Title: Célszerű szegény emberek
Author: Tömörkény, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Célszerű szegény emberek" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

EMBEREK ***


TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:

CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.

SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:

MÓRA FERENC.

A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT KIADÁSA

SZEGED, 1922.



TÖMÖRKÉNY.


I.

Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan
kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és
meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már
Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt. Heroikus
lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint
a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami
emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha
valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a
királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt,
szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek
amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való
kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen,
noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága
elismerését és minden órában megtudott volna halni a családjáért – ime,
ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami
mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette,
mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy
a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel
jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság
ellenállhatatlan radióaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes
nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája
szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás
után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok
pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó
zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a
patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és
bocsánatkérőn.

Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek
előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az
évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és
elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra.
Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak
egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak
írók, akik azt is följegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az
első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt, szemre személytelen
müvészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem
tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár
baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső
kényszerűségé, melyik a véletlené, ezé a nem eléggé tisztelt, ismeretlen
istené, sorsunk egyedül való uráé, akinek minden halandó oltárt
emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképen neki
köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal
jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingasznerné nagyasszony
ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube
is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra,
hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a
méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből – és ha épen nagyvendéglős
lesz belőle, mint az öreg Steingasznerből, az se lesz egészen utolsó
mesterség. S abban az időben a makói nagykorcsma a maga úri jágereivel,
szűkszavú civiseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyárd majmosaival,
vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául
beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak, – ez az
alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű
fiúcska ambicióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra,
Steingaszner István valószínűleg egész életére ott marad a
szerencsekergető baráberek közt, akiknek tarka meséit mohó fülekkel
hallgatta s a csetlő-botló parasztok közt, akikből később a Halbőr
Förgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor! Míg
Kolumbusuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú
esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is:
bismuthkása-hegyeken. Pistánk néhány gimnáziumi osztálybizonyítványával
a zsebében patikárosságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök
volt és vídám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja és a kis
patikárus inasnak sok hallani és látni valója volt lombikjai és
fehérgombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a lapdacsgyúrásba és
katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc
sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá
megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a
tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak
sótárnok volt és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a
herbatea-főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de
szerencsére nem jól tudta a receptjét és kábult álmából még az innenső
parton felébredt.

Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet
megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb
kezdődik, mint amikor már ők maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne
keresni a Szegedi Híradóban az első kezemunkáját Tömörkénynek, de nem
sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a
vásárban, vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az
első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk és még
a csöpp báli cipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A
mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek
akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük, – igaz, hogy cipők
sincsenek).

Az első novelláját Nagy Sándor, szegedi szerkesztő, visszaadja neki.
Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a
démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz
felebbezett, aki már akkor kijárta az inas-éveket és segédi sorban
szolgált a Szegedi Naplónál. Ádám átfutotta a novellát és a maga
stilusában így fogalmazta meg az itéletet:

– Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell
fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindíg röviden
végeznek.

A próbatárca szerzője elpirult és zsebregyürte a grófokat és grófnőket a
megfelelő démonokkal együtt és Steingaszner István írói pályája ezzel
körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt
Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a
Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot és lelke itt
lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága
virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a
fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi
Naplóval, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.


III.

Tudom, hogy nagy szó ez és nem szabad vele könnyelműen bánni még a
kegyelet örvén se és én nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és
vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú
kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma
hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni,
de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldelő
erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem
olyan, mint a többi és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály
arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához
hasonló, – mint őrá. Köd előtte, köd utánna, nincsenek mesterei és csak
másolói vannak, de nincsenek tanítványai. Nem tagja valami
hegyrendszernek, magános orom, egy hirtelen támadt Szent-Ilona sziget.
Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a
föld alatt belétorkollanak. Humora, filozofiája, világlátása csak az
övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához,
Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez – azt
hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük
hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt meg van: az isten
lelkinek, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom,
szántszándékkal tette-e, vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait
befejezte Bret Harte-tal s a talentuma ezért maradt csudálatosan
szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta: ami íze van, az
csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne
tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de
bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább ujságokat olvasott, mint
novellás köteteket s ha nagyon unta magát, a Pallas-Lexicon földrajzi és
technikai cikkeit. (Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát
adtak neki, – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexicont vette elő,
vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egy millió forintja volna, milyen
életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindíg azzal
a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra
rendesen elaludt.)

Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél és jó, hogy
szívesebben ült halászok és „célszörű szögény embörök“ közt, mint egy
asztalnál kitünő irodalom-filozofusokkal és esztétikusokkal. Egy
paraszti közmondás volt az egész esztétikája: „Nem az a szép, ami szép,
ami tetszik az a szép“ s nagyon megörült neki, mikor azt mondtam, hogy
Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a
paraszttól tanulta.

Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula
nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem
nagyon érdekelte az egész forradalom és nem igen mondott róla véleményt.
Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése.
Indifferens volt, vagy mindent megértő, igen egyre megy s az az ember,
aki százezer könyv között lakik és tudja, hogy azok mind szép, csöndes
halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ
visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer
minden régi lesz és az emberek rendszerint az új dalt szeretik – ezt
minden bibliotheka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyával nézte,
hogy forog a világ és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett, – őt csak a
tanya érdekelte az egész világból és nem akarta elhinni, hogy az is
forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb
magyar író sorsával, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük –
s az utolsó könyvében, amelynek korrekturáit akkor csinálta, mikor a
halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A
Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök
világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek,
hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.


IV.

Vajjon ez az őserő, aki napsütött mezőkön élt és végtelenbe ködlő
horizontokba is kilengett, tudott-e magáról és annak érezte-e magát, ami
volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt mint a parasztjai,
akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a
Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóizűt
nevetett rajta.

– Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem
kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.

Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss
kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép,
kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta,
hogy mit akart a költő – és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a
fene“. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről,
neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a
művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan,
mint a napsugár. De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett
volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem halotta tőle, hogy írónak
nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba
belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnografus és magyarra fordította
Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi
habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e
Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten
volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami
különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért
haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet
kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan
leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem
okvetlen muszáj neki lenni.

Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy
embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:

– Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, – milyen
furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer
esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája
Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.

– No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy
embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy
embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg
aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért
löhessön adni, az még nagyobb embör volna.

Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de
alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a
világon, ez a szegedi polgár józansága volt.

Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a
regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.

– Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl, – mondogatta csillogó szemmel –
technikus lösz belőle.

S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a
legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre
ide nem adta az ujság számára.

– Ne bántsd, – azt mondja, – még mögzavarhatná a gyerököt.


V.

És ez a magatudatlan nagy iró, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és
szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették,
halálos holtáig rabja és rajongója maradt az ujságírásnak, amelynek
tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség
ez, az ujságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember
lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt,
amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az ujságíróévek
voltak a legboldogabb évei, amikor szivében izzott, szemében ragyogott,
ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen
sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében
álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó
jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha
ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen
álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció
uszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi
fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi
Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó“ íródeákjának, –
egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a
griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában
az adott neki enyhet.

Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint
írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a
hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást,
mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely
az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a
felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás:
komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az
időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a
műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett
probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli,
vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se
maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát
megtakaríthat.

Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi
Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a
megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel“, arról
az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés
szobrát.

Ugy illene, hogy mikor ujságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére
sírja fölött, elsősorban az ujságíró érdemeit szedjem számba. De hát
mióta szokás az ujságíró-érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak
az ujságiró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre
följegyezték az ujságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát
összetörik: ez az ujságíró sorsa s ez alól nem kivételek a legnagyobbak
sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel a pszeudonimmel jegyezte
Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a
Szegedi Napló hasábjain hozzá szólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal
fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált,
mint kroki-író. Ugy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga
pazarolni. Az ujságíró a városra költötte mindenét és mi ujságírók, akik
gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nem hiába
költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az
övé.

Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden
tanítói allürök nélkül való ember: az ujságírás formaművészetében és a
mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb
sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban
olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült
nemzedék, – más ennek a zenitje és nadirja, mint az övé volt. A szegedi
ujságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag
sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő
tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karrikatúrákat,
amiket az esküvőm napján, a vonatra várva rajzolt a vasúti vendéglő
asztalán a számoló-cédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy
kolomppal a nyakában, aláírva: _a publicista_. Egy mélaszemű bárányfej –
nincs szívem, hogy birkának mondjam – _a költő_. Egy kilógó nyelvvel
futkározó pulikutya, aláírva: _a riporter_.

Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fűrgelábú és szemfüles szerzet ki
fogja csaholni az ujságból a döngőléptű publicistát és a merengő költőt
és, hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és
térfoglalás a tömegben.


VI.

Minden ujságíró a borjújában hordja a marsalbotot s Tömörkénynek egyik
sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló
marsalbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő
kerül a szerkesztői székbe, máskép fordúl az élete és sohase hagyja el
az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot
vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem
Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higyjétek el,
akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az
ujságot csinálják s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had,
amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban s aki vezére ennek a
hadnak, nem félni, nem írigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen
keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat
a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a
kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket
termelni s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé,
amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi
szülőjüket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt s
szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok s a szigorral
ellenségeket, akik soha nem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett
tekintettel s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket
emelni a maga vállán annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak
azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prosperó varázsvesszejét és csudát
tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol
csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp
vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél és aztán
ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a
névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: ime ettől a sorstól
menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett és
másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.


VII.

A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott. Bohémia
koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a
kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és
befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni
a fejét a jövendő kultúrtörténet-irója, vagy Tömörkény kései biografusa.
Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtónyitogatás. A
szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben: kis diákok
útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében.
Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és
magarubrikázta papírosokon ötven filléres tintásüvegek számadója.
Köszönő leveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a
szigorú számvevőségtől. Az argentinai kormánnyal cserél indián
nyílhegyeket szegedi halbicskákért és egy hétig jár nyakára Luklábú Pap
Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi
is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki
a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja
mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél és mindenki
természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti
dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy,
cédulát küld a tekintetes kurtúl-igazgatóságnak, hogy tessék annak a
másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb
hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland
miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd
vigye el a hírünket és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe,
akkorra ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm
tekintetös úr mutassa mög a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol
az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jó Isten mentül előbb.
Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a
tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az
emeleten, lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön,
hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már itt van, azt is mondja
meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, a kiváló
hentesmester és városatya, aki annyit szemére térítette a közgyűlésen a
tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik
belőle, hanem a zseniálitási eszme erő“, fölkattyog a kultúrpalotába,
hogy mutassák meg neki a _lepkény_-gyűjteményt, mert azt hallotta, hogy
_Emerikában_ olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű.
És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor
előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési
osztályú „szinekurát“, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában,
mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az
egyűgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem
fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai
Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta
sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a „közművelődés“,
vagy a „művészet“ szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint
olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból
mindenhez értenie kellett.

Tömörkény a maga aere perennius monumentumának fölállításával a
kulturpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát
a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár
azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság,
mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.


VIII.

E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztetikus
aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság
csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant
cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes
elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani
értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő
jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban
volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon
megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz,
este lesz – és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít
az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar
firmamentumon.

Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd
elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla
nehányunk szíve. Még sokan érezzük a keze melegét, amelynek szorításában
sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohase volt gőgös a
csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a
lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát,
magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amelylyel
koccintott és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk,
– de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak
törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek és az emlékek
száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk
meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha
fotográfiát vett fel rólunk és senki nem tudja többé, melyik volt a
kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.

Szeretnék ezek közül az emlékek közül nehányat elültetni az ólommezőkbe
addig, míg frissek, – hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki
megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó
volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom
anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét
a zászlós bajússzal s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt,
mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát
közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép
talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő
alaknak, aki azt írta a deákbetűs pergamen margójára magyarúl és
emberül: _jaj, de ihatnám_. A többi is nagyon okos ember lehetett, de
nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle
gvárdián.

Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és
bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az
iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok,
amelyekkel a hegyek magassága a távolból is megmérhető.


IX.

Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud és a
szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint
azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt.
Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az
emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de
mindenki szerette, – mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt
zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé,
amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta
a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék
alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy
egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint
ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent
mindnyájan, hogy érthető, ha nem igen tett személyválogatást az emberek
között. Mindenkihez kedves volt és szelíd, készséges és részvevő, de a
szíve belül nyíló ajtó volt és azt ő nem nyitogatta akárkinek.

Annak különösen nem, akiről észrevette, hogy szeretne odabent
körülnézni. Vannak olyan írók, akik mindjárt elálmosodnak, ha nem ő
róluk beszélnek; ki hallotta valaha, hogy Tömörkény a maga jószántából
beszélt volna önmagáról? Pesti íróknak rendesen csalódás is volt a vele
való találkozás. Már a külső Tömörkényt sem olyannak várták, amilyen
volt. Valami vitézkötéses magyarnak gondolták, makrapipával és
járulékaival és találtak helyette európai urat, nagyon udvariasat és
nagyon tartózkodót, akiben semmi hajlandóság nem volt arra, hogy
kellemeztesse magát. Leginkább a hivatali dolgairól beszélt, ha már
beszélni kezdett, de az írót nem lehetett meginterjuvolni. Az olyankor a
legbelső szobájába zárkózott, mint a nautilus-csiga.

Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb
kozőrje a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában
levő _Hét_-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha még akkor csak
úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert,
akik még addig nem találkoztak egymással és kiváncsian várták, mi lesz
most, két híres szellemes ember közül melyik sziporkázik jobban. Hát nem
igen akarta kezdeni egyik sem. Hallgatagon ült a kávéház
márványasztalánál a pesti író, meg a szegedi író. Kóbor unottan
nézegette Tömörkény pörge bajúszát. Tömörkény kedvtelve szemlélgette a
Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se
szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét, meg a buckait. A
sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette szájából a
cigarettát és odahajolt Kóborhoz:

– Kóbor úr, – kérdezte szigorúan, – süti ön a haját?

Egyébre nem igen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból, pedig Kóbor
azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt. Általában azonban olyan
gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város
felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk,
ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy
kézlegyintéssel: – Uramisten, pesti embör!

A Petőfi-társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép
felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt
mondta, sietni kell neki a vasúthoz.

– Ne bolondozz, Pista, – ráncigálta vissza Pósa bácsi, – hiszen
fölvesznek tán az esteli vonatra is.

– Arra én nem ülök, Lajos, – csóválta meg Pista a fejét. – Sütétbe nem
látja a sínöket a vasút és elcsellög valamerre.

És otthagyta a köszöntést visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak,
akik rossznéven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt és sohse akart
másforma lenni és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a
kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látja meg először a
gyémántban.


X.

Én láttam könybe lábadni a szemét, mikor meghatotta valami, amit
olvasott, de sohse hallottam, hogy gratulált volna valakinek. Vannak
született gratuláló talentumok, mint ahogy vannak köszönő tehetségek,
akik olyan virtuóz módon tudják megemelni a kalapjukat, hogy az ember
arra gondol, ezeket egy külön Isten teremtette. Belőle ez a két talentum
határozottan hiányzott. Nagy, kajlaszélű kalapját mindíg egyforma
szerényen emelte meg akár a hajdúnak, akár a kegyelmes úrnak, gratulálni
pedig egyformán nem gratulált senkinek. Ezt valami szemérmetlen dolognak
tartotta és azt hitte, mindenki olyan, mint ő, akinek mindíg
kényelmetlen volt, a szemtől-szembe való dicséret.

Olyan harmat pedig az elismerés az írónak, ami nélkül nem tud élni.
Kellett ez neki is, csakhogy ennek a harmatnak olyan mennyei tisztának
kellett lenni, mint amilyenről a rorátékon énekelnek.

Ahogy a halála után az íróasztalát összetakarítottuk a Laci fiával,
kezembe kerül a _Margit_ című regényének egy példánya. Eszembe jutott,
hogy hetek óta látom már itt hányódni a könyvet az asztalon. Ugyan mit
akarhatott vele? Forgatom a könyvet, hát kiesik belőle egy levélboríték,
címezve _Tömörkény István városi tisztviselő úrnak_. A Hecht-bankház
borítékja volt, amelyikben sürgős parancsot kap az ember, hogy a 10.223.
számú sorsjegy megvásárlása által alapítsa meg élete szerencséjét. Az
ilyesmit az ember a papirkosárba dobja. Pista ha itt tartogatta,
bizonyosan oka volt rá. Megfordítom a borítékot, hát ez van írva a
hátuljára ugyanazzal az irodai női írással, amelyikkel a címzés:

_Jaj, de gyönyörű szép regényt tetszett írni! Tisztelettel H. Ella_.

Ime H. Ella kisasszony, kis díjnok-leánya a hatalmas bankháznak,
fölírván a Tömörkény István nevét a borítékra, szükségét érezte annak,
hogy az ő kis pesti lelke fehér kendőjét meglibbentse az író felé,
akinek néhány sugaras negyedórát köszön és néhány könycseppet a történet
végén. Ime ez az a tiszta harmat, amelyik még Tömörkénynek is kedves
volt. Hol az a király, aki ilyen pro litteris et artibus-t adhatna?


XI.

Ennek a _Margit_ regénynek a megjelenésében egyébként, amely inkább csak
a Tömörkény adoptált gyerekének látszik, én vagyok a bűnös.

A háború elején egyszer oda tesz Pista az asztalomra egy nyaláb
kéziratot; azt mondja, olvassam majd el, ha ráérek. Ez a nagy
tisztesség, talán a legnagyobb, amely nekem írói életemben adatott,
többször ért. Ketten voltunk lektorai Tömörkénynek: a felesége, meg én.
Emma volt az első fórum, én a második. _Emmának tetszik_, vagy _Emmának
nem tetszik:_ ez volt az elsőfokú ítélet, amellyel a drága akta hozzám
került.

Ez alkalommal éppen valami postamunkán dolgoztam – a kultúrpalota nyári
nagytakarítási napszámos-számláit összegeztem mint történelmi okmányokat
a tekintetes tanács számára – azért megkérdeztem Pistát, sürgős-e a
kéziratok dolga.

– Fenét sürgős, – nevetett. – Lehet vagy tíz esztendeje, mikor ezt a
három struflit írtam, aztán valahogy elkeveredtek a könyveim közé és
csak most kerültek elő. Hát ha tíz esztendeig vártak, most már nagyon
ráérnek. Éppen azt légy szives mögmondani, hogy olyanok-e, amiknek
alátöhetöm még a nevemöt.

Hazavittem a kézíratokat, elolvastam őket s másnap reggel azt mondom
Pistának:

– Egy olyan szép köztük, hogy ahhoz foghatót rég nem írtál. Hanem a
másik kettő mintha nem volna Tömörkényes.

Szegény Pista annyi mindenben volt köztünk első, hogy most már sok
mindenben utolsónak látszik. Nem tudom, nem ő volt-e az utolsó ember,
akivel ilyen őszintén lehetett beszélni. De tudtam, hogy ő nem az a
fajta író, akinek éles szeme van ugyan, de a saját személye elfogja
előle a világosságot.

– Az ám, – mosolyodott el az ítéletre – magam is úgy éröztem, ez a kettő
már nagyon lecsökkent.

Azzal fogta a két lecsökkent novellát, szép nyugodtan összetépte a
szemem láttára és belehajította a papírkosaramba.

– Emezt, – azt mondja, – fölküldöm Szakács Andornak, legalább a jövő
hétre nem köll újat írnom.

Hát én nem tudom, hogy Heródes hogy érezhette magát a betlehemi
gyermekgyilkolás után való nap, hanem az bizonyos, hogy nekem kegyetlen
lelkiismeretfurdalásom támadt. Mégis csak gonoszság volt az, amit én
cselekedtem. Amit Tömörkény írt, mégis csak meg kell azt becsülni, ha
csak szemenként csillog is benne az arany. De hát ha nem is szemenként
csillogott? Hátha nem a jegecben volt a hiba, hanem a próbakőben?

Egyszer aztán jön hozzám Tömörkény Kabos Edének egy levelével. Pár íves
kis regény kellene karácsonyra az Érdekes Ujságnak, fizetne érte 1000
koronát.

– Hát a péz elkelne, – mondja Pista, – de az ördög tud regényt írni. Mit
kénytetnek engöm olyanra, amihöz nem értök.

– Megállj csak, – mondom, – nem bizonyos az. Kis gimnazista koromban
olvastam én egy novelládat a Magyar Szalonban. Biz én már elfelejtettem
a címét is, a meséjét is, de azt tudom, hogy akkor borzasztó tetszett.
Szép hosszú is volt, illusztrációk is voltak benne. Két képre még
emlékszem. Az egyiken egy kibontott hosszúhajú lány kapkod a szívéhez.
Ez csak szerelem lehet. A másikon egy hosszú puskájú erdész-féle ember
fekszik a fűben, a szívéből folyik a vér, ez csak amiatt a hűtlen kígyó
miatt lövöldözhette meg magát. Olyan regény ez, Pista, mint a
parancsolat.

Pista hümmögött, jött-ment, tett-vett, úgy látszik, családi konferencia
elé is vitte a dolgot, délután aztán azt mondta, hiszen lehetne beszélni
a dologról, de az ördög tudja most már azt a Magyar Szalont előkeríteni.

Reggelre előkerítettem neki a könyvet és elment a levél Kabosnak, hogy
mit szólna a leányzó föltámadásához, aki nem halt meg, csak alszik,
igaz, hogy már majd huszonöt esztendő óta. És mivel Kabos beleegyezett,
a _Margit_ megjelent, tábláján a legutolsó fotografiával, amit
Tömörkényről csináltak.

Így aztán mindenki jól járt. Pista megkapta az 1000 koronát, én
expiáltam a lecsökkentett kézíratokkal elkövetett bűnömet és az
asszonyok végre kaptak egy Tömörkény-könyvet, amelyben szerelem is volt.

Mert a szerelem egyébként nem témája Tömörkénynek. Ép úgy hiányzik nála,
mint Arany Jánosnál. S épen azért lehet a kezébe adni az iskolás
gyermeknek is, ép úgy, mint Arany Jánost. Talán az egyetlen elbeszélő
író a világirodalomban, aki negligálni meri Aphroditét minden
csalafintaságaival. A népszerűségnek egy biztos eszközéről mondott le
vele. Jókai, Mikszáth, Herczeg hódíthattak volna-e akkora birodalmat, ha
nem Ámor ül a bakon, jácintvesszővel hajtva a Pegazust? És micsoda
abszolut uralkodó lett volna Tömörkény, ha legalább sáfrányként bele
veszi a szerelmet írásaiba! Miért nem tette? Az Isten tudja. Az ő
alakjai nem érnek rá a _Liebelei_-re. Rendesen túl vannak már az ifjúság
virághaván az emberei s a Veronok és Etelek, ha hajadonfővel járnak még,
testetlen árny gyanánt suhannak át a napos mezőkön.

A legtisztább beszédű férfi volt, akit valaha ismertem. Egy
apáca-növendék nem lehetett szemérmesebb, mint a paraszti élet e
legnagyobb tudósa volt és nála kedvesebbeket senki nem mondhatott
asszonyoknak.

– Asszonyom – mondta egyszer valakinek, muzsikás és nótás hajnalon –
nagyságodnak olyan szép szeme van, hogy az egyiket bátran ki lehetne
szúrni, mert a másik magában is többet érne, mint másnak kettő.

Ilyen az óriás, mikor jókedvében leül a földre kis rózsaszin kavicsokkal
tiplózni.


XII.

Azt hiszem, gondolkozónak is volt akkora, mint művésznek, de a sors nem
állította olyan helyre, ahol ezt a talentumát is kibonthatta volna. Így
csak úgy végbe göngyölve maradt és házi használatra szolgált.

Az antropológus Török Auréltól hallottam egyszer az egyetemen, hogy a
legnagyobb magyar elme Kerkápoly volt, mert az csinálta a legnagyszerűbb
definiciókat. Például tőle származik az a meghatározás, hogy „a külső,
amelynek belseje van, csak annyiban külső, amennyiben belső a belső,
amelynek külseje van“. Hát én Tömörkénytől sohse hallottam ilyen
nagyszerűségeket, mégis azt merem mondani, hogy ami ezt a szentenciózus
stilust illeti, a legnagyobb magyar elmék közül való volt. Az
eszejárásában, a világos látásában és a megvilágító képességében volt
valami Deák Ferences. A paraszti aforizmákból, amelyek a könyveiben
találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet s az nagy
becsülete lenne a magyar elmének. Persze nehéz lenne kiválogatni, melyik
belőle a paraszté, melyik a Tömörkényé. A Keller Zendelvald lovagja húsz
esztendeig hordott magán egy álarcot s mikor végre levetette, akkorra az
arc úgy hozzáidomult az álarchoz, hogy nem lehetett tőle
megkülönböztetni. Tömörkény annyira bele tudott öltözni a paraszt
pszihéjébe, hogy aztán a magáét is a paraszté gyanánt adta.

Sokszor kötődtem vele efelől és rábizonyítottam a pia fraust, ami a
művészet lényege. Fogott egy témát a búzapiacon, valami paraszti mondást
hallott, feljegyezte a noteszébe, mutatta nekem nagy örömmel. Az bizony
még akkor békasó volt. Erre hallottam megint, ahogy elmondta valakinek,
hogy milyen nagyszerű dolog ez. Még akkor is békasó volt, de már kezdett
áttetsző lenni. Harmadnap múlva megint előhozakodott vele, elfelejtette,
hogy már frissiben elmondta s már akkor a lelke műhelyében átesett a
köszörülésen, csiszoláson s mire megírta, olyan tiszta hegyijegec volt,
mintha akkor került volna ki az Isten markából. És ő azt hitte, hogy ezt
így bányászta a Luklábú Pap Illés lelkében.

– Jobban szeretném, ha nem a te parasztod volna olyan, mint az eleven
paraszt, hanem az eleven paraszt volna olyan mint a tied, – védtem a
művészetét az élettel szemben, de ebben az egyben makacs volt és
meggyőzhetetlen.

Az igazság pedig az volt, hogy ő a valóság párnáján álmodott. Azt
hiszem, a realista művészetnek ez a lényege.


XIII.

Ha valamivel meg volt elégedve önmagában, az a kiválóan gyakorlati
észjárása volt, már t. i. amit ő annak tartott. Igazában pedig az ember
realizmusa csak olyan desztillált volt benne, mint a művészé. Hiszen ha
nem az, akkor nem marad itt a város cselédjének Szegeden, hanem elmegy
magyar humoristának Bécsbe. Azt hiszem, akkora úr lett volna belőle,
hogy a kultuszminiszter is ott silbakolt volna a temetésén.

Soha nem volt olyan termékeny a tehetsége, mint a háború alatt és soha
rosszabbúl nem gazdálkodott vele. Ez volt az az embarras de richesse,
ami csak a nagyon kis íróknak adatik, vagy a nagyon nagyoknak. Akkora
volt a gazdagsága, hogy nem tudott mit csinálni vele. Három-négy rajzot
csomagolt egybe _Apró dolgok_, vagy _Heti dolgok_ cím alá s így küldte
őket Szakács Andornak, aki mint szerkesztő legtöbb örömet szerzett neki
az életben.

– Nem jól van ez így, Pista – mondtam neki. – Micsoda boltos vagy te,
hogy három-négyszáz korona árút adsz száz koronáért. (Ennyit kapott egy
tárcáért.) Szakácsnak is jobb, ha négy kis tárcát kap az egy góliát
helyett. Nincs papír, nehéz neki a helyet kimódolni.

– Az neköm mindegy, – vetette föl a fejét Pista. – Ami böcsület, az
böcsület, ha neköm száz koronát adnak, azért böcsülettel köll szállítani
a portékát.

Mikor a háború harmadik nyarán az öreg katonákat is bekívánta a császár,
Pista is menni akart erővel s úgy felkészült, hogy már a hivatali
pénztárakat is átadta nekem. Mert ha pénzünk kevés van is, legalább a
pénztárunk sok. Átvettem a könyvbeszerzési pénztárt, a könyvkötésit, a
régészetit, a természetrajzit, a néprajzit, az irodait, a
bútorjavításit, a nagytakarításit, a kistakarításit a kulcsokkal
egyetemben. Lehetett az egész összevissza vagy háromszáz korona, a kulcs
alighanem több volt. Másfél napig írtam az elismervényeket, külön minden
egyes „pénztárról“.

– Csunya mestörség, – szépítette a dolgot Pista, – de tudod, ami rönd,
az rönd.

Hát persze, hogy persze. Esti záráskor átadom neki az elismervényeket; a
kincseket, amikről szólnak, majd átveszem reggel, mondom. Hát vacsora
után jön be hozzám a szerkesztőségbe.

Átnéztem otthon az írásokat, – azt mondja, – valamit kifelejtöttünk.

– No?

Előveszi a noteszát és olvassa belőle:

– A bélyegzős kiszniben van 4 darab 25 fillérös bélyeg, 18 tizfillérös,
mög 8 háromfillérös. Ezökrül is egy kis írást légy szíves majd
szörkeszteni.

– Ami rönd, az rönd, ugye? – nevettem el magam, mert ismertem a
természetét. – Ne ragasszunk rá koronás bélyeget is?

Másnap délelőtt aztán áthurcolta – fél markában – az egész hivatalos
kincstárt az ő fiókjából az én fiókomba.

– No hála Istennek, ezzel is röndbe vagyunk – mosolygott elégedetten,
ahogy rácsattantottam a zárat a fiókomra. – Most már légy szíves bejönni
egy kicsit az én szobámba.

Ott elővette a zsebéből a kulcsos karikát, levett róla egy vékony
kulcsot, kinyitotta vele az íróasztalát, annak a fiókja tele volt
mindenféle purzicsános skatulyákkal:

– Hát nézd kérlek alásan, ebben a dobozban vannak Jóska bátyám
hadikötvényei. Emebben mög sorsjegyök vannak. Ez egy takarékpénztári
könyv a gyerök nevire, ugyan akárki fölvöheti. Ebbe mög készpénz van,
ráírtam, 1750 korona. Ebbe mög a te elismervényeid vannak, amiket tegnap
adtál. Hát most már ezt a kulcsot odadom neköd, majd löszöl szíves rá
vigyázni, még én odalöszök.

– Igen, – mondom és húzom elő a papirt, – mindjárt csinálom az
elismervényt.

– Ördögöt, – azt mondja, – hiszön ez nem hivatalos.

Hát ilyen volt a realitása.


XIV.

Volt-e valami ambiciója ennek a csodálatosan igénytelen embernek, aki
sohase akart lenni semmise? Kettőről tudok. Az egyik az volt, hogy a
gyerök, a Laci kitüntetéssel jőjjön haza a frontról. És mikor Laci
hazajött a kis ezüst pitykével, akkor Pistát még kérkedni is hallottuk.
Ha az ismerősök kérdezték tőle, „hogy vagy, Pista“, mindenkinek azt
felelte:

– Ülök otthon, pajtás, egész délután, oszt nem csinálok sömmit, csak
nézöm a gyerök mejjin a kis ezüstöt…

A másik ambiciója meg az volt, hogy szerette volna megtalálni, mint
ásató ember, az Attila sírját. De már ebben nem volt szerencséje. Egy
derék alföldi város ebben lefőzte Szegedet. Attila sírját az odavaló
múzeum találta meg, csak az én tudtommal is legalább ötször már.
Legutóbb, amennyire a helyi sajtó jólértesültségének hinni lehet, az is
rá volt írva a koporsóra, – persze latinul – hogy _Attila rex_.

De ha már maga meg nem találhatta az istenostorát, beérte volna azzal
is, ha én találom meg. Azért, ha régi lovas sírokra akadtam valahol a
környéken, mindíg kijött a tetthelyre körülnézni.

Azt hiszem, az igazi Tömörkényt nem is lehetett máshol látni, csak kint,
a szabad magyar mezőn az Isten szabad egének napsütésében. Azt kellett
volna hallanotok, ahogy az átokházi pusztán beszélgetett a széllel, a
nappal, „ej, de haragosan fújsz, te szelecske“, „jöjj ki már, te
napocska, örülj ennek a szép zöld fűnek“, azt kellett volna látnotok,
ahogy leheveredett a domboldalba és símogatta a kezével a szagos zsályák
kék fűzéreit, ahogy hallgatta szeretettel a görnyedő magyarok nehéz
tréfáit, ahogy felállt a dombtetőre és nagy barna szemeiben kergette
egymást fény és ború, ahogy nézett a messziségbe, ahol az éj ráhajol a
földre és Isten lelke lebeg a búzamezők fölött! Nem tehetek róla, ha
kicsit Székely Bertalanos is a kép: ez volt Tömörkény, a költő, a magyar
próza Petőfije!

Sok-sok ilyen emlékem aranyos ködben úszik már, egy frissen és üdén fog
kísérni a magam alkonyatáig: az első közös ásatásunk emléke. Április
vége felé volt, Röszkén, Nemes Ördög György földjén, ahol avar lovasok
csontjait szedegettük ki a heretáblából. Antal, akkoriban a város
kocsisa asszisztált ennél az exhumálásnál, aki igen tanulmányos férfiu
volt, mert, mint ő mondta, egy ténybeli herceg privadinerje volt
huszárkorában és akkor igen megtanult a nagy urakkal bánni, élőkkel úgy,
mint holtakkal. Antal azon magyarok közé tartozott, akik szeretik a
választékos beszédet és _rugalmas_-nak mondják a rugós lovat és nagy
szenvedelmet éreznek, ha pipáragyújtáskor az égő masináról a _kém_
rácseppen az ujjukra. Ilyen képzett férfi lévén Antal, Tömörkény rábízta
a halott avar urakat, a _hullámokat_, amint antali nyelven neveztetnek
és engem odaintett maga mellé a pimpimpárés pázsitra.

– Gyere, ezt nézd, – mutatott rá a leáldozó nap véres ostyájára, – nincs
ennél szöbb az egész világon.

Az Isten tudja, mi érzékenyítette el, a leáldozó nap-e, a jegenyék
végtelenbe vesző árnya-e, az ősök hamva-e, amelyet reszketve szitált
ruhánkra a szél, de se azelőtt, se azután soha nem láttam annyira
lirikusnak és annyira gyöngédnek és nem tudom, övéin kívül nyitotta-e
meg valaha annyira a szívét idegennek. A fiatalságáról beszélt, a
küzdelmek hiábavalóságairól, a családról, mint az élet egyetlen
értékéről, aztán azzal fejezte be:

– Látod, nekem nem sok van hátra, mink nem vagyunk hosszú életű embörök.
Én úgy vagyok veled, mint a fiammal, – te aztán majd a Lacit szeressed
vissza, ha én nem löszök.

Föltérdelt hevertéből s ami borocska volt még az üveg fenekén, azt
megfelezte kettőnk közt.

A magyarok szedelődzködtek már, csöngtek az ásók, ahogy veregették le
róluk a rájuk tapadt homokot.

– Nene, de neki térgyelt a dilektor úr az utolsó pohárnak, – mondja az
egyik magyar a többieknek.

– Nem, emberek, – utasította őket rendre Antal a hivatalos ember
fölényével – a dilektor úr csak szembe térbetyült a nappal, hogy
szívbéli belső megindulását meghitelesítse.

És én nem tudom, a tanulmányos Antal cifra beszédjében nem
tartózkodott-e ezuttal igazság.


XV.

Gyerekkoromban lakott az utcánkban egy asztalos, aki messze földön híres
volt a koporsóiról. Olyan koporsók voltak azok, hogy szinte
megkívántatták az emberrel a beléjük fekvést. Csinosak, szemrevalók,
testhezállók, – látszott rajtuk, hogy fütyörészve csinálta őket a
mesterük.

Hanem azért nekem mégis csak az a koporsó lesz a legemlékezetesebb,
amely füttyszó nélkül készült. Valaki olyannak csinálta az asztalos,
akit nagyon szeretett s gyerekésszel csudájára sereglettünk az egész
utcából: aki idegeneknek annyit remekelt, micsoda ágyat vet majd az a
maga halottjának!

Aztán mi lett belőle? Hát mi lett volna: nagyjában összerótt,
göröngyösen gyalult, összefutott festésű deszkakoporsó, még a széleit se
tudta rendesen összepászítani a jámbor, mert reszketett a kezében a
cirkalom és elfutotta a szemét a könny.

Ilyenformán sikerült ez az én emlékezésem is Tömörkény felül.
Gyalulatlan, festetlen, cirkalom nélkül való. Sírján már rég sűrűre nőtt
a borostyán és szíve fehérségéből már ötödször hajtanak az őszi rózsák,
de nekem még mindíg nehéz róla, mint halottról beszélnem. Sokszor hallom
a köhögését a hátam mögött s egy-egy tollszáron, amely az ő idejéből
való, még mindíg érzem a keze melegét. Jánossal, az intézeti szolgával
még sokszor úgy emlegetjük az _igazgató urat_, mint élő gazdánkat, hogy
„ez az igazgató úr írása“ és hogy „az ásványos szekrényt még az igazgató
úr rendelte Rainernál“. És minekünk kettőnknek nyilván mindaddig
igazgató urunk marad, míg az öreg kulcsár elő nem csoszog valamelyik
homályos sarokból és nekünk is ki nem adja az ordrét, az utolsót ebben
az életben:

– Hét óra, urak, zárunk!

Senki tehát ebben az elüljáró írásban ne keressen tudós tanulmányt. Csak
beszélgetés ez, csöndes és meghitt, napáldozat után való, mikor
belemélázva a lámpafénybe, egy kicsit szomorúan, de már egy kicsit
beletörődötten emlegetjük azt, aki elment, ám ha koccan az ablak,
várakozva nézünk oda: hátha ő jött vissza.


XVI.

Erről a Tömörkény-kötetről kell még valamit mondanom, amelynek én
szedtem össze az anyagát, csupa könyvbe eddig nem foglalt tárcát és én
adtam a címét is, Tömörkény egyik leggyakoribb szavajárása szerint, amit
ő a szegedvidéki néptől tanult. Az erre való magyarok szokták magukat
groteszk szófűzéssel „célszörű szögény embörök“-nek mondani, mielőtt
fölvették volna a kisgazda nevet…

A szegedi Dugonics-Társaság engem még Tömörkény halála után megbízott,
hogy rendezzem sajtó alá néhai főtitkárunk minden írását és állítsak
össze belőlük egy válogatott kötetet is, amely Tömörkény minden értékét
reprezentálja, azok nélkül a gyöngéi nélkül, amiket kritikusai
több-kevesebb igazsággal szemére vetettek. Összes munkái kiadásáról ma
természetesen szó sem lehet. Szine-java dolgai összeválogatásának meg az
az akadálya, hogy a könyvei négy-öt kiadó birtokában vannak s némelyikük
még igen messze az elfogyástól. Gondolom azonban, a már megjelent
Tömörkény-könyvek újból való kiadása nem is sürgős. E kötet kiadójának
azt a tanácsot adtam, inkább Tömörkény könyvbe még nem foglalt írásaiból
adjon ki egy kötetet. Jó nehány kötet kitelne a több száz tárcából,
amelyek a legkülönbözőbb ujságok és folyóíratok porosodó köteteiben
rejtőzködnek.

Kiadó-barátomnak tetszett a gondolat, engem bizott meg a kötet
összeállításával s én úgy válogattam össze az anyagot, hogy benne legyen
az egész Tömörkény, indulásától távozásáig. E kisérlettel nemcsak azt a
széleskörű közönséget akartam szolgálni, amely örömet keres az
olvasásban, hanem azokat is, akiket Tömörkény téma gyanánt is
érdekel.[1]

Móra Ferenc.



CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN NOVELLÁI.



Két vénség.

Minden reggel elvisz az útam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén
koldúsember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal
könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót s ez
előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy
fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni s ekkor véletlen elment
mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes
kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak
hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint
megköszöni és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a
zsebbe, a kalap a fejre kerül s amint jön újból valami jótét lélek,
megint köszön az öreg.

Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája
kopottasan rendes s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt
óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth-katonája volt. Ám
Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket s a külső dekorációt
ennélfogva a nagyszaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az
öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül
bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer
meghalt már belőlük s még ötezer néhány száz él, aligha mese. Nálunk is,
aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak,
mind résztvett a szabadságharcban. No mindegy. Az is szép dolog s ha
valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldús legyen, miért ne
tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindíg hatással van.
Katonaviselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldúst látnak az
utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe
nyúlnak pénzért s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem
volna katonasapkás – pedig úgy lehet, sohasem volt katona és korcsmai
verekedésben törték el a lábát.

Az öregről sem lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen
kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van elmarad, nyáron nem
várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét s
olyan léptekkel ballag hazafelé, hogy ha fejedelem volna, azt írnák
erről, hogy fölöttébb ruganyos.

Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak és
méhek dönögenek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz
méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik
öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember
lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott
rajta, hogy dologból jön s dologba megy.

– Jónapot kévánok – köszöntött s fölnyúl a kalapja széléhez, ami
tudvalevőleg mindig tisztesség.

– Adjon Isten – felelte a medáliás. – Hova mégy?

Amaz láthatólag megörült a szónak.

– Majd csak ki ide a partra – mondá. – Hát kend?

– Gyüvök innen belülről é…

Egy pár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz
munkás és az egyenesebb öreg koldús. Az utóbbi azután félre nem
ismerhető fölsőbbséggel így adta föl a szót:

– No. Hát hogy álltok otthun?

A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta s
csak állt egy-egy darabig.

– Tudja az isten – sóhajtotta. Ténförög az embör a világban, jár
előre-hátra, hogy mőre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad
mindig. Éppen csak hogy vagyok.

– Hát otthun?

– Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska
vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy
keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon,
tudja kend.

– Tudom.

