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta
egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg
látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési
termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból,
emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert
vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő
árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt
tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább
ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a negyvenes években haladásról és
polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte
Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik
helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk
örökségül.

Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az _öreg ember_ volt
Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának
eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a
helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon
elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói
kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg
ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét
majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a
trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak
eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei
és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást
töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek
idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő
ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a
hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán
nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a
távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung
Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról,
melynél nem lehet látni, aki vetiti.

Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan
munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal
ritkábban kisérelték meg Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A
semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak
cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes
„leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel,
bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi
feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a
hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy
róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy
személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.

Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen
nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját
szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való
részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan
uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival
alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza
nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország
apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan
mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes
személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye
ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint
többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb
Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II.
Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei
jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki
szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik,
az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt
közülök olyan kizárólagosan császár, vagy király, mint Ferenc József.
Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“,
„népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte
magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak
szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól.
Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak
alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből
való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok
sorában.

Különösen az _öreg_ Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni.
Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még
fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói
méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott,
ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt
s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha
bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a
szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy,
olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek
és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló
alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott
keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv
megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a
tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg
uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott
meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az
életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus
mellképei.

Ferenc Józsefnek ezért nincsenek _mondásai_. A történelem margójára
számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről;
ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó,
vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek
ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit
neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról,
„Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem
tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a
szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a
zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag
soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála
leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is
reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.

Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint
szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi
hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge
kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói
hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig
meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a
rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi
életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték
egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg,
Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső
világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk
és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső
életéről jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez
személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt
környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös
halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az
uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra,
akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára
venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek
legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa
körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a
viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy
szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki
ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben.
Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot
szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.

Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett
elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben
senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül
Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek
halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi
előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia
tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is
mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet
illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán
szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság _exkirálynak_
nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az
illetőt:

– Exkirályok nincsenek! A király mindig király marad!

Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött
emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak,
mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük
bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem
egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint
értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra
becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a
kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és
vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári
köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek
betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy
az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont
természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény
nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát.
Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől
egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi
hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül
elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor
biztos volt a hallgatás felől, megjelent a _Wiener Zeitung_ hires
közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és
a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az
eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz
történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból
fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a
dinasztia érdeke ugy kivánja.

Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a környezetéhez
tartozó néhány _öreg urat_ kivéve, ugyszólván senkivel sem állott.
Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az
átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek
csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására
távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József
személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is
volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok
elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az
udvari körök számára valósággal _esemény_ volt, mikor az 1905. évi
galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom,
Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal
szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és
tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és
tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak
mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint
Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és
presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József
megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának
a gyengéje.

Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása,
még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki
életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései,
élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel
lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag
évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat
idéztek elő nemcsak politikájában, a kormányzat kezelésében, hanem a
dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev,
abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng
háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban
főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg
hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866.
esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi
hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven
abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták
ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok
segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz
fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett
tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra
kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a
Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj
birodalomnak a szövetségese lett.

Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes
átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az
Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói
méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az
alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá.
Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet
kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem
rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt
más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a
kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre nagy
önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó
álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német
hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira
beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a _technikájába_, hogy a
bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is
megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely
belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga
elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni.
Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak
egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje
alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a
megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány
megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való
együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába:
az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az
alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának
tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.

Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy
Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal
környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének
igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is
semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az
aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is
szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett
volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában
mondhatjuk azt is, hogy megmenthette volna vele a monarchiát és a
Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt
azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb
megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.

Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy
körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és
történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet
Ferenc József a _magyar és osztrák ügyek_ intézését illetőleg
tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt
tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák
alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére
kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a _katonai
kérdésben_ viszont azzal függ össze, hogy az állami élet
megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe
tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a
monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától
való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta
a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban
veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint
legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy
csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a
hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem
tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek
más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben
jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső
politikájának az utjai gyakran igen erősen elváltak egymástól. Német
szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós
minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a
másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése
volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar
elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.

Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen
volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának
eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett _nemzeti_
uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy
kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban,
olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem
olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik
sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon
tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az
utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a
konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német
volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában
azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben
épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől.
Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és
hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem
annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat
lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte
magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett
ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében változatlan maradt, de az
osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi
gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre
állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia
leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.

Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a _magyarokat_
Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal
szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben
felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc
József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni;
a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről
irányitott ujságirás _magasabb érdekből_ megmásitani igyekezett a
mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya
kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon
jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának
és csak _látogatóba_ jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával
Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a
magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is.
Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt
állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok
ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös
dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy
ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt
igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni
Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni
pompázó, ünnepi hangulatot kijózanodás követte s uralkodó és nemzet
állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az
utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha
korrekt, de igazán meleg és _őszinte_ nem volt soha.

Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül,
hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani.
Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése
korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől
az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt
érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt
fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása
nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál,
hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg
széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos
polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek
talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az
összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje.
Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha
azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József
korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása
Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő
alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás,
de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és
intimitása hiányzik belőlük.

Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok
meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek
fogta fel, mint a trónbeszédek felolvasását, idegen uralkodók és
követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték
a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára
meg fog vásárolni. A bécsi _Künstlerhaus_ egyik tárlatának a
megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt
képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:

– _Muszáj_, hogy ezt a képet megvegyem?

Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált,
magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is
nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt.
Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az
egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára
könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.

Ilyen volt Ferenc József _vallásossága_ is. Ferdinánd és Miksa korától
kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon
át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb
uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus
Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa,
hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte
házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála
állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói
kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának
principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a
„szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor
Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia
kellett Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások
után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében
buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és
miszticizmustól.

A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való
felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való
különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető
állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között.
Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi
német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos
averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé
tette családjának hatalmát.

Ferenc József uralkodásának idejére esik a _zsidóknak_ nagymérvü
térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség
ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya
azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai
averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából
nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és
nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek
adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a
középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás
respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de
családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja
visszavezetni.

A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli
sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki
berendezésére is. Az alapjukban konzervativ természetek közé tartozott.
Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig
idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem
lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után
belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar
kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák
polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és
más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után
kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben
nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete
utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el.
Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a
szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a
formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt
elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és
katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal
számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal
jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje
terjesztett ügyek késedelem nélküli, _aktaszerü_ elintézése felől. Pedig
nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált
igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a
részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói
teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A
kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt
az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A
megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől
még a legnagyobb csapások idején sem tért el. Valószinütlenül hangzik
ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal
fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem
több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek
sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem
volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen
esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.

Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem
jelentette egyuttal a kérdések _érdemi elintézését_ is. Ferenc Józsefről
meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra
tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta
őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy
volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai,
melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt _tehetség_ a szónak igazi
értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés
az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon
felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette,
például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol
nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a
monarchiában. Mint a bécsiek mondották, _Hofrat_-természet volt, akinek
legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek
aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a
nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és
belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben
kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást
mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze.
Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel
velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak
ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam
sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan
kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal,
tapasztalatlan örökösére.

Ugyanilyen természetü volt a viszonya a _hadsereghez_ is. Köztudomásu
róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát
viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben
katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt
udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket.
Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó
megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a
hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret,
az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb
és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és
háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai
_kisüzem_ volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és
fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása
első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe
tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a
legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő
fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat
évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem
arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az
őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek
emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban.

Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés
hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett,
hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és
kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta,
Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások
történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét
lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját
elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg
modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az
időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben
vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az
irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart
kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az
osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték
fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az
ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt
befolyását idegenkedéssel szemlélte.

Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg
Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első
tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok
német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy
olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a
meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a
trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett
közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és
minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad
ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között
akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta.
Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a
diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke
megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta
a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is
jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak
szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg
uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is
inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan
közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a
megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől,
hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság
értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették
őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert
a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.

A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette
tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a
végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább
pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a
küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban
itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek
és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen
elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is
fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal való
összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a
termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában
zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát
legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az
eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a
legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson
fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó
hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A
hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul
dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz
gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora
mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul,
mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen
vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu
uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem
egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja
az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség
mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi
hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet
tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még
olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik
után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek
majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.

A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult
századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat
jelentetnek meg előttünk. Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi
jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek
jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi
habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten
kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.



A VILÁGHÁBORU ASSZONYAI.

Amit ezekben a sorokban megirok, félig história, félig regény.
Oknyomozás a nem bizonyitható adatok és események sorában. Története
azoknak a fejedelmi házasságoknak, melyekben a politika játszotta a
döntő szerepet és regénye azoknak a koronás asszonyoknak, akik a
kulisszák mögött állottak a világháboru kitörésekor. A háboru tizedik
évfordulója alkalmából kétségkivül tömérdek visszaemlékezés jelent meg,
amelyek az évtizedeken át felgyülemlett ellentétekkel, diplomaták
cselszövényeivel és politikai rugókkal magyarázták meg emberiség e
szörnyü kataklizmájának kirobbanását. A _világháboru asszonyai_ nem
szerepelnek ezekben a visszaemlékezésekben és történelmi tanulmányokban.
Róluk szólnak az alábbi sorok. Mondjuk, hogy ami bennük meg van irva,
nem történelem, hanem regény. De a történelemnek is vannak a szinfalak
mögött lejátszódó regényei.

