Title: Világ folyása (3. kötet): Beszélyek
Author: Bérczy, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (3. kötet): Beszélyek" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


VILÁG FOLYÁSA.

BESZÉLYEK.

ANGOLBÓL

BÉRCZY KÁROLY.

HARMADIK KÖTET.

PEST, 1854.

SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.

(Emich Gusztáv bizománya.)

Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.



TARTALOM.

  AZ ARAB CSILLAGÁSZ  1
  HORATIO SPARKINS  35
  A SZERELEM ZARÁNDOKA  69
  ÖRDÖG MARKA  125
  EGY APA  143
  A MÓR HAGYOMÁNYA  157
  ELVESZTETT PARADICSOM  195
  A VÁRPARANCSNOK ÉS A JEGYZŐ  209



AZ ARAB CSILLAGÁSZ.

(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)

Ős időkben, sok század év előtt, Granadán egy Aben Habuz nevű mór király
uralkodott. Megpihent hoditó volt ő, azaz ifjabb napjait folytonos csata
és zsákmányolás közt élve le, most midőn gyönge és élemedett lőn,
nyugalom után sovárgott, mit sem ohajtva inkább, mint az egész világgal
békében élni, s babérjait a szomszédoktól elcsikart birtokkal együtt
nyugodtan élvezni.

Történt azonban, hogy ezen szerfölött eszélyes és békeszerető öreg
fejedelemnek ifju vetélytársakkal gyült meg a baja, herczegekkel, kikben
az ő korábbi hir és harcz vágya lángolt s kik igen sok hajlamot
mutattak, őt az atyjaikon elkövetett sérelmekért számadásra vonni. Saját
országának némely távolabb fekvő tartományai is, melyeket ifju ereje
napjaiban kemény fegy alatt tartott, nyugalomért sovárgó jelen korában
lázadással s azzal fenyegeték, hogy őt fővárosa falai közé szorítják. E
szerint mindenfelől ellenség által környezve, minthogy ennek jöttét a
Granada körüli vad magas sziklabérczek könnyen elfödheték, a
szerencsétlen Aben Habuznak folytonos vigyázat és félelem között kelle
élni, soha sem tudhatván, mely oldalról támadtatik meg.

Hiába épitetett őrtornyokat a hegyekre s helyezett minden szorosra
őröket oly parancscsal, hogy éjen át tűzzel, napközben füstel adják
hírül az ellen közelgtét; szemes ellenei, kijátszva minden ovatosságát,
majd egy majd más vonalon, melyre nem is gondolt, törtek elő, és orra
előtt pusztitva el tartományait, foglyokkal és zsákmány-rakodtan tértek
a hegyekbe vissza. Volt e valaha békeszerető és pihenni vágyó hoditó,
hasonló kényelmetlen helyzetben?

Mialatt Aben Habuzt e zavarok és bántalmak epeszték, egy vén arab orvos
érkezett udvarába. Ősz szakálla övéig folyt le s a hajlott kornak minden
jelét viselé; pedig mégis csaknem mindig gyalog jött Egyiptomból semmi
egyéb segélylyel, mint egy hieroglyphekkel jelölt bottal kezében. Hire
megelőzte őt. Neve Ibrahim Ebn Abu Ajeeb volt; azt mondák róla, hogy
Mahomed kora óta él s Abn Ajeebnek, a próféta társai utolsójának fia, s
hogy még mint gyermek követte Amru hóditó seregét Egyiptomba, hol az
ottani papoktól tanulta hosszu évsoron át a sötét tanokat s különösen a
büvészetet.

Mi több, még azt is beszélték, hogy ő az élet meghoszabbitásának titkát
felfedezvén, ez által lőn képes két század óta élni, ámbátor már öreg
korában jutván e felfedezéshez, csak ősz fürteit s homloka ránczait
örökítheté.

E csodateljes öreg embert sok tisztelettel fogadta a király, ki a
korosabb fejdelmek szokásához képest, az orvosokat nagy becsben kezdé
tartani. Saját palotájában akart neki lakosztályt kijelölni, de a
csillagász inkább egy barlangot választa, ama hegy oldalában, mely
Granada városa fölött emelkedik, s ugyan az, melyen később az Alhambra
épült. E barlangot ő tágabbra ásatá, annyira hogy téres magas csarnokot
képeze kerek nyilással tetején, melyen ő az eget és rajta a csillagokat
délidőben is szemlélheté. E csarnok falait egyiptomi hieroglyphekkel,
cabalisticus rajzokkal s csillagok jegyeivel irta tele, bensejét pedig
granadai mesterek által saját vezérlete alatt készített szerekkel
butorozta, miknek titkos tulajdonságaikat egyedül csak ő tudta.

Rövid időn a bölcs Ibrahim megbizott embere lőn a királynak, ki minden
felmerülő esetben hozzá fordult tanácsért. Aben Habuz egy alkalommal a
szomszédok méltatlanságai ellen kelve ki, ama nyugtot nem engedő
szakadatlan őrködést panaszlá melylyel berontásaik ellen kell magát
védenie; panasza végeztével, a csillagász perczig szótlan maradt, aztán
igy felelt:

– Tudd meg ó király, hogy Egyiptomban létemkor, én ott egy hajdankori
pogány papnő által készitett nagy csodaművet láttam. Borsa város mellett
egy hegyen, honnan Nilus völgye áttekinthető, egy kos alak állott, a
koson pedig egy kakas, mindkettő rézből öntve és sarkon forduló.
Valahányszor betöréssel lőn a vidék fenyegetve, a kos az ellenség
irányába fordult s a kakas kukoríkolt, mire a város lakói mind a
veszélyt, mind pedig mely oldalról közeleg az, megtudták, s ideje korán
intézkedhettek ellene.

– Az isten nagy! kiáltott fel a békeszerető Aben Habuz; mily kincs volna
nekem egy ily a környező hegyekre felügyelő kos, aztán meg egy ily
kakas, mely a veszély idejében kukoríkolna! Allah Akbar! mily biztosan
alhatnám palotámban hasonló őrökkel ennek tetején!

A csillagász bevárta a király elragadtatásának csillapultát, aztán
folytatá:

– Miután a győzelmes Amru (nyugodjék békével) meghóditá Egyiptomot, én
az ország vén papjai közt maradtam, hogy megtanuljam bálványimádó hitük
szertartásait s magamévá tegyem ama titkos tanokat melyekért ők oly nagy
hirben állanak. Egy ízben a Nilus partján egy öreg pappal beszélgetve
ültem, midőn ez ama roppant pyramisokra mutatott, melyek az elterülő
pusztaságon hegyekként emelkednek. Minden mire mi oktathatunk, szólt ő,
semmi az e pyramisokban rejlő tudományhoz képest. A középső gúla kellő
közepében van egy temetkezési szoba s ebben mumiája azon főpapnak, ki e
bámulatos gúla épitését segéllé, s véle van eltemetve egy csudálatos
tankönyv, mely mindennemű tudomány és bűvészet titkait magában foglalja.
E könyv Ádámnak adatott bukása után s nemzedékről nemzedékre szállva
bölcs Salamon királyé lett, ki ennek segítségével épité a jeruzsalemi
templomot. Miként jött végre e gúla épitőjének birtokába, ezt csak az
tudja ki mindeneket tud.

– Midőn az egyiptomi pap e szavait hallám, szívem égett e könyv
birhatásaért. A hóditó sereg katonáin kivül, született egyiptomiak
szolgálatival is rendelkezhettem: munkához fogtam tehát ezekkel, s a
gúla szilárd tömegébe mindaddig fúrtam, mig roppant fáradsággal bensőbb
és rejtek folyosói egyikébe jutottam. Ezen fölfelé félelmes tömkelegen
át menve, sikerült behatnom a gúla kellő közepébe, épen ama temetkezési
szobába, hol a főpap múmiája századok óta feküdt. Itt keresztültörtem a
múmia külső hüvelyeit, kibontottam a számtalan lepel és kötelékből s
végre megtaláltam keblén a becses kötetet. Reszkető kézzel vevém azt fel
s kitapogatózva a gúlából, ott hagytam sötét és néma koporsójában a
múmiát a feltámadás és utolsó itélet napjáig.

– Abu Ajeeb fia! mondá Aben Habuz; te valóban sokat utaztál s láttál
csodálatos dolgokat; de hát mit használ nekem a gúla rejtelme s bölcs
Salamon tankönyve?

– Épen e könyv tanúlmányozása által, ó király! lettem én jártas a
bűvészet minden nemében s rendelkezhetem szellemekkel terveim
kivitelében. Ennélfogva a borsai talizmán titka is ismeretes előttem, s
képes vagyok hasonlót, sőt még becsesb tulajdonokkal birót késziteni.

– O bölcs fia Abu Ajeebnek, kiálta Aben Habuz; ily talizmán többet érne
a hegyek minden tornyánál s a szorosok valamennyi őrénél. Alkoss nekem
egy ily védszert, s álljon kincstáram egész tartalma rendelkezésedre.

A csillagász teljesítendő a fejedelem kivánságát, rögtön munkához
látott. Magas tornyot építetett az Albacym hegy tetején álló királyi
palotára. A torony Egyiptomból s mint állittatik, a pyramisok egyikéből
hozott kövekből épült. Felső részét kerek csarnok tevé, kelet dél nyugot
és észak felé nyiló ablakokkal, mindenik ablak előtt asztal állt, melyen
mint saktáblán, fából kivágott kicsided lovas és gyalog sereg volt
elhelyezve, képmásával együtt az e tájon uralkodó fejedelemnek. E kivül
még minden asztalhoz egy hajtűnél nem nagyobb lándzsácska tartozott,
melybe némi Chaldeus jegyek valának vésve. E csarnok rézajtaja mindig
zárva tartatott egy nagy aczél lakat által, melynek kulcsát a király
birta.

A torony tetején érczből öntött mór lovag sarkon forduló alakja volt
látható, egy kezében paizsal, másban felfelé tartott lándzsával. A lovag
arczczal a városra nézett, mintha őrködnék fölötte, de ha ellenség
közelgett, rögtön kellő irányba fordult s kiszögzé lándzsáját.

Midőn e talizmán elkészült, Aben Habuz alig várta az alkalmat próbára
tehetni erejét, s épen oly hőn óhajta most egy beütést, mint azelőtt
nyugalom után áhítozott.

Kivánsága nem sokára tellyesült.

Egy kora hajnalon a torony őre hirül hozá, hogy az ércz-lovag arcza
Elvira hegyei felé fordult, s hogy lándzsája egyenesen a lope-i szoros
felé van irányozva.

– Pörögjenek a dobok, harsanjanak meg a trombiták csatára, s egész
Granada talpon legyen! parancsolá Aben Habuz.

– Ó király, szólt a csillagász, soha se nyugtalanitsd városodat, s ne
szólítsd csatára vitézeidet; nincs nekünk erőre szükségünk elűzni
elleneidet. Bocsásd el szolgáidat s menjünk egyedül a torony titkos
csarnokába.

Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ebn Abu Ajeeb karjára
támaszkodva ment fel a torony lépcsőzetén. Felnyiták a rézajtót s
beléptek. A lopei szoros felé nyiló ablakot nyitva találták.

– Ezen irányban van a veszély, mondá a csillagász; jer közelebb ó
király, s nézd ez asztal rejtelmét.

Aben Habuz király a piczi fa szoborkákkal megrakott sakk-táblaszerű
asztalhoz lépett s végtelen meglepetésére tapasztalta, hogy azok egytől
egyig mozognak. A lovak szökdeltek és ágaskodtak, a harczfiak
fegyvereiket forgaták, s a dob és trombita hangja, a kardok csattogása,
a paripák nyeritése olyszerü lágy halk morajba összefolyva volt
hallható, mint nyáron át a méhdöngicsélés a déli árnyékban szunnyadónak.

– Tekintsd ó király, folytatá a csillagász, e jelenetet annak
bizonyságaúl, hogy ellenségeid most is táborban vannak. Ama hegyek
között, a lope-i szoroson kell nekik előjönni; ha rettegést és zavart
akarsz csak okozni s azt, hogy életveszteség nélkül vonúljanak vissza,
akkor e bű lándzsa tompa végével üss a szobrok közé; de ha vérontást
kivánsz, élével vágj közibük.

A békeszerető Aben Habuz vonásai kissé elkékedének, remegő mohósággal
nyúlt a bű lándzsa után, s ősz szakálla rezgett fuldokló örömében.

– Fia Abu Ajeebnek! kiálta fel; úgy hiszem egy kis vér nem fog ártani.

Ezt mondva, a bű lándzsa élével a törpe szoborkák közé vágott, néhányra
a tompa véggel ütött, mire az elsők halottként terültek el, a többi
pedig össze elegyedve s egymás ellen fordulva harczolt.

A csillagász alig birta a legbékeszeretőbb fejdelem kezét nyugvásra s
arra birni, hogy valamennyi ellenségét ki ne végezze: végre sikerült
neki őt a toronyból lehozni s a lope-i szoros melletti hegyekbe
vizsgálókat kiküldeni.

Ezek oly hirrel tértek vissza, hogy a Granada előtti sierra közepén egy
keresztyén had nyomult elő, de pártszakadás támadván közöttük,
fegyvereiket egymás ellen forditák, s nagy vérontás után visszavonúltak
a határszélre.

Aben Habuz el volt ragadtatva a talizman hatásától.

– Valahára, mondá, békében élhetek, s elleneim hatalmamban vannak. Ó
bölcs fia Abu Ajeebnek, mivel hálálhatom meg neked e jótéteményt?

– Egy öreg bölcsész igényei, ó király, csekélyek és egyszerűek; csak azt
engedd, hogy barlangomat illendő remete lakká alakíthassam, s meg vagyok
elégedve.

– Mily nemes a valódi bölcs mérséklete! viszonzá Aben Habuz, alattomban
örülve a jutalom olcsóságán. Előhivatta kincstárnokát, s megyhagyta
neki, hogy Ibrahimot a remete-lak felszerelésére kivántató összegekkel
lássa el.

A csillagász most több rendbeli szobát vágatott a kemény sziklában,
melyek csillagvizsgáló csarnokával összefüggésben lennének; aztán pompás
ottomanokkal és pamlagokkal bútoroztatá ezeket, s a falakat a legdúsabb
Damask szövettel vonatta be.

– Koros ember vagyok, mondá, s nem fekhetem tovább csontjaimmal kő
ágyakon, s e nyirkos falakra is szükséges a lepel.

Fürdői is voltak, ellátvák minden nemével az illatos szereknek és
regényes olajaknak. – Mert a fürdő, gondolá, nélkülözhetlen a kor
merevségének egyensúlyozására s visszaadni a tanulmányok által
összezsugorodott test friss voltát s hajlékonyságát.

Termeibe számtalan ezüst és kristály vilárt függeszte, mikben az
egyiptomi sírokban talált rendelvény szerinti szagos olaj égett. Ezen
olaj kifogyhatlan volt s a mérsékelt napvilághoz hasonló szelíd
világitást terjeszte. – A napfény, mondá, nagyon erőszakosan és
vakítólag hat az öreg ember szemeire, s a lámpa-világ sokkal összeillőbb
egy bölcsész tanulmányaival.

Aben Habuz kincstárnoka megnyögött a remete-lak felszerelésére naponként
kivánt összegek terhe alatt, s panaszait a király elé terjeszté. A
királyi szó azonban ki volt mondva; Aben Habuz vállat vonita: – Türelem,
szólt, e vén ember Egyiptom roppant düledékei s a pyramisok bensejéből
vette bölcsészi elvonultságának eszméjét; de mint minden dolognak, ugy e
barlang felszerelésének is egyszer csak vége szakad majd.

A királynak igaza volt, a remete-lak valahára elkészült, s pompás
föld-alatti palotát képeze.

– Ki vagyok elégitve, szólt ekkor Ibrahim Ebn Abu Ajeeb a
kincstárnokhoz; most már magányomba zárkozom, s időmet tanulmányoknak
szentelem. Nincs többé semmi óhajtásom, épen semmi, kivéve egy kis
mulatságot, mely az észlelés pihenő közeiben némi szórakozást szerezzen.

– Ó bőlcs Ibrahim, kivánj tetszésed szerint; köteles vagyok magányodat
minden kellékkel ellátni.

– Én tehát nehány tánczosnőt kivánok; mondá a bölcsész.

– Tánczosnőt! viszhangozá az elbámult kincstárnok.

– Igen, tánczosnőket; felelt komolyan a bölcs; nehány elég lesz, mert
hiszen én kevés igényű s könnyen kielégithető öreg ember és philosoph
vagyok. Azonban ifjak legyenek és szépek, mert a szépség és ifjuság
látása frissitőleg hat a hajlott korra.

Mig a bölcs Ibrahim Ebn Abu Ajeeb ily ildomosan tölté idejét a remete
lakban, a békeszerető Aben Habuz dühös szobor csatákat vivott tornyában.
Dicsteljes dolog is volt az egy hozzá hasonló csendes viseletű öreg
emberre nézve, hogy ily könnyen viselhete háborút s hogy szobájában,
csak ugy mulatva, csoport legyekként törülhete el egész seregeket.

Egy ideig szabad tért engede ő tomboló szeszélyeinek, sőt betörésekre is
ingerlé szomszédjait; de ezek lassankint únni kezdék az ismételt
vereségeket, s végre egy sem merte átlépni a határszéleket. Az ércz
lovag hónapokon át mozdulatlan állott nyugodt talapzatán, egyenesen a
légbe feltartott lándzsájával, s az érdemes öreg fejdelem sajnosan kezdé
nélkülözni szokott foglalkozását s az egyhangu nyugalmas életben
zsémbessé lőn.

Egy napon végtére a talizman ércz lovag hirtelen megfordula sarkán s
előre szegzett lándzsájával a Guadix hegyek felé mutatott. Aben Habuz
tornyába sietett, de a mondott irányban lévő bűvös asztalon mindent
nyugodtan talált; egyetlen szobor sem mozdult helyéből. E körülményen
felakadva, lovas csapatot külde vizsgálódni a hegyek közé.

A lovagok három nap mulva vissza tértek.

– Minden hegyszorost kikutattunk, jelenték, de egyetlen sisakot vagy
gerelyt sem veheténk szemügyre. Kirándulásunk összes eredménye egy
elragadó szépségű keresztyén hölgy, kit délszakban forrás mellett alva
találtunk, s foglyul hozánk.

– Egy elragadó szépségű hölgy! kiálta fel Aben Habuz, mialatt szemei
lelkesedéstől ragyogtak; hozzátok őt előmbe.

A gyönyörű leány, parancsához képest, elébe vezetteték. A pazar
fényüzésnek ama pompájával, mely az Arab uralom idejében a Góthspanyolok
közt divatozék, volt ez öltözve. Tündöklő fehérségű gyöngyök vegyültek
holló fürtei közé; homlokán szemeinek ragyogásával vetélkedő ékkövek
csillogtak. A nyakát körülfolyó aranylánczról kis ezüst lant függött le
oldalára.

Sötét szemeinek villanásai tűz szikrákként pattantak Aben Habuz korhadt
gyulékony szivébe; lépteinek bájszerű uszását látva, keringett vele a
világ.

– Legszebbike a nőknek, kérdé elragadtatva; ki és mi vagy te?

– Ama góth herczegek egyikének leánya, kik nem rég e tartományokon
uralkodának. Atyám seregei mintegy bűv hatalom által vesztek el e hegyek
közt, ő számüzetett, leánya pedig fogoly.

– Őrizkedjél ó király! sugá Ibrahim Ebn Abu Ajeeb; a leány egyike lehet
ama északi boszorkányoknak, kikről már hallottunk, s kik gyakran
legcsábitóbb alakot öltenek, hogy megronthassák a vigyáztalant. Ugy
tetszik, mintha szemeiből varázs erőt s minden mozdulatából bűbájt
olvasnék. Bizonyosan ez lesz a talizmán által mutatott ellenség.

– Fija Abu Ajeebnek, felelt a király; te, megengedem igen bölcs ember s
nagy szellem-idéző vagy, az asszonyok körül azonban mód nélkül járatlan.
E tudományban én senkinek sem engedek, nem, még magának bölcs Salamonnak
sem, mind a mellett hogy annyi sok feleséget és rabnőt tartott. E
hölgyre nézve, én mi veszélyest sem látok benne, sőt igen szépnek
találom s megnyerte tetszésemet.

– Halld ó király! viszonzá a csillagász, talizmánom által én neked sok
győzelmet szereztem, de a zsákmányban soha nem osztozám. Engedd hát
nekem e bitang fogolyt, hadd vidítsa fel magányomat ezüst lantjával. Ha
valóban tündér, én birok ellenszerekkel mik varázs erejével daczolnak.

– Mit? még több nő kell? kiálta Aben Habuz. – Hát nincs még elég
mulattató tánczosnőd?

– Tánczosnőim vannak, igaz, de nincsenek énekesnőim. Pedig nagyon jól
esnék néha néha egy kis dallás, felderíteni tanulmányokban elfáradt
lelkemet.

– A manóba, remetés követeléseiddel! mondá türelmetlenül a király. E
hölgyet én magamnak szemeltem ki, s igen gyönyörködöm benne, épen ugy,
mint Dávid, bölcs Salamon apja, gyönyörködött a Shunamita Abisag
társaságában.

A csillagász további kérelmei s szorgalmazásai még tagadóbb válaszra
ingerlék a királyt, – igen boszús kedélylyel váltak el egymástól.

A bölcs, remeteségébe zárkozott a kedvetlen ügy fölött tépelődni;
mielőtt elment volna azonban, még egyszer inté a királyt, őrizkednék
veszélyes foglyától. De hol van az öreg szerelmes, ki tanácsra hallgat?
Aben Habuz tökéletes rabja lett szenvedélyének. Egyetlen iparkodása
volt, magát a góth szépség szemeiben szeretetre méltóvá tehetni.
Ifjusága nem nagyon ajánlhatá őt, az igaz, de annál inkább gazdagsága, s
a vén szerelmes többnyire bőkezű is szokott lenni.

A granadai Zacatin legdrágább keleti árui felhányattak; selymek,
ékszerek, roppant értékü gyémántok, válogatott illatok, minden mit Ázsia
és Afrika ritkát és becsest nyujthatott, a herczegnőre halmozva lön.
Színjátékok és ünnepélyek minden nemei rendeztettek mulattatására:
dalmüvek, táncz, tornák, bika viadalok; Granada egy időre szakadatlan
fényben uszásnak lön színhelyévé.

A góth herczegnő e ragyogó pompát ugy tekinté mint ki a nagyszerű
életmódot megszokta. Mindent, rangjának vagy inkább szépségének tartozó
hódolatként fogadott; mert a szépség a rangnál is tulzóbb szokott lenni
követeléseiben. Sőt alattomban örűlni látszott, ha a királyt oly
költségekre veheté, mik alatt kincstára megnyögött, s ha aztán e
határtalan pazarlást mindennapi dolognak nézheté.

A tiszteletre méltó szerető tehát legnagyobb törekedése és bőkezűsége
mellett sem hizeleghete magának a nő szive megnyerésével. Ez haragosan
soha sem nézett ugyan reá, az igaz, de mosolyogva sem. Mihelyt
szerelméről kezdett beszélni, a hölgy ezüst lantját zendité meg; valami
mysticus varázs volt e hangokban. A fejdelem azonnal szunyadni kezdett,
ellenállhatlan szender lepte el, s fokonként álomba merűlt, melyből
csodásan épülten de egy időre egészen lehűtött szenvedélylyel ébredt
fel. Ez ugyan vágyainak nem volt épen megfelelő; de ellenben e
szendergések kellemes álmokat hoztak, mik tőkéletesen lebékózták a
szunnyadó szerelmes érzékeit; és igy, ő folytatta álmodozásait, mi alatt
egész Granada korholta elkábultságát s zúgott a zenére vesztegetett
kincsekért.

Végre olyszerü veszély tornyosult Aben Habuz fejére, mely ellen
talizmánja őt nem védheté. Lázadás ütött ki fővárosában, s palotáját
fegyveres gyülevész nép fogta körül, élete s keresztyén kedvesének élete
ellen fenyegetőzve. Régi harczias szellemének egy szikrája röppent fel
kebelében. Maroknyi testőr csapattal támadta meg s űzte szét a
lázadókat, s a főlkelést csirájában elfojtá.

A rend visszaállitása után fölkereste a csillagászt, ki még mindig
remeteségébe zárkozottan a neheztelés keserű falatán rágódott.

Aben Habuz engesztelő hangon szólitá őt meg.

– Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, szólt, te jól megjóslád a szép fogoly által
reám háromolható veszélyeket; mond meg hát azt is, te ki oly éles
észszel vagy előre látó, miként háríthatom el azokat magamról?

– Távolitsd el körödből az okot – e hölgyet.

– Inkább országomtól válok meg; kiálta Aben Habuz.

– Te mindkettő elvesztésének nézesz elébe; viszonzá a csillagász.

– Ne légy oly szigoru és haragos, ó legmélyebb elméjü philosoph; vesd
egy mérlegbe a fejdelem és szerető kettős baját, s mutass utat módot a
fenyegető vész megelőzésére. Nem gondolok én hirnévvel, nem hatalommal,
nekem csak nyugalom kell; ó volna bár egy csöndes menhelyem, hova a
világ s annak zaja, fénye, gondjai elől menekülhetnék, s hol hátralévő
napjaimat háborgatlan szerelemnek szentelhetném.

A csillagász egy perczig bokros szemöldei alól tekinte reá.

– S mit adnál, ha egy ily menhelyet szereznék neked?

– Magad határozhatnád meg jutalmadat, s bár mi lenne az, ha csak
hatalmamban állna teljesitése, oly szentűl, minthogy élek, megadnám.

– Hallottál e már ó király Irem kertjéről, a boldog Arábia csodaműveinek
ezen egyikéről?

– Hallottam e kertről; a korán „Hajnal hasadás“ czimű czikkében van róla
emlités; sőt e kivül Mekkából jött vándoroktól is bámulatos dolgokat
hallottam róla beszélni, de eddig csupán üres meséknek tartottam ezeket,
olyanoknak, minőket távol országokban járt utasok szoktak egyre másra
regélni.

– Ne tartsd meséknek ó király az utazott emberek tapasztalásait; jegyzé
meg komolyan a csillagász; a világ széleiről hozott becses
tanritkaságokat foglalnak azok magukban. Az Irem kertet és palotát
illetőleg, mi ezekről mondatik, az mind való: saját szemeimmel láttam
mindkettőt – figyelj kalandomra, mert vonatkozással bir az a te
kérelmedre.