– Mán csak – folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás –
addig, amíg dógozni tudok, addig dógozok. De mán ez se mén sokáig. Nem
köll mán úgy az étel, mint ezelőtt. Ami vasláncot még most két
esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert
hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy
fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm.
Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza
(mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem t’om mi lössz
velem. Az asszony úgy is möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a
doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én – mög a két kis onokám, mert
kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küssebbik.

Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A
medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér
szakállát:

– Baj, baj.

Akkor azt mondja a munkás:

– Hát kend, hogy van?

– Nono – felelt amaz. Vagyok.

– Most is ott lakik kend, ahun eddig?

– Ott, mondta. – Jó hely ez nagyon. Az igaz tudod, hogy az udvarba esik
mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.

– Virágos… – szólt búsan a másik.

– Nem. Csak veteményös. Mán, hogy ami idejére kikel.

– No az szép hely. Nem licitál kendre sönki?

A koldús nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt
nevetett.

– Hohó – kiáltotta – ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod
a múlt hétön is, hogy möghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap
heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak lé téjját neköm a
gazdátúl.

Az ingujjas csodálkozva nézett reá.

– Téjját? – kérdé.

– Azt – adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: Van egy
kis pézöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát
nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a
szívességükkel.

A munkás elborultan tekintett végig a koldúson. Nem szólt semmit, csak
kezelt vele s útnak indúlt. A munkás, négy élet gondjával a vállán,
meghajolva és lassan, a koldús ellenben keményen lépdelt és a botját úri
nembánomsággal ütögeté a földhöz.

(1895.)



A kimutatáson.

Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta
Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén
mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak.
Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván
urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem
vénhedett s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a
puskát, azt lehozta a levegőből s ily módon vadgalambjáráskor gyakran
cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél
valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy
a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál,
a konyhában segédkez s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik.
Fiatal korában sokfelé cselédeskedett s nagy táblákhoz terített annak
idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a
nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették s a valóságos savanyú
lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki
valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát
a világban.

E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az
öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami
nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én
Istenem, mi lesz hát a világból, ha már az e fajta parasztikus nép is
útra kel, bilétát vált a vonalra s utazik a vaskocsin messzire, mint
akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a
szóbeszéddel, hanem ha már egyszer neki indultak, el is mentek a tött
helyre s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét
végire hazakerültek.

Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy
akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika
húz. Mert az könnyen egymásnak szalad és a vasvonalon nem lehet egymás
elől kitérni.

De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember,
amit a tulajdon szemeivel lát), ime megjöttek a messziről. Ez nem kis
érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen s az asszonyok azonnal
beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a
többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.

– Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra, szóltak büszkén.

A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra
nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy
a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van
nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az
adóintő cédulát.

– No csak ne beszéljetök, mondták azután, – estére majd meghallgatjuk,
hogy mit láttak.

Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a
malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, mert hogy az úton az mind
kifogyott.

Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy
bottal meg a feleségével.

– Adjon Isten jó estét, szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta
most királyok és országurak közül jött haza.

Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja
barátságosan:

– Adjon Isten, öcsém…

Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Színtúgy az asszony sem. Az
a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.

– Hát möggyüttek kendtök? – kérdezi Sántáné.

– Az ám, feleli az asszony.

Eközben a kutyák odakint támadnak s amint kitekintenének, látják, hogy
Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsittul, Thurzó bejön, utána az
asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt
esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincsetlenség az istenadtákon. A
szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kivánja be a jó estét s
félrehúzódik.

– Ej no, mondja Bertáné, – de elbujsz. Elférsz még itt a padon.

Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy
keressük is a dolgot) nagy tisztesség.

Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az
udvarban árnyék van s a napsugár csak az eprek, jegenyék ágai között
szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával,
amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a
szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András.
Egyszer pedig Thurzó Zakar asszony föláll a kis padról.

– Hova mégy? kérdezi Bertáné.

– Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.

– Már miért?

– Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet
adnék, feleli a Valér.

Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.

– Jaj dehogy, dehogy, mondja. Aki előbb jön, azé a jobb hely. Ugy volt a
vonalon is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is,
aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.

Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de
az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s
hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.

– Ugy ám, folytatja. – Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki
egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.

– Az jól is van úgy, mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a
dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.

Most, miután Károlyiné is beérkezett és csakugyan a kis szék jutott
neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ez
irányban s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán
hirtelen így szól:

– Ott voltunk ép akkor is a kimutatásba, mikor a király kinyitotta a
kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle
kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy
tulongott a nép, hogy oda sömmikép be nem férhettünk. Mert én is vittem
a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is, hogy el nem
hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.

– Aztán nem tévedtek el kendtök? kérdezi a Sánta Imre.

– Nem ám, válaszol büszkén az asszony. – Az állomáson gyütt elébünk egy
hordász úr, hogy aszongya ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a
Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: „Hajja kend, otthun egy
pöngőért mindaketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?“ Majd oda
tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre
mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a
kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy
csuda. Mert ép akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj…

Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább
szótalan a dohányt.

– Hát aztán? kérdik megint.

– Hát aztán, folytatja Bertáné – voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy
csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kendtök, de már úgy
üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak
a hordász urak, de mondom, neköm nem köll, mert eltudok én mönni magam
is.

– Hát a kiráj szobája?

– Sz be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek… Nagyon sok úrforma
katona van ottan…

Így beszélgetnek. A nap lement s az útszéli jegenyék között előáll a
hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak
eleség után.

Sánta Bertához fordul:

– Hát kend semmit se beszél arrul, amit látott?

– Elmondta már az asszony, feleli Berta, tömve a pipát.

– De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? évődik tovább
Sánta.

Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé a szemével s azt
mondja:

– No az igaz. Mert azonfölül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat
láttam odafönt…

– Óh, hogy a sátán hordja el a kend haját! kiált föl a felesége, kendnek
még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött
vékonyságon?

Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább
évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.

– Már akár hordja, akár nem hordja, feleli, – de ez így van. Mert nem az
a szép, ami szép: ami tetszik az a szép.

Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.

– Ejha, mondja – hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még
egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már
kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha
jutott volna kendnek valami bárókisasszony? Ugy van a nótába is, hogy ép
az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?

Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi.
Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva.
Hanem aztán csak végig sodorítja fehér bajuszát és mosolyogva szól öreg
társához:

– Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.

(1896.)



Vásárállás.

Haladunk kifelé a sógorral a baromvásárba, mert mink most lóvásárlásba
vagyunk elegyedve. Ló kellene, amelyik jó volna, szép is, futós is, de
szelíd is legyen, mert egy istállóban fog lakni a tehenekkel s azok nem
tűrik a garázda lakót, – de azonfölűl olcsónak is kell e lónak lenni,
mert nem olyan világ van, hogy a pénzt drágaságokra lehessen pazarolni.
Csak szűkecskén, lelkecském. Ennélfogva gyalog megyünk, bár a villamos
mentén. (A tótok is így utaznak vasúton, mégis megvannak.) S mert ketten
megyünk, egyre-egyre úgy is csak a feleútja esik. Jól van az így nagyon
elrendezve, hogy ilyféle számításai vannak a szegény embernek, mert
ezekből vígasztalásokat szerez. Haladunk hát lovak, borjúk és ökrök
között. Jó por van, jó napsugár is van, e kettő együtt jár s az egyik
kellemességéért el kell viselni a másikat.

A vásárban aztán ki is kerestük négyezer társa közül azt a lovat, amely
épen nekünk kellett. Ezért kell előbb végigjárni mindet kétszer is, hogy
az ember épen ahhoz jusson, amelynek már akkor, amikor elindult az
istállóból, az volt a sorsa, hogy majd ez meg ez a bizonyos ember vegye
meg. Ellenkező esetben nem olyan lóhoz jut az ember, amely neki
rendeltetett s az ilyen vételen soha sincs áldás. Az olyan ló lesz, hogy
a vétel után félórával megbánja a vevő, de kései bánkódásnak már semmi
haszna sincsen. Mi azonban épen olyanhoz jutottunk, amilyen kellett.
Hetven forintot kért érte az oláh, aki árúlta, igértünk huszonötöt s
megalkudtunk ötvennyolcban s kifizettük. A lovat hazavittük, a passzust
átírattuk s az oláh kijelenté, mint ez már szokásos, hogy megcsaltuk egy
forinttal, mert még az a forint is neki járt volna. Azt a tiszteletdíjat
értette, amelyért az állatorvos megvizsgálta a lovat, hogy egészséges-e.
Mondtuk az oláhnak, hogy majd őt is megvizsgáltatjuk az állatorvossal,
ebbe azonban nem egyezett, hanem elköszönt.

A dolog így most már rendben van s lehet kódorogni. Eddig is kódorogtunk
ugyan, de munkában kódorogtunk, ezentúl azonban szabadon kódorgunk a
vastag zöld füvön. (Ilyen szép szőnyegje semmi más gyülekezésnek nincsen
csak a baromvásárnak.) Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan
melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a
kisafája nincs úgy odaszegezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt
azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell
húzni, mint a másiknak. A szeg, amin a fa mozog, nem szeg, hanem egy
darab vasból készített kalapács, amivel, ha útközben a kocsival baj
esik, mindjárt javítgatni lehet. Ilyen furfangos a sváb, pedig csak
strimfliben és papucsban jár az istenadta. A kocsik a csodálatos vékony
kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van külömbség. Amelyik előtt
szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy
vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább oláh gazdát jelent.
Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig.
Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában
olyan embert keres, aki nagy bankót kisebbre tudna váltani. Nem igen
talál, mert akkor majd az szaladgálhat megint váltani, aki elváltotta.
Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak épen abban látszik meg a
szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül.

Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök
valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem
beszélnek, mert bolgárok ezek Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni
szokták őket: bogarak. Ugy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni,
hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a
bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként
hogy se keleti néphez, se lovonjáró néphez a szűk nem is illett. Csak
későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi
forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy
áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.

Van módom benne, e sokadalom öt-hat ezer emberén végigtekinteni. Látni
lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel
hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a
hófehér ruhára varrott fekete paszomántokkal, a bolgár teljesen
magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is.
Csak ép a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak
imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött
gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránkint valami
pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan mint a
Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel s kilátszik alóla a csizma
szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a
divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy külömb legyen a
többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál s a többi utána ment.

A divat itt is csak így készül. Ki hinné, hogy a pusztai emberek között
akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle
is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne,
amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem
vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor
paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van
rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van s bizony már a pusztai
legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról s büszkén jár benne,
mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel.
Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden
pusztai legénynek s embernek ilyen ujmódi csizmája lesz, az úrféle
bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos.
Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos.
Akkor válik azzá, ha majd a mienk is hordja.

Bár erről úgyis hiába írkálunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden
ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett
tanácsosabb, ha a sátorok közé megy az ember, amelyek alatt már sok
magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá
ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember
muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon és még mindig sújtja az
átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost s
egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne
menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja mely faluvégről. Ide
se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a
bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár.
Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt.
Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden
tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de
mostanában a kis kutyáknak is ezt a nevet adják.

A harmadik sátorban mégis megtaláltatódik a magyar banda. Két ember az
egész, de mégis csak banda, mert épen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik
a klárnétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret,
egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz,
pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legföljebb ha ilyen vásárokon
látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni efajta egyszerű dolgok iránt.
Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek
neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint, hogy
köszörűkő van is benne. E fölött húrok vonulnak, rézből, acélból és
birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a
fejüket.

Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű,
csak a nótát kell ismerni és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös
egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a
fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak s
velük ép azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket épen
akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különfélekép reszeli ki
belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kiséret aztán a klárnéthoz, mit
inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a
húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan
honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike épen beleillik a nótába.
És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a
szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a
zongora?

A népek hallgatják. Mondja is ám a klárnét meg a tekerő a pusztára
városi cselédkedéséből kalapos dáma gyanánt visszakerült leány nótáját:

  Most gyüttem Szögedébül,
  Abbúl a hirös nemzetségbül.
  Kalap van az én fejemön, nem kendő,
  Én vagyok az igazszívü szerető.

Szép az ilyesmi. Bicskafokkal kedvvel dobolnak a söröspoharak oldalán a
népek, hogy adjanak még. Fiatal bolgár család jön be a nyíláson, asszony
meg ember. Nem udvariasságból van ez így írva, hanem mert tényleg az
asszony van elűl eresztve. Magyarnál az ember jár elűl, van is ebben
igaz sok. Mert lám, hogy az asztalok között hely után most az asszony
előzködik, annyi szem pillantását kénytelen fogadni, hogy belepirulna,
ha már egyáltalán pirosabb lehetne. Csak utána aprózkodik a zömök
vérbeli vér az ezüstgombokkal. Sugár szentesi legények, kiknek férjuram
karszügyig sem ér, mosolyogva tekintenek rá, széles tuskó lábain azért
csak nyugodtan biceg be a bolgár, mivelhogy az ő válla meg azokból
hármat is elbir. Leül a menyecske a sok szép katrincában, de biz
bármennyi sok is az, csak kötő az és semmi más, melynek egy része elül
lévén, más része hátul lévén, térdig csak a csinos egy ingben marad a
lelkem. Szép az ilyesmi is.

Továbbá svábok is jönnek, helyet keresvén ezen a szép vidéken. Délfelé
jár az idő és minden sátor telik már. Szorongani kezdenek a padokon és
Buza uram, a sátoros, egyszerű felszólítást intéz a népekhez, mondván:

– Aki rég itt van mönnyön haza.

Buza uram ezt minden vásáron elmondja és a népek minden vásáron nevetnek
hozzá, hogy ejnye de játékos a tömérdek gondja közt is. A sváboktól
pedig kérdi, hogy kell-e pecsenye nékik. Pecsenye nekik nem kell, mert
azt hoztak magukkal, ki is rakják a tarisznyából. Bor kell; de hogy a
bor? Biz az negyvennyolc krajcár. No az drága, az sem kell. Hát a leves
hogy egy fazékkal? Az tiz krajcár. No hát, az kell nekik. Ej de jó
leves! No még eggyel. A sátoros a fejét csóválja e csodálatos vendégek
fölött. Ha sok ilyent adna az Isten, el is vihetné az ördög azonnal a
sátrat. Azt mondja egy vékony, de igen vékony sváb ember: Ham nejn ur
kritten pisz to hájt in da frü, un jec hama vida nejn c’reitn in da
nacht. E szerint mégis csak van némi joga ennek a papucsosnak ahoz, hogy
kanalazza a levest. Tizennyolc óra lóháton: ez elég volna egy magyarnak
is.

Jönnek ám azonban befelé a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők
elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor
telik kedve. Jönnek különfélék a nyomorúság azon százalékából, kiket a
statisztika feltétlenül e világbeli élethez rendel: egyik süket, másik
vak s mint a dorozsmai nóta mondja: neki mén a másiknak. Jön köztük két
mankón egy lehetősen széles ember. Nincsen ennek az embernek semmi baja
sem egész felső testében. De még egyik lába is tökéletesen rendes. A
másik is, de csak térgyig. Azontúl kezdve el van aszva. Vékony, miként
az esztendős gyermeké s bármely erős ember három ujjal ketté tudná
roppantani. Nyomorúságának e részét két mankón meztelenül hordozza az
ember és gonddal van rá, mert hiszen lábszárának e mód fölött való
elsoványodásából él ő (s úgy lehet: otthon hat gyerek). Közben az
asztaloknál mindenki eszik, mert dél van. Nem tagadom, de igaz lélekkel
nem is tagadhatom, hogy jól esik az étel a sok csavargás után: pedig e
nyomorék ember hordja ám az aszott lábát az asztalok között körös-körül.
S lám azért tarisznyáznak mindenütt és krajcár szedése szempontjából
mindenki a zsebébe nyúl, mikor a koldus szótalan előtte megállván, reá
tekint.

E mondás igazsága alól mindössze a svábok veendők ki, mert azok mit sem
adtak, de még rajtuk fölül is volt egy magyar, ki semmit sem adott. Ez
bizonyosan rossz vásárt csinált.

– Hát – mondta – úgy járjon az embör keze örökké a zsebbe, mint a kútba
a vödör?

Nem felelt rá senki. A pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus
jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatszanak az áldások, miket
a lábatlan kíván. Ő elkívánta mindenkire az áldást és Isten segítségét
kérte mindenkinek a munkájára külön-külön. Csöndben szokás ezt hallgatni
s csönd is van ilyenkor. Mígnem egy ember a nagy némaságban a fogai közé
dugja a bicska hegyét és amellől így vél:

– Ennyi áldás mögér egy pézt…

Az egész sátor fejbólintása tanu rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt,
egy kis pénzt megér.

(1897.)



Almaszüret.

Az almafa fiatalkorába zsenge, játékos és bohó állat. Ilyenkor még nem
gondolkodik komolyan, csak örül az életnek, a harmatnak s fényes,
világos leveleit gyermeki szeretettel terjeszti csókra a napsugár elé. A
gazdája őrzi, karózza, hernyózza, ha ráér, locsolja is és különféle erős
táplálékot ad a gyökereire, gödröt is csinál az esővíznek a fája körül:
az almafának mindez tetszik és érte adózik a gyümölcseivel. Így élnek ők
ketten, a fa meg a gazda, egymást kölcsönösen támogatván.

Később, idő multával kezdi észrevenni az almafa, hogy a gazda szeretete
az ő irányában meglappadt. Nem úgy van már, mint azelőtt volt. A
kedvezgetések elvesznek s eltünedeznek. A gazda más, fiatalabb fákat
kezd szeretni, azokat ajnározza, karózza, árkolja, emerre pedig már nem
sok ügyet vet.

– Elég erős vagy már, – gondolja, – hogy a magad lábán is megélj.

Legfölebb megnyírja olykor, amit emberi nyelven tisztogatásnak neveznek.
Fiatal hajtásait, sarjait, amit a fa legjobban kedvel, ollóval lemetszi,
bicskával, fűrésszel levágja – s ezt ő tisztogatásnak nevezi ama fa
irányában, amely neki annyi időn által rendben és becsülettel
szállította ízes gyümölcseit. Amiket a gazda leszedett, belőlük jól
lakott, a gyerekeit is vele étette, a csumáját a kutyának vetették, hogy
megegye, az egészen hitványosát a disznónak adták, a félig férges javát
levágták, megszárították bagolytüdőnek s eladták a városi kofáknak s így
pénzeltek a fából, amelyet elhanyagoltak, nem törődtek többé vele, hanem
csak nyírbálták és tépték, ahogy legjobban a hasznukra esett.

Az almafának ebben az időtájban kezdenek az érzései föltámadni az ember
ellen, látván a tulajdon maga kifosztását. Ilyenkor meggondolja a
dolgot, az egész életét. Védekezni kezd. Már nem fordítja többé minden
erejét arra, hogy minél több gyümölcsöt juttasson a gazdának, hanem az
erejével inkább magamagát erősíti. Vastagítja a tulajdon törzsét, hogy
ki ne dönthesse mindenféle szélvihar s nagy, hosszú, lombos ágakat
nevel, amelyek sátorformán hajolnak a homok fölé s nem engedik be a
napsugarat az alattuk levő szőlőtőkékhez, hogy azok se teremjenek a
gazdának.

Mint ő maga sem. Az öreg almafa látván a viszonyok változását,
elhatározza, hogy ezentul csak minden második esztendőben terem. Meg is
tartja, szigorúan és konokul. Ha az egyik évben termett, a második évben
nem ad semmit. Gondolja magában: úgy kell a gazdának. Nagy szocialista
az öreg almafa és sztrájkol.

De nem kell hinni, hogy csak egymaga teszi ezt. Az almafák szervezett
szocialisták és tömegsztrájkokat csinálnak. Ha megkötik magukat, nem
terem egy sem. Dús leveleik között csak nagy elvétve akad egy-egy
gyümölcs, az is férges, színetlen, gyámoltalan. Aki ilyen nyarakon nézi
az almafákat, nem tudja megérteni, hogy minek is ültetik, mikor, mint
látnivaló, semmi haszna sincsen.

A másik esztendőben kell azonban megnézni e haszontalan kötözködőket,
hogy mit művelnek, ha jó kedvük van. Ha mérgüket a gazdán már
kitöltötték s a jobbik eszükre térnek. Mikor kezdik belátni, hogy
valamit csak nekik is tenni kell, mert különben fejszével esnek a
derekuknak. Pedig az almafa szeret sokáig élni. A jó homoki földben,
bármennyire bolondos is az alföldi, hol nagyon hideg, hol nagyon meleg
az időjárás, hatvan-hetven esztendő nekik meg sem kottyan. Az őszi
baracknak a fája tíz év alatt mond bucsut a földi életnek s a tűzre
kerül, a hatvan éves almafa pedig, mint mondani szokás, erőteljes
férfikora delén áll s amelyik esztendőben nem sztrájkol, több rajt a
gyümölcs, mint a levél.

Mint az idén is, mikor szüretje. Mert nemcsak szőlőszüret meg
krumpliszüret van, hanem van almaszüret is. A dús fás szőlőskertnek
bájos képe, nevető tekintete van ilyenkor. A régimódi szőlőben sok a fa.
Az újabb elmélet ennek ellene mond s fölállítja a maga vagy-vagyát: vagy
szőlőskert legyen a földből, vagy gyümölcsöskert, de a kettőt
összekeverni nem szabad. Mert a fa alatt nem terem szőlő. Ez sokban
igaz, így aztán sok helyen csak az őszi barack fáját ültetik a szőlőben
el, mert az olyan kicsi is, ritkás is, hogy úgyszolván semmi árnyékot
sem vet.

De a régi módi gazdálkodás másként gondolkozik. Azt mondja, hogy igaz
ugyan, hogy a szőlőtőke a fa árnyékában kevesebbet terem, mint különben,
de hát azért van eset rá, van oly esztendő, hogy a nemfás szőlő sem
terem. Azután azt mondják, hogy a nem fás szőlő csak gazdag embernek
való, akinek van heverő pénze. Mert a szőlőre tavasztól őszig folyton
csak költeni kell s pénzt csak újborkor lehet belőle látni. S a munkája
egyre több. Valamikor csak a nyitás, kötözés, a kétszer való kapálás,
szüreti munka, meg a döntés volt. Ma ott van a karózás, kapálni is
háromszor kell, locsolni is háromszor: hogyan birja mindezt ki őszig
bárki is. Folyton csak szedni elő a pénzt a zsebből, bele meg nem tenni
semmit?

– Csak a mesében vannak olyan tarisznyák, hogy mögteröm benne a tallér,
ha nem is rakják bele, – véli a régimódi gazda.

A gyümölcs azonban már korán jövedelmez, lehet vele piacozni. Elsőnek
jelenti magát a cseresznye a földi eperrel, azután megérkezik a meggy,
jön utána a barack, nevetni kezd a nyári alma, utána haladnak a kacsal-
és sárgakörték, vele csaknem együtt a szilvák, azután sereghajtóul az
őszi almák, amik télire eltenni valók, minél fogva téli almáknak is
neveztetnek.

Hát ezekből történik a pénzelés és ez a gyümölcsféle segíti a gazdát
abban, hogy hízlalhassa a szőlőt, amely majd csak akkor ad pénzt, mikor
már közel jár az idő ahhoz, hogy a hó leessen. Mert, mondják az emberek:

– A szőlő sokáig hál kint. Már minden betakarodott födél alá, a szőlő
még mindig kint van, még mindig nem ad semmit, csak várja, egyre várja a
pénzt.

És a pénzt bele kell tenni. Akármennyi fáradsággal jár, bele kell tenni.
Adja neki az alma, meg a többi. Ez olyan takarékpénztár-féle, mint a
malachízlalás. Amennyibe a malac főlhízlalása belekerül, ugyancsak annyi
pénzért hízott disznót is lehet venni a piacon, de hát hol van annyi
pénz egyszerre együtt? Emígy meg, naponkint a garasok valahogy csak
beletehetők a tisztelt malacba, akárcsak perselybe: nem hiába van
malacformája ennek is.

Azután meg azt mondják: ha gyümölcs nem terem, terem a szőlő. Ha a szőlő
nem terem teremni szokott a gyümölcs s mégis valahogy át lehet kínlódni
a rossz esztendőt. Ezért szeretik nagyon termelni és leginkább az alma
az, amelyben régtől fogva a kedvüket lelik. A nép nyelvén ennek is van a
legtöbb neve, amik már a régi szőlőkben ismeretesek voltak. Szilvának,
baracknak valami ötféle nevét ismeri. Potyókaszilva, kékszilva,
lószeműszilva, magbaváló. A barackba ott van a koraérő, az őszi, sárga,
a kopasz, a duránci. A körtében a borízű, a búzával érő, a császárkörte,
nyakaskörte, tojáskörte, dámakörte (ez bizonyára olyan finom, hogy csak
dámáknak való). De már az alma több neveken tisztelendő. Ott van a
borízű, azután a nyári selymös, az őszi selymös, a szercsika. Azután jön
a szentiványi alma, a Jakab-alma, a pogácsa-alma. Meg még jön a
juhfarkalma, a véralma, a dallosalma, az aranyalma. Öreg szőlőkben ezek
szoktak a termők lenni. Ami idő előtt leesik a fáról az faalj-alma, amit
pedig az oláhok szoktak tutajokon hozni s vékaszámra mérik, azt teljes
megvetéssel fűzfaalmának nevezik, mert olyan keserű-savanykás, mintha
fűzfán termett volna.

Mikor aztán mind ez a soknevű almafa egy esztendőben egyszerre teremni
kezd és még azután dúsan termő a szőlő is: ez a látványosság a legszebb
festett képpel fölér. A szőlő is már tarkulásban van, a fákon pedig a
színek tömérdek változatában hevernek egymás sorában gyümölcsök és
levelek. Alul a sárga homok, felül a kék ég fehér bárányfelhőivel s az
égi bárányok között lassan sétál a pásztor, a „szárító csillag“: a nap.

A gazda lelke ilyenkor örömmel és aggodalommal teli. Amiként az öreg
Budaváry fordította a nagy görögöt: kétfelé gondolkozik szőrös mellében.
A szőlőnél az bántja, hogy sokat, nagyon sokat igér ugyan, de nem lesz-e
épen emiatt rossz és gyönge a bor? S akármilyen lesz is, nem szalad-e a
sokasága miatt nagyon le az ára? A gyümölcs tömérdeksége meg egyenesen
ijesztő. A szedés, kosarazás, tisztogatás, zsákozás, fuvarozás, piacozás
sok munkája jár vele, ami mind pénzbe kerül, az ára pedig alacsony és
leszáll. Van, aki fölsóhajt:

– Az Isten áldja mög ezöket a fákat, de sokat adnak…

Hát bizony, a sok néha több az elégnél. A termés aljább részével még
csak piacozni sem érdemes, ilyenkor a lovak az urak, mert széna után
gyümölcsöt kapnak konfektnek.

Egyedül csak az öreg Vetró Soós János maradt nyugodtan, miután öreg
lévén, tapasztalt is. Ő inti a panaszkodót, mondván:

– A nincsenre köll haragudni, nem a vanra.

Hát jól van. A tanyaudvarokban a kocsikat este elkészítik az útra s a
fáradt emberek ledőlnek. De amikor az éjfélt üti a sétálós óra, megint
talpon vannak. Amazt úgy hívják: elkászolítás, emezt pedig: kászmálódás.
A lovakat fogják be, előbb megitatván. A János szokott piacozni, de a
János most nem hajthatja a lovakat, gyümölcsszedés közben fölborulván
ugyanis a taroglyával. Az ilyen kétlábú létrának valamelyik ága ha
beleszakad a homokba, könnyen feldől. Szélesebb talpát kellene neki
csinálni. Télen volna erre ráérős idő, de télire elfelejtik s a jövő
évben, ha lesz mit szedni, megint fölbukik a János vagy a Mihály a
taroglyával.

Különböző messzi tanyákból éjféli sötétben indulnak el a kocsik, hogy
idején a piacra érjenek. Lassú és unalmas dolog ez, csak lépésben lehet
menni, hogy a gyümölcs a kosarakban össze ne törjön. Hajnal van mire
beérnek, igyekezvén jobb helyet szerezni a kocsisorok között. A fődolog
minél hamarabb túlesni a vásáron, azután haladni hazafelé, mert annyi
maradt még a fákon, hogy meg sem látszik rajtuk, amennyit már leszedtek
róluk. Hát veszik, veszik, leginkább a „szödők“. Szödőnek neveztetik az,
aki nem a maga számára vásárol, hanem megvesz mindent, amit csak lehet,
hogy azután vasúton küldje idegen országokba. Ez esetleg jobb árat is
ád, mint más, de fődolog, hogy a gyümölcsön egy szikra törődésnek sem
szabad lenni.

Hódi Pál irigyen mondja a szomszédjának, Sánta Pálnak:

– Kendnek mindön kosarát mögvötte a szödő. Kendtök nagyon értenek a
kosarazáshoz.

– Én nem, – feleli Sánta, kászmálódván már, hogy indul hazafelé. – Én
csak szödöm, mög hordom be a kamrába. Az asszony kosarazza.

– Kend szöröncsés a feleségivel, szomszéd, – véli Hódi. – Kend boldogul
vele.

– Hát, – mondja Sánta némi büszkeséggel, nem mondhatom, hogy nem… Az
embör ne lögyön kocsmás mög kártyás, az asszony ne lögyön nyelves,
aztán… aztán hát ebben van mindön.

Hódi most már egy kicsit gúnyolódni szeretne:

– Kendtöknél talán soha sincsen pörölés? – kérdezi.

– Hát, – felel a szóra Sánta, – nem mondhatom, hogy nem. Kés, kanál nem
esik csördülés nélkül. De ha én mérges vagyok, az asszony vöszi a
kosarat, aztán kimögy a földbe. Ha az asszony haragos, én kimögyök az
istállóba.

Hallgat egy kicsit, majd hozzá teszi:

– Mert a fődolog, hogy gyújtat ne lögyön a házastársak között.

Már indul is Sánta hazafelé. Az emberek, akik még ottmaradtak, sűrű
fejbolintások között néznek utána, mert valóban úgy áll a dolog, hogy
csak gyújtat ne lögyön a házastársak között.

(1899.)



Történet a gyermekről.

– Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? – mondták tehát az emberek,
látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok
is súgdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig,
ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.

A Viktor leány, meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely
oly gyakran megesik s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz
s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen
ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a
fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn, állatlegeltetés közben, azután
pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.

Mert bár János apja – az egész ügy alapja itt kezdődik – a vagyonról
táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott,
azért János is csak úgy elment napszámba máshoz, dologra, mint a többi.
Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a
munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az
ember a kezét és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik,
valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke
hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen
mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból
vergődött elő s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit
tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával
töltötte el az Ur iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de
másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és
küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi
boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy haladjunk a korral,
miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a
halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást
szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt s annak idején
fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló
tanokat. A belterjességtől ijedt meg; nem tudta, mi az a bel s mi az a
terj: a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De
volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végkép, csak hallgatta megint
tehát s utóbb boldogan, mosolyogva állapította meg, hogy voltaképen
kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy
belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új
eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.

Nőtt is a fa és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz.
Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt
nekik egy s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a
Viktort. Komoly idők voltak ezek és lelki keserűségek árnyai borultak e
szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden
botnak két vége van s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a
Viktor afféle nincsetlen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába,
akkor küldik el, amikor akarják s mondta János apja:

– Ugyan hova gondolsz, János?

– Hát pedig már csak így gondolom, apám – mondta János szomorúan, mert
tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.

Az öreg ember végignézett a fiún s kurtán mondta:

– Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.

János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit,
hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni,
utána óvakodott és ott mondta neki:

– Édes szülő anyám segítsen rajtam.

Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek
tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben
a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ
volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is
értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt… De most?
Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők
sem voltak még pap előtt s lám, már mégis…

Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a
meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött,
hogy az voltaképen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan
kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:

– Baj van, János – mondta.

– Micsoda? – mondta az öregebb János.

Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy
őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy
darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az
ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek. János gondolta, hogy
bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja s utána
rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még
nem látott mióta élt, keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez
támasztott szénavonó után és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.

A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az
asszony és rángatja Jánost:

– Te! Apád ellen!

Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal,
elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig
komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll
meg a homokban; ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva
elrejtse égő könnyeit.

Aznap nem ettek. A másnap sem hozott valami különösen jó időt, a gyerek
nem ment be a házba s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa,
akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje, csaknem birokra
mentek, de azután amaz azt mondta neki: – „Előbb csinálj rendet ott,
ahol bajt tettél.“ Belátta az igazságot, haladt az útjában tovább, de
abban sem volt köszönet: Viktorék szegényes vityillójában az apa
szemrehányásai fogadták és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.

– Hát a gyermek? – kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem
szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki
viharok megviselték. – Hát a gyermek? – kérdezte ismét és a szomorú
Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon,
itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a
lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a
falnak s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor
apja a szobába és azt mondta Jánosnak:

– Eredj innet a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad
már.

– Jól mondja, kend, – sóhajtotta János, – csakugyan a pokolba mék, ha
hazamék.

Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák s
ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is
forgatta elméjében sorsát, hogy mit tevő legyen. Apját már el tudta
volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke
arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját.
Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő
végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután
ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így
volt, mégis megélt.

Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az
apja:

– Hallod-e, János?

Azt mondja emez:

– Nem hallom.

– De az apád teremtésit, – véli az apja, – most énnálam van a szénavonó.

Elkeserülten feleli a sötétben a legény:

– Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.

– Ne bolondúlj, János – mondja az öregebb János. – Holnap korán befogj,
aztán megyünk Viktorékhoz.

Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal:
édes, tanító apám, de sötét van, az öreg pedig már a homokban
ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt
álmatlanúl alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar,
de elinti, mondván:

– Ne bánd.

A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok
ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorékhoz,
mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól
van. Oda is érnek, mint már ez szokásos és a kevély ember a fiával a
házba megy.

– Hol a gyermek? – mondja.

– Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.

– Az én unokám a lelencházban? – mondja a megtört kevély ember.

Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig a házig a városban,
ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak s az irodában
az úrfélétől a gyermeket kérik. – No az nem úgy megy, olyan gyorsan, –
mondja az úr, – hanem hát mi neve van a gyermeknek.

– János, – mondja halkan Viktor.

– János. Hát milyen János?

– Kútásó János.

Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy
könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen nini. Utóbb jut a Viktor apjának
az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint
Kánya s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven
jelenteni.

Az úr megint dúrkál a könyvekben, azután azt mondja:

– A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették…

… Viktor hanyatthomlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki
kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról
támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az
öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak s erre a
két összefogott kézre ülteti a fiatal János a Viktort, hogy a kocsihoz a
halottas házból kivigyék.

(1900.)



Cselédek.


I.

Nem fiatal leány az Örzse leányzó, sőt alighanem a harmincadik
esztendejét már betöltötte. Szépnek sem lehet mondani, ellenben selypes
és az egyik lába is hibás. Nincsen senkije a világon, csak anyai részről
van valami ángyija. Cselédnek azonban kitünő a gyerekek mellé, a
becsületessége ellen semmi kifogás nem emelhető. A házból el nem
kéredzik, hacsak nem valamely aranynemű vásárlása céljából, továbbá ha
kérője akad, elmegy az ángyija lakására, hogy megszemlélje a legény.
Viselkedésében szerény és szófogadó s bár munkája kissé öreges, ellene
mi panasz sem lehet, mert teljesen hijával van azon hibáknak, mik már a
vidéken is kezdik elözönleni a cselédséget. Hűség és becsületesség: ez
volt régente a cseléd rendes mértéke és ha ennek megfelelt, apróbb
hibáit senki zokon nem vette; mert mindenki gyarló és hiába van négy
lába a lónak, mégis megbotlik. De azt panaszolni nem lehet. Például itt
szolgál Sebők Antal huszonkilenc év óta egyfolytában, mint szőlő kapás.
Óhatlan, hogy ennyi idő alatt némi hibái ne estek volna, ám annak, aki
rendes foglalatban tartja az eszét, nem azt kell keresnie, hogy e jócska
idő alatt az öreg Tóni miben hibázott, hanem hogy miben volt hasznos.
Akkép kell lennünk Örzsével is, ki ezuttal most a szóban forog és neki,
jól tekintve a dolgokat, elismerés adandó, mert a gyermeknéppel
szeretettel tud bánni. A szeretetnek semmi köze sincs a tudományhoz, mi
onnan látható, hogy Örzse sem nem olvas, se nem ír. Az eszének e
kurtasága az oknál fogva örvendetes, mert így megmaradt annak, ami és
nem ronthat a gyerekeken semmit. Rinaldóék és Marinelliék, mind az ő
teljes részvétele nélkül létesülnek; nem tud mást, csak az ódon, régi
meséket, amiken nincsen cafrang. Mink is azon nevelkedtünk s mint példa
mutatja, mégis felnőttünk (mert növendő az embercsont, ha táplálkozik az
ember).

Így neki itt semmi baja sincsen, itt is maradhatna még él, de bizonyos,
hogy nem marad, mert férjhez akar menni. Más leány is van, aki férjhez
menni akarna, de nem bír, mert nem veszi senki. Örzsét ellenben vinnék,
kérője elég gyakran akad. Néha nagy családos, özvegyen maradt munkás
ember, más alkalommal ismét legényféle népek. Hogy így keresik, annak az
oka a vagyonában rejlik, mert pénzes a lány. Ruhája nagyon sok van,
némely részét, mit még föl sem vett magára, az ángyijánál tartja. Egy
nagy láda tele van vele. De azért olykor csak vásárol. A közös
idegroham, az emberbe olykor minden igaz ok nélkül beleütköző vásárlási
kedv nála is otthonos. Nem sajnál olyankor tizenkét forintot egy
slingelt alsószoknyáért… – Miért veszed, mikor már annyid van? – feddi a
gazdasszonya. – Hogy több jőjjön – feleli a koros leányzó. Az aranyneműt
is szereti, legutóbb huszonhat forintért vásárolt „metáj“-t. Ez mind
onnan tudatos, hogy mikor ilyen vásárlókedve támad, pénzt szokott kérni.
Egyébként nem szedi ki a bérét, hanem az fertályonként a takarékbeli
könyvébe beíródik. Cselédsorshoz, a legalantasabb sorshoz számítva, nem
is kis summa az, amit ez a könyv képvisel; a gazdasszonya őrzi. Hogy
mint tudták meg mégis, hogy pénze van, az tudva nincs; alighanem az
ángyija terjeszti a hírt. De ismerik róla s olykor elakarják venni a
pénzét kölcsön, kamatra, interesre. Két éve egy elcsapott rendőrnek majd
hogy oda nem adta mind annak fejében, hogy amaz reá igérte testálni azt
az örökséget, amiért pört folytat.

Eljött újból az ángyi, hogy kérő jelentkezett. Miféle? Hát legény, két
kézi munkás, rendes ember. Örzse tudomásul vette a dolgot és kijelenté,
hogy jól van, majd hétfőn délután elmegy és föltekinti a legényt. Hogy
egymaga ne menjen ez ünnepi aktusra, elhívta magával az „otthonvaló“
Mári nénit is, kit nem szabad összetéveszteni az „itthonvaló“ Mári
nénivel. Az „otthonvaló“ Mári néni hónapszámos cseléd már régtől fogva,
menyecskeasszony még, kubikos volt az ura, de most három éve Békésben
megfagyván, elhalt. Ellenben az „itthonvaló“ Mári néni csak bejáró
mosóasszony, rég idő ótától fogva külön él az urától s más emberrel van
egy kenyéren.

Hát mindössze ez a külömbség közte és amaz otthonvaló Mári néni között,
kit Örzse a legényszemlére magával vitt. Örzse ez alkalommal igen
felöltözködött. Megrakta magát arany ékszerekkel és a lábára fehér cipőt
húzott, de nem eberlasztingot, hanem valóságos fehér bőrből valót. Ilyen
az ízlése. Az oltár elé is ilyen cipőben akar menni, továbbá kék
selyemruhában.

Elmentek s megnézte a legényt. A legény tetszetős, kifogás azonban
ellene, hogy a ruhája igen alpári. De a legény ott a szemle alkalmával
állította, hogy van neki másik ruhája is. E ruhát azonban kölcsön adta
egy másik legénynek, ki lakodalomban vőfély. A legénnyel jelen volt az
ángyija is, ki hit alatt erősítette, hogy ez a dolog csakugyan így áll:
a legény ünneplő ruhája oda van egy vőfélyen.

A szemre kért leány mindezt figyelembe vette s a legény ellen nem
tiltakozott. Azonban kénytelen volt politikával élni és kijelenteni,
hogy egy hét múlva adja meg a „választot“, hogy van e hajlandósága a
legény iránt. E habozásnak oka van, az ok pedig a tejesemberben
keresendő. A tejesember ugyanis, aki naponta a tejet szokta hozni,
szintén nyilatkozott. Azt nyilatkozta, hogy van neki két legény fia, az
egyik egy esztendővel idősebb, mint a másik, hogy majd ő azokat behozza
a faluból, mert azok szintén elakarnák az Örzsét venni. Már nemhogy mind
a kettő egyszerre, hanem csak az egyik. S azon oknál fogva hozná be mind
a kettőt, hogy válasszon közülök a lány. Hogy amelyik jobban tetszene
azután mehetne ahhoz.

– Jó – mondta kért lány és ez okból kell várakoznia ama másik
kérőlegénynek, akinek az ünneplő ruhája oda van egy véfélyen.


II.

Ezen eljárás eredményéről tudomást szerezni eljött az itthonvaló Mári
néni. Őket épen nem bántja Cronje, vagy Buller, azt sem tudják, vannak-e
a világon, ellenben egymás sorsa iránt igen erősen érdeklődnek. Mári
néni, meghallgatván a történteket, egy ideig hallgatott, azután beszédbe
kezdett.