A hatvanas évek elején a kicsiny kopenhágai udvarnak ünnepelt szépsége
volt IX. Keresztély dán királynak a leánya, _Dagmár_ hercegnő. Igazán
szép volt és nagyon intelligens, nemcsak olyan, aminőnek az
uralkodócsaládok tagjait szokták megrajzolni a hizelgő udvari
történetirók és félhivatalos ujságok. A hercegnőt a sors arra szemelte
ki, hogy Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerüljön: _menyasszonya
lett Miklós orosz trónörökösnek_. A magas politika előnyösnek találta az
orosz és dán udvar közötti politikai kapcsolatot és ugy határozott, hogy
a szép hercegnő egy beteg embernek legyen a felesége.

Miklós trónörökös beteg volt ugyanis, nagyon beteg. Járta Európa
leghiresebb szanatóriumait és fürdőhelyeit, hogy bajára gyógyulást
keressen. A telet és tavaszt Oroszország helyett mindig Rivierán
töltötte. Ott érte el a végzete is. 1864 tavasza elvitte őt magával.
Dagmár hercegnő, akit lehivattak Nizzába, ott volt vőlegénye halálos
ágyánál. A haldokló mellett a hercegnő találkozott a trónörökös
öccsével, a cár másik fiával, Sándor nagyherceggel. Szerelem volt-e,
amit az uj trónörökös a dán királyleány iránt érzett, vagy ismét az
állami érdek döntött, tudni nem lehet. Elég az hozzá, hogy a gyászév
leteltével a hercegnő _az uj trónörökösnek lett a menyasszonya és
1866-ban a felesége_. Az esküvő előtt áttért az ortodox hitre és a
Romanovok családjában hagyományos _Mária Feodorovna_ nevet vette fel.
Ezt a nevet viselte férje szépapjának, annak a Pál cárnak a felesége,
akit az összeesküvők tulajdon selyemkendőjével fojtottak meg.

Dagmár hercegnő szükebb hazája, Dánia, épen ezekben az években sulyos
válságon ment át. A dán király, mint német szövetséges fejedelem,
uralkodója volt a német Bundhoz tartozó Schleswig és Holstein
hercegségnek. A dán kormány azt tervezte, hogy a két hercegséget,
amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze Dániával, teljesen
bekebelezi. A schleswig-holsteini kérdés Dánia és a német Bund között
háborura vezetett s Ausztria és Poroszország, mint a Bund határozatának
végrehajtói, Dániát 1864-ben teljesen megverték és a hercegségeket
elragadták tőle. A dán udvar hiába fordult segitségért Európa különböző
kabinetjeihez, mindenütt süket fülekre talált. A történelmi romantika
azt mondja, hogy a hazáját szerető hercegnő ezt a megaláztatást sohasem
tudta megbocsájtani Németországnak és élete céljául tüzte ki, hogy
bosszut álljon hazája balsorsáért. De a fáma, amely kiszivárog a királyi
paloták hallgatag falain is, mást beszél. Dagmár hercegnő
németgyülöletének nemcsak politikai, hanem emberi momentumai is voltak.
Mielőtt Miklós, majd pedig Sándor nagyhercegnek lett volna a
menyasszonya, a hercegnő egy német herceg, a későbbi _III. Frigyes_
császár után epekedett, de minden szépsége és intelligenciája mellett is
hiába, sőt a herceg állitólag nagyon kereken kijelentette, hogy nincs
kedve őt az oltárhoz vezetni. Igaz-e, nem-e, ki tudná megmondani? Az
ilyesmik nem iródnak meg aktákban és legfeljebb hosszu idő multával
indiszkrét emlékiratok szoktak elárulni egyes részleteket. De az emberi
tapasztalatok azt mondják, hogy asszonyokra nézve a viszonzás nélkül
maradt szerelem nagyobb fájdalom, mint két szép tartománynak az
elvesztése.

1881 március 13-án a nihilisták II. Sándor cárt egy szánutja alkalmával
Szent Pétervárott a levegőbe röpitették. A dán hercegnő, immár Mária
Feodorovna, mint III. Sándor cárnak a felesége, az orosz trón
magaslatára jutott. Csodálatos pár a cárok trónján! A harmincnégyéves
korában is ragyogó szépségü, fölényes intelligenciáju, erős akaratu, de
filigrán asszony és mellette a testileg óriás, rengeteg erejü cár, aki
puszta kézzel lópatkót és puskacsővet tört ketté, de lelkileg alapjában
véve gyermek maradt. Tudatában volt ugyan hatalmának, családtagjai is
csak a „gosszudár“ – ur, megszólitással közeledtek hozzá, rettenetes is
tudott lenni haragjában, de egyébként teljesen feleségének befolyása alá
került, aki őt szellemileg messze felülmulta.

A rettegő óriás, – legtalálóbban ezt a nevet lehetne adni III. Sándor
cárnak. Atyjának szörnyü végzete állandóan előtte lebegett és ugy vélte,
– talán nem is egészen alaptalanul, – hogy a nihilisták állandóan
leselkednek rája. Ez a félelme a borkii vasuti merénylet óta, amelynek
csaknem az egész cári család áldozatául esett, szinte üldözési mániáig
fokozódott. A menekülés szinte a csodával volt határos, de a vasuti
kocsi összezuzódása alkalmával a cár megsebesült és ettől fogva élete
végéig sulyos vesebaj kinozta. Rettegve zárkózott be a sokszoros katonai
kordonnal körülvett gacsinai kastélyába és legmeghittebb emberein kivül
senkit sem bocsájtott maga elé. Ha nagyon rájöttek a félelem órái, csak
a feleségével érintkezett és nem evett mást, csak amit a cárné
készitett, vagy előtte megkóstolt. Meg kell hagyni, hogy a dán
királyleány a megpróbáltatások kemény iskoláján ment keresztül. Első
vőlegényének tragédiája, apósának szörnyü halála, azután az élet az
állandóan rettegő cár oldalán, más gyengébb természetü asszonyt megőrölt
volna. De a külsőleg gyenge asszonyban erős lélek és szivós természet
lakozott. Épen ebben az iskolában megacélozódott és hatalma, minthogy
gyakran az ő személye volt az egyetlen kapcsolat a külvilág és a cár
között, szinte korlátlanná vált. Hogy mit kellett neki tulajdonitani
abból, ami ebben az időben az orosz politikában történt, természetesen
nehéz megmondani. Bizonyosat mondani nem lehet, de erre az időre esik a
németek elnyomatásának kezdete Kurlandban és Oroszország lassu
eltávolodása Németországtól és a monarchiától. Azelőtt Pétervárnak
németnyelvü udvari szinháza is volt; ezt állitólag a cárné kivánságára
bezárták. A pétervári udvarban a teljesen eloroszosodott cárné központja
lett annak a klikknek, amelyet a világ közönségesen _nagyhercegi párt_
név alatt ismert. Ez a párt volt az, amely a körültekintőkkel, az
óvatosakkal szemben, Oroszország rengeteg erejére támaszkodva, a
kiméletlenség, az erőszak és a háboru politikáját képviselte.

De Mária Feodorovna hatalma férjének halálával nőtt meg igazán. III.
Sándort még némileg kötötték atyjának hagyományai és I. Vilmos
császárhoz való barátsága. A gyenge akaratu II. Miklós trónraléptével ez
a tekintet megszünt és az orosz politika az özvegy cárné hathatós
beavatkozása mellett teljesen a revánsra szomjazó francia politika
vizeire evezett át. A tapasztalt asszonyban volt annyi ügyesség, hogy
fiának trónralépte után nem keresett magának helyet az előtérben.
Megelégedett az anyacárné előkelő, de látszólag ártalmatlan szerepével.
Tényleg azonban mindenki tudta, hogy Oroszországban semmiféle nagyobb
elhatározás nélküle nem eshetik meg.

De befolyása még tovább is ért. A cárnévá lett dán hercegnő szorgalmasan
ápolta összeköttetéseit a kopenhágai udvarral és nem hanyagolta el egyéb
rokoni kapcsolatait sem. Rokonsága pedig igen előkelő volt. Fiatalabb
nővérei is igen „jó partikat“ csináltak, a bal lábára bicegő _Alexandra_
a velszi hercegnek, _Thyra_ pedig annak a Cumberland hercegnek lett a
felesége, akinek familiáját a poroszok üzték el Hannover trónjáról.

Az angol udvarba került két dán hercegnőnek távolról sem lehetett akkora
és olyanforma szerepe, mint Mária Feodorovnának. Az asszonyi politikának
a pétervári udvarban volt az igazi talaja, ahol az intelligens és
céltudatos asszonyok könnyen befolyásolhatták a külsőleg hatalmas, de
szellemileg a középszerüségen felül nem emelkedő és mivoltukban ázsiai
férfiakat. Másrészről Edvárdnak, aki kétségen felül egyik legnagyobb
diplomatája volt korának, nem volt utmutatásra és befolyásolásra
szüksége: ő mindig teljesen tisztában volt vele, hogy mit csinál. De
tulzás volna, ha itt is teljesen tagadni akarnánk az asszonyok szerepét.
A kopenhágai királyi palotában, _Európa anyósának_ házában, ahol a
rokonok esetről-esetre összejöttek, finom szálak szövődtek. A szálakat
asszonykezek eregették és csomózták láthatatlanul, de annál erősebben…

… Lent délen, a Balkánon, a fekete hegyek és a kecskék között uralkodott
Petrovics Miklós, ismertebb nevén _Nikita_, azelőtt Montenegró
fejedelme, majd királya, akit pénzüzleteiről és leányairól ismert
Európa. Nikitának _Vukotics Milenával_ való házasságából tiz gyermeke
származott, közöttük hét leány, akik közül hat maradt életben, mind
erős, izmos, balkáni fajta. Hat leány egy olyan familiában, amely az
európai uralkodócsaládok között kéregetésre van utalva, nagyon kétes
istenáldás. Nikita azonban, akit nem ok nélkül tartottak a Balkán
legravaszabb rókájának, épen leányait tekintette tőkének és az ő révükön
nagyszerü rokoni összeköttetésekre tudott szert tenni. Ha a dán királyné
Európa anyósának cimét szerezte meg, a ravasz balkáni lett az _antant
apósa_.