– Ifju napjaimban, mint pusztaságot lakó arab, atyám tevéit őrizém. Az
Aden pusztán haladva át, a tevék egyike eltévedt a többitől s elveszett.
Több napig jártam utána, s egy napon déltájban, tikkadtan s elfáradva,
pihenni dőltem, s egy pálma fa árnyában gyér vizű forrás mellett
elaludtam. Felébredvén, roppant város kapuja előtt találtam magam.
Bemenék s nagyszerü utczákat és téreket láttam, de mind néma volt és
lakatlan. Igy jártam keltem, mignem egy dicső palota és kerthez értem,
mely temérdek szökő kút és halastó, lugas és virág és izletes gyümölcsű
fákkal vala ékes; de még folyvást egyetlen lélek sem volt látható. Erre
én e magány által megrémülten elsiettem, s a város kapuján kilépve
megfordultam még egyszer visszatekinteni; de már ekkor minden eltünt, s
csak a végetlen sivatag terült el előttem.

Nem messze aztán egy idős dervissel, ki a táj őshagyományai és
rejtelmeiben jártas volt, találkozván, elmondám néki esetemet. Ez, mondá
ő, a nagy hirü Irem kert, a sivatag csodáinak egyike. Néha néha
mutatkozik az csak hozzád hasonló vándorok szemeinek, megörvendeztetvén
azokat tornyok és paloták és diszes berkek látásával, aztán elenyészik s
csupán a pusztai magány marad. Története pedig következő. Hajdankorban,
midőn e vidéket az Additák lakták, Sheddad király, fia Adnak s
dédunokája Noénak, fényes várost alapíta itt. Elkészültével,
nagyszerűségét látva, szive kevélység és nagyravágyásban fuvalkodott
fel, s egy királyi palota épitését határozá el, kertekkel, melyek a
koránban említett mennyei paradicsommal vetélkedjenek. Az ég átka
azonban elbizottságáért utólérte őt. Mind ő, mind alattvalói
eltörültettek a földről, s a fényes város és palota és kertek örökös
varázszsal lőnek illetve, mely őket emberi szem elől elfödi, s csak
időnként engedi láthatni, hogy a király bűne örök emlékü maradjon.

E történet ó király s a látott csodák lelkembe vésődtek, s későbben,
midőn Egyiptomba s itt bölcs Salamon könyvének birtokába jutottam,
határozattá érett bennem visszatérni és Irem kertjét még egyszer
megszemlélni. Ugy tevék; a rejtély jártas szemeimnek nyilvánult, s én
elfoglalva Sheddad palotáját, nehány napig ez édenben időztem. Az
őrszellemek bűv hatalmamnak engedelmeskedének, s felfödözék ama varázs
erőt, melyel e kert létesült s később láthatlanná lesz. Hasonló palotát
és kertet, ó király, én csinálhatok neked, akár itt is, a város fölé
emelkedő hegy tetején. Mert hiszen nem ismerek-e én minden titkos bűv
erőt? s nem vagyok-e bölcs Salamon tankönyve birtokában?

– Ó bölcs fija Abu Ajeebnek, kiálta fel vágy remegve Aben Habuz; te
valóban dús tapasztalatú utas vagy s bámulatos dolgokat láttál és
tanultál! Teremts nekem ily édent, s kivánj akár mit, ha bár országom
fele része lenne is.

– Hajh! felelé az előbbi; jól tudod, hogy öreg ember s könnyen
kielégithető bölcsész vagyok; minden jutalom, mit kérek, az első teher
hordó állat a rajta lévő teherrel, mely e palota kapuján bemenend.

A fejedelem szivesen egyezett ez olcsó árba, s a csillagász megkezdé
munkálatait. A hegy tetején, közvetlenül földalatti remete laka fölött,
hosszu folyosót épitetett, mely egy erős torony közepe alatt végződik.

A torony kül-csarnokának magasan domboruló boltive alatt izmos
kapuszárnyak zárták el a bejárást. E kapu homlokzatára a csillagász
saját kezeivel faragott egy roppant idomu kulcs alakot, a külcsarnok
boltivére pedig egy óriási kezet. Hatalmas talizmánok voltak ezek,
melyek fölött ő ismeretlen nyelven mondatokat ismételt számtalanszor.

Midőn e mű elkészült, két napra csillagászi termébe zárkozott, s
rejtélyes varázslatokkal foglalkozék, a harmadikon fölment a hegyre, s
az egész napot tetején tölté. Az éj késő órájában jött le, s Aben
Habuznak jelenteté magát.

– Valahára ó király, elkészültem munkámmal. A hegycsúcson áll a
legdiszesebb palota, minőt valaha emberi agy kigondolhatott, vagy emberi
szív kivánhatott. Vannak ékesnél ékesb csarnokai, termei, bájló kertjei,
hideg forráskútai, illatos fürdői; szóval az egész hegy paradicsommá van
alakítva. Irem kertjéhez hasonlólag, nagy hatalmu bű-szó védi s rejti el
halandók fürkésző szemei elől, kivévén azokat, kik a talizman titkát
birják.

– Elég, vágott közbe örvendetesen Aben Habuz, holnap virradatkor azonnal
felmegyünk s átveszszük. – A boldog fejdelem keveset aludt ez éjjel.
Alig csillámlott meg az első napsugár Sierra Nevada hólepett fokán,
midőn ő már lovára ült, s válogatott csekély kisérettel lovagolt fel egy
meredek és keskeny uton a bérczre. Mellette, fehér paripán, a góth
herczegnő nyargalt drága kövekkel ragyogó ruhában, s az ezüst lanttal
oldalán. A csillagász a király másik oldalán mendegélt hieroglyphes
botjára támaszkodva, miután ő soha semmiféle lóra nem ült.

Aben Habuz kiváncsian tekinte fel meglátni a tündöklő kastély tornyait s
a kerteknek a magasban elnyúló terraszait; de semmi ilyest nem fedezhete
fel.

– Épen ebben fekszik rejtelme és biztonsága a palotának, – mondá a
csillagász; mig a varázsilletett kapun át nem haladsz, s magad a
birtokba nem helyezéd, addig semmit sem lehet látni.

A külcsarnokhoz közeledve a csillagász megállott, s a bolt íven és a
kapu fölött lévő faragott kulcs és kézre mutatva folytatá:

– Ezek, ugymond, a bejárást megtiltva őriző talizmánok. Mig ama kéz le
nem nyúl s meg nem ragadja a kulcsot, sem emberi hatalom se bűbájos
mesterség nem vehet erőt e hegy urán.

Mig Aben Habuz tátott szájjal s néma csodálattal bámulta e természet
fölötti talizmánokat, a herczegnő paripája előre haladt s a kapu felé, a
folyosó közepéig vitte őt.

– Im, kiáltá a csillagász, ez a nekem igért jutalom, az első állat a
rajta lévő teherrel, mely a bűvös folyosón bemenend.

Aben Habuz mosolyogva hivé hogy az őreg ember csak tréfál, de midőn
látta hogy ez komolyan veszi a dolgot; ősz szakálla reszketett mérgében.

– Abu Ajeeb fia! szólt komor arczal; minő kétértelműség ez? Te jól tudod
az igért jutalom értelmét: az első teher hordó állat terhestől, mely e
palota folyosójába lép. Vedd a legerősebb öszvért ólaimból, rakd meg
kincstáram legértékesb czikkeivel, s tied leend: de ne merészelj ahhoz
emelkedni gondolatban, ki az én szivemnek gyönyörűsége.

– Mi szükségem van nekem értékre? dörgé boszusan a csillagász; nem
enyém-e bölcs Salamon tankönyve, s általa a földteke minden rejtett
kincse? A herczegnő jogszerűen enyém, te királyi szavad adtad, s én
sajátomnak követelem őt.

A herczegnő büszkén nézett le paripájáról, s megvetési gyönge mosoly
játszott rózsás ajkain, midőn a két ősz szakál az ifjuság és szépség
birtokáért vitázott.

A fejedelem dühe nagyobb volt mint méltányossága.

– Puszták alacsony fia te! orditá, sok mesterséget tudhatsz, engem
azonban uradúl ismerj s ne merészelj kikötni királyoddal.

– Uramúl! viszhangozá a csillagász; királyomúl?! Egy vakand túrás
királya akar uralkodni a fölött, ki bölcs Salamon talizmánjait birja?
Élj boldogúl, Aben Habuz; kormányozd piczi országodat s élvezd a te –
bolondok számára megrendelt paradicsomodat; részemről, én nevetni foglak
bölcsészi elvonultságomból.

Igy szólva, megragadta a paripa kantárát, botjával a földre ütött s
elsülyedt a góth herczegnővel együtt. A föld ismét bezáródott fölöttük s
nyoma sem maradt a nyilásnak melyen eltűntek.

Aben Habuz megdöbbenésében nehány perczre szavát vesztve állott. Magához
terve ezer munkással ásatott lefelé a kellő irányban, de hasztalan, a
köves alap daczolt ásóikkal, vagy ha sikerült is kissé behatni,
gyorsabban telt be ismét földdel a nyert nyilás, mint ők felhányhaták.
Aben Habuz a barlang torkolatát is, mely a csillagász földalatti
termeibe vezetett, keresteté, de erre sehol sem lehetett akadni. A
bejárás egykori helyét ős szikla lemez boritá.

Ibrahim Ebn Abu Ajeeb eltűntével megszűnt a talizmánok ereje is. Az ércz
lovag arczával a hegy felé fordúlva maradott, s lándzsáját ama pont felé
szegezé, hol a csillagász elsülyedett, miként ha ott leskelődnék Aben
Habuz leghalálosabb ellensége.

Időről időre zene és női dal el-elhaló hangjai voltak a hegy mélyéből
hallhatók, s egy pór hirül hozá egy napon a királynak, hogy a múlt éjen
hasadásra talált a sziklában, ezen befelé mindaddig mászott, mig egy
földalatti csarnokba tekinte le, hol a csillagászt pompás pamlagon
szenderegni látta s szundítani a herczegnő ezüst lantjának zengésére, mi
érzékeire bűvös hatást látszék gyakorolni.

Aben Habuz keresé a szikra hasadást, de ez már ismét bezáródott.
Megkisérté ujolag kiásni vetélytársát, s megint sikertelen. A kulcs és
kéz varázsereje sokkal hatalmasb volt hogy sem emberi erőködéssel
lehessen egyensúlyozni. A hegytetőn, az itt igért palota és kert
helyett, kopár pusztaság maradt; e nagy várakozásu édent vagy bűbáj tevé
láthatlanná, vagy csak a csillagász meséje volt az egész. A világ ez
utóbbit kegyeskedék gyanitani, s némelyek e helyet „A király
bolondságának,“ mások pedig „A bolond paradicsomának“ nevezék el.

Hogy Aben Habuz bánata tetőpontját érje el, szomszédjai, kiket nem rég
ingerlett és tetszése szerint vert, midőn még a talizman ércz lovag
hódola parancsának, tapasztalván, hogy már többé nem védi őt bűverő,
minden oldalról betörtek tartományaiba, s a legbékeszeretőbb király
hátralévő napjai szakadatlan csatározásoknak lőnek lánczolatává.

Végre meghalt Aben Habuz s eltemetteték. Azóta századok múltak. Az
eseménydús hegyre az Alhambra építetett, s némi arányban valósitja az
Irem kert meseszerű gyönyöreit. A varázs illetett toronykapu még épen
áll, kétségkivűl a rejtelmes kéz és kulcs által oltalmazva; s jelenleg
az Igazságkaput, a vár fő bejárását képezi. E kapu alatti földalatti
lakában mondják, tartózkodik még mindig a vén csillagász, pamlagán s a
herczegnő ezüst lantjának zengése mellett szunyókálva.

Az öreg sérvitézek, kik e kapunál őrt állanak, hallják néha a dallamot
nyári éjeken, s a szenderítő hatásnak engedni lévén kénytelenek,
nyugodtan gunyasztanak állomásaikon. Sőt a mi több, oly álomhozó szellem
lengi körül e helyet, hogy még a világos nappal őrködők is fej
bólingatva láthatók a folyosó kőpadjain, vagy jó izűt alusznak a közeli
fák alatt, annyira hogy ez mindenesetre a legálmosabb őrszem állomás az
egész keresztyén világon.

Régi legendák azt tartják, hogy mind ez örök időkig igy leend. A
herczegnő a csillagász foglya marad, a csillagászt pedig a herczegnő
bűvös álomban tartja, egész a végső napig, mindaddig mig a rejtelmes kéz
meg nem ragadja a végzetszerű kulcsot s a megbűvölt hegy varázslatát el
nem oszlatja.



HORATIO SPARKINS.

(BOZ. (DICKENS.) _Sketches_.)

– Valóban, szerelmem, ő a múlt kör-estélyen igen forgolódott Teréz
körül, szólt Maldertonné férjéhez, ki a városban töltött nap fáradalmai
után, selyem kendőbe kötött fővel s lábait a kandalló tűz elibe nyújtva,
Porto-borát iddogálta; – nagyon forgolódott; s én újra mondom, hogy
minden lehető módon bátorítanunk kell őt. Mindenesetre meg kell őt
hívnunk ebédre.

– Kit kell meghívnunk? kérdezte Malderton úr.

– Na s hiszen tudod kit értek, kedvesem – azt a fekete bajszos és fehér
nyakkendős fiatal embert, ki az utólsó körestélyen először jelent meg, s
kiről most az egész leány világ beszél. Izé – istenem! hogy is hívják –
Marianne, mi is a neve? folytatá Maldertonné, kisebbik leányához
fordúlva, ki erszény kötéssel foglalkozott s érzelgő arczot csinált.

– Mr. Horatio Sparkins, mamám; felelé Marianne kisasszony, egy
Júliaszerű sohajjal.

– Az ám, csakugyan, Horatio Sparkins; mondá Maldertonné. Szó sincs róla,
ő a legúriasabb külsejű fiatal ember, kit életemben láttam. Abban a
gyönyörű új ruhában melyet a múlt éjen viselt, egészen hasonló volt –
egészen olyan volt, mint – mint –

– Mint Leopold herczeg, mamám, – oly nemes, oly érzelemdús! végzé be
Marianne buzgó csodálat hangján.

– Fontolóra kellene venned kedvesem – kezdé újra Maldertonné, hogy Teréz
most már huszonnyolcz éves, s hogy csakugyan itt az ideje valamihez
fognunk.

Malderton Teréz kisasszony egy igen apró, kissé kővér, piros arczú leány
volt, de mindig jó kedvű, s még nem járt jegyben, bár – hogy méltányosak
legyünk iránta – a baj nem az ő állhatatossága hiányának tulajdonitandó.
Hiába tetszelgett tíz éven át; hiába kötöttek Maldertonék széles
ismeretséget Camberwell sőt a szomszéd városok házasulandó fiatalaival,
nem is említve a fővárosból kirándulókat. Malderton Teréz kisasszony ép
oly ismeretes volt, mint a Northumberland palota (vagy a budapesti
lánczhid oszlopzata) fölötti oroszlyán, s épen oly valószinűséggel birt
helyben maradása, mint emezé.

– Bizonyos vagyok benne, hogy tetszeni fogna neked; folytatá Maldertonné
– oly nagyúrias!

– Oly müvelt! mondá Marianne.

– S oly gyönyörüen beszél! tevé hozzá Teréz.

– Irántad igen nagy tisztelettel viseltetik, kedvesem; mondá férjének
bizalmas hangon Maldertonné. Malderton köhhentett s a tüzbe nézett.

– Igen, én tudom, ő nagyra becsüli papa társaságát; erősité Marianne.

– Kétségen kivűl; viszhangozá Teréz.

– Úgy van, ezt nekem is nyilvánitá; jegyzé meg Maldertonné.

– Jó, jó; válaszolá a hizelgés által megnyert Malderton; a holnapi
körestélyen, ha találkozom vele, majd tán meghivom. Reménylem, tudja,
hogy Oak-lodgeban Camberwellben lakunk?

– Természetesen – s azt is, hogy egy fogatú hintót tartasz.

– Majd meglássuk; mondá Malderton, kis gunnyasztásra helyezkedve el; –
majd meglássuk.

Mr. Malderton azon embereknek volt egyike, kiknek egész eszmeköre a
Lloyd, börze, kelet-indiai társulat és bank körűl forog. Egy két
sikerült nyerészlet, homályos és aránylag szegény helyzetéből jólétre
emelte őt. Mint ez hasonló esetekben gyakran történik, önmagáról és
családjáróli fogalmai vagyona növekedtével rendkivűli magas fokra
emelkedtek; előkelő szokásokat, izlést és sok egyéb majmoló bohóságokat
negélyeztek, s határozott és méltó irtózattal fordúltak el mindentől, mi
közönségesnek volt tekinthető. Vendégszerető volt fitogtatásból,
szűkkeblű tudatlanságból, s előitéletes elbizottságból. Az önzés s
fényüzési vágy rá vitte hogy pompás asztalt tartson: az ajánlkozó
alkalom s a földi jók szeretete pedig temérdek vendéget biztositott
neki. Müvelt embereket, vagy kiket ő azoknak tartott, szeretett
asztalánál látni; de az „elménczeket“, mint ő nevezé, soha sem tűrhette.
– Alkalmasint két fia kedvéért táplálta ő ezen indulatát, kik az ő
tisztelt szüleikben erre nézve nem költhettek aggodalmat. A család
büszkeségét helyezte abban, hogy magasabb körökben keressen
ismeretségeket és összeköttetéseket, mint a minőben maga forgott; s e
vágynak – hozzájárulván még a saját szűk körén kivűl fekvő világnak épen
nem ismerése, egyik kényszerű következése az lőn, hogy a ki csak
magasabb rangú s előkelőbb emberekkel némi ismeretségben állott, az
Oak-lodgei asztalhoz Camberwellben biztos útlevéllel bírt.

Mr. Horatio Sparkins első megjelenése a körestélyen, a meglepetés és
kandiság nem csekély fokát kelté fel a rendes látogatókban, vallyon ki
lehet? Láthatólag tartózkodó s látszólag méla bús. Talán pap-jelölt?
Ennek igen jól tánczol. Vagy ügyvéd? neve nincs a sorozatban. Igen
választékos szavakkal és sokat beszélt. Vagy talán valamely kitűnő
külföldi, ki oly czélból jött Angliába, hogy az országot, szokásait s az
itteni életmódot leírja; s ki a nyilvános bálakba és közlakomákra azért
jár, hogy megismerkedjék a magas körök légzetével, a bevett
illemszabályokkal s angol finomsággal? – Nem, kiejtése nem külföldies.
Orvos-e, vagy hirlapiró, vagy divatregények szerzője, vagy művész? – Nem
és nem, valamennyi ezen sejtelmet megczáfolta valamely érvényes
ellenvetés, – „Akkor,“ mondá mindenki, „ő bizonyára valaki. – „Én is
annak tartom őt,“ okoskodék Malderton úr magában; miután észreveszi
fensőbbségünket s figyelemmel van irántunk.“

Az imént előadott társalgás utáni éj ismét körestélyi éj volt. A hintó
pontban kilencz órára Oak Lodge kapuja elibe rendeltetett. Malderton
kisasszonyok égszín kék selyem s mű-virággal diszített ruhába öltöztek;
Maldertonné, a kicsiny kövér asszony, hasonlólag, s úgy nézett ki, mint
kettővel sokszorozott idősb leánya; Malderton Frigyes az idősb fiú,
egészen kicsipve, eszmény-minta képe vala valamely piperkőcz pinczérnek;
s Malderton Tamás, az ifjabbik, fehér disz-nyakkendőben fényes gombú kék
frakkban s veres órazsinórral szerfölött hasonlitott Barnwell György
érdekes mellképéhez. A család minden tagja erősen feltette magában, hogy
Sparkins Horatio társaságát keresni fogja. Teréz, természetesen, oly
nyájas és érdekes leend, mint huszonnyolcz éves férj-leső hölgyek
rendesen lenni szoktak; Maldertonné csupa kegy és mosoly lesz; Marianne
nehány sor verset fog kérni emlék-könyvébe; Malderton a nagy ismeretlent
ebédre hivandja meg; Tom pedig a burnót és szivar érdekes tárgyát
választandja a társalgás kezdő betűjeűl. Sőt még maga Malderton Frigyes
is, a családi tekintély mindenben, mi az izlés, öltözék, és divatos
elrendezéshez tartozik – kinek a fővárosban külön szállása volt, ki a
Covent-gardeni szinházba szabadjegygyel birt, ki mindig a havi divat
szerint öltözködött, ki nyaranta fürdőkbe utazott, s kinek valósággal
volt egy meghitt barátja ki egykor ismert egy gentlemant ki valaha
Albániában lakott, – még ő is úgy vélekedett, hogy annak a Sparkins
Horácznak ördöngös derék ficzkónak kell lenni, s feltette magában, hogy
részesitendi őt egy tekeparthiera felhivás szerencséjében.

Az első tárgy, mely az ekként felkészűlt család szemébe a bál-terembe
lépéskor ötlött, az érdekes Horatio volt, a mint homlokáról félre
simított fürtökkel, szemeit fel a padra szögezve, merengő kifejezéssel
arczán, egy szék karjára hajolt.

– Itt van ő, sugá Maldertonné gyöngén meglökve férjét.

– Szakasztott lord Byron! mormolá Teréz.

– Vagy Montgomery! suttogá Marianne.

– Vagy mint Ross kapitány arczképei! vélekedék Tom.

– Tom, ne beszélj szamarakat! szólt atyja, ki minden alkalommal megrótta
őt, alkalmasint hogy valamikép elménczé ne váljék, – pedig e gond nagyon
felesleges volt.

Az elegans Sparkins bámulatra gerjesztő festői helyzetében maradt, mig a
család a teremen áthalodott. Akkor aztán a meglepetés és öröm
legtermészetesebb negélyzésével riadt fel; Maldertonné asszonyt a
legnagyobb szivélyességgel szólitá meg, az ifju hölgyeket a legbájolóbb
modorral üdvözlé, Malderton úr előtt meghajtá magát, s egész a hódolatig
terjedő mély tisztelet kifejezésével fogott véle kezet; a két fiatal
ember köszöntését pedig félig kegyes és félig magasztos módon viszonzá,
mi ezeket tökéletesen meggyőzte arról, hogy Sparkins kétségkivűl igen
jelentékeny s egyszersmind leereszkedő egyéniség.

– Teréz kisasszony, szólt Horatio a szokott üdvözlések után s mélyen
meghajolva; – megengedi e nekem a vakmerőséget remélhetni, hogy ön engem
kegyes lesz boldogítani egy – –

– Azt tartom még nem vagyok ígérkezve; felelt borzasztóan negélyzett
közönynyel Teréz, – de valóban – oly sokan kértek fel –

Horatio oly szeretetre méltóan nyomorúlt arczot vágott, mint egy –
narancshéjon elsiklott Hamlet.

– Szerencsémnek fogom tartani; mondá végre halkan az érdekes Teréz; s
Horatio arcza fényes lőn, mint egy záportól nedves vén kalap.

– Már az igaz, hogy igen derék fiú! jegyzé meg elégülten Malderton,
midőn az engedelmes Sparkins tánczosnéjával az épen alakuló négyeshez
csatlakozott.

– Viselete és modora kitűnő; gondolá Frigyes.

– Igaz, ő első rendű ficzkó; szólt közbe Tom, ki nagy minden lében kanál
volt, – épen úgy beszél, mint árverésen szoktak.

– Tom! mondá ünnepélyesen atyja – úgy hiszem intettelek már, hogy ne
beszélj ostobákat. Tom összehúzta magát, mint a kakas essős időben.

– Mily gyönyörteljes – mondá az érdekes Horatio tánczosnéjához, midőn a
bevégzett négyes után a teremben sétált vele – mily gyönyörteljes, mily
élvezetdús, az élet borongó viharaitól, viszályaitól és bajaitól, ha
csak nehány rövidke mulékony perczre is, elvonúlhatni; s e perczeket,
bár mily tűnékenyek és gyorsak legyenek is, azon egyén áldott bűvös
társaságában tölthetni, kinek borús pillantása halál, hidegsége őrülés,
hűtlensége romlás, állhatatossága pedig menyország fogna lenni; kinek
hajlamát bírhatni a legnagyobb jutalom leendene, mivel az ég egy embert
megáldhat.

– Mily gyöngédség! mily érzelem! gondolá Teréz, a mint egyre sulyosabban
nehezedék tánczosa karjára.

– De elég – elég! kezdé újra az elegans Sparkins, színpadi modorral. Mit
is mondtam? miként is emlithetek én – én – ily érzelmeket? Teréz
kisasszony – (itt kissé habozott) kegyeskedik e megengedni, hogy
felajánljam – –

– Valóban, Sparkins úr, vágott szavába az elragadtatott Teréz s arczát a
legédesebb zavar pírja futotta el – atyámhoz kell önt utasítanom,
beegyezése nélkűl a világért sem mernék –

– Ő semmi esetre sem ellenezheti –

– Ó igen. Ön valóban nem ismeri őt; szakítá félbe Teréz, jól tudván hogy
nincs mitől tartani, de a jelenetnek némi regényes szinezetet adni
óhajtva.

– Nem, ő semmi esetre sem ellenezheti ajánlatomat, hogy önnek egy pohár
czitromvizet hozzak; viszonzá kissé meglepetve az imádandó Sparkins.

– Hát csak ennyi az egész? gondolá magában a csalódott Teréz. Mily nagy
feneket kerített – semminek!

– Igen fognék örűlni, Sir, ha ön jövő vasárnap öt órakor ebédre
megjelenésével szerencséltetne; Camberwellben lakunk, Oak-lodgeban – ha
nincs jobb helyre igérkezve; – mondá az estély végével Malderton, a mint
ő és fiai Sparkins Horáczczal beszélgettek.

Horatio köszönve hajtá meg magát s elfogadta a hizelgő meghivást.

– Meg kell vallanom, folytatá a működő atya s új ismerősét burnóttal
kinálá – hogy ezen estélyekben fél annyi élvezetet sem találok, mint
Oak-lodge kényelmében, hogy ne mondjam, fényében. Ily estélyek öregebb
emberekre kevés vonzerővel bírnak.

– S utóljára is, Sir, mi az ember? kérdé a metaphysicus Sparkins –
kérdem, mi az ember?

– Ah, úgy van, igaz; felelte Malderton – nagyon igaz.

– Annyit tudunk, hogy élünk és léhlzünk, folytatá Horatio; hogy vannak
szükségeink és kivánataink, óhajtásaink és vágyódásaink – –

– Kétségkivűl; szólt Malderton Frigyes elmélyedő arczczal.

– Ismétlem, tudjuk hogy létezünk; folytatá emelt hangon Horatio; de itt
megakadunk; itt vége van tudományunknak; itt van ismereteink tetőpontja;
itt ne továbbja határoztatásunknak. Mit tudunk egyebet?

– Semmit, felelte Frigyes, kinél e részben önmagára nézve senki sem lett
volna képes jobban felelni. Tom szinte akart volna valamit megkisérteni;
de szerencséjére még jókor találkozott atyja haragos nézelletével, s
elsuttyant, mint egy csenésen kapott kis tacskó.

– Becsületemre, szólt az idősb Malderton, midőn a hintóban haza felé
tértek; ez a Sparkins bámulandó fiatal ember. Oly meglepő tudományosság!
oly rendkivűli ismeretek! s oly ragyogó kifejezési tehetség!