Mint mondta, ő, mikor lány volt, szép lány volt, amiben igaza lehet,
mert ma sem csunya. Hanem rettentő szegénységben éltek. Az apja keresett
ugyan, mert jó dolgos ember volt, de egyúttal szerette a plattot meg a
tütüt (a kártyát, és a bort) s ilyformán alig vitt haza valamit. Ő maga
cselédeskedett, de az anyja, hogy élhessenek otthon, mindig elkérte a
bérit, így még ruhája sem igen volt. De mégis szerencséje akadt. A
helyen, ahol szolgált, egy nap kiküldték a kukorica földre, hogy
kapáljon s legyen felügyelettel a kapáló fogadott munkásokra. Hát volt
ezek közt egy dorozsmai kun legény. Annak az első látásra megtetszett.
Nem mondta napközben a legény, de azért ezt észre lehetett venni, mert
azt a darab földet is fölkapálta, amit neki kellett volna megmunkálnia.
Este pedig, ahogy a munkából széjjelmentek, kiki haza, azt mondta neki a
legény:

– Te Mári, én elvennélek téged.

Hát, – mondta rá a Mári, – jól van, ő meg hozzámegy, vasárnap délután
jőjjön el a legény háztűznézni az anyjához. Vasárnap csakugyan kocsival
jött be a városba a kun legény s hozzájuk ment lánykérőbe. Ahogy
szándékát az édesanyjának előadta, ez azt mondta rá:

– Jól van fiam, elvöhetöd, odaadom. De azt mögmondom, hogy mink ojan
szögényök vagyunk, hogy itten nem kapsz ám sömmit a világon, csak épen a
lánt.

Erre – mondja tovább a Mári néni – a legény szó nélkül kiment a házból,
beleült a kocsiba és úgy elhajtott, mintha soha ott nem lett volna.

Ezen most a beszélő nagyot nevet és folytatja a dolgot. Volt egy másik
legény is, Csüge Pista is, aki el akarta venni, aki azt mondta neki:
Mári, te ne táncolj sönkivel a tánchelyön, mert én vöszlek el feleségül.
No hát ő várta, hogy elveszi, de egyszer csak az utcán az apjának azt
kiáltja át a túlsó oldalról Csüge Pista:

– Hallja-e kend? Mögházasodtam.

– Hát aztán? – kiállt vissza az apja.

– Hát csak azt akarom mondani, – kiabál a Pista, hogy a kend lányát
akartam elvönni, de nem löhetett.

Persze a szögénység miatt – adja magyarázatul a Mári néni. – Hát ilyen
volt a két első szerelem. Ilyenfélék voltak ezek a híres kérők. De nem
ilyen a harmadik. Az nem volt valami szép legény, rücskös is volt az
istenadta, de az nem hogy azt kereste volna, hogy mit adnak a lánnyal,
hanem amint megkérte a lányt, letett az asztalra száz forintot egy
darabban, hogy:

– Ezt mög a lánynak ruhára. Hogy vögyön, ami kell.

Vettek is. Annyit vettek, hogy elfogyott a pénz a lakodalom napjára.
Paraszti helyen kétfelé szokott állni a lakodalom: a legényes háznál is,
a lányos háznál is. Mári néniék vettek hozzá bort, húst, de már az
utolsó vasuk is elfogyott s még mindig nem volt sem kenyér, sem
menyasszonyi koszorú.

– Hát – beszéli nevetve a kövér s most elegendő jósorsú Mári néni –
vártuk édösapámat, hogy majd csak hazagyün, majd csak hoz pénzt. De nem
gyütt, kártyázott valahun. Hát édösanyám levetötte magárúl az új
szoknyát, kivötte a hugom fülibűl a függőt, aztán vitte a zálogházba.
Azok árán vöttünk kenyeret, mög neköm menyasszonykoszorút.

Meséli tovább, hogy mikor mint fiatal menyecske a gyárban dolgozó urának
hordta nagy petykén a déli ételt, hát ugyanabban dolgoznak ám az előző
kérői is: Csüge Pista is meg a dorozsmai legény. A kun mondta is a Mári
néni urának:

– Hajja-e kend, a kend feleségét én akartam elvenni legelsőbb!

– Hát – mondta rá a Mári néni ura – mér nem vötted, ha vönni akartad? Én
nem vertem el elülled a harmatot.

– Hát – sóhajtott a kun legény, nézve a formás menyecske után – ha azt
mondta az anyja, hogy csak lánt ád, de mást sem semmit. Hát csak nem
vehettem el a lánt meztelen?

A Mári néni ezzel befejezvén a beszédet, igen nagyot nevet megint az ő
előző élete bolondos sorsai fölött. S csak mikor ennek vége van, fűzi
hozzá az erkölcsi tanulságot, mondván:

– Lásd Örzse, ne válogass nagyon. Mer én is szép lány vótam, mégis csak
a rücskös uramhoz jutottam…

A kért lány szótalan néz ki a konyaablakon az esős tavaszi délután
mocskos föllegei közé. Alighanem messze ellát a pusztákra, ahonnan a
városba került, mert azt mondja:

– Van még egy jegény, aki ejgyün éjtem.

(1901.)



Utolsó hapták.

Sárga kaszárnyaházak kavicsos udvarára kivisznek a hűvös őszi reggelen
ide is, amoda is egy-egy asztalt. Arra könyveket raknak, különféle
protokolumokat. A regruták, akik ilyenkor az udvaron sorakoznak, nézik,
hogy ugyan mi lesz? De hiába nézik szegények, ez úgy sem nekik való
dolog. Még hosszú, nagyon hosszú idő eltelik, míg egyszer majd nekik is
kitesznek az udvarra ilyen asztalokat, a hozzávaló könyvekkel odaáll az
asztalok mellé egy trombitás, hogy majd dudál a dudán, amit kell.

Előre-hátra lépkedő meredt ujonc csapatok között lassan szállingózik be
az udvarra, az asztalok köré egy-egy civil. Ott aztán megáll, széttekint
és unottan nézi a tarka képet. A regrutákat, akik oly szerencsétlenek,
hogy jobblábbal lépnek ki, mikor ballábbal kellene, az öreg mancsaftot,
amely ruhákat mos a kútnál és fázva csapdossa egymáshoz vörös kezeit.
Jönnek más civilek is, itt egy keztyűs, cilinderes úr, amott szűrös
tanyai, azután egyenruhás emberek: rendőrök, tűzoltók, vasútasok. De
azért nem valami sokan jönnek, im itt a nyolc óra, amikor mindnek együtt
kell lenni s alig vagyunk negyvenen. Ez onnan van, hogy ez a legrégibb
évfolyam a tartalékosok közül. Valaha sokan voltunk, mikor legelőször
jöttünk be ugyanebbe az udvarba regruta-sorban, de némely része
elszármazott, másrész el is halt, tíz esztendő még az ilyen korú emberek
között is szokott rostálást csinálni.

De annál melegebb lesz a viszontlátás. Amúgy az utcán elmegyünk egymás
mellett akárhányszor szótalan, mert aki már nemcsak magáért dolgozik,
hanem gyerekek is vannak otthon, annak rendszerint sietős az útja. De
itt más minden. Itt mindenkit örömmel fogadnak.

– Ni, ahun gyün a suszter is! – kiáltják!

S nyomban utána teszik:

– Suszter, fekete az orrod.

S a suszter csakugyan most is az orra nyergéhez kap, mint tíz év előtt,
hogy nincsen-e csiriz rajta. Persze hamisságból teszi, de mindegy az,
azért csak nagyot nevetnek. Hát még mikor jön az öreg kománk, Herr
Corporal Lazar Klein a két ballábbal. Azután mások. Régi ismerősök, akik
teljesen kivesztek az emlékezetből s most egyszerre itt állanak, mint
test és vér. Most nincs „úr“, se „maga“ se „te“, hanem itten kend
mindenki, mint az annak idején szokásban volt.

– Hát hogy áll kend, koma?

– Hát ehun-e, koma.

– Hát az asszony, koma?

– Hát csak löhetősen, koma.

– Hát regruta van-e otthon már, koma.

– Van, koma. Három. Hát kendtöknél, koma?

– Kettő, koma.

– Fiúk, koma?

– Azok, koma.

– No hála Istennek, koma, akkor van mán, aki az én lányomat elvöszi.

Így társalognak, várván a kapitányt. Jön az is. Fölkötötte a selyemővet
és láttára sorakozót fúj a trombitás. Mindenki sorba áll. Nincsen itten
se igazodj, se erre nézz, se arra nézz, a sor azonban mégis egyenes,
akár ha léniával mérték volna. Ez az öreg katona virtusa, hogy hadd
lássa az udvarban kódorgó regruta-nép, hogy mily tudományosak a hős
atyjai, a vén csatárok. Vén harcosnak nem köll se kommandó, se
szavallás; – ha akarja, mögtöszi. Még a nóta is úgy szólt abban az
időben: Glider sliszen, forberc mars. Rükverc mars. Ez a bakaregula,
megteszi, ha akarja.

Még egyszer szól a kürt.

Csak egy fúvás az egész. Még azt sem tudja jól fújni az a regruta dudás,
pedig tele van a képe levegővel. Csak egy fúvás, egy hosszú, erős
kürthang, amely lassan hal el a rézduda torkában. Ez a hapták? Az utolsó
hapták, amit nekünk ennél a regimentnél fújnak. Ami csodálatos érzéseket
költ ép most, hogy az ezred legfiatalja és legvénje együtt van az
udvaron. A legfiatalja a regruták, akik most tanulják az alapvető
tudományokat, (hogy mint kell a lábat kirugni), a legvénjei pedig mi,
akik eljöttünk, hogy a kürt harsány szavára még egyszer haptákot álljunk
ebben a regimentben. Álljuk is bár csak úgy vén harcosok módjára, mert
azt mondja egy ember a hátam mögött:

– Mikor ökörnyombúl is mögitta kend a vizet, akkor nem volt kendön ilyen
cifra lebernyeg, komám.

Amint, hogy igaz is. Ez ténybeli valóság, de nincs már most helye az
elmélkedésnek, mert komoly dolgokba kezd a kapitány. Mondja a
törvényeket, hogy így meg amúgy, miként kell eljárni ebben vagy amabban
a dologban. Ezt amúgy is tudjuk, ki tudná, ha ilyen agg atyák sem
tudnák, a kapitány is tudja, hogy tudjuk, aki már jó egynehányszor
elmesélte ezt nekünk. Így nem is tart soká a tárgyalás. A könyveket
összeszedik s elmennek vele a hivatalosak, hogy majd odabent az
irodákban különféle írásokat tesznek beléjük. Az utolsó haptáknak vége,
a kis csapat most már csak ácsorog addig az asztal körül, amíg a
könyveket ismét előhozzák. De ez nem egy-kettőben történik s addig el is
unják magukat.

– Nehogy bemönnénk az öreg kantinoshoz? – kérdezi egy vén harcos.

– Dehogy – inti a másik. Már minek? Pálinkát inni már későn van, sört
inni még korán van, hát mit akar kend ott?

A koma aztán ebbe bele is nyugszik, mert könnyű a pénznemköltésbe
belenyugodni az efajta katonának, akinek e sivár udvarról még ezen pár
perc alatt is minden gondolatja hazajár. Maradnak hát csak így egy
csomóban és nézik a zajos udvart. Voltaképen minden ugyanaz itt, ami tíz
év előtt volt, de mégis egészen más. Ugyanazok az egyenruhák, ugyanazon
belevaló alakokkal. A káplár ép úgy húzgálja a regruták fülét, ép úgy
üti őket tarkón, ép úgy rugdossa meg a lábszáraikat, a tisztek pedig ép
úgy nem látják meg, mint tíz év előtt. Pofonok tekintetében igen
konzervativ testület ez, amely itt mozog az udvaron. Ugyanazok a lármás
hangok, itt-ott egy rekedt kommandó (Ennek is kár volt még a kórházból
kijönni – véli egy öreg harcos), ugyanazon, az egymás túlkiabálásában
mutatkozó Diensteifer, mind-mind ugyanaz, csak ép a nyakravaló és a
sipka közt levő testdarab, a fej más. Már ezek a hadnagyok, fiatal
főhadnagyok ismeretlenek, csak később kerülkőztek ide. Csak egy van az
ezredben, ami mindig ugyanaz, ami sohasem változik: a suszter. Amiként
civilben első látásra föl lehet ismerni a csizmadialegényt, ép úgy itt a
susztert. Annak mind egyforma képe van, mintha valami külön kaptafa
szerint teremtődnének a világra.

Néha megpihennek az ujoncok s olyankor mind ide néz. Soványak ilyenkor,
mert ez jobb fogyasztó kúra, mint a marienbádi s szinte azt lehet
mondani, az első nyolc hét alatt legyakorolják csontjaikról a húst. Csak
a szemeik égnek és vágyódva tekintgetnek erre szegények, hogy uram
isten, azoknak már de jó. Hogy majd mikor jutnak ők is oda?

– Sohasem – gondolják elkeserülten, amely föltevésben még bíztatja is
őket az öregebb baka. Ez különféle mesékkel apasztja a kedvüket, amikkel
alkalmazkodni tud a helyhez. Boszniában azzal biztatták az ujoncokat,
hogy akkor mennek haza, ha a Rajnovics-hegy elkopik. Nagy hegy volt ez a
Rajnovics s minden száz esztendőben egyszer rászáll a griffmadár. Ami
kövecset aztán a karmai között elvisz, azzal kopik a hegy s így idővel
elkopik egészen. Akkor lesz az ujoncok hazamenetele. Bécsben jártunkban
más volt a mese. A kaszárnyától nem messze állt Schiller szobra egy
hosszú kabátban. Ezt mutogatták a regrutáknak:

– Nézd, fiam, akkor mégy te innen haza, mikor ez az öreg püspök
kifordítja a köpönyegjit!

Itt pedig a hídon, amely a Tiszán átvisz, vas turulmadarak ülnek a
lámpaoszlopok tetején. Ennélfogva itt csak akkor mennek szabadságra az
újoncok: majd ha a sasmadarak elszállnak a hidrúl…

– Komám – mondja egy ember.

– Mi az, komám? – kérdezi a másik.

– Mit csinálna kend, ha mégegyszer regrutának kéne lönni?

A kérdezett minden hosszabb gondolkozás nélkül feleli:

– Agyonlőném magamat, komám.

Annyi bizonyos, hogy ezt a táncot nem igen szeretné megújráztatni senki
sem. Bólintanak hát rá az emberek s elgondolkoznak, mindenki a maga
soráról s azon időről, mikor ő is így állt itt, mint most ezek a sovány
égőszemű gyerekek.

Nini – véli most egyik – hát a fűrer Kovács, hogy nem gyütt el. De
áldott jó embör volt.

– Az Illés? – kérdi egy vasútas.

– Az.

– Az nem gyühet – mondja ismét a másik – mert haldoklóformán van. Három
luk van a fejiben.

És elmondja Illés történetét. Hogy gazdag leányt vett el, de mert az ő
vagyona az asszonyéval nem mérkőzhetett, semmibe sem vették az asszony
portáján. Hat év alatt talán tizszer főzött neki meleg ételt az asszony.
Utoljára elváltak, de a két gyereket tartásra az asszonynak ítélte a
törvény. Hát a múlt vasárnap, hogy vásár volt, a vásárfiában cukrot vett
a gyerekeinek Illés és elbátorkodott azzal az asszonyékhoz. Ott aztán
nekiesett ipa, napa felesége a béressel együtt, tulajdon gyermekei
szemeláttára a kútágashoz kötötték s addig verték míg össze nem roskadt.
Még a cséplőgépről is levették a kisafát és azzal verték a fejét. Már
nem állhatta a szomszéd a szörnyűséget, az ment be idegen erővel az
udvarba és fölszedte véréből az embert. Kocsin aztán az apja házához
vitte, de sok vére folyt az úton és egészen odáig van most az ágyban.
Szemlevizsgára ezért nem jöhetett el Illés. Lám, mégis van egy ember,
akinek jobb lett volna itt maradni, mert tartóztatták is annak idején,
mivelhogy igen jó katona volt.

… Jönnek a könyvekkel és osztogatják. Kapdos mindenki a magáé után s
ahogy zsebre tette, se szól, se beszél, csak halad ki az udvarból. A
negyven szétoszlott, hogy soha többé össze ne jőjjön. Még ahogy
kijövünk, egy ember megáll, visszafordúl és szótalan integet a kaszárnya
felé, lefelé fordított tenyérrel.

(1902.)



Vízenjárók.

A „Ha Isten velünk, ki ellenünk“ már három napja heverte a szelet Mohács
alatt. Csunya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó,
a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak,
elgémberednek s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos
igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában és beírta a könyvbe: Ezen
istentelen szél mán mögén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény
elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya oda látszott,
borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál a
vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csunya szájú ember az öreg,
mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is
szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.

Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi
haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt
sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán
gyönyörűségessé vált bennük s utóbb már nem bírtak ellenni egymás
nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó
farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a
másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban,
varjút főzött már a harmadnap óta.

Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti
fákról és most egyéb dolga nem lévén, azt próbája ki: csakugyan igaz-e,
hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lessz, mert már
három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába
csontja is már úgy elfőtt, hogy kilehet húzni a combjából.

A többi legény neveti Komlósit és néha hirt visznek a mulatságról a hajó
másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat és
gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.

Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.

– Röggel möhetünk – mondja Töröknek.

– Mö – mondja a szótalan Török, lenyelvén a hetünk-et. – Mán is
möhetnénk, ha este nem vóna.

De este van és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem
lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize
(nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. – Hát ebben
meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan
ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár s úgy tele
van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az
oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen,
látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is
magyar.

– Vagy rác vagy némöt – nézi Komlósi Ferenc a varjúfőzés mellől és
csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a
parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az
különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van
téve.

Most épen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész
közelébe ért a másik. Török föntvan a domentátumon és ismét csak igen
mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli és
azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez
pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó és egészen tele van rakva. Ez
baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a „Ha Isten velünk, ki
ellenünk“-öt, s mert hogy most már végkép estére fordult az idő, emennek
az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.

Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide
ladikon, hogy szót értsen Török Mihálylyal. Üdvözli, mit kesernyésen
viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német és magyarázni kezdi
a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni
a Pestre.

– Hát ebbe is búza van – feleli kelletlenül Török és megrugja a csizmája
orrával a hajótető oldalát – mégse kerülök más elibe.

Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával,
nagy birságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az
üzlet-üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon.
Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba,
miután ha jól keressük, a sógornak mégis csak igaza van, ha igyekszik.
Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy
boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai
már három napot, nincsen egészen jól kedvében odakint a parton és nagyon
tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba
mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy
csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a
Vízhányógyerek s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart
menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, amíg a
varjat meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében,
becsattantja a bicskát és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A
Vízhányógyerek előveszi a citerát és Török kedvében járni akarván, azt a
régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbeli barátom.
Minden embör egyször él a világon. Lám, a hold is változandó, egyször
telik egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy.

Szép nóta ez nagyon, különösen annak aki szereti. Török nem szól semmit,
de a pipát kiveszi a szárból maga elé tartja, megnézi s újból
belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta
jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely
arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már
ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a
csárdából és Komlósihoz kerül.

– No – mondja Komlósi, – kend se öszik mán?

– Nem, – feleli Nosza.

– Hát – adja tovább a szót Komlósi, kend mindig olyan ételű volt mint a
molnár tyúkja.

Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a
varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók
oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat
kirakták a belső részen, hogy valamely vízenjáró edény a sötétben
beléjük ne ütődjön. – A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk
lehallatszik.

– Hát előttünk a némöt – szól Nosza.

– Ehen.

– De – mondja Nosza – hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a
lovakkal a túlsó partra.

– Még mondjam is?

Nagyon gágog a vadlúd, Komlósi félretartja a fejét és úgy hallgatja.
Azok bizonyosan jobban fölnének a bográcsban.

– Te – szólítja Nosza – te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?

– Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl
hamarább a német?

– Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt.
Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja abban is bőr
van, de ez már szőrös és szaga van neki.

– Ferkó – mondja csendesen – eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán
dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.

– Ehen, felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó.
Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a
zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma
evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt és semmitsem
szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.

Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban felkölteni. A német
akkorra már el is ment és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem
szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát
fölhúzták a hajón a legények s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a
hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk
abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a
lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy
tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, – aki szebben táncol,
mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt előtt a német hajót s csak
akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó
partra, hogy majd ottan folytatja az útját.

A dereglyét ép el is oldták már a hajótól és költöztetik bele a lovakat.
Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a
tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyott kiált rá: Haó, héj,
hahahó, – arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó
partra. A német dereglyéje már indul és Nosza növekedő figyelemmel veszi
észre, hogy bajban lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert
igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szőrnyen ugrálnak, ami a
hajóhúzóknak nem igen szokása. Egyre veszettebbek s mikor a dereglye a
túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé és
szerteszalad a pusztán. A gazdájuk épen csak hogy egynek a kötőfékjét
kaphatta el, bár azzal se nagyon bir.

Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a
lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a
kárvallott emberhez megy.

– Hát kendet mi érte? – kérdezi.

– Hogy mi ért? – jajgat amaz, – ahol ni, szerteszét a lovak, estig se
szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.

– Mi a korság leli űket? – kérdezi tovább Nosza.

– Mi leli? Tudom én mi leli! – fakad ki az ember. Farkasbőrrel vannak
megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan
nem menne el élve innen!

– No felel Nosza tünődve, nézvén csizmában a lábafejét, – evvel is
okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem földi, de ilyet még nem
hallottam.

S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a domentátumra Törökhöz, csendesen:

– Mán nem előzködik a némöt.

Török elismerőleg szól:

– Kendet, Pál, ha egészen kölök korában akasztották volna föl, akkor is
későn lett vóna.

Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi
a varjút.

(1903.)



Látogatás a városban.

Van valami tizenkét esztendeje, hogy az öreg Tóni, már mint az öreg
Himarró Antal, nem volt a városban. Hát ez úgy van. Minek járjon be, ha
semmi dolga ott nincsen. – Amint hogy nem is volt. A kocsi ugyan
gyakorta bejárt a tanyából, hol ezért, hol azért, meg mi egymásért, de
az öreg Tóni tizenkét év óta semmi módban sem kívánta a várost. Minek
menjen? Öreg ember, már nem szokta. Lám itt a dorozsmai pusztai kápolna
közelebb esik, mint a város s ott évente búcsú szokott lenni, jól
megtarkázva különféle vígaszságokkal és a multkor, ép búcsú napján az
öreg Tóni erről megemlékezvén, mondá:

– Jó búcsúk szoktak ott esni. De én már most jóideje nem vótam feléje
se. Hát mögájjunk csak… Hetven. Most mög a kilencszáz van ugy-e uram?
Hát akkó épen harminc esztendeje, miúta nem vótam ottan.

Harminc év nem sok idő: még vár az öreg Tóni pár évet, míg majd ismét
elmegy a búcsúra. A napok oly egyformán suhannak odakint. Ha az
időjárásnak változatossága nem volna, haladásukat észre sem lehetne
venni. Oly egyszerűen múlnak el, egyik olyan, mint a másik s kedves
föntartónk, a nap is csak annyiban játsza meg magát az egész év
folytában, hogy olykor az öreg diófa egyik, másszor meg a másik oldalán
halad le aludni. De a diófa bármely oldalán megy is le, a föld pereméről
mindig visszatekint, utolsó pillantásával mindig igéri: Ne féljetek.
Hisz reggelre visszajövök.

Ez ideig mindig vissza is jött. Nagyon rendes és szótartó. A csillagok
egész járásában nincsen senki akkora rendtartással, mint ő. Pontos, akár
a járó óra és sugarait szelíden küldi az emberekhez. Tavasszal, mikor a
borús fellegek eltűnnek, miként csapdos apró kezeivel feléje a gyermek.
Lám a nap is így van, útjáról el nem tér, miért térne hát el napjai
rendes folyásától az öreg Tóni? No nem úgy van az. Öreg katona tudja, mi
a rend. Tizenkét esztendő egy kapituláció s hogy most az letelt, Tóni
elhatározta, hogy bemegy a városba, mert amúgy is volna vásárolni való.
Egy darab vas kell a puskába s az ünneplő pipába új szár.

Azon ember, aki ezek megvételére rászánta magát, útazásához keményen
készülődött. Kirakták neki az új kalapot, valamint a szegről az új
csizmák szintén leakasztattak. Ami a ruházatot illeti, Tóni vagy húsz év
óta nem vett magának ruházatot, hanem mindig abban járt, amit a városból
a gazdáék neki kiküldtek s Tóni ezen öltözetben fensőbséggel tekintett
szét a tanyai parasztok között. Az úthoz kellékül az új subát is
kitették (pedig kár ilyen finom, szép új subát kocsiba töretni).
Előkerült a tarisznya is, nem ez a mostani koldúsos-féle, hanem a
valóságos rendes bőrtarisznya, csillaggal kivert rézcsattokra járó.

Éjfél után két órakor, mert a városba való induláshoz a tanyán ilyenkor
kelnek, mindezen kesztesekbe beleöltözve indult el kocsin Tóni. Kissé
aggodalmas volt aziránt, miként és hogyan lesz el egy egész napon át a
városban, mert ez, ha jól s minden oldalról felfogjuk, sok tekintetben
szokatlan.

– Hejnye, hejnye – mondta Tóni s pipára gyújtván a sötétben, elvette a
mellette ülő kocsislegénytől a gyeplőt, mert nézete szerint a mostani
kocsisság már nem ért ahhoz, hogy miként kell a lóval bánni.

Így haladtak a megszokott környéken. Közben megvirradt s a nap fölfelé
kezdett menni. Tóni hajt, de idő multán csak visszaadja Péternek a
gyeplőt.

– Ne-e!

– Hát mér nem hajt kend? – Kérdezi amaz gúnyosan.

Tóni subájáról a gyerek gúnyolódása lesiklik s az öreg csendesen feleli:

– Nem azok az útak vannak mán, mint ezöknek előtte. Nem tudom, mík út
mejik.

Csakugyan azon idő óta ez útak formájukat változtatták. S mellettük
mezők helyett tanyák keletkeztek, máshol szőlők vannak, sőt némely
darabokon „műjút“ is van. Ezek mind furcsaságok s különlegességek, de
legkivált a város széle. Ni, tizenkét év alatt hogy megteltek a temetők.
Mennyi kőkeresztet állítottak azóta!

– Hát persze, persze – véli Tóni – a kórházak is szaporodtak, hát
halottnak is többnek kő lönni.

No így vizsgálódva s elmélkedve beérnek egészen a tötthelyig s Tóni
útnak indul, hogy körüljárja a várost. Lassan lépked és a suba oly
méltóságosan lebben utánna. Sok furcsaságokat lát, de nem mutatja, mert
öreg férfihez ez nem volna illendő. Az utcákon nagy vasrudakon fehér
golyóbisok. (A rúdja jó volna kútágasnak). Egy ember, akinek nincsen
lába, ül a földön és muzsikál. Amott meg egy kisasszonyféle biciklin
nadrágba, de még ma aligha fésülködött, mert rettentő borzas.

Ahogy Tóni e dolgokat tűnődve nézi, egyszerre meglepetten kiált föl.
Tulajdon magát látja előlépni a boltablakra rakott tükörben, de egészen
a kalaptól a csizmatalpig. Hejnye, az ördög vigye el. Tóni kedvtelve
nézi magát a tükörben, a kalapját megigazítja, a subát magára húzza.
Minden jól van, a bajusz is egészen rendes. A subát szétveti s így nézi
most már a tükörbe, hogy a suba alatt lévő úri ruházat is látható
legyen. Előbb bal lábát veti előre, majd a jobbat. Szép ettől a városi
néptől, hogy bár sok a járókelő, senki sem ütődik bele. Engedik Tónit
így mulatozni az utcán. Ő maga csak akkor veszi észre magát, mikor már a
háta mögött gyerekek gyűlnek és nevetgélnek. Búcsúpillantást vet hát a
tükörbe s kissé mérgesen halad odább. Mert ami a gyerekeket illeti, már
ez nem jól van. Odakint ugyancsak oldalba ütnék azt a kölyköt, aki öreg
emberen nevetgélne.

– Tóni mostan már a pipás felé halad. A suba miatt csak úgy féloldalt
szorul be, mivel hogy e vastag állati bőr szélesebb nyílású ajtókhoz van
szokva.

– Ebbe adjanak e szárat – mondja büszkén – de jelös szárat, mert ez nem
mindönféle pipa.

Mutatja a pipát. A boltban ráismernek, ott készült, a Tóninak
faragtatták a gazdáék régi minta után. Tóni szerfölött örvend, hogy a
pipa szerkesztőjét így megtalálta s most már a szár dolgában nem sok
bajuk van egymással. – Tóni beleteszi a szárat a makkba s magától
messzire eltartva a készséget, nézi. Éppen ilyen volt az is, aki
legelsőbb benne volt.

– Láttya – mondja boldog mosollyal – mijen szöröncsésök vagyunk, ha így
egymásra akattunk. Tuggya-e, hogy én már tizenkét esztendeje nem vótam
ideben, osztán most a pipánál fogva mégis csak egymásra ismerkszünk.

A szár árában meg is alkudnak s Tóni a nagy örömben inkább csak úgy
képmutatás szempontból alkudik, hogy valami nagyon el ne bízza magát a
boltos. Fizet és elkezel és távoztában a subaszéllel lesodorja az
asztalról az újságokat. De ez nem baj, majd felszedik, ha akarják.

Az utcán most már az új készségre gyújt s igen sok masinát húzgál végig
a házak oldalán, míg egy lángra kap. Ennek a városi szél az oka, amely
korántsem olyan becsületes, mint a tanyai. Odakint csak egy felől fúj,
itt meg minden sarkon másik kapja oldalba az embert, mint az ék (azért
is ékesszél a neve.) Ilyesmikkel kell küzködni a subában, ahol az
utcákon megy. Még a puskaművest keresi föl, az ócskásat, ahol sokáig
kotorász egy darab vas után, amit majd a fegyvereire akar fölverni.
Idővel azonban ennek is vége szakad és Tóni megkönnyebbülten mondja:

– No.

Ez annyit jelent, hogy a hivatalos ügyek el vannak intézve s a komoly
munka után most már következhet a szórakozás. Ilyenkor legnagyobb
szükség van egy alkalmas korcsmára. Tóni bemegy az alkalmas helyre.
Kevesen vannak még ott. Egy asztalt kiszemel, arra rákopogtat az ujjával
s azt mondja:

– Ide parancsolok egy fél liter bort.

A hozott italra műértő szemmel tekintvén egy pohárkával iszik is
azonnal. Majd pedig az ételbe kezd és olykor érdeklődve az utcára
tekint. A sok nép járása, a kocsik lármája igen szokatlan neki és szinte
elkábítja. Itala lassankint elfogyott, talán jó volna menni is már.
Széttekinteni, nézelődni. Hiszen azért jött be. A Tiszát különösen
érdemes lesz föltekinteni, meg a hajókat rajta.

De nem megy. Érzi, hogy elfáradt nagyon, jól esik itt pihenni és
szemlélődni az ablakon keresztül. Nem nagyon akar mozgolódni, bágyadt.
Ez minden tanyaival így van a városban. Az aszfalt és a kövezet
rendkívül hamar kifárasztják. Van tanyai ember, aki, ha egy napot tölt a
városban, utána két nap beteg.

Tóni hát nem megy. A kocsi, amely délután volt visszafelé indulandó,
hiába várta, kiment nélküle, Tóni pedig legyen úgy, ahogy van. Hát Tóni
pedig ez időn nem volt épen valami rosz dologban. Ott ült a délelőtti
helyén, sok üveg volt az asztalon, meg sok üres gyufatartó, amikből a
masinát már mind kifogyasztotta. Ép mikor a kocsi már kifelé halad s
elhagyta az utolsó gyárkéményt is, Tóni így szólt a boros üveghez:

  Nem akar az ökörcsorda legelni,
  A kolompját haragosan zörgeti,
  Idegön szagot éröz a pusztába,
  Hátra nézök: hat zsandár gyün nyomomba.

Az üvegek mit sem feleltek. Tóni, az öreg Tóni a másik könyökére dült s
ujból így adta föl a szót:

  Azt kérdezi az elül gyüvő zsandár,
  Hová való születésü vagy, te bojtár?
  – Török Kun Szent-Miklós vót az én hazám,
  Ott nevelt föl engöm az édösanyám.

Az ügyek így állván, emberek jönnek a nóta hallgatására, sőt később oly
egyének, kik hegedűt viselnek a hónukalatt. Ez igen finom muzsika, nem
úgy mint odakint, ahol csak klárinét van, meg duda. Egy-két nótával
azonnal megkörnyékezik a vídám férfiut, aki most már végleg kibúvik a
subából és kedvtelve üti össze a tenyereit.

– Húzzátok no, de csak a javát…

És kiállván a korcsma közepére, valamely régi lassú, egy embernek való
tánc járásába kezd…

*

Tóni csak másnap délelőtt vergődik el a gazdáékhoz, kócos és zákányos
állapotban. A suba, meg a tarisznya elmaradt valahol, de megvan az
ünneplő pipa. Az öreg megjelenvén, nem szól semmit, csak áll az
udvarban, gondolván, hogy majd csak észreveszik. Amint hogy igaz is.
Csakhamar rákiáltanak.

– Hát kend, vén korhely, hol csavargott?

Hátra int a pipa szárával a vállán keresztül.

– Oda vótam – mondja. – Jó fűre hágtam egy kicsit.

A jó fűre hágás a tanyai nyelven azt az embert jelenti, aki a
mulatozásból csak másnap ér haza. Tóni hát így mindjárt egy szóval
bevallja a történeteket s hozzáteszi:

– Hejnye, hejnye.

Megint rászolnak:

– A subát is elitta kend?

A korhely sértődötten felel:

– Nem a! Jó hejön van a! Abba a korcsmába van, ahova Jakabék szoktak
járni. Azok majd kihozzák utánam a kocsival.

– De hiszen ide is elhozhatta volna kend – mondják neki, mert kissé
kételkednek, hogy hátha mégis „álogba“ maradt a suba.

De Tóni elneveti a dolgot.

– Minek járjak én subába a városba – mondja – mikor ebbe az úri ruhába
mindenki tanító úrnak néz.

S billentvén egyet a kalapon, megindul és halad kifelé, bár hogy az nap
kiérne az nem egészen bizonyos. Többfelé főznek már a tanyák közt
pálinkát, annak a szaga nagyon csalogató.

De felpanaszolni azért ezt nem lehet. Tizenkétesztendőben egyszer szabad
betekinteni a városba. S Tóni majd ott a kazán körül elmeséli a városi
történeteket.

– Bátya – meséli majd a kisszékről a hallgatóságnak, – úgy éféltájba
mögittam tíz feketekávét egymásután…

(1904.)



Örökös Jakab meg a pápa.

Tanyán nyári vakáción a hétköznap meg a vasárnap között az a külömbség,
hogy hétköznapon a tanya udvarán hever az ember, vasárnap délután
azonban a heverő szerszámokat kiviszi a tanya sarkára, az útszélre és
ott helyezkedik el rajtuk a társaság, ki hogy bir. Az egyik a fák
derekára köti az ágyát, a másik kis széken üldögél, a harmadik
végignyúlik a füvön s mint mondani szokás: se nem fekszik, se nem
lefekszik, hanem elfekszik. Ez az igazi szó. Mert csakugyan úgy
elfekszik az ember és hanyatfekve, mit szintén mondani szokás: kinézi
magát a világból.

Vasárnap délután egyébként azért szokás a tanya sarkára menni, hogy
forgalmat lehessen látni. Az uton haladnak ide s tova az emberek,
asszonyok. Szomszédolni járnak, az ismerettség és barátság fenntartása
szempontjából s köszönünk egymásnak barátságosan. Ünneplő feketében
vannak az emberek s lassan lépdelnek, míg suhanva haladnak a tanyai
barna leányzók, gyorsan, mint a tünő szarvas és szinte szól rajtuk a
keményített szoknya – kivéve, ha újhitű családból származnak: e
nazarénusok ugyanis nem tartják helyesnek, hogy az istenáldotta
kenyérmag keményítővé változtatva, világi cifrálkodásokra fordíttassék.
Szép hit ez az új hit, ők a megalázkodásban egészen a Jézus utasításai
szerint élnek. Tehát jönnek és mennek a népek az úton, bár nem valami
túlságos sokan, hanem csak úgy lehetősen. Az emberek megállnak s látván,
hogy mezítláb vagyunk, megkérdezik, hogy ugyan jobb-e így mint mezítláb?
Meg más különféle tréfák történnek és Szögi Ferenc az iránt érdeklődik,
hogy csakugyan itt jár-e a határban Rudol, mert azt mondják, hogy itt
jár s nemsokára meghozza a magyarok szabadságát. Nem lehet azonban az
ilyesmit bizonyosan tudni, még az sem bizonyos, hogy él-e még a Rudol,
bár a ti lelketekben sokáig élni fog tiszta szép színű harmatos virág
gyanánt.

Örökös Jakab azonban nem sétaképen, hanem lólegeltetés közben ér a
tanyasarokra. Sebők Jakab ugyan igazság szerint, de miután a tájékon sok
a Sebők, megkülönböztetés okáért az Örökös nevet kapta, mikor egy kis
földet örökölt. Itt van a szomszédban az a másfél hold földje, amit
örökölt, annak a tarlójára hajtotta ki a lovakat, meg a kis csikót. Csak
úgy van, ingben, gatyában, mellényben, kalap a fejében, lóhajtó ostor a
kezében. Ideér s a barkás eperfa alatt megállva, köszön. Idős ember, már
felnőtt családjai vannak.

– No, Jakab bácsi, hát maga így ünnepködik? Lólegeltetéssel?

Mérgesen suhant az ostorral.

– Hát az ördög bujjék ebbe a kölökbe, de nagy lacibetyár kölök! Alig
hogy letöszi az ebédnél a kanalat, hát eltünik a tanyábul. Bizonyosan
ott van már a tánchelyön. Pedig mondani akartam neki, hogy délután
hajtsa ki a lovakat ide az örökföldre. Nem jó, tudja, ebben a melegben a
lónak az istálló. Borzasztó legyes. Csak kinlódik benne a jószág. Hát
kihajtottam magam. Mert magad uram, ha szolgád nincs.

Mérgesen fakadt ki, verve a nyéllel a fa derekát:

– De mögustorozom azt a kölköt, ha előkerül a fene teremti.

– Ustorozza kend a tengöri herkentyűt. Kend sem volt jobb legénykorában.

Azt mondja Örökös:

– Nono.

– Hát persze, hogy nono. Arravaló az ünnep, hogy a fiatal vér vigadjon.

Jakab leereszti az ostort, amivel eddig a barkás eperfa leveleit
csapkodta.

– Hát hiszen – véli – ami ezt illeti… Ugyan – fordít hirtelen a szón –
mondja már, magának nagyobb tudománya van ott bent a városon: hát a pápa
csakugyan leparancsolja az ünnepöket?

Ehen. Jön már Örökös Jakab is a sérelemmel.

– Dehogy parancsolja, Jakab bátyám. Mindössze csak arról van szó, hogy
némely hétköznapi ünnepön, mög nagyünnepök másnapján, aki akar, az
dolgozik.

– No – mondja Örökös Jakab. – Hát még?

– Mög nem tartozik misére mönni senki.

– Ugy hát – mondja gúnyosan Örökös Jakab és olykép szögezi rám szúrós
fekete szemeit, mintha én tartoznék felelettel ezért az egész
ünnepfölfordulásért – úgy hát? Hát eddig talán möntünk?

E kérdés föltevése egészen helyénvaló. Mert innen, erről a helyről a
városi templom nyolc órai út oda-vissza gyalog, de a közeli falusi s
tanyai templomok sem adják a gyalogútat négy órán alul. Így bizony nem
sok misében van részük. Ha az igét igen csak szomjúhozzák, kocsin
hozatnak az alsóvárosi Mátyás-templom árnyékából valamely alkalmas
barátot.

Nem az itt azonban ezúttal a fődolog, hanem a kérdés, amit Örökös Jakab
föltett. De tartozik-e erre bárki is felelni? Nem tartozik. Vasárnap
van, munkaszünet van, ne disputáljunk s Jakab is jobban tenné, ha lovai
után menne, mert már is nagyon fejjel állnak az özvegy Nagy Géczi
Oltványi Ferkóné herése felé. Ennélfogva csönd van, amit Jakab tör meg.
Beszélni kezd. Azt mondja:

– Hát tudja, ha a Sarlós Boldogasszony ünnepit leparancsolja a pápa, hát
nem bánom. Azt úgyis csak a kunok tartják leginkább itt Dorozsmán,
Halason, mög Majsán.

– Hát ez úgy van.

– No. De hát most már szent Józseföt márciusban ne tartsam? Szent Pétört
augusztusban ne tartsam? Márk napján a búzaszentölőt ne tartsam? Hát
páduai szent Antalt juniusban ne tartsam? Mi?

Hát bánom is én. Hát tartsa. Jakab bácsi hirtelen olyan mérges lett,
mintha bántaná valaki. Kipirult, megint csak verte az ostorral az
eperfaleveleket – huj, huj, ez az ember alighanem elbotozza a Jancsi
legényt, ha hazajön a tánchelyről, pedig azzal csakugyan semmit sem
vétkezett a Jancsi, hogy szereti a szeretni valót. De dühös ám igen csak
az öreg Örökös Jakab, vastag bikanyakán az erek kiduzzadnak, barnára
sült melle a nyitott ingben duzzadva emelkedik, amikor haragosan dörgi:

– Aztán jussa van a pápának leparancsolni az én Jancsi fiamat arrul,
hogy husvét másnapján elmönjön öntözködni ahhoz a lányhoz, akihöz akar?

Hát valóban, efelől bármit beszéljünk, szentatyának ehhez jussa nincsen.
De lám, másként milyen alkalmas dolog ez: Jakab haragja leháramlott a
tánchelyes Jancsiról s Róma ellen fordult. S surbankó Jancsi az
ostorozás alól ezen a szent ünnepnapon megmenekült.

