Title: Világ folyása (1. kötet): Beszélyek
Author: Bérczy, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (1. kötet): Beszélyek" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


VILÁG FOLYÁSA.

BESZÉLYEK.

IRTA

BÉRCZY KÁROLY.

ELSŐ KÖTET.

PEST, 1854.

SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.

(Emich Gusztáv bizománya.)

Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.



TARTALOM.

  UTAMBÓL. 1853  1
  I.  EGY TISZAI GŐZÖSÖN  7
  II.  A JÁTÉKOS  33
  III.  A BARADLÁBAN  71
  IV.  SZILICZE. (Tündérrege)  121
  ÉLETUTAK  141



UTAMBÓL.

(1853.)

Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb
nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd
tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés,
Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap,
rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig
megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más
részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.

Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a
mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások
közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és
mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy
Pamina gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt,
mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha
valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a
holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba
rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat,
vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven
elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott,
miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló
tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“
igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt
megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“

Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a
divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is
csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a
mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának
valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font sterlinget igér; úti
naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon
határain túl hordta magával.

Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt
sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a
mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva –
nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis
előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját
viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem
egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.

Pest, aprilban, 1854.


I.  EGY TISZAI GŐZÖSÖN.

A Missisippi! a Missisippi!

Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül
megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk
jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben
legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren
nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott
templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.

A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a
kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő
sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három
kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki
egészséges mély alvással volt elfoglalva.

Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy
mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott
e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját
láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó
részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az
alkalmatlankodó legyek ellen.

Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak,
kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti
dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve
első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem,
hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől
számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél
igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt
fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik
szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem
mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből
kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A
kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép
csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot.
Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a
szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de
csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves
vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan
is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély
hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?

Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba
helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő,
hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy
puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem
volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei,
kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó
pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány
hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az
az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s
igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)

Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé,
hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri
viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan
vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá,
négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat
hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a
magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje
belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy
szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes
mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt
nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye
tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon
átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának
a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt
minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s
egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül
kellemessé tevé.

Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit
részesiteni.

Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott,
melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves
fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten
szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő
15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen
szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával
játszik, mindig a pesztonka körül forgott.

Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva,
haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az
a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt
is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját.
A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes
kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.

A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő
olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott
kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy
valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg
később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig
Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar
máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.

A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány
fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff,
mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn
körükbe tolakodott.

Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de
utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár
ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran
kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták.
Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az
egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan
csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán
másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl
e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy
épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a
mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek,
iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is
találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.

Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról,
gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő,
kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok
napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült
félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy
demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta
méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva,
egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl
lesz eladó.

Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem
férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még
mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje.
Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével;
s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig
mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a
kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy
alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz
közeledve, felkiáltott hozzá:

– Capitano! micsoda falu az ott balra?

– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.

A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de
óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett
a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:

– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?

A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal
mondá:

– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze
pár szót.

Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét
a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában
rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:

– És ez itt előttünk micsoda falu, capitano?

– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord
kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a
konduktor.

Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff
tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly
pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes
tüzeléstől.

E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar
feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke
jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet foglalt.
Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan
tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott
mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé
telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább
vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki
valamennyi szép tulajdonságát.

– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire
szeretne ezen izetlenségektől menekülni!

De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb
kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.

Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz
csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek
láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt.
Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff,
ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.

Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki
Czieraffot meghivásaival kínozza, neki jó pajtása s oly pompás fiu)
nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta,
egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint
rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.

A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja
számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben
lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.

– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon
csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi
tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.

Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott
beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános
tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.

Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját
lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett
érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti;
többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról.

– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben,
jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik
meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.

Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról
folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin
felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét
piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a
világossággal küzdő volt.

– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő
konduktort.

– Itt van előttünk; lőn a válasz. Csak hogy már egyszer elhagytuk.

– Elhagytuk!? hogy hagytuk el?

– Hát ugy, hogy a ki ott ki akart szállni, az kiszállt.

– Tyühű! hisz én is ki akartam szállni! miért nem jelentették?

– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy:
Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt
aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár pajtása elől leszökő
dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem
ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme,
szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak
fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy
alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig
feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban
ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan
meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta
megszakasztott álmát.

– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett
nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart
kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap
a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt
izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap
érkezhetett meg az igéret földére.

A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta
magától tagadni az örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék.
Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a
köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a
kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb
ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá
nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud
hozzá; csak vigyázzak majd rá.

Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában
asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az
ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita
kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott;
mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.

– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne
be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt
mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz
gyanánt nevették meg; a kártyásoknál az elfogott ultimo zajt ütött;
aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.

Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly
egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is
elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü
hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam
megfejteni.

– Krrrr – hau! hangzék nem messze tőlem.

– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű
egyéniség.

– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról
is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.

– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék
szomszédja.

– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam –
krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé
kapkodott.

Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten
felszedközött s veszedelmes szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a
födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig
nyújtózva, ezt sugta felém:

– Ugy-e, hogy jó gondolat volt!

– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő
jelenleg csak alkalmazott.

Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz
s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe,
kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a
düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál
kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el
a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.

Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt,
hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak
rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt
reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel
kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a
födélzeten tölteni.

Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze
s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső.
Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A
kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá
nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy
helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.

Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg
oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.

– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg
pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.

– Jól van, kapitány úr; de ba nem birunk vele, elhívhatjuk-e Hanzit is?

– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét
lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén
legyen. Értitek?

– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok.

Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek
hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a
dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle;
mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt
közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg
nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem
tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.

Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén
át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb
testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy
tetszett, mintha visszafelé mennénk.

Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel
megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg
a kedélyeket:

– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem
mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész.

És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb
részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó
horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával
elkövetett.

A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy
rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után
hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap
keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől
kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros
hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két
habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél
okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár
ömlik el.

A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki
talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely
szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni az
elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös
kényelmeiről álmodott.

Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult
éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem
volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden
zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint
partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők
között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji
locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!

Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne
tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg,
mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan
volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy
volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen
érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy
Czieraff azt kizárólag saját személyére kiadottnak hivén, képzeletet
meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest
besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére
vettessék.“

Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s
a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy
elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz
ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté
el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb,
mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna
most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte,
fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk
sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép
gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán
enyhített volna méltó aggodalmain.

Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az
éj egyébiránt nem barátja az embereknek; a reggel új reményt és
bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza,
mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a
rofi állomáshoz közeledünk.

Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép
nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még
egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok
tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával
kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók
rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas
alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt
általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama
körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett
a födélzetről az elhagyott part felé.

Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki
Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta
boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.

– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem
egyszerre s meglepve a két nő.

– A növeldéből talán? kérdé Lajos.

– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá
férjének a szelid szép nőcske.


II.  A JÁTÉKOS.

Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe
fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő
száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és
én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az
életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej
csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas
mélyületében vezetett utunk.

Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett
levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai.
Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely
szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban
tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a
roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű párázat borítá el s az
imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos
villámok czikáztak elő.

– Mehessőnk hogy helyre _eerjő_nk; szólt lovai közé csapkodva a barkó
Esván, – me_r_ nagy _ee_gi _háboraó_ lesz ebbe_ől_!

De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az
_eegi háboraó_ ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi
gyorsasággal közeledett felénk.

Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt
iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem
lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó
menhely, mig a fergeteg elvonúl.

Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl
kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre
közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki,
a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas
dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A
perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú recsegések között
megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra,
egészen beéjjeledett.

Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn
hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából
barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő
alatt, meghagyván elébb Esvánnak, hogy etessen itasson annak rendi
szerint, magának pedig kérjen vacsorát.

A konyha előtti pitarban sajátszerü egyéniség jött elénk, kit mi első
pillanatra valamely piperkőcz pinczérnek voltunk nézni kénytelenek. Régi
szabású, kopott és zsírfoltos öltönyei daczára meglátszott rajta, hogy
azokat némi gonddal illesztgeti magára. Mind a tíz újja, még a két
hüvelyk is, gyürükkel rakva; mellényén vastag óra-láncz, kissé szennyes
ingelőjén ragyogó nagy melltű, mely ha gyémánt, ezreket ér; de a mely a
többi ékszerrel együtt csak ál s rézbe foglalt hitvány üvegdarab volt.

– Lesz-e szoba és egy kis harapni való? kérdém tőle, készen a cseh vagy
morva kiejtésű válaszra.

– Lesz minden; felelt ő édes mosoly közt tiszta magyarsággal, – csak
tessék e szobába lépni, bátyám is mindjárt megjő.

S ezzel egy – a pitarból oldalt nyiló szoba ajtaját tárva fel, ezen
utánunk ő is belépett s azonnal gyertya gyújtáshoz fogott.

A megvilágitott szoba igen lakályos s épen nem olyan volt, minőt útszéli
fogadókban szoktunk találni Pamlag, falóra, pár régi olajba festett
mellkép, posztóval leterített asztal s ezen friss virággal tölt edény
tanúsiták, hogy nem úgynevezett vendég-szobában vagyunk. A benyilóban
kís gyermek aludt ágyacskája párnái közt.

A fogadós saját laka, gondolám, s ennek is elég csinos és kényelmes. Már
épen tudakolni akartam, hol leend számunkra a nyughely, midőn a
pinczérnek nézett egyén, előbbi édes hangján társalgást kezde:

– Önök talán Pestről jönnek?

– Nem egyenesen; feleltem én kis vártatva, s figyelmesebben tekintve a
kérdőre. Ez arcz kifejezése meglepett. Öreg volt az, de nem évek száma
által. Halvány dúlt vonásain valamely szenvedély hagyhatta pusztitó
nyomait s idő előtt megérlelé elfonnyasztá azokat, miként a gyümölcs
elaszva hull le, melyet a darázs megszúrt. A szenvedő arczczal azonban
kirivó ellentétben állt a negélyzett modor, melyel ő kemény inggallérok
közé szorúlt fejét mozditá, tömött fürteit borzolá s gyűrűs újjait
csillogtatá.

– Óh én is sok évet töltöttem Pesten, folytatá nagy szófolyékonysággal,
– sok víg évet; visszavágyom most is, de bátyám nem bocsát; ah! pedig
csak ott van az élet. Szeret ön makaózni? tevé hozzá, rám függesztve
tekintetét, mely bár nyájas de élesen átható volt.

Mielőtt e különös kérdésre felelhettem, vagy a vélt pinczér szokatlan
viseletét magamnak megfejthettem volna, az ajtó nyílt s társaságunk egy
ifju nővel szaporodott, ki beléptekor szemeivel valakit keresni
látszott.

– Vincze! szólt, lassu-szelid hangon a feltalálthoz s szavát egy
szemrehányó pillantással kiséré, mit ez rögtön megértett, mert, mint az
állatsereglet tulajdonosának szavára a puszták vadja, meghunyászkodva
sompolygott ki a szobából.

– Bocsássanak meg, folytatá hozzánk fordúlva, ha, míg férjem megjő,
kellő alkalmazásra nem találnak. Itt van ő a szomszéd gazdasági
épületben s talán várni akar mig az eső eláll – de rögtön érte küldök. –
S ezzel kifordúlt.

– Csinos menyecske a korcsmárosné, jegyzé meg Móricz – de hát az a
másík, az a bohó Vincze ki és mi lehet?

– Hihetőleg a ház rokona; találgattam én; – ki a pinczéri teendőket
végzi s a rokonsági czímen sokat megenged magának a vendégek irányában
is.

Oly halkan, hogy bejöttét észre sem vettük, ismét előttünk termett a
szóban forgó. Alkalmasint csak a nő távoztát leste, hogy újra
belopózhassék.

– Játszunk egy kicsit, szólt megnyerni akaró mosollyal, mialatt egy
játék igen szennyes és avult kártyát vont elő zsebéből; – majd én bankot
adok. E gyűrűk itt a bank; az urak tetszés szerint tehetnek.

– Nem értünk hozzá; felelt Móricz s bámuló szemeit az asztalra tett
nehány garas értékű gyűrűkről rám emelé.

– Óh a makaó igen könnyű játék; biztatott ő vidoran bennünket – mindjárt
megtanulják önök, csak ide figyeljenek. Minden szem tizen és huszon alól
vagy fölűl számol: a kinél több van, az a nyertes. A kilencz szem nagy,
a nyolcz kis makaó s felmutatva azonnal nyer. Például: a bankadó két két
kártyát oszt – s ekkor jártas gyors kézzel osztani kezdett – egyszerre
vagy külön, aztán – –

Úgy látszik, szegény Vinczére nézve a mai nap nem volt a siker napja,
mert a leghevesebb osztás és magyarázás között ismét félbe lőn szakítva
a házi gazda megjelenése által. Sebesen összesöpörte ekkor gyűrűit és
kártyáit s szó nélkül, ijedten távozott a szobából.

– Habár csak a véletlennek köszönhetem jelenlétüket – kezdé az érkezett
– legyenek szivesen látott vendégeim.

– Móricz! mi tévuton járunk; szóltam én felelet helyett barátomhoz, első
pillanatra meggyőződvén, hogy házi gazdánk nem korcsmáros s mi fogadó
helyett valamely magánlakba tértünk. Móricz azonban merően szegezve reá
szemeit e kérdést intézte hozzá:

– Nem Feldner az ön neve s tizenöt év előtt nem Lőcsén járt-e ön
iskolába?

A kérdezett mindkettőre igen-nel felelt.

– S emlékezik-e még ön – folytatá barátom – ama tanuló társára, ki az
iskolai padon szomszédja s a kis diáki csinokban mindig hű pajtása volt?

– Tökéletesen, mondá mosolyogva Feldner; – az én egykori tanúló társam
arczemléke azonban jobb mint az enyém, ki csak e figyelmeztetés után
ismerek reá.

Szivélyes kézrázás után a tévedés megfejtéséré kerűlt a dolog. Móricz
jól emlékezett hogy e lak egykor fogadó volt, de a tő szomszédságában
lévő ezer holdnyi gazdasággal együtt gróf S. birtokába kerűlvén, ez
kasznár-lakká változtatta át s czélszerűbb helyre más fogadót épített.
Feldner, az uradalmi kasznár, örömét nyilvánitá a fölött, hogy a
változás nem tudása minket vendégeivé tőn.

– Én már a juh-akolból hazajövet értesűltem e tévedésről – végzé szavait
– mert kocsisomat nagy pörben találtam az önökével, ki természetesen
fogadói jogait akarta igénybe venni. Már elintéztem köztük az ügyet; –
tevé hozzá megnyugtatólag, midőn rendet teendő ki akartam tekinteni.

A beszéd a hajdani iskolai évekről a gazdaságra s egyéb általános
tárgyakra fordúlt. Eközben vacsorát hoztak, de sem a kasznárné sem
Vincze nem jelentek meg. Pedig ez utóbbinak egyénisége lélektani
szempontokból engem rendkivűl érdekelt; szerettem volna róla bővebben
hallani, de iránta kérdést tenni gyöngédségből nem lehetett. Étkezés
után perczre magunkra maradva, használtam az alkalmat felkérni Móriczot,
vezetné mint régibb ismerős Vinczére a beszédet.

– Önnek úgy emlékezem egy ifjabb testvére is volt Lőcsén? kérdé ő később
szivarfüst között házi gazdánktól.

– Volt, az az van még most is; válaszolt ez hirtelen elkomolyodva. – Ama
szerencsétlen, ki haza jöttemkor önöket itt kártyáival untatá; mondá
ismét kis szünet után.

– Szenvedélyes játékos talán? kérdém én.

– Volt; mint általában róla beszélve csak úgy lehet szólani hogy – volt.
Elméjében van megháborodva. Nem tényleges őrült ugyan, mert eszméiben
többnyire megvan a logicai rend, sőt egyre másra használni is lehet: de
gyászos múltjának emlékét sötét daguerre-kép gyanánt viseli lelkén s ez
neki ama kiirthatlan rögeszmét tükrözi vissza, hogy ő még mindig ama
gavallér, világfi és vig czimbora, ki egykor Pest utczáin, társas
köreiben s játék asztalainál hősködött.

– Érdekes lehet története! – jegyzém meg a beállott s kissé feszűlt
csendben.

– Mindenesetre szomorú. Elmondhatom. Ön beszélyiró; használja fel ha
tetszik; lesznek kik tanulságot meríthetnek belőle.

Mondá Feldner s a következő történetet beszélte el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Atyám, gróf S. gazdatisztje, korán halt el s alig annyi vagyont hagyott
maga után, melynek kamatjaiból özvegye takarékosan megélhessen s Vincze
öcsém neveltetése költségeit fedezhesse. Én épen a gymnáziumi éveket
végzém akkor s kis gyermek korom óta gazdasági pályára lévén szánva,
rögtön mint irnok léptem a gróf egy uradalmába.

Miattam eszerint nem kellett aggódnia anyámnak s eleinte Vinczeért is
keveset. Kisebb városokban végezve iskolai éveit, a reá forditott
költség nem kerűlt különös erő megfeszitésbe s e fölött anyánk örömest
is tett érette mindent, mert a szép fiú kedvencze volt s korán fejlödő
sebes észtehetségeiért az ismerős kör által már első gyermeksége óta
lángésznek tartaték. Atyám is gyönyörködött a csakugyan tűzlelkű fiúban;
s midőn a szűnnapokra haza jöttünk, öcsém mint első a jelesek közt, én
pedig az igen is középszerűek egyike, nem egyszer mondá nejének: –
meglásd anyjuk, e fiúból egykor még nagy ember lesz. Most is emlékezem,
mennyire fájt nekem a mellőztetés s alárendeltségem érzete.

Vincze tehát folytatta tanúlmányait s mint tanuló derekasan meg is
felelt a benne helyezett várakozásnak. Anyám öröme s büszkesége nőttön
nőtt, midőn szerető szemeivel e reményeiben nagyra menendő fián függött.

A szomszéd mezővárosban volt kis háza és kertje, hol csendesen
megvonúlva élt az áldott jó nő s hol a takarékosság, tisztaság és rend
mintaképe gyanánt említteték. A ház kivűl belől mindig oly tiszta volt
mint a mosott pohár, a két szobácska padlóját túlgondosan minden két
hétben suroltatá; a harmadik, melyben csak Vincze lakott a szűnnapok
alatt, minden reggel kiszellőzteték: abrosznak ágyi ruhának hófehérnek s
minden bútordarabnak a maga helyén kellett lennie; a konyha edényei
ragyogtak, az udvar söpört, a kertecske rendes, virág és zöldségdús s
kedves tekintetű vala; sőt szegény anyám tisztaság szeretete annyira
ment, hogy még a háziállatok is macskája és tehenei, fehérek voltak.

Azért említem e részleteket, hogy kitűnjék, mily szükséges volt mindez
szegény anyámnak arra, hogy évek óta megszokott házi körzetében
elégedettnek érezze magát. Okos kiszámitása s gazdálkodási rendszere
által oda vitte a dolgot, hogy az alaptőke minden csekélysége daczára
nem csak szükséget nem szenvedett, sőt a jólét bizonyos kényelmei
mellett, az első években kis megtakaritott összegecskét is tehetett
félre öregebb napjaira.

E kis évi felesleget azonban csakhamar igénybe vette a magasabb iskoláit
járó Vincze, kinek ruházat és egyéb apró költségekre most már több
kellett, mint a kisebb tanévekben. De édes anyánk nem sajnálta tőle a
pénzt, sőt gyönyörtelljes büszkeséggel tekintett a gavallér jogászra,
midőn ez a szűnnapokra haza kerűlve, kétségtelenűl a város legszebb
ifjának tartaték. Efölött – gondolá – nem sokára majd maga keresi meg
kenyerét, addig is kötelességem minden lehetőt megtenni érette.
Említenem se kell, hogy én, az igénytelen falusi irnok, öcsémmel semmi
tekintetben sem mérkőzhettem s szükségeim is igen csekélyek lévén,
szinte természetesnek találtam, hogy – mig Vincze százakba kerűlt – én
évenkint alig kapok nehány forintot.