– Azt hiszem, hogy valakinek kell neki lenni álnév alatt; mondá
Marianne. Mily regényszerű!

– Igen hangosan és szépen beszél; jegyzé meg félénken Tom – de én nem
egészen értem meg, mit akar mondani.

– Na hiszen én kétségbe is esem már az iránt, hogy te valaha megértsél
valamit; szólt atyja, kit, természetesen, Horatio Sparkins társalgása
sokról felvilágosított.

– Úgy látszik Tom, mondá Teréz – hogy te ez este igen nevetségessé
tetted magad.

– Szó sincs róla; viszhangozá mindenki – s a szerencsétlen Tom lehető
legkissebb térre húzta össze magát. Ez éjjen Malderton úr és Maldertonné
asszony hosszasan értekeztek leányuk jövőjéről s a teendőkről. Teréz
kisasszony arról gondolkozva feküdt le, valljon azon esetre, ha rangos
emberhez menne férjhez, elfogadhatná e lelkiismeretesen mostani
ismerősei látogatásait; s egész éjjel álnév alatti főnemesekről, fényes
körökről, strucztollakról, nász-ajándékokról és Sparkins Horáczról
álmodott.

Vasárnap reggel mindenfélekép találgatták, miként fog a feszűlten várt
Horatio megérkezni. – Bérkocsin e, vagy lóháton, vagy a gyorsszekérrel?
E s hasonló fontosságú gyanitgatások még inkább növelték Maldertonné s
leányai várakozását egész az ebéd idejéig.

– Becsületemre kedvesem, szörnyű alkalmatlanúl esik, hogy az a te
közönséges bátyád épen ma hívta meg magát hozzánk ebédre; panaszkodék
nejének Malderton. Sparkins eljövetelére számitva szándékosan nem hívtam
meg mást, csak Flamwellt. S most ha csak rá is gondolok, hogy bátyád, a
kalmár is itt lesz – szinte borzadok. Ezer font sterlingért se venném
fel, ha új vendégeink előtt boltjáról kezdene beszélni. Aztán még nem
törödném véle, ha elég okosan el tudná titkolni, mennyire szégyenére
válik ő a családnak, de hiszen oly veszettűl bolondja üzletének, hogy
bizonnyal ki fogja böffenteni: kicsoda, micsoda?

Barton Jakab, az érdeklett egyéniség, jó módú fűszerárus volt, s oly
közönséges, oly minden becsület érzés nélkűli ember, hogy soha sem
habozott tettleg bevallani, miként ő űzlet-ember volt és marad, „igy
szerezte vagyonát, s mit bánja, ha ezt az egész világ tudja is.“

– Ah Flamwell kedves barátom, mint van ön? szólt Malderton úr, midőn egy
kicsi pofók emberke, szemein zöld üvegekkel, lépett a szobába. – Vette
soraimat?

– Igen, s azokhoz képest im itt vagyok.

– Nem ismeri ön történetesen nevéről mr. Sparkins-t? Hisz ön mindenkit
ismer.

Mr. Flamwell ama rendkivűl terjedékeny ismeretkörrel biró egyéneknek
volt egyike, kikkel olykor egy egy társaságban találkozunk, s kik azt
követelik, hogy mindenkit ismernek, pedig valósággal senkit sem
ismernek. Maldertonéknál, kik a nagy világ köréből vett meséket mohó
fülekkel hallgatták, különös kegyencz volt ő, s tudván, kikkel van
dolga, mindenkivel ismeretségben állása igényének szenvedélyét a
végtelenig túlozta. Legnagyobb hazugságait rendesen zárjelek közé
szoritva szokta elmondani s oly önmegtagadási arczkifejezéssel, mintha
attól félne, hogy dicsekvőnek fogják tartani.

– Nem, e nevéről nem ismerem őt; felelte halkal Flamwell s roppant
fontos arczot vágott. – De azért kétségkivűl ismerem. Magas-e?

– Közép termetű; mondá Teréz.

– Fekete hajú? tudakozódék Flamwell, egy merész találgatást kisértve
meg.

– Igen; felelt élénken Teréz.

– Orra kissé pisze?

– Nem; szólt lehangoltan Teréz, – római orra van.

– Hát nem római orrot mondtam-e? esett közbe Flamwell. Igen választékos
külsejű fiatal ember?

– Óh, mindenesetre.

– Modora rendkivűl megnyerő?

– Óh, igen! felelte egyszerre az egész család. Önnek ismerni kell őt.

– Úgy van, mindjárt gondoltam, hogy ön bizonyosan ismeri őt, ha a nagy
világhoz tartozik. – Kinek hiszi őt?

– Önök leirása szerint, mondá fontolgatva s hangját suttogásig
mélyesztve Flamwell – erősen hasonlit Fitz-Edvárd Fitz-John Fitz-Osborne
Augustus úrhoz. Igen kitűnő eszű fiatal ember s kissé különcz. Nagyon
valószinű, hogy valamely czél elérhetéseért álnevet vőn fel.

Teréz szive hangosan dobogott. Valóban Fitz-Edward Fitz-John Fitz
Osborne Augustus volna ő? Mily pompásan veendi ki magát e név a fényes
látogató jegyeken! Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne-nő! Az eszme
elragadó.

– Öt percz hiján öt óra; szólt Malderton úr zsebórájára tekintve –
reméllem, csak nem marad el.

– Itt van! kiáltott fel Teréz, midőn a kapuajtón kettős zörgetés
hallatszott. Mindenki oly arczot igyekezett ölteni – minőt az emberek
rendesen szoktak midőn a látogatót különösen várják – mintha cseppet se
gyanitanák jöttét.

A szoba ajtó nyílt – „Mr. Barton!“ jelenté az inas.

– A manó vigye el! morgá Malderton. – Ah kedves Sir, mint van ön? mi
újság?

– Semmi, felelt a fűszerész szokott becsületes nyers modorával. – Semmi
különös. Én legalább mit sem tudok. Na s hogy vagytok lányok gyerekek?
Flamwell úr – örülök hogy van szerencsém.

– Itt van Sparkins úr! mondá Tom, ki folyvást az ablakon nézett ki – oly
fekete lovon jő! – S csakugyan itt is volt Horatio, egy roppant fekete
lovon, mely igen veszélyesen ágaskodott és topogott alatta. Eleget
rángatta ő jobbra balra a kantárszárat, de a ló annál jobban ágaskodott,
horkolt, rugdosott és meg meg iramlott, mig végre csakugyan beegyezett a
megállapodásba jó ötven ölnyire a kaputól, hol aztán Sparkins úr
leszállott róla, s Malderton groomjának gondviselésére bízta. A
bemutatás egész ünnepélyességgel ment végbe. Flamwell, zöld szemüvegei
megűl titokszerű fontossággal tekintett Horatióra; a hős Horatiónak
Terézre vetett édes pillantásai szavakkal ki nem mondható dolgokat
fejeztek ki; Teréz pedig a maga részéről lehetőleg tetszetős lenni
iparkodott.

– Hát csakugyan – az a – hogy is hivják – Augustus-e ő? kérdé súgva
Flamwelltől Malderton, a midőn Sparkins Terézt, az ebédhez vezetendő,
karjára fűzte.

– Nem, legalább nem egészen – felelte e nagy tekintély – nem épen ő –

– De kicsoda hát?

– Csitt! inte Flamwell, sokat jelentőleg rázva fejét, s gyanítni
engedve, hogy ő jól tudja, ki légyen; de fontos állam-indokok tiltják a
mély titok elárulását. Nem lehetlen, hogy a miniszterek egyike, ki a nép
nézeteit ekként akarja kipuhatolni.

– Sparkins ur, szólt az örvendő Maldertonné; legyen szives tarkázni.
John, egy széket kell tenni Teréz és Marianne kisasszonyok székei közé.
– E szavak egy legényhez voltak intézve, ki a ház szokott rendén félig
lovászi, félig kertészi minőségben működött; de kit most, fő feladat
lévén Sparkinsra benyomást csinálni, fehér nyakkendőbe és czipőkbe
bújtattak, s úgy kicsiptek és összekeféltek, hogy egy másod-inashoz
lenne hasonló.

Az ebéd jeles volt; Horatio minden figyelmét Teréz mulattatására
fordítá, s mindenki igen jól érezte magát Malderton urat kivéve, ki jól
ismervén sógora kedvencz beszédtárgyait, minden perczben rettegett, hogy
rákezdi.

– Mikor látta ön utólszor barátját Sir Noland Tamást? kérdé Malderton,
egy oldalpillantással Horatióra, kémelve, mily hatást idézend elő ennél
ily nagy név emlitése.

– Nem – nem igen régen; Gubbleton lordal tennap előtt beszéltem.

– Ah! reméllem egészséges ő lordsága? kérdé a legmelegebb érdekkel
Malderton. Alig szükséges megjegyezni, hogy e pillanatig egészen
ártatlan volt ily nevű egyén létezését illetőleg.

– Egészséges, se baja – igen jól van. Ördöngös jó ficzkó; a Cityben
találkoztam vele, tömérdeket összefecsegtünk. Nekem ő meghitt barátom. –
Azomban nem maradhattam vele oly sokáig, mint szerettem volna, mert egy
bankárnál volt dolgom, ki szörnyű gazdag ember s parliamenti tag, s
kivel szinte meglehetős, sőt mondhatom igen bizalmas lábon állok.

– Tudom, kit ért ön; mondta reá mosolyogva a házi úr; holott valójában
annyit tudott a dologról, mint maga Flamwell.

– Üzlete igen nagyszerű.

Ez a beszédet veszedelmes térre vitte.

– Üzletről lévén a szó; szólalt fel az asztal derekáról Barton; minap
egy úri ember, kit ön Malderton igen jól ismert mielőtt önnek az az első
nyerészlet oly szerencsésen sikerűlt, boltunkba szólt be, és – –

– Barton, adjon csak egy burgonyát; – szakitá őt félbe a szerencsétlen
házi gazda reméllve, hogy a dolgot még csirájában elfojthatja.

– Itt van; felelt a fűszerárus, legkevésbé sem sejtve sógora szándékát;
– és egész egyszerűen kérdé –

– Liszteset kérnék! szakitá őt meg ismét Malderton, félve a történet
végig mondatásától, s iszonyodva e szónok „bolt“ ismétlésétől.

– Azt kérdé, hogy aszongya – folytatá a bünöncz miközben a burgonyát
átnyújtá – aszongya, hogy foly az üzlet? Én tréfásan, mint már szoktam,
aszondom neki, hogy biz én már csak megmaradok üzletemnél, s reméllem,
hogy engem se hágy el üzletem. Ha, ha!

– Sparkins úr! szólt a zavarát eltitkolni hasztalan törekvő házi úr; egy
pohár bort?

– Kész örömmel Sir!

– Örvendek, hogy szerencsém van!

– Köszönöm.

– Minap este; folytatá Horátióhoz a házi úr, részint hogy az új ismerős
társalgási ügyessége kifejthetésének tért nyisson, részint a fűszerész
elbeszélését eltukmálni akarva – minap este az ember természeti
tulajdonairól beszéltünk. Ön okoskodása engem igen meglepett.

– És engem is; mondá Frigyes. Horatio bájtelyesen hajtá meg fejét.

– S kérem, miként vélekedik ön a nőről Sparkins úr? kérdé Maldertonné. A
lánykák somolyogtak.

– A férfi, válaszolta Horatio; a férfi akár egy második éden ragyogó,
vidám, virághimes berkeiben andalogjon, akár pedig a kopárabb, sivár, s
mondhatnám ama köznapi téren forogjon, melyet megszokni a mai világban
kényszerülünk; a férfi, ismétlem, bár mily körülmények közt, vagy bár
mily helyen, akár a rideg éghajlat fagyasztó zivataraival küzdve, akár
az egyenlitő izzó sugarai alatt tikkadva – a férfi, nő nélkül, mindig és
mindenütt – egyedűl lenne.

– Igen örülök, hogy ön ily nemes véleménynyel van Sparkins úr! jegyzé
meg Maldertonné.

– Én is; tevé hozzá Teréz. Horatio gyönyörtelve tekinte reá s az ifju
hölgy telyes pünkösdi rózsává pirúlt.

– Már az én véleményem – kezdé Barton –

– Tudom, mit akar mondani; vágott közbe Malderton, erősen eltökéllve,
hogy sógorát nem engedi másodszor szóhoz jutni – tudom, mit akar
mondani, de az nem áll.

– Mi nem áll? kérdé a bámuló fűszerész.

– Sajnálom, hogy máskép vagyok meggyőződve Barton; felelte a házi úr,
oly határozott modorral, mintha csakugyan vitatna egy állitást, mit a
másik tőn – de nem egyezhetem olyanba, mit én képtelenségnek tartok.

– De hiszen én azt akarom mondani, hogy –

– Ön soha sem fog engem arról meggyőzni; szólt megbikacsolt
arczkifejezéssel Malderton. – Soha.

– Én pedig; mondá Frigyes, apja támadását utánozva – nem egyezhetem
egészen Sparkins úr nézeteibe.

– Hogyan? kiáltott fel Horatio, ki látván, hogy a család női része
csodáló gyönyörrel hallgatja őt, még metaphysikaibb és okoskodóbb lőn –
hogyan? hát a következés nem az ok okozata-e? vagy az ok nem előzi e meg
a következést?

– Ez a dolog veleje, jegyzé meg Flamwell.

– Úgy van; erősité Malderton.

– Mert ha a következés az ok okozata, s ha az ok megelőzi a következést,
akkor, úgy hiszem, önnek határozottan nincs igazsága; tevé hozzá
Horatio.

– Semmi esetre sincs! mondá a lekenyerezett Flamwell.

– Azt tartom legalább, hogy ez a természetes és logicai következtetés?
szólt kérdő hangon Sparkins.

– Kétségkivűl; esett ismét közbe Flamwell. – Tökéletesen megoldja a
kérdést.

– Jó, lehet hogy megoldja; mondá Frigyes. – Az imént nem láttam be
egészen.

– Én még most sem látom be; gondolá a fűszerész, – de Isten neki, legyen
igazsága.

– Mily bámulatos müveltségű ember! súgá Maldertonné leányainak, midőn a
hölgyek ebéd után a nappali szobába távoztak.

– Óh, a legszeretetre méltóbb! szólt egyszerre mind a két leány, – úgy
beszél, mint egy fél-isten. Sokat kellett a nagy világban forognia.

A férfiak magukra maradván, szünet állott be, mely alatt mindenki igen
komoly arczot vágott, mintha egészen át volna hatva az iménti vitatkozás
mélysége által. Flamwell, ki feltette magában, hogy Sparkins Horácz
tulajdonképeni ki létét minden áron kipuhatolja, első törte meg a
csendet.

– Bocsánat Sir: kezdé a kitűrő férfiú – azt tartom, hogy ön az ügyvédi
pályára készűlt? Magam is ügyvéd akartam egykor lenni – s valóban igen
bizalmas viszonyban is állok e derék kar legelső nevezetességeivel.

– Nem, nem épen! felelt kissé habozva Horatio, – nem egészen!

– De ha nem csalódom legalább, sokat forgott ön a selyem ruhák[1]
között? tudakozódék Flamwell.

– Csaknem egész éltemen át; viszonzá Sparkins.

A kérdést e szerint jóformán megfejtettnek látta Flamwell. Ő bizonyára
egy ifju gentleman, ki most fog még ügyvéddé feleskűdni.

– Én nem szeretnék ügyvéd lenni; – mondá Tom, most szólalva meg először
s körűltekintve, vallyon méltatja-e valaki figyelmére e megjegyzést.

Senki sem felelt.

– Nem szeretnék parókát viselni; tevé hozzá Tom, második megjegyzésre is
merészkedve.

– Tom, kérlek ne tedd magad nevetségessé; szólt hozzá atyja. Halgass
szépen, okúlj a hallottakból s ne tégy egyre ily oktalan megjegyzéseket.

– Igen is, atyám; hebegé a szerencsétlen Tom, ki egy szót sem szólott,
mióta fél hatkor még egy darab sűltet kért; most pedig nyolcz óra volt.

– Jól teszed Tom; biztatá jó indulatú nagybátyja; – ne gondolj vele, én
veled tartok. Én se szeretnék parókát viselni. Inkább viselek kötényt.

Malderton úrra erőszakos köhögés jött. Barton folytatá: –

– Mert ha az ember körén túl hág –

A köhögés tizszerezett rohammal ujúlt meg s meg se szűnt mindaddig, mig
ennek ártatlan okozója, ijedtében egészen el nem feledte, mit akart
mondani.

– Sparkins úr, szólt Flamwell újra kezdve a kérdezősködést, – nem ismeri
ön történetesen Delafontaine urat, ki a Bedford-téren lakik?

– Óh igen, jegyem is van nála, gyakrabban volt alkalmam némi
szolgálatokat tenni néki; felelt Horatio s kissé elpirúlt, alkalmasint,
mivel kényszerüleg elárulta magas ismeretségét.

– Ön igen irígylendő, ha alkalma volt e nagy férfiút lekötelezni; jegyzé
meg, mély tiszteletet fejezve ki Flamwell.

– Nem tudom, hogy voltaképen ki legyen; súgá Maldertonnak bizalmasan,
midőn Horátiót a hölgyek szobájába kisérték; – de annyi bizonyos, hogy a
jogi pálya embere, igen jelentékeny egyén s fényes összeköttetései
vannak.

– Mindenesetre, mindenesetre; viszonzá társa.

Az est többi része igen élvezetesen folyt le. – Malderton úr félelme
azon körülmény által, hogy sógora Barton mélyen elaludt, eloszolván;
lehető legnyájasabb és beszédesebb lőn. Teréz kisasszony „Páris
veszedelmét“ zongorázta, még pedig Sparkins szerint müvészileg; s
Frigyes is hozzájuk csatlakozván, mindhárman egy sereg dalt énekeltek
össze, és ama kedves felfedezésre jöttek, hogy hangjaik gyönyörűen
folynak össze. Az igaz, hogy mindhárman a primo-t énekelték, s Horatio,
ráadásúl egy csepp zenészeti hallással sem birván, ehhez még egyetlen
zene-jegyet sem ismert, de azért az idő igen kedélyesen tölt el, s éjfél
már elmúlt, midőn Sparkins a halottas-szekér-szerű paripát előhozatni
rendelte – mely parancsa csak azon világos kikötéssel teljesítetett,
hogy látogatását jövő vasárnap ismétlendi.

– De talán Sparkins úr holnap este is velünk tartana? inditványozta
Maldertonné, – férjem a lánykákat a szinházba akarja vinni.

Sparkins meghajtá magát s megigérte hogy az előadás alatt a 48 számú
páholyban tiszteletét teendi.

– Délelőttjét nem akarjuk elrabolni; mondá Teréz megnyerőleg, – mamánkal
fogunk boltokba járni s egyetmást vásárolni. Jól tudom azonban, hogy az
urak módnélkül irtóznak ily foglalkozástól. – Sparkins ismét meghajtá
magát, s kijelenté, hogy bár szerencséjének tartaná, de fontos ügyek
által lesz elfoglalva délelőttje. Flamwell jelentőleg tekintett
Maldertonra. – Délelőtt törvényszéki ülés van! súgá.

Más nap tizenkét órakor az egyfogatú hintó Oak-lodge kapuja előtt
állott, Maldertonnét és leányait a kitűzött helyekre szállitandó. A nap
tervét úgy intézték el, hogy egy ismerősüknél fognak ebédelni és
szinházba öltözködni; s először is a kalap- és ruhatartókat ezen
ismerősüknél letéve, London félrefekvőbb boltjaihoz hajtattak, hol
jutányosabban lehetett vásárolni. A hölgyek a hosszas út unalmait
Sparkins Horácz magasztalásával űzték el, aztán mamájukat támadták meg,
hogy egy shilling megkimélése végett ily messzire viszi őket, s azt
hitték, hogy talán már soha sem érnek helyre. Végre megállott a kocsi
egy piszkos külsejű bolt előtt, melynek kirakati ablakában minden nemű
árú czikk, a reá tűzött árakkal együtt volt látható. Egyszersmind az
ablak üveghez illesztett s nagy betűkkel írt pár sor jelenté, hogy „itt
mindenféle kelme igen olcsón, a rendes ár felére szállitva le, kapható.“

– Na ugyan mamám szép helyre hozott bennünket! panaszkodék Teréz
kisasszony, – mit gondolna Sparkins, ha itt látna!

– Az ám! szörnyűködék Marianne a puszta eszmére is.

– Mélztassanak leülni nagyságtok. Először is mit parancsolnak? kérdé a
fehér s roppant csokorra kötött nyakkendőt viselő fő-segéd.

– Selyem kelméket szeretnék látni; felelt Maldertonné.

– Azonnal nagysád. Smith úr! Hol van Smith?

– Itt vagyok! kiáltá egy hang a bolt mélyületéből.

– Kérem siessen Smith úr! szólt haragosan a fő-segéd. – Ön soha sincs
itt, mikor szükség van önre.

Az ekként lehető legnagyobb sietségre serkentett Smith, ügyes
könnyüséggel szökött át a boltasztalon s az imént érkezett vevők elibe
állott. – Maldertonné gyöngén felsikoltott; mire Teréz, ki épen ülő
nővéréhez hajoltan ezzel beszélt, feltekinte s maga előtt látta –
Sparkins Horatiót.

„Fátyolt vonunk – mint regényirók szokták mondani – a jelenetre, mely
következék. A rejtélyes, a bölcselő, a regényes, a metaphysicai Sparkins
– ki az érdekes Teréz előtt ifju herczegek s költői lángeszek
megtestesűlt eszmény-képének látszott, minőkről ő olvasott és álmodott
de színről színre láthatni soha sem reméllt – hirtelen Smith Sámuellé,
egy piszkos, bizonytalan lételű, olcsó bolt másod segédévé változott. Az
Oak-lodgei hősnek e váratlan látogatók előli méltóságteljes
elsompolygása csak ama ebéhez hasonlítható, mely e húsos fazékból
elkövetett csenés miatt leforrázva lőn. A Maldertonok minden reményei
egy percz alatt tönkre silányúltak s elolvadtak, miként a
czitromfagylalt elolvad hosszú nyári ebéden; az Almack-ok és előkelő
köröktől ismét oly távol álltak mint az éjszaki földsarktól; s Teréz
kisasszony körűlbelől újra annyi kilátással birt a férjhez menetelre,
mint Ross kapitány birt az éjszak-nyugoti tenger-út meglelésére.

Évek múltak e borzasztó reggel eseményei óta. Az ibolyák háromszor
virágoztak a camberwelli kertmezőn, a verebek háromszor ismételték
tavaszi csiripeléseiket a camberwelli lugasban, de a Malderton
kisasszonyok még mindig hajadonak. Teréz helyzete napról napra kétségbe
esettebbé válik; Flamwell azonban a nagyrabecsülés zenithjén áll, s a
család még folyvást a régi előszeretettel viseltetik az aristocratia
egyénei iránt s növekedett utálattal minden közönséges ellen.



A SZERELEM ZARÁNDOKA.

(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)

Élt hajdan Granadában egy mór király, kinek csak egyetlen, Ahmed nevü
fia volt. Ezt az udvaronczok Al Kamel vagy is a „tökéletesnek“ nevezék
el, a benne már gyermekségében feltünő ész-túlnyomóság kétségbevonhatlan
jeleinél fogva. A csillagászok helybenhagyák e melléknevet, s oly
kedvező jóslatokat mondának a gyermekre, minők csak szükségesek, egy
herczeget tökéletes és boldog uralkodóvá tenni.

Csupán egy felhő lengett jövője fölött s még ez is rózsaszinü volt: hogy
t. i. szerelmes természetü lesz s nagy veszélyeken kellend e szenvedélye
miatt átmennie. Ha azonban a szerelem csábjaitól érett koráig vissza
lehetend őt tartani, e veszélyek elenyésznek, s további életét
háborgatlan boldogságban fogja tölteni.

Minden ilynemü baj megelőzése tekintetéből a király nagybölcsen
elhatározá a herczeget elzárt magányban neveltetni, hol nőarczot soha ne
lásson, s e szót: szerelem, emlittetni se hallja. E végből az Alhambra
fölötti hegy homlokzatán, magas falakkal kerített gyönyörü kertek
közepette pompás palotát épitetett, ugyanazt, mely mai nap Generalife
név alatt ismeretes. A fiatal herczeg e palotába záratott s a
legtudományosabb és hidegvérübb arab bölcsek egyikének, Eben Bonabbennek
gondja s nevelésére bizatott, ki élete nagyobb részét Egyiptomban,
hieroglyphek tanulása s gúlák és régi sirok kutatása közt tölté, s ki
egy egyiptomi mumiában sokkal több kecset talált, mint a legingerlőbb
élő szépségek bármelyikében. A bölcsnek meghagyva lőn, hogy a herczeget
a tudás minden nemében oktassa, egyet kivéve, – a szerelemnek egészen
ismeretlenül kellett előtte maradnia.

– Használj fel minden czélszerü óvszert mit jónak látsz; mondá a király,
de tartsd eszedben ó Eben Bonabben, hogy ha őrködésed alatt fiam e
tiltott tanból csak legkisebbet is eltanul, fejeddel lész érte felelős.

A bölcs Bonabben aszott vonásain e fenyegetésre száraz mosoly vonult át.

– Legyen felséged szive oly nyugodt fiáért, mint enyém az – fejemért,
oly embernek látszom-e én, ki e hiu szenvedélyből leczkéket szokott
adni?

A bölcsész gondos felügyelése alatt a herczeg nagyra nőtt a palota és
kert zárt körében. Fekete rabszolgák teljesiték parancsait, ocsmány
némák, kik mit sem tudtak a szerelemről, vagy ha tudtak is, szavok
hiányzott erről beszélni. – Észtehetségeire különös gondot forditott
Bonabben, s Egyiptom elvont tudományaiba kezdé őt avatni, de ezekben a
herczeg nem nagy előmenetelt tőn, s csakhamar kiderült, hogy a
bölcsészethez nincs hajlama.

Egy ifju herczegre nézve azonban, meglepőleg hajtható volt, kész minden
tanácsot elfogadni, s többnyire az utolsót követni. Elnyomta ásitásait s
türelmesen hallgatá Eben Bonabben tudós hosszu értekezéseit, mikből a
tudománynak némi felületes máza reá is ragadt, s igy érte el
szerencsésen huszadik évét, mint valóságos csodája a herczegi
okosságnak, – de a szerelemről sejtelme sem volt.

Ez időtájban azonban a herczeg viseletén némi változás mutatkozott.
Végkép abba hagyta tanulmányait, s inkább a kertben sétált, vagy a
csermelyeknél mélázott. Egyéb műtanok között kevés zenét is tanult, s ez
most idejének nagy részét foglalá el, s költészeti hajlama feltünővé
lett. A bölcs Eben Bonabben megszeppent, s e haszontalan szeszélyeket
algebrai szigoru feladatokkal akarta belőle kiüzni – a herczeg azonban
csömörrel fordult él ezektől.

