Title: Az időgép
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az időgép" ***

AZ IDŐGÉP.

IRTA

H. G. WELLS.

FORDITOTTA

MIKES LAJOS.

BUDAPEST.

LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)

CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA.

Minden jog fentartva.

38–1900. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.



I.  Bevezetés.

Az időjáró (legjobb, ha igy nevezzük) titokzatos fejtegetésekbe mélyedt.
Szürke szeme csillogott, meg-megvillant, s arcza, mely rendszerint
sápadt volt, kipirult, megelevenedett. A tűz vidáman égett s az
ezüstlíliomokból sugárzó lágy, fehér fény keresztülszűrődött a
poharainkban gyöngyöző s elenyésző buborékokon. Székeink – az időjáró
szabadalmai – átöleltek, dédelgettek, úgy hogy nem is éreztük, hogy
ülünk. Az a kényelmes, ebédutáni légkör fogott körül, melyben a
gondolat, ledobva a pontosság békóit, bájos szabadsággal száguld ide s
tova. Ily módon beszélt ő is nekünk, sovány mutatóujjával jelezve a
fordulatokat, mialatt ott ültünk s lustálkodva csodálkoztunk szelleme
termékenységén s azon a komolyságon, amelylyel ezt az uj paradoxont –
mert annak tartottuk – fejtegeti.

– Figyeljetek jól ide, mert szembe kell szállnom néhány csaknem
általánosan elfogadott gondolattal. Például, az egész geometria, ahogy
az iskolában tanítják, téves felfogáson alapul.

– Nem lesz sok, ha ennyit kivánsz tőlünk bevezetésül? – szólt közbe a
vitatkozó hajlamu, vörös Filby.

– Eszem ágában sincs azt kivánni, hogy bármit is elfogadjatok kellő
megokolás nélkül. Csakhamar be fogtok látni annyit, amennyire szükségem
van. Azt természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak – egy
vastagság nélküli vonalnak, – nincs érzéki léte. Ezt tanultátok, nemde?
Épp igy nincs a matematikai síknak sem. Ezek puszta elvonatkozások.

– Ugy van, szólt a psychologus.

– Nem lehet továbbá érzéki léte oly koczkának sem, amelynek csak
szélessége, hossza és vastagsága van.

– Nem áll, szólt Filby. Bizonyos, hogy a tömör testek érzékelhetők.
Minden létező…

– Igy gondolkozik a legtöbb ember. De várj csak egy pillanatig.
Érzékelhető-e valamely _időtlen_ koczka?

– Nem értelek, szólt Filby.

– Lehet-e érzéki léte oly koczkának, amely végtelen kis ideig sem tart?

Filby elgondolkozott. – Nyilvánvaló – folytatta az időjáró, – hogy az
érzéki léthez minden testnek négy méretre van szüksége; hosszuságra,
szélességre, vastagságra és – tartósságra. De testünk természetes
gyarlósága folytán, a melyet nyomban kifejtek, nagy hajlamunk van arra,
hogy ezt a tényt ne vegyük észre. Valósággal négy méret van, a három
térméret és a negyedik méret – az idő. Mindazonáltal megvan az emberben
az a hajlandóság, hogy a három előbbit helytelenül különböztesse meg az
utóbbitól, pusztán azért, mert tudatunk véletlenül ez utóbbi irányában
mozog éltünk kezdetétől fogva életünk végeig.

– Ez – szólt egy ifjú legényke, miközben görcsösen erőlködött, hogy
czigarettáját ujra meggyujtsa a lámpa fölött, – ez… valóban fölötte
világos.

– Már most nagyon feltünő dolog, mennyire nem vették ezt a tényt
figyelembe, – folytatta az időjáró, alig észrevehetően elmosolyodva. –
Valósággal ez a negyedik méret, bár sokan, akik beszélnek a negyedik
méretről, nem tudják, hogy ez az. Nem egyéb, mint az idő szemléletének
sajátságos módja; _nincs más különbség az idő s a többi három térméret
között, csak az, hogy tudatunk az idő irányában mozog_. De akadtak
bolondok, akik helytelenül fogták fel ezt a gondolatot. Bizonyára
mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik méretről?

– Én nem hallottam, szólt a vidéki polgármester.

– Röviden igy áll a dolog. Matematikusaink szerint a térnek három mérete
van: hosszusága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor
meghatározható három derékszögű sík viszonyával. De nehány bölcselkedő
azt kérdezte, miért van éppen _három_ mérete, mért ne volna a három
méreten kivül más merőleges irány is a térben? – s megpróbáltak
négyméretű geometriát szerkeszteni. Egy hónapja lehet, hogy Newcomb
Simon tanár erről tartott előadást a new-yorki matematikai társaság
ülésén. Tudjuk, hogy kétméretű sik felületen ábrázolhatunk háromméretű
tömör testeket. Már most ezek az urak azt gondolták, hogy háromméretű
idomokkal hasonló módon ábrázolhatnak négyméretűt, ha meg tudnak
birkózni a négyméretű távlattannal. Megértettetek?

– Azt hiszem igen, dörmögött a vidéki polgármester s összeránczolva
homlokát, mély szemlélődésbe merült, miközben ajka meg-megrándult,
mintha rejtelmes szavakat ismételgetne.

– Igen, azt hiszem, most már értem, szólt egy idő mulva, futólag szinte
átszellemülve.

– Nem tagadom, magam is foglalkoztam egy ideig ezzel a négyméretű
geometriával. Rájutottam néhány érdekes eredményre. Például, itt van egy
csomó arczkép. Nyolczéves, tizenötéves, tizenhétéves, huszonhároméves
ember arczképe és így tovább. Mindezek nyilvánvalóan úgy tekinthetők,
mintha valamely emberi lénynek, amely négy méretében állandó és
változhatatlan, a háromméretű ábrázolásához tartozó metszetek volnának.

– A tudományos világ, – folytatta az időjáró – miután a mondottak
megemésztésére rövid szünetet engedett, – tisztában van azzal, hogy az
idő nem egyéb, mint bizonyos fajta tér. Ime itt van egy népszerű
tudományos ábra, egy időjelentés. Ez a vonal, a melyet ujjammal jelzek,
mutatja a barométer ingadozását. Tegnapelőtt ilyen magas volt,
tegnapelőtt éjszaka esett, ma reggel ujra emelkedett s így szállt
lassacskán fölfelé, egészen eddig. Bizonyos, hogy a higany nem járta be
ezt a vonalat a tér általánosan ismert méretei közül egyiknek az
irányában sem. De bizonyos az is, hogy bejárta ezt a vonalat, s ebből az
következik, hogy ez a vonal az időméret irányába esik.

– De – szólt az orvos, rámeredve egy széndarabra a tűzben, – ha az idő
csakugyan nem egyéb, mint a tér negyedik mérete, mért tekintik, illetve
mért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? S mért
nem mozoghatunk ide-oda az időben is úgy, mint a tér bármelyik más
irányában?

Az időjáró mosolygott. – Teljesen bizonyos, hogy szabadon mozoghatunk a
térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre elég szabadon
mozoghatunk, s az emberek meg is tették ezt mindenkor. Megengedem, hogy
két méret irányában szabadon mozgunk. De hogy mozgunk fölfelé és lefelé?
A nehézkedés akadályoz ebben.

– Nem egészen, – szólt az orvos. – Hát a léghajók?

– De mikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függélyes irányban mozogni,
ha eltekintünk az ugrándozástól s a felület egyenlőtlenségeitől.

– De egy kissé mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni, – szólt az
orvos.

– Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint fölfelé.

– De az időben egyáltalán véve nem mozoghatunk; a jelen pillanattól nem
válhatsz el.

– Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az
egész világnak. Szüntelenül elválunk a jelen pillanattól. Szellemünk,
amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől kezdve a sírig
egyenlő gyorsasággal mozog az időméret irányában. Ugy, amint lefelé
utaznánk, ha életünket ötven mértföldnyi magasságban kezdenők meg a föld
felszine fölött.

– De a legnagyobb nehézség az – vágott közbe a psychologus, – hogy mig a
tér minden irányában mozoghatsz ide-oda, addig az időben mozdulni sem
tudsz.

– Ez a magva nagy fölfedezésemnek. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy
az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken visszaidézek
emlékezetembe valami mult eseményt: visszamegyek arra a pillanatra,
amelyben történt; ilyenkor, amint mondjátok, máshol jár az eszem. Hátra
ugrom egy pillanatra. Természetesen nincs módunkban megmaradni a multban
hosszabb ideig, mint ameddig például a vadember vagy valamely állat
megmaradhat hat láb magasságban. De művelt ember ebben a tekintetben már
fölülmulja a vadat. Léghajóban mehet fölfelé a nehézkedés ellenére is.
Mért ne remélje tehát azt, hogy végül képes lesz megállni vagy mozgását
gyorsitani az időméretben, sőt ha ugy tetszik, képes lesz visszafordulni
s ellenkező irányban is utazni?

– Oh, ez már – kezdte Filby, – mégis…

– Miért nem? – szólt az időjáró.

– Ez nem fér össze az észszel,… szólt Filby.

– Miféle észszel? – kérdezte az időjáró.

– Okoskodással azt is bebizonyithatod, hogy a fehér fekete, – szólt
Filby; – de azért engem sohasem fogsz meggyőzni róla.

– Meglehet, – szólt az időjáró. – De most már kezditek látni, mily
irányban foglalkoztam a négyméretű geometriával. Régóta volt sejtelmem
olyan gépről, –

– Amelylyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifju legényke.

– Amely utazhat tetszés szerint a tér és idő minden irányában, amint a
gépész akarja.

Filby beérte azzal, hogy felkaczagott.

– De vannak kisérleti bizonyitékaim, – szólt az időjáró.

– Pompás eszköz volna a történetiró számára, – jegyezte meg a
psychologus. – Az ember visszautazhatnék a multba, hogy igazolja például
a hastingsi csatáról elfogadott adatokat!

– Nem gondolod, hogy kissé nagy feltünést keltenél? – szólt az orvos. –
Őseinknek nem nagy türelmük volt az anakronizmusok iránt.

– Az ember magának Homérosnak és Plátónak a szájából tanulhatna görögül
– vélekedett az ifju legényke.

– De akkor meg is buktatnának ám a szigorlaton. A német tudósok annyira
kimüvelték már a görög nyelvet.

– Hát akkor ott van a jövő, – szólt az ifju legényke. Nem is rossz, ha
az ember elgondolja! Elhelyezhetné összes pénzét, ott hagyná jó kamatra,
hadd szaporodjék, s azután rohanna előre hanyatt-homlok!

– Hogy fölfedezzen oly társadalmat, – szóltam én, – amely szigoruan
kommunisztikus alapon áll.

– Valamennyi tulzó, vad elmélet közül – kezdte a psychologus.

– Magam is gondoltam, s azért nem is beszéltem róla soha, mig csak…

– Van rá kisérleti bizonyitékod? – kiáltottam. – Igazolni akarod ezt?

– Lássuk a kisérletet! kiáltott Filby, – akinek elméje kezdett már
kifáradni.

– Lássuk mindenesetre a kisérletet, – szólt a psychologus, bár tudom,
hogy humbug csak az egész.

Az időjáró mosolyogva körülnézett. Majd egyre szeliden mosolyogva, s
kezét nadrágja zsebébe mélyitve, lassan kiballagott a szobából.
Hallottuk, amint papucsában végigcsoszogott a laboratoriumába vezető
hosszu folyosón.

A psychologus ránk tekintett.

– Kiváncsi vagyok – szólt, – mi lesz ebből?

– Valami szemfényvesztés, szólt az orvos. Filby pedig el akart mondani
valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott; de alig kezdett bele, az
időjáró visszatért, s Filby anekdótája máskorra maradt.



II.  A gép.

Az időjáró csillámló érczalkotmányt tartott kezében. Meglepő finom munka
volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont s valami átlátszó
jegeczes anyag volt benne. S most világosságra kell törekednem, mert az,
ami következik, – hacsak bele nem nyugszunk az időjáró magyarázatába –
teljességgel megfoghatatlan. A szobában mindenfelé nyolczszögletű kis
asztalkák álltak. Az időjáró megfogta az egyiket s két lábát a kandalló
szőnyegére támasztva, a tűzzel szemben helyezte el. A gépecskét rátette
erre az asztalra. Azután odahúzott egy széket és ráült. Az asztalkán nem
volt más, csak a gép meg egy kis ernyős lámpa, amelynek ragyogó fénye
teljesen megvilágitotta a kis gépmintát. Köröskörül mintegy tizenkét
gyertya lobogott, kettő a kandalló szegélyzetére állitott
rézgyertyatartóban, a többi pedig a falon, ugy hogy a szoba fényben
uszott. Én a tűzhöz legközelebb, alacsony karosszékben ültem, amelyet
ugy előre huztam, hogy csaknem az időjáró és a kandalló közé kerültem.
Filby mögötte ült s válla fölött nézett az asztalra. Az orvos és a
polgármester jobbról, a psychologus pedig balról oldalvást ügyelt rá. Az
ifju legényke a psychologus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk.
Szinte hihetetlennek tartom, hogy ily körülmények között áldozatul
eshettünk volna bármi ravaszul kieszelt és bármi ügyesen végrehajtott
szemfényvesztésnek.

Az időjáró ránk s rólunk a gépecskére tekintett.

– Nos? – szólt a psychologus.

– Ez a kicsiség – szólt az időjáró az asztalra könyökölve s kezeit
összeszorítva a készülék fölött, – csak minta. Tervezetem oly géphez,
amelylyel be lehet utazni az időt. Bizonyosan észrevettétek, hogy
oldalról nézve nagyon különös s e körül a rudacska körül oly furcsán
csillámlik, mintha valamiképpen természetfölötti volna. (Rámutatott
ujjával erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emeltyű, s ez itt egy
másik.

Az orvos fölemelkedett székéről s belebámult a készülékbe.

– Gyönyörü munka, – szólt.

– Két évig dolgoztam rajta, – felelt az időjáró. – Majd, miután
valamennyien utánoztuk az orvos példáját, igy folytatta: – Most arra
kérlek benneteket, értsétek meg jól, hogy ez az emeltyű, ha leszorítják,
a jövőbe küldi a siklásnak eredő gépet; ez a másik pedig ellentétes
irányt ad a mozgásnak. Ez a nyereg jelzi az időjáró utas ülőhelyét.

– Majd mindjárt lenyomom az emeltyűt s a gép utra fog kelni. Elsiklik a
jövendőbe s eltünik. Jól nézzetek ide. Nézzetek az asztalra is s
győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném
ezt a mintát megsemmisíteni csak azért, hogy azután szemfényvesztőnek
mondjatok.

Körülbelül egy másodpercznyi szünet állt be. A psychologus, ugy látszik,
akart valamit mondani nekem; de azután mást gondolt. Végre az időjáró
kinyujtotta ujját az emeltyű felé. – De nem, – szólt hirtelen. – Add
csak ide a kezed. S a psychologushoz fordulva, megfogta kezét s igy
szólt hozzá: – Nyujtsd ki a mutatóujjadat. Ugy hogy maga a psychologus
volt az, aki az időgép mintáját határtalan utjára bocsátotta. Láttuk
mindnyájan, amint az emeltyű fordult. Föltétlenül bizonyos, hogy nem
történt szemfényvesztés. Kis léghuzam támadt, s a lámpa lángja
fellobogott. A kandallón az egyik gyertya elaludt, s a kis gépezet
hirtelen elkezdett körben lengeni, elmosódóvá vált, tán egy
szempillantásig olyan volt, mint valami kisértet, mint valami lágy
csillogásu ércz- és elefántcsont-örvény; azután távozott – elenyészett!
Az asztalkán nem maradt más, mint a lámpa.

Valamennyien némán álltunk egy pillanatig. Majd Filby megszólalt: –
Boszorkányság!

A psychologus, amint bámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá
pillantott, mire az időjáró kedélyesen felkaczagott. – Nos? – szólt, a
psychologus kérdését utánozva. Azután felkelt, a kandalló peremén fekvő
dohányszelenczéhez ment, s háttal felénk, elkezdte tömni pipáját.

Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – szólt az orvos, nem tréfálsz
velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép utra kelt az időben?

– Mindenesetre – felelt az időjáró, lehajolva, hogy meggyujtsa a tűzben
fidibuszát. Azután pipára gyujtva megfordult s a psychologusra
tekintett. (A psychologus, hogy lássuk, mennyire nincs meglepetve,
fölvett egy szivart, s anélkül, hogy levágta volna a végét, rá akart
gyujtani.) Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn –
laboratoriuma felé mutatott – s ha teljesen összeállítottam, az a
szándékom, hogy saját magam utazom egyet rajta.

– Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.

– A jövőbe vagy a multba, – bizonyosan nem tudom, hová.

Kis szünet mulva a psychologusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre –
szólt, – a multba kellett mennie.

– Miért? – kérdezte az időjáró.

– Mivel fölteszem azt, hogy a térben nem mozog; ennélfogva, ha a jövőbe
utazott volna, itt kellene lennie az egész idő alatt, minthogy keresztül
kellett volna utaznia ezen időn is.

– De – szóltam közbe én, – ha a multba utazott, akkor látnunk kellett
volna, mikor a szobába léptünk s a mult csütörtökön, a mikor itt voltunk
s a megelőző csütörtökön is, és így tovább visszafelé!

– Komoly ellenvetések, – jegyezte meg a pártatlanság hangján a vidéki
polgármester s az időjáró felé fordult.

– Legkevésbbé sem, – szólt az időjáró s azután a psychologushoz fordulva
igy folytatta: – Elgondolkozol. Te _magad_ megmagyarázhatod ezt. Az
érzékelés küszöbén kivül eső, – tulságosan finom jelenség.

– Természetesen, – szólt a psychologus megnyugtatóan. – Egyszerű
lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos és pompásan
megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet épp
úgy, amint nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy a levegőben repülő
ágyugolyót. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint
mi; ha egy perczet halad, mialatt mi egy másodperczet: az a benyomás,
amelyet kelt, természetesen csak ötvened vagy századrésze annak, amelyet
keltene, ha nem utaznék az időben. Ez elég érthető. – Végighuzta kezét
ott, ahol a gépecske állt volt. – Látjátok? szólt nevetve.

Ülve maradtunk s vagy egy pillanatig odabámultunk az üres asztalkára. Az
időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.

– Ma éjjelre elég elfogadhatónak látszik, szólt az orvos; de várjunk,
mit szól hozzá a reggeli józan ész.

– Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró s kezébe véve
a lámpát, levezetett laboratoriumába, végig a hosszu, szellős folyosón.
Mintha most is látnám a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles fejének
silhouette-jét, az árnyékok tánczát, amint valamennyien zavartan, de
hitetlenül követtük s amint laboratoriumában ott láttuk nagy kiadásban
azt a kis gépezetet, amely eltünt volt szemünk láttára. Egyes részei
nickelből voltak, mások elefántcsontból; egynehány pedig bizonyára hegyi
kristályból volt kiráspolyozva, vagy kifürészelve. A gép teljesen készen
állt, csak az összeillesztett jegeczrudak feküdtek bevégzetlenül a padon
néhány berajzolt papirlap mellett. Egyik rudat felemeltem, hogy
közelebbről megnézzem. Úgy látszik, kvarczból volt.

– De kérlek, – szólt az orvos, – teljesen komolyan vegyünk? Vagy tréfa
az egész, – mint az a szellem, amelyet mult karácsonykor mutattál?

– Az a szándékom – szólt az időjáró, a magasba emelve a lámpát, – hogy
ezen a gépen kifürkészszem az időt. Világos ez? Soha életemben nem
voltam még komolyabb.

Egyikünk sem volt teljesen tisztában azzal, mit tartson a dologról.

Az orvos vállán keresztül Filbyre tekintettem s ő ünnepiesen intett
felém.



III.  Az időjáró visszaérkezik.

Azt hiszem, hogy ekkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A
tény az, hogy az időjáró azok közül az emberek közül való volt, akik
sokkal ügyesebbek, semhogy higyjünk bennök. Az ember mindig úgy érezte,
ha vele volt, hogy nem lát mindent. Nyilt őszintesége mögött mindig
valami hátsó ravaszságot, valami lappangó genialitást gyanítottunk. Ha
Filby mutatja be a mintát s ő fejti ki azt, amit az időjáró: ő benne
aligha kételkedtünk volna annyira. Mert mindenesetre észrevettük volna,
hová czéloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró
tele volt szeszélyeskedéssel elemei között, s nagyon bizalmatlankodtunk
benne. Sok olyan dolog, ami kevésbbé ügyes embereknek megalapította
volna a hirét, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az
ember világos könnyűséggel végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik
komolyan vették őt, sohasem voltak teljesen tisztában magaviseletével.
Valahogyan észrevették, hogy ő rá bizni itélőképességük jó hirét annyi
volna, mint porczellán csecsebecséket gyermekszobába rakni. Azt hiszem,
egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról mult csütörtök óta a
legközelebbi csütörtökig, bár bizonyos, hogy a vele járó sok furcsa
lehetőség: valószinüsége s e mellett gyakorlati hihetetlensége, a sok
különös anakronizmus és az a szörnyü zürzavar, amelyet sejtetett,
megfordult csaknem mindannyiunk elméjében. Ami engem illet, főleg a
gépminta eltünésében rejlő csel foglalkoztatott. Emlitettem is
beszélgetésközben az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben
találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot s
különös fontosságot tulajdonított a gyertya kialvásának; de a
mesterfogás nyitját nem tudta megmagyarázni.

A következő csütörtökön ujra kimentem Richmondba. Az időjárónak
legállandóbb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem s mikor beléptem,
négy-öt ember volt már a társalgóban. Az orvos egyik kezében egy iv
papirt, a másikban óráját tartva, a tűz előtt állt. Körülnéztem; de az
időjárót nem láttam sehol. Félnyolcz van, szólt az orvos, azt hiszem,
ebédelhetnénk.

– Hol van? – kérdeztem, megnevezve házigazdánkat.

– Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Arra
kér ebben a levélben, hogy ha hét órára nem érkezik viszsza,
helyettesítsem az ebédnél. Azt irja, ha megjön, elmond mindent.

– Kár volna várni, mert elromlik az ebéd – szólt egy jól ismert napilap
kiadója, mire az orvos csöngetett.

A psychologus volt az egyetlen személy az orvoson és rajtam kivül, aki
részt vett a multkori ebéden. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb
említett kiadó, egy ujságiró s még valaki – egy szelid, félénk,
szakállas férfiu, – akit nem ismertem, s aki, amennyire megfigyelhettem,
egész este nem nyitotta föl a száját.

Ebédközben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, s én
félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna
megérteni a czélzást s a psychologus darabos mesét rögtönzött arról „a
geniális paradoxonról és szemfényvesztésről,“ amelynek egy hete, hogy
tanui voltunk. A bevezetésbe mélyedt még csak bele, mikor a folyosóra
nyiló ajtó lassan, zajtalanul megnyilt. Szemben ülvén az ajtóval,
legelőször én vettem észre.

– Halló! – vágtam közbe, – végre! – Az ajtó jobban megnyilt s előttünk
állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! ember, mi
történt? – kiáltott az orvos, aki legközelebbről látta. Valamennyien az
ajtó felé fordultunk.