Jószerencse volt egyébként az is, hogy Örökös Jakab lovai csakugyan
bementek özvegy Oltványiné heréjébe delektálozás szempontjából,
minélfogva Jakab utánuk indult, hogy kitérítse útjukból e
megtévelyedetteket. Ostorát suhogtatva, hirtelen elszaladt s csak
futtából kiáltotta vissza:

– Beszélhet, amit akar.

Egy szót sem szóltam pedig. Ennélfogva ez az üzenet alighanem Rómának
szól. Lehet tehát most gondolkozni afölött, hogy miként lehessen tudtára
adni a Szentszéknek azt a bizonyos dolgot, hogy itt erre mifelénk, az
alsótanyán, a zákányi kapitányság belső részén, a Sebők-hegyben,
háromszázhuszonhét szám alatt bizonyos nevezetű Sebők Örökös Jakab
nincsen megelégedve a római intézkedésekkel… mert szent József urunkat
elhagyni nem lehet, inkább kitér a hitibül és elmén nazarénusnak…

(1907.)



Pör előtt.

Kis esszű ember, aki a dolgokat a maguk valóságában a kis eszével
fölérni nem bírja, azt hinné, hogy a birkával gazdálkodni könnyű. Dehogy
pedig. Annak különféle tudományai vannak s az ember leginkább a
számításban csalódik. Mert történik, hogy nagy a legelő és kevés hozzá a
birka s így a termő fűben van a károsodás. Történik ellenben az is, hogy
több a birka, mint a legelő s mikor már leették szegények mind a
tetejét, mit tegyenek. Nem tehetnek egyebet, bégetnek. A gazda az
ilyesmit szomorúan tapasztalja és bármiként forgatja is elméjében a
birkák sorsát, rajtuk nem segíthet. Nagy fejtörő az ilyesmi. Mikor
egyszer végigette az állat a legelőt, elérkezett a legvégéhez s holnap
már újból a legelejéhez kellene hajtatni az újonnőtt fűhöz s akkor látja
az ember, hogy több a birka mint, a fű. Hamarább leették a legelőt,
semhogy azon idő alatt, míg a terített asztalon végigjártak, a kezdő
helyen a fű újra kinőhetett volna.

Ostobának mondják a birkát, pedig nem ostoba. Csak annak mutatja magát,
míg kövér előtte a határ, jómódúak szokása szerint. De ha egyszer nincs
mit ennie, úgy tekintgél, mint a legokosabb. Mindenkire rátekint, hogy
ugyan a gyapjúért, amit róla leszednek, ki ad valamicske ételt.

– Bé! – mondja búsan és az emberre pislog.

Bárki, ha az úton elhalad, mind a birkák csak felé villognak. Ilyenkor
paksziózik a juhász és rászól az arra haladó kétkézi munkásemberre:

– De jó dolga van kendnek.

– Már miért? – kérdi amaz, mert egyáltalán nem tudja, hogy neki jó dolga
volna.

– Hát ehun e. Ötszáz birka néz kendre.

A juhász ilyen kitalálásokkal mulatozik, bár ez megint csak nem ér
semmit, mert ennek a botnak mindig csak ott van a vége, hogy ehetnék a
birka. Ezen, mint tudnivaló, csak gyors elhatározás segíthet. Várakozó
Pál, a gazda, nem is tesz most már egyebet, minthogy kettéválasztja a
bürgét és a kisebb falkát útnak ereszti Susi Illéshez. Susi szintén azon
emberek közé tartozik, akik semmitsem tesznek egyebet, csak hol a
földet, hol a birkát nézik. Könnyű hivatal az ilyen juhászság, nem hiába
említi így a nóta is. A puszta magamagától, anélkül, hogy ösztökélnék
rá, kiadja a füvet, a birka ezt leeszi a föld hátáról és gyapjúval
szolgál Illésnek, amit Illés furfangos ollókkal leszed róla. Ide küldi
hát Várakozó a birkáit, miután úgy tudja, hogy annak még van elég
legelője. Ki is egyeznek a tartás díjában. Illésé a tej, amit kaphat
belőlük, meg még azonfelül fizet Pál minden fej után pénzt, egyezség
szerint.

Idáig jól van minden. A birkák elmennek Illéshez s ott vannak mindaddig,
mig Várakozó a többiből annyit el nem ad, hogy ezeket visszahozhatja.
Nem megy gyorsan az ilyesmi s jó időbe kerül, mikor egyszer embereket
küldhet értük. Ezek haza is hajtják mind, már ugyan egynek csak a bőrét
hozzák, mert az elpusztult. (Alighanem bográcsban – dörmögi Várakozó.)
Illés üzen is, hogy Pál küldje azonnal az árát a tartásnak. Így mondják
ezt az emberek Pálnak a tanyában, mikor hazaértek.

– Hát azt löhet – szól rá.

– De pedig egy krajcárt se – mondják amazok.

– Miért?

– Nézze kend mög előbb a birkákat.

Mennek, hogy megnézik, s ezen aktusnál szörnyű haragra gyűl Várakozó.
Csupa csont és bőr a sok birka s most a hosszú út után, alig hogy élnek.
El van nyúlva valamennyi, hasuk egy csöpp sincs, csak a nagy fejükből
néz ki két szem éhesen. Hó, te betyár!

– Tönkre tött – hörgi Pál – mög ölt. Hát csak azt lesse, míg éntüllem
egy krajcárt is lát.

Ebbül lesz a pör. Mert Illés követeli a vagyont, Pál pedig nem adja.
Hosszu üzenetváltások folynak és az szerencse, hogy nem levélben megy,
hanem bojtárgyerekek által. Ha levelekben menne az ilyesmi, már rég
nagyon összeszidták volna egymást. Ugyan ezt így is megteszik, de a
gyerek az ilyesmit nem meri elmondani abbeli féltében, hogy majd ő kap
érte a horgas bottal.

Így aztán, mikor pör lesz a dologból, jóformán össze sincsenek veszve.
Csak épen úgy pörösködnek. Illés van fölül, Pál alul, mert Illés
követeli a tartásdíjat, Pál meg nem adja. Azt mondja, hogyan adná, mikor
nem tartotta a birkákat Illés semmivel sem. Csak a föld tartotta őket a
hátán, azért pedig nem jár semmi. No mindegy, majd a bíró megmondja az
igazat.

Épen április huszadikára van megmondva a tárgyalás napja, mikor majd a
bíró beszél. A cédulát kivitték mind a két félhez és napjára be is jön
mind a kettő. Illés fogadott ügyvédet, azzal jelen meg. Ott van idején.
Hát Várakozó? Nincsen. Kiáltják a nevét, hát nincsen. Így várnak rá a
törvényházban. Illés időmultán kiballag a ház elébe, hogy lesi Pált…

– Hej – gondolja – jó volna, ha nem gyünne.

Hát már kilenc óra körül van az idő. Még egy órát kell várni. Ha nem
jön, vége a dolognak és Illésé az igazság. Ezen örülni kezd, de lám,
hiábavalók a hirtelen örömök, mert a sarkon egyszer csak föltünik
Várakozó Pál, egymagába lépegetvén, csak úgy komótosan. Ő nem hozott
ügyvédet, mivelhogy minek az, mikor neki amúgy is igaza van, amit
tanusítani tud. Ebben most igen büszke, mert voltak már neki olyan pörei
is, amikben nem sok igazság tartózkodott. Illés elhűlve látja, hogy Pál
mennyire elbizakodott s megretten most már, hogy hátha csakugyan veszít.
Óh, kutyafékom…

Hirtelen elhatározással Pál elébe siet s vídáman köszönt rá:

– No, hát kend?

– Hát ehun-e! – feleli Pál – kend röttentő nagy ur, hogy így citáltatja
az embört.

Kissé haragosan mondja ezt; Susi Illés csak szelíden felel:

– De nézze kend, hát mit csináljak? köll a pénz nagyon.

– Pénz! – süvít rá Pál – hát micsoda pénz jár kendnek?

Illés megállítja Pált, a szűr gombjába fogózva s lassan kezdi beszélni a
dolgot. Hogy kit így, kit úgy. Nézze kend csak, sógor.

– Már én nem vagyok a kend sógora – szól haragosan Pál, – nem köll neköm
ijen sógor. Köll a kutyának.

Illés arcára kiül a harag szine s odakint már régen fejbe vágta volna
érte Pált. De türtőzteti magát (mert ésszel él az ember).

– De csak sógor – mondja újra – nem köll haragudni. Szót köll érteni.

– Nono, hagyja rá Pál – de sok beszéd szögénség…

Ime egy újabb sértés. Illés titokban a toronyórára tekint. Fél tiz már
elmult. Beszédbe kezd. Elmondja a dolgot, hogy hogyan volt ott minden
abban az esetben. A kisteleki vásáron kezdi. Azért kell ezt ott kezdeni,
mert nagyon emlékszik rá, hogy ott vette azt a bicskát, amivel a
birkákról a rovást írta.

– Hát aztán? – kérdezi Pál, mikor háromnegyedet üt az óra.

– Hát aztán látta mindön embör, hogy a birkák jó húsban voltak, mikor én
tüllem elmöntek.

– Ugyan? – vág bele Pál gúnyosan.

– Ugy ám. Én azt tanusítani tudom. Mert hogy a kend embörei agyon
hajkurázták a falkát, mikor hazavitték, az a kend gondja, nem az enyim.

Pál szinte nevet ezen a nem igaz beszéden. Hát, hogy lehet már ilyent
mondani.

– Nem ér az ijen beszéd semmit – szól oda megvetően. – Az ijen beszéd
nem igaz beszéd.

Illés titokban az órára tekint. A nagymutató egyre közelebb áll a
tizenkettős számhoz, tíz óra lesz csakugyan mingyárt. Csak nyugalom.

– Hát sógor – szól olyan módon, mint aki az igazába belegyőződve lévén,
megbirja bocsájtani a másik ember heveskedését – hát ugyan sógor, ne
mondjon kend ilyent látatlanba. Én hozok az igazam mellett hat tanut is,
ha köll. Az mind megesküszik rá, pedig abbul ítélnek.

Pál megdöbben. Hát lehetséges volna? Hogy így forgatnák az igazságot a
Susi Illések az ujjukon?

– Tanut? – fakad ki nagyhangon, dühösen. – Azt hoz kend, hamisat persze.
Hisz ez ép a kend szokása, tudjuk nagyon jól! Hamis embör hamis tanut
hoz. Kutyának kutya a párja. Hanem majd mögmutatom én, hogy mi az igaz!
Elmék a kirájig!

Azzal ott is hagyja haraggal Illést és rángatván a vállán a szűrt,
sietve halad a törvényház felé. Járó-kelők, meg a ház oldalában ácsorgó
kocsisok megvetéssel nézik végig Susi Illést, mert aki szótalan eltűr
ilyen szidásokat, az bizonyosan meg is érdemelte. Illés azonban minderre
ügyet sem vet (majd a búcsúkor elintéződik ez a csárdában). Most csak
gúnyosan néz a dér-durral haladó Pál után.

– Möhetsz mán, szamár – mormogja csak úgy magának – mikor el vagy
makacsolva…

Nyugodtan megy el az ügyvédje házáig, ott a márványküszöbre ül és
pipázik. Szép az mégis, ha esze van az embörnek.

(1906.)



Sztrájktanyán.

A sztrájktanyán hol biztató, hol csüggeteg volt a hangulat. Már napok
óta nem dolgoztak az emberek, várták a reménységet, a békét, némelyek
már rázogatták a fejüket, hogy kár volt belekezdeni ebbe a dologba, de
mások ismét csillogó szemmel emlegették, hogy csak várni kell. Várni,
aztán punktum.

A csillogó szemek ugyan nem mástól, mint a pálinkától csillogtak. A
sztrájktanya alacsony szoba, ahova belépni nem, csak bebukni lehet.
Lépcsők mennek lefelé. Aféle régi emeletes ház, amelyet eltöltöttek.
Valaha szép földszintes lakóhely lehetett, de az utca emelkedett, a ház
megmaradt s most az emeletje olyan, mint a magas földszint. Fönt az
emeleten laknak. Vígan is vannak, alighanem táncolnak, mert valaki
muzsikál s lehallatszik a lábdobogás, ami nélkül külvárosban a táncot
nem hívják semminek. Minél több dobbantás, hogy csak úgy porzik a padló,
annál alkalmasabb a jókedv, kurjantani is csak akkor lehet lelkeset és
szívhezszólót. A toppantások számát tekintve, fönt igen mulatós világ
van. Lent, irgalmatlan dohányfüst között, a fejekben gond, aggodalom és
a pálinka gőze úszik.

Ez bizony szomorú világ. Téli idő van, de csatakos, hol hó esik, hol
eső, hol dara, az ázott ruhák nehéz szagúak, a padlóra sok sarat
behordtak az emberek. Ugyan nem is mind emberek, legényféle, meg egészen
ifjú legényke is van köztük. Ezek a modernebbek, mert ezek papirszivart
szívnak. A többi pipázik. Itt különféle pipák láthatók. Kupakos fekete
alföldi garasosak. Azután kupakatlan vörös selmeciek. Egyes öregebb
jobbmódú ember szájában nagy, öblös tajtékforma-pipák, nagy török
verekedések vannak kifaragva rajta, továbbá az évszám, hogy: 1704. A
tulajdonos ennélfogva kellő méltósággal, a pad karjára dőlve ül helyén s
ahányszor szippant egyet belőle, a pipára mindig becéző szeretettel
tekint. Ezt a pipa meg is érdemli, mert tavaly hamisították Nürnbergben.

A pipákban különféle szárak vannak s a szárak a fogak között ismét
különféleképen állnak. A dacos ember fogai között a kurta szár magasra
ágaskodik, a makrapipa kupakja majd kiveri a szemét, de neki így van ez
jól. Hosszabb, gyűrűce-szár egyenesen állván a fogak között, gondolkodó
elmére mutat. A meggyfaszár, amelybe nagyobb pipa is dukál s ennélfogva
lóg a fogakból lefelé a készség: képviselője a csöndes gondolkodásnak és
lassú munkának, mivelhogy nyilvánvaló, hosszúszárú pipa mellett nem
lehet valami gyorsan dolgozni. Ellenben a közönséges meggyfaszártól elüt
a hajlott meggyfaszár, amelynek tulajdonosa az ujabb dolgokkal nem
törődő s a régi világhoz szító emberek közé tartozik. Hogy a meggyfaszár
szépen meggörbüljön s egyuttal hajlós is legyen, öt-hat esztendőn át
való szívása kivántatik. Ugyanazon szárnak öt éven át való megőrzése és
birtokban tartása. Ha a pipa letörik róla, hát letört: új pipa kerül rá;
ha a csontcsutorát elrágta a a gazda (az ember csontja maradandóbb, mint
az állaté), újat vásáról, de a szár megmarad. Nemcsak a pipát, hanem a
szárat is ki lehet szívni. E szorgos munkában évek multán a szár
meghajlik és illatos lesz.

– Szagulja kend, sógor.

A sógor az orrával végigmegy a száron és az illatát magába szívja:

– Akár csak mikor a szentösi meggy virágzik…

Vannak ilyen különös dolgok, amiknek az okát senki sem tudja adni. Erről
folyna most már az asztalnál a beszéd, egészen szelid mezbe öltöztetve a
társaságot, de egy másik asztalnál szónoklati férfiú jelentkezik:

– Én forciális ember vagyok, tehát aspirálok…

Tovább nem folytathatja, mert lezúgják:

– Hallottuk már öleget.

A szónoklati férfiú nem hagyja magát:

– Egy kutya ugasson, hé!

Erre aztán ráhagyják:

– Hát akkor ugassék kend!

De a szavai elvesznek a zajban. Emberek jönnek-mennek s hirt adnak a
gyárral való alkudozásokról. Egyik azt mondja, hogy a gyár nem enged, a
másik azt mondja, hogy enged az, csak ki kell tartani. Csak forciális
aspirációk, a ménkű üssön bele. A kocsmárosné megindítja az ócska
gramofont s a tölcsérgép kopott Carusója minden egyéb hangot ledudál.

Mikor vége van a dalnak, újra beszélnek az asztaloknál. Meggyujtják a
lámpát is, de nem igen ég, mert sok ember már nagyon elszedte előle a
levegőt. Szokott az ilyen fülledt helyen történni, hogy még ki is
alszik.

– A mult hétön is, – veti bele a szót a társaságba egy legény, – vérösre
törte a vállamat a léchordás… Aztán vérözzek olyan napszám mellett? Mi?
Hát igazság ez?

Elkeseredett beszédek indulnak meg, de sokan beszélnek egyszerre, így a
szót nem érteni, ezen egyesek nevetnek, mások lehajtott fejjel bámulnak
bele az üres pálinkásüvegbe.

– Hát adjon még egyet, no, – mondják – aztán irja föl…

Munkácsy sztrájk-képéről ideszáll olykor e füstös, homályos zugba az az
asszony, aki karján kis gyermekét tartva, az ajtón elszomorodott,
halovány arccal belép. Szétnéz, azután megadással teljesen, újra kimegy
a csatakos téli világba, a nincsetlenség hideg otthona felé. Szólnia
amugy sem volna szabad.

Az ajtón belép egy ember, aki nem ide tartozik. Nem munkás, valami
úrforma. Ruházata ugyan kissé kopottas, de kalucsni van a lábán, ez
pedig úgy csillog, mintha lakkcipő volna. A jó estét kivánását nagyon
ridegen fogadják: mit akar ez itten? Kicsoda ez? Senki sem ismeri. Az
idegen egy pad végén leül s pohár bort kér. Azután közömbösen
szivarozik, mintha örökké itt lett volna. Ha már füst van, legyen még
nagyobb.

Az asztaloknál a fejek összebújnak, az emberek összesúgnak. Minden
beszéd arról, hogy milyen politikával kell folytatni a sztrájkot,
elhallgat. Csak a suttogásból hallatszanak ki félhangon kiejtett szavak:

– Kém…

– Spion…

Aki kémet mond, az bizonyára fiatalabb, aki ezt a kifejezést az ujságból
olvasta; aki spiont mond, az régibb ember, aki ezt a katonaságnál
tanulta.

Ha az idegen most, mint irodalmi művekben mondani szokás: „revolverét
elő vonván, azt nyugodtan maga elé az asztalra tenné“, olyan parázs
verekedés támadna itten, hogy csoda. Nem is ez kell ide. Az idegen azt
mondja:

– No, ez csakugyan jó bor, mert ennek kerepöltek. Ugyan adjon még egy
pohárral, de jól mögmérje, mert betegnek lösz.

(Ahán. Ez talán még sem spion.)

A korcsmárosné megy a pohárért s a fenyegető helyzetre való tekintettel
azt mondja az idegennek:

– Talán a másik szobában tetszene?

– Minek az a másik szoba? Sok jó embör elfér kis helyön. Ha a bor jó,
mindön jó. Csak kend ott, földi, az ablak alatt, kinyithatná kend az
ablakot egy kicsit, mert a nagy füstben mindjárt elalszik a pilács.

Hát csakugyan, ebben igaza van. Többen is mondják a földinek:

– Nyisd ki már aztat az ablakot. De fagyos vagy, az árgyélussodat. Majd
melegebbed lösz, Pétör-Pálkor, hé!

Az ügy ezzel szabályszerűen elintéztetett, az idegen „okmányilag“
igazolta, hogy nem spion, többé nem is törődtek vele, a beszéd újra
szabadon megindul. Némelyik ember föláll s igen buzgalmas szónoklatban
kezd, de alighanem elmondhatta már többször ugyanazt, mert unottan
hallgatják s azt mondják neki:

– Üljék kend le, mert elesik kend.

Ez jó mondás, ezt sok banketti szónoknak is meg lehetne mondani. Egy
kövéres ember is beszélni kíván. De úgy látszik, már sok volt a beszéd,
az emberek a napok óta való szóvaltartást tökéletesen elunták. Ennek azt
mondják:

– Ugyan, mit beszél kend, hiszen kendnek csupa szalonna a feje…

Tehát csak egyhangú zsibongó lárma, újabb füstök s újabb pálinkák.
Egyszer csak bebukik az ajtón egy fölhevült ember s azt mondja a
hirtelen támadt csöndben:

– Beleütött a ménkű az egészbe. Negyven olájt hozatott Erdélyből a gyár.
Már itt is vannak…

A súlyos kő gyanánt bedobott hír eleinte ijedt józanságot kelt. Hát mi
lesz most már? Azután lárma támadt. Az öklök egy része a levegőbe
emelkedik, más része veri az asztalt. Káromkodások, mi-egymás. Egy
ember, akinek már igen véres a szeme, rekedten ordítja bele a füstbe:

– Agyon köll verni valamennyit!

Már hogy, hogyan és miként, arról nincsen szó, de a hangulat ilyen. Nem
lehet az oláhokat engedni. S mérgükben, elkeseredésükben össze-vissza
kiabálnak az emberek. Szóval épen alkalmas idő van arra, hogy újra
nyiljon az ajtó s belép rajta az oroszlánok vermébe ama negyvenek közül
egy oláh. Jó hosszú rumuny, a hegyközi szegénység condráiban, bár télidő
van, magafonta szalmakalap a fején. A nyomorúságnak ezen állapota kissé
elszótalanítja az embereket. De azután megint csak zajos kiáltások
hallatszanak. Az oláh meglepődve áll. Egy ember, aki tud románul, de
többen is tudnak, azt kiáltja:

– Hát ti jöttetek a gyárba?

Mondja az oláh:

– Mi.

Mondja amaz:

– Minket tönkretenni?

Az oláh tiltakozik. Azt feleli:

– Nu! Nem.

Ezt így mind lefordítva a hallgatóságnak elmagyarázza a kérdező. Most
ezt kérdezi:

– Hát akkor miért jöttetek ide?

– Nem tudtuk, – válaszolja amaz, – hogy mire hívtak bennünket. Mi nem
dolgozunk a magyar testvérek ellen. Még holnap visszamegyünk. Csak kettő
marad itt, az is, mert beteg.

Ez is elmagyaráztatván, az arcok föllángolnak, bár hiszen amúgy is
eléggé lángoltak már, az emberek fölugrálnak, egy része éljenez, más
része egyebet oláhul nem tudván, rácul zsiviózik, tudósabbak
szetreászkákat kiáltanak és nyújtják, valóban igen nagyon nyújtják
üvegeiket az oláh felé. Hiszen szinte hihetetlen ez az eset! Az oláh
elhalász egyet az üvegek közül s pirosló képpel néz az örvendő
magyarokra. Előbbre lép, ahol condrája sanyarúságát még jobban
megvilágitja a lámpa. Ott a mellére üt és azt kiáltja:

– Já foszt kátáná! Honvéd kátáná já foszt! – Katona voltam én! Honvéd
katona voltam én!

Viharos lárma, örvendező kacaj és kiabálás. A forciális embör, aki abban
aspirál, – egyébként az ördög tudja csak, hogy miben aspirál, a román
emberhez megy és sírva megöleli. Példáját követi egy komoly, meggondolt
férfiú a hajlított meggyfaszárosok kasztjából…

(1907.)



Dudák és vízidudák.

Ha János bácsit, vagy Pétör bácsit kérdezem, hogy milyen szó mellett
táncolt a lakodalmán, azt mondja, hogy dudaszó mellett. Ha megint
kérdem, hogy hogy van az, hogy ha már annyian mulattak a duda mellett,
hát még sincsen duda, akkor azt mondja:

– Kimönt a forgalombul.

Ami elmúlt, annak az a neve, hogy kimönt a forgalombul. Ez igaz, hiszen
apránkint valamennyien kimegyünk a forgalomból oda, ahol már nem szól a
duda, legföjebb az angyalok trombitálnak. Ha ugyan szokásuk nekik a
trombitálás, mert a hajós-nép például azt tartja, hogy az angyalok
citeráznak, ha épen ráérős kedvükben vannak. Ugy lehet, már nincsen
hozzá annyi kedvük, mint azelőtt. Mert a muzsikaszó tekintetében is
átalakul a világ. Az emberek komorabbak, több a gond, több a gondolat a
koponyában s kevesebb a nóta. A citeraszó hallatszik néha alkonyatkor a
hajókból, vagy olykor vasárnap a külső városon, amerre hajóslegény
lakik. De már ez is múlik, a híres muzsikásszerszám, az egykor féltett s
öröklött kincs, a legtöbb helyen eladó, ha az árát megadják. Elveszett a
vidám kedvük az embereknek, azaz, hogy ami még megvan, azt vasárnapra
tartogatják. Olyankor szól a banda és „jaj de szépen bongoráznak a nagy
kávéházban“.

Már a városokon muzsika tekintetében csak a cigány uralkodik. A magyar
fuvóbandák is elmaradnak apránkint. De hogy az ilyen apró dolgok is
hogyan átvedlenek rövid idő alatt! Iskolás koromban a népből való
rezesbanda fujta a lakodalmas népnek templomba gyalog való menet, meg
vissza a nótát, kulacs volt a legények kezében, fonott kalács a kulacs
nyakán, kináltak vele minden szembejövőt s táncolva mentek a templomig
forogva maguk körül az utcán. Ma már nem járnak esküdni gyalog, ahhoz
kocsi kell s a rezesbanda, ahol még van, kiszorult a tanyák közé.
Faluhelyen ugyan bizonyosan van még. Némely helyen sokáig meg is marad,
ha igaz. Nálunk kétféle tanyavilág van: a felsőtanyák, meg az
alsótanyák. Az alsótanya háromszor akkora, mint a felső. A felsőtanyán
mindig volt muzsikus cigány. Dankó Pista is ebből a fajból származott s
az alsótanyán azonban még ma sem birna megélni a cigány, ott még mindig
maga a nép muzsikál maga-magának. Sok banda van, mert nagy a határ, él
benne vagy harmincezer lélek. Van a bandában klárinét, réztrombita,
bőgő; kisbőgő vagy nagybőgő. Aki benne van a bandában, annak a neve:
hangász (nem tudom, hol szedték), de csak vasárnap, mert másnapon ő is
csak olyan földmívesember, mint a többi. De a bőgője oldalát vasárnap
este sem volna ajánlatos bezúzni.

Ezek a fuvóbandák a réztrombitát nevezik most dudának. Ami hangot az ád,
az a dudaszó. A bőrduda már nem divat. Ezelőtt sok tanyaházban ott
lógott, az öregebb juhásszal meg szinte vele járt, mint a fiatal
juhászlegénnyel a furulya. Nevezetes dudák voltak azok a bizonyosak,
mert a duda gazdája a dudának szép fejet faragott. Kosfejet,
kecskefejet, lányfejet. E szerint volt azután a duda kosfejű, kecskefejű
vagy kisasszonyfejű. De napjai lehanyatlottak s már nem igen van, aki
fujná. Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, hanem
vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukocza Tanács
Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi,
illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot és piros kendőt
akaszt az övébe.

– Ez így illik, – mondja Ignác, s valóban, ugy lehet, a dudaszó e nélkül
talán nem is érne semmit.

Nem. Meg külön nóták is kellettek a dudához. El lehet azon ugyan
nyekeregtetni mindent, de a valódi dudanóta csak dudának való. Mint a
rácos: Hej Jula, Jula, Jula. Szól a duda, duda, duda. Azután a magyar
juhászos: Cintányérom, cintányérom aprószöllős pogácsa, fáj a szívem,
fáj a szívem a juhászra, de a juhászra…

Elvesz azonban már ez, de hogyne veszne, mikor a juhász alól is elfogy
apránkint a föld. Mifelénk a falkák egyre kisebbek, a juhász egyre
kevésbé tipus s egyre kevesebb igazság van abban a nótában, hogy:
„Legelteti nyáját, fújja furulyáját. Könnyen éli a világát…“ Mert bizony
már a furulyáját nem igen fujja, az is elvész a tarisznyákból. Inkább
ujságot olvas a mezőn, amit a Mihály bácsi hoz ki neki a városból, ha a
hetivásárra bemegy. Ellenben találtam már furulyát, amit
légszeszvezetékhez való vascsőből csináltak. Ehhez aztán már igazán
illene valamely modern juhász. Kalucsniban, porköpenyegben, ócska kemény
kalapban és esernyő alatt.

Tünő dolgok ezek. A régi nóták, a régi hangulatok. Ime eltünt a
kondászatból is Hegedűs János, az utolsó kanász, aki többféle dolgairól
és elveiről volt nevezetes. Például: nem pásztor az, aki csizmában jár,
mert rendes pásztorembernek bocskor dukál. Továbbá: csak az lehet
tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. Még tovább: illik, hogy
pásztorember jobban tudjon táncolni, mint más emberfia. E komoly férfiú
szerint a rendes kanászember egyéniségéhez csak ez az egyetlen nóta
illett: „Az én rúzsám mezővirág. Messzirül érzöm a szagát. Nem köllött
vóna ezt tönni. Nem lött vóna itt baj sömmi…“

Erre azonban törkölyt kellett inni, amire ismét a János elérzékenyedett
s panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak:

– Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire fölnevelködtök, nem
látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a
birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra.

Ilyen kegyetlen a világ. János nem is nézhette sokáig. Elment oda, ahol
senkisem tekintetes úr.

*

Az utolsó dudás vízimolnár. A mestersége is olyan, hogy az utolját
járja. Fogynak és apadnak a vízimalmok, öreg és régi holmik ezek, ha
elpusztul egy újat már nem építenek. Nem oly régen még sokan voltak, oly
sokan, hogy a hatóság külön rendtartást csinált benne, melyik hol
álljon. Voltak vagy százon fölül. Ma alig van néhány. Egy része
elpusztult, más része eladódott, elment olyan folyami vidékre, ahol még
megélhet, ahol a gőzmalom még nem vette ki a vízimolnár szájából a
kenyeret.

– Hej pedig, – beszélte egy öreg vízimolnár – de kár, hogy elpusztulunk…
Azóta nem is öszik a nép röndös könyeret.

Csakugyan meg kellene egyszer próbálni, hogy igaz-e? De a vízimolnár nem
árul lisztet, az csak megőrli a gabonát, ha elviszik hozzá. Mert azt
mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a
lisztet, nem úgy mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen
forogtak, miként az egész régi magyar élet. Azt mondják, hogy az ő kövük
más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere: mi igaz benne, mi nem,
nem tudom. De annyi igaz, hogy azt az egy-két malmot, ami még megvan,
körülbelül ez a hit tartja fenn. Álmodozva laknak bennük a molnárok,
végüket várván, a lapátok lassan, igen lassan forognak, aminek meg is
van a maga oka, mivelhogy ez a mi olykor mérges Tiszánk a leglassúbb
esésű folyóvíz az egész országban. S ebben a nagy álmatagságban a molnár
már dudálni is elfelejtett, pedig volt neki egy másik szerszáma is,
nemcsak a kisasszonyfejű.

Hosszú, lukas fadarab volt ez, elérte a másfél ölet, csak hallomásból
tudatik, hogy a molnár ezen esténkint, napáldozat-tájon a malom tornácos
részéből nagyokat szólt. Valami nagy hangja volt a vízidudának,
mértföldre is elhallatszott. Ma már nincsen belőle még mutatóba sem egy
darab se. Nem igen lehetett azon nótázni sem, csak úgy tutulni, meg
sikongani, mint ahogy a tót pásztor csinálja még némely helyen, a maga
ölhosszú nyirfakérges fakürtjén, mikor tudatja a havasból a faluval,
hogy a bürgékkel merre jár. Lehet, ez a víziduda is aféle ellenőrző óra
lehetett régi kiadásban, a molnárlegény így tudatta a parton belül lakó
gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van
a malmon. Mert meglehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön,
amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor
bődül.

No azért akárhogy áll a dolog, egyet magnak eltenni csakugyan nem ártott
volna, de hát már nem igen adódik elő. Még csak úgy a formája sem
egészen tudott dolog. Milyen volt, ki csinálta, hogy csinálta, miért
hagyták abba?

Van ez annyira érdekes, mint sok más hiábavalóság, amikért szinte
veszekedve törtet a mai élet. No, nem is lehet mondani, a multkor volt
némi szerencsém ebben a dologban. Öreg, rozoga parti korcsmában, öreg,
ősz bácsival találkoztam. Régi vízimolnár, pár éve hagyott föl a
foglalkozással, azóta messze bent lakik a városrészben, a túlsó oldalon.
Azóta sem igen járt erre, mióta abbanhagyta a mesterséget. Most mégis
eljött. Mint régi ismerőse e helynek, vizesüveget vett le a polcról,
kiment az udvarra s a kútból vizet mért bele.

– Ilyen víz nincsen több a tájékon, – mondta, ahogy bejött, leült s
letette maga elébe az üveget. Azután fél deci pálinkát kiparancsolt
hozzá.

– Ez az én passzióm, – szólt az öreg. – Fél deci pálinka, három pohár
víz.

No, nem nagy passzió, tekintettel arra, hogy némely parti magyar
harmincszor fél deci pálinkát is fölporciózik egy nap alatt.

– Hát, – folytatja, – víziembör vagyok én. Hetven éves koromig
vízimolnár voltam én.

– Hát akkor bizonyosan tud a vízidudáról is?

Tünődve néz rám tiszta, kék szemeivel az öreg, hogy mit akarok.

– A víziduda? Komédia? Minek az? Nincsen az már.

– Már aligha van, mert sehol se látom a malmokon.

Mozdulatot tett a vállával, olyfélét, amit Mártonffy Frigyesék idejében
úgy mondtak: vállat vonított. Magyarul úgy mondják: panyókára rázta a
vállát. Valami megvetés, meg semmibe sem vevés szokott abba lenni.

– Ha volna, se láthatná, – szólt megint. – Mert az a vízbe szokott
úszni, kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az,
hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát ha az
kint van a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak
akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.

Ez nagyon helyes beszéd. Kezdünk rá jönni az ízire. No ez egészen
alkalmas dolog, ez a találkozás.

– Aztán mikor köllött dudálni?

Az öreg megint csak nagyot nézett.

– No – mondja – az nem úgy van. Nem azért jöttem én most épen ide. Hanem
tudja, Csongrádon az újságba olvastam, mögöltek egy malombaktert, a
kutyáját is félig agyonverték, a bakter testét eldugták. Mégis röggel a
csendőrök előtt addig játékoskodott a kutya, addig mutatta, hogy merre
köll mönni, előreszaladt, mög visszaszaladt, végtére csak odavezette a
csendőröket a gazdájához. Hát látja ilyen a kutya. Aztán kiadta páráját
a gazdája mellett. Látja, csakhogy beszélni nem tud. Én mindig szerettem
a kutyát. Most is tartok kettőt. De olyan hű jószágokat még nem látott.
Jaj, kedves kis állataim – mondom nekik néha, – oszt megnyalik érte a
kezemet…

Így kezdte az öreg ember, így is folytatta, meleg szeretettel a
kutyákról. Hogy a kis unokáit is, hogy ajnározzák azok, mi egyéb. Ha az
ember gyorsírni tudna, de akkor is olyképen tudna, hogy a papiron a
ceruzával, a kéz a zsebben észrevétlenül jegyezne, birná csak elmondani,
hogy micsoda tömérdek sok szépséget mondott el ez az öreg víziember a
kutyáiról. Figyelmesen hallgatták többen, akik bevetődtek, fuvarosok,
halászok, hajósok. Próbáltam eltéríteni, kérdést tettem újra a
vízidudáról, de az öreg rossz néven vette.

– Ugyan mirül való már az a duda? – kérdezte. – Nem volt már annak
értelme sömmi. Utoljára már csak ezök a siheder molnárlegények
hitványkodtak vele. Ha hajó volt közelben, oszt estefelé a hajóslegény
citerázott, akkor csak azért dudáltak, hogy a citeraszó ne hallatszon.
No, hát ilyen dolgok történtek, hát érdemös errül beszélni? Egészen más
ez, ami a kutyákat illeti, mert nézze csak, aki valóságos kutya, már ha
az embör föltöszi magába gondolatba, hogy igazi, valóságos, hű
embörtárs-kutyáról van szó, hát van köztük, aki embörnek embörebb embör,
mint amilyen embör némelyik embör…

S szavainak barátságos áradata a kutyáiról újra megindult…

(1907.)



A jelszó.

Azt mondják a hivatalnokokról, akik a hónap elsején kapják a
fizetésüket, hogy számolt pénzű emberek, nem nagyon sok van nekik, de ha
jól számon tartják, el lehetnek vele a hónap utoljáig, mert akkor megint
csak jön a másik számolt pénz. De már a tanyai embernek nem fizetget
elsején senki, akárhová menne is a bélyeges papirossal. Se nem küld neki
senki semmit. Csak úgy jut pénzhez, ha valamit ki bir teremteni a
földből, azután messzire elkódorog vele, piacozni, mert kint másként nem
áll pénz a házhoz. Meg kell a munkáját adni keményen s olykor mégis
rossz esztendőben nincsen áldás a munkán, akárhogy megadták is a földnek
azt, ami illeti.

Szóval szigorú dolog a pénz, nem mindig áll a házhoz, amit hát megfogtál
belőle, azt el ne ereszd. Őrizd, akárcsak a szellemek a Kárbunkulus
király kincseit. Ne költsd. Világi hivalkodásokra ne adj belőle, csak
nagynéha, módjával. Mielőtt kiadnád, megnézz minden garast háromszor is,
azután ha lehet, tedd negyedszer is vissza a zsebbe. Arra a régi
mondásra gondolj, hogy:

– Lössz még idő szépen járni, csak lögyön mibe fölöltözni…

Vannak ilyen mondások, inkább tanítások, öregek szóhagyományai. Nyáron
úgy jó a ruha, ha szellős, nem sok kell belőle: télen meg ne cifrálkodj,
mert a télnek nincsen szeme, csak foga. A pénz arra való, hogy
megkeressük, nem arra, hogy elköltsük. Mert a szél hordja el a haját
azoknak, akik csinálják, még így sem igen akar szaporodni.

Csukonyi János, ahogy egymagában van véletlenül a tanyán, előszedi a
dugva tartott pénzeit és nézi. Olvasgatja, az ezüstöket sorba rakja, a
papirosokat kisímogatja. Nem sok az egész, úgy valami háromszáz korona
körül való, bár nagy pénz ez is annak, aki sohasem látott magánál ennyit
egy csomóban.

Próbálja összeolvasni az egészet, de néhányszor belezavarodik. De utóbb
mégis csak sikerül. Százat összeolvas és félreteszi. Hát ez egyszáz.
Azután a másik százat is odább tolja. A harmadikat is. Marad még három
ötkoronás.

János szemei szeretettel siklanak egyik csomóról a másikra.

– Háromszáz, – mondja – hogy is csak… háromszáz mög tizenöt. Ez
háromszáztizenöt. Gondolkozva néz maga elébe.

– Ennyi. Csak ennyi? Nem volt-e több a multkor?

Ez nagy kérdés. Ugy tetszik neki, mintha a multkor nagyobb lett volna a
summa. Pedig azóta háromszor is volt bent a városban piacozni s mindig
többet árult, mint amennyit vásárolt. Mennyi is lehetett a pénz, mikor
utoljára olvasta össze? Nem tudja. Hiába feszíti az elméjét: nem tudja.

– Haj, haj, – sóhajtja János – így van az, aki nem tud írást.

János zsellércsaládból származik, béresgyereksorsban nevelődött a
pusztaszéleken, még akkor nem volt úgy teleszórva a tág mezőség
iskolákkal, mint most, ilykép János elmaradt a tudományok tárától és
világosságától. S később, mikor már az asszonnyal együtt egy kis tanyát
„ragasztott“, már az efféle dolgok elmaradtak az élhetés másféle munkái
mellett.

– Jaj, haj, – gondolja János – ha írást tudnék, majd számolnék. De így…
így nem tudok sömmit. Van szömöm, mégis vak vagyok.

Tünődve tekint ki a kis szobaablakon a havas tájékra János. Nem tud hova
lenni a gondolataitól. A pénzeket jól eldugva tartja, de hátha mégis
rájött a vermésére valaki? Megrendülve révedezik arra, hogy a tulajdon
gyermekei lopják-e talán? Nem, ez isten ellen való vétek, ez a gondolat.
Lehetetlen az. Hárman vannak s a legidősebb már aféle surbankó, aki
nemsokára legénnyé serdül, de mégis, mégis. Az apjuk ellen? Nem az ördög
kísértése-e, hogy csak gondolatban is így érinti tulajdon véreit?

– De ami bizonyos, az bizonyos – mormogja megint, a pénzre tekintve. –
Ez a vagyon több volt. Nem sokkal volt több, de valamivel több volt. Ki
nyúlt hozzá? Most mintha jól képen vágták volna Jánost, szinte megszédül
a tulajdon gondolatától. Hátha az asszony? Hopp. János gyanut fog s a
gyanu egyre jobban terjeszkedik a széles mellben s János utóbb úgy érzi,
hogy le akar szakadni a szíve.

János amúgy is volt valami gyanupörrel. Hiszen a pénzt is csak ilyenkor
meri előveni összeolvasás céljából, mikor senki sincsen itthon a házban.
Ilyenkor keresi elő a rejtekekből. Egy része az asszony előtt is
tudottan van a ládában. De a többit dugva tartja. Elég, ha ő tud róla.
Mert… mert ilyen a világ. Az asszony… csakugyan, régebben volt egymással
bajuk. Hiszen dolgos, azt nem lehet tagadni, de egy időben, mint
fiatalos, nagyon szerette volna a világi életet. Azt is igen csak tűrte,
ha körülötte legények kacsalódtak. „Hozzá is nyúlt“ néhányszor emiatt,
régi öregek tanácsa szerint s azután valahogy rendbejöttek.

– Hát talán most mögént? – hördül föl János. – Hát igön… Hát hol a
pokolba csavarog most is?

Az ám, János nagy lépésekkel megy el a kis szobában a falig meg vissza.
Hát hol van?

Azután jut az eszébe, hogy hiszen az ő tudtával ment át a szomszéd
tanyába, segíteni meszelni. Nini, ez csakugyan így van.

– Nézd el, nézd – mondja elbámészkodva.