Abból az időből, mikor még az osztrákbarát Milán uralkodott Belgrádban
és Szerbia távolról sem volt Oroszországnak vak eszköze, származik III.
Sándor cárnak az a kijelentése, hogy neki az európai uralkodók között
Nikita az egyetlen barátja. Ezt a barátságot Nikita szépen kamatoztatta
a maga javára. Hol ezt, hol azt az ajándékot préselte ki a cárból, hol
egy szállitmány orosz fegyvert, hol municiót kapott ajándékba.
Szegénységére való hivatkozással leányait sorra Pétervárra küldte
nevelésbe, természetesen a cár költségén.

Itt kezdődik a ravasz Nikita leányainak a karriérja. Az első, _Zorka_,
még nem csinált valami ragyogó partit. 1883-ban _Karagyorgyevics_ Péter
szerb trónkövetelőnek lett a felesége, aki ez időben a számüzetés keserü
kenyerét ette Genfben. A háztartás szegényes volt és a két gyerek,
Gyorgye és és Sándor, aligha remélte, hogy valaha örököse lesz a szerb
trónnak és faktora a világtörténelemnek. Kopottas nadrágban ültek a
genfi gimnázium padjain, mig apjuk a Svájcban tartózkodó szerb
elégedetlenekkel kovácsolta a terveket az Obrenovicsok detronizálására
és a szerb trón megszerzésére, miközben epedve várta a pétervári
postautalványokat, amelyek a mindennapi megélhetést biztositották. Apja
és nővérei révén Zorka volt az, aki a legértékesebb összeköttetéseket
szerezte meg Péter számára. A belgrádi királygyilkosságot Zorka már nem
élte meg. 1890-ben a genfi temetőben helyezték nyugalomra.

Nikita második leánya már egy eleven nagyherceghez ment feleségül, egy
eleven nagyherceg pedig mindig többet ér, mint egy reménybeli király. Az
orosz balkáni politikának a közös pánszláv rokonságon kivül valóságos
rokoni kapcsolatokra is volt szüksége és igy _Milica_ révén Nikita
_Nikolajevics Péter_ nagyhercegnek, _Nikolajevics Miklós_ nagyherceg
öccsének lett az apósa. A házasság könnyen ment, Milica amugy is
Péterváron nevelkedett, csinos is volt, ami a hozományból hiányzott, azt
az atyuska pótolta. Az addig jelentéktelen balkáni hercegnő rangban
nagyot ugrott előre, de nem szédült meg. Hamarosan beletanult az udvari
intrikákba és értette a módját, hogy a legmagasabb köröket mindenkor
Nikitára kedvezően hangolja. Nem tagadta meg atyafiságát és mint a
szegény leány, aki házassága révén nagy vagyonba, gazdagságba jut, nem
egyszer tömte meg atyjának állandóan sovány erszényét.

Testvére, a nála határozottan sokkal intelligensebb és ravaszabb
Anasztázia, vagy Stana, aki sokat örökölt apjának a természetéből,
egyideig szerényebb szereppel volt kénytelen megelégedni. Három héttel
Milica után ment férjhez, szintén Pétervárra, de „csak“
Romanovszki-Leuchtenberg herceghez, aki a cári családdal való rokonsága
révén szintén a császári fenség cimet viselte. Stanának igy személyi
tulajdonságaival kellett pozicióját biztositani a nagyhercegek asszonyai
és a vérbeli nagyhercegnők között. És ez tökéletesen sikerült is neki.
Szalonja központja lett a nagyhercegi pártnak, ő pedig nővérével együtt
buzgó ügynöke lett apja és sógora politikájának. Ha az anyacsászárné
Németországban látta az ellenséget, ők természetesen
Ausztria-Magyarországban keresték a balkáni szláv törekvések legfőbb
akadályát. A montenegrói nők, akiket eleinte félvállról akartak kezelni
Pétervárott, nem operett alakok lettek, hanem nagyon komoly
személyiségek, akiket a cár pártfogásával állandóan kitüntetett s akiket
Mária Feodorovna is mindig szivesen fogadott. Kopenhága és Celinje
Pétervárott találkoztak egymással.

1894 november 1-én meghalt a rettegő óriás, III. Sándor cár és fia, _II.
Miklós_ lépett a trónra. Voltak, akik azt várták, hogy felesége, _Alix_
hesszeni hercegnő, német asszony létére, ellensulyozni fogja a balkáni
asszonyok befolyását. Akik erre számitottak, csalódtak. A szerepet a
visszavonultan élő cárné helyett továbbra is szépségében már
elvirágzott, de a nehéz évek alatt, amelyeket III. Sándor oldalán
töltött, még energikusabbá lett anyós és a montenegrói nők vitték.
Ezeknek az erős idegzetü nőknek befolyásával a más erkölcsökben
nevelkedett német hercegnő cárné korában sem tudott megküzdeni.
Házasságában szerelmi momentumok alig játszhattak közre és mint a
trónörökösnek, majd a cárnak a felesége, alapjában véve idegen maradt a
pétervári udvarban. Az uj cárt sokkal inkább befolyásolta az anyja, mint
a felesége.

A köztük fennálló viszony mellett ez teljesen érthető is volt. Az uj
cárról Pétervárott az emberek különös történeteket suttogtak, amelyek
még trónörökös korában játszódtak le. A fiatal trónörökös nagybátyja,
Pál nagyherceg révén megismerkedett egy _Kagan_ nevü milliomos zsidó
kereskedő családjával, aki egyik legnagyobb szállitója volt az orosz
hadseregnek. Zsidók is érintkezhettek ugyanis Oroszországban az
uralkodóház tagjaival, ha államkölcsönöket közvetitettek, vagy a
hadseregnek voltak a szállitói. És amilyen csodálatos játékai szoktak
lenni a véletlennek, a trónörökös beleszeretett Kagannak tizenhét
esztendős leányába, _Rajffába_. A mende-monda szerint mikor nem ért
másként célt, a cárevics, akinek épen akkor szemelték ki feleségül Alix
hesszeni hercegnőt, morganatikus házasságra akart lépni Rajffával. A
nagyhercegek orrukat fintorgatták, az udvari asszonyok pedig gunyolódva
mondogatták, hogy a trónörökös benősül egy zsidó familiába. Az eset
Mária Feodorovnának is tudomására jutott és Miklós magánkihallgatásra
került atyja, a „gosszudár“ elé. A kihallgatás ellenőrizhetetlen hirek
szerint, tettlegességig jutott, amely – tekintve III. Sándor cár óriási
erejét – Miklósra volt kedvezőtlen kimenetelü. A Kagan-családnak
Szibériát helyezték kilátásba, ha csak álmodni is mer a trónörökösről;
Rajffa öngyilkosságot kisérlett meg, de sikertelenül; felépülése után
feleségül adlák egy _Pistolkors_ nevü utásztiszthez Moszkvába; a
cárevicset ellenben „ismeretei gyarapitására“ földkörüli utra küldték,
hogy az efajta regényes hajlandóságokat kiverjék a fejéből.

Miklós azonban csak Tokióig jutott el. Az ázsiai szigetország
fővárosában egy fanatikus japán, aki már akkor Oroszországban látta
hazája legnagyobb ellenségét, 1891 május 21-én kis hijján végzetessé
vált merényletet követett el ellene. A trónörökös utja félbeszakadt és
felgyógyulása után egyenesen hazautazott Pétervárra, ahol megint
elővették a hesszeni hercegnővel való házasság tervét. A trónörököst
azonban ekkor a pétervári udvari szinháznak egy _Ksesinszkája_ nevü
balett-angyala foglalta le magának, akinél rövidesen paloták, nyaralók
és kincseket érő ékszerek bizonyitották az előkelő barátságot. Ismét a
gosszudárnak kellett közbelépni és érveinek hatása alatt Miklós végre
oltárhoz vezette szive választottját. Az orosz lapok megható
történetekben irták meg hogy a trónörökös miként ismerkedett meg a
wiesbadeni fürdőben _teljesen véletlenül_ Alix hercegnővel és hogy
lobbant szerelemre iránta. A publikumnak jó volt igy is, a beavatottak
pedig nem beszéltek arról, amit – mindenki tudott.

Ha a falak beszélni tudnának, sok titkot mondhatnának el az orosz cárné
életéből. A moszkvai koronázás alkalmával a Khodinszkája mezőn
összedőltek a tribünök és a pánikban megvadult tömeg közel tizezer
embert taposott halálra. Végigélte a japán háboru és még közelebbről az
orosz forradalom borzalmait s a téli palotából látnia kellett, mint
lövik az emberek százait halomra. Állandóan aggódnia kellett a maga és
hozzátartozói életéért és meg kellett érnie a cárevics elleni rejtelmes
merényletet, amely egyetlen fiát állitólag örökre nyomorékká tette.
Ennyi mindent erős idegzetü férfiak sem tudnak egykönnyen elviselni, nem
csoda, ha a hesszeni udvar csendjéből kiemelt asszony, aki urában is
aligha talált támaszt, megrettenve huzódott vissza ettől az élettől és
átengedte a teret uralkodni akaró anyósának és a montenegrói nőknek.