– Nem szenvedhetem az algebrát, mondá, kín az nekem és utálat. Valami
inkább szivhez szólót szeretnék.

A bölcs Eben Bonabben e szavakra aszott fejét rázta.

– Itt a philosophiának vége van, gondolá, – a herczeg felfedezte, hogy
szíve van. – S ezután szorgosan kémlelé növendéke lépteit s tapasztalá,
hogy véralkatának rejlő fogékonysága működésben van s csak tárgyat
keres. Érzelemrészegültségben, melynek okát maga sem tudta, járta be
Generalife kertjeit; édes ábrándjaiban néha órákig elmerengett, majd
lantját vette elő s méla bús dallamokat vert rajta s ismét félretevé és
keserves sohajokba tört ki.

E szeretési hajlam fokonkint lelketlen tárgyakra is kiterjedt; voltak
gyöngéd figyelemmel ápolt kedvencz virágai; aztán különféle fákhoz
kezdett ragaszkodni s ezek közt különösen egy szép növésü és hulló
lombozatuhoz, melyre bőven pazarlá szerelmi ömledezéseit, nevét héjjába
vésve, ágaira koszorukat függesztve, s lantkíséret mellett dalokat
énekelve dicséretére.

Eben Bonabben megijedt növendékének e nyugtalan állapotán. A tiltott tan
örvénye szélén látta őt már – hol a legcsekélyebb véletlen is
elárulhatja neki a végzetszerü titkot. Mind a herczeg biztosságaért,
mind pedig saját fejéért remegve sebten ragadá őt ki a kert csábjai
közől, s a Generalife legmagasabb tornyába zárta el. E torony díszes
lakosztályokat foglalt magában s csaknem határtalan távolbai kilátással
bírt, de egyszersmind igen magasan is állt amaz édes légkör és bájoló
lugasok fölött, mik Ahmed fogékony kedélyére oly veszélyes hatást
gyakoroltak.

Mit volt mit tennie azonban, hogy kibékéltesse őt fogságával, s
megkurtitsa unalmas óráit? A kellemes tanoknak minden nemét kimeríté
már, s algebráról szó sem lehetett. Szerencsére, Egyiptomban létekor
Eben Bonabben a madarak nyelvét tanulta meg egy zsidó rabbitól, kire e
tan egyenes hagyomány-vonalban szállott bölcs Salamonról, kit ismét erre
Sheba királyné oktatott. E tan emlitésére a herczeg szemei uj
lelkesedésben ragyogtak fel, s oly mohósággal fogott tánulásához, hogy
nem sokára ép oly jártas lőn benne, mint mestere.

Generalife tornya megszünt magány lenni; közel talált olyanokra, kikkel
társaloghatott. Első ismeretsége egy sólyom volt, mely a sugár bástyafal
egy hasadékában fészkelt, s onnan prédát keresni messze elcsapongott. A
herczeg azonban kevés becsülés vagy szeretetreméltót talált benne. Nem
volt egyéb dicsekedő nagy szavu légi kalóznál, ki csak ragadozásról,
vérontásról s vakmerő kalandokról tudott beszélni.

Közelebb aztán egy bagolylyal ismerkedett meg, egy széles fejü, merev
szemü s szörnyen okos képű madárral, mely a falüregben egész napon át
kancsalul pislogva ült, s csak éjjel repült ki. Nagy igényeket tartott a
tudósságra, beszélt a csillagászatról és a holdról, s néha a sötét
tanokra is czélzott: fő szenvedélye azonban a metaphysica volt, s
hosszadalmas előadásait a herczeg még Bonabbenéinél is nyomósabbaknak
találta.

Volt aztán egy denevér, mely egy sötét bolthajtás szögletében egész nap
mindig lába sarkain függött, szürkületkor pedig csámpásan
kiszeleskedett. Ennek azonban mindenről homályos fogalma volt,
kigunyolta az általa csak kétesen láthatott tárgyakat, s miben sem
látszott élvet találni.

Ezeken kivül volt még egy fecske is, kit a herczeg eleinte igen
megszeretett. Csinosan tudott csevegni, de mindig szárnyain, mindig
nyughatlanul idestova röpkedve s alig maradva néha egy kis
beszélgetésre. Kisült végtére, hogy biz ő csak egy üres fecsegő, ki a
dolgoknak csupán felületén simul el, s mindennek tudását követeli,
holott mitsem tud jól.

Ezek valának az egyedüli tollas pajtások, kikkel a herczegnek alkalma
nyilt az imént tanult nyelvet gyakorolhatni; a többi madaraknak igen
magas levén a torony. Rövid időn megunta uj ismerőseit, kiknek
társalgásában igen kevés volt az értelmiség, érzelem pedig épen semmi, s
fokonként ismét visszaesett magányába. Igy mult el a tél, a tavasz
viránya illatot lehelve, kizöldült, s elérkezett a párosodás és
fészek-épités boldog korszaka. A Generalife-kert ligeteiből egyszerre
átalános madár-zene és dalcsattogás hatott fel a torony magányába.
Mindenfelől ugyanazon tárgyat: szerelem – szerelem – szerelem – éneklé s
viszhangozá változatos hanglejtéssel ezer torok.

A herczeg hallgatva s töprenkedve figyelt.

– Mi lehet ez a szerelem? gondolá, melylyel az egész világ annyira el
van telve s miről én mitsem tudok?

Barátjához a sólyomhoz fordult felvilágosításért. A gonosz madár megvető
hangon felelt:

– Ez iránt a föld közönséges békeszerető madaraihoz kell fordulnod, kik
nekünk, a lég urainak számára vannak teremtve. Az én mesterségem háboru,
s verekedés a gyönyörüségem. Én hadfi vagyok, s nem értek a
szerelem-félékhez.

A herczeg boszusan hagyá őt ott, s a bagolyhoz fordult rejtekében. – Ez
békeszerető madár, gondolá s képes leend megfejteni kérdésemet.
Megkérdezte e szerint a baglyot, hogy mi lehet az a szerelem, miről alól
a ligetben valamennyi madár énekel?

A bagoly arczán sértett méltóság rajzolá magát.

– Éjeimet, mondá, tanulmány és kémlődés foglalja el, nappal pedig az
éjen át tanultak fölött gondolkodom. Az általad emlitett éneklő
madarakkal semmi közöm – megvetem őket dalaikkal egyűtt. Allahnak legyen
hála, én nem tudok énekelni, én bölcsész vagyok, s nem értek az ilyes
szerelemféléhez.

A herczeg ekkor a boltív alá, hol denevér barátja függött sarkain, ment
s előterjeszté kérdését. A denevér csipős orr-fintoritással és zsémbelve
kelt ki.

– Mit háborgatod ily haszontalan kérdéssel reggeli álmomat? Én csak
szürkületkor, midőn a többi madár alszik, repülök ki s nem törődöm
érdekeikkel. Én sem madár, sem marha nem vagyok, s hálát adok érte az
égnek. Jól ismerem alávalóságaikat s gyülölöm őket egytől egyig. Szóval,
én világgyülölő vagyok – s mitsem tudok az ily szerelemfélékről.

Utolsó segédforrását, a fecskét kereste fel most a herczeg, s épen a
toronycsúcs körüli röpkedésében állitá őt meg. A fecskének szokás
szerint igen sietős dolga volt, s alig ért rá felelni:

– Becsületemre, mondá, annyi közügyben kell eljárnom s annyira el vagyok
foglalva, hogy még időm sem volt e tárgyról gondolkodni. Naponkint ezer
látogatást kell tennem s ezer fontos ügyet megvizsgálnom és igy percznyi
időm sem marad e csipp-csupp dolgokra. Szóval, én világpolgár vagyok, s
nem foglalkozom ily szerelemfélékkel. Ezt mondva a völgybe merült le a
fecske s pillanat alatt eltünt.

A herczeg tehát felvilágosulatlan maradt, tudnivágyát azonban e
nehézségek még inkább ingerlék. E hangulatban találta őt nevelője a
toronyban. A herczeg élénken lépett eléje.

– Ó Eben Bonabben, szólt, te engem a föld sok tudományára oktatál, de
van még egy tárgy, miről még szikra ismeretem sincs, s mit tudni igen
szeretnék.

– Csak kérdeznie kell a herczegnek alázatos szolgáját, s minden, mit
ennek szük körü tudása tartalmaz, parancsára áll.

– Mondd meg tehát nekem ó legfőbbike a bölcseknek, mi az az ugynevezett
szerelem?

Mintha a menykő csapott volna Bonabbenbe, reszketett és elsápadt, és ugy
tetszék neki, mintha feje mód nélkül inogna vállain.

– Mint jöhetett herczegséged e kérdésre – hol tanulhatta e semmirevaló
szavat?

A herczeg a torony-ablakhoz vezette őt. – Figyelj ó Eben Bonabben; mondá
neki. A bölcs figyelt. A csalogány egy bokorban a torony alatt
kedveséhez a rózsához énekelt; minden virágos ágról minden illatozó
berekből dallam emelkedék, és szerelem – szerelem – szerelem – volt
mindenütt a dal-tárgy.

– Allah Akbar! az Isten nagy! kiálta fel a bölcs Bonabben. Ki
titkolhatja el ezt az emberi sziv előtt, ha maguk a lég madarai is
ősszeesküsznek elárulására?

Aztán Ahmedhez fordulva – ó herczeg, kezdé, zárd be füleidet e csábitó
hangoknak. Erősitsd lelkedet e veszélyes tan ellen. Tudd meg, hogy ez a
szerelem a nyomoru emberiség bajai felének oka. Ez az, mi jó barátok és
testvérek közt elkeseredést és vitát szül, ez okozza az orgyilkos
megtámadásokat és pusztitó háborukat. Bú és gond, nyugtalan napok és
álmatlan éjjel – kisérői. Az ifjuság virágát elhervasztja, örömeit
letarolja, s idő előtti aggság kinjaival lep el. Allah védjen meg
herczegem, s tartson távol – az ugynevezett szerelemtől!

A bölcs Eben Bonabben erre rögtön távozott s a herczeget még nagyobb
zavarba merülten hagyta. Hiába iparkodott ez eszmét lelkéből elüzni,
folyvást uralkodott az gondolatain, czélhoz nem vivő gyanitásokkal
kinozva és fárasztva őt.

– Annyi igaz, mondá magában, a zengzetes madárdalt hallgatva; hogy e
dalokban semmi bánatos nincs, sőt nagyon is vig és örömmel teltnek
látszanak. Ha a szerelem oly sok bút és nyomort okoz, mért hogy e
madarak nem inkább a magányt keresik, vagy egymást darabokra nem tépik,
a helyett hogy vigadva röpkednek a ligetekben, vagy hogy egymással
enyelegnek a virágok közt?

Ily megfejthetlen gondolatokkal tépelődve feküdt egy reggel pamlagán.
Szobája ablaka nyitva állt, s a korány lanyha szellete narancs virág
illatával terhesen lengett fel hozzá Darro völgyéből. A csattogány
halkan dalolá szokott tárgyát. A herczeg sohajtozva hallgatá, midőn
hirtelen suhogó neszre riadt fel: vércse által üldözött gyönyörü galamb
röpült be az ablakon s pihegve esett le a padlóra, mig a zsákmányától
elriasztott üldöző tova szállott a hegyekbe.

A herczeg fölvevé a lelkendező madarat, megsimogatá tollait, s keblébe
fészkelé. Czirogatásaival lecsillapitván arany kalitkába tette őt, és
saját kezeivel adott neki szemen szedett tiszta buzát s friss vizet. A
madárnak azonban nem kellett a tápla, epedve, szomoruan, panaszos
nyögdécselés közt vonta meg magát.

– Mi bajod van? kérdé Ahmed; nincs-e mindened, mit szived csak kivánhat?

– Ó nincs ám, felelt a galamb; nem vagyok-e elválasztva szivem
kedvesétől s épen most tavaszszal, boldog évszakában a szerelemnek?

– A szerelemnek? viszhangozá Ahmed, kérlek, szép madaram, meg tudnád te
nekem mondani, mi az a szerelem?

– Meg bizony s igen jól, herczegem. Egynek kín, kettőnek üdv, háromnak
pör és ellenkedés, varázserő az, mely két lényt egymáshoz vonz s édes
rokonszenvvel kapcsolja őket össze, az együttlétet boldogsággá, a
magányt keservvé alkotva. S neked nincs egy ily lényed, kikez e gyöngéd
hajlam kötelékei vonzanak?

– Öreg tanitómat Eben Bonabbent szeretem ugyan jobban mint akárki mást,
de ő gyakran unalmas s néha boldogabbnak érzem magam társasága nélkül.

– Ez nem az általam értett rokonszenv. Én a szerelemről szólok, az élet
e nagy titka és őselvéről, az ifjuság részegitő rajongásáról, az
érettkor józan gyönyöréről. Nézz azért herczegem s látni fogod, miként
ez áldott évszakban az egész természet tele van szerelemmel. Minden
teremtett lénynek megvan saját párja, a legjelentéktelenebb madár
kedveséhez énekel, még a him ökörszem is hódol a nő ökörszemnek a
sövényen, s ama pillangók ott, melyeket a torony fölött csapongani s a
légben játszani szemlélsz, boldogok egymás szerelmében. Ó herczegem! te
e szerint ifjuságodnak annyi becses napját élted le a nélkül, hogy a
szerelmet ismernéd? Nincs-e hát egy más nembeli lényed – egy szép
herczegnő vagy bájos hölgy, ki lelánczolja szívedet s édes kinok és fájó
vágyak lázongásával töltse azt be?

– Kezdem érteni, mondá sohajtva a herczeg, ily lázongást már többször
tapasztaltam, a nélkül hogy okát tudnám; de hol keressek hát e szomoru
magányban, az általad leirthoz hasonló tárgyat?

Rövid további társalgás következék s a herczeg első szerelmi leczkéje
bevégezve lőn.

– Hajh! mondá, ha a szerelem valóban ily üdv s meggátlása oly nagy
kinszenvedés, Allah mentsen meg attól, hogy avatottjai bármelyikének
örömét megrontsam. Ezzel felnyitá a kalitkát, kivette a galambot, s
miután összevissza csókolá, az ablakhoz vitte őt.

– Eredj, boldog madár, szólt, egyesülj szived kedvesével ifjuságod s a
tavasz szép napjaiban. Mért tennélek fogolytársammá e rideg toronyban,
hova soha be nem juthat a szerelem!

A galamb megcsattogtatá szárnyait örömében, föllengett a magasba, s
aztán suhogó szárnyakkal bukott alá Darro virányos ligeteibe.

A herczeg szemeivel kisérte őt s midőn eltünt, keserves bánkodásnak adta
magát. Az egykor oly gyönyörködtető madárdal most csak fájdalmát növelé.
Szerelem! szerelem! szerelem! Szegény, szegény fiu, most már érté a
zengeményt.

Szemei tüzben villantak fel, midőn legközelebb a bölcs Bonabbent láták
meg.

– Mért tartottál engem ez ocsmány tudatlanságban? kiáltá. Mért lőn az
élet ős elve és nagy titka előlem elrejtve, holott ebben a legkisebb
féreg is jártas? Nézd, az egész természet gyönyörben ujjong. Minden
teremtmény párjának örül. Ez – ez a szerelem, miről én értesülni
kivántam. – Mért vagyok egyedül én elzárva élvezésétől? Miért lőn e tan
bájainak nélkülözésével ifjuságom annyi napja eltékozolva?

A bölcs Bonabben belátta, hogy itt minden további tartózkodás
sikertelen; miután a herczeg a tiltott és veszélyes tannak tudomására
jött. Nem maradt egyéb hátra mint a csillagászok jóslatait s amaz
óvásokat nyilvánitani, melyek a fenyegető veszélyek elháritása végett,
nevelésében szükségeseknek találtattak.

És most herczegem, tevé hozzá, életem kezeidben van. Tudja meg atyád, a
király, hogy te a szerelem szenvedélyét őrködésem alatt ismerni
megtanultad s én fejemmel adózom érte.

A herczeg igen méltányos volt, miként a korabeli ifju emberek többnyire
szoktak lenni, s nevelőjét el nem árulni annál inkább igérte, minthogy
ez igéret megtartása még semmijébe sem került. E fölött, ő valóban
ragaszkodott is Eben Bonabbenhez, s még csak elméletileg ismervén a
szerelmet, szivesen megegyezett e tant inkább saját keblébe zárni, sem
hogy általa a bölcsész fejét veszélyezze.

Föltétele, azonban, próbákra lőn téve. Nehány nappal később, épen midőn
a torony bástyázaton elmélkedék, az általa szabadon bocsátott galamb
lengedezve jött a légben, s félelem nélkül vállára szállott.

A herczeg szivéhez szoritgatá őt. – Boldog madár! szólt, ki a reggeli
szellő szárnyain a világ legtávolabb részeibe repülhetsz. Hol jártál,
mióta elváltunk?

– Távol országban, herczegem, honnan én neked szabadságom jutalmául
hireket hozok. Röptem vad körében, a mint lapály és hegyek fölött a
légben csapongék, mindennemü virág és gyümölcscsel ékes kertet láttam
meg alattam. Zöld réten, vándor folyam partjain feküdt az, közepén
diszes palotával. A lomb lugosok egyikébe szálltam fáradalmas utamból
megpihenni. Alattam zöld gyep ágyon fiatal herczegnő ült, ifju évei
bájos virágában. – Szintén ifju hölgyei környezék őt s virágfüzérekkel
és koszorukkal halmozák, de a kert vagy mező egy virága sem mérkőzhetett
szépségében vele. S mégis itt elrejtve kell nyilnia, mert a kert magas
falakkal van keritve, s halandó oda nem léphet be. Mihelyt én e
szépséges, ifju és ártatlan szüzet megláttam, azonnal gondolám, hogy im
itt van az ég által herczegem szivébe szerelmet ihletni alkotott lény.

E rajz Ahmed gyulékony szivébe szikraként esett; véralkatának eddig
rejlő egész szerelmessége egyszerre tárgyat találva a herczegnő iránt
határtalan lángra gyuladott. Levelet irt neki, legszenvedélyesb
modorban, égő hódolást lehellőt, s szerencsétlen fogságát panaszlót,
mely meggátolja felkeresni őt s lábaihoz borulni. Igen gyöngéd s
meginditó ékes szóllásu verseket is mellékelt hozzá, mert ő
természeténél fogva s szerelem által ihletett költő vala. Levelét, „Az
ismeretlen széphez a fogoly Ahmed herczegtől“ czimezé, aztán moshusz és
rózsaillattal szagositva a galambnak adá át.

– El, követek leghűbbike! mondá. Repülj hegyen és völgyön sikon és
folyón át, ne pihenj meg lombsátorokban s a földre se szállj addig, mig
e levelet szivem hölgyének át nem adád.

A galamb magasan emelkedék a légbe s irányt választva egyenes vonalban
csapott el. A herczeg utána meredett, miglen kis felhő foltként a hegyek
mögött elenyészett.

Napról napra várva várta szerelmi követének visszatértét, de hasztalan
várt. Feledékenységgel kezdé vádolni már, midőn egy esten naplementekor
a hűséges madár szobájába vergődött s lábaihoz hullva, kiadta lelkét.
Valamely kóbor ijász nyila átszögzé mellét, s ő végperczeivel küzdve
jött a reá bizottat teljesíteni. A herczeg mélyen megilletődve hajlott a
hűség vértanúja fölé, s nyakán gyöngysort vőn észre, melyhez, szárnyai
alá piczi arczkép volt csatolva. Ifjan virágzó gyönyörű herczegnőé volt
ez, s kétségkivül az ismeretlen kerti szépségé; de hogy ki és hol van ő
– miként fogadá a levelet, s az arczkép szerelme jóváhagyásaként
küldetik-e? ez a hű galamb szerencsétlen halála miatt kétes rejtély
maradt.

A herczeg addig nézett a képre, mig szemei könyekben usztak. Szivéhez és
ajkaihoz szoritá azt, órákig ült vég elragadtatásban előtte.

– Gyönyörüséges arczkép! sohajtá, fájdalom, hogy csak kép vagy. Mégis e
harmatos szemek oly szeretve sugárzanak reám, s ugy tetszik, mintha e
rózsás ajkak bátoritó szavakra akarnának nyilni. Hiu ábránd! Nem épen
igy tekintenek-e más szerencsésb vetélytársamra? De széles e világban
hol reméljem feltalálni eredetijét? Ki tudja, mennyi hegyláncz, mennyi
ország választ el minket – mi balsors alkothat közöttünk választó falat?
Talán most is, e perczben hódolók környeznek, mig én itt fogolyként ülök
e toronyban s időmet festett árny ímádására vesztegetem.

Ahmed herczeg elhatározá magát. – Megszököm e nékem gyülöletes börtönné
vált palotából, mondá, s mint szerelem zarándoka az egész világot
bejárom ez ismeretlen herczegnőért. – A toronyból világos nappal, midőn
mindenki ébren volt, szökni bajosan lehetett volna; éjjel azonban a
palota alig őriztetett, miután a herczegtől, ki fogságában mindig oly
szenvedőleg viselte magát, hasonló merényt senki sem várt. De mint
igazodjék el az éji homályban, s a neki egészen ismeretlen környékben?
Eszébe jutott a bagoly, ki éjjel szokott kibotorkálni, s kinek minden
rejtek utat kell ismernie. Fölkeresvén őt remeteségében, földtani
ismereteiről kérdezősködött. A bagoly erre iszonyu önbizott arczczal
felelt:

– Tudnod kell, ó herczeg, kezdé, hogy mi baglyok igen régi és terjedt
család vagyunk, ámbár már kissé lement napunk, és Spanyolhon minden
részében birunk romvárakat és omlatag palotákat. Alig van torony a
hegyeken, erősség a rónán, vagy bástyafal a városokban, hol ne
szállásolna valamely testvérem, nagybátyám vagy rokonom, s midőn én e
számos atyafiságot látogatni jártam, bekukkantam minden szögletbe, s az
ország minden rejtekével ismerős lettem.

A herczeg nem győzött eléggé örülni a bagoly helyirati tudományának,
tudtára adá neki bizalmasan forró szerelmét s szökési szándékát, kérve,
lenne társa és tanácsnoka. – Eredj! szólt kedvetlenül a bagoly, hát oly
madár vagyok-e én, ki szerelmi dolgokba avatkozzék? én, ki egész időmet
elmélkedésnek és a holdnak szentelem?

– Ne érezd magad megsértve, ó ünnepélyes bagoly, felelt a herczeg, vond
el magad egy időre a holdtól és elmélkedéstől, nyujts elillanásomban
segédkezet, s mindened leend, mit szived csak ohajthat.

– Megvan ez már nekem, viszonzá a bagoly; néhány egér elegendő szerény
asztalomra, e falhasadék elég tágas tanterem, s egy hozzám hasonló
philosoph mit kivánhatna egyebet?

– Gondold meg, ó legbölcsebb bagoly, hogy mialatt szobádban álmodozol s
a holdat bámulod, tehetségeid a világnak el vannak veszve. Lesz idő,
mikor majd uralkodó leendek, s főrangu és méltóságos hivatalba foglak
tehetni.

A baglyon, mindamellett hogy bölcsész s az életszükségeket nélkülözni
tudó volt, fogott a dicsvágy, s végre rábiratott a herczeg által, hogy
megszökjék vele, vezetője és védője legyen vándorutjában.

A szerelmes gyorsan szokta terveit létesiteni. A herczeg összeszedte
drágaságait, s magához rejté mint utazási tőkét. Még azon éjjel
lebocsátkozott a torony egy erkélyéhez kötött övén, átmászott a
Generalife külső falain s a bagoly által vezérelve még hajnal-pirkadás
előtt szerencsésen kimenekült a hegyekbe.

Itt tanácsot tartott vezetőjével az ut további folytatása fölött.

– Ha tanácsolhatnék, szólt a bagoly, én részemről a Sevillába menetelt
javallanám. Tudnod illik, hogy több év előtt én ott nagybátyámat, egy
köztiszteletü hatalmas baglyot, látogattam meg, ki, e város alcazarjának
egy rom szárnyát lakta. Éjjeli kirándulásaim alkalmával gyakran vettem
észre egy magányos toronyban égő világot, s egyszer az ablakhoz szállva
rájöttem, hogy e fény egy arab büvész mécseséből származik; bűbájos
könyvekkel volt ő környezve, vállán pedig meghitt öreg hollója ült, ki
vele jött Egyiptomból. Én ismerős vagyok e hollóval s tudományom nagy
részét neki köszönhetem. A büvész azóta meghalt, de a holló még mindig a
toronyban lakik, mert e madarak bámulatos hosszu életüek. Ó herczeg,
keresd fel e hollót, nagy jövendőmondó és szellemidéző az, sőt jártas a
sötét tanokban is, miről a hollók s különösen az egyiptomiak, nagy
hirben állanak.

A herczegre mélyen hatott e tanács ildomossága, s ehezképest Sevillának
vette utját. Uti társa kedvéért csak éjjel utazott, nappal pedig
valamely sötét barlangban vagy romladó őrtoronyban hevert, mert a bagoly
jól ismert minden rejtekhelyet s a régiségek iránt nagy hajlamot
tanusitott.

Végre egy reggel, hajnal hasadtakor Sevillához értek, hol a népes utczák
zaját és világosságát gyülölő bagoly a városon kivül egy odvas fában
ütötte fel tanyáját.

A herczeg bement a kapun s csakhamar feltalálta a büvész tornyát, mely a
város többi házai fölé akként emelkedék, mint a pálmafa a pusztaság
bokrai fölé; s ez valósággal ugyanazon torony volt, mely még mai nap is
áll, s Giralda a sevillai mórtorony név alatt ismeretes.

Hosszu csigalépcsőn ment fel a torony tetejére, s megtalálta a
cabalisticus hollót, egy vénrejtelmes, őszfejü és boglyas tollu madarat,
hályoggal szemén, mi őt oly kisértetszerüvé tevé. Egy lábán
gubbaszkodott s fejét félre forditá, hogy ép szemével a padlóra rajzolt
diagramot vizsgálhassa.

A herczeg hódoló alázattal, mit e tiszteletre méltó külső s
természetfölötti bölcseség ihletett beléje, közeledett hozzá.

– Megbocsáss legvénebb és legmélyebb eszü holló, rebegé, ha egy perczre
zavarom világ csodáját alkotó tanulmányidat. A szerelem egy növendékét
látod magad előtt, ki tanácsodat kéri, mint lelhetné föl szenvedélye
tárgyát?

– Az az, felelé jelentékeny pillantással a holló, te jósló tehetségemet
akarod próbára tenni. Jer, mutasd tenyeredet, hadd magyarázzam meg a
szerencse titokteljes vonalait.

– Bocsánat, szólt a herczeg, nem a sors végzeteibe tekinteni jöttem,
miket Allah halandó szemei előtt rejtve tart, én szerelem zarándoka
vagyok s csak vándor-utam vezérfonalát keresem.