De már az ördög befészkelte magát a mellbe, a szívbe és az agyba. Van
annak gúnyos értelme is odakint, hogy odaát van meszelni. Ejnye, ejnye.
Hej, ha valami tetten kapná az asszonyt! Agyonverné. Azaz, hogy nem.
Ennyit nem ér meg egy bűnös asszony, hogy végette még sarcoltassa magát
a börtönben s addig itthon elpusztuljon a tanya s világgá mehetnének a
gyerekek, mint a Döme kutyája. Nem, ennyit nem. Hanem kiverni
dorongfával és elűzni a födél alól az ördögfajzatot – hát ez igen, ez
igen…

János indulatai így háborognak, mert a mindenütt leselkedő ördögi
hatalom Jánost hatalmába vette.

Dühéből csak lassan eszmél, mert azután hát ez csakugyan így volna?
Hátha nem így van? Ki tud ebben igazságot tenni a magas istenen kívül?

A pénz ott van az asztalon.

János úgy véli, hogy kevesebb mint volt. A pénz megfogyatkozott. Apadt.

De így van-e vajjon igazság szerint?

János föltolja a fején a sapkát és nagyot sóhajt megint:

– Ha csak írást tudnék! Ha csak annyit is, amennyi egy ilyen szögény
tanyainak elegendő. Ej, efelől azonban most már nem lehet tenni semmit.
De épen semmit sem. De mégis lehetséges-e az, hogy az asszony apasztja a
pénzt?

Most Jánosnak hirtelen az eszébe jut, hogy nini. Lehet, hogy az asszony
hibás, de nem abban. Van még egy legénytestvére, az aféle korhely,
betyárforma, mert sehol állandó maradása nincsen, az elég gyakran
idetolja az orrát, mikor nincsen hová lennie s az asszony testvérszerető
volt mindig az életben.

– Nini – gondolja János. – Hátha ezt a lacibetyárt dugdossa pénzzel?

János most apránkint belegyőződik ebbe a gondolatba. Hát hiszen ez sem
járja. De a mentség a testvéri szeretet, ez más eset, mint amaz az eset.
Hát nyujt neki valamit néha, az ördög bújjon a csárdás gazemberibe.

Azonban, bárhogyan keressük is a dolgot, ezt nem lehet tovább
fentartani. Még – mondja mérgesen János – ha a fene fenét öszik is. A
munka nem játék, a pénz meg nem osztogatni való. Jó világ volna, ha
azok, akik nem keresik, elszednék attól, aki görnyedezik érte.

Összeszedi a pénzt az asztalon egy rakásba. Kék kendőt vesz elő a
ládából, abba beleköti az egészet. Mikor a kendőcsücskök csomózásával
készen van, egészen rendes kopertáslevél-formája van a csomagnak.
Beteszi a kebelébe, az ingen belül.

Ideje is, mert már szállonganak elő a gyerekek, a kisebbek az iskolából,
a nagyobbik a szomszédolásból, mert a téli munkátlanságban ilesmivel
telik az idő… Az asszony is előjön, beszél ezt, azt, János felel neki
azt, amit épen kell: a hó alatt álló világ odakint igen szűkszavú.
Meggyujtják a lámpát, a gyerekek hangosan olvassák a betűt kifelé a
könyvekből. János örvendezve nézi őket s megtapogatja a csomagot az inge
alatt.

– Én majd röggel bemögyök a városba – mondja.

– Ugyan – kérdezi az asszony. – Hiszen nincs is heti vásár. Mit
bajoskodik kend?

– De ha köll mönni – véli János. Majd szót értök a juhvágóval, a birkák
iránt.

– Hát jó, jó. Csak olcsón ne igérje kend.

Esznek valamit, azután levackolódnak, a fekete éj csöndje betakar
mindent, János indulatai fektében megcsillapodnak, a nagy harcsabajusz
alatt mosolyog is álmában: engem ugyan többet be nem csap sönki…

A féllóval János még sötétben meg is indul s idő multán beér a városba.
Itt most nincsen piacozásról egy szó sem, mert ez az idő nem arravaló.
János kifog a korcsmaudvaron, a subát gondbahelyezi és halad az öreg
takarék felé. János volt már ott régebben, mert abban az időben, mig a
földet nem vették meg, az asszonynak volt bent pénze, továbbá, mikor a
szomszéd a kölcsönt fölvette, János tanu volt rá, hogy a szomszéd
csakugyan a szomszéd. Minélfogva János járatos e helyen, azonban mégis
csak járatlan, mert azóta az urak összezavarták az irodákat, mert az
úrfélének sohasem jó ma az, ami még tegnap jó volt. Így tehát lassan
ődöng, amíg odatalál, ahol a pénzt befizetni szokták. Közben a bal
tenyerét a mellére szorítva viseli, mert ott van a vagyon – János el is
mosolyodik a tulajdon gondolatára: lám a pénz, miként ha születendő
gyermek volna, a szív alatt nyugszik.

Hanem azt el lehet modani, hogy sokan tömegelnek errefelé. Nem hiába,
hogy olyan az ajtó, hogy závárja sincsen, de nem is győz
nyitódni-csukódni. Az egyik ember viszi a pénzt, a másik hozza. János
csodálattal nézi a pénztárost, hogy ugyan, hogy nem fárad el a keze. A
falakon mindenféle képes ábrázolatok vannak; János, amíg a
sorrakerülését várja, ezeket nézi. Hej, ha el tudná olvasni, hogy mi van
alájuk írva, az nagyon jó volna. Így azonban a térképekből csak azt nézi
ki, hogy ami barnaszínű rajta, az alighanem fekete föld, ami pedig zöld,
az legelő. No, van még belőle elég, hála Istennek, nem sírhat a jószág.
Nézegeti azután az embereket, akik a pénztáros kalickája előtt egymás
hátán állnak. János, ami a maga ügyét illetné, szorgos gondokban és
aggodalmakban van, de mégis elmulatozik rajtuk. Például sorra kerül egy
öreg anyó, szintén a kebléből húzza elő a kis könyvet, amibe hatszáz
korona bele van írva. A néni nem akarja kivenni a pénzét, csak az iránt
érdeklődik, hogy meg van-e még. A pénztáros elébe terjeszt hat darab
százkoronást:

– Nézze, néni, ez a maga pénze.

Anyó megnézi, megolvassa s mikor látja, hogy csakugyan meg van,
visszaadja s megnyugodva távozik. Így távoznak, távozgatnak a többiek
is, már majd nemsokára delet harangoznak; János most alkalmasnak látja
az időt, hogy szintén a kalicka elébe lépjen:

– Egy kis pénzöm volna – mondja bizodalmasan. – Behoztam magukhoz, ha
befogadnák.

– Be hát – mondja a pénzszedő. – Hiszen azért vagyunk. Itt még kamatozik
is.

– Tudom, – felel János, mint aki az ilyen dolgokban járatos – tudom,
hogy itt fiadzik is. De magáért azért nem hoztam volna be, mert én
messzire lakok. Hanem úgy vöttem észre, hogy nem jó helyön van otthon.

– No itt jó helyön lössz. Könyvet kap róla, aztán biztos löhet az
ügyben.

János a márványasztalt elgondolkozva sikálja a hüvelykujjával.

– Az, az – mondja. – De épen abban föl a fejem, hogy hátha a könyv is
elvesz otthon. Valaki elvöszi a helyirül. Begyün vele és kivösz a
pénzből száz koronát, azután a könyvet visszalöki a helyire. Én aztán
azt honnan tudjam mög?

– Hát nem tud írást?

A széles mellből mély sóhajtás fakadt föl:

– Hiszen, ha tudnék, uram… Ha én írást üsmernék, nem ilyen embör volnék…

– No, – mondja a pénzszedő – hát annyira félti a könyvet még otthon is?

János legyint:

– Nem olyan a családi viszony, mint ahogy köllene…

A pénzszedő előtt ismerős az ilyen eset, mert adódik elő belőle nem egy.
Hamar át is esik rajta.

– Hát – mondja – akkor jelszóval dolgozzunk. Hiába jön ide más a
könyvvel, csak annak adjuk ki a pénzt, aki mögmondja a jelszót.

János megint csak bökdösi a márványt.

– Jelszó? – kérdezi. – Miféle az, hogy jelszó?

– A pénzszedő angyali türelemmel mondja:

– Maga bizonyosan volt katona. Hát az őrségfölváltásnál – –

– Aha! – kap észbe János. – Tudom már. A földruf mög a lózung!

– Az, az! hagyja rá az az úr, akinél a pénz fiadzik. – Ilyen földrufot
mondjon. Aztán akkor a pénzben nem durkálhat senki se, csak aki a
földrufot mondja.

– János integet a fejével. Ez jó lesz. Ez már valami. Ez csakugyan jó
kitalálás.

– De, – mondja hirtelen – akkor mi lössz, ha én is elfelejtöm a
földrufot?

– Hát írja föl… azaz, hogy hiszen, ha nem tud írást…

János megtörve feleli:

– Hiszen, ha tudnék, uram…

– Ejnye, hejnye, a fene teremti, – mondja a pénzszedő – hát valami olyan
földrufot találjon ki, amit nem felejt el. Adja föl a kutyája nevét.

– Nem, azt nem.

– A gondokba merült ember szomorúan lehajtja a fejét. Gondolatai
hirtelen végigszaladnak egész életén. Most látja magát mint kis fiút,
amidőn a béresgyereksorsba kellett állani, látja az ősz pusztai
asszonyt, öreganyót, akit többé nem is láthatott, érzi nagyanyó utolsó
csókját a homlokán, hallja a szavát: Isten áldásával járj, kis onokám.
János elfogódva mondja:

– Az lögyön a földruf: Öreganyám, őrizd mög…

(1908.)



Az Ilka-kendő.

A bíró szobája előtt emberek ácsorognak s nem igen beszélnek, mert
valamennyi pörben jár és a tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a
lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen
világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert
ritkán esik sötét sürüi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó
aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva s fejüket gonddal lehajtván,
leginkább egymás csizmája orrát nézik.

Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de
sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár
Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamirevaló asszony, kendő
a fejébe, függő metál a nyakába: néz ki az ablakon. A rideg ház rideg
udvarára, amelynek nedves kövein az uristen kegyelme sem bírt mást, csak
zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet.
Ki keresi azonban ezt?

Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes
szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsinórral, hogy majd
széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban
kijön tehát ezen férfiu és kérdezi egy elhagyatott embertől, aki
korhatag szürben igen csak erősen feszül neki a vállával a falnak, hogy
valamiképp el ne düljön:

– Magát hogy hivják?

– Engem – mondja a célszerű ember a szűrből kifelé – nem igen hívnak,
engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még
étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun
az ételed a tányérban, eredj, oszt edd meg.

Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a künt ácsorgó emberek
arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.

A zsinóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi s talán
nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat
hitelt a tapasztalt férfiu, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek
sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz és azt
mondja:

– A Tatár Julis, meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jőjjenek be.

Persze, hogy itt vannak, mikor itt vannak.

Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis, meg az Erzsi. Az egyik, az
elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró
szobája, karosszék is van benne. Tükör nincsen.

Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék
papirosokban és kitekint azokból, hogy a Julis a vádlott.

A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy
elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, világos tubarózsaszinű, vagy,
hogy inkább téglaszinű, magyar néven mondva: seszinű, törökös, rojtos,
szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsönkérte Rózsás
Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán
temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit
mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett
laktak, de nem a maguk házában, hanem csak ugy zsellérképpen, mint ez a
szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt,
zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No és most
meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen
annak, aki nem szokta és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai
vannak a törvénynek, mely keritések azok, amiket megkerülni lehet és
hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.

– A kendőt zálogba tette, Julis – mondja a bíró.

– Igen kérem – mondja a szomorú asszony.

– Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsön kérte?

– Jaj, kérem alássan – mondja Julis – csak úgy mondtam én azt akkor,
hogy használatra kérem kölcsön. Mert nem úgy van az. Azt csak úgy
mondtam. Igazában már mikor kölcsön kértem is, az volt a szándékomban,
hogy zálogba teszem.

No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet
ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Ugy mondja, ahogy igaz. Nem szokta
meg a valótlan beszédet. Vagy legalább is nem akar nem igaz dolgokat
beszélni itten.

– Mert – fűzi a szót – a sors ilyen. És ezt a sors tette.

Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors,
a sors…

Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:

– Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott.
Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem
mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt
már ilyesmire eset tekintetes úr. Óh én értetlen kicsi apróságaim.

Erzsébet komolyan mondja:

– Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.

– De azután – mondja Julis – jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek
vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut
élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes
ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A
hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon
esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát
éltünk, éldegéltünk valahogy.

Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek
voltak a legszebb napjai és derüs napokra szívesen visszajár az
emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog
kiderülni. Mondja is neki a bíró:

– De a kendő, a kendő?

– Hát igen – folytatja Julis – most jutok oda, kérem alássan.
Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul
fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az
urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az
ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira,
mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.

– Ugy, ugy, – véli Erzsébet is – ezen nincsen mit tagadni. De hát még…

– De hát még – vág a szavába a Julis, – mikor azután az ilyesmi ilyen
irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami
azt kibeszélni birná. A hidegség, meg az éhség… Mert az ember – ez csak,
csak… Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg
el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja
már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a
gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A
gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj
nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart
abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás
elől hazamegyünk az apámhoz. Mert ide közelfaluba való vagyok én, de az
apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér
jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem birtam volna elvinni a
gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől, meg a hidegtől.
Irtóztató volt az…

Azt mondja Rózsás Erzsébet:

– Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk
áthallatszott.

Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.

– Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem
fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a
gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit
főlerősödtünk, kimentünk az apámhoz… Hát így történt. Tudom, hogy a
törvény törvény… De nem tudtam mást tenni, akár mit mond is az urak
törvénye…

A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azon felül még
rá is fognak sok rosszat, olykor. No, még sem olyan rossz, mint a hírét
költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő és Tatár Julisra
kimondja, hogy nem bűnös.

A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva
fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet
ejtenie.

(1909.)



A szüle a regénnyel.

A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban az is hozzá tartozott a
napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló
regénycsarnokának. „Angol“ regényt, németből. Igen érdekfeszítő
irkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött
detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten
alul nem igen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük és minden
második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve
igyekeztek megakadályozni egy, minden erényben gazdag fiatal pár
boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában
végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment
Kanadába és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt
eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika, az
intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami
visszataszító és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De
azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris,
a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a
boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy
bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre s abból fordítottuk
magyarra. S ha a bécsi ujságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még
nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a
regénybe a hiányzó kapcsolatot.

Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó
hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített egy ujjával kopog,
hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent,
ha akarják, ha nem.

Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú
nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson
aztán beóvakodik egy alacsony, fekete ruhába öltözött, öreges
polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert,
míg végül az ágyban megtalál.

– Jaj, – mondja ijedten, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt
van már ilyenkor.

– Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség,
hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.

– Ugy-ugy, – hagyja jóvá. – Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal
kelünk, kéröm.

– Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.

– Azt is köszönöm, kéröm szépen.

A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az
illendőség hozza magával.

– Hanem – mondja, – most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.

– Majd mögmondja, szülém.

A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas
beszéd lesz.

– Hát, – kezdi a beszédet, – tudja mink járatjuk az ujságot. Én olvasom
is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a
pápaszömmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész ujságba énnekem
csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha én rajtam
állna, az ujság egész felinek regényből köllene lönni.

– Csakhogy nem lehet ám, szülém.

– Tudom, tudom, – integet, – hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem
csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha
mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességit.

– Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.

– Ha mögtöhetné? – kérdezi a szüle. – Más mög sem töhetné, csak maga.
Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy
mondták.

– Hát úgy igaz, ahogy mondták.

– No lássa, – s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit, – hát azért
beszélöm… Hát kéröm szépen bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már
nem birom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását
tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör
mind az életére tör. Hát miért tűri ezt maga?

No most már erre felelj, Dóci. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire
gyilkolják?

– De szülém, – mondom, – én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt,
hanem valami ángol. Mit tegyek én a felől?

A szüle lehajtotta a fejét és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám,
hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:

– Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen
hozzá hatalma?

– Bizony, ahhoz nincsen.

A szüle lemondólag intett a kezével:

– Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb
alul az a sok fekete alattomos. Szögény Alice, – sóhajtott a szüle, –
ugyan mivel érdemölted?

Öreg asszonynál könnyen áll a sírás s a szüle szeme kezdett már
könybelábbadni.

– Nono, szülém, – vigasztalom, – az nem egészen úgy lösz. Biztosítom
magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből és
elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre
igéretet tehetek. Hitelhetek is.

A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált,
mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.

– Lélökre? – kérdezte.

– Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.

– Akkor, – mondta a szüle, – akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved
is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az
ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.

A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről,
amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A
regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle
kedvéért mégis inkább „az ártatlan Alice kisasszonyt“ adtam hozzá
feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj, mert jött egy
vikomt és bekötötte a fejét.

(1909.)



Adóügy.

Azt nem igen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan
különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két
pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük
a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név
a török világból származik, mint a Sziu pasa halma, meg a Kara homokja.
Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók, Béla király urunk
jegyzője is említi, mint a körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát,
pedig sok van ilyen, fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy
valaha volt olyan tó, amelynek a vizét a szikes föld fehérre festette.
De már, teszem azt: Siró-hegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is
hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig
jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az
asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik.
Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról,
elől-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is
Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt, a Sebőkék pedig leginkább
kihaltak.

De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta
valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél.
A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat
elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha
úgy megjátsza magát, hogy a fák a földre fekszenek s a vas járomszög
megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről s a
másik helyen fölépíti. Ilyenkor mikor a dombok utaznak, csontok maradnak
azon a helyen, ahol eddig állottak s gurigáz a vihar a régi koponyákkal,
pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom
porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág
megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységbe olyan föld van,
amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá s belebújik
az egykori emberfejbe.

Kérdés, hogy ama régi, letünt, iratlan történetű világban mind holtan
mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben az elevenen való
sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem-e
elevenekre hányták ott a földet s így támadt az a hegy, amelyik azután
sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a
névhez s honnan. Hát ahol van egy halom s azt úgy hívják, hogy
Táncoshalom és ha lakodalmasok haladnak arra kocsikkal, ott meg kell
állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás.
Emerre pedig lefelé ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora
pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy
valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni,
mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna
azután a puszta s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta
fekszik.

Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő.
De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik
puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani,
hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a
mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges.

Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara
Mihály, a neve után, de meg a barnasága után ítélve, az is valami török
maradvány, ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a
szobában és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni
való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nem igen
mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta és a ház felé tart egy
kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem
használ más csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső
részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia,
meg egy táskában az írásait.

Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga, az ember, aki a lovat hajtja, az
adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.

– Hát mit akarhat? – gondolja Kara szorongva – hiszen az adóm röndben
van, itt van a könyv is róla.

Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy
rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.

Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett
baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés
azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart s a kutyák már védekeznek.
A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a
veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az
egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet s közben trüsszögnek, ami a
kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A
lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik,
azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása
céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak és kiabálják: már
megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes
üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág
szedése végett szokták olykor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi
a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát
nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet ő benne is.

Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a
fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jőjjön be az udvarba.
Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami
szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem
hoznak, hanem mindig visznek.

Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan
nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát
igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A
kutyának voltaképen kötve kellene lennie s a hivatalos ember, ha akarná,
le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert
akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának
akkor bírságot sóznak a nyakába s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai
ügyben a városi ember kap két korona bírságot, amely egy órai, esetleg
két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De
Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban a bejövetel magára,
kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli
fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést
jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni,
mert oda-vissza nyolcvan kilométer az út s abból egy rész a nehéz
homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a
töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre
esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát
mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is
tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a
pénzeknek.

Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba
Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat
elhessegeti róla.

– Adjon Isten – mondja a hivatalos s leszáll a kordéról.

Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért
állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy
leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja
magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.

Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:

– Hát… adjon Isten…

No aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön
beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni,
hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha
akarja.

Mondja is már.

– Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.

– Ugy hát? – mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. –
Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.

– Hát épen az a baj, – feleli amaz – hogy ki is van, meg nincs is.

Kara erősködik s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott
tartózkodni:

– Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak
azt befizettem.

Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van
nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.

A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele és úgy
beszél:

Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a mult
esztendeibül hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen
befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.

Kara rábámul, hogy talán megbolondult.

– Három fillér? – beszéli hitetlenül. – Aztán azért hajkurásznak? Aztán
azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy
kiszökök az Amerikába?

Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott
odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Ugy sem lehet rajta
venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla
a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a
bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz és az asztalra veti:

– No – azt mondja – ehol e! Adjon egy fillért vissza.

Most meg a hivatalos ember csodálkozik:

– Mit akar kend?

– Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az
urak.

– Jaj – mondja a hivatalos – ez nem így van. Ezt kendnek magának köll
bevinni, aztán befizetni a könyvre.

Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy
széket fellök és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.

– Hát ilyen is történhetik? – hörgi. – Ilyen embörgyilkolás, három
fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be
maga. Érti, husz krajcárt.

De a másik csak legyint a kezével.

– Ugyan ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény az
törvény. Azt hiszi maga, hogy önneköm kellemetös a lovat ide
kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj.
Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébul fizetném, minthogy idetöretöm
magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat, ott a
sarokba.

Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van.
Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység,
hogy mindenbe bele kell törődnie, a legkutyább sorsba is.

Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.

– No csak írja – mondja neki – majd hozok egy kis bort.

Hoz is a kamrából egy kancsóval, meg két poharat. Nem egyformák ugyan,
de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb
nincsen.

– No – mondja – igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen
rossz út.

Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért,
mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és
többszörösen kezel vele, meg is öleli és biztosítja afelől, hogy az
egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.

Amaz meg köszöni a barátságot, meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most
is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a
kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor
más a szemeállása és a kutyára barátsággal tekint.

Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy
majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha
boros ember kezében van a gyeplőszíj.

No de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a
kancsóval s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki
odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak
szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre
van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az
úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg,
hogy csak elmennek a beteghez s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem
hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a
betegnek és megigazítják a fejealját.

Az asszony elő is jön és Kara ujságolja neki, hogy hajnalban megy befelé
a városba, mert már megint bekivánták a porcióját. Az asszonynak nem sok
beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha
előkészítése s a tarisznya ellátása. No – véli Kara – majd föl löhet
tönni a kulacsot is.

Mert már áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van,
már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a
szíjjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát
belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a
kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.

– Ilyen korán kezdi kend? – kérdezi az asszony.

Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:

– Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?

Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák
elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek,
csavargókká válnak s utoljára is megveszednek az éhségben és a
nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból
kocsival messziútra indul.

Hát az ut elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy
melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni hála
Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az
oldalán egyetlen egy korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de
nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még
falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit
választja s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.

Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amig
az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ
közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt s
annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti
tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt s azontúl már minden
rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így
időelőtt kedvre derűl s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:

– Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhévatalba.

Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a
sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus és ott van a templomuk.
Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort de az az
ember, aki a Jézusban hívők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal. –
Olyan kend, mint az ökör, – mondja neki bosszusan Kara – mert az is
vizet iszik. – De még azt is csak akkor – mondja rá a szelid nazarénus –
ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.

– Nem löhet – harcol Kara – mert hívatva vagyok az adóhévatali urak
által.

Szóval Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az
adóhévatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dül itt befelé a
pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában,
amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik,
szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.

– De – mondja Kara – ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.

– Mennyit?

– Hát három fillért – mondja Kara – de muszáj befizetni, mert a
végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt
ágyban, hé?

Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó
lélekkel, derűsen nevetik Karát s útat engednek neki. Ha már ilyen nagy
hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három
fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott
eszik egy „kishust“, meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre
nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira,
megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban
mönjetök.

Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé
jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak
a hosszabik útat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.

– Szippantsunk egyet – mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.

– De hiszen ez a kulacs folyik – mondja neki a korcsmáltató.

Kara hüledez:

– Folyik?

– Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.

Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.

– Jaj, vagy úgy, kéröm szépen – emeli a szavát – hát hiszen ami azt
illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínüleg kéröm szépen…

Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara.
Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták.
Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, útas megállj, az
istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:

– Ugyan él-e még, aki csinálta?

– Mit?

– Hát a kulacsot.

– Tudja a rossz seb! Merítse kend mög – rendelkezik Kara.

– De hiszen tele van – mondja a korcsmáros.

Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végkép, a jó
reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fürhécen a
kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában és az alcserényen szelíden
elalszik. A Badár ló hátranéz és azt mondja a Csinosnak: az öreg már
megint becsodálkozott.

Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján
már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell
kitérni a szemközt jövő elől s így árokbafordulás sem lehetséges.

Kara csak akkor ébred, mikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban és
az asszony szedi le a kocsiról az adóhévatal ezen bizalmas emberét.

– Hát kend – kend? – korholja az asszony. – Hát kend – kend?

Kara álmosan feleli:

– Éhös volt az állam, hát mögétettem…

(1910.)



Amik elmúlnak.

Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy
lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról,
mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes
átéléséhez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott
az ember. De az észjárások változnak, ma az az úri élet, ha egymás
fejetetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a
szentenciát, hogy pusztulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Duver
bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az
öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is
csak így vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház
szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek
vénségükre keressenek máshol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s
leásnak a földbe a fundamentuma után.

Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha új s ő is úgy
keletkezett, hogy az ő kedvéért egy még régebbi házat kellett elbontani.
A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény
téglák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani
ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz.
Az ember tűnödve nézegeti: ugyan hogy hívták azt a részvénytársaságot,
amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez voltaképen nem
tudatik, de annyi bizonyosnak látszik, hogy jobbmódú világ volt akkor,
mert máskép ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt.
Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy
tulipánokat nevelek az udvarban. Nagyobb igazság kedvéért Telkamptól
hozattam a hagymákat Haarlenből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el
is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam
akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak
akasztott emberrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem,
hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen
hordatni végtől végig, azután az így támadt gödröt telerakni szintén
megfelelő szakértelemmel és miegyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal,
falevélből származott avarral, fűrészporral, tűzhely alul kikerült
bükkfahamuval, hogy melyikből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem
lehet (mert az úgy mögmutatja magamagát magátul is. Mert olyan ez akár
csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól össze
elegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival
odább ingyen is ad az Isten. Különben elég ebből a beszédből annyi, hogy
a rossz földet ki kell hordani innen. Szót értettem tehát ez irányban
egy igen alkalmatos koplalós-emberrel. Ezen férfiúnak a hivatala abban
van, hogy valamely piac-térre kiáll egy kocsival meg egy féllóval, s
várja a fuvart. Ha nincs fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a
félló kormányzója pedig időt mulat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfiú
tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagyatott és szomorú helyét,
kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja,
mint őszinte, szervezett magyar:

– Azután ezért én majd mit fizetök?

– Már miért?

– Hát hogy kihordtam – mondja a szervezett.

– Hát – mondom – én azt hittem, hogy én fizetök.

A szervezett féllovas rám mosolyog:

– Magának képzelete sincsen arról, hogy mi van ebben a fődben.

– Hát mi van benne?

Azt mondja:

– Hát mi vóna benne? Hát olyan téglák, vannak benne, hogy az ritkaság.

Csakugyan úgy is volt. Kocsiszámra kerültek elő a régi, vastag, nehéz
téglák, a koplalós valahol a külső részen bizonyosan kikövezte velük a
háza elejét. Talált a földben egy üreget is, olyanformát, mint a méhkas,
de nagy volt, létrán le lehet bele menni, téglából volt kiépítve: Nem
tudtam kinézni belőle, hogy mi volt ez valaha, miért csinálhatták? A
régi világ különös rejtélyei közé tartozik, amikből sok van a föld
alatt. Talán a háborús időben kincseket rejtettek el bele. Talán
sütőkemence volt.

A multkor meg, hogy egy régi, rozoga házat bontottak széjjel s ásták ki
az alapjából a téglákat, csontvázat találtak a mélyben. Odahívnak, hogy
nézzem. Odamegyek és nézem. Az emberek kérdik: hát mi lehet ez? Egy
munkás azt mondja:

– Bizonyosan kocsma volt itt valamikor.

– Az ám – mondták mások is. – Az lehetséges.

Ezt a véleményt nem ekkor hallottam először. Ha csontvázat találnak
valahol, leginkább elhívnak oda, hogy nézzem meg s álljak bele a
találgatók sorába, hogy mi lehetett ott valaha? A tanakodásnak ilyen
helyeken nagyon szabad útja van. Az ásó már olyan csontvázról is hányta
le a földet, melynek a két kezeszáracsontja lakatra járó vaspánttal volt
egymáshoz csatolva. Mi lehetett, ki lehetett ez a szerencsétlen s hogy
kerülhetett oda? Nem tudom. Hogy rab volt, az bizonyos. De azért a
mondás itt is hallatszik:

– Alighanem vendégfogadó volt itt valamikor.

Régi vendéglőkkel együtt szokott járni ez a hit. Nincs is minden alap
nélkül. Gazdag utasok veszhettek el így. Ki kereste őket abban a
világban, ha a pince csöndes földjébe elásattak? Vagy pedig ivás közben
verekedések történhettek s valaki véletlenül agyonütődött. Hát mit
lehetett vele tenni? Policia nem volt, hát titokban elásták. Budapesten
tavaly valami hat csontvázat is találtak egy egykori kocsma
pinceföldjében. S ha ez egy helyen megtörtént, a hiedelem általánossá
teszi. A vendégfogadók, csárdák, ha régiek, ugy tele vannak mondákkal,
mint a régi várkastélyok. Erckmann-Chatrianéknak is egy ilyen
kocsmalegenda adta az ötletet a „Lengyel zsidó“ megírásához.

A szegedi piacon állt valami száz év előtt egy fogadó s bormérés. Ez nem
kisebb emberhez, mint Atillához, a hunok királyához volt cimezve, két
t-vel és egy l-lel, bár Atilla nevét soha még magyar ember nem mondta
Attilának. De a fogadó nem akart barbárnak láttatva lenni s különben is
tiszteletben kellett tartania a hogyományokat. Mert hiszen a fogadó
helyén állott valaha, régen, egykoron, hajdanán Atilla sátora. Vagyis
hogy innen kormányozta a kerek világot. Igazán érdekes, hogy micsoda
naivitásokból származnak az ilyen mondák, amik később hitté válnak s az
Atilla dicsőségén föllelkesült régi magyarok sokszor elidőztek azon a
helyen, ahol egykor az Isten ostorának fejedelmi sátora állott. A
hiedelem bizonyságát az adta, hogy mikor a fogadót építették, a földben
találtak egy jókora vastáblát, rajta sisakos férfifejjel. Hát lehet ez
más, mint Atilla? Nem lehet más s a vastábla, mint címer ékeskedett a
fogadón. A mult század első felében lebontották a földszintes épületet,
de Atilla képe oly tiszteletben részesült akkor is, hogy az újon épült
emeletes háznak az erkélyébe beleépítették. Most is ott van s a népek
tisztelettel tekintenek föl reá. Pedig mindössze egy tizennyolcadik
századbeli szepességi vaskályhának darabja, odafent a régi cipszer házak
kályháin gyakran lehet találkozni vele.

Hova tűnnek ezek a régi fogadók, kocsmák, bormérések, csárdák? Elmúlnak,
hogy helyet adjanak a kávéházaknak. Azelőtt mennyi mindenféle fajtájuk
volt. Milyen különböző módon alakultak ki, hogy utasnak, meg másnak
szolgálatára legyenek. A kávéház török maradvány, a fogadó német
származású, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztessége
ugyan, ma már nem az, ami régen volt. Régente a polgárnak jussa volt a
maga termesztette borát kimérni anélkül, hogy abba finánc, boragár vagy
bármely más szómorú istenteremtés beleszólhatott volna. Ezek azonban
kivesznek, a polgári bormérésből kocsmák válnak. Csak itt-ott maradnak
nyomai. A régi bormérő más volt, mint a mostani vendéglős.
Természetrajza rövidebbre fogva: egy ember, aki a maga termésű borát a
tulajdon házában kiméri annak, akinek akarja, akinek pedig nem akarja,
annak nem méri. Volt régi polgári bormérés, amely csak tavasztól őszig
szolgált. A háznak kapualja volt, úgy hívták az ilyent, hogy száraz
bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg
négy szék. Ahány ember a padra, meg a négy székre ráfért (amennyi
löhetségös volt), de annál több ember már hiába ment volna oda. Más
megint volt, aki télen is adott a meghitt embereinek italt, de csak a
maga tulajdon lakószobájában. Ugy estefelé. Van még hely, ahol a
csizmadiaműhely egyben van a borivóval. Bőröknek, szíjaknak, csiriznek
nem túlságosan jó illata van, meg enyv is van ottan, miután a készülő
csizmaszáraknak a keményítéséhez különösképen kivántatik: azonban a jó
bornak a szaga elnyom minden egyéb illatot. E helyekre gyűltek egykor
össze búsongani az elszomorodott hazafiak abban az időben, amidőn a
költőnek az a szava járta:

  Mert nem nézhetek vídáman
  Végig elhagyott hazámon,
  Csak mikor részeg vagyok.

Azonban ezt nem kell komolyan venni. Már hogy a részegséget. Mert a
polgári bormérés esti hét órakor, amikor Ave Máriára csendítettek a
toronyban, becsukódott. Miként élne meg ma, az agyonadózott világban az
ilyen erkölcsű vendéglős? Talán sehogy sem. Ennélfogva ki is mennek ezek
a régi szokások, amelyek azon alapultak, hogy az ember akkor menjen
aludni, mikor a nap lemegy s akkor keljen föl, mikor a nap újból az égre
fölkövetkezik. Össze-vissza talán három bormérés van a városban olyan,
amely a kilenc órai harangszót betartja. A városházán a toronyban az
öreg harang esti kilenc órakor búgni szokott egy régi történeti
eseményt: a törökkel való viaskodások emlékére. Ez a kilenc órai
harangszó a polgári lefekvési idő. Aki ezen időn túl az utcán mászkál,
az vagy doktorért megy, vagy patikába megy, vagy pedig nem rendes ember,
hanem úrféle. Ennélfogva a rendes polgár bormérésébe, ha félkilenc
órakor bemegy a másik rendes polgár és egy fél liter bort kiparancsol,
megkérdezik tőle:

– Kilenc óráig megissza-e?

Ha a vendég a határidő betartására hajlandóságot mutat, elibe viszik az
italt. Ha azonban kétli, hogy ennyi idő alatt meg tudna bírkózni egy
edény itallal, akkor nem állnak a szolgálatára. Azt mondják neki, hogy
jó kutya hazajár. Igaz ugyan, hogy az úrféle népség a maga használatára
kihasználta a bibliából ezt a mondást, hogy megtérni sohasem késő, ez
azonban a tiszta polgári életre nem vonatkozhatik. Nini. Jó kutya
hazajár, ez az igazság.

Már most, ha jól keressük a dolgot – kereshetjük, mert ráérünk – miként
alakult ki a bormérés? Bizonyára nem a bor kedvéért, mert a régi időben
legtöbb embernek termett magának annyi bora, amennyi a ház körül
kellett, akinek pedig több termett, attól a fölösleget hordóban
megvehették azok a gyámoltalanok, akik más foglalkozásba lévén,
szőlőszerzésre nem vetemedhettek. A bormérés közhely volt, amely az
események és tennivalók megbeszélése céljából alakult. Hatvan év előtt
egy itce bornak négy krajcár volt az ára: bátran ihatta, aki akarta. A
pálinkát, a borból égetett pálinkát csak éhomra itta fölkeléskor a
mellfájós, azt is csak mézzel keverve. Hát bizony ettől a világtól
messze elestünk. Elszomorodni való dolog ez. Igen, aki étel után
pálinkát ivott volna, lenézetett és tótnak tekintődött. Mondják, hogy
egy vidéki város közgyűlésén, mikor arról volt szó, hogy legalább
éjfélig világítani kellene az utcákat, egy öreg magyar azzal érvelt az
indítvány ellen, hogy minek az, mikor minden rendes ember úgyis otthon
van esti nyolc órakor. Ebben humor van. De abban is humor van, hogy
ebben humor van. A nagyvárosi élet embere egyre későbben fekszik s egyre
későbben kel. Ha sokáig így tart, néhány ezer év mulva valóban eljut
odáig, hogy este fekszik le s hajnalban kel föl. Akkor majd az öreg
magyarnak lesz igaza és szobrot fognak neki önteni a fölöslegessé vált
légszeszcsővekből.

Azonban tréfa ide, tréfa oda, a régi polgári bormérések bizonyos régi
szokásoknak, tradicióknak a megbúvó helyei voltak, ahol a világi
forgatagtól félrevonulva élhettek tovább. Van még egy bormérés az igaz,
hogy jó kint a külső városon: ez olyan, amilyen talán már alig van az
országban. Szintén a maguk házába a maguk borát mérik. Étel nem kapható,
legfeljebb szalonna, de azt külön a padlásról hozzák. Aki belvárosi
ember nagy sétát csinálva odáig kijut, rendszerint a zsebükben viszik
magukkal az ennivalót. De nem ebben van a nevezetessége. Hanem abban,
hogy ott három család él közös háztartásban, közös vagyonban. Ház,
vendéglő, birtok, minden közös. Az egésznek az igazgatója, bírája,
rendelkezője egy öregasszony, aki közös öreganyja a családoknak. Sokan
vannak, már az unokák is felnőttek: húsz széket kell ott az asztalhoz
tenni, mikor esznek. Érdekes kép ezt a vagyonközösségi családot
vacsorához ülni látni. Meg vannak egymással rendben, békében, hogy
osztozkodjanak a vagyonon, az az eszük ágába se jut. A közös élet szinte
a gondolatban is egyformává teszi őket. Közülök két családapa egy
testvér, azok még külsőleg is egyformák. Legfeljebb csak abban
különböznek, hogy az egyik a pipából dohányzik, a másik meg szivart
szokott szívni.

Meddig marad meg az ilyesmi? Ki tudná. Valamikor csak elmúlik. Mint
ahogy elmúlnak apránkint a régi vendégfogadók s ahogy a vasút nyomán
elmaradtak az útszéli csárdák, a régi vendéglő is hotellé alakult, ma
már olyan nincsen, amelynek nagy állása volna az udvarán a kocsik
részére, nagy istállói a lovaknak. Ma már, ha valamely birtokos kocsin
jön be a városba s éjjelre is ott marad, nagy gondja van afelől, hogy
hol talál a kocsisnak, kocsinak, lónak rendes szállást. Mert ezek már
mind elmúltak, mivelhogy többé nincs rájuk szükség. Szép, nagy helyek
voltak ezek pedig, nagy udvarokkal, árúltak benne mindent, ami csak
kellett. Faggyúgyertyát a kocsisnak az istálóba, zabot, almot a lónak.
Aztán mindannyiban különféle vadállatok laktak. Különös kedvük volt a
régi vendégfogadósoknak ahhoz, hogy állatseregletet tartsanak. Az öreg
Fekete Sasban mindig volt néhány sas egy ketrecben, a pincében pedig
láncon rókafiak lakoztak. Az udvaron szabadon sétált a gólyapár, meg a
gödény, ellenben a sündisznók az istállókban tartózkodtak. A padlás tele
volt galambbal, a folyosókon kalickában fülemülék és beszédes
Mátyás-madarak éltek, amik kedélyesen lebetyározták az érkező vendéget.
Nagy kutyák egészítették ki a társaságot, amelyek a nagy macskákkal
állottak kitartó háborúban. A tetőket nagy, fényes farkukkal bűszke
pávák söpörték és csúnyán kiabáltak. És öreg vendégfogadósok
jártak-keltek az utasok, kocsisok és mindenféle állatok között és szép
kasamadinereket mondtak és ha olyan olcsó volt is a fogadójuk, hogy
ráfizettek, hát akkor is csak csinálták tovább ezt az életet. Főnöki
jelvény gyanánt aranybojtos házisipka volt a fejükön, a zsebükben pedig
hosszú, ezüsttubákos szelence, abból kinálták reggeltől estig az arra
alkalmas embereket. Ma már nem kínálgatják, kimentek a forgalomból ők
is, a tubák is: manapság trüsszög a világ anélkül is eleget.

(1910.)



Szombat este.

Nem lehet mondani, hogy jó idő volna, mivelhogy nincsen – jó idő. Esik a
hó, az ocsmányabbik fajtája. Többféle hó van ugyanis, de legkülönösebben
megkülönböztetendők a tű-hó és a pille-hó. A tű-hó ritkás és igen apró,
ellenben, ha a földre ért, az összes havak között ez a legszilárdabb. Ez
az, amelyik fölött menvén, a lábak alatt ropog. Miért kivánják azt az
emberek, hogy ezt a szép szűz színtiszta havat seprőkkel és lapátokkal
elhajigálják az utcáról? Fölmégy a Tátrába, hogy élvezettel hallgasd,
hogy miként ropog a hó a lábaid alatt. Ez a foglalkozás néhány
százasodba és néhány heti időveszteségedbe kerül, de nem baj, mert
megélvezed azt, hogy a Tátrában miként ropog a hó az eszkimó-csizmákba
bujtatott lábaid alatt. Ellenben, ha itthon esik ama bizonyos hó, már
mindjárt kiabálunk, hogy miért nem jönnek a nehéz seprőkkel ama súlyos
emberek, akik az utcákról elsöpörnék a havat. Morál: a Tátrában a
költséges havat ropogtatni jó, ellenben itthon havat ropogtatni,
botrány. Elméletekkel e szerint meglehetősen jól el vagyunk látva s
valóban örülhetünk, hogy ilyen szép elméletek közt történik rövidke
életünk folyása.

