Title: Világ folyása (2. kötet): Beszélyek
Author: Bérczy, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (2. kötet): Beszélyek" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


VILÁG FOLYÁSA.

BESZÉLYEK.

IRTA

BÉRCZY KÁROLY.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1854.

SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.

(Emich Gusztáv bizománya.)

Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.



TARTALOM.

  NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI  1
  TALÁLKOZÁS A VEZÚVON  71
  DIDIER  109
  EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN  133



NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI

(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)


I.

Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé
szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.

E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire
kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak,
tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.

Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és
fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd
homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes
völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, s érthetően beszéli, hogy
itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is
működött.

A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol
az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és
ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.

A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy
beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy
sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár
megszállása és reménytelen védelme esetére.

A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig
képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s
mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy
az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden
perczben várhatván összerogyását.

1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes
rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a
nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr éjnapi
tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből
csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba.
Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus,
rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek
sötét hives árnyat.

E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt
legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban,
minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen
Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és
Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg,
tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig
Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották
ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi
forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.

A mondott év augusztus 16-kán lebbentjük fel e történet függönyét.

Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar
minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős védelmi
állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly
szükséges mint sürgetős.

Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar
parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel
javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas
tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le,
megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.

Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu
nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről
mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi
készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba
a katonák.

A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható,
roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak
mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.

Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat
tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat
szögezé ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az
átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több
nap óta hallható.

A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden
munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva,
dicsérve ott.

Hafiz bég volt ez, az ifju várparancsnok, Abdurrahman budai pasa
kegyencze.

Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira
termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A
munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros
övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott,
mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg
szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó
baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e
balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni
szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.

Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s még inkább kitünteté a déli
nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként
és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult
szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos
villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha
ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is
láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes
orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy
huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete
fényes szakálra.

Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el,
midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává
neveztetett.

A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére
szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a
legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta
megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra
mintegy harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem
elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.

– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz
bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –

Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem
végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor
beszélni.

– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki
imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak
sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az
esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a
Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező
néhány ágyujából szóll.

– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé
tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan
vizsgálá.

– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz
megposhadunk különben e heverő életben, mint amaz esőviz ott a
medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt;
tevé hozzá halkabban.

Hafiz ugy tőn, mintha nem hallaná az észrevételt.

– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú
csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e
helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet
fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt
a hatfontost.

Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról
el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait.
Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi
eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak
tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.

Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára
pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket.

Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel
Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége
vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak
hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután
ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb
párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a
hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt
hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint
váratván Budáról még egyszer ennyi.

Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen
kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott
lovagcsapattal.

Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében
féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis
kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi
szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül,
némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon.

A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe
jöhetésre.

Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz
vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő
előtt.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét
szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm
kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb
biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.

– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy
mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.

– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé
hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott
volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól
tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.

– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka,
ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad.

Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet,
hirtelen megállitá lovát.

– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs
meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is
elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.

– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend;
mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül
nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.

– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre
haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj
sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?

– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen
ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s
körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé
Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az
érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak
által egyszerre támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant
vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt
Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön
Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak
megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen
felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.

– S Nógrádvárt biztosnak hiszi kegyelmed?

– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt,
ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.

– A felvidékről, férjemről mit hallani?

– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez
kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen
ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.

– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán
minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott
akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi
ürügy alatt ne kövessem.

– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az út veszélyeit a mostani
zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét,
ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?

– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad
akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem
fel itt maradásom idejét.

Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a
földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben
felérkeztek.

A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin
kisérte fel bájos vendégét.

– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy
szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a
mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A
huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény
szakácsról is gondoskodtam.

Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok figyelmeit s egy
ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.

– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel
meglepetve.

– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem
fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan
örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.

– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek
szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral
hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.


II.

Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről
felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli
utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a
tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula,
mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a
börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.

Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az
altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint
összegyülekeztenek.

Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak,
csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.

– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt.
Megfojtassék?

– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban
áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod
át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint
sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély
hódolatomat.

Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó
szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda
hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!

A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két
rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök,
ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de
látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem
ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt
fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki
folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól
ismert hang által kimondatni hallá.

Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s
engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy
dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló
szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.

– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván,
lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj
lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?

– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.

– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?

– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom
is édes.

– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi
által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő
finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe
nézett.

– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt
kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett
szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek,
hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal
együtt más foglalta el.

– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s
szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs
szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?

– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh,
jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal
kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –

– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre
vendégem s ki –

– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a
cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb
férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni
a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.

– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a
parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb
előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.

– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb
életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél,
vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet.
S te szereted e hitetlent?

– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az
irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a
bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te
eddig feltétlenül hittél szavamnak.

Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy
pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át
mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.


III.

1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött
egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári
háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.

Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett
érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire
azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az
őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.

Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt,
mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát
tapogatta.

Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.

Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a
pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.

A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért
segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt,
Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa
falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet
kapott hatalmas erővel vett körül.

Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a
minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt
hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet
és fegyelmet.

Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá
vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának
nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra
balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia
nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve
tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti
határozatot.

A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő
tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála
a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság,
hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik
parancsnokának hajtható akaratán.

– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett
csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges,
mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.

– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül
Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád
hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges
indulat beszél belőled.

– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz;
különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára
tenni. Elmondom okaimat.

Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.

– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot
tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól
ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre
vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly
magasból pillant le Pestre.

– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem
tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és
meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem
biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?

– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd,
hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz
bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg
származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik;
Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több
kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is
elégületlenséget, zúgolódást szült.

– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet
is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult
kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre
szétfutnak, mint egy csirkehad.

A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.

– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy
próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat
tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.

Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s
hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.

– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend
részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó
kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott
rabnővé aljasitani.

– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről,
leányomról beszélsz?

– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték,
s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.

– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a
cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett
nyugalommal folytatá:

– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban
a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt,
jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy
kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a
fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.

Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és
félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását
csillapulni látta.

– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a
hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember,
s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba
őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.

A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi
és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.

Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az
ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu
előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve
messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is
megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.

A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott
fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló
hármas bók közt ismét távozott.

Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan
mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert
halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását
jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a
dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.

Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az
asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta
át. Ezeknek értelme következő volt.

„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló
Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére
méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem
iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást
nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat
átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval
ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges
urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent.
– Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed
erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld,
tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a
nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és
szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim
nagyvezir.“

– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű
váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás:
igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő
fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a
megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.

A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott
fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:

– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e
szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.

– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a
Derencsényi?

– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett;
Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.

– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté
magát.

Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat
olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:

– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim.
Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar
születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez,
megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán
Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa
az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván,
külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz
az úr Nógrádon.

– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy
vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.

– Teljhatalommal? kérdé ez feszült arczéllel.

– Teljhatalommal; lőn a kedvetlen válasz.

– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell
eltiporni.

– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi
emlékeket költenének fel lelkében, megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad
csak Hafiz életéig terjed.

– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed
elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy
küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én
vagyok az övében.

– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy
részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig
személye tőlem és általam bántatlan marad.

– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha
ez által a magas fermán – holtbetü marad?

Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak
életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a
cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt
használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok
hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.

– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott feszengéssel; megszegjem-e
Allah szent nevére tett eskümet.

– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő
modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a
védereklyét az én birtokomba bocsátod.

– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő
eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta
át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet
levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta
gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru
lelkednek.

Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a
legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott
arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét
szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.

Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely
balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe.

– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy
mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó
képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt
látta.


IV.

Ezalatt Nógrádvár fölött csendesen vonultak el a hő nyári napok.

Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a
Budán történőkről.

Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly
gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb
figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is
visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a
kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád
vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.

Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt nyugtalan; borongó
előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz
egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a
soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a
megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban
lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a
szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál
terjengőbb karokkal ágazott szét.

Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő
szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél
látogatását szivének ifja.

Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos
árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt
nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas
beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime
hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi
ömlengés kifejezése, mi jogaival együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a
látvány s nem birt tőle elszakadni.

A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a
váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a
hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt
látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét
óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.

Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez
utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző
szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének
váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir
hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült
titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a
várban s igy még menekülhetését reménylheti.

Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését
sürgeté.

– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim
legjobbjait, az ügyes magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s
helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s
elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is
elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt
kezére játszani!

– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a
nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.

A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s
azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel
bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt,
hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség
felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak
helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva,
a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan
ellentállás nélkül adják meg magokat.

Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen
helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A
kör szélén álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak
felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra
kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül
kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen
üldözésből.

Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü
magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából
nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez
felvilágositásért.

A bég s Ahmed közt épen heves vita folyt, a magyar hölgy megjelenésekor.

– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony
megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?

– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem
senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva
Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.

A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára
elsápadt, s a magyarok elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva
hivén, léhlszakadva sikolta fel:

– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony,
Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi
jogtalan eljárás ez férjem embereivel?

– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit
akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak
leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa
tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!

– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok
Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem
rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen
vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének
sem leend porszemnyi bántalma.

Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő
közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg
engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak.

Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort
változtatva engesztelőleg szólt:

– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos
egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre
megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.

Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből
is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a
szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.

A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva,
tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár
alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal
kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.

Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének
mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés
s kelletlen válasz.

Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség miatt nem lehetett. A
világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött
léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a
naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat.
Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru
kimaradhatlan.

A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn
egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg
szélsebesen száguldani a vár felé.

Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be.
Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől
tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.

– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete;
balsorsod hoz ide a hyéna torkába.

– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és
igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy
Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve
hajtasd Budára?

– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető
nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam
végrehajtója.

– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló
Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.

– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az
ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes
arczáról félre simitá.

– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán
kegyelmére add meg magad!

– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem
vagy többé Nógrád parancsnoka?

– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet;
de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem
kardodat.

– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti
gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a
védtelen árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb
látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos
csapásra emelve.

Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok
által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után
Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.

Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a
fogoly számára a börtönt kijelelé.

Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás
kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött,
tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles
ablakpárkányzatra roskadni.

– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz
Isten fölöttünk!

Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain
csikorogva csapódott be mögötte.


V.

E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap
lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező
vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges
táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel
roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral
szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is
elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az
eget bevoná.

A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn
egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; fönn
szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői
rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.

Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a
gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán
kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel
ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat
akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony
lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin
lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.

– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd
meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit
vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el?
Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert
bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy
fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s
téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is.

A bég, mintegy gondolatiból feleszmélve, mély hangrezgéssel mondá:

– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak
visszaadni.

A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná:
– Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?

– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt,
emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?

– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve
már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra.
Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa
sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből
egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém
ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy
gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet,
ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál
Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó balkezed ujját
marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve
egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s
rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett,
pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh
Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!

– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt
atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar
hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted.
Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért
említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses
egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint
1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a
törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek.
Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa
nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre
menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt;
hé évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas
hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris
pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé
föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre,
barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem,
hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név:
Derencsényi.

– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva
Fatime.

– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott
elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten
veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám
jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.

– A vártoronyban lakó magyar hölgy tehát…

– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az
öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam
hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött
irigyeim, kik bennem a magyar születésűt gyülölik, folyvást kutatnak,
nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz
Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök
által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék,
ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont
az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken
kivül szerelmed áldozatra is képes.

– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj
velem Hafiz!

– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba
Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök
szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled,
igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.

Fatime, rabnőit előintve, menni akart.

– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez
ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s
mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte azt,
halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.

Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány
lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett,
aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között
borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó
szivével elsietett.

Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s
az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn
a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett,
mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban
rengetnék meg a szikla-falakat.

Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett
be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü
felöltönyben.

– Fatime! kiálta a bég.

– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem
szavaidnak, s a küldött szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél
ennek birtokába.

– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később –
máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön
velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást
a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással
felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.

– Hová visz e rejtek-ut? kérdé letekintve a nő.

– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére,
kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben;
igy-igy – menjen előre, én követem.

A hölgy előre tartott fáklyákkal kúszott le a szük lépcsőzeten; Hafiz
eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely
előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü
szekrénybe tolt sejthetlen fiók.

Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó
nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az
ajtó hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában,
más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa
tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott
zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.

– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a
hatalmas pasa ajándokait!

Semmi válasz, semmi hang nem jövén a felhivásra, kellő óvatossággal a
második, harmadik, az utolsó szoba, a rabnők kamrája is átkutatva lőn –
sikertelen, mind üres volt, s a keresett vad sehol.

Ahmed első eszméje Derencsényiné s az vala, hogy a bég loppal ennek ment
látogatására. Megbizottait előre parancsolva, a vártorony felé rohant, s
az első őrt, ki a bemenetet utasitásához képest gátolni akará, szó
nélkül leszurva, a vendég által lakott szobákba rontott.

A rabnők ijedve futottak szét előtte, csak egy füzött magyar mellény- és
hosszan lefolyó szoknyába öltözött asszony lépett bátran előre.

– Dzsaur nő! kiáltott erre Ahmed; a bégnek nálad, e szobában kell – –

A szó torkában fult el, midőn a dzsaur nőnek vélt alakban Fatimét ismeré
meg.

– Itt sem dzsaur nő, sem a bég nem lakik, – mondá ez, itt a hárem van –
távozzál!

A titkár, gyanitani kezdve a valót, legott Derencsényi börtönét rendelé
megnyittatni, s maga lépett be első. A penészes falak közt azonban egy
lelket sem talált; a földön leoldott bilincsek hevertek, s a büzhödt
léget szurok füst tevé még nehezebbé.

– Megszöktek! orditá percz mulva sakál-dühösséggel az udvaron; még nem
messze lehetnek, utánnuk minden irányban! tiz erszény piasztert annak –
–

Orditása elveszett a menydörgés bérczrázó ropogásában.,…

– Tiz erszény piasztert annak, ismétlé, ki élve vagy halva visszahozza a
hitetleneket! lóra ti lomha kutyák – gyujtsatok fáklyákat – fel a
kapuval! vesszek el, ha e nyomoru ebek kisiklanak kezeimből.

A hang- s tett-zavar a sietségben átalános lőn. Arasznyira sem lehetett
látni a pokoli sötétben, s több időbe telt, mig a fáklyák meggyujtattak.
Aztán ezekkel futostak össze vissza az udvaron, viszfényeül a vészes
égen felkigyózó villámszalagoknak.

Fatime lelkében ezalatt két ellekező érzelem küzdött. Bánatos kétely
volt az egy, mit újolag ébredő féltékenység költött fel benne, azt
sugván neki, hogy Hafiz elbeszélése a nővérről talán nem egyéb
mese-ürügynél vele megszökhetni; a másik remegő félelem vala ifjának az
üldözés által veszélyezhető életéért.

A küzdésben ez utóbbi lett erősebb, s a feláldozólag szerető nőkebelben
elhatározás fogamzott e kedves életről minden áron elháritani a
fenyegető csapást. Miként teendi azt? maga is alig tudta még, s a zajgó
tömegben egy égő szurokfáklyát ragadva fel, a várkapu felé sietett, mely
a lőportár közelében, az üldözni készülőknek épen akkor nyilt meg.


VI.

A csiga-lépcső melyen Hafiz Derencsényinét kisérve a mélyedésbe tünt,
nehány lépésnyi kerek térre vezetett le, hol erős pántokkal elrekesztett
vas ajtó volt a sziklafalba alkalmazva. Ez ajtó, a börtönnek hátsó
kijárása, régi idők óta egyedül a várparancsnok által ki a kulcsokat
magánál tartá ismerten, rendszerint csak akkor nyilt meg, midőn a
bekötött szemü bakó a halálra szánt fogoly itéletét végrehajtani s
hulláját elásni szállt alá.

– Várjon itt kegyelmed kis ideig, szólt ide érve Hafiz a nőnek; s ha
majd kijövünk, mérsékelje és lehetőleg fojtsa el örömét, hogy zajt ne
üssünk s időt ne veszitsünk.

A vas pántok leemelése s a mesterséges zár felnyilása után a bég
egyetlen rántással tárta fel az ajtót, hogy a feltárulás nesze mentül
csekélyebb s rövidebb legyen. Fáklyájának gőzkörben uszó fénye
penészlepett falakra s a fogolyra veté ködös világát, ki a nyirkos
szalmán félkézre támaszkodva, tenyerét a szemeibe ütődő szokatlan
világosság ellen tartá. – Életemért jöttök? kérdé keserüen, nem láthatva
a belépő arczát.

– Igen, életedért, hogy megtartsam azt hazád és nőd számára, felelt a
bég; gyorsan, kelj fel Derencsényi, e kulcs felzárja békóidat.

– Minő rejtély ez? szólt az, miközben hosszu bilincsei leoldatának;
elébb zsiványként elfogatsz, s most magad, a vár ura, titokban jösz
szabaddá tenni?

– Ne kérdezz, sietteté Hafiz, a várban jelenleg nem én, de a cselszövő
Ahmed az úr – menjünk, nehány percz mulva minden késő lehet.

– És nőm, szegény elhagyott nőm? veté közbe nyugtalanul az előbbi;
nélküle tapodtat sem megyek, őt nem hagyhatom itt a farkas torkában –
vesszek inkább!

– Nőd künn vár s veled, velünk jő – –

E szavak villanyos hatást gyakoroltak; a fogoly a szövétnek után
tapogatózva elhagyá büzhödt üregét, s megdöbbenve hátrált a törökmezű
hölgy látására.

– Derencsényi! tört ki ebből egy remegő sikoltás; jól mondád, hogy él
még az igaz Isten fölöttünk.

– Feleségem, édes szép Rózsám – viszonzá a férj, forrón, szorosan
borulva össze nejével, – e nap eseményei oly sebesen, oly meglepőleg
követik egymást, hogy alig tudom, mi történik velem.

Hafiz bég ezalatt ismét bezárta s elrekeszté a börtönajtót, aztán kardja
markolatával kezdé veregetni körül a falakat, élesen figyelve az okozott
hangra, s midőn ezt a többinél kongóbbnak tapasztalá, feszült erővel
dölt a kijelelt helynek, mintha a sziklából akarná azt kimozdítani.

A feszitett lap ropogott ugyan, de keményen daczolt az erőködéssel.
Hafiz kénytelen volt az ölelkezők viszontlátási örömét zavarni, segélyre
hiván fel Derencsényit. – Vastag tölgy ajtó ez itt, mondá neki, mit a
lecsorgó nedvek penészburka a szirtéhez hasonló szinnel vont be. Két
egész év óta nem volt nyitva már, de most kell hogy táguljon, – ez az
egyetlen menekvést nyujtó rézs.

A két férfi homloka gyöngyöző veritékcseppekben fürdött, mire, már
csaknem kétségbeesett munka után, a siker megnyerve lőn. A tölgyajtó
recsegve fordult befelé – s a menekvők az előbbinél még fojtóbb légkörbe
léptek.

Ama főnebb emlitett földalatti út volt ez, mely a megszállt vár
reménytelen védelme esetére végső eszközül tartatott fen, s melynek
nyomai ma is látszanak, mind a várban, mind a diósjenői hegyek lábát
képező völgyek egyikében, hol az akkori kijárás most több ölnyi
barlangként nyulik be a domboldalba.

Eleinte csak lassan és vigyázva lehetett haladni a meredek kanyarulatú
folyosón, mely öt lábnál nem volt magasabb, s oly keskeny, hogy a három
egyénnek egymást kelle követni. Pedig a sima kőlemezek a lépteket
könnyen elcsúszhatókká tevék, s e fölött a fáklyákra is szorgosan kelle
ügyelni, miután ezeknek sestergő szurok tüze minden perczben kialvással
fenyegetett a ritka levegőben, s a füst is kiállhatlanul fulasztóvá
kezde gyűlni.

Azonban a tér egyszerre tágasabb lőn és magasabb, s hogy itt a
természetnek is kelle segiteni, bizonyiták a csepegő stalaktitek, miknek
szögletei a feltartott szövétnek fényénél millió brilliantként
ragyogtak.

Itt már két egyén is mehete együtt, – Hafiz előre tartott, Derencsényi s
neje követték, szaggatott beszélgetésben mondva el egymásnak távollétük
idejének történetét, mit a lovag azzal végze be, hogy nejének Nógrádon
létéről s a magyar őrség lefegyverzéséről a várból kitört huszárok
egyike által értesült.

A stalaktit sikátorból ismét más szükebbe értek, melynek domborúbb
boltozata emberi kéz művére, a kövecses fal és földréteg pedig arra
mutatott, hogy mélyen a hegy alatt kell lenniök. A hideg fokonkint
érzékenyebbé vált, még inkább növelve a föld nedvessége által, mely a
néhol felszivárgó forrásvíz által okozva, helyenkint meggyült, s
átgázolást igényelt.

Itt már csak tompa morajként hallszék a haragvó ég dörgő szózata.

Majd – ujra változott föld és légzet, amaz szárazabbra, ez lanyhábbra, a
mint a mélységből fölfelé vezetett, a mindig lágyabb alapot nyerő ut,
mig végre egészen egyenessé s pinczeszerüvé lőn, hol léhlt könnyebben
venni s járni is biztosabban lehetett.

Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény
földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál
vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi
agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről,
berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló
eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!

A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal
csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal
világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak
jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint
remélték, beomlott, – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a
benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba
léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó
villámlások fényénél tájékozhaták magukat.

Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün
hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád
tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő
vihar-zilált felhők alatt.

– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát
kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet
tartani. Merre veendik tovább utjokat?

– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény
vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak,
viszonzá Derencsényi.

– Tökölyi, mint kormányzó, nem létezik többé, mondá halkan a bég.

– Másodszor hallok ilyszerü vonatkozást, szólj Hafiz, mit jelentsen ez?

Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre árulására nézve
Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a
kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány
az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok
is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda
tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés
keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt
Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt
magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá:
hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony
árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás,
ha elhittétek – mert utánna vesztek!

– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a
fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz.
Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled
Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!

– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni
akarónak, hogy ne vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és
szabadságunkért.

– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem
fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?

– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn
az elfordult fővel adott válasz.

– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb
hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint
tudhatád te, hogy az engem érdekel?

Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy
sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég
jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható
szózattal kérdé:

– Szóllj, az ég nevére kérlek, felelj nekem, ki vagy te Hafiz?

– Bátyád, Székhegyi Pál! tört ki ebből a rég leplezett indulat szava.

A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi a nem várt kifejlés
által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen
rajzoló jelenethez.

– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk
rejtekezni?

– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek
más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas
szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem
tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten
veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.

– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál –
esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának
vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos
énekkel?

Hafiz szomoruan rázta fejét.

– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s
véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb
pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, férfiúi
önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig
oltalmaznom.

– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható
részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –

– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a
legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit
elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem
a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő
sziv, melyet eltépnem lehetlen.

– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt
nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza
minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –

E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát
meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a
menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt,
mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának.

Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes
világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.

– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, –
Nógrádvár nem létezik többé!

– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi;
testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér
szerető szavát!

Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a
lángoló tetőkre.


VII.

A törökök baljóslatunak tartották s tartják mostan is a helyet, hova a
villám ütött le és igy (mert átalánossá s most is fenállóvá lőn a hit,
hogy a lőpor-bástya ez által lobbant fel) az őrségnek életben maradott
része rögtön kivonúlt az égni hagyott s szétrombolt várból.

Másnap hajnalban, midőn Hafiz Fatime sorsát megtudni felmerészkedett,
puszta volt az már: az elharapózott lángok gátlan dulakodtak, a
várudvarban a szétbomlott s vetett falrészek miatt járni nem lehete.

Egy töröktől, ki sulyos ütődés által eszméletét vesztve a holtak közt
maradott, annyit tudhatott ki Hafiz, hogy az utolsó perczekben egy
magyar öltözékü hölgy láttatott égő fáklyával kezében e lőpor-bástya
felé sietni s itt Ahmed által üldözve hirtelen eltünni.

Ezek voltak Nógrádvár végnapjai, miket Derencsényi, ki Tökölyi Imrét
drinápolyi fogságába önkény követte, hiven jegyze fel.

1685-ik évi augustus 23-a óta csak a napsugár és vihar, s a multak
emlékein merengeni szerető látogatja meg a kerek szikladomb romjait.

Hafiz bég vagy Székhegyi Pál további nyomai elvesztek Magyarország
történeteiből, csak a nemzeti muzeum bir egy név és esztendő szám nélkül
latin nyelven szerkezett kéziratot, mely Csonka bégről mint Nógrádvár
utolsó parancsnokaról tesz emlitést s tőle származtatja a gróf
Szeckenberg családot.



TALÁLKOZÁS A VEZÚVON.

1804 év első napjait, irja egy nagybátyám ki sokat utazott és jegyzett,
jegyzeteiből azonban – minthogy akkor még hazánkban gabonán kivül
egyebet s kivált utleirást nyomtatni épen nem volt szokásban – sajtó
útján egy betüt sem közlött s hátrahagyott irományaiból ezt tehetni
nekem tartá fel; 1804 év első napjait Nápolyban s vidékén töltém, még
pedig igen kellemes társaságban, egy franczia utazóéban, kivel négy hét
előtt a római Dória képcsarnokban ismerkedtem meg.

Idegen és utas lévén, mint magam, e fölött életkor és hajlamra is
meglehetősen hasonlók, csakhamar egyike alakult közöttünk ama barátságos
viszonyoknak, melyek minden igény nélkül a multból vagy a jövőre, utazás
közben oly rögtön s csupán a jelenre szövődnek s utófájdalommal nem
zavart kellemes emléket hagynak magok után.

Uj ismerőmben a franczia közlékeny jellem megtagadta magát; inkább
magába zárkozó volt ő mint beszédes – észrevételein azomban s minden
szaván magas szellemi miveltség, tiszta kedély s nem ritkán költői
magasztosság ömlék el. Politikáról, hazájáról nem örömest beszélt s
rögtön más irányt adva a társalgásnak, sejthető lőn, hogy az ottani
viszonyok nem épen ínye szerintiek. Én egyikét gyanitám benne ama főbb
ranguaknak, kik a Bourbon-házhoz hiven, Bonaparte uralmát jogbitorlásnak
tartják, s vagy mert e kormánynak magokat alárendelni nem akarják, vagy
kényszerüségből, utaznak.