– S nem érted el még czélodat e szerelmes Andaluziában? mondá a vén
holló reá pislogva egy szemével; s különösen, nem értél czélt e vig
Sevillában, hol minden narancsfa árnyában fekete szemü hölgyek
tánczolják a zambrát?

A herczeg elpirult s kissé megütődött, ily szabadon hallván beszélni a
féllábával már sirban lévő vén madarat.

– Hidd nekem, mondá komolyan, nem vagyok az a csavargó könnyelmü
kalandor, a kinek tartasz. Andaluzia fekete szemü hölgyei, kik
Guadalquivir narancs berkeiben tánczolnak, engem nem érdekelnek. Én egy
ismeretlen és szeplőtelen szépet keresek, e képmás eredetijét; s kérve
kérlek, hatalmas holló, ha csak tudományod vagy mesterséged körében van,
adj nekem utasitást, hol találhatom őt fel.

Az őszfejü hollót visszahökkenté a herczeg komolysága.

– Mi közöm énnekem, felelé szárazan, szépséghez és ifjusághoz? én csak a
régit és korhadtat, s nem az újat és virulót látogatom, én a sors
hirmondója vagyok, ki halál jóslatokat károgok kémény tetőről, s
szárnyaimmal csattogok beteg emberek ablakainál. Másutt keress
utmutatást ismeretlen szépedhez.

– S hol keressem ezt, ha nem a bölcseség fiainál, kik a végzet könyvében
jártasak? Tudd meg, hogy én királyi herczeg vagyok, a csillagok által
végzetszerüen egy rejtelmes vállalatra jelölve ki, mitől országok jövője
függhet.

Alig hallotta meg a holló, hogy ez ügy szerfölött fontos, melyben a
csillagok is érdekelvék, azonnal megváltoztatá hangját és modorát, s
mélyen figyelt a herczeg történetére. Bevégeztével igy felelt:

– E herczegnőt illetőleg, részemről nem adhatok értesitést, miután én
nem szoktam kertekben s hölgyek lugasaiban röpkedni; de siess Cordovába,
s keresd fel ott a nagy Abderahman pálma fáját, mely a fő moshea
udvarában áll; e fa tövében egy hires utazót találandsz, ki a világ
minden vidékét bejárta s királynék és herczegnők kedvencze volt. Ő
bizonyosan utba fog igazithatni.

– Ezer köszönet e becses tanácsért, szólt a herczeg. Élj boldogul,
legtisztelendőbb varázsnok.

– Élj boldogul, szerelem zarándoka – viszonzá hidegen a holló, s ismét a
diagram vizsgálatába merült.

A herczeg kisietett Sevillából, fölkereste uti társát a baglyot, ki még
mindig a faoduban gunyasztott, s megindult Cordova felé.

Függőleges kertek s Guadalquivir bájos völgyét ellepő narancs és czitrom
ligetek közt érkezék e város kapuihoz, hol a bagoly egy homályos
falüregbe repült fel, a herczeg pedig bement fölkeresni a nagy
Abderrahman által hajdankorban ültetett pálmafát. Ez a fő moshea
udvarának közepén narancs és czyprusfák közt emelkedék a magasba. –
Dervisek és fakirok ültek csoportokban az oszlopzatok alatt, s a hivők
közől néhányan, mielőtt a mosheába lépnének, a kutaknál végzék
mosdásaikat.

A pálmafa tövében ülő csoportozat élénken figyelt szavaira egynek, ki
nagy könnyüséggel látszott beszélni környezőihez.

– Ez lesz ama hires utazó, gondolá a herczeg, ki engem ismeretlen
herczegnőmhez útasitand.

A tömeg közé vegyült, de mennyire meghökkent, tapasztalván, hogy az,
kinek beszédére minden ember figyel, nem egyéb mint egy papagály, ki az
ő világoszöld ruhájában, okoskodó szemeivel s délczeg búbjával,
önmagával igen megelégedett madárnak látszik.

– Mint van az, kérdé a herczeg a körülállók egyikétől, hogy ennyi sok
komoly egyén örömét lelheti egy madár csacsogásában?

– Nem tudod, kiről beszélsz, felelé a kérdezett, e papagály ama hires
persiai papagály ivadéka, ki regemondó tehetségei által oly nagy nevet
szerze magának. Kelet minden tudománya kis ujjában van, s költeményeket
ép oly készséggel szaval, mint a mily gyorsan beszélni tud. Több
külföldi udvarnál mulatott s mindenütt a miveltség csodájaként
becsültetett. Kegyencze volt a szépnemnek is, mely a verseket szavalni
tudó okos papagályokat nagy becsben szokta tartani.

– Elég, vágott szavába a herczeg, e kitünő utassal magán beszédbe kell
bocsátkoznom.

Ezt megnyeré s elmondá utazása czélját. Alig emlité azonban, midőn a
papagály oly rikácsoló hangos nevetésbe tört ki, hogy szinte a szemei is
könyekben usztak.

– Bocsánat jó kedvemért, mondá, de engem a szerelemnek már csak puszta
emlitése is megnevettet.

A herczegre roszúl hatott az idétlen tréfa.

– Hogyan? kérdé, hát nem a természet fő titka, nem az élet ős elve, nem
a rokonszenv köz lánczolata-e a szerelem?

– Az ám a manó! szakasztá őt félbe a papagály, kérlek, hol tanultad ezen
érzelgő fecsegést? hidd el a szerelem egészen kiment a divatból, jó
társaságban s szellemdus emberek közt hallani sem lehet róla.

A herczeg, barátjának a galambnak egészen különböző véleményére
emlékezve felsohajtott. Pedig e papagály, gondolá, udvarokban élt,
gavallér és szellemdusnak látszik, s az ugynevezett szerelemről még sem
akar tudni. – Nem akarván a szivében csordultig telő érzelmet továbbá is
nevetség tárgyává tenni, egyenesen látogatásának közvetlen czéljára tért
át.

– Mondd meg nékem legtökéletesb papagály, folytatá, te ki a szépek
legtitkosb rejtekeibe bejárattal dicsekhetel, nem találkoztál-e hosszu
utazásaid alatt e képmás eredetijével?

A papagály körmei közé vette a képet, s fejét egy oldalról másra
forgatván, szemeivel felváltva nézegeté azt.

– Becsületemre, mondá, csinos arcz; igen csinos; de mikor az ember annyi
csinos arczot lát, ha sokat utazik, hogy alig – de lassan – engem ugyse
– most már emlékezem – nem lehet kétség, ez Aldegonda herczegnő; miként
is feledhetém őt, kinek oly választott kegyencze valék?

– Aldegonda herczegnő! viszhangozá a herczeg; s hol találhatom őt fel?

– Csendesen, csendesen! szólt a papagály, feltalálni könnyebb őt, mint
elnyerni. Ő a Toledóban uralkodó keresztyén király egyetlen leánya, s
azoknak a minden-lébe-kanál csillagászoknak holmi jóslatai
következtében, a világtól, tizenhetedik születés napjáig, elzárva
tartatik. Nem fogod megláthatni őt – ez halandónak lehetlen. Én
mulattatása végett eléje bocsáttatám, s egy világot látott papagály
becsületszavára mondom, hogy sok nálánál együgyűbb herczegnővel is
társalogtam már.

– Egy bizalmas szóra kérlek, kedves papagályom; sugá a herczeg. Én
korona-örökös vagyok, s egykor még trónon fogok ülni. Látom, hogy te
szép eszü madár vagy s forogtál a világban. Nyujts nekem segédkezet e
herczegnő elnyerhetésében s én udvaromnál magas hivatalba helyezlek.

– Szivesen, felelt a papagály, csakhogy e hivatal majd lehetőleg valami
gondtalan állomás legyen, mert mi lángeszek nem igen szeretünk dolgozni.

Megegyeztek hamarjában; a herczeg ugyanazon kapun, melyen bejött, ismét
kisietett Cordovából; előhivta a baglyot a falüregből, s mint
rokontudóst mutatta őt be az uj utitársnak, s igy szépen tovább utaztak.

A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a
papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát
zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s igen sok idő veszett
el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya
volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett
szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas
legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály,
mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de
soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik
lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket
birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt
haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.

A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly
szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást
viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és
pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.

A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges
herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat
ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha
és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak;
mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre
egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost
láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.

– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s
régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat
és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, –
bennük sok ősöm elmélkedett.

– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk
nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább
herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te
sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.

A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben,
a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta
meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép
eredetijének lakását. Dobogó szivvel tekinte reá. Talán e pillanatban
is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü
léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt
nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s
daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.

A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá,
te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd
fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka,
csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.

A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas
falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy
patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a
herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel,
mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.

Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s
fej-bubját előre emelvén, udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a
papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:

– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni
szivednek.

A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a
zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást
hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!

A papagályra érzékenyen hatottak e szavak.

– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé,
– de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök.
Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben
Tájó virányos partján táboroz.

E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is
fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban
örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem
halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s
mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van vésve s hogy
költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami
szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik
születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több
herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.

A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken,
visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az
imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek
is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek
osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot
megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S
valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak
trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben
részt venni délczegen haladtak Toledo felé.

A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét
éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte
meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes király, hogy
részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket,
hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen
erő és ügyességről hirhedettek valának.

Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel
ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan
herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle
neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi
ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a
fegyverforgatásban oktatni?

Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó
muzulman volt.

– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő
kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van
rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után
sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy
barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös
fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett harczi mén áll,
mely oda több nemzedék előtt záratott.

A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel
pislantva, s füleit hegyezve folytatá:

– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván,
vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem
tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók
koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész
sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e
barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb
paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által
használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük
akárki legyőzhető.

– Elég, keressük fel e barlangot! sűrgeté Ahmed.

Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet,
mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt
rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme vagy egy régiségbuvár
lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte
itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a
bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló
harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt
nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala,
mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát,
ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is
szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s
forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a
közelgő tornán.

Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is
a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s
felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok
emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe
összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök
szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő
herczegek. Az ország valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn
Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének
először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja
terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére
vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.

A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan
változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül
a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók
az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és
Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék
turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez
müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója
gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván
fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg
könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a
szerelem zarándoka“ név alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános
susogás és mozgalom keletkezett.

Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában,
mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és
rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén
herczegnő keze a dij.

Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen
viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát,
gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra
hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos
gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen
hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval
gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá
meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt
legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és
gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve
önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az
alattvalóin és vendégein elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit –
percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté
palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a
felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a
közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője;
Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott,
kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban
hentergett.

E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az
arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s
keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a
barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként
állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors
további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán
leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver
helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután
ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S
mit fog a herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom
telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –

A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem
sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A
herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott
szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos
tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek
hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások
hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt
lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek,
hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a
legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.

A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és
kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo
legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat
és csatornákat, bekukkant nagy kancsal szemeivel minden nyiláson és
világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket
kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni,
tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a
herczegnek.

– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon
át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok
által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön
ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s
hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is
megindultam rajta!

Ahmed érzékeny szive e hirek hallattára elszomorodott.

– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és
bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a
herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!

Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban
nyugtalanság és félelem uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb
tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő
mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni –
visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló
szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt
hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király
felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a
kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.

Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit
rejtélyesebben forgatá mint valaha.

– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás
sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!

– Mint érted ezt, legtiszteltebb bagoly? kérdé Ahmed.

– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok
tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat
foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo templomai – és
tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a
királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban
felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai,
feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de
leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok
által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt
különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa
szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok
érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben
tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat.
Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a
szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle,
hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza,
mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem
pusztulása után menekültenek.

Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig
gondolatiba merülten hallgatott.

– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni
csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor
eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt
hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám
szerencsémet.

Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü
mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem
ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és
zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról
lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a
herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát.
Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab
ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király
azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.

– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine
előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták,
mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek tanyái, melyek minket szegény
pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét
is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk,
s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket
énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni
képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha
leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy
megmentem tőle.

A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos
titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde.
Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő
szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész
Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok
függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s
enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.

A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab
dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A
herczegnő érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s
megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s
levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.

A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét
fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble
indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de
szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a
szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat
váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene
soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő
szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.

Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot
csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg,
ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek
egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram
legbecsesb ékkövét.

– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van
egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól
maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében,
add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.

A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn
a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom
zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az
udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj
gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.

– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó
arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.

Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az
erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –

– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im,
a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én
titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!

E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék,
magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva
s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá
válva, a kék láthatárról eltünt.

A király dühösen hivatá kincstárnokát.

– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába
engedéd jutni?

– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem
tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor
büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra
szállitani.

A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá
ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán,
s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött
eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a
trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn.

A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását,
csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek
váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza
Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott
Alhambrában.

Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön
külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja
több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden
utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.

Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A
baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé.
Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s
szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.



ÖRDÖG MARKA.

(LEVER. _Tom Burke_.)

Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati
évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a
vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez
az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét
mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha
jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly
rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt
estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s
éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a
kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban
látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam
állt, s e név valóban illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s
megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek,
hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat
helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen,
itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég
lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan,
mint csak tőlem telhetett.

Képzelhetik önök, mily boldognak éreztem magam, midőn ablakomból a kopár
vidékre kibámulva mi mulattatót sem láthaték, kivévén ha a szél néha
néha egy egy viskó fedelét esernyőként kiforditá, vagy ha a vén
szél-malmot lestem, mely már csaknem megbolondult, oly sebesen forogván,
hogy senki sem mert hozzá közeledni.

Mind ez oly sovány mulatság volt, hogy végre megúntam e helyet: leültem
tehát, s egy hosszu hirdetést irtam az angol lapokba, ugy festvén le
benne „Ördög markát“ mint egy kis földi paradicsomot; regényes festői
vidék közepében, kellemes szomszédsággal, arkádiai lakosokkal, s hogy –
miután tulajdonosa a vidékből el akar költözni – az egész csekély áron
megkapható; az egész czikket pedig ama – hatásra számított megjegyzéssel
végzém be, miszerint, ha egy hó alatt nem történik iránta rendelkezés, a
birtok apró részekre fog felosztatni. Ezt csak azért tevém hozzá, mert
magam is ennyi időt szándékoztam itt tölteni; s habár jól tudtam, hogy
ki az előrebocsátottakat olvasá, tudakozódni sem fog utána, hittem még
is, hogy találkozhatik valami bohó, ki eljő megtekinteni, s legalább ez
is segit a karácsony ünnepeket eltölteni.

Számitásom csakugyan nem csalt, mert alig egy hét eltölte után levelet
kaptam, melyben valami bizonyos Green ur High Holborn 196 sz. a. irja,
hogy meglátogat, mihelyest a rosz idő lecsillapúl s utazni engedi. Ha
erre vár, gondolám magamban, nem talál itt többé; ha pedig jövő héten is
igy fú a szél, ő nem talál ide; s igy nem maradt egyéb hátra, mint egy
friss pohár puncsot tölteni s magamat fütyörészve álomba ringatni.

Négy vagy öt nappal e levél vétele után az öreg Dan M’Cormick, ki nálam
ispánforma ügyes ficzkó – tiz évig kulcsár volt a Holyhead hajón – tiz
óra tájban épen akkor rohan szobámba, midőn javában czivódom önmagammal:
valljon hat pohárral ittam-é ki vagy héttel? én hatot mondtam, a kancsó
hetet.

– A szél szörnyümód fú Bob ur; szólt Dan.

– Hagyd fúni – ugy sincs egyéb dolga!

– A fák ugy tántorognak, mintha részegek volnának; reggelig egy sem
marad meg belőlük.

– Jól teszik – mondám én; a föld ugy sem kedvező a fatenyésztésre.

– Két kémény ledőlt; mondá ő.

– Épitse fel az ördög; mondám én – anélkül is mindig füstölögtek.

– Meg a csarnokajtót is bedöntötte a szél.

– Gondolok is én vele; ha a végrehajtó birót be tudta bocsátani, miattam
bebocsáthatja a vihart is, ha neki ugy tetszik!

– Oda vagyunk! oda vagyunk! jajgata ő kezeit tördelve; még is
szörnyüség, ha az ember élete ekként forog veszélyben!

Mig mi igy beszélgeténk, egy pór fiu rontott a szobába az ujsággal, hogy
Milford hajó épen most vettetett partra valamivel Hook Tower alatt, s
hogy – mint az ily alkalommal rendesen történni szokott – a rajta lévők
mind megförödtek.

Rögtön felugrottam, felhuztam vadász-csizmáimat, öltönyömet állig
felgomboltam s Dan kiséretében, rövidebb utat véve átvágtam a dombon a
hely felé, hol a hajót találni véltem. Alig mentünk fél mérföldet, midőn
az úton felénk jövő nehány paraszt szavát hallám; oly sötét volt
azonban, hogy az ember saját kezét sem látta.

– Ki az? kérdém én.

– Én vagyok, Tim Molloy, nagysás uram! volt a válasz.

– Mi a baj Tim? történt valami?

– Semmi, hál’ istennek – csupán csak hogy itt hozzuk testét azon úrnak,
ki a vizbe fúlt.

– Én nem haltam meg, mondom nektek, csak elájultam, szólt egy rikácsoló
hang.

– Azt mondja, hogy jobban van – szólt Tim – s meglehet csak az a baja,
hogy sós vizzel van tele; de bizony mikor megleltük, annyi életszikra se
volt benne, mint egy sár göröngyben.

Hogy rövid legyek: felhoztuk őt a házba, lőporral dörzsöltük testét a
kandalló előtt, belé töltöttünk vagy egy fél pint égettbort s ágyba
tettük; álmos volta miatt csak annyit lévén képes mondani, hogy ő az én
High Holborni 196 sz. a. barátom.

Másnap reggel felküldtem hozzá Dant, mintléte iránt tudakozódni; Dan a
hirrel jött vissza, hogy erősen alszik. Legjobb a mit tehet – gondolám,
és arról kezdtem elmélkedni, mily hatalmas súly hárul lelkiismeretemre,
ha e jó ember történetesen vizbe fúl; mert könnyen meglehet, hogy komoly
szándéka van oly gyönyörü birtokot venni, mint a milyet én a hirlapban
irtam le – lassanként azonban csillapulván, azon kezdtem tünődni, miként
tegyem itteni időzését lehető kellemessé. Ez bizonyosan nem fog két vagy
három napnál továbbra terjedni, kivált ha a vidéket megnézi. És épen itt
a bökkenő, mert szegény feje észreveendi, hogy bolonddá tartottam őt. –
Egész napon át ezen tünődtem, s folyvást tudakoltattam, felébredt é már?
a válasz pedig mindig az volt, hogy – még alszik.

Négy óra tájban, midőn már alkonyodni kezdett, Oakley az ötödik
ezredből, két tiszttársával beköszöntött hozzám. Jó csillagom hozta
őket. – Ebédet készittettem tehát; a kandalló egy oldalára elegendő
mennyiségű claretet, a másra jó csomó száraz ágat hozattam s
elhatároztuk az éjt ekként tölteni; és épen, midőn alvó vendégem mikénti
megérkeztéről beszélék, ki lép a szobába más, mint ő maga. Gömbölyü kis
ficzkó volt, kurta, hirtelen, sürgő forgó modorú. Valami hentes forma
lehetett Londonban, ki meggazdagodott s falusi földesurrá akart lenni.
Csak épen, hogy ráértem tőle e keveset megtudni s egyszersmind tudtára
adni, hogy azon házban van, melyet megtekinteni jött – midőn ebédre
hivtak.

Leültünk s valóban vigabb társaság ennél régen volt együtt. Szegény
Green ur igen keveset tudott Irlandról, de mi természetesen siettünk
felvilágositani őt, ő pedig oly csodásan itta a bort, hogy tizenegy
órakor ismét szobájába vitetett, körülbelöl ugyanazon állapotban,
melyben huszonnégy óra előtt volt; s csupán azon külömbséggel, hogy most
borral és nem sós vizzel volt tele.

– Nekem tetszik ez a londoni; szólt Oakley – a ficzkóval lehet tréfálni.
Hozd el őt magaddal Bob holnap ebédre Carrickba. Mi ott maradunk, míg
századunk megérkezik.

– Nem inkább reggelire? – mondám én. Egy gondolatom ötlött; Carrickban
leszünk hat órára este, akkor reggelizünk s tizenegy órakor vagy
éjfélkor ebédelünk.

Oakley tervembe egyezett s mielőtt elváltunk, minden el volt a jövő
napra intézve.

Másnap délután négy óra tájban Dan figyelmezteté Green urat, hogy miután
nehány mérföldnyire reggelire igérkeztünk, keljen fel és öltözzék; egy
úttal két gyertyát, meleg vizet borotválkozásra sat. vitt szobájába s a
felriasztott londoni órájára tekintve, látta, hogy ez még csak négyre
jár.

– Ezek ugyancsak korán kelnek, gondolá magában – de az embernek a falusi
szokásokhoz kell alkalmazkodni.

Ezzel öltözni kezdett s épen akkor lépett az ebédlőbe, midőn szekerem
elé állott s minden kész volt az indulásra.

– Kis vadászatra megyünk Green ur! mondám. – Reggeli után majd
meglássuk, mit találunk barátim tilosában. Reméllem jó lővő ön?

– Nem mondhatnám, hogy nagyon ügyes volnék, de legalább szörnyű
szenvedélyes.

– Dicső! – tevém hozzá, jótállok értte, hogy pompásan töltendi a napot.

Ily beszélgetés közt haladánk az uton; a sötétség mindig sürübbé, a
vidék mindig kopárabb és elhagyottabbá válván körűlünk.

– Különös – szólt Green ur kis vártatva – különös, mennyire elsötétül az
ég napkölte előtt; mert úgy veszem észre, hogy még sötétebb van, mint
mikor elindultunk.

– Minden ég-aljnak megvannak sajátságai; mondám én – s miután mi ezt
megszoktuk, jobban szeretjük mint akármely mást; de im, nézzen ön arra,
hol a völgyben világot lát, az Carrick. Barátom háza kissé a város végén
van. Remélem, jó étvágya van önnek?

– Elhiszem azt, soha életemben ily éhes nem voltam.

– Ah! itt jőnek! kiáltott Oakley lámpással kezében a kaszárnyakapu előtt
– itt vannak! Jó reggelt Green ur! Hogy vagy Bob? Mily felséges hajnal.

– Valóban – gyönyörű; felelé szegény Green, bár alig tudta miért.

– S most jertek fiúk – szólt Oakley – sok teendőnk van, habár tartok
tőle, Green ur, hogy ön igen kisszerünek találandja a mi irlandi
vadászatunkat, önök pompás angol vadaskertjeikhez képest. Azonban majd
csak találunk nehány fáczánt ön kedvéért, mindjárt e ház melletti
lóherésben. S most reggelizzünk!

Volt még vagy hat ötödik ezredbeli tiszt a kaszárnyában, ki mind egy
szivvel és lélekkel csatlakozott a tréfához, ezekkel ültünk le a dicsőn
terített asztalhoz, melyen az úgynevezett reggeli bátran beillett
ebédnek is. Szegény Green ur, ki eleinte csak theával és zsemlével
kezdte, nem sokára áttért a levesre és halra is s ugyancsak lépést
tartott a többivel. A claret gyorsan kezdett forogni, s pár óra mulva
whiskeyre került a sor. Az angol, kinek figyelme az ország anecdotái
hallgatásában perczig sem csökkent, azokat becsülni kezdve véghetlen jól
mulatott, ivott, nevetett sőt kardalt is inditványozott, s egy karjával
Oakley vállán, a másikkal az enyémen, fogadást tőn jószágot venni
Irlandban s hátralévő napjait itt tölteni. Tizenegy óra körűl lehetett
már, midőn inditványozám, hogy a villás reggeli idejéig keresnők fel a
szalonkákat.

– Óh igen, szólt Green kezeit dörzsölve – ne feledjük a vadászatot, én
ennek szenvedélyes barátja vagyok.

Kis időbe telt, mig ehhez kikészültünk; vadász-táskák, serét és
lőpor-tartók osztattak szét, mialatt a szobában vagy három pár eb
futkározott ide s tova s a zajt még inkább növelte. Végre kimentünk.
Csillagtalan sötét éj volt – a nyugat-éjszaki szél keményen fújt; két
lépésnyire sem lehetett látni.

– Felséges idő! szólt Oakley.

– Gyönyörű reggel! mondá egy másik; ha ezeket a felhőket elhajtja a
szél, nem lesz esőnk.

– Szép fekvésű vidék ez Green úr! mondám én.

– Hm! hol az a szép fekvés? én mit sem látok – hisz koromsötét van.

– Ah! el is feledém; szóltam – mily bohók voltunk mi Oakley, hogy nem is
gondoltunk rá, miszerint Green úr nincs ég-aljunkhoz szokva! Mi mindent
látunk, – de csak előre, majd lassanként az ön szemei is megszokják.

Ezzel egy fa-soron végig siettünk s egy sövényen átugrálva, szántott
földekre jövénk, hol egyszerre piff! paff! minden oldalról durrant a
puska, öröm és elragadtatási felkiáltások kiséretében.

– Itt jőnek – csendesen; – erre te lősz Tom – igen jól van – engemugyse
fáczán-kakas! – Erre Green ur, erre – e kutya vadat áll – erre erre! nem
látja ön – ott? mondám én, vállához emelve puskáját, mig szegény Green
ur félelem és ingerültségtől remegve, mind a két cső sárkányát egyszerre
vonta meg s a rúgástól csaknem hanyatt dőlt.

– Dicső lövés, teringettét! – mindkettő leesett! kiáltott Oakley. Ah!
Green ur, látom, mi önnel nem versenyezhetünk. Adjatok neki azonnal más
töltött fegyvert!

– Jobban szeretnék egy kis égettbort, felelé Green ur – mert lábaim
átáztak.

Oda nyújtám neki palaczomat, melyet ő egy hajtásra kiüritett; aztán új
erővel lelkesülten, félelem és remegés nélkül emberül tört előre. A
lövöldözés még mindig sürűn tartott körűlünk s miután Green ur annyiszor
és akkor sütötte el puskáját, mikor mondtuk neki: kiszámoltuk, hogy
körülbelől másfél óra alatt ő százőtven lövésnél többet tőn. Tikkadtan
végre, és kifáradva leült egy árok szélére; mig hajtóink egyike a földet
körüle kacsákkal, tyúkokkal s pulykakakasokkal – mint ügyessége
martalékaival – födte be.

