Title: Hagyományok (2. kötet)
Author: Kálmány, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hagyományok (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


HAGYOMÁNYOK

BORBÉLY MIHÁLY MONDÁSA UTÁN

LEÍRTA ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

KÁLMÁNY LAJOS

II. KÖTET

ÁRA 3 KORONA

KIADJA A NÉPHAGYOMÁNYOKAT-GYÜJTŐ TÁRSASÁG.



Tartalom:

  44. A beszélő koponya  151
  19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnt kirájt  115
  58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt  183
  29. A czigán ügyvígy  135
  7. A férfi Vasorrúbába  48
  35. A gyakorlat töszi a mestörségöt  141
  34. A hamis vak  140
  48. A háládatlan gyermek és a béka  154
  22. A 7 bölcs  125
  8. A kanalastót  55
  18. A két ėtesvér  113
  39 A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele  146
  70. A ki másnak vermet ás  204
  41. A kit az apja rosszra tanított  148
  74. A kő közé rakott apjának anyja lett  207
  43. A lélek kis, fehér egér alakban  150
  36. A mánglis pincze és az imádság  142
  17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királléján  109
  3. A pingált szobák  23
  64. A póruljárt anyós  195
  47. A rázanérus  154
  52. A rozsdás aczél és a három fekete ember  162
  37 A sok puska  143
  32. A szögény embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?  138
  42. A vájú  149
  46. A visszafelé sült puska  153
  73. Az apját szoptatja  206
  23. Az árva aszszon  129
  5. Az elátkozott 12 gyermök  40
  71. Az elletlen ló  205
  38. Az ėcczöri 2 koma  145
  57. Az én uram meséje  179
  67. Az ész megjövése  202
  63. Az okos fiú  191
  59. Az okos leány és a katonák  184
  10. Az orrfülről  70
  12. Az öreg katona  79
  50. Állatok átmenetele a vízen  155
  4. Állatsógorok  31
  53. Átilla és Bendegúz kardja  163
  =Bevezető=  VI–VIII
  21. Bohó Misi  121
  61. Bolond Károly  190
  72 Daru elletlen lovon  205
  66. Eltűnő czigányasszony átka  201
  49. Emberek átmenetele a vízen  155
  15. Erzsék aszszony és a 2 lánya  98
  60. Féleszű Pista  186
  31. Ha tė ütöd az én gazdámat  137
  69. Ha té ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat  203
  65. Hatház eredete  199
  =Hiedelmek=  150–155
  33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?  139
  13. Hogy tanáta mög a szögén embör a vásárba az aranyat?  83
  26 Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította mög a fijatalokat?  133
  40. Isten verése  147
  14. Jankovics  83
  =Javító=  209
  =Jegyzetek=  159–207
  62. József császár és a fiatal bíró  202
  1. Jufijankó  1
  54. Kolondzijás kiráj  164
  =Kópéságok=  134–140
  30. Kôbászeső  137
  45. Kriptályrabllás  152
  25. Mátyás király és a czigánybéres  132
  24. Mátyás király és a fiatal bíró  131
  27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat  133
  =Mesék és rokonneműek=  1–125
    Boszorkányfélék  48–74
    Furfangosok  101–120
    Haramiák és Óriások  40–48
    Ostobák  121–124
    Sárkányokról  1–39
    Segítő felsőbbek  75–101
  55. Miből lettek az országnak a híres fiai?  169
  6. Mióta van a czigányoknak házuk?  46
  2. Miklós és Örzse  12
  =Mondák és rokonneműek=  125–133
    Mátyás királyról  131–133
  62. Okosbolond aszszon  191
  =Oktató példák=  141–150
  56. Palkó  171
  11. Pétör halász  75
  51. Rabszabadító  156
  =Találgatós mesék=  155–156
  16. Tréfa  101
  20. Tillinkó  116
  9. Vérojtó, Kalapfojtó  68
  28. Világimirmió  134



Bevezető.

Nyelvhagyományainkat gyüjtögetve, 1913. év január hó végén Egyházaskéren
oly mesemondóra találtam, ki képes volt egész héten keresztül újabb és
újabb használható adatokat mondani. A hét végén, mielőtt a falut
elhagytam volna – mert elhalaszthatatlan dologra hívták emberemet – azt
kérdeztem tőle: hogy ha máskor, mikor már elvégezte a sürgős dolgát,
eljövök, tud-e még újakat mesélni? a kívánt feleletet kaptam: hogy még
sok mesét tud. Ekkor már húsznál több hagyományt lejegyeztem tőle.
Tudva, hogy kevesebb számú s terjedelmű mesék is vannak külön könyvben
kiadva, megvillant agyamban, hogy _Borbély Mihály meséit_ – így hívják a
mesemondót – külön kötetben lesz érdemes kiadni. Azóta sokszor
foglalkoztam az eszmével, meghánytam-vetettem a dolgot s a végső
eredmény – mint látjuk – az lett, hogy a tőle lejegyzett hagyományok
külön kötetben láttak napvilágot.

Más alkalommal, mikor folytattam a gyüjtést, már több oly mese került a
felszínre, melyet sikamlósságánál, vagy drasztikusságánál fogva
semmiképpen sem lehetett leírni, de azért bő szüretje volt a használható
mesének. Így jött létre e gyüjtemény, mintegy két hét alatt, mely, ha a
jegyzetekben közlött változatokat kihagyom is – mert ezek, mint első
pillanatra látható, nem Borbély Mihály meséi – rendes kötetkönyvet
töltenek meg.

Hogy valamelyik gyüjtőtársam, ha mindjárt ily mesemondóra nem bukkan, el
ne kedvetlenedjék s ne gondolja, hogy csak úgy vaktában találtam Borbély
Mihályra, idejegyzem, hogy éveken keresztül vártam reá, míg czélt értem,
mert – mint szegény embernek – jóideig másfelé akadt dolga és míg
Borbély Mihályon beteljesedett, a mit róla mondtak: hogy sok mesét tud;
addig sok ilyennek híreszteltben csalódtam.

Soraimban _Borbély Mihály meséi_ jelzést használom, pár szót szentelek
erre a kifejezésre is. Ma már – mikor azt látjuk, hogy a mesék az
emberiség közös kincsei – senki sem fog magyar és idegen mesékről, annál
kevésbbé, mint egy ember találmányaiéról mesélgetni, ma már csak arról
lehet szó, hogy a hagyományok mily magyar sajátságokat foglalnak
magokban? mennyire voltunk képesek hiedelmeinkhez, szokásainkhoz s egyéb
kincseinkhez alakítani? Ha azt mondom: Borbély Mihály meséi, egészen más
értendő alatta!

Meséket jegyezgettem más alkalommal s oly meséről került fel a szó,
melyet le akartam írni, emberem szabadkozott, pedig el is mondta
nagyjából. Kezdtem faggatni s arra a kérdésemre: talán nem jól tudja?
Válasza az volt, hogy tudni, tudja, de _nem az ő meséje_. Erre már
kiváncsi lettem, hogy érti ezt: nem az ő meséje? Mikor mesélgetni
szoktunk, nem én szoktam mesélni – felelte – hanem egyik társam. A
magyarnak tehát nemcsak _nótája_, hanem _meséje is van!_ Az a mese,
melyet _ő szokott mesélgetni a hallgatóknak, az az ő meséje_. Temesközön
pedig, kivált a multban, mikor még sokan ültettek dohányt,
dohánycsomózáskor nagyon kapós volt a jómesemondó, keresve-keresték:
mert a dolgozó, de a mesére is hallgató közönséget mulattatta; a hol ily
ember volt, oda szívesen mentek dolgozni. Ily alkalmakkor azután a
mesemondónak ki kellett rukkolni: mentül szebb meséket kellett mondani;
a mesélgetni szokta mesék az ő meséi voltak; így értendő a Borbély
Mihály meséi megjelelés.

Borbély Mihály még nem régen a legjobb mesemondók közé tartozott; ma már
a napi gondok foglalkoztatják elméjét, nem a mesék. Róla sem fog ártani
néhány sort ide jegyezni. Iskolába járt ugyan egy kis ideig, akkor is
szavai szerint tanítója a jószágok körül foglalkoztatta s így olvasni
sem tanult meg, pedig nem rossz feje van, mint szoktuk mondani.
Született 1882. évben Beodrán, Temesközön s a szomszéd Kisbikács-,
Nagybikács-, Aladár-, Kerektó-majorokban nevelkedett. Mikor már arravaló
volt, kiskanász, juhászbojtár foglalkozása volt. Meséi jó részét
_Kerektón Horgosról_ került öreg juhásztól tanulta, mi beszédjén meg is
látszik; mert mikor a mesélésbe belemelegszik, a bácskai nyelvjárás
nyomai fel feltünedeznek. Mikor erre figyelmeztettem, azt vetette okul,
hogy Kerektón több volt a bácskai (kik – tudjuk – a közép e-t _ė_-nek
ejtik) mint az _ö_-vel beszélő környékbeli s ha a nyelvjárásuk szerint
beszéltek, t. i. _ö_-vel, akkor a bácskaiak türelmetlenkedtek, a
beszédjökért csúfolták őket.

Nem ide tartozik, de ha már szóba került, a két nyelvjárásról ide
jegyzem észleleteimet. Ha idegen ajkú tanul magyarul, mint a tót, a
czigány, akár az ė-ző, akár az ö-ző nyelvjárást beszélők közt történik
ez, kezdetben palóczosan _é_ helyett _í_-t mond; _szíp, níz_ stb., mit
jó lesz másoknak is megfigyelni; továbbá könnyebben beszéli az idegen a
palócz nyelvjárást, mint a szegedit, nem megy rá a szája, ebből is sokat
lehet következtetni.

A nagyobb helyek közül Beodrán, Temesköz Lőrinczfalváján, az ezektől nem
messze eső Topolyán töltötte az idejét és 4 év óta Egyházaskér lakosa.
Az eddig felsorolt helyek közül, Kerektót kivéve, mindenütt _ö_-vel
beszélnek.

Volt katona is, kérdésemre, hogy ekkor milyen meséket tanult? az volt a
felelet, hogy nem ő tanult meséket, hanem tőle tanultak, mint jól
mesélni tudónak, neki kellett legtöbbször mesélni Bécsben = Wienben.

Az aracsi pusztán: Simonyban tartozkodása alatt megházasodott, ma mint
napszámos él Egyházaskéren, hol kevés földet is – a mennyivel könnyen
bír – árendálgat s keveset vett is már örökáron.

Nyelvére vonatkozólag ide kell jegyeznem, hogy habár olvasni nem tud,
mégis rontó hatással van reá a rossz nyelven szerkesztett, úgynevezett
krajczáros újság. Többen összejönnek, egy olvassa, a többi hallgatja,
így tanulnak azután rosszul beszélni magyarul. Egyebekre nézve az I.
kötet _bevezetőjét_ lásd, hol a többi közt a kivételesen nagybetűkkel
szedett és a jelzőjével összeírt szavakról is szó van.



Mesék és rokonneműek.


(Sárkányokról.)


1. Jufijankó.

Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy kiráj, ennek a kirájnak vôt ėgy
juhászsza. Hát, ez a juhász nagyon hű szolga vôt. Vôt a falkába ėgy
feketebárány. Hát, mán azelőtt a feketebárán kécczör mögellött, de nem
tutta senki, hogy mőre lött a fija. Harmacczor is hasas a feketebárán,
asz monta a kiráj a juhásznak, hogy: „Ha tė evel a harmadik fijával nem
bírsz beszámolni, akkor vége az életödnek!“ De mivel a juhász hű
szolgája vôt a kirájnak és szerette a gazdáját, nagyon szeretött vôna a
feketebáránnak a fijával beszámolni. Itt a feketebáránt kötve tartotta a
juhász mikô gondolta, hogy nem soká mögellik. Itt oszt a juhász ėccző
mögsajnálta a báránt, hogy mindég mög lögyön kötve, eleresztötte kicsit
járkálni. Ezalatt az üdő alatt a feketebárán elszalatt, szalatt a juhász
utánna, de sėhol utol nem érte. Beszalatt a feketebárán a városba és a
pap kertyibe szalatt, ott vôt ėn nagy odvos fa, abba szalatt. Itt a
juhász elvesztötte a báránt, aval viszszamönt és jelöntést tött a
kirának: hogy elszalajtotta a feketebáránt. Igy oszt a juhásznak nem
lött sömmi bántása sė. Itt a _feketebárán_ mög is ellött az odvos fába,
ėgy _fijú gyermököt ellött_, szoptatta úgy 7 esztendejig.

Mikor 7 esztendejig szoptatta, kivezette a fábul, aszonta: „Gyere ki,
fijam! hal látom, hogy mijen erős vagy most? Hal látom, mijen fát bírsz
kihúzni tüvestül?“ Mikor kigyütt, nem nagyon vastag fát bírt még akkor
kiszakajtani. Akkor még 7 esztendejig szoptatta, 7 esztendő mulva mögén
kivezette, aszonta neki: „Hal látom, fijam! mijen fát bírsz
kiszakajtani?“ Itt oszt Jufijankó kigyütt a fábul, az erdőbe a
kisujjával a legvastagab fát kiszakajtotta. Akkor monta neki az anynya:
„Látom, fijam! hogy ölég erős vagy, mer a világon _ėgy van nálad
erőseb_“.

Mos mán elbúcsúsztak ėgymástul, adott a fijának 3 _szál szőrt_, hogy
kösse a nyakába; a fija pedig adott az anynyának 3 _szál hajat_. Asz
monta az anynya: „Ne, fijam! errül tugygyuk mög ėgymást, hogy él-i, vagy
hal? Mer ha ebbül _tej csöpög_: akkor él; de ha _vér csöpög:_ mög lösz
halva és ėgymást arrul tugygyuk fölkeresni!“ _Kezet foktak_ ėgymással,
mökcsókolták ėgymást, elbúcsúsztak ėgymástul. A feketebirka viszszamönt
a falkába, Jufijankó pedig elindult világot tróbálni.

Jankó, hogy mén hetedhét ország ellen, ráakatt 12 bérösre, a mint
húzatik a szekeret, mög vôt vassal rakva, oda értek ėgy ingovánhon, hogy
elakattak minynyájan. Asz kérdözi Jankó: „Ugyan, mit annátok annak az
embörnek, a ki innet kivontatna bennetöket?“ Aszonták a bérösök: „Mink
nem athatunk, csak aszt: a mi vasat el bír ėcczör vinni, mert mink
szögényök vagyunk!“ Jankó kifokta mind a 12 szekérbül az ökröket és
öszszekötöszte mind a 12 szekeret ėgymás után és Jankó félkézzê kihúszta
ėgy szekérön. Mind páczavasak vôtak, öszszekötöszte Jankó, mint a
madzdzagot szokták és a tizėnėgy szekérrül mind belerakták a vasat.
Akkor nészték a bérösök, hogy mind el akari vinni, de nem mertek neki
szólni, mer aszt ajálták: hogy a mit el bír vinni, odagyák neki. A
bérösök szomorújan ballaktak hazafelé, hogy nincs sėnkinek sėmmi a
szekerin. Jelöntést tösznek a gazdájuknak, hogy baj érte űket az útba. A
gazdájuk szerette vôna látni, hogy möjen embör löhet az? Azalatt az üdő
alatt, még a gazdájuk ezön kételködött, hát csakugyan is mög fokta
látni, hogy Jankó ėhun viszi az egész vasat a hátán. A gazda sė mert
szólni.

Jankó oszt a vasat elvitte a kovácshon, 7 métermázsás buzogánt
csináltatott Jankó belüle.

Jankó mögalkudott a kovácscsal, hogy mönynyijé csinál neki belüle ėgy 7
métermázsás buzogánt? Aszonta neki a kovács, hogy: „Száz forinté mög a
mi vas belüle fölmarad!“ Asz monta Jankó: „Nem bánom! de ha én fölvetöm
és lėesik a fejem tetejirül és eltörik, akkor újba köl csinálni!“ No,
mikor kész lött a buzogán, kivitte Jankó, fölhajította Jankó úgy, hogy a
levegőt kopogtatta, ráesött a feje tetejire _két felé tört_ a buzogán.
Itt oszt a kovács mögharagudott, hogy Jankónak möjen erős feje van, még
héczörte erősebbre csinálta a buzogánt, mint azelőtt vôt. Itt Jankó
hazavitte, a kisújján mögfordította a buzogánt, fölhajította, a buzogán
a levegőt kétfelé hasította és aláált, ráesött a feje tetejire, a
fejitül még 100 métert viszsza-fölugrott a buzogán. Itt oszt Jankó adott
még száz forintot a kovácsnak, hogy ijen kedve szörint mögcsinálta a
buzogánt. A kovácstul elbúcsúzott, _kezet foktak_, êmönt Jankó
szöröncsét tróbálni.

Hetedhét ország ellen mönt, bemönt ėgy röngeteg erdőbe, korán röggel ért
az erdőszélire; ott lát 2 _lábat_, rávág a buzogányal a talpára,
aszongya: „Kêj fő! nė lustákogy!“ Aszongya, a ki itt fekszik: „Ej, de jó
vôna neköm is főkelni, valamőre szétnézni!“ Jankó mikô mönt bejjeb az
erdőbe, épen 12 óra vôt, mikor a _hasáhon ért_ annak a bizonyosnak.
Rávág ėgyet aval a buzogányal a hasára, aszonta az a bizonyos: „Jó vôna
mán főkelni, nem itt lustálkonni, mer mán a balhák is mögcsipkönnek!“
Itt ballag továb, este, _napáldozatkor ér a fejihön;_ akkor Jankó rávág
ėgyet a fejire a buzogányal, akkor mongya a bizonyos: „Jó lösz mán
főkelni, mer mögteröm a férög is a fejembe!“ Akkor monta magába Jankó:
„Jó lösz eszt neköm itt hanni! mer ez az a _legerősseb_ énnálam a
világon.“

Jankó továb halad, mögtanáli a Högyforgatót, a ki a högyet is forgati, a
mint a laptát szokták; oda köszön Jankó: „Jó napot agygyon Isten,
Högyforgató pajtás!“ „Agygyon Isten neköd is, Jufijankó pajtás! hun
jársz, hun kelsz?“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, szöröncsét
tróbálok!“ „No, hát én is elmék veled!“ a Högyforgató monta. Továb
haladnak ketten, más napra kelve, mögtanálik a Vasgyúrót. A Vasgyúró úgy
gyúrta a vasat, mint az aszszon a tésztát, ojan erős vôt az is. Oda
köszönnek hozzá: „Jó napot agyon Isten, Vasgyúró pajtás!“ „Hun jártok,
hun keltök?“ Ezök mongyák: „Járunk, kelünk, szöröncsét tróbálni!“ „Én is
elmék veletök, szöröncsét tróbálni!“

Mönnek továb mind a hároman, hallották, hogy ki van dobolva a városba,
hogy a királnak elveszött 3 lėjánya, a ki mögtanáli, annak agygyák
feleségül, ha ėgy lösz (a ki megtalálja), a möliket választi a három
közül; ha hároman lösznek, akkor mindėgygyiknek ėgy-ėgy jut. Itt oszt a
3 vitéz elmönt, hogy űk fölkeresik a 3 királlánt, ha ég alatt, föld
alatt van is. Möndögélnek mos mán hetedhét ország ellen, ėgy nagy
röngeteg erdőbe bemönnek. Az erdőbe tanátak ėsz szép fehér házat, a
fehér házba bemöntek, látták, hogy a fehér házba 3 _hegedű föl van
akasztva_. Itt Jankó aszongya két társának: „Nézzük mög, hogy ki jár
ide, eszt a 3 hegedűt ki fogi használni?“ Bemöntek a szobába, asz mongya
Jufijankó a Högyforgatónak: „Tė lögyél fön az écczaka, nészd mög, hogy
ki fog ide járni?“ Itt oszt Högyforgató elalutt, mikor 3 galamb beszált
az ablakon; – de eszt Jufijankó jô láti, hogy a 3 galamb beszált, –
_elváltóczott három kirá lányé_ osztán nagyon szépen muzsikáltak. Mikor
elvégeszték a nótájukat, fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel,
mikor főkeltek, aszt mongya Jufijankó a Högyforgatónak: „Láttál-ė,
valakit! ki jár ide?“ Asz mongya Högyforgató: „Nem láttam sönkit, nem
jár ide sėnki sė!“ De Jankó jôlátta, nem alutt, csak nem akart szólni.
Más napra kelve, asz mongya Jankó a Vasgyúrónak: „Tė lögyél fön az
écczaka, nészd mög, hogy ki fog ide járni?“ Vasgyúró jis elalutt, mikor
három fehér galamb beszált az ablakon, elváltóczott három királlányé,
nagyon szépen muzsikáltak. Jankó jô láti. Mikor elvégeszték a nótájukat,
fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel, mikor főkeltek, aszt mongya
Jufijankó a Vasgyúrónak: „Láttál-ė valakit! ki jár ide?“ Aszt mongya a
Vasgyúró is: „Nem láttam sönkit, nem jár ide sönki sė!“ Jufijankó jô
látta, nem alutt, csak nem akart szólni. Harmadik écczaka Jankó maratt
fönt. Tizėnkét órakor, mikor beszált a három fehér galamb az ablakon,
elváltóczott királányoknak, nagyon szépen hegedültek, akkor Jankó
fölkel, aszongya nekik: „Kik vattok tük, a kik ide jártok?“ Aszongyák:
„Mink vagyunk a három királán, a kik elvesztek és az országban
hirdetik“. „No, ha tik vattok a három királán, mink éppen tiktöket
keresünk“. Akkor aszongya a három királán: „Ereszszetök, mer mink
vagyunk a 3 Sárkánnak a feleségük, és ha lėjár az üdő és ha nem
eresztötök, akkor vége az életötöknek“. Itt oszt Jankó csak nem
eresztötte el a három lėjánt.

Mikor lėjárt az üdő, akkor gyütt a három Sárkán keresni a feleségüket.
Mikor láti a három Sárkán, hogy Jankó magának tartóztatta lė a
feleségüket, nagy düvel el keszték a homokot hánni be az ablakon úgy,
hogy még a ház is rájuk dűtt. Mökhaltak mind a hároman, a három fehér
galamb êrepült. Itt oszt a feketejunak a három fekete hajábul vér
csöpögött, ekkor tutta, hogy a fija mög van halva. As sė tugygya lė-jė,
vagy föl van! indul a fiját keresni. Valahára főtanáta, de látta, hogy
mög van halva.

A feketeju fölélesztötte a fiját, akkor monta: „Jaj, anyám! honnan
gyüttél, minek bántottá? mikor möjen jót aluttam a három kirákisaszszon
ölibe álmodtam!“ Akkor monta az anynyának: „No, anyám! ha engöm
fölélesztöttél, éleszd föl eszt a két társamat is még“. „Jaj, fijam! én
nem élesztöm föl azokat, mer möghaltak, nem birjuk többé föléleszteni“.
„Nem baj anyám, csak éleszd föl, mer ha még ėcczör möghalnak, nem is köl
többet föléleszteni. Majd ezután jobban tudok magamra vigyázni!“ Az
anynya _fölélesztötte_ a két társát, aval osztán mögén újfönt az
édösanynyátul elbúcsúsztak, elmöntek az erdőbe, maj valahun mögtanálik
aszt a három Sárkánt.

Tanyátütöttek, aszonta Jufijankó: „No, pajtás, Högyforgató! tégöd
kértelek mög először czimborának, tė maragy itthun _ebédöt készíteni!_“
Föl is tötte a Högyforgató a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt
mög, már akkor a _Hétsingszakálú_ oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a
kását!“ Aszongya neki Högyforgató: „Biz, ebbül tė nem öszöl, mer nem a
tė számodra készíjük eszt“. „No, hiszėn a hasadon öszöm esztet mög!“ a
Hétsingszakálú mongya. Mikor lė akari Högyforgató a kását vönni, ėgymás
hajába kapaszkottak. Itt a Högyforgatót főthönvákta és a _hasán ötte mög
a kását_. Itt osztán a Högyforgató ripsz-ropszra tötte fő a kását főni,
hogy nė lássa a két társa, hogy möjen szégyönbe maratt. Másnap aszonta
Jufijankó: „No, pajtás, Kűmorzsoló! tégöd kértelek mög másocczor
czimborának, mos tė maragy itthun ebédöt készíteni!“ Kűmorzsoló jis
föltötte a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt mög, már akkor a
Hétsingszakálú oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a kását!“ „Biz ebbül
tė nem öszöl, mer nem a tė számodra készíjük eszt!“ „No, hiszėn a
hasadon öszöm esztet mög!“ Mikor lė akari Vasgyúró a kását vönni, ėgymás
hajába kapaszkottak. A Vasgyúrót is a főthönvákta és a hasán ötte mög a
kását. A Vasgyúró jis ripsz-ropszra tötte fő a kását főni, hogy nė lássa
a két társa, hogy mijen szégyönbe maratt. Harmanapra kelve a dolog,
Jufijankó maratt otthun szakácsnak. Lűttek ėgy nyulat, _nyúlpaprikást_
főzött ebédre. Akkor monta a Hétsingszakállú: „Mos még job ebéd lösz,
mind a két napon vôt, a hasadrul öszöm mög a paprikást!“ Akkor mongya
Jufijankó: „Mos tudom má mé nem vôt két nap kész az ebéd, hogy tė vôtá
itt a gaszda?“ Mikor látta Hétsingszakálú, hogy a paprikás mögfőtt,
ėgymás hajába kapaszkottak. Jankó öszszeszötte mindön erejit, elkapta
Hétsingszakálúnak a szakálát, oda húszta a nagy fáhon, a buzogánt
belevákta a fába oszt a _szakállát körösztülhúszta_ és a másik felin
csomót kötött, hogy nė bírjon elmönni, hogy maj bemutati a két társának.
A Hétsingszakálú nagyon félt, hogy ha a két társa viszszagyün,
agyonütik, addig rángatódzdzott, hogy a szakálla mind kiszakadozott a
helibű. Mikor hazamönt Jufijankónak a két társa, akkor monta: „No,
gyertök, nézzétök mög, mér nem fősztétök mög a kását!“ A mint oda
mönnek, a Hétsingszakálúnak csak a szakála maratt, ű pedig elszökött.
Mikô mögebédöltek, aszongya Jufijankó: „Gyerünk ezök után a vércsöppek
után, bizonyossan e vôt a _három Sárkának az apja_, majd elvesztött ez
bennünket!“ Útnak indultak a vércsöppek után.

Mönnek, mőndögélnek, mönnek mán addig, hogy ėty kis ajtót tanátak,
főnyitik az ajtót, látik: hogy nagy méjség visz lėfelé. Azon
tanácskosztak, hogy kéne itt lėmönni? Sė létra, sė lépcső nincs.
Jufijankó eltalálta, jó lösz ėgy veszszőkosarat kötni veszszőbül, ėgy
kötelet is fonyni! „Majd én lė fogok mönni, maj eszt a kötelet mögrázom,
akkor húzzatok föl!“ Jufijankó hogy lėmönt, mén hetedhét ország ellen,
akkor tanát ėgy várat, _szarkalábon_ forgott, asz mongya neki: „Áj mög,
vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsójja!“ Akkor mögén monta: „Áj
mög, vár! mer ha mög nem álsz, mingyá lėütlek!“ Mögált a vár, bemönt a
várba, beköszön: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun
jársz, hun kelsz, mikor még âravaló madár sė jár êre?“ „Járok, kelök,
érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha
hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdözi Jufijankó: „Mijön
jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram ojan jelönséggel
szokott hazagyünni, hogy a buzogányát 7 mérfődrű haza hajíti, hogy akkor
kezgyem az ételt főzni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán. Jufijankó
kilépött, mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira
viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná,
fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán többet
hajítani. Mikor hazaért, aszt kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot
érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző a
hányszor csak hazagyüsz!“ „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“
Akkor monta: „A tesvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán:
„Ugyan, sógor, hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė járhat êre!“
„Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“. „Óh,
sógor! mér tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor,
hát tud mög: máskor nė hajicsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem
ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Akkor hítta ebédölni, a feleséginek
mongya: „Hoszd be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya Jufijankó:
„Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebídöltem, csak ögyé!“ „No,
sógor! ha mögebídölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ Aszongya
Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán, elkesztek osztán
bírkózni, osztán a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó
sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán is
fölugrott, lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó is
mögharagudott oszt lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a három
fejit. Ennek csak 3 feje vôt. Jufijankó osztán mögvákta ėgy veszszővel a
várat, piros almájé vát, Jufijankó a zsebibe tötte, elmönt a másik
várhon.

Mén, möndögél, elérközött a másik várhon, a ki _varnyúlábon_ forgott.
Itt lakott a 6 fejű Sárkán. Asz mongya Jufijankó a várnak: „Áj mög,
vár!“ „Nem álok, mer nem gaszdám parancsojja!“ Mögén mongya: „Áj mög,
vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár ekkor má mögált,
Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya
ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még âravaló madár sė jár
êre!“ „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram
haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Asz mongya
Jufijankó: „Möjen jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram
14 mérfödrű hazahajíti a buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan
jelönséggel szokott hazagyünni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán,
Jufijankó mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira
viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná.
Fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán másocczor
hajítani. Mikor hazaért, asz kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot
érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző, a
hányszor csak hazagyüsz“. „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“
Akkor monta osztán: „A testvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a
Sárkán: „Ugyan, sógor! hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė jár
êre!“ „Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“.
„Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“
„Sógor, hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint áltam a kapuba, ha el
nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Hítta osztán ebédölni, a
feleséginek monta: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya
Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebédöltem, csak
ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“
Aszongya Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán elkesztek
birkozni. A Sárkán lėvákta Jufijankót bokájig a fődbe; Jufijankó sė vôt
röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán fölugrott, lėvákta
Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a
Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a hat fejit. Jufijankó osztán mögvákta
ėgy veszszővel a várat, piros almájé vált, a zsebibe tötte, elmönt a
harmadik várhon.

Mén, mén, möndögél, elérközik a várhon, a ki _hollólábon_ forgott. Ennek
9 fejű Sárkán vôt a gaszdája. Mikor Jufijankó a hollólábonforgó várhon
ért, asz mongya: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsojja!“
Mögén mongya: „Áj mög, vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár
akkor má mögált, Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon
Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még az
âravaló madár sė jár êre!“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, érted
gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha
hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdi Jufijankó: „Möjen jelönséggel
szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram 21 mérfődrű hazahajíti a
buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan jelönséggel szokott
hazagyünni“. Ėcczör osztán tizenėgy órakor zuhog ám a buzogán, Jufijankó
mögfordította a kisujján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor
látta a Sárkán, hogy valaki van a házánál. Fölvötte a buzogánt a hátára,
úgy vitte haza, nem merte mán másocczor hajítani. Mikor hazaért, asz
kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit
érözné? tė mindég idegön szagot érző a hányszor csak hazagyüsz?“ „Add
elő, mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta: „A tesvérbátyám
gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan sógor, hogy gyütté ide?
mikor az âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök, elgyüttem mán látójul
hozzátok“. „Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat
viszszahajítottad?“ „Sógor! hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint
áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Ebédölni
hítta asztán, a feleséginek aszongya: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a
fakést.“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, ėn mán
mögebédöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem
ėgypár birokra!“ „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek, elkesztek bírkózni osztán
a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó sė vôt röst,
fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán asztán lėvákta Jufijankót
kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a Sárkánt
nyakig oszt lėvákta mind a kilencz fejit. Jufijankó osztán mögvágta ėgy
veszszővel a várat, piros almájé vát. Jufijankó asztán a három almát
letötte és három várré váltódzott. Kigyüttek a kisaszszonyok a várakbul,
újfönt a várakbul három alma lött.

Mikor odaértek a följárathon, Jufijankó asz gondolta, hogy minynyájukat
nem biri mög a kötél, itt a három kisaszszont beleültette a kosárba, ű
mög lėn maratt. A három kisaszszont fölhuszták a társaji. Jufijankó asz
gondolta mikor eresztötték lė a kosarat, ű nem ül bele, csak a
buzogányát töszi bele. Úgy is tött. Mikô félig fölhúszták a kosarat,
akkor _viszszaeresztötték_. Itt a két vitéz elkésérte a három lánt a
kirájpalotába. A kiráj nagy örömmel fogatta űket, hogy hazagyüttek a
lėjányaji. Itt a kirá gondbaesett, hogy mi az oka, hogy a lánya ijen
szomorú? A kiráj nagy vendégségöt csapott annak az örömire, hogy
hazagyüttek a lányaji. Itt a kiráj a lányát a legutolsó szolgálatba
tötte, hogy – a mé kérdöszte – nem felelt. A lány azé nem felelt, úgy
gondolta, Jufijankó nem gyün többet soha viszsza. Nohát, gyerünk
Jufijankót keressük mög! mögvan-ė még a nagy világba?

Jufijankó oda lėnt nagy szomorúságába el keszdött bujdosni, addig
bujdosott, rátanát ėgy grifmadárfészökre. Ennek a _grifmadárnak_ vôt két
kis fija. Nagyszömmel esött épen akor a jég, Jufijankó a
jégveszödelömtül mögmöntötte a 2 kis grifmadarat, az anynyuk nem vôt
akkor otthun, mikor a jég esött. Mikor a grifmadarak anynyuk hazagyütt,
Jufijankót möglátta, aszonta neki: „No, régön nem _öttem_ mán
_embörhúst_, mindég âra vôtam éhös, mos mán mögöszlek!“ De itt a két kis
grifmadár aszonta, ha Jufijankó nem mönti mög űket, a jég agyonveri mind
a kettőjüket: „Most is mög akarod önni?“ Itt asztán aszonta grifmadár
Jufijankónak: „Mit kévánsz tűlem? a mé mögmöntötted a két fijam életit?“
„Nem kévánok ögyebet, csak vigyél föl a Fölsőindijába!“ „No, aszt épen
nem birom möktönni, mer mos gyüttem onnat. No, de mivel mögmöntötted a
fijajim életit, szörözzé 12 gőböjökröt, 12 hordót, mindėgyik 12 akós
lögyön tele vízzel és ha hônap elindulunk, pakold fő a hátamra! Mikor
osztán mögyünk Fölsőindijába, ha jobbra tekíntök ėgy gőböjökröt vess a
számba, ha balra tekíntök, akkor tizėnkétakós hordóvizet öncs a számba!“

Jufijankó elmönt a 12 fejű Sárkán gujájábul 12 gőböjt választani.
Aszonta neki a 12 fejű Sárkán: „Várjá, Jankó! majd elsőb töszünk ėgy
próbát! Süssünk mög ėgy-ėgy gőböjökröt és a ki _hamarab mögöszi_, az
nyer. Ha én öszöm mög hamarab, nem kapsz ökröt“. Jufijankó jis éhös vôt,
kapott az alkalmon. Jufijankó osztán mikór ėgy czombrul mögötte a húst,
mingyá pofonvákta vele a Sárkánt. De Jufijankó ėcczör úgy pofon trefelte
vágni a Sárkánt, mingyá kidült mind a háromsor ápfoga, a Sárkán asztán
nem nagyon bírt önni, Jufijankó asztán hamarab mögötte a gőböjt mind a
Sárkán. Mingyá kiválasztotta a tizėnkét gőböjt a falka közül, oda
hajtotta a grifmadár fészkihön, másnap röggel útnak indultak.

Mikor fölmöntek, ėcczör a grifmadár jobra tekínt, Jufijankó ėgy
gőböjökrött beleledobott a szájába, azután későbben a grifmadár balra
tekíntött, Jufijankó oszt ėgy tizėnkétakós hordóvizet beleöntött a
szájába. Mikor elfogyott a tizėnkét gőböjökör és a tizėnkét hordóvíz,
akkor a grifmadár háromszor is jobbra tekínt, Jufijankó röktön kikapta a
zsebibű a bicskáját és a _czombjábul_ a legvastagab húst lėvákta, a
grifmadár _szájába dopta_, aval oszt a grifmadár főrepűlt a
Fölsőindijába. Kérdözte a grifmadár: „Ugyan, mi vôt az, mit legutojjára
a számba vetötté?“ Akkor monta, hogy a czombjábul vágott ėd darabot.
„No, Jankó! ha tuttam vôna, hogy ijen _jó az embörhús_, akkor má nem
hosztalak vôna föl, csak mögöttelek vôna!“ Itt a grifmadár kihánta a
Jufijankó czombjábulvaló húst, viszszaatta, monta neki tögye oda,
odafór! Jufijankó viszszatötte a hejire és _viszszafórt_.

Jufijankó mint ėgy vándorló, elkeszdött szolgálatot keresni, bemönt a
kirájpalotába. Jufijankót mögfogatták udvarosnak, ott látta Jufijankó,
hogy az ű kedvesse a legutolsó szolgálatba van. Jufijankónak nagyon
föltünt, hogy möjen kűszívű ű hozzá a kiráj. Jufijankó eszt nem álhatta,
láti mikor kimönt, a ki kedvesse vôt oszt nagyon sok disznó rárohant,
Jufijankó eszt nem álhatta, odaszalatt, ėgyet mögfogott, mérgibe úgy a
főthönvákta, hogy mingyá mögdöglött. A kiráj möglátta, Jánost kérdőre
vonta, hogy merte aszt tönni? „Hon nė merném? mikor ű ojan hűszívű
hozzám! érte élök, érte halok, rajtam kivül sönkit nem választott.
Rárohantak a disznók, ha én nem vagyok, fölöszik tisztára!“ A kiráj
gondbaerett, hogy löhet, hogy hozzá ojan hűszívű az ű lánya, mikor ennél
többet nem is látta? A kiráj Jufijankót kérdőre fokta, hogy monthatytya,
hogy az ű lánya hozzá hűszivű? Asz mongya Jufijankó: „Hon nė vôna
hűszívű? mikor én vagyok a mögváltója!“ „Hogy vônál tė? mikor neköd még
híröd sė halottuk, mikor két vitéz mögváltotta!“ Kérdi Jufijankó a
kirájt, hogy möjen jelönséggel atta elő a két vitéz a három lėjánt? „No,
kirájatyám! majd én mutatom mög möjen jelönséggel váltottam mög eszt a
három lėjánt!“ Akkor kivötte a három piros almát, lėtötte és a három
almábul három vár lött. Jufijankó oszt elmonta, hogy váltotta mög a
három lánt, hogy maratt ű oda lėnt, mikor a három lán főgyütt! A kiráj
nagy örömmel vitte be Jufijankót és a lėjányát, hogy ez ojan királėján,
mer nem köllött neki sönki Jufijankón kívül. Emeszt a négyet (Fanyüvőt,
Kőmorzsolót, két királyleányt) a _tűzbe vetötték_, Jufijankót a
királányal mögesküttették; Jufijankót ültették a trónra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


2. Miklós és Örzse.

Vôt ėgy szögény özvegy embör, a kinek 2 csalágygya maratt árván. Az
embörnek nem vôt ėgyetmása, a mi a házánál szükségös lött vôna, mikor
kinyeret akartak sütni, elkűtte a kis lánt a szomszédba, kérje el a
sütőlapátot mög a szitát. Ėccczör az aszszon odatta, de mikor másocczor
kérték, így felelt az aszszon: „Mongyad apádnak: vögyön el feleségül,
akkor lösz neki mindöne!“ Az embör csakugyan is elvötte az aszszont
feleségül. Éltek ėgypár hônapig szép békességbe, azután aszonta az
aszszon az embörnek: „A két csalágygyát tögye ken, a hova tugygya, mer
ha nem töszi a házbul sėhova sė, akkor én mék el!“ Itt osztán az embör
nem tutta hova tönni a csalágygyát, mer nagyon sajnálta; hanem elmönt az
anynyáhon, annak panaszkodott: hogy az aszszon nem akari kiálni a házná
a 2 családot. Aszonta az anynya: „Kűdd el én hozzám űket!“ El is kűtte
másnap röggel űket az anynyáhon, aszonta: „Mönynyetök el, kis
csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjéhön és a
szüléje adott nekik ėgy marékkorpát és aszonta: „No, fijajim! mönynyetök
el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a korpát és maj ha estére
gyüttök haza, mögtanálitok az útat“. Csakugyan is a két gyerök kimönt az
erdőbe fájé és úgyis töttek, a hogy a szüléjük monta. Este osztán a mőre
a _korpa_ el vôt szórva, âra möntek, osztán hazaérkösztek, hanem nem
möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuknak a házáhon, de
bemönni nem mertek. Este mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy
jótányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni; itt aszongya az embör
az anynyuknak: „Látod! ha még itthon vôna az a két család, annak a része
mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ Itt a két család
aszt kijáti be az ablakon: „Itthun vagyunk édösapám! de nem merünk
bemönni“. Az apjuk kikiját: „Gyertök be, csalágygyajim!“ Bemöntek és
mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, akkor mögén
aszonta a mustohaanynyuk: „Vigye ken, a hova tugygya ken a két
csalágygyát, takarícscsa kend el űket a háztul, mer ha nem, itt hagyom
kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön:
„Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két
család a szüléjihön. Itt osztán a szüléjük adott nekik ėgy maréklüsztöt
és aszonta nekik: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok
el az úton eszt a lüsztöt és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az
útat!“ A két gyerök csakugyan is mögén kimönt az erdőbe fájé, a mőre
möntek, elszórták a _lüsztöt_. Este osztán a mőre a lüszt el vôt szórva,
âra möntek osztán szöröncséssen hazaérkösztek, de nem möntek a
szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuk házáhon, de nem mertek
bemönni, hanem lėültek az ablak alá. Este, mikor az apjuk mög a
mustohájuk vacsorált, ėgy tányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak
mögönni, aszongya az apjuk az anynyuknak: „Látod! ha még itthun vôna az
a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és
mögönnék!“ A két család mögén bekijáti az ablakon: „Itthun vagyunk,
édösapám! de nem merünk bemönni“. Kikiját az apjuk: „Gyertök be,
csalágygyaim!“ Bemöntek osztán mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek.
Mikor elaluttak, mögén aszonta a mustohaanynyuk az édösapjuknak:
„Takarícscsa kend el a két csalágygyát a hásztul! tögye kend, a hova
tugygya kend, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön.
„Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két
család a szüléjihön. A szüléjük adott nekik ėgy _marékkölest_, hogy
szórják el az úton, mind a korpát mög a lüsztöt, majd ha gyünnek estére
hazafelé, mögtanálik az útat. El is szórták, de mikor akartak
hazagyünni, nem tanáták az útat, mer a madarak a kölest fölötték.