Minthogy kilétét kissé titkolni látszék, ezt kéz alatt is feszegetni
gyengédtelenségnek hivém irányában, s bár igen sokszor volt módomban
nevét az utazók jegyzékéből vagy a rendőrséghez láttamozás végett
küldött útleveléből kitudni: ezt, viszontlagosságból (minthogy ő sem
tudakolá kilétemet) vagy talán hogy ismeretségünk különszerűségét tovább
is fenntartsam, soha sem tevém. Egyébiránt ez nem is tartozott a
dologhoz, annyit tudtam, hogy franczia, ő hogy én magyar vagyok,
mindketten: hogy a classicai föld szellemi kincseit kibányászni,
nevezetességeit megszemlélni, vidékeiben gyönyörködni, szóval utazni
jöttünk. A bérszolga, pinczér, cicerone stb. mindkettőnket: „Signor“, a
lazzarone: „Eccellenza“ mi pedig egymást „Monsieur“ czimeztük.

Rómát nehány nappal hamarább hagyván el, mint ő, a nápolyi albergo
lioneben egy szobát foglaltam le számára, hova ő, igéretéhez képest s
nem csekély örömemre az év első napján meg is érkezett. Nem csekély
örömemre, mondom, mert marchese B… kihez ajánló levelem volt, nem lévén
épen akkor Nápolyban, egészen ismeretlenül állottam a roppant város
tömkelegében s igen jól esett valakivel bizalmasb szót válthatnom. E
perczben, talán az ellentét által kiemelve, ugy tetszék, mintha három
hét előtt először látott francziámat évek óta ismerném.

– Hozta Isten, kezdém, szivélyesen kezet rázva az érkezettel; a Vezuv
már napok óta erősen füstöl, mintha csak önre várna, hogy magát egész
nagyszerüségében mutassa.

– S hiszi ön, hogy még mindig oly udvarias az öreg ur a francziák
iránt?[1] Ah hisz ez dicső volna: felelt ő; mint tetszik önnek Nápoly?

– Alig volt még időm körültekinteni; s csak, átalában tapasztalám, hogy
elüt minden eddig látott olasz varostól, épitészetben ugy mint
szellemben.

– Hogy ne? Görög a régi rómaiak idejében, azóta szaraczén és norman,
franczia és spanyol és német volt, minden korból felvett és megtartott
valamit, s mig a középkori Italiában a Guelfek és Gibellinek pártjai
minden ügyet tőrheggyel végeztek, addig Nápolyban s egész Siciliában a
lovagiasság a jellemmel volt összeforrva, s még a néplázongásnak is meg
volt saját hősies szinezete.

– Hát a velenczei és génuiai dógék s a ferrarai és milanói herczegek?

– Nagy emberek lehettek és lángeszek; azok valának iróik és müvészeik
tengerészeik és kereskedőik is, ott van Grimaldi és Gradenigo,
Scaligieri és Spinola, Dante és Petrarca, Machiavel és Cardan,
Michel-Angelo és Raphael, Ticzián és Correggio és a Médicisek, s ki ne
ismerné Ugolino és Francesco di Rimini, Romeo és Othello kalandjaikat;
de hol van ezek közt Tancred és Tasso, kiket Nápoly mond magáéinak, hol
van Mazaniel és az utolsó Guise herczeg, és nápolyi Johanna, ki, mint
történetüket érdeklő, nem kétlem, több magyar dráma vagy regényben
szerepel.

Hogy úti társam magas fogalmait irodalmunk állásáról megczáfolni ne
legyek kénytelen, örömest más térre vivém a beszélgetést. Kirándulási
terveit kérdém, ő közlé s felhivott ezekhez csatlakozni, mibe én szives
örömest egyezém.

Másnap reggel a muzeumot látogattuk meg, hol a fatörzshez támaszkodó
Hercules, aztán Venus és az afrikai Scipio szobra, a festvények közt
Raphael anyjának fia által, s Michel-Angelonak önkezűleg festett
arczképe, továbbá Armida és Renaud, remekmüvek.

Délben Puzzola és a Solfatare vidékére kocsiztunk ki. Megállottunk a
nagy latin költő sirjánál.

– Nézze ön, szólt társam a távolból előfehérlő Sorrento felé mutatva;
Virgil sirjáról Tasso bölcsejére látni el!

Megnéztük aztán Neptún és a Nymphák templomainak romjait, s a helyet hol
egykor Cicero háza, melyet ő Puteolánjának nevezett, később pedig Ádrián
császár pompás palotája állott. Ezek helyét most gyümölcsös kert
foglalja el. Itt egy harmadik látogatóra bukkantunk, kivel én már pár
nap előtt Liternumban ismerkedtem meg; s ki magát nekem akkor rögtön
bemutatá, mint egy németországi egyetemben volt tanárt, több tudós
társaság levelező vagy tiszteletbeli tagját, orvos és bölcsészet tudort,
vegyészt, zoologot, ornithologot, entomologot, mineralogot, botanicust,
természetvizsgálót, régiségbuvárt sat. s ezt mind saját zömök kövér
személyében.

Most is épen egy régi siremlék előtt állott, s az avult felirást
igyekezék arról lebetűzni.

– Nem hajborzasztó hálátlanság-e ez, szólt hozzánk fordúlva; mit az
utókornak az emelkedő tudományok nevében és érdekében nem kellene tűrni;
méltatlansága egy fejedelemnek, ki, hogy örökké nem élhetett, az
orvosokon s ekként tölté boszuját!

Mi, nem értve e kikelés okát, kérdőleg tekinténk egymásra.

– Ez itt Ádrián síremléke; szólt közbe a magunkkal hozott cicerone. Ő
itt halt meg, s végrendeletileg e szavakat véseté sírkövére:

Turba medicorum regem interfecit.[2]

– Dr. Katzenau ur! vevém át én a szót, bemutatva társamnak a német
tudóst, – több tudós társaság tagja.

Katzenau ur azonban fölmentett a fáradságtól, czimeit s tulajdonait
elősorolnom, s látható nem kis öntetszéssel maga tevé azt, a nélkül,
hogy viszontbemutatásra legkisebb igényt látszanék tartani. Aztán ismét
valamennyi orvos társa nevében a sírkő felirás ellen protestált.

– Sőt én az ellenkezőt tartom, engesztelé őt francziám, s azt hiszem,
hogy e felirás legfényesebb tanubizonysága az orvosi tudományok azóta
történt előhaladásának. Ily epitáph jelenleg nem volna többé
alkalmazható.

– Kivált XVI. Lajosra; súgtam hozzá hajolva.

Katzenau ur ezzel hozzánk csatlakozott, s oly hévvel és oly
kifogyhatlanul ömlött belőle a tudományos handabanda, mint a Solfatare
(kén-mező) forrásaiból az előbugyogó hévviz. Ily emberek eleinte
mulatságosak, kivált ha Katzenau urnak nem mindennapi külsejével is
birnak, később azonban borzasztó unalmasokká válnak azon örökös egyhangu
csevegés által, mely a hévviz források egyhangu morajaként fárasztó a
fülnek s a szemre álmot hoz.

Miután már Katzenau ur külsejét érintém, nem lesz felesleges azt nehány
tollvonással vázolnom: –

Egy, jó seréről hires német tartománynak lévén gyermeke, hazája fő
terményczikkét pártolni annyira kötelességének tartá, hogy ez viszont
háládatosságból termetét csaknem oly szélesre terjeszté, mint a minő
alacsony vala az. Az olasz égalj alatt azonban nélkülözni kényteték az
áldott italt, mit néki a legjobb lacrima Christi sem pótolhata ki. Egy
pohár ebből tökéletesen nyakba ejté őt, mig ellenben a jóféle Doppel-
vagy Märzenbierből tiz tizenöt iczcze mindennapi rendes mennyiségül járt
ki, vagy inkább be. E hiány – mint nekünk mondá – igen érezhetőleg hat
alkatára, mely napról napra fogy s jelenleg már csak két mázsát és
negyven fontot nyom, holott tiz hó előtt kedves hazájában három mázsát
ugy felbillentett mint a semmit.

Megvallá egyszersmind, hogy a serhiány s rendkivüli nyári hőség káros
befolyásán kivül még egy szellemi búja is van, mi lelkét szüntelen
epesztve, testét is módnélkül apasztja. Másfél év előtt megházasodott,
házi boldogságát azonban nem élvezheté sokáig, mert szegény kedves
Pepikéjét három rövid hó mulva elragadta mellőle – egy utazó angol, s
bár mennyit járt és kelt is utánna azóta, mindeddig nyomába nem
akadhatott. Leirta ezután kedves Pepikéje sok szép és szeretetreméltó
tulajdonait, tizenkilencz évét, nagy kék szemeit, tengernyi szőke haját,
jóságát, szelídségét melyel atyja akaratának hódolva kész lőn őt
boldogítani. S ő valóban boldog is volt s az is marad egész életén át,
ha az az átkozott angol lord nem vetődik városukba, ki, hű életpárját
kétségkivül erőszakkal ragadta el, s most bizonnyal fogva és rejtve
tartja a Franczlijához vissza epedőt. – Ezen emlékezéseknek keserűsége
két almányi könnyet sajtolt ki tudósunk érzékeny szürke szemeiből.

E jelenet tragi-comicai hatással birt. Minden részvétünk mellett is alig
nyomhattunk el egy felküzdő mosolyt németünk boldog hitén, ki Pepikéjét
erőszakkal elragadottnak s hozzá visszavágyónak hivé. Ezt, csak egyetlen
tekintéssel a döczögő serhordóra, képzelni lehetlen volt egy
tizenkilencz éves, szőke haju, kék szemű szép nőről, ki minden kétségen
túl csupán szülői parancsszónak engedhetett, midőn Katzenau ur által
oltár elé hagyá magát vezettetni. A dologban az volt a legbámulatosb,
hogy három hónapig is kitartá mellette.

Mert – félre téve minden hizelgést – egy bival bornyú alakján több
kellemet lehete fölfedezni mint tanárunkén. Arcza terjedelméről, csak
annak lehet fogalma, ki saját magáét nagyitó tükörből már látta. Ez
arczon nem volt soha egyetlen szál szőr de volt annál több himlőhely, s
hihetőleg ez gátolta az előbbinek kinőhetését. Tapasztalás szerint, a
nagy himlőt szerencsésen kiállott egyének rendesen szerfölött
egészségesek szokván lenni, ez Katzenau urnál sem hiányzott, sőt
hallatlan étvágygyal is párosult. Rémületévé lőn az olaszvárosi fogadók
table d’hôte-jainak, mert azon asztalnál, hol ő ebédelt, az utolsó négy
számára mindig ujra kellett tálalni. De volt is látszatja; két pofája
ugy kihizott, mintha mindig trombitába fújna, s tökéletesen eltemeté a
kis galuska orrot, mely ugy nézett ki, mintha csak ugy véletlenül
pottyant volna oda arcza közepébe. Hát még mikor nevetni kezdett: apró
szemei egyszerre elvesztek, ugy elfödék arczainak feltoluló dombjai, s
csak gyanitani lehetett hova bújtak el. Orr, szem, egyaránt láthatlanná
lőn s egyedül a száj-barlang szerepelt, melynek két vége ilyenkor a
veres fül-tányérok tövéig nyult el. Nyaka szinte nem létezett vagy
legalább szerényen elleplezve rejtőzött az arasznyi toka alatt, mely
mellére lógva le, első pillanatra amaz opticai csalódást idézé elő,
mintha ez embernek kettős arcza volna. Ily terheket kellvén czipelnie,
nem csoda ha szünet nélkül izzadott, s hármat szusszant addig, mig egyet
szólt. Szólt pedig igen sokat, s igy képzelhető, mily épületes volt
hallgatni előadásait.

Részemről, egy cseppet sem csodáltam, hogy Pepike oly könnyen engedé
magát mellőle elragadtatni; én nem voltam neje s három hó helyett csak
három óráig élvezém társaságát, de már szinte várva vártam egy angol
lordot, ki közeléből elragadjon, s hasonló interventio nélkül is rövid
uton megszöktem volna tőle, ha ő maga végetlen sajnálkozások közt, hogy
válnia kell tőlünk, nem bucsúzik, Portici felé vevén utját, honnan
másnap reggel a Vezuvra – már hatodszor – menend fel folytatni
természet-buvárlásait. Mi egy betüvel sem emlitők, hogy ugyanakkor mi is
oda készülünk, nehogy tervéről lemondva, hozzánk szegődjék, s együtt
akarjon velünk menni Nápolyból.

Sok szerencsét kivántunk neki a tudós értekezéshez, melynek irásával a
Vezuvról geologiai, mineralogiai, s még sokféle logiai tekintetből, épen
foglalkozott, s visszahajtattunk a veturinóval Nápolyba. Itt tudtuk meg,
hogy dr. Katzenau úr már a pompeji romokról is adott ki foliantot, hol a
többi közt mathematicai bizonyossággal azt is kimutatta, hogy a rómaiak
akkoron még nem ismerték az ablaküvegeket. Két héttel később azonban egy
ház ásatott ki, minden ablakában a legszebb üveggel.

Következő reggelen felhőtlen tiszta égről kelt fel a nap, midőn mi már
útban valánk Portici felé s szemközt a Vezuvval, melynek csúcsa mindig
ködben áll. Épen egy cicerónéval, ki a hegy tűztorkolatához vezessen
fel, állottunk alkuban, midőn egy négyes fogatu pompás utazó hintóban uj
vendégek érkezének. A bakról leugró livréés inas kinyitá a hintó ajtaját
s egy középkoru szálas férfit segíte kiszállani, ki ismét izmos
karjaival egy pehely könnyű szőke hölgyet emelt le a selyem vánkosokról
a láva rétegű földre. Aztán nehány szót váltának francziául, de
kiejtésök rögtön elárulá, hogy e nyelv egyiküknek sem anya nyelve.

Azonban egy cicerone tolakodott hozzájok s felajánlá szolgálatait. A
mienk már ekkor bérelve volt s konczát féltve, szinte oda ugrik igénybe
venni vezetői jogát, s már már késre kerül a dolog a két collega és
vetélytárs közt, ha az ügy akként nem intéztetik el, hogy mind a két
társaságot külön egyén vezesse. E szerint mindkét vállalkozó nyert
alkalmazást, a harmadik – mint mondák – már korán napkölte előtt ment
fel egy dottore tedescoval.

A peres ügy kiegyenlítése után a kicsiny asszonyka a magas úr karjába
csimpeszkedett, a cicerone három öszvért nyergelt meg s vitt vezetéken
előre, az inas a negyedikre ült, s a kis karaván utnak eredett. Mi még
maradtunk, reggelizni vagy talán hogy ne kelljen érintkezésbe jőnünk a
magának is elég házas vagy szerelmes párral.

Óranegyeddel később mi is indulánk. Az eleinte eléggé széles út magas
nyárfákkal szegélyzett szőllők közt vezete, miknek élősövényzetében itt
ott egy egy aloe mutatkozott. Később, a mint egy nyilt térre értűnk,
megszünt minden növényélet, egyetlen madár sem volt látható, mindenfelé
kopár sivatag, melyen a szél halvány felhőket kerget. – Ezeken át
fel-feltünik a Vezúv két csúcsa, balra a Somma, jobbra a mostani
tűztorkolat, előttük ama falszerű láva halom, mely Herculánumot temette
el.

Szótlanul merültünk az annyira emlékdus látványba; képzeletünk azon
időpontra szállt vissza, midőn a most megkövülten elterülő réteg
tűzfolyamként ömlött alá a hegyről s eltemette a két virágzó várost.

– Nem, nem, szólt társam, itt a képzelet szárny-szegetten hull alá. Oly
hideg lehet az a valóhoz képest, mint e lávatömeg most, a kitörés
perczében voltához képest. Dante-nek látni kelle ily kitörést, midőn
„Poklában“ amaz égő fövenyt vagy örökös lángokat festi, melyek lassudan
és némán folynak alá:

  Arrivammo ad una landa,
  Che dal suo letto ogni pianta rimove.
  Lo spazzo er’ un’ arena arida e spessa
  . . . . . . . . . . . . .
  Sovra tutto ’l sabbion d’ un cader lento
  Pioven di fuoco dilatata, e falde,
  Come di neve in Alpe sanza vento.[3]

Perczre megnyiltak a felhők s gyönyörű szemlét engedének az alattunk
elterülő tájképre. A sima tengeren száz és száz halászhajó dagadó
vitorlája fehérlett; Portici, Caprea, Ischia, Pausilippe kibontakoztak a
reggel ködéből; balra a nápolyi öböl tünt fel árboczos hajóival s
narancsfa szegélyü partjaival; az egész – mint társam mondá: –
paradicsom, a pokolból nézve.

Tovább haladánk öszvéreinken, mig nem a meredek hegycsúcs aljához
értünk, hol le kelle szállanunk; a vezető hosszu botokat adott
kezeinkbe, melyek segélyével s a meredek sikamlós talapon sok helyütt
kúszva jutánk fel a csúcsra. A hideg fokonkint élesebb, a köd sürűbb s
homályosabb lőn.

Az előttünk megindult társaság egy részét, az az a magas urat és kis
szőke nőt, pompás persa szőnyegen lehető kényelembe helyezkedve
találtuk. A csípős hideg ellen amazt fényes asztrakán béllésü köpeny,
ezt a legfehérebb és puhább hermelin prémzetű bársony kaczamajka védte;
előttök válogatott hideg étkek közől pár sötét palacz nyujtotta fel
hosszu nyakát. Az inas és a cicerone tiszteletteljes távolban állongtak,
mig uraik az izlelés élvét vidám beszéd- és nevetéssel fokozák.

Röviden köszöntők őket, s mielőtt a craterbe lemennénk, nagyobb
kődarabokra pihenni ültünk. A magas ur magához szólitá inasát s ez halk
hangon kapott utasitása szerint, egy palacz s két kis pohárral
közeledett felénk.

– A kegyelmes herczeg – szólt – azt hiszi, hogy e nyirkos légkörben
nehány korty rosztopcsin nem teend rosz szolgálatot. Azonban, ha szarvas
gomba-pástétomját nem utasitanák vissza, utánna első minőségű malagával
is kedveskednék.

Köszönetünket fejezők ki a herczeg figyelmeért s egyelőre a
rosztopcsinnal is megelégedénk, melynél – közbevetőleg mondva – jobbat
sem azelőtt sem azután nem izleltem. Módjában is volt az illetőnek a
javából tömni meg pinczetokját, minthogy az, mint ezt később tudtuk meg,
Cs....eff orosz herczeg volt.

– Messieurs, szólt ő, a karjára fűzött nővel felénk közeledve – önök
valószinűleg a craterbe szándékoznak lebocsátkozni, mi is; ha ugy
tetszik együtt tehetjük a partiet.

– Legalább, folytatá feleletünket sem várva be s vidor mosollyal az
asszonyka, ha egy szeszélyes kitörés lenn a mélyben ér utól, társaságban
teendjük a hosszu utat – a más világra.

– Akkor is csak mi nyernénk, válaszoltam én, bár ily bájos Aegid alatt
nem lehet veszélytől tartanunk. De nagysád nem fél a sötétség országát
meglátogatni?

– Ah, Josephine! vette át a szót a herczeg s büszke gyönyörrel tekinte
végig a nőcskén, – Josephine ily vállalatoknál a legbátrabbakon túl tesz
s nem ismeri a remegést. Schveiczban hajborzasztó merényeket vitt végbe
s oly keskeny magas sziklákra hágott, hol eddig csak gazella járt.

– S aztán annak, ki Aetnáról jő, Vezuv csak egy kis vakandtúrás: tevé
hozzá tréfásan negélyzett fitymálással a hősies Josephine, s nagy kék
szemeit oly nyájas csintalansággal emelé ránk, mintha már régi ismerősei
volnánk.

A kék szemekben rendesen méla ábránd s nem ritkán érzelgős kifejezés
szokott epedni, de itt eltérés volt a szabálytól, s bátran mondhatom,
hogy a legfeketébb olasz szemekből sem láttam annyi gyújtó erőt, annyi
villanyos tüzet elősugárzani. Társalgásunk kezdetén első rendű kaczérnak
hittem e szemek szép tulajdonosát, később tapasztaltam, hogy azok ugy
születtek s nem is tudnak másként, mint hóditóan pillantani.

E közben a torkolat szélét jártuk körűl, keresve a helyet, hol a lemenet
legkevésbé meredek. A cicerónék csakhamar oda vezettek.

– Corpo di mezze luna! kiáltott fel az egyik, a craterben látogatókra
fogunk találni. Ez itt Giacomo köntöse, ki még tegnap este jött fel a
dottore tedescoval, bizonyosan lenn vannak: – szólt, mialatt levetett
felöltönyét s kalapját pajtásának megismert ruháihoz tevé le.

– Ki az a dottore tedesco? kérdé hirtelen a bájos Josephine.

– Nevét nem s csak annyit tudok, hogy midőn nehány hét előtt én vezettem
a hegyre fel s a craterbe le, a legiszonyúbb félelem és szorongás között
tökéllé el magát a leszállásra s miután ötvenszer is megkérdezte volna,
nem tarthatni-e valami véletlen kitöréstől? Mikor pedig már lenn valánk,
a legkisebb kőgördűlésre, mely lábaink alól a mélységbe hullva neszt
okozott, halálra rémüle s nyakrafőre igyekezett fölfelé, azt hivén, hogy
már kezdődik a kitörés. Pedig igen nehezen mozog, minthogy boldog
testalkatából négy oly egyén kitelnék mint magam: – felelt a bőbeszédü
de sovány olasz.

S valóban, a mint hosszasban letekintve, szemeink a homályt kissé
megszokták, lenn pár mozgó alakot véltünk megkülönböztetni.

A hölgynek azonban bátorsága vagy kedve a vállalathoz csökkenni látszék;
visszatérést emlegete, okul vagy ürügyűl azt hozván fel, hogy nőruhában
illemsértés nélkül lehetlen e meredeken lecsúszni, s hogy még egyszer és
ekkor férfiruhában jövend.

Mi nem halaszthatók máskorra a torkolat megtekintését s már épen az
előrement vezető után akaránk bocsátkozni, midőn nehány lépésnyi
távolságról e szavakat: „Te be sure, here they are Mylord!“
(kétségkivül, im itt vannak ők Mylord!) hallottuk előhangzani. E
szavakat rögtön három férfi követte, kik a sűrü ködből kibontakozva
előttünk állottak meg.

– Reméllem, Monsieur le duc, s ön is Madame, emlékeznek még vonásaimra!
kezdé az érkezettek egyike, merőn tekintve a megszólítottakra.

– Ah Mylord, mily véletlen találkozás! sipegé, elfogulatlanságot akarva
erőltetni szavaiba, Josephine. Arczáról azonban minden pirosság, a
természetes azzal együtt mit a hűs légzet szítt fel, egyszerre eltünt.

– Önnek az, de nekem nem: felelt nyugodtan a lord; öt hét óta várok már
e szerencsére. Herczeg! ha ugy tetszik végezhetünk.

A két férfi több lépésre távozva, élénk párbeszédet látszék folytatni, –
Josephine némán maga elé meredett, s szemeiből és ajkairól a mosoly is
az arczok pirja után ment.

A lordot hirnévből már ismerém, legalább nem kételkedtem, hogy ő ama
különcz angol, ki Nápoly legszebb hotel-jának első emeletét egymaga
számára öt hét óta béreli, komornyikján kivül mással nem beszél, egész
napokon át alszik, sehová nem jár, mit sem olvas, kivévén az érkezett
idegenek jegyzekét, mit minden reggel és este a fogadokból rendesen és
pontosan elhozat. Személyesen azonban csak most láttam először s
francziául mondott nehány szavának angolos kiejtése nélkül is azonnal
kitaláltam volna, hogy a lehajtott szárú csizmába s borsózöld
makintoshba öltözött szikár ember, kinek éles vonásu bajusztalan arcza
alig látszik ki a szemöldekig lehúzott kalap s nyakára burkolt kendők
közül, nem lehet egyéb mint valami utazó lord.

Jötte czélját is csak akkor kezdém sejteni, midőn Josephine percznyi
feszült csend után véletlen hozzánk fordulva minden szentre kért,
igyekeznénk a két vetélytárs közötti ügyet lehetőleg kiegyenliteni.

Hogy e kiegyenlités eszközölhető legyen, mindezek előtt a viszály okát
kellett volna tudnunk, de ezt már kérdeni is késő lőn, mert a herczeg és
a lord sebes léptekkel közeledve félbe szakiták a kezdett beszédet.

– Uraim, önök gentlemanek – szólt hirtelen a lord – s igy nem kételkedem
válaszukról, midőn a köztem s a herczeg közötti ügy elintézésére párbaj
segédekül kérem fel.

– Készségüket annál kevésbé lehet kétségbe vonnunk, folytatá a herczeg,
ha kijelentem, hogy a viszály tárgya e bájos nő.

A bájos nőn látszék, hogy szeretne nagyot sikoltani vagy elájulni, de
hogy egyikét sem tenni fontos okai vannak. Jobbnak látta, némán esdő
arczát ránk emelni.

– Uraim, felelt kis vártatva utitársam a franczia; elvonva attól, hogy
ez ügy, melyért önök életükkel játszanak, előttünk egészen ismeretlen, s
hogy mi ezt a helyzet gyöngédsége miatt nem is tudakolhatjuk: be fogják
önök látni, hogy ily hirtelen, távol minden orvosi segélytől…

– Semmi kibuvó ajtót uram, én el vagyok tökélve: vitatá a lord.

– Nekem pedig a kihivást el nem fogadnom nem lehet: erősité a herczeg.

– E fölött, folytatá mylord, komornyikom James a legügyesebb borbély,
vérzést elállitani, sebet lekötni, senki sem tud jobban, s erre minden
kellékkel el van látva. Holla! James! ide a szekrényt!

James, ki a kalauzul jött portici-i fogadóssal csekély távolságban
hátramaradt, kis szekrénynyel kezében előre jött. A lord átvevé tőle,
felnyitá s két pisztolyt vőn ki a tokból.

– Im uraim, sziveskedjenek egy perczre átvenni a fegyvereket, aztán a
herczeg választ, önök meghatározzák a barrieret s jelt adnak. – –

Vonakodtam a nyujtott pisztolyt elfogadni; különféle ellenvetésekkel
iparkodván elháritani a kellemetlen szerepet. Arra ohajtám birni őket,
hogy halaszszák másnapra a párbajt.