Ezután – Oakley inditványára haza tértünk a villás reggelihez, mely –
mondanom sem kell – jó meleg estebéd volt, fűszeres claret és sok puncs
által követve. Itt a londoni még jobban kitett magáért. Újan felfedezett
vadász tulajdonsága által emelkedve érezte magát ön-becsében s a
vadászdalt két óra folytáig egyre dalolta, és egyre ivott, mignem a
szőnyegen erősen elaludt. Innen ágyba vitetett, hol mint az előbbi
napon, késő délutánig aludott.

E közben, én egy más reggeli-társaságot szerkeszték össze Rossban, hova
esti hét órakor érkezénk meg; és így tovább egész a hét végéig,
vadászat, halászat és futtatással tarkázva a mulatságot.

Végre szegény Green úr egy este öltözni készülvén, leküldi hozzám Dant
oly izenettel: hogy köszönt és beszélni ohajtna vélem. Rögtön felmentem
hozzá s ágya szélén ülve találtam.

– Ah Mahon úr! kezdé – ez nem nekem való. Gyönyörű életmód az igaz, de
már tovább nem birom kitartani. Ugyan mondja csak, soha sem látják önök
itt a napot?

– Óh isten ments; felelém én – dehogy nem, sőt igen. Mult Mihálynapján
két óra hosszat sütött s azóta is néha néha csak kibujt.

– Mily különös! mily nevezetes! folytatá ő sohajtva – hogy mi
Angolhonban mind erről oly keveset tudunk! de őszintén megvallva, én nem
hiszem hogy valaha hozzá tudnék szokni ehhez a Laplandhoz – vagy
Irlandhoz akarám mondani – bocsánat a tévedésért; és most, még egyet
szabadjon kérdenem, mindig igy élnek önök?

– Bizony, körülbelül ily formán; ködös időkben meglátogatjuk egymást,
mint ön is tanúja ennek, s az ember úgy hozzá szokik a sötétséghez, hogy
föl se veszi.

– Ah ne mondja; én részemről soha sem tudnék hozzá szokni, ne is
kisértsenek, én megszoktam a napvilágot; gyermekkorom óta, mintegy ötven
éve, folyvást láttam, és soha sem tudnék igy vaktában tapogatózni. Nem
mintha nem érezném magam végetlenül lekötelezve szives látásáért – de –
de – jobb szeretnék haza menni.

– De bevárja ön legalább mig megvirad – mondám – s nem induland ily
szurok sötétben?

– Óh, valóban, mi ezt illeti, ez mit sem tesz – ugy látszik, ez
országban nincs sok külömbség a nap és éj között.

És igy ő minden lehető ellenvetésem daczára, makacsúl ragaszkodott
elindulási feltételéhez – s még ugyan azon este elvitorlázott a
Waterfordi partról, kivánván egészséget, boldogságot, s komoly remegő
hangon mondá:

– Még egyszer, bocsásson meg Mahon ur, ha igazságtalan vagyok; de én
csupán azt az egyet óhajtanám, hogy bár csak kissé világosabb volna
önöknél Irlandban! –



EGY APA.

(BULWER. _The Caxtons_.)

A spanyol háborúban, hol és mikor? nem tartozik ide – egy franczia
tisztet valék szerencsés elfogni, ki vélem egy rangu, t. i. főhadnagy
volt. Érzelmeink annyira öszhangzók valának, hogy ő csakhamar
legmeghittebb barátommá vált, kivel életemben birtam. Ő durva katona
volt, kivel a világ roszúl bánt, de azért nem haragudott a világra, s
állitá, hogy elvette jutalmát. Becsület volt bálványa s ennek öntudata
kipótolta minden egyéb veszteségét.

Akkor mindketten önkénytesek valánk a külszolgálatban – a szolgálatok e
legroszabbikában a polgárháborúban; ő az egy félen, én a másikon;
mindketten alkalmasint rászedve az ügy által, melyhez külön külön
szegődtünk.

Házi viszonyaink közt is volt némi hasonlatosság. Egy figyermeke volt,
kit honán és becsületén kivűl, mindennél inkább kedvelt. Nekem is volt
akkor egy, bár nehány évvel ifjabb fiam. Rendesen e fiúkról beszéltünk,
rajzolva jövőjüket s közölve egymással reményeinket, álmainkat.
Reményeink és álmaink egyenlők valának. Rővid idő alatt megbizottakká
levénk. Foglyom azonban a főhadi szállásra küldetett s nem sokára
kicseréltetett.

Aztán nem találkozánk egész a múlt évig. Párisban lévén akkor, régi
barátom után tudakozódtam s megtudám, hogy R...ben, a fővárostól kevés
órányira lakik. Meglátogattam őt. Házát üresen és elhagyatva találtam.
Épen az nap vitetett börtönbe, iszonyu bünnel terhelten. Láttam őt
börtönében és saját ajkairól hallám történetét. Boldog hite szerint,
fija becsületes emberek elvei és szokásaiban nőtt fel, s kilépvén a
nevelésből, hozzá jött lakni R...be. Az ifju ember gyakran járt Párisba.
A franczia ifju szeret mulatni, s mulatni lehet Párisban. Az atya ezt
természetesnek találta, s önmagától vont meg némieket, hogy fia
vágyainak eleget tehessen.

Kevéssel az ifju megérkezte után, barátom azt vevé észre, hogy lopják.
Szekrényeiben tartott pénzének minduntalan híja volt, anélkül hogy tudná
vagy sejtené a tolvaj kilétét. A tettnek éjjel kellett véghez vitetnie.
Elbújt és lesbe állt. Egy lopózó alakot látott besuhanni, látta mint
alkalmaza álkulcsot a zárba – ekkor előugrott, megragadta a tolvajt s
benne saját fiját ismerte meg.

Mi volt itt az atya teendője? Barátom érzékenyen dorgálta meg fiját,
aztán átadta neki a szekrény kulcsát.

– Vedd mindenem; szólt, – inkább legyek koldús, mint fiamat tolvajnak
tudjam.

Az ifju javulást igért s törődöttnek látszék. – Páris csábjairól
beszélt, a játék asztalról, és más egyébről. Felhagyott a naponkénti
Párisba rándulásokkal. Úgy látszott, hogy tanulmányokra adja magát.
Kevéssel ezután éjjeli útonállások hire ejté a környéket rémülésbe.
Álarczos és fegyverzett emberek utasokat raboltak ki, sőt házakba is
törtek.

A rendőrség éber lőn. Egy éjjel barátom ajtaján egy régi tiszttársa
kopogtatott. Az idő későn volt, az agg-katona – ki, mint enmagam, béna –
már ágyban. Lesietett s megtudá szolgájától, hogy öreg barátja
sebesülten és vérezve hajlékában keres menhelyet. A seb azonban csekély
volt. – A vendég az országuton támadtatott és raboltatott meg. Másnap
reggelén az illető hatóság fürkészetet rendelt. A kirabolt leirá kárát –
ez nehány ötszázas bankjegyből állott tárczájában, melyre neve és
czimere volt himezve. A vendég ebédre maradt. Délelőtt a fiu bejő
atyjához. A vendég megrezzen látására: barátom észrevevé elsáppadását.
Kevéssel ezután, elgyengülés ürügye alatt a vendég szobájába vonúl s a
házi urat kéreti magához. – Barátom! mond ő – megteszed nékem e
szivességet? Küldj a városi tanácshoz s kérd vissza az általam
benyújtott személy leirást.

– Lehetlen, szólt a házi ur – mily szeszély ez?

A vendég megrázkódott. – A manóba! mondá – vén napjaimra nem akarok
mások iránt szigorú lenni. Ki tudja mi birta e tettére a rablót, ki
tudja mily összeköttetései lehetnek becsületes emberekkel, kiket bűne
örökre meggyalázna! Jó Istenem! mi vár reá ha felfedeztetik!
Gályarabság! gályarabság!

– S mi más? a rabló tudhatta, mire adja fejét!

– De tudhatta e azt atyja? kérdé a vendég.

Egy eszme czikázta át bajtársamat: két kezénél fogta barátját. – Te
elsáppadál fiamat meglátván – láttad-e már őt ezelött, hol és mikor?
szólj!

– Múlt éjjel a párisi úton. Az álarcz félre csúszott. Kérd vissza a
személy leirást.

– Tévedsz – mondá barátom nyugodtan – én fiamat ágyában láttam s
áldásomat adtam reá, mielőtt lefeküdtem!

– Akarom hinni; felelt a vendég, soha se hagyja el ezentúl ajkaimat kora
gyanú, de kérd vissza a személy leirást!

A vendég még az nap vissza utazott Párisba. Az atya fiával ennek
tanulmányairól beszélgetett; szobájába kisérte őt, megvárta mig
lefeküdt, s már már menni készült, midőn az ifju igy szólt:

– Atyám, elfeledted rám adni áldásod!

Az atya visszatért, kezét fia fejére tevé, és imádkozott. Ő hiszékeny
volt – mint az atyák szoktak lenni. Meg volt győződve, hogy barátja
csalódott. Lefeküdt és elaludt. Egyszerre, éjfél táján felébredt s úgy
tetszett – (saját szavait idézem) „ugy tetszett, beszélte ő, mintha egy
hang keltett volna fel álmamból, egy hang, mely igy szólt: Kelj fel és
ügyelj! Rögtön felkeltem, világot gyujték s fiam szobája felé mentem. Az
ajtó zárva volt. Kopogtattam egyszer, kétszer, háromszor – semmi
felelet. Fenn hangon szólitni őt nem mertem, nehogy a cselédeket
felverjem. Lementem az udvarba s a ló-ólba néztem. Saját paripám ott
ált, de fiamé – nem. Paripám nyeritett: vén volt mint magam, –
csata-lovam Mount St. Jeannál! – visszalopóztam; fiam ajtajánál a fal
árnyába vonúltam s kioltám mécsemet. Úgy rémlett, mintha magam is tolvaj
volnék.“

Reggeli szürkület előtt barátom az alsó folyosó ajtaját halkan nyilni
hallá; a lépcsőkön valaki felfelé jött – a mellette lévő ajtó zárában
egy kulcs nyikorgott – az atya a sötétben látatlanul besuhant fia mögött
a szobába.

Hallá a gyujtó-szer csaholását – a szobára gyér világ ömlött, de még
maradt ideje a szorosan mellette lévő ablak függönyei mögé rejtőzni. –
Az előtte lévő alak pár perczig mozdulatlan állott s hallgatózni
látszék; fejét majd jobbra majd balra forditá, arczát fekete rút álarcz
fedé, minőt farsangban szokás használni. Az álarcz levétetvén a valódi
látható lőn, s ez – fia arcza volt-e? egy becsületes ember fiáé? –
sáppadt volt az a gyáva rémülettől és kisérteti; nehéz izzadás cseppek
ültek a homlokon; a szem mereven nézett s fehérét vér futotta el. Az
egész alak, halál torkában álló gyáva mintaképe volt.

Az ifju szekrényéhez ment vagy inkább csúszott, felnyitá azt, egy
rejtek-fiókot húza ki s belé helyezé kiüritett zsebei tartalmát és a
félelmes álarczot; az atya halkan közeledék, átnézett vállain, s a
fiókban meglátá a tárczát, melybe barátja neve volt himezve. E közben a
fiu elővette pisztolyait, ovatosan lebocsátá ezek sárkányait s épen el
akará rejteni, midőn atyja megragadá karjait.

– Rabló! ezeknek még csak most veendjük hasznát! riadott mögötte.

A fiú térdei összekoczogtak; egy kiáltás irgalomért tört elé ajkairól;
de a gyáva idegek első összerázkodása után, látva hogy nem
törvényszolga, de egy atya kezei szorítják karjait, visszanyerte ama
nyomorú bátorságot, mely szégyen pirtól nem, s csupán pillanatnyi
veszélytől retteg.

– Csitt! szólt ő – ne vesztegesd szemrehányásokkal az időt, mert a
rendőrök, tartok tőle, nyomomban vannak. Igen jó, hogy itt vagy,
megesküdhetel, hogy az éjt hon töltém. Bocsáss el vén ember – még ezen
áruló jeleket el kell rejtenem, és ruházatára mutatott, mely az út
sarától befecskendve és nedves volt. Alig végzé szavait, midőn a szoba
falzata megrengett – kivül, a ház körüli kövezeten lópatkók sulyos
kopogása csattogott.

– Jőnek! kiáltá a fiú. Fel öreg fel! mentsd meg fiadat a gályarabságtól!

– A gályarabságtól! mondá az atya, hátra tántorodva – igaz, ő is mondá:
a gályarabságtól.

A kapuajtón zörgettek. A rendőrök körülvevék a házat. Nyissátok fel, a
törvény nevében! hangzék. Semmi válasz, az ajtó nem nyittatott fel.
Néhány rendőr a ház hátsó részéhez nyargalt, hol a ló-ólak álltak. Az
atya fia szobájának ablakából látta a szövétnek világot s a vadászok
árnyszerű alakjait. Hallá fegyvereik csörgését, midőn lovaikról
leszálltak. Hallá, mint kiáltja egy hang:

– Igen, ez a rabló szürke lova – lám, még most is gőzölg az izzadástól!
– És hátul és elől és minden ajtón ismét zörgetni kezdtek, és ismét
hangzott a kiáltás:

– Nyissátok fel, a törvény nevében!

Aztán a szomszédházak ablakai megvilágosodtak; aztán a tér alól, álmából
felriadt bámész néppel tölt meg; a környék talpon volt s a népcsoport
tolongott megtudni, mi bűn, vagy mi gyalázat érte a vén katona házát.

Egyszerre, belülről fegyver-durranás volt hallható; pár perczczel később
a kapu ajtaja megnyilt, s a katona kilépett.

– Jőjjetek be – szólt a rendőrökhez, mit akartok?

– Rablót keresünk e falak közt!

– Tudom; csak fel, s meglelitek őt: majd én vezetlek.

Felment a lépcsőkön, kitárta fia szobája ajtaját: a törvényszolgák
berohantak, s ott feküdt a szobapadlón – a rabló holt teste.

Megdöbbenve néztek egymásra.

– Fogjátok el azt, ki megmaradt! mondá az atya, – vigyétek el a holtat,
ki a gályától menekült meg s fogjátok el az élőt, kinek kezeire a holt
vére szárad.

Jelen voltam barátom törvény előtti kihallgattatásán. A tény hire előre
elterjedett. Ott állt béna lábán ősz fürteivel, a mély forradással
arczán, és a becsületrend kereszttel mellén; s tette elmondását e
szavakkal végzé: – Fiamat, kít Francziaországnak neveltem, megmentém a
gyalázattól, mely őt életén át bélyengzendé. Bűn-e ez? Éltemet adom fiam
gyalázatáért cserébe. Van-e hazámnak áldozatra szüksége? Én hazám
dicsőségének éltem s meghalok, hogy törvényeinek elég tetessék, biztos
lévén abban, hogy ha ti bünnel terheltek is, de megvetni nem fogtok; s
hogy a kezek, melyek a hóhérnek adandnak át, siromat virággal hintendik
be. Én mindent megvallottam. Én, a harczfi, im körűltekintek a harczfiak
nemzetében, s a mellemen ragyogó kereszt nevében felhivom e hon atyáit:
itéljenek fölöttem!

A vén katona felmentetett, vagy legalább itélete ugy hangzott, mit
törvényszékeinken menthető gyilkosságnak neveznek. A hallgatóság
örömriadásba tört ki, mit semmi tekintélyes intő szó nem csillapithatott
le; a tömeg diadalmenetben akarta őt haza vinni, de az öreg bús arcza
visszautasitá e hiuságot. Haza tért csendesen s másnap reggelén halva
találták őt a bölcső mellett, melynél első imáját mondá el egykor
ártatlan gyermeke fölött.



A MÓR HAGYOMÁNYA.

(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)

Alhambra bensejében a királyi palota mellett van egy széles nyilt-tér,
mely az alatta rejlő s még moriskó időkből fenmaradt viztartó
medenczékről Medenczetérnek (la Plaza de los Algibes) neveztetik. Egy
szögletében, termés kőszirtbe nagy mélységre vésett mór kút áll; vize
hideg, mint a jég s tiszta, mint a kristály. A mórok által készitett
kutak mindenütt jelesek, miután tudvalevő dolog, mennyire nem kiméltek
munkát és fáradságot a legtisztább és frisebb forrásokhoz juthatni. Az
imént emlitett, egész Granadában hires: a vizhordárok egész nap, kora
reggeltől késő estig járnak fel és le Alhambra meredek és csalitos
ösvényein, némelyek vállaikra emelt nagy kőkorsókban, mások ismét maguk
előtt hajtott szamarakra függesztett cserép-edényekben hordván le a
vizet.

Forró égalj alatt a kutak és források, örök idők óta, mint fecsegő
helyek ismeretesek, s a kérdéses kút körűl is egész isten adta nap
örökös gyülde tartatik ama sérkatonák, vén asszonyok s egyéb várbeli
henye kandi nép által, kik ott a kőpadokon, a vámszedő számára felvont
ernyőzet alatt ülve, a vári hirekről locsognak fecsegnek s minden ujan
érkező vizhordárt kikérdeznek a városban forgó ujságokról s a látott- és
hallottakat hosszasan taglalják és bővitik. Nincs a napnak oly órája,
melyben csacska asszonyok s laza nőcselédek ne volnának ott találhatók
korsóval kezükben vagy fejükön; maradozva s hallgatva a kifogyhatlan
temondát.

A vizhordárok között, kik egykor e kúthoz jártak, volt egy erős, vállas,
lőcslábu kis emberke, névszerint Pedro Gil, kit azonban rövidség okáért
Peregil-nek hivtak. Vizhordár levén, természetesen gallego, vagyis
gallicziai születésű volt. A természet, ugy látszik, az emberek bizonyos
fajait is, mint az állatokét, különböző munkákra alkotá. –
Francziaországban valamennyi csizmatisztitó savoyard, valamennyi kapus
svajczi s a hajpor és abroncs-szoknyák idejében, Angliában a gyalog
hintót nem is tudá más emelni, csak a sártaposó irlandi. Igy
Spanyolországban a teher- és vizhordárok mind csupa izmos apró
gallicziai fiak. Senki sem mondja: menj hordárért, hanem: hivj egy
gallegót.

De térjünk vissza történetünkre. Peregil csak egy, vállain hordott nagy
korsóval kezdte mesterségét; lassanként azonban isten többre vitte
dolgát, s ő képes lőn az állatok hasonnemű osztályából egy segédet, egy
bozontos szőrű vaskos szamarat vásárolni. E hosszu fülű segéd mindkét
oldalán kosarak függöttek, melyekbe, a nap sugarai ellen fügefa
levelekkel védett vizes korsóit helyezé. Nem volt nálánál szorgalmasabb
s egyszersmind vigabb vizhordár egész Granadában. Az utczák vidám szavát
viszhangozák, midőn szamara után tipegve, ama a spanyol városokban
ismeretes nyári dalt énekelé:

– Quien quiere agua – a gua mas fria, que la nieve?

– Kinek kell viz – viz, hidegebb mint a hó? kinek kell viz az alhambrai
kútból, hideg, mint a jég és tiszta, mint a kristály?

Ha vevőinek egy csillogó pohárral szolgált, ezt mindig mosolyra
gerjesztő tréfás szóval kiséré; s ha netalán e vevő csinos hölgy vagy
vidorka leány volt, hamisan pillantott reá, vagy kellemeinek monda
ellenállhatlan bókot. Peregil, a gallego, e szerint egész Granadában,
mint a legudvariasabb, legtréfásabb, és legboldogabb halandók egyike
volt ismeretes. Azonban nem mindig annak van legkönnyebb szive, ki
leghangosabban énekel vagy legtöbbet tréfál. Jó kedvének felszine alatt
a becsületes Peregilnek megvolt saját gondja és baja. Temérdek rongyos
gyermekből álló családját kellett táplálnia, kik mindnyájan éhesek
voltak és zajosak, mintegy fecskefészek s majd lehuzták őt kenyérért
valahányszor esténként haza tért. Volt egy felesége is, ki akár mije
volt inkább, mint fele segítsége. Férjhezmenetele előtt falu szépségének
tartaték s jelesül tanczolá a bolerót s csörgeté a castanetteket; s e
régi hajlamait még mindig megtartá, csecsebecsékre költvén el a
becsületes Peregil nehéz szerzeményeit, s magát a szamarat is igénybe
vevén, hogy vasárnapokon, búcsunapokon s ama számtalan ünnepnapokon,
melyek Spanyolországban a hét nagyobb részét teszik, a vidékbe lakomákra
rándulhasson ki rajta. Mindamellett kissé lompos, nem kevésbé lusta s
mindenekfölött első rangu locskafecske volt ő; házat, háztartást s
minden egyebet elhanyagolván, hogy fecsegni járhasson át a szomszédba.

Azonban, ki a szelet a nyirott bárány kedveért mérsékeli, az a házasság
igáját is eltűrhetővé teszi a meghajlott főnek. – Peregil épen oly
alázatos lélekkel viselte a neje és gyermekei által reá mért bajokat,
mint szamara a vizes korsókat, s habár titokban meg is vakarta fültövét,
de lomha nejét háztartási erényeiért nyiltan kérdőre vonni soha sem
merte.

S e fölött szerette is gyermekeit, valamint a bagoly is szereti
bagoly-fiókáit, saját képét látván bennök szaporodni és örökittetni,
minthogy ők is ép oly apró, vállas, lőcslábu ivadék valának. A
becsületes Peregilnek nagy öröme telt, ha nagy ritkán, egy egy
ünnepnapon, maroknyi maravedi-vel zsebében, az egész fajzatot kivihette
magával, egy kettőt karjain, nehányat öltönyébe kapaszkodva, a többit
utána ügetve s velök a Vega gyümölcsösei között ugrálhatott, mig
felesége Darro Angosturáiban vasárnapi barátaival tánczolt.

Egy nyári éj késő órájában a vízhordárok nagyobb része már nyugodni
tért. A nap rendkivül rekkenő vala s az éj egyike ama gyönyörü
holdfényes éjeknek, melyek e déli égalj lakosait felhívni látszanak, a
nap hőségét és tétlenségét az enyhe lég élvezésével egész éjfél utánig
kárpótolni. A vizvevők e szerint még künn sétáltak – Peregil, gondos
családapához illőleg éhes gyermekeire gondolt. – Még egy menet a kuthoz,
mondá magában, s a vasárnapi puchero kicsinyeim számára megnyerve lesz.
S ezzel férfiasan mászott fel Alhambra meredek ösvényén, énekelve
mentében s olykor olykor szivélyesen döngetve egy bottal szamara hátát,
rimcsengésűl talán, vagy hogy sürgesse az állatot, minthogy
Spanyolországhon az ütlegek abrak gyanánt járnak ki a teherhordó
állatoknak.

A kuthoz érve, egészen elhagyottan találá azt, csupán egy mór-öltözékü
magányos idegen ült a hold fényénél a köpadon. Peregil megállt s kissé
félékeny meglepetéssel tekinte reá, de a mór, halkan inte neki, hogy
közeledjék.

– Beteg vagyok és bágyadt, mondá, segélj visszatérnem a városba, s
kétszeresen megtéritem, mit vizes-korsóid által szerezhetnél.

A kis vizhordár becsületes szivét szánakozásra gerjeszté az idegen
kérelme.

– Isten ments, szólt, hogy emberi kötelességemért dijat vagy jutalmat
kérjek. – Mihez képest a mórt felülteté szamarára s csendesen Granada
felé haladott vele, a mór oly gyenge levén, miszerint tartani kelle őt
az állaton, hogy le ne essék. –

A városba érkezvén, a vizhordár megkérdezé, hova vigye őt.

– Hajh, felelt aléltan a mór, nekem se lakom se szállásom nincsen;
idegen vagyok ez országban. Engedd, hogy ez éjen át hajlékodban
hajthassam nyugalomra fejemet s gazdagon megfizetek érette.

Becsületes Peregil e szerint váratlanul egy hitetlen vendéggel látta
magát terhelve, de sokkal emberibb érzelmű volt, sem hogy ily nyomoru
állapotban lévő embertársától az éji nyughelyet megtagadja s igy
lakásába vitte a mórt. A gyermekek, kik a szamár koczogását meghallva,
szokás szerint tátott szájjal szaladtak ki eléje, a turbános idegen
látására rémülten rohantak vissza s anyjuk mögé bujtak. Ez utóbbi bátran
lépett elő, mint csirkéi közől a kotlós tyúk, ha valamely csavargó eb
közeleg.

– Micsoda hitetlen társsal jösz te haza ily késő időben, kiáltá, hogy
magunkra vond az Inquisitio szemét?

– Csendesen asszony, felelt a gallego, ez egy szegény, beteg, hazátlan
és elhagyott idegen; talán csak nem akarsz neki ajtót mutatni, hogy az
utczán veszszen el?

Az asszony még mindig ellenkezett, mert habár gunyhóban élt is, dühös
védője volt háza hitelének; a kis vizhordár azonban most az egyszer
makacskodott s nem akarta fejét alá hajtani. Lesegité a szegény
mozlemet, s gyéként és juhbőrt terített el számára a földön a ház
leghivesebb részében; ez levén az egyetlen, szegénységétől telhető
ágynemű.

Rövid idő mulva a mórt erőszakos görcsök rohanták meg, melyek az
egyszerü vizhordár által nyujtható minden segélylyel daczoltak. A
szegény beteg szemei elismerék jó akaratát. Egy rohamszünetkor maga
mellé hivta őt s halk hangon ekként szóllt hozzá:

– Tartok tőle, hogy ütött végórám. Ha meghalok, e szekrényt hagyom neked
szivességed jutalmául. Igy szólva, felbontá albornozzát, vagy is
köpenyét s egy kis szandalfa szekrényt vett ki belőle.

– Adja az isten jó barátom, viszonzá a derék kis gallego, hogy még sok
évig élhess s élvezhesd kincsedet, bár mi legyen az.

A mór fejét rázta, kezét a szekrényre tevé s erre vonatkozólag még
mondani akart valamit, de görcsei növekedett erővel tértek vissza s
néhány percz mulva kiadta lelkét.

A vizhordár neje most olyan lett, mint egy őrült.

– Im ez a következése, mondá, a te jó bolondságodnak, mások kedveért
bajba kevered magad. – Börtönbe zárnak, mint gyilkosokat, s ha
életünkkel megmenekszünk, a jegyzők és alguazilok tesznek tönkre.

Szegény Peregil szinte megszeppent s csaknem megbánta jó tettét. Végre
egyet gondolt. – Még nem hajnallik, mondá, még kivihetem a hullát a
Xenilbe. Senkisem látta a mórt házunkba lépni s haláláról sem fog tudni
senki.

Mondá s ugy tőn. Felesége segitett neki; a szerencsétlen mozlem hulláját
a gyékénybe, melyen meghalt, takargaták, föltevék a szamárra s Peregil a
folyam partjára indult vele.

