Title: Vörösmarty életrajza
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vörösmarty életrajza" ***


VÖRÖSMARTY ÉLETRAJZA.

VÖRÖSMARTY

ÉLETRAJZA.

IRTA

GYULAI PÁL.

HARMADIK JAVITOTT KIADÁS.

VÖRÖSMARTY ARCZKÉPÉVEL.

BUDA-PEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1890.

Franklin-Társulat nyomdája.



I.

Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása
Puszta-Nyéken és Székes-Fehérvárott 1816-ig. Öcscse János. A későbbi
férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni
kezd.

Vörösmarty Mihály született 1800 decz. 1-jén, délután négy órakor,
Puszta-Nyéken, Fehérmegyében; kereszteltetett a szomszéd Nadapon, mert
szülei római katholikusok voltak és Nyék maig is tiszta helvét hitű
község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott,
valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilencz gyermekkel
áldotta meg Isten: négy leánynyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály
volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben,
hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától
az élénk képzelődést és költői kedélyt.

Az atya, épen mint fia, külsőleg keveset mutatott, de annál többet ért
belül. Az egyszerű magyar ruha nemes szivet takart s a közönséges
gazdatiszt értelemben és míveltségben felülmúlt némely kevély
földesurat. Mintegy harmincz éves korában lőn gróf Nádasdy Mihály nyéki
gazdatisztje, s úgy látszik, nem sokkal azután történt házassága is.
Sikeres gazdálkodása, ritka becsületessége a gróf méltánylatával
találkozott, ki aztán később örömest adta neki haszonbérbe szomszéd
velenczei birtokát. Máskülönben iskolákat végzett ember volt s egészen
latin-magyar míveltségű. Írt és beszélt latinúl. Mihály fia születését
és kereszteltetését is latinúl írta be egy _Officium Rákóczianum_ czímű
imakönyvbe. Magyar könyvei mellett ott állott nehány latin klasszikus
író: Horatius, Cicero, Virgilius s egy pár magyar történelmi latin
munka. Nem volt tudákos vagy különcz, de a dolgokról megvoltak saját
nézetei. Gazdasági és családi bajain kívül a haza ügyére is gondolt.
Ünnep- és névnapokon, vagy szüretek alkalmával, jó barátjai
társaságában, bor mellett, bús magyarként emlegette az ország dolgait.
Első ifjusága II. József korába esett, átélte az alkotmány
visszaállítását, az 1790-ki országgyűlést, a nemzeti visszahatás zajos
napjait. Ez események emléke élénken megmaradt lelkében, s örömest
beszélt rólok az ifjabb nemzedéknek, egy sokkal zajtalanabb korban. Erős
magyar volt, csendes, de elégedetlen hazafi. Vendégszerető házát
látogatták a barátok, ismerősek, szomszédok, de nem a dáridó, a tivornya
kedvéért. Szigorú erkölcsi elvei voltak; épen úgy kedvelte a
tisztességes mulatozást, mint a nemes takarékosságot. Nem voltak
ellenségei, barátokra nem igen szorult; nem vadászta, hanem kiérdemelni
igyekezett mások barátságát. Nyájas, barátságos természete mellett sem
volt nagyon közlékeny. Magába temette búját, s annál inkább, minél
mélyebb volt. Őt sem kimélte a sors, vele is bántak méltatlanúl az
emberek, de tudta mérsékelni magát s ritkán tört ki hevesen. Az élet
minden keserűségeért családjában keresett kárpótlást; szerette nejét, a
falusi gazda józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével,
természetes gyöngéden, romlatlan szive szerint.

Neje meg is érdemelte e szerelmet. Csinos nő volt s áldott jó lélek.
Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet.
Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora, sokszor
beszélte, hogy a barna-piros arczú, hollófekete hajú kedves leányka igen
szépen tudott dalolni s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot
adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt
tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak
gyermekei bölcsője fölött dalolt már. Hamar reá nehezűltek a terhes
háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen nyáron
gazdasszonykodnia kellett. De itt is nyilatkozott költői kedélye.
Megvoltak kedvencz majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi
szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn
férje halála után egy pár év mulva Székes-Fehérvárra költözőtt, nem
tudott el-lenni nélkülök és lelkibeteg lőn. Ha szabad ideje volt,
szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni
járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek
egész orvosa lőn. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott
érzékeny szivére s élénken foglalkoztatta képzelődését. Abban telt
legfőbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek
alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a
beteget gyógyította. Gyógyszertárára épen annyi gondot fordított, mint
élés-kamarájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek,
gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat
különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések
orvoslásához. A cselédek, ha kezöket elvágták, a dolgosok, ha sarlóval
vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák
beteg gyermeköket hozták föl a faluból; szóval majd minden nap állott
valaki a tornáczon, ki kereste, várta és áldotta a nemzetes asszonyt. S
ő jó szivvel szolgált mindenkinek, s oly adakozó, bőkezű volt, hogy épen
nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein,
orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének
semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát
jól. Se az embereket, se a viszonyokat nem ismerte; nem tudott
számítani, könnyen hitt és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak,
hogy midőn férje meghalt, gazdaságok pusztulásnak indúlt s nehány év
mulva mindenök oda lőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki
sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak
ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesb olvasmánya.
Leánykori dalaival lassanként elszállottak szivéből a világi hiúság
örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság
és áhitat vigasztalása is.

Így élt a derék pár, midőn harmadik gyermekök és első fiok született.
Egy régi, szűk és roskatag házban laktak, a mely helyett épen akkor
építtetett a gróf egy szebbet és tágasabbat. A következő évben már e
házba költöztek, mely maig is fennáll, s melyet mint költőnk szülőházát
mutogatnak az idegeneknek. Annyi igaz, hogy itt élte le gyermeksége jó
részét két nénjével és János öcscsével együtt, ki utána két évvel
született. Mintegy hét éves lehetett, midőn atyja a lakásuktól nem
messze eső helvét hitű népiskolába beadta. Nem sokára János öcscse is
tanulótársa lőn; mindketten itt kezdtek olvasni és írni tanulni. Majd
atyjok tanítót fogadott a házhoz, ki egyaránt tanítsa fiait és lányait.
Tehetségéhez képest gondos nevelést akart adni gyermekeinek, és
szorgalmasan utána látott, hogy mit és hogyan tanulnak. A gyermekek
helyett a tanítókkal gyűlt meg a baja: egyik keveset tudott, másik
korhely volt. Végre a harmadik évben egy derék fiatal emberre akadt,
kiben megnyugodhatott.

Ez időtájt még egy más és nevezetesb változás is történt a családban. A
családfő lemondott tizenöt évig viselt gazdatiszti hivataláról, s
haszonbérbe vette grófjának velenczei birtokrészét. Függetlenebb állást
óhajtott, aztán úgy hitte, hogy mint haszonbérlő inkább biztosíthatja
családja jövőjét. Szolgálati ideje alatt megtakarított pénze épen elég
volt arra, hogy saját kezére kezdhessen gazdálkodni. Ismerte a kibérelt
birtokot, valamint a vidéki viszonyokat is. Meg volt győződve, hogy nem
csalódhatik. Az első években sikerült is haszonbérlete: vagyonosodni
kezdett. Úgy látszik, hogy ekkor vette velenczei szőlőjét, egy házat és
egy pár darab földet Fehérvárott. Még szorgalmasb, fáradhatlanabb gazda
lett; szükség is volt reá, mert családja szaporodott, gyermekei nőttek.
Két nagyobb fiát már Fehérvárott kellett taníttatnia. Mihály 1811
novemberében vált meg először a szülői háztól; a derék tanító keze alatt
már annyira haladt, hogy Fehérvárott a gymnasium grammatikai első
osztályába akadály nélkül bevehették. Öcscse is vele ment; nem egy
osztályba jártak, de együtt voltak szállásban, még pedig oly családnál,
hol németűl is tanulhattak. Atyjok tisztességesen gondoskodott rólok, de
egyszersmind folyvást éreztette velök, hogy szegény fiúk s a magok
erején kell megélniök. Otthon a szünnapokon sem engedte őket nyugodni,
dolgot adott nekik a gazdaság körül. Általában semmit sem vont meg
tőlök, a mit jövőjökre szükségesnek tartott, de tovább nem ment.
Szerette s nem kényeztette őket. Nyájas szemmel nézte jó tulajdonaikat,
de szigorú volt hibáik iránt. Fiai tisztelték, szerették és féltek tőle;
anyjokat csak szerették. A jó asszony nem tekintett arra: vajon kedves
gyermekei jól viselik-e magokat, szorgalmasan tanulnak-e; ha csak szerét
tehette, örömest küldött nekik Fehérvárra néhány fillért, egy kis
süteményt vagy gyümölcsöt, férje tudta nélkül is.

A két testvér sokban különbözött egymástól. Mihály méla, tartózkodó és
érzékeny volt. János nyughatatlan, vásott és keményebb természetű.
Mihály tisztán tartotta, kimélte ruháit; Jánost úgy ismerték, mintha
soha sem lett volna új ruhája. A tanulásban sem voltak egyenlők. Már a
szülői háznál feltünt e különbség. A házi tanítónak sokkal kevesebb baja
volt a nagyobb, mint a kisebb fiúval. Fehérvárott is Mihály jobban
tanult öcscsénél: otthon ugyan keveset tanult ő is, inkább olvasgatni
szeretett, de a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott, s rendesen
ebből tanulta meg a felhagyott leczkét. Majd mindig első eminens volt;
írásbeli dolgozatai felülmulták társaiét. Ezért, de különösen szelid
magaviseleteért, kiválóan kedvelték tanárai.

Midőn a két fiú a szünnapokra haza ment, atyjoknak az volt első szava
hozzájok: «No, Miska fiam, hányadik vagy?» «Első, édes apám.» «Hát te,
Jancsi?» «Ötödik.» «Szerettem volna, ha te is első lehettél volna» –
mondá az atya. Egyszersmind lelkökre kötötte a szorgalmat és jó
magaviseletet; majd a szünnapok elteltével bevivén őket Fehérvárra,
meghagyta a koszt- és szállásadó gazdának, hogyha elsők lesznek, bőven
zsinórozott ruhát csináltasson nekik és sarkantyús csizmát, ellenkező
esetben pedig csak a legegyszerűbbet. Hiában volt minden ígéret és
fenyegetés. Csak Mihály jött haza bőven zsinórozott dolmánynyal és
sarkantyús csizmával; János nemhogy kivívta volna osztályában az
elsőséget, hanem ötödikből tizenötödiknek esett le. Az atya haragját
csak az csillapította, hogy másként János is jó fiú volt s a gazdaság
körül sok hasznát vette. Valóban itt János volt az első. Annyi
szorgalmat, belátást és életrevalóságot tanusított, a mennyi szigorú
atyját is kielégítette. Mihály e részben távolról sem versenyzett vele;
rendesen ügyetlenűl hajtotta végre, a mit reá biztak. A helyett, hogy
parancsoljon a cselédeknek vagy dolgosoknak, inkább beszélgetni
szeretett velök, sőt ha egy talpraesett tréfát, adomát, mesét vagy szép
nótát hallott tőlök, borral, dohánynyal jutalmazgatta őket. A szüret és
kukoricza-fosztás volt legkedvenczebb mulatsága, de ennek is csak költői
oldalát fogta föl. Látván ezt atyja, nem igen bízott reá gazdasági
dolgot s inkább csak Jánost küldötte ki a dolgosokkal. Azonban néha
Mihály is utánok ballagott. Atyja könyvtárából egy-egy könyvet vitt
magával, leült valamelyik fa árnyába, és olvasott; vagy kikereste a hely
oly pontját, honnan legszebb kilátás esett a vidékre. Különösen a
szőlőhegynek az a része, honnan a velenczei tóra láthatni, s az
úgynevezett Meleghegy voltak kedvencz helyei. Órákig elálldogált itt, a
táj nézésébe s öngondolatjaiba merűlve. A mire visszatért öcscséhez, a
munka már javában folyt vagy épen vége felé járt. János sarkalta a
dolgosokat, s a melyik rest volt, keményen reá is támadt. Mihály nem
állhatta a szitkot és kemény bánásmódot. «Ne bántsd szegényt, beszélj
vele becsületesen» – szólott közbe ilyenkor. Öcscse nem engedett,
összetüztek. «Ne hetvenkedjél, mert földhöz váglak» – kiáltott Mihály,
elvesztve türelmét. Ekkor a testvérek birokra állottak ki. Mihály
erősebb volt, s a dolgosok nagy örömére földhöz vágta öcscsét. Különben
ritkán versengtek s nagyon szerették egymást. János, egy pár ily eset
után, legalább Mihály jelenlétében, jónak látta mérsékelni gazdai tüzét,
mert félt bátyja rendkívüli fölindulásától. Csakugyan költőnknek a
szegény nép iránti részvéte, gyöngédsége nem volt se szeszély, se
szenvelgés. Gyermekségétől egész haláláig tartott, s részint érzékeny
természetéből folyt, részint pedig erős fajszeretetéből. Becsülte az
embert bármely sorsban, és szerette a nyílt, önérző, értelmes magyar
népet, melyet különbnek hitt más népfajoknál. Később is, ha egy-egy
értelmes béres vagy földmíves levelet vagy más küldeményt hozott neki,
leültette őket s örömest eredt velök szóba. Szokása volt mindenkit
részeltetni egy kis szivességben, a ki neki szolgálatot tett: egy pohár
bor vagy egy pipa dohány nélkül senkit sem bocsátott el magától.