Következett a megyei törvénygyakorlati év s ez, miután drága szállás és
élelmi bért fizetni nem kelle, kevesebbet vitt ki, mint az elébbiek.
Jurátusnak a kir személynök oldala mellé vetetvén fel Vincze, az irodai
jövedelem nem csak szükségeit fedezé, de képessé tette őt mind magát
órával, aranylánczal, melltűvel s más apróbb czikkekkel ellátni, mind
pedig, törvényszünetekre haza jövet, anyánknak ajándékokat hozni. A
szegény asszony egész anyai önteltséggel mutatta be ismerőseinek selyem
ruháját, melynek kelméjét kedves fia hozta neki s nem győzte dicsérni a
Pestről hozott milly gyertyák szelíd nyugodt világát, minőkből tizenkét
fonttal Vincze fia lepte őt meg sat.

Nem soká tartott azonban az öröm, hogy Vincze ezentúl már saját
keresményéből is megél. De hiszen akkor ezen öröm nem is volt egészen
tiszta, mert a szerető anya szivét szinte bántotta a gondolat, hogy fia
többé nem szorúl segélyére. S így – midőn Vincze az ügyvédi vizsgálat
után Pesten mint ügyvéd szándékozott megtelepedni – anyánk egész
elégűlten látta el őt minden szükségessel. Kiszámitották mennyi fog a
kezdő pályán az első években kelleni s az összeg a csekély jövedelemből
némi megszorításokkal épen csak hogy kitelt. A távozó, kinek zsebébe a
jó öreg ezenfelül még nehány megzsugorgatott aranykát is dugott, nagy
remények s ama biztató kilátások közt hagyta oda a szülői házat, hogy
két három év múlva, mint nevesebb pesti ügyvéd, majd ő fogja anyját
minden lehető kényelemmel elárasztani.

De ezen idő soha sem következett be. – Vincze első évi levelei,
helyzetét mint épen nem irigylendőt festék. M. roppant gyakorlatú ügyvéd
mellett mint segéd temérdeket dolgozott s igen csekély fizetést húzott.
„Na de ez már igy van, minden kezdet nehéz – irta – főnököm is igy
kezdte pályáját huszonöt év előtt s most három háza van Pesten.“ – A
levelek azonban egyre panaszosabbakká váltak s nem győztek a pesti élet
drágasága és sokféle szükségeiről eleget beszélni. Az év végével kitünt,
hogy Vincze nehány száz előlegezett forinttal többet költött, mint
számítva volt; anyánk a tőkéhez volt nyúlni kénytelen s bár ezen
érzékeny csorba esett ő – fija jövőjének előmozdításaért szivesen
mondott le némely megszokott kényelemről.

Második évben fokonkint sürűbben jöttek a pénzkérő levelek. „Nem
vonhatja ki magát a társaságokból – úgymond – s különben is egy
ügyvédnek ismerkednie s a világban forognia kell, hogy boldogúljon. De
erre pénz kivántatik.“ Majd a jogtudományi könyvek kerültek sokba; majd
ismét nem maradhatott tovább az eddig lakott szük szobában, hanem
nagyobb szállást kellett fogadnia s ennek bútorzata igen költséges. De
mikor ez is elkerülhetlen; mert a szegény környezetű ügyvédet szegényűl
fizetik s ő már ma-holnap saját szárnyára fog kelni, és így tovább;
minek röviden az lőn következése, hogy szegény anyám tőkéinek nagyobb
részét felszedte s annyira összevonta magát, hogy elébbi meglehetős
kényelmű helyzete már nagyon nélkülözővé kezdett válni.

Egy ily sürgető levél érkeztekor pár napra épen hon valék. Vinczének
háromszáz forint kellett, még pedig rögtön, A pénzt semmi egyéb uton nem
lehetett kiegésziteni, mintha édes anyám utolsó tehenét eladja. Csákót,
a régi, szelid, megszokott állatot annyira kedvelte anyám, hogy csak
keservesen birta magát eladására határozni. Bő tejéből naponkint
eladhatott s ezenkivűl még jó tejsürű is maradt kávéjához, mit
szenvedélyesen szeretett s mi fő napi táplálékát tevé. És most a szegény
öreg Csákónak mészáros kezeire kellett kerülni, mert csak az volt
hajlandó árát készpénzzel azonnal kifizetni. Midön az alku után az új
tulajdonos érte jött, anyám szive bánatosan elszorúlt s a belső szobába
ment, hogy kedves tehene örökre eltávozását ne is lássa. De oda is
behallotta az elvezetett s talán vesztét érző állat bőgését s erre nem
tarthatta vissza kitörő könnyeit. Magam is elérzékenyűltem, s a Vincze
által igért jobb jövővel igyekeztem őt vigasztalni. Ez nem vétette el
hatását; letörlé könnyeit a jó öreg, kissé megkönnyűlt s még engem is
kedves jószivű fijának nevezett. De aztán igen igen gyakran találtam őt
könnyes vagy kisirt szemekkel.

A harmadik év meglehetős csendesen folyt le. Vincze nem kért többé
pénzt, irta, hogy dolgai jobban kezdenek folyni s rövid időn
visszafizetendi a kapott összegeket. Sőt egyszer meg is lepte
látogatásával anyánkat, ki nem csodálhatta eléggé azt a finom fehérneműt
és temérdek selyem és bársony holmit, melylyel fia uti böröndje tömve
volt. Hát még az a sok gyűrű, brilliant melltű és aranygombú bot s
általában az az úri külső, mely szinte tiszteletet parancsolt! Az egész
városka bámulta őt mint valami felsőbb lényt s az ott lakó kir.
tanácsosné – mint mondták – kizárólag az ő kedveért rendezett egy
estélyt. Ki volt e diadal felett boldogabb szegény jó anyámnál? minden
ember örvendezését jelenté neki, hogy ily nagyramenendő derék ifjut
nevezhet fiának s ő teljesen megnyúgodott a Vincze által személyesen is
ismételt igéretekben, hogy pár hó múlva magához veendi őt Pestre s élete
fogytáig gondtalan kényelmes helyzetet biztosít neki.

A pár hó s utána más három elmúlt, de Vincze nem hallatott magáról
semmit. Pestről jöttek beszélték, hogy látták őt, de ő szándékosan vagy
szórakozottságból kerűlte a találkozást. Kik megakarták látogatni,
egyszer sem találták hon. Hihetőleg igen el van a sok munkával foglalva
s ez okból talán el is tagadta hon létét.

A negyedik év kezdetén 184* február havában, következő tartalmú levél
érkezett tőle: „A kétségbeesés örvényszéléről irom e sorokat. Ha édes
Anyám – az egyetlen ki e világon őszintén szeret – segélyével nem tart
vissza, menthetlenűl lebukom. Egy vállalatom – melynek taglalásába itt
hosszu volna bocsátkoznom – okvetlenűl tönkre megy, ha két hét alatt új
tőkével nem tarthatom fel erejét; ezen új tőkével növelve azonban
százszorosan fog kamatozni s rövid időn gazdag emberré teend. E
vállalattól függ – ne kérdje miként – becsületem életem. S ha ezekről
van szó, kihez fordúlhatok méltóbban, mint kitől ez utóbbit birom?
Röviden: nekem két hét alatt két ezer pengő forintra van szükségem s ha
e határidő alatt az összeg nincs kezeimnél, véget kell vetnem s én véget
vetendek életemnek. A kérdés csak ez: fiától akar-e inkább édes anyám
örökre megválni vagy házától, mely tudtomra két ezernél többet megér. A
helybeli zsidó orvos szívesen megad annyit érte s reménylem abba is
beegyezend, hogy édes anyám a megszokott lakot bérben tartsa egy ideig,
mig majd – talán pár hét múlva – hozzám költözendik Pestre. Ez esetben
úgy is el kellene azt adni. Tudósitson kérem rögtön elhatározásáról mely
egyszersmind arról is fog határozni, hogy a legjobb anyának köszönje e
másodszor is életét – vagy hogy ez életnek golyóval vessen véget fia
Vincze.“

E szívtelen s a kegyetlenségig hideg és fenyegető sorok olvasásához csak
akkor jutottam, midőn már késő volt s anyám a házat – utólsó vagyonát
csakugyan eladta. Én e lépéstől őt minden áron vissza fogtam volna
tartani, mert, ha időközben nem hallottam volna is, hogy öcsém
szenvedélyesen és nagyban űzi a szerencse játékokat, egyszerű
természetes eszem azonnal belátta, hogy a levélben felhozott s
százszoros kamatot igérő vállalat nem egyéb szemfényvesztő hazudságnál s
hogy az öngyilkossággali fenyegetés egy romlott szív részvétet alig
érdemlő vég-fogása.

De mint mondám már késő volt; anyám több álmatlan kinos éj lelki
hányódásai után a házat a zsidóorvosnak eladta s én már mint bérben
lakót találtam őt ama szobácskában, mely azelőtt Vincze szünnapi laka
volt. Az annyira szeretett kávéról is végkép le kellett mondania s az
anyagi nélkülözések a lélek bújával egyesülten nehány hét alatt több
évvel öregiték és gyengiték őt meg. Egy gondolat tartá őt fenn: hogy ezt
mind fiáért teszi kit ezáltal a haláltól mentett meg. Midőn saját
érdekében némi bár kiméletes szemrehányásokat tevék neki, keserűen kelt
ki ellenem, hogy testvérem halálát hidegen lettem volna képes szemlélni.

Diadala tökéletes volt pár hét múlva, midőn örömsugárzó arczczal jött
elémbe Vincze levelével, melyben ez uti költségűl száz ezüst forintot
küld neki s meghívja őt Pestre magához, hol egy szobát egészen az ő
számára rendezett el. Hallgattam, de egy ösztönszerű érzet súgta, hogy e
jövő nem oly rózsaszinű, minőnek előtte látszik.

Főnökömtől engedelmet nyerve Pestre kisértem anyámat. Egy marcziusi
napon délelőtti tiz óra tájban érkeztünk meg a nekünk egészen idegen
nagy városba. A pályafőtől bérkocsis vitt a bálvány utcza 9-dik számú
házához, melynek első emeletén volt Vincze szállása. Nem találtuk hon.
Már két éjjel nem aludt szállásán – mondá egy cseléd – de meghagyta,
hogy ha várt vendégei megérkeznének, egész kényelemmel foglalják el
szobáit. Múlt éjjel – folytatá az öreg szolga, miközben az ajtót
felzárva minket ezen bevezetett – nehány perczre haza jött, irt valamit,
aztán ismét sietve eltávozott. Igen sok és fontos ügyei lehetnek. Csak
várjunk kissé, úgy hiszi, mindjárt itthon lesz.

Anyám kérte a szolgát, ne szólna semmit itt létünkről, mert megakarja
lepni fiát. Szegény jó öreg! ezek voltak utólsó boldog perczei. Könyben
úszó szemekkel gyönyörködött az első tágas szoba pompás bútorzatában,
festményei tükrei és szőnyegeiben. Ily diszes termet még a gróf falusi
kastélyában sem látott. A jobbra nyiló szobában az íróasztal, könyvtár,
arczkép-csoportozat, heverő pamlag és dohányzó-készület férfi-lakra
mutattak, mig a bal benyiló egészen nő számára volt rendezve. Itt fogok
tehát ezentúl lakni; – mondá anyám körűltekintve – otthon is épen igy
szögletben állt ágyam s szinte feszület függött fölötte; varró asztalom
is igy az ablak mellett s az ablakban nehány virág cserepem volt, épen
mint itt; s mily ruganyos e pamlag! délutánokon itt fogok pihenni. Jer
fiam, ülj ide mellém – szólt hozzám – várjuk itt be Vinczét, hogy csak
akkor lásson meg, midőn e szobába lép. Na s látod, még is csak gazdag
ember lett belőle s gondoskodik, hogy kényelemben éljem le hátralévő
napjaimat:

Rövid óranegyed múlva a középső szoba ajtaját hevesen rántá fel egy
belépő, kiben – bár őt helyzetünkből nem láthatók – az anyai belső
ösztön fiát ismeré meg. „Ez Vincze!“ sugá nekem oly halkan, hogy
szavainál jobban hallhatám szíve dobogását.

Az érkezett sebesen járt nehányszor fel s alá a szobában, aztán hirtelen
megállott. A csendben hosszú mély fohászkodását hallók. Aztán ismét
elindúlt s pár perczig csaknem szaladó léptekkel járt körűl s ismét
megállapodott. „Meg kell lenni!“ mondá fennszóval vontatott rekedtes
hangja s rá mindjárt kettős perczegést hallottunk, minőt a fegyver
sárkányának felhuzása szokott okozni.

Anyám felkelt s a szőnyegen a benyiló küszöbéig sietett, honnan, az
átellenben függő tükörből, kisértetszerű arczot látott reá meredni,
melynek eltorzitott vonásairól az ő viruló Vincze fiára nem ismerhetett.
Pedig Vincze volt; háttal felénk a tükör előtt állott s ebből ugyanazon
pillanatban látott meg bennünket, midőn jobb kezével a pisztolyt fejének
szegezé. E kar azonban rögtön lehanyatlott; aztán hirtelen felénk
fordúlva, dülledt szemei eszmétlen bámulatával meredt reánk; végre pár
roskatag lépéssel egy karszékbe dőlt s ott lehajtott arczát mindkét
kezével elfedé.

– A szentséges Isten szerelmeért! fiam, édes fiam Vinczém, mi lelt? –
kiáltott reszketve anyám, mialatt a karszékhez sietve, az ebben ülő
előtt két térdre esett s fiának lehajtott nyakát átkarolá.

De ez nem felelt, nem mozdúlt s kifeszitett tenyerei oly szorosan,
mintha gép szoritaná, tapadtak arczához.

Anyám annál aggályosabban rimánkodott hozzá s midőn mi sem használt,
keserű sirásra fakadt, és csókjai s könnyeivel nedvesité fia kuszált
illatos fürteit s az arcz-elfedő kezeket.

– Ne több könnyet értem; szólt végre a karszékből felkelve s anyámat
magától elháritva Vincze; nem érdemlek könnyet, se részvétet, nem
érdemlem hogy fiának nevezzen; a mit érdemlek: az büntetés, gyalázat,
börtön. Ezektől akartam én menekülni – csak egy percz még – csak egy
rövid percz – s most meg volnék kimélve ez iszonyú e lélekszaggató
fájdalomtól.

Mondá ő a kiszáradt torok tompa hangján s üveges szemeit határozatlan
pontra szegezve. Arczának ritka bőrzetét hamuszín sáppadtság boritá s
minden vonása a benn viharzó kétségbeesésnek volt élő közlönye.

Anyám erőszakosan reszketett mint egy lázbeteg s szólani törekedett, de
csak ez egyetlen szót birta kiejteni: „Fiam – –“

– Nem vagyok én fia – vágott ez közbe keserű daczczal – én a szégyen a
bűn fia vagyok, ki becsületemet, anyámat, szerelmemet áldoztam fel egy
átkos szenvedélynek s most – most – már meghalni sincs bátorságom; tevé
hozzá csüggedten s kimerűlve a karszékbe vissza roskadott.

Pár percznyi feszűlt csend következék, mely alatt mindhárman
szobor-mozdulatlanok valánk. – Anyám szólni nem biró remegő ajkakkal s
összekulcsolt újjakkal állott fia előtt; bennem harag és szánalom
küzdött; Vincze mint egy halott, kinek szemei nyitva maradtak, mereven
űlt s bámúlt maga elébe.

– Ha! – jőnek már – értem jőnek! riadott fel egyszerre ültéből s mintha
rém üldözné, egy ablak-mélyedésbe menekült, hol a függöny zsinórba
kapaszkodva térdei összevaczogtak, – ne hagyjanak – mondják hogy
ártatlan vagyok – zárják be az ajtót!

Azt hivém, hogy e látszó ok nélküli összefüggetlen beszéd és viselet
örjöngési roham első jelensége, de csakhamar meggyőződtem, hogy izgatott
idegzete érzékeit fokozá fel s ő jóval elébb hallá meg a több lépés
zaját, mely a lépcsőkön felfelé s az ajtóhoz mindinkább közeledett.
Öntudata pedig megsúgta neki, kik lehetnek az érkezők.

Egy biztos lépett be, két megye-hajdu kiséretében.

– Szomorú kötelességet kell teljesitenem, – szólt az első – s ön
megkimélend az okok elősorolásától, melyekért önt foglyomúl kell
kijelentenem.

– De ezt én nem engedem meg; ő az én fiam, s nem gonosztévő! sikoltá
végerélyével anyám s Vinczét testével fedezve, a biztosnak útját állta.

– Rendkivül sajnálom – viszonzá ez – hogy a törvény parancsa az anyai
leggyöngédebb érzéssel ütközik össze; de az elsőnek engedelmeskednem
kell. Uram! szólt Vinczéhez – ne nyújtsa hosszabbra e fájdalmas
helyzetet.

Vincze – ki, mint láttuk, egy perczig talán el volt határozva magát az
élettől megfosztani – e percz multával a kétségbeesésből fokonként a
megtörődés érzékenyebb hangulatába esett s most keserves zokogással
borúlt anyja nyakába. A hosszas szoros ölelkezést a biztos kegyelettel
nézte.

Kibontakozott végre öcsém az anyai karokból s miután kezet szorítva
engem is megcsókolt, szónélkül az ajtó felé ment. A hajdúk követték.

Anyám arczának minden izma vonaglott; a mint a távozó után meredt.

– Fiam! Vinczém! mi soha sem látjuk többé egymást! kiáltá utána; egy
másodperczig ingadozott s aztán összerogyva, lelketlenűl terűlt végig a
padló szőnyegén.

De ezt már Vincze nem látta; csak a börtönben hallotta meg, hogy anyja
életének szélhüdés vetett hirtelen véget.

Utóbbi éveinek eseményei rövidre vonhatók össze. Ügyvéd főnöke szigorú
becsületes ember s azoknak volt egyike, kiket az élet könyörtelenné
tesz. Valaha sok nyomort szenvedett s mert jelen vagyonosságát kizárólag
saját szorgalmának köszönheté, azt hitte hogy ezt másnak is igy kell
megérdemelni. Ily elv által vezérelve, hidegen tudta nézni, ha Vincze
igen csekély havi dijért éjnapon át dolgozik; de titkon örűlt az ifju
igyekezetének, napról napra több figyelem és bizalomra méltatá s a segéd
asztalának rendes vendége lévén, elnézte a közte és egyetlen leánya közt
fejlődő ártatlan viszonyt, sőt egynapon egyenes nyiltsággal ki is
jelenté neki, hogy észrevette s nem ellenzi azt, de minthogy leánya még
nem férjhez való, más részt Vincze társadalmi állása sincs még
megalapitva, pár évig – mely a hajlam s egyszersmind a jellemnek is
leend próba ideje – a sűrűbb érintkezést megszakítaniok kell.

Vincze félreérté és sima visszautasitásnak vette főnöke őszinte szavait
s indulatos lelke elkeseredett. De feltette magában, hogy az eltávolitás
által mindkét részről csak szenvedélyesebbé vált viszonynyal épen nem
hágy fel; s hogy rövid idő alatt oly állást vív ki magának minden áron,
melyben az előtte számitónak látszó atya jóváhagyását is kinyerje.

A czél, a szándék dicséretes volt, de a roszúl választott eszközök
tévútra vitték őt. Egyike volt ő ama temérdeknek, kik jó körülmények
közt s kisértet nélkül az erény utján haladnak, de kik a sikamlós pályán
azonnal elcsúsznak.

Az ügyvéd leányával, az őt hévvel viszonszerető Marival ezentúl csak
estélyeken és társas körökben találkozhatott; de a találkozások, kimért
tartalmú erszényéhez képest igen költségesek voltak. Emellett hiúsága az
öltözék és külső csinban nem akart hátra maradni s kiadásainak összege
először is ezáltal lőn túlterhelve.

Más részt az ügyvéd segédkedés nagyon soványan jövedelmezett s csiga
haladású pályának látszott előtte. Úgy hitte, hogy míg önállóságra
vergődhetik, azalatt Marit atyja régen férjhez adta. Terveken
tépelődött, mint lehetne gyorsabb úton vagyont s szerencsét alapitani?

Egy szerencsétlen esten, midőn Marit láthatni reménye nem volt, egy
ismerőséhez vetődött, hol kártyajáték folyt. Eleinte mint közönyös néző
később szórakozásúl mint játszó vett részt a mulatságban, mely kis
összegeken kezdve, nagyokon – s Vinczére nézve jó sikerrel végződött.
Haza téret eszébe jutottak a hallott példák oly emberekről, kik kártyán
egykor nagy összeget nyertek s ez lőn későbbi vagyonuk és jólétük
alapja.

Ezen est óta rendes tagja, sőt annyira rabja lett a játszó körnek, hogy
a reménylett találkozás helyein Mari gyakran hasztalan várt reá. A játék
változó szerencsével folyt – s ezen év volt az, melyben anyjához
intézett pénzkérő levelei mindinkább sürűdtek.