Igy emelkedett ezeknek a befolyása napról-napra. Kettejük között a
vezető szerepet Stana vette át, aki hirtelen a legelső sorba került.
Mióta _Szergiusz_ nagyherceget, a cár nagybátyját Moszkvában a levegőbe
röpitették, a nagyhercegek között _Nikolajevics_ Miklós, a cár elsőfoku
unokabátyja játszotta a legnagyobb szerepet, aki meglehetősen viharos
mult után a cár első adjutánsa, a honvédelmi tanács elnöke és egy
esetleges háboru kiszemelt fővezére lett. Éveken keresztül a nagyszláv
áramlat hivatalos fejének és a háborus párt vezérének ismerte őt
mindenki, akit hajthatatlan erős becsvágya és erőszakos természete
lobogó szenvedéllyel visz előre. Jellemző, hogy olyan hirek is keringtek
róla, hogy a gyenge cár teljesen az ő befolyása alatt áll, ő pedig csak
az alkalomra vár, hogy egy győzelmes háboru után maga üljön a cárok
trónjára.

Stana erre az emberre vetette szemét. Az első nagyherceg feleségének
lenni, megfelelt az ambiciójának és ezen az uton legkönnyebben
remélhette terveinek megvalósulását. Pétervárott éveken keresztül nyilt
titok volt, hogy Stana, aki már két gyermeket ajándékozott Leuchtenberg
hercegnek, nagyobb érdeklődéssel viseltetik Nikolajevics Miklós
nagyherceg iránt, mint amekkora rokonok között szokásos és az sem volt
titok, hogy a már nem épen fiatal nagyherceg is a szokásosnál közelebb
áll a becsvágyó asszonyhoz. Ilyen előzmények után nem keltett
meglepetést, mikor hire ment, hogy Leuchtenberg hercegné válik az
urától. Botrány lett ugyan belőle, a cár is, meg a szent szinódus is
ellenezte a válást, de Miklós nagyherceg nem volt az az ember, akit az
akadályok meggátolnak elhatározásának keresztülvitelében. A válás
megtörtént és röviddel utána 1906-ban az ötven éves nagyherceg és a
negyven éves hercegnő Yaltában egybekeltek. Az asszony hosszu utat tett
meg, mig idáig eljutott, de elérte célját. Mint a háborut akaró
nagyherceg felesége, ő is segitett rakni a tüzet, amelyből a világháboru
tüzvésze kilobbant. Jött az első és második balkáni háboru, jöttek a
balkáni válságok, amelyeknek szálai mind Pétervárra vezettek. És amint
mondják, Stana szalonjában nem egy fontos eseménynek a szálai futottak
össze. Röviddel utána, 1913 őszén a nagyherceggel Franciaországba
utazott, a szövetséges állam hadgyakorlataira. Ekkor már elérkezettnek
látta az időt, hogy a nyilvánosság elé is kilépjen. Francia tábornokok
és törzstisztek közepette megállt a lotharingiai francia–német határon,
ahová ellátszanak Metz tornyai és merész kijelentésre ragadtatta magát:

– Uraim, ennek a városnak ismét franciává kell lenni, még pedig
nemsokára.

A _Matin_ és a többi francia ujságok áradozó hangon irtak a nagyhercegnő
szavairól, a diplomácia ellenben sietve magyarázta, hogy a kijelentés
nem hivatalos személy részéről történt, tehát nincsen jelentősége. De a
világháboru magjai már el voltak vetve.

Zorka és Milica után Nikitának még három lánya maradt otthon Cetinjében,
_Heléna, Xénia_ és _Vera_. A két utolsó pártában maradt, de Heléna még
talán idősebb nővéreinél is nagyobb szerencsét csinált, mert egy
valóságos koronás főnek lett a felesége. Az olasz udvar asszonyt
keresett _Viktor Emánuel_ trónörökös számára. Heléna lett az olasz trón
várományosának felesége. Az uj asszonynak eleinte nem volt könnyü
szerepe a római udvarban. Umberto idejében még erős volt a
hármasszövetségi áramlat és az anyakirályné, Margit, erősen tartotta
német rokonságát, a _büszke rómaiak_ pedig félrehuzták a szájukat a
montenegrói rokonságra. De Heléna is szivós volt, mint Nikita többi
lányai. A tetszetős asszony erős, egészséges gyermekeknek adott életet.
Demokrata allürökkel meg tudta nyerni magának a tömeg és az
Olaszországban nagyon fontos utca rokonszenvét; a két nagy földrengés
alkalmával, amely végzetesen sujtotta Olaszországot, rögtön megjelent a
szerencsétlenség szinhelyén és segitett gondozni és ápolni a
sebesülteket. Ahol a segitő komitét játszó arisztokrata hölgyek
ájuldoztak és illatszeres flaskáikat szagolgatták, az ő idegei nem
mondták föl a szolgálatot. Olaszországban megszerették és poziciója
megszilárdult. A monzai merénylet után, amely Umbertónak életébe került,
Margit királyné csaknem teljesen visszavonult a nyilvános élettől és
Heléna nemcsak királynéja lett Olaszországnak, de központja lett az
ország főuri társadalmi életének is. Hogy Montenegróról nem feledkezett
meg, kicsiségek is bizonyitják. A cetinjei Grand Hotelben, amely Nikita
tulajdona volt, évek multával is fel lehetett lelni a Quirinál kopott
függönyeit és kimustrált butorait.

Hogy mekkora volt Helénának politikai szerepe, természetesen nem lehet
megállapitani. De valószinü, hogy a montenegrói–szerb–orosz rokonság, a
cárral és az orosz nagyhercegekkel való találkozások is közrejátszottak
az olasz politika állásfoglalásában. Amit Heléna nem csinált meg, azt
megcsinálta _Barrère_ francia és _Rennel Rodd_ angol nagykövet. És talán
itt meg lehet még emlékezni egy angol asszonyról, _Mrs. Brownról_, akit
Rennel Rodd angol nagykövet ajánlott az olasz udvarba a gyermekek mellé
nevelőnőnek. A szállongó hirek azt mondják, hogy ez az asszony volt
egyik legügyesebb ügynöke Anglia érdekeinek és aránylag alacsony
helyzetében is tudta politikai befolyását érvényesiteni.

Igy záródott be lassankint nemcsak a diplomáciai gyűrű, de a családi
lánc is Németország és a monarchia körül. Az anyacárné és nővérei, a
cumberlandi hercegné, Karagyorgyevics Péter felesége, Pétervárott Milica
és Stana, Rómában Heléna, teljessé tették a nagy politika munkáját. Csak
asszonyok voltak, akik nem szövetségeket kötöttek és nem szerződéseket
irtak alá, de szimpátiákat ébresztettek és ellenszenveket szitottak. A
nagy történelembe talán bele sem kerülnek, de a történelem margóján hely
illeti meg őket is.



H. G. WELLS.

Körülbelül huszonöt esztendeje olvastam el az első regényét és az utolsó
négy esztendő alatt öt könyvét forditottam le magyarra. Az első könyve
egy fantasztikus regény volt, amely két idegen égitest, a Mars és Föld
lakóinak háboruját irja meg. A könyvekben, amelyeket leforditottam, már
alig van tere a fantázia csapongásának. A társadalmi élet legmélyebb,
mindnyájunkat égető problémái, regények formájában.

A fejlődésnek ezen a skáláján ment körülbelül végig Wellsnek az
olvasóközönsége is. A magyar közönség mintegy husz éve kezdte őt
megismerni rövid, fantasztikus regényei révén, melyek bizonyos
Verne-szerü népszerüséget szereztek neki a felnőttek körében is. Azután
megjelent egy könyve magyar forditásban, _Uj világ a régi helyén_, amely
mint mélyen gondolkodó szociológust mutatja be, utána pedig 1905-től
kezdve következtek társadalmi regényei, amelyek valósággal
keresztmetszetben mutatják be az angol világot, sőt az angol világon
keresztül az egész emberi társadalmat is.

Wells nemcsak regényiró és szociológus, hanem publicista is. Napi érdekü
irásai természetszerüleg részben kiesnek az idegen olvasók
érdeklődésének köréből. Ezek azonban müködésének csak kisebb részét
teszik. A nagyobb rész, még ha lokalizálva van is a szinhely
szempontjából, általános emberi érdekü és értékü. Legszélesebb olvasó
köre természetesen regényeinek van, bár regényeinek népszerüsége nagy
közönséget biztositott társadalmi és bölcseleti jellegü munkáinak és a
jövő fejlődés lehetőségeit tudományos alapon tárgyaló utópiáinak is.
Terjedelem dolgában összes munkái között az első helyet 1920-ban
megjelent, teljesen egyéni felfogásu és mindvégig lebilincselően érdekes
világtörténelme foglalja el.

Ez a rendkivül sokoldalu és rendkivül termékeny iró, akit ma már
világszerte épenugy ismernek, mint a saját hazájában, nem tartozik azok
közé, akik sokat beszéltetnek magukról. Amint a fényképeiből meg lehet
itélni, megjelenésében nincs semmi rendkivüli. Hiányzanak belőle
Ibsennek vagy Anatole Francenak markánsan jellegzetes vonásai, melyeket
elfelejteni nem lehet. Pályájában nincs semmi egy d’Annunzionak a
pózából és keresett reklámhajhászásból. A lapok ritkán irnak róla.
Olvasóinak nagy része bizonyára még azt sem tudja, hogy milyen koru
lehet az az ismeretlen ember, aki a könyvek lapjairól hozzájuk beszél.
Valószinüleg csak azt érzik, hogy a különböző nevek, melyek nála
szerepelnek, őt magát takarják. Pedig ez az ismeretlen, saját
honfitársainak a megitélésében, akik pedig sokáig nem akarták őt
elismerni, a mai Angliának egyik legnagyobb intellektuális ereje.
Hozzátehetjük bizvást, korunknak egyik legnagyobb gondolkodója.