De nem minden hó tű-hó, beszéljen bárki bármit is. Téli világban világi
életét éli a pille-hó. Ez olyan kisded, játékos, röpke gyermek. Tréfásan
keringél sok társaival egyetemben lefelé a magas egekből: az eféle
pille-havaknak semmiféle komoly tulajdonságuk nincsen. Időtlen és hibás
szülöttei a nagy természetnek. Alig hogy a szerette földet érvén, azt
megcsókolnák, vizes csatakká válnak, amely a célszerű szögény embörök
kevésbé helyesen talpalt csizmáiba ártómódon befolyik.

A gyár gőzdudája hat órakor, illetőleg lehetőleg hat óra után öt perccel
búgja el, hogy hat óra van. A város partmenti részén az ipar komoly
tudományaival foglalkozók megállanak, fűrészek és kalapácsok a kezekből
letétetnek: hat óra van. És az emberek teljes egészükben odaadják
magukat az elvnek, hogy nyolc óra a munka, nyolc óra a szórakozás és
nyolc óra a pihenés. A gyár dudája így beszél.

Esti hat óra. Az utcai lámpák fénye barna csatakokban tükrőződik, mert
nem tű-hó esett, hanem pille-hó. Mit csináljon ilyenkor az ember? Aludni
nem lehet, mert messze még a hajnal. A kalapácsot újra fölvenni nem
lehet, mert az elv szent és a szent elvek mindenki által betartandók.
Modern, uj és fölöttébb tiszta elmék által szerkesztett bibliák tanítják
ezt.

Ennélfogva a rendes életü burzsoa-nyárspolgár bekukkan haza, megkérdezi
az asszonyt, hogy mikorra lesz készen a vacsora, megnézi, hogy miféle
tanulmányokban vannak az iskolás gyerekek, barátságból egy-egy szelid
barackot is ád a kis tanulmányosok fejére, továbbá a sapkáját a fejébe
nyomván, némi két decire távozik. Elvégre embereket is kell látni. A
barátságok tartják fenn az életet és az életkedvek a barátságok
virágainak a földjeiből nőnek kifelé.

Szép az ilyen elméleti zöldség, ha jól fölgondoljuk. Ellenben, ha
mindezt a haszontalanságot nem gondoljuk föl, egyszerű módon beóvakodunk
azon helyre, ahol a bor törvényes jogok és törvényes tilalmak korlátai
között deci számra is méretik. E helyen jó meleg és kellemes füstszag
van. Sokat pipáltak már benne aznap ugyanis. Mondják némelyek, hogy ahol
sokat pipálnak, oda nem férkőzik be a járványos betegség. A füstölt
sonka is ezen szisztéma szerint füstölt sonka. E helyen tehát az ember,
miután a háromszor két decit megitta, azon kijelentést teszi, hogy nem
tisztességes ember az, aki hajnalban munkára menvén, ha a nyitott
templomajtó előtt elhalad, oda pár pillanatra istenéhez megalázkodni be
nem tér.

Azt mondja a másik:

– Jó-jó, de ha késel három percet, megbírságol a gyár.

Amaz, a hitnek és a háromszor két decinek fellángolásával a szemében,
rászól:

– Kelj fel három perccel előbb.

Egy ember most a szaporodó társaságban arról kezd beszélni, hogy ő a
katonaságnál önkéntes is lehetett volna, mert kijárta a debreceni
gazdasági szakiskolát. Így azonban kénytelen volt elmenni közhuszárnak,
négy esztendőre. A társaság ezt kissé kétkedve fogadja, mert tudnivaló,
hogy az illető polgártárs sohasem volt katona. Fogadások kínáltatnak,
egész emberfejekbe és fél emberfejekbe, továbbá hat cigarettába és négy
sóskalácsba, hogy nem igaz az, amit beszél.

Egy öreg ember szigorúan veri öklével az asztalt mondván:

– Én még harminckettőben születtem. Én még latiniskolákat jártam. Én úgy
tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg vagyok.

A vén munkás-polgár üres kétdecis poharát a többiek a maguk
kétdeciseikből teleöntik. Az öregen látható elégültség vesz erőt.

– Tata, – mondják neki, némelyik vídáman, a másik elborultan tekintvén a
láthatatlan jövőbe, – tata…

Az agg szakállon néhány könycsepp lecsörgedez.

Csend.

Egy ember nem az öklével, hanem az egész kezefejével és karja aljával az
asztalra üt és mondja elsötétülve:

– Az istenit neki…

Az előljáró ember beleszól:

– Az Istent ne bántsátok. Tiszteljétek az Istent. Aki úgy megy el a
templom előtt, hogy ha nyitva van az ajtaja, azután még se megy bele, az
nem rendes ember.

Egy parasztikus ember, aki már régóta küzködik azzal, hogy az elrágott
pipaszárt rövidebbre faragja, csöndesen, de némi gúnnyal veti oda az
asztal közepére a szavazatát, mondván:

– A pappártság szép pártság.

Most ismét arról van szó, hogy meg kell vizsgáztatni azt az embert, aki
azt mondta, hogy neki a közös huszároknál önkéntességi joga lett volna,
mivelhogy a debreceni gazdasági iskolát végezte. Nyilvánvaló, hogy nem
beszél igazat. A társaságban van elég olyan ember, aki annak idején a
fegyvert lovon viselte, tehát nem nehéz a vizsgáztatás. Egy, a
lovagolást tudományos szempontból néző és értékelő egyesület
szakbizottsága bizonyára másként tenné föl a kérdéseket, itt azonban az
összes examináció csak abban áll, hogy mondja meg, hogy az istállóban a
huszár a lóhoz melyik oldalán lép be?

Az íly módon fülönfogott ember kertel egy kissé, bár a választás nem
nehéz: elvégre csak jobboldal és baloldal van. Előbb kiparancsolja az
ötödik két decit és ezen idő alatt kombinál.

– Ne okoskodjatok… Azért, hogy én munkás vagyok, én a debreceni
gazdasági főiskolát kijártam, én gazdasági főönkéntes voltam a huszári
lovasságnál.

A többiek a kijelentést nevetve fogadják.

– Hát hiszen jó-jó, – mondják. – De azt mondd meg, hogy melyik oldalról
megy a huszár a lóhoz?

Hát most már csakugyan színt kell vallani. A gazdasági főönkéntes
kimondja szigorúan, hogy:

– Jobbról.

Miután a társaságban négy ember is van, akit annak idején lóápolás
irányában sarcolt a császár, négyen is kiáltanak rá egyszerre:

– Nem igaz! Balról.

Aminthogy igaz is. Vagy talán megfordítva van. Annyi idők multán ki
tudná az ilyesmit? A lecáfolt egyén nem is igen tud reá mit mást
mondani, mint hogy nagyot üt az üres poharával az asztalra és azt
mondja:

– Az istentöket.

Ama másik, akinek az élete céljaiba föl van véve, hogy a fölöttünk élő
egyedül igaz és hatalmas istennel barátságos viszonyban legyen a
családjával egyetemben, szelíden mondja neki:

– Lelkem, ha nincs okod rá, ne bántsd az Istent.

Erre a mondásra gúnyosan süvít bele a szó:

– Kend nagyon papos, tisztelt férfiú.

– Kérem, kérem, – mondja ez s ezúttal komoly tekintettel néz amarra, –
ez nem úgy van. Nevem különben Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, őszintén
bevallom Fertő-utca négy.

A másik mondja:

– Kérem, nevem Sánta János, lakásom Tündér-utca hat, bejárat balról.

Az emberek a kalapokat leveszik s ismét fölteszik. A beszélgetés most
már könnyebb, mert forma szerint a bemutatkozás megtörtént.

– Kérem, kérem, – mondja az első, – az nem úgy van. Az nem paposság. Én
nem szeretem a papot, mert miért nem beszél magyarul. Én szobrász
voltam. De a szemeim megrongálódtak…

– Én papucsos…

A kalapok ismét megemelődnek.

– Tehát, – folytatja az első ember, – én dolgoztam Szerbiában. Én
dolgoztam Rumániában. Én dolgoztam Bulgáriában. Sajnos, szemeim
megromlottak. Kérem, kérem, csend és figyelem. Nevem Joó Péter, lakásom
Fertő-utca négy. Nos tehát, kérem…

Az ajtó nyílik, némely rész elmegy, más rész jön. Csatakos havat hoznak
be a ruháikon az emberek.

– … tehát kérem. Szerbiában rácul, Rumániában oláhul, Bulgáriában
bolgárul szól a pap, csak a mienk szól latinul. Miért szól latinul? Én
nem tudok latinul. Mondja meg, kérem, bárki, hány ember van a városban,
aki beszél latinul?

Nem, ilyen bárki nem akad, aki meg tudná mondani, hogy hány ember beszél
a városban latinul. Csak az öreg ember érzi, hogy most ismét az ő ideje
következett el.

– Én még harminckettőben születtem, – szól. – Én még latin iskolákat
jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg
ember vagyok…

A hangulatok azonban változnak. S jó előbb még ez a mondás elborult
gondolatokat ébresztett az agyakban. Most azonban úgy tetszik, mintha az
öreg dicsekedne s az egész társaság fölé akarja tolni magát azzal, hogy
ő azon emberek közé tartozott valaha a városban, akik egykor tudtak
latinul. Gúnyos mosollyal kezdik nézni az öreget s már-már arra a sorsra
jut, mint a gazdasági főönkéntes. De egyelőre nem szól senki. Az öreg,
miután a boradomány öntése is elmaradt, érezni kezdi, hogy ezúttal kevés
volt a szó.

– Azonfelül – mondja tehát – a veressipkásoknál is káplárkodtam
negyvenkilencben. Most?… Most azonban csak törődött öreg ember vagyok.

Igen, igen, ez már beszéd. Ez nem dicsekedés latinoskodással, iskolákkal
s egyéb ilyesmivel. Ez komoly dolog. Az első ember önt az öreg poharába
és mondja:

– Kérem, kérem. Ez szép. Nevem Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, nyiltan
bevallom, Fertő-utca négy. Az emberek megemelik kalapjukat és
elgondolkozva néznek a füstös lámpavilágba.

– Hej, – mondja sóhajtva egy ember, – ez régen volt, a negyvennyolc…
Micsoda idők! Mennyi vér…

– Mekkora hideg! – motyog az öreg. – Borzasztó hidegek jártak. Volt eset
rá, hogy az élőfa elhasadt. Volt eset arra is, hogy huszonhat fok volt a
hideg. Ha rágondolok, hogy mennyit fáztunk, amikor marsoltunk. Igen,
igen. Sok cimbora elmaradt, nem birta tovább. Azután később, aki a
háború után megmaradt, az is csak elmaradt. Elhaltak. Ma már kevesen
vagyunk, bizony. Nem tudom, engem mikor szólít el a halál…

A halál. Ki gondol arra? Az élet akármennyire kellemetlen, mégis csak
több mint a halál.

– Ráér még arra, bácsi, – biztatják. – Ráér még. Jó egészségben van.

Az öreg szótalanul hordja végig tekintetét a többieken.

– Ráérek… Igen. Amíg dolgozni tudok. De már öregszek nagyon. Mi lesz
azután?

Az emberek csak megint elhallgatnak. Az egyik zörögni kezd a pohárral,
hogy fizetni akar. A többi is fizet a kocsmárosnak, lassan, óvatosan
rakván az asztalra a pénzdarabokat. Lassan távoznak, az ajtóból még
visszakérdezvén: – Ugy-e, nem tartozunk semmivel? – Nem, nem, – szól a
gazda, – röndben van a dolog. Odakint a sötét téli estében esik a hó, a
pillehavak egyre sűrűbben szállnak lefelé és kavarognak a lámpák körül.
A sarkon elválnak, kezelvén rendben, mint ismerősek. Egy ember lehajol a
kis öreghez és homlokon csókolja.

(1910.)



Mihály az új szóval.

A másnapos állapotnak, mikor valaki előtte való este vendégségben volt s
nem maradt elég ideje az alvásra, az a szokásos neve, hogy zákányos
állapot. Hogy honnan került ez a szó ennek a fogalomnak a megjelölésére,
azt nem lehet tudni. Van a határban egy nagy darab homoki föld, bortermő
vidék, annak Zákány a neve. Valamikor, így szól a beszéd, a
Zákány-családé lett volna. Ez a familia régen kiveszett, magja sem
maradt. Neves család volt régente, Zákány Istvánról föl van jegyezve,
hogy főbíró korában üttette le a fejét a török. Amit ugyan épen akkor
három alsóvárosi baráttal is megtett s így a főbíró kellő lelki
kisérettel ment föl a menyországba.

Ez azonban mind nem ok arra, hogy erről nevezzék el a másnapos ember
sorsát zákányos állapotnak. Mert igaz ugyan, hogy a zákányi
kapitányságban sok a borszőlő, de hát az van Domaszéken, Szatymazon,
Balástyán, Bojárhalmán, meg máshol is, de azért sohase mondja senki,
hogy balástyás állapotban van.

Ezzel a szóval csak Zákány van megtisztelve. Azaz, hogy csak volt.
Tegnap bent járt a járásbíróságnál egy tanyai magyar s új kifejezést
hozott.

Az embert azon irányban levelezte meg a járásbíróság a pecséttel, hogy
tartozik egy másik embernek háromszáz koronával, de nem fizeti meg.

A tanyai jelentkezik rendes időben a bírónál. Ott van az ügyvéd is. A
magyar középkorú ember, rendes ünneplő ruhában, de egy kicsit gyűrött az
ábrázata, látszik rajta, hogy olyan boros-formán van.

Egyébként azonban rendet tud és igyekszik az illendőséget megadni. Mint
illik is. Minélfogva a bíró nem is szól neki a zákányos állapot felől
semmit. Csak azt mondja:

– Azért van hivatva, mert háromszáz koronát követel magán a Jóljárt
János. Beismeri-e, hogy tartozik ezzel a pénzzel?

– Be én, – mondja Mihály. – Hogyne ismerném be. Böcsületös embör vagyok
én. Mög voltam szorúlva, hát adott a János háromszáz koronát. Mert egy
kis földet vöttem, kéröm alásan. Amivel én tartozok, én azt fizetöm.

– De – véli a bíró – most épen azért van itt ez a pörlekedés, hogy nem
fizeti.

– Hát kéröm szépen, – esik a szóba a Mihály, – nem kérte eddig a János.
Hát miért nem szólt, ha köll neki a pénz?

– Szóval maga hajlandó fizetni?

– Hát nem akarok én mögcsalni senkit. Fizetök.

– El is hozta a pénzt?

Mihály csóválja a fejét ezen különös dolgok miatt.

– Már hogy hozhattam volna, – feleli, – mikor azt sem tudtam, hogy miben
akarják fájlalni a fejemet. Pedig – teszi hozzá – máma fáj amúgy is. De
én fizetök. Eléggé szaggatja már az is a szívemet, hogy a János pörre
mönt, pedig szót is érthetött volna velem.

No, így rendben van a dolog. Megírják az egyezségről való írást, hogy
Mihály becsülettel meg fog fizetni Jánosnak. Mikor készen van a
hivatalos levél, azt mondja a bíró Mihálynak:

– No most már írja alá.

– Nem írom én, – mondja Mihály.

– Már miért nem?

Mihály lemondólag csapkod a kezével a levegőbe és elszomorodva jelenti
ki:

– Mert én, kéröm, be vagyok zámborosodva. Hát nem tetszik rajtam látni,
hogy én be vagyok zámborosodva? Hát hogy írjam én ilyen állapotban a
nevemet? Hiszen nem fog most az én kezemben a toll!

– No, – bíztatja a bíró, – azért majd csak megy az valahogy. Csak írja
ide a nevét.

Ez nehéz kenyér – ilyenkor. Mihály tétován lép az asztalhoz. Nehéz
kezében sehogy sem áll a toll.

– No, csak bátran, – bíztatja a bíró.

Mihály azután a kiterített papíros aljára lassan odarajzolja a nevét, de
megizzad bele. Előbb a sö betűt, azután az ó betűket, megint a sö betűt.
Mire a Mihályt jelentő rajzoknak a végére jut, végig van írva az egész
ív papiros.

Kétségbeesetten néz a csinálmányra. Hát ezek is betűk? Most már mérgesen
szól az ügyvéd felé:

– Hanem a tekintetös úrnak se felejtöm el, hogy engöm erre a napra
becitáltatott.

– No, – mondja a bíró, – nem az ügyvéd úr hívatta magát, hanem én.

Mihály a bíróra mutat a balkeze ujjával:

– Hát akkor a tekintetös bíró úrra van panaszom. Hogy minek hívat éppen
ilyen időben, mikor én be vagyok zámborosodva?

De most meg már a bíró türelme fonalának kezd vége szakadni.

– Ejnye, ejnye, Mihály, – csattan föl, – hát én alkalmazkodjam ahhoz,
hogy magának melyik napon tetszik részegeskedni?

Mihály az emeltebb hangon mondott szavakat megütődve veszi tudomásul.
Hátrább lép és ismét fájdalmas tekintetet vet a bíróra. E tekintetben
súlyos vád foglaltatik az összes városi értetlenségek iránt.

– Tekintetös úr, – mondja csöndesen, békítőleg és magyarázólag, – ezt
nem ilyen értelömbe köll vönni. Nem vagyok én boroskancsó. Se iszákos,
se sömmi. De én rám nincsen tekintettel a királyi törvény… Mert én
tegnap adtam férjhöz az eggyetlen lányomat, hát mikor lögyek részög, ha
még ilyenkor sem?

Mihály ezen méltatlankodással távozott a törvényházból. Mert nem járja
az, hogy a zámborodottságra nincsen tekintettel a királyi törvény. Ez
nem kielégítő…

*

Szó-e az, amit Mihály mondott, vagy pedig kitalálás? Ugy értve, hogy
járószó-e, vagy pedig Mihály most önkéntelenül csinált egy új szavat?
Mert ez a szó eddig nem volt errefelé ismeretes. Igaz ugyan, hogy Mihály
tanyája szomszédos a dorozsmai tanyákkal, azoknak a szava pedig más. Ez
a csodálatos a népnyelvben, hogy bizonyos szó egy darab területen jár,
de valamely határon túl megszűnik s azon túl már ugyanazt a fogalmat más
szóval értelmezik. Néha ugyan van magyarázata. Olyan tájon, ahol nem
gazdálkodnak ökörrel, hanem lóval, nincsen benne a nyelvben a szekér
szó, egy kissé odább pedig már nincsen kocsi, hanem csak szekér.

Másfelől azonban vannak olyan szavak, amik megvannak már régóta, de, úgy
tetszik, mintha csak minden húsz esztendőben kerülnének egyszer
kimondásra. Elfelejtődnek, kimaradnak a használatból s egyszer csak
megint valahonnan az agy rejtekéből előbukkannak. Különösen a néppel
foglalkozó bírósági embereknek van az ilyesmiben módjuk.

Az egyik helyen a betyárkodás, mint foglalkozás, sértés. A másik helyen
nem az, mert a nem éves, hanem csak hónapszámos szolgalegényt jelenti,
aki egy hónapban ennél, a másikban amannál a gazdánál béres. De ha
továbbra is úgy alakul át a nyelv, ahogy mostanában nekiindult, idővel
még havidíjas lesz, az ilyen kétkézi munkásnak a neve.

Mert keveredik és kavarodik a nyelv. Hiszen fejlődik is, élénkül is. Uj
dolgokra új szavak készülnek, jók rosszak. A Röntgen-sugárból
Rögtön-sugár lett, mert azzal a doktor rögtön keresztül lát a betegen. A
gőzekének a szép szántógép nevet adták, a regattista csónakázót
vízibubának nevezték el. A vontató gőzhajó neve egy időben vasbika volt,
a mozdonyé is. De aztán apránkint beleférkőznek a nyelvbe az újfajta
csinált szavak. A katonaságtól német kifejezéseket visznek haza. Az
ujságokból uj szólamokat tanúlnak és aki urasan akar beszélni, ezeket
használja. A panaszkodás ugyan e fölött nem jogosúlt, mert hiszen a
népszokások nagy része valamely régi úri szokásnak, úri divatnak az
átformálódása. Az úri nyelven sok az idegen szó, onnan átmegy a
népnyelvbe, de ott aztán igen tarka-barka formába öltözködik. Azt
mondja: pardon, nem akarom én az urakat interpellálni, vagyis, hogy nem
akarja zavarni. A másik ember nagy tárgyakra: nagy szekrényre, házra,
gépre, hajóra azt mondja, hogy az nagy hipotéka.

Azután ott van a szépen való beszélés.

Régente a politizáló nemes csizmadia testületek tagjait figurázták
azzal, hogy cifrán beszélnek. Ők mondták volna, mikor a vendéglőben az
ebédért fizetni kellett, hogy: a szomszédomban rejlik az elégtétel, meg
más ilyenféléket beszéltek.

De most már ez a szép beszéd erősebben terjed s megszűnt a csizmadiák
szabadsága lenni.

Azt mondja a bíró előtt a külvárosi háztulajdonos:

– Kéröm, panaszom van az egyik lakómra.

– Hát mi a panasz?

Tudatja az ember:

– Hát kéröm, az, hogy előbb háttérbe helyezte a lakókat, azután háttérbe
helyezte a házbért utoljára pedig háttérba helyezött még engöm is.

Ez annyit jelent, hogy a panaszolt lakó mindenkivel összeveszett a
házban s ráadásul még az árendát sem fizeti.

Csinosan virágos beszéd. Az az érdekes benne, hogy míg az egyik
embernek, az úrformának, előbb gondolkoznia kell az értelme felől, ők
azonnalra megértik, hogy mit is mondott a sógor.

(1911.)



Külsőrészi agglegények.

Az agglegény-élet a városon se lehet valami alkalmas foglalkozás, mert
sok unalom járhat vele. Az igaz, hogy mint mondani szokás: se kicsi, se
nagy, maga sem viselős, így könnyebben bírhatja az életet, azután a
városon mégis csak találhat helyet eleget, ahol az idejét töltheti.
Azonban kint a tanyán élni agglegényéletet, az már csakugyan nehéz sors.
De azért mégis van olykor ilyen, ha nem is gyakran. Ha nem minden
határban adódik is elő. Van szolgaemberben is, gazdafiban is. Kocsisban
volt nálunk is egy, amíg meg nem halt, az öreg Imre bácsi, annál
öregkutyakedvűbb embert még aligha hordott a föld háta. Nőgyűlölő, vén
mogorvaság, az csak a lovakkal tudott beszélni, az ünnepnap délutánja
azzal telt el, hogy zsírral etette a lószerszámot és fényesre pucolta
rajta az acélkarikákat. Szobában nem hált sohase, de még az istállót sem
szerette éjszaka. Rudat lakatolt az istállóajtó közepére, hogy
valamelyik lókötő el ne köthesse a lovakat, maga meg a kocsi alá feküdt
aludni. Télen is ott feküdt, őszi esőben is, volt egy irgalmatlan öreg
subája, száz foltot rakott rá maga, abban pihent. Az ócska subát el nem
hagyta soha magától a világért sem, sem nyáron a nagy csizmáit, ha akár
szénáért ment is valami nem messze tanyába, azokat mindig fölrakta a
kocsira. Ha ezért szót ejtettek előtte, hogy miért húzatja mindig a
lóval ezeket a fölösleges holmikat, mogorván felelte:

– Ha köllök így, akkor itt maradok. Ha nem köllök, akkor elmöhetök.

Beszélték, hogy a pénzének egy része bele volt varrva a subába, a többit
meg a csizmában tartogatta. Mondták, hogy volna valami ezer forint körül
való pénze így „gyugasz“-ban. Lehetett, mert magára nem költött semmit.
Ha más kínálta egy pipa dohánnyal, hümögve elfogadta s előkotorászta
hozzá valahonnan a lóporos istállópolcról az ócska pipát, megtömte a
dohánnyal s rá is gyújtott, ha gyufát adtak hozzá. De maga nem adott
volna egy árva vasat sem dohányért.

Az ilyen emberen eltart egy kalap húsz esztendeig s amiként döglött
szamarat ritkaság látni, úgy világ csodája, a „magának valón“ egy új
mellény. Meg van a maga régi holmijaiban, csupa folt, de sohasem
rongyos, mert maga foltozza magát. A fehér ruháján is folt hátán folt,
de amúgy minden szombaton rendesen föltisztálkodott, maga mosott magára.
Asszonyfélével szóba nem állt, csak néha, ha a szőlőbeli dévaj
napszámoslányok rákiáltottak, szavalt vissza valamely mérges, átkozódó
káromkodást. Vén volt már, csupa ősz, a képe telipiros és az egész
emberen a kappanhízás kövéredése, de már kezdett a válla görbülni, a
nyaka hajlani, de megmaradt mindig egyformának. Nem vétett senkinek, ha
nem háborgatták s így el volt az igáslovak mellett esztendőkig. Hogy
honnan jött, miféle életet élt azelőtt, senki sem tudta, ő maga meg nem
beszélte. Olyan időben, mikor nem voltak napszámosok a tanyán, bement
enni az ereszet alá. Az öreg kocsis a még öregebb kapással csak el volt
valahogy, mert az sem beszélt, ha nem volt rá föltétlenül szükség. De ha
már a napszámosok is ott ettek az ereszet alatt, akkor az öreg Imrének
külön kellett kimérni az ételt, mert különben inkább nem evett volna,
semhogy a sok csacskabeszédű, tréfálkozó nép közé elegyedjen.

Ha volt eset rá ugy, hogy vasárnap délután kint volt valaki a városból a
tanyán s ilyenkor szokás egy üveg bort az emberek elébe tenni, Imre egy
pohárra valót elfogadott. Többet nem semmi áron. Ugy lehet attól félt,
hogy majd megered a szava s talán elkottyantja magát. Hogy talán beszél
majd valamit a multjából, amit ma olyan szépen neveznek úgy, hogy
előélet. Hát bizony, hogy mi volt az öreg Imre előélete s nem volt-e
ebben bizonyos mennyiségű börtönbeli oldalélet is, azt őrajta kívül
senki sem tudta, az öreg talán azért aludt kint az udvaron a kocsi
alatt, hogy még álmában se beszéljen róla semmit.

De hát ez nem is tartozott senkire. A dolgát elvégezte, a lovakat
ajnározta, a padlást szigorúan vigyázta, hogy a tyúk bele ne menjen,
mert a finyásabb ló nem eszi meg a szénát, ha tyúktollat talál benne; a
kocsit mosta, ha kellett, ha nem, a tengelyére fölkente volna a világ
minden kulimászát, a lószerszámmal pedig annyi zsiradékot etetett föl,
hogy egyszer meg is szólták érte: abban a percben fölköszönt a
szolgálattal s nem volt maraztalás, elment. Egy esetben történt már
ugyan, hogy valamely sérelem miatt mérgében megindult, de még a föld
sarkát sem érte el, már visszatért. Ezuttal azonban nem ért neki semmit
se szó, se beszéd. Fölfogta a kendőbe kötött kevés cókmókját, belerázta
magát a subába s elment, semmit sem szólt (még azt is lassan mondta).

Kószált aztán szerte-széjjel, lehetett látni az útakon itt-ott, amint
hurcolta a subát. De már nem fogadták föl sehol sem. Kószált, mint a
kutya, ha a pákosztossága miatt kiverik a tanyából. Akadt volna ugyan
szegényebb, zsöllérféle ember, aki a pénziért fölfogadta volna tartásba,
de Imre az ilyen beszédre sem szólt semmit, csak ment tovább. Egyszer
aztán elveszett a határból. Az emberek nem sokat törődtek vele,
legfeljebb azt mondták felőle, hogy világgá ment, mint a Döme kutyája.
Beszélték ugyan, hogy arra kifelé, a pusztaszélek körül, egy vontató
széna tövében találta meg a csősz kutyája halva és rá is vezette a
halottra a csőszt, de ez a beszéd nem egészen bizonyos, mert odakint az
ilyesmiről nem nyomtatnak ujságlapot.

*

Más dolog az, ha életfogytáig legény marad az olyan ember is, aki a maga
földjén él. Ez már nem úgy van, mint az Imre kocsis, hanem ennek
különféle formái vannak. Egy legény azért nem házasodott, mert
irgalmatlanul hosszúra s vékonyra nőtt s nem talált magához való lányt
életpárul. Egy fiatalembert még surbankó-legény korában képenharapott a
ló. („Nagyon erkölcsös volt“ – így mondják, már hogy a lóra.) A
suttyó-gyerek fölépült a bajból, de a nagy seb nyoma ott maradt az
arcán. Azután, hogy a házasulás idejét elérte, volt egy lány, akit
elakart venni, már a kendőzés is meg volt, amikor hírét vitték a
legénynek, hogy a lány azt mondta, jó ember, derék ember a vőlegénye, de
már is irtózik a harapott képire nézni. Amire a legény visszaadta a
jegykendőt. Kináltak azután neki más lányokat, de azt mondta a legény:
egyet akartam, az is mögirtózott tőlem, de legalább mögmondta igazán,
most már tudom, hogy a többi is így volna velem, csak nem mondják mög a
vagyonomért, de hát nem is köllenek neköm. Így aztán házas házatlan
maradt.

Ismerek itt a közelben egy gazdálkodót. Jó gazda, szorgalmas ember. De
nemcsak hogy az, hanem okos is. Több esze van, mint más tizenkettőnek,
amellett a beszéde tele van ötlettel, humorral, furfanggal, mint ahogy
az már a törpéknél leginkább így szokott lenni. Ez meg azért nem kötötte
be lány fejét, mert nagyon kicsire maradt. Vannak ilyen játékai a
sorsnak: Az egyik azért marad a nőtlenségben, mert nagyon hosszú, a
másik meg azért, mert nagyon kurta. De olyan kurta, hogy nagyon. Nemrég
is látom az úton, hogy két szép, jó ló vidáman húz egy kocsit be a város
felé. Azonban szemközt jövet, a gyalogos magasságából tekintve, úgy
látszik, hogy nem ül a kocsin senki. No, itt alighanem valami baj
történt. Vagy berugott a gazda és az ülésről hátrahervadt az
alcserényre, vagy pedig hogy betegség érte és a kocsiból kibukott az
útra. Közelebb érve azonban, már látszik, hogy egy gyermek hajtja a
lovakat. No, gondoltam, ez is nagy könnyelműség, a villamosok közé
ereszteni ilyen lovakat gyerekkéz alatt, ráadásul hetivásáros időben.
Csak azután látom, mikor a kocsi elzörög mellettem, hogy a kurta Mihály
gazda hajtja a két fiatal táncoskedvű zabhambárt, bár ugyan csak úgy lóg
le a lába az ülésről, mint gyereké padról. De azért a gyeplő jó kézben
van s a törpe ember arcán most, mint mindig ott táncol a gúnyos
mosolygás, amivel neveti a körülötte levő óriások világát. Mert Mihály
mindig nevet. Neveti a sorsot, amely ilyen kicsire hagyta s úgy
gondolja, hogy akár sír, akár nevet, úgyis csak egyforma lesz a termés.

Ha kérdik Mihálytól, hogy ugyan miért nem visz valami csinos, formás
menyecskét abba a szép vagyonba, Mihály olyan komikus pózzal, mint ahogy
azt annak idején a régi udvari tréfacsináló társai tehették, kihúzza
magát, ezer nevető ránc szalad szét a képén, még az okos szőke szemei is
nevetnek, mikor mondja:

– Csak nem tartok asszonyt addig, amig másnak is van felesége…

Lám, úgy Mihály. Ebből ugyan sohasem lesz öregkutyakedvű
magáramaradtság. Ugy gondolkodik: az élet kifigurázott engem, én meg
kifigurázom az életet. Ugy gondolom, hogy alighanem van egynéhány
filozófus, aki elmehetne Mihályhoz életbölcsességet tanulni.

Van azonban olyan, aki se nem nőtt karónak, se széklábnak nem maradt,
mégis egymaga tengődi át az életet. Ritkaság ez is, de azért van. Az
ilyen embert szintén a sorsok alakítják ki vénlegénnyé. Van az úgy, hogy
némely tanyában fészket vernek a szerencsétlenségek és a halálos
betegségek. Egy gyereket fejen rug a ló, a másik a vasvillába esik a
szénabogjából. Egyet-kettőt elvisz a halál még karonülő korában: nem
marad több csak egy. Ez az egy aztán nem anyagyász, sem polcleső, sem
kenyérpusztító, hanem szemfény és aranyvirág. Azt fürösztik tejbe, meg
vajba és étetnék kakastejjel is, ha volna. Hogyne. Ami szeretet a szülői
szívekből azelőtt ötre áradt, most erre az egyre sugározza minden
melegét. Ha rossz idő van, el sem eresztik az iskolába, vagy pedig
kocsin viszik el. Hogy pedig a tanító különös figyelemmel legyen a
gyermek iránt, hát a kedvében járnak. A szokásos torokon kívül ebédre is
meghívogatják s mert hogy nyiltan megajándékozni már még sem járná,
éjjel belopatnak a béressel az udvarába egy fekete bárányt. Így nő a
gyermek, órázzák, láncozzák, ékesítik, még szalmakalapot is vesznek
neki, mint a városi gyerekeknek szokás. Később a csárdabeli tánchelyre
csak fölügyelet mellett engedik, nehogy a bicskázásokba ártsa magát,
mert még a naptul is féltik. A többi surbankó legény meg nem kedveli,
mert nem közéjük való, nem birkózik, nem verekedik, nem vívja meg a
lányért a késpárbajt, kell is ennek lány, hiszen maga is olyan, mint a
kisasszonydáma a mondtambolondnevödrádszoknyában. Anyás lesz nagyon,
olyanforma emberben, mint állatban a konyhabeli kezes malac. Ahogy a sor
alá kerülne, a katonaság alól is kitudatják ügyvéddel, mint egyetlent.
Már az istállóba külön hátasló is van kötve, hogy ha épen kedve tartja,
azon delektálja magát s annak hátáról nézzen szét a földben.

A régi nóta úgy mondja az ilyen úri paraszti mód példázatát:
Harminchárom kasza, pöng az egész tájék, Bolond volnék rózsám, ha utánad
járnék. Melléje heverök ennek a kis lánynak, Onnan is azt nézöm, hogy
neköm kaszálnak… Dehogy hever ez azonban lány mellé, hiszen már úrnak
hívják, mert sárga szíjjat visel a csizmaszárán. Már a ruhája is csak
derékig magyaros, bársonygallér van a kabátján, fehér mellényit az anyja
vasalja.

Azután elhal az öreg Galambos, bár ugyan élhetett volna még, de már
régen fájlalta a mellét és néha olyan fázásai voltak, hogy a
szívegyökere is reszketett. Most már egészen ketten maradtak, s az anya
rettegve gondol arra, hogy asszonyt hozhat a fiú a házhoz és az majd
elveszi ő tőle a szeretetit.

– Jaj, édös szülém, – bugja neki ilyenkor a leányfiú, anyja ölébe dugva
a fejét, – ameddig a maga főztjit öhetöm, nem köll neköm másik asszonyé.

Azután egyszer csak elmegy a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk
ölébe az édösszülém is. Galambos úr magára marad a tanyában, bár ugyan
van annyi cselédje, hogy ha körülállják, még a szél sem érheti tőlük. De
azért mégis csak egymagára van és most egészen olyan, mint az Imre
bácsi, pedig az csak kocsis volt.

Hány lányos tanyában dobbannának meg a szívek, ha ez a fehér ember oda
beköszöntene. De nem. Már az ilyesmi sehogy sem esik a keze ügyébe. A
népes határban úgy egyedül van, mint a gólya, amelynek valamely
istentelen megsörétezte a szárnyát s nem tudott a többivel utrakelni.
Már nem paraszt, de még nem úr, bár tokos cigarettát szív úgy egy, mint
másnap. A városba jár be mulatni, a dorbézolóhelyeken az a neve támad,
hogy: a parasztbáró. Ott néha olyan bolond ötlete támad, hogy magához
emel innen egy leányt és kiviszi a tanyába asszonynak. Azután a
borködökön keresztül is megrémül a gondolattól, fogat sebesen, kihajtat
a tanyára, ott lóra ül, a messzi temetőbe vágtat és sírva terül el az
anyja sírján. Nem tudja, miért van a világon, nem tudja miért él,
keserűsége mulatásban fullad. Érzi, hogy el kellene menni Vas
Balázsékhoz, szót kellene érteni Vas Veronnal a homlokára bodorodó szép
hajáért, de már nincsen hozzá ereje, nem tud leszállni sem a nyeregből,
sem az úri módból, a temetőből jövet beszívja a csárda, mert hiszen rá
is van festve a falára, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed gyere be.
Be is megy hát az udvarra s ott azzal mulatozik, hogy a boros asztalt
ugratja a lóval, otthon pedig ezen idők alatt lopják úgy, ahogy érdemli.

No, ezután előbb a tanyának az egyik sarka, azután a másik sarka… Azután
mind a négy sarka. – Hízlalja az államot stemlivel – mondják a
szomszédok és örvendeznek azon, hogy már megint fölszabadul egy darab
föld, amit meg lehet ragasztani. Hát bizony fogy a föld, fogyogat, mert
csodálatos az, hogy ha egyszer csúszni kezd, milyen hamar el tud
csúszni. Az. Még a lú hátáról is lecsúszik a városi nyereg s azután
egyszer csak búcsúzót nyerít a ló is, mert viszik. Galambos úr a
kistanyába szorúl, amit valamikor ingyen vetett oda valamelyik
béresének, ha megfeleségesedett, mondván: eddig csizmában jártál,
ezöntúl mezítláb jársz, lögyön hát legalább egy kis födeled. Ugy. Most
maga szorúlt e helyre avval a butyrával, ami megmaradt. Néhány hold föld
a kistanya körül, ez az egész, de annak is csak az Ur angyalai viselik
gondját, mert Galambos úr kezét feltörné a kapanyél. De meg beteges is,
járkál benne a fájdalom. Fekszik naphosszat a fapadon. Szeretne
elpusztulni az anyja sírján, de nem bír elmenni odáig. Néha hol ez, hol
az, régi cselédei közül, visz neki főtt ételt. Most is, hogy egy gyerek
vinné neki a boldogasszony poharában a tyuklevest, megkérdezi tőle
bágyadtan:

– Hogy hívnak, fiam?

– Engem hívnak – szavalja a gyerek úgy, ahogy az iskolában tanulta –
Toásó Antinak. És az édös szülém küldi ezt a levest. Kanalat is küldött.

– Hát kicsoda a te édös szüléd? – mondja úgy a padról a fáradt ember.

– Az én édös szülém – feleli a fiu – Vas Veron, az öreg Vas Balázsnak a
lánya.

Galambos úr a gyerekre néz, hát ez csakugyan a Veron formája, még a
barna haja is úgy göndörödik.

Most ez a fiú az ő fia lehetne, az öreg tanya is még meg lehetne és
Veron parancsolna benne a gyönyörű szavával. Azonban hát ez elmult,
végkép elmult s Galambos úr könnye beleesik a csészébe a tyúkleves
zsírpillangói közé.

(1912.)



Bajos a kaputlan porta.

A városnak az a sajátsága is megvan, hogy az ódon része a tiszaparton
fekszik. Amarra a víztől befelé palotás tornyos; egy-egy nagy
bérkaszárnyának a padlása is többe került, mint itt az ócska fertályban
egy egész viskó telkestül. Az idegen ezt rendszerint mint különös dolgot
szóvá teszi, mert föltételezi, hogy mikor a nagy árvíz történt, a Tisza
vize bizonyára a Tiszából jött be, nem pedig a homokpusztákból. Pedig
hát dehogy: épen úgy történt, ahogyan ő nem akarja hinni. A víz valami
öt mértfölddel a városon fölül, a megyében szakította el a gátat s onnan
került a lapos teknőbe fekvő városnak a hátába s a nyomása alatt
bedőltek a hirtelen készített sáncok. Denikve ez a parti ódon táj
megmaradt a régi valóságában, mert ez a legmagasabb rész s ide nem birt
a vizecske fölhatalmasodni s a kisded földszintes házak álmodozva élik
itt sokszázados világukat. Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály
nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni
lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsaúsz, a
tekintetes sziúbasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a
vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsákfőispán és vilajet.
Kormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a
menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték, Isten
nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte
halálát.

E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy
van olyan szűk utca, hogyha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele,
soha ugyan onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A
kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején
az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre
egymás mellé s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu
is, nem vesznek össze rajta azok, akik a házban laknak. Lám, azóta
mennyi idő elmúl s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már
bizonyára nem egy család lakja mindakettőt. Szóval ilyen furcsaságok
vannak még ma is.

De van még mássabb is, ugyan nem itt, hanem a környéken… Haladván
hazafelé kocsival messzibb vidékről, alkonyatra jár az idő, amidőn
keresztül megyünk a falun. A hosszabb kocsizásnak az a haszna megvan,
hogy olyan ehetnékje támad az embernek, hogy megenné a vasszeget is.
Álljunk meg hát valamely korcsma előtt. Ha más nincs is benne, de van
barna rozskenyér s olyan szalonna, amilyent a városban már hírül sem
lehet találni. A fölseje kissé avasos s ez olyan sajátos ízűvé teszi,
mint a penész a finom sajtot. Az ilyen szalonnából kedvre delektálózni
többet ér, mint valami rossz bankett. Azonfelül hasznos étel is. A nép
azt tartja, hogy aki az ilyen avasos-forma szalonnát és az erős törött
paprikát szereti, soha életében nem lesz köhögős ember.

A ház különben, ahova belépünk, egészen csendes. A szobában az egyik
zöld asztalnál két öreges magyar borozgat. De már látszik, hogy jól a
kancsó fenekére néztek.

A gazda hoz ételt, italt, no aztán jól van. Egyik magyar átszól:

– Jó étvágyat is kívánunk az ételhöz.

– Köszönjük ezt is… Tessék velünk…

– Köszönjük… Csak tessék Isten áldásával… – s a kalapokat leteszik a
fejükről a padra, mert nincsen értelme annak, hogy fejben legyen a kalap
olyan szobában, ahol esznek.

Később az egyik tiszta poharat parancsol maga elé. Teleönti s kissé
bizonytalan léptekkel átjön vele az asztalunkhoz:

– No, – mondja. – Tessék.