Sikertelen. Az eleinte hideg nyugodt angol, fokozatosan tűzbe kezdett
jönni, s még inkább ellenünk mint vetélytársa ellen.

– Az ügy huszonnégy óra mulva is épen ugy fog állani mint most –
viszonzá keserűn, – aztán regényesb helyet sem választhatnánk meghalni
mint Vezúv tetejét.

– Ugy van, mondá egykedvüen az orosz herczeg, s ha ezen urak nem akarják
kötelességüknek ismerni a segédséget ily gyöngéd ügyben, nélkülök is
végezhetünk. Lőjjünk kendőn át – akármelyik inas vagy cicerone is tud
számolni jelül: egy, kettő, három.

– Jó, lőjjünk kendőn át: fogadá el mohón a lord az ajánlatot.

– Szent szűz segits! kiálta fel most a kis szőke nő, siránkozólag fedve
kezeivel arczát – még meglövik egymást!

– Ne féljen Madame, vigasztalá őt ő kegyelmessége, egyikünk csak életben
marad ki önt birtokába vegye, önnek pedig ugy látszik mindegy, akár
melyikünk leend a szerencsés.

Soha sem volt azelőtt fogalmam, hogy valaki ily szenvedélytelen
hidegvérrel ölni vagy halni akarhasson. Láttam hogy itt minden további
szó a pusztába hangzik el, s emberi kötelességemnek tartám
közbenjárásunk által a halál esetét legalább kevésbé valószinűvé tenni.
Röviden értekeztem erről társammal, s elfogadtuk a felhivást.

Átvettük a fegyvereket s megvizsgálók a töltést. Az orosz herczeg az én
pisztolyomat választá s véle engem segédének. Francziám tehát a lord
részére jutott. Erre kimértük a távolságot, mely nem lehete nagyobb a
köd miatt tizenöt lépésnél, ennél előbbre lépni azonban nem volt szabad.

Josephine a szinhelytől el a crater felé fordult, hol a két cicerone,
ugyanannyi inas s a portici-i fogadós suttogó csoportozatot képeze. A
lord komornyikja tépést s köteléket szedett elő, a fogadós egy kőpalacz
vizet húzott ki oldalzsebéből.

A szegény nőcske e készületeket nem nézhette örömest, mert szemeit
behunya s alsó ajkát beharapva, füleit két mutató újjával bedugta, s e
feszűlt helyzetben várta a sorsa fölött határzó durranást.

Az első lövés természetesen a herczegé volt. Ez röviden czélzott s kissé
magosan, mert golyója a lord feje fölött négy hüvelknyire ennek kalapján
fúrt lyukat.

Ő lordsága ezt érezheté, minthogy kalapját rögtön levéve, megnézte az
okozott eredményt.

– Damned! kiálta fel, Nápolyban az ember becsületes új kalapot sem
vehet!

Erre ismét feltevé a megsebzettet, állást vőn, biztos kézzel czélzott s
– lőtt.

Ellenfele rendületlen állt helyén.

– Na s my lord Duke, hogy érzi magát? kiálta reá.

– Tökéletes épségben, felelt ez, csak balfülem cseng kissé, igen közel
talált mellette elmenni ön golyója. Kivánja ön ujra kezdeni?

– Of course! kezdjük ujra; – mondá bámulandó hidegen a lord.

Mi azonban a sértett becsületnek már eleget téve hittünk lenni, s
határozottan tiltakozánk az ismétlés ellen.

– Csakhogy itt nem csupán sértett becsületről, hanem arról is van szó,
kié legyen a pályadíj, melyet mindkettőnk magának igényel: jegyzé meg a
herczeg.

– S ez csak akkor lehet eldöntve, ha egyikünk meghalt: mondá az angol.

– Én, bár csak sejtem a viszonyokat, igazságosabbnak találnám, ha maga a
nő választana önök közt: igyekvék középutat találni segéd collegám.

– Mit gondol ön? veté ellen mylord; egy mivelt nőt ily választás
kényszerűsége által zavarba hozni, gyöngédtelenség volna. Aztán, én bele
sem nyugodnám ha nem engem választana, nekem elvitázhatlan jogom van
hozzá, miután egy férj-szörnyetegtől, egy valóságos rhinocerostól
mentvén meg őt, örök hálával adósom.

– Ne feledje Mylord, válaszolá az orosz, hogy ily, mint ön mondja,
rhinocerostól szöktetni őt meg, alig nevezhető érdemnek; mig ellenben
én, ki őt ily tökéletes és szeretetre méltó védnöktől, mint Mylord,
megfoszthatni szerencsés valék, inkább számithatok benső hajlamára.

– Ön se feledje my dear Duke, hogy e nő engem önkényt követett, mig ön –
legszelidebb kifejezéssel élve – ellopta őt tőlem. Egyébiránt ne
vesztegessünk szót – uraim, önök sziveskednek ujra tölteni.

A helyzet kellemetlenségétől egy közbejött véletlen szerencsésen
fölmente, mi egyszersmind a vetélytársak közötti makacs vitának, általuk
épen nem reménylett módon vete véget.

Kevéssel a lövések után, a crater mellett kiáltás, jajveszéklés,
káromkodás és kaczajból összevegyülő zaj kezde támadni. Először csak két
húsos kövér kéz volt látható, mely alulról a torkolatból felnyúlva,
könyörgő szavak által követteték, húznák fel őt a felszínre a crater
szélén állók, miután ő, t. i. a mozsár-kezek tulajdonosa minden erejéből
kifogyván, nem képes felvergődni, a kitörés pedig már készülő félben
van. Alatta, a cicerone biztatta az illetőt s mert ez nem használt,
káromkodott is; felül az inasok s a mi kalauzaink kaczagtak, s nem
csekély erölködéssel csakugyan felhúzták őt, ki e felvilágra érkezése
első perczében lelketlen tömegként rogyott össze.

– Az Isten szerelmeért, ne tréfáljanak önök, hanem vigyenek biztos
helyre, különben mindnyájan itt veszünk! könyörge, a fáradság által
kettőzött szuszogás közt dr. Katzenau, mialatt vérbélű görögdinnye
arczáról veritékcsermelyek szakadtak.

– De hát mi oka van önnek, Signor, a Vezúv kitörésétől tartani? kérdé a
portici-i fogadós.

– S nem hallották volna önök ide fenn ama kettős tompa morajt, a kitörés
világos előhirnökét? én jól hallottam, s azért – mindenre kérem –
siessünk.

– Dehogy nem hallottuk mi is, csakhogy azok pisztolylövések voltak:
magyarázá egy cicerone.

– Itt van ni; morgá az ki a dottore-val lenn volt a craterban; engem
pedig ijedtében ugy megrugott, hogy tiz napig fog fájni bele oldalam.

Alig hallotta meg Katzenau ur, hogy mit ő lenn tompa morajnak hallott,
az itt fenn pisztolycsővekből származott, midőn félelem által paralyzált
tagjaiba a bátorság fokonkint vissza kezde jönni. Két kalauz
segitségével szerencsésen feltápászkodott, s személyes meggyőződést
szerezni a párbaj szinhelye felé tipegett, hol épen az ismétlés forgott
kérdésben.

A szép Josephine, az az: minthogy valóságos kilétét nem titkolhatjuk
többé – a német doctor Pepikéje két tűz vagy is inkább három praetendens
közé szorult, találós eszecskéje azonban rögtön belátta, hasonló
körülmények közt mit lesz legczélszerűbb tennie.

Elhatározta magát s a vele szemközt jövő Katzenau karjaiba rohant.

– Frantz! mein lieber alter Frantz! ismered-e még kedves nőcskédet?

– Mi ez? jól látnak e szemeim? tördelé ez; hiszen ez az én Pepikém, az
én szivem édes kis Pipszikéje! Istenem, Istenem, mily szerencsés
véletlen találkozás!

– Az ám; sohajtá Pepike, – de mennyire megsoványkodtál édes őregem!

– Ugy-e? sóhajtá viszont emez megtekintgetve saját alkatát; látod,
utánnad búsultam, s már sorvadástól kezdtem tartani. De hol veszed itt
magad?

– Uraim! szólt a sajátságos jelenethez közeledő lord-és herczegnek
Josephine, – van szerencsém önöknek kedves férjemet doctor Katzenaut,
kitől a viszonyok hatalma által oly sokáig voltam elválasztva,
bemutatni! – s ezzel kendőjét arczához vivé, hogy arról valami nedvet
letörüljön, melyről mai napig sem tudom, öröm- vagy bánatköny volt e,
vagy a férje arczáról csókolás közben rá tapadt veritékcsepp. A kendő
megől azonban egy egy hamis pillantást vetett elébbi pártfogóira.

Ezek egymásra néztek s – hangosan felnevettek.

– Sok szerencsét doctor ur, az elvesztett de ismét feltalált
paradicsomhoz! mondá nem minden gúny nélkül az angol.

– Nos Mylord! lövünk még? kérdé a herczeg.

– Azt hiszem felesleges – –

– Ugy van s mi ezentúl legjobb barátok maradunk.

– Itt a kezem; de egy feltétel alatt –

– S ez lenne?

– Hogy doctor ur házi boldogságát ezentúl egyikünk sem zavarandja.

– Elfogadom – s mozt köszönjük meg ezen urak szivességét.

Mosolyogva hajtottuk meg magunkat a vetélytársakból ily hirtelen jó
barátokká váltaknak. Katzenau ur, ugy látszék, megbocsáta a lordnak,
mert egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást neje erőszakos
elragadásaért, vagy talán, hogy a jelen perczben boldogságán kivűl
egyébre nem is volt képes gondolni.

– Adieu Madame! szólt még egyszer Pepikéhez az orosz herczeg; málháját
és szobaleányát sziveskedjék holnap délig elvitetni az albergo
inglese-ből mert délután tovább utazom.

Ezzel a lord a herczeggel, kellő kiséretben lefelé indult a Vezúvról; a
boldog Katzenau szinte vissza igyekezett édes hű nejével Nápolyba, hogy
onnan a legrövidebb uton térhessen haza csendes tűzhelyéhez.

Én és franczia társam a craterbe bocsátkozánk le.

Késő délután volt mire ismét feljövénk, s meglehetős sötét midőn a Vezúv
csúcsát messze magunk fölött hagyva, a hegyoldalban egy fáktól
környezett gunyhóhoz érkezénk.

A remete lakása volt ez, ki a tűzhányó hegy tövében, viharok közepette,
ütötte fel tanyáját. – Kijött elénkbe a nyilt arczu magas ősz, s
szivélyesen hivott be az éjen át megpihenni. Betértünk az egyszerű
hajlékba, hol, rövid beszélgetés után, a szél üvöltése s a herculánumi
partokról ide halló távoli tengerzugás szemeinkre csak hamar álmot
hozott.

Másnap reggel almát, tojást, kenyeret, vizet tett elénk a remete, aztán
egy könyvet, melybe az idegenek emlékiratokat szoktak jegyezni. Ezen
emlékiratok közt alig találtunk egy önálló eszmét, többnyire csak a
látogató neve, az év, napszám kiséretében volt feljegyezve, néha egy egy
rosz rimmel a vidék vagy a remete dicséretére.

Figyelmeztetém e körülményre uti társamat.

– A nagyszerű tárgyak – szólt ő – kevéssé alkalmasak nagy eszmékkel
ihletni a lelket, miután nagyszerűségük már magában oly kitünő, hogy
minden, mit az ember még hozzátenni akarna, csak kicsinyithetné. A
nascitur ridiculus mus minden nagy hegyről áll.

Házi gazdánk irószereket hozott elő s mosolyogva kérte társamat:
gazdagitná e való megjegyzéssel az emlékkönyvet. Ez átvevé a tollat, s
míg én feszült kiváncsisággal vártam mi lesz az aláirandó név, ő a
fönebbi sorokat franczia nyelven iktatá be, s az év és napkölte után e
nevet irta: Chateaubriand.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Félévvel később Párisban s egy estén a Grande operában voltam. Felvonás
közben a zsúfolt ház tarka közönségén járatám szemeimet, midőn ezek egy
szinpadi páholy szögletében ülő kis szőke hölgyön akadtak meg, kiben
látcsővem segedelmével azonnal a német doctor Pepikéjét ismertem meg. A
másik szögletben azonban koránsem az én Katzenau barátom ült, hanem egy
ragyogó brillant melltűs tekintélyes ur.

Mellettem lévő ismerőmtől kérdezém kilétét.

– Van Niven, dúsgazdag hollandi bankár, volt a felelet; mint mondják fél
millió frankért vette egy tönkre menő pazar bojártól szive mostani
parancsnokát. Ismeri ön talán e kaczér nőcskét?

– Egy kicsit, viszonzám; különösen egy találkozásra emlékeztet a
Vezúvon. De a többi közt, szóljon ön, itt van e jelenleg Párisban honuk
nagy fia, Chateaubriand?

– Dehogy van! meredt reám nagy szemekkel szomszédom; Bonaparténak már
több év előtt oka volt benne nem egészen bizni s e végből a
jelentéktelen florenczi követséghez küldé; Enghien herczeg kivégeztetése
után azonban Chateaubriand ur nyiltan szakitott az első consullal,
számkivetette magát s a Bourbonokhoz csatlakozott.



DIDIER.

(TÖRTÉNETI.)

1825-ben – írja ugyan azon kéz, mellynek úti jegyzeteiből az előbbi
történetet közlém – Párist s szeretetreméltóan könnyelmű népét olly
szándékkal hagytam el, hogy Szavóján, Sveiczon és Bajorországon
keresztűl, több év óta nem látott honomba térjek, hova, családi érdeken
kivűl, a naponkint fontosabbá váló pozsonyi országgyülés is vonzott.

Grenoble-ig gyorsszekeren jöttem; innen a havasokon át Szavojába csak
rögtönözve fogadott alkalmakon lehete utazni s ez alkalom is mindössze
két sovány öszvérből állott, mely egy fonott kasú pórszekerkét ügygyel
bajjal húzott a kősziklás meredek hegyi utakon s lépéseinek minden
szilárdsága mellett sem biztosithatott olly bajok ellen, miknek, ha nem
is veszély, de legalább boszantó kellemetlenség a nevük.

S csakugyan, alig hagytuk el a franczia határszélt, midőn egy völgybe
legördülő szekerünk – veséket rázó zökkenés után egyszerre
megállapodott.

– Mi baj Pierre? kérdém az öszvérek sopánkodó hajtóját, kiugorva a
féloldalt hajló járműből.

– Az első kerék tört össze, felelt ez a szent szűzet híva segédűl, – még
pedig olly irgalmatlanúl, hogy minden küllője széthullott s összekötés-
vagy kifoldásról szó sem lehet. Uj kerék nélkül tapodtat sem mehetünk.

E szerint nem maradt egyéb hátra, mint hogy Pierre az egyik öszvéren a
legközelebbi faluba kerékért menjen, én pedig a béna szekeren a másik
öszvér s málhám mellett őrűl maradjak.

Mire azonban Pierre jó három óra mulva egy fakó kerékkel visszakerült,
már akkor a nap lebukott volt az imént hátra hagyott magas hegy mögé,
keletről pedig hollószárnyú fellegek boritván el mindinkább az eget,
körülünk hirtelen szuroksötét éj lőn.

Illy körülmények közt utunkat folytatni annak lett volna megkisérlése,
vajjon nyakunk szintoly töredékeny-e, mint ama kerék, melynek nem a
szekérhez arányos utóda sehogy sem akart egyetértésben forogni többi
három mostoha testvérével.

Az augusztusi éj azonban langyos volt, a völgykatlan – melyben valánk –
megóvott a keletkezhető szelektől, s az ember utóljára is azzal
vigasztalta magát, hogy lehetne eset, midőn az éjet még roszabb
helyzetben is kellene tölteni.

A jámbor Pierre haraszt almot hordott egy terepélyes fa alá, az alomra
mohot szedett s kész volt a legfrissebb ágy, melyen én köpenyembe
burkoltan csakhamar elaludtam, s még talán álmomban is hallottam a
falombok suttogását s mint csendül meg közbe közbe a gyér füvön rágódó
öszvérek méla hangú csengője.

Álmomból kézérintés ébreszte föl.

– Indulunk Pierre? kérdém rögtön fölkelve, de hiszen még oly sötét van,
mintha farkas torkában volnánk?

Az előttem álló alak, kit én az első perczben hibásan tarték Pierrenek,
ismét vállamra tevé kezét.

– Pszt! suttogá, siessen, fusson ön! ön üldöztetik, fejére jutalom van
téve, itt egy percze sem biztos!

– Uram, akárki ön, de mindenesetre téved a személyben, feleltem én
meglepetve s alig tudva, nem álmaim folytatása-e még e jelenet – én mit
sem követtem el, a miért üldöztetni s igy futni volna okom.

– Pszt! ismétlé ő, jól tudom ki ön s hogy van oka előttem titkolózni,
mert ön engem kémnek hisz, – nem csoda, hiszen az egész világ annak
tart. Pedig lássa ön uram, én ez eszmétől is borzadok, mert jól tudom
azt is, hogy a kémet isten átka kiséri hatodiziglen, s inkább ezerszer
gyilkolnám meg magamat, mint sem feladjam önt. Higyjen nekem, kövessen,
s őrülésben kárhozzam el, ha meg nem mentem életét.

– Köszönöm jó akaratját, de nincs szükségem reá; válaszoltam én,
határozatlan gyanúra kelve a magát feltoló őr-angyal ellen.

A hold e pillanatban egy szakadó felhő mögűl téveteg sugarát az idegenre
veté s egy rövid perczre láthatóvá tevé sajátságos alakját. Szétmállott
öltönye rongyairól, miket egy czafrangos kendő-öv csak lazul birt
összetartani, – hosszú csavarokban lelóggó bozontos hajáról s évek óta
nyiratlan szakáláról itélve, e nyomorú s vadkülsejű embert bátran
haramja gyanánt lehetett volna megragadni, ha aszott arczának némi
fájdalmas vonása, s beesett szemeinek ama kifejezéslensége, melly néz,
annélkül hogy alvó tüzű tekintetében lélek volna jelen – egy benső
ösztönnek azt nem súgná, hogy egyike ama szerencsétleneknek, kit sinlő
testükben megbomlott szellemet vonszolnak a jótékony sirig.

– De én kényszeritni fogom önt, hogy velem jőjön, mondá s karomat
átfogta; mert lelkemet pokoltüzként égetné a tudat, hogy megmenthettem
volna önt s nem tevém. Önt pallossal fognák kivégezni, s vére rám
száradna – – huh! – –

Az erőszakos megrázkodást, melly ez utóbbi szavait követte, arra
használtam, hogy karomat markából kifejtve, hátralépjek.

– Jó, ön nem hisz nekem, ön kémnek tart, mint mindenki, folytatá
búskeserű mosolylyal; s ha már épen nem akar velem jőni, kövesse
legalább tanácsomat s ne menjen Saint-Sorlin-d’Arve-ba, mert ott a
fogadós istentelen gazember, ki feladná s elfogatná önt, hanem tartson
inkább mindig balra Sveicz felé, s ha talán meg volna szorúlva pénz
dolgában, fogadja el tőlem e csekélységet.

S ezzel egy nehéz bőr zacskót téve kezembe megfordúlt s oly gyorsan ment
tova, hogy mielőtt utólérhettem volna, eltűnt az éj sötétében.

Fek-helyemhez visszatéret e különös kalandon s azon tünődtem, hogy az
első helyhatóságnál leteendem a szegény őrültnek nálam hagyott pénzét,
midőn e fáradságtól ama tapasztalás mentett föl, hogy a zacskó tartalma
nem egyéb vertpénz alakú és nagyságú vékony kőlemezeknél, minőket e
vidék sziklás rétegei bőségben mutatnak fel.

E közben hajnallott s most én költém fel az őszvérhajtót, ki a nap
fáradalmai után s jó lelkiismeretével oly mélyen aludt, hogy az éji
kalandról legkisebbet sem sejtve, azt mód nélkül megbámulta. Azt hivé,
hogy látogatóm bizonnyal maga a saint-sorlin d’arve-i fogadós volt,
kiről erre jártában hallá, hogy őrülten tébolyog ide s tova.

Utunk az épen most nevezett falun vitt keresztűl. A szurtos pórviskók
közől, melyek a franczia faluk rendes szép házsoraitól annyira elütőleg,
már a szavójai nyomor jellegét viselik, egyetlen magasabb, cserépfedelű
ház vált ki: a fogadó, azaz, mely több év előtt szerepelt e minőségben,
mert jelenleg repedezett deszka kapuja zárva volt; az előtte levő tért
paraj verte fel, szennyes ablaküvegei megvakúltak vagy sötétkék szinbe
játszottak vagy összetöredeztek, szabad bejárást engedve a szélnek s
madaraknak, falairól az eső a vakolatot leverte, szóval egész külseje
romlatag elhagyottságra mutatott.

Abból, mit Pierre e puszta lakról mondani tudott, csak annyit értheték
meg, hogy az átkozott ház, melyet még a gyermek is kerül; a legközelebbi
mezőváros Saint-Jean-de-Maurienne-ben azonban, mialatt alkalmat
váltanék, következő részleteit hallottam e ház egykori lakosa
történetének.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nyolcz év előtt 1817-ben a saint-sorlin d’arvei korcsmának még nem volt
cserépfödele, s a többi háztól alig különbözteté meg egyéb mint a
homlokzatról lelóggó forgács-czégér, mely alól tárt ajtajú tágas
ivóházba lépett a gyér vendég.

Az órányira fekvő Maurienne mezőváros vendéglője több kényelemmel
láthatá el az utast, s így ide csupán az tért be, kit fergeteg vagy
elkésés gátolt a tovább mehetésben. A helység szegény lakói szinte
keveset költhettek italra, annyira, hogy Balmain csak nagy nehezen birta
összeverni az évi csekély haszonbért, s alig maradt annyija, mennyit
családja legelső szükségeinek fedezése megkivánt.

E család egy szelid szőke nő s két göndör fürtü fiúból – kik közűl az
öregebb nyolcz az ifjabb hat éves volt – állott. Az apa szivét, ha a
gyermekek jövőjére gondolt, keserűség fogta el, s csak a szerető kedves
nő biztató és kitürésre intő szavai tartották vissza, hogy midőn e
haszonbérbe lépés perczét átkozá, egyszersmind saját és gyermekei
fogantatása perczét el ne átkozza.

Egy estén Balmain a közel Maurienneből, hova csekélységeket vásárolni
ment volt, tért vissza. Az eléje siető gondos feleség némi eszme általi
elfoglaltságot vélt férje arczáról leolvashatni, s miután a szobába
léptek s az apa csevegő két fiát magához emelve megcsókolá, kissé
kandian kérdé tőle:

– Na s mi ujság a városban Balmain?

– Hm anyjuk, felelt kis vártatva s gondolatokba merülten a szép barna
férfi, – ha isten is ugy akarná, még gazdagok és elégedettek lehetnénk s
e fiukból is válhatna ember.

– Hogy hogy kedvesem? kérdé természetes érdekeltséggel az anya.

– Halld mindenekelőtt, mik történtek ismét nagy Francziaországban, mondá
fontosan Balmain, s egy Maurienne-ből hozott hirlapivet, mi ott sok
olvasás által elrongyollott s mocskolódott, húzva ki zsebéből, annak egy
czikkét fennhangon olvasni kezdé. Neje figyelmesen hallgatá, a fiúk
pedig játszani sompolyogtak ki a szobából.

A czikk igy hangzott:

„Május 4-ke éjén Francziaország belnyugalmát olyszerü merény fenyegette,
mely ha rögtön első csirájában el nem fojtatik, ismét számtalan békés
polgár vére-, vagyona-, életébe fogott volna kerülhetni. Hála azonban
Donnadieu tábornok és Vautré ezredes erélyes föllépésének, a lázadás,
melyről mondanunk sem kell, hogy tisztán bonapartista érdekű volt,
tökéletesen elnyomatott, a főczinkosok egy része a csatatéren maradt, s
a nagyobb fogva van, és méltó bűntetésre vár.

„A tény röviden következő:

„A mondott éjen Grenoble felé három-négy ezer fegyveres lázadó
közeledett, Didier egykori grenoblei tanár vezérlete alatt, s „Vive
l’empereur!“ kiáltások közt már épen a várost volt megrohanandó, midőn a
hős Donnadieu tábornok hirtelen összegyüjtve a benn tanyázó őrséget,
Vautré ezredessel együtt a lázadókra kirontott, s elszánt véres harcz
után szétverte s vad futásnak inditotta őket. A dicsőség, a nevezett
főtiszteken kivül, a d’isérei zászlóaljat s a szajna-dragonyosokat
illeti, kik a futamlókat pár órányira üldözve, részint leölték, részint
elfogták.

„Az elsők közt van Ivannini lázadó kapitány; fogai közt egy félig
elharapdált papir-szelet találtatott, melyen az összeesküvés főrészesei
följegyezvék.

„Az utóbbiak között Drevet, Buisson, Dufresne, Guillot, Julien, Goly a
nevezetesbek, többnyire Bonaparte egykori seregében szolgált s most
fél-zsolddal hazabocsátott tisztek.

„A lázadás és öszeesküvés fő-vezetőjének, Didiernek azonban,
mindamellett hogy a ló kilövetett alóla, sikerült megszökni.

„Személyes leirása alább közöltetik. Annak ki őt megfogván az illető
hatóságnak átadandja, huszezer frank jutalmat igér a kormány.

„Személyes leirása: Szikár magas termet, mely a hatvan év súlya alatt
görnyedten jár; borotvált arczának vonásai finomak és élesek, szemei
szürkék s nyugtalanok, orra hajlott, ajkai vékonyak, hosszú haja egészen
ősz, hangja metsző, s szavait mindig heves kézjárattal kiséri.“

– Na s asszony, mit szólsz ezekhez? mondá a bevégzett olvasás után; ha
az isten úgy akarná, hogy én lennék elfogója, szerencsénk meg volna
alapitva.

– A jó isten ilyet nem akarhat; viszonzá csendes áhitattal a nő, – s te
is Balmain, csak mondod, de nem tennéd meg.

– S mért ne tenném? pattant fel kissé boszúsan a korcsmáros, – talán
bizon gyermekeidnek felesleges volna a húsz ezer frank?

– Azért, mert nem lenne rajta istenáldás, mondá nyugodtan neje.