Az atya folyvást szigorú rendben tartotta fiait, de annál bensőbb
szeretettel ragaszkodott hozzájok. Nagyjában meg volt velök elégedve;
gondolta, hogy ha János nem lesz is valami kitünő diákos ember, azért
megél a jég hátán is, Mihály pedig, ha nem életrevaló is, csak eltartja
tudománya. Nem bánta már, ha János nem első is, ha Mihály gyönge gazda
is, de azért sokáig haragudott, hogy a német nyelvben oly csekély
előmenetelt tesznek. «Tudtok-e már, fiaim, valamit németűl?» – szokta
kérdezni tőlök, midőn a szünnapokra haza jöttek. A fiúk hallgattak,
atyjok elértette e hallgatást, többé nem vallatta őket, de mindannyiszor
elmondotta, mily szükséges minél több nyelvet tudni. Lám Velencze magyar
falu, mégis néha németűl vagy tótúl is kell beszélni a dolgosokkal, mert
hol svábok, hol tótok; kivált a német nyelvre van szükség; hiszen már a
magyar is németesedik, a nagyobb városokban alig hallhatni magyar szót,
a főurak majd mind németűl beszélnek, a középrendű nemes is derekabb
embernek hiszi magát, ha németűl galagyolhat. S ekkor a német nyelv
mellett szónokló atya elkezdé szidni a korcsosodó magyarokat, kik
megvetik nemzeti nyelvöket s nem gondolnak hazájokkal. Természetes, hogy
a német nyelv ily ajánlgatása nem lehetett nagy hatással a fiúkra; nem
akartak rosszabb hazafiak lenni atyjoknál. Minda mellett nagyon kaptak a
pantalon- és kabáton, melyek ekkor kezdék mind nagyobb mértékben
kiszorítani a magyar ruhát. Kérték atyjokat, hogy csináltasson nekik is
ily ruhát, mert Fehérvárott az iskolában majd minden tanuló ebben jár.
Az öreg keményen nézett reájok és boszúsan mondá: «Míg én varratok
ruhát, az nem leszen se kaput, se pantalon; majd ha magatok szereztek,
nem szólok belé, milyent varrassatok – rossz fattyak! nem azért
buzdítottalak én benneteket a német nyelv tanulására, hogy németek
legyetek – takarodjatok!» A fiúk szégyenkedve lopóztak ki a szobából s a
kabát- és pantalonról többé nem vala szó.[1]

Költőnk valóban csak atyja halála után vetkőzött ki magyar ruhájából,
azonban egy-egy díszesb attilája soha sem hiányzott. Németűl is Pesten
tanult meg. Jól értette e nyelvet, beszélte is, bár kissé gondolkozva,
nehogy hibát ejtsen, sőt 1827 körűl német verset is írt, egy költői
beszélykét, Tretter és Paziazzi német költő barátjai kérésére, kik aztán
az ő kedvéért megpróbáltak valamit magyarúl írni. Jobban írt németűl,
mint beszélt; kiejtése nem volt a legszabatosb. Nem állhatta a német
nyelv kemény hangzású, telt szájat kívánó szavait, s egy-egy rossz
hangzású új magyar szót a legtöbbször hasonló némettel gúnyolt ki. Egyik
nyelvészünk 1850 körűl véleményét kérte egy általa szerkesztett új szó
iránt. «Mit mond ön reá? _civilisatió_ra e szót csináltam:
_polgárosultság_». «Én is mondok egy hasonló német szót – felelt
Vörösmarty – épen oly szépen hangzik, egészen megtölti az ember száját:
_Reichsschatzschein_.»

Összesen öt évet töltött a fehérvári gymnasiumban 1811–1816-ig, s atyja
nagy örömére, már mint ötödik osztályú tanuló, kisebb gyermekek
tanítgatásából szerezte élelmét és ruházatját. A leendő férfiú és költő
már fejledezett a gyermek-ifjúban. Semminemű féktelenség, dacz,
szertelen tűz nem hirdették a benne szunyadó lángészt, mint nem jelölték
később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fenhéjázó
szenvedélyek, s mindaz, mit rendesen költői életnek neveznek, s mi a
legtöbbször nem egyéb, mint a képzelődés féktelen uralma, az erkölcsi
érzés gyöngesége, a hiúság kaczérkodása, megaranyozva a költői dicsőség
viszfényétől. A serdülő gyermek mély tüzű szemében, szemérmes arczán, s
már-már borongani kezdő homlokán, csak a figyelmes vizsgáló vehette
volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökőn nyilatkozott
rendkívülisége, hanem mintegy bensőkép, nem gyorsan fejlett, hanem
lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott,
mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között s csak ismerős
helyen tünt föl szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán
ragaszkodott is hozzájok. Nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés,
oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos
nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne.
Sokat tartott becsületére, s annak, kit nem becsült, kerűlte társaságát.
A rossz erkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körűl, miattok inkább
összezördűlt jó barátjaival is, míg ezek végre is belátva jó szándékát,
elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes
mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a
mesét, éneket és zenét, de tánczolni nem szeretett, s a mint maga
megvallá Czuczornak, soha életében nem tánczolt. A mije volt, szivesen
megosztotta mással, pénzecskéjével nem épen takarékosan bánt, nem is
igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett
fölingerelni, rendesen némán tűrt, belűl emésztődött, de ha valami
mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik
is vele.

Egyetlen egyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága
miatt. A csendes és hallgatag gyermekre oly mélyen hatott tanárának
képzelt vagy valódi igazságtalansága, hogy egész forradalmat támasztott
osztályában. Fehérvárott cisterciták tanítottak; a tanárok egyike kissé
túlszigorú volt s kivált délutánonként nagyon ingerlékeny. Egyik délután
valamelyik tanítványát, kit Vörösmarty szeretett, nem épen nagy hibáért
vesszővel akarta megbüntetni. Vörösmarty s utána többen kérték a tanárt,
büntesse máskép szegény barátjokat, ne tegye rajta s az egész osztályon
ezt a szégyent. A tanár most már azért sem engedett. Vörösmarty fölkelt
s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát s a várostól
egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal
ment utánok. A diákok ellentállásra készűltek. Ki botot vágott, ki követ
ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni,
lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott
be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok
kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat
eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s félgyőzelmökben egész
diadallal vonultak be az iskolába. A fegyelem ily botrányos megsértését
az igazgató-tanár nem hagyhatta példás büntetés nélkül s mind
Vörösmartyt, mind társait megverette. Azonban a vessző oly kevéssé
szelidítette meg e részben, mint később a hatalmasok tekintete. Szabad
és független véleményét senkinek sem rendelte alá, bár nem szerette
fitogtatni. Senkinek sem kereste kegyét, s csak ahhoz közeledett, ki
iránta némi előzékenységet mutatott. Szivéből gyűlölte a hizelgést,
igazságtalanságot és cselszövényt. Mindamellett kevés összeütközése volt
mind a magán-, mind a közéletben. Visszavonult életet élvén, költői
munkásságba merűlve, nem örömest vegyűlt az irodalmi és politikai
küzdelmek közé. Határozott párt-ember volt ugyan, de elégnek tartotta
pártját közlegényként szolgálni. Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is
csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerűlt föllépni.
Az akadémiai ülésekben nem egyszer történt ily föllépése s egy Széchenyi
és Teleki gróf ellenében is bátran kimondotta véleményét.

A költői tehetségnek némi jelensége már 1813-ban mutatkozott benne. A
mily csekély tehetsége volt a zenére, épen oly élénk érzéket tanusított
a költői rhythmus iránt, mielőtt még szabályait ismerte volna. Atyja egy
évig tanittatta hegedűlni; az öreg Patikárius volt mestere, de semmire
sem mehetett vele, épen azért az egész tanulás abban maradt. Nem volt
hallása, épen mint Goethenek, de a nyelv zenéjét korán s épen oly jól
értette, mint a nagy német költő. Még nem töltötte volt be tizenharmadik
évét, midőn az első hangzatosb vers fülébe csengett. Nem költemény volt,
csak vers, latin nyelvtani szabályok, latin hexameter-sorokba foglalva,
melyeket, mint iskolai leczkét, könyv nélkül kellett betanulnia.
Tetszett neki a dactylusok lejtése, kiérezte a metszetek lüktetéseit.
Csak puszta hang után, maga is próbált latin hexametert írni hol falra,
hol papirdarabokra, de mindjárt letörölte vagy szétszaggatta a mit írt,
nehogy valaki elolvashassa. A következő évben már magyar rímes verseket
írt, két soruakat, alkalmasint magyar alexandrint. Legelső ily versével
egyik barátját gúnyolta ki; alkalmasint ily szellemi tréfával még
többször is megboszulta magát tanulótársain. Ifjú, sőt férfikorában is
megvolt ez a szokása: 1820–1823 körűl egy pár pajkos költői levelet
küldött jogász és juratus barátjainak; 1830–1837 néhány ív gúnyos
epigrammot írt össze, nemcsak irodalmi ellenségeire, hanem barátjaira,
sőt önmagára is, azonban alig adott ki belőlök egy párt. Baráti körben,
ha jó kedve volt, örömest tett egy-egy gúnyoros megjegyzést, mondott
adomát, egyszerű, magyaros humorral. Úgy látszik, hogy fehérvári
tanulótársai közt ilynemű ötletek versbe szedésével alapította meg
költői hírét. A gyermekek bámulták és haragudtak reája, épen mint a hogy
nagy világban a vén gyermekek közönsége szokott. Néha labdázáskor állott
elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán meg szaladt, mert barátjai
kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett.
Soha sem adta át. Történt, hogy elfogták s erővel akarták elvenni tőle,
de ő minden erejét megfeszítette s addig küzdött, míg vagy megszabadult
üldözőitől, vagy legalább széttéphette kéziratát.

A gyermekköltő e makacsságából maradt valami a férfiúban is. Híres költő
korában is maga szerette fölolvasni másoknak költeményeit s ki nem
állhatta ha kéziratát előtte más olvasta, akár némán, akár hangosan. E
gyöngeség, szeszély vagy elv egyébiránt sok költőnek sajátsága. Saját
fölolvasásukat nagyobb hatásúnak tartják; azt hiszik, hogy mások, kik
akkor olvassák először a művet, nem ismervén eléggé se alapeszméjét, se
hangulatát, távolról sem emelhetik ki úgy a főbb mozzanatokat, mint
magok a szerzők, kiknek lelkében még viszhangzik minden verssor. Ez
magában igaz is, csak az a baj, hogy valamely költeményt jól érteni,
mélyen érzeni szükséges ugyan a jó előadáshoz, de még nem maga a jó
előadás. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy nagy részt épen a költők
leggyöngébb fölolvasói saját műveiknek. Egyik a rhythmus erős érzékénél
fogva éneklésbe viszi át a szavalatot; másik a kitörő érzés és hév miatt
képtelen az önmérsékletre; a harmadiknak árt a nevetséges arcz- vagy
tagjáték, melyet talán költés közben szokott meg. Vörösmarty nem volt
költeményeinek legkitünőbb fölolvasója vagy szavalója. Kissé egyhangúan
szavalt, de nem szokott meg holmi nevetséges fogásokat, s lelkesűlt
arczán, fölindúlt hangjában volt valami megható.

Rhetor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes
Gergely _Keservei_ kerűltek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos
magyar költő, a kivel megismerkedett. A mint maga mondja, nagyon
megörűlt, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdűl a római rend szerint s
egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar
hexametert.[2] Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a
klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben
nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki
nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot s oly sok addig ismeretlen
bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok
töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással
voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öcscse János beszéli,
hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket s a többek
közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és
Virgilius műveit, s hathattak-e e nagy költők szelleme fejlődésére? A
magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta.
Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama
nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi
bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét
nemzete multja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is
befolyhatott, hol épen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok
széke, dicső helye s bús sírja – a mint maga mondja egyik ifjúkori
költeményében – összehasonlítást kelthetett föl benne a mult és jelen
között. _Fehérvár_ czímű költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori
politikai viszonyok hatása alatt, de jó részt a gyermekkori benyomások
töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok
látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.

Úgy látszik, hogy 1816 juliusában, midőn bevégezte Fehérvárott
tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott
volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat
kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket
firkál, a természet szépségein mereng s az ősi dicsőség napjairól
álmadozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki,
maga legkevésbbé, hogy tíz év mulva mint nagy költő vonja magára nemzete
figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül,
küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségeért.



II.

Vörösmarty 1816-ban a pesti gymnasiumban tanul s egyszersmind
gyermekeket tanít. 1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az
egyetemi tanárok hatása. Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja
özvegysége és utolsó évei. _A szegény asszony könyve_ czímű
költeményében anyját rajzolja.