Az a Wells, akit mi ismerünk, a könyveiben él. A pályafutását addig az
időpontig, mig a neve fogalommá vált, ő maga irta meg rövid, alig néhány
sorra terjedő életrajzban egy angol ujság számára.

„Abban a furcsán meg nem határozható osztályban születtem, melyet
Angliában középosztálynak neveznek. Egy szemernyit sem vagyok
arisztokrata: egy ősömről sincs tudomásom a nagyszüleimen kivül s
ezekről is csak keveset tudok, mert a legfiatalabb gyermeke vagyok
apámnak és anyámnak s az ő szüleik már meghaltak mielőtt én születtem.

Anyám Midhurst községben egy korcsmárosnak volt a leánya, aki
postalovakat állitott a kocsikhoz, mielőtt a vasutak ideje
bekövetkezett; atyám de Lisle lord főkertészének volt a fia, Penshurst
Castleben, Kentben. Vagyoni állapotunk és helyzetünk többszörösen
változott; élete nagyobb részében atyámnak kis boltja volt London egyik
külvárosában s jövedelmét a kriket nevü játéknak a játszásával
egészitette ki, amely nem csupán időtöltés, hanem látványosság is,
melynek látásáért fizetnek s ilyenformán megélhetést biztosit a
hivatásos játékosoknak. Mint boltos, nem volt szerencsés és anyám, aki
azelőtt egy főrangu hölgynek volt a komornája, mikor tizenkétéves
voltam, házvezetőnő lett egy nagy vidéki kastélyban.

Engemet szintén boltosnak szántak. Ehhez képest tizenhárom esztendős
koromban otthagytam az iskolát. Először egy droguistához adtak
inaskodásra, azután, mikor ez a pálya meg nem felelőnek bizonyult, egy
posztókereskedőhöz. Körülbelül egy esztendő elteltével azonban rájöttem,
hogy a magasabb oktatásnak a lehetőségei, melyek már akkor megvoltak és
azóta állandóan szaporodnak Angolországban, különb kilátásokat nyujtanak
az életre, mint a bolt és a viszonylagos analfabétaság; igy nekiláttam a
küzdésnek és különböző ösztöndijakat nyertem, melyek lehetővé tették,
hogy tanuljak és fokozatot nyerjek a természettudományban az uj és ma
nagy és fejlődő londoni egyetemen.

Miután oklevelet szereztem, két-három esztendeig állattant tanitottam,
azután pedig ujságirásnak adtam magamat, részben, mert ez Angliában
jövedelmezőbb foglalkozás a tanitásnál, de részben azért is, mert erős
vágyat éreztem, hogy angol iró legyek. Valami lelki hajlamosság a
prózairás iránt mindig érdeklődéssel töltött el.

Először irodalmi cikkeket, birálatokat kezdtem irni, azután rövid
fantasztikus történeteket, melyekben a modern tudomány méhében rejlő
lehetőségeket használtam fel. Az ilyenfajta szépirodalom után nagy
kereslet nyilvánul meg Nagybritanniában és Amerikában s első könyvem,
_Az időgép_, mely 1895-ben jelent meg, meglehetős érdeklődést váltott ki
s a két utána következővel, _Világok harca_ és _A láthatatlan ember_,
egyetemben elég népszerüséget biztositott nekem ahhoz, hogy
kizárólagosan, a biztonságnak némi érzetével, a tisztán irodalmi
munkásságnak szenteljem magamat.“

Ez a rövid életrajz nagyon sokban megadja a kulcsot Wellsnek az irói
müködéséhez. Az önvallomás, hogy egy szemernyire sem arisztokrata,
kiérzik minden irásából. Társadalmi regényeinek a tárgyát majdnem mindig
abból a körből meriti, melyből maga is származott s ha az évek során a
többi osztályoknak és az egész társadalmi rendszert összefüző gazdasági
kapcsolatoknak az ismerete nála folytonosan növekszik és szélesbedik,
nem szünik meg egy pillanatra sem a középosztálynak a szemén keresztül
nézni a világot. Még a helyek tekintetében is minduntalan visszatér
ifjukorának emlékeihez és regényeinek szinteréül legszivesebben
választja a Londontól délre fekvő Kent és Surrey grófságokat, London
déli külvárosait és magát a nyüzsgő, lüktető világvárost, Londont. Néha
ezek az ismétlések fárasztók, de néha viszont a nagyváros rajzában a
prózában irott legszebb költemények magaslatáig emelkedik. A nagyváros
poézisét nála jobban eddig talán senki sem tudta megrögziteni.

Regényeinek a hősei majdnem mindig a középosztályból kerülnek ki s
problémáik mindannyiunknak a problémái. Wells népszerüségének titka nem
kis mértékben abban rejlik, hogy főként azokra a kérdésekre mutat rá,
amelyek az intelligens, gondolkodó és könyvet fogyasztó középosztálynak
a lelke mélyében lappanganak. Mindannyiunkban van valami Proteus-szerü
vonás; az egyéniségünk, mely az öntudatban egység formájában
jelentkezik, megnyilatkozásaiban a hangulatokhoz, benyomásokhoz,
életkorhoz és tapasztalatokhoz képest szüntelenül változik. Wellsnél is
ki lehet érezni, hogy különböző hőseiben, akik változó meg változó
formákban jelennek meg, mindig önmagát rajzolja és a saját
mikrokozmoszának egy bizonyos szemszögletből vetitett képét nyujtja.
Ugyanakkor érezteti azonban, hogy akiket megrajzolt, tulajdonképen mi
vagyunk, az érző, gondolkodó, küzködő, szüntelenül vágyódó és soha ki
nem elégülő örök ember.

Az _Uj Machiavelli_ első könyve egy gyermeknek a fejlődését rajzolja.
Egyes lapjai kétségtelenül a világirodalomnak legszebb lapjai közé
tartoznak. Kis képek, jelentéktelennek látszó apróságok váltakoznak
benne, melyek azonban hihetetlen mélységekbe világitanak be.
Kétségtelen, hogy nála mindez visszaemlékezés, átélt dolgok megirása, de
valamennyiünk lelkéből van benne egy darab, a multnak, a gyermekkor
ártatlan örömeinek a visszasirása. A _Tono_ _Bungay_ hőse George
Ponderevo, egy főuri kastély kulcsárnőjének a fia, akit számüznek a
kastély tájékáról, mert el mert páholni egy főméltóságu csemetét.
Pékinas lesz belőle, majd egy drogeriába kerül, azután nagy buzgalommal
nekilát a természettudományok tanulásának. _A szerelem és Lewisham ur_
főalakja egy rosszul fizetett, de nagy és társadalmat megváltó
ábrándokat szövögető fiatal tanárjelölt. A _Házasság_-ban a hős
Trafford, a szimpatikus fiatal professzor, akinél összeütközésbe kerül
az elvont tudománynak a szeretete a család, a feleség, az élő asszony
iránti kötelezettséggel. Valamennyi alakból Wellset érezzük ki, de
közülünk, akik nem születtünk bele milliókba és az életben egyéb célt is
keresünk a kincsek felhalmozásánál, vajjon ki nem élte végig egy vagy
más formában a Traffordok lelki dilemmáját. Mennyi igazság van abban az
egyszerü kis megjegyzésben, hogy minden házasságban be kell következni
annak a napnak, mikor a szerelmesek illuzióikat elvesztve, a hajdani
mámor minden emléke nélkül állanak szemtől-szembe egymással és megérzik,
hogy uj alapokon kell berendezni az életüket.

Ezeket a példákat tetszés szerinti mennyiségben lehetne szaporitani. Az
igazán nagy irók és gondolkodók módjára Wells abból, amit saját
egyéniségében megérzett és átgondolt, ki tudja választani azt, ami az
egész kort illetőleg közös és jellegzetes és amiben ő ezer és százezer
embertársával találkozik. A lényeges csak az, hogy ő felfedezi és
rámutat arra, ami a többiekben csak bizonytalan sejtések módjára él.
Egyik utolsó regénye, _Mr. Britling_ kétségtelenül a gyengébb irásai
közé tartozik. Sok benne a pamflet-szerü és érezni lehet rajta, hogy
lázas sietséggel, a pillanatok behatása alatt iródott. Főalakja Mr.
Britling, a regényeket és társadalmi tanulmányokat iró szociológus,
kétségtelenül maga a Wells. A könyvnek meséje nincs, de visszatükrözi az
átlagos angol gondolatait a háboruról. Ez magyarázza meg Angliában és
Amerikában elért példátlan sikerét és ezért lesz valamikor mindennél
becsesebb forrás a háboru lélektani történetéhez. _A püspök lelke_
szintén a háboruban született meg; részben annak a reakciónak az
elemzése, melyet a rettenetes kataklizma kiváltott az emberi lelkekből.
A kétkedő pap, aki elmegy keresni az igaz Istent, csak a megirás
szempontjából pap; de a talár megint Wellset takarja s a töprengések a
lelki válságban élő angol társadalmat tükrözik vissza. Ez a regénye
szokatlanul erős vitát támasztott Angliában. Voltak, akik a legnagyobb
elismeréssel adóztak igazmondásáért; voltak, akik támadták, mert ki
merte kezdeni a vallásnak megszentelt hagyományait. De körülbelül
harminc év irodalmi és társadalmi müködése egyik oldalról és másik
oldalról is megszerezte azt az elismerést Wellsnek, hogy jóhiszemüségét
senki sem vonta kétségbe. Már pedig Tennyson szerint több hit van a
becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

Az angol irodalmi kritikusok szerint _Polly ur története_ Wellsnek a
legjobb regénye. Egy kis boltosnak a pályafutása, aki szerencsétlen
üzleti életében és a házasságában egyaránt. Tizenöt esztendei keserves
küzködés után elhatározza, hogy végez mindennel. Elhatározza, hogy
felgyujtja a házát, hogy a biztositási összeg megmaradjon a feleségének
s azután öngyilkos lesz. A tüz azonban tovább terjed s Polly ur saját
müvétől megrettenve, megment egy öreg asszonyt a tüzhaláltól. A komikus
kis boltosból hős lesz ismerőseinek a szemében és egész életpályája uj
irányba lendül. Amit Wells többi társadalmi regényeinél leginkább
szoktak hibául felróni, az oktató és prédikáló hangu kitéréseket, ebből
teljesen hiányzik. Igaz, hiányzik belőle az ugynevezett költői
igazságszolgáltatás és talán a befejezettség is. Épen ugy, mint a
_Házasság_-ban, mikor Trafford és felesége elmennek Labradorba, hogy
egyedül legyenek önmagukkal és Istennel, nem oldja meg a problemát. De
hát magának az életnek a nagy problemái, a társadalmi kapcsolatok s a
férfi és nő egymáshoz való viszonya is, örökké megoldatlanok.