– Asszony-beszéd, balga előitéletek! morgá elkomorúlt arczczal Balmain,
– hagyj fel az ily botor fecsegéssel, különben azt hiszem, jobban
szereted egy ismeretlen vén ember redves életét, mint saját férjedet és
gyermekeidet.

– Épen mert titeket szeretlek végtelenül, beszélek igy. De mért
pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő? szólt,
engesztelő mosoly közt karolva át férje nyakát, – jer kedvesem, pihenj
kissé, én majd behivom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát.

S ezzel a rövid vitának vége szakadt.

* * *

Pár nappal később, a délután legrekkenőbb órájában s midőn a
saint-sorlin-d’arve-i fogadós legkevésbé remélt vendéget, egy utas
lépett a hűs ivóházba.

Az utas gyalog s messziről érkezhetett, mert fáradtan és
verejték-lepetten ereszkedett egy festetlen fájú szalmaszékre, mint
olyan, ki már állani is alig bir.

Szikár s görnyedtsége daczára is magas öreg ember volt ez, tépett, poros
ruhában. Halantékairól hátrasimitott haja galambfehér fürtökben folyt le
vállaira, napok óta borotválatlan sovány arczán az ősz szakál tarlója
ezüstlött. Egyik szemét fekete tapasz fedte, a másik szürkén világlott
elő a tömött szemöld alól s félig rejtődző félig fürkésző pillantással
járta be a szobát, mindamellett, hogy a minden tagján látszó
kimerültségben ajaktalan szájszélei is szinte remegtek.

Kevés ételt kért jó fizetésért s mindenek előtt ágyat, hol nehány órán
át kinyughassa az uti törődést. Eközben letevé kopott kalapját hogy a
homlokáról szakadó izzadást letörülje az elővett kendővel, melyen bár
gondosan volt összehajtogatva, vérfoltok voltak észrevehetők.

A fogadósné, ez idegen látására szivét erőszakosan megdöbbenni érezé,
rögtön férjére tekintett s aggódva látta, hogy ennek szemei kémlőleg
vannak az érkezettre szögezve.

– Az étel a feleségem gondja, felelt az öreg kérésére, – ágyat majd csak
találunk a vendégszobában. Ha úgy tetszik önnek, kövessen oda.

Az utas fölemelkedett ülőhelyéből s csak most, midőn az előremenő
fogadós után vánszorgott, volt látható, hogy egy lábát nehezen s
fájdalmasan vonja.

– Ha szives lesz őn némi ebédet késziteni, szóla menet közben a nőhöz,
majd csak pihenés után fogom kérni, most oly bágyadt vagyok, hogy
lehetlen volna bármit izlelnem.

Balmain egy vendégszobának nevezett kamrába vezette vendégét, ki ott
rögtön a pokróczos ágyra dőlt s alig öt percz mulva mélyen elaludt. A
fogadós az ajtónál hallgatózott s midőn az alvónak hosszú mély
lélekzését hallá, ovatosan kétszer forditá meg a kulcsot zárjában,
halkan levonta s elsietett.

– Készits a legjobból mid van, a szegény öreg számára, szólt tettetett
közönnyel nejéhez a konyhában, – tőlem jó bort kért, majd kimegyek a
külső pinczébe, hol azt a kevés bordeauxit tartogatom s hozok neki.

Ezzel, minden további szó nélkül, kalapját, botját véve, távozott.

A nő azonban megtanult férje lelkében olvasni, s fokozottan látván
feltünni arczán ama szellemi elfoglaltságot, mely a minap szinte egy kis
vita okozójává lőn, nem hitt szavainak. Aggályos sejtelmének
meggyőződést szerezni, észrevétlenül utána lopózott, s látta, hogy a
külső pinczével egészen ellenkező irányban fekvő Maurienne városka felé,
hol akkor csendőr-csapat tanyázott, csaknem futva halad.

A szegény nő kinosan összeszoruló szivére tapasztá kezét s szemeiben két
nagy köny tört fel. De mialatt ezeket letörlé, lelkében egy elhatározás
fogamzott és érett meg.

Visszarepült a házba, a vendégszobához. Ezt zárva s gyanuját alaposnak
találta. Már az ajtó mikénti befeszitéséről gondolkodott, midőn eszébe
ötlék, hogy a kamra ablaka a kertbe nyilik s bár kissé magasan van a
föld szinétől, de épen azért rácstalan s lajtorján elérhető. Ezzel
indult tehát tüstént a kertbe, az ablak alá illeszté, s fölment a
hágcsókon. Az ablakszárnyakat, tán hogy a zárt szag helyébe friss lég
toluljon, örömére tárva lelé; nem habozott, s a következő perczben a
szobába, az alvó idegen mellé lépett.

Megfogta az öreg lecsüggő karját s gyengéden megrázta. Ez azonnal az
erdei vad éberségével rezzent fel.

– Ön Didier – személyes leirása után ráismertek önre – a csendörök nem
sokára itt lesznek – még van idő menekülni – siessen s egy perczet se
veszitsen – – – hadará a nő egy lélekzetben.

Utolsó szavainál Didier már a zárt ajtónál volt s minden erejét
megfeszité hogy felrántsa.

– Arra nem mehet ön, az ajtót kivülről bezárta férj… rázárták önre –
folytatá vörösre pirulva Balmainné, – hanem itt az ablakon át lajtorján
a kertbe – s onnan a szomszéd havasra szabadúlhat ön –

Percz alatt mindketten lenn voltak a kertben.

– Mi tartomány fekszik a havas ótlsó oldalán? kérdé feszülten Didier.

– Francziaország! volt a leverő válasz.

De habozni, késni nem volt idő, az öreg ember hévvel szoritá meg a nő
kezét, s köszönetül e szavakat mondva: Az ég hálálja meg nemes tettét,
asszonyom! – utolsó erejével a havasnak tartott.

A fogadósné utána nézett mig láthatá, aztán szobájába vonult, ott leült
s férje arczképére meredve várt és gondolkozott, maga sem tudta mit vagy
miről?

E lelki zsibbadtságból fegyvercsörrenés riasztá fel őt. A csendőrök
jöttek férjével s állottak meg a kamra előtt, melynek ajtaját vezetőjük
felnyitá.

A csendőrök az üres szobában bámulva néztek körül. – Balmain képéből
kikelve orditá:

– Megszökött! – aztán az ablakhoz ugorva, midőn az ott feledett
lajtorját megpillantá, növekvő dühvel tevé hozzá: – feleségem szökteté
őt meg!

– Igen, én szöktetém őt meg, szólt előlépve hideg nyugalommal a nő.

– De a húszezer frank! asszony, te szerencsétlenné tettél engem,
magadat, gyermekeidet, kiáltá Balmain, s két karjánál ragadva meg őt,
villámló szemekkel kérdé: szólj azonnal, őszintén, merre, hova ment?

– Azért mentettem volna meg? lőn a szilárd határozottsággal mondott
válasz.

– Vessz tehát, becstelen teremtés! ordítá az őrjöngő düh legfenső fokán
az előbbi, s a gyenge nőt oly erővel lökte el magától, hogy ez egy
szögletbe ütődve összerogyott.

– Férjem! – volt az egész szemrehányás, mi a fájdalmasan összeharapott
ajkak közül előtöredezhetett, mig a halálsápadt arczon lefolyó nagy
könypár mosott magának sárgás csatornát.

A két gyermek, ki a katonák látására s a zajra előjött, a lerogyott
anyához simula, s félő nedves tekintettel nézett fel igy még soha nem
látott atyjára.

De ez nem ügyelt többé semmire s ott hagyva a fuldokló csoportozatot, a
csendőrökkel a szökevény üldözésére rohant.

* * *

Sikertelen keresés után, éjfél tájban tért vissza a káromkodó csapat, –
Balmain nagy mennyiségben felhordott borral vendéglé a csendőröket s
szóval sem ellenkezett, midőn ezek nejének, mint a megszöktetési tényben
bünösnek, fogva elviteléről beszéltek. – Nem is tudta, hogy a szegény nő
heves görcsök közt, félig öntudatlan fekszik ágyában.

A csendőrök már épen menni készültek, midőn egy pór lépett az ivóházba s
jelenté, hogy az üldözött rablót vagy gonosztevőt, kinek vétkéről
tudomása sem volt, a havasról letántorogni s egy, a falu szélén levő
pajtába menni látta.

A nyomozó had rögtön fölkerekedett s a pór után a kijelölt helyre
sietve, zsákmányát a pajtabeli szalmán fél-holtan találta.

Didier testi ereje a meredek havas mászásában végkép megtörött; lába,
mely a grenoble-i éji harcz alkalmával, az alóla kilőtt lónak rá dőlése
által tetemesen megsérült, nem birta tovább vinni őt, s iszonyu kinokat
okozva, ájulásba ejté az éhszomj és fáradság által különben is kimerült
öreget.

Midőn ájulásából a havas hideg nyirkos földén felocsúdott, halála óráját
vélte közel lenni. Mihez kezdjen? ha a hegyeken át birna is haladni,
Francziaországba jut, hol a veszély még bizonyosabb. Táp és nyugvás után
epedve, az éj leszálló ködében visszakúszott a falu felé, s egy
szánakozó pórnőtől darab kenyeret kapva, ezzel egy pajtába vonúla, s ott
lihegve a szalmára terült.

Elszenderülni sem volt még ideje, midőn a csendőrök rajtaütöttek s
kötözve vitték Maurienne-be. Innen, orvosi segély által kissé
fölépülvén, Turinba, s a piemonti kormány által vissza Grenoble-ba
szállitatott, hol aztán a lázadás szinhelyén pallos alatt hullott el ősz
feje.

Halála előtt megvallá, hogy nem Bonaparte, de Orleans herczeg részére,
bár ennek tudta és részvétele nélkül, akart forradalmat kezdeni, s a
bonapartista érdek csak a fél-zsolddal hazabocsátott tisztek megnyerése
végett volt kitüzve.

Balmain Párisba utazott, s mire a húszezer frankkal visszatért, nejét
halotti padon kiteritve találta. A szegény nőn teljesült az, mit sokan
mesének hisznek – a szive szakadt meg.

Férje köny nélkül temette őt el – ez ember elfeledte a sirást, vagy
talán önmaga elől akarta elvitázni lelke titkos vádját?

Aztán háza épitéséhez fogott, s fogadót, mely a maurienne-it mindenben
meghaladja, kivánt felszerelni, hogy az utasokat oda édesgesse.

De az utasok kerülték házát, hónapokon át sem volt vendége; – a falu
népe pedig inkább mérföldet ment, sem hogy Balmainhez térjen be szomját
oltani.

Nem társalgott vele senki, még cselédet sem kapott s az utolsó pór sem
akart vele szóba állani.

Fiait a többi gyermek kizárta játszóköréből, csúfnevekkel gunyolta és
ingerlette, – s hazatérve, komor s könnyen dühre kelő atyjuktól nyertek
nem ritkán szidalmat, ütleget, kivált ha anyjuk sirját merték
meglátogatni.

Egy este végre nem jöttek haza – anyai rokonaik egyikéhez szöktek s
többé semmi áron sem akartak az apai házhoz visszamenni.

A fogadós napról napra embergyülölőbb lőn, mint lesz mindenki, kit az
emberek gyülölnek. Daczolt velük, s mert hozzá nem közeledett senki, ő
sem közeledett senkihez.

Sokszor hetek multak el, hogy nem is látták, s ha megjelent az utczán,
kalapját mélyen levonta összehuzott szemöldeire, s fel sem tekintve ment
előre.

Egyszerre azonban – midőn már csaknem holtnak hitték, oly rég nem látta
senki – modora egészen megváltozott, vonásairól eltünt a gyülölet komor
felhője, s bár ott, hol több ember volt együtt, nem mutatkozott, de
minden egyest megszólitott, s titokteljes suttogással segélyét ajánlá
fel az állitólag üldözöttnek.

Megőrült; s most a megmenteni akarás rögeszméjével tébolyog ide s tova a
hegyekben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tőle kapott bőr-zacskót a pénz alakú kerek tavicscsal – e történet s
az éji kaland emlékeül magammal hoztam.



EGY ZSIDÓ  A XIII. SZÁZADBAN.

(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)


I.

Azon időben – irtak vala pedig Krisztus urunk születése után ezer két
száz és harmincz egyet – Magyarországon második Endre király, Endre
királyon Dénes nádor, mindkettőjükön pedig Dávid ben Gábael dúsgazdag
zsidó uralkodék.

Endre király nagyon istenfélő és kegyes úr vala. Minélfogva ő hevítve
szent buzgalomtól, atyja fogadását beváltani elment Palaestinába, s nagy
sereget vitt magával az istentelen pogányok ellen, s három hónap múlva
visszatért kicsire olvadott sereggel.

Itthon az országot igen siralmas helyzetben találta. Távolléte alatt a
nemesség pártokra szakadt, Halics trónjáról Kálmán fija elüzetett, a
kincstári ládának egész feneke kilátszott, a főispánok és más főnemesek
a királyi várjavakat elfoglalták, a köznemességet elnyomták; a zsidók és
izmaeliták a népet adószedéssel s pénzváltással sanyargatták, s mig
néhány gazdagnál egész esztendőn át hegyen völgyön állt a lakodalom,
addig a szegény adózó nép sok helyütt a szó legbaromibb értelmében maga
húzta a jármot, hogy éhen ne kelljen vesznie.

Endre nem tudván, a sok baj orvoslása közül melyikhez fogjon elébb?
egyikhez sem fogott. Ha a várjavakat akarta visszafoglalni, a nemesség
kelt fel ellene; ha a zsidókat akarta korlátozni, ezek dugták el
erszényeiket, pedig náluk volt a pénz, minek ő minden perczben oly
roppant szükségét érzé.

Dénes nádort pedig legkevésbbé bánthatá meg.

A nádort egykor Dénes diáknak nevezték, ki azonban őt a régi multra
legtávolabbról is emlékeztetni merte, jól tevé, ha elébb saját nyakát
megtapogatá. Pedig büszke lehetett volna rá, hogy diákból nádorrá
emelkedék, ha ez emelkedést eszén kivűl nem egyszersmind a sziv és
lelkiismeret háttérbe szoritásának köszönheti. Némelyek ugyan vitaták,
hogy ő ilyesmit soha sem tőn, miután a nevezett czikkekből egyikkel sem
birt. Annyi bizonyos, hogy ő maga legalább az elsőt dobogni, a másodikat
megszólalni soha sem érezé. Azt hivé, hogy pénz hozza a hatalmat, s a
hatalom a pénzt, e kettő pedig a lét-czél, melynek elérésére semmi
eszköz sem lehet eléggé kemény. – Czinkosai Berthold bán, és Sámuel
kincstárnok voltanak; közös jelszavuk: mindent a magunk hasznáért.

Hat év óta nádor, a kincstárnokságban, mit azelőtt visel vala, Sámuel
váltá fel őt, ki titkos gyanúban állott, hogy az ismaelitákkal a nép
zsarolásában nemcsak egyet ért, sőt alattomban az utóbbiaknak
szertartásaikhoz szít. Ez volt Dénes nádor legbensőbb barátja, s bár
kortársak valának, leányát hozzá nőül adni készült. Egyet értve, az
ingadozó királyt, nem volt nehéz lábairól levenniök, s így történt, hogy
az ország közjövedelmei zsidóknak adattak bérbe; ők szedték be az adót,
kezelték a sót, váltották be a pénzt, birták a harminczadokat: némelyek
hivatalra, mások nemességre emeltettek; az adózók sőt a nemesek fölött
is gyakorlatilag megalapitott előjogokkal bírtak.

A nádor pártoltjai legkitünőbbjének Dávid ben Gábael, vagy mint a
neveket összevonni szerető nép nevezé: Bengabál Dávid, spanyol zsidó
tartaték, bár jól értesültek a viszonyt megfordítva s inkább a nádort
álliták lenni a zsidó kegyenczének.

Dávid gazdagságáról mesés hirek szárnyaltak nem csak a vidéken, de az
egész országban, sőt a szomszéd tartományokban is. Beszélték, hogy a ház
alatti terjedelmes pinczékbe már nem fér a temérdek arany és ezüst, mi
ott részint kádakban és hordókban, részint rudakban hever; hogy
gyémántjai és egyéb ékkövei értékének felével kifizethetné az országot;
hogy a törvény ellenére birt házainak számát s földeinek mennyiségét nem
is tudni; hogy a külföldi fejedelmek roppant összegekkel adósai, Endrét
nem is emlitve, ki már akkor, midőn a szentföldi hadjárat költségeit
kelle fizetni, s kevéssel utánna, midőn Halicsból elűzött Kálmán fiát
akarta trónra visszahelyezni, reá szorúlt s azóta évenkint kölcsönzött
tőle, vissza pedig soha egy fillért sem fizetett, hagyván a magas
kamatlábu tőkét elérhetlen fokra emelkedni. Hát még a számtalan fő és
kis nemes, ki Bengabálban hitelezőjét süvegelte! alig élt a vidéken egy
birtokos, ki e Dáriusnak legalább nehány márkával ne lett volna adósa.

Spanyolországból, honnan, mint rebesgeték, nem épen jó szántából
távozott, még ifju korában költözött Magyar honba. Mindjárt első
föllépése figyelmet gerjeszte. Az ország akkori fővárosában Esztergomban
telepedvén meg, rövid időn otthonos lőn III. Béla és később Imre király
udvarában. Kinek izletes rakatú gyémánt-csat, kereszt, boglár, gyűrű,
kardmarkolat, vagy bármi remekmívü ékszerre volt szüksége, a király s
királynétól kezdve, mind csak Dávid ben Gábaelhoz fordúlt. Mór
készitményű áruczikkei, miknek egész tárát hozta magával Granadából,
keresve kerestettek; műértők itéletéhez képest ezeknél diszesebbeket
egész Zacatinban nem lehetett volna találni. S e mellett végtelenül
lekötelező modorral is bírt az eszélyes kalmár, a mennyiben nem ritkán
hitelbe is adta portékáit, sőt, ha kivántaték, ráadásul pénzt is
kölcsönze a nemes lovagoknak. Mi áron? ehhez az illetőn kivül senkinek
sem volt köze, annyi bizonyos, hogy befolyása naponkint nőtt, s nem
egyszer történt meg, hogy ki a királytól némi kegyet akara megnyerni,
elébb Bengabálhoz folyamodott, szólana érdekében pár jó szót. Később
megengedtetett neki házat vehetni Esztergomban, ezt nem sokára egy
második, harmadik s több követte Fehérváron, Kassán, Nagyváradon s egyéb
népesebb városokban.

Endre hanyag s örökös pénzzavarban lézengö kormánya kellett csak, hogy
az ügyes tőzsér tökéletesen felhasználhassa ildomosságát. Nem sokára
felhagyott az ékszer-kalmársággal, miután vagyonát annyira szaporítá,
hogy neve keleti Európa első tőzséreként említtetnék.

Kivitte, hogy – a világos értelmü törvény daczára – nemesi jószágot
birhasson; maga Dénes nádor adta el neki, Sopron megyében közel az
osztrák határszélhez fekvő uradalmát, mit ő aztán évről évre új
vételekkel nagyobbított.

Az ország közjövedelmeit ő tartotta bérben; a többi adószedő mind az ő
embere volt, a harminczadi vámokat ő kezelte, sót csak általa lehetett
kapni.

A nádor hihetőleg e példából jött a meggyőződésre, hogy pénz = hatalom,
miután Dávid e hatalommal oly hatályosan tudott élni és visszaélni.


II.

Hazánk jelen térképén hasztalan keresnék olvasóim Fertővárt az alatta
elterülő mezővárossal, mely a tizenharmadik század első tizedében
telepíttetvén, a másodikban nevezetesen gyarapodott, s a harmadik végén
az ország legjelentékenyebb helyeinek volt egyike. Az osztrák
határszélhezi közel fekvése fő kereskedői rakhely- és piaczczá alkotá, –
emelkedését azonban leginkább földes urának köszönheté, kit a vidék
Bengabál Dávidnak nevezett.

A több mérföldnyi síknak, melyen e népes mezőváros délkeletről a Hanság
és sásos tavak, nyugotéjszakról pedig a Fertő-patak és ritkás füzerdő
által környezve feküdt, csaknem kellő közepéből nőtt ki egyetlen kerek
domb, melynek alakzatát vulkáninak lehetne mondani, ha csúcsa mint a
középen levágott czukor süvegé, nem hiányzanék. E dombháton épült, itt
eddig nem látott izlésben, s mit sem kimélő költséggel Gabael palotája –
Fertővár. Kik a szentföldi hadjárattal Palaestinában megfordultak, e vár
épitészetében az ottani modorra véltek ismerni. Bengabál Granadából,
mely ezen időtájban az európai miveltség-, tudományok- és müvészetnek
volt gyúpontja, hivott meg egy hires mór épitészt, elküldé őt keletre, s
az onnan hozott rajzok terve szerint fogott a büszke vállalathoz.

A kivitel meghaladta a várakozást; az épitész maga bámulta kész müvét,
mit a tulajdonosnak el kelle zárnia a messze földről ide rajzók
tolongása elől.

A Carrarából hozatott fehér márvány merész hajlatú ívekké boltosúlt a
magas nyílt csarnokok felett, miket légben függeni látszó folyosók
kötének össze. A sárga rézzel bőven megfuttatott kúpozatok egymásra
hajlának, s messziről tekintve az egész egy oly tömör csoportozatot
képeze, minőt a jeruzsalemi vagy betlehemi régi épitmények rajzain ma is
láthatunk. Közelről azonban e csoportozat minden egyes része önálló
formát ölte s nyiltan mutatá, hogy a mór müvész hazai előszeretetétől
nem birt egészen megválni. Az oszlopzatokon nyugvó tornáczok, a kúpba
menő termek aranyzott arabeskjei, a mozaik rakatú padlózat, a szeszélyes
állatszörnyfejekből alakított kutak, melyekből a felszökellő vízsugarak
téres medenczébe hullottak vissza, minden az ó mór-spanyol izlésre s
ennek főremeke- az Alhambrára emlékeztete.

A palotát Fertő-várnak nevezé el birtokosa, s két öl magas bástyával
keritteté be, melynek külfalaihoz négy oldalról hosszú széles gránit
lépcsőzet vezetett fel, a domb oldalait ellepő kertligetek közt.

Bengabál méltán elmondhatá, hogy Európa fejedelmei közűl, az egyetlen
granadait véve ki, egynek sincs az övéhez hasonlitható hajléka.

A bástya-falakról letekintve, egy pillantással át lehete nézni a
mezőváros többnyire új fehér házait. Ezek nagyobbjai ismét a vár úráé s
többnyire só- vagy harminczadi raktárak, adószedői, pénzbeváltói s más
ily épületek valának, keresztyén pór és nemes munkásokkal, kik csekély
bérért, vagy adó és tartozás lerovására dolgoztak a nap huszonnégy
órájából tizenötön át, zsidó felügyelők vizsga őrszemei alatt.

A fő felügyelést azonban maga Bengabál vitte, naponkint megjelenvén
munkásainál, s ki arczvonásait ilyenkor figyelemmel kiséré,
tapasztalhatá az ezeken néha élesen rajzolódó gúnyörömből azt, hogy ő
nem annyira az üzletet szemmel tartani, mint inkább gyönyörködni jő,
mint hajol meg a büszke keresztyén az utált zsidófaj előtt.

Ily kedélyhangulatban állott ő történetünk megnyilásának reggelén, a
mezővároson kivül fekvő egy roppant raktára kapujánál. A csendes lépésü
nagy meklenburgi faj lovat, melyen ide lovagolt, szolgája jártatta
vezetéken a ritkás fűzerdő gyepén, mig ő aranygombu nádbotjára
támaszkodva, majd a raktár körül nyüzsgő népen hordá meg szemeit, majd
ismét a messze simuló rónára mélázott, láthatólag nem figyelve a
féloldalt mellette álló rőt hajú felügyelő szavaira, ki, hosszú rovással
kezében, a rábizottakról tőn pontról pontra számadást.

A felügyelő észrevevén, urának hihetőleg ismert szórakozottságát s azt,
hogy csak az üres légnek beszél, óvatos csenddel elódalgott s magára
hagyta a gondolatiba merűltet.

Hoszu csend után a tőzsér lehetőleg felegyenesedék dőlő helyzetéből,
lehetőleg ismételjük, minthogy magas alakja a derékban meghajoltan ekkor
is görbe maradt. E görbeség nem testi bajnak, de hosszú megszokásnak
volt eredménye, mint ez szikár magas termeteknél nem ritkán az eset. –
Tisztán keleti vonású arcza ifju korában szép lehetett, midőn még az
arczbőr nem volt oly hervatag sárga, a domború homlok nem oly barázdás,
a hosszas vágatú két nagy szem nem oly kiülő üvegű, a hirtelen hajló orr
nem oly csontszerű, s az akkor tán kellemes görbületű ajk nem oly kemény
zárt kifejezésü, mint jelenleg.

Pedig e dúlást nem kor vitte végbe, – Bengabál alig volt még ez időben
ötvenöt-éves; sem testi törődés vagy nélkülözés gondjai; – hanem egy
merész röptű vágy, mely mint a délponti napsugár Sahara izzó homokját,
olthatlanúl s évek óta égeté sovár lelkét; egy óriási eszme, mely minden
egyéb gondolatot és érzeményt magába nyelve, tetteinek titkos rugója
lőn; egy első csirájában óriás fogamzatu terv, melynek kivihetőségét
mennél valóbbszinűvé emelé az ébren és álomban egyaránt ápolt remény s
az előmunkálatok sikere, annál terjengőbb gyökerekkel fogódzott az
lelkébe: e tényezők összehatása volt az, mi a tőzsér homlokán,
halántékain, szemei körül az elmélés összevont ránczait maradandókká
tette, termetét meggörbíté, arczát elfonyasztá, előre dülledő szemeiben
a szünet nélkül számító gondolkozás baljóslatú fényét meghonosítá.

– E faj nem veszhet el: szólalt meg lassu hangon s gyors mozdulattal
emelve fejét, melynek a bajuszszal összefolyó vörnyeges szakálla két
rétben lengett kaftánszerü velenczei selyem köntösére – e faj, mely
annyi századon át türt, szenvedett, üldöztetett, irtatott, s nem csak
nem fogyott el, nem csak nem csüggedett, de hű maradva az irás minden
betüjéhez, a családi élet minden legkisebb szokásához, eredeti véréből
fél cseppet sem vesztett, s ha szelleme nem ugyan az, mely egykor
Judából osztá parancsait, ezt csak a világ minden részében reá nehezedő
elnyomásnak tulajdoníthatja: e hű, ez okos, e kitartó faj nem veszhet
el, mint Abron patakja elvesz a holt tenger iszapjában. És átok arra, ki
elszóratásunkat átoknak mondja! Mi vagyunk-e az első nemzet, melyet az
események hatalma megtört? azok elmosódtak a századok hullamzatában, mi
élünk és élni fogunk, és Jerikó falai egy más világrészben még
magasabbra épülendenek!