Aval osztán mönnek az erdőbe êre jis, âra jis, bójongtak, nem bírtak
kigyünni. Hát, anynyira möntek mán az erdőbe öszszeviszsza, hogy egészen
lėrongyosottak, de kimönni még sė tuttak. Ėcczör osztán a hogy
őgyelgenek az erdőbe lė-föl, rátanátak ėgy öreg Őszembörre, a ki sütötte
a szalonnát nyárson, oda köszönnek hozzá: „Jó estét agyon Isten,
öregapám!“ „Agyon Isten, fijajim, nektök is! hát hun jártok, hun keltök
ebbe a röngeteg erdőbe, a mikor itt még a szárnyas álatok sė bírnak
mögmaranni?“ Aszongyák: „Járunk, kelünk, öregapám! bujdosóvá löttünk,
mer a mustohaanyánk otthun nem tűrt bennünket, oszt az édösapánk
elkűdött bennünket a szülénkhön, a mög kikűdött bennünket az erdőbe
fájé. Elsőb csak attak nekünk korpát, hogy haza tugygyunk mönni,
mászszor mög lüsztöt attak, akkor is haza tuttunk mönni; de mikor mán
kölest attak, a madarak fölötték, úgy nem tuttunk hazamönni oszt jártunk
öszszeviszsza az erdőbe, még ide nem tanáltunk!“ „No mán fijajim –
mongya az öreg Őszembör – ha mán eddig nem tuttatok hazamönni oszt
enynyire begyüttetök ebbe a röngeteg erdőbe, hát ezután nem is tuttok,
mer engömet is kis koromba eldobott az anyám, az erdőbe nevelőttem föl,
azûta soha kimönni nem tuttam, pedig mán jóüdős embör vagyok oszt én is
ki akartam mönni ebbül az erdőbül nem ėcczör, hanem netök, fijajim! ėgy
kis kinyér, szalonna, lakjatok jó és pihenynyetök mög röggelig itten,
röggel osztán elindultok, hátha tik kituttok vándorolni, ha mán kécczör
is haza tuttatok mönni, de én nem hiszöm (hogy kitudjatok)“. Úgy is vôt,
mögpihentek ott az Öregné és röggel szépen mögköszönték a vacsorát és az
écczakaji hálásukat, röggel osztán útnak indultak. Az Öreg mögsajnálta
űket, aszongya a fijúnak: „Hallod-ė, fijam! netök ez a _három kutya!_
majd kisegít ez bennetöket. Én mán, nem baj, ha möghalok is, mer mán
öreg vagyok, de tik még élhettök!“

Aval osztán útnak indultak, a három kutya is mönt velük a
Szélnéfutóssab, a Vasnáerősseb mög a Kigondoló kutya, így hítták űket,
így nevezte mög űket az Öreg. Aval osztán halattak az erdőbe továb.
Möntek bejjeb, bejjeb az erdőbe, addig möntek, hogy mán rájuk
estelödött, de sė lakást, sėmmit nem tanátak. Egész écczaka mindég
ögyelöktek az erdőbe. Hát mikor a nap fősörkent, éppen besütött a
haramiják ablakába, aszonta a Miklós az Örzsének – mer a fijút
Miklósnak, a lánt Örzsének hítták: „Nészd testvér! amott csillámlik – de
nem tudom kinézni – erdőszéle-ė, épület-ė? nem tudom kivönni a
nyíláson!“ Ekkor oszt mögörültek, hogy: „Maj csak kitanálunk az erdőbű,
akar csak valami lakásra tanálunk!“ Ekkor oszt mögörültek, nagy örömmel
iparkottak a fényösség felé. Hát mikor közelebb halattak, látytyák, hogy
ėgy kis fehér ház, mikor odaérnek, beköszönnek a kis hászhon: „Agygyon
Isten jó röggelt, gazdaaszszon!“ mer nem tutták kinézni, hogy kicsoda? A
gazdaszszon mongya: „Agyon Isten maguknak is! ugyan hun járnak ezön a
pogán földön? mer éppen tizėnkét esztendős vôtam, mikor a haramiják az
anyámtul elloptak, azûta nė hogy embört, vagy fehércselédöt láttam vôna,
még szárnyas álatot sė láttam!“ „Járunk, kelünk – aszongya Miklós – az
erdőbe, mer a mustohánk nem tűrt a házná; addig kűdösztek az erdőbe
fájé, hogy valahogy eltévennénk, vagy valami vadálat mögönne bennünket.
Hát álat nem övött mög, hanem ki nem tudunk mönni ebbül az erdőbül“.
Aszongya a lán, mer lán vôt a gazdaszszon, a haramiják möghatták, hogy
főzzön nekik mög tisztogasson rájuk, aszongya: „Jaj! pedig csak innen
szabaduljanak és mönynyenek, mer ez 12 haramijának a lakása“. „No, –
aszongya Miklós – addig innen nem mögyünk, még el nem gyüsz velünk!“
„Elmönnék veletök – aszongya a lán, a ki gazdaszszon vôt – de én innet
nem möhetök, mer ha innét êmék – úgy is fölkeresnek a haramiják – akkô
vége az életömnek!“ „Nohát, – aszongya Miklós – akkor mink sė mögyünk!
hanem asz mond mög: hogy mijen jelönséggel szoktak a haramiják
hazagyünni?“ „Ezök a haramiják aval a jelönséggel szoktak hazagyünni,
hogy a napnyugoti házvégin van ėgy _körtefa_, mikor _elindulnak_
hazafelé, akkor elkeszd _fakanni_; mikor a _határba érnek_, akkor
elkeszd a fa _virágozni_; mikor pedig _közel vannak_ mán, akkor elkeszd
a körte rajta _érni_“. „No! – aszongya Miklós – maj möglátom, mijen
vitézök?“ „No, ha aszt akarod mögnézni, – mongya a lán – itt van a
Harambasa _kargya_, vödd a kezedbe és evvel birod magadat védelmezni!“
Miklós úgy is tött: kezibe vötte a kardot, kiült a körtefa alá.

Ėcczör láti, hogy keszd a körtefa fakanni, későben föltekíntött a fára,
látytya, hogy keszd a körtefa virágozni, későben mögén főtekínt a
körtefára, látytya, hogy keszd a körtefa gyümőcsöthozni. Itt osztán
főkel Miklós a fa alul és aszongya: „Nohát! bemögyök a konyhába és
rákészülök, mer mán akkorra hazaérnek“. Miklós úgy is csinált,
félrehúzódott a konyhába és ahogy möntek be a haramiják, _lėdarabolta a
nyakukat_ és a pinczébe beledopta, de a Harambasát nem bírta egész
agyonvágni, csak mögsértötte, aszt úgy dopta bele a pinczébe. Aval
osztán az a gazdaszszon, a ki ott vôt, nagyon mökköszönte a Miklósnak a
jóságát: hogy űtet főszabadította az _örökös rapságbul_. Miklós pedig
szerette vôna, ha ott maratt vôna feleséginek, de a lánnak nem vôt
kedve, csak hazavágyása az anynyáhon. Itt oszt elbúcsúzott Miklóstul és
a testvéritül.

Aval oszt _Miklós és testvére éltek ėgygyütt_ a haramijalakásba, _mint
feleségivel_.

Ėcczör osztán a Miklós kimönt vadászni, a tesvérire hagyott mindön
szobakûcsot, csak ėgyet nem. A testvérje azon okoskodott: hogy mé nem
hatta a _századik kûcsot_ is? mer kilenczvenkilenczet nála hagyott, de a
pinczeajtó kûcsát nem hatta. Mindég kereste ű a századik kûcsot: a
pinczéjét, de nem tanáta. Ėcczör észrevötte, hogy a Miklós a
gatyamadzdzagján hordozi, aval oszt écczaka, mikor alutt, lėôtta a
gatyamadzdzagjárul a kûcsot és mikor kimönt Miklós vadászni, benézött a
pinczébe jis. Akkor látta: hogy itten a haramiják vannak behánva, ott
látta mög a Harambasát nagyon szépnek. A Harambasa könyörgött, hogy
ereszsze ki, nė féjjön, nem bánti! Itt oszt Örzse ki jis eresztötte és
nagy szerelömbe estek.

Addig szerelmesköttek, hogy aszonta a Harambasa az Örzsének: „Fődejjük
el a testvérödet! Mit élsz tė itt a testvéröddel? élj énvelem! és ha
mögtöszöd az én kévánságomat, akkor jó sorod lösz! Tödd magad betegnek
és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a medvének a májábul mög a
szívibül, hogy tė annak a szívibül mög a májábul öhessél, akkor
möghalsz“. Örzse ugyan nagybeteg lött, úgy cseleködött, a hogy a
Harambasa monta neki: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor
Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya Örzse:
„Ha ja _medve májábul_ mög a _szívibül_ nem hozol, hogy én abbul
öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult és a nagy
kereséssel főtanáta a medvét. Aval odamögy, hogy elvösz ėgy kis fijút,
de a medve nem akari neki anni. Miklós – látytya a medve, hogy –
csakugyan el akar ėgygyet vinni, akkor mongya neki: „Nė báncsd! nem lösz
êre neköd szükségöd!“ A medve tutta, hogy mé kűtték Miklóst! De mikor
látta a medve, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, igy szól a medve:
„No, mán látom: hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgygyet,
hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd, mer
betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide
gyünni“. Aval hoszta Miklós a medvefijút, mikor mönt vôna be a kiskapun,
asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el! mer mán jobban
van, ús sė öszik belüle. Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még
Miklós vadászott, a Harambasa előgyűtt, – mer ê vôt bujtatva – aszonta
Örzsének: „Tödd magad mögén betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem
hoz a vaddisznónak a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a májábúl mög
a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagyon beteg
lött, de nem igazábul, csak úgy mutatta: lėfekütt az ágyba, elkeszdött
jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“
Aszongya: „Ha a _vaddisznó májábul_ mög a _szívibül_ nem hozol, hogy én
abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult, mer
szerette Örzsét, addig mönt, még fő nem tanáta a vaddisznót. Odamönt,
hogy elvösz ėgy kis fijút, de a vaddisznó nem akari neki anni. A
vaddisznó látytya, hogy Miklós csakugyan el akar ėgygyet vinni, aszongya
neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė
testvéröd“. De mikor látta a vaddisznó, hogy Miklós csakugyan elviszi a
fijút, aszongya neki a vaddisznó: „No, mán látom, hogy csakugyan el
akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz, oszt kijabáli a tė
testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lesz tűlle! akkor
csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán a
vaddisznófijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, asz kijabálta Örzse,
hogy be sė vigye, mer roszszabbul lösz, mer mán most jobban van, ús sė
öszik belüle, hanem ereszsze el! Miklós oszt eleresztötte, elmönt
vadászni. Még Miklós vadászott, aszonta a Harambasa Örzsének: „Tödd
magad még ėcczör betegnek és mongyad a testvérödnek, Miklósnak: ha nem
hoz az oroszlánfijúbul, hogy tė annak a májábul mög a szívibül öhessél,
akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagybeteg lött, mikor Miklós
hazamönt, elkeszdött jajgatni, Miklós mögén kérdöszte, hogy mi a baja?
Örzse aszonta: „Ha az _oroszlánfijúbul_ nem hozol, hogy annak a
_májábul_ mög a _szívibül_ öhessek, akkor möghalok!“ Miklós mögén röttön
útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta az oroszlánt. Aval mögy, hogy
elvösz ėgy kis fijút, de az oroszlán nem akari neki anni. Mikor az
oroszlán látta, hogy Miklós csakugyan el akar ėgyet vinni, aszongya
neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė
testvéröd“. Mikor látta az oroszlán, hogy Miklós csakugyan elviszi,
aszongya neki: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni!
adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a testvéröd, hogy be sė
vidd a kiskapun, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj
viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán az oroszlánfijút, mikor
mönt vôna be ja kiskapun, kijabáli Örzse, hogy be sė vigye, hanem
ereszsze el, mer roszszabul lösz, hanem ereszsze el. Miklós osztán
eleresztötte.

Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy
mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa
kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá
Miklóst, hotyha _mögfürösztenéd_, mingyá jobban lönné! ha _fürdik a
kémén alatt_, mongyad, hogy _nyúcsa föl az újját_, a kutyákat pedig
csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán
úgy is tötte, hogy a _kutyákat lėcsalta_ oszt rákészült a fürdésre.
Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a
Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy
főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez
az _aranhajszál_ rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős _vassá
vát_, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm
êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom!
csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! –
mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az
Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós
háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb,
Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta,
főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“.
Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a
három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a
pinczébül. A Vasnálerőssebb lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat,
aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa
szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette,
_beledopta a pinczébe_ és a testvérit is beledopta utánna, aszongya:
„No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt,
elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.

A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba
vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott
lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“
„Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám!
kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az
öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte
Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon
gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város
azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a
királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre
gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt
sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt,
lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a
városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (=
sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós
osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres
itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós:
„Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám
gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek,
beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a
királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni
a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz
kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy
kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós
fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd kigyün. Mikor
osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni
sorba.

Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit
lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek
szerelmeskönni, eszt pedig a _Vörösvitéz_ kileste, csak aszt várta, hogy
Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt
mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a
Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig _hécczör
mögesküttette_, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű
Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a
város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a
királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet
kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt
a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a
Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a
palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind
azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk
mán most űket, nézzük Miklóst!

A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van
darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük
föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a
Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet
keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát
is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt _élesztőfüvet_ is, _fôrasztóküvet_
is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele,
hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a
kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a
Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé,
addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is,
mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a
lekkiseb porczikáját is _mögkenyögették a fôrasztókűvel_ és helrerakták,
az _élesztőfűvel_ mög _fölélesztötték_. Mikor fölélesztötték Miklóst,
aszongya: „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“
„Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk
vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér,
elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög,
hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“

Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a
kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor
_kiugrott_ a Vörösvitéz alul _három párna_. Későbben ėgy kicsit mögén
kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad,
elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a
Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy:
„Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán
nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt,
vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki
mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem
szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor
mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor
vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a
Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.

Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz
kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya:
„Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe,
asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem
erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a
pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte,
csak a Harambasának az _ujját szopja_ (mást mindent megevett már).
Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én
királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig
tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon
roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott.
A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott),
beleálította Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós
fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az
ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul
az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a
testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.

A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! _vagy tė fődêj el, vagy
mink elfődelünk tégöd!_“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és
mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


3. A pingált szobák.

Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon
kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt,
el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök
tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ
(összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az
atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė
tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és
tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta
elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az
apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak
eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.

Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az
erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a
_faágak_ nagyon szépen _muzsikáltak_. Itt osztán ű bánatába as sė tutta
mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat,
hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a _faágat lėszakította_,
az erdőbe, _mögnémültek a fák_. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott
mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.

Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön:
„Jó napot agy Isten, öregapám!“ Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun
kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert
hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak,
főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy
asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak,
hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán
elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya
az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz,
mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló
möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg
Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis _rézkantárt_.
Mikor eszt az Öreg _mögrászta_, ėgy _rézszőrűparipa_ ott _termött_; asz
mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor
látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak
hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön
főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta
vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű
Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a
rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a
kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha
főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor
monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.

Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott
ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis
ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt
möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az
ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe
és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az
ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a
melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű
Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök,
röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön,
lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam!
mos mán embör lösz belüled!“

Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és
kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa
termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még
ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János
az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin
a patkó szikrát hánt és _tűzláng gyütt a szájábul_. János êre mán
ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és
fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a
Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta
Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként
szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a
kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát
az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor
röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt
möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer
veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a
kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz
és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor
mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg
_harmad magával_ segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt
lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg
Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon
szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet _is mögszabadította
az elátkozástul:_ mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta,
még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig
nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a _3 ló is 3 elátkozott
fijú vôt_, akkor _fijúk löttek_, űk is mökköszönték Jánosnak a
vitésségit, mert űket is mögszabadította az _elátkozástul_, akkor
_mögtisztultak_, de _röttön mög is haltak_. Akkor aszonta az öreg
Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne
ez a szálveszsző, ha evel a _szálveszszővel – ha valami bajba löszöl –
környeskörülkerekítöd magadat:_ ojan _vasrostéj_ teröm ott röttön, hogy
odaféle álat vagy _gonosz jutni nem bír_“. Mögcsókolták az Öreggel
ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál
neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél
az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül
möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“

Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni.
Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az
Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem
őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát,
_környeskörülkerítötte_ aval a _páczával_, ott ojan _vasrostéj_ lött,
hogy oda _sönki nem juthatott_. De itt a János, mikor az erdőbe
vándorolt, ojan széphangú _furuját_ csinált, hogy a ki aszt hallotta,
örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a
furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött
neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az _Ördöngősvénaszszon_ nagyon
írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az
Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János
osztán a királányal jegybejártak.

Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel
kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy _hordót_, hogy maj jó lösz ez
Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én
el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez
möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva,
hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen
rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János
bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott.
Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön
eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az
Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a
királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták
sėhun sė.

Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon
szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk
köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még
Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott
czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön
sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ
nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi
herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik,
oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan,
lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány:
„Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan
piktort nem kereső, a ki _kedvem szörint pingáli ki a szobát!_“ Itt a
királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és
okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni,
mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.

Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy
mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe
jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János
adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az
üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg
mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta,
mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni.
Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy
János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is
azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd
eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét,
mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik
országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak
agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán
is jóvá hagygya.

Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű
kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, a királ: „Möktöszöm, de ha a
szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a
fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is
királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép
piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor
kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és
ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új
czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy
mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva!
de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“
Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt,
mert _nem pingálták_ a szobát, _csak kártyásztak;_ mert itt vége lösz az
életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj
kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a
pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög,
hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva,
de János errül nem is tudott sėmmit sė.

A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a
firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ
feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt
mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a
harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a
negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az
ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta
fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán
ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a
piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van
piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az
erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot
elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák
mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén
szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán szomorúságába
kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú _furulát_ csinát, kinek a
hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt _möghalotta_,
akármijen szomorú vôt, _vígságra fakatt_. Hogy oszt halatt az erdőbe,
oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy:
„Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz,
hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám!
vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz
esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva.
– Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem,
azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van
kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“

Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött
ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe
is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor
hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a
rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba,
hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a
piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a
királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint
mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül
rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá
mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa
is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon
mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy
aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul
tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl
a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló
fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis
igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán
röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és
a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de mikor eszt az Öreg möglátta,
örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt
a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az
Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt
lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg
a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a
vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt,
azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén
bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is
juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor
osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon
aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán
akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott,
eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű
környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a
furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak
nagyon mögtecczött: a pingálás.

Itt osztán a másik firhanghon mönnek, láti a királlán, hogy az
Ördöngősvénaszszon keszd ėgy kádat csináni. A másik firhanghon mönnek,
lácczik, hogy a vándorlólegén mén bele a kádba és az Ördöngősvénaszszon
csuki rá a tetejit és ez mind lácczott. Mos mán asz kérdözi az Öreg a
királkisaszszontul, hogy tecczik ė a szobapingálás? Aszonta a
királkisaszszon: „Igön is nagyon tecczik“. Mikor mönnek a másik firhang
alá, möglácczik a falon, hogy az Ördöngősvénaszszon guríti a hordót a
Dunába. Mögén másik firhang alá mönnek, ott mán viszi a víz a hordót, a
vándorlólegént mög a királnál keresik, de sėhun sė tanálik. Másik
firhang alá mönnek, ott látik, hogy gyünnek a kérők: herczegök, grófok,
nagyülepű tótok mög válogatott czigán gyerökök, de a királkisaszszon nem
akar ėgyikhön sė férhönmönni. Itt oszt a királ kérdözi, hogy mé nem akar
férhönmönni? A királkisaszszon mög mongya: „Addig, atyám! nem mék
férhön, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a
szobát!“ Itt mán a királ kihirdeti, hogy a ki ojan szépen kipiktoroli a
szobát, hogy a királkisaszszonnak mögtecczik a piktorolás, annak agygya
a lányát. Most gyünnek a piktorok, tudósabnál tudósabbak, okossabnál
okosab legényök, de mihánt a királkisaszszon möglátta, hogy piktorolnak,
mingyá nem tecczött neki. Továb möntek, másik firhang alá, látik, hogy
az Öreg vöszi ki a hordót, nyiti föl, hát! a vándorló benne félhalva
van. Másik firhang alá mönnek, ott mán az Öreg mög a vándorlólegén ott
vannak a piktorok köszt. Mönnek továb, itt az Öreg beszél a királlal,
hogy ű kipiktoroli a szobát, hanem csináltasson ėgy új palotát, mert êre
kár aszt a szép piktorolást rátönni. Itt mán csinálik a szép palotát
oszt becsinálnak mindön ajtót, ablakot, hogy a lekkiseb világossák sė
mönynyön be. Itt oszt vége lött a pingálásnak. Az utolsó firhang alá
értek, az Öreg vezeti be a lėánt, hogy nézze mög, hogy jô van-ė
kipingálva a szoba? Itt a lán möglátta, hogy ez az a fijatal embör, a
kit ű valamikor szeretött. A királkisaszszon nagy örömmel mönt az
atytyáhon: „No, atyám! mos mán férhönmögyök, mer kedvemre pingáltattad
ki a szobát!“

A királ ennek mögörűtt, hogy az ű lánya is mán ėcczör férhönmén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


4. Állatsógorok.

Hun vôt, hun nem vôt, az innen innet, a tunnan tunnat, az üveg högyekön
is tunnan vôt, a korpa kazalokon pedig innen vôt, ott vôt ėgy nagy högy.
A högy tetejin vôt ėn nagy fenyőszál, a nagy fenyőszálon vôt ėgy kiseb
fenyőszál, a kiseb fenyőszál tetejin vôt ėgy tű, a tű tetejin vôt ėgy
rosz szoknya, annak a hetvenhetedik ránczábul szödöm elő az én mesémet:

Vôt a világon ėsz szögén embör, ojan szögén vôt, hogy a szögénséktül
egészen lėrongyollott. Ez dôgozni soha nem dôgozott, csak mindég
olvasott. Itten az _olvasásba_ aszt _tanáta föl_, hogy a lányaji a
legelső kérőkhön mönynyenek! Az embör nem érte mög aszt, hogy a lányaji
férhönmönynyenek, möghalt. A fijának – mer csak ėgy fija vôt – möghatta,
hogy ahhon agygya a lányokat, a ki legelsőb kéri űket! A fija jis
átörökölte: hogy, mint az apja azelőtt, mindég olvasott.

A hogy olvasgatott, beszált ėgy tarkavarnyú az asztalra, aszongya: „Kár!
kár! ad neköm a legöregeb húgodat feleségül!“ Aszongya neki János: „Mán
csak ojat nem töszök, hogy a húgomat szárnyas álatnak agygyam
feleségül!“ Aval a tarkavarnyú elkárokta magát és kiszált a szobábul.
Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! az édösatyánk asz hatta, hogy a
_legelső kérőnek_ agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János
aszt monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd
öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a
varnyúnak, hogy várja mög! Mög is várta még főkészült, osz főkapta,
elvitte az erdőbe. Másnap röggel beszált ėgy feketekánya a szobába,
elkarogta magát: „Ad neköm a középső húgodat feleségül!“ „Mán csak ojat
nem töszök, hogy a középső húgomat is szárnyas álatnak agygyam
feleségül!“ Aval a feketekánya elkarokta magát és kiszált a szobábul.
Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk asz hatta, hogy a legelső
kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta
a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a
pogyászodat és eregy!“ A lán kiszaíatt, utánna kijátott a
feketekányának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt
főkapta, êvitte az erdőbe. Azután beszált ėgy _szarka_ a szobába,
elkeszte csörögni: „Cse, cse, cse! Ad neköm a legfijatalab húgodat
feleségül!“ „Má – aszongya – két testvérömet szárnyas álat vitt el
feleségül, a harmadikat mán csak nem adom!“ Aval a szarka elcsörögte
magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád!
édösatyánk aszt hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és
tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas
álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán
kiszalatt, utánna kijátott a szarkának, hogy várja mög! Mög is várta még
fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe.

Ű osztán maga maratt a kis házikóba, továb olvasgatott. Nagysokára
főtanáta a nagy olvasásba: _Tündérszépilona_ hírit és kastélát. Itt
föláldoszta az életit, hogy ű mos fölkeresi a nagy világba akár mőre
van. János útnak indult. Mén a János hetedhét ország ellen, beérközik
ėgy roppant nagy röngetegbe. A hogy mén az erdőbe, elébe szál ėgy
szarka, aszongya: „Eregy innet, szarka! mer úgy főruglak, hogy eleső;
innet odébb!“ Akkor mongya a szarka: „No, no, sógor! talán nem is
üsmersz?“ Akkor monta: „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mök sė
üsmersz?“ Odavezette a kastélába, nagyon szép kastéla vôt, a kibe a
feleségivel nagyon szép életöt éltek. Itt oszt Jánost a tesvérje nagy
örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta. Akkor kérdöszte: „Nem
halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Én, sógor, nem halottam, pedig nagy
országot, világot bejártam!“ Másnap röggel fölvirattak, János
elbúcsúzott, továb halatt az erdőbe. Estefelé mindég a lába alatt
száldogált ėgy tarkavarnyú. „Eregy innet, tarkavarnyú! mer úgy főruglak,
hogy eleső!“ Akkor mongya a tarkavarnyú: „No, no, sógor! talán nem is
üsmersz?“ „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mög sė üsmersz?“
Odavezette a kastélába, Jánost a testvérje nagy örömmel fogatta, hogy
űtet möglátogatta; akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona
hírit?“ „Hallottam, sógor! láttam is a kastélát, hanem annak az a
jelönsége van, hogy a kastél tetejin van ėgy _kakas_, ha tė hamarabb
möglátod a kakast, mind ű tégöd, akkor a kakas lėesik, be bírsz mönni;
de ha ű lát mög hamarabb, akkor nė is möny a kastélba, mer vége az
életödnek!“

János még _meszszirül möglátta_ a kakast, _lėesött_ a kakas a kastél
tetejirül; aval örömmel és bátran halatt a kastél felé, de mikor odaér,
akkor látya, hogy a kapukon mindönfelé _eleven kard vág köröszbe_. Itt
oszt János nagyon mögszomorodott, mikor möglátta, hogy nem löhet
bemönni. Eszibe jutott a sógora szava, nekimönt a kardoknak, a kardok
mögáltak még János bemönt. Jánosnak hét szobán köllött körösztülmönni,
még Tündérszépilonának a szobáját mögtanáta. Mikor oda bemén, látytya,
hogy Tündérszépilona alszik az ágyon és a _kargya_ föl van akasztva a
feje fölött és _jácczik a hüvelbe_. Aval űs fölakasztotta ėgy különös
ágyhon a kargyát és lėfekütt. Itt oszt nagyon méjen elalutt, mer nagyon
el volt fáradva. Másnap röggel, mikor Tündérszépilona fölébrett, akkor
láti, hogy ėgy embör alszik az átalbéli ágyon. Itt oszt Tündérszépilona
kihúszta a kargyát, hogy agyonvági Jánost; de mögén asz gondolta: „No,
nem bántom! hiszėn, ha rosz járatba vôna, űs agyonvákhatott vôna az
écczaka, mögkérdözöm: mi járatba van?“ Tündérszépilona mögvárta még
János fölébrett, nem is kőtötte föl, hagy pihenynye ki magát. Mikor
fölébrett János, asz kérdöszte: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még a madár
sė repülhet az én kastélomba!“ „Járok, kelök, az apám könyvibe
föltaláltalak, akkor âra áldosztam életömet, hogy fölkereslek tégödet!“
Aval Tündérszépilona aszonta neki: „Hotyha anynyit fáradosztál utánam:
én a tijed, tė az enyim, lögyünk ėgymásé!“ Itt oszt űk nagyon szépen
éltek a kastélba, mint ėgy pár cseléd.

Ėcczör asz mongya Tündérszépilona: „Halod, szívem: János! én elmögyök a
templomba, hanem itt van ez a 99 szobakûcs, addig járd öszsze a
szobákat, még én odalöszök; hanem a _századikba_ nė möny!“ János így
gondolta magába: mi löhet abba a századikba, hogy ű tűle ojan nagyon
titkoli? Mikor öszszejárta a kilenczvenkilencz szobát, látta, hogy
röngetög kincsök vannak a szobába, gondolta: mönynyi löhet a századikba.
Elkeszte tróbálni a kilenczvenkilencz kûcscsal, hogy mölikkel biri
kinyitni a századik szobát. Mikor kinyitotta a szobát, akkor látta: 9
fejű Sárkán van a falon főszögelve. Asz mongya neki a Sárkán: „Óh,
János! hun vôtál, hogy nem gyütté hamarab? de régön vártalak mán! hanem
János, lögyél olan jó, hogy csöppencs a lábamra ėcs csöp vizet!“ Mikor
János rácsöppentött, eleresztötte a lábánál a szög. Ezután kérte, hogy a
kezire csöppencsön vizet! János oda jis csöppentött, akkor mög ott
eresztötte el a szög. Utojjára a mejjire csöppentött János, ezután a
Sárkán kiszabadult a szobábul, igenyössen a Tündérszépilona elébemönt,
fölkapta és elvitte.

János nagyon sokálta mán, hogy Tündérszépilona soká gyün a templombul
haza. Vôt a Tündérszépilonának ėgy nagyon szép aranszőrűparipája. Nagyon
kapál a ló az istállóba, János nem álhati, asz kérdözi tűle: „Mi bajod,
édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van
szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Kérdöszte asztán:
„Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė ögyé, sė nė igyá, azé ús sė érjük mink
mán utô! No, de azé gyerünk, majd odakin lösz az udvarba sétálni, majd
êlopjuk!“ Fölült János a hátára és elmönt. Éppen Tündérszépilona kint
sétált, mikor odaértek; aval csak mingyá főkapta az aranszőrűparipára,
elmöntek vele. Mos mán a Sárkán lova kapál, kimén a Sárkán is: „Mi
bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“
„Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė,
öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is, maj utôérjük mink még!“ De itt
sokájig elüdősztek, hogy János beért a határjába.

A kilenczfejű Sárkánnak nem vôt ereje bemönni a határjába.
Tündérszépilona ėcczör kigyütt mögnézni a birtokát, a kilenczfejű Sárkán
mindég azon leskelődött, hogy lophatná el? Itt oszt csakugyan is szörit
tötte, _êlopta másocczor_ is Tündérszépilonát.

Kapál ám a Tündérszépilonának a lova az istálóba nagyon, kimén János,
kérdözi: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád,
van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“
„Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė igyál, sė nė ögyél; azér ús sė érjük
mink mán utô; de azé maj töszünk ėgy tróbát“. Fölült János a hátára,
möntek. Éppen Tündérszépilona kint sétált az udvarba, mikor odaértek.
Főkapta János az aranszörűparipára, elmöntek vele. Mikor vitték, elkeszd
a Sárkán lova kapálni, kimén a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is
van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de
nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė né igyá, sė nė
ögyé, csak gyerünk, mert úgy járunk mint a mûtkor!“ Föl ís nyergölte a
Sárkán röttön a lovát, elfokta Jánost az útba. Hogy Jánost elfokta:
„Nohát, János! – aszongya – _ėcczör_ bocsánatot adok, tés ėcczör engöm
mögszabadítottá, hanem ide többet nė gyere, mer vége az életödnek!“
János hazamönt, nagyon szomorú lött, de bánatába gondolta: „Nem bánom,
csak még ėcczör Tündérszépilonát elhoszhassam, vagy beszélhessek vele,
akármi lösz!“ Fölnyergölte János a lovát, útnak indult. Mikor odaért,
Tündérszépilona kint sétált nagy szomorújan, mikor Jánost möglátta, nagy
örömre fakatt. János csakugyan is fölkapta, viszi Tündérszépilonát a
kastélja felé. De itt a Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán:
„Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van
zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Itt a
Sárkán nagyon dühbe gyütt, mökhatta Jánosnak, hogy többet ide nė gyűjön,
mer vége az életinek, röttön fölnyergölte a lovát, Jánost feleútyán
elfokta.

Itt oszt a Sárkán Jánost _paprikásnak darabôta_. János mikô látta, hogy
vége az életinek, âra kérte a Sárkánt, hogy mindön kis porczikáját tögye
zsákba, a zsákot tögye a lovára, hogy vigye a határjába. „Mivel tés
mögszabadítottál engömet, mögtöszöm a kévánságodat: mindön kis
porczikádat beletöszöm a zsákba, föltöszöm a lóra, hogy vigyön a
határodba“. El is vitte Jánost a lova a három sógorhon.

A sógorok ripsz-ropszra kerestek élesztőfüvet, fôrasztóküvet,
fölélesztötték Jánost. _A kűvel mindönit mögkenyögették, a fűvel a
homlokát dörgölték_, János fölébrett, aszongya: „Ó, sógorajim, hogy
gyüttem én ide? mikor a Tündérszépilona ölibe álmodosztam!“ Aszongyák a
sógoraji: „Álmodosztál volna, sógor, örökre! ha mink föl nem ébresztünk,
hanem eregy a kilenczfejű Sárkánnak az anynyáhon szolgálni és csak
asztat a bért kérjed: a mölik csikót most ellik a ló“.

Akkor a sógorok mögörültek, hogy a sógorukat fölélesztötték, _akkor űk
is mögüdvözültek, nem löttek asztán álatok, mög is haltak_.

Itt oszt el is mönt János, odaköszönt az Ördöngősvénaszszonhon: „Jó
estét agyon Isten, öreg anyám!“ „Jô jártá, – mongya az
Ördöngősvénaszszon – hogy öreg anyádnak montá, mer máskép vége az
életödnek! Mi járatba vagy?“ Aszongya János: „Hát, szolgálatot keresnék,
öreg anyám!“

„Itt fijam, kapsz – monta az Ördöngősvénaszszon – mê neköm köllene ėgy
bérös, hanem mit kérsz esztendőre?“ „Hát én nem kérök más bírt, csak
aszt a csikót agygya ide neköm, a kivel most hasas a ló!“ mongya János.
„Hát én aszt fijam, nem athatom! hanem három nap lösz az esztendő, adok
neköd háromszáz forintot!“ János aszonta: „Én azé nem álok be! ha ja
csikót nem agygya, êmék továb, helet keresni!“ Itt oszt aszonta az
Öregaszszon: „Odadom a csikót, ha mindön baj nélkül kitőtöd az
esztendőt!“ János elfogatta, hogy ű kitőti az esztendőt. Röggel, mikor
János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt, elkeszte a lovakat
vasgereblével vakarni. Mikor el lött a dolog a lónál végeszve, behíjja
az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a
tarisznyába, mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de viszsza
nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni,
mögfrustukolt, _mögitta_ a fél liter bort, álmos lött, _elalutt_.

Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė! Itt nagyon szomorú
lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba
eszibe jutott neki, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy _aczėlat_ és ėgy
_kohát_! aval kivöszi, ėgyet _csihölt_, kiugrott belüle ėgy öreg
_Őszembör:_ „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngős
vénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak
pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három fehér
kácsát a vízbe, majd én bemék, hajtom, tė mög _vagdozsd a fejükhön a
kötőféköt_, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte,
nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy
János vezeti haza a lovakat, asz gondolta: „Ni! János maj csak nagyob
bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve, röggel, mikor János főkelt, mán akkor
az Öregaszszon kimönt az istálóba, elkeszte a lovakat vasgereblével
vakarni. Mikor elvégeszte a dôgát, behíjja az Ördöngősvénaszszon Jánost,
asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyádba mög ėgy fél
liter bor; vidd a lovakat legelni, de (ha) viszsza nem hozod, vége az
életödnek!“ János, mikor kivitte a lovakat, mögfrustukolt, mögitta a fél
liter bort, álmos lött, elalutt. Ėcczör János fölébrett, láti, hogy
nincs ló sėhun sė, de nincs a három kácsa sė! Itt nagyon szomorú lött,
hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe
jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat mög ėgy kohát! aval
kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod,
János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem
viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem
baj fijam, János! Látod aszt a három disznót a vízbe a sárba durkálni?
majd én bemék, kihajtom, tė mög vagdozsd a fejihön a kötőféköt, akkor
maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel
ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti
a lovakat, asz monta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“
Másnapra kelve röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon
kimönt az istálóba, ugyancsak vasgereblészte a lovakat, mér nem bujtak
el jobban. Mikor mán mögvakarta űket, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz
mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába mög ėgy fél
liter bor, vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az
életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt,
mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. János mikô fölébrett,
láti, hogy sė ló, sė a három kácsa, sė a három disznó! Itt nagyon
szomorú lött, vége az életinek! Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott,
hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi,
ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör; „Mi bajod, János?“
„Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a
lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek!“ „Nem baj fijam,
János! csak gyerünk frissen haza, mer otthun van a három lovad, mos mög
mán tojás mind a három lovad a tyúk alatt, mer beültette az
Ördöngősvénaszszon a három tojást a tyúk alá, a többi tojással
öszszekeverte, csak sijessünk haza, az Ördöngősvénaszszon most nincs
otthun! Majd én bebújok a kûcslukon, kiválogatom a többi közül, tė mög
pedig verd hozzá a kötőféköt a hogy csak birod, nė félj nem törik az el,
ló lösz abbul: három!“ Az öreg, vén Őszembör bebújt a kûcslukon,
kiválogatta a tojást, János mög hozzávagdosta a kötőféköt, ló lött
belüle. Mikor möglátta az Ördöngősvénaszszon az istálóba a lovakat,
gondolta magába: „János nagyob bíbájos, mint én!“ Röggel korán fölkel
János, mén az Ördöngősvénaszsonhon, hogy kitelt az esztendő, mögelött a
ló is, nagyon szép csikót ellött: „Nohát öreg anyám kitelt az esztendő,
agygya ide, a mit ajált!“ Aszongya az Öregaszszon: „Én a csikót nem
adom!“ De János nem fogadott el sömmit sė. Naszszomorújan elindult
hazafelé. Az Ördöngősvénaszszonnak vôt ėl _lánya_, aszongya: „Ládd
anyám, mijen szomorú! mög mijen békével kitőtötte az esztendőt, add
oda!“ „No, hát eregy, hidd viszsza, hagy vigye el a csikót!“

Kiszalatt a lán, viszszahítta Jánost, János elkapta a csikót. A csikó
nagyon gyönge vôt, úgy köllött Jánosnak ėd darabon vinni. Mikor ėd
darabon vitte a csikót, nagyon _főthön vákta_, a csikó fölugrott: „No,
édös gazdám! úgy mönynyek-ė veled, mind a szél, vagy mind a gondolat?“
„Csak úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem kárt né tögyél!“ Mikor
János fölült a csikóra, a csikó is _viszszaatta a kőcsönt_, főthönvákta
Jánost, azután monta neki: „Mos mán űj a tetejömbe, oszt parancsold mőre
mönynyek, vagy hova?“ „Nohát, édös lovam igenyöst a kilenczfejű Sárkán
kastéba, ahun Tündérszépilona van!“ Mönt is vele a ló, mind a szél,
mingyá ott termöttek. Mikor odaértek, Tündérszépilona kin sírva sétált a
vírágos kert előtt, de mikor möglátta, hogy János gyün, majd elájult,
hogy honnan ébrett föl János? mikor a Sárkán űtet öszszedarabolta! János
fölkapta Tündérszépilonát, úgy repűtt vele mind a szél. A Sárkán lova
elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van,
önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs
szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is! de
a tijed nem lösz, mert a Jánosnak hécczörte futósab lova van, mint én
vagyok!“ A Sárkán szomorúságába főrepűlt, lėesött viszsza. Itt oszt a
Sárkán is, a _lova_ is mögdöglöttek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Haramiák és Óriások.)


5. Az elátkozott 12 gyermök.

Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak,
nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat
kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani
nagymérgössen: „Az Ördög _elvinne mán bennetöket_, vagy valami
_Haramiják lönnétök_, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a
Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az
anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak _fehérhatyúké_ és
elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg
nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.

Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján
anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon
szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“
Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja
lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám!
nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya
nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt
neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik,
hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is
ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én
azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė
űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így
van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.

El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen.
Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott
meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a
hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“
Mikor odaért a kis világossághon, _ajtó nyílt_ előtte és bemönt is.
Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent,
– a _Csillagoknak az anynyuk_ vôt az az Öregaszszony – aszongya:
„Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a
szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis
lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam
értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is,
nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok
anynya mondja – ha csak az én _fijam_ nem hallotta az
_Eshajnalicsillag_, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén:
mikor _bealkonyodik_; vagy pedig a _Dönczölszekér fijam_ nem tud felűle,
mer az mán _kilencz órakor_ elmén; vagy pedig a _Csirkéstyúk lányom_,
mán az _tizėnėgy órakor_ elmén; vagy pedig az _Ökörkeresőcsillag fijam_
nem tud felűle valamit, mer mán az _ėgy órakor_ elmén; vagy pedig a
_Háromkaszás fijam_ nem tud valamit, mer azok mán _félkettőkor_
elmönnek; vagy pedig a _Sántalányom_ nem tud valamit, mer az mán _két
órakor_ elmén és _visz_ nekik _vizet_? hanem fekügygyé lé! látom el vagy
fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis
lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek
a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját,
kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“
„Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit
sė halottam, pedig az _egész világon körösztülmöntem_“. Akkorra hazaért
a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem
látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam,
pedig az egész világot mind _körüljárom_“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk
lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de
még hírit sė halottam, pedig én az én _fijajimmal_ az egész világot
_körösztüljártam_“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! –
kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét
testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit
sė hallottam, pedig én az egész világot _öszszejártam_!“ „No! – aszongya
az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak
valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az
Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az
egész _világot lėkaszájják_. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a
Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is _mindön bukorba, árokba
fölbukik!_“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya:
„Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a
tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön
_árkon-bukron körösztülmögyök_“. A kis lán, ha mán nem látták,
mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét
ország ellen.

Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég
alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis
világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy
odaérjön. Mikor odaért, a kapu _kipattant előtte_, beköszönt: „Agyon
Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun
jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok,
kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott
tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék,
még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a
_Napnak az anynya_. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én _fijam_ nem
halotta, a _Nap_, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer
– látom – el vagy fáradva, maj _röggel_, ha _főkel_ az én _fijam_: a
Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi
az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis
lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“.
„Még a hírüket sė halottam, pedig én _mindön kis lukon be szoktam
nézni_, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis
lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė
falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot.
Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van,
odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt
előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott
vôt a _Hôdnak az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz,
hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök,
öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam
értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem
halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya
mongya – ha csak az én _lányom, a Hôd_ nem hallotta, oda van most is,
hanem majd _röggel hazagyün_, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt
fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a
Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis
lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig _mindön_ kis
_hasidékon_ mög mindön kis _lukon be szoktam világítani_“. Aval a kis
lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött,
de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis
gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis
gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor
odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét,
öreg anyám!“ Ez vôt a _Szélnek az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis
lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat
itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az
édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az
életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė
ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha
csak az én _lányom_ nem halotta: _a Szél_, hanem majd _röggel hazagyün_,
maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy
fáradva!“ _Röggel_, mikor hazaért a Szélnek a lánya _napfönkőtt előtt_,
asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis
lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg
sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a
világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos
gyüvök onnat: _a szobájukat szellősztem ki_, hanem aszondom: Oda nė
fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak,
röttön _mögösznek!_“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá
mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy
a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom,
igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom
neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya
elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun,
főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra,
szögygyél öszsze 13 tányért és _tizėnhárom_ kanált készíj az asztalra és
tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az
asztalon“.

Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy
_Forgószél, fölkapta_ a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor
oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.

Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán
sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak
_kásán_ kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt
tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a
sütemént, akkor ű _elbujt_. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek,
möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt,
hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött
nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik,
de hát _nem tuttak a lánynyal beszélni_, mer a Haramiják _csak a
Haramiják nyelvin tuttak_ beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a
Haramiják, hogy _ögyék mög_ a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a
vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė
báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk
szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába,
űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták,
csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon
leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba _ėgyformán_ van a leves,
csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb
fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele
levest, hogy mind a tizėnháromba _ėgyformán_ vôt. Mikor mögvacsoráltak,
akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig
nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják
másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán
pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit
ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán _mögálmotta_,
hogy ha _7 esztendejig_ ki biri és _7 hónapig, 7 hétig_ és _7 napig, 7
órahoszszájig_ és _7 percig_ mög _7 minutájig_, hogy ű _főtet nė ögyön_,
akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az
egész bűtölést.

Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög
a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen
_vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek_. Mind a tizėnketten tuttak
beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen
a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide?
még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle
ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű
anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak
hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.

Azelőtt való écczaka az anynyuk _mögálmotta_, hogy hazagyünnek az ű
fijaji, _mer beszélt velük az écczaka_. Az aszszon a hogy odabe
dôgozgatott a házban, akkor a _fülibe csördűtt_, mintha monta vôna
valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon
kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be;
az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel
locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök
kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor _mind a tizėnhárom
csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak_ (t. i. a 12) _az átoktul_,
mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a _szíve möghasatt_, harmanapra
möghalt utánnuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


6. Mióta van a czigányoknak házuk?

Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán
legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem
köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak!
czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm!
mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta
néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a
juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!

A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt
kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki
nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik
felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte
magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül
várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit.
Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is,
mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az
Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás
_kilenczvenkilenczet_ lopott mán el a juhásztul, mind _karóra húszta_, a
czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és
ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj
röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál
ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a
kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak
a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott
fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa,
hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán
ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy
bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya
– nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb,
mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“

Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű
van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én
is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre,
hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az
Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az
Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá,
csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán
kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz
kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz,
minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya:
„Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol
vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.

Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt
êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No,
czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem
mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A
czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott
pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt
mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A
czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén
bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ
míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ
homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk
a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés,
hanem töszök vele még ėgy tróbát!“

Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az
Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három
métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát
hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén
ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a
lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött a zsebibül ėgy nagy
guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat
kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi:
„Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink
mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd!
az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk,
inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor
hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk,
mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a
czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“

Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán
féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás:
„Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“
„Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ
ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“

Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt
csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a
czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz
kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit
akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra
váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még
az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a
czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt
a véka arantul, csináltatott házat, _azûta van a czigányoknak házuk,
azelőtt csak sátorba éltek_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Boszorkányfélék.)


7. A férfi Vasorrúbába.

Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem
gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza.
Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt;
odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a
vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze
el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „_Ha
idadod_, a mi van a házadná, _a mit nem tucz!_“ Asztán az embör
elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába
mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit
tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta:
„Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva
mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt
sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a
feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon
szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette:
„Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend
katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt
másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki.
Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk
nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya
nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan
szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van
önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú?
Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy
van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“

Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az
apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a
legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor
kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába.
Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a
lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt
árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis
gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a
_kapu kinyítt_ előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön
_becsukódott_, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon.
Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon Isten fijam,
neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat
itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem
is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No,
fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző
pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az
Öregaszszon: a _Hôdnak az anynya_, adott neki elsőb ėgy _almát_, aszonta
neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe
tötte, azután adott neki ėgy _fehérzsebkendőt_, hogy mikor a lova ki
lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz,
a mijen most. Ne adok ėgy _páczát_ is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė,
a hun möghájjá, evel _körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz
körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád_“. Aval
mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.

Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá
elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy
utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki
és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül
mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt.
Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül,
de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis
gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt
előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába
is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az
Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége
az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a
fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az
Öregaszszon: a _Napnak az anynya_, elsőb bėgy _pirosalmát_, aszonta
neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte,
osztán adott neki ėgy _piroszsebkendőt_, hogy mikor a lova kifárad,
kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt.
Adott neki ėgy _páczát_ is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel
körülkerekítöd magadat, lösz ėgy _vár_“.

Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a
Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá
elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri,
akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és
mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a
lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova,
mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron
körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis
gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt,
mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki
előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot
röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer
ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a
hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az
Öregaszszon: a _Szélnek az anynya_, az is adott neki _almát, kékkendőt_,
mög adott ėgy _páczát:_ „Ha evel valamire _rávágsz_ oszt mondod:
_lögyön_ ez _palota! palotává válik_, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez
_alma! almájé válik_ és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az
Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát
sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első
páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre _kerekítött_,
ojan szép _vasrostél_ és ojan erős lött, hogy oda _sömmi gonosz közel sė
möhetött_. Annak a _közepin kerekítött_ a harmadik páczával ėgy kiseb
_karikát_, ottan mög ojan szép _palota_ lött, hogy sė azelőtt, sė azután
ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a
lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve
a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az _asztal_
szépen _magátul öszszecsukódott_. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög
ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon
el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy
elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.

Röggel, mikô fölébrett, abbul a _három almábul három szílídkutya lött;_
mind a három ojan hű hozzá, hogy beszélnének, ha tunnának. Aval kimén az
istállóba, elővötte aszt a kíkzsebkendőt, aval puczolta mög a lovát.
Akkor mindönfélét röndbe tött. Akkor a _veszszővel rávágott a kastélra_,
a kit a Szélnek az anynyátul kapott, a kastélbul nagyon szép _pirosalma_
lött. A kutyák kívül marattak, fölült a lovára, _körülkerekítötte a
rostélt, a rostél êmult_, útnak indult.

Mén mögén hetedhét ország ellen, de a Vasôrúbába lesi, mikô indul ki a
vasrostélbul, mögén elkeszdi hajtani, hajtya, hajtya, anynyira hajtya,
hogy látytya, hogy a lova mögén keszd elfáranni, mögén kivötte a
kíkzsebkendőjit, törülgette a lovát vele. A lova ojan pihent vôt, mintha
kipihente vôna magát és mögitatta vôna. Aval mög hécczörte futóssab
lött, mint azelőtt vôt: mén ám árkon-bukron körösztul, ėcczör csak keszd
ráalkonyodni. Akkor látytya meszszirül nagyon kis gyėrtyavilág világít
ki meszszirül az erdőbül; igenyöst annak tartott, a három kutya pedig
szalad vele. Mikor odaér a kis hászhon – az vôt a Vasôrúbába anynyának a
háza – odaköszön: „Jó estét agygyon Isten, Öreg anyám!“ „Agyon Isten,
neköd is! jô jártá, hogy úgy montad: Öreg anyám, máskép vége lött vôna
az életödnek. Hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állat sė járhat
itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! mongya a fijatal embör.
Odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem?
és most az elöl bujdosok“. „No, jô van, gyere be, űj ide az asztalhon!“
A kutyája pedig a Világneheze igenyöst bemönt, csak fekütt az asztal
alá. Aszongya neki az Öreg aszszon: „Ó, fijam! hogy szívelöd mög eszt a
kutyát az asztal alatt, mé nem hajtod ki?“ „Nem bánt ez sönkit, hogy ez
itt van!“ Mert a Vasôrúbába bebujt az _asztal_ alá, még ű _(= a fiatal
ember)_ odaki beszélgetött, a kutya pedig ráfekütt, azé monta neki a
Vasôrúbába öreganynya, hogy hajcs ki! ottan az ű fija _(= Vasorrúbába)_
maj el biri fődelni, De ű itt a kutyát csak nem hajtotta ki. Azután
mikor az öreg Ördöngősvénaszszon mögvetötte az ágyat, hogy fekügygyenek
lė, akkor a _fija_ nagynehezen kigyütt az asztal alul és bebujt az alá
az ágy alá, a mölikbe a fijatal embör fekütt. Itt a Vasôrúkába mök sé
mozdulhatott a kutya alatt, nem bírta a fijatal embört êfődelni. Aval az
Öregaszszon kikűtte másnap vadászni. Mikor kimönt vadászni, a Vasôrúbába
öszszebeszélt az anynyával, hogy (a Vasorrúbába) a _küszöb_ alá fekszik;
ha maj gyün haza (a fiatal ember), maj ott êfődeli. Úgy is tötték: a
Vasôrúbába alámönt a küszöb alá; de a kutya a mőre a gazdája mönt,
mindönütt előtte mönt, mikor hazaértek, igenyössen ráfekütt a küszöbre.
Mikor möglátta a Vasôrúbába anynya: hogy ráfekütt a küszöbre, ezön
nagyon haragudott, de nem mutatta azér a fijatal embörnek, csak asz
monta néki: „Mé nem hajtod, fijam! eszt a kutyát el a küszöbrül? nem
löhet tűle ki-bejárni!“ „Nė féjjön tűle, nem bánt e sönkit, csak hágjon
rá! mit lustákodik ottan“. Aszt az Öregaszszon elkészítötte a vacsorát,
lėültek az asztalhon önni, a kutya mög az asztal alá fekütt. Ezé az
Öregaszszon roppant harakszik, de nem meri a fijatal embörnek mutatni,
hogy hátha elmén innet oszt nem birik kézrekeríteni, csak asz monta: „Ó,
fijam! én nem tudom, tė mijen embör löhecz, hogy eszt a kutyát mindég
szeretöd úgy körülötted?“ Mögén mögágyalt, a kutya mögén az ágy alá
fekütt oszt mán mögén nem szerette, de nem szólt sömmit, csak magába
monta: „Mögáj! maj hônap, majd elbánok veled“.

Röggel mögén kikűtte vadászni. Öszszebeszéltek a fijával, hogy
ereszszünk ojan hidegöt, hogy a madár lėfagygyon száltábul! Azután
_eresztöttek_ ojan _hidegöt_, hogy a madár lėfagyott száltábul. Mikor
hideg lött, a fijatal embör sijetött hazafelé; itt mög az
Ördöngősvénaszszon gyûtott a konyha közepire ėgy nagy _fatüzet_ és a
Vasôrúbába abba belebujt, hogy ha gyün haza, igenyössen mén a tűzhön
melegönni oszt majd beleránti. Itten a kutya mög mindég a gazdája előtt
mönt, akkor is a kutya igenyöst mönt a konyhába és fekütt bele a tűzbe.
Az Öregaszszon mögén ráripakszik a fijatal embörre: „Minek engedöd, hogy
belefekügygyön a tűzbe mögén?“ „Nem baj! ha süti az ôdalát, maj kigyün,
minek eresztött ken ijen hidegöt?“ Az Öregaszszon mögén mikor möglött a
vacsora, mögágyalódott, a kutya mögén csak odafekütt az ágy alá, ezé az
Öregaszszon nagyon haragudott. Itt a fijatal embör is észrevötte, hogy
az Öregaszszon harakszik és valamibe sántikál. Másnap mögén aszonta:
„Mönynyön ki vadászni és a kutyákat hagygya itthun!“ Elsőbb nem akarta
itthun hanni, de az Öregaszszon addig beszélt, hogy csak itthun hatta a
kutyájit. Mikor kimönt vadászni, az Ördöngősvénaszszon a fijával
berekesztötték a kutyákat ėgy külömös szobába 3 vasajtón körösztül.

Kimönt a Vasôrúbába a fijatal embör után, látytya a fijatal embör, hogy
gyün a Vasôrúbába, de nincsenek kutyák, de nincsenek kint a veszszők sė,
itt osztán elkeszte hîni üket: „Világneheze, Világnagyhallója,
Világlegfutosabja! gyertök ide, mer bajom van!“ A Világnagyhalló
möghallotta mihánt szólt a gazdája, aszongya ennek a kettőnek: „Jaj! –
aszongya – a gazdánk bajba van, gyerünk hamâ! de hogy mönynyünk ki?“ Itt
oszt a Világneheze nekidűtt az ajtónak és az ajtó kidűlt félfástul;
osztán nekiszalatt a másik ajtónak, az is kidült félfástul, nekiszalatt
a harmadiknak is, az is kipattant osztán a Világfutósabja mingyá ott
termött. A hogy a gazdájuk fön vôt ėgy fán – fára mönekült a Vasôrúbába
elül – mikor főmönt, a Vasôrúbába dütötte ki a fát vele, a kutya mög
elkeszte csipkonni, így oszt a Vasôrúbába nem bírt dôgozni a fával, hogy
kidűcse. Akkor hamardossan odaért a Világnagyhallója, ez is elkeszte
hátûrul harabdálni; ez alatt az üdő alatt odaérközött a Világneheze is.
Nekimöntek hároman, háromfelé szagatták.

Igy szabadult mög a Vasôrúbábátul, akkor tutta mög, hogy az
_Ördöngősvénaszszon a Vasôrúbábának az anynya;_ mikor bemönt, a
kutyákkal szétszödette az anynyát is, ű pedig körülnézött az Öregaszszon
lakásába, mer vôt benne 99 szoba. Vôtak ojan szobák, hogy teli vôt
aranynyal, a másik mög ezüsttel, a harmadik gyémántal! A
kilenczvenkilenczedik szobába mikor bemönt, ott pedig azok a _lelkök_
vôtak, a kiket a Vasôrúbába elrabolt; azok a lelkök vôtak
_kilenczvenkilenczen_, azon minynyájan azon könyörögtek, hogy ereszsze
ki űket szabadon! Szabadon eresztötte. Az Öregaszszon várát _végigvákta
a páczával_, abbul is ėty kis piros _alma_ lött, a zsebibe tötte
főnyergölte a lovát, útnak indult hazafelé.

Mire hazakerült, ebbe belekerűltek több évek, mán akkor az apja mög az
anynya mög vôt halva, csak a felesége ėgyedül élt. Mikor osztán
beköszönt, a felesége mög sė üsmerte, aszongya a feleséginek, hogy
kaphatna-ė itten szálást? „Én szálást athatnék, eltérne, mer magam
vagyok! azé nem athatok szálást, mer az uramtul elmarattam még akkor,
mikor mögesküttem és én azûta mindég az uramat gyászolom“. „No, ha aszt
gyászolod, nė gyászold továb, mer itthun vagyok!“ De a felesége nem
hitte, hanem űneki vôt _arangyűrűje_, bele vôt a neve írva; akkor asz
monta: „Ha engöm nem ismersz, ismeröd-ė eszt a gyűrűt, vagy valamikor
láttad-ė? Az aszszon a mint ránézött a gyűrűre, maj félhalva vôt
örömibe, ėgymás nyakába borûtak, úgy csókolták ėgymást. Ezután a kutyák
odamöntek a gazdájukhon: „No, édös gazdánk! mink mögmöntöttünk mindön
bajtul idájig, tés _möncs mög minket az örökös elátkozástul, fődejjél el
bennünket_, mer ha tė el nem fődelsz, kéntelenök vagyunk mink tégödet
elfődelni!“ Ez alatt az üdő alatt a fijatal embörnek a háza nagyon
öszszerombolódott, míg ű odajárt, a házat is mög köllött csinálni. A
kutyákat asztán êfődelte és elásta. Kivötte a szép pirosalmát a
zsebibül, aszt a veszszővel mögvákta és ėn nagyon szép kastél lött
belüle, abba möntek osztán lakni, most is ott élnek, ha mög nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


8. A kanalastót.

Hun vôt, hun nem vôt, hetedhét ország ellen vôt ėgy kanalastót, mindég
azon sipánkodott a feleségivel, hogy ű nekik mé nincs csalágyuk? Ėcczör
osztán, hogy kimönt az erdőbe kanálnakvaló fájé, mikor hazamönt, a
felesége lėszaporodott. Mikor látta, hogy a felesége lėszaporodott,
nagyon mögörűlt, hogy van ėgy család. Lė akart ülni, asz monta neki a
bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott gyerök van“. Máshuvá akart ülni,
aszonta a bábaszszon: „Nė üjjön kend oda! mer ott is gyerök van“. Mikor
a harmadik hejre akart ülni, aszonta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda!
mer ott is gyerök van“. Igy monta neki a bábaszszon mikor a negyedik,
ötödik hejre akart ülni, így monta neki _tizėnkécczörig_. Mikor
tizėnkettecczör monta neki a bábaszszon, hogy: „Nė űjjön oda! mer ott is
gyerök van“, a kanalastót anynyira mögijett, hogy elszalatt az erdőbe.

Itt osztán a szögén aszszon nevelgette az egész családot, mer a
kanalastót elszalatt az erdőbe. Mikor az anynyuk a gyerököket akkorára
főnevelgette, hogy iskolába jártak, nagyon roszszak vôtak a gyermökök,
mer apa nékű nevelőttek. Ėcczör osztán mönt ėgy öreg zsidó az ucczán,
tollat és bűrt vitt a hátán, űk oszt elkeszték az öreg zsidót hajigálni,
csúfolni, êre eszt felelte az öreg zsidó: „Job vôna, ha elmönnétök,
mögkeresnétök apátokat, aszt a kanalastótot az erdőbe! nem hijába apa
nékű nevelöttök, de mindönkit kicsúfoltok, hajigáltok!“ A gyerökök
mingyá hazaszalattak, kérdözik anynyukat: „Ugyan, édösanyám! vôt nekünk
valamikor édösapánk?“ „Vôt ám, fijajim – mongya az anynyuk – de mikor
születtetök, – hogy ijen sokan vattok, – anynyira mögijett, hogy
êszalatt az erdőbe, azûta még hírit sė halottam“.

„No, édösanyám! süssön ken rétest, főzzön ken levest, főzzön ken
paprikást! mink mög maj csináltatunk ėgy csizmát, ojat, a kibe mind a
két lába belemén!“ Mög vittek ėgy icczebort, kivitték az erdőbe,
mögkeresték aszt a helet, a hun az apjuk tanyázott. Addig őgyelögtek,
hogy rátanátak ėgy gyalogútra, a ki odavitt ėgy lukhon, a ki ėgy
odvasfába bevitt. Oda betötték a csizmát oszt töttek a csizmába szurkot,
hogy beleragagygyon a lába, ha beletöszi a lábát. Itt osztán úgy
nészték, hogy az édösapjuk tanyáz ottan oszt lėtötték: elsőbb is a
levest, asztán a paprikást, azután a rétest, úgy osztán a bort. Mikor az
apjuk mönt este haza a tanyájára, möglátta, hogy ottvan ėgy tányérleves,
aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez
ide?“ Akkor odaért a paprikáshon, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán
ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a réteshön, aszongya:
„Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor
odaért a borhon, aszongya: „Ej! de régön nen ittam mán ijet is! ugyan,
hunnan gyütt ez ide?“ Bemönt az ű lakásába, möglátta a csizmát,
aszongya: „Ej! hunnan keverödött ez a csizma ide? de jó vôna, ha párja
vôna! de nem baj! jó lösz ez écczakára, úgy látom mind a két lábom
beletér“. Bele jis gyukta mind a két lábát, hogy maj mögnézi, hogy biri
főhúzni? Mikor belegyukta mínd a két lábát, a gyerökök odaszalattak,
mögfokták osztán hazavezették. Otthun mökkötöszték ėgy pár napíg, hogy
el nė szalagygyon, mingyá borbét híttak, oszt mögborotválták mög
mögnyírták, mer nagy vôt a haja mög a szakálla. Pár napnak utánna az
embör mögvidámodott, hogy mijen sok szép csalágygyuk van! Mikor
mögszokott, szabadon eresztötték.

A gyerökök odaértek, hogy házasandók löttek, asz monták az apjuknak,
hogy _vasbocskort_ csináltasson mög _vasbotot:_ „Mindaddig mönynyé ken,
még ojan aszszont nem tanál, a kinek _ėgy hassal 12 lánya nem
születött_. Az embör mönt hetedhét ország ellen, mán a bocskora jis
szakadásfélébe vôt, a botytya jis jó kopott vôt mán akkor, rátanát
csakugyan ojan aszszonra, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött, akkor
az embör mögindult hazafelé. Mikor hazaért, a _bocskora_ jis
_elszakatt_, a _botytya_ is _elkopott_, aszonta a fijajinak: „No,
fijajim! tanátam mán ojan aszszont, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya
lött“.

A gyerököknél mög vôt a nagy öröm, mingyá kimöntek és hazahajtották a
ménöst. A lekkisseb _mögálmotta_: hogy a kaput csukják be, mikor a
ménöst hajtyák be és a ménöst a kaputetejin hajcsák be! az udvar közepin
ėgy fatüzet gyûcsanak oszt a mölik ló odamén a tüzet önni, ű aszt
nyergöjje fő! De a többi eszt nem tutta, hogy a lekkiseb fijú mit
álmodott. Mikor a ménös bemönt, a legroszszabb ló odamönt a tűzhön oszt
úgy ötte a tüzet: parazsat mint a többi ló a szénát. Röggel, mikô
fölnyergölték a lovakat, hát ű lėhoszta az apjának aszt a régi rosz
nyergit mög a kargyát, aval készült útnak. A többi pedig mind a legszöbb
lovat válogatta ki, ű aszt a rosz lovat nyergölte fő. A többi mind új
nyergöt, új kardokat vásároltak és úgy készültek útra a tesvéreji.
Monták neki: „Minek gyüsz tė ezön a rosz lovon? a rosz szėrszámot minek
hozod? szégyöllünk veled mönni!“ Még csúfolták is, hogy valahogy otthun
hanná eszt a rosz lovat, de ű nem bánta akarmit beszéltek, ű csak asz
szerette.

Mikor oszt möntek, elhatták a lekiseb fijút úgy, hogy nem is látták.
Akkor _mögrászkódott_ a lova, mingyá ott termött ėgy nagyon szép
aranszőrű paripa, új kantár és ėgy szép aranszőrűnyerög is. Asz
kérdöszte a lova: „No, édös gazdám! hogy mönynyünk, mint a szél, vagy a
gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė
énbennem!“ El is mönt úgy, hogy amazokat elhatták úgy, hogy nem is
tutták, hogy mőre vannak. Ėcczör oszt odaértek ėgy _sárpatakhon_, itt
mögáltak, az aranszőrű paripa mögrászkódott és csak ojan ló lött belüle,
mind azelőtt vôt. Itt osztán nagysokára utôérték a tesvérjeji és azon
tünőköttek, hogy gyühetött ez ijen előre? Mikor odaértek, asz
kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem tugygyátok az
útytyát! êre körösztülváktam, montam ugy-ė: nė hagygyatok el!“ Azok
möntek sebössen, ű mög mögén csak êmaratt úgy, hogy nem látták. Akkô
mögén mögrászkódott, lött belüle aranszőrű paripa, szinte rávaló szép
szėrszám, rávaló nyerög mög a kantár, aszongya: „No, édös gazdám! hogy
mönynyek, mint a szél, vagy mint a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė
tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ Mögindultak úgy, mint a szél,
êkerűtte űket meszszire. Mikor közelértek az Ördöngősvénaszszon
határjáhon, mögén mögrászkódott a aranszőrű paripa, elváltózott ugyan
ojan rosz lónak, mint azelőtt vôt, alig birt mönni, a tesvérjeji mögén
möglátták, hogy a hun van, ballag előttük a! „Nézzétök mán – mongya az
ėgygyik – János mögén a hun van a! hogy kerülhetött mögén oda?“ Mikor
odaértek a tesvérjeji Jánoshon, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a
rosz lóval?“ „Hogy? nem mögmontam mán, hogy nem tugygyátok az útytyát!
montam: nė hagygyatok el! Hanem mos mán nė sijessetök, mer ez annak az
aszszonnak a határja, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya vôt. Osztán ha
elhattok, aszongya: tik nem tizėnketten vattok, csak tizėnėgyen!“

Möntek ėgygyütt mind a tizėnketten. Azelőtt mögbeszélte Jánosnak a lova:
Ű ha maj écczaka kapál, (János) mönynyön ki! Mikor odaértek,
beköszöntöttek: „Jó estét, öreg anyám!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon:
„Agygyon Isten! hun jártok, hun keltök? mikor êre még a madár sė jár!“
„Járunk, kelünk! mert hajt a nyomorúság. Házasonni indultunk, de mink
ojan aszszont keresünk, a kinek ėgy hassal 12 lánya van! hallottuk
kennek van“. „Neköm van, fijajim! hanem gyertök be! kössétök be a
lovatokat az istállóba, azután pedig gyertök be a szobába!“ A fijúk úgy
is töttek. Mikor bemöntek a szobába, az Öregaszszon vacsorát adott nekik
és mindėgygyiket külön ágyra lėfektette. Mikor elaluttak, kapált ám a
Jánosnak a lova az istálóba, kimén oszt János: „Mi bajod? édös lovam!“
„Nem ögyéb, csak röttön _kössé át az Ördöngősvénaszszon lovai hejjire
minynyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi hejjünkre!_“ János oszt úgy is
csináta, aval bemönt, lėfekütt. Kimén az Ördöngősvénaszszon, sütétbe nem
is nészte, hogy azok az ű lovaji, êdarabolta mindön lónak a lábát
térgybe. Aval bemönt az Ördöngősvénaszszon, ű is lėfekütt. Ėcczör mögén
kapál ám a János lova, kimén János, asz kérdözi: „Mi bajod? édös lovam!“
„Nem ögyéb, hanem a tizėnėgy _testvéröd kalapját a lányok fejihön ragd_
mög a tijed is tödd oda, a kendőket pedig ragd a testvérjejid fejihön!“
János úgy is tötte. Ėcczör osztán főkelt az Ördöngősvénaszszon, aszt
nészte: hun a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a lekkisebbet möghatta
hírmondónak, asz gondolta, hogy a fijúk nyakát darabolja. _De a lányok
nem igaz lányok vôtak: söprűbül, nyûtófábul, szöszbül mög sulokbul
készítötte űket._ Mögén kapát a ló, János mögén kimönt, asz kérdöszte!
„Mi bajod? édös lovam! „Nem ögyéb, hanem röktön, kőcsd föl a
testvérejidet oszt gyerünk, még az Ördöngősvénaszszon fő nem ébred!“
János bemönt, főkőtötte űket, főnyergöltek, sebössen möntek ki az ország
határjábul. Mikor kiértek az Ördöngősvénaszszon határjábul, akkor ébrett
föl az Ördöngősvénaszszon, mikor szétnézött, akkor látta, hogy nem a
fijúk nyakát darabolta el, mingyá _főnyergölte a piszkafát_, utánnuk
nyargalt, de mán akkor nem vôt az Ördöngősvénaszszonnak hatalma, mer
kiértek a határjábul. Mikor kiértek, aszongya János a tesvérjejinek:
„No, testvérök! ėgy aszszon vôt, a kinek tizėnkét lánya vôt ėgy hassal
(= ikrek), ahon sė vôt szöröncsénk, hanem mos mán mönynyön ki-ki mőre
tud és szörözzön magának: ki mőre tanál!“ Elbúcsúzott a tizėnėgy
testvérjétül, útnak indúlt, a tizėnėgy testvérje pedig hazamönt a
szülőjihön, ott elsorolták, hogy jártak és hogy a lekkiseb testvérjük,
elmönt szöröncsét tróbálni.

A hogy mén János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy sė nė
tugygyon, sė nė lásson sömmit. A hogy möntek, mögfeletközött magárul,
möglátott ėgy hajszálat, aszongya: „Ėhėn, ėgy _aranhajszál!_“ Akkor
monta neki a lova: „Ugy-ė, montam, hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit,
de mos mán mindėgy, eregy oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált
János a lórû és fővötte. Aval möntek tovább. Akkor mögén êfeletközött
magárul, möglátott ėgy _arankácsatollat_, aszongya: „Nészd-ė, kedves
lovam! möjen szép arantoll“. Aszongya neki a lova: „Montam, ugy ė! hogy
sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vöd föl,
majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû, fővötte az
arankácsatollat. Aval ballagtak továb. Möglátott János mögén ėgy
_aranpatkót_. Mögén mögfelejtközött magárul, aszongya: „Nészd, kedves
lovam! möjen szép aranpatkó“. Aszongya a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė
nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vödd föl,
maj mögsiratod esztet!“ De itt Jánosnak êfogyott a kinyere, így gondolta
magába: jó lösz valahuvá beszegődni cselédnek, hogy lögyön aprópénze.

Beért ėgy városba, abba a városba lakott ėgy _Nagyôrúbarát_, a kinek
akkora ôra vôt, hogy az ôrátul csúnya vôt ránézni. Bemönt János
mögkérdözni, hogy köl-lė valamí cseléd? De a lova ráparancsolt, hogy úgy
ájjon be, hogy neki is van lova osz eszt is odaviheti. A Barát nem
bánta, csak hogy cselédöt kapott, mert cselédött nem birt kapni oda, nem
álta a cseléd. Aszt is kialkutta, hogy külömös istállót agygyon, a huvá
a lovát bevigye! Mindönt mögengedött a Barát, a mit csak kért János.
Aval oszt János bekötött ėgy külömös istálóba, kiválogatták neki a
legroszszab lovakat, mivelhogy ű vôt a legújab kocsis. Alig vôt János
ėgypár napig ott, azon csudálkosztak, hogy János ojan szépen főhízlalta
a lovakat, hogy öröm vôt ránézni mög azon csudálkosztak, hogy Jánosnak
nem köll világbeli. Ėcczör osztán kilesték, hogy János mivel világít?
Akkor látták, hogy Jánosnak mönynyi arantárgya van. Jelöntést töttek a
régi kocsissaji a Nagyôrúbarátnak. A Nagyôrúbarát röttön hivati Jánost
be, aszongya neki: „Hallom, János! neköd möjen szép aranhajszálad van!“
De itt a János nem is akarta válalni, de asz monta a Barát: „Nė tagadd,
János! mer úgy is tudom, hogy van; hanem ha neköm el nem hozod aszt az
_aranhajúlánt_, a kinek a hajábulvaló ez az ėgy szál, vége az
életödnek!“

János kimönt, ráborût a lovára oszt rítt, hogy a ló tiszta víz lött a
könyvitül. Ėcczör mán nem álhatta a lova aszt kérdöszte: „Mi bajod? édös
gazdám!“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a Nagyôrúbarát, hogy ha ê nem
hozom aszt a lánt, a kinek a hajábul való az aranhajszál, vége az
életömnek!“ Akkor monta a ló: „Ugy-ė, montam! hogy sė nė tugy, sė nė
láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót,
kefét a tarisznyába, nyergêj fő, oszt gyerünk!“ Útnak indultak, möntek,
mikor odaértek az Ördöngősvénaszszon határja szélihön, János lėszált a
lórû, mer a lova monta neki: „Száj lė rúlam, osztán én maj
_körösztülbuksengölök a fejemön_, lösz belülem ėgy _bunkósbot_, tė mög
maj lösző, öreg _Őszkûdús_, mikor odaérünk, akkor maj tė imátkozol, az
Ördöngősvénaszszon ád alamizsnát mög a lányát lėkűdi a pinczébe ėgy
iccze boré, de a lán nem biri mögcsapolni a hordót, főgyün és mongya az
anynyának, hogy ű nem biri a hordót mögcsapolni. Én, aszongya, majd
elváltóczok lónak viszsza, tė pedig szinte fijatal vitéznek és még maj
az Ördöngősvénaszszon kínlódik lėn a hordóval, addig tė kabd el a lánt,
űjj a tetejembe vele és gyerünk!“ Mikor János lėszált a lovárul, a ló a
fejin körösztülbuksengölt, lött belüle bunkósbot, Jánosbul mög öreg
Őszkûdus, mikor bemönt, êkeszdött imátkozni János, az Ördöngősvénaszszon
osztán csakugyan lėkűtte a lányát a pinczébe boré, de a lán nem bírta a
hordót mögcsapolni, úgy oszt az Ördöngősvénaszszon mönt lė a pinczébe, a
lán mög fönt maratt. Akkor a Jánosbul fijatal vitéz lött, a bunkósbotbul
csak ojan ló, mint azelőtt vôt, János oszt elkapta a lánt, fölült vele a
lóra, ênyargaltak. Mikor az Ördöngősvénaszszon fölgyün, akkor látytya,
hogy nincsen az öreg Őszkûdús, nincsen a lánya sė. Az Ördöngősvénaszszon
kapta a piszkafát, mögnyergelte és elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a ló:
„Néz viszsza, édös gazdám! nagyon _ég_ a jobfarom“. János
viszszatekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės
_sütétfölhő_“. Aszongya êre a ló: „No, hát csak vezsd hátra a
_vakarót!_“ _Hátrahajtotta_ a vakarót, ojan _sűrű erdő_ lött belüle,
mind a vakaró. Még ezön az Ördöngősvénaszszon êvánczorgott, addig János
jô êhalatt. Akkor mögén ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám!
néköm nagyon ég a balfarom“. Hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm!
gyün utȧnunk ėgy _sütétfölhő_, de mán mingyá utolér!“ „No, hát csak
hamar vöd ki a _kefét_ a tarisznyábul és vezsd hátra!“ _Hátravetötte_,
ojan _sűrű erdő_ lött, mind a kefének a szőre. Mire ezön az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott. János beért a Nagyôrúbarátnak a
határjába, akkor osztán nem vôt hatalma az Ördöngősvénaszszonnak, mind
öszszetípászta az egész haját. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon
viszszamönt, János pedig bevitte a Barátnak a lėjánt, Aszongya a
Nagyôrúbarát a lánnak: „No, hát édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd,
tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ „Hohó, vén kutya! – mongya a lán
– maj ha János elhozi aszt az _arankácsát_, a mölikbül való ez a toll!“
Akkor behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem
hozod aszt a kácsát, a mölikbül való az a toll, akkô vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül
való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és
ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül,
nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb
– asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a
mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė!
– aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj
mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a
tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a
ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda
mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy
dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor
szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az
Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig
ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha
odaérünk közel, én elváltódzdzok _szőlőkapájé_, tė mög öreg
_Szőlőkapásé_, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az
épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz
mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a
kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért
kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az
ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem
baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A
ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött
Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön
a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami
Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha
mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“
„Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar
öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy
mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még
ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő
ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten
nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt
csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt:
mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót
csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon
iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött,
János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt
nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása
van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig
mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha
besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a kácsafészök alá, ha a kácsa
hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen
tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul
lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy
vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon _mőgálmotta_,
hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt,
látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az
Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt
még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis
elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az
öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön
főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló:
„Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz,
aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova:
„Csak hamar, vöd ki a _vakarót_ és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót
és _hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a vakaró. Még az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd
darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a
balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk
ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a
_kefét_ a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János _hátravetötte_, ojan _sűrű
erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát
határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem
éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a
Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No,
édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk
ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az
_arancsődört_, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a
Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az
arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė
tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára, sírt. A lova mikô
mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze:
„Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a
Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az
aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė
nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán
mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire,
mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is
tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló:
„Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most
elmögyünk a _Sóstengör_ szélire, ottan majd _ássál lė a főd alá_, úgy
hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd
a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm _kécczör_ magamat, majd
átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög,
mindig viszszamén; mikor _harmacczor_ elnyerítöm magamat oszt átgyün,
akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én _izzadok mög_
hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög
hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė
törőgy a csődörrel, maj _gyün az utánunk!_“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött
a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt
mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a
főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a
János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és
fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is
mén ám vele. Mikor osztán möktutta az _aranménös_ a Sóstengör tulsó
szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám
a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“.
Viszszatekínt János, mongya, hogy _gyün_ utánuk az _aranménös_. „No, –
aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a
tarisznyábul a _vakarót, hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle,
mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô
êhalatt. Mönnek ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza,
édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az
aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a
_kefét_“. Kikapi János a tarisznyábul a _kefét, hátraveti_, ojan _sűrű
erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös
átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még
a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be.
Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös
is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az _aranménösnek nem vôt ereje_.
Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem,
szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“.
„Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát
mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az
aranménöst, vége az életödnek“.

Itt János nagyon mögijett, hogy _fejje mög ű az aranménöst_, mikor
_tisztatűzláng gyün a szájábul?_ Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt.
A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi
bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha
mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor
tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a
Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba
közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha
az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a
Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb
vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén
jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a
lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán
lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! –
aszongya a lán – maj ha János _mögfürdik_ az aranménösnek a _tejibe_“.
Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög
nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“.

Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a
tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy
sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem
szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára
mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a
Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az
életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon,
mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat
odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya
neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a
kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a
tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a _lángot önni_
és a _jeget ereszteni_ a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem
vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt
vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János!
én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János
oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a
János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a
kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön,
beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.

Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János
nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat
szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a
Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“

Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva,
az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az
öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a
kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak _ölég pénze_, mind boldog embör lött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


9. Vérojtó, Kalapfojtó.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy
neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon
mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija
készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen
vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind
elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a
testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem
maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér _nem ismerte
mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül_.
Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.

Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya:
csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel.
Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak
téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A
hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az
apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta
magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz
kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen
lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok
lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a
várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki
oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a _Tizėnkétsorfogúlán_ tötte
aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a _fogát élösíti_, a
többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte
Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát
ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt
élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt
vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van
élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, akkor
utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon,
bukron, tűzön, vizön körösztül és a _Feketetengörön_ is körösztülmönt.

Mikor a _Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe_ ért, akkor látta,
hogy a _hetvenhetedik szüget_ partján van ėgy kastél, igenyöst annak
váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor
odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy
mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan
hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“
„Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a
világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az
életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz
esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy
cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide
sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten
vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az
egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor
kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még
kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj!
azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja:
_Huszonnégysorfogú_, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak
ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön _ênyeli_“.

Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön,
hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor
odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az _Öreganynyát_ és
röttön _mögötte_. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön:
„No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem
én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė
möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé
löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem
haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


10. Az orrfülről.

Hun vôt, hun nem vôt ėn nagytörvényű paraszt embör, mikor mögharagudott,
as sė tutta, mérgibe mit mondott? Asz tanáta mondani, mikor a lányokra
mögharagudott: „_Az Ördög vigyön el bennetöket!_“

Az Ördög mikor eszt möghallotta, férfiruhába öltözött, elmönt a
legöregeb lánt mökkérte. Vôt neki három lánya, mi csinájon? a lányok a
nyakára nyölnek! Odatta neki feleségül. A mint möntek, möndögéltek,
előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, de az Ördög asz monta a lánnak,
hogy: „Vannak ott _Galambok_ is oszt ha kérnek vizet, nė agy nékik!“ A
lány úgy is tött, mikor a Galambok kértek tűle vizet, nem adott nekik.
Viszi osztán a legén: az Ördög a lánt, de a lán mán mögsokalta az útat,
asz kérdöszte tűle: „Meszsze van-ė még a várossa?“ A legén asz felelte:
„Ott van, a hun a _Feketevárosba fehértorom_ lácczik, _csutkaparazsak
égnek!_“ A lán mögijett. Hazaértek, akkor a kezibe nyomott ėgy
_ôrfület_, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a
tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög
lėfekütt, elkeszte az _ôrfület rágni_, de aszt nem bírta elrágni,
_bevetötte a tűzbe_. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, asz kérdöszte:
„Hun vagy, _ôrfül?_“ „Itt vagyok a csutkaparázsba!“ Az Ördög
öszszedarabolta a lánt paprikásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.

Asztán elmönt a lánnak a középső tesvérjijé, elhoszta, mert nagyon
szeretné a tesvérje látni! A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy
kútat, a lány êmönt inni, annak is asz monta az Ördög, hogy nė agygyon
vizet a Galamboknak, ha kérnek, nem is adott. Mikor hoszta, ez is
mögsokalta az útat, asz kérdöszte: „Meszsze van-ė még a várossa?“ Neki
jis asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik,
csutkaparazsak égnek!“ A középső lán is mögijett, mikô hallotta, hogy
hun van. Hazaértek, ennek a kezibe is belenyomott ėgy _ôrfület_, asz
monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek;
ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az
_ôrfület_ rágni, de nem bírta elrágni, a _patka alá ásta_. Écczaka,
mikor fölérzött az Ördög, kérdöszte: „Hun vagy, _ôrfül?_“ „Itt vagyok a
patka alatt!“ Eszt is öszszedarabolta papríkásnak, belevetötte a tűzbe,
mögégette.

Elmönt az Ördög a lekkisebbé, hogy gyűjjön el, mer szeretné a két
testvérje látni. Ez is elmönt inni a kútra, neki is aszonta az Ördög,
hogy a Galamboknak nė agygyon vizet, de ez adott, ott hagyott nekik még
ėgy vödörrel is. A _Galambok_ aszonták neki, hogy mönynyön viszsza a kis
macskájájé oszt ha a legén: az Ördög a kezibe ád ėgy _ôrfület_, agygya
oda a kis macskának. A lány mikor ivott mán oszt odamönt a legénhön,
aszonta, hogy mos jutott az eszibe, hogy otthun felejtötte a kis
macskáját, hogy majd viszszamén érte! „Nohát, eregy viszsza érte!“ monta
a legén. Viszszamönt érte, elhoszta a kis macskát, beletötte a gelebibe.
Mikor hoszta, a lekkiseb lány is sokalta az útat, neki jis asz monta:
„Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak
égnek!“ Ott van a várossa. Mikor odaértek, aszonta: „Ne ez az _ôrfül!_
ha mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek, mer mán a két
nénéd ott van, ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül“. A lekkiseb lán
is elkeszte az _ôrfület_ rágni, de nem bírta elrágni. Akkor a kis macska
elvėrtyantotta magát, odatta neki, a kis macska pedig mögötte. Mikor az
Ördög fölérzött, kérdözi: „Hun vagy _ôrfül?_“ „Itt vagyok meleg
gyomorba!“ Itt osztán az _Ördög elvötte feleségül_ a legfijatalabb
_lánt_.

Az Ördög elmönt ėcczör hazûrul, odadott neki tizėnkét szobakûcsot;
ráparancsótt, hogy a _tizėnharmadik szobába_ nė mönynyön be! Itt oszt ű
mögtróbálta a tizėnkét szobakûcscsal, hogy mi okrul nem szabad néki a
tizėnharmadik szobába bemönni? Hát oszt be bírt mönni oda is. Mikor
bemén a tizėnharmadik szobába, akkor láti, hogy nagyon _sok lélök van_ a
tizėnharmadik szobába, a kit az _Ördög_ mán _êfődelt_. Itt osztán
könyörgött a sok _lélök_ a lánnak. Az ėgyik aszonta: „Ereszsz ki, apád
lelkijé!“ A másik asz monta: „Ereszsz ki anyád lelkijé!“ A harmadik asz
monta: „Ereszsz ki tesvérjejid lelkijé!“ A negyedik asz monta: „Ereszsz
ki a tė lelködé!“ A lán kinyitotta az ajtót _szabadon eresztötte az
egész lelköt_. Azután látta a lán, hogy nem jót csinát, mögijett, hogy
mán most űtet is êfődeli az Ördög, csinátatott ėgy érczkoporsót mög ėgy
dėszkakoporsót. A két koporsót öszszeszurkôta, beletötte az érczkoporsót
a dėszkakoporsóba; ű pedig belefekütt az érczkoporsóba és _eleresztötték
a sok lelkök a vízön_, hogy az Ördög mög nė tanájja.

Itt vôt két királ, ennek a két királnak vôtak halászaji. Az ėgyik
királnak a halászaji mindég nagyon sok halat foktak, a másiké pedig nem
fogott soha sėmmit sė. Itt oszt ennek a halászaji fokták ki az
érczkoporsót, a kinek sosė foktak a halászaji. Mikor kifokták az
érczkoporsót, fölmöntek a kirájhon, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak,
a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, aszonta a
halásznak: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ A halász kimönt, főmönt a
másik halász, az is aszonta a királnak, hogy gyűjön, mer ojan örömet
foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki
is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ Ez a halász is kimönt,
főmönt a harmadik halász, hogy gyűjön lė a királ űfölsége, mer ojan
örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú
vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ De mán a
_harmadik_ halász asz monta: „Nem bánom, ha agyonlű is, addig nem
mögyök, még királ őfölsége nem gyün!“ Látta a királ, hogy ez nagyon
hîja, kimönt, látta, hogy nagyon szép érczkoporsót foktak ki és nagyon
szép lán van benne. Ennek a királ nagyon mögörűtt, örömmel vezette föl a
palotájába a szép lánt. A lán nagyon könyörgött, csak ereszsze el, mer ű
érte gyün az Ördög a mé nagyon sok _lelköt_ kieresztött, űtet êfődeli;
de oszt asz monta a királ: „Maj segítök én az Ördögnek a baján!“ A királ
csináltatott a vízön bűrhídat és ide mindönféle álatbul röndölt, ha gyün
az Ördög, szétszaggassák. Itt oszt csakugyan mönt is az Ördög, elkapták
az állatok, szanaszétszagatták.

A királ asztán elvötte a lánt feleségül, mer legén vôt. Lött is olan
lakodalom, hogy _hétmögyére_ szólt. A szürkeló a szűgyivel tolta a
levest, de a ki szégyöllős vôt, maj csak éhönhaló vôt. Mikor vége lött a
lakodalomnak, a királnak el köllött mönni háborúba. Az alatt az idő
alatt, még a háborúba vôt, lött a királnénak ėgy kis lėjánya.

Ėcczör a királné kinyitogatta az ablakokat szellőzni, az alatt az idő
alatt _beszált két fehérgalamb_ a szobába és _elváltóztak_ szinte
_lėjánynyé_. Akkor nagyon kérték a királnétul, hogy agygya oda nekik
aszt a kis lánt, maj ojan örömet szöröznek neki, hogy ennek a királ is
mögörül. A királné nem akarta odanni, félt, hogy az alatt az üdő alatt
hazagyün az ura és űtet nagyon mögszekérozi érte; de itt a testvérjeji,
hogy nagyon könyöröktek, odatta nékik. Az a két galamb, a mölik
lėjánynyé elváltózott, a királnénak a _két nénye vôt_. Mikor a kis lánt
elvitték, három nap eltelt, még sė hozik viszsza. A negyedik napon a
királné kinyitogatta újfönt az ablakokat; hát ėcczör ėhön láti, hogy
szál _három fehérgalamb:_ két nagy és ėgy kicsi. Mikor beszáltak a
szobába, elváltóztak szinte. Akkor mongya a nénynye, hogy _ojan örömöt
hosztak_ a kis lánnak, hogy mikor _sírt: gyöngy hullott a szömibül;_
mikor _nevetött: piros rúzsa hullott a szájábul;_ mikor _mönt: rozmaring
nyílt utánna_.

A másik királnak is, a kinek vôtak a halászaji, akkor születött ėgy kis
fija, mikor ez a lány (nagy lett), a királ házasította a fiját és
elvötte ennek a királnak a lányát. Mikor esküdőre möntek, az a királfi
akkor látta, mikor esküdőre möntek, hogy gyöngy hul a szömibül, mikor
nevet: rúzsa hullik a szájábul, rozmaring nyíl utánna. A királnénak a
_Szakácsnéja_ jis könyörgött a királnak, hogy âra a kocsira űjjön, a kin
a mönyaszszon ül, de a királ nem engette. Itt oszt az aszszon azon
gondoskodott, hogy bírná a királlánnak a szömit kivönni? Másképpen nem
fért hozzá, hanem mikor gyüttek viszsza az esküdőrül, az erdő mellett
mögálitotta a híntókat, hogy ájjanak mög! maj mögigazítik az ülést. Itt
oszt lėszált a hintórúl a Szakácsné a lányával, lėcsalták a királnét is,
bevezették az erdőbe, a hun nem látta űket sönki, ott osztán a
királlánrul a ruhát ráatta az ű lányára, _kiszötte a szömit, belerakta
az ű lánya szöme helire_. Hát mikor hazamönnek, akkor látytya a királ:
mikor rí a királkisaszszon, nem hul gyöngy a szömibül; ha nevet: nem hul
rúzsa a szájábul; ha mén: nem nyíl rozmaring utánna. Itt a királ nagy
gondbaesött, pofonvákta a királkisaszszont, hogy sírjon jobban, azután
pedig mögnevettette, hogy hullik-ė rúzsa a szájábul? Mikor látta, hogy
nem hult rúzsa a szájábul, mögsétáltatta, hogy nyílik-ė rozmaring
utánna? A királ nagy gondbaesett, még jobban pofonvákta és bemönt ėgy
külömös szobába.