A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is
elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre
kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény
korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a
jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett.
Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy
zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy
veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény
szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá.
Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.

De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden
nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté.
Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy –
főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a
nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő
nap szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen
irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az
elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz
megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve,
mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s
a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá
oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.

A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai
által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt
ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra
kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette
magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni
iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s
a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem
csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.

De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. Nehány nap múlva
Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán
egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi
esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit
aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó
maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában.
Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket
s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte
a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről
tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott
zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a
házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.

– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön
teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja
küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy
szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két
ezer forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ
válaszától, megteszi-e?

Szegény Mari e távolról sem álmodott helyzetben lázbetegként reszketett.

– Igen, de atyám – – hebegé.

– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig
hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –

– Nem tehetem – nem tehetem! zokogá a leányka.

Vincze minden szó nélkül saját fejének irányzá a csövet.

– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s
megragadta a felemelt kart.

Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer
forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem
maradt. Mind elveszté.

Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett
elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy
hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A
váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. E pénz
szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert,
folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már
feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A
kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje,
oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –

Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg
reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel
váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását
meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit
tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.

Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső
pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –

A többit tudjuk.

A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű
szemrehányásai kisérték őt.

– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk
szóval, mintha, ez önváddal a marczangoló lelkiismeretet akarná
csillapítani. Sirni nem tudott többé.

Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót.
Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel
foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran
panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége
száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni,
eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik
gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.

E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év
múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly
állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt
fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy
fordulatot. A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést
hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy
kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s
mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt
önmagának.


III.  A BARADLÁBAN.


I.

Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto
mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.

„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a
barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat,
lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki
ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.

Társaságunk eközben kissé megszakadoz.

Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes
szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a
talált rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus
maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az
áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s
tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza
tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép
augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az
aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra
hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi
gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot
tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én
pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim
engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem
könyvembe.

Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú
mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás
tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak
kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő
sovány földben még az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre
van kárhoztatva.

E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben
fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött
közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé;
gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja,
hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként
pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg,
hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében
egy mérföldnél hosszabb vonalú.

Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz.
Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a
domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú
sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott
gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált
átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal;
míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a
kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból;
tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem
kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a
szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy
sárga virágnak.

A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj
hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint
Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás,
hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető.
Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma
tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart
itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével
együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.

Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre
tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél
térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról.
Már benn a faluban kezdém tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen
emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy
rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban,
Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki
legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év
előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók,
miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e
gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is
látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül
bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó
sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki
több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött,
csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont
maradványaira. sat.

Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő
tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet
komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem
viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s
feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“

E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített
lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz
siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett –
a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását
hallgatá.

– S mindkettőnek vége volt? kérdé, épen oda érkeztemkor, Ödön.

– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram,
huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság!
magyarázta tovább a kalauz.

– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez
bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen
ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:

– S mi történt aztán a hullákkal?

– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük!
felelte Szeghő.

– Megették? ez lehetlen!? kérdém én nagy szemeket meresztve.

– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az
elébbi.

– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant
szerencsétlenek?

– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe
vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a
nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő
meredekről.

Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy
boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött
apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú
történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn
feszűlt várakozásom kiábrándítva.

E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas
sziklatető felé irányzá.

– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a
szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha az
arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója
kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen
egynek sikerűlt ez.

– S ki volt ez? kérdék egyszerre többen.

– 1844 év május havában – Petőfi Sándor; felelte a lelkész.

E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a
földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak
lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba
helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s
ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.

A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé
kipirúlt.

– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával
Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették
ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.

– Rosz volt a kő, mentegetőzék Ödön.

– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily
őszintén bevallani, hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell
oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani
követ találni, mely jó legyen!

E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a
barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az
adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.

– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a
neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség
nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.

– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily
igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s
mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak
is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban
részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a
földi pálya megfutására!

Szeghő Lajos uram azonban ily kegyes elmélkedésekre nem engedett időt s
a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely
a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott,
egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a
kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen
fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a
tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra
kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb
csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.

Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat,
mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni,
hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen
megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de
az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az
üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang
végpontjának a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.

E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden
további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába,
hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray
sem volt közöttünk.


II.

Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb
hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az
óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A
bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.

Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be,
hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá
ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag
miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az
alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre
kárhoztatott vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei
közt.

Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket
mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb
szinpadot alig találhatna.

S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak
arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem,
úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt
még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva
már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként
ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás
maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni,
melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen
tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak
a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.

Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként
suhannak el mellettünk; s mi alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal
átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk
azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem
engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek
azt letartó rámába foglalni:

Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban
mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak
bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s
a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett
dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt
képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt
olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve:
nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla
oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös
vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz
fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi
hangos dalát.

Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább
is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet
legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt
csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte
el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd –
elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte
csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás
kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad;
kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De
miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely
azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a
jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él
hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn
a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán
egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú
árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában?

A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt,
Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes
foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk
fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi
mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja
szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s
szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat
felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit
csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott
kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi
éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A
velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra
akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel,
reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek
végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb
hegyéről!

Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a
szem balsejtelemmel tekint a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek
közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva
haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s
egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba
szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink
fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét
év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell
haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a
lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat
rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más
irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló
csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a
kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már
ott szélesebb partra átkelhetünk…

Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a
gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk,
sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, tehát kevesebb a
rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő
(stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve
szemfényvesztőleg ragyognak.

S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet
szeszélyes keze!

Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan
kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről
csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni
látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról
góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők
vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel;
a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei
villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott
fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és
millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal
minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel
pompájokat.

Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk meg, melynek tetejét
trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre
növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék
karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó
fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van,
képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a
gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz
Jupiter trónjának nevezi e helyet.

A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár
obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről,
mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az
árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen
lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn
szendergő nejét.

Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll
egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket.
De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó
megszűntét, mely őt e roppant idomú veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a
körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…

Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe
e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi
szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben
csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők,
amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét
egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori
nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt
stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont
mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid
idő alatt ismét új csoda műveket képez.

Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s
ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét
szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg;
a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz
reánk kiülő szemeiddel leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!

Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban
tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk
erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a
magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a
talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan
terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe
alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e
muzeumát.

De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg,
vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő
mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság
Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával
olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a
hegyek mély rétegei alatt?

A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben
stalaktit csapok függenek le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy
nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s
e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő
zendűletet.

– Ez Plútó orgonája; jegyzi meg cicerónénk.

– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb
helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e
népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.

Még egy kép – utólsó itt s utólsó a barlang hosszú folyosójában.

A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok
szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége
vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk
a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes
sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő
léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen
világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja,
saját szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében,
melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben
megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy
folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely
őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből
nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt
megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja
földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.

A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok
tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta
be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb,
legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas
megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas
félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként
kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb
alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles átmérőjű testszinű
stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második
Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s
megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?

A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a
körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom
edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik
kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra
és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet
keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező
Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.

Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen
felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj,
melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az
ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő
homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb
torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros mély üreg függőleges
irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.

Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat,
miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt:

  Per me si va nella cittá dolente,
  Per me si va nell’ eterno dolore,
  Per me si va tra la perduta gente.

  Ez út visz a fájdalmak városába,
  Ez út visz az örök kínszenvedésbe,
  Ez út visz a kárhozott nép sorába.


III.

Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A
Baradla-könyv és a magyar írók.

Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget
kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot
illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn
szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig
csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira
érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát…

Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel
népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas
lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid
előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de
nem láthatott:

  „– – – – felhőtlen ég,
  Mosolygó síma tengerarcz,
  Élénk, verőfényes vidék –
  – – – – – – – – –
  Kék fátyol messze bércz fokán –
  Arany hajó, mely futva szegdel
  Bibor habot… – – – –“

és ismét:

  „Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
  Itt zölden a nyájas sziget:
  Fölötte lomb, alatta lomb,
  Árnyas berek, zengő liget, –
  Hullám mosott gazdag virány
  Fehér juhak s tulok sereggel –
  Minő kép ez!… – – –“

Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit
neked csak a teremtő szellem ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; –
s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“
lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied
volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián
„melyet felgyújts énekeddel!“

Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya
természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet
képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem.
Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek
varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet
teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó
napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze
vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az
életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály
burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben
közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.

– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém meg én, mint valóban
érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása
leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –

– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy
a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre
kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben
rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit,
miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év
csalódásain?

– Nevetünk talán blazirozott barátom – de nem ohajtjuk-e vissza?

– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s
kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a
vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én
részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a
világot s a – Baradlát tekintém.

– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama epízódja életednek, melynek
elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?

– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy
az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az
anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.

– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra
gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe –
tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két
testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám
mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg
jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó
megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki
mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez
körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban
igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott
is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb dicsérettel volt kegyes
emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.

– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám
félbe az elbeszélőt.

– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány
száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki
nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke
leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a
kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek
egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom
sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit
kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert
a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni,
hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin
pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat
gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később
füvész-könyvi gyüjteménye?

Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának kegyeiben állék – s Hermin
hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával
szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található
czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a
papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint
inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama
partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak
neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint
illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként
fogadta.

Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott
volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város
legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára
gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére
nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat
alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin
közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása
beszélt. Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?

Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még
csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és
anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég
bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a
mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.

E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá
nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép
és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak
tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor
láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek
mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora
köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit
találnak és kapnak rajta tanácsosék?

Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást
felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a
nagy kék szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka
talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem
szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési
szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki
s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét.
Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy
hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő.
Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik
el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári
vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira
megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia,
ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból
kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is
választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet
nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura
hazavonúlni.

E hir e perczben annál leverőbben hatott reám, mert a tanácsos előtt,
leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott,
mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám
tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét.
Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál
komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis
vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél
nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok
vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő
lesz a tárgyról szólani.

Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő
szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e
pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze
vissza.

A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas
hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást
elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már
szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok;
Hermin szeretett s ez eloszlatta azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy
a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem
az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt
néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt –
gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.

Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások
alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest
fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó
társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán
perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem
érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal
haza.

Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre
láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított,
főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett
szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása
folytán meglehetős lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest
utczáiról.

Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen
át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol
bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a
tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla
csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor
dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen
ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján
látnám őt!? óh az a titkár! –

A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám
a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte
kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre,
ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott
töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a
szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de
hasztalan; csak füleimben csengett az s mindeművé, távollétem egész
ideje alatt hűn követett…

Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam.
Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az
osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben
egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy
társasággal mentünk be a barlangba.

Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ
az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok
tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet.
Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az
érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a
lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal
szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói
fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben
nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel
elbeszélőm, bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett
volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!

A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én
képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s
én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára
telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.

A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre
a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le,
fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis
akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre
kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én
foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és
sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.

Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után
ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete
volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt,
fejem fölött szabálytalan sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású
patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s
mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem
lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy
gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma
bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott
jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot,
mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több
perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe
eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.

Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség
kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva,
lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt
szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most
is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok,
órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes
kibékülések, a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka
jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy
alföldi sikság kalász tengere…

Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az
eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés
szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl
nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah!
vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő
hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:

– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy
nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?

– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s
túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.

– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol
az emberek és világ vásári zajától – –

– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én
hozzá.

– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen
perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy
percz.

Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata,
karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém
az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő,
tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.

Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit
éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly
fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a
túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –

Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött
egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.

– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon
Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn.

– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden
aggály nélkűl.

De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s
mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a
tömkelegbe.

Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány
percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy
eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.

Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én
vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat
adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.

Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a
szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…

Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a
szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét
hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében – a titkár.
Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is
létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a
szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.

Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani.
Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj
terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl,
elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid
perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –

Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a
két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt
s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az
eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom
volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s
mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az
elsőbbről nem győzött meg.

A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett,
mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.

Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig
füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza.
Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem
volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a –
szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt
látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb
szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém,
midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és
örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint
létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról,
szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s
felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.

– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom
menyasszony?

Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy ki – a boldog vőlegény, ha
egyetlen betűt is birok kiejteni.

– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem,
hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?

A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli
lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.

Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is
győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői
képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet,
addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek,
menjünk fel!

Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang
látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk
itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol,
franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon
át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig
– mint állíttatik – a ki csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az
mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.

Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott
alkalmat.

– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a
leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s
e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S
igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert,
hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt
elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran
túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de
saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból
városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.

Nem mintha e mindennapi élet nem nyújtana legalkalmasb tárgyakat a
tollnak: de az egyhanguság és megszokás közt elzsibbadt szemlélő erő
előtt nem tűnnek fel egyes vonások, jellegek, helyzetek, mikből
változatosb lét surlódásai s összehasonlitások talán fénypontokat
alkothatnának. Valamely philosoph egykor azt állítá, hogy a földnek a
nap körűli forgása roppant zajt okoz, mit azonban mi – e folytonos és
mindig egyenlő zajban születvén – észre sem vehetünk. Én – végzé
speechét szigorú barátom; ezt mindössze csak hasonlatúl akarom
felhasználni s hiszem hogy ez esetben a hasonlat sokkal kézzel foghatóbb
mint az eredeti állítás.


IV.  SZILICZE.

(Tündérrege.)

Honalapító Árpád a vérrel szerzett új hazában táborjárást tartott s a
kijelölt határpontokon a földbe leszúrt dárda azt jelenté: ne bántsd a
magyart!

E tábortjáró csapatok egyike forró nyári nap estéjén Sajóvölgyében a
martos folyó partján ütötte fel tanyáját s mig az öregebbek Bors az öreg
vezér körűl gyülekeztek, az ifju hősek kisebb csoportozatokban a közel
lefolyt harczias idők eseményeiről beszélgettek harmatosúló illatos
füvön a csillagos ég alatt.

A leventék zajos vidám sorából Kelemér nem csak feltűnő delisége, de
búskomoly hallgatagsága által is kivált. Első volt ő a csatákban, de
utólsó az áldomásoknál, hol többi társai a harcz torát vígan ülték meg.
A szűzeknek érte hasztalan epedő serege „bús dalia“ néven ismeré őt.

Komolyságának oka következő volt. Születésekor a legöregebb táltos, egy
köztiszteletben álló galambősz agg, azt jóslá fölötte, hogy ha csak fel
nem találja ama hajadont „kit nem apa nemzett s kit még halandó szeme
nem látott“ szivét a legbájosabb hölgy sem fogja szerelemre indíthatni.
De hogy e választott merre és hol legyen feltalálható, ez több volt,
mint a mennyit a táltos a jövőben olvashatott.

E jós-szó súlyát Kelemér csak ifjuvá serdültekor kezdé érezni, akkor,
midőn a szerelem szüksége keblében felcsirázott s e titkos benső
ösztönnek megfelelő lényt találni képes nem vala. S lehetett-e legkisebb
reménye is párjáúl oly szűzre akadhatni „kit nem apa nemzett, kit
halandó szeme még nem látott?“ Egyéni bátorságán kivűl e végzete fölötti
kétségbeesés vitte őt a csaták legelszántabb rohamába s ugyanez tette őt
búskomolylyá ott, hol mások víg kedv zajának éltek.

Most is e hideg közönyösségbe sülyedve szótlanúl hevert a rögtönzött
gyeptanyán s alig ügyelt a körűlte zsibongó élénk szófolyamra, míg
figyelmét egy vidékbeli púpos félszemű törpe öreg sajátszerű előadása
nem kötötte le. A púpos ember a körbe gyűlt vitézeknek helybeli
szokásokról, életmódról, eseményekről érdekes dolgokat beszélt s
különösen e szavai ébreszték fel Kelemért néma elmerengéséből:

– „Őrizkedjetek ó hős lovagok, szólt a púpos, a Borzova körűli hegységet
hold töltekor éjféli időben megközeliteni. E hegyek egyikének teteje
mély katlanná van behorpadva s lenn a tágas mélyületben egy iszonyú öblű
barlang előtt legforróbb nyárban óriási jégcsapok függenek, valamint a
bejárás is alól felűl jéggel van bevonva. Nehány lépésnyire be lehet a
jég-csarnokba menni, de aztán meredeken s zugosan hajlik le a síkos út,
melyen lemenni akarni annyi volna mint bizonyos halál torkába rohanni. –
Ha a hold telik, éjfél tájban megragadó bűvös dal hallszik a
mélyületből. Ki ezen távolból lágyszelíden hangzó éneket hallja,
legottan legyőzhetlen szender által nyomatik el s álmában a gyönyörű
énekesnőt látja. Ámde hajnalban felébredve, soha többé álom nem jő
szemeire s a leglángolóbb szerelem és kínos álmatlanság közt rövid időn
halálra kell epednie. S azért őrizkedjetek ó leventék a borzovai hegyek
vadjainak üldözésétől, hogy az átok alá vett hely közelébe ne
tévedjetek!“

A hallgatók egy része az egész jégbarlangot, éneket és álmatlanságot
mesének vette; a másik rész ármányt s titkolózási érdeket vélt alatta
rejleni; voltak kik némi hitelt adtak a púpos szavainak, de nem törődtek
tovább a hallottakkal; csak Kelemér tépelődött nyugtalanúl s ébren egész
éjjel a láthatlan énekesnő által felgyújtani szokott szerelem
eszméjével.

Következő nap pihenés és áldomás napja volt s a „bús dalia“ a vigadók
sorából ellopózva, tegzével és gerelyével az erdős hegyeknek vette
útját. Az éjen át határozattá ért benne a szándék meghallgatni a bűvös
dalt s aztán meghalni, ha kell, de legalább – rövid ideig bár és
birhatlanért – átérezni a szerelem üdvét, kínját.

A lombkoronás csererdők magányában a púpos jött elébe, ki a táborból
tegnap észrevétlenűl veszett el. Kelemér rendkivűl megörűlt a
találkozásnak s kérte a törpét, jelölné ki neki a borzovai hegység
barlangjához vezető legrövidebb utat.

– S ismered-e ifju magyar hős az általad keresett hely veszélyeit? kérdé
félszemével hunyorítva a púpos.

– Hallottam tegnapi előadásodat s el vagyok határozva! felelte a dalia
oly szilárd hangon, hogy a púpos minden további szót feleslegesnek
tartva, vezetőűl ajánlkozott. Ritkán járt erdei ösvényeken, hol a soha
meg nem riasztott őzike is bátor szemekkel bámult reájok, haladva: mint
a nap nyugodni szállt s keleten a hold telő arcza merűlt fel, egy magas
hegy tetejére értek. A hegytető lapos kopár sík volt, hol zöldet csak a
földből kinőtt nagyobb kövek mohain látott a szem.

– Közel vagyunk leventém, szólt itt az egész úton hallgatag törpe
kalauz, – közelebb, mint vélnéd. Csak nehány lépést még – így – s most
tekints le!

Borzasztó meredek szélén állottak. Lenn a tágas mélyületet köröskörűl
egyenesen felnyúló tömör sziklafal foglalta be. A völgy sürű vad fákkal
volt ellepve melyeknek sötét zöld lombjai – bár legkisebb szellő sem
lengett – bánatosan suttogtak. A letekintők arczára alúlról hives
légvonal tolúlt.

– E vad elzárt völgyben van a jégbarlang, melyről tegnap beszéltem. Ha
áll határozatod s közelébe jutni ohajtasz, elvezetlek az egyetlen
lejáráshoz.

Kelemér szó nélkül követte vezetőjét a helyig hol a rézsút lenyúló
szirten, bokrokba s ág-bogakba fogózva lebocsátkozni lehetett. A púpos
itt kissé gúnyos hangon sok szerencsét kivánt az ifju hősnek s hirtelen
eltávozott; a szerelmet kereső ifju pedig rettenthetlenűl kezdé meg a
vakmerő utat.