Atyja 1816 novemberében Pestre vitte a gymnasium hatodik osztályába, az
úgynevezett poetica classisba. Itt is keveset kellett költenie reá;
csakhamar alkalmazást nyert egy özvegy örmény nőnél, kinek két fiát
tanította koszt- és szállásért. Azonban az eddig első eminens fiút, itt
már az utolsók között találjuk: az első félévben 21-ik, a másodikban
25-ik, sőt a következő évben, mint az egyetemen philosophiai tanfolyamot
hallgató, már nem épen mindenből eminens, bár némely tantárgyból, minő a
magyar irodalom és æsthetika, az elsőbb eminensek között foglal helyet,
ebből mint 15-ik, amabból mint 6-ik. Nem csoda. Pesten több idejét vette
igénybe a tanítás, mint Fehérvárott; nagyobb fiúkat tanított s némely
tantárgyat magának is újra kellett tanulnia, hogy taníthassa. E mellett
többet olvasott és verselgetett. Néhány jó könyvre tett szert: Baróti
Szabó _Aeneisé_re, Rájnis _Eclogái_ra, Virág _Odái_ra és Horatiusból
fordított _Levelei_re. Ekkor ismerkedett meg Révai munkáival is, előbb
verseivel, később nyelvtanával. Mind oly könyvek, melyek nyomot hagytak
fejlődésében. Nemcsak a verselés folytatására buzdították, hanem
látkörét is szélesítették, nemcsak a klasszikai formák, kivált a
hexameter iránti előszeretetét táplálták, hanem sok tekintetben
befolytak a leendő költő nyelvére is. Baróti Szabó újmódú inversiói,
avult és tájszavai hasonló merészségre bátorították a gyermekköltőt,
hogy aztán minden elődénél szokatlanabbúl és mégis magyarosabban és
szebben szólalhasson meg. Virág műveinek főleg tisztasága és könnyűsége
tetszett neki. Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség
bájával egyesíteni. Révait nagy örömmel olvasta és zászlója alá esküdt.
Erre nézve sokat tett az is, hogy az egyetemen a philosophia tanára,
Szücs István, kit kedvelt, Révai híve volt, a magyar nyelv és irodalom
tanára pedig Czinke Ferencz, egy csekély tehetségű és tudományú ember, a
kit ki nem állhatott, Révai ellen küzdött. Czinke éretlen fecsegései még
inkább Révai hívévé tették, kinek munkái ébresztették föl aztán benne a
nyelv körűli behatóbb tanulmányokat. Zádor így ír Kazinczynak 1825 nov.
7-ről: «Vörösmartyt Czinke oktatása tette jottistává, s ő a metricusok
között legelőször Édes Gergelyt ismerte, ez után indúlt el azon pályán,
melyen most sasszárnyakon repül. S Czinkének és Édesnek aligha ebből nem
áll minden érdemök.»[3]

Valóban Vörösmarty a nyelvet illetőleg szerencsés körülmények között
fejlődött. Oly vidéken született, hol tisztán beszélik a magyar nyelvet,
gyakorta érintkezett a néppel, nyelvérzéke élesedett s fogékony emléke
az eredeti szólásmódnak egész kincstárával gazdagult. Korán
megismerkedett nyelvünk tudományos rendszerével s a legnagyobb magyar
nyelvész, Révai nyomán. Első olvasmánya is oly kevéssé volt Gvadányi,
mint Kazinczy. A gyermekifjút nem tehette elfogulttá se amannak népies,
de ízléstelen magyarsága, se emennek ízléses, de olykor idegenszerű
stilusa. A két túlság között a középúton maradt, s már gyermekkori
benyomásainál fogva hivatva volt, mintegy összeolvasztva az eddigi
irányokat, oly költői nyelvet alkotni, mely ósdiakat és újítókat
egyaránt magával ragadjon. Ifjúkori kísérletein már látszik ez irány,
sőt _Sok vész riaszt_ kezdetű költeményecskéjében is, mely fönmaradt
kísérletei között a legrégibb, alig van nyoma akár a köznapi, akár a
mesterkélt magyarságnak. E költemény 1817-ből való. Szücs előadása alatt
írta a tanteremben, mi azt mutatja, hogy Pesten már nem figyelt annyit a
magyarázatra, mint Fehérvárott. Ez időtájt leginkább epigrammákat és
elegiákat írt, melyeknek nagy részét elégette, mert, a mint maga mondja,
többnyire száraz verselés volt. Fönn említett költeménye is csak úgy
maradt reánk, hogy egyik tanulótársa leírta magának s ereklyeként őrizte
egész napjainkig. Sallay Imre neve e hű barátnak, ki majdnem oly
szeretettel és bámulattal csüngött Vörösmartyn, mint Johnsonon Boswell.
Szerette, bámulta, mindent megtett érte a mire kérte, sőt midőn
Vörösmarty föllépett az irodalomban, szerencsésnek érezte magát, hogy
kéziratát minden díj nélkül ő tisztázhatja. Hivatala miatt Budán kellett
laknia, de minden héten átjött Pestre megkérdezni Vörösmartyt: irt e
valami újat, van-e tisztázni valója. Jobban tudta Vörösmarty írását
olvasni, mint ő maga; a gyors írás, a sok törlés és javítás miatt
nehezen olvasható kéziratot oly könnyen olvasta, mintha saját szép írása
lett volna. Kár, hogy e hű ember nem vitt naplót, mint Boswell; később
ugyan, 1865-ben, emlékezetből összeírt egy pár ív jegyzetet
Vörösmartyról, de nagyon hézagosan s nem oly érdekesen, mintha naplót
visz vala.[4] Mennyi adatunk volna most Vörösmarty ifjú- és férfikorára,
míg így csak egy pár jegyzet, néhány levél és szóbeli hagyomány mindaz,
a miből meríthetünk.

Az 1817-ik év más tekintetben is nevezetes volt a már egyetembe lépő
ifjúra nézve. Nemcsak a tanulmányok érlelték, hanem a szenvedések is, s
megkezdé küzdelmét az élettel. Atyja egy pár év óta elvesztette minden
vidorságát. Gond nyomta, aggodalmak kínozták. Kilencz gyermeket kellett
fölnevelnie s az 1814–1815-ki szűk termések nagyon megrontották
haszonbérletét s csak a legnagyobb szorgalom és takarékosság menthették
meg a bukástól. Ide járult még beteges állapotja is. 1816 őszén a
fehérvári vásáron meghűlt, forró lázba esett, melyből kigyógyult ugyan,
de annyira elgyöngűlt, hogy tavaszig nem léphetett ki a szobából.
Tavaszra jobbra fordúlt egészsége, a termés is szépen mutatkozott, mi
jobb kedvet öntött belé. Azonban egészsége még nem állott teljesen
helyre. Unokaöcscse, Vörösmarty Ferencz, pesti ügyvéd, juliusban
meglátogatván, azt tanácsolta neki, hogy jó volna, ha közölné baját
jelesb orvossal, ezért ránduljon be vele Pestre. Elfogadta a tanácsot, a
pesti orvosok egyik legjelesbikéhez folyamodott, kinek orvosságát még az
nap bevette s másnap délután meghalt.

E halál az egész család pusztulását vonta maga után. A boldogult még
betegeskedése idejében úgy rendelkezett, hogy ha meg találna halni,
hagyjanak föl a falusi gazdálkodással; mindent, mi Velenczén van,
tegyenek pénzzé, az adósságokat fizessék ki, a mi megmarad, adják be az
árvapénztárba. Így ez összeg kamatjából s a fehérvári ház, föld és szőlő
jövedelméből valahogy csak elélhetnek, különben bajosan. Az özvegy
máskép cselekedett. Képzelődése és kedélye után indúlt, s reményét jó
szándékával táplálta. Hogyan hagyja el Velenczét, hova annyi édes emlék
köti, a jó szomszédokat, kik szeretik, betegeit, kik áldják, kedves
teheneit, melyeknek tejéhez nincs fogható, a szőlőt, melyet férje
ültetett, az erdőt mezőt, hol minden gyógyfüvet ismer; hogyan menjen
Fehérvárra, idegenek közé, városba, melyet soha sem szokott meg? Aztán
azt hitte, hogy mivel jó gazdasszony, jó gazda is lehet, képes lesz
pótolni férjét s fentartani a családot eddigi állapotjában. Megtartotta
a haszonbérletet s két nagyobb leányával gazdálkodni kezdett? Azonban
nem sokáig folytathatta, minden év rosszabbul ütött ki, s minden évben
kisebb-kisebb haszonbérletre szorult. De szegényedése mellett sem
mondott le szokásairól. A ház egyben-másban, legalább külsőleg, most is
a régi jobb állapotra emlékeztetett. Vendég nem igen járta már, de azért
a gazdasszony serénykedett, konyhája folyvást jó hírben állott, s a
koldus most sem léphette át vigasz nélkül küszöbét. Alig telt el öt év s
már majd mindent el kellett adni, előbb a fehérvári házat és szőlőt s
így tovább. A szegény özvegy nem hogy fiait segíthette volna, hanem maga
is szükséget látott. Gyermekei szétszóródtak a világban. Mihályt a
véletlen, vagy gyámja, Vörösmarty Ferencz, gondoskodása, a
Perczel-családhoz juttatta nevelőnek; János, végezve a gymnasiumot,
gazdasági szolgálatba lépett; a többiek a rokonsághoz vagy jó emberekhez
vonták magokat, hogy ne legyenek anyjok terhére. Az özvegy egyedűl
maradt bánatjával. Ott tengődött Velenczén, alig maradt valamije,
leginkább azon csekély segítségből éldegélt, melyet két nagyobbik fia
küldött neki koronként. Az önvád és elhagyottság szomorúvá és betegessé
tették. Mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben
keresett és talált vigasztalást. Imádkozva, betegeket gyógyítva töltötte
napjait.

  És ha néha sorsa fordúl,
  Gazdálkodni még most sem tud,
  Ha neki van, másnak is jut;
  Jobb időkből rosz szokása:
  Hogy a könnyeket ne lássa,
  Megfelezni kis kamráját,
  S maga gyakran szükséget lát.

Írja róla költőnk 1847-ben egyik költeményében, melynek czíme _Szegény
asszony könyve_. Mi mélyen hathatott a jó fiúra anyja szenvedése.
Huszonöt év múlva sem feledi e kegyes, szomorú arczot s oly élénken, oly
bensőséggel rajzolja, mintha épen akkor jött volna látogatásából.
Valóban e költemény nemcsak Vörösmarty legszebb költeményeinek egyike,
hanem kedélyre, bensőségre, s a mi ezzel együtt jár, egyszerűségre
nézve, majdnem mindent felülmúl, a mit valaha írt. Ha nem volna más
adatunk arra, hogy Vörösmarty nagyon szerette anyját, e költemény is
elég bizonyság lenne reá; ha nem írt volna semmi mást, ez talán magára
is föntartaná nevét költészetünk történetében, mert a valóság és
eszmény, a kedély és phantasia szerencsés vegyületének oly szüleménye,
mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.

Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály- és
Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból s bevinni
Fehérvárra, hol közelebb lehet gyermekeihez, mert közűlök négy ott
lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen
tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele
volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város,
faluhoz szokott s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János, Mihály
tanácsára, Gárdonyba vitte ki, hol egy nemes úr adósuk volt s ennek
fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem
találta magát jól. Velenczét, a jó szomszédokat, férje kedves szőlőjét
nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s
mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak
Velenczén lehet egészséges, közel a szőlőhez, hova mindennap kijárhat
sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szőlőt ne kellett volna eladni,
bárcsak élne édes-atyátok – Istenem, hova juttattalak benneteket! És
keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak,
míg a szőlőt vissza nem szerezték s anyjoknak közel hozzá lakást nem
béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit.
Otthon volt újra s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők
visszatérnének. A magáéból élhet, férje szőlőjébe járhat, ismét
aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket
készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott,
hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségök emlékhelyéhez
vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert
hegyek, fák és arczok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert
hatvan éves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott
előttök, ki régen iskolás gyermekkorukban. Úgy tetszett nekik
pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jólléte.
Anyjok megvont magától a mit lehetett, csakhogy látogató fiait jól
fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvencz ételei
soha sem hiányoztak. Mihály épen azért, mert nem akarta anyját
szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anya viszont
épen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi
becsületeért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem,
legújabban kijött munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony
örűlt fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott
belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a
fellengős nyelvet sem értette eléggé, hamar félretette és ismét
imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott Istennek, hogy
fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János épen oly jeles gazdatiszt, mint
Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó
forinttal segítheti, a mennyi épen elég néki, s még a szegényeknek is
juttathat belőle valamit.



III.

Vörösmarty mint a Perczel-fiak nevelője, első ízben 1817–1822. A
Perczel-család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten.
Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első
drámai és epikai kisérletei: _Zsigmond király, Ypsilon-háború, Hűség
diadalma_. Lyrai költemények.

Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel
segítette anyját, már harmincz éves férfiú volt s az akadémia rendes
tagja. Azon évben, mikor atyja meghalt, nem tehetett érte többet, mint
hogy nem vált terhére s néhány forintocskát takarított meg számára.
Magának is kevés volt, csak hogy élhetett és tanúlhatott. Szerencsére
már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott, mint három kisebb
fiának nevelője.

Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú
idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához
ez időtájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé
is. Nem dobogott feléje részvevő kebel, hideg arczokkal találkozott.
Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemes úr volt s
kissé nyers modorú; fiai: Sándor, Móricz és Miklós tehetséges, de vásott
úrficskák, kiket az atya útasítása szerint is kemény regulába kellett
tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok
kedve volt nevelősködni s nagy fáradságába kerűlt a tanítás. Midőn
1848-ban b. Eötvös, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar
nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kinálta meg, visszautasította,
azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott,
vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem
beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a
szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a
család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az
öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit
Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt,
s mi akkor is most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos
folyóiratot is járatott, a _Tudományos Gyüjteményt_. Perczelné csakhamar
különös szivességet mutatott Vörösmarty iránt, a melyet ez
ragaszkodással viszonzott. A _Kis gyermek halálára_ írt költeménye
(1824) Perczelné vigasztalására készült, a ki egyik korán meghalt
gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek,
becsűlték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fenmaradt,
midőn már kikerűltek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték
levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet
találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így
ír neki Milanóból: «Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani
régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram
bele öntött». Móricz, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint
tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik
korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet
lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt
hazafiúi tüzének s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló
levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai
hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon
mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve,
szenvedélyesen összetüzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot s
katonai törvényszék elébe akarta állíttatni. Vörösmarty, meghallván ez
eseményt, kérte Damjanich barátjait, hogy vessék közbe magokat s mentsék
meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy
tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt, mint költőt, s kérése
sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz,
ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését s örűlt, hogy
szolgálhat neki. Móriczért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá,
mérséklé őt, ki mindig a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár
politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte
hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és
barát.

Nyolcz évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől
1822 novemberéig, másod ízben 1823 novemberétől 1826 augustusáig. Az
első három évben Pesten lakott növendékeivel s egyszersmind elvégezte az
egyetemen a philosophiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel
börzsönyi jószágára, ő is vele ment s magán szorgalommal két év s egy
pár hónap alatt tanúlta meg a három évre szabott jogi tanúlmányokat,
melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai
közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitünő
osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert
kitünőt, s a többiből első osztályt.