A királnak vôt ėgy kanászsza, mögtanáta a királkisaszszont, de szöme
nékű vôt, hazavezette. Este mikor hazamönt, hazavezette, aval asztán
bemönt az _Ördöngősvénaszszonhon_, hogy nem tunna neki szömet anni, mer
kivákta ėgy kan a másiknak a szömit – hogy mög nė tugygyák! Akkor asz
monta az Ördöngősvénaszszon: „No, itt van ėgy, hanem vigyázz rá, a
macska el nė vigye!“ A kiskanász oszt nagyon szépen _mögmosogatta_ és a
_helire tötte_. Mögén bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy agygyon
másikat, mer a macska elkapta tűlle. Aszongya: „Még ėgygyet tudok anni,
de vigyázz rá, hogy ê nė vigye a macska!“ Eszt is a kiskanász szépen
mögmosogatta és a helire tötte a királkisaszszonnak.

Mikor helire tötte a két szömit, bevezette a királnak a kertyibe, oda
ėgy szép rúzsafa alá ültette, bemönt a királhon, aszongya: „Gyűjjön ki,
ollan szép rúzsa nyítt a virágoskerbe, hogy ojat még nem látott!“ Asz
monta neki a királ: „Eregy ki! mer ha ki nem mész, mingyá agyonlűlek!“
Asz mongya a kiskanász: „Nem bánom királatyám, ha mingyá agyonlűsz sė
mék ki, még nem gyüsz velem!“ Itt oszt a királ kimönt a nagy
könyörgésre, akkor látytya, hogy ott van az ű kedvesse. A királ anynyira
mögörűtt, hogy as sė tutta, hogy vezesse be. A lán osztán elmonta a
királnak, hoj járt. A királ nagy tüzet rakatott, az Ördöngősvénaszszont
a lányával elevenen a tűzbe vettette. Az a Szakácsné az vôt az
Ördöngősvénaszszon. A kiskanászt pedig mögjutalmaszták, hogy boldog
embör lött belüle.

Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem
haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Segítő felsőbbek.)


11. Pétör halász.

Vôt a világon ėsz szögén halászembör, a ki nasz szögénséggel élte át a
világot. A mölik napon halat övött, azon a napon kinyeret nem tudott
önni, anynyi mögelőzése vôt; a mölik napon pedig kinyeret övött, azon a
napon nem tudott halat önni.

Itt osztán az Úristen mög Szentpétör a földön járt, bemönnek hálást
kérni a halásztul. És azon a napon éppen nem atták el a halat, fősztek
vacsorára, szégyölték bevinni, mivelhogy ismeretlen vendégök vóltak,
hogy nincs kinyerük. És itt az embör kihítta a feleségit, azon
tanácskosztak, hogy agygyák be a halat, ha mán nincsen kinyerük?
Aszongya az ura: „Ó, hé! ha minket így áldott mög az Isten, ârû mink nem
töhetünk!“ Aval bevitték a halat; asz mongya az aszszon: „Szögényök
vagyunk, nincsen kinyerünk, mink így élünk a világba: a mölik napon
halat öszünk, kinyeret nem birunk önni!“ Aszongya az ėgyik útas:
„Mönynyön ki csak, néni! nézze mög, talán van ėgy darab a pôczon?“
Aszongya az aszszon: „Nincsen, mer a mi fijunk öszszeszötte még a
morzsát is!“ „Csak mönynyön, mégis nézze mög!“ Kimönt az aszszon,
mögnészte és _három naty kinyér vôt a pôczon_. Az aszszon röstelte is
esztet, hogy talán el akarta taganni; hogy nincsen kinyerük aszonta; de
hát eszt nagyon jô tutta Jézuskrisztus. Az aszszon bevitte, aszongya:
„Nézzék! talán az Úristen is eszt nekünk röndölte, hogy vendégjeink
vannak!“ Aval továb beszélgettek. Röggel, mikor mögviratt, aval
Jézuskrisztus és Szentpétör útnak indúlt.

Mikor elhalattak ėd darabon, akkor mongya Szentpétör: „Uram, teremtőm!
möjen ajándékot agygyunk ennek a szögén halászembörnek, a mé így
mögvendégölt bennünket és hálást adott?“ Asz mongya az Úristen: „Ó,
Pétör! maj teremtök ennek a fijúnak ėgy _Lánt feleségül_, a kivel fogik
a halat és ėgy _szamarat_, a kivel hordik elanni!“ A Pétör, a halász
fija azonnal kivitte a hálót a vízre mögtróbálni. Pétör a hálót
csakugyan mikô a vízhön értette, anynyi vôt a hal, hogy a háló után is
pattogott a hal. Azután Pétör horta a halat elanni; de mán Pétör
anynyira möggazdult, hogy anynyi a kincse, hogy maga sė tutta a számját.
Ez alatt az üdő alatt elhaltak Pétörnek a szüleji; Pétör úgy gondolta
magába, hoty hát jó lösz nekik a városba mönni lakni! Monta a
Feleséginek: „Hallod, hé! job lösz nekünk a városba lakni, fijatalok
vagyunk, mögélünk mink a városba is, ha nem halászgatunk is!“ Asz mongya
az aszszon: „Csak lakjunk mink kint! job lösz nekünk kint lakni, mint a
városba, mert a városbalakás siralmadra esik neköd, Pétör!“ Aszongya
Pétör: „Nem a, hé! csak gyerünk be!“

Itt oszt Pétör bemönt, vött a városba házhejet, êre Pétör nagyon szép
palotát csináltatott. Mikor pedig bekerűltek a palotába, asz monta
Pétör: „Ė’ szép vendégségöt csinájunk, hogy evel az úri társasággâ
ismerecscségöt csapjunk!“ „Nė csapjunk mink Pétör vendégségöt, mer az
Pétör neköd siralmadra esik! – aszonta a Felesége – no, hát nem bánom ha
csapunk is vendégségöt, hanem én maj elkészítök mindönt, tė pedig beadod
az ételt, én pedig elmék valamőre, hogy engömet nė lássanak!“ Mikor
elgyüttek a vendégök, Pétör mint gazdaszszony, ű atta be az ételt. Akkor
mongyák az urak: „Itt szép kastél! kár hogy nincs benne ėgy szép
gazdaszszon“; êre Pétör asz feleli: „Van itt szép gazdaszszon is!“ „No,
hát ha van, ugyan hîja be!“ Mikor kimönt Pétör, aszongya a Felesége:
„Ugy-ė montam, hogy nė ad delő, hogy én is vagyok! csak tė magadat“.
Pétörnek nem akarta a Felesége mögszegni a kedvit, ű előmönt. Itt az
urak köszt nagyon föltűnő vôt, hogy Pétörnek nagyon _szép Felesége_ van.
A vendégök köszt a királfijú is ott vôt és a királfijúnak nagyon
möktecczött a Felesége. Másnap röggel elhívatta a királfijú Pétört, asz
monta neki: „Pétör, ha hônap röggel a tė kastéjodtû az enyimig
arangyalogút nem lösz, vége az életödnek!“ Itt Pétör ríva mönt hazafelé,
akkor kérdözi a Felesége: „No, hé! mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz
parancsolta a királfi, ha hônap röggê aranyútat nem csinálok a palotámtû
a királ palotájájig, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Lád-ė?
montam nė csinájjunk vendégségöt? de mos mán mindėgy! hanem űj föl a
_szamárra, ereszd el a kötelet_, majd elvisz az tégöd a hová köl!“ Pétör
fölült a szamárra, útnak ereszti a szamarat. A szamár mönt, mönt, a mint
mönt ėcczör csak _mögdobbant a szamár_; ott ėgy kis ajtó nyît, Pétör
lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és
Szenpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör? mé gyütté?“
Akkor monta Pétör: „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta, hogy ha nem
csinálok ėgy _aranútat az én palotámtû a királ palotájájig_, akkor vége
az életömnek!“ Aszonta az Úristen: „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem
lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi
hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútat, mögvan-ė? Mögvôt. A királfi
mögén főhívatta Pétört, aszonta neki: „Pétör, ha hônap röggel ennek az
aranyútnak két _gyémántkarja nem lösz_, vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög
mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap
röggelre ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az
életömnek“. Akkô monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz
a tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte
Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor
odaért, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson,
ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdöszte az Úristen Pétört: „Mi
bajod, Pétör! mé gyütté?“ „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta: Ha hônap
röggelre az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek!“
„Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt,
lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi, hogy mögviragygyon, möglássa az
aranyútnak a két gyémántkarját, mögvan-ė?“ Mögvôt. A királfi mögén
hívatta Pétört, aszonta neki: „Neköm van _12 láncz erdőfődem mög van 12
tehenem, az a 12 tehén mind ökörbornyút ejjön és aval a fődet fő nem
szántod és kölessê be nem vetöd, hogy köleskását ögyek nálad hônap
röggel_, akkô vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög
mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, hogy
tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a
möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap
röggel nálam köleskását ögyön, ha én eszt mög nem töszöm, vége az
életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz
tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört
ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért a
nyíláshon, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárrû, bemönt a
nyíláson, ott tanáta az Úristent mög Szentpétört. Kérdözi az Úristen
Pétört: „Mi bajod, Pétör, mé gyütté!“ „Nem ögyéb, hanem a királfi asz
parancsolta, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval
száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be,
hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön belüle, ha én eszt mög nem
töszöm, vége az életömnek!“ „Nem baj, Pétör! hanem eregy el a
királfihon, mongyad: Möglösz! Mongyad a királfinak: hogy a kölesfődet
ültesse be gyümölcsfával és ez mind gyümölcsöt terömjön, mer hônap után
dére én (= Péter) akarok királ űfölséginél ebédölni!“ Pétör elmönt a
királfihon, monta neki, hogy a mit parancsolt, möglösz! hanem a
kölesfődet ültesse be gyümölcsfával, az a gyümölcsfa mind terömjön
gyümölcsöt, mer hônap után délre királ űfölséginél akarok ebédölni!“

„No, Pétör! nincs irgalom, kögyelöm, mer tė néköm merté föladatot anni,
ezé jis fölakasztanak!“

Itt oszt Pétört viszik akasztani. Mikor Pétört kikésérik az akasztófa
alá, sok látvánság öszszegyütt, az _Úristen_ ott jelönt ėgy _koldús
ruhába_, asz kérdözi: „Mit akartok Pétörrê?“ Aszongya a királfi: „Föl
akarjuk akasztani!“ „Hát mé akaritok Pétört fölakasztani?“ „Azér, mer
aszt hatta, hogy én gyümölcsfát ültessek a kölesfődembe királ létömre,
mer ű hônap dére nálam akar ebédölni!“ Asz kérdözi az Úristen, kûdús
ruhába van: „_Ki vagy tė?_“ „Én vagyok a királ!“ „No, hát, ha tė vagy a
királ, én mög vagyok az Úristen, a királt köl fölakasztani!“ Itt a
királt fölakasztották, Pétör mögmönekült és nagy köszönettel fogatta az
Úristennek, hogy hát az ű életit mögmöntötte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


12. Az öreg katona.

Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig
katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy
mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája,
odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli,
mer nagyon sokájig katonáskodott.

Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt,
möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha
ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: _pipát_, ėgygyé: _dohánt_,
ėgygyé: _masinát_“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg
_Őszembör_, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor
oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut
masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt
êszámolta, akkor mögén odaér az öreg _Őszembör_, mögén imátkozott, mögén
odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem
vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt
elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött
imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az
öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem
kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a _dohán sosė alszik ki_ (= a
tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a _czipó sosė fogygyon ki_, mög ojan
kulacsot: hogy a _bor sosė fogygyon ki_“. Aszongya az Öreg: „A lelköd
üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval
oszt az _Öreg eltünt_. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott
csüng a _kulacs_ és a _tarisznya_ mög a _pipa_, mingyá lėakasztotta,
elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a
pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.

Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az
_Ördögök elvötték_ tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten
szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az
Öregkûdús, asz kérdözi tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha
mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan
_furkóst_, a ki _addig üsse, még én aszt nem mondom:_ hogy nė üsse!“
Mögkapta a _furkóst_, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a
lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a _pipát_ mög a
_kulacsot_ mög a _tarisznyát!_ Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô
verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „_Üssed furkócskám!_ nem apád“.
Avval osztán elővötte ám a _furkó_ űket, anynyira _verte űket_, hogy
könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a _pipáját_, a
_kulacsát_, mög a _tarisznyát!_ Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg
katona: „_No, furkócskám, nė bánd űket!_“

_Nem is bántotta_ osztán a _furkós_, ű osztán ivott, övött, mikor
jôlakott elkeszdött pipálni, _akkor is égött_ a dohán, _nem is köllött
tőteni_, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért,
látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá,
akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű
annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy
az egész város ojan _sütécscségbe_ van: hogy a világon sėmmit nem látni,
de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet
hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a
kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“
„Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az
_Ördögökkirája_ el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi
kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád
rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis
elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az
Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát
feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona:
„Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt
elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy _két
ápfogát hozzon ê, aval birik_ a várost _mögvilágítani_. Addig őgyelög az
öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun
ėgy Ördög sė, mingyá osztán beleül az _Ördögöknek a kirájuknak a
trónyába_. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a
katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én
trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az
életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még
eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá
kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy
az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „_Üzsd furkócskám! nem apád,
nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!_“ Asz kijabálta az
öreg katona, aval osztán röttön _kiütött két zápfogát a furkós_, akkor a
katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak:
„_No, furkósom üzsd tovább!_“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk
aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az
öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė
gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a
_pokolnak_ a méjségös _fenekibe_ és ott mind agyonverlek bennetöket!“
Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a
várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“

Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy
ott keresködött, _a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak_, de úgy,
hogy ű aszt _nem is látta_. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá,
látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek
nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi
csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és
felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű
neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a
kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a
sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.

Mikor kiérközött a gyöpre, a _lelkök_ mind _lėhullottak_ rúla és
_bárányok löttek_, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok
vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű
mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a _bárányokat legelni_, elébe
mönt ėgy ősz, Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el
a _bárányokat?_“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“.
„De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász
löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer
juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így
gondolta: „Hogy ha mán magát a _báránt_ nem agygya, akkor csak
mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a
lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval _mögvötte_ Szenpétör a
_juhászt_ is a _bárányokkal_ ėgygyütt. Mos mán _hajtya_ a katona a
mönyország felé a _bárányokat_. Mikor odaértek _mönyország ajtajáhon_,
akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt.
Mikor _olvasta_ Szenpétör a _báránt befelé_, mikor ėgy maratt kint,
akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött
hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt
az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi
esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra.
Aval Szenpétör mikor eszt _az ėgy báránt berántotta, a katonát is
berántotta vele_.

„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így
gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát
kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon
elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör
ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze
be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög:
vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha
katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az
Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a
mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a
katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az
ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem
vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták
mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem
térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


13. Hogy tanáta mög a szögén embör a vásárba az aranyat?

A szögén embör aszt _álmotta_: mönynyön el a vásárba, ott sok aranyat
tanál. El is mönt a vásárba, két nap is ott őgyelgött, még ėgy krajczárt
sė tanát. Hogy nagyon kifáratt a vásárba, hogy őgyelgött, a szélső házná
lėült a padra; âra mönt ėgy szögén _Kuldús_, kérdöszte: „Mit kereső itt
szögén embör?“ „Aszt álmottam, hogy gyűjek el a vásárba, maj nagyon sok
aranyat tanálok, asz keresöm, pedig két nap itt őgyelgök, ėgy krajczárt
sė tanátam“. Aszongya neki az Öregkuldús: „Eregy haza, a papnak a
kertyibe van ėgy nagy dijófa, aszt ásd ki, az alatt van nagy fazék
aran!“ Itt a szögén embör écczaka a nagy dijófát mögtanáta, kiásta, ott
tanát ėgy fazék aranyat, hazavitte, osztán gazdag embör lött. Igy tanáta
mög a szögén embör a sok aranyat, a vásárba akatt âra az embörre, a ki
útbaigazította.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


14. Jankovics.

Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték
a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap
a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija,
ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család
sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál
kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė
tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék
neki ėgy hassal ojan _2 aranhajúgyerököt_, hogy sė azelőtt, sė azután
ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár
napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a
lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a
mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte
elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya
a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába.

A királfinak vôt ėgy _Ördöngősvénszakácsnéja_, annak vôt ėgy
kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el
köllött mönni a _csatába_. Még a királ odavôt a csatába, a királné
lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én
tėveled, a mé előre kiattad, hogy _2 aranhajúfijúgyermököt_ szülsz“. Az
Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem
möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az
Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak
ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe
tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két
kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a
disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak
pedig _mögírta_ az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt,
hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát
nyúzzanak mög ėgy _bivajt_, ennek a _bűribe_ eleventen _varják bele_ a
királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja;
de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza
nem mén. Tögyenek oda két _szálaranveszszőt_ oszt mindönki, a ki âra
mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.

Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa,
hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy
nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem
szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a
hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két
aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a
kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint
möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy
szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy
szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán
feleségül.

Ezalatt az üdő alatt a két _aranhajúgyermökbül kétszépdijófa_ nyőlt. Az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami _baj
lösz_, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak,
ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a
szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, _kivágatta_ a
kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A _kétdijófábul_ nagyon
_szépkétnyoszoját_ csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az
ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka
bebût az ėgygyik _nyoszoja_ alá. Asz _kérdöszte_ az ėgygyik _nyoszoja_ a
másiktul: „Nehéz ė, _tesvér?_“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz,
mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm
szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az
Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos
má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak:
„Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá
nagyon szomorú lött, hogy mos mán a _nyoszolát_ tüzeltesse föl, kiatta
parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon
kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön
porczikája hamujé vájjon!

Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy
_koczafeketebárán_ (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy
nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez _fölkapott_ ėgy _parazsat_,
elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az
Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj
lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha
a feketebáránnak a _szívibül_ nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá
nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta
parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög
a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor
a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a
szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek
ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.

A szolgálók, mikor mosták a _belet_, ėgyet elszalajtottak. Nagyon
mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon elfődel
bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya:
„Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet
kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán,
úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy
nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a _czöthal êlopott_, abbul
_ikráteresztött_, lött _belüle két aranhajúgyermök_.

Az aranhajúgyermököt _vitte a víz_ a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki
mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy
valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a
csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė,
most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy
möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen
szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten
nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek,
elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász
beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház
körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára
két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát
öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha
szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap
mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén
elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon
nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná,
még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt
haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt
a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya:
„Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még
hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz
nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű!
hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön
ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot
keresni!“

Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két
gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat
viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök;
hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer
mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország
ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy
Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött _ėgy ėgy
pogácsát, odatták neki;_ aval oszt az_ Öregkuldús_ elmönt, űk pedig
továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy
Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két
gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két
gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük
mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a
tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán,
a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük
mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt:
„Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a
kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No,
fijajim! itt van ez a _síp_, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok,
maj ott lösz nektök segícség“.

A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak
sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės
_sípot_, kivötték, _mögfûták_, azonnal ott _termött Jankovics_, asz
kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz
felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket
valamőre!“ Itt oszt Jankovics _körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle
ló_. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták
lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk.
Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén
_körösztülbukott a fejin, lött belüle embör_. Ott, a város szélin
csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán
jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni,
ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a templomba âra
mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont
_bivajbűrbe varva_, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette
kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė
vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit,
csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb
gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik
ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az
édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk
képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést
tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna,
hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a
templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be
oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni.
Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a
kétaranhajúgyermöknek a _fejin_ ėgy-ėgy _hójag vôt_, hogy az _aranhajuk
nė lácczon_. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az
aszszont, a ki _bivajbűrbe vôt varva_, mögtörűték és mögcsókolták, eszt
a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök
eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.

A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy
a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök
a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és
mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka
löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig
odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök
a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre,
de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van
nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az
Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a
hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics:
„Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk,
a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van
nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta
Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint
eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi,
hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az _behány
czigánkerékkel_ ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba,
csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint
mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor
is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy
gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a
templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két
gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk
is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A
királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“
Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“

Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a
fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki
atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel,
mint a királnak a főgygye.

Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette
rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz
gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a
Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd
és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk
vendégségbe, még a kastél körül nem lösz _muzsikálófával_ ültetve“.

Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha
odaérünk ėgy nagyon _Csúnyaembörnek_ a határjába, akkor én elváltóczok
oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon
Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az
életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics
_körösztülbuksengölt_ a fejin, lött belüle _ėszszépparipa_, a királfijú
fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész
estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most
körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy _kásaszöm_, ha az
Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė
hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul,
_möggurítod_ a kásaszömet, _mögén ló_ löszök“. Jankovics osztán
_körösztülbuksengölt_ a fejin, _lött_ belüle ėgy _kásaszöm_, beletötte a
zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az
Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép,
őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten
neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött
vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a
királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám,
hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta
hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda
bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem
mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul
szönni! Éppen a _Sárkán_ délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig
szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem
láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy
láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor
az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította,
akkor Jankovics _ló_ lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt
osztán elmönt ahon az _erdőhön_ a hun a _muzsikálófa muzsikál_, bemönt
az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb
szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor
mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje.
Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a
röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė
mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak
mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta
vendégségbe az egész királcsaládot, mer mán kész a _muzsikálókerítés_:
„Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul
a tijetökig _aranhíd_ nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok
odamönni vendégségbe“.

Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha
odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok,
oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám
dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az
enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle
ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a
határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz
belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi
Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a
határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán
körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a
zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az
Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott
embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is!
szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az
életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok,
kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal:
aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre
löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda
bajossan birsz odajutni, mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen
szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a
nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem
birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a
_szálveszsző_, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz
ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a _híd_, mintha a béle vôna annak a
dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe
Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a
királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a
kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy
mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak
lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat
végigvákta, lött belüle ojan _dijó_, möjennek az Öreg monta, aval osztán
mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi
a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az
Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy
mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott
van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer
mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az
aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe,
még _gyémántkarja nem lösz!_“

Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki _másocczor_ vôt vele:
„Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a
határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört
jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az
életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt
a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek.
Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök
a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz,
kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig
kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“.
Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm,
beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek,
odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép,
őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten
neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer
máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“
Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az
édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem
hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én,
fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája előtt van, hanem tė oda
bajossan birsz êjutni! mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen szépen
ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul
fekszik _ėgy órájig a Tündérök tündérje_, hát úgy möny oda. Aval a
_veszszővel_ mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép _aranalma_. Hanem,
fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit
sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a
határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor
Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán
nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval
a _veszszővel_ mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma,
aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán
a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt
ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az
aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az
ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az
Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics
aszonta: „Hozok ėgy _véka magyarót_, még aszt mögtörik, akkorra, – van
néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:

„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három
lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a
királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A
legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul
annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A
középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül
fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A
legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy
hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet
nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép
ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki
aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan
aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem
látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és eszt a piszkos ruhát vesse
lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a
királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a
fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két
kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába
vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a
disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig
mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt
születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy
bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki,
hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak,
hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda
_kétszálaranveszszőt_, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet
rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a
disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni.
Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két
aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a
kapuoszlop mellé.

Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két
kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal!
Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte
feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két
aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a
gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami baj lösz, asz monta a lányának:
tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a
kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ
osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul
nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a
másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a
_nyoszojákbul_ valami _baj lösz_, écczaka bebût az ėgygyik _nyoszoja_
alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik _nyoszoja_ a másikának, hogy
az a _nyoszoja_, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon
nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az
Ördöngősvénaszszon mögén monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a
királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két _nyoszolát_, vége az életinek!
A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát!
pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy
koczafeketebárán fölkapta a _parazsat_, ênyelte, _hasas lött tűle_. Az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami
baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak,
ha a koczafeketebáránnak a _szívibül_ nem öhetik, vége az életinek! A
király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a
_szívibül_, _májábul_ mög a _bélibül_ a királnénak paprikást köl főzni!
pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a
Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt
êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul
ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt
kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán
iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták
a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a
Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét
kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és
aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban
mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén
nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm
vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű
nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is
aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom
az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt
szöröncsét tróbálni.

A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús,
alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt
ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt,
nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy
sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek,
möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör csak nem tutták mőre
mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul
űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a
segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el
is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az
édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk
mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart
aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette
elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni,
de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék
mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek
be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az
ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy
az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel
űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a
királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart
aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.

Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús
dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát
beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és
hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb
maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ
észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem
mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem
engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak
meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá
ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova
sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“.
Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy
mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja
űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, ha mögengedi, hogy a gazdánk is
êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“.
A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk
nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész
királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén
vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az
Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még
muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök
mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda
kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az
aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte,
akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött
mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két
gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt
mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:

„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi,
szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat
többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi,
nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.

Akkor a két aranhajúgyermök _lėhúszta a fejirül a sapkát_, akkor látta a
kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû
vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem
vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta,
micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat.
Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az
Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette
eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is,
ha mög nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.

Erzsék aszszonnak vôt 2 lánya: Julcsa és Örzse; az erdőbe lakosztak
mindég. Mikor Erzsék aszszon bemönt a faluba, akkor Örzse lányát mindég
magával vitte, mer eszt jobb szerette, mint a Julcsát, pedig Julcsa
dôgos lán vôt mög szilíd.

Ėcczör, mikor bemöntek a faluba, hát a Julcsát magát hatták otthun a
házná, a Julcsa pedig a kis nádtetejes házikóba fonyogatott. Ez alatt az
üdő alatt ėgy kirájfi vadászatot tartott az erdőbe, ėcczör rátanát ėgy
őzre, az _őz_ a hogy elkeszdött _szalanni_, ű pedig utánna szalatt,
akkor _rátanát_ âra a kis _házra_. Itt, hogy nagyon êszomjazott,
benézött az ablakon, hogy lakik-ė itt valaki? Akkor látta: hogy ėgy
nagyon szép lán a szobába. Mikor benézött az ablakon, a lán nagyon
mögszégyölte magát, mer _még férfit sosė látott_. Itt a kirájfi, mikô
möglátta, hogy a lán ojan nagy möglepetésbe lött, bemönt a szobába,
vizet kérni tűlle. Mikor adott neki vizet, a kiráfi nagyon mögszerette a
lánt, a lán is mögszerette a kiráfit. Mikor mán el akartak válni
ėgymástul, mögcsókolták ėgymást. Ez alatt az üdő alatt a királfi ėgy
_acskó ezüstpészt_ oda _gyugott_ a szoknyagallérjáhon. Aval a királfi
elmönt.

Mikor az anynyájék hazagyüttek, akkor mán a lán újfönt a dologhon fogott
és nem monta az anynyának, hogy itt ki vôt, a királfi; pedig a lánnak
mögmonta, hogy ű királyfi. Este, mikor lė akarnak fekünni, a lán
vetkőzik, akkor kiesött a szoknya gallérjábul az acskópéz, az anynya
möghallotta ennek a csördülésit, de a lány is akkor tutta mög, mer annak
előtte ű sė tutta. Itt osztán a lán akkor monta mög az anynyának, hogy a
királfi járt itten, muszaj, hogy a gyukta oda. Itt az aszszon ėgypár nap
mulva elmönt a városra vásárolni, mer mán akkô vôt péz; elvitte magával
az Örzse lányát is, csak a Julcsát hatta otthun. De ezön a napon ugyan
kigyütt a királfi mögén és hozott a lánnak pészt, mos mán elhozi
feleségül, hanem ezön a pézön vögyön esküdőruhát magának és sijessön
möntül hamarabb elkészíteni, aszt nézzék, hogy möntül hamarabb
elkészíjjék. Itt oszt mikor az anynya hazagyütt a városrul, mingyá
mongya neki a Julcsa lánya, hogy: „Itt vôt mögén a királfi: hogy elvösz
feleségül, hogy hozzámék-ė? és hozzámöntem“. Ennek az anynya nagyon
mögörűtt, mongya a Julcsa lánya, hogy: „Hagyott itt pészt, hogy
esküdőruhát vögyön és möntül előbb mög is varassa!“ Itt oszt el is mönt
az anynya újfönt a városra, vött neki nagyon szép esküdőruhát és mög is
varatta. Aval oszt a királfi elmönt, elvitte, mögesküttek. Mikor möglött
a lakodalom, a királfi elvitte Julcsának az anynyát mög a húgát is.

Nem sokára ű neki be köllött rukkolni, mer nagy háború követközött. Még
ű odajárt a háborúba – jobb szerette vôna Erzsék aszszon, ha az Örzse
lánya lött vôna a királfi felesége: – mos mán azon töprenköttek a
lányával, hogy tudnák Julcsát êfődelni? akkor így gondolta el az
aszszon, hogy maj _kiszúrik a szömit_ mög _elvágik_ mind a _két kezit_
és mind a _két lábát, kiviszik az erdőbe_, hogy rá nė gyűjjenek.

De itten a _Tündérökkirája_ mingyá rátanát, aval elvitte onnan és az ű
kastéla körül lėtötte ėgy _bukorba_ és röttön ėgygyet _fütytyentött_ és
ott termött _ėgyszellem_ és csak asz monta a _szellemnek_: „Ne ez az
_aranrokka_ és _eregy be a városba_ röttön és a királnak az ablakja
alatt _áruld_ és ha kérik, csak két szömé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az
aszszon az Örzse lányát a Julcsa ruhájába öltösztette föl oszt Örzse
lött a királné A hogy ott ült az Örzse az emeletön, möglátta, hogy mijen
szép rokkát árulnak, mingyá kijátott az anynyának: „Gyűjön csak! mijen
szép rokkát árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám!
vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi: „Mönynyijé anná aszt a rokkát?“
„_Pézé nem adom! csak két szömé_“, mongya a _szellem_. Aval fölmén,
mongya a lányának: „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem
agygya pézé, csak két szömé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak
vögye mög! ott van a Julcsa szöme, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt
felelte: „De itt, lányom! baj lösz“. Aszongya az Örzse: „Nem lösz anyám!
csak vögye mög!“ Aval az aszszon lėvitte a két szömet és mögvötte. Mikor
hazaért a _szellem_, röttön a _Tündérökkirája mögmosogatta_ nagyon
szépen a szömet és a lánnak az _arczát is_ és helire igazgatta,
_mögkenyögette_ aszt a _fôrasztókűvel_, csak ojan lött a szöme, mint
azelőtt.

Itt osztán mögén ėgygyet _fütytyentött_, mögén ott termött a _szellem_,
aszongya: „Ne ez az _aranorsó_ és eregy be a városba röttön és a
királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak _két kézé_ ad oda,
másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, möglátta, hogy
mijen szép aranorsót árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy:
„Gyűjön csak! hogy mijen szép _aranorsót_ árulnak!“ Mikor odamén az
anynya, aszongya: „Mönynyön, anyám! vögye mög!“ Lėmén oszt az anynya
kérdözi hogy: „Mönynyijé anná?“ „Aszt pézé nem adom – mongya a _szellem_
– csak _két kézé_“. „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem
agygya pézé, csak két kézé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak
vögye mög! ott van a Julcsa keze, csak vögye mög!“ De itt az anynya asz
felelte: „De itt, lányom! baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz,
anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két kezet, mögvötte. Aval
oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta
a karjajit_ és a _helejit_ és a _fórrasztókűvel mögkenyögette_ és
odafôrt.

Akkor mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a _szellem_,
aszongya neki a Tündérökkirája: „Ne ez az _aranszálfonál_ és eregy be a
városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak
_két lábé_ ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az
emeletön, lėnézött, möglátta, hogy mijen szép _aranszálfonalat_ árulnak,
mingyá kijátott az anynyának, hogy gyűjön csak! hogy mijen szép
_aranszálfonalat_ árulnak! Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön
anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi, hogy: „Mönynyijé anná?“
„Pézé nem adom – mongya a _szellem_ – csak _két lábé_“. „Hát, lányom!
eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két lábé!“
Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! itt van a Julcsa
lába, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj
lösz, nagy baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye
mög!“ Az aszszon lėvitte a két lábat, mögvötte. Aval oszt
viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta a
lábat és a hejit és fôrasztókűvel mögkenyögette_ és odafôrt. Itt osztán
_hécczörte_ szöb lött, mind azelőtt vôt és asz monta neki a
Tündérökkirája: „Csak lögyél itt! maj gyün a tė urad nem soká érted“.

Aval a kirá hazaérközött a háborúbul és a felesége nagy örömmel fokta.
Mingyá hízelködött neki, hogy mijen szép rokkát vött. De itt a királynak
mintha súkta vôna valaki, hogy ez itt nem az ű felesége! No, de azé
hítta ki a feleségit: „Hal látom ezön a szép rokkán mit tanultá fonni?“
De itt nem akart a kirának a felesége, mer nem is tudott; de mivel a
királ eröltette, csak hozzáfogott fonni és a legelső keszdésnél a rokka
mingyá igy szól: „Nė hidd, kirá! a mit mond, nem a tė feleségöddel
beszélsz!“ Akkor itten nem akart mán továb fonyni. Itt oszt a kirá
_kihúszta a kargyát:_ „No! ha nem fonsz, vége az életödnek!“ Aval
elkeszd továb fonni, akkor mongya a rokka: „Esztet a rokkát is a tė
feleségödnek a két szömijé vötték! az orsóját pedig a két kezijé vötték!
a fonalát pedig a két lábájé vötték! hanem csak eregy! a Tündérökkirája
visel rá gondot még kimégy érte“. Itt oszt a kirá röttön a két legjobb
lovat fogatta be ja hintóba oszt a hogy csak möhetött, úgy mönt érte. A
feleségit mög is tanáta a bukorba, még hécczörte szöbb aszszon, mind
azelőtt vôt. Ezalatt az üdő alatt a _Tündérökkirája_ bemönt a kastélba
és a Gonoszaszszont a lányával ėgygyütt _hollójé változtatta_. A királfi
mikor beért az udvarába, akkor jutott az eszibe, hogy lė nem zárta űket,
vagy ê nem fődelte, de mán akkô későn vôt: mer éppen akkô hollóképibe
repültek föl a kastél tetejirül. Mikor a hollók eltüntek, _eltünt az
aranrokka is_. Boldogul éltek osztán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Furfangosok.)


16. Tréfa.

Hun vôt, hun nem vôt a nagyvilágon ėsz szögén embör, a ki ojan szögén
vôt, hogy a kinyérbül sė övött eleget; az ű jósága miatt nagy
boldokságra jutott valamikor. Azon kérte az Istent, hogy mé nem ád nekik
családot, ha mán nagyon szögényök, hogy abba gyönyörkögygyenek. Itt oszt
ėcczör anynyira möhettek űk, hogy kis malaczot bírtak vönni.

Mikor oszt a kis malaczot mögvötték, abba vôt mindön gyönyörűségük,
nagyon szépen nevelgették. Ez alatt az üdő alatt aszongya a felesége az
urának: „Halod-ė, hé! én úgy érzöm magam, mintha máskép vônék!“ „Hát –
aszongya az embör – talán csak úgy gondolod asztat?“ Ėcczör az embör is
nagy örömmê mönt be: „Halod-ė, hé! úgy látom, mintha a kis malacz hasas
vôna“. Aszongya az aszszon: „Hát! asz csak tė gondolod, jôlakott az
nagyon“. De az embör mögén bemén, mongya, hogy nem tréfál, csakugyan
hasas a malacz. Itt az embörnek a malaczba van az öröme, az aszszonnak
abba, hogy ű úgy érzi, hogy máskép vôna. Itt oszt anynyira halattak a
napok, hogy mikor ėcczör lėfeküttek, az aszszonnak baja támatt, mög is
lött a kis gyermök, fijút születött. Az embör el is felejtközött az ű
kis malaczárul, mer mos má abba vôt az öröme, hogy az aszszon fijút
születött. Mikor az embör abba az örömbe ételt vitt a kis malacznak,
akkor láti, hogy a kis malaczcza _három_ kis malaczot fijadzdzott. Az
embör nagy örömmel szalatt be: „Jaj, hé! möjen nagy gazdaságot adott az
Isten, mer kétfelűl is szaporodunk! a kis malacz is mögfijadzdzott!“ Az
aszszon mikô mán fő bírt az ágybul kelni, nagy örömmel mönt ki mögnézni
a kis malaczokat, akkor látta, hogy három kis malacz vôt az ólba.

Anynyira nyőttek a kis malaczok mög a gyerök, hogy a kis malaczokat
legelgetni hajtotta a kirájnak a kertye lábjába. Itt osztán ėcczör a
kirájlán möglátta, hogy ez a _háromkismalacz_ möjen szépen _tánczol_ a
kiskanásznál! Vôt a kis gyeröknek ėgy kis _muzsikája_, a möjen nótát
fújt, úgy tánczoltak a kis malaczok. Igy gondolta a kirájlán: möjen szép
vôna ez a kirájpalotán! möjen szépen tánczolnak ezök a kis malaczok!
möjen jó vôna ėgygyet mögvönni! Oda jis mönt a kirájlán és kérdöszte:
„Mönynyijé acz tė neköm ėgy kis malaczot?“ Asz monta a kiskanász: „Nem
adok pézé sėmönynyijé sė, hanem ha főhúzod térgyig a zubonyodat, akkor
adok“, mer még kis lán vôt. A kirájlán aszongya neki: „Óh, te kis
szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha
adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kis gyerök aszonta: ű neki aran nem
köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna esztet a királi palotára, asz
gondolta: mit ű neki a zubonyát főrántani?! Főrántotta, aval a kiskanász
odadott neki ėgy kis malaczot. Itt a királlány nagy örömmel viszi a kis
malaczot a palotára, a kiskanász pedig hajt hazafelé. Mikor este hazaér,
aszongya az apja: „Hun van, fijam! ėgy kis malacz?“ „Elvitte a farkas,
aszonta: maj mögfizet érte“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! hogy fizetne
mög a farkas? mikor a farkasnak magának sincsen péze!“ „Ó, édösapám! –
mongya a kiskanász – van annak“. Aszongya neki másnap az apja: „Ó,
fijam! nė oda hajcsá, a hová tėnnap hajtottá legêni, mer a töbit is
elviszi a farkas, elvisz a tégöd is!“ Másnap a gyerök csak odahajt a
kiráj kertye lábjába, nem halgatott az apja szavára.

Másnap mikô möglátta a királán, hogy a gyerök odamönt legeltetni, mögén
lėmönt, aszongya neki: „Te, kiskanász! mönynyijé acz neköm még ėgy kis
malaczot? mer ez maga nem tánczol!“ Asz mongya a gyerök: „Pézé
sėmönynyijé sė adok! hanem ha főhúzod kötöszködésig az ubonyodat, akkor
adok még ėgy kis malaczot“, mer a lán még kislán vôt. A kirájlán
aszongya a kiskanásznak: „Ó, tė, kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba?
többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a
kiskanász aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette
vôna, hogy ez a királi palotán möjen szép lösz; mit neki főrántani az
ubonyát, főrántotta kötöszködésig. Aval osztán odatta a kis malaczot. A
királlán nagy örömmel vitte haza a királi palotára, a kiskanász pedig
estefelé hajtotta haza az ėgy kis malaczot az anynyával. Mikor este
hazaér, aszongya az apja neki: „Hun van, fijam! a másik kis malacz is?“
Aszonta a gyerök: „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô
mögfizet érte“. „Ó, fijam! – mongya az apja – honnan fizetne mög? nem
montam neköd! mikor a farkasnak nincsen pénze“. Aszongya a gyerök:
„Dehogy nincs, édösapám! hon nė vôna a farkasnak péze?“ Itt oszt az
embör ráparancsolt, hogy nė hajcson oda az erdőbe „mert a harmadikat is
elviszi, osztán elvisz tégödet is“. De itt a gyerök röggel csak szinte
odahajtott a kirájnak a kertye lábjába.

A királlán elig várta, hogy a kiskanászt möglássa. Röttön odamén, mögén
aszongya: „Te, kiskanász! mönynyijé adnád ide neköm eszt a kis malaczot?
mer kettő nem tánczol“. Aszongya a kiskanász: „Ha főhúzod nyakig az
ubonyodat“. Aszongya a királlán: „Ó, te, kis szamár! mi jóságod vôna
néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya
aranyat!“ De a kiskanász aszonta, hogy neki aran nem köll. Mivel a lán
nagyon szerette vôna, főrántotta az ubonyát. Mikor főrántotta az ubonyt,
a kiskanász odagygya neki a kis malaczot mög a muzsikát is. A királlán
nagy örömmel vitte haza a kis malaczot mög a muzsikát is. A hogy a
királlán muzsikált, a kis malaczok úgy tánczoltak. A kiskanász pedig
hazahajt este, akkor láti az apja: hogy nincs ėgy malacz sė. Asz mongya
az apja: „Hun van, fijam! a harmadik malacz?“ „Elvitte, édösapám! a
farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Hát hunnan fizetne a farkas;
mikor nincs annak péze?“

„Dehogy nincs, édösapám! van annak sok péze! hanem édösanyám, mos mán
varjon ėgy nat tarisznyát, a kivel elmögyök az első malacz árájé!“ De az
anynya nem akart nat tarisznyát varni, mert félt, hogy a farkas mögfogi,
ha a nagy tarisznyával szalanni nem bír oszt mögöszi maj a fiját is. Itt
osztán a gyerök elszökött az anynyátul aval a tarisznyával, a kivel
azelőtt hordott kinyeret. Mikor a gyermök odamén a királi palotára,
odamén a kapushon, odaköszön; aszongya a kapus: „Mit akarsz tė? kis
gyermök!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon az első malacz
árájé“.

A kapus êmönt, jelönti a királkisaszszonnak, hogy itt van ėgy gyermök
ėgy tarisznyával az első malacz árájé. Asz mongya a királkisaszszon az
udvarosnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A
gyermök nagy örömmel mén haza az apjáhon, hogy mijen jô mögfizetött neki
a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: mijen röngetög
sok pészt hozott az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az
édösanynya. Másnap röggel, mikor főkelnek, asz mongya a gyermök:
„Édösapám! elmék a másik malacz árájé is!“ „Nė möny, édösfijam! mer
addig csal, hogy mögösz tégöd is!“ És mivel a gyermököt nem akarják a
szüleji ereszteni, elszökött, hogy a szüleji nem is tutták. Mikor odamén
a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön, aszongya a kapus: „Mi
bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a másik
malacz árájé“. A kapus jelönti a királkisaszszonnak, hogy a gyerök
elgyütt a másik malacz árájé tarisznyával. Asz mongya a királkisaszszon
a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A
gyermök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô
mögfizetött a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja:
möjen röngeteg sok pészt hozott haza az ű fija. Itt oszt nagy örömmel
vôt az édösapja és az édösanynya. Itt harmadik nap mögén êmönt a
harmadik malacz árájé, az apja mögén nem akarta elereszteni, hogy maj
mögöszi a farkas, mögén elszökött. Mikor a gyermök odamén a
kirájpalotára, odaköszön a kapushon, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis
fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a harmadik malacz
árájé“. A kapus jelönti, a királkisaszszon aszongya a kapusnak:
„Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyerök nagy
örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a
farkas! Mikor hazavitte a harmadik malacz árát, itt annyi vôt a péz,
hogy az apja és az anynya nem tudott vele micsináni.

De itt asz monta az apjának mög az anynyának: „No, édösapám! mos mán
mönynyünk el más vidékre és vögyünk ki ėgy nagy bírtokot!“ Elmöntek más
vidékre osztán nagy uraság löttek.

Az alatt az üdő alatt a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van _három
jegy_ és a ki kitanáli, annak agygyák feleségül, ha szögén, ha boldog;
de ha nem tanáli ki, _hatvan botot_ kap. Mikor eszt itt möghallották,
aszongya a fijú: „No, édösapám! mönynyön kê el a vásárra és aszt a lovat
vögye ken mög, a mölik a legszöbb a vásáron úgy, a hogy kimongyák, ken
_nė alkugygya_, csak fizesse, és aszt a nyergöt, a mölik rávaló mög aszt
a kantárt mög énneköm ruhát, a mölik a lekszöb mög kardot, de nė
alkugygyon, csak fizesse ki!“ Mikor osztán az apja hazavitte a
mindönfélét, a gyerök főkészült és fölnyergölte a szép paripát, útnak
indult. Elmönt ű is a királlánhon möghalgatni, hogy möjen példával
agygyák a lėánt férhön?