Fokonkint, a mint leebb jutott, hidegebb lőn körűlte a lég; bár ő a
szellet hűs legyintését csak izzó arczain érezé, sőt még jótékonyan
hatott az reá a benső titkos tűz ellen, mely ereiben elömlött s mely
megóvta őt a téli dermeteg befolyás ellen, midőn a csodás barlang
torkolata előtt állott meg.

A púpos előadása eddig szóról szóra valósúlt. A falegyenes barna
szirthomlokzatba sok öl magas és roppant széles torkolat nyílt, melyben
kékes ködpárázat röpkedett. A félkörben lehajló boltozatról óriási
jégcsapok függöttek, mint megannyi hegyével lefordított torony. A
homályos csarnokból fagyos légzet csapott fel; s midőn Kelemér a sima
jégpadlón nehány lépést tőn, benézett ama meredeken lefutó jégsikátorba,
mely az egy arasszal tovább haladót örökre, menthetlenűl elnyeli.

A völgykatlan perczről perczre sötétebbé vált s míg fenn a bércztetőn a
bucsúzó nap végsugarai ragyogtak, lenn már éji homály terjengett az
egymásra hajló s összeölelkező ágú fagyalfák vad sűrüjében. Egyszerre
azonban bágyadt ezüst világosság ömlött el a sudarakon – a nap uralmát a
teli hold vette át s bánatos arczával mélán tekinte le a barlang előtti
vén iharfa alá telepűlt leventére.

Ez, soha nem tapasztalt feszülésben érzé tág mellét elszorúlni, mi
félelem épen nem, de ama közönyös nyugalom se volt, mely eddig ezen ércz
mell alatti szivet soha szokottnál sebesebben dobogni nem engedé.
Sejtelme mondá, hogy végzetszerű sorsa megfejtéséhez áll most közel – s
ki maradhatna ilyenkor nyugodt?

Midőn a hold az ég gyér csillagú boltján oly magasra lépett, hogy a
völgykatlanba függőlegesen tekintene le s itt a fák sudarai árnyat sem
vetnének: Kelemér egy távoli mondhatlan édes hangot halla megcsendűlni s
elmaradó léhlzettel erőszakosan lüktető szivére szoritá kezét. E dal
elhaló rezgése oly tündéri volt, mintha a hold ezüsthúrokká vált
sugárain játszanék a szellő; oly andalitó oly megkapó folyamú, hogy
mennél közelebbről hangzott, annál szédítőbben hatott az érzékekre s
midőn végre határozott pontként a jégbarlang mélyéből származása
kétségtelenné lőn, a bűvös kéjmámorban ringatózó ifju szemeit lankadtan
lehúnyá, ámúlt feje kezéről lehanyatlott s eszméletét vesztve mély
álomba merűlt…

Világos nappal volt mire felébredt; előtte pedig a púpos állott, hosszú
karjait mellén keresztbe fonva s még gúnyosabb kifejezéssel csúf
vonásain, mint midőn távozék.

– Na s mint elégitett ki az álomlátás daliám? kérdé gonoszúl hunyorítva
félszemével.

– Ő az! ő az! kiáltá, inkább az álomeszméket folytatólag mint a törpének
felelve Kelemér – ő az, „a nem apától nemzett, a soha nem látott“ a
legdicsőbb, legbájosabb szűz, ki szívemet lángoló, elhamvasztó, őrült
szerelemre birta!

– Ezt mondta még eddig mindegyik, kinek álmában a kis boszorkány
megjelent; jegyzé meg vigyorogva a púpos – s miután egyenkint valamennyi
ohajtá birni őt, úgy hiszem te sem lész roszabb a többinél?

– Igen, birnom kell őt, mondá hévvel s elragadtatva az eddig érzéketlen
s most egyszerre túláradó szerelmű levente, – de hajh! tevé hozzá szép
fejét búsan lecsüggesztve, hol, mikor és mikép találhatom fel?

– Erről majd később szólunk; most jer elébb s tudd meg tőlem ki és mint
jutott ide a bájos tündér, ki egész lényedet oly hatalmasan megigézte.
Aztán nyilatkozz, el akarod-e fogadni a hozzá vezető eszközöket azon az
áron, melyet ezért én kivánandok?

– S tehetnéd-e ezt? hatalmadban állana e mód? kérdé kétkedőleg az ifju s
feltekinte a törpére – de ez nem volt többé látható, helyette egy
bozontos hajú és szakállu óriásra esett bámuló nézelete.

– Válaszom ez; szólt az átváltozott – nevem Baradla, a természet titkai
bűvészetem előtt tárva vannak. Jer, kövess! – s ezzel kézen fogva a
leventét, szélsebesen vitte őt magával lakába, mely egy hegy roppant
ürege volt s ma is Baradla név alatt ismeretes.

– Messze innen, a föld északi végcsúcsán, hol a nyugvó nap tűzkoronát
visel s utána az ég ezer színben lángoló sátorrá gyúl ki – kezdé
beszédét a bűvész; a fagyos tengereken felhőkig nyúló jéghegyek
emelkednek s ezek közt lakik tündérszolgái körében a jég-király.
Szil-nek az ősz jégkirálynak sok századévvel ezelőtt egy gyönyörű lánya
volt, kit ő azonban a legmagasabb jéghegy bástyázatai közé magányba zárt
el, mert szabályúl az állt a jégországban, hogy a második ivadékát
megérő király uralmát veszti s más lép helyébe. A szép Szili tehát
örökös magányra volt kárhoztatva s unalmas egyhanguságban, de soha nem
öregedve epedte le a századokat. Történt, hogy egy hajnali szomorú
sétája közben hófehér s édes illatú jégrózsára talált. E pillanat óta
szíve titkos vágyai e rózsában öszpontosúltak. Ezt ápolta, ölelte
csókolta ő egész szerelemmel. E fölött a virág kristály levelein minden
éjen át ragyogó mézédes harmat gyűlt s izlelése Szilinek részegitő
kéjérzetére lőn. Egy este azonban a jégrózsa eltűnt – Szili pedig egy
csodaszépségű kis leánygyermeknek lett anyjává. Az uralmát vesztett
jégkirály bőszültségében feneketlen mélységbe taszitá le leányát;
unokáját pedig a kis Sziliczét túl a tengereken egy számára alkotott
jégbarlangba zárta. E jégbarlang az, mely előtt te egy egész hónapig
aludtál; a jégkirály bájban mindent felülmúló unokája az, kinek énekét
hallád, kinek képe álmodban megjelent. Halandó szeme soha még nem látta
őt; temérdek ifju álmatlanúl sorvadt el már miatta, még több – ki
segélyemmel képes lőn a rejtekbe hatni, nem sietve kellőleg, mielőtt
hozzá érhetett volna, jégszoborrá fagyott. S ezt előre mondom, hogy
tudjad, mily veszélyes útra vállalkozol.

– Az árt! az árt! – Kiálta nyugtalanúl az ifju, – kivánd bár véremet,
életemet az üdv egy rövid perczeért!

– Csendesen; szólt Baradla, ki e közben ismét elébbi púpos törpe alakját
ölté magára; sem egyiket se másikat nem kivánom – egészen. Mindössze
csak nehány évet kérek, mely a te életedből az enyémhez fog csatoltatni.
Mert látod, minden hatalmam mellett eként kell tengetnem lételemet. S
most, először is adj fürteidből egy szálat és ereidből három csepp vért.

Kelemér minden habozás nélkül teljesité a parancsot.

Baradla a hajszál végét a földbe ülteté, az ifju véréből három cseppel
megöntözé s im szemlátomást zöld növénnyé terjedett az, melynek
bokrosodó ágai rügyezni, leveleket hajtani kezdtek; s percz múlva már a
kis fa tele volt apró vérvörös bogyókkal.

– E bogyók, szólt a púpos, utat fognak neked nyitni a barlang mélyébe
vezető s különben járhatlan sikátoron. Minden leszakitott s magad elibe
vetett szem alatt gránitlépcsővé vál a meredek sima jég. A lépcsőzeten
lehaladva, hosszu jég folyosókon fogsz végig menni, míg a pompás terembe
érsz, hol a gyönyörü s örök fiatalságban élő tündérleány lakik. Fogd őt
kezénél s vezesd ki börtönéből. De kettőre teszlek figyelmessé. Először:
oly sietséggel járj, hogy egy óra alatt visszatérve ismét künn légy,
mert a granit lépcsőket ezen időn túl megmászhatlan jéglemez vonja újra
be s akkor benn rekedsz mint már sok előtted; másodszor; tudd meg, hogy
e vérvörös bogyók mindenike egy egy hó életedből, mi általad leszakítva
és elvetve, azon esetre, ha a barlangból többet vissza nem térnél, az én
napjaimat növeli. – Ezek a feltételek; ha áll az alku törd le tövéről a
fácskát, vidd maggaddal s kisértsd meg szerencsédet. –

Kelemér a bűvész előadásából meggyőződvén, hogy a neki szánt bájdús
hölgy „kit nem apa nemzett s kit halandó szeme soha nem látott“ a
jégbarlang fogoly tündérnője: elszánt bátorsággal ment sorsa elébe s
minden válasz helyett letörte tövéről az apró vérvörös bogyókkal sürűn
megrakott fácskát.

Az alku e szerint meg volt kötve s Baradla a törpéből ismét óriássá
nyúlva, még sebesebben mint jövet vitte magával a leventét s tette le a
sötét völgykatlanban a kék ködpárás barlang-torkolat előtt. Gúnyos
mosolya most már valóságos hahotába tört ki, melyet a völgy még rögtöni
eltűnte után is viszhangozott. A káröröm sátáni gúnykaczaja volt az; a
bűvész jól tudta az ifju előtt elhallgatott ama körülményt, miszerint
Szilicze barlangja olyszerű varázs alatt áll, hogy minden oda belépő,
mielőtt még a tündért megláthatná, jégszoborrá mered elébb utóbb a
szerint, a mint életében több vagy kevesebb hölgycsókot élvezett.
Eladott életét pedig aztán az álnok és csábitó Baradla örökli. –

Ismét oly holdfényes éj következék mint első alkalommal, épen egy hó
előtt, bár az ifju ezt csak tegnapnak hivé. Éjfél tájban ismét
megzendűlt a távoli halk, andalító ének, de hatása többé nem álomhozó,
sőt ellenkezőleg buzdító, lelkesítő volt.

Kelemér határozottan a ködlő csarnokba, a meredek jégsikátor szélére
lépett, habozás nélkül szakíta le egyet a bogyók közűl s maga elibe
veté. A helyen, hova az esett, vörös kő-lépcső pattant ki a vastag
jéglemezből. Az elsőt második harmadik negyedik követte – az ének
fokonként tisztábban s közelebbről hallszott s az égő vágy által
ragadott ifju nem elégelte a lassú haladást, marokkal szórta maga elébe
a bogyókat, csak hármat hagyván meg a fácska ágain. Az élet nem kimélt
hónapjai árán egy percz alatt hatszáz granit fokú lépcsőzet csavarodott
le a mélységbe; a delejes erő által vont levente a másik percz alatt
lesietett ezen s leérve, egymásba nyiló magas fényes termeken s ezeket
összekötő folyosókon ment végig, nem ügyelve a mozdulatlan jégszobrok
merev szemekkel reá bámuló alakjaira, melyek mellett minden lépten
elhaladott. Ama szerencsétlen ifjak szobrai voltak ezek, kik Szil az
egykori jégkirály által e helyre tett varázs következtében, czélhoz
érhetés előtt jéggé változtak s kiknek életét most a csalárd púpos élte.
Jelmezeik arra mutatának, hogy különböző nemzetek és századok gyermekei.

A „bús dalia“ keblét azonban lángolóbb tűz hevité, mint valaha s fel nem
tartóztatva lépett a legékesebb legtündöklőbb kristálypalotába, hol a
jégkirály unokája, a leirhatlan bájában mindent felűlhaladó szűz,
kezében hófehér liljomot tartva, egy trón-emelvényen űlt.

A szeme fényét vesztő s túlvilági kéjben úszó levente a trón előtt
féltérdre esve, csak ennyit mondhatott:

– Fölleltelek végre, téged, a nekem igértet „kit nem apa nemzett, kit
halandó szeme soha még nem látott“!

Szilicze pedig lélekbe rezgő hangon ezt válaszolá:

– Eljőttél végre, szívem rég várt, rég epedett ifja; te a nekem szánt,
az egyetlen „kinek ajkain soha még nő csókja nem égett“!

S ezzel leszállva magános trónjáról, szeliden felemelte a térdelőt, és
egy kezével ennek kezét, a mással még mindig a liljomszálat tartva,
kifelé indúlt véle a földalatti csillámló termekből.

A jégszobrok mellett elmenve, Szilicze ezek mindegyikét a hófehér liljom
szál végével érinté s tüstént mindenik visszanyerte egykori testalkatát,
vérét, életét, és hódoló tisztelettel követte az ifju párt; annyira,
hogy midőn a már-már jegesülő granit lépcsőzeten fel a nyílt csarnokba
értek, e kiséret háromszáz megmentettből állott.

A pillanatban, midőn ezek közűl az utólsó is fel lőn a varázstól
szabadítva, távoli tompa dördűlet volt hallható.

– Baradlát, a gonosz bűvészt elérte méltó büntetése; szólt környezetéhez
Szilicze – a hegynek ama végcsúcsa, melynek ürében lakott, véle együtt
örökre elsülyedt. Századokon át bitorolta ő a tőletek elcsalt életet s
ez most reátok visszaszállván, neki egyetlen percze sem maradt. – Ő volt
nagy atyámnak azon irígy ellensége, ki a bűvös jégrózsát anyám elibe
játszá, hogy megrontsa véle őt s az öreg jégkirály uralmát. Ez engem, a
jégtündérek honából száműzöttet, e palotába oly titkos határozattal zárt
el; hogy csak oly ifju mindent feláldozó szerelme hozhasson ki innen, ki
soha még – tettleg, vágyban, gondolatban vagy álomban nőt nem csókolt;
más lemerészkedő pedig lelketlen tömeggé jegedjen, mig az engem kötő
varázs megszűntével életét visszaadhatom. E varázs megtört régen várt
jöttöd által szerelmes, tiszta, hős leventém, ki a boldogtalan
tündérleányt boldog halandóvá – mert nőddé s első csókodra érdemessé
teszed!

Mondá Szilicze s a jégbarlang torkolatából a völgy pázsitára lépve,
kezéből a liljomszál ezüstlő köd gyanánt enyészett el – Kelemér pedig
mennyei üdvtől feszülő keblére ölelé a föld legbájosabb hajadonát.

A háromszáz – bolgár és szláv, morva és khazar, hun, avar és csabamagyar
ifjakból a jéggé változás hosszú korszaka alatt kihűlt az őrjöngő láng s
megmentőik iránti mély hálaérzetből ezentúl urok és úrnőjükként
tisztelékőket. Egy részük nem messze a jégbarlanghoz, hol elbűvölve
valának, – más részük pedig alább a Sajóvölgy egy erdős vadregényes
zugában telepűlt meg s az új telepeket boldog úr- és úrnője neveiről
Szilicze és Kelemérnek nevezé el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindez ősidőkben, midőn e földet még tündérek is lakták, közel ezredéve
történt s mint régi dologról mondani szokás: talán már nem is igaz.
Annyi bizonyos, hogy a hegytetőbe horpadt mély völgykatlan s ebben a
jégbarlang, a torkolat boltívéről nyárközépen lefüggő óriási
jégcsapokkal s úgy mint azt e rege folyamán tájképezni igyekvém, mai nap
is látható Torna megye Borzova és Szilicze helységei közt.



ÉLET-UTAK.

  – – – – ihr himmlischen Mächte!
  Ihr führt ins Leben uns hinein,
  Ihr lasst den Armen schuldig werden
  Dann überlasst ihr ihn der Pein
  – – – – – – – – – –

_Göthe_.

Hat év előtt X. mezővárosban, mely a hasonnevű megyének székhelye,
hölgyek- és férfiakból vegyes társaság beszélgete végzett ebéd után
külön csoportulatokban.

A novemberi nap ködös homálya az estet sietteté s mielőtt ennek rendes
órái beköszöntenének, a házi úr jónak látta világot hozatni s
játékasztalokat rendezni. Ez asztalok egyikét rögtön körülülték; a
másodiknál hiányzott a negyedik a whisthez.

– M....et inkább halálnak választanám, mint ügyvédemnek, szólt
türelmetlenűl, sőt talán kissé boszúsan a csonka whist-partie egy kövér
tagja, különben törvényszéki fizetéses táblabiró, – szörnyű pontatlan
ember, többnyire várat magára.

– Késedelme eddig ha megfejthető volt is, ma már nem az; felelé egy más
a kártyát keverve; eddig rend szerint védenczénél időzött és maradt el,
de miután ez tegnap már meghalt, ugy hiszem nincs többé mit értekeznie
véle.

– Ugy látszik azonban, utolsó perczig nem akar tőle megválni; jegyzé meg
egy harmadik, ki ablakmelletti állásából az utczára tekinte ki – im
nézzék önök.

A beszélgetők az ablakhoz közeledtek.

Az átelleni megyeházból négy rab hozott ki vállain egy festetlen
deszkakoporsót, melyet két fegyveres megyehajdún – a rabok őrizetén
kivül, egy ősz hajú, görbedt termetű agg s egy ifju kisére.

– Fogadni mernék, eszébe sem jut, hogy mi itt várunk reá s a temetőbe
kisér egy bünöst, kit halál-itélete ellen megvédeni akart, de nem birt,
– mondá kikelve a szenvedélyes játszó, a koporsót követő ifjura
czélozva.

– Valóban, ma későn fog megalakúlhatni a partie, szólt, a kövér úr
türelmetlenségével mintegy ingerkedve, az elébbi; M.... a roskadozó
öregnek nyujtja karját támaszúl, ki nem hitte volna, hogy unokáját ő
temesse el. De hogy ez bűnös volt-e és ha igen, mennyire kárhoztatható –
jegyzé meg a törvényszéki táblabiró szavaira vonatkozólag, azt már most
ama legfelsőbb törvényszék itélendi el, melyhez ügyét a halál fölebbezé.

– A szántszándékos gyilkosnak Istennél sincs kegyelem; veté oda
egykedvűn emez. Fogat fogért, szemet szemért, már szent László királyunk
törvénye volt, mit ha a polgárisulás szeliditett is, mindig fenmarad:
életet életért; ki ellenkezőleg itél, a bünt legyezi, a merényt
bátoritja.

– Csakhogy a törvény nem gyutacs, melyet minden fegyver gúlájára
egyaránt lehessen alkalmazni; s ha valaha, ez esetben merűlhetett fel a
kérdés: egy romlott, gonosz életért vethető-e a mérleg másik felébe egy
jó, erényes, de szerencsétlen, melynek minden hibája az: hogy a
viszonyok hatalma által s ugy szólván isten eszközeként kényszerült a
gonosz kioltására?

A törvényszéki táblabiró perczre feledé a whistet s különben sem halvány
arcza még jobban kigyúlt. Meg kell jegyeznem, hogy az ő szavazata volt
épen a tegnapi ülésben elhatározó ama pallositéletre nézve, mely egy
gyilkossággal vádlott ellne hozatott, ki azonban ezen itélet elől
ugyanazon nap reggelén, a természetes halál kapuján megszökött.

– E szerint ön tagadja a szabad akaratot s azt, minek a szabad akarat
csak kifolyása, az észt? pattant fel most már határozott boszusággal;
ugy inditványozza ön a világ minden fenyitő törvényszékének
feloszlatását, mert akkor az emberek ép oly kevéssé lesznek okszerűen
büntethetők, mint az állatok.

– Ez sok esetben áll is; védé makacsúl állitását az első, – mert ott,
hol e fennhiresztelt istenadomány, az ész – a ferde nevelés, gyermekkori
benyomások, túláradó véralkat, szenvedélyek, előitéletek, balfogalmak s
a hatalmán kivűl fekvő esetlegesség ezernemü alakja által tévútra
vezetteték, ott, a szabad akarat rögtön megszünt működni s a biró
itélete nem bűnt torolni, hanem irányadólag javitani van hivatva. E
hivatás pedig azonnal eltörpül, ha elvül állittatik fel: életet
életért.“ –

A kövér úr hihetetlenül rázta fejét, divatszerü philantrop nézeteknek
mondá a felhozottakat, miket sok évi törvényszéki gyakorlata megczáfol.