A balsors ugy akarta, hogy a vizhordárral szemközt egy Pedrillo Pedrugo
nevü borbély lakjék, fecsegő osztályának egyik legkandibb, legkémlőbb s
legbakafántosabb tagja. Menyét képű, pók lábu legény volt ez, hajlongó
és hizelgő; s a hires sevillai borbély sem mulhatta őt fel mások
ügyeinek mindent-tudásában, pedig egy rosta több feltartó erővel birt,
mint ő. Azt tarták róla, hogy csak egy szemével alszik s egy fülét
nyitva tartja, ugy hogy még álmában is mindent hall és lát, mi történik.
Annyi bizonyos, hogy ő a botrány-tár egy neméül szolgált a granadai
ujságvadászoknak, s több dolga volt, mint többi müvész rokonainak
összesen.

E mindenbe avatkozó borbély, Peregil szokatlan éji órábani haza
érkezését s neje és gyermekei felkiáltásait meghallá. Feje egy pillanat
alatt kidugva lőn a kis ablakon s látta, mint vezeti szomszédja a mór
öltözékü embert házába. Ez oly különös esemény volt, hogy Pedrillo
Pedrugo szemét sem hunyhatá be ez éjjel, minden öt percz alatt ablakánál
állt, leskelődve a szomszéd ajtajának hasadékain áttörő világosság után,
s mielőtt viradna, látta Peregilt, mint hajtja ki szokatlanul terhelt
szamarát.

A vizsga borbélynak nem volt nyugta; felölté ruháit s csendesen
kilopózva, távolról mindaddig követte a vizhordárt, mig nem a Xenil
fövényes partján gödröt ásni s ebbe valami holt test formát eltemetni
látta őt.

A borbély haza sietett s boltjában sürgött forgott, mindent felforgatva,
egész hajnalig. Ekkor medenczét vőn hóna alá s mindennapi rendes
foglalkozását végezni az alcalde-hoz ment.

Az alcalde épen akkor kelt fel. Pedrillo Pedrugo egy székbe ülteté őt,
törülközőt keritett nyaka körűl, meleg vizzel tölt medenczét tartott
állához s szakálát újjaival kezdé simogatni.

– Furcsa dolgok! szólt Pedrugo, ki a borbély és ujdondász szerepét
egyszerre játszá – furcsa dolgok! rablás és gyilkolás és temetkezés s
mind ez, egy éjszakán!

– Mi? – micsoda? – mit mondasz? – kiálta az alcalde.

– Azt mondom, felelé a borbély, mi alatt egy darab szappant dörgölt el a
magas hivatalnok orra és szája körül, mert a spanyol borbély pamacsot
használni méltósága alattinak tartja – azt mondom, hogy Peregil, a
gallego, ez áldott éjen egy mór muzulmant megrabolt, meggyilkolt és
eltemetett. Maldita sea la noche – átkozott legyen ezért ez éj!

– De hogy tudod te mindezt? kérdé az alcalde.

– Türelem senor, mindent meg fog kegyed hallani; válaszolá Pedrillo s
orránál fogva őt, arczán beretváját végig voná. Aztán mindent elbeszélt
a mit látott, kettős munkát végezvén egyszerre: megberetválta őt,
megmosta arczát s letörülte egy piszkos törülközővel, mialatt a mozlemet
rabolta gyilkolta és temette.

Történt pedig hogy ezen alcalde egyike legyen a legdölyfösebb s
egyszersmind legzsarolóbb és gonoszabb zsugoriaknak egész Granadában.
Tagadni azonban nem lehetett, hogy az igazságot nagy becsben tartá,
miután fontosságához mért – aranycsomóért szokta eladni. Nem
kételkedett, hogy a jelen, gyilkolás és rablásnak vélt esetben dús
zsákmánynak kell létezni; mint lehetne ezt az igazság törvényes keze
számára biztositani? mert pusztán a bünös megcsipése által csak az
akasztófa virágoznék ki; de a zsákmány megcsipése által a biró is
meggazdagodnék, hite szerint pedig az igazság kiszolgáltatás végczélja
ide megy ki. Ekkép gondolkodva, előhivatá legbizalmasb alguazilját – egy
éhes képű sovány ficzkót, hivatalának megfelelő régi spanyol öltözékben,
t. i. pofon ütött kalappal fején, fodros gallérral nyaka körül,
vállairól lelógó fekete köpenyben s szűk barna nadrágban, mely még
jobban kiemelé termetének szikár merevségét; mig kezében vékony fehér
pálczát tarta, hivatala szörnyü jelveűl. Ilyen volt a régi spanyol
iskolából származó törvényes véreb, kit ő a szerencsétlen viz-hordár
után uszitott, s kinek sietsége és pontossága viszont oly nagy vala,
hogy mielőtt még szegény Peregil haza térhetett volna, már is sarkára
hágott s mind őt, mind szamarát az igazság kiszolgáltatója elé hozá.

Az alcalde legrettentőbb tekinteteinek egyikével mérte őt végig.

– Hallod-e vétkes! riadott reá oly hangon, hogy a kis gallego térdei
szinte összekoczogtak – hallod-e vétkes! nincs helye semmi tagadásnak;
mindent tudok. Az általad elkövetett bűn méltó jutalma: akasztófa; de én
irgalmas vagyok s okszerű akarok lenni. A házadban meggyilkolt ember mór
volt, pogány, s hitünknek ellensége. Kétségkivül vallásos buzgalmad
hevében ölted őt meg. E tekintetből elnéző leendek; add elő a tőle
elrablott javakat s majd csak elcsináljuk az egész dolgot.

A szegény vizhordár valamennyi szentet ártatlansága tanúbizonyságaúl
hivá, de fájdalom! egy sem jelent meg közűlök; s ha megjelentek volna
is, az alcalde az egész naptárnak nem adandott hitelt. A való őszinte
egyszerüségével adá elő a vizhordár a haldokló mór egész történetét –
mind hasztalan.

– Makacsúl tagadod tehát, kérdé a biró, hogy e mozlemnek sem aranya, sem
ékkövei nem voltak, mik téged e tettre ingerlének?

– Ugy üdvözüljek, kegyelmes uram! felelé ez, a mint hogy nem volt neki
egy szandalfa szekrényen kivül egyebe, mit szolgálatim jutalmaúl
hagyott.

– Egy szandalfa szekrény! egy szandalfa szekrény! kiálta fel az alcalde
a drágakövek eszméjére csillogó szemekkel. S hol van e szekrény? hova
rejtéd?

– Főméltóságod szolgálatára – szamaram kosarainak egyikébe.

Alig mondá ki e szavakat, midőn az élénk alguazil már eliramlott s percz
mulva a rejtélyes szandalfa szekrénynyel viszszatért. Az alcalde mohón
remegő kezekkel nyitá fel ezt, mindnyájan előtolakodtak a benn rejleni
kellő kincsek bámulására, de mily nagy lőn csalatkozásuk, midőn semmi
egyéb nem tűnt elő, mint egy arab betűkkel tele irt pergamen tekercs s
egy viasz-gyertya vég darabkája!

Ha a vádlottra mondandó ítéletből mi haszon sem néz ki, az
igazságszolgáltatás – még Spanyolországban is – részrehajlatlan. Az
alcalde, miután csalódásából föleszmélve belátta, hogy itt csakugyan
nincs semmi nyerni való, szenvedélytelenűl hallgatá meg a vizhordár
vallomását, melyet felesége is megerősitett. Meggyőződvén e szerint
ártallanságáról, fölmenté őt a börtöntől, sőt azt is megengedé, hogy a
mór hagyományát a szandal szekrényt és tartalmát, mint embersége
megérdemlett jutalmát, magával vihesse, s csupán a szamarat tartá meg
perköltségek fejében.

És im a szerencsétlen kis gallego ujolag kényszeritve lőn saját viz
hordozója lenni s az alhambrai kúthoz a nagy cserép korsóval vállán,
mászni fel.

Szokott jó kedve elhagyta őt, midőn déli nyárhőségben kapaszkodott a
hegyen fölfelé.

– Czudar alcalde! gondolá ilyenkor; megfosztani az embert létfenntartása
eszközeitől s legjobb barátjától e világon!

Aztán, szeretett munkatársa emlékére, jellemének egész szivélyessége
utat tört magának.

– Ó szivem szamara! kiálta fel, mialatt terhét egy kőre letéve megpihent
s a veritéket letörlé homlokáról – ó szivem szamara! mernék fogadni,
hogy te is gondolsz néha egykori uradra! fogadni mernék, hogy keservesen
nélkülözöd a vizes korsókat, szegény állatom!

Búja tetézéseűl, neje hazatéret pityergéssel és zsémbeléssel fogadta őt;
most már nyiltan előnyt nyert fölötte, miután előre óvta a minden bajt
előidézett vendégszeretet elkövetésétől; s tapasztalt nőhez méltólag
minden alkalmat felhasznált fensőbbségét vele éreztetni. Valahányszor
kenyér vagy ruha kellett a gyermekeknek, azonnal atyjokra utalta őket,
mondván:

– Menjetek apátokhoz – Chico királytól ő örökölte Alhambrát: kérjétek,
adjon nektek is a mór kincses szekrényéből.

Volt-e halandó valaha jó tettért ily keményen büntetve? A szerencsétlen
Peregil testben és lélekben kinokat szenvedett, de azért békén tűrte
felesége gunyorait. Végre, egy forró nap munkája utáni esten, midőn
élete párja által szokott módon kinoztatnék, elvesztette minden
türelmét. Nem mert ugyan kitörni ellene s csak a szandalfa szekrényre
meredtek szemei, mely az ablakdeszkán feküdt félig nyilt födéllel,
mintha kinjait akarná kinevetni. Felragadván, elkeseredve vágta azt a
földhöz.

– Szerencsétlen volt a nap is, kiáltá, melyben először láttalak s
gazdádat hajlékomba fogadám!

Földhöz ütődvén a szekrény, födele egészen felnyilt s a pergamen tekercs
kiborúlt belőle. Peregil egy ideig némán s gondolatokba merűlve nézte.
Végre összeszedvén eszméit: – Ki tudja, gondolá, hát ha ez irat valami
nagy fontossággal bir, miután a mór oly gonddal őrizé? Fölszedvén tehát,
keblébe rejté s másnap reggel, midőn az utszákon vizet kiáltozva járna,
megállt egy tangiersi születésű mór boltjánál, ki a Zacatinban játék- és
illatszereket árult s kérte, magyarázná meg foglalatját.

A mór figyelmesen olvasá el a tekercset, aztán mosolyogva simogatá meg
szakálát.

– E kézirat szólt, varázsolat-minta rejtett kincsek visszaszerzésére,
mik bűvős hatalom alatt vannak. Állitólag oly erővel kell birnia,
melynek a legerősebb zárok és rekeszek, sőt gyémántsziklák sem képesek
ellent állani.

– Puff! mondá a kis gallego, mit ér ez mind nekem? Én nem vagyok büvész
s mit sem tudok rejtett kincsekről. Ezzel vállára vevé korsóját, a
tekercset a mórnál hagyá s folytatni ment napi körutját.

Esti szürkületkor azonban, midőn Alhambra kutjánál pihenni ült le, egy
csomó fecsegőt talált ott, kiknek beszédfolyama, mint rendesen a
homályos esti órákban most is természetfölötti s hagyományszerű régi
mesék körül forgott. Szegények levén mindannyian mint a templom egere,
örömest beszéltek népies tárgyáról a mórok által Alhambra külőnböző
részeiben elbűvölve hagyott kincseknek. Kiváltkép ama hitben egyezének
meg, hogy a „Hét emeletű torony“ alatt, mélyen a földben roppant kincsek
vannak elásva.

Becsületes Peregil lelkébe e mesék szokatlan benyomást gyakoroltak s
mindig mélyebb- és mélyebben vésődtek eszméibe, midőn a sötétlő
ösvényeken egyedül haza felé mendegélt.

– S ha még is volna kincs azalatt a torony alatt – s ha a mór által
hagyott tekercs képessé tenne fölvenni azt? – Az eszme rögtöni
báj-hatása alatt majd elejté vizes korsóját.

Ez éjen át folyvást fészkelődött; egy oldalról a másra forgott, s az
agyában zavargó eszmék miatt szemét sem hunyhatá be. Kora hajnalban már
ott volt a mór boltja előtt s elmondá neki tépelődéseit.

– Te tudsz arabúl olvasni, szólt, hát ha a toronyba mennénk s
megkisértenők a varázslat erejét? ha nem sikerül, batkát sem vesztünk,
ha pedig sikerül, megosztjuk egymás közt a mit találunk.

– Lassan! felelt a mozlem; ez irat maga még nem elég; éjfélkor kell azt
olvasni, különös vegyitékü és készitményü viaszgyertya világánál,
melynek alkatrészei előttem ismeretlenek. Ily gyertya nélkül e tekercs
mit sem ér – –

– Szót se többet, vágott szavába a kis gallego; nekem van ily gyertyám s
rögtön elhozom. Ezzel haza sietett s nem sokára visszajött a sárga
viaszgyertya darabkával, mit a szandalfa szekrényben lelt.

A mór megtapogatá s megszagolá ezt.

– Ritka és drága illatszerek vannak e sárga viasz közé vegyitve, mondá.
Ez a tekercsben kijelölt viaszgyertyanem. Mig ég, a legerősebb falak s
legrejtekebb barlangok tárva állanak. De jaj annak, ki benn késik, midőn
ez kialszik. A kincscsel együtt elbüvölten ott kell maradnia.

Összebeszéltek ekkor, még ez éjen megkisérteni a varázslatot. Késő
időben, midőn már a baglyokon és denevéreken kivül senki sem mozzant,
mentek föl Alhambra csalitos dombjára s közeledtek a magas fáktól
környezett s annyi hagyományszerü rege által félelmessé lett toronyhoz.
Lámpavilág mellett botorkáltak bokrokon és omlatag köveken keresztül a
torony alatti boltozat ajtajáig. Félve és remegve mentek le egy, a
sziklába vágott lépcsőzeten. Ez egy nyirkos és komor üres szobába
vezetett, honnan ismét más lépcső még mélyebb boltozatba vitt. Igy
mentek le négy különböző lépcsőzeten ugyanannyi egymás alatt levő
boltozatba; de a negyediknek talapja már tömör volt s bár, a
regehagyományhoz képest, még három iv-bolt rejlett alól, ezek állitólag
bű-szó által szorosan elzárva s áthatlanok valának. A levegő itt
didergős hideg és pinczeszagu lőn, s a lámpa csak homályosan világolt.
Léhltelen feszültségben vártak egy ideig, mig az őrtorony óráját a
távolból éjfélt kongani hallák; meggyújták ekkor a viaszgyertyát, mely
myrrha, tömjén és borax szagot terjeszte.

A mór gyors sietséggel kezdett olvasni. Alig végzé, midőn földalatti
dörgéshez hasonló zaj keletkezék. A föld megrendült s a padlózat
megnyílván, uj lépcső mutatkozott. Reszketeg elfogultsággal mentek le s
a lámpavilágánál egy más, arab feliratokkal fedett boltozatba jutottak.
Közepén, hét aczél pánttal lezárt nagy szekrény volt látható, melynek
mindkét végénél egy egy fegyveres mór ült szobor-mozdulatlanságban,
varázs szó által levén ekként elbüvölve. A szekrény előtt több,
aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel tölt edény állott. Ezeknek
legnagyobbikába könyökig vájták be karjaikat, s minden egyes
bemarkolással temérdek sárga mór aranydarabot vagy karpereczet és
ékszert húztak ki s alkalmilag egy egy keleti gyöngyfüzér akadt meg
ujjaik között. De még mindig remegtek és röviden lélekzének, mialatt
zsebeiket zsufolák s olykor olykor rémülten tekintének a két elbűvölt
mórra, kik mordan és mozdulatlanul ültek, hunyoritlan szemekkel nézve
reájok. Végre, valamely képzelt neszre iszonyuan megrettenve,
felszaladtak a lépcsőn, feldöntötték egymást a fenső osztályban, a
viaszgyertya elaludt s a padlózat rémes dörgéssel ismét bezáródott.

Eltelve félelemmel addig meg sem állottak, mig a toronyból
kitapogatózva, a falombok közűl előragyogó csillagokat meg nem
pillantották. Ekkor a fűbe ülve megoszták a zsákmányt, elhatározván,
hogy jelen időre megelégesznek ugyan az edények e felületével is, de a
jövő éjek egyikén ujra eljőnek s fenékig üritik azokat. Hogy pedig
egymásban bizhassanak, eloszták a talizmánokat is, egyikük a tekercset,
másik a viaszgyertyát tartván meg; azután, könnyü szívvel és nehéz
zsebekkel visszaindultak Granadába.

A dombról lefelé menet az éles eszű mór egy jó tanácsot sugott az
egyszerü vizhordár fülébe.

– Barátom Peregil, szólt, ennek a mi dolgunknak mély titokban kell
mindaddig maradni, mig az egész kincs biztositva s birtokunkban leend.
Ha az alcalde fülébe a hir legkisebb szellője is téved, el vagyunk
veszve!

– Természetesen, felelé a gallego; ennél szentebb sem lehet.

– Barátom Peregil! folytatá a mór, te okos ember vagy s nem kétkedem
titoktartásodról; de neked feleséged van.

– Egy szót sem fog megtudni; válaszolá szilárdul a kis vizhordár.

– Jól van, mondá a mór, bizom viseleted- s igéretedben.

Soha igéret eltökéltebben s őszintébben nem tétetett, de, fájdalom! hol
van a férj, ki neje előtt valamit titokban birjon tartani? Peregil, a
vizhordár, ki a legszeretőbb s legengedékenyebb férjeknek volt egyike,
semmi esetre sem tartozott ezek közé. Haza érve, feleségét duzzogva egy
szögletben találta.

– Valahára, kiálta a belépőre; miután az éj ily késő órájáig
csavarogtál, haza birtál botlani. – Csodálom, hogy nem hoztál megint
hálótársul egy mórt.

Azután könyekbe törve ki, kezeit tördelni s mellét verni kezdé.

– Ó én szerencsétlen asszony, siránkozott, mi lesz belőlem? Házamat
ügyvédek és alguazilok turkálják fel és rabolják ki, férjem egy
semmirekellő, ki többé nem hoz kenyeret haza családja számára, hanem
éjjel nappal mórokkal pajtáskodik! Ó gyermekeim, édes gyermekeim! mi
lesz belőlünk? útfélre kell mennünk koldulni!

A becsületes Peregilt annyira meghatá neje szomorusága, hogy szinte majd
sirva fakadt. Szive épen oly csordultig tele volt mint zsebe; mindkettő
zabolázhatlanul. Az utóbbiba nyulva, kivett három négy arany pénzdarabot
s a nő keblébe csusztatá. A szegény asszony ámultan meredt reá, nem
tudva, mire vélni ez arany záport. Mielőtt magához térhetne
meglepetéséből, a kis gallego egy aranylánczot vőn elő s szemei előtt
csörgeté, ugrándozva örömében s száját két füléig elhuzva.

– Szent szűz oltalmazz! kiáltá a nő. Mit miveltél Peregil? talán csak
nem öltél és raboltál? Alig keletkezett ez eszme a szegény némber
agyában s azonnal bizonyossággá is érett benne. Már látta a börtönt s
nem messze az akasztófát, mint függ rajta egy lőcslábu kis gallego s
képzelme előidézett rémeitől megrohanva, görcs állott minden tagjába.

Mit volt a szegény embernek mit tennie? Feleségét nem nyugtathatta meg s
képzelme rémeit nem űzhette el másként, csak ha jó szerencséje egész
történetét elmondja neki. Mielőtt azonban ezt tenné, ünnepélyesen
megesketé, hogy semmi élő lénynek nem szóland róla.

A nő örömét leirni lehetlen volna. – Férje nyakába csimpeszkedett s majd
megfojtá öleléseivel.

– Na s asszony! kérdé a kis ember diadalmasan, mit mondasz most a mór
hagyományához? Ezentul ne perelj velem, ha embertársamon segitek.

A jó gallego ezzel juh-bőrös gyékényére vonult s oly nagyot aludt rajta
mint a legjobb pehely-ágyon. Nem igy felesége, ki a zsebek tartalmát
kiüritve, egész éjen arab aranyokat számolt, nyaklánczokat és
fülönfüggőket csatolt magára s elképzelte, mint fog majd ragyogni, ha
majd egyszer szabad leend dus létét élvezni.

Következő reggel a becsületes gallego egy jókora aranynyal a Zacatin-ba
ment egy ékmüves boltjába s áruba bocsátá az állitólag alhambrairomok
közt talált pénzdarabot. Az aranymüves látván rajta az arab felirást s
hogy legtisztább aranyból van: értékének harmadrészét ajánlá, mivel a
vizhordár tökéletesen megelégedett. Peregil ekkor uj ruhákat s
mindennemű játékszert vett kis nyája számára s egyszersmind egy
szivélyes ebédre való élelemszereket is s lakába térve, gyermekeit
körben tánczoltatá, mig ő, a legboldogabb atya, közepettük ugrándozott.

A vizhordár neje, titoktartási esküjét bámulatos szigorusággal tartá
meg. Egész másfél napig járt s kelt ide s tova rejtélyes arczczal s
csaknem kipukkanó oldallal, de, bár kofatársaitól véve körül, befogta
száját. Azt, az igaz, nem állhatta meg, hogy kis méltóságot ne öltsön
arczára: mentegette ruhái avultságát, emlité, hogy egy aranyzsinórral
kivart s korállal ékitett basquinát, meg egy csipke mantillát fog
megrendelni. Aztán példázgatott, hogy férje talán abba hagyandja a
vizhordárságot, miután egészségének nem tesz jót. – S valóban, ugy mond,
talán jobb is leend nyáron át mindnyájunknak falura vonulni, hogy a
gyermekek a hegyi lég jótékonyságában részesülhessenek, miután a várost
e tikkasztó évszakban lehetlen kiállani.

A szomszédok egymásra bámultak s azt hitték: a gyámoltalan nőnek
kificzamodott az esze; s negélyezett tekintélye bájai és igényei
általános guny és nevetség tárgyává lőnek, mihelyest távozék.

A künn megállott fecsegésért azonban bő elégtételt szerze magának otthon
s nyakába keleti gyöngyfüzért, karjaira mór karpereczeket s fejére egy
gyémánt boglárt helyezve, rongyai közt furcsán lejtett fel s alá a
szobában, néha néha egy törött tükörből gyönyörködve önmagán. Sőt,
együgyü hiusága által bizgatva, egy alkalommal meg nem állhatá, hogy ne
mutassa magát az ablaknál, élvezni az elmenőkre teendő hatást.

A sors ugy akarta, hogy Pedrillo Pedrugo, a minden-lébekanál borbély
épen e perczben átelleni boltjában munkátlan üljön s örökké vizsga
szemeibe gyémánt ragyogás ütődjék. Pillanat alatt kis ablakánál termett
s a vizhordár ronda feleségét egy keleti arához méltólag felékesitve
látta. Az ékszerek pontos leltárát jól megjegyezve magának, tüstént az
alcaldéhoz sietett. Rövid időn nyomon volt az éhes alguazil s mielőtt a
nap leáldoznék, a szerencsétlen Peregil ismét a biró elé hurczoltaték.

– Mi ez, gazember? kiáltott dűhösen az alcalde, te azt mondád, hogy a
házadban meghalálozott hitetlen egy üres szekrényen kivül egyebet nem
hagyott s most azt hallom, hogy feleséged gyöngyökkel és gyémántokkal
megrakott rongyaiban pompázik. Nyomorú! készülj előadni az áldozatodtól
elrabolt zsákmányt s aztán lóggni az akasztófán, mely a reád
várakozásban már szinte kifáradt!

A megrémült vizhordár térdeire esett s kivallá a csodás eseményt
melylyel e kincsekre szert tett. Az alcalde, az alguazil s a kandi
borbély telhetlen fülekkel hallgaták a lebüvölt kincsről szóló arab
mesét. Az alguazil rögtön a mórért küldeték, ki a varázslatban részt
vőn. A mozlem félőrülten jelent meg ijedtében, hogy a törvény
nadályainak körmei közé jutott. Megpillantván a birka-képű s levert
tekintetű vizhordárt, világos lőn előtte a dolog. – Ostoba állat te!
szólt midőn mellette elment; nem megmondám-e hogy ne locsogj
feleségednek?

A mór vallomása megegyezett pajtásáéval; de az alcalde nem mutatkozott
hajlandónak hitelt adni s börtönnel és szigoru vizsgálattal fenyegeté
őket.

– Csendesen senor Alcalde; mondá a muzulman, ki ezalatt visszanyerte
hidegvérüségével éles tapintatát, – ne szalaszszuk el meghasonlás által
a szerencse kedvezését. A dologról kivülünk senkisem tud – maradjon
tehát ez titok. Van még a barlangban annyi, mennyi mindnyájunkat
gazdaggá tehet. Igérd meg, hogy szépen megosztozunk, akkor az egészet
felhozzuk – tagadd meg azt s a barlang örökkön örökre zárva marad.

Az alcalde félre hivta az alguazilt tanácskozni. Ez utóbbi kítanult vén
róka volt mesterségében. – Igérj meg mindent, sugá, mig a kincsnek nem
vagy birtokában. Akkor majd aztán az egészet elfoglalhatod s ha mukkanni
mernek, fenyegesd őket bitóval és máglyával, mint hitetleneket és
bűbájosokat.

Az alcalde-nak tetszett a tanács. Sima homlokkal a mórhoz fordulva! – Ez
különös történet, szóla s igaz is lehet, de személyesen kell
meggyőződnöm. Még ez éjen, jelenlétemben kell ismételned a varázslatot.
Ha valósággal létezik kincs, barátságosan megosztjuk egymás közt s a
dolognak vége; ha pedig megcsaltatok, isten legyen irgalmas lelketeknek.
Addig is, őrizet alatt maradtok.

A mór s a vizhordár szivesen egyezének e föltételekbe, bizonyosak levén
benne, hogy az eredmény igazolandja szavaikat.

Éjfél tájban az alcalde, az alguazil s a minden-lébekanál borbély által
kisérve s mindnyájan erősen felfegyverkezve, a kalandra indulának. A
mórt és vizhordárt foglyokul vitték magukkal, ugy szinte ez utóbbinak
izmos egykori szamarát is, mint a reménylett kincs leendő teherhordóját.
Észrevétlen értek a toronyhoz s egy fügefához kötvén a szamarat,
lementek a torony negyedik boltozatába.

A tekercs elővétetett, a viaszgyertya meggyujtaték s a mór felolvasá a
varázslatot. A föld megrendült, mint először, a padló iszonyú dörgéssel
megnyilt, előtüntetve a keskeny lépcsőzetet. Az alcalde, alguazil és
borbély összeremegtek s nem birtak a lemenetelre bátorságot venni. A mór
és vizhordár leléptettek az alsó boltozatba s a két mórt ülve találták,
némán és mozdulatlanúl, mint azelőtt. Neki türkőztek két terjedelmes s
arany és ezüst pénzzel s ékkövekkel tölt edénynek s kimozditák
helyeikből. A gallego egyenként vitte fel ezeket vallán s bár
tagba-szakadt izmos ember és szokva volt nagy terhek emeléséhez, még is
csakúgy tántorgott súlyok alatt s felrakván a szamár két oldalára,
tapasztalá, hogy az állat többet nem birhat el.