E két évet fiatalsága legvesződségesb éveinek nevezte mindíg, mert sok
mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra
is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonkép ekkor kezdődik meg
költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg
1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg
személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel
fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkesb
ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz
1822-ben írt episztoláján elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki
írogatott volna, vagy a kitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy
Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanúlt
s keletre készűlt, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is
indúlt, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint
orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ez eszmével és
sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban
valami, a mi a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a
fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd
különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített.
Horvát István a magyar ős kérdés vizsgálatába merűlt s csodás
fölfedezéseit lelkesűlve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már
elindúlt keresni az ős hazát, s a mint látszik, számos fiatal ember
keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán
zendűlt meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e
költők legkitünőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart
bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta _Zalán futásá_t, Horvát
István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét
forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben
buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagy
városban s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették
munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe,
s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti szinpadon,
melyek nagy hatást tettek reá. Többé nem Virág volt legkedvesebb
költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sovárabban, mint hogy
drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt s néhány kisebb
szinműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg _Salamon
király_ drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz.
Elhatározta magában, hogy bevégzi s ha sikerűl, ezzel lép a közönség
elébe.

Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival
Tolnamegyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi
magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Épen azt
találta meg itt, mit Pesten hiában keresett: könyveket és írótársakat.
Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt s Bonyhádon két pap lakott,
Egyed Antal, a plébános, és Teslér László, a káplán, kik mindketten
irodalmi tanúlmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik
barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt s ki szintén
verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége,
barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett.
Körükben találta magát legjobban, könyvtárokból tanúlta ismerni az újabb
és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi
költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert
nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk geniusza.

Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó
hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható
jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katholikus
alsóbb klerus nemzeti irodalmunk újjá születése korszakában, sokkal
nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és
káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való
torzsalkodást, az éledő nemzetiség a zsendülni kezdő irodalom nevében
egyesűltek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol
főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk s az egyházi
irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és
tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író
állott elő e lelkes phalanxból; e mellett mindenütt ott találjuk őket,
hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány
katholikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja
Pannonhalma, Kisfaludy Károly _Auróra_jának legbuzgóbb terjesztői
leginkább fiatal katholikus papokból telnek ki.

E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztök a
legfiatalabbik, Klivényi, Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást
levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt
barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta s
egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a
vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött
viszonzásul egy pár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt
püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként
kibékült sorsával, felhagyott a panaszszal, fel a költészettel is, de
annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.

Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust
fordította, elegiákat írt s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú
erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal
emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá s alkalmasint tőle kapta
meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót
a Tanárkiéban; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért
megtanúlt olaszul s nem sokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra
költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fel a régi
viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja
barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója,
ébresztője. Tulajdonkép egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az
ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és
Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is.
Egyed az «Ősi hadak rendjét» akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd
Nádasdyról, a hét éves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást
tudakolta mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még
meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal
ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már
kész volt epikai első kísérletével, a _Hűség diadalmá_val, bár ekkor még
nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire
Egyedet annyira buzdította.

A mint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt
meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb
kor legnevezetesb drámaíróinak munkáival, melyeknek Vörösmarty vette
leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony
fűződhetett közte s Vörösmarty között; e mellett Teslér leginkább az
újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem
ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz.
Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nem
csak görögül tudott, hanem németül, francziául és olaszul is, szépen
hegedűlt s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a
külalakban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre
költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája,
de csak egy pár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb
Bonyhádon káplánkodott, majd Pinczehelyen, később székcsői plébános lett
s végre bükkösdi. De bár hova ment, mindenünnen küldötte könyveit
Vörösmartynak s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty
Shakespearet, Schillert, Goethet, Kazinczyt s az _Erdélyi muzeum_ot.
Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte.
«Édes örömmel voltam mindíg társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén
– mert beszédünk csak a haza, csak a literatura volt. Ha örömmel
láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.»
Ösztönzék és bírálták egymást, még pedig ritka őszinteséggel. Néha
összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty _Salamon_jának első
kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, e mellett ismételte azt
a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: «Tartsd meg a cothurnusi
lépdelést». Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem
hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a
bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nem igen
tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő
Vörösmarty volt. Teslér mentegetőzött s egy pár bókkal igyekezett
szelidíteni kritikáját. «Vedd föl azt – írja neki 1823 márcziusában –
hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a birói
szemmel nézni, melylyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele
mégis, mint ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első
drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis
szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy a mint azt először csináltuk,
ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem.
Így vagyok én _Pákozdy_mmal; tudom, hogy rossz s hogy hol a hiba, s azt
változtatni még sem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak
nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első
darabja gyönge volt s azé meg rossz.» Így bírálta és szerette egymást a
két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas
resignatióval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel
kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A
Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét s midőn _Zalán futása_
megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: «A haza nevében
köszönöm neked, az egeknek pedig hála _Zalán_odért, s érte ezerszer
csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk s te
adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd
pedig röviden: _Cserhalmo_d a kritikát jobban kiállja, de szíveink
jobban _Zalán_hoz nyulnak. Köszönöm, köszönöm barátom, s hidd el, azt
volna kedvem eldallani szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum
tuum in pace.»[5]

Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a
barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek,
barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran
találta őt, puskával vállán, a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint
vadászott s andalgott a gyönyörű tájon, a mely, mint Egyednek írta, épen
megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében
is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe nyomultak e
szép tájképek s még hat év múlva is, _Széplak_ gyönyörű bevezetésében,
hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykodva, egyszer a
világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor
megnyugodva írta Egyednek: «Munkára virradok, avval nyugszom el:
szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újjakat keresek, mert ezek
elszórják némely aggodalmimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat
szivemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok
semmitől. Az unalom ellen csak egy rendű foglalatosságom is elég
oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen
mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik
előttem.»[6]

Azonban folyvást dolgozott s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821
őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a
Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői
lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai
trilogia eszméjét ébreszté benne, a melynek első részét, _Zsigmond_ot,
1823-ban be is végezte, a másodikat, a _Bujdosók_at, 1825-ben írta meg,
a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy
_Szigetvár_ czímű ódára lelkesítette.[7] 1822 novemberéig már jókora
füzet lyrai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, _Salamon_t s az
_Ypsilon-háború_t, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a _Hűség
diadalmá_t 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai s fejledezni
kezd eredetisége is. _Salamon_járól itt nem lehet ítélnünk, mert újra
dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem
adott _Zsigmond_jából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és
Shakespeare olvasása nem a tragikai conceptió, a gyors cselekvény, az
éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti
történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespearet inkább csak a
külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a
dictió méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt
minden magyar drámaírót. A mi _Ypsilon-háború_ czímű nyelvészeti
bohózatát illeti, az annak, a minek írta, eléggé sikerűlt, minden esetre
sikerűltebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű
személyei betűk, a Verseghy _y_-na és Révai _j_-je versenyeznek
egymással, a míg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt
eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint
írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és
ragozás betűit, a mint Révai tanította vajon _láttyá_-t, _hallyá_-t
írjunk-e, vagy _látjá_-t, _halljá_-t. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve,
azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már
eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban a száraz nyelvészeti kérdést oly
élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jó kedvünk egy perczig
sem lankad. Majdnem cselekvénynyé emelkedik a vita s a betűk egész
szenvedélylyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti
kíváncsiságunkat s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle,
annál kellemesebben élvezzük a sikert.

Lyrai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, a melyeken előbb
Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált
ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért
versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint
költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét
sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern
szellemével s geniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez
ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít
a mythologiával, sőt a klasszikai eszménynyel is. Dalaiban már több
eredetiség nyilatkozik. A _Völgyi lakos_ban és _Szánakozó_ban új hang
csendűl fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük,
melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg
végre a _Hűség_ _diadalma_ czímű epikai kísérletében, mind tárgyra, mind
szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az ó-világhoz csak
a külső forma köt, s egész arczával az új világ felé fordúlt.

Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi
Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem
jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egy pár év múlva
forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a
magyar költői nyelv megalapítását, s a mit a Kisfaludyak csak
megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek
teljesebb diadalához tör útat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg?
De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty geniusza még ekkor nem találta meg se
tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a
hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés
tölti be egész lényét és hozzá fog _Zalán futásá_hoz.



IV.

Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az _Elbúsult deák_ czímű drámája.
Első föllépte a _Koszorú_ban. Az 1823-ki politikai mozgalmak hatása.
_Zalán futásá_ba kezd. Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai.
Epikai mozgalmak a jelen század elején. Aranyos-rákosi Székely Sándor.
Vörösmarty első szerelme. Perczel Etelka.

Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt s Görbőre ment
Csehfalvay Ferenczhez, Tolnamegye egyik alispánjához, patvariára. Nem
végkép mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor
nem hogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg,
helybenhagyta s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára
készűlt, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével fölesküdjék a
királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését,
ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan
inkább csak vadász- és juratuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal
fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán
itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza
ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát.
Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom
ihletté válva, enyhületkép szállhat vissza. Vörösmarty nemesűlve
emelkedett ki fájdalmaiból s mintegy nekik köszönhette, hogy költői
geniusza szárnyra kelhetett.

Mióta elhagyta a szülői házat, most lélekzelhetett először szabadabban.
Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit
kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belé vonták néha a
mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba
járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb
vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, a mint levelei
bizonyítják, kiválón ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta
Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott
eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a
«czifrán készült meleg hűselőt», melyre Vörösmarty gúnyverset írt.
Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulató
társukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna, –
kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg
hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dícséretét, mert ő az
őszszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla,
hogy annál hűsebb legyen s a benne hűselőket jobban érhesse a szél.
Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fütőszolgájok van, mint taval,
egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fütője, a ki egy hétre
egyszerre szokott befűteni és Tollagi Jónásként a mit tesz, igazán
teszi. «Ha reá gondolok – végzi egyik levelét – a múlt esztendőre,
sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról,
melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest
visszahoznám azon jó időket, ha lehetne.» A másik ifjú, ki nagyon
ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és
nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készűlt s írogatott is,
azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit.
Vörösmarty buzdító verset írt hozzá s egy darabig levelezésben állott
vele.

E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel
viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de
annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem
voltak külsőkép ragyogó tulajdonai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét,
és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű nemes modora
szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem
vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában
sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem tánczolt, nem udvarolt s az
édeskedést, bókolást, ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága,
komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget
fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbbé nyilatkozott
szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha sem
rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is,
sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol
víg élet folyt s a tréfa, elmésség egymást érte. _Egy czifrán készült
meleg hűselőre, Patvarista_ czímű költeményei s az _Elbúsult deák_ czímű
drámája mind e pajkos szeszély szüleményei s úgy látszik, juratus
pajtásai kedvéért írta. Az _Elbúsult deák_ hősei törvénytanuló ifjak, s
alkalmasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egy pár jó genreképi
jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az
érzelmesebb jelenetekben jámbusok váltanak fel, szebben hangzók az
eddigieknél.

Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedűl
bolyongva. Elmerűlt tanúlmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat, olvasott és
írt, többet mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi
barátjaival s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett föl
először nyilvánosan a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletében, a
_Koszorú_ban, Virág Benedekhez írt episztolájával s egy
tankölteménynyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúkép írt, Börzsönyből
távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az
_Auróra_ számára, _Toldy Csepelben_ és _Juhász és bojtár_ czíműeket.
Mindenik küldemény szerencsétlenűl járt. A _Koszorú_ szerkesztője
kegyeskedett ugyan kiadni mind két költeményt, de oly jegyzés
kíséretében, mely megrója az interpunctiót, orthographiát s egy pár
verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan
megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai
pedig, kivált Klivényi, egész fölindulással kelnek ki levelökben a
szerkesztő ellen és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is
méltatlanságot kellett szenvednie. Kisfaludy Károly épen
visszautasította a küldött költeményeket.

«A munkák iránt – írja 1823. márcz. 19-én – köszönetem mellett őszinte
választ adok. _Toldi_t a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén
tárgyak küldettek be s azoknak fölvételét igértem. A másik verset
szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem
lehetne-e e különben szép és lágyan irt idyllbe græcismust szőni? A
juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam
tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előitéletet, és egy almanak, mely
gyönyörködtet s nem tanít, azt nem czáfolhatja meg. Azért, ha ezen
költeményt általjában dialogisalni méltóztatnék, görög nevet adván
czímerűl, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet
(Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép s
nem hizelkedem azon reménynyel, mely olvasásakor lepett meg, hogy
tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem
figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idyllt hozzám küldeni; szintúgy
köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra czélzó verseket
vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint
nyelvünk ujabb hősét a hazának bemutatni»[8] Vörösmarty nem
görögösítette a gáncsolt _Juhász és bojtár_t, melyet ez különben sem
tett volna jobbá, de a nem gáncsolt _Toldi_t visszavette, ujra dolgozta,
s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, a ki azt ki is adta _Aurórá_ja
1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok
gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat
vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem
ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében
a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt
dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig
költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések
játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem
könyvekből, hanem lelkéből merít, rhythmusát a megáradt eszmék és
érzelmek hullámzása emeli s költészete összeolvadt az élettel, saját és
nemzete életével.

Az ifjú Vörösmarty költészetének e forduló pontját nagyban elősegíték az
1823-ki politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az
országgyűlés terme zárva volt s a kormány azt mintegy végkép bezárni
szándékozta. A megyéken, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a
harcz; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor
mellőzött, kijátszott s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt.
Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett s koczkán állott
nemcsak alkotmánya, hanem nemzeti fejlődhetésének majd minden
biztosítéka is. Mintegy harmincz év tölt el 1790 óta, midőn amaz örökké
emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva, újabb
törvényekkel biztosíttatott s a nemzetiséget fenyegető veszélyek
elháríttattak. A lelkesűlést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség
váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit
sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött
aristocratia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait,
s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A közép nemesség
tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken,
de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját
erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem
tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit
egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta
és temette el vagy legalább is tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk
nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem
a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégkép jelent meg.