Az időjáró csodálatos állapotban volt. Ruhája tele porral és piszokkal;
kabátja ujja végig zöldre maszatolva; haja össze-vissza volt kuszálva s
nekem úgy tetszett, szürkébb lett – vagy a portól és piszoktól, vagy
mert csakugyan a szine fakult meg. Arczát kisérteties sápadtság
borította; állán félig behegedt, barna vágás látszott; arczkifejezése
zavart volt és elkínzott, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig
habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elkápráztatta volna. Majd
beljebb jött a szobába. Biczegve lépdelt, mintha kisebesedett volna a
lába. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem; nagy kinosan az asztalhoz vánszorgott s a bor
felé nyult. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt feléje. Kihajtotta, s
látszott, hogy jól esett neki, mert végig nézett az asztal körül ülőkön
s régi mosolyának szelleme csillant fel arczán.

– Hol az ördögben jártál eddig, ember? kérdezte az orvos. Ugy látszott,
az időjáró nem hallotta a kérdést.

– Ne zavartassátok magatokat, szólt különös dadogó kiejtéssel. Minden
rendben van. – Elakadt, odatartotta poharát még egyszer s kiitta egy
hajtásra. – Jó volt, szólt utána. Szeme felragyogott s arczába kezdett
visszatérni az élet szine. Tekintete bágyadt helyesléssel végig siklott
valamennyiünk arczán, s azután körüljárta a meleg kényelmes szobát. Majd
ujra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné az útat
szavai között. – Kimegyek mosakodni, öltözködni, azután lejövök s
megmagyarázok mindent… Tegyetek félre számomra egy szelet ürüsültet.
Epedek már egy harapás hús után.

Rápillantott az asztalon keresztül a kiadóra, aki ritka vendég volt, és
szivélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön
elmondom, szólt az időjáró. Furcsán vagyok. De tüstént rendben leszek.

Letette poharát, s a lépcsőházba nyiló ajtó felé tartott. Ujra
észrevettem a biczegését s lépteinek halk topogását. Fölálltam helyemen,
és amint kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár
rongyos, vérfoltos félharisnya. Bezárult mögötte az ajtó. Majdnem utána
mentem; de eszembe jutott, mennyire utál mindenféle teketóriát maga
körül. Vagy egy perczig elmém elszórakozott. Majd hallottam, amint a
kiadó, aki szokása szerint most is czimekben gondolkozott, igy szólt:
„Egy kiváló tudós feltünő viselkedése.“ Ez visszaterelte figyelmemet a
kivilágított asztalra.

– Micsoda komédia! szólt az ujságiró. A műkedvelő koldust játszotta? Nem
értem. A psychologus meg én egymásra tekintettünk, s leolvastam
arczáról, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan
fölfelé biczeg a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre
biczegését.

Az orvos tért magához legelőször teljesen meglepetéséből. Csöngetett, –
az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak, –
és tányért váltatott. A kiadó nagyot nyögve nekiesett késének és
villájának, s a hallgatag férfiú utánozta példáját. Folytattuk az
ebédet. A társalgás nagy zajjal folyt egy darabig. Közbe-közbe
csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kiváncsisága egyre növekedett. –
Bőjtöléssel szaporítja tán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként
Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Az a meggyőződésem, hogy az
egész dolog összefügg az időgéppel, szóltam, s folytatni kezdtem a
psychologus beszámolóját multkori összejövetelünkről. Az uj vendégek
nyiltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent
ez az egész időutazás? Tán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban
hentereg. Vagy poros lesz? S beleélvén magát a gondolatba, – folytatta a
gúnyolódást. – A jövendő emberei nem ismerik a ruhakeféket? A hirlapiró
sem akarta elhinni a dolgot semmi áron, s támogatta a kiadót az egész
dolog nevetségessé tételének könnyű munkájában. Mind a kettő modern
ujságiró volt, – kedélyes, tekintélyt nem ismerő fiatalember.

– Saját külön tudósítónk a holnaputáni hirekről, szólt, vagy inkább
kiáltott az ujságiró, mikor az időjáró ujra visszatért. Rendes estéli
ruhájában volt, s zavart tekintetén kivül nyoma sem volt többé rajta
annak a változásnak, amely annyira megrémített.

– Halljad csak, – szólt vidáman a kiadó, – ezek a ficzkók azt mesélik,
hogy utazni voltál a jövő hét közepében!! Nem mondanál el egyet-mást a
kis Rosebery-ről? Mennyiért tennéd meg?

Az időjáró szó nélkül helyére ült. Szeliden mosolygott, a szokott régi
módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. Mekkora gyönyörűség, hogy ujra
húsba szúrhatom a villámat!

– Beszélj! – kiáltott a kiadó.

– Pokolba a beszéddel! – szólt az időjáró. Éhes vagyok. Egy betűt sem
mondok addig, mig egy kis tápnedvet nem juttatok ereimbe. Köszönöm.
Kérem a sót.

– Csak egy szót – szóltam én. Az időben utaztál?

– Igen – szólt az időjáró – tele szájjal, fejével intve.

– Egy shillinget adok minden sorért, ha szószerint beszámolsz utadról –
szólt a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta poharát s
körmével kopogott rajta. A hallgatag férfiú, aki rábámult az időjáró
arczára, hirtelen összerázkódott, s tele töltötte a poharát borral. Az
ebéd hátralévő része kényelmetlenül telt el. Ami engem illet, kérdések
raja tolult ajkamra, s bátran állíthatom, hogy a többiek sem voltak
máskülönben. Az ujságiró megpróbálta enyhíteni a feszültté vált
hangulatot s adomákba kezdett. Az időjáró ebédjének szentelte figyelmét
s oly étvágygyal evett, mintha agyongyalogolta volna magát. Az orvos
czigarettára gyujtott s összehuzott szemekkel vizsgálta az időjárót. A
hallgatag férfiú mintha a rendesnél is esetlenebb lett volna s csupa
idegességből szabályos határozottsággal itta a pezsgőt. Végre az időjáró
félretolta tányérját s körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot
kérjek, szólt. Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért
nyult s levágta a végét. De menjünk a dohányzóba. Sokkal hosszabb
történet, semhogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. S menet
közben megrántva a csengőt, átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába.

– Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte
karosszékében hátradőlve s megnevezve a három új vendéget.

– De tiszta paradoxon a dolog, – szólt a kiadó.

– Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet de
vitatkozni nem tudok. Elmondom, – folytatta – ha akarjátok, mi történt
velem; de tartózkodnotok kell minden közbeszólástól. Szükségem van arra,
hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tetszeni. Nem bánom! Igaz –
minden egyes szó igaz, elejétől végig. Laboratoriumomban voltam négy
órakor, és azóta… egy hetet éltem… oly hetet, aminőt ember előttem át
nem élt soha! Nagyon ki vagyok merülve, de nem alszom el, mig el nem
mondok nektek mindent. Azután lefekszem. De semmi közbeszólás!
Beleegyeztek?

– Bele, – szólt a kiadó, s valamennyien utána mondtuk: beleegyezünk.
Erre az időjáró elkezdett beszélni, s beszélt úgy, amint leirom. Eleinte
hátradőlt székében s fáradtan beszélt. De később nekitüzesedett.
Irásközben nagyon is érzem, mennyire nem való arra a toll és a tinta s
elsősorban, mennyire nem vagyok való arra én, hogy úgy irjak, amint ő
beszélt. Fölteszem, hogy a kellő figyelemmel olvastok; de nem
láthatjátok a mesélő halvány, nyilt arczát a kis lámpa fénye mellett, s
nem hallhatjátok, hogyan simult előadása a történet fordulataihoz. Mi,
akik hallgattuk, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a
dohányzóban levő gyertyákat nem gyujtották meg; csak az ujságiró arcza s
a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva térdétől lefelé. Eleinte ujra
meg ujra egymásra pillantottunk. De nemsokára abbahagytuk a tekintgetést
s valamennyien az időjáró arczára függesztettük szemünket.



IV.  Úton az időben.

– Mult csütörtökön kifejtettem már többeknek közületek az időgép
alapelveit, s bemutattam magát a gépet is, még nem teljesen készen, a
műhelyben. A gép itt van most is; az utazás megviselte ugyan némileg: az
egyik elefántcsont-rúd meghasadt, s egy érczsin elhajlott: de többi
része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem; de pénteken, mikor
már csaknem egészen össze volt állítva, azt láttam, hogy az egyik nickel
rúd éppen egy hüvelykkel rövidebb, mint kellene s az egész rudat újra
kellett készítenem úgy, hogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen.
A legelső időgép ma reggel tiz órakor kezdte meg pályafutását. Még
egyszer végigkopogtattam, kipróbáltam ujra valamennyi csavart, még egy
csöpp olajat cseppentettem a kvarczrúdra, s aztán beleültem a nyeregbe.
Azt hiszem, az öngyilkos, mikor a pisztoly csövét halántékára szorítja,
épp oly csodálatos érzéssel várja a bekövetkezendőket, mint akkor én.
Megfogtam egyik kezemmel az indító, másik kezemmel a megállító emeltyűt,
megnyomtam az előbbit, és csaknem rögtön utána a másodikat. Mintha
megtántorodtam volna; mintha valami zuhanás lidércznyomása nehezedett
volna rám. Körülnéztem, s ott láttam magam körül a laboratóriumot épp
úgy, mint elébb. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy
képzelődtem. Hirtelen a fali órára pillantottam. Egy pillanattal elébb –
legalább csak ennyinek tetszett – tiz óra mult rajta egy vagy két
perczczel; most pedig csaknem félnégyet mutatott!

– Nagyot lélekzettem, fogaimat összeszorítottam s megragadva mind a két
kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A
laboratorium homályba borúlt, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a
szobába s anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott.
Vagy egy perczig, azt hiszem, eltarthatott, mig keresztül ment; de nekem
úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valami rakéta. Lenyomtam,
amennyire csak lehetett, az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor
lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratorium
halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt ujra a fekete
éjjel, utána ujra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre
gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj hangzott a fülembe, s különös,
kábító zavarodottság ereszkedett rá elmémre.

– Tartok tőle, hogy nem tudom lefesteni az időutazással járó sajátságos
érzéseket. Kimondhatatlanúl kellemetlenek. Szakasztott olyan érzés, mint
mikor gördül az ember előre feltartóztathatatlanul – valami lejtőn! Vagy
mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Amint tovább
folytattam utazásomat, ég és nap úgy változott, mint valami fekete
szárny csapkodása. Egyszerre csak az a homály, amely a laboratoriumot
sejttette velem, szétfoszlott s láttam, amint a nap sebesen hömpölyög az
égboltozaton. Perczről-perczre keresztül ugrott rajta, s mindenik percz
egy napot jelölt. Úgy rémlett, hogy a laboratoriumot lebontották, s
kijutottam a szabad levegőre. Állványok elmosódó benyomását éreztem; de
ahoz már nagyon gyorsan haladtam, hogy bármi mozgó lényt észrevegyek. A
leglassabban mászó csiga rám nézve túlságos gyorsan rohant. A fény és a
homály csillanó váltakozása szörnyű kinosan érintette szememet. Majd az
egymást követő elsötétedésekben láttam, amint a holdnegyedek – az
ujholdtól a holdtölteig – sebesen váltakoznak, s meg-megcsillantak
előttem homályosan a körben rohanó csillagok. Csakhamar, amint tovább
haladtam, egyre gyorsuló mozgással, a nappal és az éjszaka szökkenései
állandó szürkeségbe folytak össze; az égbolt csodás mély kékségben, a
virradat fényében tündöklött; az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a
szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá; a csillagokból nem
láthattam semmit, csak olykor-olykor egy-egy libegő fényesebb kört a kék
mélységben.

– A táj ködös volt és elmosódó. Még mindig a domboldalon voltam, ott,
ahol ez a ház most áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyult a
magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőttek és változtak, mint a
gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek,
összeomlottak, elenyésztek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták
támadtak, enyésztek, mint az álom. A föld felszine megváltozott, –
megolvadt, folyékonnyá vált szemem előtt. A gyorsaságot szabályozó óramű
mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a napöv
perczről-perczre tágul és szűkül napfordulótól-napfordulóig, úgy, hogy
perczenkint több mint egy esztendőnyi gyorsasággal haladtam.
Perczről-perczre föltetszett és eltünt szerte a világon a fehérlő hó, s
nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke zöld szine.

– Az indulással járó kellemetlen érzések most már kevésbbé bántottak.
Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy
gépem esetlenül ide-oda leng, de hogy miért, azt nem tudtam magamnak
megmagyarázni. Elmém sokkal zavartabb is volt, semhogy törődjem e
mozgással; csak rohantam, rohantam előre szinte tébolyodottan a
jövendőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra,
mint ez új érzésekre. De csakhamar friss benyomások támadtak elmémben –
valami kiváncsiság s nyomban rá valami félelemféle, – mig végre teljesen
ezek ejtettek hatalmukba. Az emberiség minő különös fejlődése, a mi
kezdetleges müveltségünkkel szemben minő csodás haladás lehetne az –
gondoltam – amelyet látnék, ha közelről nézhetnék bele ebbe a homályos,
csalóka világba, amely rohant, hullámzott szemem előtt! Hatalmas,
ragyogó építmények emelkedtek körülöttem, szilárdabbak, mint a mai
kornak bármely épülete, s e mellett mégis mintha csillámból és ködből
lettek volna. A domboldalt buja zöld futotta be s megmaradt rajta a tél
minden nyoma nélkül. A zürzavar fátyolán keresztül is tündéri szépnek
látszott a föld. Elmém mind erősebben kezdett a megállás gondolatával
foglalkozni.

– A tulajdonképpeni veszély abban rejlett, hogy valami anyagra
bukkanhatok a térben, amelyet gépemmel együtt elfoglaltam. Mialatt
szörnyű gyorsasággal utaztam keresztül az időn, ez alig okozott bajt:
hogy úgy mondjam, meg voltam higulva, átsiklottam, mint a gőz, a
közbeeső anyagok hézagain! De hogy megálljak, keresztül kellett
szorítani magamat, molekuláról-molekulára, mindenen, ami utamba akad: s
atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy
valami mélyreható vegyi visszahatás, esetleg valami óriási robbanás
támad, mely készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető méretből –
ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször megfordult elmémben, mialatt
a gépet készítettem; de akkor jókedvűen belenyugodtam, mint oly
veszélybe, a mely elkerülhetetlen, amelyet, ha férfi vagyok,
koczkáztatnom kell! De most, mikor a koczkázat percze elérkezett, nem
láttam többé a dolgot a régi derűs világításban. A tény az, hogy az a
különös idegenszerűség, amely körülfogott, a gép gyönge, zizegő rezgése,
s első sorban a hosszúra nyuló zuhanás érzete szinte észrevétlenül
végképp felforgatta lelkem egyensúlyát. Kijelentettem magamban, hogy
sohasem állhatok meg s ugyanekkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam,
hogy nyomban megállok. Mint valami türelmetlen bolond rángatni kezdtem
az emeltyűt, mire a gép hirtelen fölfordult, s én a levegőn keresztül
előre zuhantam.

– Villámcsapás dörgése hangzott fülembe. Kábultan feküdtem egy
pillanatig. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem; lágy pázsiton ültem,
szemben felfordult gépemmel. Még minden szürkének látszott: de nemsokára
éreztem, hogy fülem nem zúg többé. Körültekintettem. Valami kis kerti
tisztáson lehettem, amelyet rhododendron-bokrok szegtek körül. A piros
virágok özönnel peregtek a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó,
tánczoló jég kis felhőkben függött a gép fölött s úgy húzódott a földön,
mint a füst. Egy percz alatt bőrig áztam. Szép vendéglátás – szóltam, –
ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan esztendőt keresztül utaztam, hogy
meglátogassalak benneteket.

– Csakhamar eszembe jutott, mekkora bolondság volt igy megázni.
Felálltam s körülnéztem. A rhododendronok mögül valami fehér kőből
faragott óriási alak látszott határozatlanul a ködös zuhogásban. De a
világon semmi egyéb nem volt látható.

– Bajos volna leírni, mit éreztem. Amint a zuhogó jég ritkult,
tisztábban láttam a fehér alakot. Jó magas volt, mert egy ezüstös nyárfa
csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez
hasonlított, de szárnyai, a helyett, hogy merőlegesen emelkedtek volna
ki oldalából, szétterjedtek, úgy hogy szinte lebegni látszott.

– Alapzatát, mely úgy látszott bronzból volt, vastag patina borította.
Arcza véletlenül felém volt fordulva; üres szemeivel mintha rám figyelt
volna; ajkai körül bágyadt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen
megviselte, úgy hogy szinte kellemetlen nyugtalanító érzést keltett. Ott
álltam rábámulva egy ideig, – félperczig, vagy talán félóráig.
Közeledett és távolodott, amint a jég sürűbben vagy ritkábban hullott
előtte. Végre másfelé fordítottam tekintetemet egy pillanatra, s láttam,
hogy a jégfüggöny foszlásnak indult, s a mennybolton felcsillan az
előtörő nap fénye.

– Rátekintettem ujra az elnyúló fehér alakra, s hirtelen rám szakadt
utazásom teljes vakmerőségének érzete. Mit fogok látni, ha a ködös
függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden nem történt az emberekkel? Mi
lesz velem, ha a kegyetlenség vált uralkodó szenvedélylyé? Ha időközben
az emberi faj elvesztette emberi jellegét, s valami emberfölöttivé
fejlődött, a mely a rokonszenvet nem ismeri, s hatalmában mindent
eltapos? Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani, a melynek
félelmességét s visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy
hozzájok hasonlít: valami ocsmány teremtménynek, amelyet
halaszthatatlanul le kell ölni?

– Most már több hatalmas árnyat vettem észre – rengeteg építményeket
bonyolult szegélyzetekkel, nyulánk oszlopokkal s a csöndesedő viharon
keresztül erdőshátú domboldal emelkedett fölém a magasba homályosan.
Oktalan rémület ejtett hatalmába. Félőrülten fordultam oda az időgéphez
s nekiláttam, hogy rendbehozzam. A szürke özön elsöprődött s
szétfoszlott, mint valami kisértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári
égbolt mély kékségében, barnás felhőcsikok oszlottak kavarogva a
semmiségbe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem,
ragyogva a jégzápor nyomaitól s kiemelkedve a falak mentén meggyülemlett
jégdarabok fehérségéből. Mintha valami idegen világba vetődtem volna
véletlenül. Úgy lehettem, mint a madár a szabad légben, amely tudja,
hogy fölötte lebeg a héja s készül lecsapni rá. Félelmem őrületté
növekedett. Nagyot lélekzettem, összeszorítottam fogaimat s nekiestem
dühösen újra a gépnek, könyökömmel és térdeimmel. Kétségbeesett
erőfeszítésemnek engedett s visszafordult, belevágódva erősen államba.
Egyik kezemmel megkapva a nyerget, másikkal az emeltyűt, nagyokat
lihegve készen álltam arra, hogy újra beleüljek.

– De amint nyitva állt előttem a gyors visszavonulás utja, visszatért
ujra bátorságom. Sokkal több kiváncsisággal és kevesebb félelemmel
szétnéztem a távoli jövendő elém táruló világában. Egy köralakú
nyilásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport dús, lágy
ruhába öltözött alakot vettem észre. Megláttak ők is, s arczukat felém
fordították.

– Majd közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok
közül felém futó emberek fejei és vállai látszottak. Egyikük ama
gyalogösvényen bukkant elő, mely egyenesen ahoz a kis tisztáshoz
vezetett, a hol gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt,
bibor lepelben, derekán bőrövvel. Szandal vagy koturnus volt a lábán,
tisztán nem vehettem ki. Lábaszára térdig csupasz volt s feje födetlen.
Csak most vettem észre, mikor ezt megláttam, mily meleg volt a levegő.

– Szépsége és bája mellett leirhatatlan gyöngesége volt az, ami
meglepett. Arczának pirja a sorvadás legszebb nemére emlékeztetett, arra
a haldokló szépségre, melyet oly gyakran hallunk emlegetni. Láttára
rögtön visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.



V.  Aranykor.

– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek
ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött s szemembe nevetett. Azonnal
meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Majd
odafordult két társához, akik nyomon követték s beszélni kezdett velük
különös, édes hangzású, folyékony nyelven.

– Mások is jöttek, és csakhamar egész csoport, vagy nyolcz-tiz ily remek
kis teremtés fogott körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az ötlött
eszembe, hogy hangom tulságosan kemény és mély volna nekik. Ugy, hogy
válasz helyett fülemre mutatva, megráztam a fejem. Egyet lépett felém,
habozott, majd megérintette kezem. Rögtön rá éreztem, hogy puha kis
kacsók tapogatják hátamat és vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról,
hogy valósággal létezem. De mindebben nem volt semmi nyugtalanitó.
Ellenkezőleg volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat
lehelt, – valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. S amellett
oly gyöngéknek látszottak, hogy azt képzelhettem, széthajigálhatom az
egész csomót úgy, mintha golyók volnának. De mikor láttam, hogy rózsás
kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy
visszaintsem őket. Szerencse, hogy akkor, mikor még nem volt későn,
eszembe jutott a veszedelem, a melyről eddig megfeledkeztem, s megfogva
a gép rudjait, lecsavartam és zsebredugtam a kis emeltyűket, amelyek
mozgásba hozhatták. Azután ujra megfordultam, s fürkésztem, hogyan
folytathatnám az érintkezést.

– S ekkor, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat
vettem észre ezeken a kecses, meisseni porczellánszerű alakokon. Hajuk,
a mely egyenletesen göndörödött, éles vonalban végződött nyakukon és
arczuk fölött; pehelyszerű nyoma sem volt arczukon a szőrnek, s kicsiny
álluk hegybe futott össze. Nagy szemeik szeliden fénylettek; s már ekkor
– bárha némileg önzésnek tünhetik fel részemről – úgy képzeltem, mintha
csaknem teljesen hijával volnának minden érdeklődésnek, a melyet joggal
várhattam volna tőlük.

– Minthogy épenséggel nem igyekeztek érintkezni velem, hanem egyszerűen
ott álltak körülöttem mosolyogva s lágy, turbékoló hangon beszélgetve
egymással, én kezdtem meg a társalgást. Rámutattam az időgépre s utána
magamra. Majd, habozva egy pillanatig, hogy fejezzem ki az időt,
rámutattam a napra. Erre egyik, tarka biborba és fehérbe öltözött kecses
kis alak, követte mozdulatomat, s valósággal meghökkentett, utánozva a
mennydörgés hangját.

– Egy pillanatra nem tudtam mit gondoljak, bár mozdulatainak jelentése
elég világos volt. Hirtelen az a kérdés merült fel elmémben: nem
bolondok-e azok az apró teremtések? Bajosan érthetitek meg, hogy kapott
meg ez a gondolat. Tudjátok, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a
nyolczszázkétezer s egynehányadik esztendő emberei tudásban,
művészetben, minden dologban hihetetlenül fölülmulnak bennünket. S ekkor
egyikük egyszerre csak oly kérdést intéz hozzám, a mely azt árulja el,
hogy a mi ötéves gyermekeink szellemi szinvonalán áll, – azt kérdezi
tőlem valósággal, vajjon a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben!
Ez a kérdés felszabadította itéletemet, a melyet ruházatuk, gyönge,
vékony lábaik és törékeny alkatuk láttára egyelőre függőben tartottam.
Az elkedvetlenedés árnya ereszkedett elmémre. Egy pillanatra úgy
éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.