Ifjukori fejlődése és képzésének természettudományi megalapozottsága
teszi érthetővé Wells irásainak erős társadalmi és természettudományos
jellegét. Tárgyainak a skálája, melyre már utaltunk, a lehető
legszélesebb: Verne-szerü fantasztikus regények, tanulmányok napi
társadalmi kérdésekről, a fejlődési lehetőségek alapján megrajzolt
utópiák, lelki problémák regények és tanulmányok formájában és az
emberiség egyetemes történelme. Szinte azt lehetne mondani róla, hogy a
leghumánabb dolgokat tárgyalja a természettudomány összes eredményeinek,
sőt mi több, a saját fantáziájának igénybevételével. Igy tud a
legegyszerübb és egészen természetes magyarázattal belevilágitani olyan
zugokba, melyek az egyoldalu és fantázia nélküli tudás előtt sötéten
maradnak. Néha az ilyen meglátások regényeinek egyik sürün visszatérő
alakja, a fiatal és kutató természetbuvár előtt villannak fel és maga az
iró a háttérben marad, de gyakran ő maga az, aki a legcsodálatosabb
gondolattársitásokra készteti az olvasót. Még fantasztikus regényeiben
is a megoldásai egészen természetesek. Mikor a holdba viszi az olvasót,
a szerves élet egyetlen lehetősége gyanánt a hold üregeiben való életet
jelöli meg. Mikor a Mars-lakók félelmetes fegyverzetükkel és a pusztitó
zöld sugárral, amely ellen nincs védekezés, eljönnek a földre, a föld
lakóinak szövetségeseik támadnak a láthatatlan baktériumokban, melyeknek
befogadására az idegen égitest hóditóinak szervezete nincsen berendezve.

Teljesen meglepő e tekintetben a világtörténelme. A tárgyhoz képest nem
nagy terjedelmü; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem a megszokott
egyiptomi, vagy babiloni városkirályokkal, hanem a természettudományok
szerinti genezissel és az élet első megjelenésével vezeti be az embernek
a történetét. Sok kötetes történelmi munkákban nem lehet azonban találni
annyi eredeti és érdekes szempontot bizonyos dolgoknak a
megvilágitására, mint nála. Látjuk az őskor óriási hüllőinek a
rekonstruált képét és feltünik, hogy rengeteg testükhöz képest mily
aránytalanul kicsiny a lábuk, viszont mily hosszu és vékony a nyakuk.
Wellsnek természettudományos fantáziája magyarázattal szolgál: ezek az
állatok valószinüleg vizben és mocsarakban éltek s a vizben könnyebben
hordozták testüknek a sulyát, hosszu nyakuk pedig a táplálék elérésére
szolgált. Aligha ugráltak oly vigan, mint egyes geologiai müvekben
megrajzolva látjuk. Egy másik ilyen példa a következtetés
éleselméjüségére, a szvasztika. Ezt a furcsa kis jelvényt ugyanabban a
formában kétszer aligha találták fel. Őskori előfordulása ellenben
végighuzódik a Földközi tengertől Elő-Ázsián, Indián, Kinán és a Csendes
tengeri szigeteken át Peruig és Mexikóig. Wells szerint a szvasztika
nyomán ezen a vonalon kell keresni egy ősi fajnak a szétterjedését,
amelyből Babilon, Egyiptom, Kina és Peru civilizációja kisarjadzott.
Másutt a geologiai tényezők és a klima megváltozásával magyarázza meg a
történelmet uj irányba lenditő nagy eseményeket. Amit a nyugati irók
nagy része nem tud, ő tudja, hogy egy egyszerü szerszám, a kengyel a
legfőbb okozója a hunok katonai felsőbbségének. Lovas ember meg tudja
itélni a kengyel jelentőségét s ennek az aprólékos megfigyelésnek a
fontosságát a világtörténelem alakulására. Épen ily természetes nála a
nomadizmus magyarázata. Mindezen magyarázatok mellett pedig nála az
emberiség története a gondolatok története s a história legfőbb célja,
hogy gondolatokat tudjon ébreszteni.

Talán a legelső regényeit leszámitva, melyekkel irói nevét megalapozta,
összes irásaiból, legyenek azok ujságcikkek, szépirodalmi vagy
tudományos természetüek, mindig kiérezhető valami távolabbi célra való
törekvés, melyhez szinte prédikátori makacssággal ragaszkodik. Ez a cél,
jobbá, szebbé és derüsebbé tenni a világot a következő nemzedékek
számára. Szigoru következetességgel hirdeti regényeiben és
világtörténelmében egyaránt, hogy az egyénnek a célja nem önmagában,
hanem fajában, a vele együtt élőkben és mindnyájunk utódaiban rejlik. Ez
a felfogása egyes helyeken szinte vallásos szinezetet ölt. Gyakori nála
az istenségnek, a mindenség okának keresése is, hogy megállapitsa az
embernek a viszonyát a transcendentális hatalomhoz.

Aki az igehirdetésnek ilyen állhatatosságával ragaszkodik egy eszméhez,
annál az irás, különösen a prózában való irás, nem lehet öncél. Ebben a
vonatkozásban Wells meglepő nyiltsággal és őszinteséggel beszél
önmagáról. A saját müvészetét nem a festő, hanem az épitész munkájával
hasonlitja össze, amely mindig valamely célnak a szolgálatában áll.
Valahol azt irja, hogy csak azért választotta sok tárgyának a
megirásához a regénynek a formáját, mert igy nagyobb auditoriumra
számithatott. Szinte lekicsinyelve a tulajdon értékét, nem szépirónak,
hanem publicistának nevezi magát. Pedig ha irásai érték szempontjából
nagyon egyenetlenek is, ha vannak nála gyakran fárasztó kitérések és
ismétlések, ami érthető annál, aki gyakran a pillanatok hatása alatt
dolgozik és a meseszövést, a kidolgozást más szempontoknak rendeli alá,
vannak fejezetei, lapjai, képei, melyekben az irásnak a legnagyobb
müvészeivel vetekszik. Ilyen az _Uj Machiavelli_ első részében a
gyermekkor megirása, a _Házasság_ befejező részében a brilliáns módon
megirt labradori ut, a világtörténelem első nyolcvan-száz oldala s a
lüktető világvárosnak vissza meg visszatérő rajza több könyvében. Ha
egyébért nem, ezért a néhány fejezetért a modern angol irodalomnak
legnagyobb stilisztái közé kell sorozni.

Irói szempontból föltétlen értékei közé kell számitani humorát,
megrajzoló képességének élességét és az irásban való feltétlen
becsületességét. Humora egészen sajátságos, teljesen más, mint Dickensé
s a leggyakrabban a helyzetekből fakad. A láthatatlan ember, akit
megszimatolnak a kutyák. Az érzelmes apa, aki elmélázik, hogy a felesége
halála után hogy fogják őt dédelgetni a gyermekei. A nagy kapitalista,
aki körülbelül olyan mértékben csiszolódott le a társadalmi
együttmüködés számára, mint egy belsőafrikai szerecsen. A filozófusok és
filológusok, akik üres szavakat vagdosnak egymás fejéhez s a tudományuk
olyan, mint a pókháló a csillogó reggeli nap fényében az ágyu torka
fölött. A félvér indián szőrmevadász, aki elejti az ezüst rókát, ami a
legnagyobb esemény a labradori trapper életében. Tuláradó örömmel rohan
a fehér asszonyhoz és arcáról lerí, hogy valami nagy dologra határozta
magát. Száz iró közül kilencvenkilenc azt irná, hogy felajánlja a
vagyont érő prémet az idegen asszonynak. A Wells szőrmevadásza nagy
tusakodás után – pálinkát kér, mert azt nagyon megdrágitották a
misszionáriusok. Vagy mennyi humorral tudja megrajzolni Wells a
társadalmi reform apostolait, a fabiánusokat, akik szervező őrületükben
a fákat legszivesebben zöld ernyőkkel helyettesitenék, a liberálisokat,
akik csak azt tudják, hogy mit nem akarnak és a szocialistákat, akik
szabadalomnak tekintik a szocializmust, minden becsületes ember
társadalmi törekvéseinek, vágyainak eredőjét, melyhez másnak nem szabad
hozzányulni.

Meglátja és megirja a ferdeségeiket és félszegségeiket, pedig ő maga is
szocialistának vallja magát. Ebben Anatole France módjára jár el, aki
szintén nem kiméli a saját párthiveit. De mégis mekkora a különbség
kettejük között. France cinikus, aki hiunak és hiábavalónak tart minden
emberi erőfeszitést. Wells soha; ő mindig optimista és azt vallja, hogy
a kicsinyes érdekek, önzések mögött müködik az emberiség közös nagy
lelke, amelynek törvényei még ismeretlenek, de kétségtelenül folyton
előre halad. Világtörténelme is a nagy kataklizma után ezért zárul be a
jobb jövő hitének bizakodó akkordjával.