A vita mindig élénkebb és hevesebb lőn s a másik asztalnál whistezők
figyelmét fölgerjesztve, ezeket is a vitatkozók körébe voná. A nők
szelidebb hajlama a philantrop pártjára kelt, ki a hatalmas aegis alatt
még inkább neki bátorodva, állitásaiban mindig merészebb, a táblabiró
pedig mindig ingerűltebb lőn.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint törvények czikkeire, pontjaira s az
istentől nyert ész- és szabad akaratra hivatkozva, a szerencsétlen
tévedő fölött kimondani a „bünöst“, megitélni a börtönt, botot,
akasztófát; kivált ott, hol a nyomor rongyai közt a legkisebb vétek is
szembe tünő.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint lucullusi ebéd után ruganyos pamlagon
heverve, az éhes kéregetőt száraz röviden oda utasitani: hogy dolgozzék
s majd lesz mit ennie. Ellenben, legtöbb esetben igen nehéz volna a
válasz, ha a jóllakott tanácsadót kérdeni merné az éhes: vajjon mit
dolgozott hát ő?

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint puha pelyhek között születettnek, ki
mióta járni megtanitották, sima virágos pályán halad, utálattal fordúlni
el attól, ki selejtes útra szoritva, midőn a tövist akarta kikerűlni,
göröngyben botlott el s besarazta magát. Azt sem volna azonban nehéz
sejteni, meddig birna e könyörtelen utálkozó megállani a sikamlós uton,
melyen ez sok évi küzdés és sinlődés után esett el.

Elmondá, hogy a szigorú erkölcsbirói rendszabály: „ki mint vet, ugy
arasson“ – már alapjában hibás, miután a vetők egy részének magva hálás
kövér földbe hull, mig a másik résznek csak sziklarétegek jutottak,
melyek közt a legjobb akarat mellett is, a mag nem fogamszik, vagy
konkolylyá vál, s igy a birónak, pálczatörés helyett inkább a telek
mivelhetővé tétele van kötelességeűl kitűzve sat.

A törvényszéki rendes táblabiró e szavakat, ha nem is saját személyére
vonatkozóknak, de legalább körébe vágóknak hivén, fokonkint ingerültebb
lőn s hogy a vita ezúttal kellemetlenebb fordulatot nem vett, M......
beléptének volt köszönhető, ki, az arczán olvasható fájdalmas
megilletődést ál-mosolylyal eltakarni hasztalan igyekezve, vegyült a
társaságba.

A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bár mily forrásból származzék,
mivelt lelkek által tiszteletben tartatik; – s a jelen levők tudván azt,
hogy M....et ifjukori barátság csatolá ahhoz, kinek büntetőpörében
védőleg a legbuzgóbb erőmegfeszitéssel lépett fel s kit most örök
nyughelyére kisért – a tárgyat tovább nem érinték.

Nehány nap múlva azonban a philantrop, a következő történetet olvasta
fel a kandalló körűl gyűlt s jelenleg hallgatósággá alakúlt whistezők
előtt, kik közűl ez alkalommal a törvényszéki tag hiányzott.

E történetet részint az alperesi védelemben felhasznált, részint az
elitélt által ügyvédével közlött adatokból szerkeszté össze az
elbeszélő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A gyermek-korból.

1835. év nyarán, egy alföldi nádfödelű ház alacsony szobájában három
egyén ült különböző foglalkozásba merülten, mindhárom szorosan egy
családhoz tartozó, de különböző életkoru, érdekü s kedélyzetü mindegyik.

A családfő hetvenen túli agg; egykori izmos szálas termete kisé
meghajlott az évek súlya alatt, kopasz feje fényes bőréről nehány
téveteg ősz szált lenget a nyitott ablakon be suhanó szellő; arcza,
melyen tömött bajusz és szemöld ezüstlik, a magyar faj elvitázhatlan
typusa. Felöltönye, a zsinóros dolmány, fogason csügg; alatta szalma
karszékben az öreg ül, czifra fokosnyél vésésével bibelődve s a széles
ingujjak alól látható karok erős idegei, a száj nyilásakor előfehérlő
fogsor s arczának ép szine még sok erőre mutatnak.

– Na s Gábor! szólalt meg mély rezgésű hangja, a szűnnapoknak fele már
elmult s te még sem látogattad meg a nagyságos urfit.

– Ki az a nagyságos urfi? – felelt a megszólított, a nélkül hogy a
kezében tartott régi bőrkötésű könyvből felpillantana – nagyságos urfi!
ismétlé keserű gunynyal, mondtam már nagyapám, hogy e czím országunkban
csak mágnást illet, ő pedig tanuló mint én s épen oly nagyságos mint én.

– Jó, jó, Gábor! csillapitá őt az öreg; ez már régi szokás nálunk, apám
is igy hivta már az urfi szép apját, mostani földesurunkat pedig
mindenki igy nevezi s e kivűl ne feledd, hogy ő jótevőnk is!

– Jótevőnk?! riadt fel a nyitott ablak melletti üléséből, kihez e szavak
intézve valának s fekete szemeinek vadul lángoló pillantását az aggra
szögezé; s az apa jótevőjének nevezheti azt, kinek kezéből saját édes
fia halált vőn? Szegény vagyok, de atyám gyilkosának kezét mint
jótevőmét, nyalni nem fogom.

E szavak annyi gyűlölséggel, annyi határozottsággal voltak mondva,
mennyit az alig tizenöt éves ifjonczban senki nem keresne. Ott állt,
mellén keresztbe font karokkal, domboru fehér homloka ránczokba vonult s
halvány arcza, melyről tanulás és gondolkozás által korán kifejtett
érleltség tekinte le, oly sötétkomor kifejezést ölte, hogy az öreg félig
zavarodottan emelé le róla szemeit.

– Tudod fiam, szólt ez engesztelőleg, hogy szegény apád halálát véletlen
s nem szánt akarat okozá – –

– Emlékezem, jól emlékezem! vágott közbe az ifju, hiszen már akkor hét
éves voltam; túzok vadászaton a nagyságos úr, ispánját a falkát
megkerülni küldte s mit gondolt ő vele, hogy ez épen átellenében állt,
midőn a felkászolódó túzokcsapatra lőni kedve jött s mit tehetett arról,
hogy a golyó túzok helyett embert talált, ki történetesen épen az én
atyám volt?

– Igaz, vigyázatlanság volt, nagy vigyázatlanság – de jusson eszedbe,
hogy ő hibáját jóvá enni igyekezett s a te és Klárika nevelésére
jószántából ad évenként –

– Kétszáz ezüst forintot, melylyel egy emberéletet fizet ki s
jószántából, mert mint véletlen esetért fölmentetett a törvény,
ugyanazon törvény által, mely, ha ez eset megforditva áll, atyámat
legalább több évi börtönnel fenyitette volna. A külömbség csak az, hogy
ő Muray Miklós, húszezer hold birtokosa, atyám pedig szegény ispán volt,
kit ha készakarva öl meg, sem történik nagy baja.

Az öreg, tört sugáru s két könymaradványban úszó szemeit az égre emelé.
– „És bocsáss meg a mi büneinkért, valamint mi is megbocsátunk az
ellenünk vétetteknek“ idézé áhitatosan az imádság szavait. – Isten látja
lelkem, én megbocsátottam neki!

– Én nem! dörmögé Gábor alig hallhatólag, nem akarván öreg apja
buzgóságát sérteni.

Csend állott be, mint ott szokott, hol a vitát egyik fél sem akarja
folytatni; az öreg munkáját szemlélgette, unokája az imént letett
bőrkötésű Tacitust vette ismét elő; hihetőleg azonban mindkettőnek
gondolati másutt révedeztek.

E jelenet szinhelye ama egyszerűen tiszta lakok egyike, melyekben a
szegénység szemérmesen fedi el meztelenségét. Az időbarnult gerendázat
alacsonysága által még téresebbnek látszik a négyszögű szoba, régi alaku
butorai kopottak s csak a szükséget fedezik. A kimeszelt hasas kemenczét
fa pad veszi körül, három szögletben kartonnal letakart három ágy, a
negyedikben mult századi pohárszék. A falon fa rámás avult festvények
közt nehezékes óra ketyeg, középen kerek fenyőasztal, rajta két virággal
telt pohár, a három ablak közül kettő országutra, a harmadik virágos kis
kertre nyilik, honnan illatos lég járja át a szobát. Ennek széles
párkányzatán nehány könyv van felállitva s papiros és egyéb irószerek
láthatók. Az ajtó melletti vasfogason őzlábnyelü ostor, kulcsok, régi
rovások, légycsapó függenek, mik közül ez utolsó itt legszükségesebb
háziszernek látszik.

Az utra nyiló ablakok egyikének üvegén át kis lánygyermek, talán kilencz
tiz éves, igyekezett valami festvényt utánrajzolni. E munka annyira
elfoglalá, hogy az elébbi beszélgetésre legkisebbet sem ügyelve, rajzónt
tartó kezét kivéve, nem is mozdult; most azonban készen lehete, mert a
viaszcsomókat, melyekkel saját papirszeletét a képhez ragasztá,
leszedve, egy ideig édes gyönyörrel szemlélte müvét, azt ín szabad
kézzel kisértett meg rajta némi árnyéklatokat, végre midőn ezzel is
elkészült, röpült inkább, ment ment a könyvébe mélyedt Gábor mellé s
rajzát örömtelten elébe tartá.

– Gábor bácsi, édes Gábor bácsi, nézze csak, nem jól vettem le e
kastélyt, e fákat, e két embert?

Oly jól esett a feszült csendnek e gyermeki vidám hang általi
megszakitása, hogy Gábor arczáról szinte látni lehete a sötét eszmék
elszállását, – fokonkint derült fel az, mint a föld, ha egy ideig felhő
takarta el a naptól.

– Ugy-e tetszik, úgy-e szép? folytatá ez csevegését, – mosolyogjon csak,
lássa, igy sokkal szebb, mint ha oly komor – –

S valóban az ifju vonásai e rövid percz alatt az előbbitől egészen
különböző kifejezést nyertek. Homlokáról eltünt a redőzet, szemeiből a
vad tűz, e helyett szerető szelid tekintet, ajkairól nyájas jóság
mosolygott le a kis leányra, kit balkarával átfogva, magához ölelt.

Az első pillantás e kettőre együtt, megmondá hogy testvérek. Ugyanazon
magas fehér homlok, ugyanazon cseresznye feketeségű fényes szemek, rövid
egyenes orr s bájos hajlatú ajkak; ugyanazon hollóbarna haj, csakhogy
Gáboron tömött rendetlenségben s göndören árnyékló a halvány
halantékokat, ennél pedig sima lemezekben simuló a piros angyalarczra.

– Klárikám, ez meglehetősen, csinosan van utánozva, de csak utánzás,
felelt ez kis hugának, kisértsd meg egyszer saját erődet, majd foglak
tanitani. Különben ez csak mellékes mulatság, szólj, elvégezted
feladatod?

– Még délelőtt, mikor Gábor bácsi sétálni volt, mindjárt előhozom! s
ezzel egy összevarrt papiros könyvért szaladt.

Gábor átvizsgálá az irásgyakorlatot s nehány megjegyzést tőn.

– Ezt majd kivülről is meg kell tanulnod, mondá végre.

– Óh már tudom is, hiszen oly szép versek, hallgassa csak:

  Hazádnak rendűletlenül
  Légy hive óh magyar,
  Bölcsőd ez s majdan sírod is
  Mely ápol s eltakar.

Az ifju csókokkal halmozá a kis szavalót s hosszan nézett a kebléhez
simuló szép főre.

– Óh bár tehetnék örömet a szegény árva teremtésnek; sohajtá, inkább
önmagához szólva.

– Hiszen tehet Gábor bácsi, csak akarjon – hizelgett ez félénken.

– Szólj, mivel, kis tündikém?

– Kálmán urfi multkor, bácsi hon nem létében ide nyargalt s azt izente,
hogy látogassa meg őt, akkor majd küld nekem is festéket, meg képes
könyvet, miben minden állat megvan – –

– Igen igen szólt közbe a nagy apa, kinek épen malmára beszélt csevegő
unokája; aztán még azt is mondta, hogy miután oly nagy könyvmoly vagy,
választhatsz ott magadnak a könyvtárból kedved szerint, neki ugy sem
kell.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyapja kivánságának eleget tenni, Klárikának örömet szerezni, vagy a
tiszaréti dús könyvtár által vonzatva, vagy végre mindezen okok
összehatásából-e? elég az, hogy következő nap hajnalán Gábor útban volt
a pár órányira fekvő Tiszarét felé.

Az ottani földesúr, Muray Miklós fia Kálmán, iskolatársa volt s ezelőtti
években a szünidő nagyobb részét nála tölté. Ez a kisebb iskolai évek
után történt, midőn még a gyermeki lelkek természetes egymáshozi
ragaszkodásába nem vegyültek semmi rang- és vagyonkülönbségi nézetek.
Akademiai magasabb osztályba lépve azonban Kálmán lassanként elvált
elébbi játszótársától s a hozzá hasonló úrfiakhoz csatlakozott; Gábor
fájdalmasan érzé mellőztetését, de sokkal büszkébb volt, hogy sem
tolakodjék. Az úrfiak választékosan öltöztek, reggelenként fodrász járt
hozzájok; költeni, mulatni volt pénzük elég: ő egy asztalosnál volt
szálláson, kinek fiát tanitotta élelemért, durva posztóban járt s nem
volt annyi fillére, mint azoknak forintjok s e mellett a mi pénzecskét
öszszezsugorgatott, azt könyvekre adta. –

A magányban, hova a megaláztatást elkerűlni vonúlt, olvasás, tanulás,
tudás lőn életszomja, ezzel hitt és remélt a születési rang és gazdagság
fölött előnyt nyerhetni. Az egyetemi könyvtár nyitva állt előtte s ő
minden rendelkezése alatti idejét itt tölté. E mellett az ingyen
tanitott rajzolás- és nyelvekben kitűnő előmenetet tőn s midőn nem
egyszer virasztó gyertyáját hajnali fény homályositá el, azon öntudat
adott uj erőt lankadó tagjaiba: hogy többet tud saját emberségéből, mint
menynyit fizetett mesterek tölthettek az urfiak agyába.

Igy mult el a törődés s tanulás fáradalmas éve, s végeztével Gábor, ki
eddig az alsóbb osztályokban a jelesek közt mindig első volt s e helyet
mint kétségentúl őt illetőt, követelnie természetesnek vélte: tapasztalá
hogy hátravettetett s helyét Muray Kálmán foglalta el, Kálmán, kiről
meggyőződése mondá, hogy tudás dolgában nem érdemes saruja sziját
megoldani.

A gyermek természettől feltörekvő lelkének sérelme keserű könyekben tört
ki s midőn ezek lecsillapúltak, titkos harag maradt ott a rang- és
vagyonaristocratia ellen, melynek ő eddigi mellőztetését tulajdonitá.

Kálmán ugyan elég szivélyesen hivta őt meg a szünidőnek szokás szerint
Tisza-réten töltésére, de Gábor, bár a meghivást nyiltan vissza nem
utasitotta, azt el sem is fogadta. Érzé, hogy érdekeik s éltük útjai
különböző irányuak s büszke lelke mitől sem rettegett ugy, mint a
megaláztatástól. Haza ment nagyatyjához s komor lőn és magába zárkozott.
Az öreg, még a múlt századnak egyszerű vallásos embere, nem volt
kedélyéhez mért társaság s a gyermekifju lelki fensőbbsége rövid időn
feltünő lőn. Minden szeretete testvérében Klárikában központosúlt; ez
volt az emberek közt az egyetlen lény, kihez vonzalmat, ragaszkodást
érezett.

Anyját még testvére születésekor veszté el; atyjának szerencsétlen
halála pedig jól tálált ok volt, melyet a Muray-család vagy is inkább az
aristocratia elleni boszús indulatának czimeűl felhasználjon, mint ez
már fönebbi párbeszédéből öreg atyjával észrevehető lőn.

Most is ily eszmékkel eltelve haladott előre a harmatos gyepen s szemei
nem látták a körűle terjedő nyári hajnal és természet szépségeit.
Szavait, mikkel az úri kastélyba lépend, méregette, hogy ezek kelleten
túl alázatosakká ne törpüljenek; végig nézegette aggodalmasan szegényes
öltözékét s félt az ellentéttől, mely a kastélybeli úri alakok és saját
viseltes durva ruházata között feltünő leend s ezt a harmat és úti
portól megkimélendő, lehúzott saruit s gondosan összehajtott felöltőjét
kezében vitte.

Már látszott messziről a tiszaréti csillagos templom-torony s a kastélyt
környező sugár nyárfacsoportozat, mely közül a reggeli napsugár fel fel
csillámlott az úri lak rézfödelén.

Elláthatlan sikról kóbor folyam kanyarog le, legnagyobb az e honban
születők és elhalók közt; a folyam, melyről a dal azt mondja, hogy „a ki
vizét issza, vágy annak a szive vissza“; a szőke folyam, melyről a
közmondás azt tartja, hogy „a ki belőle nem ivott nem magyar az.“

Kigyózó s örökös nagy S betű alakú útját törpére vágott s medrébe néző
fűzfák jelelik; fölötte egy egy sirály vagy halász-madár csap el, vagy a
szomszéd kiöntés nádasából felrebbent vadlúdcsalád repűli át.

Felülről álmos-renyhén úsznak alá szállitótalpak, gazdájok deszka
viskója alá búvik a naphőség elől, vagy fürödni tér az apály csekély
vizébe, a sima fövényű partra s a viz folyását csak a kormányrúd iránya
jeleli, oly lassú csendes az.

A partokon jobbra balra, egész odáig hol a föld az éggel borúl össze,
tarlók, kaszálók, gyep, ujan szántott földek terülnek el; itt ott
látható egy egy karcsú kútágas, vagy vakolatlan csárda, a körülötte
elhintett s hónapok óta söpretlen szalma alommal, melyen fürge verebek
csiripelnek.

A faluból jókor munkára indúlt parasztok túzokcsapatot vernek fel,
melynek fehér begyü bajszos egyénei nehány lépést szaladnak előre, mig
szárnyra vergődve, eleinte nehézkesen, aztán mindig biztosabban szállnak
arra, hol semmi magasabb pontot nem látnak s mindig kisebbé válva, végre
a léggel összefolynak.

Az ekés parasztok azonban közelednek.

– Jó nap’ isten földi! szólitá meg Gábor az elsőt – hova lesznek?

– Hát csak repcze alá forgatni tartunk, volt a válasz.

– Ki emberei?

– Muray Miklós ő nagyságaé, szólt ez, végig mérve a kérdőt, hát ki máséi
volnánk?

– S e földek itt?

– Mind övé ha még annyi volna is, – dejszen uracskám, jó darabra ellátni
innen, de nem oly messze, hol nem a mi urunknak teremne ez istenáldott
föld.

Gábor keserű hangulatának ez ismét igen alkalmas tárgy volt, hogy
borongó eszméit abból tovább szője. Mi igazság, gondolá magában, adhat
egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett
nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra
ezeren nehányak kényelmeért? s ki állithatná viszont azt, hogy az alkotó
természet e nehány kiváltságosnak ereibe nemesb folyadékú vért öntött,
testeiket finomabb agyagból gyúrta, agyukat magasztosb velővel tölté
meg, mint azokét, kik e test és vér javáért izzadva törődnek? – A régi
Spartára gondolt, törvényeire, szokásaira, intézvényeire s csak az nem
jutott talán eszébe, hogy e dicső köztársaságnak rabszolgái is voltak.

Eszméit – a sik téreken messziről elhallatszó lódobogás s vidám
szóváltás hangjai verték el. Hátra tekintett s nehány száz lépésnyi
távolban három úri lovagot látott, ugyanannyi lovász által kisérve,
sebes lépésben utána közeledni.

A nap már jó magasan volt, a lég ködtelen tiszta s ő a lovagok
egyikében, kiknek lehajtott angol csizmáikat s vadász öltönyüket jól
kivehette, Kálmánt vélte megismerni. A más kettő társai lehettek s
hihetőleg reggeli agarászatról, vagy sétalovaglásból tértek vissza.

Még nehány percz s utól érnék, felismernék őt, ki fáradtan, izzadtan,
porosan, saru és felöltöny nélkül, külsejére nézve a lovászinasok
bármelyikével sem állhatná ki a hasonlitást. Ő gyalog, azok paripán –
igy nem akart előttük megjelenni.

Habozni nem volt ideje. A kastély messzire kinyúló kertje s parkja
jobbra terűlt el az országút mellett, hirtelen letért ő erről s átszökve
a kerités árkán s élősövényén, a tövér fű s fák közé sietett, elveszni
az úton közeledők látása elől. –

Hőség és fáradság miatt lihegve, megpihenni egy fa alá ült, hol
egyszersmind dúlt öltözékét is rendbe hozza. A körtefának egy sárguló
gyümölcscsel terhelt ága oly barátságosan hajlott le kiszáradt ajkaihoz,
hogy a természet e nyájas kinálását epedő szomja vissza nem utasithatá.
Leszakitá a zamatos gyümölcsök egyikét s a legjobb lelkiismerettel és
étvágygyal fogott izleléséhez.