– Intettem, a nap felé mutattam s a mennykőcsapást utánozva, oly erős
hangot hallattam, hogy megrémültek. Néhány lépést hátráltak és hajlongni
kezdtek. Majd az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból
font füzért hozva kezében, s füzérét nyakamba vetette. A többiek
dallamos tetszésnyilvánitással fogadták az ötletet; csakhamar ide-oda
futkostak virágokért s nevetgélve teledobáltak, úgy, hogy szinte
fuladoztam a sok virág között. Ti, akik ilyesmit sohasem láttatok, alig
képzelhetitek el, mily csodaszép, finom virágokat hozott létre
megszámlálhatatlan esztendők folyamán a virágkertészet. Majd az egyik
megérttette velem, hogy szeretnék játékszerüket a legközelebbi épületbe
vinni, s a fehér márvány szfinx mellett, a mely mintha az egész idő
alatt szemmel tartott volna, mosolyogva zavaromon – vezetni kezdtek
valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé. Amint közöttük
haladtam, ellenállhatlan vidámságra hangolt az utókor mélységes
komolyságába és hatalmas szellemi fejlettségébe vetett régi hitem és
bizalmam emlékezete.

– A hatalmas bejáratú építménynek óriási méretei voltak. Természetes,
hogy legfőkép az apró emberkék növekvő csoportja s a széles bejárat
foglalkoztatott, a melynek nyitott szájából rejtelmes homály tátongott
felém. Általános benyomásom az volt, hogy a föléjök boruló világ szép
bokrok és virágok egybefonódott rengetege, valami régóta elhanyagolt s
mégis burjánnal föl nem vert hatalmas kert. Egész csomó furcsa fehér
virág vagy egy lábnyira kinyuló hegye ötlött szemembe a széles
viaszszerű levelek között.

– Mintha vadon tenyésztek volna szanaszéjjel a tarka bokrok között; de
ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott
maradt elhagyatva a pázsiton, a rhododendronok között.

– A bejárat ívét dús faragványok ékitették, amelyek, bár alaposan nem
igen nézhettem meg őket, első pillanatra mintha régi phöniciai
ékítményekre emlékeztettek volna. Amint a bejáraton keresztülmentem,
meglepett, hogy szörnyű töredezettek s megviseltek voltak. A kapu alatt
még több fényesruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány
lehettem, a mint piszkos XIX. századbeli öltözetemben, virágokkal
borítva, befelé lépkedtem, mig körülöttem ragyogó köntösök bájos
tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak s nevetgélés és kaczagó
csevegés morajlott dallamosan.

– A széles bejárat aránylag nagy, barnával bevont csarnokba torkollott.
A mennyezet homályba borult; a szines ablaktáblákon s itt-ott az
üvegezetlen ablaknyilásokon csak bágyadt fény szűrődött keresztül. A
padlózat kemény fehér érczből vágott nagy tömbökkel volt kirakva.
Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. A padlót, amint láttam, számos
nemzedék léptei annyira kikoptatták, hogy amerre legtöbbet
jártak-keltek, mély barázdák támadtak rajta. A csarnok hosszában
számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett; a
gyümölcscsel telt asztalok egy láb magasak lehettek. A
gyümölcsrakásokban láttam valami túlságosan nagyranövelt málnafajt és
narancsfélét; de a legnagyobb részt nem ismertem.

– Az asztalok között szanaszéjjel számos vánkos hevert. Vezetőim ezekre
telepedtek, s intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen s minden
teketória nélkül kézzel ették a gyümölcsöt, a héjat, a szárakat s egyéb
efélét beledobálva az asztalok oldalán levő kerek nyilásokba. Nem igen
kináltattam magamat én sem, mert éhes és szomjas voltam. Evésközben
kényelmesen szemügyre vehettem a csarnokot.

– Talán legjobban rozzant állapota lepett meg. A szines ablaküvegek, a
melyeket csupa mértani ábra diszített, több helyen ki voltak törve s a
csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg
borította. Bántotta szemem a szomszédos márványasztal letörött csücske
is. De azért az általános benyomás fölötte szines, festői volt. Lehetett
néhány száz emberke, aki ott ebédelt. A legtöbbje lehetőleg közelemben
telepedett le s érdeklődéssel nézegetett rám. Szemecskéjük kiragyogott
evés közben a gyümölcsök közül. A ruhája valamennyinek ugyanabból a
lágy, de azért erős selyemszövetből készült.

– Gyümölcs volt összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigoru
vegetariánusok voltak, s mig köztük éltem, bármennyire sóvárogtam a hus
után, gyümölcscsel kellett táplálkoznom nekem is. Később megtudtam, hogy
a ló, a marha, a juh, a kutya, mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De
a gyümölcs mind pompás volt, különösen az egyik – háromélű
hüvelyesfajta, lisztes béllel, – a melynek, úgy látszik, mig ott voltam,
folyvást tartott a szüretje. Ezt választottam ki fő ételemnek. Eleinte
meglepett a sok mindenféle gyümölcs és virág; de később megértettem
jelentőségüket.

– De eleget is beszéltem már gyümölcsebédemről a távoli jövendőben. Alig
csillapítottam le kissé étvágyamat, föltettem magamban, hogy határozott
kisérletet teszek emberkéim nyelvének a megtanulására. Világos volt,
hogy ez az első teendőm. Úgy látszott, legczélszerűbb lesz a gyümölcsön
kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet s próbát tettem egy csomó kérdő
hanggal és mozdulattal. Nagy ügygyel-bajjal tudtam csak velük megértetni
szándékomat. Eleinte meglepetve bámultak rám és szakadatlan
nevetgéléssel fogadták minden erőlködésemet; de az egyik göndör fürtü
kis teremtés úgy látszik hamarosan felfogta, mit akarok és többször
ismételt egy nevet. Fecsegtek s hosszasan magyarázgatták egymásnak
dolgaikat és mikor kiejteni próbálgattam nyelvük választékos kis
hangjait: udvariatlanul bár, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam.
De én, mint a tanitó a gyerekek között, állhatatos maradtam és csakhamar
vagy húsz főnévvel rendelkezhettem. Majd rátértem a mutató névmásokra,
végül megtanultam az „enni“ igét is. De a munka lassan haladt; a kis
emberek hamarosan elfáradtak és szabadulni iparkodtak kérdéseim elől,
úgy hogy jórészt kényszerűségből belenyugodtam abba, hogy tanítsanak
akkor és oly kis adagokban, a mint kedvük tartja. De nagyon is kis
adagokban volt csak kedvük a tanitásra s mint nemsokára tapasztaltam,
soha sem volt dolgom közönyösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel.



VI.  Az emberiség alkonya.

– Csakhamar különös egy dolgot fedeztem föl kis gazdáimon; nem volt
bennök komoly érdeklődés semmi iránt. Első meglepetésükben kiváncsi
kiáltásokkal közeledtek felém, mint a gyermekek, vizsgálgatni kezdtek;
de hamarosan abbanhagyták s tovább ballagtak más játék után. Amint az
ebéd s első társalgási kisérletezésem véget ért, azt vettem észre, hogy
azok, a kik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien eltávoztak.

– Furcsa dolog az is, mily hamar jutottam el oda, hogy ezeket az apró
emberkéket semmibe se vegyem. Amint jóllaktam, kimentem a bejáraton
keresztül ujra a napsütötte világba. Lépten-nyomon csatlakozott hozzám
egy pár apró embere a jövendőnek; követtek egy kis darabra, fecsegtek,
nevetgéltek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és
kiintegették magukat, távoztak ujra, rábizva engem saját
találékonyságomra.

– Esti nyugalom ömlött el a világon, a mint kiléptem a nagy csarnokból,
s az alkonyuló nap meleg fényében fürdött a táj. Az első pillanatra
zavaros egyvelegbe folyt össze előttem minden. Attól a világtól, amelyet
ismertem, teljes mértékben különbözött minden, minden, – még a virágok
is. A hatalmas építmény, a melyet magam mögött hagytam, széles mederpart
lejtőjén emelkedett. A Themze körülbelül egy mértföldnyi távolságban
hömpölygött mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek egy
másfélmértföldnyire emelkedő domb tetejére, ahonnan jobban áttekinthetem
bolygónkat a mi Urunk nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendejében.
Mert ez volt az az idő, a melyet gépem kis óraműve mutatott.

– Séta közben figyelmesen gyüjtögettem magamban minden benyomást, hogy
ha csak lehetséges, megértsem azt a romokban heverő ragyogást, a melyben
a világot találtam, – mert valósággal romok közé jutottam. A domboldalon
kissé följebb például nagy rakás aluminiummal összeerősített
gránitkoczka hevert, meredek falak és törmelékrakások, a melyek között
gyönyörű pagodaszerű növényeket – valószinüleg csalánbokrokat – láttam;
de a levélzet, a melynek különös barna szine volt, elvesztette
szúróképességét. Láttam rögtön, hogy valami hatalmas, többé meg nem
határozható czélra emelt épület elhagyott maradványai közé jutottam. A
végzet úgy akarta, hogy később ezen a helyen tapasztaljak valami fölötte
különös dolgot, a mely először vezetett egy még különösebb fölfedezés
nyomára, – de ezt majd a maga helyén fogom elmondani.

– Amint, hirtelen gondolattól megkapatva körülnéztem a kis fensikról,
ahol megpihentem, láttam, hogy kisebb házaknak sehol semmi nyoma. Mintha
a családi ház, s talán a háztartás is, teljesen megszünt volna. A
zöldben itt-ott palotaszerü épületek voltak, de a ház és villa, angol
tájaink eme jellemző vonásai, teljesen eltüntek.

– Kommunizmus – szóltam magamban.

– S ennek nyomában másik gondolatom támadt. Rápillantottam a hat-hét
apró lényre, a kik idáig követtek. S egy szempillantás alatt
észrevettem, hogy valamennyinek egyforma öltözete, egyforma lágy,
szőrtelen arcza s egyforma lányos, gömbölyded lába van. Tán különösnek
tünhetik föl, hogy eddig nem vettem ezt észre. De oly különös volt
körülöttem minden. Most elég tisztán láttam a tényt. Öltözetben s a
hajzat és a viselkedés mindamaz eltéréseiben, a melyek a két nemet
egymástól manapság megkülönböztetik, ezek az emberkék teljesen hasonlók
voltak. S a gyermekek, mintha csak miniature kiadásai lettek volna
szülőiknek. Ugy láttam, hogy annak a kornak a gyermekei – legalább
fizikailag – fölöttébb koraérettek voltak, s véleményem később csakugyan
teljesen igaznak bizonyult.

– Látva a kényelmet és a biztonságot, a melyben ez a népség élt,
éreztem, hogy az ember nem is várhatott egyebet, mint a két nemnek ezt a
teljes hasonlóságát; mert a férfi ereje, a nő gyöngesége, a család
intézménye s a foglalkozások elkülönülése pusztán a fizikai erő
korszakának harczias követelményei. Ahol a népesség egyensulyba jutott
és bőségben él, a sok gyermek inkább baj, mint áldás az államra nézve.
Ahol az erőszak ritka s a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott
kevesebb szükség van – vagy inkább nincs is szükség – erős családi
életre s a két nemnek a gyermekszükségletekből eredő különválása
megszünik. Van ennek némi nyoma már manapság is, s a jövendő teljesen
beváltotta ezt a föltevést. Hangsulyozom, hogy akkor így okoskodtam.
Később be kellett látnom, mily távol esett okoskodásom a valóságtól.

– Mialatt ily módon eltünődtem, csinos kis alkotmány vonta magára
figyelmemet. Kupolával födött kúthoz hasonlított. Futólag az ötlött az
eszembe, mily különös, hogy még mindig vannak kutak s azután tovább
szőttem elmélkedésem fonalát. A domb teteje felé nem volt több nagy
építmény, s mivel úgy látszik, csodás kitartással gyalogoltam, nemsokára
az esett meg velem, hogy legelőször egyedül maradtam. A szabadság s a
kalandvágy furcsa érzetével folytattam utamat a domb csúcsa felé.

– A domb tetején valami ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre
akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta s félig lágy mohába sülyedt.
Kartámaszai griff-fejek formájára voltak vágva és faragva. Ráültem s
szétnéztem messze elterülő öreg világunkon e hosszura nyúlt nap
alkonyában. Életemben ez volt a legkedvesebb, legszebb látvány. A nap
lebukott már a szemhatár alá. Az egész nyugat aranyszinben égett, melyet
bibor és kárminpiros vizszintes sávok barázdáltak. Alant a Themze
völgye, melyben mintha csiszolt aczélszalag lett volna a folyam.
Említettem már, hogy a zöld lombok között hol romokban heverő, hol meg
lakott paloták tarkállottak.

– Itt-ott egy-egy fehér, vagy ezüstös szobormű emelkedett ki a föld
rengeteg, puszta kertjéből, imitt-amott egy-egy kupola vagy obeliszk
meredt függélyesen a magasba. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, a
földmivelésnek nyoma sem volt. Az egész föld egy kertté vált.

– Nézegetés közben tovább szőttem magamban a látott dolgok magyarázatát,
amely az este körülbelül a következő módon alakult ki elmémben. (Később
rájöttem, hogy csak a féligazságot találtam el, vagy inkább, hogy az
igazságnak csupán egyik oldala csillant meg előttem.)

– Ugy tetszett, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korszakába
jutottam bele. A vöröses alkonyat az emberiség alkonyára terelte
gondolataimat. Eleinte különös következménye kezdett előttem
kidomborodni annak a társadalmi erőfeszítésnek, amelyben jelenleg benne
vagyunk. S ha meggondoljuk, ez a következmény tényleg elég logikus. Az
erő a szükség eredménye; a biztonság a gyöngeség istápolója. A lét
föltételeinek javítására irányuló munka – az igazi müvelődési folyamat,
amely az életet egyre biztosabbá teszi – szünet nélkül hatványozódott.
Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok
minden – ma még csak pusztán álom – tervvé vált, megfontolt kivitelre
került és megvalósult. S az aratás – az volt, amit láttam!

– Annyi tény, hogy a mai kor egészségügye és földmivelése még nagyon
kezdetleges. Korunk tudománya kis területet foglalt még el csak az
emberi betegségek mezejéből; de hódítását folytatja biztosan és
állhatatosan. Földmivelésünk és kertészetünk kipusztít itt-ott egy-egy
füvet, művelés alá fog vagy husz hasznos növényt; de a többi növényt, a
legnagyobb részt, saját erejére bizza a létért való küzdelemben.
Nemesítjük kedvencz növényeinket és állatainkat – s mily csekély ezeknek
a száma! – fokozatosan kiválasztva a tenyésztésre alkalmasakat. Szert
teszünk majd valami jobbfajta uj őszi baraczkra, majd valami szőlőre,
hol valami illatosabb, nagyobb virágra, hol egy-egy megfelelőbb
marhaválfajra. Fejlesztjük valamennyit lassan-lassan, mert eszméink
határozatlanok és tapogatódzók, tudásunk pedig nagyon szűkkörű, mivel
maga a természet is félénkké és lassuvá válik ügyetlen kezeink között.
Valamikor mindez jobban, egyre jobban fog szerveződni. Az ár nyomulása
ez keresztül az örvényeken. Az egész világ értelmes lesz, művelt és
együttműködő, a természet leigázása mindegyre gyorsabban és gyorsabban
fog haladni. S végre, bölcsen és gondosan egyensulyba hozzuk ujra
életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.

– Mind ennek meg kellett, és jól meg kellett történnie: valósággal
minden időben, az idő ama végtelen folyama alatt, amelyen gépem
keresztül szökkent. A légben nyoma sem volt szúnyogoknak, a földön nyoma
sem volt giz-gaznak, gombáknak. Mindenfelé gyümölcs meg gyümölcs volt és
sok fajta illatos, szebbnél-szebb virág; ragyogó pillangók röpködtek
ide-oda. A bajt előző orvosi tudomány eszményképe megvalósult. A
betegségek ki voltak írtva. Ott tartózkodásom alatt nyomát sem láttam
semmiféle ragályos kórnak. S később el kell majd mondanom, hogy még a
rothadás és a megsemmisülés folyamatát is gyökeresen átalakították ezek
a változások.

– Megvalósultak a társadalmi diadalok is. Láttam, hogy az emberiség
fényes palotákban lakik, ragyogó ruhákban jár s amint eladdig
tapasztaltam, semmit sem dolgozik. Küzdelemnek, sem társadalminak, sem
gazdaságinak, hire-hamva sem volt. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés,
az a kereskedelem, amely a mi világunk lényege, eltünt mindenestül.
Érthető, hogy ott, azon az aranyos estén, a társadalmi paradicsom
gondolata ötlött eszembe önkénytelenül. A népesség szaporodásának nehéz
problemáját, úgy sejtettem, megoldották s a népesség számbelileg többé
nem szaporodott.

De a viszonyok eme változásával szükségszerűleg együtt járt a
változáshoz való alkalmazkodás. Vajjon, ha a biologia tudománya nem
tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő oka? A küzdés és a
szabadság; ezek éltetik a tevékenyt, az erőset és a ravaszt, s ezek
szorítják falhoz a gyöngét; ezek jutalmazzák az arravalók becsületes
szövetkezését, az önmegtartóztatást, a türelmet és a határozottságot. S
a család intézménye, s a család körén belül támadó lelki indulatok, a
szenvedelmes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülői
önmegtagadás, mindez megleli támaszát és igazolását a magzatokat
fenyegető veszedelmekben. Most hol vannak ezek a fenyegető veszedelmek?
Keletkezőben van s egyre nő valamelyes közérzület a háztartási
féltékenység, az anyai szeretet szenvedelme, minden fajta szenvedelem
ellen. Mindez ma már szükségtelen dolog, kellemetlenül érint, hajdankori
vadságunk maradványa, diszharmóniát visz bele finomult, kellemes
életünkbe.

– Rágondoltam e nép fizikai gyöngeségére, értelmetlenségére, s azokra a
hatalmas, ragyogó romokra, s mindez csak megerősítette bennem a
természet tökéletes leigázásba vetett hitemet. Mert a harcz után jön a
nyugalom. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges
életerejét arra használta, hogy módosítsa a körülményeket, melyek között
élt.

– S most bekövetkezett a változott körülmények visszahatása.

– A tökéletes kényelem és biztosság uj állapotában az a nyughatatlan
erély, mely bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is némely hajlam
és vágy, mely valaha szükséges volt az élet fentartásához, állandó
forrása az elbukásnak. A testi bátorság és a harcz kedvelése például
ahelyett, hogy használna, inkább kárára van a művelt embernek. S oly
államban, mely eljutott a teljes egyensuly és biztosság állapotába,
nincs helye hatalomnak, sem a szelleminek, sem a fizikainak. Az volt a
véleményem, hogy abban a világban megszámlálhatatlan esztendők óta nem
fenyegetett veszedelemmel sem harcz, sem magánerőszak, sem fenevad, sem
pusztító kór, amely erős szervezetet kivánt volna, és nem volt szükség
munkára sem. Ily életre az, amit mi gyöngének mondunk, épp oly jól fel
van szerelve, mint az erős; valósággal nincs is többé gyönge. Sőt a
gyönge fölszerelése jobb, mint az erősé; mert ezt folyton kinozná
tettereje, amelynek nem volna hol érvényesülnie. Bizonyos, hogy az
épületek ritka szépsége a most már czéltalan emberi erély végső
fellobbanásának eredménye volt, mielőtt az emberiség tökéletes
összhangba jutott volna az élet körülményeivel, – a virágzás ama diadal
nyomán, amely bevezette az utolsó nagy békét. Ez volt mindenkor a
tetterő sorsa biztonság idején; művészetre, szeretkezésre adja magát, és
csakhamar elkövetkezik a bágyadás, az elsatnyulás.

– Végül elhal ez a müvészi törekvés is – elhalt csaknem végképp abban a
korban, amelybe jutottam. Virágokkal ékesíteni magukat, tánczolni,
énekelni a verőfényen: ennyi maradt s egyéb semmi a művészi szellemből.
Sőt bele kellett vesznie ennek is végül a megelégedettség teljes
tétlenségébe.

– Bennünket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve s ime itt
mintha az a gyülöletes köszörűkő összetört volna.

– Amint a növekvő homályban ott álldogáltam, azt gondoltam, hogy ez az
egyszerü magyarázat a kulcsa a világ problemájának, ez a kulcsa eme
pompás kis teremtmények minden titkának. Lehet, hogy azok az akadályok,
melyeket a népesség túlszaporodása ellen kieszeltek, oly pompásan
beváltak, hogy számuk nem maradt állandó sem, hanem inkább csökkent. Ez
megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerü volt a magyarázatom
s elég valószinű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet!



VII.  Váratlan csapás.

– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes
diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn
megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem
nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy
lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.

– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem
ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre
tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam
mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje,
sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a
tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam
magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“

– De az a tisztás _ez_ volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé
fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés
gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!

– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a
lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul
ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos
fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja
lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s
hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre
buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy
elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér
lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt
mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a
bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt
tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve
nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség;
tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből.
Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti
mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem
vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy
gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan
fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem
mocczant élőlény az egész holdfényes világban.

– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem,
való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a
hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet.
Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben
lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve
kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx,
fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan
mosolygott volna rémületemen.

– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró
emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna
meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen
elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett
hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette
találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi
kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az
emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly
bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni
senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a _térben_. De
ha így is volt, vajjon hol lehetett?

– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen
ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s
fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek
tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam
összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem
vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve
gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma,
elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik
malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s
áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.

– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal,
amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon
elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a
serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem
ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a
haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon
különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje
szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az
jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a
legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük
föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy
gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.

– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét,
kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe.
Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda
tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé
emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága
őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, –
ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe
bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és
végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt
szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a
legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a
fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.

– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében;
zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott
hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem.
Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor
fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben
a pázsiton.

– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy
jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és
kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény
tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam
éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük
föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a
legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam
embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem
és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg
új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de
mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam,
tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.

– De lehetséges volt az is, hogy a gépet csak máshová vitték.
Mindenképpen nyugodtan és türelmesen kellett viselkednem, hogy
megtudjam, hova rejtették s ujra visszaszerezzem erővel vagy
ravaszsággal. Mindezeket elgondolva talpra ugrottam s körülnéztem,
keresve, hol fürödhetném. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek,
és piszkos az utazástól. A friss reggel vágyat ébresztett bennem hasonló
frisseségre. Izgatottságom önmagát felemésztette. Amint dolgom után
láttam, valósággal csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen.
Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt
hiábavaló kérdezősködésre fecséreltem, elmagyarázva bajomat, úgy, amint
tudtam, a közelemben járkáló apró emberkéknek. Nem értette meg egyikük
sem mozdulataimat: nehánya bamba képet vágott; mások azt hitték, hogy
tréfálok velök s arczomba nevettek. Soha semmi nem került nagyobb
küzdelembe, mint hogy akkor megálljam, hogy rá ne üssek nevető kis
arczocskájukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak
haragom szült, még lázadozott bilincsei ellen s még egyre azon volt,
hogy zavarodottságomból hasznot huzzon. A gyep jobb tanácsot adott.
Láttam, hogy mély barázda szántotta fel körülbelül középen a szfinksz
alapzata s aközött a hely között, ahol lábam nyomai látszottak, amint
érkezésemkor a fölfordult géppel vesződtem. Köröskörül észrevettem egyéb
jeleit is a gép elhurczolásának; furcsa keskeny lábnyomokat láttam,
melyek mintha valami lajhártól eredtek volna. Mindez az alapzatra
terelte teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy bronzból
volt. Nem egyszerü bronztömb volt. Minden oldalán bemélyedő, keretes
szép négyszögü lapok ékítették. Odamentem s ráütöttem e lapokra. Az
alapzat üres volt. Gondosan szemügyre vettem a lapokat, s láttam, hogy a
szegélyzetek nem voltak egy darabból. Kilincset, kulcslyukat nem
találtam sehol; de a lapok, amelyek, amint gyanítottam, ajtók voltak,
valószinüleg belülről nyiltak. Egy dolog elég világossá vált előttem.
Minden nagyobb erőlködés nélkül kitalálhattam, hogy időgépem a
talapzaton belül volt. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt.

– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszinü ruhába
öltözött emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjök fordultam s
mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, mire a bronzalapzatra
mutatva, igyekeztem megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint
az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyű furcsán viselkedtek. Nem is
tudom, hogy magyarázzam meg arczkifejezésüket. Körülbelül úgy néztek
rám, mint valami gyöngédlelkü hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal
megbánt az ember. Tovább mentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem
esett volna rajtuk. Próbát tettem nyomban utána egy fehérruhás, édes
tekintetü kis ficzkóval, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy elváltozott,
hogy szinte elszégyeltem magamat. Csakhogy, amint tudjátok, szükségem
volt az időgépre s ujra próbát tettem vele. Amint elfordult, úgy mint a
többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utólértem,
megkapva libegő ruháját, nyakon ragadtam s vonszolni kezdtem a szfinx
felé. De arcza erre oly borzadályt és ellenkezést fejezett ki, hogy
hirtelen útjára bocsátottam.

– De még nem adtam meg magamat. Rácsaptam öklömmel a bronzlapokra.
Mintha valami zörej hangzott volna belülről – hogy világosan beszéljek,
mintha vihogásszerü hangot hallottam volna, – de bizonyára képzelődtem
csak. Majd leszaladtam a folyamhoz egy vaskos kavicsért s visszatérve
elkezdtem kalapálni az alapzatot, úgy hogy lapos mélyedést vertem az
ékítményekbe s a patina porzó rétegekben potyogott a földre. Az apró
emberkék vagy egy mértföldnyi területen bizonyára hallották, amint
szenvedélyesen ki-kifakadva kalapácsoltam. De nem volt semmi eredménye.
Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva rám tekintget a lejtős
domboldalakról. Végre izzadtan és kimerülve leültem, hogy szemmel
tartsam a helyet. De ahoz nagyon is nyughatatlan természetü vagyok, hogy
valamit sokáig szemmel tarthassak. A hosszu virrasztásra tulságosan
nyugati ember vagyok. Dolgozni eldolgoztam akár esztendőkig is valami
problema megoldásán, de tétlenül várakozni bárcsak huszonnégyóráig is –
ez már egészen más dolog.

– Nemsokára felkeltem s czéltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között
ujra a domb felé. Türelem, – biztattam magamat; ha vissza akarod
szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha az a szándékuk,
hogy gépedet elvigyék, akkor nem sokat ér, ha bronzlapjaikat
megrongálod, ha pedig nem az a szándékuk, akkor úgy is visszakapod,
amint fogod tudni kérni tőlök. Ülni mind e sok ismeretlen dolog között,
ilyen rejtély előtt, – semmi jóval nem biztat. Őrülésre vezet. Nézz a
szemébe ennek a világnak. Fürkészd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne
hamarkodd el véleményedet. Végül ráakadsz mindennek a nyitjára. Majd
hírtelen eszembe ötlött a helyzet humora: éveket töltöttem tanulással és
munkával, hogy eljuthassak a jövendőbe, s mikor odajutottam, szorongó
szenvedélyességgel szeretnék szabadulni belőle. Soha ember oly bonyolult
és oly reménytelen csapdát ki nem eszelt, aminőt én a saját magam
számára készítettem. Bár magam voltam az oka, nem tudtam magamon
segíteni. Hangosan felkaczagtam.

– Amint a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék
kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem; de az is lehet, hogy
összefüggött a dolog a bronzkapuk kalapácsolásával. Csakhamar
megbizonyosodtam arról, hogy tényleg kerülnek. Jónak láttam a közönyöst
adni s nem üldöztem őket. Egy vagy két nap mulva minden a régi
kerékvágásba fordult vissza. Amint csak tellett tőlem, tanulgattam
nyelvöket s emellett folytattam erre-arra a nyomozást is. Vagy elkerülte
figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig szörnyű egyszerű volt a
nyelvük – csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből összeállított.
Úgy látszik, elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalában nem ismertek;
képes beszédmóddal csak elvétve éltek. Mondataik rendszerint egyszerű,
kétszavu mondatok voltak; s nem voltam képes sem kifejezni, sem
megérteni egyebet, mint a legegyszerűbb mondatokat. Eltökéltem, hogy az
időgép és a szfinx alatt levő bronzajtók titkának gondolatát egyelőre
emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, míg majd, amint tudásom egyre
bővül, természetes módon el nem következik a feltámadás pillanata. De
érthető, hogy valami belső ösztön odalánczolt pár mértföldnyi átmérőjü
körbe, megérkezésem helye körül.



VIII.  Magyarázat.

Amennyire elláthattam, az egész világ ugyanazt a buja gazdagságot
varázsolta elém, mint a Themze völgye. Minden dombról, bármelyikre
másztam, ugyanannyi ragyogó épület, ugyanaz a véghetetlen anyag- és
stilváltozatosság tárult elém; az örökzöldnek ugyanazt a bozótos
sűrűjét, ugyanazokat a virágos fákat és fás harasztokat láttam. Itt-ott
viz csillogott, mint az ezüst; távolabb hullámalaku kék dombok
emelkedtek, beleolvadva a mennyboltozat derűjébe. Sajátságosan vegyültek
bele a táj tarkaságába – s le is kötötték csakhamar figyelmemet –
mindenfelé a köralaku kutak, amelyek többnyire – úgy tetszett – nagyon
mélyek voltak. Volt egy a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyet
első sétámon végigjártam. Mint a többit, ezt is finom mivű
bronz-szegélyzet körítette s kis kupola védte az eső ellen. Amint e
kutak mellett ülve belenéztem szúró sötétségükbe, vizcsillogásnak nyomát
sem láttam s az égő gyufa sem tükröződött bennük vissza.

De valamennyiből különös zubogás, nagy gép zakatolásához hasonló hang
hallatszott ki s a gyufa lobogásáról észrevettem, hogy a kútak torkán
szüntelenűl légvonat áramlik lefelé. Beledobtam egyik nyilásba egy darab
papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna,
hirtelen eltűnt szemem elől.

– Egy idő múlva kapcsolatba hoztam e kútakat a lejtőkön itt-ott emelkedő
magas tornyokkal: mert ezek fölött gyakran úgy megcsillant a levegő,
mint forróság idején kiaszott partok fölött. Mindent egybevetve, az az
erős sejtelem támadt bennem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési
rendszer lehet, melynek valódi jelentőségét bajos volna kitalálni.
Eleinte azt gondoltam, hogy e kis emberek egészségügyi szervezetével
függ össze. Ez a következtetés észszerű volt, de teljesen hibás.

– S itt be kell vallanom, hogy az egész idő alatt, amelyet e valóságos
jövő világban töltöttem, fölötte keveset tudtam meg a csatornákról, a
közlekedési módokról s más efélékről. A jövendő korok amaz utópiaszerű
látomásaiban, amelyeket olvastam, töméntelen apró részletet találunk az
épületekről, a társadalmi szervezetről s több eféléről. De míg ily
részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember
képzelme teremti, addig tisztára hozzáférhetetlenek az eleven utazó
számára, aki oly érzéki valóságok közé kerűl, aminőkre én bukkantam.
Gondoljunk csak arra, minő mesét vinne haza törzsének Londonról egy
telivér középafrikai néger! Mit tudhatna a vasúti-társaságokról, a
társadalmi mozgalmakról, a telefon- és telegraf-sodronyokról, a
földosztó-társulatról, a postautalványokról s más efélékről? De mi még
legalább elég készséges magyarázatokkal szolgálnánk neki! S azután még
abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni
világot nem látott földieivel? Pedig mily közel áll egymáshoz a mai kor
négere és fehér embere, s mily óriási ür választott el engem az aranykor
embereitől! Éreztem sok olyat, amit nem láttam s ami hozzájárúlt
kényelmemhez; de félek, hogy ebből a nagy különbségből nem igen tudok
veletek egyebet megértetni, mint valamely automata-berendezés általános
benyomását.

– Ami példáúl a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem
égetőkemenczéknek, sem sírféléknek. De az ötlött eszembe, hogy az égető
kemenczék bizonyára valahogyan kívül esnek vizsgálódásaim körén. Itt
volt újra egy kérdés, amelyen hosszasan eltünődtem, bár kiváncsiságom
egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart s egy további
észleletre vezetett, amely még inkább megzavart: kis embereim között nem
akadt koros vagy beteges egyetlen egy sem.

– Be kell vallanom, hogy az az elégedettség, amelyet az
automata-czivilizáczióról és a hanyatló emberiségről kieszelt legelső
elméletem keltett bennem, – nagyon rövid életű volt. De másra nem
gondolhattam. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet
szemügyre vettem, nem volt egyéb, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem.
Gépeket s más eféléket sehol sem találtam. Pedig e kis emberek ruhája
csinos gyári munka volt, amelyet időnkint meg kellett újítani; és
szandáljuk, bár czifrázatlan, bonyolúlt szerkezetű érczmunka volt.
Valahogy csak kellett az ily dolgoknak készülniök! S ezek az apró lények
az alkotás vágyának legkisebb nyomát sem árúlták el. Üzletnek,
műhelynek, beviteli kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket
azzal töltötték, hogy szelíden játszadoztak, a folyamban megfürödtek,
félig játszva szerelmeskedtek, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem
láthattam, hogy ment minden a maga útján.

– Aztán meg az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx
üres alapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam elképzelni. S azok a
viznélküli kútak is, meg azok a csillámló oszlopok. Hiányzott mindenhez
a kulcsom. Mintha – hogyis mondjam csak? Képzeljétek, hogy egy feliratra
bukkantatok, vannak benne itt-ott mondatok kitünő, tiszta angol nyelven;
s tele van szurdalva másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a
betűit sem ismeritek. Ott tartózkodásom harmadik napján ilyennek tünt
fel előttem a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!

– Ezen a napon barátot is szereztem magamnak – bizonyos értelemben.
Mialatt egy csoport emberkét nézegettem, akik a sekély vízben fürödtek,
az egyik görcsöt kapott. Lefelé kezdett hömpölyögni a folyamban. A
főáramlás elég gyors volt, de azért a középszerű úszó is leküzdhette.
Tiszta képet nyerhettek e teremtmények különös tökéletlenségéről, ha
elmondom, hogy nem akadt közöttük egy sem, aki kisérletet tett volna az
elhaló hangon kiáltozó lény megmentésére, bár szemük láttára fuladozott.
Amint megbizonyosodtam erről, lehánytam magamról a ruhát s egy alsóbb
helyen belegázolva a vizbe, megkaptam a nyomorúlt apróságot, s kihúztam
a biztos partra. Megdörzsöltem kissé tagjait, mire csakhamar magához
tért, s megvolt az az elégtételem, hogy mielőtt elhagytam, teljesen
kiheverte a bajt. Oly kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a
legcsekélyebb hálára sem számitottam. Csakhogy ebben nem volt igazam.

– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nőcskével (legalább azt
hiszem, az volt), amint kutató kirándulásomról visszatérőben voltam
középpontom felé. Örömkiáltásokkal fogadott s hatalmas virágfüzérrel
ajándékozott meg, amelyet nyilvánvalóan az én számomra, kizárólag az én
számomra font. Az eset megragadta képzeletemet.

– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magamat. Iparkodtam is, amennyire
csak tőlem telt, kimutatni, mennyire megbecsülöm ajándékát. Csakhamar
egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, s főleg mosolygásból álló
társalgásba ereszkedtünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen ugy
hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk
egymásnak, s ő kezemet csókolgatta. Csókolgattam én is az övét. Majd
beszélgetni próbáltam vele, s megtudtam, hogy Weená-nak hivják. Ez a
név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon ráillett. Ez volt a kezdete
annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, s véget ért úgy –
amint majd elbeszélem.

– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Velem akart lenni folytonosan.
Követni próbált mindenfelé s legközelebbi kószálásom alkalmával nagyon
bántotta, hogy mikor kifáradt, el kellett hagynom. Kimerült s egyre
fájdalmasabban kiabált utánam, De a világ problemáit kellett megoldanom.
Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy miniature szerelmi
kalandba elegyedjem. Valahányszor elhagytam, nagyon elszomorodott, s nem
egyszer oly hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy mindent
összevetve, odaadó vonzódása bajt is okozott annyit, mint
kellemetességet. De azért általában nagy kényelmemre szolgált. Azt
gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüggött rajtam. Nagyon is
későn jöttem rá csak arra, mennyire fájt neki, mikor egyedül hagytam. S
nagyon is későn tudtam meg csak, mim volt ő nekem. Pusztán azért, mert
ugy látszott, vonzódik hozzám, s a maga együgyű modorában ugy mutatta,
hogy aggódik értem, nemsokára, valahányszor visszatértem a fehér szfinx
szomszédságába, ehez a kis babához, csaknem oly érzés fogott el, mintha
házi otthonom fogadott volna; és csakhamar már a dombról jövet
nézegettem, nem látom-e fehérbe és aranyba öltözött piczi alakját.

– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki még a világból.
Nappal nem igen félt s a legcsodásabb bizalommal csüggött rajtam; mert
egyszer, mikor egy bolondos pillanatomban fenyegető arczot vágtam rá,
egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt
mindentől, a mi fekete. A sötétség volt ránézve az egyetlen félelmes
dolog. Szörnyű heves indulat volt ez benne, s gondolkodóba ejtett és
megfigyelésekre vezetett. Észrevettem egyebek között, hogy ezek az apró
emberkék, amint besötétedett, összegyűltek a nagy házakban és
csoportosan aludtak. Ha az ember világosság nélkül lépett közéjük,
rémült zavarba ejtette őket. Amint beállt az este, soha egyetlen egyet
sem találtam a szabadban, s nem volt rá eset, hogy valamelyik egyedül
aludt volna a házban. De oly bamba voltam, hogy nem okultam ebből a
félelemből, s bár Weena mindig kinosan ellenkezett, állhatatosan azt
kivántam, hogy távol aludjunk a szunnyadó csoportoktól.

– Nagyon bántotta őt a dolog, de végül diadalmaskodott hozzám való régi
vonzalma, s ismeretségünk öt éjszakáját – beleértve a legvégső éjszakát
is – ugy töltötte el, hogy fejét karomra fektetve aludt. De Weenáról
beszélve, elvesztem mesém fonalát. A megmentése előtti éjjel alig
kezdett még virradni, mikor felébredtem. Nyughatatlan voltam s azt
álmodtam, hogy megfuladtam s tengeri csillagállatok lágy csápjai
tapogatták arczomat. Nagy ijedtségre ébredtem, s furcsa módon azt
képzeltem, hogy valami szürkés állat suhant ki épp az imént a szobából.
Ujra aludni próbáltam, de nyughatatlanul, kellemetlenül éreztem magamat.
Az a homályos szürkeség fogott körül, mikor a dolgok éppen bontakoznak a
sötétségből, mikor minden szintelen, élesen határolt és mégis elmosódó.
Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kőlapokon keresztül ki a
palota elé. Azt gondoltam, erényt űzök a kényszerűségből, s megnézem a
napkeltét.

– A hold eltünőben volt; haldokló világa s a kezdődő virradat sápadtsága
kisérteties félhomályba vegyült össze. A bokrok koromsötétek voltak, a
föld komoran szürkéllett, az égbolt szintelen volt és szomoru. A
domboldalon mintha kisérteteket láttam volna. Amint fürkésztem a lejtőt,
háromszor egymásután fehér alakokat vettem észre. Kétszer ugy képzeltem,
hogy egyetlen fehér, majomféle teremtmény rohan a dombon egyre
gyorsabban fölfelé, egyszer pedig a romok közelében mintha egész falka
czipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett
belőlök. Ugy látszott, eltüntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a
virradat még mindig határozatlan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli
hüvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem szememnek.

– Amint a keleti boltozat fényesedni kezdett, a napfény megjelent s
egyszerre élénk színekkel vonta be a világot, jobban szemügyre vettem a
vidéket. De fehér alakjaimnak nem volt nyoma sem. Pusztán a félhomály
szüleményei voltak. Bizonnyal kisértetek voltak – szóltam magamban, –
csak azt tudnám, mely korból valók. Mert Grant Allan egy különös
megjegyzése jutott eszembe és elmulattatott. Ha minden nemzedék kihal és
kisérteteket hagy ránk, akkor a világ – igy okoskodott – végre is szűk
lesz nekik. E szerint az elmélet szerint mától fogva ide s tova
nyolczszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak, s nem volt mit
csodálni rajta, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem
elégitett ki, s ezeken az alakokon tünődtem egész reggel, mig csak Weena
megmentése ki nem verte őket fejemből. Határozatlan úton-módon
összefüggésbe hoztam őket azzal a fehér állattal, amelyet
felriasztottam, mikor eleinte oly szenvedélyesen kerestem az időgépet. –

– Weena kellemesen pótolta őket; de azért az volt a rendeltetésük, hogy
nemsokára sokkal rémesebben ejtsék hatalmukba elmémet.

– Azt hiszem említettem már, mennyire melegebb volt az idő ebben az
aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap
volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. A közfelfogás az,
hogy a nap a jövendőben egyre jobban kihül. De az emberek, akik az
ifjabb Darwin elmélkedéseiben járatlanok, megfeledkeznek arról, hogy a
bolygók végül egymásután visszahullanak a szülőtestbe. Ily katasztrófák
alkalmával a nap valószinüleg ujult erőre lobban; s lehet, hogy
valamelyik belső bolygó már így járt. Azonban bármi volt is az oka,
annyi tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint manapság.

– Nos, az egyik nagyon forró reggelen – azt hiszem a negyediken –
mialatt a hőség és a vakító fény ellen védelmet kerestem valami hatalmas
romhalmazban a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és táplálkoztam,
– a következő furcsa dolog esett meg velem. A törmelékrakások közt
mászkálva szűk folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalablakait
lezuhant kőtömegek zárták el. A külső tündöklés ellentéte folytán
eleinte áthatatlanul sötétnek tünt föl. Beléptem tapogatódzva, mert a
fényességből sötétségbe jutva, szines foltok uszkáltak szemem előtt.
Hirtelen mintegy lebűvölten megállottam. A sötétségből a külső napfény
visszaverődése következtében tündöklő szempár szegeződött rám.

– A fenevadak régi ösztönszerű félelme szállt belém. Ökölbe szorítottam
kezemet s mereven néztem bele a ragyogó szemgolyókba. Visszafordulni
féltem. Majd az a teljes biztonság jutott eszembe, amelyben, mint addig
gondoltam, az emberiség él. S visszaemlékeztem arra a különös borzalomra
is a sötétségtől. Legyőzve némileg félelmemet, egy lépést tettem előre s
megszólaltam. Megengedem, hogy hangom akaratlanul is nyers lehetett.
Kinyujtottam kezemet s valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen
oldalt fordult rólam s valami fehér rohant el mellettem. Bátorságom
inamba szállt. Megfordultam s furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam,
amely fejét sajátságos módon lefelé lógatva keresztül szaladt a hátam
mögötti napsütötte térségen. Belebotlott egy gránittömbbe,
félretántorodott s egy pillanat mulva eltünt a fekete árnyékban egy
másik törmelékrakás alatt.

– Érthető, hogy az a benyomás, amelyet rám tett, tökéletlen; de annyit
tudok, hogy piszkos fehér szine s furcsa nagy szürkésvörös szeme volt;
fejét és hátát pedig lenszinü szőr borította. De mondom, oly gyorsan
rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem mondhatom meg, négy lábon
rohant-e vagy csak első lábait lógatta-e le nagyon. Egy pillanat sem
telt bele, követtem a második romhalmaz közé. Nem akadtam rá mindjárt;
de amint egy ideig ott álltam a mély sötétségben, egy olyan kerek,
kútalaku nyilásra bukkantam, aminőről már beszéltem. Elzárta félig egy
lezuhant pillér. Hirtelen megvillant agyamban egy gondolat. Hátha a
kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyujtottam s lenézve a mélybe,
hosszukás fehér lényt láttam mozogni. Amint lefelé huzódott, ragyogó
nagy szemét mereven rám szegezte. Borzadály fogott el. Mintha emberfajta
pók lett volna. Lefelé kuszott a falon s most vettem csak észre, hogy az
aknában lefelé létraszerűen számos fémfok van a láb és a kéz számára. A
gyufa már a körmömre égett s kihullott kezemből. Esés közben kialudt.
Mire ujat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltünt.

– Nem tudom, meddig ültem ott, belebámulva a kutba. Jó darabig nem fért
a fejembe, hogy az, amit láttam, emberféle volt. De lassacskán kezdett
az igazság derengeni bennem. Az ember nem maradt egy faj, hanem két
különböző állatfajra szakadt; s az én bájos felvilági gyermekeim nem
egyedüli leszármazói a mi nemzedékünknek, hanem az a halvány, ocsmány,
éjjeli lény is, amely elémbe került, az is örököse minden koroknak.

– A csillámló pillérekre s a földalatti szellőztetésről költött
elméletemre gondoltam. Kezdtem gyanítani valódi jelentőségüket. De hát,
tünődtem, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy
teljesen egyensúlyba jutott szervezkedésről készítettem? Miképp függött
össze a szép felvilágiak gondatlan vidámságával? S mi rejlett ott lenn,
az akna tövében? A kút szélére ültem s biztatgattam magam, hogy nincs
mitől félnem, s hogy oda kell leereszkednem, ha minden nehézséget le
akarok küzdeni. S emellett nyomban rá irtóztam a leereszkedéstől!
Mialatt haboztam, egypár szépséges földfeletti emberke kergetőzőtt, a
napfényben szerelmeskedve, az árnyék felé. A férfi kergette a nőt,
virágokat dobálva rá futás közben.

– Mintha elszomorodtak volna, amint megláttak, kezemmel az eldőlt
pillérre támaszkodva s belebámulva a kút mélyébe. Nyilvánvalóan
kellemetlenül érintették őket ezek a nyilások, mert amint rámutatva
egyik nyilásra, megpróbáltam kérdezősködni róla kis embereimtől az ő
nyelvükön, láthatóan még inkább elkedvetlenedtek és elfordultak. De
gyufáim érdekelték őket s néhányat meggyujtottam mulattatásukra. Azután
ujra megpróbálkoztam a kúttal, de ujra hiába. Csakhamar utjukra engedtem
hát őket s elhatároztam, hogy visszamegyek Weená-hoz s lehetőleg tőle
tudok meg valamit. De gondolataim valósággal forrongtak már. Sejtelmeim
és benyomásaim zürzavarosan kavarogva uj rendbe igyekeztek illeszkedni.
Megvolt a kulcsom e kutak jelentőségéhez, a szelelő tornyokhoz, a
titokzatos kisértetekhez, arról nem is szólva, hogy mi a jelentése a
bronz-kapuknak és hogy mi történt az időgéppel! S lassan-lassan nagyon
határozatlanul derengeni kezdett bennem a megoldása annak a gazdasági
problemának, mely zavarba ejtett.