A cinizmus teljes hiánya és meggyőződéséhez való fanatikus rajongás
kölcsönzi Wellsnek a konvencióktól nagyon erősen megkötött angol
világban szokatlan őszinteséget is. Szemébe mondja tulajdon nemzetének,
hogy álszenteskedő, hazug a morálja, konvenció a vallása és nagy néphez
méltatlan a közoktatási és közigazgatási rendszere. Az angol az a nép,
mely akarata elenére, kalandorok jóvoltából lett ura a világnak.
Indiával ugy tesz, mint az az ember, aki egy fáról rápottyant az elefánt
nyakára és nem tud leszállni róla. Épenugy beszél a világháboruról is.
Legfőbb okozójának a német imperializmust tartja ugyan, de elismeri,
hogy volt angol, francia és orosz imperializmus is. Németország csak
abban különbözik tőlük, hogy legnagyobbat zuhant és most, akik vele
együtt bünöztek, őt akarják egyedüli bünösnek megtenni. A világháboru a
civilizációt alapjában renditette meg s a civilizációt megmenteni csak
ugy lehet, ha egyforma becsületes akarattal, a győző és legyőzött
fogalmát félretéve, fogunk össze a megmentésére. Ezt a meggyőződést
hirdette Wells, mikor a washingtoni leszerelési konferencián képviselte
Northcliffe lord lapjait, a _Timest_ és _Daily Mailt_. Rámutatott, hogy
ami a győzők részéről történik, nem leszerelés, hanem a leszerelésnek
paródiája. Mikor Northcliffe lord más hangu tudósitásokat követelt tőle,
szakitott az angol sajtókirállyal és röpiratokban irta meg a
tapasztalatait.

A meggyőződéshez való ragaszkodásból folyik az a paradox jelenség is,
hogy nincs is talán iró, aki Wellsnél nagyobb őszinteséggel mondaná meg,
hogy amit régebben irt, abban tévedett. Nála nemcsak a tárgyak
megválasztásában, hanem azok benső felfogásában is állandó a változás és
a fejlődés. A szociális gondolat mindig alapvető nála, de mennyire mások
a régebbi és ujabb irásokban levont következtetések. Első fantasztikus
regényeiben a fejlődés kegyetlen törvénye két osztályra, az élősdiek és
dolgozók ellenséges osztályára bontja szét az emberek társadalmát.
Legkirivóbb példa erre az _Időgép_ morlokjai. Másutt kegyetlen és
akaraterős szervezők rabigájukba hajtják embertársaikat. Ezektől a
végletektől a kollektiv célok szerint való organizálás mentheti meg az
emberiséget. Később rájön, hogy ugy a nagy szervezők képességeibe, mint
az organizáció mindenhatóságába vetett hitében tévedett. Megmondja
nyiltan, hogy fiatal volt, mikor ezeket irta és sem a kapitalizmus nagy
képviselőit, sem a szervezés lehetőségeit közvetlen tapasztalatból nem
ismerte. Azóta rájött, hogy a nagy iparbárók, bankvezérek sem nem
kegyetlenebbek, sem nem ügyesebbek a nagy átlagnál, csak egy más irányu,
még pedig sok esetben alsóbbrendü tehetség jut bennük erősebben
kifejezésre. De rájött arra is, hogy a társadalom felszine alatt olyan
nagy és örökké változó erők müködnek, melyek hatalmasabbak minden
megszervezési törekvésnél. Nem mechanikus uton, hanem csakis a szellemi
felszabadulás és a növekvő lelki megértés révén lehet megteremteni a
társadalom összhangját.

Ez a mai Wells, akiben azonban még az irói termelésnek a lehetőségei
nincsenek lezárva. Ma ötvenhét éves és mint a jelek mutatják, egyáltalán
nem érkezett el irodalmi müködésének a határához. Befejező méltatást,
végső értékelést adni róla még nem lehet. Lehetséges, hogy az a prófétai
vonás, amely utóbbi időben erősen megnyilatkozik egyes irásaiban, angol
viszonyok között élő ujabb Tolsztojjá alakitja át, de épen nagy
fejlődésképessége azt igéri, hogy még nagy társadalmi és irodalmi
értékeket lehet várni tőle mindannyiunk számára.



A KÖZTÁRSASÁGI WEIMAR.

A cim talán nem egészen helyes. Nem Weimar lett köztársasági, hanem a
köztársaság jelent meg Weimarban. Megjelent vendég gyanánt, aminthogy
ebben a városban talán még az időnek a változása is csak vendég módjára
jelentkezik és nem változtat a tizennyolcadik század végének és a
tizenkilencedik század elejének hozzája tapadó hangulatán.

Pedig ezt a hangulatot nem a külsőségek adják meg. Az Ilm partján fekvő
kis városkának nincs meg az a régies karaktere, melyet a kisebb német
városok közül oly sok megőrzött. A régi városfalak már eltüntek,
helyükön és köröskörül modern épületek emelkedtek a német középvárosok
átlag-stilusában. Igazi ódonság nélküli város lehetett már a multban is.
Székhelye volt egy parányi nagyhercegségnek, távol esett a nagy
utvonalaktól, hiányzott a kereskedelme és ipara, melyből büszke polgári
osztály sarjadzott volna, nem volt, aki hivalkodóan ékes, csucsos és
boltives házakkal épitse tele az utcáit és tereit. Ami a régi Weimarból
megmaradt, az egy nagyhercegi palotát kivéve, kicsiny és igénytelen,
jellegzetesség nélkül való és nem volna alkalmas egy kor hangulatának
megőrzésére.

A hangulatot Weimarban a német irodalom aranykorának az emlékei őrzik.
Aki vándorulján Weimart felkeresi, azt nem a tájképi szépségek, nem az
épitkezés emlékei, nem az élet lüktető megnyilvánulásai csábitják, hanem
csakis Goethének, Schillernek és kortársaiknak az emléke, akik itt éltek
egy kis német uralkodónak az udvarában, ahová csak nagy ritkán jutottak
el a világtörténelem egyik legmozgalmasabb korszakának a hullámverései.
Gazdájuknak, Károly Ágost nagyhercegnek nagy tetteit nem jegyezte fel a
történelem. Bajos is lett volna nagyot alkotni egy akkora
országocskában, melyet lóháton egy nap kényelmesen be lehet utazni.
Mégis ez a nagyherceg, aki viharos ifjuságában azzal tünt ki, hogy
nagyszerüen tudta az ostort pattogtatni Jena piacán és udvarából
megszökve szénégető lányokkal járt táncolni, egyike volt Németország
legnagyobb fejedelmeinek. Kicsiny pénzzel, gyenge anyagi eszközökkel,
gyakran adóssággal a szellemóriásoknak olyan udvarát tudta maga köré
gyüjteni, aminőt összegyüjteni kivüle soha született uralkodónak még nem
sikerült. Korának hivatalos világát megbotránkoztatta, hogy költőkkel és
egyéb éhenkórászokkal vette magát körül, azokat magas méltóságokra
emelte, számukra nemességet járt ki a császárnál és inkább velük
barátkozott, mint a rangjához illő, biborban született senkikkel. Régi
formák között forradalmár volt a trónuson. Nagyobb vélemény- és
gondolatszabadság uralkodott az udvarában, mint akárhány modern
demokráciában. Ezért vendég ma Weimarban a köztársaság. Weimarban ma is
Károly Ágost nagyhercegnek az udvara él, varázslatos erővel babonázza
meg egész Németországot s mikor az uj köztársasági Németország
kifejezésre akarja juttatni, hogy szakit a multjával és Potsdam
emlékeivel, ide jön el, a nagyhercegi Weimarba, hogy első nemzetgyülése
itt készitse el a Goethe és Schiller emlékét őrző szinházban a német
köztársaság alkotmányát.

Igy lett 1920 legelején rövid időre Weimar a nagy politikai érdeklődés
középpontja és Németországnak az irodalmi jelentőségén kivül történelmi
jelentőségü városa. Csendes utcáit eleven élet zaja, képviselők,
politikusok, ujságirók, fényképészek és kiváncsi idegenek raja verte
fel. Goethe és Schiller szobra idegenül tekintett a lábaik előtt nyüzsgő
sokadalomra. A sokadalom rövid idő mulva eloszlott és a városka megint
visszasülyedt révetegen álmodozó nyugalmába. Weimarnak megint
kidomborodott a régi jellege s ismét a német irodalom legszebb korának
az emlékei nyomják rá a bélyegüket. A ház a Frauenplanon, melyben Goethe
félszázadon át élt, dolgozott és meghalt, Goethe kerti laka, a
Schiller-ház, a park és a ligetek, melyekben munkáik tervét szövögetve
bolyongtak, a szobrok, a relikviák, a német irodalom nagyjairól nevezett
utcák és terek, a nagyhercegi palotának költőtermei, munkáikat
megörökitő freskókkal s a temérdek bolt, mely jóformán egyébből sem él,
mint Goethe és Schiller levelezőlapokból, plakettekből, emlékekből,
munkáikból, vagy rájuk vonatkozó munkákból. Még a város szükségpénzein
is a Goethe-ház, Goethe és Schiller arcképe szerepel. Jövedelmi
forrásnak elég jelentékeny, mert minden idegen visz belőle legalább
néhány márkára valót s amit igy elvisznek, azt a városi pénztárnak
sohasem kell beváltani.