Alig teheté ezt azonban, midőn hátulról egy vasmarok által nyakon
kapatva, e szavak dördültek füleibe: Megvagy végre gaz tolvaj, no hiszen
majd kapsz te a körtéhez mogyorót is!

Mielőtt az e szavakat követő jelenet előadásába kezdenénk, előre kell
bocsátanunk, hogy a kert tulajdonosa Muray Miklós szenvedélyes
gyümölcstenyésztő volt. Külföldön s leginkább német tartományokban
jártakor tapasztalva, hogy ott az utólsó földmives kertje is a legszebb
legnemesebb gyümölcsfajokkal bővelkedik, mig nálunk s legkivált minden
egyéb terménynyel áldott alföldünkön a legsilányabb gyümölcsök kerülnek
úri asztalokra. – Nagy gond- és költséggel hozatta meg a legkitünőbb
fajak ágait, sőt a kellő földet is hozzájok s értelmes kertész által
növeltette, ápoltatta becses oltványait. Az első gyümölcs nagyobb
örömére volt, mint ha a búza tizenöt magot adott s mig ezzel ha a
gazdatiszt kezén pocsékra ment is, nem sokat gondolt, amazt féltékeny
gonddal őriztette.

Történt, hogy ez év épen igen kedvező volt a gyümölcsre s hogy a
falubeli paraszt ifjuság ezt igen izletesnek találva, túltette magát a
különbségen, hogy az nem az ő szorgalma eredménye s túltette magát
egyszersmind nem ritkán a kert keritésén is.

Muray Miklós úr rég volt oly indulatban, mint mikor kisült, hogy kedves
gyümölcseit lopják. A kertészen kivül egy külön csőszt is állitott ki
őrül, s midőn e csősz daczára is fogyott a gyümölcs java, ezt is
gyanúsitá s már mogyoróval is fenyegeté.

Pedig a csősz becsületes ember volt, csakhogy a gyümölcsösi dilettansok
szemesebbek voltak nála. Nehány nap óta azonban éjnap lesben állt s a
mogyorótúli félelme buzgóságának Gábor lön áldozata, ennek, kit holmi
vándorlegénynek nézett, kellvén mások büneiért meglakolni.

Örvendve, hogy végre valakit tetten kapott, s őt a boszús úr elé
állithatja, lopózott a mit sem gyanitó ifju háta megé s keményen
nyakszirten ragadva, igéré az ura által neki szánt mogyorót.

– Ki a gaz tolvaj? pattant fel dühösen Gábor, egy pillanatra
kiszabadúlva a csősz fojtó újjai közűl, de a következőben már ismét
karon szorittatva általuk, mik e rég lesett zsákmányt semmi kincsért sem
voltak hajlandók elbocsátani.

– Ki a körtét, almát lopja; csak előre szép szerivel nagyságos urunk
elébe, nojszen majd lesz hadd el hadd!

Gábor előtt a kép, Murayék elé tolvajként vezettetni, a borzalom minden
szineivel egy másodpercz alatt kiszinezve állott. Határozottan
vonakodott a csőszszel menni, ellenben ennek szándéka is, rabját
diadalmenettel bevinni, szinte határozott volt. Küzdésre, ölre került a
dolog, minek az lőn eredménye, hogy az izmos vállas csősz a legyömrözött
ifju kezeit vékony kötéllel hátra s midőn még igy sem akart menni, őt
egészen a kérdéses körtefához kötözé, maga pedig jelentést tenni a
kastélyba ment, melyet innen a park s gyümölcs fái fedtek el.

A lekötött ifju kedélyállapotának festésébe nem merünk bocsátkozni.
Kínos elegye volt ez a harag, düh, fájdalom s a legközelebbi jövőtőli
rettegésnek, mi száz halálnál iszonyúbb kétségbeeséssé összefolyva
keringett lázas rohamokkal vérében, keblében, agyában; vonásai
eltorzúltak, szerte zilált fürtei alól nehéz izzadság-cseppek gördűltek
le, orra a küzdés alatt kapott ütéstől feldagadt s az ebből eredő vér
összevegyült a kékült ajkain felhabzó tajtékkal. – Kötelékét igyekezett
eltépni, de ez mélyen vágódva keze csuklójába, nem tágúlt. Végre
kimerülten, azon ágak hűs lombozata közé rejté arczát, melyek az imént
oly barátságosan kinálták gyümölcscsel.

Örökkévalóságnak tetsző óranegyed után lépteket hallott közeledni;
Kálmán jött két barátjával, kik, épen midőn az udvaron lovaikról
szállanának le, hallották meg a kertcsősztől az esetet s a tény
színhelyére siettek.

Gáborban megfagyott az elébb lázongó vér, midőn a vig beszéd hangjairól
a jövőkre ismert s csüggeteg fejét még inkább elforditá.

Végre a három úrfi mögötte állt s a csősz ezektől tiszteletteljes
távolban.

– Na s ficzkó, jó-e a körte? kérdé nevetve Kálmán, aztán nézz már
egyszer ránk is, ne csak mindig a tiltott gyümölcs közé!

E tréfás szavait lovagostorának egy rövid suhintásával kiséré. A
csapásra Gábor vállai közt átfutó éles fájdalmat, lelkében őrjöngő
dühkitörést érze. Arczát hirtelen sértőjére forditá s ez hátra hökkent
ennek e pillanatban valóban sátáni kifejezésétől.

Szólani akart volna, de sebesen reszkető ajkait nem birta elhagyni a
visszafúló hang, szemeinek villáma megtört a két nagy könyben, mely
forrását elhagyva sárgás barázdákat mosott vonagló ábrázatán.

– Az Istenért! hiszen ez – Kéki Gábor! kiáltott fel a kétkedés nehány
másodpercze után Kálmán, – hallja kend csősz, kend országos gazember,
mit mivelt itt kend? oldja, vágja el tüstént e köteleket – –

A csősz, bámulva és dünnyögve, hogy kötelessége teljesitéseért
gazembernek neveztetik, szabaditá el foglyát.

– Hogy történhetett ez – vagy te vagy-e az valóban, szólj Gábor?!
folytatá ezalatt az elébbi.

– Igen – én vagyok, felelé ez hangját visszanyerni kezdve, látogatni
jöttem s ily fogadásra, ily vendégszeretetre találtam!

– Ez csak e vén zsivány hibája, ostobasága, igyekezék a vádló szavakat
engesztelni Kálmán, na de hiszen majd meglakol érte. Most, jer, jerbe a
kastélyba, pihenj meg, öltözz át, jóvá teendünk mindent!

Gábor keserűen rázta fejét. –

– Mindent? szólt halkan, – nem lehet. E szegény embernek itt, ki mint
sejtem, csak parancs szerint tette a mit tőn s most lakolással
fenyegettetik, megbocsátok; de a lovagostor vágása –

– Nem tudta, kire száll, arczczal el valál fordúlva, gyaníthattam-e – –

– Mindegy; alakomról látható volt, hogy ember vagyok, kit csak azért,
mert ruhája kopott s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá
alacsonyitani. Ember és barom nem egy fedél alá valók. Isten velünk!

Mondá s gyorsan megfordúlva elsietett s nem ügyelve Kálmán tartóztató
szavaira, átkelt a kert keritésén, ki a gyepre, az országútra, hol a
tikkasztó hőség daczára addig ment, mig haza érve, az atyai ház küszöbén
léhl és erőfogyottan roskadott össze.

Kálmán, a történtek fölött kissé megilletődve s inkább boszankodva, ment
vissza a kastélyba két barátjával, kiknek elménczkedése s víg
megjegyzéseik között csakhamar visszanyerte jó kedvét s még a sértett
fél nem messze lehetett, midőn ő sajnálattal bár, de mégis nevetgélve
mondá el benn a jelenetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nappal később délczeg négyes fogatú hintó állott meg az öreg Kéki
egyszerű háza előtt s az uracs-kocsis a valódinak adva át a gyeplőt,
leugrott a bakról, kisegiteni a benn ülőket.

Először is, hat évű kis lánykát emelt le, ki piperés fehér ruhájában s
gömbölyü piros arczaival szerfölött hasonlitott az oltárok mellett
látható angyalszoborkákhoz. Aztán éltesb hölgynek nyujtá kezeit, és
karját s mindhárman a lak udvarába lépve nyájasan köszönték az öreget,
ki levett kalappal jött ki a váratlan magas látogatók elé s nem győzé
elégszer ismételni, mily nagy szerencsének tartja ő a nagyságos asszonyt
és úrfit szegény hajlékában tisztelhetni s mennyire fogja a hon nem levő
Gábor e szerencse elmulasztását sajnálni.

Muray Miklósné kegyes leereszkedő asszonyság volt s örömestebb állott
szóba jobbágyaival, kikkel fensőbbségét éreztethette, mint mágnásokkal,
kiknél egy hajszálnyival sem akart alább állani. E részben tökéletesen
magaévá tevé férje gondolkozását. Ez, régi családi nevénél fényesebbet
nem ismert e honban s egyike volt azoknak, kik magukat a nemesi renden
felülemelni ohajtva, a polgári osztályt lenézik, a mágnásokat gyülölik.
Ennél sajátszerűbb, gőgösebb születési aristocratiát a középkori
Spanyolország sem mutathat fel.

Muray Miklósné e fölött kissé előitéletes hölgy is volt s különösen hitt
ama megtorló fátumban, minek képviselőjeűl a régi pogányok saját
Nemesisnek nevezett istennel birtak. Igy már akkor, midőn ispánjuk a
túzok-vadászaton férje által történetesen meglövetett, kezdett ő tartani
valami osztóigazság kezétől s ezt megengesztelendő birta reá férjét az
árvák részére szánt kétszáz forint évi díj fizetésére. Most ismét e
meglőtt ispán fia általuk ily kegyetlen bánásmódban részesűlvén,
félelmei felujultak s a bajt jóváteendő oly szándékkal jött, hogy a
sértett ifjut házához vegye és saját fiával együtt neveltesse.

Nem tudjuk, minő eredménye lett volna rábeszélő tehetségének s ha az
ohajtott (min kételkedünk), mily fordulatot veendett Gábor élete? annyi
azonban bizonyos, hogy midőn ez este haza vetődött s a látogatás és az
ajánlatról értesült, haragtól pirúló arczokkal s oly szavakkal
utasította vissza, hogy készebb éhen halni, mint Kálmán inasává, mivé őt
tenni szándékoznak, törpülni. Nem lehetett vele e tárgyról szólani.

Azt azonban, hogy a nagyságos asszony Klárika neveltetése gondjait
elvállalja, rövid meggondolás után nem ellenzé, mert, Muray Miklósnénak
az eleven szép kis leány szerfölött megtetszvén, ezt is magához kivánta
s ajánlá, hogy miután árva rokon-húga a hat évű Klotildnak különben is
nevelőnőt tart a háznál, Klárika majd ettől tanúlhat.

Ezek után faggatni kezdé az öreg Kéki unokáját a két nap előtti
eseményekről, miket ennek büszkesége senki, még öreg atyja előtt sem
vallott volna ki s miket az öreg először csak Muraynétól hallván
mellesleg és sajnálkozólag említtetni, a nagyságos asszonyt pedig
kérdezgetni nem mervén, tisztán mindeddig nem tudott.

Gábor a főbb vonásokat elhallgatva adta elő a gyümölcsösi epizódot s az
öreg sokkal kevésbé volt emberismerő, hogysem e lángba borúlt arcz
zavartsága- s vonaglásából sejthette volna, hogy az elmondottakon kívül
még egyéb is történt.

Az egyszerű ház szokott csendét azonban Klárika ujongó ugráló öröme
fölélénkité. A kis lány fejecskéjében rajzottak az új változatos jövő
reményei, hol majd játszótársnéja, szép ruhái, könyvei, képei leendnek s
a nagyságos asszony igérete szerint, idővel zongorázni is tanuland;
Gábor pedig szorgalmazá hugának minden szükséges ruhákkali ellátását,
nehogy koldusként kerüljön az úri házhoz. –

Ilyszerű készületek közt folytak a napok; hét hét után mult s Muraynétól
még mindig semmi hir sem jött. Klárika arczát minden este a csalt
várakozás borúja lepte el, annálinkább, mert Gábor hajlandó volt hinni,
hogy az egész igéret feledésbe ment, vagy megbánták. – E hitében
naponként erősödve, ő maga is letett a lesben állásról, mert feledők
mondani, hogy Kálmánnal vagy szülőivel minden áron akarva kerűlni a
találkozást, egy ideig folytonosan figyelt minden szekérzörrenésre,
nehogy véletlenűl hon lepessék.

Egy délután, szokott helyén a kertre nyiló ablaknál Tacitusába elmerűlve
űlt, midőn Klárika örömsikoltására még elég ideje maradt az alacsony
ablakon ugy kiugrani, hogy a percz múlva belépő Muraytól e szökés észre
ne vétessék. A kertet elhagyva, kibarangolt a rétek- és tarlókra, s csak
akkor tért vissza, midőn a Tiszarét felé haladó hintót a távol
országuton megpillantá.

A szobába lépve, szemei kis hugát keresték s csak nagy apját találták
fel, ki szalma karszékében ülve a czifra fokosnyelen vésett.

– Klárikát elvitték, szólt mély rezgésű baritonja; s neked izenik, hogy
mielébb látogasd meg testvéredet.

Gábor szót sem felelt, hanem régi helyét elfoglalva, szemeiből válni nem
akaró pár könyűn át nézett a régi bőr kötésű könyv lapjaira.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Tíz év múlva.

1845 év telén a Lipót-város lakói előtt feltünő volt egy új ház harmadik
emeleti ablaka, melyből rendesen csak későn éjfél után enyészett el a
sötét utczára leszolgáló világ. Az estélyek és tánczvigalmak látogatói,
midőn szemeiket hazatéret önkénytelenűl magára vonta a homályos sorból
kiváló világitott négy szög, perczig töprenkedve kérdék magukban,
szorgalom vagy bánat, vagy beteg ágya melletti mécs viraszt-e mögötte? –
Nehány lépéssel tovább azonban feledték, mint ez természetes a nagy
városokban, hol annyi a virasztó bánat, és életemésztő szorgalom, mit a
nagy tömegnek csak parányi része ismer. Kinek is volna kedve, ha reá
érne is, mások inségével vagy bújával törődni?

Ellenben azt igen jól tudták e városrész lakói, hogy ugyan-e ház egész
első emeleti osztályát, melynek belrendezésén heteken át annyi kéz
foglalkozott, Muray Kálmán lakja, – mert ki a fényes készületeket, a
párisi Gobelin-gyárból érkező szőnyegeket, a mahagoni fájú dús
butorzatot, a bécsi hintókat, az angol faj-lovakat, az óriási tükröket
és herculánumi disz-edényeket, vagy ama naponkint szállitott fényüzési
czikkek egyikét történetesen meglátta, melyeknek roppant árát a reájok
eső első pillanat megmondá, természetes érdekeltséggel kérdezé: kinek
élvezeteűl van e pompa-körzet szánva? s nem volt nehéz megtudnia, hogy
mindezeket Muray Kálmán ur hozatja nem csupán saját, hanem menyasszonya
kedveért is, kit, mint rövid időn nejét, a ragyogó kényelem minden
ismert nemével ohajt elárasztani s boldogitani.

A mindennapi élet ama tragicus oldala, hogy alig örűlhet egy, másnak
könye nélkül, leggyakoribb ott, hol a polgárisulás áldása vagy átka
tömérdek egyént szorit egy aránylag szűk térre épűlt kőhalomba. E
tragicus szempont jelenleg is összefüggő érdekkel vezet fel az első
emeleti sybarita lakosztályból a harmadik emelet szük szobájába.

Gábort találjuk itt egy januári estén. Tíz év múlva is azonnal rá
ismerünk. A korán s határozottan fejlődött vonásokat az évek-folyása
csak edzheti, de kifejezésükön alig változtat. Igy látjuk ezt Gáboron is
– tíz vagy több évvel idősb gyermeknek mondanók őt. Ugyanazon magas
fehér homlok, melyen az eszmélet ránczai meghonosúltak; a
cseresznye-feketeségű szemeknek bizonyos pontra meredő erős tekintete a
régi, csakhogy e szemek most mélyebben vannak gödreikbe esve, s a zárt
szájszélekkel összehangzólag a lélek határozottságára és – szenvedésére
mutatnak, melyet a sovány sáppadt arczra erőtetett apathicus nyugalom s
a rendetlen tövér hajzat kora őszülése meg nem hazudtol, sőt tanusit az
összevont szemhéjak és ajkak körül elterjedő ama reszketegség, mit
keserű mosolynak is alig mernénk nevezni s mely rajtuk néha néha – a
mint az eszmék felhői lelkületén átvonúlnak, tudtán kivül s hatásra nem
számitva felküzd.

Mellén összefont karokkal néz ki s le az átelleni házon levő lámpára,
melynek fénye a körüle terjengő ködhomályt gyengén szűri át; majd végig
simitva homlokán, mintha a benn rajzó eszméket akarná elriasztani, sebes
léptekkel jár fel s alá a keskeny mély szobában, – de az eszmék oly
tolakodók, oly elutasithatlanok, úgy égetik a velőt! Asztalához egy
székre ül s lekönyökölve, kezét izzó homloka- és szemeire szoritja s a
feledés vagy eszméletlenség azon országába szeretne sülyedni, hol az
agyban nincs gondolat s a szivben nem él érzemény. Hasztalan! a
szenvedések emléke oly beszédes, a letarolt jövő oly kietlen néma, hogy
az üldözött léleknek nincs menekvési útja s midőn amannak kínzó ördögei
elől futni akarna, ennek jut kihalt világába, hol az élve eltemetettre a
kétségbeesés őrültsége vár. –

Boldog, ki a zúzott kedély ily hangulatát nem érti, mert az életben nem
voltak perczei, melyeknek mindegyike száz halállal ér fel. – Gábor lelki
láza azonban ily jellemű s magyarázatául szükség a közelebb multba
röviden visszapillantanunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor lelkébe a gyermekkori első fájdalmas benyomások maradandó
árny-rajzot vetettek. Félékeny és zárkozott s épen azért bizalmatlan és
hideg maradt a nagy tömeg előtt. Igen kevésnek nyilt meg s ezek közűl
ismét kevés tudta felfogni és méltányolni a mély, magasztos s minden
szép, nagy és dicsőért hőn lángoló jellemet. Legtöbben vadnak, némelyek
különcznek, a legjobbak rajongónak tarták. A világ vásári érdek-népe
ritkán érti az elvek szigorú emberét.

Legboldogabb napjai ama polgári család körében folytak el, melyben
gyermekből ifjuvá növekedék. Mint tanuló jött ő még házához a Ferencz
külvárosi asztalosnak, kinek két fiát szállás- és élelemért oktatá.
Pontossága, becsületessége, ügyessége annyira megkedvelteték őt a
háziakkal, hogy pár év múlva a család tagjaként tekinteték. Az asztalos,
értelmes ipar által évről évre jobb létre s Pest gazdagabb polgárai
sorába emelkedék. Két fián kivül volt még egy – a fiúknál ifjabb lánya
is. Teréz, ki mióta emlékezni tudott, Gábort szüléi s testvérei által
mindig az erény, értelem s minden szép és jó mintájaként hallá
emlittetni, testvérinek látszó ragaszkodással csüggött az ifjun. S e
bizalmas ragaszkodást a hosszú megszokás szemeivel még akkor is
testvérinek tarthatá mindenki, midőn a tizenötödik évét meghaladott
hajadon szivének dobogása megszűnt gyermeki nyugalmu lenni. Azok közt,
kik ezt gyanithaták, Gábor volt az utolsó, bár sem a szülők sem más, sőt
talán maga Teréz sem sejté, hogy tanitója iránti érzülete több mint
puszta baráti vonzalom, hogy az – gyökeret vert szenvedély.

A nap, midőn a titok zárja felpattant, bekövetkezék.

Közben meg kell emlitenünk, hogy Gábor az alku szerinti élelem és
szálláson kivűl, mit sem akart elfogadni házi urától ama szivesség-jelek
közül, mikkel ez őt túlhalmozni kivánta. Mit kiérdemelt elvevé, de félt
a lekötelezettség eszméjétől. Órákat adott inkább más házaknál s e
jövedelemmel fedezé egyéb szűkségeit.