Kintvaló illem szerint szörnyű sérelem volna nem fogadni el a kínálást.
Ellenben hallatlan megsértése volna az illemnek, azonnal utánna nyúlni.
Előbb szabódni illik:

– Köszönjük is a jóakaratot még a szívességöt. Van nekünk is.

– Hát hiszen… ami azt illeti… termött…

– Hát igön.

– Nono… De azért csak azért adta az Isten, hogy elfogyasszuk. Tessék
hát.

– De nagyon szépen is köszönjük. Majd sok lössz.

– Nono. Azt mondja a vers: egy pohár bor a hazáért mög nem árt. Azután
mög hát, nézzék, a békülésünk örömire van ez.

No, akkor elfogadjuk s szó szóba fűződik. Kiderül, hogy a két öreg
szomszéd egymással és teljes három napig háborúskodásban voltak
egymással.

– Ez az én rosszacska komám három éjszaka nem eresztött be engöm a
tulajdon házamba. Ez a Pista bácsi e!

A másik öreg nevetve, bizodalmasan integetett át a másik asztaltól, hogy
csakugyan ő volt az a kutyafékom.

– Mert – azt mondja, – muszáj volt. Tudják, a Mihály bácsi
mögögyvezösödött, maga van egy kis cseléddel, mert a fiúk kint vannak a
tanyán. Nagyon sűrün eljárt a korcsmákba, aztán sötít este vergődött
haza. Volt eset rá, hogy már szólt a kakas, mikor verte az ajtót.

– Melyik ajtót?

– Hát az én ajtómat.

– Hát miért verte a Pista bácsi ajtaját?

– Jaj, – veszi át a szót Mihály bácsi, – baj van ám itt. Arrul maguk
sömmit se tudnak. Az én házam az apámtul örököltem, az mög az ű apjátul,
úgy körül van építve, hogy én nem járhatok be bele, csak a Pista bácsi
udvarán körösztül. Kocsi, ló, tehén, mindön ott jár körösztül, mög én
is.

– Hát, – mondja a Pista bácsi, – én mög nem engedtem a vén részögösnek,
éjszaka kinyitni az ajtót. Jó kutya haza jár még sötét előtt. Ha
lámpagyújtatig nem jött, maradjon ott, ahol addig volt. A pénzös embört
úgyis szeretik a kocsmában.

– Ugy-úgy, – dunogott Mihály bácsi. – Kend könnyen beszél. Kendnek van
családja. Mit keressek én otthon abba az üres házba?

Elhallgat egy kicsit azután azt mondja:

– Hej, csak az ősök, az ősök. Rossz helyre találták építeni azt a házat.
Hát most már ma röggel mögkértem Pista bácsit, hogy ne haragudjon,
ezöntúl jóba foglalva tartom magamat. Nem nyitogatom a kocsmaajtókat
éjszaka többet.

Olyan szomorú és megtört volt ebben a pillanatban ez az élet örömeiről
lemondó Mihály bácsi, hogy nem szólt senki egy szót sem. Csak Pista
bácsi rántotta föl a vállát s halkan mormogta:

– Váltig mondom neki, hogy vigyön asszonyt a házhoz.

Mihály bácsi lemondóleg üt egyet a kezével a levegőre s nagyot sóhajt:

– Bajos az már… asszonyt vinni a házhoz, deresödő fejjel.

Az ablak felé tartotta a poharát s belenézett. A szép rubinszínű italon
át a gyenge alkonyi fény piros vonalakat vetett az arcára.

– Mert, – mondta csendesen, csak úgy, mintha a pohárnak beszélne, – ha
öregöt visz: doktor köll, ha fiatalt visz: bakter köll.

No, ez már csakugyan tökéletesen nagy igazság.

– Hát hiszen, – mondja Mihály bácsi, – azért, hogy én sok ilyen
parasztikus embör vagyok, járatos vagyok én is a világi forgalomban…

(1912.)



Hóban.

Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége s fölmegy a
Tátrába és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes
szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor
csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok,
akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak
érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben
vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél s aki megy, az nem fázik.
Irtózatos nagy hangtalanságok vannak, még a tulajdon lépés koppanása sem
hallatszik. Kocsi sem jár sok, mert a földben ilyenkor munka nincsen,
aki pedig hosszabb útra megy, például a másik faluba, azt elviszi a
vasút. A tanyák az út két oldalán mind aludni látszanak. Csak egy
céltalan kóbor kutya jön szemközt, valami olyan gazdátlan, kivert állat,
akinek nincsen a fejét hova lehajtania s a más háza fala alatt fog
elpusztulni. Bús az ilyen kutya nagyon, mint minden, ami hazátlan. Kitér
előled, de aztán megáll a hóban és rádnéz. Tisztán, mintha csak
nyomtatott betű volna, olvasható a szeméből: Ugyan szólj hozzám egy jó
szót, végy magadhoz és legyél a gazdám, én jó és hű kutyád leszek.

– Hát gyere no, majd csinálok veled valamit.

Szokás így ilyen alkalomkor, hogy valami fél perec, vagy egyéb
kenyérmaradék tartózkodjon a zsebben. Mert van eset rá, hogy az úton a
madár is barátkozik, mert ilyenkor igen csak szigorú világot élnek,
mivelhogy a hó mindent betakar, még a szemétdombokat is, amikben
kotorászni lehetne. Az okosabbja ilyen időben bevonul a város szélére,
de alighanem úgy kell lenni a dolognak, hogy köztük is van észbeli
különbség, mert nem mind megy be. Kint kódorog a kis szürkeség az
országútján. Ha a téli időben az országúton jártok, tegyetek a zsebbe
mindig valami morzsalékot, a pipiskék egész nemzetsége énekelni fog majd
nektek érte a tavaszon.

Odáig azoban még messze van. Csak a kutya van közel, egészen lább mellé
húzódván, hogy az idetartozandóságát minél nyilvánvalóbban kifejezze.
Mert van ugyan olyan kutya, hogy vissza tud farkasodni, de már legtöbbje
nem igen bírna elélni a maga sorsán. Dehát most mit csináljak vele?
Tudom is én. Mondani szokás azonban: jó az Isten, jót ád. A fél perecet
már megette, csupa hó a szájaszéle s most nézi, hogy van-e még. No, nem
igen van.

Azonban a falu már integet. Bárki bármit beszéljen ugyanis az ilyen
csatangolásokról, mégis csak jó néha faluba érkezni. A kocsmai
intézményt nem is tudja úgy értékelni senki, mint a kósza vándor. Ahol
fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sűlt kenyér s egy pohár jó
bor található. Az is bolond, aki bele nem megy.

A kutya a küszöbre teszi az egyik lábát s föltekint, kérdezvén, hogy hát
ő is bejöhet? Hát persze, hogy persze, nini.

No, bent nincsen valami vakmeleg, de azért némi alkalmatos melegséget
nem lehet eltagadni. Más nincs is a szobában, a gazda kint van valahol
az udvaron. Csak a kezesmalac kínlódik az öreg kutyával, amely a kályha
mellett fekszik féloldalt elnyulva. A kezesmalac mindenáron szopni akar
s az orrát odaütögeti az öreg kutya emlőihez. A kutya ilyenkor mérgesen
vakkant és odakap a malac füléhez. A kezes pedig méltatlankodva visít.
Meg lehet érteni a beszédet. Az öreg kutya azt kiáltotta neki: Nem mégy
innen a keresztapád térdébe! A malac pedig mint makrancos gyerek, azt
nyafogja vissza: De én szopni akarok! Minek vették el tőlem a
szülőanyámat?

Nem lehet tagadni, az ilyen kezesmalacnak jobb sorsa van így a világi
életben, mintha az ólban tartózkodna a hidegben. Másfelől azonban, idő
előtt az anyjától elszakíttatván, olyan, mint az árva. Ha fiatalabb
volna a kutya, talán pártját fogná, de mert öreg már a kutya, hát
öregkutyakedvű.

Az új kutya, a kivert állat, aki talán már ott kint a havon úgy forgatta
az elméjében az élet sorsát, hogy négy fal közé nem juthat, a vándor
koldús szerénységével lapult meg az ajtó mellett és szinte észrevétlen
igyekezett onnan az asztal alá bújni. Mikor idegen helyen van a kutya,
féltében ilyen védelmeket keres. Ha a tanyai ember kocsijával a kutya a
városon keresztül megy, akkor a négy kerék közé veri magát s hasonló
esetben a juhász kutyája a csacsi lábai között ballag.

Az nem úgy megy ilyen helyen, hogy talán kiabáljunk a gazda után, vagy
hogy épen valami üvegen zörögjünk a gyűrűs ujjunkkal, mert lehetséges,
hogy az ilyesmit sértésnek veszi. Különben is ráérős idő van s különben
az a kevés pénz, amit költeni fogunk, a nagy hangra semmiféle jogot sem
ad. Inkább csak szépen ki kell várni, míg a gazda előjön. Addig lehet a
képeket nézni a falon, mert igazság szerint azért vannak odaakasztva.
Magyar képek vannak a falon, néhány hadijelenettel, az utóbbi a balkáni
háborúból, mert a falu népe kevert nemzetiségű. Mindenütt a törökök
szaladnak a képeken.

Jön a gazda. Adjon Isten, – hát adjon Isten. Hát mi volna valami
ennivaló. Hát van ez is, amaz is. Különösen a legutolsó ölésből való
disznónak valami hihetetlen finom szalonnája maradt, az ember azt hinné,
mikor eszi, hogy dió. Kenyér is van, friss rozskenyér. No ezek épen
alkalmatos komedenciák. A fődolog azonban, hogy hol tartózkodik a
szolonna. Vannak ugyanis emberek, akik erre nem sok ügyet vetnek és a
szalonnát a kamrában tartják. Hiszen még olyan emberek is vannak, akik a
petróleumos kannát meg a bőjti főzéshez való napraforgóvirág-olajat is
egyben tartják a szalonnával. Pedig az ilyesmi nem járja. Még csak a
szappannal sem szabad s szalonnának együtt lenni, pedig egyazon állatból
valók. A szalonnának az igazi lakása a padláson van, ahol mindig járja a
levegő és nem fertőzik meg a finomságait más egyébb illatok. Továbbá a
padláson is vannak külömbségek. A cseréptetős padlást a szalonna
tekintetében már semminek sem hívják. A zsindelytető már megjárja, de az
a padlás, amelyben a szalonna megérdemli a fölséges titulust, mintha
csak király volna, náddal kell, hogy födve legyen. Azután az nem úgy
van, hogy a szalonnából a padlásról lehozzanak valamely egy-két napra
való darabot. Az már nem az igazi, mert megérzi a levegőváltozást, mint
a beteg gyermek. Hanem azért úgy kell felmenni esetről-esetre. A falusi
vendéglő tisztessége ebben van és ezt máshol már nem lehet megtalálni.

De itt meg lehet. Itt minden körülmény alkalmasan közrejátszik. Nádfödél
és gazda, aki nem restel felmászni a padlásra pár garas ára szalonnáért.
Még külön halbicskát is visz magával hozzá.

Megint magunk maradunk. A kezesmalac jár-kel a szobában és röfög, helyét
nem találván. Fölfedezi az idegen kutyát. Odamegy hozzá és azt
csiklandozza. A kutya sikít, mintha csak karszűgyön fogott leányzó volna
s kiugrik az asztal alól. A malac utána és játszadoznak. A kutya kecses
ugrálásokat végez, a malac meg eszetlenűl forgolódik körülötte.

Jön a gazda a szalonnával.

– Nini, – mondja, – a magáé?

– Nem egészen. Csak úgy jött be velem az útról. Nem baj talán?

– Baj? – mondja a gazda. – Az nem baj. Ha kitörik az embernek a lába, az
baj. De hát ilyen az hivatalnoki kapric.

– Már miért?

– Hát tudja, itt van ez a szomszéd. Egy városi ember volt, szolga volt a
törvényszéknél, de olyan belső szolga. Azután az ősszel nyugalomba
vonúlt, megvette itt ezt a házat, aztán azóta itt lakik. Nagyon
akkurátus ember és sokat tart magára, mint afféle hivatalnok-forma. Hát
aztán, hogy tegnap hó esett, hát elsöprette a háza előtt a gyalogutat.

– Hát a városban az úgy szokás.

– Hát tudom, hogy úgy szokás, – mondja a gazda. – Az ő dolguk. De itt
nem szokás, mert letaposódik az a kis hó magátul is. Aztán senki sem
esik el rajta. De ha elesik is, akkor is a puha hóra esik, a szűz Mária
kötőjibe esik, aztán nem történik semmi baja. A szomszéd meg elsöprette
az útat, aztán ahogy reggel kilépett a kis kapun, elesett rajta, aztán
eltört a lába. Most majd tákolhatják három hónapig a doktorok. Hát ilyen
kérem a hivatalnoki kapric.

– Hát igen. Ez így van és nincsen máskép.

– No lám, kérem alássan. Mert azt mondják ugyan, hogy ebcsont összeforr,
de az ilyen vén ember csontja már nem olyan, mint a kutyáé. Még lehet,
hogy bele is hal. Már gondoltam is, hogy nem az idevaló doktor kellene
ide, hanem van itt nem messze, a Simon-pusztán egy rakóasszony, az jól
össze tudja rakni a csontokat. Vagy pedig Vásárhelyről kellene elhozatni
a röktönös doktort, mert az a röktönsugárral keresztül lát a huson.

– Pénzért adják azt is.

– Hát – vonja a vállát a gazda – van neki. Az ilyen törvényszékieknek.
Mert telik a stemplibül…

Hát ime ilyen dolgok történnek, ezen el lehet elmélkedni. A szalonna
pedig olyan, hogy ennél különbet nem találna az ember, ha az utána való
járásban térdig elkopna is a lába. De a csendes elmélkedés nem tart
sokáig. A gazda beszél. Mert így a falusi helyen nem szokás a vendég
kezébe képes ujságot nyomni, hogy azzal mulatozzon, hanem arra való a
gazda, hogy szóval táplálja a vendéget. Ennélfogva azt mondja:

– Maga is magyar, ugy-e?

– Hát.

– Hát – mondja lassan, elgondolkozva – akkor ugyan mit szól ahoz, hogy
ezek a szerbek ide alá annyi földet elvettek a törököktől?

– Hát onnan veszik el, ahol van. Ahol nincs, onnan nem lehet elvenni
semmit.

– Ugyan, – mondja megütődve a gazda, – aztán maga ebbe bele van
alapodva.

– Hát ha nem volnék belealapodva, akkor se változtathatnék rajta.

A gazda megáll a sétálásban és gunyosan néz végig rajtam. Azt mondja:

– Aztán magyar ember létire így beszél? Hiszen a török testvérünk
nekünk! Kossuth Lajosnak ki nyujtott menedéket Ferenc Jóska ellen, ha
nem a török? Aztán magyar ember létire így beszél? Ennyi vérontást
csinálni! Hát mit vétett nekik ez a szegény török? Mert ha más hiten van
is, mégis csak testvér. Hát nem testvér?

No, most légy okos, Dóczi, mert meg vagy fogva. Hogyan szabadulsz ki a
testvéri viszonyból?

– Hát testvérnek testvér, azt nem lehet tagadni. De hát ezen a földön is
volt úr ő egy időben, aztán szolgául tartotta a magyart. Aztán mikor
eluntuk, mink is kivertük innen – hát amazok is kiverték, hát mi van
abban? Föl kerék, le kerék.

Jó, hogy bejön az asszony, mert itt másként politizálás keletkezne, az
meg csak arra való, hogy egymás haján bucsúzzon az ember. Szép barna
menyecske az asszony, a malac azonnal szalad is bele a szoknyába, a két
lába közé s azt visítja: van már új kutya, van már új kutya.

– Hattyú! – mondja a szelíd tekintetű asszony a fehér kutyának s
alighanem Hattyúnak is hívhatták valamikor, amidőn még otthon volt, mert
odamegy az aszonyhoz, felágaskodik rá és a két lábát az asszony
combjaira teszi. Fogadjatok föl, fogadjatok föl – ez annyit jelent a
szükszavú kutyai nyelven.

– Fogadják föl – mondom. – Én hozzám csak az úton szegődött.

– Hát hiszen – mondja az asszony, az urára nézve. – Mert emez már öreg,
mindig csak ott a kályha mellett tehénkedik.

– Hattyú! – mondja a kutyának a gazda s a kutya a csizmaszárak közé
dugja a fejét.

A kutya föl van fogadva. No, hála Istennek. Most már mehetünk
visszafelé. Fizetni kellene. De a gazda ebbe a dologba sincsen
belealapodva. Azt mondja, hogy a fáradságért is jár valami. Hát micsoda
fáradságért? Hát, hogy a Hattyút idehozta. Jaj, azonban így nem
egyezünk, akkor inkább soha többet nem jövök ide. No, így méltányos
árban meg is egyezünk, mint illik. A szalonnát meg kell dicsérni s
tréfából felvetődik a kérdés, hogy ugyan él-e még az a disznó, aki ilyen
alkalmas zsirokat termel? Azt mondja erre az asszony, hogy maga milyen
bolondosokat beszél, a gazda pedig azt mondja:

– Abba még se alapodhatok bele, hogy ezek itt ide alá a török
testvéreket így megsarcolták. Mennyi vérontás, mennyi szomorúság! Miért
teszi egyik ember földönfutóvá a másikat.

Hm. No Isten áldja meg magukat erővel, egészséggel, szervusz, Hattyú.
Szép fehér az országút, fehér és néma a táj, itt nem politizál senki.
Akik itt politizáltak valaha, mind lent vannak a hó alatt és a föld
alatt. Egy nagy darab csatatér az egész tájék, az Isten tudná csak
megmondani így hirtelenében, hogy hányszor ontották itt egymás vérét az
emberek. A búza, meg a repce itt embervérből táplálkozik. István első
királyi urunk idején Csanád itt kezdte Ajtony embereit visszaszorítani
az oroszlánosi berkekbe s legutóbb Haynau itt szorította meg
Dembinszkit. Csontokból nőtt itt fel még a vadrózsabokor is. De most
hallgat minden és nem beszél. A hó eseget, ezer év előtt alighanem
szintén így esegetett, mivelhogy létrán akkor sem jöhetett le a magos
egekből. Egy lélek nem sok, de annyi sem látható a tájon, csak a Hattyú
kódorogna itt, mint kivert szomoruság, de már annak is helyét találtuk…
s elvégre ezuttal mégis csak ez volt a fődolog.

(1912.)



Ilyen a hajózat.

Tévedés volna azt gondolni, hogy a Tisza-parton valamely célszerű
kocsmárosasszony tisztán magából abból megél, hogy italt mér. Mert ez
nem úgy van. Van, aki disznót hizlal mellette, ismét van, akinek földje
van s maga termeli azt a bort, amit elád. Nem mindenkinek jut azonban ki
ebből a jó módból. Az ilyen aztán halak sütésével és főzésével
foglalkozik, mert az sem utolsó foglalkozás. A halat sok ember szereti s
ha híre terjed, hogy itt vagy ott jól eltudják készíteni, az megélhetést
ád. Ismét van, aki utasoknak éjjeli szállásra adja át a
kocsmahelyiséget: szegény utasnépnek, akik a hajnali gőzhajóval indulnak
valmerre a kenyér irányában, s akik a kocsmaasztalokra dőlve, könyéken
szunyókálják át az éjszakát, míg csak hajnal felé a vízről a gőzhajó
bődülései nem szólítják őket a távozásra.

Van azonban kocsmáros asszony, aki mindezen mesterségekből egyiket sem
űzi, ellenben a hajózati iparban találja meg a kincseket. Némely apró
hajókat vásárol s azokon homokot hordat a vízi fövenyekről azoknak,
akiknek a valóságos jó tulajdon homokra szükségük van. Mert a homok nem
egyforma. Van homok, melyekből téglát préselnek, de az másra nem való.
Van ismét homok, mely jó a mély telket föltölteni, de másra szintén nem
alkalmatos. Ismét van finomabb homok, amely jó az építkezéseknél a
házfalak külső vakolására. Ellenben a belső házfalak, már mint a szobák
falainak a vakolására csak a marosi legeslegfinomabb kavicsos homok a jó
s ezt nem adják ingyen.

Mert hajókat kell tartani hozzá. A hajókba kormányost és legénységet.
Ennek a legénységnek meg megint kétféle mesterségének kell lennie. Hajós
is, kubikos is. A kormányosnak ismernie kell a parti fövenyeket a
Maroson, hogy hova rakja le a finom homokot a víz.

Tudnia kell a vízállást előre, hogy midőn a homokért a tetthelyre fölér,
ne találja elöntve a fövenyt. Állandó érintkezésben kell állnia a
túlsóparti hajóvontató rácokkal, hogy a lovakkal mindig készen álljanak,
ha útra indulni kell. Meg minden más egyéb bonyodalmak vannak.

S mikor mindezt elvégezvén, rendben hazatérnek a rakománnyal, még csak
akkor kezdődik el a homok-kofa dolga. Helyet keresni a parton, ahová a
homokot kirakodják. Fölmérni, hogy mennyit hoztak? Megdeputálni, hogy
jót hoztak-e. Disputálni a legénységgel a fizetést illetőleg, meg a
hajóvontató rácokkal. Megállapítani, hogy mennyit kértek már ki a
pénzből előre s mennyi ital ment el nekik hitelbe. Számontartani, hogy
hazahoztak-e minden kötelet, rudat, csáklyát, járódeszkát, evezőt?
Azután pedig, mikor minden rendben van: lesni a vevőt a parton s alkudni
vele a homokra. Néha odaadni úgy, ahogy viszi. Mert van eset rá, hogy
hirtelen fölárad a folyó s akkor, ha a vevő nem viszi el a partról
pénzért a homokot, elviszi helyette ingyen a víz.

Szóval ebben a mesterségben is, mint minden más foglalkozásban,
bajoskodások vannak s tudományok követeltetnek a környülállásokhoz.

Amibe azután idővel beleun az ember, testestől-lelkestől.

Így történik tehát, hogy vasárnap délután, miután amúgy sem lehet
egyebet csinálni, csak nézni a magas vizet, egy ilyen hajótartó homokos
ember bemegy a parti vendéglőbe egy pohár borra. Kihozzák neki, nézi.
Nem szól. A vendéglőséknek is van hajójuk, ilyen homoknak való, három
is.

Azt mondja a vendég:

– Eladó-e a hajó?

Nagyot néz a kérdésről az asszony. Hát olyan ember is van még a világon,
aki hajót akarna venni?

Könnyen készen áll a válasszal:

– Eladó-e? Nemcsak egy eladó, hanem mind eladó, csak akadjon, aki pénzt
ad érte.

– Ugyan? – kérdezi a vendég.

– Hát. Ezör forint darabja. Hatezör korona a három. Egy-kettőre készen
löszünk az alkuval. Ugy adtam el a negyediket is, a kicsit. Tíz perc
alatt kész volt a vásár.

A vendég szomorodva néz a földre.

– Három hajó hatezör korona! Neköm csak egy van, de annak csak egy
magának is tízezör korona az ára.

Neveti az asszony.

– Ugy? Csak akadjon, aki annyit ad érte…

Az ember sértődötten néz rá:

– Nono. De az micsoda hajó!

– Az ám – szól bele egy másik ember – micsoda hajó! Az csupa keményfa.
Csupa tölgyfa. Én üsmeröm. Mert láttam, mikor készült.

A tulajdonos most örül, mert ez helyes beszéd, ha az ő tulajdon
víziedényét ime más is dícséri. Pedig még csak föl se volt kérve rá.

– Hát hiszen – mondja boldogan – ami azt illeti. Mert az, tudja, csupa
kemény tölgyfa… No, nem mondom, a habverő deszka, az nem keményfa. Az
nem az. Mert minek lögyön az. Arra nincsen szükség.

– Hát – szól a másik komoly meggyőződéssel – arra nincsen szükség. Hanem
jó vasalásra van szükség. Mert jó vasalás nélkül nem tökéletös a hajó.

Az ember, akié a homokos hajó, a pohara talpával az asztalra üt.

– A vasalás? – kérdezi büszkén. – Hát olyan vasalás nincsen több. Az nem
ócska zsákból új gatya. Az nem úgy van, hogy a szögénypiacon
összevásároljuk az ócska vasat, aztán avval vasalunk, aztán befestjük
vaslakkal fényösre, aztán azt mondjuk, hogy új vasalás. Mert ez
valóságos tiszta színúj vasalás. Olyan, amilyen csak löhet a világi
életben. Mert az olyan hajó, hogy eltart hetven évig is.

A másik ember beleszól:

– Hetven évig? Nyolcvanig is. Vagy legalább hetvenötig.

Most egy kis csend áll be a hajó dicséretében. De a kocsmárosasszony nem
szól semmit.

– Hiába – mondja megint a másik ember – a hajó az csak hajó. Az sokat
ér.

A tulajdonos feleli idő multán:

– Hát többet ér, mint hat hold föld. Mert mit ér hat hold föld? A munka
belekívántatódik, aztán ha teröm is, egy évben csak egyször teröm. De
van rá eset, hogy nem teröm. Hát mi az, az a föld? Az semmi. Hanem a
hajózat, az hajózat. Az embör gyün-mén a hajóval, fuvaroz erre, fuvaroz
arra, aztán csak keres. Ha elfogy, újra keres.

Mire való ez a sok dicséret? Nyilvánvalóan arra, hogy eladó a hajó.
Ennélfogva, hogy a helyzet tisztázódjon, azt mondja a kocsmárosné:

– No lássa kend, ha olyan üzlet kendnek a hajózat, itt az én három
hajóm, vögye mög azt is. Álljon azokkal is bele a forgalomba. Olcsón
adom, mondom, mert én már beleuntam végkép. Nem is köll sok alku. Ide a
pénzt, aztán ott a hajó, löhet siftölni velük, amerre akar.

A tulajdonosnak hirtelen leesik a feje. Az ebadta hejjén, hiszen kár
volt itten ilyen sokat beszélni, mert itt úgy sem kél el a hajó. Ha akár
órák hosszáig beszélne is, mint valamely jó szavallású fiskális, itt
ugyan a hajó gazdát nem cserél.

– Jaj, kéröm – mondja – csakhogy azonban nem olyan a világ. Öreg vagyok
én már ahhoz. Csak aki maga is mén a hajón, annak van igaza.

A másik ember mondja:

– Mint apátfalvai hajósok a Maroson. Azok szervezetbe vannak. Ott közös
a hajó, maguk a munkások rajta, közösen keresnek: ott a hajórul nem vész
el sömmi.

– Az. Az úgy van – mondja a hajótulajdonos. De emígy ellopnak mindönt a
hajórul. Kötelet, láncot, evedzőt, csáklyát, szapolyt, még a járódeszkát
is.

– Tudom – mondja a kocsmárosné.

– Hát hiszen ezért mondom, hogy én is tudom.

Kifizetik a borukat az emberek s haladóban vannak elfelé. Az ajtóból még
visszaszól a tulajdonos.

– Mert tudja, tolvaj világ van. Olyan lopi világ van, hogy csuda… Mert
tudja, ha manapság valaki elkezdi mondani az imádságot, hogy miatyánk
úristen, hát odáig elmondja. De mikor arra kerülne a sor, hogy ki vagy a
mennyekben, az már el van lopva.

S mérgesen teszi be a két ember az ajtót, menvén kifelé az őszi esti
ködbe. Mert itt már minden ellopódik. Lám, még a hajóval való üzlet is
ellopódott…

(1913.)



Beszélgetés.

Szombat délután van, a zsákolást bevégezték, a parti munkás bemegy a
bormérőbe, mert elfogyott a hordani való zsák. Csöndes ilyenkor a
vendéglői külső szoba, nincsen benne senki, csak a söntés mellett áll
egy fiatal legény, amugy már katonaviselt. A gazda ledőlt egy kicsit
pihenni. Azt mondja a legénynek a parti ember:

– János, te okos legény vagy.

– Hát hiszen… – mondja a János.

– Hát ki akarom próbálni az okosságodat.

– Löhet.

– Hát van-e itt az én részömre egy félliter bor hitelbe?

– Az mán nincsen – mondja megint a legény.

– Hát miért nincsen? – ütődik meg amaz.

– Azért, mert nem löhet. Tiltva van a hitel.

– De hát csak estére fizetnek, akkor én is fizetök.

– Nem löhet. Ami tiltva van, az tiltva van.

– Hát János – mondja megint amaz, – hát kételködsz a böcsületömben?

– Dehogy – feleli a János, – nem kételkedök én sömmiben, mert egyéb
dolgom is van. De hát tudja kend, hogy ami tilos, az tilos.

– Nono. Hát akkor majd várok, amíg a gazda előgyün. Mikor gyün elő?

– Nem tudom. Majd később.

– Hát jól van. Addig várok, aztán slussz.

Most csönd van egy kicsit. Az emberek idegenül nézik egymást. Az egyik
nem tudja megérteni, hogy miért nem adnak neki hitelbe; a másik nem
tudja megérteni, hogy mint lehet tőle, az alkalmazottól olyant kívánni,
ami tiltva van.

Belép az ajtón egy másik ember. Hangos ember. Már a bejövet alkalmával
kiáltja:

Milyen szivar van?

Van portorikotól kezdve. Hát akkor egy olyant. Fizeti azonnal. Azután
pálinkát kér. Visznek neki s várják az árát.

– Majd ha mögittam – mondja, – akkor is ráérök a fizetéssel. Van itt
pénz. Nem vagyok én szervezeti matador.

Akkor észreveszi a másik asztalnál a másik embert. Megütődik. Mert az
szervezeti ember. Egykor mind a ketten azok voltak. De az utóbbi már nem
az. Odamegy amahhoz, kezel is vele, de azután visszaül a maga
asztalához. Valami bajt tehetett, valahogy amazok eltávolították maguk
közül s most keserűséggel van. Beszélni kezdi ezt a keserűséget, idegen
szavakat keverve bele.

– Mert én kimaradtam a szervezetből. Mert én nem köllöttem a
szövetségnek. Pedig első fizetője voltam a szakszervezetnek. De ugy-e,
én rossz munkás voltam, Lajos? Engöm megligált a szövetség. Tik
parancsoltatok, mert tik voltatok az impotensek. Volt ott pedig rosszabb
munkás is, mint én. De a matadorság el volt bizakodva. Jól van – csap az
asztalra – jobban van így, mint úgy.

Azt mondja a másik, szelíden:

– Ugyan, Sándor, minek ez a sok diplomatás beszéd?

Emez ránéz:

– Ugyan, Lajos, hát bántok én valakit? Én nem bántok senkit, téged se
bántalak. Csak én most elmondom a szózatomat. Ha nem volnál itt, Lajos,
akkor elmondanám a szavallatomat. Csak elgyüttem ide. Én már nem vagyok
parti, én nem zsákolok, én csak négy hét óta nem voltam semmi
ingredenciába, de csak most itt vagyok, mert neköm már ez a munka nem
köll, hanem a jó ital kedviért néha erre gyüvök, ha ráérök. Aztán
mögmondom, amit akarok. Mert én úrnak születtem.

– Jól tötted, Sándor – hagyja rá amaz.

Emez folytatja:

– Azért, mert tik engöm minimálisba vöttetök akkor? Ugyan jól jártatok,
láthatjátok. Feküdtök, mert pangás van. Hogy én bent dolgozok a piacon,
oszt azért lenéztök minimálisba? Az én iparom virágzik. Tik, mög
szenvedtök a pangásba és hevertök, de hevertem én is, de most már nem
heverök. Tik, ki vagytok a pangásba nullázva. Aztat hittétök, hogy
Pestön lösz munka, aztán fölmentetök ruhássan, aztán hazagyüttetök
ruhátlanul. Pedig de nagy uraknak tartottátok magatokat, mikor
impotentát matadorok voltatok. Kifiruncvancigoltatok, aztán beletöttetök
a minimálisba. Azt hittétök, hogy itt nincsen ész?

– Ugyan Sándor, – kérleli amaz – hát miről jó ez a politizálás? Én nem
szóltam hozzád egy szót sem.

De nem ér semmit a kérlelés. Mert megint csak tart a beszéd:

– De szóltatok akkor, mikor a nikszbe töttetök. Hát. Pálca a kezibe,
niksz a zsebibe. Mög niksz a fejibe. Szomoru dolog és fájdalom, még csak
ilyent gondolni is énfelülem. Hiszen tanárabb vagyok én egymagam, mint
tik valamennyien ott a szervezeti szövetségbe.

– Hát jól van, lögyél tanárabb, Sándor. De miért lármázol itt? Ki
bántott?

– Hát bántalak én, kedves Lajos? Nem bántok én sönkit. Csak beszélök. Ha
te most áperte nem volnál is itt, akkor is csak eleszplikálnám a
szózatomat. Mert én úrnak születtem. Nem vagyok én már parti embör, én
csak így a magam mögjátszásábul gyüvök néha erre, mert errefelé jobb az
ital, mint odabent. De én avval nem rekomandérozok sönkit, tudod-e,
kedves Lajos?

– Tudom hát, Sándor. Csak ne diplomatizálnál már annyit!

– Miért ne? – fakad ki a Sándor. – Mögfizettem a palaccbért, hát
beszélök. Mert van itt pénz. Akár húsz korona, akár ötven korona…

– Hát akkor – mondja a szervezett ember – kiparancsolhatnál egy félliter
bort.

A Sándor fölkapja a fejét:

– Azt már nem, – kiáltja, – mert tik se fizettetök neköm, mikor
kinikszöltetök a minimálisba.

Ezzel aztán indul is elfelé. De előbb átmegy a szervezett emberhez és
kezet fog vele:

– Isten veled, kedves Lajos.

– Isten veled, – mondja a másik, – kedves Sándor.

S ahogy az úrnak született ember elmegy, komoran tekint utána.

Azután legyint egyet a kezével és elmosolyodik.

Ugyan mire gondol? Alighanem arra, hogy ebben a mai furfangos világban
az okos ember még azt is eltagadja, amije van, a bolond meg még azzal is
dicsekszik, amije nincsen.

(1914.)



Második feleséggel.

Azt lehetne hinni, hogy papucshősök nincsenek is a valóságban a világon,
hanem csak úgy a nyomtatott papiroson, az élclapok szerkesztőinek a
kitalálásaiban. Azt pedig még jobban lehetne hinni, hogy ha véletlenül,
esetleg, imitt-amott, valahol, talán vannak is ilyenféle emberek, de
akkor sem található a fajtájuk a tanyákon. Ahol az ember „kend“, az
asszony „te“, ahol a családfő a gazda és sohasem férj, hanem
bizalmasabban mondva: az én emböröm, tisztelettel mondva pedig: az én
uram. Ez is változik többféle formákra: Az én hitös uram. Az én jó uram.
Az én áldott jó uram, aki fölemelt engöm magához.

Pedig vannak efféle sorsüldözött halandók kint a tanyaföldek között is,
mint a példa mutatja.

A példa egy olyan jó közepesforma ember, úgy átesve már az ötvenen, de
még azért magabirós, rendben felöltözködve, halad a törvényház
folyosóján s a járásbíró ajtaja elé érve, tisztességtudóan odaveri az
ajtóhoz a kezefejét. Többször odaüti, de mert a kopogtatásra nem kap
belülről hangot, csak benyit, teljes bátortalansággal állván meg a bírói
asztal előtt. Forog a kalap a kezében, belső felindulások külső jele
gyanánt.

– Mondja kend no – bíztatja a bíró.

– Aztán mondhatom? kérdezi bizalmas reménységgel a magyar.

– Hát. Néma gyeröknek az anyja sem érti a szavát.

Lép egyet előre a tanyai ember, leszegi a fejét, azután fölszakad belőle
sóhajtással a szó:

– Hej, tekintetös uram, magának hatalma van ahhoz: osztasson szét
bennünket az asszonnyal, mert már nem birom tovább állni a
kögyetlenködésit.

– Hát mit csinál kenddel az asszony?

Fölhúzza a magyar a vállát. Leereszti, megint fölrántja. Ezt a
foglalkozást úgy hívják a külső nyelven: panyókára rázza a vállát. Azt
mondja az ember:

– Hát üt. Tizenhat esztendő óta az asszonyom, mert második feleség,
aztán azóta mindig üt.

A bíró kérdezi:

– Aztán kend tűri?

Megint csak panyókázik az ember s visszakérdezi:

– Hát mit csináljak?

Faggatja most már a bíró, hogy miféle okok meg bajok eshetnek itten.

– Van-e család?

– Van, négy kis család van.

– Talán szegénység van és az élhetés végett vannak kétféleképen?

– Nem mondható, – véli az ember – mert harminchat hold föld van a tanya
körül: el lehet rajta lenni.

– De talán kendnek kemény a kapanyél? – kérdezi a bíró.

– Énneköm? – kérdezi vissza méltatlankodva a magyar.

No, akkor itt alighanem másformán áll a dolog. Másfelé lehetnek a hibák
elvermelve. A bíró kérdezi:

– Kend talán úgy gyakrabban elóvakodik hazulról?

Az ember nagyot esik a szón:

– Van eset rá, – mondja beismerőleg – hogy nem vagyok mindig jelönleg
otthun. Vannak olyan kisféle eltartózkodások.

Ahán, hát itt van a bajok vermése. Eljár a vén kutya a háztól. Annak
pedig az a törvénye, hogy azt megszokták verni. Mondja a bíró a
magyarnak:

– Nem köllene kendnek épen ilyen nagyon hívőnek lenni.

– Már miért, kéröm szépen – lepődik meg a külső férfiú.

A bíró csak úgy könnyedén veti oda:

– Hát hogy mindig odatartózkodik kend a templomban…

A szó azonban szíven találja Mihály sógort. Néz föl is, le is, néz a
szoba fölső sarkába, csak épen a bíró szemébe nem nézne.

– Hát, – mondja – hát… ami azt illeti… hogy épen az igazat mondjam, nem
a templomba szoktam én járni. Messze van az mitülünk, oda csak kocsival
szoktunk járni vasárnap, ha jó idő van.

– Hát akkor közelebb mit talál kend? Más asszonyát?

Mihály lelegyinti az egész beszédet s elkedvetlenedve mondja:

– Nem ártom én az ilyesmibe magamat.

Most rászól keményen a bíró:

– Hát akkor hova a pokolba viszi el kendet az ördög mindig hazulról, mi,
vén korhely?

Mihály bólint s olyan, mint a megrettent iskolás gyermek.

– Az, – feleli elszomorodottan, – az… A kocsmában szoktam én olykor
eltartózkodni.

– Ejnye, hejnye, – mondja elgondolkozva a bíró, – hát hiszen más embör
is csak elmén a vendéglőbe olykor, én is csak elmögyök, de azután idején
csak hazamögy az embör, mert régi mondás, hogy jó kutya hazajár. Hát
kend mért nem óvakodik haza idején?

Hallgatás. A bíró folytatja:

– A gyerökeire nem gondol kend? A kis családra? Hogy hátha amíg oda van
kend, valamelyik leesik a kemöncepadkáról?

Mihályból ki lehetne faragni a megszomorodás szobrát, ha most
hirtelenében hozzáértő kőfaragómester akadna. Azt mondja:

– Nem úgy van ám az. Mert a kocsmában azt mondják a többiek, hogy ne
mönjék még kend haza, Mihály sógor, mert hiszen ígyis-úgyis mögtapogatja
kendet az asszony. Hát már akkor egykutya, akármeddig maradok, mer csak
mögver.

– Azután nagyon üti kendet?

– Hát – mondja Mihály – nincsen énneköm mán egyetlen ép részöm se. Mikor
mék haza, bújok be az ágy alá. Többet vagyok én az ágy alatt, mint az
ágyon, hogy ne üthessön.

Ejnye, a fene teremti. Ez baj, hogy Mihály sógort ilyen kellemetlenül
tángálják otthon, hogy már a családnak meg a vagyonnak a szétosztásán
jár az esze. Nem jól van ez, mivelhogy micsoda dolgok mégis már csak az
ilyesmik? A bíró kérdezi:

– Kend úgy a testi erejében gyönge?

– Nem – mondja Mihály. – Egy köblös zsákot elbirok még vinni a
félvállamon.

Mondja a bíró:

– Akkor talán az asszony még erősebb?

Mihály sógor nemet int:

– Dehogy.

A melle közepe táján végighúzza a balkeze fejét s úgy mondja:

– Csak eddig ér.

– Hát akkor – pattan föl a bíró – mért tűri kend, hogy törje-zúzza? Hát
nem tud kend védeközni, a kend gyáva teremtésit?

– Nono – mondja diadalmasan Mihály – védeközés, az van. Mert azelőtt,
mikor az ágy alá bújtam, kihúzott alulla. De azúta cöveköt vertem az ágy
alá a földbe, azután abba fogódzok, aztán akkor nem bír kihúzni.

A bíró elgondolkozva nézi Mihályt. Az élet a kisemberek történetéből
senki elé sem vet annyi furcsa dolgot, mint a kisemberek ügyével és
bajával foglalkozó ítélkező ember elé. Kérdezi Mihálytól:

– Aztán bírkózás soha sem volt? Kend sohase ütött vissza az asszonyra?

– Nem – mondja Mihály sógor. – Inkább oszlasson szét bennünket a
tekintetös úr, de én asszonyt nem ütök mög, mert nem visz rá a
lelkiismeret.

(1915.)



Nyelvészet a duttyánban.

Egy ember ülvén az asztal mellett a vásárállási duttyánban, már jó
délután, nagy bot a lába között, bőrszivar a szájában, juhászkalap a
fejében, bor is van előtte, azt mondja, hogy aszongya, hogy aszongya.

Nyilvánvaló, hogy ebből nótázás lesz, mert az szokott leginkább így
kezdődni, minélfogva Luklábú Monori Kis Illés, aki botfülű létére nem
szereti a nótát, rászól:

– Ha dalárdázni akar kend, akkor mönnyék kend a másik asztalhoz, mert az
én fülem nem állja a hujántgatást.

Azt mondja erre a bőrszivaros ember:

– Akkor mér nem hagyta kend otthon a fülit.

– Azér – mondja Monori – mer nem akartam.