A hogy mönt, tanákozott ėgy herczegfijúval mög ėgy bárófijúval, asz
kérdöszte tűle a herczegfijú mög a bárófijú: „Vitéz úr! maga hova mögy?“
„Mit kérdözik, hogy én hova mögyök? – aszongya – mönynyenek az
útytyukon, én is êmék az útamon!“ Asz kérdözi a herczegfijú mög a
bárófijú: „Magát hogy hîvik?“ „Mit kérdözi, hogy engöm hogy hînak? a
hogy hînak, úgy hînak“. Hogy nem monta mög a nevit, a herczegfijú mög a
bárófijú elneveszte Tréfának és aszongya a herczegfijú a bárófijúnak:
„Halod-ė! evel jô lösz mönni, mer nagyon tréfás, hátha kitanáli, hogy
möjen jegy van a királlányon?“ Itt oszt monták: „Gyűjön velünk!
mönynyünk ėgyütt!“ Mind a hároman möndögéltek, rájuk estelödött ėgy nagy
víz szélin. Fák is vôtak a víz szélin, oda mökkötöszték a lovukat,
lėfeküttek a fák alá. Mikor a Tréfa elalutt, a herczegfijú mög a
bárófijú azon gondoskottak, hogy csapnák be a Tréfát? Az ėgygyik
kitanáta: „Halod! vezessük be a víz közepire a lovát, verjünk lė ėgy
nagy karót és kössük oda!“ A másik mög aszonta: „No, az jó lösz!“ Úgy is
csináták. Mikor a Tréfa fölébrett, akkor láti, hogy két ló van a fa
alatt, az üvé pedig nincs ottan. Szétnéz, akkor láti, hogy az ű lova a
víz közepin van ėgy nagy karóhon mökkötve. Itt a Tréfa nem szólt sömmit,
csak kivötte a bicskát és a két lónak a négy-négy lábán a bűrt a bokába
körülvákta, mögnyúszta oszt fölgyűrte térgyig, aval oszt lėfekütt, de
nem alutt el, lesi, hogy mire mén a herczegfijú mög a bárófijú? Mikor
röggel főkel a herczegfijú mög a bárófijú, nem is nézik az ű lovukat,
csak a Tréfának szólnak, hogy: „Kêj föl, Tréfa! de elaluttál? az este sė
itattad a lovadat, nészd! bemönt a víz közepire inni!“ Mikor Tréfa
főkelt, nézi, elneveti magát: „He, he, he! tik asz csak nevetitök, hogy
az én lovam bemönt inni, a tijetök mög főgyürekösztek, be akarnak érte
mönni, kivezetni!“ Akkor ijett mög a herczegfijú mög a bárófijú a
lovukon, hogy űmagukbul csináltak komégyát. Itt oszt legközelebb a
faluba el köllött anni czigányoknak és másikat vönni és úgy indultak
továb.

Mikor a másik faluba értek, ėgy kocsmárostul kértek szálást; a kocsmáros
adott is nekik ėgy jónagy istállót, a hun űk möghálhassanak és a lovukat
bekössék. Itt osztán a herczegfijú mög a bárófijú mögén azon
gondoskottak, hogy csapják be Tréfát? Itt oszt az ėgygyik kitanáta, hogy
(ha) a Tréfa elalszik: „Kössük oda a lovának a farkát a jászolnak a
karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon!“ „Jó lösz a!“ monta a másik.
Odakötötték osztán a lófarkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig
az ajtófélfáhon. Mikor écczaka a Tréfa fölébrett, láti, hogy a lova
farka a jászolnak a karikájáhon van kötve, a feje mög az ajtófélfáhon;
akkor nem szólt sömmit, csak fölkelt és kivötte a zsebibül a bicskáját,
a két lónak kihasigatta fülig a száját és mögnyúszta a pampuláját
(szájszéle) alul, fölül és két fapöczökkel kipöczkőtte az ėgygyiket is,
a másikat is, aval osztán a Tréfa lėfekütt, de nem alutt el, csak leste,
hogy micsinál a herczegfijú mög a bárófijú. Mikor azok fölébrennek, nem
is néznek széjjel, hogy az ű lovukat mi lelte? csak szólnak a Tréfának:
„Kêj föl Tréfa! a tė lovad mán új jô lakott, hogy (a farával) öszik!“
Mikor a Tréfa főkel, aszongya: „Látom, hogy az én lovam (a farával)
öszik, a tijetök mög neveti!“ Akkor látta a herczegfijú mög a bárófijú,
hogy űk magukat csapták be mögén. Itt oszt a hercegfijúnak mög a
bárófijúnak röttön el köllött anni a lovakat a czigányoknak és másikat
vönni, a kivel tovább möhettek.

Itt oszt a harmadik nap, mikô útnak indultak, oda jis értek délután ėgy
órakkor a királyi palotáhon. Mán akkô vôtak is: Herczegök, grófok,
Nagyülepű tótok, Válogatott czigán gyerökök; de a ki ki nem tanáta, hogy
mi van a kirájkisaszszonyon, hatvan botot kapott. Itt oszt űk azon
tanácskosztak, hogy mönynyenek be? A herczegfijú bemönt legelsőbb maga.
Mikor a herczegfijú kigyütt – nem tanáta ki, hát – hatvan botot kapott.

Azután a bárófijú mongya: jó lösz, ketten mönnek be ėcczöre a Tréfával,
hátha a Tréfa kitanáli, így maj nem kap botot! Hogy bemöntek, a Tréfa
mönt előre és a Tréfa aszongya: „A kishasán süt a hold sugara!“
Aszongyák rá: „Igaz!“ Akkor monta a bárófijú: „Minek montad? én is aszt
akartam mondani!“ Aszongya Tréfa: „A két mejje köszt süt a napnak a
sugara és a hajnalicsillagnak a sugara“. Asz monták rá: „Igaz!“ Aszongya
a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Mos azon
tanácskosztak: hogy möliké lögyön a lán? mer mindakettő kitanáta,
ugyanaszt akarta mondani a bárófijú jis; êre asz felelte a kiráj:
„Öszsze köll hîni a _tizėnkét_ tanácsadót és tájékozzák ki, hogy meliké
lögyön a lán?“

Öszsze is mönt a tizėnkét tanácsadó, a legöregebb aszonta a királnak,
hogy: „Ėgy külömös szobába fektessék lė a bárófijút mög a Tréfát mög a
lánt, a lán fekügygyön közébet oszt a mölik felé lösz fordulva, azé lösz
a lán“. Lė jis feküttek és a bárófijú felé fordûtt a lán. [A Tréfának
pedig eszibe jutott, hogy a zsebibe sok czúkor és sütemény van, elkeszte
ropogtatni és asz kérdöszte a bárófijú mikor fölébrett: „Mit ösző
Tréfa?“ „Hát mit önnék? lėvetöttem a czizmám, lėvöttem a sarkát, aszt
öszöm, vödd lė tés, oszt ögyél!“ A bárófijú csakugyan lėugrott az
ágyrul, lėszakajtotta a csizmája sarkát, elkeszte önni és aszongya a
lánnak: „Ne, szivem! ögyé tė jis“. A lán hogy nem bírta elrágni a csizma
sarkát, mögharagudott, lėrukta oszt Tréfa felé fordût, Tréfa mög
czúkort, sütemént adott neki. Mikor röggel benyitik az ajtót, látik,
hogy ėgygyik vitéz van az ágyon, a másik pedig szégyölletibe az ágy alá
bût. Akkor előhítták a bárófijút, a királán panaszkodik, hogy möjen
étellel akarta űtet mögvendégölni! Itten hatvan botot kapott a bárófijú
a mé ott hált oszt úgy bánt a királkisaszszonynyal: csizmasarokkal
étette, hatvan botot pedig azé, a mé nem tanáta ki: mi van a
kirájkisaszszonyon; ű csak aszonta: hogy én is aszt akartam mondani.]
Nagyszomorújan ballagott a herczegfijú után a százhúsz bottal. Itt
osztán a Tréfának feleségül atták a királlánt. Lött nagy lakodalom, hogy
_hétmögyére_ szólt, szögén, boldog ott löhetött, a ki csak akart.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.

Azelőtt, mikor a fijú mög a lán _tizönhárom_ esztendősek vôtak, akkor
keszték ėgymást szeretni a fijatalok. Akkor a napkeleti királ írt a
napnyugoti királnak, hogy ű neki van ėgy fija, a napnyugoti királnak mög
ėgy lánya, hát agygya oda a lányát, lögyön az ű fijának a felesége. A
napnyugoti királ viszszaírta, hogy kűgygye el a fijának az arczképit. El
is kűtte a királ a fijának az arczképit; de mikor möglátta a napnyugoti
királlėján, asz felelte, hogy még a sáros czipőjit sė türüli hozzá. Êre
nagyon mögszégyölte magát a napkeleti királfijú, asz monta az atytyának:
„Agygyál neköm anynyi kőcségöt, hogy _húszéves_ koromig mög nė lögyek
szorulva!“ Adott is az édösatytya anynyi kőcségöt, oszt útnak indult a
királfijú. Elmönt legislegelsőb aranművességöt tanulni. Asz monta az
aranművesnek, hogy űtet a legfinomabb aranművesnek tanícscsa ki! Ki is
tanította olan aranművesnek, hogy több a kerek ég alatt nem vôt.
Mökköszönte az aranművesnek a jóságát; aval továb indult. Elmönt ės
susztėrhon; asz monta a susztėrnak, hogy űtet ojan susztėrnak tanícscsa
ki, hogy ojan töb ba kerek ég alatt nė lögyön! Mög is tanította a
susztėr ojanra, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mög is köszönte
szépen; aval továb bindult. Elmönt osztán a virágkertészhön. Asz monta a
virágkertésznek, hogy űtet a legfinomab virágkertésznek tanícscsa ki!
Kis is tanította olan virágkertésznek, hogy töb ba kerek ég alatt nem
vôt. Mökköszönte a virágkertésznek a jóságát, aval továbmönt.

Elmönt osztán a napnyugoti királ kertyibe, kérdöszte: „Köl-lė,
kertészlegén?“ Aszonták: „Éppen mos köl ėgy!“ Be jis fogatták. Hát a
kert nagyon el vôt hanyagolva, ű osztán a kertöt nagyon szépen röndbe
hoszta. Itt osztán asz _mongya_ a kertészlegén a _főkertésztül_, hogy:
„Itt lán nem szokott járni?“ Aszongya a főkertész: „Dehogy nem, szokott
itt!“ „Hogy van az, hogy én nem látok ėgygyet sė?“ Itt oszt a főkertész
fölmönt és mögsukta a királlán két komornyikjának, hogy szép
kertészlegén van itt, a kertöt is szépen röndbe hoszta. Az ėgyik
komornyikja lėszökött, mögnészte a kertészfijút. Aval kötötte oda magát,
hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta,
hogy: „Tunnék! Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mögfogom
kötni“. Még a komornyik sétált, addig a kertészlegén nagyon szép pár
_czipőt_ csinát. Mikor viszszamönt a komornyik a pukétájé, kezibe atta a
pukétát és mikor mönt főfelé, a szömibe tünt neki a szép párczipő. A
komornyik hítta a kiskertészt: „Gyűjön csak! nézze micsoda ez a kiskapu
tetejin?“ Asz mongya a kiskertész: „Ez ėgypár czipő“. Asz mongya a
lėján: „Pipő?“ Akkô még nem tutták âra, hogy mi az a czipő, mert âra
csak mamuszba (= szőrczipő) jártak. A kiskertész asztán monta: „Nem
pipő, hanem czipő“. „Mi annak az ára?“ kérdöszte a komornyik. „Pézé nem
adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ monta a kiskertész. „Aszt én nem
töhetöm, hanem pézé mögfizetöm!“ „No, én aszt pézé nem adom“. Hogy a
komornyik még ojat nem látott, asz monta: „No, maj estére, mikor nem lát
sėnki, lėgyüvök“. Itt osztán a kiskertész odatta a czipőt. Mikor
főkészült a komornyik, asztat a királkisaszszon nagyon nészte, hogy mi
jaz a lábán; kérdöszte, hogy: „Mi jez?“ Aszongya: „Czipő“. „Pipő?“ „Nem
pipő, hanem czipő“. „Hun vötted?“ kérdöszte. „A kiskertész atta“. „Hát
ijet is tud csináni?“ A másik komornyik hogy hallotta, mingyá lėszökött
a kertészfijúhon, űs aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni
ėsz szép pukétát? A másik komornyik is úgy járt. Mos mán mind a két
komornyiknak van czipője. Másnap sétálni möntek mind a hároman: a két
komornyik czipőbe sétált, a királkisaszszon pedig csak mamuszba
(szőrczipő) sétált. Szégyölte a királkisaszszon, hogy neki csak
mamuszsza van, ű is mögnészte a kertészlegént, ű is aval kötötte oda
magát, hogy tunna jė a kertészlegén neki kötni ėsz szép pukétát? A
kertészlegén asz monta: „Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mög
fogom kötni a pukétát“. Még a királkisaszszon sétált, addig a
kertészlegén neki ol nagyon szép párczipőt csinált, hogy a fejit
aranbötűvel kirakta oszt főtötte a kiskapu tetejire. Mikor a
királkisaszszon viszszamönt a pukétájé, neki is a kezibe atta a pukétát.
Mikor mönt főfelé, neki is a szömibe tünt a szép párczipő; a feje
aranbötűvel vôt kirakva. A királlánnak nagyon möktecczött a czipő,
mingyá kérdöszte: „Mi annak az ára?“ „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė
estére hozzám!“ „Mé beszél maga ojan gorombákat, én asztat nem töhetöm,
ha mögtugygya atyám, vége az életömnek“, monta a királkisaszszon. „Nohát
én pedig pézé nem adom!“ A királkisaszszonnak nagyon möktecczött a
czipő, külömb vôt, mint a komornyikoké, a feje aranbötűkkel ki vôt
rakva, ráált, asz monta a kertészlegénnek: „Atyámék elmönnek sétálni,
maj lėgyüvök, estére nem gyühetök“. A kiskertész odatta a királlánnak a
czipőt. A királlán mikor az atytya mög az anynya elmönt sétálni,
lėszökött a kertészlegénhön. A királlán asz mongya ėcczör a
kiskertésznek: „Baj van! hanem szökjünk mög! Atyám, ha mögtugygya,
agyonüt mind a kettőnket!“ Mögszöktek, mündönütt gyalog möntek, hogy a
kiskertész mögmutassa: nė hogy a czipőjit sė türüli hozzá, hanem még
gyalog is elmén vele. Itt osztán anynyira möntek, hogy a napkeleti királ
határjába értek. A napkeleti királnak vôt ėgy falka gujája, a gujásoktul
asz kérdöszték, hogy kaphatnának-ė ott szálást? A gujások a kiskertészt
fölüsmerték; ű kiatta a gujásoknak, hogy nė szôjjanak, hogy ű a
napkeleti királnak a fija! Aszonta a gulásoknak, hogy asz mongyák: hogy
úgy kapnak szálást, ha a gulát écczaka űk őrzik. Itt osztán a kiskertész
mög a királlán őrzötték a gulát: az ėgyik az ėgyik oldalán, a másik a
másik oldalán ült.

Röggel, mikor mögviratt, úgy indultak továb ba napkeleti királ várossa
felé. A napkeleti királ várossa szélin csinált ėgy dėszkabódét, abba
mérték az italt. A kiskertész ott hatta a királlánt, bemönt az
édösatytyáhon, asz monta az édösatytyának, hogy kűgygye ki a katonákat
mulatni és anynyira kérjék az italt, nė kérdözzék, hogy mit kóstál, csak
hánynyák a pészt, hogy (a királykisasszony) nė győzze elrakni! Az atytya
kikűtte a katonákat a bódéba mulatni, pészt is adott nekik öleget, hagy
kőcscsék, kiatta parancsba, hogy nem szabad mökkérdözni: mit kóstál az
ital? csak hányni köl a pészt! Este hazamén a kiskertész, asz kérdözi
tűle, hogy mén a kereset? Asz monta a királlán: „Ha így mén a kereset,
itt mög fogunk gazdulni, mer anynyi vôt a péz, hogy nem győztem
elrakni“. Másnap röggel asz mongya a kiskertész: „Tė csak itt lögyél, én
mög maj bemögyök a városba italt röndölni!“ Mögén bemönt a kiskertész,
asz monta az atytyának: „Kűgygye ki a katonákat mulatni és nė
fizessenek, ha kéri (a királyleány) a pészt, a bódét verjék öszsze mög
űtet is verjék mög jô!“ A napkeleti királ kiatta parancsba, hogy most
nem kő fizetni, ha pészt kérnek, öszsze köl törni a bódét mög a ki pészt
kér, mög köl verni jô! A katonák mög is tötték, a bódét is öszszetörték,
a királlánt is elverték jô. Este, mikor hazamén a kiskertész, kérdözi:
„Nohát! hogy mén a sor?“ Aszongya: „Nem a legjobban, hanem jó lösz innen
elszökni!“ „No, ha mán nem jó mén a seft, gyerünk be, maj más álást
keresünk!“

Bemöntek a városba, asz mongya a kiskertész: „No, majd én beállok a
napkeleti királhon kocsisnak, tė mög ájj be szobalánnak!“ Úgy is
csinátak, a kiskertész bejált a napkeleti királhon kocsisnak, ű mög
bejált szobalánnak. Asz mongya a kiskertész a napkeleti királnak:
„Csinájjunk lakodalmat, majd én mögházasodok, hanem nem köl mondani
sėnkinek!“ Itt hallották, hogy nal lakodalom lösz, a napkeleti királ
házasíti a fiját. Szerette vôna a királlán möglátni, hogy möjen a
napkeleti királ fija? A királ kiatta, hogy mündön szobalánnak bent köl
ülni az asztalná sorba. A napnyugoti királlán, hogy nem látta a
kiskertészt sėhun a lakodalomba, a kötője alá kötött ėgy nagy szélkét (=
bögre), abba rakott a kiskertésznek mindönfélét, hogy kapjon űs. Mikor
begyütt a napkeleti királfijú, keszte a lányokat sorra tánczoltatni. Itt
először a napnyugoti királlánra került a sor tánczolni; nagyon
szabatkozott, hogy ű nem tánczol, de itt muszaj vôt neki. Mikor látta,
hogy muszaj, aszonta: engegygyék ki ėgypár perczre! De hogy észrevötték,
hogy a kötője alatt van a szélke, azé sė engette ki a királfi. Elkesztek
tánczolni, öszszetört a szélke. Akkor elkeszte a napkeleti királ
kijabálni, a többi mög utánna: „E lösz a királfi felesége, mer az urát
szereti, _e sömmibül sė akari_ az urát _mökcsalni!_“ Akkor üsmerte mög,
hogy a kiskertész a napkeleti királfi, akor röstelte mög, hogy aszt
írta, hogy a sáros czipőjit sė türülí hozzá, mikor el is mönt utánna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


18. A két ėtesvér.

Vôt a világon két ėtesvér, az ėgygyik nagyon zsugori embör vôt, szerette
vôna még a testvérijét is eltulajdonítani, a tesvérje pedig szögén embör
vôt, csak három láncz fődecskéje vôt; de nem vôt sėmmi jószága, a mivel
munkálja, elmönt a tesvérjihön: agygyon neki négy ökröt mög ėgy ekét, a
mivel mögszánti az ű fölgyit! Aszongya: „Én hétköznap nem athatok, mer
neköm is köl, hanem erigy ki vasárnap!“ De aszongya neki a tesvérje: „Ó!
hogy kévánhatod, hogy én vasárnap mönynyek ki, mikor a többi embör misén
van, én mög száncsak?“ Aszongya neki a bátytya: „Eregy ki
röggelhajnalon, osz gyere haza esthajnalon, akkor sönki sė látytya!“ Itt
a szögén embörnek nem vôt mit tönni, mer szögén vôt, így is tött. A hogy
kint szántogatott, a főd végin mögált ėgy _Öregkuldús_: itt az embör
mögröstelte, hogy ű maj fölüsmeri űtet, mögált a főd közepin, babrált az
ekéjin, hogy majd elhalad a főd végirül. Nem győszte a szögén embör
várni, hogy a Kuldús továb mönynyön, aval szántott továb. Mikor kiér a
főd végire, asz kérdöszte az Öregkuldús: „Hát tė máma jis szántasz, még
más a misén van?“ Akkor a szögén embör elsorolta, hogy ű mi végűl szánt,
szögén sorsba van, a bátytya máskor nem agygya oda az igát. Akkor asz
kérdöszte az Öregkuldús: „Mit akar? hogy a négy ökre mögdögöjjön, vagy a
bátytya két szöme kiugorjon?“ Aszonta: „Ėgygyiket sė!“ Aszonta az
Öregkuldús: „De muszaj az ėgygyiket elválalni, valamöliket!“ Igy
gondolta a szögén embör, hogy inkáb a négy ökröt veszícscse el a
bátytya, mint a két szöme világát.

Mikor a négy ökör mögdöglött, hazamönt és a bátytyának panaszkodott,
hogy járt! De itt a bátytya nem hitte, hanem aszt álította, hogy: „Tė
mögszakajtottad az ökrejimet, mer sijettél szántani, hogy ki lögyön;
hanem mos mind elvöszöm a három láncz földedet!“ Itt osztán a két tesvér
pörbe száltak. Mikor a szögén embört hívatik a bíróhon, az úton mönt ėgy
embör, vezetött ėl lovat, látta, hogy elesött a lova, segíteni akart
rajta; mögfokta a ló farkát, húszta föl, kiszakatt a ló farka; ez is
bepörölte, hogy mé szakajtotta ki a lovának a farkát? Itt osztán a
szögén embört bezárták a kösségházába. A szögén embör hogy nagyon éhös
vôt, a kösségházán kívül nagyonszép epörfák vôtak, átmönt a kerítésön
eprözni, mikor viszszagyütt, möglátta a portás felesége, hogy nagyonszép
epör van nála, kért tűle epröt. Aszongya: „Nem adok! hanem agygyon
kinyeret, adok epröt“. Az aszszon nem adott kinyeret, ű sė adott neki
epröt. Az aszszonnak êmönt a gyeröke és itt a portás is bepörőte a
szögén embört. Itt a szögén embör mögijett, lėugrott az emeletrű,
ráugrott a püspökre, – mert a püspök ott prédikált a népeknek, – a
püspök röttön möghalt. Ezök a népek, a kik halgatták a prédikácziót,
bepörölték a szögén embört.

Itt oszt a szögén embör az ítélőbíró elébe fogott mönni és ott
elsorolta, hogy járt a bátyával. Aszonta az ítélőbíró a szögén embör
bátytyának: „Itt vannak az istállóba nagyonszép ökrök, _válaszszá ki
négyet_, lögyön a tijed, vid haza! osztán _kiszúrom a szömödet_“. Asz
monta a szögén embörnek a bátytya: „Inkáb nem köl a négy ökör!“ Azután
gyütt az az embör, a kinek a lovának elszakatt a farka, annak asz monta
az ítélőbiró, hogy agygya oda aszt a lovat a szögén embörnek, még _ki
nem nyől a farka!_ „Én a lovat nem adom! köll, dôgozni akarok!“ „No, hát
akkor elmöhecz haza, nincs továb törvén! Segíteni akart a szögén embör,
nem a károdat akarta!“ Mos gyütt a portás. A portás aszongya: hogy ű
neki a feleséginek elmönt a gyeröke, mer nem adott epröt néki. „No, hát
ad oda a feleségödet a szögén embörnek oszt majd, ha az aszszon úgy
lösz, a hogy vôt, mikô el nem mönt még a gyeröke, viszszaagygya“.
Aszonta: _Ű a feleségit nem agygya_ sėnkinek oda! „Akkor tís elmöhecz
haza!“ Akkor azok gyüttek, a kiknek prédikált a püspök oszt bepörölték.
Azoknak mög aszonta az ítélőbíró: „A _szögén embör odaál_, a hun a
püspök möghalt, tė mög a szögén embörre _ugorjá rá_, hogy hajjon mög!“
„Hát ha a szögén embör elugrik onnét?“ Aszongya az ítélőbíró: „Mér nem
ugrott el a püspök is onnét?“ Igy mönekült mög a szögén embör a sok
pörtű.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.

Vôt két katona, bemöntek ėgy gazdáhon hálásra, hát ott osztán babot
attak nekik vacsorára, de a két katonának nem nagyon tecczött a vacsora,
nem is öttek, mer látták, hogy a gazdaszszony a ludat betötte a
kemönczébe. A katonák észrevötték, hogy itt kôbász is van. Écczaka,
mikor a gazda alutt mög a felesége, mögrakták a tarisnyát kôbászszâ,
mögtanáták a hájat is, aszt is beletötték a tarisznyába, a ludat pedig
kivötték a kemönczébül és a helire belegyuktak ėgy bocskordarabot a
fazékba. Mikor evvel készen vôtak, êkesztek önni az esteli maradékbul a
babbul, hogy majd osztán indulnak.

Az ėgygyik a hogy övött, – de nem mert lámpást gyûtani, hogy világosság
lögyön – hát a sütétbe nem tutta, hogy hun fekszik a czimborája,
odavitte a babot a gazda ágyáhon, odatötte (a farukhoz), hogy ögyenek.
Sütétbe asz gondolta, hogy a cimborája van ott. Az aszszon mög éppen
akkô (szellentett), aszongya a katona: „Nė fúdd, nem meleg!“ Mikor
osztán nem halgatott a szóra, csak fújta, mögharagudott, közéjük vákta.
Akkô tutta mög, hogy nem a czimborájáhon vákta, mer a gazda fölérzött,
mögéröszte, hogy a bab ott van, aszongya a feleséginek: „Kêj fő! ide
(szükségeltél)“. A felesége tapogat, aszongya: „Ken (szükségelt) ide!“
Itt oszt nem mert ėgygyik sė főkelni, a katonák pedig készültek, hogy
mönnek, a gaszda, hogy nem mert főkelni, az ágybul marasztalta, hogy
maragygyanak még! Aszongya a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni,
mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul!“
Aval oszt a két katona mikor elmén, főkel a gazda mög a gazdaszszon,
akkor látik, hogy a hunczut katonák a babot tötték közéjük. Mikor
frustukolni akarnak, akkor látytyák, hogy a fazékba csak bocskor van,
nem a lúdczomb! Szétnéznek, nincs a háj, a kôbász, azé monta a katona:
„Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a
ludamėnti kirájt a fazékdi várábul, annak köl segíteni!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


20. Tillinkó.

Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök
lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte:
„Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám –
aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az
apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt
oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“
„Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam!
tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan,
fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz
ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No,
tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki
ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát,
a két keze ott nem hagyi.

A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el
nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a
királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát
fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy
pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt
Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût:
szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim!
kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt
nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér
nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én
tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem –
aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy
gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi
katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást,
vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az
öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak,
hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy
katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak a pálinkáját, maj röggel kilükjük“.
Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták.
Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a
pálinkába _álompor_ vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon,
fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a
kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig
a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta,
ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette
és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ
röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az
istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A
ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a
négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz
kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“
Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki
kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.

A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul _elvitte a csődört_,
hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az
elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz
Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek
a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe,
eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű
és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe
szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi
csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét
szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy
aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik
aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a
csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki
kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik,
hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó _elhajtotta az ökröket_. A
bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon
mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban.

Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha
tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka
gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába.
Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele
vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák
kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve.
Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy
útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt
hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy
gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most
elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt _álomporral_.
Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a
gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak
minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab
_álomporos kinyeret_, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat
lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó
elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete,
léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik,
hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák
a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut
Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka
után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a
többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz
szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon
mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul _eltutta_ Tillinkó _hajtani a
marhákat_.

Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz
papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és
elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és
odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta
ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat
piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette
a templomba és elkeszdött harangozni és énekölte: hogy mingyá elvesz a
világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé
harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a
rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá
elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral;
möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a
ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon
könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor
mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide
a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez
bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán
űk is _belebujtak a zsákba_. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta
űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap
– nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta
Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé
van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt
mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor
sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya
Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé
van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a
halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi:
„Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem
tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha
gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a
királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta,
hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė _a rácz pap, kántor mög a
harangozó_, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ
möglátta, hogy _ott vannak_ mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a
háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt
verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt
ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz pap,
örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van.
Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût
ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy
kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a
királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés
itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a
zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.

A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a
feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az
úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó
hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat,
odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a
szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak
a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon,
hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó
pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a
királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad
dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A
királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó
látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök
osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy
nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide
az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya
a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ,
hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó _elvitte az arangyűrűt_.
A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet
mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót,
aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos
mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“
Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Ostobák.)


21. Bohó Misi.

Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni.
Akkor _három nap vôt ėgy esztendő_. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte
az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy _tűt_. Nagy örömmel mönt
haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér,
beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni,
akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a
mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is
mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi
löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, –
aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az
az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon,
hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az
apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė
vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem
tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom,
pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a
szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög
löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja –
aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik
esztendője, szôgált ėgy _ekevasat_, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt
hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor
hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy
ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te:
szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát
hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
harmadik esztendője, szôgált ėgy _bornyút_, aszt mög fővötte a válára,
úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“
„Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj
mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a
váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
negyedik esztendője, szôgált ėl _lánt_, kötélre kötötte, úgy vezette
utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát.
Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl
lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az
istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna,
fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a
házba!“ Bevitte a házba.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az
ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos _kutyát_, karszűgyön
vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor
hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva,
aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem
kinyérrel csalogatni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy _vasvėllát_, asz mög lėszúrta a
fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna,
mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“
„Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a
fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott
hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“

Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy _tőkét_, aszt mög elkeszte húzni
maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja:
„Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire
hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna,
êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem
eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár
napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.

A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer
nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat
ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy
kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a
vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy _macska_, ráugrott
az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták,
hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó
Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a
feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz
montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is
öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a
kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.

A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a _macskákat_
ėgyenkint _behánta_. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė?
„Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart
lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer
nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a
mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“
Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a _rostába eresztötte a bort_, sė hogy sė
akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri
teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok
korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“.
„No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet,
hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott
van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba
vôt ėgy _zsáklüszt_, lėviszi a pinczébe, _rászórta_, mikor főgyütt,
aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon
fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon
fehér vôt“.

Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba
a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor
bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán
csak nem a _mézesfazékot bántottad_“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“.
„A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“.
Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske _öreganynyáhon vákta_,
mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“
„Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem
gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak
röttön és möntek.

Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“
„Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“
Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske,
akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek
osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa
alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé!
(vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a
haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó
meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött
ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör
lót, _embör lót!_“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė
szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is
szalannak, ha mög nem áltak.



Mondák és rokonneműek.


22. A 7 bölcs.

Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy
csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek
tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a
királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami
királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon
szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy
csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna
tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott
van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg,
nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer _az ű hamisságát ki tugygya
tanálni!_ Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a
fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal
aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét
bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza
viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul,
végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha
a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No,
fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a
gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem
szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „_Ha tė hét nap nem
szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!_“

Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a
királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt
a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt?
asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj
mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a
fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon
roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az
asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon
möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a
möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A
királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten
kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát
magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart
vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú
így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura
elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke.
„Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd
föl!“

A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját.
Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik
akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a
királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a
fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös
kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös
vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem
hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és
eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez
alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a
szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya
möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a
bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis
gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a
szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki,
elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta –
jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az
ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát,
főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a
gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem
akasztotta föl, hanem börtönre zárta.

Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték
viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát
mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira
kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá
késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak
aszt a föladatot atta, hogy: „_Kétholló_ ėgy királnak mindig az ablakába
száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje
fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a
hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha
a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a
királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.

Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte
az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a
fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a
királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom,
hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját
hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:

„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk
esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani,
az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög:
hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az
apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl,
elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta
nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.

Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa
alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város
fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van
az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az
akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen
nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz
mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis
viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor
majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ
mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú
möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra
kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė
kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én
kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a
feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó,
fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“
Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé
akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen
fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját
és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi,
akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz
gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet
akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az
aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7
bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint
a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a
királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét _4 felé
vágatták_ és a _város 4 sarkára szögelték_. Itt oszt a királ annak az
örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


23. Az árva aszszon.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak a felesége nagyon bölcs aszszon vôt; a
szögényöket ki nem álhatta. Odamönt ėsz szögén kuldúsaszszon kettős
gyerökejivel alamizsnát kérni. Aszongya a királné: „Ho’ löhet ėgy
aszszonnak ėgy hassal ėcczörre két gyeröke?“ Hogy evel lėpiszkolta a
kuldúsaszszont, a kuldúsaszszon sírva fakatt, akkor elmönt fére és
lėtérbetyült, úgy könyörgött a Boldokságosszűznek, hogy agygyon neki (a
királynénak) 7 gyermököt ėcczörre! A kirájné errű sėmmit sė tudott, csak
azután hallotta.

Ėcczör a királné tehörbe esött; szomorúan panaszkodik a napának, hogy ű
úgy érzi, hogy nem maga van mög nem is ėgy van. Aszongya a napa: „Nem
baj, lányom! maj segítök én a bajon!“ Űk osztán hét gyermökre
készítötték a ruhájukat. No, asztán ideért az üdő, hogy elgyütt az
órája, hogy mök köl neki szaporonni. Hát csakugyan is az aszszon ėgy
különös szobába bezárkózott a mönyivê, a hová sönki nem juthatott. Akkor
látták, mikor a királné lėszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van.
Akkor a királné eszin kívül vôt, akkor emléközött viszsza a
kuldúsaszszonra. De aszongya a napa: „No, nem baj, lányom! maj segítünk
a bajon. Nem tugygya mög a világ, hogy neköd 7 gyermököd van, nem
mutatunk csak ėgygyet. Ez csakugyan szégyön is vôna ėgy királcsaládon,
hogy a királné hét gyermököt szülne a világra“. A hat gyermököt szépen
fölkészítve, veszszőkosárba a vízön eleresztötték, a királatyának ėgy
gyermököt mutattak be és a hat gyermök felűl sėnki sė tudott sėmmit. Itt
oszt korán röggel ėgy halász kimén a vízre, ott lát a bukorba ėgy nagyon
csillámló kosarat. Mikor odamén, akkor láti, hogy a kosárba hat szép
csecsemő gyermök van. Nagy örömmel fogja a feleséginek bemutatni és a
felesége nagy sivalkodva aszongya: „Jaj, Istenöm! mi csinájjak? itt hat,
neköm hét!“ Aszongya a férje: „Nem baj! a jó Isten maj mögsegít: ha
gyerököt ad, ad kinyeret is“. Itt osztán az aszszon csakúgy nevelgette
űket tejjel és zsömlével, mint a többit. De itt jelöntést töttek, hogy
mi csinájjanak? mer nagyon szögén sorba vôtak, nem bírják kinevelni. A
kösség asztán segítötte ėgygyik is, másik is; ki mivel bírta. Osztán
mikor möglátták, hogy nem valami szögén származású gyermökök, papnak
tanították mind a hatot. Azután a királi palotába nagy vendégség támatt;
mindön felűrű mindönféle úri nemzetök kerűtek elő; itt vôt a hat pap is.
Mikor ezök a papok mögérkösztek, a királfijú nagyon mögütközött, hogy
nagyon hasonlítanak éppen ű rá; monta az anynyának: „Nészd, anyám! ez a
hat pap nagyon hasonlít én rám, éppen ojanok, mind én!“

Akkor a vendégség után fölkérte űket, hogy beszélje el mindėgyik az
élete sorsát. Elkeszte a hat pap mesélni, hogy ojan szögénségbe
nevelőttek föl Mikor a hat pap eszt elbeszélte, a királyné ezön nagyon
mögütközött; mert űk aszt beszélték, hogy űk tizėnhároman nevelőttek föl
szögén sorsba. A királné azután nem tutta magát tájékozni, monta, hogy
vezessék el űtet az anynyukhon. Mikor odaértek, az öreg halászné
elkeszte mondani, hogy ű hogy nevelte föl eszt a _tizėnháromat_. Akkor
monta hogy az ű ura úgy fokta eszt a hat gyermököt a vízön ekkor és
ekkor. „Én ugyan mögijettem azon, hogy neköm hét, itt mög hat; node!
aszonta az uram: jó az Isten, nė féjjé, maj mögsegít, maj lösz gongya
ránk, majd ád mindėgygyiknek ėgy darab kinyeret! Úgy osztán fölneveltük,
a kösség is segítött; így bírtuk osztán fölnevelni“. Akkor a királné asz
követölte, hogy mutassa mög neki, hogy möjen az a kosár, a mölikbe a hat
gyermököt mögtanálták. Mikor a halászné a kosarat lėhoszta a hat gyerök
ruhájával, a királné röttön elszédült. Mikor möglátta a hat kis gyerök
ruháját, fölkijátott: „Jaj, Istenöm! ez az én szülött gyermökejim! csak
add neköm; mer a szívem möghasad értük!“ „Nem adom, mer a tijed vôt, de
tė elvetötted, én keservessen neveltem űket!“ „Jaj, add neköm! inkáb
tégödet is magammal viszlek!“

Mivelhogy a halászné szögénségbe vôt, odatta a hat gyerököt. A királné a
hét gyermöknek, a halászné hét gyermökinek ėgy-ėgy birtokot adott; a
halászt mög a halásznét elvitte magával. Ott úgy élősköttek, mintha
édöstestvérök löttek vôna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Mátyás királyról.)


24. Mátyás király és a fiatal bíró.

Mikor Mátyás királ az országba járt, kelt, ėgy faluba nagy
röndetlenségöt látott, kérdöszte, hogy ki itt a bíró? Monták, hogy: „Az
öreg bírónak a fiját választottuk mög bírónak“. „Hát mé nem az öregöt?“
kérdöszte Mátyás kirá. „Öreg embör bírónak nem való“, monták az embörök.
Bemönt osztán a kösségházáhon, hát itt fijatal, gálánt (rátarti) bíró
van, aszongya Mátyás kirá: „Nem bírónakvaló ijen fijatal embör, nem
tudom: mögtud-ė felelni a biróságnak?“ Aszongya a fijatal bíró: mögfelel
ű mindönnek. „No, ha mög tud felelni, mikor én viszszagyüvök, akkor
hozzon ide neköm a kösségházára: 30 farkast, 40 okost, 60 bolondot!“

Itt osztán mikor hazamönt a fijatal bíró, nagyon szomorú lött, nem
köllött neki sė innivaló, sė önnivaló. Az apja nem álhatta mán, kérdözi
tűle: mér ojan szomorú? Hát, – aszongya – azé vagyok szomorú, aszonta
Mátyás királ, mikor itt vôt, hogy mikorára viszszagyün, akkorára vigyek
föl a kösségházára harmincz farkast, negyven okost mög hatvan bolondot;
mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul“. Aszongya az apja: „Ó, fijam!
azon is töröd a fejedet, hiszėn az sömmi!“ De azé az öreg nem monta mög
a fijának, gondolta: hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni.
De itt azé az öreg embör csak öszszeszödött ojan harmincz embört, a ki
éppen harmincz éves, negyven ojan embört, a ki éppen negyven éves,
hatvan ojan embört, a ki éppen hatvan éves. Akkor monta a fijának: „Maj
mögfelelök én!“

Mikor ideér Mátyás királ, mögijett a fijatal bíró, hogy minek gyün ez a
sok embör, talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás
királ? pedig az apja röndölte űket a kösségházáhon. Mikor osztán
odaértek, hogy mög köl felelni, Mátyás királ kérdöszte: „Itt van a
harmincz farkas, negyven okos mög a hatvan bolond?“ A fijatal bíró
elsápatt, sömmit sė tudott felelni; akkor az öreg fölált és aszonta:
„Igön is itt van!“ Mögmutatta Mátyás királnak a harmincz fijatal embört,
erőssek vôtak, mind a farkas; a negyven okost, ezök is negyvenen vôtak,
negyven esztendős vôt mindėgyik mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan
vôtak, hatvan esztendős vôt mindėgygyik. „No, lássák! – monta Mátyás
királ – az öregnek csak több esze van, mint a fijatalnak“. Aszonta az
öregnek: „Mos tė löszöl itt a bíró!“ A fiját pedig csak elkergette, mert
nem bírt mögfelelni, kilükte a bíróságbul, akkor monta Mátyás királ:
„Látom, apád okossab embör most is, a való birónak, nem tė!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


25. Mátyás király és a czigány béres.

Vôt ėgy gazdaczigány, aszt írta a háza végire: „Nincs sömmire sömmi
gondom“. Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva,
elővötte a czigánt: „Hogy merté ijet kiírni ijen szűk esztendőbe?“ monta
Mátyás királ. „Ha nincs gondod, majd adok én!“ gondolta magába. Akkor
atta föl: „No, czigán, ha ki nem tanálod, még én viszszagyüvök, hogy hun
a világ közepe? akkô vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy
én mijön állok?“ A czigán nagy goncságba esött, sė inni, sė önni nem
tudott a nagy gondtû. Aszt möglátta a czigán bérösse, aszongya: „Urȧm,
mí búsulsz tė?“ „Ús sė segícs tė ȧzon!“ „Dėhogy nem? – aszongya –
segítėk ín!“ „No, hȧ segícs tė ȧ bȧjon, nekėd ȧdom a lányomȧt felesígül,
mög ha mėkhȧlok, nekėd ȧdom ȧz egísz vȧgyomomȧt!“

Viszszaérközött Mátyás királ, akkor a cigán bérös kilépött a czigán
elébe, asz kérdözi a czigántul Mátyás királ: „No, hát czigán!
kitanátad-ė mán, hogy _hun a világ közepe?_“ Aszongya a czigán, –
mögverte a lábával a fődet – aszongya: „Itt vȧn, urȧm, itt!“ „Hát a
másikat, hogy _mit gondolok én?_“ „Ȧzs gondójja kiráj ífilsíge, hogy a
gȧzsdájávȧl beszíl, pedig csȧk ȧ bírėssivel“. Akkô monta: „No, ha ki nem
tanálod, hogy én _mijön állok_, vége az életödnek!“ „Ȧ czipő tȧlpán
urȧm, ȧ czipő tȧlpán!“ Igaza vôt, azon ált! Igy a czigán bérös feleségül
kapta a gazdaczigán lányát oszt későb elkapta az egész vagyomját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


26. Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította
mög a fijatalokat?

Mikô Mátyás királ járt falurul falura, ėgy házba látott ėgypár fijatal
cselédöt mög ėgypár nagyon öreg cselédöt. Most Mátyás királ elgondolta
magába, hogy êlopi az öreg embört, mikor alszik, odafekteti a fijatal
aszszon mellé, a fijatal embört pedig az öreg aszszon mellé. Hát osztán
el is lopta. Röggel, mikor fölébrettek, az öreg embör nagyon mögörűtt,
hogy mijön szép fijatal felesége van, de a fijatal aszszon mögijett,
hogy az ura mijen öreg embör lött röggelre. Emitt pedig az öreg aszszon
örűtt mög, hogy az ura mijön szép fijatal embör lött röggêre, a fijatal
embör ijett mög, hogy a felesíge mijön öreg lött röggêre. Ezön Mátyás
királ nagyon jót nevetött, hogy a két öregöt hogy mögvígasztalhatta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.

Mikor Mátyás királ uralkodott, vendégségöt csinát, möghítta az urakat,
jó bort tötetött elébük. Az urak áldották a bornak mindön részit, csak a
munkássát nem. Asz monta Mátyás királ nekik: „Hát az nem jô van! Hát
aszt a szögén munkást nem is álgyuk, a ki asztat munkájja?“ Aszonták az
urak: „A sėmmi sė!“ „No, hát ha a sėmmi sė, – aszongya – gyertök ki
hônap kapáni! és maj kapálunk úgy, mint a szögén munkás szokott.

Itt oszt kimöntek másnap, csak vöröshajmán és kinyérön kapáltak egész
frustukig. Mikor mögvôt a frustuk, mögén hajtották a dôgot délig; délbe
ėgy órakor ebéd vôt, vöröshajma mög csak kinyér. Akkor elig várták mán
az urak az estét, akkor monták Mátyás királnak: „A szögén embör érdemli
mög a bort mög a jó ételt, aki a szőlőt munkáli“.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Kópéságok.


28. Világimirmió.

Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat,
a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé,
rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki
vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá
oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba,
czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė
mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki
âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap
katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz
kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy
nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is
halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan
állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki
háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer
mögérdemli.

Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a
faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt
a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a
végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor
odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha
öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az
embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind
kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt,
elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte,
öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most
hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė
lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon
mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a
háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön
gyalog. Êmönt haza.

Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok
robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba
keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki
ėgy _világmirmiója_, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi
elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző
nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem
is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott,
hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó?
Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a
katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna
sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit
sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi
elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a
szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle,
elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt.
Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt
lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az
ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az
istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba,
mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött
vôna“.

Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


29. A czigán ügyvígy.

Ėcczör ėgy úr útrakelt, bemönt ėgy vendéglőbe, kért ebédöt. Nem tuttak
mást anni, hamardossan fősztek neki _tíz_ tojást. Az úri embörnek igön
nagypéze vôt, a kibül a kocsmáros nem tudott viszszaanni, aszonta az
útas: „Maj hamardossan viszsza fogok én gyünni, maj ki fogom én
fizetni!“

Itt az útasnak sok dôga vôt, belegyütt ėgypár év, mikor viszszakerűtt.
Nem felejtközött el arrul, hogy ű 10 tojást mögövött, asz monta a
kocsmárosnak: „Emlékszik-ė, mikor ű itt járt és mögövött tíz tojást?“ Az
embör mögén nagypészt adott a kocsmárosnak, nem bírtak viszszaanni;
akkor mongya a kocsmáros: „Hó, hó, hó! ez a péz kevés is, mer abbul a
tíz tojásbul csirkék löttek vôna, mögnyöltek vôna, tojtak vôna enynyit
mög enynyit. Azokbul a tojásokbul mögén csirkék löttek vôna!“ Pörre
száltak. Már anynyira möntek, hogy az úr elszögényödik, mer akarmijen
ügyvédöt fogadott, mindég az ügyvégye bukik.

Mögláti a czigán mikor az úr nagyon szomorkodik, asz kérdözi tűle: „Mér
szomorkodik?“ „Ó, czigán! ús sė segícz tė azon“. „Mongya urȧm, háthȧ
segíthetök!“ „Hát czigán így és így jártam, hogy néhány esztendővel itt
jártam és öttem tíz tojást, az egész vagyomom rááldozom és még sė
futytya!“ „Ó, urȧm ȧzs lekkiseb bȧj! fogȧgygyon mög ügyvígynek,
kidulgozom, hogy mȧgȧ nyer!“

Itt osztán bemönt az úr a törvénszékre, hogy fogadott ėgy ügyvédöt, új
pört indít. Asz mongyák az urak: „Az urat is befogjuk hínni mög az
ügyvégyöt is!“ Ėcczör hívatyák az új ügyvégyöt a törvénszék elébe. Az új
ügyvégyöt nem győszték várni. Ėcczör osztán sokára odaérközött a
czigánügyvégy is. Asz kérdözik a czigántul, hogy: „Hun vôtál ijen
sokájig?“ „Mėgmondom, urȧjim! hȧnem mongyák mėg, hogy mé fizet ez az
embör ȧnynyit azé a tíz tojásé?“ „Azért czigán, ha mög akarod tunni, ha
az a tíz tojás kikelt vôna, mind főnevelődött vôna, és csak ėgy tízet
tojt vôna, annak a tíz csirkéje mönynyit szaporitott vôna, de nem ėgy
tojást övött mög ez az embör, hanem tízet, hát oszt czigán! azé kerül
ennek az embörnek anynyi pézibe! Hát tė oszt hun vôtá ijen sokájig, hogy
nem győsztünk várni?“ „Hát ín, urȧjim ėgy kis kölest fȧkȧdosztȧttȧm ki!“
„Minek az a köles?“ „El ȧkȧrom, urȧjim, vetni!“ Akkor monták az urak:
„Óh, te: szamár czigán! a főt köles nem kel ki!“ Aszongya a czigán: „Óh,
okos urȧk! hát ȧ főt tojás kikel?“ Akkor gyüttek az urak észhön, hogy az
úr nyert, mert a főtt tojás nem kel ki! a kocsmáros maga főszte mög a
tojást neki. Igy az úr viszszakapta az egész pénzt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


30. Kôbászeső.

Ėgy embörnek ojan felesége vôt, hogy magukat is elárulta; az embörnek
nagyon köllött vigyázni, hogy mit mongyon az aszszonnak, mer a felesége
másnak is elárulta.

Hát az embör ėcczör tanát ėgy nagy csomó pészt. Azon gondoskodott, hogy
mit tanájon el, hogy a felesége ha kibeszéli is, nė higygyék el! Az
embör kitanáta, hogy jó lösz, ha pár kôbászt öszszedarabol oszt a ház
véginé kiönti, hogy mos kôbászeső esik. Úgy is tött. Mikor lėöntötte a
kôbászos vizet a pallásrul, akkor monta mög a feleséginek, hogy ű pészt
tanát. A felesége mingyár elmönt bejelönteni, hogy az ű ura pészt tanát.
A kösségi előjáróság kérdöszte, hogy mikô tanáta a pészt? „Mikor a
kôbászeső esött!“ monta az aszszon. Akkor a kösségi előjáróság az
aszszont öszszeszitta, hogy bolondá akari űket tönni, elkergette: „Mit
gondolsz – monták neki – mikor esött kôbászeső? a még sosė esött! êmöny
innet még szépen vagy!“

Igy boldogult az embör, hogy az aszszon nem tutta elárulni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


31. Ha tė ütöd az én gazdámat…

Vôt két zsidó, a kire nagyon haragudott a bérösse, mer roszszul bánt
velük. Node! hát nem bírhatták a gazdájukat mögverni, mer bezárik űket.
A két kocsis tanálkozott ėgymással, panaszkottak ėgymásnak, kikérdöszték
ėgymástul, hogy mijen a tė gazdád? Monta, hogy nagyon roszul bán vele;
aszongya: „Az enyím is ojan, hanem verjük mög ėgymás gazdáját! mer ha
mindėgygyik a magájét veri mög, bezárnak bennünket; hanem tudod mit? maj
ha ėcczör mögyünk ėgymássâ szömköszt, sė tė nė térjé ki, sė én nem térök
ki, maj öszszeakasztunk, akkor csak jô verjé az én gazdám nyaka közé, én
mög maj a tė gazdád nyaka közé verök, akkô nem zárnak be bennünket“.

Ėcczör csakugyanis úgy is tötték: mikor möntek ėgymásra szömköszt, annál
büszkébben hajtott az ėgygyik is, a másik is és ėgygyik sė tért ki. A
két zsidó jis haragudott ėgymásra. Mikor öszszeakasztottak, akkor mingyá
az ėgygyik kocsis a másik kocsis zsidójának a nyaka közé vágott, amaz
pedig az ű gazdáját ütötte, aszonta: „Ha tė ütöd az én gazdámat, én is
ütöm a tė gazdádat“. Itt oszt jô êverték ėgymás gazdáját. Mikor látták,
hogy mos mán ölég lösz eszt nekik kiheverni, kitértek ėgymás elül. Mikor
elmönt az ėgygyik ėd darabon, aszonta a kocsisnak; „Ugy-ė, tė jobban
mögverted!“ „Jobban én, mer jobban a nyaka közé váktam“. „No, hát azér
jó borravalót adok“. A másik zsidó is aszongya: „Ugy-ė, tė jobban
mögverted!“ „Jobban én – aszongya a kocsis – mer jobban a nyaka közé
váktam, mög nagyobbakat!“ „No – aszongya – jó borravalót adok ezé“. Az
is jó borravalót adott a kocsissának.

Mikor a két kocsis tanákozik, akkor monták: „No, mos jô möktanítottuk
űket! még jó borravalót is kaptunk“.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


32. A szögén embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?

A szögén embörnek vôt ėgy ojan tehene, hogy mindég a szomszéd hírivel
köllött fölemelni. Utôvégre ráunt a szögén embör mindég a szomszédhon
járni segícségé – mer mán szégyölt is – így gondolta el magába, hogy maj
elvezeti a vágóhídhon, majd ott a mészároskutyák mögöszik! Ezalatt így
gondolta el magába: maj becsapom én a kösségi előljárókat is evel! Ki is
mönt az embör harmadnapra a vágóhídhon, akkô láti, hogy a teheninek még
a csontyábul sincsen. Itt oszt bemönt a szögén embör a kösségházáhon és
jelöntötte, hogy a mészároslegén vött tűle ėgy tehenet és nem akar
fizetni! Kérdözi a kösségi előljáróság, hogy hát hogy hîják aszt a
mészároslegínt? Aszongya az embör: „Én nem tudom, hogy hîják!“ „No, hát
ha nem tugygya, hogy hîják, hîja föl a kösségházáhon!“ Akkor mongya a
szögén embör: „Én mán híttam, de nem akar főgyünni, hanem gyűjenek ki a
vágóhídhon és nézzék mög!“ Mikô kimén az előjáróság, akkô láti, hogy ez
nem mészároslegén, csak nagy szölindök kutya. Itt oszt a kösségi
elöljáróság, hogy szégyönbe hajtotta a szögén embör, elítélték, kétszáz
botot kapott a szögén embör; még akkô botoltak.

A szögén embör mögijett a bottul, úgy gondolta, hogy elmén oszt elagygya
valamölik zsidónak. Hát el is mönt a zsidó bôtoshon, aszongya: „Téjis
úr! van énnéköm kétszáz mogyorófa páczám, eladom, nem vöszi mög?“ „De
mögvöszöm!“ Elatta forinté darabját, tíz forint foglalót is adott. Mikor
a szögén embört behítták, hogy ráverik a kétszáz botot, aszongya:
„Urajim! én elattam“. „Hát kinek atta?“ „Ennek mög ennek a bôtosnak“.
Fölhívatták a bôtost, kérdözik, hogy vött ė ettül az embörtül kétszáz
botot? „Igönis vöttem, attam mán neki tíz forint foglalót“. „No, hát
tessék neki a többit is kifizetni! akkor elkapi a kétszáz botot“.
Kifizette a többit is, akkor a zsidóra verték rá a botot. Itt a
szolgabíró is adott száz forintot, mert akkor _nevette el_ magát
_először, azelőtt soha sė nevetött_. Így atta el az emelgetős tehenet a
szögén embör háromszáz forinté.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?

Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt,
oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“
Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor
so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“.
Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a
kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.

Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az
embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász
hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem
embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz
mongya, hogy:

„_Hét esztendeje_, mikô _elátkozott_ engöm az anyám _szamárnak_, mos
lėtelt a hét esztendő, mos _viszszaváltoztam_ embörnek!“ „No, hát ha
lėtelt a hét esztendő, eregy! énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör
elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.

A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik,
elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt
neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara,
oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az
édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod
a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted
attam!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


34. A hamis vak.

Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör
látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör:
„Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is
lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán
elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm
mindönnap ėgy hétig tiszta _fekete csirkét_ vágná, mög vörös bort hozná,
hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“

Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt
mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna.
Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az
aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az
embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a
Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“

Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a
Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a
partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė
birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni,
az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun
ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Oktató példák.


35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.

Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az
aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak
vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje
vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte
szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot
szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az
erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a
hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira
mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske
nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.

Écczör âra mönt a királ, möglátta, asz kérdöszte tűle, hogy biri ű eszt
a kecskét, mikor a kecske maj csak olan nehéz, mint ű? Az aszszon asz
felelte: „Mikor a gyakorlat töszi a mestörségöt“. Ezön a királ nagyon
aggódott, hogy gyühet az ki, hogy a gyakorlat töszi a mestörségöt?!
Akkor a királ mindég âra mönt sétálni. Ėcczör lest vetött rá, akkor
látta, hogy viszi ki a kecskét, mikor mén a virágot szönni, mög mikor
ballagott haza. A királnak nagyon mögtecczött az aszszon, mind azelőtt,
de nem üsmert rá. Akkor az aszszont kérdöszgette, hogy hogy került ű az
erdőbe? hogyan hordi eszt a kecskét? Hogy elmesélte a királnak, hogy
űtet elhajtotta az ura, vôt neki ėgy csecsemője, kimönt az erdőbe, ott
sírdogált mindég. Mökhalt asztán a csecsemőm, akkor foktam eszt a
kecskét, azûta mindég szoptatom, azûta hordozom, azûta hozzá vagyok
szokva, nem is nehezebb, mint kis korába vôt“. A királ kérdöszte, hogy
mit dôgozott azûta? Ezalatt az üdő alatt mindön nap _koszorút kötött_ a
kis lánnak a _sírjára, mer_ az a csecsemő: _lán vôt_. Asztán bemutatta a
királnak a sok szép koszorút.

A királnak nagyon mögesött a szíve, röttön magával vitte a feleségit
haza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


36. A mánglis pincze és az imádság.

Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön
neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj
nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô _mögjelöntődött
álmába_, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon
fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy
mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni,
hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis
aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje
is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága
hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a
fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon
szomorkodott.

Ėcczör osztán odamönt ėgy _Öregkûdús_, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé
ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús!
hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj
atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg
kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy
fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No!
aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő
lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt
a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami
zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az
Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ
elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan
pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila.
De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű
vele möhessön, hogy a király mögengette.

Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis,
fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús
a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és
legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek,
imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy
zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége
lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg
koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a
kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig
a királ el is felejtközött örömibe.

Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám!
hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit
csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy
öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor
látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze,
többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az
Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


37. A sok puska.

Vôt ėgy nagyon gazdag embör, a kinek sok kincse vôt, anynyira féltötték,
hogy anynyi puskájuk vôt, hogy környeskörül a házba elig fért. Ėcczör
elmönt hozzájuk ėgy legénembör bérösnek, aszt kérdöszte: „Ugyan,
gazduram! minek maguknak az a sok puska?“ „Hát, fijam! azé van: mer
tugygyák, hogy nekünk sok pézünk van, hogy ide nė gyűjenek lopni.“ „Ó! –
aszongya a bérös – ettül könynyen êlophati, a ki akari“. „Nem lopi aszt
el, fijam!“ Erősítgette az öreg.

Ėcczör kért a legén háromnapi szabacságot. Mikor elmönt, a középső este
főkészült bėtyárruhába; a dėrėkára gyűszűt kötött, mellé két kést szúrt
és két pisztolt odagyugott. Aval oszt kileste, mikor a gazdájék lėültek
vacsorálni, akkor szépen benyitotta az ajtót, közéjük tartotta aszt a
rėzsdás pisztolt, a kibe még gojó sė vôt, asz monta nekik: „Agygyák
kentök elő a pézüket, halottam, hogy sok kincsük van!“ No, de ezök úgy
mög vôtak ijedve, hogy minynyájinak _kiesött a kanál a kezibül_,
aszongya: „Öreg! nė tagagygya ken, aszt a vén bėtyár êre-âra! mer itt
sok osztozás nincsen, hanem vagy pészt, vagy életöt vöszök el!“ Látta az
öreg, hogy erőssen fogi, aszongya: „Hát, kéröm! a pénzünk ebbe a szobába
nincsen, hanem maj kimögyök érte és behozom!“ „No, – aszongya – öreg,
előre!“. Az embör úgy gondolta, hogy maj a fijaji fővöszik a puskát oszt
maj agyonlüvik, észhön kapott, az ablakra odakijátott a bérös: „Tik mög
vigyázzatok odakin! ha valamölik mögmozdul, lüjétök körösztül agyon az
ablakon“. Ezök mögijettek, oda villantottak az ablakra, úgy látták,
többen vannak odakin, mind űk odaben, még az asztaltul sė mert ėgy sė
mögmozdulni. Elvitte a bérös a pészt.

Mikor a három nap lėtelt, a bérös hazagyütt, halylya, hogy minynyájan
nagyon szomorúk, kérdöszte: „Hát kentök mé ojan szomorúk és hun van az a
sok puska a falrul?“ Aszongya a gazda! „Hó’, fijam! nem vôtá ittbenn?
elvitték a sok pénzünket!“ „Hát hogy vihették el, mikor a fal körül tele
vôt puskával, kentök is ijen sokan vôtak!“ „Jaj! de azok még többen
vôtak odakin“. „Á! – aszongya – löhetetlen, úl löhet, hogy csak ėgy
vôt?“ „Nem ėgy vôt a, fijam! mer nagyon sokan vôtak“. „No, – aszongya –
én tudom, hogy ez nem vôt több ėgynél!“ De az öreg erősítötte, hogy
sokan vôtak. „No, én betanúsítom kentöknek, hogy ėgy embör vôt“. „Ha
betanúsítod, neköd is sok kincsöt adok!“ Akkor êmönt, főkészült abba a
ruhába, a kibe ott vôt és odavitte a sok pészt viszsza. „No, – aszongya
– lássák kentök, hogy csak én vôtam magam, viszszahoztam kentöknek a
pézüket!“ Még akkor sė akarta az öreg elhinni, aszonta: „Kétanynyijan
vôtak az ablakon“. „No! hát ha nem hiszik kentök, _nézzenek az ablakra_
minynyájan, _ugyananynyi embört látnak_ kentök“ Akkor monta az öreg,
hogy: „Nem vôt ölég eszünk“. A béröst oszt mögjutalmaszta, adott neki
anynyi pészt, hogy nem köllött neki béröskönni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


38. Az ėcczöri 2 koma.

Az ėgygyik koma így gondolta magába: „Ha nagyon szeretnél gazdag lönni,
maj becsaplak! No – aszongya a komájának – kend könynyen möggazdulhat,
ha akar! Van kennek ėgy tehene, agygya ken el és mönynyön ken föl
Budapestre, ott mög löhet gazdulni!“ Igy gondolta, hogy majd a tehén
árát elkőti. Az embör elatta a tehenit 200 forinté és csakugyan fölmönt
Budapestre.

Mikor möglátta Budapestön a házakat, elkeszdött bámulni, möglátta két
gróf az emeletrül: „Ez, muszaj, hogy idegön embör, még nem látott ijen
nagy házakat“, monta az ėgygyik a másikának. Az ėgygyik gróf lėkijátott:
„Ugy-ė, bácsi! mit keres?“ Aszongya: „Elgyüttem ide, aszonta a komám,
hogy itt mög löhet gazdulni!“ „Hîjuk föl eszt a szögén embört, maj
mögvicczölünk vele!“ mongya az ėgygyik gróf. Lėkűttek a grófok mingyá
ėgy inast, hogy hîja föl. Mikor főmönt a szögén embör, aszt kérdözik:
„Hogy akar maga itt möggazdulni?“ „Asz monta a komám, hogy agygyam el a
tehenemet, gyűjek föl ide, itt möggazdulhatok. Én osztán elattam a
tehenemet kétszáz forintér, főgyüttem ide Pesre az árával“. „No, –
aszongya az ėgygyik a másiknak – jó lösz eszt becsapni azé a kétszáz
forinté! No! – aszongya – szögén embör, tögye ken lė a kétszáz forintot
az asztalra, maj mink is mellé töszünk kétszáz forintot és ha kitanáli
kend, a mit kennek mondunk, akkor kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig
nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Itt oszt a szögén embör
lėtötte a kétszáz forintot. „No! – aszongya a gróf – ha kitanáli kend,
hogy hun a világ közepe, akkor a kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig
ki nem tanáli, akkor a mijenk lösz“. Aval a szögén embör kiugrott a ház
közepire és ott mögdoboktati a lábával a fődet, aszongya: „Itt van,
urajim! ha nem hiszik, hát mérjék föl!“ Itt a két gróf nem tudott êre
sömmit sė szólni, mer mindönütt ott van a világ közepe és ott
legmagossabb az ég fölötte, a szögén emböré lött a négyszáz forint. „No
– aszongya – szögén embör! maj mondunk másikat, hanem töd lė a négyszáz
forintot, majd annak is mellé töszünk négyszázat, ha kitanáli kend, hogy
hun legméjeb a Tisza? akkor kendé lösz a nyôczszáz forint, ha nem tanáli
kend ki, akkor a mijenk lösz“. Aszongya a szögén embör: „Ott legméjebb a
Tisza, a hun én belehajítok ėgy küvet, ha nem hiszik, mérjék mög“. Itt a
két gróf nem tudott sėmmit sė szólani, űk azé a nyôczszáz forinté nem
mércsikélik a Tiszát, a szögén emböré lött a nyôczszáz forint. Most
aszongya a szögén embör: „Most én lėtöszöm a nyôczszáz forintot, maguk
is tögyenek nyôczszázat, ha kitanálik a mit én mondok, akkor a maguké
lösz az ezörhatszáz forint, ha nem tanálik ki, akkor az enyim lösz“.

Mikor a két gróf lėtötte a pészt, aszongya a szögén embör: „Mongyák mög
neköm, hogy hîják az én komámat, a ki Pestre kűdött möggazdulni?“ De mán
a szögén embör mögfokta a pészt. Aszongya a két gróf: „Hát mink aszt nem
tugygyuk, hogy hîják kennek a komáját“. „Hát hogy tunnák – aszongya a
szögén embör – mikor én sė tudom“. Itt oszt elvitte a szögén embör az
ezörhatszáz forintot, így oszt möggazdult, elmönt a komájáhon, elmonta
neki, hogy möggazdult Budapestön, mutatta a pézit is.

Akkor a komájának is vôt ėgy kis péze, ű is fővitte Budapestre, csakhogy
neki a péze is elfogyott, mellé még jól el is verték oszt örökös haragos
lött a két komábul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


39. A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele.

Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús
kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az
aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé
kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az
aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak
czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az
öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte
mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik
szárazab vôt.

Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a
katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, bemönt a szélső házba, a
hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve,
panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte
a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy
néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön
mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon
éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött.
De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt
oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a
neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az
aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a
katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija
möghalt.

Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán
adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte
be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a
hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget
tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a
hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


40. Isten verése.

Ėgy embörnek a fija mikor hazagyütt Amerikábul, az apját mög az anynyát
nem tanálta otthun, csak ėgy kis lán testvérjit. A kis lán nem ismerte
mög, hogy az ű bátytya. Aszonta a lánnak: süssön szalonnát mög tojást!
adott neki ėgy pár koronát. Aval osztán, mikor a legén mögebédölt,
kimönt az istállóba alunni. Az alatt az üdő alatt, még ű alutt,
hazagyütt az apja mög az anynya, a lán pedig kiszalatt elébük az
udvarra, dicseködött nekik, hogy: „Itt van ėgy embör, adott neköm is két
koronát, a mé sütöttem neki rátottát, nagyon sok péze van neki!“ Itt
oszt az aszszon âra kénszerítötte az urát, hogy: „Üssük agyon a pézijé!“
Az embör nem akarta, de az aszszon csak aszt hajtogatta: hogy üssük
agyon a pézijé!

Anynyira beszélt az urának, hogy az ura aszonta: „Nem bánom! hanem előbb
eregy el, hozzál ėgy fél liter pálinkát!“ Az aszszon elmönt, a kocsmába
is vôt ėgy fijú, a ki Amerikábul gyütt az ű fijukkal haza. Mikor
möglátta az aszszont, aszongya: „No, viszi ken a pálinkát az új
vendégnek? örűnek ugy-ė, hogy hazagyütt a fijuk Amerikábul!“ Akkor az
aszszon nem várta, hogy kimérjék a fél liter pálinkát, csak lelketlen
szalatt haza. Mikor beért a kiskapun, kijabálta az urának: „Jaj! nė
báncsa ken, mer az a mi fijunk!“ Itt oszt az embör mán akkorra
agyonütötte a fiját. Akkor röttön mögfordût és az aszszon fejit kétfelé
vákta, bejelöntötte magát: mos csinájjanak vele a mit akarnak, nem
bánynya, ha fölakasztik is. De az embörnek nem lött sėmmi büntetése sė,
mer az embör nem vôt hibás, az aszszon monta, hogy üssük agyon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


41. A kit az apja rosszra tanított.

Vôt ėgy embör, a ki a fiját sosė intötte, hanem a rosz cseleködetre
tanította. Anynyira elroszszult a gyerök, hogy mán mikô erősödött,
bujdosójé köllött neki lönni. Itt oszt a gyerök az erdőbe tanyázott
mindég, mer faluba, városba nem möhetött sosė, mer a röndőrök, csöndérök
nagyon mögverték. Az erdőbe osztán fagyükerekkel mög nádböngével (= töve
a nádnak) élt. Ėcczör az erdőbe mönt a fijatal embörnek az apja fájé és
ű möglátta, hogy az erdőszélin a fát szödögeti, mögüsmerte, de az apja
űtet nem üsmerte mög, mer mán akkô nagyon mögszőrösödött, nem
borotválkozott. Aszongya néki: „Ugyan, bácsikám! gyűjön ki hônap is,
hozzon ken kinyeret, mer mán régön nem öttem, inkáb szödök érte jórakás
szárazfát!“

Az embör csakugyan is kimönt másnap, a fijatal embör az erdőszélin
várta, de fát nem szödött. Mikor odaköszön az öreg embör: „Jó napot,
édös fijam!“ Aszongya a fijatal embör: „Agygyon Isten kennek is, öreg
bácsi! No – aszongya – hozott kend-ė kinyeret?“ Aszt kérdöszte legelsőb
is. Aszongya: „Hosztam“. „No, ha hozott kend, gyé kend be âra az erdőbe,
ott van az a rakásfa, a kit szöttem, ottan majd bekötheti ken!“ Mikor
anynyira bemöntek, hogy mos má nem láthatta sėnki, aszongya neki: „Hát,
öreg! fogja ken mög eszt a vékon fát és húzza kê lė a fődre!“ Az öreg
lėhûszta, a fija asz kérdöszte: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“.
„Most emerrül próbálja ken, a másik ôdalára hajlítani!“ Az öreg âra jis
hajlította, âra jis hajlott; mögén kérdözi a fijú: „Hajlik-ė?“ Aszongya
az öreg: „Hajlik“. „No, fogja ken mög eszt a vastagot, hát e hajlik-ė,
húzza ken!“ Aszongya az öreg: „Hasztalan húzom! mer e mán öreg, nem
hajlik“. „Hát, tugygya ken, hogy ha öreg a fa, nem hajlik? Üsmer kend-ė
engömet?“ „Nem üsmerlek“, mongya az öreg. „Én vagyok a ken fija, a kit
kend a roszra tanított, nem hajlított kend, akkor még hajûttam vôna.
Kennek köszönhetöm, hogy mos ijen vagyok, hanem mos mögnyúzom kendet
eleventen!“ Akor odakötötte a fáhon aval a kötéllel, a kivel az öreg
mönt fájé, oszt mögnyúszta, akkor êmönt az (bíró) urakhon, bejelöntötte
magát, mos mán tögyenek vele, a mit akarnak. Kérdöszték az urak, hogy:
„Mijé nyúszta mög eleventen az apját?“ Aszonta, hogy ű nem lött vôna
ijen, ha az apja roszra nem tanította vôna, mos mán nem fog rosz lönni,
nem fogi sėnkijét sė bántani, még ha az úcczán tanáli is, viszszaagygya.
Az urak aszonták, ha az apja nem tanította vôna roszra, űtet sė nyúszta
vôna mög; akkor az embört szabadlábra eresztötték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


42. A vájú.

Vôt ėgy embör, az apja mán üdőses vôt, nem szerette, hogy az apja az
asztalná övött vele, mer nem tudott mán úgy önni, mint ű; hanem úgy
övött, mint a gyerök. Itt osztán az embör úgy gondolta el, hogy hát
csinál az apjának vájút. Hozzá fogott vájút csinálni.

Möglátta a gyeröke, hogy csinál az apja vájút; asz kérdözi az apjátul:
„Mit akar ken ebbül csináni? édösapám!“ „Ebbül csinálok – mongya az apja
– öregapátoknak vájút, mer mán nagyon öreg, nė az asztalná ögyön, hanem
ebbül a vájúbul!“ Akkor monta a gyermök: „Ugy-ė? édösapám! ha ken
mögörekszik, én is kennek ijet csinálok, hogy ken is abbul ögyön!“

Az embör mingyá öszszedarabolta a fát, nem csinálta, mer eszibe jutott,
hogy űs lösz öreg embör.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hiedelmek.


43. A lélek kis, fehér egér alakban.

Vôt két katona. Ennekelőtte, hogy nagyon sokájig szôgálták a császárt,
szerettek vôna hazamönni szabacscságra, de nem ojan könynyen möntek
haza, mint mostan, mer még akkô vonat nem vôt, de azé nem bánták mán, ha
gyalog mönnek is, csak hazamöhessenek látójúl. No, de ez a két katona
nem ėgy falubéli vôt, csak szomszéd kösségbe valók vôtak. Mikor möntek
haza, ėgy erdőn köllött hazamönni. Mikor möntek az erdőbe, aszongyák
ėgymásnak: „No, ha gyüvünk viszsza, majd itt, ennél a fánál mögvárjuk
ėgymást!“ Evel oszt möntek űk. Mikor odaértek, hogy most mán az
ėgygyiknek az ėgygyik, másiknak a másik faluba köl mönni a falujába,
aval kezet foktak ėgymással oszt elindultak. Hazaértek, mind a kettőt
nagy örömmel fokták a szüleji, mer régön nem vôtak otthun. Otthun osztán
hamâ teltek a szabacscságos napok, hamarabb, mint katonájékná. Itt oszt
köllött viszszamönni, elbúcsúsztak ėgyik is, másik is a szülejitül;
mönnek viszsza. Mikor odaértek az erdőbe, mögén öszszetanákosztak
ėgymással, el is fárattak, lėfeküttek oszt elaluttak. Mikor az ėgygyik
fölébrett, látytya: hogy a másiknak a szájába beszalatt ėgy kis, fehér
egér, itt mongya magába: „No, mögáj! maj kileslek én“. A hogy ott lesi,
hát csakugyan kigyütt a szájábul a kis, fehér egér, addig hőlészte (=
êre, âra kergette), még mög nem fokta. De hát nem bírta eleventen
mögfogni, a mint ráütött, mingyá mögdöglött.

Itt osztán ráúnt ottan, mer nem birt alunni, kőtötte a komáját (így
mondja a katona katonabarátjának) hotyhát kejjön fő, mer maj êkésnek! de
biz ottan nem kelt föl a komája, mer az a _kis egér a lelke vôt_. Aval
mönt a katona nagyijetten viszsza az ezregyihön, mingyá jelönti a
kapitánynak: hogy járt a másik katonával? a kivel elmönt szabacscságra!
A kapitány nem is akarta eszt elhinni, hanem azér kocsira ültek ėgy
orvossal mögvizitálni, hogy nem-ė a pézijé ütötte agyon? mer möglácczik
rajta. Mikor az orvos mögvizsgálta a katonát, látta, hogy nem vôt neki
sėmmi ütése sėhun sė, a kis fehér egér pedig akkor is ott vôt a katona
mellett.

Igy oszt eszt a katonát eltemették, sėmmi büntetést sė kapott az a másik
katona. Akkor oszt elhitték, hogy ez bizonyossan a katonának a lelke vôt
ez a kis fehér egér.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


44. A beszélő koponya.

Vôt két, büszke vőféj, odajártak hívogatni, hát a mönetközben a temetőn
köllött nekik körösztülmönni, ott tanátak ėgy halottnak a
_fejekoponyáját_ az árokba, az ėgygyik kényösségbű mögrukta, asz monta
neki: „Gyere el hozzánk hônap a lakodalomba!“ _A fejkoponya
viszszaszólt:_ „No, – aszongya – maj elmögyök hônap tizėnkét órakor,
várhattok, maj ott löszök!“ Itt a két vőfény nagyon mögijett, elig
tuttak hazamönni. Azután pedig mikor hazaértek, röttön êmesélték, hogy
jártak. Asz monták az üdősseb embörök: „Itt nincs mit tönni, el köl
hínni a papot, hogy mongya rájuk az áldást!“ Mikor a pap ráatta a két
legénre, asz hatta a két legénnek: „Ha talán elgyün az a bizonyos, úgy
fogagygyátok, mind a legelső vendégöt, tányért, kanált készíjetök neki,
bort és ėgy boros poharat és ėgy külömös asztalhon ültessétök és
valahányszor isztok, mindég asz mongyátok: igyuk mög _Szenjános
poharát!_“ És csakugyan is másnap, mikor ált a lakodalom, délbe tizėnkét
órakor mögjelönt a bizonyos fejkoponya és csakugyan is úgy fogatták, a
hogy a pap hatta. Mikor osztán odaérközött, szépen beköszöntötték, mind
az első vendégöt, mihánt inni akartak, a _Szenjános poharát köszöntötték
rá_. Itt oszt a többi vendégök nem látták aszt a bizonyost, csak aszt
látták, hogy a _pohárbul_ a _bor fogy_ és a _tányérbul a leves_. Mikor a
lakodalom elmúlt elköszönt tüllük az a bizonyos fejkoponya, asz monta
nekik: „Én mögjelöntem a tė hívástokra, hanem _tik is ott lögyetök
énnálam vendégségbe!_“

A két legén ezön mögén nagyon mögijett, mögén elmöntek a paphon. Aszonta
a pap: „Hônap mönynyetök a vendégségbe, mer űs elgyütt ėgy hívásra!“ Asz
monták a legényök: félnek a vendékségbe mönni. Asz hatta nekik a pap:
„Nincs mit tönni, el köl mönni, maj én is kimék prosekczijóval veletök!“
Itt oszt másnap kimöntek écczaka a két legén és a pap prosekczijóval.
Mikor kimöntek a temetőbe, itt is mingyá a Szenjános poharát itták mög.
Mikor bemöntek a temetőbe, akkor látik, hogy ottvan két sír mögásva
készen. Akkor így szólott ki ėgy valaki, de csak a két legén látta, a
pap nem látta, csak a hangot halotta: „Szöröncsések vattok, hogy
prosekczijóvâ gyüttetök ki mög a _Szenjános áldását_ köszöntöttétök rám
a lakodalomba jis legelsőb mög a temetőbe jis. Mos mán elmöhettök haza,
csakhogy máskor nė bojgassátok a halottat fekvőhejibe!“

Az ėgygyik legén mökhalt harmanapra, a másik ėgy hétre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


45. Kriptályrablás.

Vôt ėgy temetőcsősz, a ki mindég _hôtembörrel hízlalta_ a disznókat, mer
szögén sorba vôt. Vôt ėgy kiráj is, a kinek ėgyetlenėgy lánya vôt, ennek
nagyon sok kincse vôt, de eszt a kincsöt sėnki sė tutta a kocsison
kívül. Ėcczör oszt a királán nagybeteg lött, a kocsis mindég leste, hogy
hun tartya a királán aszt a sok kincsöt? ėcczör möglátta, hogy a feje
alatt van ėgy könyvbe, a hogy fekszik az ágyba. A királán hamardossan
möghalt. A kocsis látta, hogy aszt a könyvet a feje alá tötték, de aszt
nem tutta, hogy a pészt kivötték-ė, vagy nem? Mikor eltemették ėgy
kriptájba, a kocsis keresött ėgy másik társat, a kivel kimöntek a
temetőbe, hogy maj bemönnek a kriptájba és kivöszik a királlán feje alul
a könyvet, a kibe sok péz van. Mikor ketten fölemelték a kriptáj
ajtaját, a másik nem bírta mögtartani, még a társa bebújik, űk mos mán
azon gondoskottak, hogy kit hîjanak társat, a ki segít nekik? Eltanáták,
hogy jó lösz az öreg temetőcsősz, hîjuk el asztat. El is szalatt az
ėgyik, elhítta, de nem monta, hogy hová, csak hogy gyűjön el ėgy kicsit.
Mikor odaért a temetőcsősz, aszongyák: „Tugygya kend-ė, hogy mit
akarunk? Aszt akarjuk, hogy a királlánnak, a ki most möghalt, nagyon sok
péz van a könyvibe, aszt majd kivögyük!“ Monták neki, hogy mönynyön be
és vögye ki a feje alul, akkor ű is ėgy részt kap a pézbül. Az öreg
osztán rágondolta magát, bemönt.

A mint az öreg bemönt, êkeszdött villámlani, möndörögni, ez a kettő
mögijett, êszalajtotta a kriptáj ajtaját. Az ėgyik úgy mögijett, hogy
mingyá möghalt, a másik pedig tizėnnégy napig ész nélkül vôt. Tizėnnégy
napra, mikor magáhon gyütt, elmonta a papnak hogy jártak, hogy a
temetőcsősz még most is ott van. Elmöntek mögnézni az öregöt, hogy él-ė,
vagy hal? Mán akkor az öreg a koporsó tetejin ült, mert nagy víz fojt be
a kriptájba, a könyv a kezibe vôt, úgy osztán kivitték. Akkor kérdöszték
az öregöt, hogy mivel élt, még bent vôt? Aszonta az öreg, ėgy _viaszszál
gyėrtyát_ vitt be és azon a gyėrtyán táplálta magát ezön a tizėnnégy
napon. Az öreg temetőcsősznek attak asztán a pézbül, de a kettő nem
kapott, mer möghalt, nem vötték sėmmi hasznát a péznek, az öreg sė
étette hôtembörrel a disznókat többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


46. A visszafelé sült puska.

Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon
istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és
mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű
a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép
kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a
pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én
kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még
ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt
haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan
is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta
neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“

Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven
lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor
rálűtt, a gojó az ű két _szömit lűtte ki_. Itt osztán mögijett az embör,
hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem
möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert
mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék
haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög
neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A
felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a
felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű
lött, mögnyerte a két szöme világát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


47. A rázanérus.

Vôt Zėntán ėgy aszszon, újhitű lött: rázanérus, lėszötte a falrul a
szentöket, fűtött, oszt hánta be a kemönczébe űket, aszonta:
„Szentpétör, Szentpál! öleget vôtatok mán a falon, lögyetök mán a
kemönczébe jis!“ Itt osztán _kidurrant_ a kemönczébül két darab üveg,
igenyöst az aszszon _szöminek_, mingyá mögvakût az aszszon mind a két
szömire.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


48. A háládatlan gyermek és a béka.

Vôt ėgy pogán embör, a ki a feleségivel nagyon pogán vôt az édösapjáhon.
A szögén apjuk viláktalan vôt, mindön ételnél, italnál mökcsalták: mikor
valami jót sütöttek vagy fősztek, mindég mökcsalták, nem attak neki
belüle. Ėcczör száraztésztát fősztek oszt nem vitték be, csak a levest.
Akkor az öreg mögéröszte a szagát, kérdöszte a fijátul mög a mönyitül:
„Mit fősztetök? mert úgy érzöm a szagát, mintha fősztetök vôna mást is!“
Aszongya neki a fija mög a mönye: „Ejnye, de jó órra van kennek! mindönt
mögéröz ken, még a mi nincs is“.

A szögén öreg êhalgatott, mer nagyon ráripakottak, nem mert szólni.
Mikor oda be a mönyecske eltakarította az asztalt, akkor kimöntek, hogy
maj jôlaknak száraztésztával, hogy maj kint öszik mög az urával, hogy a
szögén öreg nė tugygya. Mikor kimén a mönyecske, akkor láti, hogy ėgy
nagy _béka_ van a kastroj tetejin, ű nem merte lėvönni, szólt az urának,
hogy vögye lė, mer ű nem meri. Mikor az ura mögláti, mingyá odamönt,
hogy maj ű lėüti. Neki ugrott a béka, _kimarta_ mind a két _szömit_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Találgatós mesék.


49. Emberek átmenetele a vízen.

Vôt ėgy embör mög két gyerök, a hároman vôtak száz kiló, de a csámasz
nem bir többet ötven kilóná; a két gyerök is ötven kiló vôt, az embör is
ötven kiló vôt; mongya, hogy möntek át ezök a Tiszán? (Először átmönt a
két gyerök, az ėgyik viszszahozta a csámaszt, a gyerök ide át maratt,
átmönt az öreg. Akkô viszszagyütt a gyerök, a ki oda vôt, asztán beleült
a csámaszba emez a gyerök is, úgy möntek át.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


50. Állatok átmenetele a vízen.

Hogy ha vôna ėgy farkas, mög ėgy kecske mög ėgy fejkáposzta, hogy vinné
át a Tiszán, hogy a farkas mög nė ögye a kecskét, a kecske mög a
káposztát? (Először átvinném a kecskét, asztán átvinném a káposztát,
akkor a kecskét viszszahoznám, akkor átvinném a farkast, legutoljára
átvinném a kecskét.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


51. Rabszabadító.

Vôt ėgy fijú, az apja mög az anynya – mikor a gyermök kicsi vôt –
rabságba esött. Mikor a gyermök főnyőtt, akkor szerette vôna, hogy az
apja mög az anynya szabad lött vôna vele ėgygyütt. Elmönt ű az urakhon,
hogy az apját, anynyát ereszszék szabadra! Asz monták az urak, hogy
szabagyára eresztik, ha ojan példát mond, hogy űk ki nem birik tanáni.
Akkor a gyerök elmönt haza és gondoskodott, hogy mit tugygyon föladni,
hogy kiszabadujjon az apja mög az anynya? Akkor a gyerök először
möglátott ėgy nagyon hasas tehenet, a ki pár nap mulva mögellik.
Kihasitotta a hasát, kivötte belüle a bornyút oszt a bornyút lėvákta,
mögfőszte paprikásnak és fölmönt a fára, a fának a tetejibe, ott ötte
mög a bornyúpaprikást. A feje fölé fődet rakott, telerakta a kalapját
főddel, a zsebibe pészt tött, mer valami kevés pészt is köllött fizetni,
úgy ötte mög a paprikást. A gyerök ėgy idő várt viszszamönt, akkor atta
föl az uraknak:

  „Öttem főtet,
  Nem világralöttet,
  Főd alatt, fa tetejibe.
  Apám, anyám zsebömbe,
  Mögyök lelköt váltani“.

Ezön az urak soká töprénköttek, nem tutták mögfejteni, így osztán
mögszabadult a gyeröknek az édösapja mög az édösanynya, akkor oszt a
gyerök mögfejtötte az uraknak, (vagyis elmondta: mint bánt a hasas
tehénnel, hogyan ette meg a paprikást és hogy a szülei megváltására
szükséges pénz a zsebében van).



A jegyzetekben idézett művek jelelése.

A többször idézett műveket a szerző, vagy a gyüjtő, illetőleg a
szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének
_dült betűkkel_ szedett részével idézem; ha a gyüjtő vagy a szerző
különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a később
kiadású művei elnevezésének kezdőbetűit is _dült betűkkel_ jelelem.


_Aarne_ Antti jeleléssel a F. F. Communications No. 5-ben Hamina 1911.
megjelent _Finnische Märchenvarianten Verzeichnis_ művét idézem.

_Abafi_ L.: _Figyelője_. Irodalomtörténeti közlöny, Budapest 1876–

_Dähnhardt_ Oskar: Natursagen 1907– Leipzig und Berlin.

_Dähnhardt_ O.: _Schwänke_ aus aller Welt 1908. Leipzig und Berlin.

_Erdélyi_ J.: Népdalok és mondák, Pesten 1846–

_Ethnographia_, Budapest 1889–

_1001 éj_. Die Erzählungen aus den Tausendeinnachten, Felix Paul Greve
erschienen im Insel-Verlag zu Leipzig MDCCCCVII.

_F. F. C_ommunications Helsinski 1911. Hamina 1911–

_Gaal_ Gy.: Magyar népmese-gyüjteménye, Pesten 1857–

_Gonzenbach_ L.: Sicilianische Märchen, Leipzig 1870.

_Grimm_: Kinder und Hausmärchen, Berlin 1822.

_Hahn_: Grichische und albanische Märchen, Leipzig 1864.

_Ipolyi kézirat_-ban levő gyüjteménye.

_Istvánffy_ Gy.: Palóczmesék a fonóból, Liptó-Szt.-Miklós 1890.

_Jahn_ U.: Volksmärchen aus Pommern und Rügen, 1891. Norden und Leipzig.

_Jókai_ M.: A magyar nép élcze, népszerű kiadás, 72–73. szám, Budapest
1911.

_Katona_ L.: Irodalmi tanulmányai, Budapest 1912.

_Kálmány_ L.: _K_oszorúk az Alföld vadvirágaiból, Aradon 1877–

_Kálmány_ L.: _Sz_eged népe, Aradon 1881–

_Kálmány_ L.: _Világunk_ alakulásai, Szegeden 1893.

_Kisfaludy_-Társaság: Magyar népköltési gyüjtemény, Pest 1872 –

_Köhler_ R.: Kleinere Schriften, Weimar 1898.

_Majláth_ J. gr.: Magyar regék, mondák és népmesék, Pest 1864.

_Merényi_ L.: _E_redeti népmesék, Pest 1861.

_Merényi_ L.: _S_ajóvölgyi eredeti népmesék, Pest 1862.

_Merényi_ L.: _D_unamelléki eredeti népmesék, Pest MDCCCLXIII.

_Munkácsi_ B.: _Vogul_ népköltési gyüjtemény, Budapest 1892 –

_Papp_ Gy.: Palócz népköltemények, Sárospatak 1865.

_Róna–Sklarek:_ Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1909.

_Sklarek_ E.: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1901.

_Strausz_ A.: Bolgár néphit, Budapest 1897.

_Tóth_ B.: A magyar anekdotakincs, Budapest 1901.

Ha a gyüjtemény nincsen megnevezve, csak a kötet száma van idézve, akkor
a _Hagyományok_-gyüjtemény értendő alatta. A római számjegyek a kötetek
számát jelelik, a füzetek arabszámmal vannak idézve. Rövidítve említem
még:


f. = füzet,

– = folytatólag,

j. = jegyzet,

k. = kötet,

l. = lap,

m. = mese,

sz. = szám,

U. O. = ugyanott.

A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a
drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely
ha nem a nyelvjárás nyelvén van, az enyém.



Jegyzetek.