A közöny, tétlenség és léhaság e jelenségei, a mélyebben vizsgáló előtt
veszélyesebbeknek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a
nemzetiségnek nyílt harczot izentek ugyan, de egyszersmind erős
ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be s újra a sülyedés
napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő
mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás
fejleményének, mely itt megindúlt, előbb-utóbb át kellett hatni a
társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása,
a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni
leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt,
1812–1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével,
mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet s nem
egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal
majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyilt
erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit.
A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, a mi öregbíté a
veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-ki országgyűlésen
mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk
hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen
háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a franczia forradalom
szörnyűségei is, melyek épen a legnemesebb kedélyeket hangolták le.
Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem
gondolt vele, mely épen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt,
mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés s e lefolyt
tizenkét év alatt minden elkövettetett, hogy a megyék bureaucratikus
intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben
kiadattak az ujonczozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet
legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra
készűltek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind
az adó fölemeléséhez, mind az ujonczozáshoz. Megkezdődött a küzdelem
mindkét részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy
az alkotmány visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele
együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek
megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.

Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, még pedig
egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb
részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel
kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanúlt hazafiasan érezni,
a mit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek.
Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte
kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi
írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói.
Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki
szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen
könyve nemcsak hol humoros, hol elegiai hangulatával és szép nyelvével
hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az
író áldozata lőn.

E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban _Rákóczy Bercsényinél
Lengyelországban_ czímű költeményét, mely a jelen fájdalmát a multéba
olvasztja:

  _B_. Rákóczy itt? _R_. Bercsényi hajh!
  Szökötten itt vagyok
  Külföldön. _B_. Oh és a haza?
  _R_. Hanyatlik, népe dűl.
  _B_. S mi élve látjuk ezt! Hazám,
  Ki lesz majd gyámolod?
  _R_. Ha mink kiveszünk, vész az is,
  Árpád hazája vész.
  _B_. Oh sírj felette nagy világ,
  Szabadság sírj te is!
  _R_. Hah és mi csak keserghetünk
  Jajdulva gyászomon.
  A kard hüvelyben s markaink
  Szivünkön nyugszanak.
  _B_. Hunyj el dicső nap, csillagok
  S hold, rejtsed fényedet!
  Ne lásd az elhaló magyart
  A szolgaság ölén.
  _R_. E század elfogy, hajh vele
  Fogy drága nemzetem!
  Isten, magyarnak Istene,
  Tekints le, szánd meg őt!

Közjogi tanúlmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai
élethez is. Nem abstract fogalom, költői phrasis volt előtte a haza,
hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már
egy pár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a
sülyedésnek indúlt napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon
politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt s egyszersmind
előkészíté a regeneratio fejleményeit. A tolnamegyei alispán
patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti
regeneratio nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti
lantján s romjai alá temetkezik. Néhány lyrai költeménynyel kezdődik
költészetének e forduló pontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily
hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-iki politikai események.
_Fehérvár_ czímű ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti
öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt
czím nélküli költeménye még mélyebb fölindulást fejez ki, melyet semmi
tekintet nem korlátol.

  Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,
    Mely szentségtelenűl szentnek itéli magát,
  Mit forralt vesztedre, magyar, most látod, azon kor,
    Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt.
  És szent törvényed, mely most már ezredet érne,
    Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.
  De te szabadságunk elpusztitója, ne örvendj,
    Sírunkon nem fog diszleni büszke neved.
  Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán
    S szíveitek fognak vérzeni körme között.
  Jaj nektek, ha kivesz, elhúz sírjába magával,
    Jaj ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

  Nem írok a világnak dolgai,
  Nem a hazában támadt bú felől.
  Oh mert, hogy ezt leirjam, nem levél,
  De Hunniának tére is csekély,
  Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat.

De Vörösmarty nem elégedett meg e lyrai költeményekkel, melyek akkor
különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve
forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt
dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésre emlékezteti nemzetét. Miért
gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól
szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki
nem fogja érteni a költő czélzatát, kiben még a hazafiság utolsó
szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzá fogott _Zalán futásá_hoz, s írta
a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye
közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események _Zalán futása_ keletkezésére.
Vörösmarty, épen mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s
költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi
ugyanazt mondja a _Szigeti veszedelem_ben, mit egyik politikai
értekezésében, a _Török áfium ellen való orvosság_ czíműben. Vörösmarty
nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai
események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé
kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török
járom alatt nyögő s aljasodásnak indúlt hazát siratta. Azt hitte, hogy
csak az ozmanok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi
erejét s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S
erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai
összeforrnak a közösen óhajtott czélra, ha összeszedi minden erkölcsi és
anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még
feldoboghat. A mit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget,
ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész
cselekvényében. A _Szigeti veszedelem_ben az Isten már elvégezte a
magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéseűl, s a török járom tulajdonkép
nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy
hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése,
s kinek önfeláldozása megengeszteli a boszúló Istent. Ily erényre,
elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári
hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és
viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében.
Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén
sülyedésnek indúlt, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében,
megfosztja s megfosztatni engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a
veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merűl. A múlt nagyság
képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket,
bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a
jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is
kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már
elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem
hazafiúi erénynyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján,
pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók,
ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant _Zalán futása_, ezeket fejezi ki az
eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem
magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elegiai
felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán
kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némikép nagy elődjét utánozta-e,
midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy
küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők
közűl csak Zrínyi lelkesítette. «Zrínyi – úgy mond _Zalán futása_
előfizetési felhívásában – kinél e nemben feleink között nagyobbat nem
ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi
valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel
hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki a
mellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a
vitézeket éneklik». Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg
Zrínyiről, mint a kinek pegasusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az,
maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy _Zalán_jára buzdítón, sőt
példaadón hatott egy 1823 elején a _Hebe_ czímű zsebkönyvben megjelent
epikai kísérlet: a _Székelyek Erdélyben_. Ki emlékszik már erre, pedig e
költemény nevezetes mozzanat volt s nemcsak Vörösmartyt lobbantá lángra,
hanem Czuczort is s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyosrákosi Székely
Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius
papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár s végre az
unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fönt
említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán æsthetikai szempontból
csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben,
mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli.
Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább sülyedett. Zrínyi
nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némikép Tassóval
versenyző tehetség volt, a kinek befolyása alatt állott ugyan, a kitől
kölcsönzött is s mégis eredeti tudott maradni. Egy nem rég múlt
történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői
felséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a
kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit
sem találunk e tulajdonokból; a mennyire felülmúlja elődjét a költői
szólam magyarosságára és rhythmus bájaira nézve, épen annyira utána áll
minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonkép verses krónikákat, históriás
énekeket írt, azonban nem törekedett hűségre, mint Tinódi; nemcsak
krónikás, hanem költő is akar lenni, leleményekkel vegyíti krónikáját s
épen nem veti meg az allegóriai és mythologiai elemeket sem. Használja a
csodálatost is, de minden epikai magasb czél nélkül, megkísérti a
bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a
krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lyrai
hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak.
Horvát Ádám _Hunniász_a és _Rudolfiász_a, Kulcsár István
_Nándorfehérvári győzedelme_, Gáti István _II. József_e, Etédi Márton
_Magyar gyász_a, Vályi Nagy Ferencz _Hunyadi László_ja és _Pártos
Jeruzsálem_e epikai költészetünk tökéletes sülyedtségét mutatják. Nincs
bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s a mi új
volna, az nem egyéb, mint Voltaire _Henriás_ának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és
irodalom semmit sem ohajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a
sivár jelen kárpótlásáúl. Írók és közönség buzdítoták egymást s Árpád
honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült
egy _Árpádiász_t írni, Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy – a
mint maga mondja – «halála napjáig azon a heroica epopoeián
dolgozhassék, melyet Árpádról vagyis a magyarok kijöveteléről akart a
maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni». Horvát István
1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hogy írjon egy
epopoeiát Árpádról; Horvát Endre egy episztolában mentegetőzik,
elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a
történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a
költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd s
már foglalkozik _Árpád_ja tervével. S ím e vágyódás és vajudás közepett
előáll Székely Sándor négy énekes eposzával. Az új korszak hajnala
derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely
Sándor kísérlete volt.

E kis mű egy pár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen
szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit,
se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közel múltból veszi tárgyát, a
szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelmileg, a
húnokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi
keresztyén Istenét imádják, az Olymp Istenei és allegoriai alakok sem
szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok
Istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz
szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely
hagyomány maig is emleget. Részint a már megindúlt őstörténelmi
vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a
magyar mythologia e fölélesztésére vagy jobban mondva fictiójára, mely
oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus
elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánynyal
helyettesített, a persa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges
conceptióra, erős compositióra Székelynek épen oly kevés tehetsége volt,
mint törekvése; de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint
Gyöngyösinek. Gyöngyösi lyrai hangulata megvan Székelynél is, de
pathetikusabb, ossiános, s tele az ős dicsőség iránti lelkesűléssel. A
külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi
föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új
magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben
kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott,
visszatért valódi forrásához, az ős mondákhoz, megteremtette a magyar
mythologiát, mely nem levén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel,
visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén
a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint fölfogásban. E
mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a
megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos kül formával is kibékítni
törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja föl, s a
lyrai hangulatból kibontakozva, az epikai compositióra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői inspiratiók között olvasta Béla király
_Névtelen Jegyzője_ krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség
eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete. Ösztönt,
buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is
épen az ős mondákkal foglalkozott, magyar mythologiai alakokat keresett,
politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a
magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva
kapott a kísérleten, kivált a magyar mythologiai kezdeményen, melyet
annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Soha sem
feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó
híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt,
őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön
Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna _Zalán
futásá_t avagy mindenesetre máskép.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is,
mely nagyban befolyt _Zalán futásá_ra, s ez Vörösmarty első szerelme.
Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint
lyrai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát
ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas
Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített
kedvese. _Zalán futásá_ban a délszaki tündér panasza tulajdonkép a
Vörösmartyé, _Cserhalom_ban a kún ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti,
_Eger_ben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének
hattyúdala. Lyrai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a
déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolnamegye, ez Bonyhád vidéke,
mely a völgységi járásban fekszik. Néha meg-megszakítja az elbeszélés
nyugodt folyamát és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így _Zalán futása_
kilenczedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

  Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,
  Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam
  Nem könyörűl, de megöl ragyogó sugarával utóbb is.
  Vagy hova vesztem el igy?… Megtérek. Hajna, tehozzád.

Így _Széplak_ bevezetésében:

  Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
  Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?
  És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván,
  Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
  Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
  Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet
  Százados erdőség; köztök mint égi maradvány
  Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:
  Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,
  Lelkem, az ifjúság képét öltözve magára,
  Ábrándozva bolyong egyedűl a csörge pataknál,
  S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,
  S hordja szelid kötelét az elomló szőke hajaknak.
  Almaiból virradnia, haj! mért kelle, miért kell,
  Megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod,
  Hogy soha több vig hang dallód ajkára ne keljen,
  És legyen a dalban minden szava, mint szive, oly bús?

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjuságát,
ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is.
1830–1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék
visszhangzik szive és lantja húrjain; vegyűl közé ugyan egy-egy újabb
benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb lyráján
az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül
vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az
elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a
másodikat, a férfiú szenvedély egész mélységével és hevével. Az első
szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen
boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonúlt s
tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt
hazafi-fájdalmával, majd a hazafi-remények enyhítették a szerelem
veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de
boldogságát nem sokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett
megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi
örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly
elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés s némi homály borong
rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy
magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.[9] Vörösmarty
mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s
néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821–22-ben kezdődött e
szerelem, midőn az ifjú költő már Tolnamegyében lakott. Az is világosan
kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és
reménytelenűl szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie,
hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól s
ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira
boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak
költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevűlt
képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében
Zádorhoz: «Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény». Egy
másikban: «Hogy _Szép leány_om tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam,
ennek köszönhetek én mindent». Azonban a költői ábrándot részint a
magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedélylyé
érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordúlt
társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta
ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást
tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi
szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek
meg.

Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty
leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik,
kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták
érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik
fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát s egész
1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében
sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama
szenvedélylyé erősödött s mintegy enyhületet keresett barátjai
részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt s mégsem téphette
szét, menekűlni kívánt tőle és szenvedélye visszavonta, hogy legalább
még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből s erőtlen volt, de
az elhatározó perczben mégis legyőzte magát. Tulajdonkép a szeretett
leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt
család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.

1825 augustusában még egyszer le akart rándulni Tolnamegyébe, hogy
végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik,
egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében:
«Hát csakugyan lementél-e?» «Nem, barátom – feleli Vörösmarty Pestről
1825 augustus 27-ről – itt maradok (sept.) 8-ig munkám miatt, s azután
sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség
országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek
teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy
virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még
visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz
megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s
ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenűl vége lesz mindennek.
Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó
csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben.
Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész
táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező.
Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s a mely még csak
haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom,
hogy’ lesz tovább; tán gyógyít az üdő, de úgy vélem, hogy az a gondolat,
mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni
egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek,
lehetetlenséget nem akarok kérni, a mi pedig azonkívül lehetséges, az
mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztűl látsz
rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy,
miért nem tanúltam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy
fagyaszszanak meg, el Kaukazushoz, hogy temessen el, itt megholt
testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam,
mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa.»

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is
mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem
kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott
érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki.
Óhajt és fél találkozni a szeretett leánynyal, barátja vigasza nem hat
reá s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját.
«Itt vagyok – írja Zádornak 1825 szept. 28-ról – s itt van elválhatlan
társam a reménytelenség. Minden, a mi sanyarú s lesújtó lehet, megvan e
mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre
távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Oh barátom, micsoda
szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, a mi bennem forr, de nem
keresem a szavakat, leírom, a mint tollamra jőnek. S ha csak század
része lesz is a valóságnak bennök, elég ez arra, hogy szánakodjál
rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, a mi vigasztalásomra
lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz
lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség
csengetyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara
repkedne is körűlem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna
is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak
fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, a mit
csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében
könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő
ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó
meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt
annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem
volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbűl és szinte
megfásúlva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd
mosolygással, melylyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony
volt; ifjúsága legszebb biborában állott, szülei és testvérei körében,
hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra,
mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, a
ki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam
Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod,
gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét
hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány
kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai
ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért
is a szemérem harczol, oh akkor barátom, ne legyek-e oda? Láttam, nem a
szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy
őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem
angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit
beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak
valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s a mit bennem iránta most
már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is,
szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy
nem soká marad. Kimélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint a mely
hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél
későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva
áll előttem s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bizvást
vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva
nevelhettem volna mostani észszel magamat: Maróthy most nem menne maga s
én nem tépelődném gyávaságomon.»