– No – mondja amaz – ha kend nem akar, akkor csak akar. Én is akarok.
Ugy akarok, hogy én most danolni akarok.

Monorinak is van a két térde között egy jó vastag, kézszárra akaszthatós
kampós bot, ezt magához vonja egészen az ölébe, hogy kézügyben legyen.
Azt kérdezi:

– Aztán kend, ha jól fölkérdözöm, kiféle?

Mondja megint amaz a juhászos kalap alól:

– Nemsok hivatala van magának ahhoz, hogy ezt a kérdést föltögye.

Magának. Monori megütődik. Öreg ember létére azt mondják neki, hogy
maga. A kend helyett. Sértés az ilyesmi, mert a megvetés jele. Ennél már
csak az a sulyosabb, sértés, ha azt mondják valakinek: az úr. Sértés
továbbá az is, hogy: ön. Az új doktor is, aki nemrég került a
kapitányságba, azért volt kénytelen elmenni onnan, mert senki sem
hívatta, mivel hogy önözött mindenkit. Rendes embert pedig ne önözzön
senki, mert az nem járja. De ne is magázzon, mert – s Luklábú Monori
megfogta a kampós botot. Elsötétülve kérdezte a bőrszivarostól:

– Hát maga vagyok én?

A másik ember viszont kérdezi:

– Hát talán a szomszédék kutyájának a fia vagyok én? Hogy engöm kend a
másik asztalhoz utasit? Hát engöm talán ki löhet hajitani innen, mint a
beteg macskát? Hogy én ne dalárdázzak?

Monori kissé lapul, mikor mondja:

– Nono… hiszen… ami azt illeti… De kend még fiatal. Kend még csak az
ötvenet se haladta túl…

Monoriban új ötlet keletkezik, az asztalra üt és újból kérdezi:

– Hát akkor mit akar itt dalárdázni, mért nem mén el katonának, mint a
többi?

A bőrszivaros feleli:

– Az egyik lábam egy ujjal rövidebb lött, mint a másik. Itt a szájam
szélin a fóradás, szerb szurony csinálta. Ehun a jobbkezemrül hibádzik a
mutatóújjam, mert ellűtték. Aztán van még egy golyó bennem itt a
jobboldalomban, de azt mondták a koncoló orvosok, hogy hagyjuk benne,
amig magamagátul közelebb nem gyün a bűrhöz.

Mutatja balkezefejének megcsonkult ujját, a jobbkarjával megtapogatja az
oldalát, hogy akaródzik-e már belőle kifelébb jönni a golyó. Mert ha
kijebb jön, akkor csak egy borbélyvágás kell hozzá és kihuzzák a testből
a koncoló orvosok.

Luklábú Monori nézi sok sebbel ellátott magyar testvérét. Megilletődései
vannak. Nyújtja a jobbkezét szorításra a testvér megcsonkult balkeze
felé. Ő maga pedig a tulajdon balkezével fölfogja az üveget és önt
belőle az öreg testvér poharába. Szótalanul kezelnek. A bőrszivaros azt
mondja:

– Visszamék én nemsokára, mert most Orsova alatt vagyok határőrségön,
csak most nyóc napra szabadságot kaptam, hogy mögnézzem egy kicsit a
fődet…

– Mög a családot.

– Nono.

A poharak egymáshoz érnek. Monori Kis Illés azt mondja:

– Ugyan dalárdázzon kend egy valami szép régi magyar nótát.

*

A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a
szavakat, hogy tudok, meg birok. Az embert, ha hívják valahova s nincsen
éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni,
vagy pedig nem birok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá
érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a
divatból. A tudok meg a birok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy
elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést sem tudtam tenni, de úgy
is mondják, hogy nem bírtam tenni.

De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon.
Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az
öreg a vásárálláson a duttyán ponyvája alatt egy kis paprikás hús
mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a
sok gyüszmékölésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy
menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy
alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember.

Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet és azt mondja róla, hogy ha
alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle.
Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme
környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből.

Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas Mihály is, szintén
valamely „kishús“ irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy
vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik,
hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén:

– No, mire végzi kend?

Azt mondja Dékány:

– Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.

– No – mondja Mihály, kissé kedvederültebben –, ha möghalok, én
ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend
kormányozni, mikor a sok nagyfejű se bírja.

– Hát – véli Dékány – nem birni köll azt, hanem tudni.

– Ugyan – rántja föl a vállát Mihály, – egykutya az a szóbeszéd,
akárhogy mondjuk is.

Dékány hallgat és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban.
Azután kérdezi:

– No, hát tanáltál-e alkalmas tehenet, Mihály.

Legyint a Mihály.

– Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öreg kutyakedvű, hogy
röggetül kezdve térdig lejártam a lábam, mégse birtam vönni.

Dékány a pipával bajlódik és csendesen kérdezi:

– Hát akkor miért gyüttél be a tanyárul?

Mihály nagyot néz rá:

– Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vönni.

Dékány szeliden évődik tovább.

– De ha nem bírtál… Aki nem bír vönni, mit keres a vásáron?

Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz
akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap s a homlokára csap a
tenyerével.

– No né. Birni birtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem
tudtam vönni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.

Dékány rendbeszedte a pipát s kinyújtott kézzel eltartva magától, nézi.
Azután mondja:

– Látod-e Mihály, hogy más-más dolog az, tudni, mög bírni.

A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül s azt mondja
Dékánynak:

– Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?

(1915.)



Órák eltévelyedése.

Ez az újfajta órajárás csakugyan úgy lett, ahogy előre jövendölték, mert
a városi ember pár nap alatt beleszokott. Még olyan is akad, aki azt
mondja, hogy jobb is lenne, ha mindig így maradna. Mert sokan vannak az
alkonyon túl, jóval lámpagyujtat után is dologban, ezeknek most igen
csak jól esik, hogy egy teljes órával hamarább szabadulhatnak. Ennek az
előnye többet ér, mint az a kis baj, hogy egy órával hamarább kell
kelni.

A tanyaiak nem sokra veszik, mert nekik úgyis mindegy, az életük járását
a nap járása igazgatja. Különösen, ha olyan helyen laknak, amerre
nincsen vasút s járás-kelésüket nem kell a vasúti időhöz igazgatni,
éppen semmit se törődnek vele. Más azonban olyan úriembernek az élete,
aki a pusztában, majorságon gazdálkodik. A puszta nem tud alkalmazkodni
az új rendhez, ott ugyan nem igazították előre egyetlen csősznek vagy
öregbéresnek a zsebében sem az órát. Nap van-e, eső van-e, borulat
van-e, nagy szél van-e: ezeken fordul meg úgyis a dolog s nem az
óramutatón. Az iga nem tér be a földről hamarább, mint máskor s
hajnalban az ökörnek sem lehet mondani, hogy siessünk az etetéssel, meg
az itatással, egy kisded órahosszat, mert ugrott a mutató.

Különös szerszám a pusztákon az óra. Nem sok értelműnek tartják. Mert
olykor megtörténik, hogy ahány zsebből veszik elő, annyiféleképpen jár.
Nincsen harangszó, amihez igazíthatnák, ha téved a járása, ha szaladása,
vagy lassú járása van neki. Akad ugyan a mindenféléhez értő faragó
béresek között, aki fölteszi a szemére az igazlátót, kinyitja az
órafedelét és belenéz tudományosan a masinába. Azután kiveszi a zsebből
a bicskát, azt is kinyitja s már most a bicskaheggyel beleszerkeszt
némely igazgatásokat a sok egymásbabolondított kerékbe. Attól kezdve
azután az óra jól jár, azaz hogy egészen jó kötyögése van neki, nem áll
el akkor sem, ha lefektetik, vagyis hogy lefekszik vele a mezőn a
tulajdonossa s nem áll el akkor sem, ha rázza a fagyos, göröngyös út
kocsin a zsebben.

De ekkor is csak legföljebb jól jár, de a biztos időt nem mutatja. Mihez
igazítani: nincsen. A majorbeli nép közül valamely benfentes, a
magtáros, a lovascsősz, vagy az öregbéres ilyenkor beóvakodik a
gazdatiszti lakásba és ott a konyha falára akasztott óráról lenézvén a
pontos időt, ahhoz igazítja a maga óráját és most már ehhez az órához
igazodik mind a többi óra, ami a zsebekben van s aminek a sétálója a kis
béresházakban a falon előre-hátra biceg. Ezeket a sétálós régi órákat
ólomsúlyok serkentik a járásra, amik láncokon függnek s a lassújárású
óra serkentésére a láncra lakatjavesztett kulcsot, vagy kulcsavesztett
lakatot szokás alkalmazni. Ha pedig sietni találna, leveszik róla a
lakatot. Akkor a sétáló lassabban lépked, mert nem tette rá a fölsőbb
hatalom a terhet.

– Ügön csak egyszörű masinája van neki, – mondják felőle.

Üt is; néha olyan jól jár, hogy hajnalban üt tizenhatot, ami egy ilyen
kis falióra részéről igen csak erélyes serkengetés a fölkeléshez. Akkor
fölkelnek s látják, hogy a virradat napfényének még csak első piros
dárdája sem lövelt föl a sötét égre.

– Az ördög bujjon a masinádba, redves óra, bolonduljon meg az is, aki
csinált, olyan bolondra, mint amilyen te vagy, – mondják neki.

Az órának azonban ez mindegy. Van, aki hozzávágja mérgében a kalapot, de
ettől még sohasem javult meg az óra. Az óra ilyenkor bánatos és megáll a
sétálója.

No, akkor megint nincsen okos ember abban, hogy voltaképpen hányat ütött
az óra. Megint csak a majortiszt konyhájába kell folyamodni a szakácsné
órájához, igazodás végett. Ez pedig igen jeles és kiváló óra. Ez nem a
naptár, sem nem a nap, hanem a szakácsnéi tudományok szerint jár. Ha az
ebéd időre készen van, de a gazdatiszt későn ért be a mezőről, a
szakácsné morog, hogy miért nem jött be az úr idején a terített
asztalhoz: ő nem tehet róla, hogy elpangott az étel. Ha pedig a
szakácsné elkésett az ebéddel, mert némi igen alkalmas trécselésben volt
része, akkor visszaigazítja a faliórát egy fertályórával, vagy
amennyivel éppen kell.

Ez tehát nem túlságos megbízhatóság s ha a tiszti konyhához
alkalmazkodik a majorbeli nép idő tekintetében, akkor csak egészen úgy
van, mint, ahogy mondani szokás: ha a lóval imádkozik.

Már most ezeknek az elhárítása végett a gazdatiszt ugy tesz, hogy
vásárol egy föltétlenül megbízható órát, aztán kiadja az esti
parancskiadáskor parancsban, hogy aki csak ott megjelenik a majorbeli
jelesebb előljárók közül, az mindenki ahhoz az órához igazítsa a
tulajdon óráján a mutatót. Az ilyen jóljáró órák drágák ugyan, de
alkalmasak. Nem az határoz náluk, hogy aranytokba vannak-e, vagy
ezüstben, hanem a gépjük járása a fontos.

*

A pusztai rokon bejön a városba reggel s benyit a házba. Még pihenek az
ágyon úgy félszendergésben, ő azonban már a nappal kelt, minélfogva rám
szól megbotránkozva:

– Már hét óra van és még mindig heversz. Ilyen is csak városi embertől
telik ki.

– Tévedsz, testvér – mondom –, még csak hat óra van, hát azért nem
keltem föl, mert mit csináljak ilyen esős időben reggel hat órakor?

Azt mondja:

– Akkor már mögint mög van bolondulva az órátok. Hiszen hét óra van.

Mondom:

– Hat óra van. Tizenkettőkor feküdtem, hát hat óra pihenés csak kidukál.

Azt mondja:

– Hát akkor tizenegykor feküdtél le tizenkét órakor, aztán hat órakor
heversz: hét órakor.

– Nem – mondom, – én tizenegy órakor feküdtem le hat órakor és hét
órakor heverek itt tizenkét órakor. Ezt a csomót bontsd ki testvér, ha
jó fogad van hozzá.

Így azután alaposan belejutunk az időmeghatározási viszonylatokba.
Belekavarodunk. Hogy két óra van-e akkor, amikor a városházi öreg harang
hármat harangoz és hat óra van-e akkor, mikor itt a szomszéd
ráctoronyban ötöt harangoz az Andrea bácsi. A dolgok olyan különösek.
Hétkor szokott vége lenni a hivatalomnak – azt kérdezi: hát most már hat
órakor vacsorázol?

– Nem, – mondom – hét órakor.

– Hát most már hat órakor van hét óra, vagy hét órakor van hat óra, vagy
pedig hogy is vagyunk ezzel a komédiával?

– Hát jól van no, nem olyan nagy baj ez, reméljük, hogy nálunk maradsz
ebédre, pusztai testvér? – Hát hogyne, de két órakor? – Dehogy, egy
órakor. – De hiszen az tizenkét óra. – Dehogy tizenkét óra. Mikor megy a
vasutad? – Fertály hatkor. – Tehát fertály ötkor. – Nem. Hatkor. Vagy
hétkor? Az ördög tudja. A fődolog, hogy le ne maradjak róla, mert akkor
a kocsi állhat éjféli tizenkettőig az állomáson. – Mondom: tizenegyig.
Mondja: tizenkettőig. Egy harmadik ember beleszól: tizenháromig – ezen
aztán elnevetjük a dolgot.

Ezen átesvén, menjen mindenki a dolga után. A pusztai ember úgy van,
hogy nem szeret a városba járni. Volna bent dolga, de halogatja, hogy
majd, majd. Mikor sok egybegyűl, akkor egy világos nap alatt el akarja
végezni valamennyit, hogy estére hazaérjen, hogy kilenc órakor (vagy
hogy most nyolc órakor, vagy tíz órakor, vagy az ördög tudja már most
bizonyosabban, hogy mikor) lepihenhessen. Amikor aztán az ilyen sűrgős
végeznivaló dolga van, szórakozott ebben a bent való, neki szokatlan
lármában, sietésben, amelyben még a pusztai ökrök is különbeknek
látszanak, mert azok lassan és méltóságosan lépdelnek s nem egymaguk
húzzák az élet szekerét, hanem négyen járnak előtte. Nem csoda, ha a
pusztai embernek elszóródik az esze. Az, hogy valaki esernyőt vásárol a
boltban esős idő esetén s azután a legközelebbi vendéglőben otthagyja, a
városi emberrel is megesik. A pusztai ember az ilyesmit egyszerűsíti.
Megveszi az esernyőt a boltban, kifizeti és otthagyja. Így vannak, hát a
külső és szabad mezőkön régóta tartózkodó emberek, minélfogva a pusztai
testvérrel megállapított napközi találkozási programunkból semmi sem
vágott egybe.

Mondom aztán hát a külső embernek:

– Nem tudnád megtenni, hogy mikor legalább befelé jövet a vasúti
állomásra érsz, hogy akkor az órádat egy órával előbbre igazítsad?
Azután meg mikor este hazamégy, mikor a vasútról fölülsz a kocsiba,
akkor egy órával megint visszaigazítod, hogy beletalálj a pusztai időbe.

– Az nem lehet, – mondja.

– Ugyan, már mért nem lehet?

Kis ezüst órát húz elő a zsebéből:

– Nézd, – mutatja – ez csak egy kis ezüst óra, mégis százharminc
forintért vettem. Még abban az időben vettem, amikor forintba
beszéltünk. Elég ideje van már annak, ehhez az órához igazodik az egész
puszta, mert azóta ez az óra még csak egy fél percet sem tévedett. Hát
ezt az órát nem merem rángatni előre-hátra, mert hátha elrontom.

Ez igaz. Egy ilyen szép kis gépet meg kell becsülni. De mégis mondom:

– Nincsen olyan valami hitványosabb órád otthon?

– Van, hát hogyne volna.

– No, akkor mikor bejösz, a másik mellényzsebbe belerakod amazt az órát,
hogy az a városi idő szerint járjon. Aztán a városban amíg vagy, ahhoz
igazodsz.

– Az ám.

Hát persze, hogy az ám. Azért szerkesztett a szabómester kétféle zsebet
a mellényre, hogy kétféle időkimutatás uralkodjon bennük. Amelyik
kezével nyúl utánuk az ember, aféle időjárást talál. Nem szépek-e vajjon
az ilyen háborús kitalálások?

(1915.)



Mutatás nélkül.

Csendes külvárosi délután, a nap szelíden neveli az akácfák levelét. Nem
igen jár az utcasoron senki, egy vendéglő nyitott kapuján belátni,
tanyai kocsik állnak az udvarban, mert délelőtt hetivásár volt s
ugylátszik, némely magyarok bent időznek egy kicsit. A vendéglős
egyébként szintén komám, mint annyi más, vagyis hogy valamikor együtt
szolgáltunk fegyver alatt s most megint be van hivatva. Illendő hát
beszólni a koma feleségéhez, pár kérdést tenni afelől, hogy hogymint van
az ember, merre jár, mit ír? Azután azt is érdemes megnézni, hogy miféle
dolog lehet az, ami még ennyire idő multán is bent tartja a külső
magyarokat? Mert annak mindig valami különös oka szokott lenni. Ugyan
leginkább csak áldomás valamely sikerült vásár fölött.

Benyitok. Nincsen azonban ott a világon senki, csak a csendesség, az
uralkodik. Hát hol van itt az öt kocsira való ember? Beljebb van ugyan
még egy szoba, jókora nagy, de onnan sem hallatszik semmi zajongás sem.
A sarokban van az ajtaja, az is nyitva, de nem látni be rajta a szobába,
csak az ajtó küszöbéről. Csak mikor odajutok s benézek, lépek meglepődve
hátra. Ilyent még nem láttam korcsmahelyen sehol sem, még sohasem.

A belső szoba belső hosszú asztalán hosszú, sárga templomi viaszgyertyák
égnek, gyászfátyollal körülkötve a derekuk. Az asztalon tányérokba
fölrakva kalácsok, szalonnák, szárazkolbász, túró, más tányérokon ételek
maradványai. Félig üres boros- meg sörösüvegek, szódavíz, kávéscsészék.
Üli körül pedig az asztalt egy tanyai asszonyokból, lányokból, még sor
alá nem került legénykékből és ősz emberekből álló társaság. Mindenki
ünneplőben, öreges asszonyok barnásfeketében, menyecskék színes
viganókban, a gyerekek kalapján, az öregek sipkáján ugyanolyan
gyászfátyol, mint az égő gyertyákon. Ez tor. A pár óra előtt eltemetett
halott búcsúzó ünnepe.

Visszalépnék a küszöbről, de a koma felesége halkan szól, hogy csak
tessék belépni, valamelyik másik asztalhoz, ezek a tort ülők nem
zavarnak senkit.

Csakugyan nem. A kipirult arcokon látható ugyan, hogy tor után vannak
már, de a beszéd csendben, sorjában megy, senki sem vág a másik szavába.
János bácsinak mondják, hogy János bácsi. János bácsi mondja Mihály
bácsinak: – sógor, sógor… hát még hogy ezt is mög köllött érnünk… Az
asszonyok bólintanak egyszer, háromszor, ötször is, hogy… hát ez így
van… hej, hej, az ártatlan… ilyen véget érni… De ilyen véget… Szerelmes
Jézus.

Mi lehet ez? Mi hozta ezt a társaságot ide, hogy a halott emlékezetére
az ételt megegyék és utána a kezüket megmossák, így még megtartván régi,
szinte feledkezésbe ment temetési szertartások végső szokás
maradványait. A tanyákon ugyan meg van még imitt-amott, de hogy így
vendéglőshelyen, ezt még csak nem is hallottam eddig.

A vendéglősné aztán mellém ül, hogy csendesen szólhasson, úgy mondja,
hogy a kórházból temették délelőtt a halottat a belső temetőbe s ezért
került a külső tor belső helyre.

– Mert – mondja – ölés történt. Asszonyölés történt. A tulajdon sógora.
Aztán mögrémült a többitül… aztán fölakasztotta magát.

A háború jól ellátta a nemzetet tragédiákkal a frontokon is, de csinált
itthon is. Ez is egy az itthonvalókból. Kismódú legénybe beleszeret a
jómódú lány, apja anyja oda is adják, hiszen van miből kettejüknek élni.
Boldog külső csendes élet, felhő az égbolton csak az, hogy unoka
nincsen. No, majd kivárjuk. Unoka helyett a háború következett, az ember
elment katonának. Idő multával szabadságra hazatért, a sógora már ekkor
bökdöste a szívébe a tőröket, hogy hűtelen az asszony. Pedig azért
történt ez a vád, mert a sógort nem hallgatta meg az asszony. De a
gyanú, az gyanú marad. A szabadság leteltével az embernek az asszonytól
való elválása sem úgy történt már, ahogy kellett volna. Nehéz szívvel
ment a frontra. S azután a sógor rátört éjnek idején az asszonyra,
megölte. Kora reggel már keresték a gyilkost a portyázó lovasrendőrök.
Nem sokáig kellett csapásozni utána: a tóparton ott volt a jegenyefán,
amire istállókötéllel felakasztotta magát.

Nehéz történet. Talán valami tisztább, békés világ el sem hiszi majd,
hogy valaha ilyenek is lehettek.

… A tor a végéhez közeledik. A legénykéknek intenek az öregek, azok
mennek ki a kocsikhoz az udvarba, a lovakat befogni. Egy ősz, pirosképü
ember, ez a megölt menyecske apja, önt még imitt-amott a poharakba, még
egy-két üveg sört hozzanak hát az asszonyoknak. Aztán félre húzza más
asztal mellé a vendéglősnét, a tárcát is előhúzza a belsőzsebből s azt
mondja:

– Hát ami vót…

– A kréta ilyen helyen nem számít duplán. Még a söröket is visszaviszik,
amiket az asszonyok nyitatlanúl hagytak. Az öreg magyar fizet. A
megindulásnak semmi nyoma rajta, mikor a lánya torát intézi. No azután
még egy szent János áldását, aztán gyerünk, mert jó kutya hazajár. A
lovak már az udvaron befogva vannak. Búcsúzás egymásnak a jó Istennel
való éltetése és semmi szó arról a szomorúságról, ami egybehozta őket.
Az udvaron aztán a kocsikon elhelyezkednek. Az emberek elül a
hajtóülésen, az asszonyok a szénán háttal az emberek felé, föltürvén az
ünneplő szoknyát, hogy ne törjön.

– Jó, Jézus nevében – az ostoros kéz a sapkához emelődik, a lovak
szűggyel a hámnak feszülnek s a kis kocsitábor a kapun át sorjában a
mezők felé kiindul és egy kocsinak a tengelye sem akarja magával
elhúzatni a kapufélfát. Azért, hogy egy kicsit elidőztek, hajtani tudnak
az öregek. De különben a lovak ügyelnek, mert nekik is csak legjobb
minél hamarább otthon lenni.

Ahogy elhaladtak, beszélgetünk felőlük. A csapás, a fájdalom, a
szörnyűség… azután a halott urához még talán oda sem ért a gyászlevél,
mikor a vérétvettnek a teste már a föld alatt.

– Az. De a toron csak mögvígasztalódtak egy kicsit. Jó az a tor-szokás,
felejteti a bánatot.

– Hát… hát, igen. De az éjjel ezeknek a szíve majd leszakadt.

– Az éjjel is itt voltak már?

– Itt. Ugy volt, hogy tegnap délután temetik, hát begyüttek már tegnap
mind. De a doktorok tegnap nem birtak készen lönni a kórházban a
vizsgálattal, így aztán mára maradt az eltakarítás. De az éjjel, ahogy
itt tanyáztak, ki hol fért, kocsin, kocsiszínben, egy zokogás volt az
udvar. Az embörök a szín oszlopába fogóztak, aztán annál sírtak. Meg van
az siratva ölegendőkép, a szögény. De a tornál nem mutatják.

Tornál nem szokás mutatni. Minek az a mutatás?

(1916.)



Húsügy.

András asztalos nem tart bort a háznál, mert akkor inkább fogy, hanem
inkább ebéd után átmegy a szomszéd mérésbe egy kis pohár borra. De már
úgy látszik, ez sem sokáig tarthat, mert szűkül, egyre szűkül a világ.
Panaszolja is a bormérésben:

– Senkinek sincs most olyan rossz sora, mint az asztalosnak. Nem építtet
senki, hát ablakfa, ajtó nem köll senkinek. Bútor sem köll senkinek. Még
azt is eladnák, ami van.

Jön János, a suszter. Ennek ugyan könnyebb dolga van, mert csizma meg
cipő mindig csak kell, de ez még nem szokott a bormérésbe járni s most
mégis ime, eljön.

– Hát magát mi szél hozza ide?

– Hát – mondja János suszter – az asszony nem hagyott már békét,
levágtuk az egyik disznót, aztán most olyan zsírszag van az egész
házban, hogy nem birok benne mögmaradni.

Benyit az ajtón Mihály szabó, – ennek is különb dolga van, mint az
asztalosnak, mert felöltő szintén csak kell mindig, különösen így
télidőben – és azt mondja a suszternek:

– Aztán a méhelyben a csiríz szaga jobb mint a zsírszag?

– Jobb, – mondja meggyőződéssel János suszter. – Az hatásos a mejjre. A
suszter mind sokáig él, ha mög nem hal.

Az asztalos neveti. Azt mondja:

– Pedig azt mög se löhet önni.

– Hát hiszen a zsír szagát se löhet mögönni, – véli a bőrben dolgozó
férfiú.

Most a szabó mondja:

– No, csak azért könnyen beszélsz te, mert már beszörözted magadat
télire tavaszig. Van zsírod, hájad, sunkád, sunkacsülköd, aprólékod,
gömböcöd, kispálanyjád, füstölt oldalasod, kocsonyának valód: ott már a
gyerök nem sír éhségiben, ahol ennyi önnivaló van.

– Hát hiszen – van énneköm még egy malacom eladó. Száztíz kilós. Vödd
mög. Odaadom szívesen, mert úgy is ki akartam hajtani a piacra, mert
nekünk elég egy is.

– De nem birom ám egyszörre kifizetni. Mert ha birnám, a piacon is
vöhetnék.

– Fizetöd pajtás úgy, ahogy birod. Együtt voltunk mink katonák
valamikor, hát csak talán maradt még egy kis böcsület.

– Hát hiszen éppen azért, – feleli a szabó – hogy van még böcsület. Nem
mer az embör olyanba beleválalkozni, ami túlhaladja az erejit.

Lemondólag beszél. A levegőbe néz elmélázva, alighanem egy szép,
kettéhasított száztízkilós malacot lát ott, amint megtisztítva lóg a
rénfán. Szerencsére rendes asszony a suszter felesége, jön az ura után,
hogy elhordták már az aprólékot a méhelyből, nincsen már ottan zsírszag
csak a te kedves illatod, a szép, finom csiríz-szag, gyere hát haza
apjuk, csizmaszárat ragasztani. A varga mondja neki a szabó esetit, hogy
vállalná a száztízkilóst, de hát hétközben van a nincsetlenség miatt,
mint háborús világban. Az asszony is az urával egy véleményen van, hogy
abban a pénzbeli dologban ne aggodalmaskodjon, hiszen nem tegnap óta
ismerik egymást, hát majd most fizet amit bir, azután megint majd csak
fizet, amikor lehet, továbbá úgy is köll a gyerököknek ruha, hát majd
ledolgoztatják, miegyéb.

Meg is egyeznek abban, hogy a szabó majd délután elmegy a malacért és
elhajtják a hivatalos mázsára, ahol személyválogatás nélkül mindent
megmérnek négy krajcárért. Hajtják is a malacot, a suszter inasai
segítkeznek ebben. Bár ugyan nincsen messze a hivatalos mázsa, a
malacnak mégis kellemetlen ez a séta. Száztíz kiló sok négy olyan vékony
lábra. Az inasgyerekek meg folyton hajszolják, a két mester hátulról nem
győz rájuk szólni, hogy ne kergessék olyan nagyon az ártatlant. A malac
is visszafordul a gyerekek felé olykor és fájdalmasan rájukröfög. Aki
tud a madarak és egyéb hasznos állatok nyelvén, ezt a beszédet
megértheti. Azt mondta a malac: Nem vagyok én olyan szamár, hogy ne
tudnám, hogy belémvágjátok a kést. Hallottam ma röggel a cimborám
ordítását, mikor nyakon szúrtátok, tudom, hogy holnap ez lössz az én
sorsom is. De ameddig élök, addig legalább ne kínozzatok.

Hiszen nem is. Szépen és lassan alkalmazkodnak a malac sétálásához. Azt
mondja a suszter a szabónak: milyen furcsa volna öreg komám, ha a halál
előtt minket is így fölhajtanának méretközni?

A szabó neveti:

– Jaj, komám, – mondja – az nem úgy van. Mink nem malacok vagyunk. Mink
addig érünk valamit, ameddig élünk, a malac mög csak akkor ér valamit,
amikor már nem él.

A suszter elborongva mondja:

– Igaz. Ilyen az élet. A bornyú is éppen ilyen sorsban van. Annak is
csak akkor látjuk a hasznát, mikor már nincsen.

A tépelődő bölcselkedők előtt elér a malac a mázsáig. Itt majd
megméretik és a vámosok majd hivatalos cédulát adnak arról, hogy
könnyűnek találtatott-e, avagy sulyosnak? Azonban most nem lehet olyan
hamarosan az igazság széles mérlegére tenni az állatot. Mert katonák
vannak itt és préselt szénacsomagokat méretnek. A mozgósítás elején
némely szállító nem tulságosan becsületesen viselte magát, hanem
becsapta a katonaságot: azóta aztán most már nem hisznek senkinek és
szigorúan méretnek mindent. És miután ebben a háborús világban elüljáró
helyen a katonai érdek van, a szabó és a suszter egyértelemben
belenyugodnak abba, hogy a malac háttérbe szorul.

Majd eljön azonban mindennek az ideje. Csak ki kell várni. Csak kitartás
és türelem. Hiszen magának ennek a nagy háborúságnak a titka sem más,
mint a kitartás és a türelem. Hát legyen türelemmel a malac is. Holnap
úgyis elintéződik végkép.

A malac nem bánja ezt az állapotot. Előbb a két első lábát hajtja
csuklóban össze, letérdepel, azután pedig elnyúlik a maga hosszában.
Hiába, a kényelem nem utolsó dolog.

Várni kell tehát a sötétedésig. Akkor elmennek a katonák s jöhet a
mérés. A malacot fölhajtják a mázsára, a sulyokat rakják a mérlegre
komolyan, mint az az ilyen, pénzbemenő dolgoknál illik is. A mázsáló
ember kimondja:

– Százhatvan kiló!

Ez a kijelentés általános meglepetést kelt. A szabó szinte szédeleg
tőle, a suszter pedig nem tud hová lenni a boldogságtól. Ötven kiló
különbség, ki gondolta volna ezt. Hiszen nem egy hozzáértő embert hívtak
a malac föltekintésére és valamennyi csak száztíz kilóra mértékelte. Az
igaz, hogy csak szemmel. Lám, a szem mennyit csalódhat. Míg a hivatalos
mázsa igazat beszél, abban kételkedni nem lehet.

No ezzel aztán haza is hajtják az értékében hirtelen ennyire
felnövekedett „öszömadtát“. Másnap hajnalban a szabónál a korai halála
meg is történik. Fekszik a teknőben, tisztogatják, koppasztják, nézik. A
szabó ugyancsak nézi az egyik oldalról is, a másikról is. Csóválja a
fejét:

– Nem löhet ez százhatvan kiló…

A szomszédok is betekintenek, továbbá a házból a többi lakó. Mind csak
csodálják, hogy a százhatvan kilóra milyen kicsi.

– Nem jól volt ez mögmérve, – mondják.

A szabó is azon van most már, hogy akármit beszélt a hivatalos mázsa, ez
nem jól van megmérve. Nem lehet ez olyan súlyos.

Fölakasztják a rénfára a fal mellé a szóbanforgó tetemet és szakértő
módon a bárddal kettéhasítja a böllér.

– Nohát – mondja a mester, nézvén a féldarabokban levő malacot – egy-egy
ilyen fél nem löhet nyolcvan kiló. Ez legföljebb, ha ötven.

Ezen most már megint elelmélkednek. Nagy dolog volna az, ebben a szűk
világban, ötven kilóval több húst fizetni. Ez nem maradhat ennyiben. A
szabó előhozza a talicskát, a malac felét leakasztják a rénfáról s
ráteszik. Belerakják az aprólékot is, így most a malac félállapotában
megint megindul a mázsa felé.

Azt mondja az egyik lakó:

– Ez is szögény, amíg életben volt, sohasem részesült ilyen
tisztösségben, hogy tengölyön vigyék.

Hát hiszen ugyan a talicskakerék tengelye nem valami nagy tengely, de
azért mégis csak tengely. Ha látná a malac a tulajdon tisztességét,
bizonyára örülne neki.

De az ő jövetelének nem nagyon örülnek a mázsaháznál. Micsoda dolog ez?
Hiszen ilyen még itt nem történt! Hogy akit előtte való nap elevenen
megmértek, most holta után féldarabokban hozzák újból méretni? Ilyent
még ez a hivatal nem látott.

Azonban akár látott, akár nem, a méretés árát ha egyszer megfizetik,
akkor mégis csak állania kell a régi demokratikus igazságnak, hogy itt a
mázsánál nincsen szömélyváltozás.

A malac fele tehát a mázsára kerül. Megméretik és könnyűnek találtatik.
Ez bizony még csak hirül se jár még csak közel sem a nyolcvan kilóhoz.
Ez csak olyan ötvenhárom körül van.

Hát ez most már nagy tépelődés.

Azt mondja a szabó:

– El köll hozni a malacnak a másik felit is, mög el köll hívni a suszter
szomszédot is. Hogy a napnál fényösebben kiderüljön az igazság.

Az igazság kiderítése azonban mindig akadályokba ütközik. Az emberek
fölháborodnak. A szabó föl van háborodva, hogy be akarták csapni. Ha nem
él ésszel, most fizethetne ötven kiló hússal többet, mint amennyit
kapott.

– Hát disznóság ez, – mondja, mint ahogy csakugyan az is volna, ha
igazság nem tétetnék az ügybe.

Ellenben a suszter is föl van háborodva és teljes igazsága van neki.
Nyilvánvaló és természetes ténykörülmény, mondja, hogy ő benne álnokság
föl nem födözhető. Ő váltig mondta a feleségével együtt, hogy száztíz
kilós a malac, mások is annyira becsülték, akik pedig szakértők, hát ő
nem tehet róla, hogy a mázsa mást mondott.

Ebből lárma kerekedik. A malac második felével több szomszéd és lakó is
eljött csodát látni. Eljött az asztalos is, ráér a nagy dolgától. Az
asztalos most azt neveti, hogy milyen jó, hogy nem volt pénze és így nem
juthatott a kezére a malac, mert máskülönben vele történne meg ez a
világfölfordulás.

Az asztalos tehát, mint távolból szemlélődő és csak önmagában gúnyolódó
tekinti a dolgok folyását, semmit sem szólván. Csak csöndben gondolkozik
és a gondolatai bent maradnak a koponya falai között. Ellenben föl van
szintén háborodva a hivatalos mázsa. Hogy hát az ő becsületéhez szó se
férjen, mert máskülönben fölmegy a királyhoz igazságot keresni.
Nagyságos urak is méretkőztek már ezen a mázsán, nemcsak hitvány
malacok. Mikor egydarabban volt a malac, akkor annyi volt, amennyi volt.
A féldarabokról azonban nem felel. Mert ki tudhatná, hogy miféle belső
részeket hagytak belőle otthon?

Ez a kérdés, mint súlyos vád, most a szabóra nehezedik. Ismét
fölháborodás. Hát mit képzelnek felőle, hogy talán ő elsikkasztotta a
húst? Aztán, még ha igaz volna is, ekkora teremtésből, mint ez a malac
volt, lehetne-e ötven kilót elsikkasztani?

Ez fogós kérdés. Mindenki hallgat e szokatlan tetemrehívás alkalmával, a
csendet csak a böllér zavarja, aki szintén fölháborodva eljött a
bizottság után, hogy mi lesz már a malaccal, mert ő holnap már más
helyre van híva kolbászt csinálni.

A böllér szavait tanácstalanul hallgatja az egész bizottság. Igazán
komoly hallgatások vannak és az emberek a kezefejükkel az állukat
birizgálják. Csak az asztalos beszéli csendesen, hogy vannak ilyen
esetek a világi életben. Hogy ő hallott olyan esetet, hogy két ember
fogott két kecskebékát, azután fogadtak bor fölött abba, hogy melyik
béka a nehezebb. Azután csakugyan úgy volt, hogy az egyik béka
félfonttal nehezebb volna, mint a másik, de később kiderült, hogy ez a
nehezebbik vadászpuskába való nyúlsöréttel volt megtöltve.

A kaján asztalos nem szól többet semmit, még hátra is lép, hogy
elvesszen a tömegben. Szúró fullánkjait azonban otthagyta a
tépelődőkben. Ki bir most itten igazságot csinálni? Hogy ugyan mért nem
bújik bele az ördög ebbe az asztalosba?

Egy szűrös, célszerű szögény embör csöndesen beleóvakodik a társaságba.
Ez a bakter, aki a mázsára szokott vigyázni éjjel. Azt mondja:

– Hát kéröm, ha mög nem vetik a szavamat, volna egy kérdésöm.

Hát már hogyan vetnék mög. Csak tessék. Mondjon már valamit, hátha éppen
az ő szava hozza meg ebben a mázsacsodában az igazságot.

A beszédre így fölhatalmazást kapván, azt kérdezi a célszerű szögény
embör.

– Mert nem tudom kéröm, hogy szokás-e itt embört malaccal együtt mérni?

Világosságok gyulladnak az elmékben, ámbár csak úgy szórványosan.

– Hát miért kérdözi?

– Azért – mondja a célszerű szögény embör – mert tegnap este láttam,
mikor a sötétben a malacot mérték, hogy a suszternak az egyik inasa
odafeküdt a malac mellé a mázsára a tulsó oldalon. Bele a malac
árnyékába.

A nagy, nehéz és súlyos gondokat most hirtelen nevetés váltja föl. Ime,
az egész lélekveszedelmet egy inasfurfang okozta. A suszter is nevet egy
darabig, de azután haragra gyullad.

– Melyik az a gazembör? – azt kiabálja.

Persze, hogy minden inasgyerek elbújik és elszalad most. Hogy, jaj,
mestör úr, nem én voltam. A Pista volt, a Jancsi volt, az Andris volt.

Kerítve van azonban a mázsaház és abból nem lehet kiszaladni, hacsak nem
kutya az ember. A szűrös célszerű szögény embör hatalma itt előtérbe
lép. Összefogdossa a keritéssarkokból az inasokat és hajtja őket maga
előtt a csőszbottal.

A bizottság előtt az ijedt inasok megállnak.

– Hát melyik volt az a gazembör? – ismétli a suszter.

Egy sem bolond, hogy vállalja. Furfangot nem azért szokás csinálni, hogy
azután utóbb vállalja is az ember. Pedig itt valami igazságot mégis csak
kell tenni. Hiszen már látnivaló, hogy az egész firbucot, az egész
burgundiát, az egész fertályt fölháborította ez a malaci kérdés.

Azt mondja a sarokból a kaján asztalos:

– Le a malaccal a mázsárúl. Mög köll méretni a suszter inasait. Amelyik
ötven kiló, az a bűnös.

A kétoldalra oszlatott malacot a mázsáról eltessékelik. Inasok mérése
van. Egyet föl sem eresztenek rá, mert nyilvánvaló, harminckilós sincs:
ez rossz matéria, nem fog rajta az étel. De már a harmadiknál
megállapítja a hivatalos mázsa:

– Ez ötven kilós!

A gyerek kiabálni kezd:

– Jaj, mestör úr, sohase töszöm többet.

A kaján asztalos ellenben leghátulról csendesen mondja:

– Ilyesmi azelőtt söréttel történt, most mög inasgyerökkel…

(1916.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ennek az írásnak egy részét szerző 1921. novemberében
emlékbeszéd gyanánt olvasta fel a Petőfi-Társaságban.]



Tartalom.

  Tömörkény. Irta: Móra Ferenc  3
  Két vénség (1895.)  29
  A kimutatáson (1896.)  32
  Vásárállás (1897.)  37
  Almaszüret (1899.)  43
  Történet a gyermekről (1900.)  49
  Cselédek (1901.)  54
  Utolsó hapták (1902.)  59
  Vízenjárók (1903.)  64
  Látogatás a városban (1904.)  69
  Örökös Jakab, meg a pápa (1905.)  75
  Pör előtt (1906.)  79
  Sztrájktanya (1907.)  83
  Dudák és vízidudák (1907.)  88
  A jelszó (1908.)  94
  Az Ilka-kendő (1909.)  101
  A szüle a regénnyel (1909.)  105
  Adóügy (1910.)  108
  Amik elmulnak (1910.)  117
  Szombat este (1910.)  124
  Mihály az új szóval (1911.)  130
  Külsőrészi agglegények (1912.)  135
  Bajos a kaputlan porta (1912.)  142
  Hóban (1912.)  146
  Ilyen a hajózat (1913.)  152
  Beszélgetés (1914.)  156
  Második feleséggel (1915.)  159
  Nyelvészet a duttyánban (1915.)  163
  Órák eltévelyedése (1915.)  167
  Mutatás nélkül (1916.)  172
  Húsügy (1916.)  175


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |különösan |különösen

15 |hajlandósag |hajlandóság

57 |felügyetettel |felügyelettel

70 |pezsze, persze |persze, persze

77 |ünnnepnapon |ünnepnapon

90 |sömmi… |sömmi…“

92 |gyorsírni tndna |gyorsírni tudna

111 |akókönyvecskét |adókönyvecskét

118 |hivala |hivatala

119 |pinecföldjében |pinceföldjében

126 |idelén |idején

129 |kezelván rendben |kezelvén rendben

152 |Tundnia kell |Tudnia kell

156 |tilva van, az tiltva van |tiltva van, az tiltva van]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Célszerű szegény emberek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.