A kiülő kék szemekben ez utolsó szavaknál szokatlan tűz villant meg,
mely onnan ismét fokonként enyészett el, a mint tulajdonosuk vakmerő
eszméit tovább füzte.

– Türelem, még pár évig türelem, s a gyümölcs érett leend; e fölött
tűrni sem oly nehéz már, mint volt csak pár évtized előtt is. A veszendő
ország itthon árulókkal, künn ellenséggel környezi magát; benn
pártviszályok dúlnak, künn alkalmas perczre vár nem egy vetélytárs; ezek
úgy mint azok lekötelezettjeim, több mint ez, béreseim: ezek örülni
fognak, ha a lerovandó tartozáson felül aranynyal dugom be szájaikat – –
s mi hátráltat ekkor, hogy – – – Mi? a nép! a nép! mely gyülöli
fajunkat, mely nehezebben simúl szokásainkhoz, hitünkhez, mint a nemes
osztály; a nép, mely bennünk a nyomor vészhozó daemonát látja és
gyülöli. Jó, ha gyülöl rettegjen is. A nép! lelketlen tömeg, forgatható
gép. Endre alatt rosz keresztyén, mért ne lehetne a jövő nemzedék már –
– –

Gondolati menetét, közvetlenül háta megül hangzó lódobogás, egy, vállára
kissé sulyosan eső kéz, s e szavak szakiták meg.

– Jó nap Isten, Dávid szomszéd neked is!

A zsidó, sértett büszkeség mord kifejezésével fordult az érkezőhez, s
boszút lövellő szempárral mérte végig az őt oly könnyedén szomszédnak
szólítót, s midőn ebben Dants Simon lovagot ismeré meg, leggyülöltebb
ellenét, az egyetlent, ki előtte az országos hirü tőzsér, főadószedő,
tisztelt és rettegett úr előtt soha meg nem hajolt; a makacs
földbirtokost, ki a tőzsér uradalmának csaknem közepén bírt nehány száz
holdjától megválni semmi áron nem akart, s véle hol csak lehetett
daczolt és kicsinylőleg bánt: a felküzdő harag szavai már már kitörő
félben voltak ajkain, midőn szokott lelki erejével lefojtva a
szenvedélyt, jobbnak látta ennek nyilai helyett epés mosolyu gunyorral
felelni:

– Köszönöm nemes lovag, szólt kis vártatva, köszönöm kegyességedet,
melyel megengedni méltóztatol, hogy az Isten ragyogó napjából az én
méltatlan fejemre is jusson egy pár téveteg sugár. Minek tulajdonitsa
csekélységem e leereszkedést! Talán ama kis összeget hoztad meg, melyet
nem vetettél meg erszényemből kölcsön elfogadni, midőn az, fiadnak a
pogány rabságbóli kiváltására volt okvetlen szükséges?

– Emléked hű, Dávid szomszéd; válaszolá lováról eközben leszállva az ősz
Dants Simon; de ha te jól megjegyzéd magadnak szent Jakab napját, melyet
Isten kegyelméből épen ma élünk, láthatod, hogy én sem feledtem el.
Tévedsz azonban, ha az egész összeget emlited, holott részletes
fizetésre alkuvánk oly feltétellel: hogy az utolsó részlet lefizetésekor
adandod vissza azon ezer márkáért zálogba bocsátott ősi gyémántjaimat.

– Gyémántjaidat? he he! mily jó kedved van tréfára ily szomorú időkben!
nevete a legsikerűltebb tettetéssel a tőzsér, – hiszen jobban tudod,
mint én, hogy szemem világának soha egy gyémántod fényén sem volt
alkalma gyengűlni. Talán csak álmodtál e gyémántokról? vagy valóban
léteznek otthon, valahol dugaszban? ha igen, csak szedd elő, jó lesz túl
adni rajtuk illendő áron, ha különben nem tudnád két ezer márkámat
lefizetni.

Az öreg lovag arczát elfutotta a vér, s talán a feltoluló hőség miatt
emelintve fővegén, egészen láthatóvá tevé a tisztes főt, melynek
hátrafésült fürtei épen úgy ezüstlöttek, mint a sas-orr alatti vastag
bajusz és terjengő szakál vadona. Aztán, komoly méltóságú szemeit,
melyek fehérében a finom hajszál-erecskéket vérrel futtatá be a kor, a
szólóra szögezve, mély rezgésü hangon viszonzá:

– A zálogot eltagadni, tartozásomat kettőzöttnek hazudni, s az egészet
alkunk ellen rögtön követelni – ezt mind egyszerre akarod átkozott
zsidó?

Bengabált, e néki szokatlan czímre, düh fogá el; két rétű szakálla úgy
reszketett, hogy a kaftán selyem szövetéhezi surlódása hallható lőn. De
ismét mérséklé indulatát s mint olyan, ki ellenfelének tekintetével fél
találkozni, oldalt pillantva, dörmögé:

– Tartsd magadnak az átkozást, nekem pedig fizesd le a kölcsönt, mely
nélkül egyetlen fijad ma is Syriában sinlenék. Ha jó szerivel nem
fizetsz, majd tesz róla a nádor, kit minden órán várunk törvénynapot
tartani.

– S kinek segedelmével czélod ugy-e engem ily alávaló módon kiturni
szemedet szúró birtokomból, mit már a gyémántok helyett kivántál inkább
zálogba, – s hitetlen lábaiddal tapodni a földet, melyben apám és anyám
és őseim csontjai nyugosznak? Ez czélod úgy-e? de esküszöm, elébb meghal
egyikünk, mint teljesűl az.

– Kár esküdnöd jó vitéz, mert bele sűlsz, s ha fizetni nem tudsz,
megéred, hogy ama birtokodnak nevezett vakandtúrást az én ekém fogja ez
őszszel felszántani. Én azonban előre is engedelmet adok, hogy a nagy
becsü csontokat e földből kiásva, akár aranyba foglaltasd.

Simon, bal kezével lova kantárát tartva, a jobbal minden szó helyett
széles kardját ragadta meg.

Bengabál Dávid, e mozdulatra faja ösztönszerű megrettenésével hátrált
pár lépést.

– Vesztedre használd kardodat vén lovag! kiálta rá, kezét védőleg előre
tartva; – tudod vagy tudhatod a királynak törvénynyé vált határozatát,
mely szerint a zsidó gyilkosa vagy megvérzője fejével és
jószágvesztéssel bűnhödik!

– Ne reszkess kardom előtt, farizaeus, dörgé megvetőleg Dants; nem fogom
azt véreddel mocskolni, reszkess majd akkor, ha a bakó pallosát látod
megvillanni. S el se is bizd magad azért, hogy zsebedben van minden fő
úr, él még annyi igazság, mennyi az én ügyemnek elég. Vannak tanúim –
van egy igaz Isten az égben, kinek haragos villáma szakadjon rád.

S ezzel minden további szó nélkül lovára veté magát.

– Igen, a magas égben uralkodik Izrael istene a nagy Jehova, ki
választott népét nem hagyja el! szólt az égfelé emelt szemekkel Dávid, –
Magyarországon pedig Dénes nádor! gondolá hozzá, a mint a füzes törpe
fái közt mindig sebesebb lépésben tovahaladó lovag után tekintett.

Aztán szolgájának inte, s ennek segedelmével a nagy meklenburgira ülve,
palotájának déli lépcsőzetéhez csendesen ellovagolt.


III.

A lépcsőzetnél gyaloghintó várt reá, s ő ennek utrechti bársonynyal
vánkosozott belsejébe vonúlva, egyszerre lépő négy hordár által
felviteték.

A fő bejárásnál álló két alabárdos őr mély tisztelet kifejezésével
hajlott meg s tárta fel az ajtót az érkező előtt.

– Küldjétek Corzailt, azonnal jőjjön; – parancsolá rájuk sem tekintve, s
a tág teremnek egy magas hátú mély karszékébe ereszkedék.

Nehány halotti csendü percz telt el igy; Bengabál mintha nem is
lélekzenék, szobor mozdulatlansággal mereszté szemeit az ajtóra, mely
épen azon perczben nyilt meg, midőn a váró, látszólag türelmét vesztve,
ingerülten kelt fel székéből.

Magas szikár alak lépett be, kinek barna fényes arczbőre afrikai
származásról beszélt.

– Él-e még Salamon az alharminczados? kérdé tőle rögtön s minden
előzmény nélkül.

– Él; volt az egytagu válasz.

– S még meddig viheti?

– Bizonytalan; cseppjeim használatával még talán három négy hétig
eltengetheti lételét.

Rövid szünet következék; – Dávid kézen fogá a mórt, s maga mellé, egy
kerevetre voná.

– Corzail! szólt merően szemébe tekintve: te bölcs ember vagy, s át
fogod látni, hogy ily nyomorú kórságosnak az élet kín és nem jótétemény.
Vond meg tőle cseppjeidet vagy cseréld fel inkább másokkal, mik
szenvedéseinek elébb véget vessenek.

A mór kérdőleg függeszté fehér alapjukból kiragyogó szemeit
parancsnokára; – ez megérté a néma kérdést.

– Reá nézve három héttel elébb vagy utóbb egészen közönyös: felelé, –
reám nézve nagy különbség. Hiszen ismered a köztem és Dants közötti
ügyet, megbizottja vagy gyülöletemnek, terveimnek. Salamon az egyetlen
érvényes tanú, s bár különben áldozatkész szolgája ügyünknek, de tartok
tőle, hogy a halál küszöbén álló ember nem birna elég erélylyel, ha
vallomását esküvel kellene erősítnie. Pedig a nádort e hét folytán
várom.

– Úgy lesz, mint kivánod; szólt értőleg hunyorítva emez. Cseppjeim
elfogynak, s velük fogy el Salamomból az élet.

– A második tanú, folytatá, e tárgyat bevégzettnek tekintve az elébbi; a
második tanú, ki annyiban veszélyes lehetne, minthogy pár hó előtt
hitünkre tért át: Czenki Jób. Jelenlétében történt a kölcsön s a zálogos
gyémántok átadása. Ha kikérdeztetvén, ez utóbbiakról semmit, s csak az
elsőről akar tudni és vallani: kináld neki nevemben a Salamon halála
által megürülendő alharminczadosságot. Ha vonakodnék, emlékeztesd arra,
hogy hatalmamban áll.

– Czenki Jóbról nincs kétségem: morgá Corzail, ő az intést parancsnak, s
az ajánlatot két kézzel veendi. S a harmadik tanú?

– Keresztyén; zsidó elleni ügyben tanúsága nem érvényes. S így az ügy
rendben, s az otromba kevély nemes végre megtörve leend.

Bengabál szemeiben ismét megvillant ama szokatlan baljóslatú tűz, mely
tekintését ilyenkor csaknem kancsallá tevé. – Gondolati azonban hirtelen
más irányt vehettek, mert e kárörvendő sátáni kifejezés mintegy varázs
által illetve eltünt vonásairól, s egy az elébbivel egészen ellentétes,
aggódó komolyságnak adott helyet. Bozontos szemöldei mély homlokbarázda
alatt vonultak össze; s hangja szinte reszketett, midőn percznyi csend
után kérdé:

– A legfontosabbat utóljára hagytam, hogy annál bővebben szólhassunk
róla. Van-e már határozott véleményed egyetlen leányom, szememfénye,
Ráchelem állapotáról?

– Tőle jövök, s eddigi sejtésem meggyőződéssé érett: felelte
határozottan a tudós mór orvos.

– Beszélj: mondá az apa, s behúnyt szemhéjjait kezével elfödve,
hátradőlt helyzetből figyelt a szóló minden hangjára.

– A baj titka, mit két hosszú hó óta kutatva sikertelen kuruzsolnak, min
a kerek világ minden füve nem segit, s minek orvossága még is oly
egyszerü, oly természetes, az: hogy Ráchel nem gyermek többé. A bimbót,
a benn működő nedvek ereje hajtja fel a tőről, de ha az anya-természet
már annyira nővelé, hogy csak a zöld burok szoritja össze a tágulni
vágyó levelek kelyhét, ekkor harmat kell néki és napsugár, különben
hasztalan ápolod arany edényben s épitesz alája oltárt; napfény és
harmat nélkül idétlenűl satnyuland el, vagy kora féreg evődik belsejébe.
E feselni vágyó s nem biró virág-kehely korában van leányod; e napsugár
és harmathiány Ráchel bajának titka, s okozza ama méla epedést, mely a
változatlan élet unalmai közt, rajongásának tárgyat keres, vagy – talán
talált is.

– Bölcsességed most az egyszer tévuton jár, Corzail barátom, szólt
kételkedő mosolylyal Dávid, – kivüled s a szolgákon kivűl, kikről volt
gondom hogy egytől egyig csúfak legyenek, leányom férfit sem látott s
igy fogalma sem lehet arról, miről te imént oly sok szép szóval
beszéltél s mit röviden szerelemnek nevez az ifju kor őrjöngése.
Csalódol öreg.

– Mondám-e, hogy azon epedésnek, mely a testet maga után vonva
kóranyaggal tölti el, ismert vagy nem ismert tárgya okvetlen élő lény?
Nem elég-e egy álomkép, mibe az égő vágy lelket lehel, mit a képzemény
formába önt, kiszinez, életre emel, hogy a megnevezhetlen tünődésnek
legyen mit bálványoznia? Vagy példátlan-e az, hogy a nyilást kereső
ömlengés másnak hiányában egy csillag, vagy virág, vagy egyéb lelketlen
tárgyat válaszszon eszményévé, mi aztán az előtörő köny és sohaj közt
megszűnjék lenni puszta játszó szer?

– Leányom alig mult tizenhárom éves: szólt mintegy czáfolatúl s
elgondolkodva az apa.

– S számitod-e te nagy és dicső tervedben az éveket s tespedni hagynád-e
azt, ha bizonyos évszám letölte előtt megérnék? Nézd meg Ráchelt, e
keleti faju növényt, mely hirtelen hajt levelet, bimbót, virágot; évei
daczára nem tizennyolcz évű hajadonhoz hasonló-e? Ismétlem, Dávid,
leányod nem gyermek többé, a bábuzást megunta, adj neki szélesebb kört,
e szükben lélekzete fúl el.

– S e szerint, tanácsod – – –?

– Az, hogy tégy vele kis utat, melynek változatos újságában a lélek
szórakozást találand, – vidd Esztergomba, a király udvarába, vezesd új
életbe, új körbe, hol Ben Gábael leánya leend a központ, s különbséget
tudand majd tenni az őt hódolattal körülrepkedők közt; adj tápot a női
hiúságnak, élesitsd dicsvágyát, költsd fel büszkeségét, avasd
megbizottaddá; meglátod, hogy felgyógyúl, s te Ráchelben nemcsak
gyermekednek, hanem nagy czélod egy leghatalmasb eszközének is fogsz
örűlni.

– Lelkemből szólasz Corzail, viszonzá Bengabál; mindezt számtalanszor én
is átgondoltam már: de szétágazó gondolatimból mindig azon eszme
riasztott fel, hogy ily tanok mellett s e czélokért leányom boldogsága
eshetnék áldozatúl. Pedig, tudod, ez áron nem alkuszom. Ő egyetlen
örömem, bálványom, gyönyörüsége szivemnek. Az ő boldogsága az enyém is,
– boldogtalanságát látni gyehenna tűz volna nékem. Válaszsza férjűl azt,
a kit szive szeret, Bengabál Dávidnak lesz annyi hatalma, hogy vejét ama
polczon lássa, melyről a legmagasabbra csak egy szerencsés lépés kell.

– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj
leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl
általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama
csodás erejű balzsam, mely a meghervadt virágnak új életet ad. Ügyelj
reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.

A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé,
hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s
maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü
kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő
lámpa világítá meg.

A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér
világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a
tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő
aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s
ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly
vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen
elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár
percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány
kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma
fölé illeszté, úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a
lámpa által nyerte csak világát.

A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb,
mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz
olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór
tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s
kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez
olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy
arany-olvasztáshoz használtaték.

Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a
pergament tekercset bontá fel:

– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta
meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom
legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam.
Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket
kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás
bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg.

S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből
jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze
markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s
egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt
gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors
ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli
bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.

Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat
s rendre és műértőleg szemlélgeté.

– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait
általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi
papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával
a gyarló öntudat megbotolhatnék.

Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre
bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy
jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi meglepetés első
percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is,
még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott
vonásain.

– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak
fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse
meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt
fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit
hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!


IV.

Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb
tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt
bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az
utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem
volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő
alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás
imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye
megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.

Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy
egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny,
ajkaikon mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak
gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy
lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid
legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ
minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár
lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb
vak szeretet.

Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát.
Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás
tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már
ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A
sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott
boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta
nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni.
De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű
kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett,
arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki
ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi
érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett
hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és
mérhetlen fokozatban növekedék.

A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő
vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább
megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a
szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik
leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt,
mint Ráchel?

Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el
kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá,
oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem
mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és
befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul
emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban
nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések
igen gyakoriak valának, az még is legalább valószinütlennek látszék,
hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig
vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje
Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.

S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni
s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek
valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s
megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és
aggodalommal tölté el.

Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók
előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a
segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt
képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel
baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá,
melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen
fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése
délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének
volt csemetéje.

Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a
kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos
apával közölni sietett.

Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses
kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy
talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának
ajtaját.

Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek
ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat
különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a
délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb
színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy
irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó
szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s
fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás
tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó áloék és cactuszok
környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok
valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb
keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és
váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó
viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák
találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s
meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez
hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.

A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és
virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két
asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi
ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha
virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl
annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta
el.

A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű
boltozat nehezedék, kettőről veres selyem zsineg függött le, nyugágyat
tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor
lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a
hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.

E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt
szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha
néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi
szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak
látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem
emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú
locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a
gyermeteg lyánkát.

Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről
hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.

– Márta! hangzék a hintáról; hova mégy, mért hagysz egyedűl?

– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni
fogsz.

– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem
tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!

– Beszéld el kis zengő madaram, kiről miről?

– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet
álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol
minap – – –

– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt
álmodni sem szabad!

– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz
szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a
hintát; kiszállok.

Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő
nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt
arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású
szem villant meg a hosszú pillák selyme között.

– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy
szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem
akarom, hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.

A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem
sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor
vastag csipkés levelén enyelgett.

Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon
függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva
fakadt, s maga sem tudta miért?

Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte,
előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s
lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.


V.

– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly
remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az
első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta
meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!

Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a
bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.

– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót,
miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek
keblére rejté.

– S ki tiltja, hogy ne mondd? dajkád talán?

– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten haragudnátok reám; s ki
szeretné aztán a szegény Ráchelt?

– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol
el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna
bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem
haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –

A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas
reszketegséggel kérdé:

– S te tudod – mint tudod, hogy ott valék?

Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül
véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:

– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a
magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt
hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata.
Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.

– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk
ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem oka
semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –

A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert
atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid
észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva
vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután
szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla
ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:

– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat
atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?

– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé
eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám
hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly
tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn,
hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az
örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át
ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete alatt
tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint
vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább
óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta
számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn
át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból.
Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei
virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta
léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok
jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s
gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya
szitkok kőzt nevedet emlegeték…

– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya
kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek
gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal
beszélendő volt.

– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem
csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s
már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a
harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke
parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag
elnémult.

– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem
kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.

– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket
kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni
kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár
széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly
nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a
Jehova!

Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a
lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi
szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben
villanyszerű tűz ragyogott.

– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem
mondta-e meg nevét e keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek
leróni tartozását?

– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni:
mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem
állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna,
talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé
pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei
sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet
véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a
legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.

Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel
baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy
a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött,
részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik,
mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal
szólt:

– S találkoztál-e már azóta ismeretlen lovagoddal?

– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny
tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő
talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el
sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.

– Hihetőleg az iménti álom is, miről Márta hallani sem akart – – –

– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve
titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel
atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött,
pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly
szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit?
már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A
szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem
volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –

– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint
eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, félig
az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.

– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve
ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.

– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a
zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj
gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak
látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki
szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az
életet.

– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva
meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze
lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz
édes jó atyám!

– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron
megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya
megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új
jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék minden lovagját
összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz,
szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.

– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán
Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha
még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy
remegő kételyével.

– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba,
hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az
ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd
sem fog hiányzani.

– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már
oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült
hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az
illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s
szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd
ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított
fájdalmában; s újra atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony
kezeivel.

– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is
beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi
patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra,
kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.

Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily
ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben
talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily
kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen
védelmező lovag.

E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok
teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem
világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.


VI.

Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos
ünnepélyeknek volt szinhelye.

Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt
emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi
toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal,
tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal
fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.

E fölött ily víg napok ülésére nem hiányzott se czím, sem alkalom: az
ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve,
alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig
fényleni és mulatni mindig, már századok előtt is talált a magyar, s ez
időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s
az ország állapotának javulása fölött?

Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és
pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre
gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve,
mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes
nádor leánya kezeiből lesz átveendő.

A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni
a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat,
melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület
fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.

Emeltebb helyen két sátor gúlaszerü ernyőzete feszítteték erős
tölgy-rudakra; az egyik tábori egyszerüséggel a harczbirák számára; a
másik, melynek kúpján, négy folyam és hármas bércz fölött, veres fehér
zöld zászlót lebegtete a reggeli szél, a kiállitásra forditott gond s a
kornak megfelelő dísz és pompa által tanúsitá, hogy királyi vendégeket
vár belsejébe. E sátort Endre a byzanti császártól kapta ajándékba, Béla
fijának a császár leánya Máriávali öszszekelése ünnepére, s nem számítva
a dús aranyrojtozatot, melyel az több rétben szegélyezve volt, roppant
értékünek mondaték kelméje s az erre mesterségesen kivarrott munkáért
is, minőt akkoriban csupán keleten tudtak készíteni.

Oldalvást hosszú állvány nyúlt el nézők s leginkább hölgyeknek készitve,
kik azt legdiszesebb ruhájukban foglalák el, élénken beszélgetve az
állvány alá gyűlt lovagokkal, mind azon perezig, midőn a hirnöki
tárogató megharsanása a királyi család érkeztét jelenté.

A lovagok ekkor leszállva méneikről, ezeket szolgáiknak adák vezetékre,
s tegzet és nyilcsomót vevén át tőlük, egyenkint, a mint néven
szólítattak, léptek a harczbirák sátra elé s innen a sorompókkal
elkerített térre, melynek tulsó végén három póznára ugyanannyi czél-lap
volt alkalmazva, a kétszáz lépésnyi távolságból egy egy tenyérnyinél
alig nagyobbnak látszó. A reggeli nap azonban épen reájok vetvén
sugarait, éles szemmel kivehetőkké tett a hármas kör közepén feketéllő
pontot.

A sorompó hátrészén s baloldalán hullámzó néptömeg, a tárogató ismételt
riadásából értve, hogy a hiresztelt czéllövészet kezdetét veendi,
közelebb tódult, s ama határozatlan zsibongás, mely minden nagyobb
gyülekezetnél kérdés- felelet- s észrevételekből egy hangzavarrá olvad,
kissé elnémula.

Több vessző repült ki már ivéből s nem egy, sikeresen a czéllapba
furódva, midőn a tömegben, mely eddig a várakozás feszültségében állott,
újra mozgalom s a nyugtalanság moraja keletkezék. Eleinte a hátrább
levők kezdtek visszatekinteni, aztán az elébb állók; ki azonban
visszatekinte, ösztönszerüleg vonúlt félre, helyet engedve egy sugár
alaknak, ki lovagi jelmezben, lebocsátott sisakkal, nyilcsomóval oldalán
s bal vállán tegezzel, sebesen s akadály nélkül haladott előre az ekként
megnyílt sorban. Nyomában egy ó fegyverzetü szolga csörtetett.

Azok, kik mellett a lovag elment, hosszan bámulák meg ismeretlen
alakját. Ilyen finom s még is erős fonadéku aczélinget, ily csúcsba menő
sisakot, ily merészen hajlott görbe kardot itt senki sem viselt; de a
közfigyelmet különösen a tegez fekete abroncsa, mely keskeny arany
lemezekkel kirakva, hosszúkás formája által is kivált az itt szokásos
félkörüektől, s a veres szijjazat foglalta le, mely bokától térdig sűrün
hálózta be a lovag lábait.

Mindenki tudakolá szomszédjától a lovag kilétét, s felelni senki sem
tudott; csak az utána siető szolga arcza tetszék némelyek előtt
ismerősnek, s már valaha látottnak.

– Tovább, tovább urfi! szólt ez, midőn a sorompóhoz érve láthatá, hogy a
királyi sátortól már csak kis tér választja el, – ez itt a köznép helye,
a tied pedig a lovagok sorában, s ott is a legelsők közt van.

– Maradjunk inkább, felelt amaz, s némi idegen hangzástól nem egészen
ment kiejtése még inkább magára voná a közelállók figyelmét; maradjunk
itt szolgám, a mai napra már úgy is későn érkezénk, s innen egy
pillantással az egész tért átnézhetjük – – – ah ez dicső lővés volt, a
vessző a czélpont kellő közepébe furódott; ki azon ifju ott, ki oly
büszkén tekint most a sátrakba s a hölgyekre fel?

– Sokkal ifjabb, hogy sem ismerhetném; felelt vállvonitva az öreg
szolga; kilencz év előtt, midőn az udvart ide hagytuk, még gyermek
lehetett.

– Az a nádor fija, a bihari főispán; magyarázá önkénytesen egy a
sorompóra kitámaszkodó fehérvári polgár; ő legjobban tud bánni a
tegezzel, valamint a nyeregben is legjobban ül; egyébiránt én készitem
neki a nyergeket, épen a mult héten végeztem be egyet számára, melynek
ritkítom párját; – tevé hozzá némi önérzettel.