E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jól esik beszélnie
szerelméről, még nem jött el az elhatározó percz, még nem jutott
szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti
szerelmét; megtörtént, a mire rég készült, s az eltemetett szerelem
fájdalma csak néha nyilallik át sorain. «Hallád, hogy itt vagyok – írja
Pestről 1825 november 6-ról – képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Oh
barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt.
Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni s a fájdalom bennem gúnykaczajjá
vált… Képzelheted, hogy lehet annak dolga, a kit végtelen pusztában kezd
megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni
kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új
lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bibor köntösében
s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el
vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jó kedvem sírjánál.
Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb
gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg észszel a külső
jobblétért tán többet tehetek.» Egy Zádorhoz írt másik levelében már
nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját és széttépett boldogságára
gondol: «Adja Isten oly boldog légy, a mint azt érdemeled: boldogságom
úgy is abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is
lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetéstől az
azzá lételig, s mégis hány van, a ki az sem lehetett volna, mert szívén
kívül kereste a boldogság forrását.» Néha gúnyosan fordul maga ellen.
«Lásd én – írja szintén Zádornak – lassanként beleszokom a jókedvbe, ki
tudja, bele halok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem
ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként s magam sem bánom,
legalább faraghat a sors belőlem a mit akar, bálványt vagy bitót.» Évek
multával is sajogni kezd a behegedt seb. «A napokban – írja Zádornak
Pestről 1827 aug. 28-ról – itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e?
Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor
egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem
indíthat, annyira sem vihet, hogy a multra visszanézvén, borzadjak
magamtól.»[10]

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de a melynek emléke folyvást
termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem,
kit annyira boldognak óhajtott s kinek épen boldogságáért győzte le
szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de a mint Vörösmarty
maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban
mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty _Zalán futásá_ba
kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő
ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés
melege alatt született a magyar új eposz s azzal költője, úgy látszik,
nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már
kész volt belőle néhány ének s Vörösmarty félművel, de egész
lelkesüléssel sietett Pestre.



V.

Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másod ízben, 1823–1825. Ügyvédi
vizsgálatot tesz. A pesti irodalmi körök 1798–1825. Kármán. Révai.
Horvát István, Szemere és Vitkovics. Kulcsár. A Marczibányi-intézet.
Fehér György. Petrózai Trattner János. A gróf Teleki-ház. _Auróra.
Hébe_. Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovacsóczy _Aspasiá_ja. Vörösmarty
új barátjai: Toldy, Fábián, Zádor. Első találkozása Deák Ferenczczel.
_Zalán futása_ fogadtatása. Vörösmarty és Kazinczy.

Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését s egyszersmind fölesküdt a
kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencznél,
egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett
300 váltóforint volt, melyből a mit megtakaríthatott, folyvást anyjának
küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi censurára készülés és
gyakornokoskodás foglalták el s inkább csak éjjeleit áldozhatta a
múzsáknak. _Zalán futásá_n dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824
márcziusában, a mint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek.
Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, _Zsigmond király_
czíműt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. E mellett néhány kisebb
költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szűnnapokon, midőn
tanítványaival Börzsönybe rándúlt. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi
vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem folyvást nevelő maradt. Úgy
látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már fölhagyott azzal a szándékkal,
hogy valóban ügyvéd legyen. Legföljebb menedéknek tartotta fönn. Hamar
megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe
olvadt be minden egyéni törekvése s néhány év múlva egyedüli életczélja
lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú
keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.

Pest épen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század
végén látunk egy pár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán
1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a
tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a
vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely
egyedűl egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói
estélyeket indítványozott b. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós
tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok
központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg
_Uraniá_ját, melyet ugyane czélból alapított. Meg is nyílt ez újkori
első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta s Kármán
halálával megszűnt az _Urania_ is, mely minden tekintetben annyi szép
reményt ígért. Révai terve egy Pesten fölállítandó nyelvmívelő társaság
ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesűlhetett. Az írók
szétszórva laktak az országban. Minden kis város, hol egy pár kitünő író
lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indúlt meg,
fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németűl beszéltek,
német művészet kezdett virágozni s oly lelkes magyar író is, mint
Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a
magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt
szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a
legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek s
évtizedeken át soha sem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely
folyvást levelezésben állott az ország legkitünőbb íróival.

Pest fensőségének első lépcsője tulajdonkép Révai volt. Midőn e genialis
férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára,
elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva,
megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett
elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordúltak Pest felé, mint valaha.
Révai ugyan nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó
tanítványai lelkesűlten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István
tűnt ki, a ki már a Verseghy-polemiában is védelmezte mesterét, s kit
mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és
Vitkovics alkottak s Kazinczy pesti triásznak nevezett el. E kör három
eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti
rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy által
megindított költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt,
a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb fölfogására
vezette, lassanként egész a rajongásig.

E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább
Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, a midőn Vitkovics
megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású
ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új
magyar költészet cultusának. Vitkovics a belvárosi Kereszt-utczában
lakott, nem messze a szerb templomtól, egy még a hatvanas években is
fennállott, franczia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nem egyszer
lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen
történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar
könyvek megbíráltattak s némely polemia és irodalmi vállalat terve itt
fogant meg. A komolyságot tréfa, élcz és néha dal mérsékelték. Vitkovics
igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait,
sőt egy párszor a szerb guzliczát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a
házi gazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is
megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy
meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt
találta magát legjobban s Theodora mindíg a ház küszöbéig kísérte ki és
kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori
dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták
is, mert úgy sem kiadhatók s dicsőítette a censurát, mint védpaizsát jó
hírének. Itt olvasta föl 1810 ben Kölcsey az első magyar románczot, itt
1815-ben a _Mondolat_ ellen Szemerével együtt írt satiráját; e kör elébe
terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apologiáját, a melyhez aztán Horvát
István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egy
pár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesűlést 1809-ben az Erdélybe
utazó Döbrentei s nyert szellemi támogatást ott megindított _Erdélyi
Muzeuma_. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának s
a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn
Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics
estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től
majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy
ismerte majd minden vidék íróit s épen úgy érezte hatását Bécs, mint
Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt s
Kazinczynak nemcsak munkái éleszték e mozgalmat, hanem levelei is,
melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.

A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult,
melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindúlt _Hazai és
külföldi tudósítások_ szerkesztője. Kulcsár nem vallott határzott irányt
se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a
nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül és régi szabású táblabíró.
Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét s izgatott
mindenik mellett szóval és tettel. Író és szerkesztő volt, az irodalom
és művészet mæcenasa, ügyvéde és napszámosa a körülmények és erszénye
szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősbeket, kiadót
keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja
jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, a melyet közczélra kell
fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött;
az ortholog Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát
Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi _Rajzolatai_t, a
melyeket aztán kiadott saját költségén s olvasóinak ajándékul küldött.
Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt;
nem tett különbséget a neolog és ortholog között, bár maga az
utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt épen ily türelmes. A
pártfogása alá vett vagy épen nála segédkező protestáns ifjakat örömest
áttérítette a katholika hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth
Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nem igen beszélt politikáról,
hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról
vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a
színészeket és czigány zenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti
nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek
állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében
vétetett meg e czélra a Hatvani-utczában saját háza mellett egy üres
telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott
s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres czigány zenésznek,
nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit s a sírnál
lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb
ebédjeinek s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint
Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a
Marczibányi intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István
hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető
értekezésekre s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a
nádor pártfogása alatt állott, a ki igazgatását egy pestmegyei
bizottságra ruházta, a nemzeti muzeum befolyása mellett. 1817-ben
történt az első jutalmazás Pestmegye termében, a nádori biztos
jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József
gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek
elsőjét Kisfaludy Sándor _Regéi_ nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten
voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg s beszédeket
tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha
főispáni beigtatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót
Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi
alkotmány sánczai közé, vagy legalább azok az írók, kik a
Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő
volt a pályakérdések kitüzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján.
Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője, egész országos
tekintélyt vívott ki magának.

Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A _Tudományos Gyüjtemény_
és _Auróra_ megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni.
Amaz 1817-ben indúlt meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére,
ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mind kettő a Kulcsár
és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A
_Tudományos Gyüjtemény_ volt irodalmunkban az első nagyobbszerű
tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosúlt itt
s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem
volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett.
Egykép írt bele ortholog, neolog, y-os és jottista s a szerkesztő Fejér
György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a czikk magában véve
érdemes dolgozat legyen, legföljebb javított vagy rontott rajta valamit,
a szerző tudta nélkül is, a mi ma is szokása szerkesztőinknek, Itt vívta
ki Kazinczy nyelvújítási harczát Beregszászival és másokkal, itt
jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti
nyomozásait. Ide küldé mindenki czikkeit, a ki valamely tudománynyal
foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. E mellett e
folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a
társas téren is. A _Tudományos Gyüjtemény_ kiadója, Petrózai Trattner
János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar
irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest
látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait s a
legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi
ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is.
Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar
irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német
színházra is, több gondjok volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire.
Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt s
olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt s a
Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkortájt lépett az írói
pályára s Thaisz alatt élénk részt vett a _Tudományos Gyüjtemény_
szerkesztésében is.

A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a
szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, a ki 1817-ben Pesten telepedett le,
már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a
szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt.
Bátyja, Sándor, segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a
Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész 400 forintot a zsebkönyv
kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek
ajánlatokat s a vállalat egy pár évre biztosíttatott. Így indúlt meg az
_Aurora_ 1822-ben Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a
részvényesek collegialis felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is
megindúlt egy hasonló zsebkönyv, _Hébe_ czímmel, Igaztól szerkesztve, de
a Kisfaludyé csakhamar kivívta fölötte az elsőséget s rendkívüli
befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az _Aurórá_nak is
oly kevéssé volt határozott színezete, mint a _Tudományos
Gyüjtemény_nek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még
nem-költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy
kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni
széptani nézeteiknek s csakhamar megvált tőlök. A _Hébe_ Kazinczy
befolyása alatt állott, az _Aurórá_val Kisfaludy egész önállóan
rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak.
Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt
egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválóan kedvelte
a német költészetet s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de
költészetének szelleme egy pár lényeges pontban különbözött a
Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette se a valódi görög eszmény, se
az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltünő
oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, más felől
élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt,
szeretett oly tárgyakhoz is nyulni, melyek meglehetős ellentétben
állottak Kazinczy merev idealismusával. Mindez közelebb vezette
Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közűl, kik eddig az új
iskolához számították magokat. Kisfaludy nem elvből, sem versenyből
foglalta el ez álláspontot, oda ragadta szelleme s még inkább
szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet épen _Aurórá_ja eszközölt,
kivált Vörösmarty feltüntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben
nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az _Aurórá_ba, bár nem
annyit, mint a _Hébé_be, szent körnek nevezte az Aurora-kört, Kisfaludy
viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztök valami benső
viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egy pár lényeges különbségét
mutatta. Az _Auróra_ kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat
közlött, a _Hébe_ is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies
jeleneteket. Az _Auróra_ kizárt minden élő személyhez írt alkalmi
költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római
klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyiltan megírta
minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne
személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az _Auróra_ oly
költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mythologiából szedte képeit
s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A _Hébé_be leginkább a
régibb költők írtak. Az _Auróra_ lassankint az ifjú nemzedék közlönyévé
vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is.
Ez ifjú írók mindíg kifejezték részint őszinte, részint obligát
tiszteletöket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy
örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik,
hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is
látott, a mi már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta
költészetünket, mely tulajdonkép csak kezdett nemzetivé válni. «Nem
szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget – írja Zádornak 1825
deczemberében – szeretném, ha a rein menschlich is szólana e mellett.
Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre bele csömörlünk.»

Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán
lakott s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák
tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, a min Kazinczy, őt
az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az
öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy
üldögélt. Tisztelői tudták szokását s itt látogatták meg. Egy nap
Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öreg úrnak. Nem sokkal
azután jött Kisfaludy Károly is és beszédbe elegyedett velök. Midőn
Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána s így szólott
Szalayhoz: «Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész heros s mégis
oly lágy szerelmes verseket ír». A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben
nyilatkozó realismus is bántotta a régibb írókat. Midőn a _Kérők_ czímű
vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir.
alapítványügyi jogigazgató arczképére ismert s Vitkovics, nagy
tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is
támogatva, a kik ez aristophanesi szabadságot a magyar színházra és
irodalomra nézve veszélyesnek látták. «No csak bántsatok, sorban
színpadra hozlak benneteket» – mondá indulatosan Kisfaludy. _Stibor
vajdá_ban szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a
jobbágyság élés rajzát és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai
ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha épen az a
sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, a miért az öregek
morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn s nemcsak
_Aurórá_jával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is.
Úri, gavallér ember volt, a nők kegyencze, ki oly társaságokba is járt,
hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt,
festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern míveltsége,
irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet épen
úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek
előtt s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak
mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedűl
Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körűle, mely tőle vett
buzdítást, irányt.

Azonban a pesti ifjú írók 1823 körűl magok között is alkottak egy kis
kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még
nem voltak egyrangúak s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint
társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, a mennyiben 1824-ben egy
_Aspasia_ czímű folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly
költeményeknek is, melyeket az _Auróra_ nem vett föl. Akadt pártfogója
is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál
vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói
nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert
Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat
számára gyűjtött. Így jelent meg az _Aspasiá_ban néhány költemény a
régibb íróktól s egy pár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A
többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Bajza (Julius álnévvel),
Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry),
Tewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig
tartott s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt s bőven
szeretett költeni, ha nem volt is miből. «Kovacsóczy az előfizetési
summákat nagy részt elpazarolta» – írja Zádor Kazinczynak 1825
októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordúltak Kovacsóczytól s
kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.

Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt.
Meglátogatta ugyan egy párszor Kisfaludyt is, ki az 1824-iki _Aurórá_ba
fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén
állottak. Hamarább megbarátkozott az _Aspasia_ dolgozótársaival, kik,
mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az
_Aspasiá_ba s egy episódot _Zalán futása_ első énekéből. Fábián és Toldy
el voltak ragadtatva a mutatványtól s csakhamar barátjai lettek az ifjú
költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten s csak 1827-ben
ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián épen Hafizt fordította, Tegnèr és
Ossian tanúlmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki
költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak
verseket írt, s egy pár hírlapi czikket és Schiller _Haramjái_t
fordította, tele germanismussal s a neologismus minden túlságával, de
már feltünő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban
s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty
többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik
némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy
mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést,
mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a
tanácsot s így készült _Zalán futása_ bevezetése az első sortól a
harminczadikig.[11]

A jó barátok dícsérgetése s az _Aspasiá_ban közlött töredék várakozást
keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a
sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú
lélekzetű költemény nagyon megpróbálja az embert s féltette az ifjú
költőt. Fábián nem kétkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni s azt
írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak
azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz
tartozott s egy pár költeménynyel lépett föl az _Aspasiá_ban és
_Aurórá_ban. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn
Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott
szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak
irodalmi barátság volt. A mint viszonyuk erősödött, Zádor előtt nem
titkolt semmit, még szerelmét sem. Zádor hasonló érzülettel viszonozta e
ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt
leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független
és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval
és levélben, inkább nyelvészeti, mint æsthetikai dolgokon. «Ez így van
jól – írja egyszer Zádornak – az etymologia, szokás, s az én akaratom
szerént.» Akaratját, költői ízlését épen oly nyomós oknak tartja a nyelv
dolgában, mint az etymologiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv
geniusza souverain hatalommal ruházta föl s uralkodni van hivatva a
magyar költői nyelven.

Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a 21 éves Deák Ferenczet, ki
1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a
Kishid-utczában a _Vadászkürt_ 10. számú szobáiban lakott növendékeivel.
Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a
megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott _Zalán_jából a
leendő államférfiúnak, kit épen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint
a nemzeti fenkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a
rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka
barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta
egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több
pontban. Mind kettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés,
ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon
csöndes komolyság és magyaros humor. Mind kettő a néppel összeolvadó
magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti typusz kinyomata, a
korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty épen annyira
különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy
Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az
egész nemzethez szólott, s folyvást viszhangoztak lantján azon politikai
eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet
államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be
az ősi alkotmányba, a nemesi jogoknak nemzetivé átváltozását segítette
elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal s csak a forradalomig
terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek
mindazt, a mi a múltban egyedűl drága. Vörösmarty 1825–1845-ig állott
hatása legmagasb fokán, Deák 1861–1867-ben érte azt el. A két korszakot
a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettök az ősi
dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a
homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.

1825 elején már készen és kijavítva állott _Zalán futása_ s Vörösmarty
előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az
előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825 máj. 30-ról így ír
Toldynak: «Vörösmartynak ohajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly
nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint 10–12
sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej
azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő
kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg
kell őt érteni s nem oly félszegűl magyarázni, mint szokták közönségesen
magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem s nálam senki őt
jobban nem tisztelheti. A ki oly darabot ada, mint a _Tünődő_, méltó a
tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő _Fellegekhez_ rosszúl czímzett
darabja az ez évi _Aurórá_nak becsesb darabjai közé fognak számláltatni.
Hogy neve ragyogjon, úgy ohajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért
féltem, mert _Zalán_járól az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában
kijövend, el fog feledtetni!» Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt
személyesen és _Zalán futásá_ból nem olvasott egyebet az _Aspasiá_ban
megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem
enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már
fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is.
Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb
vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra
gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy
fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben genialis eposzt is, de
olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet,
mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a
műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet.

A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a czímlapon
rézmetszettel, a melyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a censura
keveset vagy épen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy
kissé enyhűltek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó
ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen
rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a censorok engedtek
valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik
levelében dicséri Dreschert, a budai censort, hogy szép szabadelvűséget
tanusított Vörösmarty _Zalán_ja s az 1825-ki _Auróra_ iránt. Vörösmarty
a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető
gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi
körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívüli nagy volt. A politikában
a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban _Zalán futása_ volt a beszéd
főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi
jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte,
magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti
fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak
mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban
lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt s költői tehetsége s az
országos hangulat egyaránt a nemzet költőjévé avatták. Az irodalmi körök
is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra-kör a rég várt
epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a
klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami
eredetit vegyít költészetünkbe. E mellett e kör örvendett, hogy saját
kebléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig
betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy K. volt a koszorús, a
lyrában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy S., Virág, Berzsenyi,
Kisfaludy Károly, az epikus koszorújáért még egyetlen kitünő költő sem
versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az
üres helyet, sőt Kisfaludy K. benne ismervén föl epikai költészetünk
első rangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította.
Kulcsár és ortholog társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a
neologokhoz tartozik, mégis kevésbbé az, mint a többiek s van benne
valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága s nem
egyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz
szövetű aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s
megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere
csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem a régi, sem a megújított,
és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az
ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a
költészetben, a mi ő a történelemben.

Szóval majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben s legalább
magán körben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint
kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta s kivált leveleiben általában nem
igen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos
jelenség, de nem épen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér
figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében
üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a
neologismushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis
levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi
lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira hozzá szoktatták Kazinczyt
barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel
– úgy mond – mikor a kezdő nem félig érettet nyújt s kéri, hogy írja meg
neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind
mutatványt küldött _Zsigmond_ czímű drámájából. Itt megszakadt
levelezésök egész 1827-ig.[12] Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta
Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról,
se másról nem tudott szellemesen csevegni vagy ódai lelkesüléssel
ömledezni. Valóban Vörösmarty épen oly rest levélíró volt, mint kevés
szavú, s leveleiben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán
nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának s épen nem kedvelte se a
szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született,
annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stilista a legkitünőbb, hanem
jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik
leghívebben. A levélírásban épen oly kevés érintkezési pont volt köztök,
mint a költészetben. Midőn _Zalán futása_ megjelent, Széphalomról nem
repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy _Minervá_ban az 1825-ki _Aurórá_t
bírálta, melyben épen akkor látott világot _Cserhalom_, csak érinti
Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta
Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos
részrehajlás. «Jól mondod – viszonzá Kazinczy 1826 nov. 6-án – hogy
részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd,
mint tanúlja fiam scandálni a hexametert _Zalán_on, mint tudja érteni a
poetai szólást _Zalán_on s midőn vele olvasom _Zalán_t, mint tanúlja
ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét.
_Cserhalom_ nekem annyi, mint egy egész poema s nem számlálom a kisebb
dalok számába. _Zalán_ és _Cserhalom_ felől én is egyedül akarok szólani
s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat.»[13]

Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton s örömmel igtatta be a
Vörösmarty eposzairól írt æsthetikai értekezésébe, azzal mentegetve
magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind
Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik
bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higyen
felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele
fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt se
_Zalán_ról, se _Cserhalom_ról. A helyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily
rossz néven vette tőle Toldy, hogy _Zalán_t és _Cserhalmo_t nem
magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: «Föltettem magamban, hogy
magamba zárom örömömet és boszúságomat s többé semmit sem recensealok.
Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere
Schriftsteller sind doch schreckliche Pedanten.»[14] Guzmicsnak is
ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levelében
oda vet egy pár megjegyzést, a melyekben őszintébb a gáncs, mint a
méltánylat. «_Zalán_nak ossiani kezdete – úgy mond – engem igen kedvesen
lepe meg; csodálom, írigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is
csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete,
hogy azt ily hamar kieresztheté… Én azt szerettem volna, hogy
_Zalán_jában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a
Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép a mi nem homéri is,
de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek.
_Zalán_ban sok sürgés-mozgás (actio) van s ő a hadi dolgokat szépen és
szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. _Zalán_nal
literaturánk és korunk kevélykedhetik, de _Zalán_ is sokat nyert volna
mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horácz intését…
_Salamon_t tegnap vevém. Ime epicus és dramaticus azon egy személyben.
Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak
a legszerencsésebb pálya.»[15]

Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben _Salamon_ból
ajándék példányt küldött. «A művészt akkor dícsérjük – így szól a levél
– midőn munkája csodálatában felejtjük dícséretét, ezt mondja _Emilia
Galotti_ban a herczeg. Halld tehát, miért nem szólék én _Zalán_ról, a
szép _Cserhalom_ról és most miért nem _Salamon_ról. De halld azt is,
hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyujtatott, mint a melyet bodrogi
barna leánykától vettem.»[16] Általános bókok minden eszmei tartalom
nélkül s az, hogy _Salamon_t egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk
kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében
kedvezőtlenűl nyilatkozik _Salamon_ról, s különös, hogy drámában épen
egy lyrai költeményt emel ki, Jolánka dalát, a melyet magára czélzónak
tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később
Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de
mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve
Kovacsóczyt is. Ez szerfölött boszantotta Toldyt: «Mint hüledezünk –
kiált föl – midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben
vagy.»[17]

Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt
dícsérte, a mi irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neologismus
zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az
visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a
német-görög classicismustól. E mellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb
költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az
új nemzedékben s leginkább abban nyugodt meg, hogy általában
költészetünk fölzsendül. «Én ősz fővel – írja Guzmicsnak az _Aspasiá_ról
– s Döbrentei a férfikor erejében nem írigyli-e Vörösmartynak,
Kovacsóczynak, Juliusznak, Emilnek némely itt állott verseiket?»[18] Kis
Jánosnak az Auróra-körre czélozva így ír: «Az az út, melyet nekünk kelle
irtani, ime törve van s lelkes ifjúink futnak, a hol nekünk mászni
kelle. Mint örvendek, hogy nyilni látom a szép tavaszt.» Később: «Mi
lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból».[19]
Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat
nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb
szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna
_Zalán_ban, a compositiót és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett
volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben s
oly nyelven szólal meg, a minőn még egyetlen magyar költő sem. De épen e
kettő tetszhetett legkevésbbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik
levelében[20] (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy
egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi classicitást, mint a magáén,
nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget s ez alatt
nemcsak a reminiscentiákat, allusiókat, hanem a színt, még pedig ott is,
hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt.
Kazinczynak igaza volt s épen ezért nem tetszhetett neki eléggé
Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a
német-görög classicismusra. Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt
s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty
elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott s a magyar
költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább
megegyezett a nyelv géniuszával. Nem írigység, hiúság választák el
egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha
erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de
lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniök.



VI.

Vörösmarty fölhagy a nevelőséggel. Haboz az írói és ügyvédi pálya
között. Az írók jövedelmei. Néhány hónapra újra nevelősködik. Kiadja
_Salamon_t. Kirándulásai a vidékre. Tiszteletdíjai. Székes-Fehérvárott
akar megtelepedni mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a
_Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését. Munkássága 1823–1833. Irodalmi
állapotok. Viszonya Kulcsárral, Szemerével és Vitkovicscsal. Horvát
István hatása Vörösmartyra. Egy új nagy eposz terve. Az Auróra-kör;
tagjai, törekvése és iránya.

A huszonöt éves ifjú országos hírre emelkedett s a pesti irodalmi körök
kedvenczévé lőn. Épen akkor mosolygott reá a dicsőség, midőn szíve a
szerelem élethalál harczát vívta, épen akkor tüntették ki az emberek,
midőn hivatal, életmód nélkül állott a világban. Bevégezvén tanítványai
növelését, 1826 augusztusában megvált a Perczel-háztól s Budára Zádor
barátjához költözött, majd onnan novemberben Fehérvárra utazott anyja
látogatására.

Nem tudta, mitevő legyen, az ügyvédséghez fogjon-e vagy mint író
próbáljon megélni. Ez utóbbira nézve nem épen biztatók voltak a
kilátások. A magyar irodalom nem igen jövedelmezett. Maga Kisfaludy
Károly, a legtermékenyebb és népszerűbb író is keveset kapott az
irodalomból. Nem annyira könyvárusoknál kelt a könyv, mint inkább magán,
úgy szólva házi úton. Az író tíz-húsz példányt küldött eladás végett a
vidéki írókhoz, barátjaihoz vagy irodalmi buzgóságokról ismeretes
papokhoz s megyei tisztviselőkhöz. E vidéki bizományosok édesgették,
erőszakolták az irodalomhoz a közönséget, mely lassanként növekedett.
Néha a könyv mind elfogyott, de a szegény bizományosok kárban maradtak.
Bajza boszúsan panaszolja Toldyhoz írt egyik levelében 1824 körűl, hogy
az idén és taval is neki kelle megfizetni a hozzá küldött _Aurórá_k egy
példányát. Tavaly elvittek tőle egy példányt s oly megrongálva adták
vissza, hogy nem számolhatott be vele; az idén egy úri hölgynek adott át
egyet megtekintés végett, gondolván, hogy így könnyebben megveszi,
azonban ez ajándéknak gondolta s most már ő kénytelen megfizetni az
árát.[21] A könyvárusok csak kivételkép fizettek tiszteletdíjat,
legföljebb kinyomatták a művet s néhány példánynyal elégítették ki az
írót. A szerkesztők sem fizettek, maga az _Auróra_ is ritkán volt oly
helyzetben, hogy tiszteletdíjat adhasson. A legtöbbször nem találkozott
kiadó s az író saját költségén vagy úgynevezett kamat nélküli
részvétkölcsönökön adta ki művét, a jövedelemből visszafizetés föltétele
alatt. Pesten Forgó, a megyei főorvos, Kulcsár, Rudics József, a
Kisfaludy Károly barátja, voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők.