– Uj világ tárult fel előttem. Tiszta dolog volt, hogy az embernek ez a
második válfaja földalatti. Különösen három körülmény erősítette meg
bennem azt a gondolatot, hogy ennek a válfajnak ritka jelentkezése a
föld szine fölött régóta folytatott föld alatt való lakás következése.
Először is az a piszkos fehér szin, amely tulajdonsága a legtöbb
állandóan sötétben élő állatnak, például a Kentucky-barlang fehér
halának, hogy mást ne említsek; azután az a nagy szem, rendkivüli
fogékonysággal a fény visszaverésére, amely közös sajátsága minden
éjjeli lénynek – tanu rá a bagoly és a macska, s végre az a látható
zavarodottság a napfényben, az a gyors, de azért esetlen, ijedt
menekülés a sötét árnyék felé s az a sajátságos fejtartás a
világosságban – mindez erős bizonysága volt a retina tulságos
érzékenységének.

– Bizonyos volt tehát, hogy a föld alattam keresztül-kasul volt furva, s
az uj faj a föld alatt lakott ezekben az alagutakban. Az a körülmény,
hogy a lejtős domboldalak, hogy az egész vidék, kivéve a folyammenti
völgyet, tele volt szelelőtárnákkal és kutakkal, az alagutak határtalan
elágazásáról tanuskodott. Nem volt-e tehát természetes föltételeznem,
hogy mindazt, amit a napfényben élő faj kényelme megkivánt, lenn a
földalatti világban készítették? Ez a gondolat oly nyilvánvalónak
tetszett, hogy azonnal elfogadtam s rátértem arra a kérdésre, hogyan
történhetett az emberiség két fajra való szakadása?

– Merem állítani előre is, hogy föltevéseimet valószinünek fogjátok
tartani, bár én magam csakhamar megtudtam, hogy az elmélet, amelyet
fölállítottam, nagyon messze esett a valóságtól.

– Először is kiindulva saját korunk problémáiból, világosnak tetszett
előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzetnek a nyitja a tőkés és a
munkás között levő most még csak futólagos társadalmi különbség
fokonkint való növekedésében rejlik. Nincs benne kétség, hogy mindez
elég groteszknek, hihetetlen képtelenségnek tetszik, pedig éppen a mi
korunkban van nem egy oly körülmény, amely erre a fejlődésre utal.
Megvan a törekvés, hogy a czivilizáczió kevésbbé diszes részleteire
földalatti területet használjanak fel; ilyenek például a londoni
metropol-vasut, az új villamos vasutak, földalatti utak, földalatti
műhelyek és vendéglők, s mindezek egyre szaporodnak és növekednek.
Nyilvánvaló – gondoltam magamban, – hogy ez a törekvés addig erősbödött,
mig az ipar elvesztette teljesen a föld szinén való létezése
jogosultságát. Mindig mélyebbre és mélyebbre vonult, egyre nagyobb
földalatti műhelyekbe, mindig több és több idejét töltvén el ott alant,
mig végre…! Sőt már ma is nem él-e az east-endi munkás oly mesterséges
körülmények között, mintha valósággal számüzték volna a föld természetes
felületéről?

– S ha tovább megyünk, a gazdagok zárkozásra hajló törekvése, mely
kétségtelenűl neveltetésük egyre növekvő finomulásának és a közöttük meg
a szegények nyers erőszakossága között tátongó örvénynek a következése –
máris odavezetett, hogy a föld területének tekintélyes részét saját
maguk számára lefoglalták. London körül például a szebb vidéknek több
mint fele el van zárva a betolakodás elől. S ugyancsak ez a tátongó űr,
mely a gazdagok magasabb mívelődési folyamatának s a finomúlt életmódra
való egyre növekvő képességeiknek és az erre csábító kisértéseknek a
következése, folyton-folyvást gyérebbé fogja tenni a társadalmi
osztályok összevegyülését és az összeházasodás útján való emelkedést,
amely ez idő szerint késlelteti még az emberi fajnak a társadalmi
rétegek szerint való kettéválását. Ugy hogy végre nem lesz más a föld
felett, csak a vagyonos osztály, mely a gyönyört, a kényelmet és a
szépséget hajszolja, a vagyontalanok osztálya pedig egészen a föld alá
kerűl. S amint ez megtörtént, nincs benne kétség, hogy a földalattiaknak
adót kellett fizetniök, különösen azért, hogy barlangjaikat
szellőztethessék. Ha ezt megtagadták volna, a hátrálékokért éhen
vesztek, vagy megfuladtak volna. Akik betegesek vagy lázadozó
természetűek voltak, azok kipusztúltak. S végre amint a megoszlás
egyensulya állandósúlt, az utódok alkalmazkodtak a földalatti élet
feltételeihez, s épp oly boldogok lettek saját világukban, mint a
vagyonos osztály a földszinén. Mindebből természetes módon következett a
földfelettiek finomúlt szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.

– Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más
alakot öltött elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános
összemunkálkodás oly diadaláról, aminőről képzelődtem. Ellenkezőleg, ott
láttam magam előtt egy valóságos arisztokracziát, felfegyverezve a
tökéletesűlt tudással, amely megvalósította a mai gazdasági rendszer
logikus következéseit. Nemcsak a természeten diadalmaskodott, hanem
leigázva a természetet, leigázta saját embertársait is. De újra
hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek.
Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja.
Magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a
legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, bizonyos volt, hogy az az
egyensúlyba jutott czivilizáczió, amelyet évezredek eredményeztek, régen
megjárta már zenitjét, s most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A
földfelettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett;
nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenésnek indúlt. Ennyit elég
világosan láthattam már eddig is. Mi volt a sorsa a földalattiaknak,
arról még sejtelmem sem volt; de amit eddig tapasztaltam a morlockokról
– körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak, – abból sejthettem, hogy
a morlockokban az emberi tipus még jobban elváltozott, még jobban
elkorcsosúlt, mint az eloi-kban, ahogy a földfelettiek szép faját
nevezték.

– Majd zavaros kétségek támadtak bennem, mért vették el a morlockok
időgépemet? Mert abban bizonyos voltam, hogy ők vették el. És az eloik,
ha ők voltak az urak, mért nem tudták gépemet visszaszerezni? S mért
féltek oly rettenetesen a sötétségtől? Amint említettem, tovább
kérdezősködtem Weena-tól a földalatti világról, de újra csalódás ért.
Először nem is értette meg kérdéseimet, azután meg vonakodott
válaszolni. Reszketés fogta el, mintha elviselhetetlen lett volna rá
nézve ez a téma. S mikor talán kissé nyersen erőltettem, könyekbe tört
ki. Ezek voltak az egyedüli könyek, melyeket saját könnyeimen kivül
láttam ott az aranykorban. Hirtelen abba is hagytam a morlockokról való
kérdezősködést s csak arra törekedtem, hogy mielőbb száműzzem Weena
szeméből az embervoltával járó örökségnek ezeket a szomorú jelképeit. És
csakhamar mosolyogni és tapsolni kezdett, mialatt ünnepiesen elégettem
egy szál gyufát.



IX.  A morlockok.

– Furcsálhatjátok ugyan, de két napba került, míg követhettem az ujonnan
lelt nyomot, bár nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt
testeknek a láttára valami sajátságos borzongás fogott el. Éppen olyan
piszkos fehér szinük volt, mint a férgeknek, meg azoknak az állatoknak,
amiket természetrajzi múzeumokban spirituszba rakva láthatunk.
Érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Valószínű, hogy borzongásom oka
jórészt az eloik szimpatikus hatásában rejlett. Jóformán értettem is
már, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.

– A rákövetkező éjszaka rosszúl aludtam. Valószinü, hogy egészségem is
megrendűlt egy kissé. Nyugtalankodtam, kétségek szorongattak. Egy-egy
pillanatra iszonyú félelem fogott el, melynek végső okát sehogy sem
értettem meg. Emlékszem, hogy nesztelenűl besurrantam a nagy csarnokba,
hol a kis emberkék aludtak a holdfényben – ez éjszaka köztük volt Weena
is, – s közöttük újra visszatért bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány
nap múlva elfogy a hold utolsó negyede, s arra gondoltam, hogy a sötét
éjjeleken a föld alatti kellemetlen lények, ezek a fehér lemurok, ezek a
régieket helyettesitő új férgek, bizonyára sokkal számosabban fognak
jelentkezni. És mind a két nap oly nyughatatlan voltam, mint aki
elkerűlhetetlen kötelesség teljesítése elől húzódozik.

– Meg voltam győződve, hogy az időgépet csak ugy találom meg, ha
merészen behatolok a földalatti világ rejtelmeibe. De nem volt
bátorságom szembenézni a rejtelmekkel. Csak legalább egyetlenegy társam
lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljes egyedülvalóságom
iszonyu volt, s rémített már a gondolat is, hogy lemászszam a kut
sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok,
sohasem éreztem magamat teljes biztonságban.

– Talán éppen ez a nyughatatlanság, a biztonság érzetének ez a hiánya
űzött egyre távolabbi és távolabbi kutató kirándulásokra. Amint
délnyugatnak mentem a felé az emelkedő táj felé, melyet most Combe
Wood-nak neveznek, a messzeségben, a XIX. századbeli Banstead irányában,
hatalmas zöld építményt vettem észre, amely különbözött mindattól, amit
eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, s
keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kinai
porczellán egy fajtájára emlékeztetett. Eltérő külsejéből eltérő
rendeltetésére következtettem, s elhatároztam, hogy folytatom utamat és
megvizsgálom. De már későre járt s különben is már hosszu, fárasztó
kószálás után vettem csak észre e különös építményt. Másnapra
halasztottam tehát a kaland folytatását, és visszatértem a kis Weenához,
aki szokott kedveskedésével fogadott. De másnap reggel világosan
beláttam, hogy a zöld porczellán palotára irányuló kiváncsiságom
önámítás volt, hogy ürügyet leljek elodázni máskorra azt a kisérletet,
melytől irtóztam. Föltettem tehát magamban, hogy minden további
idővesztegetés nélkül megpróbálom a leszállást s kora reggel utnak
indultam egyik kut felé, amely a gránit és aluminiumromok közelében
volt.

– A kis Weena velem szaladt. Ott tánczolt mellettem a kútig, de mikor
látta, hogy a nyilás szélére támaszkodom s a mélységbe nézek, sajátságos
módon elkedvetlenedett. – Isten veled, kis Weena, szóltam, megcsókolva
őt, azután félretoltam s a szegélyzeten keresztűl tapogatni kezdtem a
leereszkedésre szolgáló kampókat. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom,
féltem tőle, hogy bátorságom el talál párologni! Weena eleinte elképedve
bámult rám. Majd fájdalmasan felkiáltott, s hozzám rohanva, kis kezével
belém kapaszkodott. Ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban
megerősített szándékomban. Leráztam magamról, tán kissé nyersen is, s a
következő perczben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arczát a
szegélyzet fölött, s mosolyogtam, hogy fölbátorítsam. Azután lenéztem a
mélységbe, az inogó kampókról, melyeken lógtam.

– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lekúsznom. A kut falaiból
kiugró érczfokokon kellett leereszkednem, s mivel ezek a fokok nálam
sokkal keskenyebb és könnyebb lények számára készültek, leereszkedés
közben kinosan szorongtam és hamar kifáradtam. S ha csak a fáradtság
lett volna minden! Az egyik fok hirtelen elhajlott sulyom alatt, és
csaknem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig félkézzel
kapaszkodva lógtam a levegőben, s ez után a tapasztalat után nem mertem
többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam csakhamar kínosan sajgott, oly
gyorsan folytattam a bizonytalan leereszkedést, amint csak kitelt tőlem.
Föltekintve, keskeny kis korongot láttam, közepén csillaggal, s a kis
Weena fekete körnek látszó fejecskéjével. Alattam egyre erősödött s
egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem valami gépezet zubogása. Kivéve
fejem fölött a kis korongot, áthatatlan sötétség vett körül mindenfelől,
s mikor ujra a magasba tekintettem, a kis Weena is eltűnt előlem.

– Kínzó nyugtalankodás nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy
felkúszom újra a magasba, s nem törődöm a föld alatti világgal. De
mialatt ez járt fejemben, folyton-folyvást mélyebbre ereszkedtem. Végre
nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a
falban, körülbelül egy lábnyira jobbkéz felől. Belevetettem magamat, s
láttam, hogy a nyilás vizszintesen haladó szük alagutba vezetett,
amelyben lefekhettem. Karom sajgott, hátamat görcs szorongatta, s a
lezuhanástól való tartós félelem következtében reszkettem. S e mellett
az áthatatlan sötétség is fájdalmasan hatott szememre. Fülembe zúgott
zakatolása, dörömbölése a gépezetnek, amely levegőt szivattyúzott le az
aknán.

– Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti
arczomat. Talpra ugrottam a sötétségben, gyufám után kaptam, s gyorsan
meggyujtva egyet, láttam, hogy három fehér teremtmény hátrál lehajolva,
sebesen a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet a föld szinén
láttam a romok között. Szemük abban a rám nézve áthatolhatatlan
sötétségben, amelyben éltek, rendkivül nagy volt és végtelenül érzékeny,
épp ugy, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillái és
fényvisszaverő képessége. Bizonyos voltam benne, hogy látnak engem abban
a fénytelen sötétségben, s ugy tetszett, nem is félnek tőlem egy cseppet
sem, eltekintve a világosságtól. De mihelyt gyufát gyujtottam, hogy
megnézzem őket, hátráltak állhatatosan, s eltüntek a fekete nyilásokba
és alagutakba, ahonnan csak szemük meredt rám szörnyű különösen.

– Megpróbáltam odakiáltani hozzájuk, de bizonyára egészen más nyelvet
beszéltek, mint a földfelettiek, ugy hogy abba kellett hagynom hiábavaló
erőlködésemet s ujra az járt eszemben, hogy menekülök, mielőtt tisztába
jutottam volna velük. De csakhamar igy szóltam magamban: – Most már
benne vagy ugy is a bajban, s folytattam utamat tapogatódzva az
alagutban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak elveszett
mellőlem a fal, s tágas, nyilt térbe jutottam. Gyufát gyujtva láttam,
hogy hatalmas boltozott üregbe léptem, amelynek tulsó vége gyufám
fénykörén túl áthatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi
volt, amennyit láthat az ember, mig egy szál gyufa végig ég.

– Természetes, hogy csak határozatlanul emlékszem mindenre. Hatalmas
gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, furcsa fekete
árnyékokat vetve, melyekbe kisérteties morlockok húzódtak meg a fény
elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben
friss vérszag érzett. Valamivel lejebb a középső látnivalónál kis fehér
fémasztal volt, megrakva ennivalóval. A morlockok mindenesetre husevők
voltak. Emlékszem, mily csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle
nagy állat maradt meg a múltból, miféle állat húsa az a vörös csomó,
amit láttam. Oly zavaros volt minden: a nehéz szag, az elmosódó,
hatalmas árnyképek, az árnyékban leskelődő undok alakok, amelyek csak a
sötétséget várták, hogy újra nekem essenek! Majd körmömre égett a gyufa,
lehullott a földre – kigyózó vörös folt a sötétségben.

– Azóta elgondoltam már, mily rettentő hiányosan voltam felszerelve
kutató utamra. Mikor utra keltem az időgépen, azzal a képtelen
föltevéssel indultam el, hogy a jövendő emberei bizonyára végtelenül
fölöttünk állanak minden tekintetben. Fegyvertelenül mentem,
orvosszerek, füstölni való nélkül – néha-néha rettenetesen gyötört a
dohány hiánya! – sőt gyufa sem volt nálam elegendő. Legalább kézi
fotografáló gépet vittem volna magammal! Megörökíthettem volna egy
pillanat alatt a földalatti világ képét, s azután tanulmányozhattam
volna kedvem szerint. De amint ott álltam, nem volt egyebem, mint
természetadta fegyverzetem és hatalmam: kezem, lábam és fogam, s ezeken
kivül volt még négy szál épen maradt gyufám.

– Féltem folytatni utamat a gépezetek között a sötétben, s azt is csak a
legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy gyufaskatulyám tartalma vége
felé jár. Addig a perczig eszembe sem jutott, hogy jó volna a gyufával
gazdálkodni, s gyufámnak csaknem a felét arra pazaroltam, hogy
mulattassam a föld felettieket, akiknek ujság volt a tűz. Akkor, amint
mondtam, nem volt már csak négy gyufám, s mialatt ott álltam a sötétben,
egy kéz érintette meg kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arczomat s
különös kellemetlen szag hatolt orromba. Mintha egész csoport ocsmány
kis teremtés lélekzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a
gyufaskatulyát gyöngéden ránczigálták kezemben, hátulról pedig
meg-megrántották kabátomat. Ki sem mondhatom, mily kellemetlen érzés
volt, amint e láthatatlan teremtések tanulmányoztak. Hirtelen éles
valósággá vált bennem ott a sötétben az a tudat, hogy sejtelmem sincs
róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkoznak, mit akarnak. Rájuk
kiáltottam torkom szakadtából. Egy pillanatra hátráltak, de azután
csakhamar ugy éreztem, hogy újra közelednek hozzám. Egyre merészebben
kezdtek tapogatni, különös hangokat susogva egymásnak.

Összerázkódtam s ujra fölkiáltottam, de még kevesebb eredménynyel. Nem
vették nagyon komolyan a kiáltást s furcsa nevető zsivajjal estek ujra
nekem.

– Bevallom, hogy rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát
gyujtok s a fény védelme alatt menekülök. Meg is tettem s a zsebemből
előrántott papirdarabbal erősítve a gyufa lobogását, szerencsésen
visszavonultam a szűk alagutba. De alig értem be ide, a papiros elégett
s a sötétben hallottam a morlockokat, amint utánam siettek, zizegve,
mint lombok között a szél s kopogva, mint az esőcseppek.

– Egy pillanat sem telt bele, már egy csomó kéz kapaszkodott belém, még
pedig félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy visszafelé huzzon.
Meggyujtottam a második szál gyufát s elvakult arczukba lobogtattam. El
sem képzelhetitek, mily undorító, emberietlen látvány volt, – azok a
sápadt, áll nélkül való arczok és azok a nagy, pilla nélküli, piszkos
vörös szemek! – amint elvakultan, riadozva rám meredeztek. De annyit
mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem hátráltam tovább s
amint második gyufám tövig égett, meggyujtottam a harmadikat. Ez is
csaknem végig égett, mire az aknába torkolló nyiláshoz értem. A nyilás
szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyunak felhangzó zubogása
elszédített. Azután tapogatni kezdtem a kiugró kampókat, de egyszerre
csak belekapaszkodtak hátulról lábamba s elkezdtek ránczigálni
erőszakosan visszafelé. Meggyujtottam utolsó gyufámat… kiégett
feltartózhatatlanul. De ekkor rajta volt már kezem a kiálló fokokon;
erős rántással kiszabadítottam magamat a morlockok karmaiból s elkezdtem
gyorsan felfelé mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam s
kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe
követett egy darabra fölfelé is s kis hija, hogy kezében nem maradt a
csizmám diadaljelül.

– Végtelen hosszunak tetszett az út, amint fölfelé kapaszkodtam. Az
utolsó harmincz-negyven lábon át rettentő émelygés fogott el. Csak a
legnagyobb ügygyel-bajjal birtam megfogódzni. A legutolsó pár yardon
szörnyű küzdelmet folytattam gyöngeségemmel. Fejem elszédült és szinte
éreztem már a zuhanást. De azért végre valahogyan kijutottam a kút
nyilásán s kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napvilágra. Arczra
vágódtam. Édes, tiszta illata volt még a sárnak is. Emlékszem, hogy
Weena kezemet és fülemet csókolgatta s hallottam egy csoport eloi
hangját magam körül. De aztán egy időre elvesztettem eszméletemet.



X.  Éjjel.

– Valósággal úgy tetszett, mintha helyzetem rosszabbodott volna.
Eddigelé, ha az időgép elveszésének gyötrelmes éjszakájától eltekintünk,
az a remény tartotta bennem a lelket, hogy végre mégis csak
megmenekülök. De most megzavarták ezt a reményemet az uj fölfedezések.
Eddigelé úgy gondoltam, hogy csupán az apró emberkék gyermekes
együgyüsége gördít elém akadályokat s valami ismeretlen erő, amelyet
azonban, amint megismerem, le is győztem. Most pedig teljesen uj elemre
bukkantam az undorító morlockokban – valami emberietlen, ellenséges
elemre. Ösztönszerűen utáltam őket. Eddig úgy voltam, mint az, aki
árokba zuhant, s azon jár az esze, hogy szabadulhatna az árokból. Most
pedig úgy voltam, mint a csapdába került vad, amelyre lecsap az
ellensége nemsokára.

– Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, elcsodálkoztok. Ez az
ellenség az uj hold sötétsége volt. Weena verte belém ezt a félelmet
nehány eleinte érthetetlennek látszó megjegyzésével a fekete
éjszakákról. De most nem volt már nehéz kitalálnom, mit jelenthetnek a
közelgő fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség hosszabbra
nyult minden éjszaka. Most már legalább megértettem valahogy azt is,
miért félnek az apró földfelettiek a sötétségtől. Homályosan sejtettem
annyit, hogy a morlockok valami ocsmány gyalázatosságot követhetnek el
az uj hold leple alatt. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy második
hipotézisem messze esik a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép
valamikor kiváltságos arisztokraczia volt, amelyet gépiesen szolgáltak a
morlockok; de ez már nagyon régen lehetett. Az a két faj, amelyre az
emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen uj viszony felé haladt
vagy talán oda is érkezett már. Az eloik elhanyatlottak, mint a
karolingi királyok, szépségük merő gyöngeség volt. Puszta szokásból övék
volt még a föld, mivel a morlockokra nézve, kik számlálhatatlan
nemzedéken keresztül föld alatt éltek, a föld napfényes felszine
elviselhetetlenné vált. S a morlockok készítették ruháikat – okoskodtam
tovább, – ők gondoskodtak megszokott szükségleteikről, talán a szolgaság
idejéből eredő régi szokás kényszerüsége következtében. Olyanformán,
mint ahogy az álldogáló ló kapál a lábával vagy mint ahogy az ember
puszta kedvtelésből gyilkolja az állatokat: mivel hajdani, most már
megszünt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet erre való
hajlandósága. De a régi rend nyilvánvalóan nagyrészt már megváltozott. A
gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Emberöltőkkel előbb,
ezernyi emberöltő előtt kiüzte az ember testvérét a kényelem és a
napfény országából. S ez a testvér visszatérőben volt most –
megváltozva.

– Az eloik elkezdték már megtanúlni újra a régi leczkét. Kezdtek már
megismerkedni újra a félelemmel. S egyszerre csak eszembe jutott annak a
lakomának az emléke, amelyet a földalatti világban láttam. Különös módon
támadt fel bennem ez az emlékkép; nem elmélkedésem folyama elevenítette
fel, úgy volt inkább, mintha kivülről dobták volna belém kérdés
alakjában. Azon voltam, hogy visszaidézzem emlékezetembe a földalatti
asztalra rakott eledel alakját. Csak határozatlanúl emlékeztem, de
mintha valami ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt nem tudtam
még akkor megmondani.