Igy történt, hogy az utóbbi években magyar nyelv, történet és irodalom
tanitására szólitatott fel egy főrangú háznál. Tanitványai, három ifju
lányka voltak s ezek közt Klotild, kit egykor mint apró gyermeket látott
Tiszaréten s ki mellé akkor saját testvére Klárika vétetett
játszótársúl. Nehány éven át nevelőnő volt falun mellettük, később a
nevelés tökéletesb befejezése végett Klotild egy más nagynénjéhez jött
Pestre Muraynétól; Klárika pedig úgynevezett társalkodónő vagy
házikisasszonyi minőségben Tiszaréten maradt.

Gábor a perczig, midőn tanitóként lépett Klotild nagynénje házába, az
asztalos családbelieken kivül alig beszélt életében más nővel.
Természetes volt tehát elfogultsága, midőn a három életvidor hamis
lánykával egy asztalnál foglalt helyet. Mennél inkább akará ezt s ebből
származó szögletes modorát palástolni, annál inkább előtünt az, sőt
gyakran zavarában egy balfogásból másba keverte magát. Ilyenkor bár
mélyen pirúlt arczát az előtte fekvő könyvbe süté is, alkalma volt észre
venni ama feddő vagy megrovó tekintetet, mit a komolyabb Klotild a
balfogáson mosolygó két társnőjére vetett. E védelem első alkalomkor
megnyerte neki Gábor hajlamát. Figyelmesebb lett Klotild, mint más két
tanitványa iránt s ezt, bár mily apróságokban történt is, észre kellett
vennie az illetőnek. Ez viszonfigyelmekre vezetett, mik ismét Gábort
örvendeztették meg kimondhatlanúl. Igy multak hetek, hónapok s az ifju
alig tudta, hogy a legőrjöngőbb szerelem csirázik fel eddig illetetlen
szivében, csak azt tudta, csak azt érezte, hogy mennyei üdvérzet
villanyozza fel ereit ha szemei Klotildével egy másodperczre
öszszevillannak, ha keze történetesen találkozik kezével, vagy ha csak
ruháját érinti, vagy ha mosolylyal ajkain kérdést intéz hozzá, –
ilyenkor a világot érzé önmagával egy kéjérzetben felfordulni s szólt és
felelt és nem tudta mit. Ébredése első szivdobbantó gondolata Klotild
volt s nyugtalansága fokozatosan növekedett, a mint az óra, melyben
tanitványát látandja, közeledék.

Egy alkalommal a szokott óránál nehány perczczel korábban jött s az első
magányos szobán áthaladva épen a másodiknak ajtaját volt benyitandó,
midön belülről vidor nevetés közt saját nevét hallja kihangzani.
Szoborrá fagyott s az önkénytelen hallgatózó szerepébe esett. Klotild
társnői, kik Gábor érzelmeit a nőknek saját tapintattal sejteni kezdék,
faggatóztak rokonukkal.

– Boldog Klotild! sohajtá tréfásan az egyik – ily lángolva hódoló szivet
birhatni!

– Ah, én haragszom mellőztetésünkért, mondá a másik, – ha mindjárt
féltékeny lennél is Klotildkám!

– Mily jól fog majd hangzani: Kéki nyelvtanitónő ő nagysága! jegyzé meg,
ál-páthoszszal hangoztatva a végszavakat az első.

– De azért csak nem fogsz lenézni minket? szabódék enyelgve a másik.

E szavaknál Gábor kénytelen volt benyitni, mert a külső ajtón szinte a
szobába lépett egy komorna, ki előtt mint hallgatózó nem akart tetten
kapatni. A két evődő lyánka arczain ijedségi pirt, Klotild szemeiben
könyet talált. Az óra zavarban tölt el, előadó és hallgató másfelé
gondolt, mint az előadott vagy hallott tárgyra. Végeztével s miután
Gábor távozék, az órához később megjelent gouvernante nem győzött eleget
csodálkozni mindnyájuk feltünő szórakozottságán.

Gábor előtt a köny feledhetlen maradt. Epedő vágya a rokonérzelem
elvitázhatlan jelének tartá azt, mely feltört, midőn a titkos szent
érzelem, enyelgés és guny tárgyává tétetett. Klotild viszonozza rejtett
érzelmét! Ez feledteté vele mindazon lehetlenségeket, miket egy higgadt
tekintet a jövőbe fogott volna felmutatni; ő Klotildban csak az egyszerű
szerető gyermek leányt látta s nem a főrangu dusgazdag család ivadékát,
ki tőle… De hiszen ő a jövő előtt behunyta szemeit s boldog volt a percz
ámulatában.

E fölött határozott jellemek – minő Gáboré volt, többnyire végleteken
járnak. Az erős testalkatot az idegláz hevesebb rohammal lepi meg és
igázza le, mint a gyöngét, melynél a veszély csekélyebb, az üdülés
könnyebb és sebesebb. Igy van az a szerelemmel is. Az ép szilárd lelket,
kivált ha ez, mint Gáboré, a szenvedély e neme körül annyira ismeretlen,
százszoros fokozatban járja át s hóditja meg mint a hajlékonyt, mely
könnyebben gyúl, könnyebben feled.

Igazolásaúl mondhatjuk, hogy keble lángjait napról napra nem alaptalan
képzemények, de a gyúanyagot növelő bátorítások terjeszték alig oltható
égéssé. Klotild a kihallgatott faggatást követő napoktól kezdve
nyájasabb lőn az ifju irányában mint azelőtt, szemei gyakrabban keresék
s találták meg tekintetét, ma egy sajátkezű rajzocskával ajándékozá meg,
holnap egy rózsát tűzött öltönyére s Gábor ugy érzé mintha a feltüző kéz
édes kéjjel égetné mellét melyen perczig nyugodott s mintha a gombostű
öltönyén át szivéig hatna, – majd egy lopott alkalommal a puha kéz
gyönge szoritását vélte érezni s igy tovább. Ily csábok tapasztaltabb
hódolót fogtak volna elvakitani – Gábor a szellemi kéjittasság boldog
mámorában szédelgett.

Ez időpontra esett épen, hogy a polgárnak általa oktatott s nevelt fiai
az utolsó tan-évet bevégzék. Gábor, vagy mert gondolá hogy feleslegessé
vált, vagy mert keble óriása magasabb vágyakra, merészebb jövőre
buzditá, válását jelenté a családnak. Ez általános elszomorodást idézett
elő, annál inkább, mert ismerék hajthatlan természetét a kedvencznek,
kit megszoktak fiu és testvérként tekinteni.

S az elszomorodás e fölött kettős lőn. A szülők megrémültek leányuknak,
az egy idő óta némán sejtő Teréznek e hirre erőszakosan előtörő könyein
s fuldokló zokogásán, mit rövid időn heves görcsök követtek. A leány
átszürt finom alkata s gyönge melle már azelőtt aggodalomra adának okot.
Orvos hivatott. Az orvos ismeré a családi viszonyokat, jól sejte s közlé
sejtelmeit. Az anya leányához fordult – s ez feltárta érzelemvilágát a
szerető szülőnek.

A gazdag polgár mindent elkövetett Gábor megtartására s midőn ez, a
valót nem is gyanitva, föltételéhez ragaszkodék, Teréz állapota pedig
napról napra veszélyesebb lőn, egyenesen leánya kezével kinálta őt meg,
melyet, mint mondá, már régen ezelőtt neki szánt. Gábor a gyöngéd lélek
fájérzetével, a legkimélőbb modorban utasitá vissza az ajánlatot,
hajthatlan maradt s – távozék. Szemei előtt folyvást Klotild arcza
lebegett.

Szegény Gábor! ha sejthette volna mily kegyetlen játék űzetik hivő
tapasztalatlan szivével! Hamis két tanitványának faggatózásai az első
napokban boszanták Klotildot, később – tán hogy ezektől meneküljön – a
játékba egyezett s elvállalá a viszon-érzelem ál-szerepét. Az ember és
kedélyismeretlen pajzán lánykák ezt nem tarták puszta játéknál egyébnek,
melynek minden pillanatban vége szakitható – s nagyokat kaczagtak az
elámitott szerelmes égő tekintetén, sohajain, zavartságán s ebből eredő
szögletes modorán. Nem tudták, hogy egy kebel oltárának szentségét
zúzzák és tiporják össze.

De Gábor erről nem is álmodott. Hitt, remélt és szeretett, vakon,
buzgóan, lázasan s ama földet tulszárnyaló szent áhitattal, mely égbe
emel és üdvözit.

Tenni, hatni, emelkedni akart, hogy vágya pályadiját megérdemelje s erőt
érze magában. Egy akkori hires lapban névtelenül megjelent közérdekü
czikkek s közben egy fontos kérdést fejtegető röpirat általános
figyelmet sőt izgalmat okozának. Virágos elragadó irmodor, merészség a
gondolatokban, ügyes felfogása a viszonyoknak, mathematicai
következetesség az észlelésben, erő és tisztaság a kivitelben jellemzék
az iratokat s a nagy tömeg magát a szerkesztőt gyanitá irójuknak.
Kevesen tudták, hogy ezek egy ifju ember sok évi alapos tanulmányának
első combinátiói s hogy ezen ifju jelentéktelen neve – Kéki Gábor.

Az uj kör s a csirájából gyorsan emelkedő hirnév segélék kifejteni lelke
ruganyosságát, bátrabbá, elfogulatlanabbá alkoták át s az ez által
változott viselet, modor, külső, előnyére szolgált. Klotild az egy éven
át űzött játék után komolyabban kezde gondolkodni, kénytelen lőn
belátni, hogy ily odaadó, becsületes, forró szivveli bábuzás: vétek;
megbánta tettét s ki ismeri a női sziv rejtelmeit és ki tudja, mi
történik? – ha egy uj szereplő nem lép közbe a kis dráma szinpadára.

Ez uj szereplő Gábor életének örökös átka, rosz szelleme volt.

Egy napon a rendes szivdobogással ment rendes déli órájára. Az első
szobában a komorna utját állta s nem akarta tovább bocsátani, mert, mint
mondá, látogató van benn. Gábor lelkét névtelen fájérzet – talán
elősejtelem nyilalta át. Kérdé a látogató nevét – a komorna nem tudta. E
pillanatban nyilik az ajtó, melynél állottak s ő be- a bennlévők
kilátnak.

– Ah Kéki úr, szól kilejtve tanitványainak egyike, – ma nem vehetünk
leczkét, majd holnap – –

– Pardieu, hiszen ez volt ispánunk fia s egykori iskolatársam; mondá
Klotildnak, kivel épen beszélgete, egy magas, gyönyörü s tetőtől talpig
választékos divatöltözékű fiatal ember s a leánytól Gábor felé
közeledék.

– Na s domine Kéki, hány hét a világ? ismer-e még? mit csinál? hallom
hogy újságiró, – kérdé, Gábor vállára ütve s ama nagyúri kicsinlő
modorral, mely kérdez, anélkül hogy feleletet várna, Muray Kálmán. – Be
irigylem szép tanitványait, folytatá egy lélekzetben, – tudja mit,
amice, lépjünk szerződésre, én majd átveszem az órákat, maga pedig húzza
a fizetést, Mi? na s mit mondanak erre kedves cousine-jeim?

– Most az egyszer csak Kéki úr mellett maradunk, válaszolá enyelgve az
egyik – ő azonban megbocsátand, ha ma felmentjük sulyos hivatásától – –

S ezzel a vidám kis társaság, mielőtt Gábor szóhoz juthatott volna,
elfordulva tőle folytatá megszakitott beszélgetését, melynek fonalát
leginkább a pár évi külföldi utjából tegnap visszaérkezett Kálmán vivé
játszi könnyüséggel.

Gábor, szivében a mellőztetés, gerjedő féltékenység és rangkülönbség
keserü érzetével távozék. Elszenderült gyülölete újra felébredt Kálmán
ellen, kitől az életben mindig csak megaláztatást kelle szenvednie.
Álmatlan éj után jelent meg másnap az órára. Ez feszült komolysággal
folyt le. Klotildet ovatosabbnak, visszavonóbbnak találta mint ezelőtt.
A még csak tegnapelőtti üdvérzet helyett pokoli kín lepte el látásakor.
Ez igy ment három napon át, a negyediken kis levelkét kapott a
gonvernante-tól, mely havi diját s a tudósitást tartalmazta, hogy
tanitványai hálás köszönetet mondanak a tőle nyert ismeretekért s
fáradozásait továbbá nem veendik igénybe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

X. megye tisztujitás küszöbén állott. Az ellenzék az ujdonatuj 1844-ki
törvényt, mely a nem nemeseknek is adott hivatalviselési képességet,
első akarta foganatba venni. Az eddig példátlan eljárásban azonban
ovatosnak s arra kelle tekintettel lennie, hogy a hivatalra kijelölendő
nemnemes, mind becsületessége mind szellemi tehetségeire nézve kifogáson
felűli legyen. Nehányan, az e körbeni czikkei által elismerő
közbecsülést nyert Kéki Gábort inditványozák s az ifju meghivaték
Pestről a megyei főügyvédségre, mely itt szinte választás alá esett.

Gábor, ki magát ekkor még mindig szeretve s ügyét csupán jelentéktelen
állása miatt hátravetve hitte, pályát látván nyilni maga előtt, mely
nagyratörő álmaiban talán czéljához vezetőnek mutatkozék – elfogadá a
meghivást, megjelent a megyei székvárosban s az ellenzék által a
főügyvédségre jelölteték ki.

A kisebbségben lévő másik fehértollas párt azonban, melynek –
közbenvetőleg mondva Muray Kálmán volt alispáni jelöltje, ügyesen
használá fel az ellen-izgatásokra ajánlkozó alkalmat. A csattogón
felhordott okok, hogy egy nemnemesnek hivatalra alkalmazása a nemesi
szabadságon sérelmet, a nemesi jogokon csorbát ejt, hogy ez a nemes
atyafiak mellőzése sőt meggyalázása volna, mélyen hatottak a
szüzvállasakra s dicséretükre mondhatjuk, hogy több egyént, kiről a
szabad evés ivás és tiz pengős diurnum igérete különben lepattogott, az
ily okokkal rátukmált indignatio téritett meg az ellen tábornak. Az
áttérés óráról órára nőtt.

Gábor ezen izgatásokról mit sem tudott, mert a kortes-tanyákba nem
vegyüle, mások pedig a kényes természetű ügyről gyöngédségből hallgattak
előtte. – A nagy nap elő estéjén legjobb remények közt beszélgetett
szállásán nehány elvbarátjával, kik közt M.... ügyvéd is volt, a
jog-egyenlőségről, melyet a múlt országgyülés oly erélyesen
kezdeményezett. A pezsgő zajgó utczákról czigányzene, rekedt dana,
éltetések, vad kurjongatások hangzottak.

Gyertyagyujtás idejében a czigányzene, daloló ujongató csapat által
követve közeledék Gábor ablakához s megállapodék alatta. A zene
elhallgatott s egy kortes-vezér szólni akart. Gábor a vélt
megtiszteltetésre kinyitá ablakát.

A tömeg nehány bor- és lármától rekedt „halljuk“-a után a kortes-vezér
harsány hangja e rythmust szavalá:

  Nagypénteki bőjteles,
  Nem kell nekünk nemnemes;
  Hogy ha fejére áll is,
  Nem lesz Kéki fiscális.

A rythmust a tömeg orditó bruhahája s irtózatos macskazene követte s a
rögtön betett ablak üvegét nehány záptojás zúzta be.

– Igy érti és magyarázza tehát önök népe a dicső jogegyenlőséget? –
mondá a méltatlanúl sértett, sápadt arczú ifju, vendégeihez, kik az
egészet Muray Kálmán izgatására s csak egy kis rész otrombaságára
igyekeztek tolni s nem sokára a feszültté lett helyzetből egyenkint
távoztak.

Gábor daczolni akart a sértő demonstratiókkal, bizton hivé, hogy idővel
legyőzendi a nemesi előitéletek hydrafejét s hogy épen azoknak, kik
imént leorditozák őt, szeretetét, becsülését vivandja ki.

Éjfél előtt, ily eszmék közt feküdni készült, midőn az épen együttülő
ellenzéki conferentiákból hozzá küldött négy tag lépett be ajtaján. A
küldöttség sok szép, hizelgő, kimélő szóárba burkolva adta elő küldetése
czélját, mely röviden nem volt egyéb, mint Gábort a jelöltségrőli
önkénytes lemondásra sajnálkozva felkérni, miután a nemtelen izgatások
következtében oly szakadás előre látható, mely az egész ellenzék bukását
fogná kétségkivül okozni.

Gábor elfojtá a lelkében felküzdő keserű ironiát, nyugodtan jelenté a
küldöttségnek, hogy lemond s hogy rögtön elutaz.

Kora hajnalban már szekeren ült, de a nemes atyafiak ma még korábban
keltek vagy is inkább le sem feküdtek s egy tanyán, mely mellett a
szekérnek el kellett haladnia, észrevették a távozót, kinek lemondása
már köztudomásu volt. Gábor a tanyára tekintve, Muray Kálmánt pillantá
meg, ki épen egy nyakban lévő cortes urambátyámmal ölelkezett.

E perczben a tegnap esteli harsány torok, utána rikkantá a rögtönzött
rythmust:

  Kéki uram rúgja a port,
  Igyunk erre egy itcze bort.

A pór kocsis ösztönszerűleg vágott nyuzga lovai közé, a szekér
kidöczögött a városból, honnan a cortestanyák vadzaja a mezők hajnali
csendébe messze kihallatszott.

Gábor nagyatyját ment meglátogatni, kihez rég látott testvérét akarta
rövid időre kihozatni. Klárikát azonban a tisztujitási vendégektől
pezsgő tiszaréti kastélyból, hol a felügyelés teendői épen most voltak
legsürübbek, nem akarták elbocsátani.

Fásultabb kedélylyel mint valaha tért vissza Pestre s utjában hallá,
hogy a tisztújitáson az ellenzék kevés szavazattal, de – győzött.

Pár hóval ez esemény után Gábor leverő tudósitást vőn. Testvére Klárika,
kitől már hosszabb idő óta nem kapott egy sor levelet, hirtelen s
egyszerre eltünt Tiszarétről, hol annyi éven át általánosan szeretve és
tisztelve vitte a felügyelő házikisasszony szerepét. Hova ment? mi okból
távozott? ezt nem emlité a Muraynéhoz intézett búcsuzó s hálás köszönet
közt bocsánatért esdő néhány sorában. Minden, mit Gábor a helyszinén
tett utánkémlésekből kitudhata, annyiból állott, hogy egy pór fuvaros
szállitá őt egy éjen a közeli székvárosba, mely a pesti gyorskocsi
utjába esik. A gyorskocsizási intézetnél tett tudakolások eredménye,
mely szerint a szekér X. mezővárosban csakugyan vett fel s épen a
kérdéses napon egy utazó nőt, megerősité őt hitében, hogy testvére
Pestre jött, bár rögtöni távozása oka s az, hogy őt Pesten fel nem
kereste, mindig megfoghatlan maradt. Igaz, hogy szállását rövid idő
előtt változtatá, de hiszen – mint emlékezék – erről is értesité
Klárikát.

A fővárosban minden lehetőt elkövetett az eltűntnek nyomába vezető fonál
föllelésére; hónapokon át tudakozódott, kémlelt, kutatott – sikertelen.
Mintha a föld nyelte volna el, vagy a tenger mélye rejtené az
elveszettet. Fájdalmát a bizonytalanság, a védetlen sorsa fölötti
aggodalom s az eredménytelen keresések napról napra élesebbé ingerlék. Ő
Klárikát, mint egyetlen védője a világon, csaknem atyai önzetlen, mély,
vérségi hajlammal kedvelé, s fájdalma e szeretettel volt arányos.
Tiszarétrőli távozására csak egyetlen okot gyanithata, de e gyanú oly
szörnyű volt, hogy nem mert neki szavakat adni, mert érzé, hogy
megszilárdulásával a boszúérzet rettentő szélsőségre vezethetné.

Egyéb körülményei sem voltak olyszerűek, hogy bennök s általok
szórakozásra találjon. – A polgár, kinek lánya folyvást szenvedő
állapotban lézengett, bezárta ajtaját előtte, mint hálátlan s kegyeire
érdemetlen önző előtt. Pedig Isten látta lelkét, mennyire nem volt az s
mennyire fájt neki az önkénytelenűl adott és vett seb.