– Elégedjünk meg most ennyivel, szólt a mór; ezt elvihetjük látatlanúl s
elég is leend mindnyájunkat oly dússá tenni, mint csak szemünk szánk
megkivánja.

– Hát még több is van oda lenn? kérdé az alcalde.

– A legnagyobb értékű még lenn maradt, felelt a mór; egy, hét
aczélpánttal lezárt s csupa gyöngy- és drágakővel telt szekrény.

– Ezt minden áron fel kell hoznunk; kiálta közbe a telhetlen alcalde.

– Én nem megyek le többért, morgá a mór; a mi elég az elég, – több
felesleges volna.

– Én pedig, szólt a vizhordár, nem hozok fel több terhet, majd bizony,
hogy szegény szamaram háta letörjék.

Látván az alcalde, hogy kérelem és fenyegetés egyiránt nem fog rajtuk,
két társához fordúlt.

– Segéljetek, úgymond, a szekrényt felczipelni s tartalmát egymás közt
oszszuk meg. Ezzel lefelé indúlt a lépcsőzeten, az alguazil és a borbély
remegő borzadálylyal követék.

A mór mihelyest kellőleg lemerűlni látta őket, kioltá a sárga gyertyát;
a földnyilás szokott recsegéssel záródott be s a három érdemes urat
méhébe temeté.

Ekkor a több rendbeli lépcsőn felsietett s meg sem állott mig a szabad
ég alá nem ért. Az apró vizhordár utána rugaszkodott, oly gyorsan, mint
csak rövid lábaitól telhetett.

– Mit miveltél? szólt mihelyt léhlhez juthatott az elképedt Peregil.
Hiszen az alcalde a más kettővel együtt bezárva maradott!

– Legyen meg Allah akarata! mondá ájtatosan a mór.

– S nem szabaditod ki őket? kérdé a gallego.

– Allah őrizz! viszonzá a mór, szakálát simogatva. Úgy van megirva a
sors könyvében, hogy mindaddig lebüvölten maradjanak, mig valamely
kalandor a varázst meg nem töri. Isten úgy akarja!

S ezzel a viasz gyertya felmaradt végét messze, a csalit sötétlő bokrai
közé dobá.

Segiteni a dolgon többé nem lehetett s igy a mór és a vizhordár a
gazdagon megterhelt szamárral a város felé indúltak s a becsületes
Peregil meg nem állhatá, hogy a törvény kezeiből ekként visszakerült
füles munkatársát össze vissza ne ölelje és csókolja s valóban kétséges
marad, mi tölté el nagyobb örömmel e perczben a jó ember egyszerü szivét
– a kincsszerzés-e, vagy szamarának visszakerülése?

A két szerencse-társ barátságos igazsággal osztozott meg a zsákmányon,
kivéve, hogy a mór, ki az ékszereknek kissé kedvelője volt, ugy intézte
a dolgot, hogy az ő halmazába legtöbb gyöngy és drágakő jusson, de aztán
viszont nagyobb aranydarabokat adott a vizhordárnak, mikkel ez szive
mélyéből megelégedett. Volt gondjuk rá, hogy sokáig ne időzzenek a tény
légkörében, mihez képest dús-voltukat háborgatlanul élvezni más vidékre
költözének. A mór visszatért afrikai születés helyére Tetuan városába; a
gallego pedig nejével, gyermekeivel és szamarával szépen kiillant
Portugalba.

Itt élete párjának gondos felügyelése alatt tekintélyes férfiuvá lőn.
Hosszas derekára s rövid lábaira zekét és nadrágot öltött az érdemteljes
kis ember, kalapjához tollat, oldalára kardot tűzött s elhagyva a
közönséges Peregil nevet, Don Pedro Gil hangzatosb czimét vevé fel;
magzatai vig kedélyű, bár kurta és lőcslabu nemzedékké növekedtek, mig
Senora Gil, tetőtől talpig csipkésen, szalagosan, karpereczesen s mind a
tiz ujján ragyogó gyürükkel példányképe lett a laza divatosságnak.

Mi az alcalde-t és két segédét illeti, ezek a „Hét emelet tornya“ alatt
bezárva maradtak s lebűvölten mai napig is ott vannak. Ha kifogynának
egykor Spanyolországból a kandi borbélyok, a fogdmeg alguazilok, és
megvesztegethető alcaldék, ezeket fel lehet keresni; ha azonban e hiány
volna megszabadulásuk feltétele, valószinű, hogy itélet napig ott
kellene várniok.



ELVESZTETT PARADICSOM.

(BOZ. (DICKENS.) HOUSEHOLD WORDS.)

Utitarisznyám vállamon függött – beszélte minap este kis társaskörben
Armand ifju festész – szilfabotom kezemben volt s három mérföldnyi
gyaloglás a poros országuton oly szürkévé tőn, mint egy molnár. Honnan
jöttem, hova mentem? nem tartozik ide; még akkor husz éves sem valék.
Hazulról indultam meg oly czéllal, hogy paradicsomot, e földön,
paradicsomot találjak. A vidék nem volt különösen festői; a hőség igen
nagy. Minden oldalról kalász-tenger hullámzott körülem. Itt egy
falucska, ott egy mezei lak s minden domborulaton egy szélmalom volt
látható. A földeken dolgozó pórok énekeltek s a madarak, mintegy velük
ingerkedve, csevegtek. A fákkal szegélyzett uton, lovak vagy ökrök által
vont egykét szekér haladott lassan előre. Én egy kőhalomra ültem. Egy
szekeres durván kérdezé: fáradt vagyok-e? s ha igen, ajánlá, hogy
szekerére ülhetek. Elfogadtam s nemsokára elterülve feküdtem a
szekérderékban, kényelmetlen fél álomba merülve, melynek azonban nem
hiányoztak saját kellemei, mert a lusta járomról lefüggő csengetyűk
mindaddig s oly édesdeden csilingeltek fülembe, mignem azt képzeltem,
hogy ötven ezüst hang hív egy ragyogó szép új hazába.

Oly hangulatban ébredék föl, melyben a kért bocsánatot könnyen
megadhatám. Emberem, midőn a főutról befordult, egészen megfeledkezett
rólam s oldalvást már fél mérföldnyire jött velem. Semmi baj, becsületes
szekeres! hiszen nem megyek én sehová; „én csak a paradicsomot keresem.“
A környéken nincs ily nevű falu, mondá ő; de bizton hiszi, hogy a
kastély és vidéke nekem igen fog tetszeni. Én természetesen ily czélból
utaztam. Borravalót nyomtam markába, – „igyál egészségemért, jó ember, a
magadénak rovására. Lássuk azt a szép tájat.“ Ő egy ösvényre mutatott,
mely a mezőn keresztül a közel kastélyhoz visz s ott hagyott, kemény
markában rázogatva a tőlem kapott ezüst pénzdarabot. Rögtön láttam, hogy
e hely érdemes a megtekintésre.

Az első pillantás mutatta, hogy a vadtermészetnek eredeti állapotában
hagyott s a polgárisulás ellen elkorlátozott töredéke ez. Erdők és
magános fák, tavak és jókora patakok; s ha a kastély távolabbi falait a
sürü lombozat elfedte szem elől, emberi kéz nyomai sehol sem valának
láthatók. – Részletesb szemle után azonban tapasztaltam, hogy a
természethez ittott javitás is járult s hogy minden, mi a kilátást
gátolhatná vagy a tájképet eltorzíthatná, szorgalmasan el van távolitva.
Nem voltak itt álromok, sem mesterséges zuhatagok; az idegen lépteit
azonban elmés rendezésü utak észrevétlenül a legszebb kilátási pontokhoz
vezették. – Örömmel éreztem a gondosan rejtekezni igyekvő müvészet
jelenlétét; de akkoron még, mint a fiatal emberek legnagyobb része,
hajlandó levén nagy dolgokat kicsinyelni a hiedelemben, hogy ezáltal
epigrammai élczet és szakértőséget tanusit az ember, fenszóval mondám: E
park öltözéke bámulatosan sikerült.

– Ez közönségesen kifejezett közönséges eszme, szólalt meg tisztán
csengő hang fölöttem. Föltekinték, azt hivén, hogy a falombok közt
rejtőzik valaki s meglepetésemre ifju hölgyet láttam szép nagy lovon
ülve s lovagostorát játszian tartva fejem fölött. A nélkül, hogy
észrevettem volna, jött utánam a gyepen s meghallotta megjegyzésemet,
mely pedig, biztosithatom önöket, csupán saját füleimre volt számitva.

– Nagysád, feleltem én magamhoz térve zavaromból, ugy hiszem, ön engem
félreért. Nincs semmi közönséges a hasonlatban, mely a minden
fölöslegtől oly ízletesen megtisztitott tájképet nőhez hasonlítja, ki a
helyett, hogy ékszerekkel halmozná el magát, öltözéke műgondját
használja fel szépségeinek lehető kitüntetésére.

– A magyarázat nem járja meg; válaszolt ő. Hiányzik belőle az
őszinteség. Ön iménti mondatának egyszerű értelme az, hogy ön
megszégyenlette e táj általi bámulatra ragadtatását, és szükségesnek
találta a megvetés férfias kiváltságát alkalmazni. Ha nem láttam volna
önt ott távolabb, midőn könyvébe rajzolt, könnyen valamely vándorló
fodrásznak tartanám.

Új ismerősnőm hangja és modora rendkivül zavarba ejtett s egyelőre
csaknem felingerlett az ellenséges viselet, melyet ő, ily csekély
alapon, irányomban vőn; világos, hogy ő szellemi vitát akart kezdeni,
mert e perczben még nem sejthettem, hogy ezúttal tulajdonkép a bemutatás
formaságait ohajtá elkerülni. Én feleltem a vádra; ő viszont. A
viszontorlatok egész ütegeit tüzeltük el egymás ellen, lassanként
azonban közös téren találkozánk; minden negélyzetet mellőztünk; s
mialatt ekként összevissza járkáltunk a gyepes fasorok között, vagy
meg-megálltunk egy-egy kilátási pontnál – ő csöndesen haladva szelid
paripáján, én pedig mellette, a ló serényét fogva, a fesztelenség és
barátsághoz egy óra alatt többet közeledtünk, mint ez, bármi más
körülmények közt, egész évszak alatt lehető volt volna.

Hadd irjam le e benyomásokat ugy, mint akkor tapasztalám azokat.
Máskülönben hogy világosítaná fel a puszta elbeszélés az elméletet? Azt
akarom e példa által megmutatni, a boldogságnak mily roppant épületét
épitjük gyakran ingatag alapra, s hogy az élet eseményei anyagi
következményeinek épen nem szükség érzeményeink kifolyásával
öszhangzatban lenniök, hogy – de nem előzöm meg a történetet.

A hölgy, zöld lovag-öltözetében kitünően szép volt, mint ezt e kis
mellkép bizonyítani fogja; folytatá Armand s kis tokot vont elé
zsebéből.

– Emlékezet után van rajzolva, de jót állok tökéletességeért.

– Mindnyájan jól ismerjük ez arczot, barátom, szólt Prevost, ez arcz,
Raphael Fornarinajaként, csaknem valamennyi festményedben eléjön. Mult
évben mint Medeát tüntetéd fel; az idén, alkalomszerűleg módositva, mint
Corday Charlotte fog a képtárlatban szerepelni. Miért kerülted el e
jelleget oly gondosan Juliet-ed és Helois-edben? Az ember azt hinné,
hogy kellemes viszemlékek helyett inkább perpatvar, erőszak és
kétségbeesés eszméivel van az kapcsolatban.

– Ha ez volna az eset, felelt Armand szinlett vidorsággal, elméletem
porba hullana, s én, midőn e történetet elmondom, nem tennék egyebet,
mint jóságtokkal visszaélve, oly vallomást, mely a borongós kedélyen
kissé könnyítsen. Hallgassatok meg végig, ez nincs már oly messze.

Kis tó partján egy grottához értünk, hol meglepetésemül reggelire
gazdagan volt terítve. Két szék, két teríték volt készitve; mellettök
Fifine, a szolgálat-teendő nőcseléd. Megizlelők a reggelit, minden
egyébről beszélgetve csak minmagunkról nem, holott egyébre nem is
gondoltunk, mint épen minmagunkra. Párszor egyegy eszme villant át
lelkemen e fogadtatás sajátszerűsége fölött; hivém azonban, hogy a
kastély különcz úrnőjével, minőkről középkori regényekben olvas az
ember, hozott össze a véletlen, ki most büszkeségét helyezi egy vándor
müvész iránti vendégszeretete tanusitásában. A hölgy engem Hectornak
nevezett, én őt Andromachenak; s a csemegékkel felhozott jó fajta bor
befolyása által lelkesitve oly messze mentem, hogy megvallám, miként
irántai szerelmem határtalan s neki arámmá kell lennie. Nyilt őszinte
válasza, miszerint csak tőlem függ a napot meghatározni, korlátlan
örömre ragadott. Alig emlékszem már, mi minden dőreséget követtem el;
annyit tudok, hogy Fifine megdorgált s mondá, hogy jó nevelésü fiatal
ember-létemre igen vakmerő valék.

Mi gyönyörteljes fél óra következék most! A grotta bejárását borágak
futották el. A tó fodrai aranyporral behintettnek látszó part fövenyéhez
simultak. Az ösvény, melyen meredek sziklák alatt ide jövénk, ezek közé
oldalt felkanyarúlt; előttünk a tó – lehet, hogy az nagy pocsolyánál nem
volt egyéb, de ily dolgokat az emlékezet nagyszerűsít – erdőlepte magas
hegyek tővéig terjedett, miket aztán a tiszta kék éggel együtt
visszatükrözött. Egymás mellett, egymás kezét tartva ültünk; Fifine
azonban, ki az illemről túlszigorú fogalmakkal birt, hevesen kelt ki
ellenünk. Én súgva tovaküldetését szorgalmaztam s Andromache talán
szinte véleményemen volt, de ezt fenszóval nyilvánitani nem merte. Igy
mult el egy néma boldogsági óra, mert sziveink csakhamar csordulásig
teltek el s lezárták a szót ajkainkról; és én ünnepélyesen kijelentem,
hogy még egy ily nap élvezeteért lemondanék életem tiz évéről.

Midőn az est közeledett s én a tópartoni alkonyséta gyönyöreiről kezdtem
álmadozni, Fifine könyörtelenűl sürgette a kastélyba visszatérést. –
Szavai vadul sértették füleimet. Én mármár dryádnak vagy fák és grották
közt lakó nymphának képzeltem hölgyemet. De a prózai Fifine győzött s mi
félóra mulva igen kényelmes és új izlésü lakház párisi csínnal búlorzott
termébe léptünk. Itt több, mindennapi arczu szolga bámult reám. Regényes
eszméim egyszerre durva lökést kaptak. Öt perczczel később hintó gördült
be a kapun s egy szép magas ifju kiséretében kövér öreg úr szállott ki
belőle.

Minek fessem a megoldás nevetséges részleteit? Andromache Chose Hector
úrnak volt jegyese, de még soha nem látta őt. Atyja, gazdag
természetbuvár, e nap reggelén a vőlegénynyel találkozandó, a szomszéd
városba elébe ment. A regényes hajlamú ifju hőlgy engem a parkban
megpillantván, azt hivé, hogy ez egy előre kicsinált meglepetés. A
grottába reggelit rendelt s az imént elbeszélt módon ismerkedett meg
velem. Én a Hector-nevet elvállalván, ő természetesen Andromache lőn.
Ennyiből állt a tévedés magyarázata. Arczom majd kiégett a szégyentől,
midőn az apa s az igazi Hector hangos nevetés közben igazitott helyre; s
maga az ifju hölgy is sírva távozott el. Egyelőre azt reméltem, hogy
eltörülhetlen benyomást gyakoroltam reá; de nemsokára kiábrándulék.
Dühömben durva szavakkal támadtam meg Hectort. Ennek egy ellenséges
találkozás lőn következménye. Én nehéz sebet kaptam s egy szomszéd
faluban sok ideig feküdtem elhagyottan. De szerelmemből még mindig nem
gyógyultam ki. Még akkor sem, midőn összekelésöket meghallám. A
menyasszonyt makacsúl az én Andromachém gyanánt tekintém s csak midőn
rokona, Ducliquené jött egyszer látogatásomra, oszlott el minden
csalódásom. Szerinte Andromache, bár a regényességet igen szereti
negélyezni, nagyon mindennapi és prózai egyéniség, s a pásztoróráról
mint nevetséges tévedésről emlékezik. Ő nemcsak ellenszegülés nélkül, de
nagy örömmel lett Hector nejévé. Férjében minden kivánhatót feltalált –
szép külsőt, nagy vagyont, magas rangot; s ő volt az első, ki tréfa
tárgyává tette „azt a szegény ál Hectort.“

E látogatás egyszerre kigyógyitott. Elég erősnek éreztem magamat
odahagyni az elvesztett paradicsomot. A barátságos és gyönyörű
Ducliquené üléssel kinált meg hintajában s a közel Arquet városba vitt.
Én pedig hálát érzek Andromachém iránt, hogy a szépség maradandó
mintaképét lelkembe véste.

Igyunk egészségeért!



A VÁRPARANCSNOK  ÉS A JEGYZŐ.

(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)

Hajdanában egy kemény öreg lovag volt Alhambra várparancsnoka, ki egy
kezét háborúban vesztvén el, közönségesen félkezű parancsnoknak
nevezteték. S ő valóban sokat is tartott arra, hogy régi katona,
bajuszát szeméig pödré fel, tábori csizmákat s egy nyárs-hosszú toledói
kardot viselt, ennek markolatában tartván zsebkendőjét.

E fölött nagy mértékben makacs, szőrszálhasogató s büszke volt ő
rangjára és kiváltságaira. Parancsnoksága alatt, Alhambrának mint
királyi palota és uradalomnak, szabadalmai szigorúan védve voltak.
Senkinek, ha csak nem volt magas rangbeli, nem engedte meg lőszerrel,
karddal, sőt még bottal sem a várba lépni; minden lovas a kapunál
leszállni s lovát kantáron vezetni tartozott.

Már pedig, miután Alhambra dombja Granada kellő közepéből emelkedik,
mintha a fővárosnak volna valami kinövése: a tábornoknak, ki a tartomány
főnöke vala, nagy boszuságára volt ezen imperium in imperio, e kis
független állomás, kerületének közepette. A jelen esetben ezt még
boszantóbbá tette az öreg parancsnok ingerlékeny féltékenysége, mely a
tekintély s helyhatóság legcsekélyebb kérdésében azonnal szikrát fogott:
úgy szinte csavargó és fegytelen jelleme a népnek, mely lassanként
befészkelte magát a várba mint egy szentélybe, s onnan a városi
becsületes lakosok rovására csalás és rablásokkal rakonczátlankodott.

E szerint a tábornok és a parancsnok között örökös vita és epéskedés
létezett, ez utóbbi részéről annál dühösebb, a mennyiben – méltósága
csökkenését két szomszéd hatalmasság közül rendesen a gyengébb szokta
inkább félteni. A tábornok díszes palotája a Plaza Nueván, közvetlenül
az Alhambra hegy tövében állott s itt az őrök, cselédek és városi
tisztviselők örökké tisztelegtek sürögtek és forogtak. A várnak egy
kiálló bástyázatáról épen e palotára és térre nyilt kilátás; e
bástyázaton járt alkalomszerüleg az öreg parancsnok fel s alá,
toledójával oldalán s éles vizsga szemekkel tekintve le vetélytársára,
miként a sólyom tekint le a prédára száraz ágon lévő fészkéből.

Ha lement a városba, ez mindig nagy díszmenettel történt; lóháton,
testőreitől környezve; vagy pedig disz-hintajában, egy, nyolcz öszvér
által vont s faragványos fa és aranyzott bőrből összeállitott ócska és
ormótlan spanyol bárkában, futárokkal, fulajtárokkal és inasokkal s ily
alkalomkor azt hivé, hogy minden nézője csodálat és tisztelettel bámulja
őt mint várurat, ámbár Granada elménczei, különösen a tábornok palotája
körül henyélkedők, gúnyosan mosolyogtak e kisszerű pompán s alattvalói
csavargó jellemére vonatkozólag, „a koldusok királyának“ csúfolák őt.

A két katonás vetélytárs közötti vitának egyik legkifogyhatlanabb
forrásaúl ama, a parancsnok által igényelt jog szolgált, hogy mind azon
árúczikkek, melyek a várőrség használatára szükségesek, vám-mentesen
vitessenek a városon át. E kiváltság fokonként elharapózó csempészetre
adott alkalmat. A vár bensejében s a környék számtalan barlangjában
csempészek ütötték fel tanyájokat s a várbeli katonák egyetértésével,
tenyésző üzletet rendszereztek.

A tábornok figyelme fel lőn gerjesztve. Értekezett törvénytudó tanácsosa
– és factótumával, egy ravasz és bajszövő escribano vagy is jegyzővel,
ki nagyon örült az alkalomnak Alhambra öreg potentát-ját zavarba s
törvényies cselekbe keverhetni. Azt tanácsolá a tábornoknak, hogy el ne
áljon jogától a város kapuján bejövő minden vonatot megvizsgáltatni s e
tárgyban egy hosszú jog-követelési levelet irt. A parancsnok egyenes
lelkü s tetőtől talpig öreg katona volt, ki az escribanokat az ördögnél
is jobban gyűlölte s különösen a kérdésben lévőt jobban mint valamennyi
többi escribanot.

– Micsoda! mondá dühösen pödörve bajuszát, a tábornok a toll emberét
használja fel engem bajba keverni? megmutatom neki hogy egy öreg katona
nem ijed meg a tudákosságtól.

Kapta tollát s egy rövid, tyúkláb iratú levelet firkantott, melyben, nem
tartván méltónak ok-adatokba bocsátkozni, kutatástól-ment behozatali
jogához ragaszkodék s kijelenté, hogy minden vámtiszten fényes boszut
áll, ki szentségtelen kezét az alhambrai zászló védelme alatt lévő
szállitmányra meri tenni.

Mialatt a két hatalmasság közt e kérdés tárgyaltatott, történt hogy egy,
a várőrség számára való szerekkel megterhelt öszvér érkezett egy napon a
Xenil kapuhoz, melyen s a külvároson át vezetett fel az út Alhambrába. A
szállitmányt egy nyakas öreg káplár vezénylé, ki sok ideig szolgált a
parancsnok alatt s szive szerinti ember volt; ép oly rozsdás és kopott
mint egy ócska toledo kard. A város kapujához közeledve az öreg káplár
az öszvér nyergébe tűzé Alhambra zászlóját s tökéletes feszesre nyujtva
ki magát, bátran ment előre, ama oldal pillantásokkal, minőkkel a kakas
megy át az ellenséges téren, minden pillanatban készen a csipésre és
veszekedésre.

– Megállj, ki vagy? kiáltá a kapu melletti őr.

– Alhambrai katona; felelte a káplár oda sem pillantva.

– Mit viszesz?

– Élelmi szereket az őrség számára.

– Mehetsz.

A káplár előre ment, kisérve a szállitmánytól, de alig haladott nehány
lépést, midőn egy egész zuhataga a vámtiszteknek, rohant ki elébe egy
kis őrházból.

– Hallo hó! kiálta a főnök. Öszvérhajtó, megállj s bontsd fel a
kötegeket.

A káplár megfordult sarkán s csata állásba helyezte magát.

– Tisztelet Alhambra zászlójának, mondá; e tárgyak a parancsnok
tulajdona.

– Mit nekünk parancsnok mit nekünk zászló? Öszvérhajtó mondom, megállj.

– Saját vesztedre állitod meg a szállítmányt! kiáltá a káplár, felhúzva
puskája sárkányát. Öszvérhajtó, előre!

Az öszvérhajtó jót húzott az állatra; a vámtiszt elébe ugrott s megfogta
a kantárt; mire a káplár felkapta fegyverét s agyonlőtte őt.

Az utcza rögtön fellázadt. Az öreg káplárt megfogták s nem kevés ütés
rúgás és döfés után, mi Spanyolországban a néptömegtől rendesen kijár,
előizeként a törvényszabta későbbi bünhödésnek, lánczra verték s a
városi börtönbe vitték, társainak megengedtetvén az átkutatott
szállítmánynyal Alhambrába felmehetni.

Az öreg parancsnok meghallván káplárja elfogatását s a zászlóján
elkövetett méltatlanságot, iszonyú dühbe jött. Egy ideig idestova járt a
mór csarnokokban, a bástyákon szaladgált s tűz és kard tekinteteket
szórt le a tábornok palotájára. Ki szellőztetvén első felindulását,
követet küldött a káplár kiadatásáért, miután kizárólag őt illetné a
jog, a vezénylete alá tartozók fölött biráskodni. Az örvendező escribano
tolla által segitett tábornok nagy hosszasan felelt, hogy miután a
merény a város falai között s a polgári tisztek egyike ellen követteték
el, az ügy világosan az ő helyhatósági köréhez tartozik. A parancsnok
követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s
még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s
követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig
nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a
törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.

Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a parancsnok rovására, a
káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk
börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró
arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.

Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott
tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen
legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.

Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap
felvirradt, a káplár in capilla, vagy is, a börtön kápolnájába tétetett
ki.

Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá
személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s
ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető
fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az
öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva
látta feléje közeledni.

– Mit hallok, kezdé, ön katonáim egyikét halálra itélteté?

– Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az
önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel
szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett
tanúvallomásokat.

– Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába
rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a
daczos aggastyán rovására kitüntethetni.

Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő
nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre
nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.

– Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba,
hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.

Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a
kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan
elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. A parancsnok meg
sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek
egyikébe el nem helyezé.

Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést
ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét;
megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót
állítatott a Plaza Nueva közepén.

– Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest
rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő
szélén.

– S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy
tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren
függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben
az escribano.

A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok
pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett
össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a
bástyafokra a várőrséget s a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző
halál harangját.

A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után,
tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve
könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily
büszkeségi szeszélynek.

– Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni
lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a
katonát.

A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat
jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a
halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt
fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez
képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott
törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és
önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében
s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A
vén parancsnok csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény
mosolylyal mérte őt végig.

– Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában;
ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold
magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.

Vége a III kötetnek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Angliában az ügyvédek – barristers – a törvényszékeknél
selyem köpenyben és parókával jelennek meg.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

43 |csnpa kegy |csupa kegy

62 |jelennek gme |jelennek meg

79 |tndok |tudok

90 |szerencsétleu |szerencsétlen

116 |ar.a mit |arra mit

171 |igazságkiszolgál tatás |igazság kiszolgáltatás

175 |fé-ig |félig

217 |zaszlóján |zászlóján

220 |akasztassások |akasztassátok]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (3. kötet): Beszélyek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.