– Miklós! kiálta fel meglepetve s még a nyereggyártó beszéde közben a
lovag; soha nem ismertem volna reá; tizennégy év előtt, mióta nem
láttam, még mint kilencz éves gyermekek játsztunk együtt.

– Dejszen, folytatá reá sem ügyelve a bőbeszédü polgár, fogadom, nem is
veti őt ki holnap abból a nyeregből egy sem, s övé lesz mind a
jutalomkard a holnapi tornán, mind az ezüst nyilvessző ma. Csak az a
kár, hogy a kitől ezeket átveendi, épen saját húga.

– Melyik az? melyik Olinda? kérdé mohón az ismeretlen.

– Ama két hölgy közűl, ki ott a királyi sátorban ül, a szebb és ifjabb.
A másik, azzal a kis korona formával a fején, Jolánta királyné, ha
egyébről nem, sólymáról is meg lehetne őt ismerni, mely éjjel, nappal,
mindenütt vele van.

– Gyönyörű teremtés! szólt lassan s inkább magához a lovag; – kár hogy
az idők megváltoztak. A szép szűz azonban igen szomorúnak látszik; úgy
ül ottan, mintha a párta nem is élő lény, hanem egy szobor fejét
köritné.

– Úgy illik annak, kinek két jegyese is volna, s egyiknek sem lehet
nejévé; – jegyzé meg a polgár.

– Két jegyes? s ki az utóbbi? – tudakolá a lovag.

– Sámuel, volt kincstárnok, – a magyarok istene verje meg! – morgá az
átkot fogai közt a nyereggyártó. Beszélik, hogy apja kényszeriti e
kancsal szörnyeteg nejévé lenni. Szerencséjére a menyegző napja jő időre
el van halasztva, miután a vőlegény, a reá bizonyúlt eretnekség s egyéb
bűnök miatt az országgyülés által hivatalából letétetvén, arra
itéltetett, hogy bűnbocsánatért a szentföldre zarándokoljon. Képzelem,
mint örűl ennek a menyasszony, ki borzad tőle, s ki hihetőleg örömestebb
adná pártáját első gyermekkori jegyesének.

– Valóban? s mi gátolja ezt? kérdé tompán s a szólótól elfordulva emez.

– Ha egyéb nem, már csak az is, hogy voltaképen azt sem tudni, él-e
hal-e ezen első jegyes; aztan meg ha élne s itt volna is, Dénes inkább
hat lábnyira a föld alatt szeretné tudni őt, mint leánya oldalán.

– Ugy-e? s mi okozza a jó úr e szörnyű haragját? hangzék kissé gúnyosan
a sisak alól.

– Hja hallja kegyelmed, nagy sor volt az, s mert úgy látszik, nem tudja
a történteket, majd elmondom én. Hát még akkoriban, mikor a király a
pogányok ellen a szent földre ment, Dénes pohárnokmester volt s testi
lelki barátja a tárnok Simon bánnak. Barátságuk annyira ment, hogy ezt
vérrokonság által is megerősitni akarván, gyermekeiket egymásnak
eljegyzék. Dénes lánya Olinda mindössze három esztendős kis bábu volt
akkor, Simon fia pedig Lőrincz hat évvel idősebb tűzről pattant, merész
virgoncz fiú. Úgy ülte a lovat, mintha hátából nőtt volna ki, s apja
nehéz pajzsát könnyen fel tudta emelni. A királynak legkedvenczebb
apródja lévén, erőnek erejével magával vitte őt Palaestinába, honnan
vissza sem tért többé. Épen Tábor hegye ostroma alatt, az arabok hadi
csellel a megszállók sátrai közé rontottak, s ott nagy pusztitást
okozván, temérdek zsákmánynyal és foglyokkal rohantak vissza
erősségeikbe. E foglyúl esettek közt volt Simon fija Lőrincz is. Mikor
aztán Endre a szentföldről visszatért s a gondjára bizott egyetlen fiút
nem hozta vissza, Simon bán lelkében szomorú gyász s talán titkos boszú
is fészkelte meg magát a király ellen. E boszú nem sokára ki is tört,
azon alkalommal midön az ifjabb király Béla és atyja Endre közt, a
törvénytelenűl adományozott várjavak visszavétele kérdésében, viszály és
belháború keletkezett. A hatalmas Simon Béla részére állt Endre ellen;
Dénes, ki tömérdek ilyen várjószágot bírt, természetesen a király hive
maradt; s igy az egykori két jó barátból legdühösebb ellenség lőn,
annyival inkább, mert időközben a nádor az izmaeliták pártolása s más
egyebek által messze letért az igazság útjáról, Simon pedig egyenes
igazságszerető embernek maradt. A háborús világ épen ama vidéken állt,
hol Simon bán jószágai feküdtek, miket aztán az ellenséges had
fölégetett, elpusztitott, jobbágyait leölte, marháit elhajtotta, s mikor
végre apa és fiú kibékűltek, a viszályt Simon keserülte meg, mert Dénes
bujtogató tanácsaira hivatalától, s minden ingó bingó jószágától
megfosztatott, kivéve nehány száz holdat az összedúlt birtokok
egyikéből, hova kegyvesztett fejét lehajthassa. Oda vonúlt, s ha meg nem
halt tán most is ott teng a szerencsétlen öreg, – fiáról pedig nem tudni
él-e hal-e? de ha élne s itt volna is, tudom a nádor aligha akarna tudni
arról, hogy egykor leányát jegyezte el néki.

A lovagot, úgy látszék, nem igen érdekelte e hosszas elbeszélés, mert
tekintetét felváltva a versenyzőken s a sátrakon jártatván, a
nyereggyártóra alig hallgatott, sőt időközben rövid észrevételeket is
tőn egy vagy más nyillövés felett, s meg nem állhatá, hogy legalább egy
mozdulattal tetszést, vagy ellenkezőt ne nyilvánitson.

– Beh megváltozott a régi jó világ! morgá, szürke fejét elégedetlenűl
rázva az öreg szolga, kinek uráhozi meghitt modora a régi cselédet árulá
el; beh más nap süt most az égen, mint Béla és Imre király idejében! Vén
szemem könnyel telik el, ha körülnéz s egyet sem láthat atyád barátai
közűl, a helyen pedig, mely Isten és emberek előtt jó nagy uramat
illetné meg, halálos ellenét a gonosz Dénest kénytelen szemlélni!

– Sejtésem s némi homályos emlék mondja, szólt egyenesen a szolgához
intézett halk hangon a lovag; hogy ama szálas izmos termetű ember ott a
harczbirák sátrában, Endre király jobbján, kinek kos orra fölött oly
közel egymáshoz állnak vad szemei, szakálla bajsza pedig őszbe
csavarodott – hogy az a nádor?

– Az. Alig három évvel ifjabb atyádnál, jó nagy uramnál, s mennyivel
ifjabbnak látszik! Hja! a búgond legjobb ránczcsináló és fehérítő. Ő
hirtelen s akkor őszült meg, mikor téged örökre elveszettnek hittünk.
Mióta megjöttél ismét fiatalodni kezd.

– S kik ott a többiek? csak a királyt ismerem közöttük, ő keveset
változott a szentföldi hadjárat óta.

– Balra, ha nem csalódom, Miklós tárnok ül, mellette Mihály bán
szabolcsi, s Tamás tolnai főispánok; a nádor mellett amaz alacsony
termetü úr a veszprémi érsek; a király mögött ülő kövér gyapjuzsák
pedig, kin oly ormótlanúl áll az aranyos magyar ruha, Volvelin
asztalnok; egy év előtt még zsidó volt az ilyen –

– S nagybátyám? nincs jelen vagy csak én nem ismerek rá? vágott az ifju
a szolga szavába.

– Épen most lép a királyi sátorba, mindnyájan, még a királyné is
fölkelnek előtte! felelt ragyogó szemekkel az öreg.

A lovag a mutatott helyre nézett, hol egy tiszteletet parancsoló arczú s
galambfehér szakállú agg foglalta el a királyné jobbján üresen hagyott
helyet.

Ez, Robert esztergomi érsek volt, ki a nehány nap előtt befejezett
országgyülésen ama joggal ruháztatott fel, hogy a hozott törvények meg
nem tartása miatt az ország bár mily magas hivatalnokait, egyházi
átokkal terhelhesse.


VII.

A sötétkék májusi égről lesugárzó nap délpontra kezdett hágni, a
nyilverseny végéhez közelgett, s már csak két vetélytárs között forgott
fenn a kérdés, kiknek mindegyike háromszor egymásután lőtte nyilát a
czéllap kellő közepébe, a jutalom dicsőségét pedig a másikkal megosztani
nem akarta.

A harczbirák egy utolsó s elhatározó lövést határoztanak, s az eddigi
két nyertes: Miklós a nádor fija, s a kalocsai érsek öcscse az ifju
Ugrin, egymás mellett állva éles szemmel mérték a czélul kitűzött
gyürűt, mely két keresztbe tett póznához kötött vékony zsinegről
lefüggve, a légben csendesen forgott. E gyürűn átfüződve kellett a
nyilvessző tompa széles végének megakadni, mit eszközölni annál
nehezebbé vált, minthogy a gyürűnek lassu körbeni forgása épen a kellő
másodpercz pontos megtartását igényelte.

A versenynek azonban egy egészen véletlenül közbe jött esemény vete
véget.

Az ifju Ugrin már épen jobb vállához emelintve tegezét a felajzott húrt
készűlt elbocsátani, midőn egy, a királyi sátorból előhangzó sikoltásra
ösztönszerüleg ereszté le a feszitett ivet, s feltekintvén tapasztalá,
hogy a király, a királyné, a harczbirák, a nézők serege, minden fő a
magasba néz fel, honnan kettős vad víjjogás minden perczben hallhatóbbá
válik, dühös fájdalmas víjjogása két ragadozó madárnak, mely
kiterjesztett szárnyakkal egymást csapkodva s körmeikkel egymás húsába
merűlve, a királyi sátor fölött sok ölnyire élethaláltusát vív.

E vívók egyike Jolánta királynénak honából Auxerre-ból magával hozott
kedvencz vadász-sólyma volt, mely viszont úrnőjéhez hosszu megszokás s
állatoknak saját hála-ösztön által annyira ragaszkodék, hogy tőle
elválni, sőt tápot is mástól elfogadni soha nem akart. A királyné, mint
akkor szokásos volt, balkarján vagy öklén mindig magával vitte a vékony
ezüst lánczocskán tartott ritka szépségü madarat.

Vele volt az a czéllövészet alkalmával is, s miután csaknem végig
nyugalmasan gubbaszkodott rendes helyén, egyszerre tollait borzolni,
fejét előre nyújtani, szárnyait emelgetni s fuldokló sajátságos sívással
annak jeleit kezdé adni; hogy zsákmányt vagy ellenséget lát, s vele
megküzdeni vágyik.

A királyné eleinte hizelgő szó- és simogatással igyekvék őt csitítani,
aztán, mint ezt már számtalanszor tevé, ereje- és hüségében megbízva a
lánczról szabad szárnyakra bocsátá a nyugtalant, s tovább nézé az
érdekes versenyt.

A sólyom pár ölnyire emelkedék a légben, ott szárnyait örvendetesen
megcsattogtatá, aztán, mint a gondolat villáma, felhasított a tiszta
égbolt felé, s mindig kisebb ponttá válva, végre elenyészett.

A merész kalandort már már feledteté a sorompók közti két vetélytárs
kisérlete; a királyné ezt jól láthatni előrehajolt, Robert érsek
gondolatokba merülve simított végig hattyu-szakállán, Olinda pedig
szótlanul, de titkon örülve ült, hogy a nagy tekintélyü ősz jelenléte
által megmenekült a borzadva látott jegyes, Sámuel kincstárnok izetlen
udvarlásától, ki a háttérben, egymásba füzött karokkal állva, sötét
arczát s kancsal szemeit a szép hajadonra szögezé. Az előtérben kis
asztalkán ezüst nyilvessző feküdt, mit majd a nádor lánya kezéből veend
át hősi jutalomként a nyertes.

A kérdés, hogy ez ki leend? pár percz mulva elhatározásnak nézett elébe,
midőn Olinda némi meleget érze kezén elömleni, s látva, hogy ezt néhány
csepp vér okozá, mely a magasból karja- s fehér pártájára hullott, az
első megdöbbenésben élénken kiálta fel. A véreső rejtélyét rögtön
megfejté a már említett víjjogás, s a királyné sólymának egy nála
tizszer nagyobb kesellyeli elszánt viaskodása. Egy pillanat azonban a
küzdőkre kétségbevonhatlanul mutatá, hogy ez nem sokáig fog tarthatni, s
a sólyom vesztével leend bevégezve, a kesely egyike lévén ama roppant
állatoknak, melyek a Vértes szikla odúiban fészkelve, ki-kicsapnak a
tájra, s melyeket a bojtár, nyája veszélyesebb ellenének tart a
farkasnál.

Belátta ezt a királyné is s remegett kedvencz madaráért.

– Ott a czélpont! kiálta az összebonyolódott viaskodókra mutatva fel; ki
a sast a sólyom bántalma nélkűl elejti, azé leend a díj!

A sas már ekkor mindkét lába körmeivel tartá a sólymot s vinni akarta
legyőzött ellenét.

Miklós és Ugrin íjjából ugyanazon pillanatban süvölte fel a vessző, s az
óriási saskesely rövid perczig a légben mozdulatlan függni látszék,
aztán hirtelen hanyatt fordúlva zuhant le egyenesen a királyi sátor
elébe. Esését a bámuló néptömeg örömujjongása kisérte.

Hosszú kopasz nyakának fejét egy nyíl szögezte át; merevülő csont körmei
közt még mindig ott lihegett az általa megvérzett sólyom.

Mire ez onnan kiszabadíttaték, a két vetélytárs Ugrin és Miklós a
legnagyobb érdek-feszültséggel sietett s ért a sátor elébe, megtudni,
melyiké közülök a siker dicsősége?

A harczbirák egyike kihúzta a hullából s magasan fölemelé a jól
irányzott vesszőt.

– Ez nem az enyém! szólt, miután megtekinté Miklós s boszus kétkedéssel
lépett hátra.

– Megfoghatlan! az enyém sem! csodálkozék Ugrin; Magyarországban ily nád
nem terem, sem ily vasat reá nem készítenek, tevé hozzá; a nyíl
ébenfeketeségű s mégis hajlékony vesszejét figyelmesen vizsgálva.

– A mai nap díja e nyíl tulajdonosát illeti bár ki legyen az, s azért
hívja fel hirnökünk a megjelenésre! parancsolá a sólymának megmentője
iránt háladatos Jolánta királyné.

A hirnök, az általános meglepetés feszült csendében teljesité a
rendelvényt, s midőn szavait végzé, a néptömegből ugyanazon sugár alak
bontakozott ki, kinek csúcsos lezárt sisakját, finom fonadékú aczél
ingét, tegzét, kardját az imént annyira meg bámulta a sokaság.

Szilárd léptekkel közeledett a harczbirák felé, hol Endre király ült, s
karjait mellén keresztbe fonva hajlott meg előtte, aztán a pár
lépésnyire lévő királyi sátorbeliek előtt.

– Ismeretlen lovag, szólt hozzá a nádor, mint a harczbirák egyike: emeld
le sisakod s nevezd meg magad!

A lovag lecsatolta sisakját s megrázta a fejéről legyürüző holló
fürtöket, melyek a rendkivül napbarnitott arczot árnyékolák kőrűl.
Sötétkék szemeit lassú tekintettel hordá meg a gyülekezeten, mely őt igy
fedetlenül sem ismerve, még inkább bámulá: aztán csengő fennhangon
szólt:

– Tizennégy év előtt, király! e helyről kisértelek a szentföldre, s az
arab fogságban töltött tizennégy év után, mely idő alatt atyám
kegyelmedet, fiját, mindenét veszté, itt állok előtted, karomat s
életemet hazámnak ajánlani fel. Nevem Lőrincz, a kegyvesztett Simon
fija.

Bár ezelőtt már hire járt, hogy a kegyvesztett Simon bán fia él
Palaestinában, s bizonyos súlyú ezüstért kiváltható, az egész még is
meseszerübbnek látszott, hogysem rögtöni megjelenése köz meglepetést,
sőt némelyeknél döbbenést ne okozzon. Sámuel sötét ragyás képe még
jobban elkomorodott, s szemei baljóslatú ránczokba vonúltak össze e név
hallatára; Olinda arcza ellenben ragyogó pirban derült fel, mintha a
fagy ellen megvédő nap lépett volna fel láthatárán; a királyné kedvtelő
szemekkel mérte végig a gyönyörü ifjat, sőt maga Robert érsek is fölkelt
ülőhelyéből, s hallhatólag fejezé ki örömét e nem várt föllépésén
öcscsének, kit nővére tökéletes képmásának lenni talált.

Endre király arczán jó indulat s kegyesség tükrözé magát, mit szavakkal
volt már épen kifejezendő, midőn a vonásait kémlő Dénes nádor által
megelőzteték.

– Maradtál volna inkább ott honnan jövél gyermek, dörgé ez boszús
szózatával; mint hogy ily büszkén jelensz és szólalsz meg itt, hol
helyed és szavad nincsen, te, a pártütő Simon fija, kinek atyja a király
és az ország által felségsértés büneért harmadiziglen számüzetett. Az
országgyülés, mely az 1222-ki törvényeket nehány nap előtt erősité meg,
nem törlé el ennek büntető itéleteit, tudd ezt, s ne merészelj többé a
király szine előtt megjelenni!

– Szavaimat a királyhoz s annak kegyelméhez intéztem, felelt a nádortól
elfordított arczczal Lőrincz; nem pedig ahoz, ki családom elkobzott
javait bitorolja. Simon fija csak a királytól várhat itéletszót.

Endre király perczig habozott s hihetőleg győz bocsánatra kész szivének
hajlama, ha tekintete a nádornak fenyegető arczkifejezésével nem
találkozik. Ez háttérbe szorítá a jobb indulatot.

– A nádor kimondá itéletemet; szólt s hangja inkább engesztelő volt,
mint sújtó; s ez itélet nem csak az enyém, de az országé is. Bocsánatom
helyett, mit nem adhatok, vidd magaddal sajnálatom, s menj merre utaid
visznek.

Fájó csend következék e nem lélekből származott szavakra.

– Dénes nádor legalább egyszer szólt igazat életében: töré meg e csendet
az apja tetteért bünhödő; s ez akkor volt, midőn mondá, hogy jobb lett
volna a pogányok közt maradnom. Isten és jobb jövő velünk!

S ezzel, a csúcsos sisakot fejére illesztve, tova menni készült.

– Megállj lovag! szólt hozzá a királyné, midőn a sátorhoz ért; a díj
mindenesetre tied, térdelj elénk, s te Olinda nyújtsd azt neki át.

– Nem ugy királyné, asszonyom! vágott ismét közbe az oda siető nádor; a
harczbiró én vagyok, s a díjjat, e kegy- és érdemjelt, a kegy és érdemen
kivül levőnek nem itélhetem, ki mint ilyen a versenyből különben is
kizárva, hivatlanul tolta fel magát.

– Igaz, a számüzöttet dísz nem s csak gyász illeti: mondá a harag
szenvedélye nélkül s mélyen az elhalaványult Olinda szemeibe tekintve
egykori jegyese; de azt sem Isten, sem ember nem tilthatja el, folytatá
emelt szózattal, hogy e tollat e nap s a hölgy emlékeül ne viseljem,
kinek nekem igért s esküdött keze tőlem elragadtatik.

Mondá, s a sas szárnyából kitépett magas tollat sisakgombjába tüzve,
nyugodt méltósággal távozott s haladt el az utána bámuló néptőmeg előtt.


VIII.

Simon bán, kiről a nyilazó verseny alkalmával a fehérvári nyereggyártó
beszélt az idegen lovagnak, méltósága s javai vesztése után az osztrák
határszélhez közel fekvő kis darab földére vonúlt, egész mindenére, mit
neki, életén kivül az ifjabb király Béla közbenvetése megmenthetett.

A király köréből ekként számüzött lovag keserű gyűlöletet szivében vitt
magányába Dénes nádor s hatalomban levő pártja ellen, melynek nem csak
hogy saját bukását tulajdonítá, de melynek működésétől a sanyargatott
hon irányában sem várhata egyebet, mint köz elszegényedést,
elerkölcstelenülést, a hadi erő vég elgyengülését, s az országnak vég
feloszlatását.

E gyűlölet ama nem szünő fájdalommal váltakozott, s többnyire egy
marczangoló érzületté egyesült: mit az egyetlen fiától megrabolt apa,
édeskínos emlékek által ápolt megszaggatott lelkében.

A szerencsétlenség s a magány e lelket még fogékonyabbá tevé a
szenvedett sérvek átérzésére s keserű hangulatát lassankint
világgyülöletté fokozá. Évek multak, hogy puszta jószága határbarázdáit
nem lépte át, s hű szolgáján kivül mással nem válta szót. E régi szolga
s még két megmenekült cseléde volt minden környezete, kikkel ő együtt
szántá a bokrokkal felvert sok éves ugarok egy kis részét, miből az egy
évi élelem bőven kikerűlt.

De ha legnagyobbrészt pusztán s parlagon maradtak is a miveletlen
földek, úri jogait rajtuk gyakorlatba venni szigorúbban senki nem tudta,
mi aztán minden oldalról tőszomszédjának végtelen sok bajába került. E
tőszomszéd Bengabál Dávid nem egyszer a birtok többszörös árával kinálta
őt meg, de Simon erről hallani sem akart, s büszke hidegen utasítá
vissza. Ezt a dolog vérig boszantá, s mi jogszerüen nem sikerűlt,
ármányok és Dénes nádor által akarta Simont e birtokból kitúrni. A
király azonban, ki Béla fiának esküvel erősitett szavát adá, Simonnak e
számüzetési helyén egy hajszálát sem bántani, ez egyszer erélyt
tanúsitott s az öreg lovag jogai sértetlenek maradtak.

Egy kiépítetlen kőház, mit Simon még mint tárnok kezde emeltetni, a
közeli mocsarakban bőven termő náddal jól roszúl fedve, volt az egykori
zászlós úr romlatag hajléka, hol ő, Márton szolga s a két cseléddel
megvonúlva élt. Az alacsony hosszú terem, faragatlan tölgyasztallal
közepén s vadbőrökkel beterített mohágygyal szögletében, az úr tanyája
volt, s télire félig száraz gallyakkal tölteték meg, hogy legyen mivel a
barlang-szájszerű nagy kandallóba fűteni. Tulsó végében pedig a
formátlan kőháznak téres ól állott, hol a nehány ló tartására több gond
fordíttaték, mint mennyit a tulajdonos önmagának igényelt.

A ház ajtaja előtt illatos levelű vén diófa terjeszté védőleg terebélyes
ágait a kuszált födélre, s árnyékban tartá az alája alkalmazott padot,
hol a hirtelen öreggé őszülő férfi, a jövőnek soha, a jelennek alig s
csak a múltak emlékeinek élve, oly örömest szeretett elidőzni.

– Ha ő most itt volna! vagy: mily nagy és deli volna ő már! vagy: csak
élne, csak tudnám, hogy él, e kopár lét nem volna oly reménytelen! s
ezekhez hasonló sohajok törtek fel néha a sulyosan emelkedő mell
bensejéből, miket Márton az öreg szolga, kit a szerencsétlenség s
hüsége, egykori urának inkább barátjává emelt, néma bús fejbólintással
viszonzott. Jól tudta, ki ezen ő, kire az örömtelen apának bárhonnan
elinduló gondolati örökösen visszatérnek, ez viszont meg volt győződve,
hogy a hű szolga vele együtt érez s átérti fájdalmát, s igy könnyülés
volt legalább azt véle időnként nehány vonatkozó szóval közölhetni.

Igy múlt gyászos elvonultságban év év után, s már a tizenkettedik azon
órától számitva, melyben a lovag fiának vesztéről értesűlt. A vén diófa
tizenharmadszor hullatá már az alatta merengőre őszi leveleit, midőn ezt
egy estén szokatlan zaj verte fel határozatlan lelki zsibbadtságából.
Feltekintett s Mártont látta meg, mint hoz karon szorítva egy idegent, s
beszél hozzá – szokása ellen hangosan.

Az öreg szolga, a mint a vándor mezű idegennel ura elé ért, csak ennyit
mondhatott: „ez az én uram s most beszélj!“ s ezzel rögtön két nagy köny
gördült le ősz pilláirúl, mint később vallá, az első és utolsó talán
életében.

A jövevény elmondá, hogy mint egyike a szentföldi hadjáratkor foglyúl
maradt harczosoknak, most onnan küldetve jő, tudtúl adni, hogy Lőrincz
él és ezer márka jó ezüstért vissza váltható. Elmondá, hogy a
kilenczéves fogoly fiú Szelaheddin kedvencz apródjává lőn, ki őt minden
hadi és lovagi gyakorlatban oktattatá, s hihetőleg saját testőrseregében
kitünő rangra emelendi, ha időközben hirtelen meg nem hal; utóda azomban
nem öröklé e hajlamot, s Lőrinczet, minthogy ez az Izlamot fölvenni nem
akarta, gyűlölt hadi fogolyként tekintve, közmunkákra kényszeríti, s
tudván, hogy atyja a legfőbb rangú magyar nemesek egyike, váltsági
díjját az emlitett súlyú ezüstben határozta meg.

A jövevénynek, ki bajor születésü lévén, honába erre tért vissza, még
sokat, igen sokat kelle beszélni. Az éj első fele ily kifogyhatlan
forrású kérdések- és feleletekben tölt el; másik felében az öröm nem
engede a boldog apa szemeire álmotszállani. Tervezett és számitott és
töprenkedett, hogy és miként szerezze meg az akkori idők
becs-fogalmaihoz mérve roppant összeget?

Az első szürkületkor lovára ült s Fertővár felé, melynek pompás épületét
külföldről jártak megbámulni utasok, ő azonban még eddig megtekintésre
sem méltatta, lovagolt, s felkeresvén a vár urát, az egyetlent, ki e
pénzszűk időkben a kellő összeget rögtön előterjeszteni képes lehete,
érte ősi gyémántjait ajánlá fel zálogúl.

S most Bengabál Dávidon volt a sor a büszke nemes éreztetett daczát
visszatorlani, mit meg is tőn az által, hogy a kölcsönt megtagadva, azt
csak ama feltétel alatt igéré, ha a kivánt ezer márkáért fekvő birtokát
örök áron adandja át. Erről ismét Simon, bár az elpusztult jószág az
ajánlott összegnek felét sem érte meg, nem akart hallani, s oly
kijelentéssel távozék, hogy nagyértékü gyémántjaira más zálogost is
találand.

Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint eszközölni azon időben, s az
öreg Simon már már ingadozott szándékában, midőn harmadnap reggelén maga
a tőzsér jött az ajánlat elfogadásával, s ama titkos tervvel, mit később
foganatba is vőn.

Az alku megkötteték három tanú előtt. Dávid át vevé a gyémántokat, Simon
az ezer márkát oly kötelezéssel, hogy azt három részletben fizetendi le,
s az utolsó részletnél a zálogot visszaveendi.

Huszonnégy órát sem késett ezután, s Mártont helyettesül hon hagyva
megindult a hosszú útra, melyből tíz viszontagságos hó múlva, kedves
fiával együtt érkezett meg a katangkórós ősi telek romlakába.


IX.

Lőrincz természettől nagyra törő lelke a változatlan magányban nem
találva élményt, komor és gondolkodó lőn.

Mi másnak álmodta ő a sugár pálmák honában a tizennégy év óta nem látott
magyar földet susogó csererdőivel, zugó folyamaival, kalásztengerű
sikjaival, a rajta pezsgő rokonnéppel s ennek harczi dicsőségével!

A gyermekkori benyomások édes-tisztán maradtak s éltek ott emlékében s a
visszavágyó fájdalom varázs ecsete által még tündériebbekké szinezve
ragyogtak előtte. Minden, mit az idő és tértávolság bűcsövén szemléle,
fényes, nagy és dicsőnek mutatkozék, s hazáját nem is tudta másként,
mint magasztos lovag-erény, szabadság és győzelem hazájának képzelni,
hol a számára nőtt cser-ág tőle tenger és puszták által elválasztva,
fonnyad el.

Szelaheddin udvarában Esztergam falaira, a czédrusokkal szegélyzett
Jordán partjain az ősz Dunára, a tevés sivatagon a tiszai sikra gondolt,
s a hősökkel környezett Endre király, a méltóságos hullámzatú folyam, az
alföldi lapály rezgő délibábjával és dobogó méneseivel, az édes
szülőföld kiterjesztett karokkal látszék őt hívni keblére, s ismerős
szellemhangon beszélve hozzá, napról napra fájóbbá növelé szivében amaz
olthatlan epedést, melynek neve: honvágy.

S most midőn a tizennégy év gyönyörű eszmény-világát a valóságban
letörpűlni, elhomályosodni látta, most, midőn az apai magány szűk
körében tétlenségre kárhoztatva, oly messze esett ragyogó álmai
valósulásától: lelkébe a csalódás lehangoltsága s utó unalma szállott. A
világ-kerülő apának elég és minden volt az újra birt egyetlen fiú,
ellenben e fiúnak, ki mindenben mi nagy és magasztos a legjobbakkal
versenyezni égett, lehetett-e kielégitő a jövőtlen és czéltalan élet, mi
reá, az őt gyülölni s legfölebb tűrni és remélni tanitó apa körében
várt?

Ifju lelke nem volt képes ama sötét árnyalatok felfogására, mikkel az
öreg az ország siralmas állapotát festé. Azt hivé, hogy mindezt csak a
keserü gyűlölet láttatja igy a számüzöttel, ki új kegyért esdeni büszke.
S bár e büszkeséget méltánylá is apjában, de egyszersmind hivé, hogy ő
maga sem fogna megalázást koczkáztatni, ha a király előtt megjelenve,
mint nem részese a néhány év előtti belháborúnak, sőt ezen egész korszak
alatt épen a király ügyeért rabságot szenvedő, karát s szolgálatát
felajánlaná.

E szándékáról azonban mit sem szóla, s azon ürügy alatt, mintha Bélát az
ifjabb királyt menne fölkeresni, egy reggelen, Márton által kisérve
Esztergomnak indúlt.

Itteni fellépése, melynek a nyilverseny alkalmával tanúi valánk, atyja
előtt örökös titok maradt. Jól tudta, hogy e durva visszautasitás még
inkább fogná apját ingerelni, s azért erről Mártonnal egyetértőleg
hallgatva, csak annyit vallott meg, hogy Bélát, ki az országgyülés
befejezte után azonnal a kormánya alatti tiszavidékre költözött,
Esztergomban már nem találva, épen utánna volt indulandó, midőn
anyjáróli nagybátyja Robert esztergomi érsek titkon magához hivatta s a
legkegyelmesebben fogadta őt.

Robert, kinek nővére Simon bán neje volt, a belháburú gyászos ideje óta
nem találkozott sógorával, ki őt, valamint a királyi udvarnak egyenkint,
s öszszesen minden emberét, ellenségének tartá. Pedig az érsek megtette
Simonért a mit tehetett, s Béla után leginkább neki volt köszönhető,
hogy a pártütő életben hagyaték. Ezt azonban Simon nem tudta vagy tudni
nem akarta, s mert a nádor által szüntelen gyanúsitott ősz, hogy hitelét
fentartsa, sógorával minden viszonyt megszakítani volt kénytelen, ez
végre őt is köz-gyűlöletébe zárta.

S most a büszke vén nemes eleinte alig tudta megbocsátani fiának, hogy
nagybátyja meghivásának engedve, küszöbét átlépte; midőn azonban megérté
tőle, hogy az érsek és nádor közt a leghalálosabb gyűlölet forrong, s
hogy az első, az ifjabb királylyal Bélával egyetértve, csak az alkalmas
időpontra vár, melyben Dénest és pártját megbuktatva, Endrét a nyomasztó
befolyás alól felszabaditsa; midőn továbbá Lőrincz elmondá, hogy
nagybátyja az egyházi átok kijelentése jogával ruháztatott fel, s ezzel
a gonosz tanácsadók ellen tettleg élni is szándékozik: Simon bán némileg
kibékült fia eljárásával, sőt később azt sem ellenzé, hogy ez az érseket
gyakrabban meglátogathassa, s tőle a keresztyén hit ágazataiban, miket a
mozlemek közt töltött hosszú év sor emlékében meghomályosított, oktatást
nyerhessen.

Lőrincz ezután majdnem többet időzött Esztergomban érsek nagybátyjánál,
mint apja mellett, ki, midőn fia hozzá nehány napra meg-megtért, újult
érdekkel kezdé hallgatni a királyi udvar körül történőket, s titkon
remélve az idők jobbra fordulását, nyugtalanúl várta ez időpontot, s
zúgolódék tapasztalván, hogy az üdvös országgyülési határozatok daczára,
minden a régi kárhozatos kerékvágásban halad.

Volt még egy pont, mit Lőrincz apja előtt soha egy gondolattal sem
merészelt érinteni. Az érsek látván a köz-erkölcs s a keresztyén vallás
sülyedését, országszerte elrendelé, hogy a falukban s városokban
naponkint isteni tisztelet tartassék, ő maga pedig, azonkivül hogy a
szószékből nyilvánosan is inté a fővárosi népet, hetenkint kétszer
összegyüjté magánál a főnemesek gyermekeit épületes oktatásokra.

Egy ily alkalommal, az érsek legbensőbb szobájában s valószinüleg nem
egészen történetesen, találkozott Lőrincz a nádor lányával, ki neki
gyermekkorában jegyezteték el, később pedig, midőn Dénes és Simon közt a
barátság megszakadt, s Lőrincznek évek óta hirét sem lehetett hallani,
atyai parancs következtében, Sámuel kincstárnoknak lőn jegyese. Robert e
frigyet nem csak nem helyeslé, sőt egész erejéből ellene is szegült,
kijelentvén, hogy arra áldását soha sem adandja, s később, midőn a
szaraczénekhez szitó Sámuelre az eretnekség vádja bebizonyult, s az
országgyülés által hivatalától megfosztatott, őt arra itélé, hogy
hibájának helyrehozása és maga tisztitása végett keresztet vegyen fel,
menjen túl a tengeren, s a szent-földről három év múlva mint testben
lélekben megtörődött ájtatos zarándok térjen meg. De Sámuel ez egyházi
parancsnak nem engedelmeskedék, s az országban folytatá garázdaságait.
Épen ekkor történt Lőrincz újra föltünése; az érsek használá az
alkalmat, s Olinda első eljegyzését Isten és emberek előtt törvényesnek
tartva, kezét Lőrincz kezével – az említett találkozáskor ismét
egyesíté, s e kézfogót addig, mig oltár előtti szentesítésének ideje
eljövend, titokban tartani rendelé.

Lőrincz, midőn ezen, őt Esztergamhoz annyira vonó érdekét atyja előtt
elhallgatá, nemcsak a titoktartási parancsnak, hanem ama benső
sugallatának is engedett, mely nyilván mondá: hogy e lépésnek
legmakacsabb ellenzője saját atyja leend, kiben a Dénes név említésére
is düh és irtózat keletkezik; s igy minden, mire törekedett, abban
állott, hogy őt legalább az érsek iránt kiengesztelje.

Ez sikerűlt is neki, annyira, hogy midőn utolsó hazajövetele alkalmával
hatszáz márka ezüstöt hozna magával nagybátyjától, Simon ez összeget,
mint neje hozományának egy részét s igy Lőrincz jogszerü örökségét
elfogadhatónak találta.

E hatszáz márka volt az, mellyel 1231-dik év Jakab napján Dants Simon
tartozása nagyobb részét Bengabál Dávidnak lefizetni akarta.

S most vegyük fel újra történetünknek – az előzményekbeni szükséges
tájékozás végett imént elbocsátott fonalát.


X.

Ama napot követő esték egyikén, melyen Bengabál a gyémánt-feloszlatással
kisérletet tőn, apa és fiú együtt ültek a vén diófa lomb-ernyőzete
alatt.

– Minden veszve van! kezdé az első, s véreres szemeinek villámtekintete
elhallgatott átkot fejeze ki.

– Szóltál a tanúkkal, apám? kérdé feszűlten Lőrincz.

– Az egyik, Salamon harminczados, szemem láttára adá ki lelkét; végszava
keserű panasz volt Bengabál orvosa Corzail ellen, hogy mint ebet hagyja
veszni őt, s már négy nap óta nem csak nem látogatja, de még az
orvosságot is, mely benne a lelket tartogatta, megtagadja a haldoklótól.
Nem látod ebben a zsidó kezét, ki nem irtózott eként menekülni a rá
nézve veszedelmes tanútól?

– S a másik, feltaláltad a másikat?

– Salamon halottas ágyától Czenkre nyargaltam át, s holt embertől
gazemberhez jutottam.

– Hogy hogy? egykori hived, Czenki Jób is – –

– Bengabál embere; taval a zsidó szolgálatába állt, s most a zálogról
mit sem akar tudni, a kölcsönt pedig kétezer márkára mondja, miért én
állitólag ingatlan birtokomat kötöttem volna le. Mérsékelnem kelle
magamat, hogy porrá ne zúzzam az ocsmány hittagadót.

– Fennmarad Márton a harmadik tanú, ki e gaz vallomást a magáéval
megsemmítse, s határozzon aztán az Isten-itélet! mondá az igazság
érzetében Lőrincz.

– Azt hiszed fiú, hogy még mindig Syriában élsz? kelt ki indulatosan az
öreg; az arabok közt, hol az igaz ügyet megvesztegetés vagy pártérdek
nem ferditheti el? nem tudod, hogy Magyarország ege fed, mely alatt az a
törvény, mit az istentelen nádor mond; az az igazság, mit ő annak lenni
itél; hol egy zsidó több kedvezésben részesűl a törvény előtt, mint húsz
nemes; hol a zsidó hosszu napja jobban megszenteltetik, mint a karácson;
Magyarországban, hol ha a zsidó által elrablott jószágodat
visszafoglalod, a királyi kamra fosztogatójaként – ha törvényes
védelemben megsérted vagy megölöd őt, felségsértő gyanánt s mindened
elvesztésével bünhödöl? Magyarországban, hol zsidó a kiváltságos nép, s
a magyar az elnyomott, az üldözött szolgahad? hiszed, ez lesz az első
eset, hogy zsidó a zálogot eltagadja, s a magyar hamis vádlóként fizet
birságot, vagy ha fizetni nem tud, odaitélt személye baromként húzza a
zsidó jármát? S kihez fordúlsz aztán igazságért? hová mégy sérelmedet
panaszlani? A nádorhoz? hisz ő maga a biró a zsidó és keresztyén közötti
ügyekben s alázatos szolgája Izraelnek. A királyhoz? mintha e szegény
országnak volna királya! mintha Endre volna egyéb játékbábnál Dénes
kezében! Örülj, hogy nem ismered e népet, a pogányok közűl hozott hited
az emberről tisztábban marad meg.

Lőrincznek már ajkain voltak a szavak, hogy a nádort s környezetét igen
is ismeri, czélszerűbbnek vélte azonban jobb jövő reményével szelidíteni
atyja ingerültségét.

– Türelem és reményben legyen a ti erőtök; mondá nyugodtan; e szavakat
az érsek által naponként hallom ídéztetni. Endre király sincs örök
életre kárhoztatva, s a hitlenek Béla önálló lelkében nem fognak gyáva
és hanyag czoborra találni.

– Csak hogy addig már el leszünk temetve, mert a nemesi birtok
legnagyobb része idegen kézbe menend át, mely a köznyomor alatt
elkorcsúlt népet kénye kedve szerint vezetendi. Mit várhat oly nemzet,
mely országának majdnem tizedrészét Bengabál birtokában – s az
érczbányáktól kezdve az állam minden jövedelmét általa bérleni, kezelni,
kisajtolni megtűri, mig a hon igaz jobb fiai földönfutókká tétetnek?
Mert hogy én, Simon bán, Magyarország fő zászlós ura, egyetlen
ivadékommal veled együtt, rövid nap azzá leendek, többé nem kétkedem.
Régen áskálódik már a veszett uzsorás engem ez utolsó menedék-fészekből
kitúrni, s mert jogos czímet nem találhatott, ily csalárd eszközzel fog
jutni czéljához. –

Simonnak, legalább a közel jövő iránti sejtelmei nagyon is igazak
valának, mert az alkonyépen azon órájában, midőn fiával eként közlé
aggodalmait, Bengabál Dávid szinte e tárgyról értekezett Dénes nádorral,
ki a panaszokat kihallgatni s törvény-napot tartani csak imént érkezett
Fertővárra.

A nádor s kisérete lenn a városban szállásoltaték el, nem mintha zsidó
födél alatt lakni nem akarna, de mert ez ragaszkodott az ősi szokáshoz,
mely akkor – keresztyént házi körébe avatni, laka megfertőzésének tartá.

A tőzsér gyaloghintóban viteté magát az érkező elé, s kiszállván, mély
meghajlással üdvözlé s hívta meg magához – látogatásra.

A nép bámulva nézte, mily megelőző nyájassággal beszél a rettegett úr a
zsidóval, midőn a vár lépcsőzetén együtt mentek fel.

– Jó Dávid, te folyvást haladsz, szólt tréfásan s a kapu előtt fel s alá
járó alabárdosokra tekintve Dénes, – várat már épitél, megérjük, hogy
még sereged is lesz.

– Ártatlan őrök, felelt alázatosan a tőzsér, kik életemre, biztosságomra
vigyáznak. Az ember nem tudhatja, mely oldalról támadja meg rosz akarat
vagy irigység.

E szelid hang és modor azonban ugyanazon perczben megtámadólag keménynyé
változott, midőn a terembe lépve, ott magukra maradtak.

– Ez tehát az igéret, az adott szó, a kötelezettség megtartása – kezdé,
összefont karokkal s redős homlokkal állva meg vendége előtt – hogy ti
országgyülésteken, minket a kincstári s egyéb közhivatalok viselésétől
eltiltó törvényt hoztok? ezért kölcsönöztem én, még pedig kamat nélkül,
Endrének újra tiz ezer márkát, nem is említve az összegeket, miket a
hatalmas nádor és kincstárnok – –

– Lassan lassan ben Gábael, szakitá félbe engesztelőleg e
szemrehányásokat a nádor – kevésbbé vagy-e te azért az ország
főadószedője s minden közjövedelem ura? meggörbité-e a második decretum
hitsorsosaid egyetlen egyikének is legkisebb hajszálát? hidd el, irásban
nem rejlik végrehajtási erő, ez nálam, kezeimben van, s hogy ott
maradjon, engednem kellett a papság zúgó követelésének.

– Igen, a végrehajtási erő kezeidben van, de csak addig marad ott, mig
az esztergomi érseknek tetszik, kinek elég gyávák voltatok a király
által pecsétes iratot adatni, melyben ez, excommunicáltatás terhe alatt
esküszik a hozott törvényeket utólsó betűig megtartani. Szégyen,
szégyen, szégyen – ismétlé gúnyoson kiköpve Bengabál – az ország urainak
papok fenyítő botja alá kerülni! Erszényemből tőbbé batkát sem láttok,
tartozástokat visszakövetelem, mert – ha ez így tart, – inkább itt
hagyom nyomorú országtokat.

– Akkor legalább is tengerentúli afrikai partokra kell költöznöd, jegyzé
meg hidegen ellenfele, jól tudván mit kelljen e fenyegetésekre adnia.
Német, franczia, angol földön s egyebütt tudtomra az adó beszedését nem
bízzák hitsorsosaidra; vagy tán honvágy lepett meg, s Granada és Toledo
narancsberkei felé sovárgasz? – tevé hozzá jól találó czélzással.

– Hagyjuk e gyermekes feleselést öreg, folytatá összevont szemöldökkel,
melyek igy a hajlott kos-orr fölött egy koromfekete vonalt képezének, –
te jól tudod, hogy Magyarország nem lehet el nélküled, de azt is, hogy –
te sem lehetsz el Magyarország nélkül. Végezzünk azért összesimulva –
vagy van-e arra példa, hogy a jobb kéz a balt ütötte volna és viszont?

– Értem, viszonzá gúnynyal a tőzsér; az éhes kincstár, és a szomju nádor
ismét Dávid ben Gábael aranyira szorúltak – –

– Épen úgy, vágott ez éllel mondott szavakba Dénes, épen úgy, mint Dávid
ben Gábael szorúl a kincstári jövedelmek bérletére, s a nádor
barátságára, midőn a törvénynapon igazságot kell szolgáltatni.

Ez utóbbi nyomatékos figyelmeztetés nem veszté el hatását.

– Mit kivánsz tehát? kérdé kis vártatva.

– Az elajándékozott várjavak erőhatalommali visszafoglalása évek óta
veszélyes játék, s ha sikerül, a sikerrel Béla és pártja jut
hatalompolczra, s akkor te és én és Sámuel és mindnyájan, kik e jelen
állapotot pártoljuk, legokosabban cselekszünk, ha az országból kivezető
legrövidebb utat keressük fel. De a mi nehezen megy karddal, könnyen
kivihető pénzzel. Az urak a veszett fejszének legalább nyelét akarják, s
némi megváltástól nem idegenek. E megváltásra egyelőre tiz ezer márka
kell – ez összeggel pártunk megdönthetlenné erősül. Végül barátod
megelégszik két ezerrel, mely leányom készpénzbeli nászhozományát
egészitendi ki.

– S mit ajánlsz mind ezekért?

– Semmit és mindent. E pergament lap most még csak nehány batka értékü,
mert egy aláirott néven kivül egyebet nem tartalmaz, de a név
fejedelemé, ki felhatalmazott az üres lapot alkunkhoz képest
betölthetni. Most rajtad a sor kivánni.

Bengabál rövid gondolkodás után vas határozottsággal sorolá el
feltételeit. – A pénzt, ugymond, az 1235. évi adó haszonbér fejében
előlegezem, miután a jövő három évre már ki van fizetve az illeték.
Biztositékul a visszaváltandó várjavakat kivánom. Tudom, tudom, –
akadályozá meg a közbeszólni akaró Dénest; ez feltünést okozna, de van
ebben is mód. Ti Volvelint és Tehát, Oltmant és Neklint, s még kiket én
ajánlandok fogjátok a kezeléssel megbizni, ők keresztyének –

– Azaz keresztvizen álltak, de azért még most sem eszik meg a sertés
húst s nem főznek szombaton: nevetett közbe Dénes.

– Mindegy, de van keresztlevelük és nemeslevelük, s igy a világon senki
sem tehet kifogást ellenük. A várkatonaság állitását és zsoldját kellő
számadásig magamra vállalom. Továbbá magamnak tartom fenn a Sámuel után
következő kamragróf kineveztetését, s azért ne késsetek a terv
kivitelével –

– Sámuel ugyanaz nap leend nádorrá, melyen én kormányzóvá, s ez azonnal
megtörténik, mihelyest a főispánok s a várjavak jelen urai pártomra
állanak. Kamaragrófnak tehát Dávid ben Gábael nevét irjam?

– Nem, a névnek üres tér marad, azt majd én irom oda. Enyém lesz-e az
vagy másé, nem a ti gondotok. Hátra van az általad kivánt két ezer
márka; legyen ez összeg három ezer, s nem kell reá sem irás, sem tanú,
az alku becsületes emberek közt köttetik, kik értik egymást. Ha
tetszenek a feltételek – itt a kezem.

Dénes megszorítá a zsidó kinyújtott sovány tenyerét, s a
legbarátságosabb hangon kérdé meg tőle, mi legyen majd a holnapi
törvénynapon az igazság?


XI.

A rég ohajtott nap hajnala Ráchelt ébren találta. A minden új és
szokatlannak örülni tudó gyermeteg szív százszoros erővel dobogott fel
most, midőn a szokatlanon felül, egy égve kinzó vágy reménylett
teljesülésének nézett eléje.

Bengabál örömünnepe volt e nap, melyről Ráchel csak annyit tudott, hogy
jó atyja igérete teljesitéseül összehivá a vidék lovagjait, s az
ábrándos epedő kebel majd felismerendi közöttük az életmentőt, az élet
adót, az arkangyalt, a büszke nemes arczú lovag alakjában…

S minek is tudta volna a többi részleteket, a mai nap indokait,
előzményét? Hiszen az első ifjukor boldogító kiváltsága az, hogy nem
ismerve, nem értve az élet sötét árnyoldalait, a rajongó lélek csak a
költészet fénysugaraiban fürdik.

Miért kellett volna neki tudni azt, hogy atyja álnok csellel fosztotta
meg a szomszéd egykori főnemest utósó menhelyétől, s hazudott
tartozásért mely csak palástja volt az alatta rejlő boszúnak,
vesztegetett biró által e főnemes egyetlen fiát rabszolgául itéltette
oda magának.

Bengabál Dávid a Talmudra esküvék, hogy Simon állitása szerint neki
zálogul adott gyémántok e földön, alatta vagy fölötte sehol sem
léteznek, Czenki Jób mellette tanuskodott, az öreg Márton tanusága, mint
keresztyéné zsidó ellen az akkori törvény értelmében elvettetett, s e
tényállás mellett Dénes nádor Simonnak nem csak jószágát itélte a tőzsér
részére, de, mert az elhagyott birtok nyolczszáz ezüst márkánál többre
nem becsültetett, a hátralék leróvásául rabszolga gyanánt – mint ez
akkor nem ritkán történt meg – a vádlott személyét is.

A birói végrehajtás szivrázó jelenetek közt ment végbe. Az ősz Simon,
igazsága érzetében s halálos ellene a nádorral szemközt hideg megvetésbe
akarta fojtani indulatát, de kitört ez a heves véralkatnál, s az ily
pogányságot megtürő, eget és földet verő átkozódásai puszta légbe
hangzottak, mert a biró részén volt az erő és hatalom.

A rabszolgaság pontjánál Lőrincz lépett elő; s ép két karját ajánlá fel
apját a nyomor és gyalázattól megváltani.

Vita támadt apa és fiú között. Bengabál az utóbbit fogadta el. Igy még
jobban leend megtörve az öreg, gondolá, s gyermekében, kit csak imént
nyert vissza, érzékenyebben sujtva. Ráchelére s arra eszmélt, hogy
inkább őt magát érje ezer fájdalom, mig egynek csak árnyéka is imádott
gyermekét.

A válás perczében az apa szíve megszakadt. Fia karjaiban szélütés által
érve omlott össze, s Lőrinczet a hulla öleléséből hurczolák el bakói.

Ráchelnek azonban ily események lehetőségéről sejtelme sem volt.
Képzete, vágya, reménye csak azon ifju körűl röpkedett, kit valóságban
egyetlen egyszer s akkor is oly rövid időre látott, de kit a
túlszárnyaló phantasia három hó minden óráján át élő eszménykép gyanánt
rajzolt elé, kit ő azóta ismerni, szeretni, s bálványozni megtanúlt.

Reggel óta ült már a halvány gyermek a laktereméből nyiló szöglettorony
kis kerek ablaka mellett, melyben rendesen rózsaszín vagy sötétsárga
üveglap szokott lenni, hogy a kitekintőnek az alant elterülő vidéket
szeszélyes szinezetben mutassa. Most ezen üveglap helyett fátyol kelme
volt a kerek ürbe alkalmazva, melyen át a künn levő tárgyak tisztán
valának láthatók, anélkül, hogy a szemlélő alakja kivűlről észrevehető
volna.

A kisded ablak Fertővár legszélesebb bástyájára nyilt. E bástyateren
kellett a vidék meghivott nemes urai- és ifjainak összegyűlni az
ünnepélyre, mit Bengabálnak az ellenfél bukásáni örömtombolása
rendezett.

– Egy új rabszolgát fog itt a nádor úri hatalmam alá bocsátani, mondá a
tőzsér ölére vont gyermekének – egy keresztényt, kinek atyja egykor az
ország főura s nekem halálos ellenem volt. Hadd lássák a kevély nemesek,
mint hajlik porig izrael fia előtt a kiváltságos társ.

– S nemde ő is köztük lesz, atyám? kérdé az öröm és kétkedés közt remegő
sziv.

– Több, mint valószinű. Lovagodat előkelőnek festik szavaid s ezek húsz
mérföldnyi körből fognak ide megjelenni. Sisakján sastoll leng, mondád s
kékes aczélhálózat folyja körül derekát – –

– Igen, igen, ő te is ráismerendsz, kiváland ő a többek közűl, ha ezren
volnának is.

– A te kedves szemeidben s most midőn még ezret, sőt kettőt sem láttál;
tevé hozzá mosolyogva az atya; ki tudja, mire a nap áldozik, ez marad-e
véleményed?