– De végre is, bármily gyámoltalanok voltak is apró emberkéim titokzatos
félelmökkel szemben, én nem osztoztam gyámoltalanságukban. Én ebből a
korból érkeztem közéjük, az emberi faj emez első nagyobb fejlődési
korszakából, mikor a félelem nem hat bénitóan s a titokzatosság
elvesztette ijesztő hatását. Én legalább védekezni akartam. További
késlekedés nélkül elhatároztam, hogy szert teszek fegyverekre s valami
erősségre, melyben nyugodtan alhatom. Ha ez a menedékem megvan, akkor
erről az alapról bátran a szemébe nézhetek ennek a furcsa világnak azzal
az önbizalommal, melyet elvesztettem, mikor megtudtam, minő teremtmények
kényének vagyok kitéve minden éjszaka. Éreztem, hogy nem tudok többet
aludni addig, míg fekvőhelyem biztosságban nem lesz tőlük. Borzalommal
összerázkódtam, ha elgondoltam, hogy már eddig is mennyire
tanúlmányozhattak.

– Egész délután ide-oda sétáltam a Themze völgyében, de nem találtam
semmi olyat, ami megközelíthetetlennek látszott volna. Minden épület,
minden fa, olyan volt, hogy oly ügyes kúszók, aminők kútaikról itélve a
morlockok voltak, játszva megmászhatták. Majd eszembe jutott a zöld
porczellán-palota magas oromzata s falainak sima ragyogása; s estefelé
Weenát mint egy kis gyereket vállamra véve, elindúltam délnyugatra
felfelé a dombokon. Úgy számítottam, hogy a palota hét-nyolcz
mértföldnyire van, pedig lehetett vagy tizennyolcz mértföldnyire.
Először ködös, nedves délután láttam a palotát, mikor minden távolság
csalóka módra kisebbnek tetszik. Emellett lógott már az egyik czipőm
sarka s a talpából kiállt egy szeg úgy, hogy valósággal megsántúltam.
Kényelmes öreg házi czipő volt ugyanis a lábamon. Jóval napnyugta után
volt már, mikor megláttam a palotát, körvonalai feketén meredeztek az
égboltozat sápadt sárgaságában.

– Weena eleinte rettentően örült annak, hogy hordozom; de nemsokára
lekivánkozott vállamról, s oldalam mellett szaladt tovább. Időnkint
el-elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, s azután
zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet, de végre arra a
következtetésre jutott, hogy zsebeim kissé excentrikus vázák
virágdiszítésre, mert az bizonyos, hogy erre a czélra használta őket. De
ez eszembe juttat valamit. Mikor átöltözködtem, ezt találtam a
zsebemben…

_Az időjáró szünetet tartott, zsebébe dugta kezét s letett a kis
asztalra szó nélkül két hervadt virágot, melyek rendkivüli nagy, fehér
mályvákhoz hasonlítottak. Azután folytatta az elbeszélést._

– Amint ráborúlt a világra az esteli csönd s mi még egyre folytattuk
útunkat a domb tetejére Wimbledon felé, Weena elfáradt s
visszakivánkozott a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld
porczellán-palota távoli ormait s iparkodtam megértetni vele, hogy
menedéket keresünk az ő félelme elől.

– Ismeritek azt a nagy csöndességet, amely az esti szürkület előtt
mindenre ráborúl. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig
várakozó hangulat száll meg az esteli nyugalom idején. Az égbolt tiszta
volt, messze elnyúlt s csak a távol alkonyatban tarkitotta egy pár
vízszintes sáv. Ez éjszaka a várakozás érzete erősebb volt bennem a
félelemnél. Abban a nyugalmas félhomályban érzékeim szinte
természetfölötti módon megélesedtek. Mintha éreztem volna még azt is,
hogy talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, amint a morlockok ide-oda
járnak hangyabolyaikban a föld mélyében s várják, hogy besötétedjék.
Izgatottságomban azt képzeltem, hogy benyomulásomat barlangjaikba úgy
fogják fel, mint hadüzenetet. De mért is vették el időgépemet?

– Igy folytattuk útunkat a csöndességben, s a szürkület lassan átolvadt
az éjszakába. A távolság tiszta kéksége fakóra vált, s egymás után
felbukkantak a csillagok. A föld elsötétedett, a fák megfeketedtek.
Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszélgettem
hozzá, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, átölelte nyakamat,
lehunyta szemét, s vállamhoz szorította kis arczocskáját. Igy mentünk le
egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben csaknem beleléptem egy kis
folyóba. Átgázoltam rajta, s felballagtam a völgy túlsó oldalára,
elhaladva egy csomó hálóépület, s egy szobor mellett, amely Faunt vagy
valami efféle alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy
lejtőjét csupa ákáczfa borította. Mindeddig nyomát sem láttam a
morlockoknak, de még kora éjszaka volt s a hold keltéig hátra voltak még
a legsötétebb órák.

– A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem.
Feketesége messzire elnyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra
nem láttam végét. Nagyon fáradt voltam, különösen kisebesedett lábam
sajgott. Amint megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, s
leültem a pázsitra.

– Nem láttam már sehol a zöld porczellán-palotát s nem tudtam
bizonyosan, jó irányban járok-e. Belepillantottam az erdő sürűjébe, s
elgondolkoztam, mit rejthet magában. Az ágak sürű tömkelegébe bizonyára
a csillagok fénye sem hatolt be. Azután ha más veszedelem nem is
leselkedett a rengetegben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak
benne, amelyekben felbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. E mellett a
nap izgalmaiba bele is fáradtam rettenetesen. Elhatároztam tehát, hogy
nem vágok neki az erdőnek, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam ujjasomba s letelepedtem
mellé, hogy viraszszak, mig föl nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt
és elhagyott, de az erdő feketeségéből olykor-olykor élő lények
mozdulása hallatszott. Fölöttem csillagok tündököltek a tiszta, derült
éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasztalás. A régi
konstellácziók eltüntek az égboltozatról: az a lassu mozgás, amelyet
századok során alig lehet észrevenni, régen ismeretlen uj
csoportozatokba rendezte el a csillagokat. De a tejut még mindig a régi
foszlányos, csillagporral telehintett lobogó volt. Délfelé, ha ugyan jól
tájékozódtam, ragyogó vörös fényű uj csillagot láttam: tündöklőbb volt
sokkal, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan sziporkázó fénypont
között egyetlen fényes bolygó ragyogott szeliden, állhatatosan, mint
valami régi jóbarát arcza.

– Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom s a
földi élet minden nyomorusága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam s arra
a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen multból
az ismeretlen jövendőbe. A napéjegyennek százados előnyomulására
gondoltam, arra a körmozgásra, melyet a föld tengelye végez. S ez a
hallgatag mozgás összesen negyvenszer ismétlődött csak azalatt a száz
meg százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam. S mig ez a néhány
mozgás történt, az alatt minden tevékenység, minden hagyomány, a földi
szervezetek komplexuma, a nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a
törekvések, sőt annak az embernek, amelyet én ismertem, még az
emlékezete is elveszett, kipusztult nyomtalanul. S helyébe támadtak ezek
a törékeny teremtések, akik hatalmas elődeiknek emlékét sem őrizték meg
s támadtak azok a fehér valamik, akik rémületet oltottak belém. Majd
eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt egymástól elválasztja
s ekkor hirtelen megborzadva, először ötlött elmémbe világosan az a
gondolat, mi lehetett az az eledel, amit láttam. De ez a gondolat
túlságosan borzalmas volt! Rátekintettem a kis Weenára, aki ott aludt
mellettem, arczára, amely fehér volt és szeliden csillogott, mint a
magasban a csillagok s kivertem fejemből nyomban azt a gondolatot.

– Azon a hosszu éjszakán iparkodtam gondolataimat, amennyire csak
tellett tőlem, távol tartani a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt,
hogy az égboltozat uj bonyodalmában keresgéltem nyomait a régi
konstelláczióknak. Az égbolt, kivéve valami ködös felhődarabfélét,
nagyon tiszta volt. Néha-néha valószinüleg el is szundikáltam. Végre
hosszu virasztásom után derengeni kezdett a keleti égboltozat, mintha
valami szintelen tűz verődött volna vissza rajta s feltünt a hold vékony
sarlója, fehéren, sorvadozva. S nyomában azonnal, lebirva, elfojtva a
holdat, megérkezett a hajnal, eleinte sápadtan, majd pirosodva, meleget
hozva. Morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem
láttam a domb tetején. Az ujuló nap felébresztette önbizalmamat és
csakhamar szinte úgy tetszett, hogy félelmem oktalan volt. Felálltam s
ekkor éreztem csak, hogy lábam, amelyen a rossz sarku czipő volt,
bokában megdagadt s talpam sajog. Ujra leültem hát, lehuztam mind a két
czipőmet s elhajítottam.

– Felébresztettem Weenát s bementünk az erdőbe, amelynek kellemes
zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Találtunk
benne gyümölcsöt is s lecsillapítottuk éhségünket. Nemsokára
találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, tánczoltak a
napfényben, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is volna a
természetben. S ekkor ujra eszembe jutott az a hus, amit láttam. Most
már bizonyosan tudtam, mi volt, és szivem mélyéből szánni kezdtem azt az
utolsó gyönge kis patakot, ami az emberiség hatalmas folyamából
megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszu
korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon összezsugorodott.
Talán patkányokból s más eféle férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbbé
válogatós az ember a táplálékában, mint hajdanta volt, sokkal kevésbbé,
mint bármelyik majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem természete
mélyén gyökerező ösztön. És igy az embereknek emez emberietlen fiai…!
Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Bizonyos, hogy
sokkal kevésbbé emberek és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint
három-négyezer év előtti emberevő őseink. S az értelem, amely a
dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszünt. Miért
bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem is egyebek,
mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga
számára. S mig így tépelődtem, a kis Weena ott tánczolt vigan mellettem!

– Majd, hogy meneküljek a borzalomtól, mely önkéntelenül elfogott,
megpróbáltam olybá venni a dolgot, mint az emberi önzés szigoru
büntetését. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit
embertársának verejtékén vásárolja meg, a kényszerűség jelszavát
hangoztatta kifogásul s az idők teljével végre ránehezedett saját magára
is a kényszerűség. Még arra is ráfanyalodtam, hogy, mint Carlyle,
gúnyolni próbáltam ezt a nyomorult, hanyatlásnak indult arisztokracziát,
de azért lehetetlen volt elmémet megnyugtatnom. Bármily mélyre sülyedt
is értelmi képességük, az eloik mégis csak sokkal inkább emberek
maradtak, semhogy számot ne tarthattak volna rokonszenvemre, s akaratom
ellenére osztályosává lettem hanyatlásuknak és félelmüknek.

– Akkortájt nagyon határozatlan gondolataim voltak még csak arról, amit
tenni fogok. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom s rajta
kellett lennem, hogy valahogyan szert tegyek ércz- vagy kőfegyverekre.
Ezekre volt szükségem legelőször. Azután reméltem, hogy szerzek majd
valahogyan tüzet, hogy legyen fegyverül a kezem ügyében valami fáklya,
mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen.
Azután ki kellett eszelnem valami utat-módot arra, hogy a fehér szfinx
alatt levő bronzajtókat betörhessem. Valami faltörő-eszközön törtem a
fejem. Az a meggyőződésem volt, hogy ha bemehetek ezen az ajtón s
vihetek magamnak világító fáklyát, ráakadok az időgépre s megmenekülök.
Azt sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak lett volna ahoz
való erejük, hogy a gépet messzire elvigyék. Föltettem magamban azt is,
hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. S efféle terveket forgatva
fejemben, folytattam utamat Weenával afelé az épület felé, amelyet
képzeletemben lakóhelyünkül szemeltem ki.



XI.  A zöld porczellán-palota.

– Dél felé járt az idő, mikor a zöld porczellán-palotához közeledtünk. A
palota elhagyatott volt és romladozó. Ablakaiban csak töredezett
darabkák maradtak meg az üvegből s a megrongált érczoromzatról egész
rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, pázsitos
fensikon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé tekintettem s
meglepetve láttam, hogy ott ahol Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett
valamikor lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Az jutott ekkor
eszembe, bár azután nem gondolkoztam tovább a dolgon, mi történhetett
vagy mi történhetik a tengerben élő lényekkel?

– Mikor megvizsgáltam, kitünt, hogy a palota csakugyan porczellánból
épült, s homlokzatán ismeretlen betűkből feliratot vettem észre. Elég
bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segitségével megfejthetem a
felírást, de hamarosan megtudtam, hogy az irásnak a puszta gondolata sem
fordult meg soha kis agyvelejében. Azt hiszem, egyáltalán véve sokkal
emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt, talán azért,
mivel kedélyében oly sok emberi vonást találtam.

– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, s össze voltak töredezve.
Belépve, a megszokott csarnok helyett hosszu folyosóba jutottunk,
amelybe számos oldalablakon hatolt be a világosság. Első gondolatom az
volt, hogy muzeumba jutottunk.

– A cseréppel kirakott padozatot vastag porréteg borította, s ugyanilyen
szürke takaró vonta be a legváltozatosabb dolgok gazdag gyüjteményét.
Majd észrevettem, hogy a terem közepén valami óriás csontváz alsó része
van elhelyezve. Furcsa rideg látvány volt. A ferde lábakról
megállapítottam, hogy valami a megatheriumhoz hasonló kipusztult lény
lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag
porban s egy helyütt, a hol a mennyezet hasadékán behullhatott az eső,
mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy
brontosaurus hatalmas csontváza volt. Jól sejtettem, hogy muzeumba
jutottam. Közelebb menve az oldalfalhoz, ferde állványokra bukkantam s
mikor a vastag porréteget elsöpörtem, észrevettem a mi korunk ismert
üvegszekrényeit is. Bizonyos, hogy légmentesen voltak elzárva, mert
tartalmuk jórésze szépen megmaradt.

– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington végső napjainak romjai közé
jutottunk! Itt bizonyára a muzeum őslénytani tára volt, melyben
mindenesetre nagyon gazdag gyüjteménye volt az ásatag állatoknak, bár az
enyészet elkerülhetetlen folyamata, amelyet egy időre sikerült
megakadályozni, s amely a baktériumok és a gombák kiölése következtében
erejének kilenczvenkilenczedrészét elvesztette, végtelen lassan, de
végtelen biztosan emésztette a gyüjtemény összes kincseit. Néhol ott
volt a nyoma kis emberkéimnek is a ritka ásatagok között, amelyek
összetördelőztek és elfoszladoztak a támasztó sodronycsövek fölött. S
itt-ott, ha jól sejtettem, a morlockok merészen kimozdították helyükből
a szekrényeket is. A folyosón még csend uralkodott. A vastag porrétegben
eltompult lépteink zaja is. Weena, aki egy ideig megállt bámulni az
egyik szekrény üvegfenekén levő tengeri sünt, mialatt szerteszét
nézegettem, hirtelen mellettem termett s megállt, nyugodtan megfogva
kezemet.

– Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke,
hogy nem is gondoltam rá, mi mindenre nyujthat alkalmat ez a gazdag
lelet. Egy ideig szinte megfeledkeztem még az időgépről is.

Tovább vizsgálódva rövid másik folyosóba jutottunk, mely az elsőt
keresztezte. Ugy látszik, ebben ásványtár volt, s amint megláttam egy
kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem tudtam salétromot,
vagy valami salétromos sót találni. A mineralogiában nem vagyok
specialista s ezért csakhamar tovább folytattam utamat egy
romladozófélben levő oldalfolyosóban, mely párhuzamosan futott azzal a
csarnokkal, melybe legelőször beléptem. Ez nyilvánvalóan a
természetrajzi tár volt, de a benne levő gyüjtemény réges-régen a
felismerhetetlenségig elváltozott. Ránczos, fekete csomók, melyek egykor
kitömött állatok lehettek; kiszáradt mumiák a hajdanta spirituszszal
telt, de most már üres korsókban; barna porhalmok kipusztult növények
emlékekép: ez volt minden! Ezután egy valósággal kolosszális méretű
folyosóba értünk, mely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Arról a
végéről, ahol belejutottunk, szelid lejtéssel futott lefelé. Egyenlő
távolságokban fehér gömbök lógtak alá mennyezetéről (legnagyobb részük
hasadozott, töredezett volt), jeléül annak, hogy a folyosót eredetileg
is mesterséges uton világitották. Itt már inkább elememben voltam, mert
jobbra-balra hatalmas géptömegek nyultak a magasba. Mind nagyon meg volt
rongálva, sok össze-vissza volt törve, de volt egy pár szép, teljes gép
is közöttük. Arra gondoltam, hogyha szerkezetökkel megismerkedem, szert
teszek oly erőre, amelyet eredménynyel felhasználhatók a morlockok
ellen.

– Egyszerre csak mellettem termett Weena. De oly egyszerre, hogy szinte
megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem vettem volna, hogy a
folyosó mindvégig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld
szine fölött volt, s néhány hasadékszerű ablakon nyert világosságot. De
amint tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez
az ablakokhoz, ugy hogy a vége felé valósággal nem volt egyéb a folyosó,
mint egy üreg, amelynek peremén keskeny vonalban szürődött keresztűl a
nap fénye. Már jó előre jutottam a folyosóban, tapogatva a gépeket, s
annyira elmerültem a vizsgálódásba, hogy a fény fokozatos gyöngülését
észre sem vettem, mig Weena egyre növekvő félelme rá nem vonta
figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre lejtősebb lesz s
végül sűrű sötétségbe vesz bele. Megálltam, s körülnézve, láttam, hogy a
porréteg is vékonyabb s nem oly egyenletes, mint a folyosó elején volt.

– Közelebb a sötétséghez pedig úgy látszott, hogy számos keskeny kis
lábnyom van benne. Erre hirtelen megelevenedett bennem az az érzés, hogy
a morlockok közvetetlen közelünkben vannak. S ekkor lejebb a folyosó
távoli sötétségében sajátságos topogást hallottam s ugyanazt a különös
zajt, amelyet ismertem már a kút mélyéből.

– Kézen fogtam Weenát. Majd hirtelen gondolattól megkapatva,
eleresztettem Weena kezét s odafordultam egy géphez, melyről egy
emelőrudféle nyult ki. Felkapaszkodtam az állványra s megragadva az
emelő rudat, teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena,
akit az oldalfolyosó közepén hagytam, siránkozni kezdett. Nagyon
pontosan ítéltem meg az emelőrúd erejét, mert a rúd egy percznyi
erőfeszítés után letört s mire visszamentem Weenához, oly dorong volt a
kezemben, amely nagyon is elég volt bármely morlock koponyájának, akivel
esetleg találkozhattam. Neki is indultam volna egyenesen a folyosó
sötétségének s lemészároltam volna azokat a fenevadakat, akik ott
mozgolódtak, de nem volt szivem Weenát magára hagyni, aztán meg arról is
meg voltam győződve, hogyha nekilátok vérszomjam csillapításának,
könnyen időgépem vallhatja a kárát.

– Nos tehát, félkezemben a vasdoronggal, félkezemben Weenával
visszaindultam, ki ebből a folyosóból s beléptem egy másikba, egy még
tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai
kápolnára emlékeztetett. De csakhamar láttam, hogy a barna
megszenesedett rongycsomók, amelyek oldalfalain fityegtek, elpusztult
könyvek maradványai voltak. Réges-régen darabokra foszladoztak már ezek
a könyvek s a nyomtatásnak nyoma sem maradt meg rajtuk. De itt-ott
meggörbült táblák és töredezett ércz-lapok voltak, amelyek ékes
némasággal hirdették a könyvek történetét…

– Majd szűk lépcsőhöz értünk, mely ujabb folyosóra vezetett, hol
valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyban
kezdtem bizakodni, hogy hasznos fölfedezésekre lesz alkalmam. Kivéve az
egyik szögletet, ahol a mennyezet beroskadt, ez a folyosó ép állapotban
maradt meg. Mohó kiváncsisággal léptem oda minden egyes feltöretlen
szekrényhez. S végre egyikben, amely kétségkivül légmentesen volt
elzárva, egy skatulya gyufát találtam. Mondhatatlan kiváncsisággal
próbáltam meg a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek.
Odafordultam Weenához.

– Tánczolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén, – mert most már csakugyan
van fegyverem azok ellen a borzalmas teremtések ellen, akiktől félünk.

– S erre ott, az elhagyatott muzeumban, a vastag, puha porszőnyeg
fölött, Weenának rengeteg örömére, eljártam ünnepiesen egy bonyolult
tánczot, fütyörészve oly vigan, amint tőlem tellett, a _The Land of the
Leal_ melódiáját. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót,
részben körtánczot, részben eredeti mozdulatokat is kevertem tánczomba.
Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember
vagyok.

– Ha elgondolom, elég különös dolog, hogy ez a skatulya gyufa annyi
beláthatatlan esztendőn keresztül megmenekült az enyészettől. De bármint
volt, rám nézve óriási szerencse volt, hogy így esett.

– Azonban, különösnek elég különös, találtam ennél még váratlanabb
dolgot is: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, melyet annak
idején, azt hiszem tiszta véletlenségből, valósággal légmentesen
pecsételtek le. Eleinte azt hittem, hogy finom viaszk s hogy
megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt; de szaga
félreismerhetetlenül rávallott a kámforra. Ez az illó anyag véletlenül
megmenekült az általános pusztulásból talán több százezer esztendőn
keresztül. Már-már eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyulékony
és ragyogó lánggal ég, egyszóval, hogy kitünően beválik gyertyának s igy
aztán zsebembe dugtam. Robbanó anyagokat nem találtam, sem olyasmit,
mely alkalmas lehetett volna a bronzajtók betörésére. A vas emelőrúd
volt a legmegfelelőbb eszköz, amire rábukkantam. De azért nagy
önbizalommal távoztam ebből a folyosóból.

– Nem mondhatom el most nektek az egész hosszu délutánnak a történetét.
Nagy megerőltetésembe kerülne most visszaidézni emlékezetembe
vizsgálódásaim részleteit s elbeszélni mindent a maga helyén. Emlékezem
egy hosszu folyosóra, mely tele volt megrozsdásodott fegyverrakásokkal.
Ebben a folyosóban sokáig haboztam, mit vigyek magammal: emelőrudamat,
bárdot vagy kardot?

– Valamennyit nem vihettem el s végre úgy gondoltam, hogy a bronzajtók
betörésére legalkalmasabb lesz a vasrúd.

– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosóban. A legtöbb nem
volt már egyéb, mint merő rozsda, de volt egy csomó fegyver, mely valami
új érczből készült s még csaknem egészen ép maradt. De a töltések és a
lőpor bizonyára réges-régen porrá rothadozott. Az egyik szöglet
össze-vissza volt töredezve s meg volt szenesedve. Valószinű, hogy az
ott fölhalmozott anyagok valamikor fölrobbantak.

– Egy másik helyütt nagy bálvány-gyüjteményre akadtam. Volt ott
polinéziai, mexikói, főnicziai, egy szóval a föld minden részéből való
bálvány, amit csak elgondolhattam. S itt ellenállhatatlan vágyamnak
engedve, ráirtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg
orrára, mely különösen megragadta képzeletemet.

– Amint esteledni kezdett, csökkent érdeklődésem is.
Folyosóról-folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok
között. Sok helyütt csupa rozsda volt minden, vagy meg volt kövesedve,
de itt-ott maradtak épebb tárgyak is. Egy helyütt hirtelen egy kis
ónbánya modelljére akadtam s mellette tiszta véletlenségből fölfedeztem
egy légmentesen elzárt üvegburában két dinamit-töltést! Felkiáltottam
örömömben: Heuréka! s azután izgatottan összetörtem a burát. De akkor
kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Majd kiszemelve egy kis
oldalfolyosót, kisérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért még
életemben, mint akkor, várakozva öt, tiz, tizenöt perczig a robbanásra,
amely nem akart bekövetkezni. Utánzat volt az egész, amit rögtön
sejthettem volna. Ha azonban nem így lett volna, komolyan azt hiszem,
hogy nyomban elrohantam volna s levegőbe röpítem az egész szfinxet, a
bronzajtókkal együtt s elvágom magam előtt végképp az útját annak (amint
később megtudtam), hogy gépemet megtaláljam.

Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyilt udvarra jutottunk a
palotában. Gyepes volt s volt benne három gyümölcsfa. Itt megpihentünk s
jóizűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem latolgatni helyzetünket.
Közeledett az éjszaka s megközelíthetetlen buvóhelyet még mindig csak
keresnem kellett. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezem
között oly valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok
ellen – volt gyufám! Aztán meg ott volt a zsebemben a kámfor is, ha
esetleg lobogó lángra lett volna szükségem.

– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az
éjszakát s tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az
időgépet. Erre a czélra eddigelé nem volt még egyebem a vasdorongnál. De
most már, tudásban megszaporodva, egész más érzésekkel gondoltam a
bronzajtókra. Eleinte ugyanis huzódoztam attól, hogy erővel törjek be
rajtuk, főleg a mögöttük levő titokzatosság miatt. Az első pillanatban
láttam, hogy nem tulságosan erős ajtók s azt reméltem, hogy vasrudam
teljesen alkalmas lesz az ajtók bezúzására.



XII.  A sötétségben.

– Mikor a palotából kiléptünk, látszott még kissé a lenyugvó nap
koronája a szemhatár peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel ott kell
lennem a szfinxnél s úgy terveztem, hogy mielőtt beáll az éjszaka,
keresztül hatolok az erdőn, mely előtte való nap megakasztott utamban.
Éjszaka oly messzire akartam menni, amennyire csak lehet s azután tüzet
akartam rakni, hogy ennek a lángja mellett nyugodtan alhassunk. Útközben
ami száraz ágat és füvet láttam, fölszedegettem s nemsokára megtelt a
karom ezzel a gyujtóanyaggal. Így megrakva, lassabban haladtunk, mint
terveztem s emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem
érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán az történt, hogy sötét
éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő végén levő bozótos
dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó
sötétségtől; de engem bántott valami közelgő szerencsétlenség érzete s
ahelyett, hogy éppen azért megálltam volna az erdő előtt, erővel is
tovább haladtam. Két nap és két éjszaka nem aludtam már s nagyon lázas
és ingerült voltam. Éreztem, hogy nyom el mindinkább az álom s hogy
jelennek meg vele együtt a morlockok.

– Mialatt határozatlanul álldogáltunk az erdő előtt, hátunk mögött, a
fekete bokrok közt, kiválva a bokrok sötétségéből, három kuporgó alakot
vettem észre. Csupa bozót és magas fű volt körülöttünk minden s
tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út keresztül
az erdőn számításom szerint rövidebb volt valamivel egy mértföldnél. Ha
keresztülhatolhatunk az erdőn fel a csupasz domboldalra, ugy gondoltam,
mindenképpen biztosabb nyugvóhelyre tehetünk szert. Gondoltam, hogy
gyufával és kámforral megvilágíthatom utunkat az erdőn keresztül. De
annyi bizonyos volt, hogy ha gyufákat akartam gyujtogatni, akkor el
kellett hagynom valahol tüzelőfámat; le is tettem végre nagy habozgatás
után. És ekkor az jutott eszembe, hogy barátainkat hátunk mögött
alaposan meglephetem, ha meggyujtom a földre tett gyulékony anyagot.
Később beláttam, micsoda borzalmas ostobaságot követtem el; de akkor
csak az járt az eszemben, minő elmés módja lesz ez visszavonulásunk
födözésének.

– Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mi az, ha lángnyelv van valahol,
ahol ember nincsen jelen s az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán
oly erős, hogy gyujtson, még akkor sem, ha a harmatcseppekben
meggyülemlik, ami olykor-olykor megesik a forróbb égövek alatt. A villám
gyújthat ugyan és kormosíthat, de ritkán oka nagyterjedelmű tűznek. Az
is előfordul, hogy az enyészetnek indult növényzet a rothadás melegében
gőzölög, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángba. A hanyatlás
eme korszakában még a tűzcsinálás módját is elfelejtették a földön. A
vörös lángnyelvek játéka, amint nyaldosták a lerakott facsomót, teljesen
uj látványosság volt Weenára nézve.

– Oda akart szaladni és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem,
bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem
tartom. Felkaptam s bár alaposan ellenkezett, merészen nekivágtam vele
együtt az erdőnek. A tűz fénye megvilágította egy darabon a
gyalogösvényt. Amint nemsokára hátratekintettem, láttam a fák sűrűjén
keresztül, hogy az égő facsomóról átcsapott a láng a szomszédos bokrokra
s fölfelé a domboldalon félkörben terjedt a tűz egyre tovább a száraz
gyepen.

– Nevettem a dolgon s azután ujra az előttem sötétlő fák felé fordultam.
Iszonyú feketeség tátongott előttünk, s Weena görcsösen belém
kapaszkodott. De amint hozzá szokott szemem a sötétséghez, annyi
világosság még mindíg volt, hogy ki tudtam kerülni a fák törzseit.
Feketeség borult ránk a magasból is, csak itt-ott tört át a fák között
egy-egy darabka távoli sötétkék égboltozat. Nem gyujtottam meg egyetlen
szál gyufát sem, mert egyik kezem sem volt szabad. Balkaromon kis
Weenámat czipeltem, jobb kezemben pedig vasrudamat szorongattam.

– Jó ideig nem hallottam mást, csak a galyak recsegését lábam alatt, a
szellő gyönge rezdülését a lombok között, lélekzésemet és fülem
véredényeinek lüktetését. Majd egyszerre mintha topogás hallatszott
volna körülöttem. Dühösen folytattam utamat. A topogás egyre tisztábban
hallatszott, s nemsokára ugyanaz a furcsa zaj és hangegyveleg ütődött
fülembe, amelyet a föld alatt hallottam volt. Bizonyos volt, hogy több
morlock van a közelben, még pedig közvetlenül a hátam mögött. Csakugyan
a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, s rögtön
rá éreztem valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, azután
egészen elcsendesült.

– Ideje volt, hogy gyufát gyujtsak. De hogy ezt megtehessem, Weenát le
kellett tennem a földre. Le is tettem, s mialatt zsebemben kotorásztam,
nagy küzdelem támadt a sötétségben lábam körül. Weena teljesen néma
volt, a morlockok pedig ugyanazokat a sajátságos gerleturbékoláshoz
hasonló hangokat hallatták, amelyeket már ismertem. Kabátomba és hátamba
is lágy kis kezek kapaszkodtak, sőt meg-megérintették nyakamat is.

– Majd serczegett a gyufa és világosság támadt. Lobogó fénye mellett
láttam a morlockok fehér hátát, amint a fák közé menekültek. Gyorsan
kirántottam a zsebemből egy csomó kámfort, s készültem, hogy amint
gyufám kialvófélben lesz, meggyújtsam. Majd Weenára pillantottam.

– Arczczal a földre borúlva feküdt, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul.
Hirtelen rémülettől megkapatva, föléje hajoltam. Mintha nem is lélekzett
volna. Meggyújtottam a kámfort és ledobtam a földre. Amint szétvált,
lángolni kezdett s visszaűzte a morlockokat és az árnyakat; letérdeltem
s felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott,
mintha tele volna az erdő morlockokkal.

– Ugy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan vállamra fektettem s tovább
akartam indulni, de ekkor szörnyű való tudatára jutottam. Mialatt a
gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam s most
homályos sejtelmem sem volt róla, merre van az én gyalogösvényem; azt
sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porczellán palota felé. Kivert a
hideg izzadság. Gyorsan el kellett szánnom magamat valamire.
Elhatároztam, hogy tüzet rakok s tanyát ütök ott, ahol éppen voltunk.
Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis gyepes
mélyedésbe, s azután, mivel az első csomó kámfor már kezdett kialudni,
elkezdtem gyorsan ágakat és lombokat szedni. Itt-ott a morlockok szeme
csillogott rám a sötétségből, mint a karbunkulus.

– A kámfor utolsót lobbant, azután kialudt. Gyufát gyújtottam s ekközben
két fehér alak, amely Weenához közeledett volt, gyors iramodással
szaladt visszafelé. Az egyik úgy megvadult a világosságtól, hogy
egyenesen nekem szaladt; éreztem, amint öklöm csapása alatt csontjai
összetörtek. Rémült ordítást hallatott, támolygott egy darabig s azután
összerogyott. Meggyujtottam egy másik darab kámfort s folytattam a
tüzelőanyag gyüjtését. Egyszerre csak észrevettem, mennyire szárazak
fölöttem a falombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát
körülbelül egy hét óta, egy csöpp eső nem volt. Igy aztán, ahelyett,
hogy ide-oda járjak a fák között a lehullott galyakért, egyet-egyet
ugrottam s egész ágakat lerántottam. Csakhamar fojtós, füstös lánggal
lobogott a zöld fa és a száraz ágak, s kimélhettem kámforomat. Ezután
odafordultam, ahol Weena feküdt a vasdorong mellett. Megpróbáltam minden
tőlem telhetőt, hogy életet öntsek belé, de Weena olyan maradt, mint a
halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, lélekzett-e vagy nem.

– Egyszerre csak felém csapott a tüz füstje s hirtelen elbágyasztott. E
mellett tele volt a levegő a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig
nem kellett éleszteni. A nagy erőfeszitésbe szörnyen bele is fáradtam,
leültem tehát. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek
eredetét nem értettem.

– Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De
mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám tették
kezüket. Kirántva magamat rámtapadó ujjaikból, gyorsan zsebembe nyultam
a gyufaskatulyáért – de nem volt benne. A morlockok ujra megragadtak s
szorongatni kezdtek. Egy pillanat mulva tudtam már, mi történt.
Elaludtam, s ezalatt kialudt a tüzem, s ránehezedett lelkemre a halál
keserűsége. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele.
Belekapaszkodtak nyakamba, hajamba, karjaimba s húzni kezdtek lefelé.
Iszonyú volt ott a sötétben, amint éreztem, hogy nehezednek rám ezek a
puha kis teremtések. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna.
Nem bírtam velük: lehuztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték
harapdálni nyakamat. Fordultam egyet a földön s eközben ráakadt a kezem
vasrudamra. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról
az emberi patkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem csapkodni vele
oda, ahol azt hittem, hogy arczuk lehet. Éreztem, amint ütéseim alatt
foszladozott a nedves hús, recsegett a csont, s egy pillanatra csakhamar
megszabadultam.

– Az a különös mámor fogott el, amely rendes kisérője a kemény
küzdelemnek. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam,
hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal lakomájukat. Hátammal egy
fának vetettem magam s a vasrudat körben forgattam magam előtt. A
morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Igy múlt el
egy percz. Mintha hangjuk az ingerültség tetőpontjára emelkedett volna,
mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De annyira egyetlen egy
sem közeledett hozzám, hogy vasrudam érhette volna. Ott álltam,
belebámulva a sötétségbe. Majd hirtelen remélni kezdtem. Hátha a
morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha
a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül
a morlockokat – három leterítve lábamnál feküdt – s csakhamar azt vettem
észre, de nem akartam hinni szemeimnek, hogy a többiek futásnak eredtek
s amint látszott, hátam mögül mint hömpölygő ár özönlöttek az előttem
elnyúló erdőn keresztül. És hátuk nem fehérnek látszott már, hanem
vörösesnek. Amint elbámészkodva álltam, kis vörös sziporka nyomult
keresztül egy csillagfényes, nyiláson a lombok között s azután
elenyészett. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát, az elhaló
morajt, amely most már viharos recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt
és a morlockok menekülését.

– Elmozdúltam a fától, melyhez háttal támaszkodtam, s hátratekintve,
láttam a közeli fák fekete oszlopsora között az égő erdő lángolását.
Majd Weenát kerestem; nem volt sehol. De a sistergés és ropogás hátam
mögött, a robbanásszerű csattogások, mikor a tűz belekapott egy-egy új
fába, nem sok időt engedett az elmélkedésre. Megmarkolva vasrudamat,
követtem a menekülő morlockokat. Furcsa egy versenyfutás volt. A
lángtenger oly gyorsan terjedt jobbfelől, hogy amint futottam, egyszerre
csak megelőzött a tűz, ugy, hogy át kellett csapnom balra. Végre egy kis
tisztásra jutottam ki. Ide érve, egy morlock tántorgott felém s
elhaladva mellettem, egyenesen belerohant a lángok közé!

– S most oly borzasztó látvány tárult elém, amelynél azt hiszem,
szörnyűbb dolgot nem láttam ott a jövendőben. Az egész tisztás oly
világosságban úszott a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett
volna. A közepén sírhalomféle kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt
galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő; sárga
lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, tűzsövénynyel kerítve be
teljesen a kis teret. A domboldalon harmincz-negyven morlock húzódott
meg. A fény és a meleg elkábította őket s vad rémületükben össze-vissza
támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre vakságukat s
amikor közel jutottak hozzám, rémült dühhel közéjük csaptam vasrudammal,
egyet megölve s néhányat megnyomorítva. De amikor láttam, hogy kuporodik
le az egyik a galagonyabokor tövében s mily bambán mered a vörös égre, s
hallottam nyöszörgéseiket, meggyőződtem róla, hogy teljesen
gyámoltalanok az izzó fényben, s ezután nem bántottam többé a
nyomorultakat.

– Hébe-korba egyenesen nekem jött egyik-másik. Ilyenkor rémülten
összeborzadtam s gyorsan kitértem útjából. Egyszerre csak halódni
kezdett a láng némileg s már féltem, hogy az ocsmány teremtések észre
fognak venni. Éppen az járt eszemben, hogy megkezdem a küzdelmet,
mielőtt észrevesznek, s megölök közülök néhányat; de a tűz csakhamar új
erőre lobbant s ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a
dombot köröttük, gondosan kerülve őket, s kerestem Weena nyomát. De
Weena nem volt sehol.

– Végül leültem a kis domb tetejére s néztem ezt a hihetetlenűl furcsa
vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat hallatva, amint a
tűz fénye végig-végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba
s a vöröses mennyezet foszlányain átragyogtak messziről, mintha valami
más világegyetemhez tartoznának, az apró csillagocskák. Két, vagy három
morlock nekem támolygott, mire remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal
visszaűztem őket.

– Ami az éjszaka többi részét illeti, meg voltam győződve, hogy
lidércznyomás nehezedik rám. Harapdostam magamat és sikoltoztam
szenvedelmesen, kivánkozva az ébredés után. Kezemmel csapdostam a
földet, fölkeltem, leültem, járkáltam ide-oda s újra leültem. Majd
nekiestem szememnek, elkezdtem dörzsölni és Istenhez fohászkodva
könyörögtem, ébreszszen fel. Három ízben láttam, hogy több morlock
végvonaglásban lehajtva fejét, belerohant a lángok közé. De végre a tűz
halványuló pirossága, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt
kormos fatönkök és az elmosódó teremtmények egyre kisebbedő serege
fölött megjelent a nappal fehér világa.

– Újra fürkészni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt,
hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben.

Le sem irhatom, mennyire megnyugtatott az a gondolat, hogy elkerülte azt
a szomoru végzetet, amely, ugy látszik, rá is várakozott. Amint ezen
töprengtem, valami csaknem arra ingerelt, hogy lássak neki ujra a
körülöttem álldogáló gyámoltalan szörnyetegek lemészárlásának, de erőt
vettem magamon.

– A kis domb, amint már említettem, kis szigetféle volt az erdő
mélyében. Tetejéről most már elláttam a füstös ködön keresztül a zöld
porczellán-palotához, s megtudtam állapítani, merre van a fehér szfinx.
Igy aztán elhagytam azt a pár elátkozott lényt, aki még megmaradt s
nyöszörögve ide-oda támolygott az egyre erősülő nappali világosságban.
Körülkötöttem fűvel a lábamat s biczegni kezdtem a füstölgő zsarátnok és
a belülről még egyre égő fekete fatönkök között az időgép rejtekhelye
felé. Lassan haladtam, mert nagyon ki voltam merülve, alaposan
megbénultam s a kis Weena borzasztó halála szörnyű leverően hatott rám.
Lesujtó csapás volt. Most is ebben az ismerős szobában inkább olyan,
mint valami álom szomorusága, s alig tetszik valóságos veszteségnek. De
azon a reggelen ujra teljesen magamra maradtam – iszonyu
elhagyatottságban. Eszembe jutott ez az én házam, tűzhelyem, egypáran
közületek s ily gondolatok közben oly epedő vágy fogott el az otthon
után, amely minden kinnál kinosabb volt.

– De mialatt a ragyogó reggeli égboltozat alatt a füstölgő hamuban
haladtam, fölfedeztem valamit. Nadrágzsebemben volt egypár gyufaszál. A
skatulya bizonyára kilyukadt, mielőtt elvesztettem.



XII.  A kelepcze.

– Reggel nyolcz-kilencz óra tájban ugyanahoz a sárga fémpadhoz értem,
amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutott,
micsoda elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este s nem
tudtam megállni, hogy keserűen ne nevessek könnyenhivőségemen. Ugyanaz a
szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a buja növényzet, ugyanazok a
fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny
partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák
között. Egypáran fürödtek éppen azon a helyen, ahol pár napja a kis
Weena fuldoklott. Ezt látva, éles fájdalom nyilallott keresztül
lelkemen. Szerte-széjjel, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld
alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejlett a föld feletti
emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek napjaik, épp oly kellemesen,
mint a barmoknak, nekik sem volt tudomásuk ellenségeikről, s nem
gondoltak a holnappal. S végük is épp olyan volt, mint a barmoké.

– Elszomorodtam, arra gondolva, mily rövid álom volt az emberi értelem.
Valósággal öngyilkosságot követett el. Állhatatosan törekedett a
kényelmes nyugalom, egy békés egyensulyba jutott társadalom felé,
melynek biztosság és állandóság a jelszava. Reményei meg is valósultak,
de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett már érnie az
életnek és a tulajdonnak a teljes biztosság állapotát. A gazdag
biztosságban élvezte vagyonát és kényelmét s a munkás biztosságban élt
és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban probléma,
társadalmi kérdés nem maradt megoldatlanúl. S erre hosszu nyugalom
következett.

– Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket:
hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok
jutalma. Az oly állat, amely tökéletes összhangzásban van környezetével,
tökéletes mechanizmus. A természet csak ott szorul rá az értelemre, ahol
a megszokás és az ösztön használhatatlan. Ahol nincs változás s ahol
nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly
állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe
keverednek.

– A földfelettiek gyönge henyeségük felé haladtak, a földalattiak
merőben mechanikus munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban
hiányzott valami a mechanikai tökéletességhez, hiányzott – a teljes
állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint telt az idő, a föld alatt, bármint
szerezték is, meggyérűlt a táplálék. A szükség, amelyet száműztek pár
ezer esztendőre a földről, visszajött ujra, még pedig a föld alatt
jelent meg. A földalatti világ, amely gépekkel volt összeköttetésben s
igy bármily tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kivül kénytelen
volt valahogyan mindig gondolkozni is, természetszerűen többet megőrzött
a vállalkozó szellemből a földfelettinél, ha máskülönben kevésbbé maradt
is emberi, minden tekintetben.

– S mikor ott lenn fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra,
amitől eladdig eltiltotta őket a régi megszokás. Mondom, igy láttam a
dolgokat az utolsó éjszaka a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő
világában. Lehet, hogy oly helytelen magyarázat, aminőt emberi elme
egyáltalán véve kieszelhet. De a dolgok igy alakultak ki akkor elmémben,
s másképen nektek sem mondhatom el.

– Az elmult nap fáradalmai, izgalmai és rémülete után, bár nagyon el
voltam szomorodva, az üldögélés, a nyugodt szemlélet és a meleg napfény
nagyon jólesett. Fáradt voltam és álmos, s elmélkedésem csakhamar
szundikálásba ment át. Nem is ellenkeztem álmosságommal, hanem
elnyujtóztam a pázsiton s hamarosan hosszú, üditő álomba merültem.

– Alkonyat felé járt az idő, mikor felébredtem. Biztositva lévén most
már az ellen, hogy el találok aludni s a morlockok hatalmába jutok,
nyujtózkodtam egyet s azután lesiettem a dombról a fehér szfinx felé.
Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezem pedig a zsebemben
levő gyufaszálakkal babrált.

– S most váratlan fordulat következett. Amint közelebb értem a szfinx
talapzatához: a bronz ajtószárnyak nyitva voltak. Lecsúsztak az alsó
csatornás szegélyzetbe.

– Amint ezt láttam, megálltam s gondolkoztam, bemenjek-e?

– Belülről szűkes helyiség látszott, s az egyik sarokban emelkedettebb
ponton ott volt az időgép. A kis emeltyűk zsebemben voltak. A fehér
szfinx tehát, annyi gondos előkészület után a harczra, könnyen megadta
magát. Eldobtam a vasrudat, szinte sajnálva, hogy nem vehetem hasznát.

– Hirtelen eszembe ötlött valami, amint meggörnyedve befelé mentem a
nyiláson. Egyszerre megértettem, miben törik fejüket a morlockok. Nagy
kedvem lett volna nevetni, de erőt vettem magamon. Átléptem a bronz
szegélyzeten s felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg
volt olajozva és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanitom, hogy a
morlockok talán szét is szedték darabokba s igy próbálták bambaságukban
rendeltetését megfejteni.

– Amint ott állva vizsgálgattam, gyönyört találva találmányom puszta
megérintésében, az történt, amit előre sejtettem. A bronz-lapok hirtelen
a magasba gördültek s erős csattanással belekapcsolódtak a felső
szegélyzetbe. S én ott álltam a sötétben, – tőrbe ejtve. Legalább a
morlockok azt gondolták. Én azonban vidáman felkaczagtam.

– Hallottam is már mormoló nevetésüket, amint közeledtek felém. A
legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyujtani. Csak az emeltyűket
kellett a gépre illesztenem, hogy eltünhessek, mint a kisértet. De egy
dologról megfeledkeztem. Gyufám abból az utálatos fajtából való volt,
amely csak a skatulyán gyulad meg.

– Elképzelhetitek, hogy odalett rögtön nyugodtságom. A kis fenevadak már
mellém értek. Az egyikök meg is érintett. Feléjük suhintottam a sötétben
az emeltyűkkel, s aztán iparkodtam mielőbb a gép nyergébe jutni. Majd
belém kapaszkodott egy s utána egy második kéz. Valósággal viaskodnom
kellett kitartó újjaikkal emeltyűimért, mialatt tapogattam a kis
rudakat, melyekre az emeltyűket rá kellett illesztenem. Az egyik
emeltyűt csaknem elragadták tőlem. Amint majdnem kicsuszott már
kezemből, fejemmel kellett egyet taszítanom a sötétben, hogy
megkaphassam. Hallottam, hogy roppant a morlock koponyája. Mondhatom, ez
az utolsó kapaszkodás keményebb dolog volt az erdei küzdelemnél.

– De végre ráerősítettem az emeltyűket s nagyot rántottam az egyiken. A
morlockok tapadó ujjai lesiklottak rólam. A sötétség csakhamar eloszlott
körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zugásba jutottam,
amelyet már lefestettem.