=1. Jufijankó.= Változatairól _Kisfaludy_ XIII. k. 1. számú jegyzetében
van szó. A finn _Aarne_-nál látjuk először nyomtatványban a
megkülönböztetést a később sárkányokkal viaskodó hőshöz
_útitársul-szegődő_ erősekről szóló és az ezeket nélkülöző
kisasszonyokat-szabadító mesék közt, megjelelve: 301 _B_ és 301 _A_-val.
Katona I. k. 230. l. erre igyet nem vetett, pedig a magyar mesékben
nemcsak hogy az útitársul-szegődő erősek szerepelnek gyakran, de ha
meséinkben előforduló hős kalandozásait tekintjük, azt látjuk, hogy úgy
az _állatfiak_, – minő mesénk hőse is, – mint egyéb mesénkben előjövő
_királyfiak_ legtöbbje – noha csak világpróbálásról van szó, mégis –
vitézkedni, illetőleg az utóbb említettek vitézséget tanulni mennek s
így már ebből a szempontból tekintve is kiemelhetők. A vitézkedés,
hősieskedés, hogy csak a mondáink viadalra-menő hőseit említsem, eléggé
ismeretes a magyar hagyományokban: virtus. Az útitársakkal-rendelkező
hős előbb hősködött: csapkodta a földhöz a későbben hozzászegődött
erőseket, fa közé ékelte a hosszú szakállú szakállát és a kisasszonyok
szabadítása rendesen csak ezután jön. Az e nemű mesék legtöbbjében csak
mikor a sárkány lakásához ér a hős, és előbb, mikor már a sárkányok
atyját: a hosszú szakállút legyőzte, csak azután hall az elrablott
nőkről és ekkor válik némileg szabadítóvá, mert valójában itt is
hősködő: a sárkányokat itt is vagdossa le a földbe s legyőzi, mint a
fentebb említett erőseket. Szóval az e nemű mesék hőseit, mint
vitézkedőt, győztest látjuk az egész mesén keresztül, ilyen a lenthagyó,
ármánykodó, hozzászegődött erősekkel is szemben. Ezért mondjuk, hogy meg
kellett volna Katonának is különböztetni, legalább is csillaggal jelelni
az e féle meséket. A mi _Istvánffy_ Babszem Jankó-ját (11. lap) illeti,
hogy elüt a mondottaktól, nem jöhet tekintetbe, mert más mesével
összeszőtt keverék: _Kálmány_ (Sz. II. k. 115. l.) Tehén fijú, szép,
vitéz Jankója igaz, hogy csak egyet szabadít meg: leányt, de szinte
végig győztes és hősködő: hősködni megy, nem Tündér Ilonát
megszabadítani.

A _sorsváltozást jelző mutatót_ a _Gyűrű és keszkenő_ román balladában
találtuk meg: _Abafi_: Figyelő 1876. év. 30. l.; a magyar _Kádár Kata_
balladában: _Kisfaludy_ XII. k. 417. l. 1–2. jegyzetben elősoroltakban
csak az egyik fél ad, – mint alább a 3. sz. mesében is, – de ott sem
mindegyik lejegyzésben a férfinak sorsváltozást jelző kendőt.

_A fentszálló szárnyasok lábán-forgó kastélyról_ és a _bűvös veszszőről_
lásd I. köt. 1. sz. jegyzetét, alább a 3., 7., 14. sz. mesét.

A hőst az _alvilágból felhozó állatokról Kisfaludy_ XIII. k. 7. sz.
jegyzetében szólottunk.

=2. Miklós és Örzse.= _Kifaludy_ X. k. 48. l. _A herczegfiú és a medvék,
farkasok, rókák királya_ a telyjes magyar változata. U. O. a IX. k. 101.
lapjának a _Vörös vitéz_-ében már hiányzik _Hahn_ m. tipusának _a)_
pontja, melynek a most közlött 2. sz. mesénk telyjesebb alakjának
látszik. Feltünő találkozója van mesénknek az _osztják: Hűtlen
nővérrel_, _Munkácsi: Vogul_ II. k. 2. f. 0254. l. megérdemli az
egybevetést. Hasonló _Ipolyi kéziratos_ gyüjteményének ugyanezen tipusú
467. sz. meséje is, melyben szinte _csontot_ tesz az ágyba a húga; mi
megvan a más mesetipusú 491. számú _kéziratos_ gyüjteményében is
Ipolyinak, hol kis lánnyá változott csúf Vénasszony teszi az ágyba
mielőtt kértére a mesehős beleugrik. Külföldi változatait lásd _Köhler_
I. k. 304. l. _Aarne_ 315. jegyzetében.

A _Sárkányölő hős_ változatai _Kisfaludy_ XIII. k. 8. sz. jegyzetében
vannak felemlítve, hol a 2., 7., 56. sz. mesénkben előforduló, a _hős
bolyongásai_ közepén szerzett 3 kutyáról is szó van.

Ugyancsak a _Kisfaludy_ XIII. k. van szó _Donát_ meséje jegyzetében az
_elpusztítani akaró küldözgetésről_ és a _szánó ajándékokról_.

A _testvérek együttélését_ nem veszi mesénk vérfertőzésnek, nem kell
nekik vezekelni, erről máshol fogunk szólani.

A _hétszer megesküdtetés_ a gyermekeknél van ma Szegeden szokásban. Ha
valami titkosat mond el a gyermek barátjának, a titok tartására 7-szer
megesküdteti, ki azután hallgat is róla, míg másik pajtásával nem
találkozik.

A _kardról_ I. kötetünk 1. sz. m. jegyzetében van szó és alább a 4. sz.
mese jegyzetében.

Mesénkben különös vonás, hogy a hűtlen testvért a mesehős első
alkalomkor, mikor a basával egyetértve életére tör, nem földeli el, így
tesz a változataiban is, melyekhez hozzáadhatjuk _Ipolyi kéziratos_
gyüjteményének ugyanilyen tipusú 366. sz. meséjét, melyben az állatok –
miután testvére nem engedné meg, hogy szétszaggassák, mint az állatok
mondják – másképpen járnak a hűtlen testvér élete végére a mesehős tudta
nélkül. Ezt a nagylelkű megbocsájtást, ha közleni fogjuk az idevágó
meséket, lesz alkalmunk megjegyezni, csak azt akarjuk itt felemlíteni,
hogy találunk ellentétes vonású meséket is mesegyüjteményeinkben; így
_Katona_: I. k. 249. l. – az Igazság – melyről már Katona is
megjegyezte: hogy Musäus-féle stílű – írígy bátyjait kutyákkal falatja
fel a 30. sz. változatban; nem kegyelmez a 33. mesében sem, nem különb a
_Kisfaludy_: IX. k. 64. sz. meséje sem, még kínozza is, de ennek
lelőhelyéről az Előszó XVIII. lapján felemlíti Berze, a mesegyüjtő, hogy
oda első Lipót tótokat hozatott. Az itt említettekről kötetünk 22. sz.
meséje jegyzetében a hollóról szólva, látjuk, hogy ezek a holló
szempontjából is _kifogásosak_.

=3. Pingált szobák.= Mesénkben a művészet egyik ágával kell versenyre
kelni. A _Sárkánytölő_ mesékhez tartozik, de a hős, hogy elátkozottakat
szabadított meg vitézségével, csak hőstette végeztével tudja meg. A
_nem-emberré átkozottakról_ _Kisfaludy_: XIII. k. 39. sz. jegyzetében
szólottunk; lásd kötetünk 3., 4., 5. sz. meséit s változatait.
_Gonzenbach_ a 74. sz. j. közöl egy sváb mesét, melyben szinte _Öreg_
szerzi meg a hősnek a királyleány kezét.

A _hozzáférhetetlen kört_ megtaláljuk _Kálmány_: Sz. I. 136., Sz. II. k.
102. l. 4. sz., alább a 7. sz. mesében, l. kötetünk 12. sz. m., de már a
_Luczaszéke_-féle körről felteszi a hiedelem, hogy behatolhat rajta a
boszorkány, _Kálmány_: Sz. II. k. 221. lap. _Aarne_ a 810, 812. sz.
jegyzetében sorolja fel a finn adatokat. _Sorsváltozást_ jelző mutatót
csak az egyik fél ad, mint Kádár Kata balladánkban, lásd az 1. sz.
jegyzetet. Érdekes, hogy a mesében az elmondó gyermekkorában már
észrevették a fák némulását és muzsikálását. _Muzsikálófáról_ tud 14.
sz. mesénk és változata is; _Gonzenbach_: 207. l.; _Köhler_: I. k. 59.
lapján emlékezik meg róla.

=4. Állatsógorok.= Gyüjteményeink eddig a _Kisfaludy_: IX. k. 127. l. A
Szélördög, 274. l. Királyfi Jankó, a X. k. 333. l. A holló, medve és hal
sógora változatait mutatták be, külföldi változatairól _Róna–Sklarek_
emlékezett meg a 293. l. –, _Aarne_ az 552. sz. jegyzetében. A mienk
_Hahn_ 22. m. tipusának magyar alakja, melyben – miként Hahn II. k. 224.
lapján a _görög_ változatokról megjegyzi – a mesetípus _d) pontja_ nincs
meg; ugyanezt elmondhatjuk az alább közlött 54. sz. változatról; nem így
kell azonban szólanunk a ponyván megjelent (Rózsa K. kiadásában 1888) Az
atya sírjá-ról és a Gólya kalifá-ról (1898.), mindkét fordításban
teljesítve van Hahn említett d) pontja, de hogy honnan _szerezték_,
nincs megemlítve, magyar hagyománynak mutatja be, a mi nem az. Mesénkben
a _csiholás_, vagy mint a mesében van: _csihölés_ fordul elő. A
csiholásra a tűzből kiugró ősz ember a mese hősének segítségére van;
lásd erre nézve _Kálmány_: Vil. 25. lapját. Figyelmet érdemel, hogy a
rokon _mordvinok_-nál a demiurg _Ange–Pa’täi_ csiholja a teremtményeket
– _oltalmazó_ özaiszokat. Ange–Pa’täi csiholással szaporítja az
özaiszokat, ugyanúgy tesz a magyarkanizsaiak szerint a mi demiurg
ördögünk, mikor az emberiséget szaporítja: csihol. V. ö I. kötetünk 7.
sz. m. jegyzetével. _Andersen_-nél _A tűzszerszám_ mesében a csiholásra
_kutyák_ jönnek elő, ezek is oltalmazók. _Andersen_ imént említett
meséjét minden _figyelembevehető átalakítás nélkül_ mesélik a csángók,
_Kisfaludy_: X. k. 394. l. _Aczél, kova, fitil_ néven. _Csiholás_ van
_Ipolyi_ kéziratban levő 46. számmal jelelt mesetöredékben is, melyet
nevezzünk:


52. A rozsdás aczél és a három fekete ember.

Ebben már emberek jönnek elő a csiholásra, nem állatok. E szerint a
félni nem tudó királyfi (mikor elátkozott kastélyból éjfél multával 3
fekete ember vendégje kitakarodott a pincze felé, hol az utánuk menő
királyfi megtalálta a 3 fekete embert és a rozsdás aczelat) _a mint a
rozsdás aczelat megtalálta, a 3 fekete ember előjött s kérte_ (a rozsdás
aczelat) _vissza_. Mikor azután a királyfi a rozsdás aczéllal „_tüzet
ütött, most megjelent a’ három_ (fekete ember), _segítségökkel a’ domhoz
jutott_“… „_ismét, mire becsukták_ (a királyfit, csiholt a királyfi,
azaz) _tüzet adott, kiszabadíták, végre a kőfalból is kiszabadíták_“.

(Ipolyi kivonatos 46. sz. mesetöredéke.)

Nekünk e helyen csak a dűlt betükkel szedett sorokra van szükségünk,
melyek szerint a csiholásra a 3 fekete ember előjön s a hős segítségére
van, oltalmazza. _Andersen_ meséjének _Aarne_ az 562. számot adta, mely
szám alatt több finn mesét közöl.

A _mindig mássá változó_, legelni vitt _boszorkánylovak_, _Merényi_: S.
II. k. 1. sz. meséjében, _Kisfaludy_: IX. k. 4., 5. sz. m. fordulnak
elő. U. O. a 34. sz. m. csak _más színűvé_ változnak, _Kálmány_: Sz. I.
k. 11. sz. meséjében még ennyi sincs megjelelve, csakhogy eltűntek a
lovak, ennyit említ a mese, mi a mese nem tudás következménye.

A _kardról_ a 2. sz. m. jegyzetében van említés téve. Újabban az
_Ethnographia_: XXIII. évf. 223. l. – _Isten kardjáról_ jelent meg
értekezés, mely tekintettel van az _Attila kard_-ra. Behatóan akkor
fogunk róla szólani, ha a tátosok kardjáról beszélünk; itt csak a
kardról szóló adatokat csoportosítjuk, hogy ha szükség lesz reájok,
együtt találjuk.

A kardra vonatkozólag itt felemlítjük, hogy Munkácsi (B. Árja és
kaukázusi elemek I. k. 390. l. Bpest, 1901) kardról írt soraiban keletre
irányítja figyelmünket, hogy itt keressük első sorban a vele összekötött
hagyományokat; mert mikor a kard szót elfogadtuk, hozzáfűzött
hagyományokról is hallhattunk. Az I. kötetünk 54. sz. monda karddal
felruházott változatát meg is találtuk kelet népénél, mint a jegyzetéből
láthatjuk. Van nekünk:


53. Átilla és Bendegúz kardja.

Átillának és Bendegúznak a kardja lehullott csillagdarabból (= meteor)
volt. A csillagdarab mikor leesett, csupa tűz volt, csak mikor kihült,
vitte valaki, hogy ki? emberem nem tudta megmondani, de még azt sem,
határozottan nem tudta állítani, hogy egy vitte-e, vagy több Átillának
ajándékba, melyből készült Átilla kardja. Hogy ki, vagy kik készítették,
a 73 évesnél idősbb ember elfelejtette, gyermekkorában hallotta; azt az
okoskodását, hogy kovácsnak kellett a mesterének lenni, mert azelőtt
csak a kovácsok tudtak kardot csinálni, miután nem találgatós meséről
van szó, nem fogadom el. Átillának a kardja _szerencsét hozott_, a merre
ment győzött. Bendegúz kardjáról emberem szerint azt mesélték, hogy a
kard viselése oly _erőssé tette_, hogy nálánál _háromszor erősebbet_ is
legyőzött.

(Kis-Zomboron gyermekeskedett embertől.)

Átillának atyja Bendegúz, de nem tőle örökli a kardot, hanem másik
kardnak való meteort kap ajándékba, a meteor az égből származik, Átilláé
is, Bendegúzé is, mint – Herodotos írja: (_Ethnographia_: XIX. évf. 341.
l.) – a szittyák kardja is. Arra a kérdésemre, hogy nem kard esett le az
égből? emberem azt válaszolta, az égből kard nem esik le, pedig mint
_Kálmány_: Sz. III. k. 303. lapján látjuk, kard is esik le az égből,
mellyel Isten Átillát megajándékozta, mellyel eltemették Átillát, mint
Rolanddal Durandalt (Ethn. u. o. 341. l.) Itt még megemlékezünk a
_Rákóczi kardjá_-ról, melyről eddigelé csak annyit tudunk, hogy az
_ellenséget levágja_ s a _hazát halálig oltalmazza_ s hogy 1848-ban egy
vitéz Becse alatt a népdal szerint _megtalálta_: _Kálmány_: Sz. III. k.
48. l. Erről a dalról közbevetőleg idejegyzem, hogy Temesközt 1848 óta
többször is végigzengte már e dal, alkalomadtán ajkról-ajkra szállt. Itt
emlékezünk meg még a _kard ajándékba vivésről_ is. Nem felejtettük el
még, hogy 1877-ben a magyar ifjak a török _Abdul Kérim_-nek díszkardot
vittek; 1883-ban pedig a _szőregiek_ széltében beszélték, hogy a
szegediek a megújúlt városukba megtekintésül jövő _királynak_ háláúl
aranyos kardot adnak: _Szeged hálája_ (Szeged, 1883. év, 12. lap) hol
szó van _Árpád_-nak adott Átilla kardjáról is.


54. Kolondzijás kiráj.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három
lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán
öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek!
rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis,
Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak,
hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de
nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör
Ifijúszépárgyérus, hogy: „A _lányokat_ mán _vagy az Ördög, vagy az Isten
vönné el!_ hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki
Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt _három holló_ a lányokat
mökkérni, férhön is möntek.

Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába,
hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra,
lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak
mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt
főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy
lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott,
– a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga
kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle,
hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“
Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja
el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt,
mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó
ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba.
Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun
van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még
hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani,
hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát,
mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két
katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt
halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan
möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“

Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“
Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz
be, csak _délbe tizėnkét órakô_, az állatytyaji akkô alszanak. Az első
kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok
ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt,
mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak.
Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két
medvéjét is, mög a két farkasét is: mind _êvakdosta a nyakukat_, akkô
bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba,
Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem,
szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én,
hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm
szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát
az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.

Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak
tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a
_tizėnkettediknek_ a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán
Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a
tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a
hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot,
kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás
kiráj lėabrincsolva: _három abrincs_ vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy
ide gyütté, de régön várlak! mán _hét_ esztendeje, mûta ide vagyok
abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt
néki vizet, ivott, _lėpattant az abrincs_ rúla. Vitt néki még ėgygyê,
lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is.
Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy
innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a _rabságbû!_“
Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult,
Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra,
ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a
Világszépaszszonya után.

Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a
_patkó_ is _lėkopott_, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt,
Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus:
„Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis
utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült
a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg
Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs?
fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van,
hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg
Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė?
ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz,
mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott,
övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet
ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az
ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere,
mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak
eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát
êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza
Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt
Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton
vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én,
mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“
Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az
öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs,
vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is
van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A
kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka
mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá
utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte,
fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya!
huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle,
öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.

Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy
legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta
a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót.
Mingyá möntek a hollók _élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték,
hécczörte_ szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi
járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni
Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte
húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha
êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“
„Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis
gunyhó, abba van ėgy ki’ _csikó_, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög,
üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“

Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót,
fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a
kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem
mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê
többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a
lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó
víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem
viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“.
„Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô
többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába,
mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta
az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė
jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a
Világszépaszszonyávâ.

Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm
kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė
nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy _nyálé vát_.
Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus
mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.

Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott
vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az
öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a
Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt
kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam,
kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy
fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat
viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú
vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta,
szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit
viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra
lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a
többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!

(Törökbecse.)

=5. Az elátkozott 12 gyermök.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A 12 varjú_
jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok
vehetjük _Aarne_ 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése _elüt_
magyar változataitól.

Az _elátkozottakat_ lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az _anyai átok_-ra
vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a
nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de
még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)

A _csillagok megjelelése_ kiváló becsű ránk: magyarokra, még a
_Dönczölszeker_-et is lénynek mondja, ki a _Csillagok anyjának a fia_,
tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd _Kálmány_: A csillagok
nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni,
az _Am Urquell_-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: _Die Sterne im
magyarischen Volkglauben_) keresendő.

_Ugyanaz a szám az évre, hónapokra_ stb. _Köhler_: I. k. 6. l. fordul
elő.

=6. Mióta van a czigányoknak házuk?= _Hőst elpusztítani akaró_ mese,
ellentétese a _vitéz szabó_-nak, _Merényi_: S. I. k. 183. l., hol a
szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik,
összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: _Ördögök,
Óriások, Haramiák, Sárkányok_ akarják az embert elföldelni. Legtöbb
pontban megegyez mesénkkel _Merényi_: D. II. k. 93. l. _A kárvallott
juhász_, _Kisfaludy_: IX. k. 513. l. _A furfangos czigány_. Lásd I.
kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:


55. Miből lettek az országnak a híres fiai?

Vôt a világon ėgy susztėr, vôt ėgy felesége, mikor möghalt a felesége,
12 gyerök maratt utánna; ėgyik: kicsi, másik: piczi; mind a 12 könyeret
kért, de nem vôt ėgy falat könyér sė. Búsult a szögén embör, hogy
micsinájon? elmönt munkát keresni.

A mint mönt, möndögélt, tanát ėgy kis házat, 3 Órijás vôt benne. A mint
bemönt a szögén embör, az Órijások fölugráltak, asz kérdöszték tűle:
„Mit kereső a mi barlagunkba?“ Aszongya a susztėr: „Agygyatok munkát!
mer éhön halok“. „Szöröncse, hogy gyüttél, éppen ėgy embörre van
szükség: fát vágni, ha kitőtöd az esztendőt, zsák aranyat kapsz!“ Abba
az üdőbe _három_ napbul állott ėgy esztendő. Vákta a szögén embör a fát
egész nap, elgyütt az este, vacsoráltak. „No, szögén embör vacsorázz!
ott van a ház előtt ėgy vaczok oszt fekügy rá!“

Kimönt a szögén embör, hajja ám, hogy odabe beszélgetnek: „Üssük agyon –
aszongyák – eszt a szögén embört, mert még elárul bennönket: maj ha
elalszik a vasfurkóval agyonütytyük!“ A szögén embör gondolt ėgyet: tött
a párnájára ėgy nagy küvet, rátötte a kalapját, betakarta a subájával, ő
pedig befekütt a vaczok alá. Ėcczör csak hajja, hogy _tizėnkettőt_ üt az
óra, mongyák az Órijások: „Itt a cselekvés ideje!“ Fölkapja a furkót,
ojat vág a szögén embör fejire, hogy a kalap szétmönt: „No, ennek sė köl
a zsák aranyat kifizetni!“ mongyák az Órijások. A mint bemönnek a
szobába möginni az áldomást, hát ėcczör ki kopog? kinyílik az ajtó,
belép a szögén embör, elsápannak az Órijások. „Elgyüttem a bérömé, mert
kitelt az esztendő!“ Mögparancsolták a legkisebnek, hogy tőcsön tele ėgy
nazs zsákot, de nem álhatták, hogy mög nė kérdözzék: hogy nem hallott az
ícczaka ėgy nagy puffanást? Aszongya a szögén embör: „Mintha ėsz szöm
eső esött vôna a fejemre!“ Öszszenésztek az Órijások, intöttek a
kisebbiknek, hogy csak vigye a zsákot! Odasukták osztán neki, hogy ha a
szögén embör hazaér, fogja a torkát, fujcsa mög.

A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a szögén embör az Órijásnak: „Majd
elmögyök előre, lámpát gyûtok, mer van neköm otthun 12 oroszlányom, a
kik Órijáshússal élnek, maj elzárom azokat!“ Mönt osztán, vitte a zsák
aranyat, a szögén embör pedig odahaza ráparancsolt a 12 gyerökire, hogy
ha az Órijás beér, kijácscsák ėcczörre: „Édös apámuram! Órijáshúst
öhetnénk!“ Hát a mint odaér az Órijás, benyitja az ajtót, a 12 gyerök
ėcczörre kijátytya: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Mögijed ám az
Órijás, lėveti a zsák aranyat, szalad; a szögén embör pedig bemönt,
kibontotta a zsák aranyat, aszongya: „No, fijajim! mos mán nem éhösztök
ám!“ Vött minynyájinak ruhát, kitaníttatta űket, _azokbul löttek az
országnak a hírös fijaji_.

(Hódmező-Vásárhely.)

=7. A férfi Vasorrúbába.= A nevet mi adtuk, feltűnőbbé akartuk tenni,
hogy a nép már _férfi_ vasorrúbábákról is beszél. A mese a _rossznak
eligért_ gyermekkel kezdődik erről a _Kisfaludy_: XIII. kötetben: _Az
ördögnek ígért gyermek_ jegyzetében szóltunk, azután a _Vasfejű farkas_
ismeretes _zargatásaival_ folytatja, _Kisfaludy_: II. k. 1. sz., VII. k.
11. sz., IX. k. 16. sz., _Kálmány_: K. II. k. 2. sz. meséjében
található. Mesénket v. ö. az 56. sz. adatunkkal. Külföldi változatait
_Sklarek_ 293. l. 15. sz. jegyzetében jelelte meg.

A _hozzáférhetetlenné tevő körről_ a 3. számú, a _hős bolyongásai
közepén szerzett 3 kutyáról_ feljebb a 2. sz. jegyzetben van szó.

A _lelkek szabadítása_ a 10. sz. mesében jön elő, mely különbözik a 12.
számúétól, melyben bárányok lesznek a lelkek.


56. Palkó.

Volt, volt, a világ teremtésén is tunnan volt, volt egy ember, annak
volt egy fia, úgy hivták hogy Palkó. A gyermek kért egy garast az
apjától. „Minek az a garas neked?“ kérdezte az apja. „Hát csak kell!“
mondta a gyermek. Az apja azután adott neki egy garast, hogy egy garason
vegyen 4 ökröt.

Elindult a városba a fiu nagyszomorúan: hogy vegyen ő egy garason négy
ökröt? belement egy nagy gödörbe és ott sírt. A mint javában sír,
odamegy az _Ördög őzecske képében_, kérdezi a gyermeket: miért sír?
Elmondta a gyermek, hogy így és így jártam, az apám adott egy garast,
hogy vegyek 4 ökröt. Azt mondja az Ördög, hogy ad ő 4 ökröt, hogy ha
_keze keresztvonását adja!_ A gyermek ráhajlott a szóra és keze
keresztvonását adta: _megvágta az ujját és (a vért) egy papirosra
cseppentette, hogy 17 éves korában az övé lesz_, azután hazahajtotta a 4
ökröt. Mikor közelgetett a tizenhetedik év, elindult vándorolni.

Ment, mendegélt, elérkezett egy nagy erdőbe, meglátott egy 3 tornyú
templomot meg egy kis házat, benézett az ablakon a házba, hát, nem
látott egyebet, mint egy _öregasszonyt_. Azt mondja az öregasszony,
hogy: „Ki vagy? jó lélek-e, vagy rossz?“ _Háromszor_ monta a gyermek,
hogy: „Jó lélek vagyok!“ Azt mondja az öregasszony: „Gyere be! ha jó
lélek vagy“. Bement a gyermek. Azt kérdi az öregasszony, hogy mi
járatban van? Elmondja a gyermek, hogy mint járt, hogy elvándorolt, mert
17 éves korában az Ördög el akarja vinni. „Ne félj semmit, fiam! –
mondja az öregasszony – csak úgy tegyél, a mint én mondom“. Megszegett
azután egy kenyeret, a (kenyér-) _pillét_ a gyermeknek adta s azt
mondta: „Látod, fiam! azt a 3 tornyú templomot? Eredj a középső toronyba
és _kiáltsd_ el magadat _háromszor_, hogy: „Ne! _Messzirehalló, Jólfutó,
Dönczölszekér_, édes kutyám, ne! ha a kutyák azután odamennek add nekik
ezt a kenyeret!“ Felment azután a gyermek a középső toronyba,
elkiáltotta magát háromszor, a mint az öregasszony mondta és a kutyák
odamentek. A gyermek eltörte a (kenyér-) pillét 3 darabra és odaadta a
kutyáknak. Mikor a kutyák megették a pillét, a gyermek félt lemenni, de
mégis azt gondolta, hogy inkább a kutyák egyék meg, mint hogy az Ördög
vigye el, lement. Mikor lement, a kutyák a nyakába ugráltak. Visszament
azután az öregasszonyhoz, az öregasszony adott neki egy _puskát_, eljárt
azután vadászni. Egyszer olyan erdőbe ment, hogy ott sem állat, még légy
sem volt. A mint le s fel megy az erdőben, nézi, hogy milyen erdő ez?
egyszer megáll s odamegy az Ördög parasztruhában, azt mondja: „Minek
hoztad el ezeket a kutyákat? nincs itt állat, hogy lőhetnél s a kutyákat
használhatnád! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“
Hazament a gyermek és a kutyákat kezdi behajtani az ólba, de nem akartak
menni, a Dönczöl meg az ajtóba feküdt. „Nézze, kend, öreg anyám! –
bosszankodott a gyermek – a macska egye meg azt a Dönczölt! már a
küszöbre feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! – mondja az öregasszony – hagy
legyen! csak adjál neki enni meg inni, most a küszöb alatt volt az
Ördög“. Megint kiment vadászni, kimentek a kutyák is vele, megáll az
erdőszélén, megint odament az Ördög, megint mondta: „Minek hoztad el a
kutyákat? nincs itt állat, még megharapnak valakit! ha hazamégy, hajtsd
be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ „Ha nem mentek az ólba!“ mondta a
gyermek. Azután hazament, azután hajtotta volna az ólba a kutyákat, de
nem mentek a kutyák, a Dönczöl pedig felfeküdt a katlanra, mondja a
gyerek: „Nézze, kend csak, a macska vigye el a kutyát! most meg már a
katlanra feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! hagy legyen, csak adj neki enni,
inni! most meg a katlanban volt az Ördög“. Megint kezdi a kutyákat
hajtani, de a kutyák nem mentek, a Dönczöl meg felfeküdt az ágyra.
„Nézze kend csak, öreg anyám! – mondja a gyermek – már meg az a hunczut
Dönczöl az ágyon van! az egér szaladjon el vele!“ „Ne bántsd, fiam! hagy
legyen, csak adjál neki enni, inni! most meg az ágyadon volt az Ördög!“

Kezdi megint hajtogatni a kutyákat, mind bementek a kutyák az (kutya-)
ólba, a gyermek elment azután az erdőbe, megállt az erdőszélén, látja,
hogy jön az Ördög őzecske képében, mindjárt megismerte, felszaladt a
fára. „Jere le! mert úgyis az enyém vagy már!“ mondja az Ördög. „Nem mék
én!“ feleli a gyermek. Erre úgy megrázta a fát, hogy csak egy hajszál
tartotta, hogy le nem dült, azt mondja a gyermek: „Ne rázd! úgyis
lemegyek én, ha háromat hagysz kiáltani. Erre elkiáltotta magát:
„Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér! ne!“ Mondja a Messzirehalló a
Jólfutónak, hogy jöjjön, mert „baj van: veszedelem érte a gazdánkat!“

Azt mondja a Jólfutó: „Nem mék én, még kék lánggal nem ég, miért zárt
be!“ Megint elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér,
kedves kutyám! ne!“ Mondja a Jólfutó a Dönczölszekérnek, hogy: „Menjünk,
mert a gazdánkat veszedelem érte!“ „Nem mék én, még veres lánggal nem
ég!“ mondja a Dönczöl. Egyszer csak nekiugrott a Messzirehalló és a
Julfutó az ajtónak, de meg sem rendült, hanem a Dönczöl úgy nekivágta
magát, hogy az ajtó széthullott, a kutyák azután szaladtak a
gazdájukhoz. Mikor a kutyák odaértek, a gyermek már iparkodott lefelé a
fáról, az Ördög meg húzgálni kezdte: „Jere velem! mer elviszlek“. „Nem
mék én, hanem add ide a kezemírását! a melyiket adtam“. Mikor az Ördög
meglátta a kutyákat, mindjárt másképpen beszélt, azt mondja: „Nincs
nálam!“ „Fogd meg Dönczöl!“ mondja a gyermek. A kutya megkapta és úgy a
földhöz vágta, hogy leragadt. „Add ide a kezem keresztvonását, a
melyikre a _3 csepp_ vért cseppentettem!“ mondja a gyermek. „Nézd meg,
talán a külső zsebemben van!“ Nézi a gyermek: „Itt nincs. Fogd meg
Dönczöl!“ A kutya megkapta és megint úgy a földhöz vágta, hogy leragadt.
Azt mondja az Ördög: „Nézd meg! a nadrágzsebemben van“. A gyermek nézi
és megtalálja: „Ládd, te kutya! hogy megtaláltam, fogjátok meg!“ A
kutyák megfogták és szétszaggatták.

Hazament a gyermek a kutyákkal, az öreg anyja adott neki _rossz baltát_,
hogy vágja el a kutyák nyakát! A gyermek nem akarta elvágni, de az öreg
anyja nem hagyott neki békét, egynek elvágta, ráborult és sírt. Azt
mondta az öreg anyjának, hogy azt a kettőt meghagyja, de az öreg anyja
azt mondta, hogy: „Vágd el csak!“ Azután elvágta, ráborult és
megsiratta. „Ne, fijam! egy darab kenyér, tedd a tarisznyába, most már
mehetsz, ne félj senkitől!“ Megkérdezte azután a gyermek az öregasszont,
hogy miért vágatta el a kutyák nyakát? Azt mondta az öregasszony: „_Hogy
ha nem vágtad_ volna el a nyakát, az _Ördög megkisértett volna_“. Jó
egészséget mondott az öreg anyjának és elment.

(Pécska.)

=8. Kanalastót.= Mesénk _Istvánffy_: 68. l. _Jankó meg az aranyhajú
leány_ teljesebb alakja; az első felére nézve lásd a _Kisfaludy_: IX. k.
575. l. 42. sz. mesejegyzetét, a második felére a 43. sz. meséjét, a X.
k. 17. sz. mesét, _Kisfaludy_: XIII. k. 12. sz. m. jegyzetét; az
_üldözés közben hátrahajtott tárgyakat_ I. kötetünk 3. sz. jegyzetében;
a _vaslábbeli elnyövéséről_ is _Kisfaludy_: XIII. k. van szó, a 30. sz.
jegyzetben.

A _boszorkány saját gyermekeinek a nyakát vágja le_ _Kisfaludy_: XIII.
k. 49. sz. m. _Incsulká_-ban s a jegyzetében felsoroltakban. _Köhler_:
I. k. 196., 467., 547. l. _Aarne_ 327. sz. j. idegen változataiban.

=10. Az orrfülről.= _Kisfaludy_: XIII. k. _Krisztus Urunk és a
mostohatestvérek_ jegyzetében szóltunk változatairól. U. O. 57. sz.
jegyzetben a _születéskor kapott ajándékokról_ is szó van, mi a
magyarban meglehetősen különösen hangzik, van ugyan a magyaroknál is
szokásban a kis gyermek keresztanyjának korozsmát adni (Szeged)
leginkább inget, ruhát, de a magyar mesékben szokatlanok a születéskor
ajándékothozó tündérfélék, vagy mint a mesénkben is van, a két galamb
képében a nagynénék szerepe, kik a kicsit megajándékozva hozzák vissza,
hogy _gyöngy hull a szeméből, rózsa a szájából, rozmaring nyől utána_.

A _szemvisszaszerzés_ előfordul alább a 15. sz., I. kötetünk 7. sz.
meséjében, _Kisfaludy_: XIII. k. 56. sz. jegyzetében.

Mesénk első részét a román változatával vesd össze; _Köhler_: I. k. 314.
l., mellyel legjobban megegyez, egyéb külföldi változatait lásd U. O. a
tárgymutatóban _Blaubart_-ot. Magyar változatai _Merényi_: S. II. k.
149. l., _Kálmány_: Sz. II. k. 120. l.

A _lelkek szabadítását_ feljebb a 7. sz. j., _segítségét_ pedig
_Kisfaludy_: XIII. k. 12. sz. jegyzetében említettük.

Az _ördöggel való vitetést_ lásd az 5. sz. jegyzetben.

_Galambokká_ változó leányok vannak az 1. sz. mesében is.

=11. Pétör halász.= _Kisfaludy_: XII. k. XVI. sz. meséjével: _Halász
Józsi_-val s jegyzetével v. ö. A _másvilágra_ adott _megbízás_ mesénkből
hiányzik, különben azonos _Aarne_ 465. C. jegyzete meghatározásával, a
király megbüntetésére nálunk is megjelen az Úristen, mint _Halász
Józsi_-ban. Mesénk Halász Józsi keresztényesített alakítása, mely
főképpen a Sárkány helyett Krisztus szereplésében és az Istennek
ebédrehívása elhagyásában nyer legkiválóbb kifejezést, mely utóbb
említett tipus alkotó rész elhagyásával a mesetipus is meg van támadva.
Adatunk becsességét abban birja, hogy a megelőző világnézettől elütő,
ujabbkori világnézetet – ha a változatával összevetjük – minden nehézség
nélkül le lehet róla olvasni.

A _szánó hármas ajándékot Krisztustól_ (= polczra teremtett kenyér,
feleségűl teremtett leány és a segítségre adott szamár) _Kisfaludy_:
XIII. kötetben soroltuk elő a _Krisztus urunk és a szegény ember_
jegyzetében, meg van a 12. sz. mesénkben is. V. ö. még a 2. sz. mesével.

A _háromas feladatot_ lásd alább a 14. sz. mesében s I. kötetünk 3. sz.
jegyyzetében.

=12. Az öreg katona.= Lásd _Kisfaludy_: XVII. k. _Precsó_ jegyzetének
utalásait; a _szánó hármas ajándékot Krisztustól_ feljebb a 11. sz.
jegyzetben.

=13. Hogy tanáta mög a szögény embör a vásárba az aranyat?= Az _1001 éj:
Die Geschichte des Verarmten, der durch einen Traum vieder Reich wurde_
V. k. 340–341. lapján van a változata. A _segítő szerepet játszó
koldust_ lásd a megelőző 12. sz. és a 36. sz. adatunkban. Adatunkat,
mint töredéket, melyből hiányzik, hogy az ember szegény lett, miről az
_1001 éjben_ szó van, soroztam a mesék közé a _kisegítő öreg emberek_
mellé, ha nem töredék, nem itt a helye. Mint e töredékből
következtethetni, a hiedelemmel telített mesékhez, a népszerint
történetekhez tartozik kiegészítve.

=14. Jankovics.= Lásd _Kisfaludy_: XIII. k. _A tengeri kisasszony_ első
részét és jegyzetét, a _gyermek vízretevése_ meg van a 23. sz.
hagyományunkban is; a _háromas feladat_-ról a 11. sz. jegyzetben
szóltunk, a _varázsvessző_-ről az 1. sz. m. jegyzetében. Megtartottuk a
_Gaal_: I. k. 200. l. levő Jankalovicshoz hasonló hangzású elnevezést, a
szláv Jankovicsot. Mesénkben különös vonás, hogy a Szentpéter szerepét
játszó, háromszor pogácsát kapó koldús elváltozik, mint a szinte segítő
szerepet játszó _tátosló_ a 8. sz. mesében, lásd e mese jegyzetét is;
Jankalovics is elváltozik _Gaal_-nál, de ő nem a Szentpéter
szerepétjátszó koldús, hanem ilyen öregnek a kiáltására előjövő alantas
közeg. Jankovicsban a magyar mesékben otthonos _háromas_ feladat
keresztül van víve, mint az idegen _Poncianus históriája_ magyar
töredékében, lásd a 22. számú adatunknak: a _7 bölcs_-nek a jegyzetét.
Jankalovicsban ötös feladatot találunk, mi lehet a szláv mese
maradványa, de – mert Gaal (I. k. IV. lap) részint magyar közvitézektől
tollba mondva, vagy magok által számára leírva gyüjtötte meséit – lehet
a katonáknál szokásban levő kényszerítve mesélésé, mikor a sorosnak
mesélésével ki kell húznia az estét, mely sokszor benyúl az éjszakába
is. A mesemondó mikor gondolja, hogy társai alszanak, vagy nem bánják,
ha nem mesél is, azt mondja: _Csont!_ ha hallgatnak társai, nem mesél
tovább, de ha csak egy is ráfeleli: _Hús!_ akkor folytatnia kell s ha új
mesét is nem akar mondani, akkor a hőst olyan elhozataláért is küldi,
csakhogy az idő teljék, melyért különben nem küldené, ha nem
kényszerítve mesélne. (Szeged.)

Mesénkben a _koczabárány_ ról is szó van, pár szót erről sem fog ártani
ide jegyezni. Van – hogy sorban menjünk – _koczatestvér_ (Szaján) a
német tejtestvér helyett, ide tartozik a „koczán nevelődött“ szólás
(Kunágota), mikor a gyermek nem az édesanyja tejét szopta. Van
_koczapipás_, ki akkor pipál, ha dohányt kap (Makó), tehát nem azt a
dohányt pipálja, melyet rendes körülmények között pipálnia kellene. Van
_koczabanda_ vályogvető czigányokból összeszedett muzsikus banda (Makó),
ez sem azt teszi, amit rendes körülmények közt tennie kell, t. i. a
vályogvetést. A _koczatolvaj_ (Makó), _koczavadász_ nem a rendes
foglalkozás űzését fejezi ki. Az _állatok_-nál leginkább a malaczokat
szokás más kocza – nem az anyja – alá tenni, hogy felnevelje őket. Ha
valamelyik kocza sokat fijadzik, hogy el ne húzza az anyját, elvesznek a
malaczaiból s az alá a kocza alá teszik, a melyiknek kevés van; vagy ha
két kocza oly keveset fijadzik, hogy egy is felnevelheti, akkor a
kevesebb számú malaczokat elveszik az anyjuktól és a másik fias kocza
alá vetik. A _bornyúnál_ a tehenet pálinkás kenyérrel lerészegítik, ha
más tehén borjúját akarják vele felneveltetni, akkor elvállalja; kivált
a kupeczok gyakorolják ezt. Érdekes a _bárányoknál_ az eljárás, mit –
mint tapasztaltam – nem minden juhpásztor tud, nem fog ártani
idejegyezni:

„Van ojan is, hogy ha az ėgyik bírka kettőt ellik, a másik pedig ėgyet,
a ki ėgyet ellik, ha a fija eldöglik, akkor alátösznek abbul ėgyet, a
melik kettőt ellett, de ha nem válali aszt a báránt a meliknek a fija
mögdöglött, akkor mögnyúzik a döglött báránt és ráhúzzák êre az eleven
báránra a bűrit, akkor elválali (a juh). Eszt csak 3 napig köll tönni. A
báránbűrt csak rátöszik (az eleven bárányra), alulrul a két hátulsó
lábát mögkötik, az első (két) lábát pedig az eleven bárán nyakára kötik.

(Egyházaskér.)

Az időre nézve legjobb, ha egy écczaka történik mind a kettőnek az
ellése, vagy fijadzása, illetőleg borjazása, de van olyan disznó is,
hogy 3–4 nap múlva is elválalja, a borjúval négy vagy több napra is
megcsalják lerészegítéssel a tehenet.

=15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.= Mesénk _Az aranyrokka_ néven
ismeretes a meseirodalomban, ezen a néven meg van a ponyván is: Rózsa K.
Budapest 1897, mely úgy látom, _Milenowszky_ (I. Volksmärchen aus Böhmen
1853.) 121. lap. Das _Märchen vom goldenen Spinnrade_ meséjének a
fordítása.

A _szemvisszaszerzést_ lásd feljebb a 10. sz. jegyzetben.

=16. Tréfa.= A mese hiányosan a _Kisfaludy_: IX. k. 379. lapján van: _A
kis kondás három malacza_ név alatt, lásd a jegyzetét. Mesénkben a
zárójel közé tett sorok _nem hűen_ vannak közölve, de _A kis kondásé_
sem, benne a 382. lapján előforduló _büdös_ szó elárulja, hogy _A kis
kondás_ utolja is, mint a _Tréfáé_ a hűen közlött _Gaal_: III. k. 155.
lapján levő: _A hatalmas síp_ utoljáéval azonos, miről I. kötetünk 6.
számú jegyzetében szólottunk. _Kolumbán_ Simon _a rangkülönbség_
kiegyenlítését elmésen elintéző változatot küldött be az _Ethnologische
Mitteilungen aus Ungarn_ szerkesztőségéhez: az _Aranyszőrű malaczok_
nevűt. A kis kanásznak a malaczokért megmutatja a királykisasszony a
titkos jegyeket s mikor a király a leánya kezét ígéri annak, a ki
kitalálja, a disznópásztor is versenyez érte s mielőtt megmondja az
elsőnek kérdezett jegyet, – miért a király haragra lobban, hogy az ő
leányát disznópásztor akarja feleségül – kiköti, hogy ha kitalálja,
félvéka pénzt küldjön a király az édesapjának, mit, miután megtett a
király, csak akkor megy a másodiknak kérdezett jegyet kitalálni, mit
szinte ugyanazzal a feltétellel ad a királynak tudtára. Így jár el a
harmadik kérdésnél is a disznópásztor. Mikor már _meggazdagodott_,
elment a disznópásztor a királyleányt feleségül kérni s az ellenkező
atyától feladatul kapja, hogy a maga vagyonából a király vejéhez illő
szép ruhát, ahhoz illő, szép négylovas hintót szerezzen s úgy jőjjön
kérőbe, mit könnyűszerrel meg is tesz s elkapja az érte epedő
királyleányt. Ebben tehát az _atya_ látja _meg a rangkülönbséget_ s a
mesehős meggazdagodása után kapott feladat teljesítése: _a gazdagságból
eredő rangkülönbség fent nem állásának bebizonyítása_. Lásd I. k. 6. sz.
mesejegyzet utolját. Mesénk finn változatainak _Aarne_ a 850. számot
adta.