Bengabál reménylé, hogy többek látása s a változatosság által elmosódni
s szétoszolni fog a makacsúl ápolt eszménykép, mit ő inkább az idegzet
szeszélyjátéknak, mint a kebel komolyabb érzelemvilágának tartott.
Aztán, gondolá hozzá nagyratörő czéljának büszkesége, ha e szeszély
valóvá érnék is, hány nemes van Magyarországon, ki Bengabál lánya kezét
elfogadni kész ne volna s kivált ha vőmnek nászajándokúl az ország
kincstárnokságát adhatom?

Kürtriadás jelenté a nádor s lenn a városban összegyűlt lovagok
érkeztét. A lépcsőzet alján a lovak szolgáknak adattak át, s a nemes
urak gyalog jöttek fel a tőzsér látogatására, ki titkos büszkeséget
helyezett abban, hogy vendégeit ne délczeg paripák, de saját lábaik
hozzák elébe.

Fölkelt, arczon csókolá Ráchelt, s beinté a teremben váró Mártát és
Corzailt.

– Őrködjetek, mondá, távollétemben e drága lény fölött; s te lelkem
gyöngye édes Ráchelem ismerd meg választottadat, hogy még ma tehessem
őt, leendő férjedűl, boldogságtól áradó kebledre.

De Ráchel alig hallá már a távozó atya szavait – egész lelkével az oly
közel jövőn függve, ez minden egyéb eszmét magába nyelt. Kedélye, kivált
az ingerlékeny idegzetű nőknél, mint ő volt, gyakran megfejthetlen
rögtöni változáson ment át. Sejtelem, minő nagy boldogság vagy
szerencsétlenség előtt szokta elfogni a szivet, szállotta meg lényét. A
rég epedett percztől, most midőn megérkezett, rettegni kezde; s a
helyett, hogy a bástyatérre fellépő lovagokra tekintene ki, mint ki
napba nézni nem mer, kezébe rejté arczát, melynek különben is átlátszó
finom halványsága még viaszszerübbé vált.

Az orvos és a dajka aggódva vették körűl az egész testében lázasan
reszketőt, ki kérdéseikre csak koronkénti felzokogással felelt. Corzail
az ablak felé ohajtá vonni figyelmét, reménylve, hogy a künn zajló élet
látása más irányt adand a benső viharában elfúló kedélynek – hasztalan,
Ráchel félig öntudatlan állapota sem a mór orvos szavaira, sem Márta
kérelmeire, sem a kivűlről beható zajra nem birt zsibbadtságából magához
térni.

Corzail már épen erősitő szerrel tért vissza mellé, midőn egy erőteljes
érczes hang csengésére Ráchel riasztott vadként üté fel fejét, s
szemeiben égető tüz gyúlt ki.

E végtelen keserüséggel mondott szavak tisztán valának behallhatók:

– Gyönyörködjetek, atyám s hazám gyilkosának rabszolgájában Magyarország
fiai!

Ráchel felszökött dülő helyzetéből, kimeredt az ablak fátyolán, s
ugyanazon pillanatban éles sikoltással rogyott vissza dajkája karjaiba.


XII.

A sikoltás, mely oly fájdalmasan hangzott, mintha egy ketté repedt
szivnek volna utósó panasza, lenn is halható volt. Mindenki
feltekintett, anélkül, hogy megtudhatná, miért, kitől, honnan származott
az?

Csupán kettő előtt nem volt e hang ismeretlen.

Az első, egy athletai termetű ifju, kin a kézbékó és durva darócz
zubbony a rabszolgát – a büszkén fennhordott fő azonban, s a sötétkék
szemek parancsoló tekintete a főnemesi vért árulá el, ösztönszerüleg
sejté, hogy e sikoltás a viszontlátás és meglepetésnek volt feltörő
hangja. Hasonlót, bár akkor rémülésből származottat hallott ő már az
erdőben, midőn Fertővár urának lányát a parasztok dühétől menté meg.

A másik, ki jól találta el, mily érzület tolmácsa e hang, az apa volt.

Pár percz múlva a nyugágy mellett térdelt ez, melyen Ráchel a
leghevesebb görcs-rohamok között vonaglott. A szegény gyermek arczáról
eltünt minden élet, vonásai kínosan eltorzultak; kis kezei jéghidegek
lőnek; ütere, mit Corzail aggódva tapintott, el-elmaradt, s szó nem
birta elhagyni fehérült ajkait. A görcs időszakonkénti szüntével,
fényüket vesztett szemeit merően egy pontra szögezé, aztán keserves
zokogásba törve ki, patakként omlottak ezekből a könyek; majd ismét
egyszerre elállt sirása, s a még nedűben rezgő nagy granátszemek
öntudatlan mosolyban ragyogtak fel, mely a sírásnál is szívrázóbb
fájdalomról beszélt.

Bengabál szakállát tépte és köntösét szaggatta meg, hivén, hogy
bálványozott gyermeke rögtön, karjai közt adja ki véglehelletét. Kincsei
felét igérte Corzailnak, ha visszaidézi a bucsúzó életerőt.

A mór orvos nem tudta, a halálra aggódó apát nyugtassa-e, a jajveszékelő
dajkát feddje-e, vagy az előtte ismeretlen bajt miként orvosolja?
enyhitő szereket hozott s a természet működésétől várt javulást.

A könnyülés a leszálló éjjel érkezett meg. A görcsös szenvedés fokonkint
alább hagyott, a kékes szemhéjjak lenehezűltek, mintha a hosszú pillákon
rezgő könytöredék vonná le azokat, mint zápor után az ázott lomb vonja
maga után az ágat – vonásaira visszatért a nyugalom, keble hullámzása
csillapúlt s a szenvedéstől szender váltá meg.

Corzail felnyitá a kertre nyiló ablakok egyikét, melyen fris lég és
viola-illat ömlött s a fogyó hold sütött be a kereveten fekvő márvány
szoborra. Ez alvó szobor körűl a tekintetével leányán függő apa, az
összefont karokkal komolyan álló afrikai tudós, s a beteg fejénél
gubbaszkodva figyelő Márta képezének hallgatag csoportozatot.

Mindhárman új bajtól tartva rezzentek fel az éjfél utáni méla csendben,
midőn Ráchel könnyeden ülő helyzetbe emelkedve s még mindig lezárt
szemhéjjakkal, lágy susogású hangon megszólalt. Az apa, orvos és dajka
léhlzetet feltartva figyeltek minden szóra.

– Beteg vagyok, kezdé, szivem lelkem testem egyiránt s egy októl beteg.
Bajomon csak egy segithet – ha szenvedni fogok csak őt hivjátok. Ő
enyhitheti kinjaimat, de, bár megmentett a haláltól, életemet
visszaadni, fentartani nem akarja. Lelkem nagyobbrésze nála van, s mi
még bennem él, az a többihez kivánkozik. Ha Lőrincz szeretne, meg volnék
mentve. De szivében nincs Ráchel felé vonzó hajlam, ez egy fő úr
leányáé, enyém csak gyűlölete, mint kinek atyjában atyja gyilkosát
látja. Ott ül most sötét kamrájában – kétségbeesetten; s ő még sem oly
boldogtalan, mint én, mert szeret és szerettetik. Ha szenvedni fogok,
hivjátok őt – de ne jőjjön a vasbékóval kezén – s enyhitni fog…

E szaggatva mondott tételek után csendesen ismét visszaereszkedett
nyughelyére s nehéz sohajtással tovább aludt.

– Álom volt-e ez vagy éberlét? suttogá ámulattal s csaknem egyszerre
Márta és Bengabál.

A mór orvos előtt fejtve volt a kór. Ő olvasott a ritkán előforduló
delejes álmokról, melyekben a beteg általa soha nem hallott neveket
emlit, távollevőkről, jövőről beszél, saját gyógyszerét határozza – álma
tartósságát, felgyógyulását vagy halála napját jósolja meg.

Félrevonta a meglepett apát s közlé vele ismereteiből meritett
meggyőződését.

Bengabál ujuló reménynyel rögtön távozék s Lőrinczért küldött. Ezt a
rabfelügyelő rövid óranegyed múlva elébe állitá. A tőzsér távozást
parancsolt, s midőn az ifjuval egyedűl maradt, kezét emennek vállára
téve szólni akart, de a rab undorral rázta le a reá sulyosúló kezet,
visszalépett s fejét szótlan megvetéssel elfordítá.

– Simon fia Lőrincz, kezdé kérőleg engesztelő hangon az úr; képes
lennél-e feledni a multakat, ha én Dávid ben Gábael téged egyetlen
lányom kezével s ezáltal összes vagyonommal, befolyásommal, hatalmammal
kinálnálak meg?

Lőrincz, mintha nem is hallaná, egy szó feleletre sem méltatá a kérdőt.

– Nemde hihetlennek tetszik ez ajánlat, folytatá ez, – de hogy
meggyőzzelek őszinteségéről, nyiltan kimondom a feltételt s ha kell az
okot. A feltétel az, hogy térj vissza a vallásra, mely egykor talán
déd-őseidé is volt. Mert hiszen nem keleti faj vagy-e, s keleten nem
Júda országa, vallása népe volt-e az első, a legnagyobb, a – –

– Legátkozottabb! riadt indulatosan közbe Lőrincz, – melyet az igaz
Isten haragja szétszórt, hogy soha többé ne egyesűljön.

– Egyesűlni fog, s tőled és eszélyességedtől függ ez új erős nagy
birodalom koronáját fejedre tenni.

Az ifju hosszan nézte végig Bengabált s válasza megvető gúnykaczaj volt.

E becsmérlő mozdulat mélyen sérté a zsidót, de – itt leánya élete vagy
halála forgott kérdésben, s mérséklé indulatát.

– Tudj meg mindent, szólt kis vártatva, egyetlen gyermekem élete
veszélyben forog s egyedűl te mentheted meg. Akarod?

– S ezt apám gyilkosa kivánhatja tőlem? lőn az új kérdésű válasz.

– Nőd leend vagy meghal, s te meghalsz, ha férje lenni vonakodol;
válaszsz.

– Ha nem őrjöngés mit mondasz, ásasd meg mindkettőnknek a sírt.

– Ember! kiálta bőszülten Bengabál, ki ily ellenzésről nem álmodott;
ember! te iszonyú vagy! én téged kínpadra vonatlak, megfeszítetlek – –

E pillanatban Márta kezeit tördelve s léhlfogyottan rohant be jelenteni,
hogy Ráchel ismét új rohamra ébredett.

Bengabál megragadta a lánczot, mely az ifjú kezein lévő békókat
összefüzé, s a kétségbeesés erejével vonta őt maga után a beteg
teremébe.

A bájos szenvedő látására Lőrinczben csillapúlt az apa elleni boszú. De
Ráchel fájdalomórája nem enyhűlt, sőt mintha tetőpontra volna csigázva,
egyszerre felviharzó sirás és nevetés között inte a belépőnek távozást.

Corzail ebben a békók által előidézett hatást látva, ezek levételét
rendelé s nem csalatkozott, mert a pillanattól kezdve, midőn a bilincs a
teremből eltávolittaték, a szenvedés mintegy varázsszó által ketté vágva
szünt meg. A lányka szemeiben újra kigyúlt a ragyogó fény s ennek fekete
tükréből túlvilági üdv sugárzott a meghatott ifjura. Ajkai mosolya nem
volt többé őrült vonaglás, miről a fájó lélek mit sem tud, hanem a
boldogságnak szivből felsimúló kifejezése. Szétomlott hajzata között
pihenő arczán a halálsápadtságot derengő fehérség váltotta fel s egész
átszűrt valója oly légi könyüséggel feküdt ott, mintha a tavaszi fehér
liliom levált leveleként egy szellő vagy lehellet lebbenthetné tovább.

Lőrincz csodáló részvéttől áthatva közeledett s érinté a felé kinyujtott
apró kezet.

Alig tőn azonban igy, s a delejes rokonszenvi erő rögtöni hatása által a
fekete selyem pillák összehunyva az arcz havára szállottak le. A boldog
mosolylyal ajkain aludt el. Tisztán emelkedő homlokát szinte látható
fénykör röpkedé körül.

Bengabál most még inkább meggyőződve arról, hogy a neki legdrágább élet
a lovag akaratszavától függ, a csábigéretektől kezdve, a könyörgés és
parancson át le egész a legborzasztóbb fenyegetésekig mindent elkövetett
ennek megnyerésére. Meghordozta őt nemes érczekkel zsufolt pinczéiben;
előmutatott okmányaival feltárta neki európai befolyását, hatalmát s
ezen alapuló biztos terveit; beirta a királyi fehérletbe az ország
kincstárnokául Lőrincz nevét; aztán térdre esett előtte, hogy szakálla a
földet sepré, majd ismét felugrott, s hallatlan kínokat, mik a makacsra
várnak, dühöngve sorolt fel.

Érzéketlen szobornak beszélt. Lőrincz honára, atyjára és Olindára
gondolva, gyönyörködött a tőzsér kínjaiban, s eleinte ingerült
szavakkal, később néma megvetéssel utasitá vissza a vői ajánlatot.

De Ráchelt, ha hivaték, meglátogatá, s megjelenése mindannyiszor az első
csodás hatást gyakorlá. Ez három izben történt huszonnégy órai időszakok
múlva. A negyedik esten Ráchel azt jósolá delejes álmában, hogy
huszonegy napon át félbeszakasztás nélkül fog aludni, s ha ébredésekor
az éltető rokonszenv Lőrincz lelkéből nem fog az ővébe átfolyni, akkor a
megtört léterő szikrája benne végsőt lobban s – örökre kialszik.


XIII.

A huszonegy nap letelt s az utósónak éje következék.

Ráchel álma fölött egy agg ember virasztott, kinek ijesztő rémtekintete
kisértetes éjszakába illett. Sovány aszott arczbőrén ezer redő czikázta
át egymást, s ezek közt különös mélységü volt a két félkört képező,
melybe a hamuszín szemüregek valának foglalva. Gondolatüres szemei
mozdulatlanul, mintha nem is az ővéi volnának, tekíntének ki
mélyületeikből. A vékony csaknem átlátszó hajlott orr egészen vázszerüvé
tevé az összeesett arczot, mely fölött és körül galambősz haj, bajusz és
szakál gomolygott. Csont kezei reszkettek, s az előre hajló korhadt test
csak bot segitségével volt képes magát fentartani.

Az utósó három hét Bengabál Dávidon ugyanannyi évtized dúlását vitte
végbe, sőt többet, mert egy, éveit a világgal és önmagával nyugalomban
leélt agg látása tiszteletet parancsol, mig Dávid alakján a lelki
küzdelmek és romboló szenvedélyek oly borzasztó árnyrajzot hagyának,
mely legfölebb szánalomra volt képes gerjeszteni.

E három hét alatt alig vön magához tápot, alig hunyta álomra szemeit; e
három hét váltakozó düh, aggodalom és félelemből összefüzött siralomházi
kínszenvedés volt.

Ráchel koronként jóslatokat monda delejes álmában, s e jóslatok
iszonyuak valának. Rövid időn bekövetkezendő napokról beszélt, melyeknek
tikkasztó légköre a legforróbb égöv alattihoz hasonló. Éjente az égen
tüzes jelek fognak mutatkozni, s a föld alól dörgések lesznek hallhatók.
És a föld sok helyen meg fog repedezni, s a Fertő patak az égető
szárazság daczára kiárad. Néha egy egy orkán fog átüvölteni, leszedve a
házak fedeleit s kicsavarva a százados tölgyet, de a vihar nem frissíti
fel az elhaló természetet, sőt dögleletes léggel töltendi el azt. A fű,
a fa lombok, a virágok elsatnyúlnak, a rövid életü rovarok és
csuszómászók elenyésznek, a szárnyas és négylábu állatok messze
költöznek el e vidékről, az itt tartottak nyugtalanul fognak bőgni, s
éhen szomjan vesznek el. S ez végjel lesz az embereknek is elhagyni az
itteni tüzhelyt, s távolabb, hol a természet e kórjelei nem mutatkoznak,
keresni új hazát, mert e vidék földalapja iszonyú vészben induland meg,
halom és épület alásülyed, s a keletkező mélyedést magas és örökös
húllámár boritandja.

A beteg rendes három ápolója hideg borzadással hallgatá a természet
fölötti ihletséggel mondott jóslatot. Az apát annálinkább elrémité az,
minthogy leánya egy előbbi alkalommal inté őt, ne szakítná meg idő előtt
huszonegy napig tartandó álmát, mert ébredése bizonyos halál leend, ha
szíve első éber dobbanása Lőrincz viszonhajlamára nem talál.

Ezt minden áron megnyerni lőn tehát a feladat. Bengabál egy órában
alamizsnakérő koldusként porban fetrengett rabszolgája lábai előtt, a
másban sakál kegyetlenséggel gyönyörködött a kinpadra vonottnak
fájdalmaiban. Ez úgy mint amaz sikertelen maradt. Lőrinczből kín és
könyörgés egyaránt nem birt beegyező szót csikarni. A hatalmas tőzsért a
tehetlensége fölötti ingerűltség s a szörnyű jövő rémképe szemlátomást
emészté.

Eközben a delejes álomjóslatok szóról szóra teljesűlni kezdének, de a
szokatlan tünemények egész jelentőségét Dávid szigorú tilalma folytán
csak hárman tudták. A népben nagy események elősejtelme élt.

Egy reggelen azonban Márta, ki a jóslatoknak egyelőre legkevesebb hitelt
adott, eltűnt a fertővári palotából. Az itt történtek hire általa
átszivárgott, ajkról ajkra szállt, köztudomásu lön, s e naptól kezdve a
lakosok valóságos népvándorlásban hagyták oda e – mint mondák átkozott
vidéket. Csak az halasztá útját, kit szerfölött nagy érdek kötvén e
helyhez, ez érdek kevésbbé hiszékenynyé tőn.

Végre ezek is elköltöztek a huszadik nap estén, melynek hajnalán Dávid
ben Gábael a bőszültség végső fokára ingerült dühhel, az őt három nap
óta szóra sem méltató Lőrinczet félmeztelenűl az áradó Fertő patak
mellett egy keresztfához kötteté ki, hogy – az őrjöngő gúny szavai
szerint – hasonló halált haljon azzal, kinek tanához oly hiven
ragaszkodik.

E napon déltájban emberen kivűl élő állat sehol nem volt többé szabadon
látható; a szomszéd nádasakból és mocsarakból a vadmadarak eget elfedő
csapatokban vonúltak kelet felé, a ménesek és gulyák szilaj
veszettséggel nyargaltak szét, az ólban levők köteleiket tépték el, a
légben egyetlen pillangó, egy rovar, a földön egy téveteg eb nem
mutatkozott. Az emberek az állati belösztön példáját követék s
elvándorlának.

Másnap Corzail is kijelenté, hogy tovább ő sem marad; felhivta Dávidot
merné a végsőt s kisértené meg Ráchel tovaszállitását. De az apa félt az
idő előtti felriasztástól, minden percztől reméllé a természetes
ébredést s azt, hogy akkor még lesz idő menekülni. S az utóeszmében még
ott fénylettek földalatti kincsei, melyektől válnia kellene…

A mór orvos ekkor távozék s véle az utolsó hat alabárdos.

Dávid egyes egyedül maradt alvó leánya mellett a kihalt környék síri
csendében. Egy egész napon át nem hallott annyi neszt, mennyit egy
repülő szunyog szárnyával okozhat. Csak néha néha hangzott egy egy tompa
nyögés a vártól kis távolságra leásott keresztfáról, melyen a
harminczhat óra előtt kikötött Lörincz feledteték egy ember
kegyetlensége s a többiek – saját életért aggodalmaskodó elfoglaltsága
által.

Ez volt az egyetlen élő lény a körülfekvő pusztaságban.

De Bengabál e nyögéseket sem hallá; elfeledte ő a multat, a világot,
önmagát; fásúlt szivéből az érzés, száradt velejéből a gondolat
kiveszett; öntudatlan tekintete elvonhatlanúl az alig pihegő gyermekre
volt szögezve – nézett, de nem látott…

A föld szinén terjengő gőzkör az est röpkedő homályával kezde
összefolyni s a láthatár keleti szélén a tellyes hold vérvörös tányéra
emelkedék, míg nyugotról fekete felhőterület voná be gyászszal az eget.
Hold és felhő perczenkint közeledének egymáshoz – az éj szomorú
királynője palástjába rejtekezni sietett.

Az elömlő reszketeg sugarak a templomszerü csarnokot, hol Ráchel fekvék
s az öreg őrködött, baljóslatú félelmes világgal áraszták el. Az egykor
tündéri terem, melyben az érzék kéjelgésére minden egyesitve volt, s
melyből a növényéleten kezdve minden egyéb kipusztult, sőt még az
elhanyagolt szökőkút locsogása is elhallgatott – inkább sírbolthoz volt
hasonló, melyben a ravatalon fekvő halott lábainál egy tulvilági gnóm
viraszt.

A kelő hold delejes sugara által érintett Ráchel fölegyenesedék ágyában.
Az ámultságából felrezzent apa az ébredés óhajtott perczét vélte
elérkezettnek – de látva a lezárt szemhéjjakat, új jósszavakat várt a
halvány ajkakról. Ezek azonban mint a szemek is zárva maradtak; a könnyü
légi termet egy mozdulattal kelt le fekhelyéről s ment egyenesen – a
rendes léptek lejtése nélkül, a keletre nyiló ablaksor felé.

Dávid dermedten nézett utána, s álmodni vélt, midőn a hófehér alakot a
magas falzaton természetfölötti könnyüséggel s láthatlan erő által vonva
emelkedni s az ablakok egyikén ki eltünni látta.

Pár percz mulva Ráchel a szabadban volt, – a tetőfokra fejlődött
delejesség s az ez által ihletett belösztön biztos léptekkel vitte őt az
irányban, hol az ábrándos gyermeteg sziv fájó szerelme az életet
kereste, s hol lelke ifját, százszoros halál kinaival végküzdésben
találta a keresztfán.

Ez alá érve egy lebbenéssel emelkedett föl annyira, hogy az oszlophoz
kötözött lábakat átfoghatá.

– Lőrincz! üdvöm, mennyországom! igy halhatnom meg Jehova kegyelme!
kiáltá, felébredett, s a visszatérő görcsroham még szorosabban füzte őt
az átölelt oszlophoz.

– Ráchel! Ráchel! Ráchel! hangzék rekedt rikoltással Fertővár egy
toronyfokáról, s a hold mielőtt a reá rohanó felhőbe veszne, a gnóm
alakot mutatta ottan, ki előre görbedt testével minden pillanatban a
magasbóli lebukással fenyegetett.

A koromsötét éjben egyetlen pont körvonalai fehérlettek a keresztfán.

A messze síkot ekkor hirtelen keletkezett irtóztató szélrohamok söpörték
át. A föld hosszas s körben járó tompa dörgéssel mordúlt meg, mintha az
alsóbb rétegek nyögnének a reájuk nehezedő súly miatt. A vihar
mindinkább dühöngött, a dörgés egyre erősebb s végre siketítő lőn. A már
napok előtt támadt földrepedésekből vastag hullámsugarak löveltek fel, s
egyesülten a Fertő patak zuhogó áradatával, a keresztfát pehelyként
emelték ki és sodorták magokkal – – – – –

Ugyanekkor a föld több perczig tartó erőszakos rázkódással megindult, s
mire lecsendesült és az üvöltő vihar a fekete felhőterületet
szétzilálta: a kibukkanó hold sárga arczulata tengerhullámzatra tekinte
ott, hol nehány percz előtt Bengabál büszkesége Fertővár s az
uradalmához tartozó öt falu állott.


XIV.

Magyarország sanyargatott népe szentűl hitte, hogy közeledik a nap,
melyet az irás szerint jelek előznek meg egen és földön; s ily jelnek
tartá, a nyomor fő oka – Bengabál Dávid palotája és földének
elsülyedését is; mig más részt a csodák közé sorozá azt, hogy a zsidó
által pogányul keresztre vont Lőrincz, Simon fia, az oszlopfával egyűtt
száraz partra sodortatva, életben maradt. De testben és lélekben
nyomorúlttá vált, hónapokig komor hallgatagságban borongott, s ha néha
megszólalt, iszonyuakat beszélt a fertővári utósó napokról.

A szegény kis Ráchel hideg hullaként találtatott a keresztfa alján – oly
erőszakosan reá fonódva, hogy alig lehete ölelő karjait onnan
leválasztani. A Fertő tó partján temették el jó emberek.

A következő évben Robert esztergomi érsek az imént hozott törvény
alapján az egyház átkához nyúlt, s egész Magyarországot tilalom alá,
Dénes nádort és Sámuel néhai kincstárnokot pedig névszerint átok alá
vetette.

A nádor leánya Olinda fátyolt vőn magára, s a Pest fölötti Dunasziget
kolostorának sötét falai mögé rejté szive örökös gyászát. Négy év múlva
IV. Béla trónralépte első napjaiban ifjan szállott sirjába. Legalább egy
fájdalommal kevesebbet vitt oda – nem tudta meg azt, hogy atyját az új
király boszúló haragja szemeitől fosztotta meg.

Vége a II kötetnek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 1798-ban, épen midőn a francziák Nápolyban voltak, a Vezúv
erősen hányta a tüzet.]

[Footnote 2: Orvosok serege ölte meg a királyt.]

[Footnote 3:
  Egy térre érkezénk
  Hol a fenyéren nem terem növény;
  Köröskörül meddő kopár homok
  . . . . . . . . . . . .
  Lassu eséssel hull égő fövény
  Terjengő tűzpelyhekben, miként a
  Hó hull szélcsendben havas tetején.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |mosoiylyal |mosolylyal

16 |üdvözlésl |üdvözlési

26 |változő |változó

28 |lováról té lve |lováról itélve

31 |olvasasához |olvasásához

35 |csendese vonultak |csendesen vonultak

61 |mélységhől |mélységből

92 |Mylord! |Mylord!“

121 |hozszú |hosszú

132 |rögzeszméjével |rögeszméjével

142 |Palaestináhan |Palaestinában

147 |épülendenck |épülendenek

155 |arra, bogy |arra, hogy

168 |alaposságárál |alaposságáról

184 |állápotának |állapotának

193 |kenytelen |kénytelen

195 |ál!va |állva

207 |őszüló |őszülő

217 |tartsssék |tartassék

218 |törvenyesnek |törvényesnek

221 |fellaláltad |feltaláltad

231 |e ykori |egykori

231 |boszúnak’ |boszúnak,

236 |vonnl |vonni

250 |természetés |természetes]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Világ folyása (2. kötet): Beszélyek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.