XIII.  Uj látomás.

– Beszéltem már az időutazással járó kellemetlenségről és zavarról. S
ekkor nem is ültem jól a nyeregben, csak féloldalt, bizonytalanul. Nem
tudom meddig, csak lógtam az ide-oda lengő és vibráló gépen, nem ügyelve
arra, hogyan haladok. Mikor végre rá tudtam nézni a mutatóra, szinte
elhültem, látva hová utaztam. Az egyik mutató napokat, a másik a napok
ezreit, a harmadik a napok millióit s a negyedik a napok milliárdjait
jelezte. Nos, ahelyett, hogy visszafelé szorítottam volna az emeltyűket,
lenyomtam őket ugy, ahogy a jövendőbe kell velük utazni, s amikor
ránéztem a mutatókra, láttam, hogy az ezres mutató oly gyorsan forog,
mint a zsebóra másodperczmutatója – előre a jövendőbe. Amint haladtam,
különös változás történt a tüneményeken. A vonagló szürkeség egyre
sötétedett. Majd – bár csodálatos gyorsasággal utaztam, visszatért a nap
és éj csillanó váltakozása, ami rendszerint a lassúbb mozgást jelezte s
a fény egyre élesebben elvált a sötéttől. Ez eleinte nagyon
megdöbbentett. Az éj és a nap váltakozása egyre lassabbodott, a nap is
egyre lassabban futott keresztűl az égbolton, végre ugy tetszett, hogy
egy-egy változás századokig eltart. Végül állandó szürkület borult a
földre, melyet csak hébe-korba szakított meg egy-egy üstökös, mely
vakító fénynyel rohant keresztül a sötét boltozaton. A fénysáv, amely a
napot jelezte, régen eltűnt; mert a nap nem végezte többé rendes útját,
hanem egyszerűen nyugaton mozgott fel s alá, s egyre nagyobb és egyre
vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése
szünet nélkül lassult s a fénykörök helyét lassan haladó fénypontok
foglalták el. Végül, mikor már megállni készültem, a nap hatalmas vörös
gömbje mozdulatlanul csüggött a horizont fölött, mint valami bágyadt
meleget sugárzó óriási boltozat, amely olykor-olykor egy-egy pillanatra
elsötétült. Egyszerre csak egy kis időre újra élénkebben kezdett
ragyogni, de csakhamar ujra visszanyerte komor vöröses tüzét. Lassú
mozgásából megállapítottam, hogy a föld egyik felével folyton a nap felé
van fordulva, ugy, mint napjainkban a hold a föld felé.

– Visszaemlékezve első zuhanásomra, óvatosan kezdtem lassítani
haladásomat. Óraművem mutatói egyre lassabban keringtek, míg végre az
ezres mutató szinte mozdulatlannak tetszett, s az egynapos mutató
mozgását is egyre jobban kivehettem.

– Szép csendesen megálltam s ráülve rendesen az időgépre, körülnéztem.
Az égbolt nem volt többé kék. Északkeletre koromfekete volt, s a
feketeségből kiragyogott a halvány fehér csillagok állandó fénye. Fejem
fölé mély csillagtalan vörösség borult, amely délkeletre izzó
biborszinbe csapott át, melyből kivált, elmetszve a horizonton, vörösen
és mozdulatlanul a nap rengeteg teste. Nyers vörösesszínü sziklák között
voltam, s az első pillanatra nem vettem észre más jelét az életnek, csak
azt az erős zöld növényzetet, amely a sziklák délkeleti részének
valamennyi kiszögellő pontját elborította. Olyan volt ez a bujazöld,
mint az erdei moha, vagy barlangokban a kövi zuzmó: mint ezek, örökös
félhomályban élt és fejlődött.

– A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyult délnyugat felé, éles
ragyogó horizontba olvadva a halvány égboltozat alján. Zajgó árnak,
hullámoknak nyoma sem volt; szellő sem rezdült a tájon, csak apró, sima
habocskák keltek és enyésztek, mint gyönge lélekzetek, jeléül annak,
hogy az örökkévaló tenger még mindig él és mozog. És a part mentén, ahol
a víz meg-megtört néha, vastag sókéreg rakodott le, éles ellentétben a
komor égboltozattal. Nagy nyomást éreztem fejemben s észrevettem, hogy
nagy gyorsasággal szedem a lélekzetet. Ez az érzés eszembe juttatta azt
a tapasztalatot, melyet egyetlen, hegyek közt való kóborlásom idején
szereztem, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a levegő sokkal
ritkább, mint manapság.

– Jó messze fönt az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hangzott s valami
óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam, amint ferdén föllebbent a
magasba s azután keringve eltünt valami alacsony domb mögött. Hangja oly
félelmetes volt, hogy összerázkódtam s erősen belekapaszkodtam gépembe.
Majd ujra körülnézve, azt láttam, hogy egészen közelemben az, amit előbb
vöröses szikladarabnak tartottam, lassan felém mozog. Valami szörnyű
rákfajta teremtmény volt. Képzeljetek akkora rákot, mint ott az az
asztal, amint sok lábán lassan, bizonytalanul mozog, hatalmas ollóit
lengeti, hosszú tapogatóival csavarog, suhog, mint az ostor s
érczhomlokából minden oldalról nyeles szemek villannak rátok. Ránczos
hátát esetlen púpok éktelenítették s közbe-közbe zöldes kéreg
tarkította. Láthattam, amint a mozgó szörny bonyolult szájában számos
tapogatószál csillogott, hajlott ide-oda.

– Amint rámeredtem a felém kuszó félelmes jelenésre, csiklandást éreztem
arczomon, mintha légy röppent volna rá. El akartam űzni kezemmel, de a
következő pillanatban ujra ott volt s csaknem egyszerre vele egy másikat
is éreztem fülem mellett. Odakaptam s valami fonalas dolgot fogtam meg,
amely gyorsan kihuzódott a kezemből. Elréműlve és undorodva megfordultam
s láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg csápját fogtam meg, amely éppen
mögöttem terpeszkedett. Gonosz szemei ide-oda forogtak nyelükön, szája
szinte habzott az éhségtől s esetlen ollói, melyekről maszatos iszap
csepegett, már-már rám ereszkedtek.

– Kezem tüstént leszorította az emeltyűt s egy pillanat mulva egy
hónapot helyeztem közém és e szörnyetegek közé. De még mindig ugyanazon
a parton voltam s tisztán láttam őket ujra, amint megálltam. Csoportosan
mászkáltak ide-oda a komor fényben a zöld lombozatban.

– Nincs is szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világra
borult, A vörös keleti boltozat, az északi feketeség, a sós holttenger
az ide-oda mászkáló undok, tunya szörnyetegekkel, a zuzmószerü növényzet
egyhangu zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, az édes levegő, amely
fájt az ember tüdejének: mind hozzájárult az undorító hatáshoz. Pár száz
évet haladtam s még mindig ugyanazt a vörös napot láttam – csak kissé
nagyobb, kissé komorabb lett – ugyanazt a holt tengert s a zöld gyom és
vörös sziklák közt csoportosan ide-oda mászkáló földi rákféléket s a
levegő is épp oly fagyos volt. S a nyugati égboltozaton rengeteg új
holdhoz hasonló sápadt félkört vettem észre.

– Igy utaztam, időnkint meg-megállva, ezredéveken keresztül. Folyton
előre hajtott a föld sorsának titka, s lebűvölve láttam, amint a nap
egyre nagyobbodik. Végre, több mint harmincz millió esztendőnyire
korunktól, a nap rengeteg vöröstüzű boltozata a homályosságnak csaknem
tizedrészét elborította. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok
mászkáló csoportja eltünt, s a vörös part, kivéve élénkzöld zuzmós
növényzetét, élettelennek látszott. Most már itt-ott fehér foltok is
voltak rajta. Csipős hideg csapott meg. Ritkás fehér pelyhek kovályogtak
hébe-korba lefelé. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai
alatt, s pirosasfehér dombok hullámvonala nyult el. A tenger szélén
jégczafrangokat láttam, távolabb nagy tömbök uszkáltak. De a sóstenger
legnagyobb része, az örök alkonyatban vérvörösen, nem volt még befagyva.

– Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. Valami
határozatlan félelem azonban arra kényszerített, hogy folyton a gép
nyergében maradjak. Nem láttam mozogni semmit sem, sem a földön, sem a
levegőben, sem a tengerben. Csupán a sziklák zöld iszapja tanúskodott
arról, hogy az élet még nem veszett ki. A tengerben keskeny zátonyt
vettem észre, s a víz távolabb szorult a partról. Mintha valami fekete
tárgy rebbent volna fel erre a zátonyra, de a mint jobban odanéztem, nem
mozgott már semmi, s igy belenyugodtam abba, hogy csalódtam, s a fekete
tárgy szikla volt. A csillagok mély fénynyel ragyogtak a magasban, s
fényük alig-alig rezgett.

– Egyszerre észrevettem, hogy a nap köralakja nyugaton megváltozott. A
félkörben homorú bemélyedés látszott, amely egyre nagyobbodott. Egy
pillanatig elképedve bámultam erre a feketeségre, amely egyre jobban
elborította a napot, de csakhamar kitaláltam, hogy napfogyatkozás van
kezdődőben. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a föld és a nap
korongja között. Természetes, hogy először a holdra gondoltam; de sokkal
valószinűbb, hogy valamely belső bolygó vonult el nagyon közel a
földhöz.

– A sötétség rohamosan nőtt; keletről meg-megujuló rohamokban hideg,
csipős szél kezdett fújni s egyre sűrűbben hullottak a fehér pelyhek. A
tenger tükre zúgva fodrosodott. Eltekintve az élettelen hangoktól, néma
volt a világ. Néma? Bajos volna lefesteni ezt a némaságot. Mindenféle
emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok
zummogása, az a lárma, amely a mai életnek háttere, – mindez megszűnt.
Amint a sötétség növekedett, egyre több hópehely hullt a magasból,
tánczolva szemem előtt: s a levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyors
egymásutánban belevesztek a feketeségbe a távoli dombok fehér csúcsai. A
szellő süvöltő széllé erősödött. A napfogyatkozás fekete központi
árnyéka rohanva közeledett felém. A következő pillanatban a sápadt
csillagfényen kivül árnytalan feketeség borult a világra. Az égbolt
teljesen elsötétült.

– Borzalommal szakadt rám ez az iszonyu feketeség. A hideg belevágott
csontjaimba s csak kinosan tudtam lélekzeni. Dideregtem s halálos
szédülés fogott el. Majd vöröstüzű könyökhöz hasonlóan megjelent az égen
a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy fölmelegedjem. Szédültem s
képtelennek éreztem magamat arra, hogy visszautazzam. S amint ott álltam
betegen és megzavarodva, láttam, hogy a zátonyon mozog valami a tenger
vörös vize felé. S most nem volt benne kétség, hogy jól láttam. Valami
kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy rugólabda, talán kissé
vaskosabb is volt s tapogató szervek nyultak ki belőle. Feketeségében
éles ellentéte volt a vérvörös hullámzó viznek s görcsösen ugrándozott
ide-oda. Éreztem, hogy ájulás kerülget. De az a gondolat, hogy teljes
elhagyatottságban vagyok ott abban a távoli, rémítő félhomályban, erőt
adott tagjaimnak, s felkapaszkodtam újra a gép nyergébe!



XIV.  Az időjáró visszatérése.

– Visszatértem. Bizonyos, hogy jó ideig eszméletlenül ültem a gépen. A
nappal és az éjszaka villanó váltakozása ujra megkezdődött, a nap ujra
aranyos fénynyel világított s az égbolt ujra kék szinben ragyogott
fölöttem. Ujra szabadabban lélekzettem. A táj hullámos körvonalakban
váltakozott körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén.
Végre sötétlő házakat láttam ujra, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is
változtak, eltüntek, másoknak adva helyet. Nemsokára, mikor a milliós
mutató a zérushoz ért, lassítottam a gép gyorsaságát. Kezdtem ráismerni
csinos barátságos épületeinkre; az ezres mutató kezdőpontjára forgott
vissza s az éj és nap változása egyre lassult. Majd feltüntek körülöttem
a laboratórium vén falai s ezután óvatosan, szeliden elkezdtem
megállítani a gépezetet.

– Eközben furcsa dolgot láttam, ami eleinte nagyon meglepett. Azt
hiszem, említettem, hogy mikor útra keltem s még nem nagyon sebesen
haladtam, Watchettné asszony keresztülment a szobán s oly gyorsan
pörgött, amint gépemről néztem, mint a rakéta. Mikor visszatértem, ujra
áthaladtam azon a perczen, amelyben Watchettné végigment a
laboratóriumon. Csakhogy most úgy tetszett, hogy akkori mozgásának éppen
az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén levő ajtó megnyilt s
Watchettné nyugodtan végighaladt a laboratóriumon, hátrafelé lépkedve s
azután eltünt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor belépni
láttam.

– Majd megállítottam a gépet s ott láttam magam körül ujra a régi,
meghitt laboratóriumot, eszközeimet, szerszámaimat, mindent, úgy éppen,
ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről s leültem egy padra.
Nehány perczig reszketett egész testem; de lassan nyugodtabb lettem.
Körülöttem volt ujra régi jó műhelyem, úgy éppen, ahogy elváltam tőle.
Mintha elaludtam volna benne s ami történt, puszta álom lett volna.

– De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti
szögletéből indult el s most az északnyugati sarokban pihent, szemben
azzal a fallal, amely mellett ti is láttátok. Ugyanily távolságra volt
az a kis tisztás, ahol megállottam, a fehér szfinx talapzatától, amelybe
a morlockok gépemet behurczolták.

– Egy ideig teljesen megszünt működni az agyvelőm. De csakhamar
felálltam s neki indultam úgy, amint voltam, piszkosan, rongyosan a
folyosónak, biczegve, mert sarkam egyre sajgott. Az ajtó mellett láttam
az asztalon egy _Pall Mall Gazette_-t. Ránéztem: máról volt keltezve. A
kronométerre pillantottam: csaknem nyolcz óra volt rajta. Hallottam
hangokat s a tányérok csörömpölését.

Határozatlanul álltam az ajtó előtt, – mert iszonyu gyöngének és
betegnek éreztem magam. De egyszerre egészséges, jó ételszag csapódott
az orromba s erre benyitottam az ajtón. A többit tudjátok. Mosakodtam,
ebédeltem s most mesélek nektek.



XV.  Az elbeszélés után.

– Tudom, – szólt kis szünet mulva, – hogy mindazt, amit beszéltem,
teljességgel nem hiszitek el; de én csak azt az egyet nem tudom elhinni,
hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, meghitt szobában, barátaim között
s mesélem ezeket a furcsa élményeket.

Az orvosra pillantott.

– Valóban nem kivánhatom tőletek, hogy elhigyjétek, amit beszéltem.
Tartsátok hazugságnak, vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig
elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végre kieszeltem ezt a költeményt.
Tekintsétek erősködésemet igazsága mellett pusztára művészi eszköznek,
melylyel érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit
szóltok hozzá?

Fölvette pipáját s régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló
rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Majd megkezdődött a székek
nyikorgása s a czipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam
szememet az időjáró arczáról s körülnéztem a hallgatókon. Sötétben
ültek, itt-ott uszkált csak közöttük egy-egy szines folt. Az orvos
elmélyedt gazdánk szemléletébe. A kiadó rámeresztette szemét hatodik
szivarjának a végére. Az ujságíró óráját tapogatta. A többiek, amennyire
emlékszem, mozdulatlanul ültek.

A kiadó felállt s nagyot sóhajtott.

– Kár, hogy nem irsz elbeszéléseket, – szólt, az időjáró vállára téve
kezét.

– Talán nem hiszed el?

– Igen, igen…

– Azt vélem, nem igen hiszed.

Az időjáró hozzánk fordult.

– Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyujtott s pöfékelni kezdett. – Ha
igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…

Rávetette szemét vizsgálódva a kis asztalkán heverő hervadt fehér
virágokra, aztán előre hajolt s kezében tartott pipáján keresztül
bokájának félig behegedt sebeire pillantott.

Az orvos felállt, a lámpához lépett s vizsgálni kezdte a virágokat.

– Furcsa bibéje van – szólt. A psychologus előrehajolt, hogy jobban
lásson s kinyujtotta kezét egy szál virágért.

– Háromnegyed egy van – szólt az ujságiró. – Hogy megyünk haza?

– Seregestül állnak a kocsik a sarkon, – szólt a psychológus.

– Furcsa virág, – szólt az orvos; de őszintén szólva, fogalmam sincs,
miféle fajta. Nekem adod?

Az időjáró határozatlanúl gondolkozott. Majd hirtelen így szólt: – Nem
adhatom oda.

– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.

Az időjáró végigsimította kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak
nagy ügygyel-bajjal tudja együtt tartani gondolatait.

– Weena rakta a zsebembe utazásközben.

Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a
szoba, ti mindannyian s az egész nap története tulságosan sok az
emlékezetemnek. Csináltam csakugyan valamikor időgépet vagy
időgépmintát? Vagy álom csak az egész? Azt mondják, hogy az élet álom…
Őrültség. De ha álom, hogy támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan
_van_ gép!

Fölkapta gyorsan a lámpát s kezében a vörös fénynyel, kisietett az ajtón
a folyosóra. Követtük valamennyien. S a libegő lámpafényben ott láttuk a
gépet oldalvást, elég épen visszatetsző keveréke lévén ércznek,
ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámos kvarcznak.
Kinyujtottam kezem s megérintettem: szilárd volt. Elefántcsontját
zsiros, barna foltok szennyezték, alsó részeihez fű- és moszatcsomók
tapadtak hozzá s egyik érczsíne el volt görbülve.

Az időjáró letette a lámpát a padra s végigtapogatta a sérült sínt.

– Valóság csakugyan, szólt. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy
idefárasztottalak benneteket a hidegbe.

Fölvette a lámpát és szótlanul visszamentünk valamennyien a dohányzóba.

Az időjáró kikisért az előcsarnokba s föladta a kabátot a kiadóra. Az
orvos szeme közé nézett s azután kissé határozatlanul kijelentette, hogy
a tulságos munka megártott neki. Az időjáró szivből fölkaczagott erre a
megjegyzésre. Most is látom, amint a nyitott ajtóban állva jó éjszakát
kivánt nekünk.

Közös kocsiban hajtattam el a kiadóval, aki _pompás hazugságnak_
tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam megállapodni abban,
mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hitelt érdemlő.
Csaknem egész éjjel ébren hevertem elgondolkozva.

Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy laboratóriumában van
s mivel otthon voltam nála, egyenesen laboratóriumába mentem. A
laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig rámeredtem az időgépre,
azután kinyujtottam a kezem s megérintettem az emeltyűt.

Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg rezgett, mint az ág a szélben. Nem volt
benne semmi állandóság s ez nagyon megdöbbentett és visszaidézte
valahogyan emlékembe gyermekkorom napjait, amikor tilos volt bármibe is
beleavatkoznom. Visszatértem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban
találkozott velem. A házból jött. Mindenik hóna alatt volt valami
tarisznyaféle. Nevetett, mikor meglátott s könyökét dugta felém keze
helyett. – Iszonyuan dolgozom ott benn – szólt.

– De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Csakugyan be tudod utazni
az időt?

– Valósággal és komolyan, – volt a válasz s nyiltan szemembe nézett.
Majd határozatlanul körültekintett a szobában s így szólt: – Csak egy
félórácskára van szükségem. Tudom, mért jöttél. Becsületedre válik. Van
egy pár ujság az asztalon. Ha itt maradsz délebédre, iziről-tövire
megismertetlek az időutazással, bizonyítékokat is mutatok majd. De nem
haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak?

– Csak végezd a dolgodat – szóltam, – alig fogva fel még akkor szavainak
teljes jelentőségét. – Az időjáró intett s azután leballagott a
folyosón. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódott. Leültem
egy székbe s a kezembe vettem egy ujságot. Mi dolga lehetett délebéd
előtt? Egyszerre csak egyik hirdetés eszembe juttatta, hogy igéretemhez
képest két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra
pillantottam s láttam, hogy alig válthatom be igéretemet. Felálltam s
lementem végig a folyosón, hogy tudassam ezt az időjáróval.

Amint megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, melynek végét
mintha elharapták volna s utána szélzúgást. Amint benyitottam az ajtón,
szélroham örvénylett körül s a laboratórium belsejéről a padlóra zuhanó
s ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt
sehol. Mintha egy pillanatig láttam volna valami kisérteties, elmosódó
alakot ülni örvénylő fekete fémtömegben, oly áttetsző alakot, melyen
keresztül egészen tisztán láttam a mögötte levő padot a berajzolt
papirlapokkal együtt. De ez a fantom eltűnt, amint megdörzsöltem a
szememet. Az időgép eltávozott. A laboratórium távolabbi vége üres volt,
eltekintve egy kis leülepedő porfelhőtől. Nyilvánvaló volt, hogy az
üvegtető egy lapja törött össze.

Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog
történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi történhetett. Amint ott álltam
elképedve, megnyilt a kertre nyiló ajtó s belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Majd így szóltam hozzá:

– Kiment erre… ur?

– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.

Most már értettem a dolgot. Koczkáztatva azt, hogy Richardson hiába vár,
ott maradtam, várva az időjáróra, várakozva a második, talán még
különösebb történetre, a bizonyítékokra és fényképekre, amelyeket igért.
De most már attól kezdek tartani, hogy életem végeig kell rá várnom. Az
időjáró három év előtt tűnt el. S azóta, mint mindenki tudja, soha
vissza nem tért.



XVI.  Epilogus.

Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a
multba utazott s bejutott a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai
közé; vagy a krétakori tenger feneketlenségébe; vagy a Jurakorszak óriás
gyíkfajtái közé. Talán most valami pleziozaurus-szal telt
oolitkorálzátonyon jár-kel, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek
partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba,
ahol az ember még ember, de a mi korunk talányai nem talányok többé s a
mai kínos problemák már meg vannak oldva. Az emberi faj férfikorába,
mert ami engem illet, nem hihetem, hogy a fejlődésnek az volna a
betetőzése, amelyet az időjáró lefestett. Ő, tudom – mert sokszor
beszélgettünk e kérdésről még az időgép megszerkesztése előtt –
örömtelenül látta az emberi faj haladását, s a czivilizácziót bolondos
magasbatornyosuló alkotásnak tekintette, amely elkerülhetetlenül össze
fog omlani s végül maga alá temeti építőit. Ha ez igaz, számunkra akkor
nincs egyéb hátra, mint hogy éljünk úgy, mintha ez nem volna igaz. De
előttem még mindig üres sötétség a jövő, melynek ismeretlen homályába
itt-ott vet csak egy-egy halvány sugarat az időjáró története. S
vigasztalásomra van két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult,
törékeny, összezsugorodott – bizonyságul annak, hogy amikor megszűnt már
az értelem és az erő, élt még akkor is az emberi szívben a hála és a
kölcsönös gyöngédség érzete.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |peremén fekvű |peremén fekvő

28 |mogmozdultam |megmozdultam

38 |leígázása |leigázása

46 |mély barazda |mély barázda

47 |ugrásaal |ugrással

64 |akí szokott |aki szokott

64 |kogy a zöld |hogy a zöld

74 |vagy vagy valami |vagy valami

80 |kíölése |kiölése

88 |visssza nem |vissza nem

89 |tisztábban hallátszott |tisztábban hallatszott

91 |Belakapaszkodtak |Belekapaszkodtak

91 |ada, ahol |oda, ahol

93 |leresztettem |leeresztettem

99 |megkaphasssam |megkaphassam

107 |Pal Mall Gazette |Pall Mall Gazette

110 |szólt: |szólt.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az időgép" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.