=17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.= _Hahn_ 6.
mesetipusa, melyhez tartozik mesénk is, már eddig is bajt okozott a
magyar mesékben; mert a közlővel, vagy a mesemondóval igénybe vetette a
símítót, mi által a mesét tipusából kisímítva, használhatatlanná tette a
mesevizsgálatra nézve; de a jövőben még több bajt fog okozni ez a
mesetipus, ha meséink nagyrészét össze fogjuk gyüjteni. Hogy a jövőben
tartozkodjék mindenki a símitástól, idejegyzem, hogy ma már – mikor a
mesék tipus szerint vannak ismertetve s annyi mesét ismerünk – símítani,
hogy észre ne vegyék, bajos és háládatlan munka.

Mesénket tipusából kivetköztetve a _Kisfaludy_: IX. k. 376. lapján
találjuk: _A királyficzigánylegény_, hogy így mondjuk: rontsban.
Szemelőtt tartva, hogy a muzsikát veszi a mesehős igénybe, hogy a
királykisasszony figyelmét magára terelje, sajnáljuk, hogy a gyüjtő
nőtől jegyezte le, mert a magyarban párját mutatni nem tudunk. Nő, a
sikamlós helyeket, ha van még benne szeméremérzet, elmondani a
mesegyüjtő kedvéért nem fogja. Jelzett mesénk összefüggésben látszik
lenni eme szólásunkkal: „No, ennek is behegedültek“. (Szeged.) A
magyarban a muzsika alatt eddig a hegedűt értettük, a többi hangszert a
nevén neveztük. Nem hegedűvel, hanem czitorával vonja magára a figyelmet
_Hahn_ éppen e mesetipusú 109. sz. meséje, mely tájékozóul is
szolgálhat, ha valaki e mesetöredéket egészében le akarja jegyezni.

Hahn 6. sz. m. tipusának másik példánya a _Kisfaludy_: X. k. 33. sz.
meséje; _A mesemondó királyfi_, de ennek is került egy rontsa, jobban
mondva, a ronts már előbb meg volt a _Kisfaludy_: III. k. 339. lapján:
_A Táltos királyleány_ mesében, melynél nemcsak a lejegyzőnek a neve
hiányzik, de még a lelőhelye sincs megjelelve, hogy az ember utána
nézhessen: miként hangzott eredetileg. Itt a mese utolsó része helyébe
prédikácziónak beillő, de ide nem alkalmazható sorokat tettek. Azt ugyan
a változatokból látjuk, hogy a leány eredetileg férjül kapta a mesehőst,
ekként nem ő vele bántak el hóhérilag, mint a mesében mondva van, hanem
a mese eredetijével. Úgy látom, a ki elbánt a mesével, zavarban volt,
nem ismerte az e nemű meséket. Előhozza a 3 köntöst s elfelejti
kitörölni, hogy a leány nem tudta megfejteni a találós mesét. Ha a leány
nem tudta megfejteni a mesét, nem kell bizonyság, elég bizonyság a
nemtudás. De a leány, úgy látom, hogy megtudta fejteni a mesét, hanem
csak úgy, hogy a mesehős előbb _megmondta neki; ezt kell bebizonyítani:_
hogy nem magától fejtette meg, _ezért kell a köntös_. Mutatunk oly
változatot, az 57. számút, melyben nem kell a köntös, de _nem is fejti_
meg a mesehős a mesét a leánynak előbb s mikor meg kell fejtenie, akkor
is másik, könnyen elérthető, találós mesével áll elő. A kritizált mese
találgatós meséje meg van _Kálmány_: Sz. II. k. 157 l. 21. szám alatt.
Idegen változatait lásd _Köhler_: I. k. _Rätsel_ felírás alatt, a
tárgymutatóban jelezve a lapok száma; _Aarne_ 851. sz. jegyzetében. A
17. számú mesénk közlésére nekünk is meg kell jegyeznünk, hogy a 110.
lap 15. sorában és a 111. lap 4. sorában a _hozzám_ szó után, a kik a
mesetipusokkal foglalkoznak, oda kell írniok a hálni szót a hűség
kedvéért; a sor ilyen értelme különben is kivehető a meséből. Azt
hiszem, ez a legjobb mód a sikamlós meséink közlésére nézve, ha az ily
helyeket a jegyzetekben közöljük hűen: a jegyzeteket úgyis csak az
olvassa végig, a ki a mesével nemcsak kedvtelésből foglalkozik.


57. Az én uram meséje.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin
vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit,
ha elalszik.

Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most!
– búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy
öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán
öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát
frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád _mög_
akar _itatni!_ Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak
főhajtani: mert a pohárba _mérög_ lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj
mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal
mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön
kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.

Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort,
hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle,
csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor
kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a
mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök,
tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára,
az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig
elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két
holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az
öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két _hollófijúnak a fejit_,
beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.

Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe;
mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek,
legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott,
főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az
erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző
mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van
valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot,
iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor
jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög
vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg
katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a _nyelvit
lėvagdosta_, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.

Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy
városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud
mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét
mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén
(feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az
életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr!
erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs
csöptű _mögdöglött_: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a
kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el
akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs
csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két
hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg
katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát
mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű
meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs
csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A
kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a
szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt _tálaranyat_,
mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az
öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el
az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja)
– mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a
_ganéba_ – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem
hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg
katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a
kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög
kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom
a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a
szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi
az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi
odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy
kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy
tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a
katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé
odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi
csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! –
aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az
öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.

A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot
agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya
a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny
innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval
rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz
hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô
elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A
kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a
katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.

Másnap hírül adik, hogy _nem tanálik ki_ a mesét! Főmén az öreg katona a
kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“
Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral
kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám
szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim
lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy
őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az
őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán
a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A
kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût,
mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy
lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem
haltak.

(Magyarszentmárton.)

=18. A két ėtesvér.= Változatait _Kisfaludy_: XVII. k. a _Világbíró Nagy
Sándor itélete_ jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt
tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.

=19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.= Az Alföldön a
legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus
dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását
látja a nép a _bocskordi_-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik
észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat
közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát
stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még
ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először
mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó
szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s
szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az
59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét
megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő
befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy
különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más
kötetünkben szólunk.


58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt…

Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk
estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak
sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda
mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek
vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a
kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát
ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt:
„Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a
sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“.
Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem
várik be a röggêt?“

„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti
kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek,
látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a
ludamenti kirájt, annak köl segíteni.

(Egyházaskér.)


59. Az okos leány és a katonák.

Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy
faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették,
attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két
katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük,
kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A
gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô
jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem
attak belüle.

Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė,
hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az
asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem
trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az
aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását.
Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a
másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya –
mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban
hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ,
odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona
lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát,
aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a
kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya –
még fő nem kelnek!“

A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon
szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya –
mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya,
hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még
csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik
városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?

Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik
városba mönnek a feleségivel, oda köl mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős
lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda
a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt
fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának:
„No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik:
„Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én
fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a
két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona
uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra
rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba.
Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a
macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre
is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a
katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány
az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány:
„No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a
konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.

Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor,
kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak
adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a
kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták,
főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak
vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá
nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással
ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona
után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány
darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy
kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög
itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a
csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést
oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne.
„No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a
tizėnhét esztendős lány“.

Ha a puczrot szét nem vákták vôna, az én mesém is hoszszab lött vóna.

(Magyarszentmárton.)

=20. Tillinkó.= Változatait lásd a _Kisfaludy_: XIII. k. _Fillinkó_
jegyzetében, finn változatairól _Aarne_ 1525. A. sz. jegyzetében
emlékezik meg.

=21. Bohó Misi.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A bolondos fiú_ jegyzetében
szóltunk a változatairól, _Bolondos Janó és Katóka_ néven ismeretes az
Alföldön; a _bohó_ szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a
befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom,
habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a
befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren
dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban,
milyent _Köhler_: I. k. 71. lapján említ. _Aarne_ mesénkről 1653. A.,
1009. sz. alatt szól.


60. Féleszű Pista.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt
szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt,
a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér,
beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik
útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész
_esztendővaló_ béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a
Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė
tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“
Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt
csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt,
êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda
köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.

Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az
esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a
kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam!
nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra
tönni, a váladon hosztad vôna“.

Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves
bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a
hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya
aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre
kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!

Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy
esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az
esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza,
marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte
az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta,
hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt,
látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának:
„Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt
elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.

Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke.
Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret
köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán
a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt
keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör
elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön,
ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt
este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam
én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt,
úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött
vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék
én, kend marad itthun“.

Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek:
„Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a
keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt
mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán
elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte
a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê,
elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a
fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára
is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte
a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy
jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte.
Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka
kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette
az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna
a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós
hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval
ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát,
kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral.
Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya
föl a bort, a felesége észre nė vögye.

Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette
kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög
van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya –
mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé!
nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba
montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt
êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az
aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát
hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“
Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az
aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“

A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon!
maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az
embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az
ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör
aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy
mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé!
nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán
tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.

Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken,
hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én
mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne
kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék
öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a _meszszi-vejük_. Lėültek
önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt
az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a
kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az
aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt
lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös
vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya:
„Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a
macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze
tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a
keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt
mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az
öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt
az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék
rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem
én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“
„Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli,
mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba,
kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj
kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista
aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült.
Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök.
„Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt
az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek,
êmöntek, hogy baj nė lögyön.

Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az
aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem
vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“.
Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija
odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását
fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát
vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a
haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg
eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt,
ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy
az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis
főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt
az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt
monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban
szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott
hagytak), gazdag embör lött.

(Egyházaskér.)


61. Bolond Károly.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa:
Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a
mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a
húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a
hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig
lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem
kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja
Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik
borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy
miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“
mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom is én! nekem azt mondták, kendőben
hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte
a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy
Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol
van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is
dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett
volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly
– máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani
üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a
gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál?
nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem
lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“

Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba,
addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk
esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít
csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy
tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását
főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de
azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a
zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot,
a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a
zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“
Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek
vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a
gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak,
hazavitte.

(Pécska.)


62. Okosbolond aszszon.

Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött
ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya
a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl
az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába,
hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a
csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az
aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az
aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör
a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki
ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta
(a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta
az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra,
hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“
Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az
aszszon mög mönt dolgára.

A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek!
köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de
ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya
az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė
ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az
olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De
mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket
az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a
haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra!
Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit
és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak
nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak
képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“

A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a
bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak:
„Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“
Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot
fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a
hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek:
„Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát!
látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad
magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô
karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint
mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk.
„No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna,
fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott
az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.

Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak:
Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit
a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát
még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? –
mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De
mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is
karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup
lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe
esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila;
jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is!
fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az
aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán
mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek
gazdagon.

(Hódmező-Vásárhely.)

=22. A 7 bölcs.= Poncianus históriáját _Heinrich_ (Gusztáv: Régi magyar
könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22.
számmal bemutatott töredékét _okos fiúnak_ hallottam az Alföldön
mondani, de hallottam _7 bölcsnek_ is, ezért jeleltem meg ezen az
ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül _megtörténtnek_ hisz
lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a
mondától – nincsenek is meg benne, az egy _7 bölcs_ elnevezést kivéve, a
többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi
Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert
akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik
nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi
töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a
mesénél, _történet_, vagy amint a világirodalomban nevezik: história,
így mondja a nép is.

Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit
adatunk is megemlít, tényleg azonban csak _háromszor_ látjuk a
kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de
népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a
14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú
feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép
átalakítóereje mutatkozik eme változatban is:


63. Az okos fiú.

Kivonatban közöljük. Az elbeszélő tudja a _7 bölcs ajánlkozását_, melyik
mennyi idő alatt tanítja meg a fiút arra, a mit tud; tudja azt is, hogy
mikor a fiú kedvéért az apa mulatságot ad, melyen az egész ház lakóinak
meg kell jelenniök, _a kérdéses komornik nem jelent meg először_, mi a
fiút felszólalásra bírta, hogy nincs még itt mindenki, még hiányzik a
komornik; de legérdekesebb, hogy a császárné hetedik beszédét átalakítva
azért adja a királyné szájába, hogy a királyt a fiúnak a bölcsektől való
hazahozatalára bírja, ezt már szóról-szóra közöljük: „A kirájné mikor
möktutta, hogy a kirájnak fija jis van, a 7 bölcsnél van, aszonta: „Úgy
jár fölségöd, mint az ėcczöri kiráj“. „Hogy?“ kérdöszte a kiráj.
Aszongya a kirájné: „Az ėcczöri kiráj csináltatott a feleséginek ėgy
palotát és oda sėnki be nem möhetött a kirájon kívül, mer a kûcs mindég
a zsebibe vôt. Vôt ėgy kedves lovagja a kirájnak, a mög a kirájnénak
szeretője vôt; nem juthatott hozzá sėhogy sė, kérte a kirájt, hogy a
kirájné szobája végibe ėgy szobát építhessön. Az a szoba pedig úgy vôt
építve: hogy ėgy alagúttal vôt öszszekötve a kirájné szobájával, de a
kiráj eszt nem tutta, nem tudott rúla sėmmit; űk osztán öszszejártak. A
kirájné odatta ėcczör a lovagnak a jegygyűrűjit, a kiráj möglátta, mert
(a lovag) úgy intészte, hogy möglássa. A kiráj aszt kérdöszte a
lovagjátul: „Kitül kapta aszt a gyűrűt?“ „A kedvesömtül“, monta neki a
lovag. Aval a kiráj bemönt a kirájnéhon és kérte a gyűrűt, hogy mutassa!
de a lovag akkorra átszalatt (az alagúton) és átalatta a kirájnénak,
hogy ha a kiráj keresi, mutassa! mög is mutatta.

A kiráj mikor möglátta a gyűrűt oszt a lovagja aszonta, hogy a kedvesöm
atta, a lovag aszt is monta, hogy: „A kedvesöm kin van Amerikába, de lė
fog jönni nemsokára; hogy ha eljön, ha mögesküttetne vele felséged!“ és
a kiráj fölajállotta, hogy mögeskütteti űket. A lovag a kiráj feleségit
mutatta (a királynak), hogy ez a kedvesse (mikor a király a lovagnál
volt); akkor a kiráj hazamönt (megnézni), hogy otthun van ė a felesége?
a felesége otthun vôt, mert az alagúton mingyá átmönt. Mikorra a kiráj
mögint a lovaghon ért, akkorára a felesége jis a lovagnál vôt. A kiráj
osztán _mögesküttette űket_ és még lė jis kísérte űket a hajóra, mer
_Amerikába_ kimöntek.

Majd fölségöd is így jár, ha nagyon kitanítatytya a fiját! legjob lösz
hazahozatni“. A kiráj osztán elkűdött érte, mer még utojjára ojan lösz,
mint a lovag.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőlőkbe került embertől.)

A bölcsek és a királyné, eredetileg a császárné, beszédeit elfelejtette,
a befejezést csak úgy mondja a komorniknak először a mulatságon való meg
nem jelenésén kívül, mint a 22. számúban.

Felemlítem még idevonatkozólag, mikor kérdezősködtem a 7 bölcsről, több
olvasni tudó asszonytól hallottam a negyedik bölcsnek a beszédét, úgy a
mint a históriában van; asszonyokat érdeklő dolog, megjegyezték
maguknak; az írni nem tudók nem ily szépen mesélik változatát:


64. A póruljárt anyós.

Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt
arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent
elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a
férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember
szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de
harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a
míveltető illetlen szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte
kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja
meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután
éltek boldogul.

(Egyházaskér.)

Szó van mondánkban a _hollóról_ is, habár nem bir meséink hollóinak a
sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:

=Néphagyományaink hollója.=

Grundtvig 4. mesetipusában – mint az _Ethnographia_: XXIV. évf. 78.
lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek
alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt
látom, hogy eddig ismertté _tett_ adataink szerint a holló a magyarban:
_a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője_. A
hol mint segítő szerepel _látszólag_, ott is hírhordó, konczleső
természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött
szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével
ellenkező adat _Kálmány_: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán
kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra
és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket,
hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a
jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem
néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk _Mátyás anyja
Arany János_ költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója
nem a magyar hiedelmekből került ki, sem _Kálmány_ idézett öreg hollója.
Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – _Petőfi_ hollói, melyekről a
hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.

A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről
szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták,
_kár, kár_-t kiáltott (_Ethnographia_: X. évf. 331. lap), a miért
Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt
megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda
keresztényies; a _voguloknál_ (_Munkácsi_: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a
föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott
feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő _Öreg_ kimondja az
ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az ember
öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát
azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel.
Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk,
hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi
hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és
kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel
táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni _Kriza_ (_Kisfaludy_: III. k. 119.
lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának
első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja
boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie.
Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése
nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem
Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a _Küküllő_
tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a
dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló
szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa
tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát
szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is
szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az
oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének
van felhíva a holló, milyenek: _Kálmány_: Sz. III. k. 17., 18. lapja;
_Kisfaludy_: XII. k. 26. l., mely dalt _Kisfaludy_: VII. k. 24. l.
ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy _Szana_ Tamás: _Koszorú_-jában
tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel
az (_Irodalomtörténet_: II. k. 98. l. Bpest 1913.) _Amott kereködik_
kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már _Toldi_ (Ferenc: _A
magyar költészet kézikönyve_ 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17.
századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a
_rossz hír póstásának_ a hollót választják.

Ismerve a holló elátkozásáról való mondát, hogy arra van kárhoztatva,
miszerint holttesteken élősködjék, nem is vehetjük rossz néven neki, ha
az ilyeneket kutatja is és a bekövetkezendő halált megjelenésével jelzi:
hiszen kénytelen reá gondot fordítani; ezért mondja róla a nép: „Mikô
holló _szál_ körösztül a házon oszt _karrog_, möghal valaki“. (Szőreg.)
A nép okoskodása helyes, ha éhen nem akar a holló maradni, keresnie kell
az élelmet, a hol tehát a holló jár, ha holttest nincs is még, de
rövidesen lesz. Már _Ipolyi_ megjegyezte mitológiája 246. lapján, hogy:
„károgó körülszállongása s gyülekezete _kisértetesnek_ tartatik… és rosz
jelkint a bekövezendő szerencsétlen esemény _előjelentéseül_ vétetik“.
Sorai igazolásául felhozza Kis Károlynak szomorú végzetét; Mátyás
halálát; Dózsa pórhadát, hogy hollók hirdették rémletes károgás által.

Meséinkben is többször megjelennek a hollók, hol két fél viaskodik s
emberi számítás szerint is az egyik fél életével lakol, mint I. k. 3.
számú meséjében, hol a többet igérőnek – ki rendesen a mesehős – segít:
lásd a _Kisfaludy_: IX. k. 7. sz. meséjét is.

Népdalainkban a hollót szerencsétlenség hírvivőjének használták fel a
szenvedők: mint gyüsz-mékelő madaraknak, ha egymással találkoznak, első
dolguk egymásnak elmondani: mi hír a nagyvilágban s ha azután a mesehős
szerencsétlenségéről beszélgetnek s megmondják, hogy a
szerencsétlenüljáró miképpen szabadulhat meg bajától, ez korántsem azért
történik, hogy rajta segítsenek, mert, mint az _Igazság és Hamisság_
mesében _Katonánál_ I. k. 249. l. a 32., 35., 36. számúban látjuk, ha
észreveszik, hogy valaki hallgatni akarja őket, bosszút állanak rajta,
mint a Hamisságon. Ne feledjük, hogy az üldözött Krisztusról szóló
mondában sem volt még semleges sem, hanem – mikor látta, hogy Krisztus
elmenekül: _Kárt_ kiált, nem hogy örülne; pedig ha meséinket tekintjük,
azt látjuk, hogy gyengéden kímélőleg bánnak Krisztus Urunkkal. Újságot
kutató, csacska, főképpen szerencsétlenséget kereső természetük, mit,
mint említettük, helyzetöknél fogva keresniök kell, hozza magával, hogy
a mit odavalót tudnak, végigmondják. A baj fürkészői, mint _Kisfaludy_:
XIII. k. 20. sz. Juhenes mesében is és ha az őket kihallgató inast észre
nem vették és így szerencsésen megmenekült, az az ő szerencséje.
_Petőfi_: _Zöld Marczi_jában is az akasztófa körül károg – mint a Katona
említett 32. sz. mesében a bitófán – de ez már a halálát jelzi. Még a
_Kisfaludy_: X. k. 9. sz. mese hollója sem jóakaratból szól a mesehősnek
a kutyafejű királyról, számít a bajvívásra s az ebből eredő, neki eső
konczra. Ez kell neki, mint _Petőfi_: _János vitéz_ V. részében, hol
Jancsit a vad szemét ásó holló károgása köszönti.

A Zsigmond-féle gyűrűnek a holló által való elrablása sem mutat a holló
jószívűségére. (_Tóth_: I. k. 48. l.), _A bölcs királyfi_ (_Katona_: I.
k. 44. sz. a 266. lapon, meg van kötetünk 22. sz. adatában is) hollói
még annyit sem mondanak idevonatkozólag, mint az _Igazság és Hamisság_
mese hollói, mert ezek az embernél többet tudnak, míg azok emberhez
jönnek itélethozatalért.

A _hollókká átkozottakról_ _Kisfaludy_: IX. k. 28. sz. m.; az
_ideig-óráig hollóvá varázsoltról_: U. O. XIII. k. 22. sz. m.; a _holló
alakban megjelenő tündérekről_: U. O. XIII. k. 15. sz. m.; a _hollóféle
állatsógorról_: _Majláth_ 359. l.; a _föld alól előjövő hollókról_ I.
kötetünk 12. sz. meséjében szereplőkről máshol kell szólanunk, ezek nem
igaz hollók.

=23. Az árva aszszon.= Az _Ethnographia_: XX. évf. 65–73. lapján
ismerteti magyar változatait _Heller_ Bernát, szól idegen változatairól
is s ama hiedelmet jeleli meg a monda magjának, hogy az ikrek
házasságtörésből származnak. Ez a felfogás meglátszik még a
homlokegyenest ellenkező hiedelem hatása alatt alakult, újabb
változatokon is. A keresztény hiedelem érdemnek tartja kettőset szülni.
(_Kálmány_: _Boldogasszony_, ősvallásunk istenasszonya 23. l.) Ez a
hatás látszik a 65. számú adatunkon, hol az anya nem kér már bocsánatot
férjétől, hanem bátran vallja övéinek felnyőlt gyermekeit. Mondánk
változata: a _Hatház eredete, Miczbánné_ néven meg van a ponyván is
(Rózsa K. kiadása, Budapest 1897.) némi eltéréssel. A 66. sz.
változatban említett _egyszerre eltünés_ nem az emberek, hanem
_felsőbbrendűek_ sajátsága, ezért közöljük eme töredéknek, vagy ha nem
az, akkor nem magyar színezetűnek tetsző változatot. A magyar változatok
nem felejtik el megjutalmazni a gyermekek gondozóját. Mesénket a 7.,
vagy mint a 66. számú változatban van, 12 gyermekkel nem hiszi el
megtörténtnek a nép, ha valamikor hitte is; a meseirodalomra voltam
tekintettel, hogy idesoroztam a mondák közé.


65. Hatház eredete.

Vôt a világon ėsz szögény özvegyaszszony. Mikor az urátû elmaratt – az
ura mökhalt – lött neki két gyermöke. Vitte a két gyerököt a karján a
kirájnéhon, hogy csak ijen szögén özvegyaszszont két kis gyerökkel csak
mögsegít! A kirájné még mögpirongatta, elmonta mindönnek, lėhorta, hogy
nem az urátul való mindakettő.

A szögény aszszony asz monta: „Ha nem löhet, hogy mindakettő az uramtul
való, agygyon az Isten magának hét gyerököt!“ Mögszaporodott a kirájné,
a kirájnak pedig el köllött mönni a háborúba, möglött a hét gyerök. A
kirájné is most mit csinájjon a hét gyerökkê? Aszongya az öreg aszszony,
a kirájnak az anynya: „Van itt ėgy láda, beletöszszük a _ládába_; van
itt ėgy kosár, a ládát beletöszszük, vigye el a víz, a mőre fojik!“
Lėvitték a Tiszára a gyerököket, csak ėgyet hattak mög, mert a kiráj
tutta, hogy a felesége terhös. Vitte a víz lėfelé. Ėgy halász éppen
halászott, kifokta. Mikor szépen fölnyiti (a ládát), látytya, hogy hat
gyermök van benne. A halász elvitte be a városba – éppen Döbröczön
várossába történt ez – elvitte haza. A városnak mongya, hogy hogy járt
ű; ű aszt a hat gyerököt fölneveli. A város is segítötte a halászt.

A kiráj ėcczör hazagyütt, hallotta, hogy mijen szép hat gyeröke van a
halásznak. Asz monygya a kirájné: – ű mán vélt rá, csak nem merte
mondani – „Jó vôna eszt a halászt möghínni ebédre! Szeretném látni aszt
a hat gyerököt, a möliket fogott a Tiszába!“ Csakugyan is möghítták a
halászt is hat gyerökivel ėgygyütt, elmöntek ebédre. A kirájfit, _a mi_
otthun vôt; a középtájra ültette, hogy az emböré mög szélű essön. A hogy
a kiráj a gyerökökre ránéz, mind a _hét ėgyfúrma_, csak a ruha más. A
kirájné is aszonygya: „Nem bánom, akármit csinász (velem)! ez az én
szülöttejim. Mikor mögvôt (a hét gyermek), az anyósom lėvitette a
Tiszára, hogy nė hírösztöljük!“ (hogy hét gyermek született).

A kirájné hogy mögmonta: itt vôt ėgy szögény aszszony két kis gyerökkel,
az mögátkoszta; kérdözi a halászt: „Hun vötte a gyerököket?“ Aszongya a
halász: „A hogy halásztam, ėgy ládát hozott ėgy kosárba a víz, mikor
fölnyitottam, láttam hat gyerök van benne. Hazavittem, úgy gondoltam, ha
mán neköm szánta az Isten, lögyön az enyim, neköm ús sincs ės sė.
Főneveltem, a város is segítött“. Asz monta a kiráj: „Mit kíván ű most
mán?“ „A mit a kiráj, űfölsége akar“. „Hát mos mán feleségöstű ide
gyűjön, a hun kifokta a gyerököt!“ Ott a kiráj csináltatott hat házat,
azé híjják ma is; az a neve: Hatház.

(Magyarszentmárton.)


66. Eltűnő czigányasszony átka.

A kertben ült az előkelő, gazdag asszony, mikor _czigányasszony_ ment
feléje kettős gyermekével karján, hogy adna valamit gyermekeinek. A
gazdag asszony a helyett, hogy segítette volna valamivel, jól
összeszidta, szemrehányással illette: „Hogy lehet valakinek egyszerre
két gyermeke, ha tisztessėges asszony?“ A czigányasszonynak ez a
szemrehányás oly rosszul esett, hogy _megátkozta_ az előkelő, gazdag
asszonyt, mondván: „Adjon az Isten neked _tizenkettőt_ egyszerre!“

A gazdag asszony utána szaladt a czigányasszonynak, hogy megverje, de a
czigányasszony egyszerre _eltűnt_. A szolgákat is küldte mindenfelé,
hogy ha megtalálják valahol a czigányasszonyt, verjék el jól, de
hasztalan volt minden lépés, nem volt sehol.

Az előkelő asszony férje szerencsére háborúban volt, mikor a szülés
ideje bekövetkezett. Az átok fogott, mert csakugyan 12 gyermeket hozott
egyszerre a világra. Az asszony nagyon restelte a dolgot: mit szól a
világ, mit mond a férje, ha hazajön s megtudja? Tizenegyet hű
szolgájával az erdőbe küldött, hogy neveltesse fel valakivel, egyet
pedig ott tartott magánál. De mikor dajkálta, eszébe jutott neki a
tizenegy másik és keservesen sírt.

Ezalatt hazajött a férje is, a gyermek is nevelkedett. Mikor már
nagyocska volt a gyermek, nem bírta tovább cselekedetét títkolni,
bevallotta bűnét férjének, haza hozatta a tizenegy gyermeket is. A férj
nemcsak megbocsájtott, hanem még örült is, hogy oly szép nagyocska 12
gyermeke van.

(Szeged.)

=24. Mátyás király és a fiatal bíró.= Az ember éveiről szóló
meghatározás _Kálmány_: Sz. II. 151. l. is ide vág, ez a 63-dik évet
veszi az _elmebeli elgyengülés_ kezdetének; _Dänhardtnál_
(Naturgeschichtliche Volksmärchen II. k. 45. Leipzig – Berlin 1913. Die
Lebenszeit des Menschen) ama szólásunkkal megegyezőleg: „Mikor mán 70
esztendős az embör, a lábába száratt az esze“, (Szeged) – a 70-ik év van
megjelelve. _Köhler_ eme meghatározást – mely a népek közt el van
terjedve – I. kötete 43–44. lapján egy 16. századbeli költeményből
eredteti; ekkor tehát már költeményben is meg volt. Mindez a 24. számú
adatban kifejezett _nép felfogása_ mellett szól, ezzel szembe van
állítva a 68. számú változata, az ellenkező túlzásba megy. Az elmebeli
tehetségről szólva, itt említem fel eme gúnyolódónkat:


67. Az ész megjövése.

A magyarnak, ha 20 esztendős korájig az esze mög nem gyün, 30 esztendős
korájig mög nem nyő (= nem lesz erős), 40 esztendős korára nem gazda,
azután nem löhet tűle sömmit várni. A némötnek 40 esztendős korára gyün
mög az esze (néhol hozzá mondják, hogy: mihelyt megjön, el is megy), a
tótnak addig van esze: még szopik.

(Hódmező-Vásárhely.)

Itt is megjegyzem, hogy a Mátyás királyról szóló adomákat József
császárra is alkalmazva találjuk, ezt mutatja a 68. sz. változat; lásd
I. kötetünk 70., 71. sz. jegyzetét.


68. József császár és a fiatal bíró.

Mikor József császár az országba gyütt, mönt, bemönt ėgy kis faluba,
êmönt a kösségházba, kérdöszte, hogy ki a bíró? Vôt ott ėgy fijatal
embör, asz monta a fijatal embör: „Én vagyok a bíró“. „De fijatal bíró
van ebbe kösségbe!“ monta József császár, látta, hogy mindönféle
röndetlenül van, aszonta hogy: „Nem bírónak való ijen fijatal embör!“
Aszongya a fijatal bíró: „Mögfelel ű mindönnek“. „Felêjön mög a
kérdésömre három nap múlva, mikor viszszagyüvök: 20 szép, 30 erős, 40
okos“.

Hazamönt a fijatal bíró, törődött, vergődött, gondoskodott, nem is
övött, sėnkinek nem parancsolt. Az apja monta neki: „A cselédök nem
dôgoznak, mijön vergőcz, mijön gondoskocz? valami tégöd bánt, mond mög a
bajajidat, hogy segícscsek rajtad, hátha segíthetök!“ Akkor monta a
fijatal embör, hogy mi ja baja neki: „Itt vôt ėgy úr a kösségházán három
napok előtte, aszonta, ha mög nem fejtöm, hogy húsz szép, harmincz erős,
negyven okos; akkor êcsap! hogy fijatal embör nem bírónak való,
tapasztalatlan, próbálatlan a fijatal embör!“ Aszongya az apja: „E nem
nagy baj! e fijam sėmmi sė, hoczide a _bírópáczát!_“ Akkor oszt ű mönt
be a kösségházába, az öreg.

Harmannap után az úr is mögjelönt. Látta az öreg, hogy a császárrâ van
dôga, a császár mög aszt látta, hogy nem e vôt harmannap előtte a bíró,
kérdöszte: „Maga a bíró?“ „Én vagyok!“ felelte az öreg. „No, ha maga a
bíró, fejcse mög a mit három nap előtte montam itt: húsz szép, harmincz
erős, negyven okos“. Aszonygya az öreg: „Húsz éves koromba szép vôtam,
harminczba erős, tejjes vôtam, negyvenig nem gazdáltam. Húsz mög
harmincz az ötven mög negyven az kilenczven; így hát az öreg embört nem
nézik sėmminek mikor a kilenczvenet möghalagya“. Asz monta a császár:
„Öreg, maga a bíró! fijatal embör nem bírónak való, mer tapasztalatlan,
tudatlan“.

(Szaján.)

=25. Mátyás király és a czigány béres.= _Kisfaludy_: XVII. k. _A kanász
felel meg a kérdésekre_ jegyzetében szóltunk változatairól, lásd alább a
38. sz. adatot, _Aarne_ 922. sz. alatt: _Der hirtenknabe antwortet statt
des priesters auf die fragen des königs_ jeleléssel érinti a finn
változatokat.

=26. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.= _Az urak kapálását_ lásd a
_Kisfaludy_: XVII. k. _A hosszúnyakú_ jegyzetében.

=29. A czigán ügyvígy.= Lásd _Aarne_ 821. B. számú jegyzetét; _A fölt
köles és tojás kikelését_ _Köhler_: I. k. 458. lapján közli s egyéb
változatát.

=30. Kôbászeső.= _Kisfaludy_: X. k. 254. lapján _férfi_ a mindent
kibeszélő; _asszony_ a _Dähnhardt_: _Schwänke_ 1. lap _Der Schatz_-ában.
Töredékünk változatait lásd _Ethnographia_: XXII. évf. 738. l.

=31. Ha tė ütöd az én gazdámat…= Adománk elterjedtebb alakja a


69. Ha tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat.

Két, egymással haragban levő zsidó kocsija ment egymással szemközt s
mert az egyik zsidó sem akart kitérni, veszekedésre került köztük a
dolog, mit látva a kocsisok, gazdájuk segítségére mentek, mondván: „Ha
tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat!“ s a két zsidót
elverték.

(Szeged.)

=32. A szögény embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?= _A
bot eladásról_ _Aarne_ az 1610. jegyzetében szól, egyéb változatait
_Kisfaludy_: XVII. k. Mátyás király mondái közt a _Mátyás király és a
síkárfű árús_ jegyzetében soroltam elő.

=33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?= _Köhler_: I. k.
507. lapján nagyon elterjedtnek jelzi adománkat, az _1001 éjből_
_Koltai_ (Virgil: Az ezeregy éjszaka meséiből Grimm után átdolgozta IV.
kiadás Budapest 78. l.) _A szamárhajcsár és a tolvaj_ felírással
fordította és _nem_ átdolgozta magyarra, _kötőfék_ helyett _fékről_
beszél, mert a szótárban először féket talált. Adatunk _elátkozásról_
beszél, lásd 3. sz. jegyzetünket.

=34. A hamis vak.= _Aarne_ 1380. sz. jegyzetében sorolja elő finn
változatait.

=35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.= Szegeden oly férfiról mesélnek,
ki a hegytetőre, hol legelő volt, borjút hordott a nyakában naponkint s
mikor már tehén volt, akkor sem mondta nehéznek, mert: „A gyakorlat
töszi az embört mestörré“.

=38. Az ėcczöri 2 koma.= Ily menetű a _Kisfaludy_: XVII. k. _A ki másnak
vermet ás_ néven közölt Krisztus-monda, ezt az igazságot erősítik 39.,
40., 70. sz. adataink.

A „_Hol a világ közepe?_“ kérdés meg van a 25. sz. hagyományban, l.
jegyzetét; a _Hogy hívják az én komámat?_ _Tóth_: IV. k. 135. l. közölte
a változatát.

=39. A ki másnak ási az árkot. 40. Isten verése.= Lásd a megelőző
jegyzetet.


70. A ki másnak vermet ás.

Egy szegény koldus asszony járt egy grófnéhoz kéregetni, a grófné kezdte
már megúnni, hogy többet ne menjen oda, mérgezett czipót adott neki,
gondolta, hogy majd eszik belőle s meghal. Volt a grófnénak egy kedves
fia, ki nagyon szeretett vadászni. Mikor a koldus asszony a mérgezett
czipót kapta, a grófné fia azon a napon eltévedt az erdőben s mikor
kikeveredett belőle, betért a koldús asszonyhoz. A koldus asszony a
mérgezett friss czipóval megkínálta a gróf fiút, a fiú evett belőle s
meghalt.

(Szentes.)

=43. A lélek, kis fehér egér alakban.= Fehér egér alakú a betegség
démonai közt van a czigányoknál az _Ethnographia_: XXII. évf. 137.
lapján.

=44. A beszélő koponya.= Emberem _A 2 büszke vőféj és a koponya_ nevet
adta neki. Beszél a koponya _A levágott fej gyónásában_ is,
_Ethnographia_: XXII. évf. 317. l., _Kisfaludy_: XII. k. 215. l.;
_Szentjánost_, a rosszak elűzőjét _Kálmány_: Sz. II. k. 220. lapján
találjuk.

=46. A visszafelé sült puska. 47. A rázanérus.= Vesd össze Kinizsi
sírjáról visszapattanó golyóval; _Tóth_: I. k. 177. lap.

=48. A háládatlan gyermek és a varancsagosbéka.= Ezen a néven közli
_Köhler_: I. 473–477. l. hiedelmünk változatait.

=51. A rabszabadító.= Rabszabadítással összekötött találgatós mese a
71–74. sz.; ezek közül az _apját szoptató_ a 73., 74. sz., lásd idegen
változatait _Köhler_: I. k. 373. lapján. A 72. sz. változatát _Kálmány_:
Sz. I. k. 168. l. közlöttük.


71. Az elletlen ló.

Aszonták ėgy embörnek, ha ojan kérdést tud anni, a mölikre mög nem
bírnak felelni (a bírák), akkô eleresztik a testvérjit. Aszonta az
embör, hogy agygyanak neki három napot, ű tud ojan kérdést anni, attak
neki. Mikor a három nap êtelt, főmönt az urakhon, aszongya:

  „Eletlen ló alattam,
  Anynya szíja kezembe;
  Tizėnkettő mé hat a?
  Fél a nyúl, mé van a?“

Mögdöglött a ló, a csikót kivötték belüle eleventen: a vôt az elletlen
ló, alatta vôt, rajta ült; az anynyábû (a csikó anyjából) lött a
kantárszíj, a vôt a kezibe; a tizėnkettő azé hat: mer tizėnkét zsömlének
csak felit kapta el; a nyúlnak is csak a felit atták neki: azé fél a
nyúl. Ez által a kérdéssel a testvérje mögszabadult.

(Magyarszentmárton.)


72. Daru elletlen lovon.

Darunak aszonták, ha ojan kérdést tud anni, hogy nem bírnak rá
mögfelelni, akkor elbocsátik, nem akasztik fő a testvérjit akkô monta:

  Úton mén Daru,
  Hátán a sarnyú,
  Gelebibe a kinyere,
  Eletlen lovon mén lelköt váltani?

Úton mén Daru: a Daru ű vôt; hátán a sarnyú: mert sarnyút vitt hátán a
lovának; gelebibe kinyere: mer gelebibe vitte a kinyerit; elletlen lovon
mönt: mer a ló nem bírta a csikót mögelleni (a melyiken mint lovon
ment), a csikót úgy vötték ki az anynyábul; lelköt mönt váltani: a
tesvérjit mönt váltani, mög is váltotta: mer nem bírtak rá mögfelelni.

(Magyarszentmárton.)


73. Az apját szoptatja.

Kinek vôtam lánya annak löttem: anynya, sirat engöm az én fijam: édös
anyám ura? Úgy történt, hogy az embört mijé? mijé nem? becsukták rabnak,
de a lánya jis, a mijatt (= hogy az apját becsukták), tött ėgy kis
kihágást, hogy űtet is csukják be. Be jis csukták, éppen ojan hejre
csukták, hogy az apjátul ėgy ajtó választotta el. Vôt az ajtón ėgy
görcs, a’ kiesött és azon a kis jukon át dugta a mejje bimbóját és az
apját aval táplálta. Az aszszon (= az ember leánya) kiszabadult möntül
előbb a börtönbül és a börtön előtt esztet danulta:

  Kinek vôtam lánya:
  Annak löttem anynya,
  Sirat engöm az én fijam:
  Édös anyám ura.

Möghalotta eszt a börtenföligyelő, behívatta az aszszont, asz monta,
hogy ha mögmagyarázza ennek a versnek az értelmit, teljesíti ėgy
kérelmit! Mögmagyarászta az aszszon és kieresztötték az apját, mert az
vôt a kérése. Az apjának az anynya lött, mert szoptatta, ezé lött neki
az apja a fija, de az apja az anynyának: az ura vôt. Így szabadította ki
a lán az apját a börtönbű.

(Hódmező-Vásárhely.)


74. A kő közé rakott apjának anyja lett.

Ėgy embört elítéltek: kű közé rakták, hogy majd ott mökhal, de a lánya
ėgygyet értött a kűmívessel, hogy hagygyon anynyi hejet, a hun
mökszoptati az apját. A lány a mêre csak mönt, mindönütt aszt
hajtogatta: „Az apámnak anynya löttem, sirat engöm a fijam: az anyámnak
az ura“. Kérdöszték az urak: hogy monthat ojat, hogy az apjának anynya
lött? Aszonta a lány, mögmongya, ha az apját kieresztik a börtönbül.
Mikor kieresztötték, akkô monta, hogy az apjának anynya lött, mer
szoptatta, mikor a kű között vôt, az apja mög fija lött, de az apja az
anynyának ura is vôt.

(Magyarszentmárton.)



Javító.

Az irodalom nyelvén közlött jegyzetek sajtóhibáit, hacsak nem
értelemzavarók, nem jeleljük meg; de az adatokéban előfordulókat
felemlítjük, hogy nyelvjárásilag hűen közöljük a hagyományokat, mit
jelen kötetünkben, nem számítva az itt felsorolt hibákat, el is értünk.

    9. lap  32. sor  aszonga helyett  aszongya
    86. „  18. „  ėvesek „  évesek
    90. „  31. „  osztȧn „  osztán
    93. „  10. „  kovicsból „  kovicsbul
    93. „  29. „  ész „  ėsz
    94. „  23. „  posztítom „  pusztítom
    94. „  52. „  kirúl „  királ
    95. „  6. „  Ördöngősvénasszon „  Ördöngősvénaszszon
    96. „  15. „  égygyik „  ėgygyik
    96. „  15. „  féjükrül „  fejükrül
    105. „  31. „  aszonya „  aszongya
    110. „  5. „  kertészlegėn „  kertészlegén
    112. „  30. „  muszáj „  muszaj
    122. „  21. „  össsze „  öszsze
    124. „  9. „  anyédéknak „  anyádéknak
    128. „  24. „  lêvetköztette „  lėvetköztette
    134. „  34. „  tot „  ott
    162. „  32. „  kiszabdíták „  kiszabadíták
    163. „  5. „  Sz. 11. sz. „  Sz. I. k. 11. sz.
    164. „  31. „  vönnė „  vönné
    166. „  8. „  szépaszsszonya „  szépaszszonya
    167. „  27. „  ifjúszépȧrgyérus „  ifjúszépárgyérus
    168. „  30. „  viz „  víz
    168. „  34. „  viz „  víz
    170. „  28. „  oroszlȧnyom „  oroszlányom
    170. „  28. „  Órijás hússal „  Órijáshússal
    170. „  32. „  Órijás húst „  Órijáshúst
    170. lap  34. sor  Órijás húst helyett  Órijáshúst
    175. „  23. „  változataival „  változatával
    175. „  42. „  elített „  telített
    176. „  30. „  mesélés „  mesélésé
    184. „  19. „  asszony „  aszszony
    193. „  1. „  21., 22. számú „  21. sz.
    193. „  1. „  22. számú mese „  22. sz. monda
    194. „  1. „  mese „  monda
    195. „  1. „  mese „  monda
    196. „  1. „  mese „  monda
    197. „  1. „  mese „  monda
    198. „  1. „  mese „  monda
    199. „  1. „  mese „  monda
    200. „  1. „  mese „  monda
    201. „  1. „  mese „  monda
    202. „  1. „  mese „  monda
    203. „  1. „  24., 25., 26., „  24.–26. sz. monda
    203. „  1. „  29., 30., 31 számú mese „  29.–31. sz. kópéságok
    204. „  1. „  mese „  kópéságok
    205. „  1. „  43., 44., 46., 48., „  43.–48. sz. hiedelmek
    205. „  1. „  51. számú mese „  51. sz. találgatós mese
    205. „  1. „  testvérjit „  testvérijit,
    206. „  1. „  mese „  találgatós mese
    207. „  1. „  mese „  találgatós mese  


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

1 |akkor kiszakajtaní |akkor kiszakajtani

20 |kinyomódík |kinyomódik

28 |ktpiktoroljuk |kipiktoroljuk

32 |kiszalatt |kiszalatt

43 |a kís lán |a kis lán

47 |Őrijás mind |Órijás mind

52 |hajtod ki?„ |hajtod ki?“

55 |aszonta ne i |aszonta neki

64 |aval klgyütt |aval kigyütt

85 |Ördöugősvénaszszon élt |Ördöngősvénaszszon élt

93 |vėka magyarót |véka magyarót]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hagyományok (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.