Klotildot ritkán láthatá, de soha sem mulasztott el egy erre nyiló
alkalmat. Ily napon ha nem boldogabb, legalább nyugodtabb volt. Kezdé
belátni, hogy indulata őrültség, de nem birta, nem akarta kitépni
szivéből, hol az mindig erősebb gyökereket vert. Érzé, hogy csak ez
egyensúlyozza életvágyát, mely a neki czéltalanná vált létpályán,
reménytelenűl bár, fennmaradt. Vagy tán még sem reménytelenűl, mert
hiszen az igy szerető lélek előtt a pont, melyhez lét-föltételét köté,
soha sincs a lehetlenség elérhetlen távolában s ha a kedvezőtlen való
fényes, mint a nap, behúnyja szemeit a vakító sugarak előtt.

E fölött még mindig hivé hogy szerettetik s kivánt-e ő ennél többet?
Féltékenységét is alaptalannak kezdé belátni; Muray Kálmán, az alispáni
jelöltségben megbukván, pár hóval késöbb Pestre jött lakni, és sokkal
gyérebb látogató volt Klotild nagynénje házában, sem hogy hódoló
vetélytársat láthatott volna benne.

Igy múlt el nyolcz hónál több a tisztújitás óta. Egy reggelen Gábor
arról értesült, hogy a háznak, melynek ő egy harmadik emeleti szobáját
lakta, egész első emeleti osztályát Muray Kálmán bérlette ki. Másnap a
fecsegő házmester már azt is tudta, hogy Muray ő nagysága nőt hozand a
pompás uj lakásba s harmadnap a házmesteren kivűl az egész város
beszélte, hogy e boldog nő a szép Klotild leend.

Gábort villámcsapásként érte e hir.

Mint annak, a ki kedves betegét menthetlenűl elveszendőnek tudja s mégis
ha a gyászos percz bekövetkezék és az ajk néma, a szem fénytelen, a kéz
hideg lőn – fájdalma nem sejtett fokozatban tör ki; ébredt fel Gábor
egész kétségbeesése és gyülölete; amaz a vélt hütlenség vagy kényszer,
de mindenesetre Klotild elvesztése fölött; ez Kálmán ellen, ki élete
utjait mindig és mindenütt oly feledhetlenűl érzékeny vonalokkal
czikázta át.

A menyegző napja azonban kitüzetett, közeledék s Gábort már csak egy éj
választá el amattól, melyen a gondolataiban is imádni alig mert hölgyet,
leggyülöltebb ellensége fogja méltatlan keblére ölelni – –

Ez éjen találjuk őt – a fönebbiek szerint – szobájában; ezen események
vetnek világot kedélyvilágára; e multak elűzhetlen rémképei tolongják őt
körül s mint forgószélben elsodorva viszik őt egy közel jövő felé, hol
számára sőtét ür tátong, melynek örvényébe lerohanni vágy, hogy ott
eszmélni, érezni, szenvedni feledjen…..

Kopognak ajtaján – egy ifju orvos, ismerője lép be. Alig ismernek
egymásra. Ez, mert alig bir erővel ónsúlyú eszméletét öszpontositani; az
érkező, mert a zilált hajzat alatti lángoló dúlt vonások, egészen
különbözők Gábor arcza szokott nyugalmu kifejezésétől.

– Beteg ön? kérdi az orvos, – vagy talán – tudja már?

Gábor nem is gondolva, hogy egyébről, mint a végzetszerű holnapról
lehessen szó, a kérdőre meredve, fejével lassu igent int.

– S nem siet ön haldokló testvéréhez? folytatja ez kiméletlenűl.

– Testvéremhez? Klárika – haldoklik? szentséges isten és büntető
hatalma, – hol van ő? – riadott kinos elmerültségéből hirtelen
felrezzenve az ifju.

– A Rókus-kórházban. Jőjjön azonnal velem – a szerencsétlen nő látni
ohajtja önt – holnap már ezt nem tehetné; – tevé hozzá tompán a
látogató.

Gábor rögtön s további szó nélkűl öltözék. Mentek s gyorsan áthaladva a
hólepett utczákon, nehány percz múlva a kerepesi út komor külsejű
szomorú házába s ebben egy beteg nő ágya elé léptek, kinek haldokló
pirtól kigyúlt arczán gyenge örömjel sugárzott fel az érkezők látására.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Klárika történetét, melyet ő, az orvos távozta után, kifogyó léhlzetével
csak röviden mondhatott el testvérének, szinte csak főbb vonásaiban
adjuk.

Napjai, a Muray-háznál derűlten és nyugodtan folytak mindaddig, mig
Kálmán külföldi utjából visszaérkezett. Keveset igényelt s ez,
alárendelt szerepe súlyát érezni nem engedé.

Kálmán visszatértével azonban minden megváltozott. A szülői által
bálványozott fiú volt ur a háznál, hol mindenki kedvében járni
igyekezett. Ő azonban ez általános kedvezést szivesen cserélte volna fel
Klárika egyetlen – fölébredt vágyainak megfelelő pillantásaért. Ez
azonban nem jutott részeűl. A leány jól tudta, hogy, ha érezne is
viszonhajlamot, oltár előtti frigyre gondolni képtelenség – egyéb
viszonynak pedig eszméjétől is visszaborzadott. Az urfi hiuságát e
visszautasitás módnélkül boszantá s föltette magában, hogy az európai
salonokban tett hóditásai dicsőségét, e falusi egyszerüség nem
homályositandja el.

A dolog végre annyira ment, hogy Klárika, az anyához kényszerült
biztonságaért folyamodni. Ez igérte fia megfeddését s ezt a legbeczézőbb
modorban meg is tevé. Kálmán hizelegve eltréfálta, eltagadta az ügyet s
merész ostromait tovább folytatá. Klárika ismételt panaszát Murayné
kedvetlenűl vette s képzelődő hiu teremtésnek nevezé őt.

A védetlen leány ezentúl némán tűrt, sirt és szenvedett. Egy éjen,
szokott imája után alig szenderült el, midőn ajkaira tapadó forró csók
ébreszté fel első álmából. Az irtózat kétségbeesésével szökött fel és
siklott ki az őt ölelni vágyó karokból s egy másodpercz alatt a
felszakasztott ablak párkányzatán állt, leugorni készülve, ha Kálmán
rögtön nem távozik.

A korlátlan szenvedély és sértett hiuság által egyiránt zaklatott ifju –
ki minden áron czélhoz jutni akarva, már több óra előtt Klárika első
emeleti elkülönzött szobájába záratá magát s ott elrejtőzött – most
szintoly korlátlan düh-kitöréssel távozott, elébb azonban ünnepélyesen
megesküvék, hogy bármint védje magát, bárhová buvjék e földön előle,
mindaddig nem szünend meg üldözni őt, mig elébb vagy utóbb áldozatává
nem teendi.

Klárikát szemérem és ildomosság inté hallgatni az esetről. – Másnap
azonnal visszamenni kivánt nagyatyjához, de Murayné, ki fölötte mint
örökbe fogadottja fölött, némi jogokat igényelt, nem bocsátá.
Testvérének Gábornak irt ekkor titkon s kérte gondoskodnék számára
Pesten helyről, hol mint nevelő- felügyelő- vagy társalgónő alkalmazást
nyerhessen.

Nem sokára két levele érkezék; az első Gábor rövid válasza s ajánlata
volt elfogadni a társalgónői helyet, melyre a másik levélben egy tisztes
özvegy asszonyság hivta meg illő föltételek alatt. E levélben fel volt
jegyezve az utcza, ház-szám, emelet, ajtó, hova Pestre feljövet
fordulnia kell.

Nem habozott soká, könyek közt irt Muraynéhoz nehány búcsuzó sort,
melynek okát ez jól értheté, aztán egy estve a pórfuvarossal
észrevétlenül a székvárosba s innen gyorskocsin Pestre utazott.

Első dolga volt testvérét fölkeresni – ez nem rég költözött el
szállásáról, senki sem tudta hova. A neki egészen ismeretlen városra
éjhomály kezdett leszállani s ő legjobbnak vélte azonnal értekezni az
ajánlott hely iránt s hihetőleg azt mindjárt el is foglalni. Egy
bérkocsi a király-utcza végére a kijelölt számu ház elé vitte.

Az asszonyságban, ki, mint mondá, már várva várta őt, a legszivélyesbb,
legelőzékenyebb nőt találta. Ez biztositá őt, hogy saját leányaként
fogja tekinteni, hogy nem leend panaszra oka, hogy testvérét itt akár
naponkint fogja láthatni sat.

Igy mult el a behelyezés apró foglalkozásai között két három nap s Gábor
még mindig nem jött. Klárika nyugtalankodni kezdett s engedelmet kért
asszonyától őt másnap fölkereshetni. Ez csodálkozott Gábor hanyagságán,
igérte hogy utána küld s huzá halasztá a dolgot. Este theáztak. A thea
után Klárikát szokatlan álom lepé meg s midőn ennek szorongató
képleteiből fölébredt, a lámpa-gömb világánál Kálmánt látta ördögi
kár-örvendő mosolylyal arczán hozzá hajolni – álom és való egy lélektépő
érzetbe folyt össze – – elájult.

S itt – bár tán fölösleges – megemlitjük, hogy Gábor a levelekről soha
sem birt tudomással. Klárikáét több mint valószinű Kálmán fogta fel, –
az ő válasza jól utánzott irásu hamis levél volt s csak az ajánlatot
tevő kárhozatos nő sorai valódiak.

Borzasztó napok következtek. A szerencsétlen lány felváltva ment át az
őrjöngő kétségbeesés, az elhagyottság sivár érzete, az öngyilkolási
sötét eszmék kínain, miket a naponkint megjelenő Kálmán látása csak
növelt. – Sok hét szenvedése után a letiport kedély elveszté
ruganyosságát. Többé nem hatott rá fájdalom, megszűnt akarattal birni.
Félénk lett, mint egy gyermek, szótlan, hideg mint egy szobor, nem volt
könye, nem panasza s élő gépként lőn igazgatható.

A romjaiba temetkezett szellem még egyszer s végtelen kinérzettel akkor
mozzant fel – midőn anyának érzé magát. A különben oly boldogitó első
tudat – rémemlékű gyilok-döfés volt keblének. Veszedelmes beteg lőn –
forró lázban veszté eszméletét. A mellette virasztó nőcselédet ezer
rémalakban festé a lázas képzelet. Iszonyodott tőle s egy éjen, midőn ez
kimerülten elaludt – az ablakon és kerten át megszökött. –

Hajnalkor napszámosak öntudatlanul találták meg a hideg kövezeten s a
közeli Rókus kórházba vitték. Orvosi segély és a természet csodás
működése kimenték a lázból. Ezt azonban gyorsan vágtató sorvadás
követte. A kórházi orvos-segéd, ki előtt családnevét az utósó napokban
történetesen emlité a beteg, ismerte Gábort; a többit tudjuk.

De e történet végrészét Gábor már csak az orvostól hallá; testvérét
elbeszélés közben erős vérroham lepte meg, mely nehány percz múlva, a
szenvedő léleknek a szenvedő testbőli elröppenésével szünt meg ömölni.

Midön Gábor éjfél után a Rókus-kórházból a puszta sötét kerepesi utra
lépett ki, agyában a velőt, ereiben a vért s szivében a poklot érezte
égni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Muray Kálmán szép menyasszonyától búcsuzék s a puha fehér kéz
megcsókolása után az ábrándos sötét-kék szemekbe tekintve, jelentékenyen
hangoztatá a boldog ma szavacskát. Joggal mondhatá, mert midőn udvaron
váró hintójába ült, az idő későn volt éjfél után.

Haza érve s az alacson broughamból kiszállva, a lépcsőzet-alj árnyékából
egy alak lépett elő s kezét a felmenni akaró vállára tevé. Kálmán a téli
öltönyön át érezé, hogy a vállára nehezedő kéz jeges és reszketeg.
Visszafordúlt.

– Muray ur, egy rövid szóm van önnel; szólt tompán a kéz tulajdonosa.

– Bolond gombát evett ön amice Kéki, mordúlt reá Kálmán, hogy ilyenkor
akar velem szólani? Jöjjön holnap – vagy máskor, majd ha érkezésem lesz.

– Ügyem nem tűr halasztást; felelt sötét-komoran ez s még egyebet is
mondott, de szavait sugva ejté ki, hogy a közelálló inas által hallhatók
ne legyenek.

Kálmán kissé megsápadt. – Kövessen szobámba, majd végezzünk; mondá kis
vártatva.

Felmentek s be a harmadik negyedik – Kálmán hálószobájába. Az inas
gyertyákat hozott s ura intésére távozék.

– Ön mindent tud, kezdé ez hirtelen, összevont szemhéjak alól tekintve
Gáborra – mindent tud, de mit sem bizonyithat; azt azonban tudja, hogy
jelen körülményeim közt az e história fölött ütendő zaj nekem igen
alkalmatlanúl jőne s e helyzetemet ügyesen felhasználja. Jó. Vegye-e
tárczát s hallgasson. Száz annyit talál benne, mint a menynyit
irka-firkái által egész életében – ha egy századig élne is –
megszerezhetne.

Gábor dühösen löké vissza a felé nyújtott tárczát.

– Rabló vagyok-e, kérdé villámtekintettel beesett szemeiből – ki erszény
vagy élet közt enged választást? A történtek után, ugy hiszem, ez
utóbbiról lehet csak szó.

S ezzel fölvevé az ágy melletti asztalkán fekvő pisztolyok egyikét. – E
másik az öné, szólt az ajtó elé állva – s öné az elsőség is.

– Csakhogy nekem, ugy látszik becsesebb az élet, mint önnek, felelt
erőtetett nyugalommal Kálmán, – s igy mit szólna ön, ha válaszúl inasaim
által dobatnám ki, vagy mint éjjeli megtámadót a rendőrségnek adatnám
át?

– Akkor még a menyegző órája előtt köztudomásra lenne minden, – volt a
hideg megjegyzés – egyébiránt első mozzanatára, én lövök először.

– Ha másként nem szabadulhatok öntől, legyen mint kivánja, – mondá
percznyi fontolgatás után határozottan Muray s fölemelé a fegyvert. –
Gyorsan tehát – folytatá – foglaljon állást – igy – egy – kettő –

A „három“ szó a pisztolydurranással hangzott el egyszerre, Gábor
összerogyott.

– Ennek vége van, szólt mellé hajolva; a golyó jobb mellébe furódott. S
most mihez kezdjünk? ha! szerencsés véletlen! – végzé s letérdelve, a
Gábor által imént földre lökött s ott heverő tárczát ennek oldalzsebébe
dugá.

Az inasok még e műtét alatt érkeztek az ajtóhoz, mely elől, hogy
bejöhessenek, Kálmánnak elébb el kellett vonni a látszólag élettelen
hullát.

– E szerencsétlen itt, szólt a belépőkhez, megrabolni akart s életével
adózott. Vigyétek fel szállására s törüljétek fel a vért – –

A zajra a házbeliek közűl többen oda tolakodtak. Egyikük az elnyúló
tetemben még életet vélt észrevenni s orvost sürgete. Tanácsára Gábor
kórházba viteték, hol gyorsabb segély- és ápolásra számolhat, mint
magányos szobájában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két életveszélyes hó után, mely alatt Gábor ajkait egyetlen szó nem
hagyhatá el, az orvosok kijelenték a reményt megmaradhatásához. Egyike
volt ez ama ritka seb eseteknek, melyek halálosaknak tartatnak s melyek
kigyógyitásában az orvosi tudomány ambitióját helyezi.

Gábor, midőn először jött eszmélethez, körültekintve a helyet
ismerősnek, már egyszer láttottnak gondolá s később meggyőződék, hogy
ugyanazon ágyban fekszik, melyben Klárika mult ki. Behúnyta szemeit s
visszaohajtá eszméletlenségét.

Hetek múlva a gyógyulás gyorsabban haladott. Künn tavasz, az égbolt
derült, a lég enyhe volt s az orvos mármár a napról kezdett beszélni,
melyen szobáját végkép elhagyhatja. Midőn azonban ez bekövetkezék,
törvényszéki tisztviselő lépett be hozzá s tudtául adá, hogy, mint
büntetőper alá fogott vádlott a kórházat megyeházi börtönnel cserélendi
fel. Gábor nem érté a tisztviselőt. Ez röviden az éjjeli megtámadásra s
Muraynak nála talált tárczájára hivatkozott.

– Tehát becsületem is kellett neki: mondá ekkor keserű mosolylyal, mint
olyan, ki jövőjével, bár mily legyen az, nem sokat gondol – igaz, hiszen
szüksége volt reá, saját gyalázatát eltakarni vele.

Az utszákon, a megyeházig két hajdu kisérte – az emberek megállottak s
többen, kik hallottak a dologról, elmondák a körülállóknak: im ez az a
rabló, ki az ifju Murayt oly vakmerőn ki akarta fosztani.

Utjában a börtön felé, gyászmenettel találkozott. A koporsó szemfödelén
fehér koszorú feküdt, oldalára szögekkel kivert betűkkel ez volt irva:
Meghalt élte 17-ik évében; a másik oldalon levő nevet Gábor nem láthatá,
de kitalálta, midőn közvetlen a gyászszekér után a siránkozó
asztaloscsaládot látta menni.

Földre süté szemeit, hogy a bámész tömeg ne láthassa a benn feltolúló
könyeket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vádlott kevesebb mint egy év mulva szabadon bocsátatott. Mondják, hogy
a kiállott szenvedések betudásán kivül más egyéb okok is folytak be
itélete szeliditésére. Mert, bár a király-utczai asszonyság eltűnt,
Klárika meghalt s igy Gábornak egyetlen tanúja sem volt mentsége vagy
ellenvádja támogatására, az ügy még is oly hihető árnyéklatokkal birt,
melyek a birák magán meggyőződésére nem maradtak hatástalanúl.

Kire e tény szinte nagy hatást gyakorolt: az Klotild volt. Ő perczig sem
kétkedett, hogy a Gábor elleni rablás-vád igaztalan; de a tényt egészen
más szempontból fogta fel s önmagának tőn szemrehányásokat. A menyegző a
közbejött kellemetlen eset miatt továbbra s innen ismét addig
halasztatott, mig végre egészen abbanmúlt.

Gáborról a börtönszak után sok ideig senki sem tudott legkisebbet is.
Mint később mondá, pusztákon élt, hol nem ismerék, hol nem látták rajta
a gyalázat bélyegét, mely által a társadalomból kitiltottnak hitte
magát. Különben is csak egy élet-czélja maradt s ennek várta
teljesithetését.

Egy késő őszi éjen, évek óta nem látott nagyatyját lepte meg. Sokáig s
derűlten beszélgetett vele a multakról. Aztán lefeküdt a helyre, hol
mint gyermek aludta háboritlan édes álmait. Nehány órán át nyugodtan
aludt. Reggel érzékenyen bucsúzott el az öregtől; a székvárosba, a
megyeházhoz ment s mint gyilkost adta fel magát. Az illetők bámultak,
mert csak pár óra mulva jött tudomásukra, hogy a tiszaréti kastély a
mult éjen megtámadtatván, rablás ugyan nem történt, de Muray Kálmán ur a
gyümölcsösben egy körtefához kötözve, szivében golyóval találtatott.

A gyilkossági büntény fölött, mit az önkénytesen bevalló csak oda
módositott, hogy folytatása volt ez a másfélév előtt megkezdett
párbajnak s hogy a hullának a körtefáhozi kötözésére őt egy,
gyermekkorból származó megtorlási vágy ösztönzé – a fenyitőszék a
törvények világos értelmében itélt. Itélete, M..... mindent elkövető
alperesi védelme daczára – pallos lőn, de midőn ennek felolvastatása
végett az itélt a törvényszék elé hozatni rendelteték, a poroszlók csak
holt testet leltek a börtönben. A mell-sebből eredett tüdővész hirtelen
fejlődéssel menté meg őt borzasztóbb halálnem elől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E történet elmondásával – jegyzé meg a társaságnak az elbeszélő – egy
szerencsétlen emlékének s a fennmagasztalt szabad akaratot oly gyakran
korlátoló esetlegességek elismerésének tartozám s végűl még a sors ama
keserű ironiáját emlitem meg, mely a nyolczvanon felűli aggot a földben
nyugvó ifju élet sirján gyászoló szoborként mutatja.

Vége az I kötetnek.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |jó baratját |jó barátját

21 |fejlött |feljött

23 |egyéniseg, |egyéniség.

27 |sima folya m |sima folyam

35 |országutaí |országutai

58 |nem erdemlem |nem érdemlem

79 |Nem é.tem |Nem értem

134 |fognak nened |fognak neked

155 |szemeibői |szemeiből

210 |király-utszai |király-utczai]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (1. kötet): Beszélyek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.