Igazában a köztársaság csak két nagy változást okozott Weimarban. Az
egyik az, hogy a nagyhercegi palotát átalakitották muzeumnak. A
fogadótermek ugyanis olyanok voltak, hogy méltán beillettek muzeumnak s
most hozzájuk kapcsolták a magánlakosztályokat is. Egyébként a régi
személyzet megmaradt, csak az udvari tisztviselőkből és lakájokból
muzeumi tisztviselők és őrök lettek. Mikor pedig az idegenek halkan
csoszogva végig mennek a termeken, – a berakott padlókat ugyanis nagy
mamuszokkal védik, amelyeket mindenkinek fel kell huzni a cipőjére, –
mélabus tompasággal hangzik a kalauzoló felügyelő szava:

– Mióta az uraságok eltávoztak…

A másik változásról az idegen, hacsak nincsen nagyon beavatva a német
viszonyokba, szintén a nagyhercegi kastélyban értesül. Valamelyik
teremben mutogatják az utolsó thüringiai őrgrófnak a képét, aki
tizegynéhány gyermeke között felosztotta az országát. Akkor darabolódott
fel ez a különben sem nagy ország egész sor nagyhercegségre,
hercegségre, fejedelemségre, „Mióta az uraságok eltávoztak“, ez a sok
kicsi országocska megint egyesült. Thüringia köztársaság lett belőle,
melynek parlamentje Weimarban ülésezik és minisztériuma is ott székel. A
látogató ismét a felügyelő szavát véli hallani, amint némi tulzással
befejezi a képhez füzött magyarázatát:

– … És igy a viszonyok megváltozása folytán ismét helyreállt a _nagy_
thüringiai állam.

De legyen bár Weimar egy parányi nagyhercegségnek, vagy a _nagy_
thüringiai köztársaságnak a székhelye, a legmaradandóbb emlék, melyet
bárki is innét magával visz, Goethének a lakása és a benne elhelyezett
Goethe-muzeum, amelyben a németek nagy kegyelettel összegyüjtötték
lehetőleg mindazt, ami nagy költőjüknek életére és müködésére
vonatkozik. Természetesen a tömérdek összehordott emlék nem annyira az
ifjukorra, mint inkább a későbbi esztendőkre vonatkozik, mikor már a
megállapodott és szinte olimpusi magaslaton trónoló Goethe elismert
szellemi vezéralakja volt Németországnak. Az emlékek nem a Friderika
szerelmének poétikus óráit, nem a Sturm és Drang esztendőit, hanem a
férfikor müködésének és az aggkor nyugalomra hajlásának az éveit
örökitik meg. A legtöbb helyet a ház első részén és a hozzákapcsolt
melléképületben Goethe miniszternek és titkos tanácsosnak –
mellékfoglalkozásában Goethe az is volt, – szobrai, képei, majolikái,
természettudományi gyüjteményei és raritásai foglalják el. Ezeket Goethe
maga is muzeumnak szánta. Igaz, hogy ő nem ugy képzelte, hogy kegyeletes
bucsujáró hely legyen belőlük, hanem azt vélte, hogy természettudományi
gyüjteményei örök értéküek lesznek az utókor számára.

Kétségtelen, hogy a gyüjteményekben van sok értékes és szép dolog, hisz
Goethét tisztelői életének későbbi éveiben nemcsak mindenfelől
elhalmozták ajándékokkal, hanem ő maga is egyike volt kora legelső
műértőinek, aki tudatosan gyüjtött és gyönyörködött szerzeményeiben.
Mégis a lakásban nem ezek a gyüjtemények a legértékesebbek, hanem az a
kertre nyiló, szinte elrejtett négy kis szobácska, amelyekben Goethe élt
és dolgozott. Ez a négy szoba ma is abban az állapotban van, ahogy
Goethe halálának órájában maradt. Akiben van némi szentimentalitásra
való hajlandóság, nem tudja meghatottság nélkül nézni az asztalra
fektetett párnát, amelyre könyökölve a nyolcvanadik évét meghaladt nagy
aggastyán diktálta a Faust második részét, vagy a kis kopott asztalt,
amelynél a legnagyobb költői zsenik egyikének diktandójára iskolai
leckéket körmölgettek az unokái, vagy a parányi, szinte zugszerü
hálószobát, melynek butorzata oly egyszerü és szegényes, hogy manapság
jobbfajta lakáj és inas se fogadná el. Kényelemnek semmi nyoma,
mindössze az ágy előtt egy pokrócdarab. Szőnyeget se a négy
lakószobában, se az annak idején fogadótermekül szolgáló első lakrészben
nem türt meg Goethe, mert a betegségek raktárának tartotta.

De talán még jobban meglepődik, aki nem szentimentális szemekkel nézi a
nagy költő dolgozó szobáját, hanem mühelytanulmányokat akar végezni ott,
ahol a költészetnek oly sok halhatatlan alakja megszületett s ahonnét
oly sok ezer rim kikerült. Mintha nem is költőnek és nem is
miniszternek, hanem természettudósnak volna a szobája. A mi szemünkben
már kezdetleges fizikai müszerek, lombikok, hőmérők, ásványdarabok,
anatomiai és növénytani atlaszok, természettudományi müvek, – közöttük
csupán a saját munkáinak egy csonka kiadása. A falon az 1832. évi
postakocsijáratok menetrendje és annak a tizenhárom politikai kérdésnek
a jegyzéke, melyekkel még foglalkozni akart. Semmi müvészi disz, csak
egy kis Napoleon-kép és egy parányi Zeüsz-szobor. Az iróállvány üveg
Napoleon-szobra már nem számit müvészetnek, mert illatszeres üvegnek
volt a dugója és Goethe rajta a – sugártörést tanulmányozta. Az ablak
előtti állványon egy kis üvegben cinóber, egy tányér föld és egy
dobozban egy pisztráng koponyája és halcsontok, amelyekkel közvetlenül a
halála előtti napokban tervezett valami kisérletet. Ami ebben a szobában
van, a Faust költőjét Faust szerepében őrzi meg az utókor számára. Az
örök emberinek mindenkoron egyik legcsodásabb képviselője.

Aki látó szemekkel nézi végig a szobát, nagyon sokat megért Goethéből és
különösen megérti, hogy miért volt ő talán minden időknek a legmélyebben
gondolkodó poétája. A kis szoba az ezerfelé megoszló érdeklődést, a
pihenést nem ismerő tudásvágyat és kutatást tükrözi vissza. Lehet, hogy
visszatükröz egyebet is és hihetővé teszi, amit Goethéről mondanak, hogy
ő maga nem költői alkotásait, hanem a Farbenlehret tartotta élete
legfőbb müvének s azzal büszkélkedett, hogy sikerült neki megcáfolni
Newton tanitását. De egyuttal megmagyarázza azt is, hogy mi adott a
nyolcvanegy esztendős aggastyánnak olyan látnoki erőt, hogy meg tudta
jósolni, mikor 1830-ban a párisi forradalom hire és Geoffroy-St. Hilaire
fölfedezése a fejlődéstan egységéről egyszerre érkezett meg Weimarba,
hogy az elsőből elfelejtett politikai esemény lesz, de az utóbbi a
legnagyobb befolyást fogja gyakorolni az emberiség gondolkozásának és
világnézletének kialakulására. „Az egész világ végtelen harmónia és az
ember csak egy hangjegy ebben a harmóniában.“

A költők nem földi emlékeikben, hanem müveikben élnek. A weimari
Fürstengruft őrzi Goethe és Schiller hamvait, ha ugyan a koponya,
amelyet annak idején átszállitottak, valóban Schilleré. Ez a koponya,
melyről évtizedek óta folyik és sohasem fog elülni a vita
Németországban, a legékesebb bizonyitéka, hogy minden földi emlék
mennyire kétes értékü és hiu az örökkévalóság szempontjából. És mégis
százak és ezrek zarándokolnak ezekhez az emlékekhez, talán mert érzik,
hogy hozzájuk a soha nem haló szellemnek az emléke tapad.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1:

  Szoros rend van és bölcs müvészet
  a dolgok viszonyában; s ez a Forma
  teszi Isten képévé az egészet.]

[Footnote 2: Az emberélet utjának felén…]

[Footnote 3:

  Én rajtam jutsz a kinnal telt hazába,
  én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
  rajtam a kárhozott nép városába.
  – – – – – – – – – – –
  Ki ha belépsz, hagyj fel minden reménnyel.]

[Footnote 4:

      Nincs semmi szomoritóbb,
  mint emlékezni régi szép időkre
  Nyomorban.]

[Footnote 5: Aznap többet nem olvasánk azontul.]

[Footnote 6: A régi vágynak érzém nagy hatalmát.]

[Footnote 7: Lélek, mely győz minden harc viharában.]

[Footnote 8: Sohasem járt vizekre szállottam én.]

[Footnote 9:

      s neked diszedre szolgál,
  Hogy uj pártot csináltál tenmagadnak.]

[Footnote 10:

  Csak csillagod kövesd jó hiszemben
  – felelt, – előtted a Hir réve nyitva
  Ha jól ismertelek meg életemben.]



TARTALOM.

  Dante  7
  II.  Frigyes  43
  Marino Falieri  55
  A condottiere  76
  François Villon  92
  Cyrano de Bergerac  102
  Nagy Péter végrendelete  111
  Napoleon végső órái  125
  Az őrült király nyomain  137
  Rezidenciák  147
  Bach Sándor  155
  Bonyhády István  169
  Az eszéki árulás 1849-ben  179
  Az öreg Ferenc József  190
  A világháboru asszonyai  213
  H. G. Wells  227
  A köztársasági Weimar  241


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

37 |s annnak |s annak

49 |intették altól |intették attól

53 |belekényszeritettt |belekényszeritett

69 |szalagggal |szalaggal

70 |huszonnnégy |huszonnégy

86 |hatalmánek |hatalmának

127 |Eltől kezdve |Ettől kezdve

143 |romatikáját |romantikáját

184 |áltandóan |állandóan

186 |küzdelem nélkul |küzdelem nélkül

223 |Allandóan |Állandóan

245 |nyolcvanadik évéf |nyolcvanadik évét]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Emberi miniatürök" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.