Vörösmarty is így szándékozott kiadni színműveit, előbb _Salamon_t,
melyet régebben írt s újabban átdolgozott, aztán _Kont_ot, melyet
1825-ben bevégzett s több ízben egész 1830-ig a kiadásra javítgatott.
Úgy látszik, hogy részint színművei s más munkái kiadásába, részint
pedig a megalakulandó akadémiába vetette reményét, hol előbb-utóbb
számára is nyílik hely. Elhatározta, hogy a meddig lehet, független
ember és író marad. «Az én kedves Vörösmartym – írja Zádor Kazinczynak
sept. 18. 1826 – augusztus végével mondott le kilencz (helyesebben
nyolcz) évig viselt nevelői tisztéről. A jövő esztendőt egészen
geniuszának s a tudományoknak akarja élni és színjátékait közre
bocsátani. Legelőször _Salamon_ megyen az ide zárt jelentés szerint
sajtó alá, megigazítva, s a mennyire az egésznek fölforgatása nélkül
lehetséges volt, újra átdolgozva s így aztán a többiek.»[22] Vörösmarty
jól érezte magát e szabad, független helyzetben, de úgy látszik, szűkös
állapotban élt. Legalább azt mutatja az a körűlmény, hogy nehány hónapig
ismét nevelősködött egy tolnamegyei birtokosnak Pesten tanuló fia
mellett. «Nem rég tudtam meg – írja hozzá Teslér Szederkényről márczius
12. 1827 – hogy Sauska Egi præfectusa vagy, de azt homályosan hihettem,
minthogy múlt nyári egyik leveledben egészen lemondottál a rég megúnt
pædagogusságról.»[23] Azonban e nevelőségről alkalmasint hamar
lemondott, mert 1827 ápriljában már nagybátyjához, a fehérmegyei Keszibe
rándult, hova többször menekűlt a főváros zaja és drágasága elől.
«_Kont_ot most tisztázom – írja innen Zádornak ápril 30-ról, – nem
tudom, hogy járok vele, de aligha sok bajba nem kerűl, már csak
általesem rajta, aztán visszatérek az eposzi pályához.» Innen nem sokára
visszatért Pestre s még májusban Zádorral a dunántúli megyékbe utazott.
Ez utazást csak látogatás és szórakozás végett tette. Pannonhalmán
Guzmicscsal ismerkedett meg, Kehidáról Deákkal együtt Sümegre rándult,
Kisfaludy Sándor látogatására, kiről mint egyik levele mutatja, azt
tartotta, hogy először öntött lelket költészetünkbe, bár drámáiról
szigorúan ítélt s jól ismerte regéi hibáit, melyeket egyik bírálatában
ki is emel.

Meglátogatta Balaton-Füredet is, hova később a harminczas években
többször kirándult; a mikor aztán Tihanyba is elment, melynek
visszhangját megénekelte s hol a pásztorgyermekekkel örömest
ingerkedett, csak attól vásárolva kagylót, a ki olvasni tudott vagy
kiáltatva velök a visszhangot:

  Ázik az, a ki halász
  Fázik az, a ki vadász

s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:

  Fázik az, a ki halász
  Ázik az, a ki vadász.

Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és
tisztelői jó indulata emelően hatott kedélyére. Lekötött alárendelt
helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad
ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli szabad napok. Otthon
aggodalmak várták. Már juliusban haza érkezett s mind inkább belátta,
hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie vagy más hivatal után kell látnia.
Eddig leginkább _Salamon_ drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt,
mint _Zalán_ra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek
öreg anyját is segíteni kellett. Az _Aurórá_ban megjelent munkáiért
eleinte nem kapott semmit, később _Eger_ért Kisfaludy száz forinttal
kinálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. «Mit
tegyek – folytatja – el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér.» E
mellett nem igen tudott dolgozni olyast, a mihez kedve nem volt. Nem
tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént
megmozdítják tollokat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa
Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv
fordításával kínálta meg. «Minek utána – írja Zádornak – majd megbántam,
majd ohajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek s
meg nem fogja adni, mert le akarám rázni magamról. Nem lehetett.
Nyolczvan forintot kértem azaz 80 forintot és megígérték. Aztán kéri
Zádort fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló
verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon
kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még
akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni
fog s édes anyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább
megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s
kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. «Ide érkeztemkor – írja
Zádornak 1827 nov. 19-ről – anyámat betegen találtam, elhagyatva
szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy épen nem
segíthetnek, azon kívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből
elég ennyi is.» Hogy Vörösmarty Székes-Fehérvárra akart telepedni, több
levél bizonyítja. Csató Greczből 1827 auguszt. 5-én így ír hozzá: «Azt
írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét
Pestre tért vissza, s hogy, de nem tudják mikor, ugyancsak barátom uram
Fehérvárra szándékszik megtelepedni.»[24] Zádor ez időtájt sajnálva írja
Kazinczynak Pestről, hogy «Vörösmarty minden kérések ellenére
Székes-Fehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett».
Székes-Fehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten s a
mellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy
véletlen eset máskép határozott. Károlyi, a _Tudományos Gyüjtemény_
kiadója, látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mind inkább sülyed, új
szerkesztő után nézett s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása.
Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői
tiszteletdíj ugyan csekély volt, 800 váltóforint, de mégis több, mint a
mennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még
barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó
ajánlata, ki más munkáról is biztosította s nem sokára megkínálta az
_Ezer egy éjszaka_ fordításával tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már
1828 januárjában hozzá fogott a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztéséhez,
melyet egész 1832 végéig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn
utóda.

E tíz év, 1823–1833, a nevelői és szerkesztői gondok között is
legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be
_Zalán futásá_t, már kész volt _Cserhalom_mal (1825); két tündérregéje
_Tündérvölgy_ és _Délsziget_ csaknem egyszerre születtek (1826); Egerbe
1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért s már kész volt
vele novemberben; _Széplak_ot (1828), _Magyarvár_ (1828) és a _Rom_
(1830) töredékek, és a _Két szomszédvár_ (1830) követték. A drámában is
élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be _Zsigmond_ot, már kész
volt a _Bujdosók_kal s a _Hábador_ czímű drámai költeményt írta (1826).
_Salamon_ s a _Bujdosók_ javításába fogott s mindkettőt kiadta
(1827–1830); s nem sokkal azután ismét két drámát írt: _Csongor és
Tündét_ (1830), _Kincskeresők_et (1832). Ezen kívül számos lyrai
költeménynyel, epigrammával, balladával gazdagította az _Aurorá_t és
_Koszorú_t, a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletét. A szerelem és
hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni
s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek
költészetének.

Harmincz év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és
társai úgyszólva egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség
koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár
csekély, de folyvást növekedő s mi több, a nemzet hallgatni kezdett
íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból
lett író, hanem mert barátokat keresett s az ifjúság romlott seregében
nem találhatta föl egyébütt, csak az írók közt. E korszak íróinak
némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette.
Virasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyúlását. «Én azok közűl
való vagyok – mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében –
kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Hijába nézek előre,
semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl s literaturánk studiuma
privatstudium marad mind végig,» s minden, a mivel Döbrenteit
vigasztalni tudta, csak ennyi: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a
köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollon a trójai hősöknek mondott; Nem
tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet
vegyetek.»[25] E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók
helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az
irodalom többé nem volt magántanúlmány, hatni kezdett a nemzetre is. A
győzelem csaknem bizonyosnak látszott s a diadal előérzete fokozta a
küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset
javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott s hihetett a
jövőben. A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő fuvalma
érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és
politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az
akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek
Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.

E körökben töltötte munkától szabad óráit s úgy szólva egész társasága
írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német
színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nem
igen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a
régibb írókkal találkozott. Az öreg úr különös szívességgel viseltetett
iránta s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást
szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogást játszott irányában,
mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte
Kulcsárt, de néha bántotta modora s egész fölindulással mondá egyszer
Szalaynak, Kulcsárra czélozva: «Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de
kutyahálát, azt nem értem s nem is fogom soha.» Szemerénél is többször
megfordult s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem
erősödött barátsággá. Kölcsey Szathmárban lakott s ritkán jött Pestre,
Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra-körrel,
melyhez Vörösmarty mind végig hű maradt. Szemere 1826–29 az _Élet és
Literaturá_t szerkesztette. A folyóirat kitünő volt, de szerkesztésénél
alig lehetett valami különczebb. Se rovatai nem voltak, se
tartalomjegyzéke. A legtöbb czikknek czíme is hiányzott. Nyitva állott
mindenféle véleménynek s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás
nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, a mit más lapok jót és
rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy
nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma s nyomban reá a bírálat.
A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját
neve alatt, de soha sem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta
e folyóirat s ennek alapján egy egész nyílt levél-polemiát hozott
divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe
az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által
különböző műfajban földolgoztassa folyóirata számára. Kazinczyn kezdve
egész a szerkesztő feleségeig (Képlaki Vilma) mintegy hét író
versenyzett. Szemere Vörösmartyt is bele vonta a versenybe s így készült
_Széplak_ czímű költői beszélye, mely jóval fölül multa társait. E
verseny közelebbi viszonyba hozta őket s midőn Vörösmarty átvette a
_Tudományos gyüjtemény_ szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt
kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek
közlésébe aztán Kazinczy is bele egyezett. Vörösmarty Szemerével
leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el
jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt,
Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egy pár új szót, de annál
jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és
jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor s hogy
mennyire tisztelte a derék házi gazdát, mutatja az az elegiája, melyet
halálakor a _Tudományos Gyüjtemény_ben közzé tett. Azonban mind
Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István,
kinek egyénisége épen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi
kutatásai.

Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak
őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy
tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól
emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám
előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthagó és Jeruzsalem magyar
városok, a trójai és pún háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük,
hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az
eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és
irodalom terén legelszántabb előharczosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy
hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki
Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly
büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna s a
múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég
lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé.
Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet s ellenségei
a nemzetiség fejlődésének. Modora, polemiája heves, majdnem dölyfös
volt. A hol más ohajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett.
Élesztette a nemzetiségi tüzet s az írók félénk hazafiságába bátorságot
lehelt. A mint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra
hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett s
határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében,
se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem türt ellenmondást,
parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és
nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki
társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást,
mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis
módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek
egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, a
mi akkor annyira hiányzott a magyar életben.

Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem
ismerte. Az 1822-iki _Aurórá_ban egy _Árpád Pannonhegyen_ czímű költőies
történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty _Zalán
Futásá_ba átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párz dualismust, Zoroaster
Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a
magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte,
Ormuzdot Székely Hadúrjával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is
szorgalommal olvasta. «Horvát rendkívüli ember, munkái is azok – írja
Zádornak 1825 decz. 1-én. Nem vagy hát finnus és a nagyszájú Schlözerek,
Schwarthnerek hallgathatnak.» Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége
is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros
módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit
is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvencz könyve volt
_Zalán futása_ s belőle vett jeligét _Rajzolatok_ czímű munkájához. A
költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is és mindig kitünő
szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni s
ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása
szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki
a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban
Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi
álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott s
egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett
volna. Már 1827-ben azt írja Zádornak: «Szeretnék egy nagyobb eposzba
fogni s már nagyon forrnak gondolatjaim». 1828-ban megjelent belőle egy
töredék _Magyarvár_ czím alatt a _Koszorú_ban. Ezt az 1830-ki
_Aurórá_ban a _Rom_ követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét
tette volna, de az egész örökre abban maradt. Lehet, hogy a monda, az
anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül
alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindúltak a
reformmozgalmak s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az
irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A
megalakúlt akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe
e mű, irodalmunkra nézve veszteség. Talán tárgya nem hatott volna
annyira a közönségre, mint _Zalán_ban a honalapítás nagy tette, de ha
szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy
kerek mesére, mint másik nagy művében. E mellett itt egyszerűbb,
epikusabb a mennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz
félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya.
Sok minden választá el őket, az Aurora-kör, a _Kritikai Lapok_, az
akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította.
Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkozott s csak azoknak
nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé
egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét,
midőn Horvát a koporsóban feküdt s az akadémia, Toldy indítványára,
félbeszakítva ülését temetésre sietett egy oly írónak, ki nem tartozott
ugyan tagjai közé, de a kinek egykor hatása alatt állott minden régibb
tagja.

Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy
Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős
írók, de az úgy nevezett Auróra-kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy,
Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza
megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy),
amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egy pár
bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű szintén
fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt s örömest
foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók
sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal
költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt
a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb
köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közűl senki sem
tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és
Bajzával csak 1830 körűl kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresb író,
tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében
egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készűlt hozzá, de barátai
körében szeretett elmélkedni Goetheről, és Shakespeareről, a
romantikáról s hallatta ítéletét mindenről, a mi a magyar irodalomban
megjelent.

E kis kör, egymásra hatva, fokozta saját hatását az irodalomra. Az
_Auróra_ dolgozni kényszeríté őket, a közönség tapsai ösztönözték,
barátságuk egymást mívelte. Kisfaludy sarkalta barátait, hogy az
_Aurórá_ba kisebb műveik legjavát adják. De midőn a szerkesztési idő
közeledett, senki sem volt készen, maga a szerkesztő legkevésbbé, ki
örömestebb festett, olvasott vagy nagyobb műveinek terveibe mélyedt,
mintsem zsebkönyve számára kisebb műveket dolgozzék. Ekkor aztán
összeszedte magát az egész kör s megírta a mi eddig csak eszmében élt
lelkében vagy töredékben hevert íróasztalán. Ily kényszerűségben írta
Vörösmarty _Eger_t Teleki József gróf történelmi rajza után, a mely
mellé még oda adta neki Kisfaludy Fessler munkáit. Így írt néhány
költeményt az _Auróra_ képeihez, melyek rajzát Kisfaludy készítette.
Lyrai költemény, eposz, dráma mindig csak kikerűlt valahogy, de
beszélyek dolgában néha annyira megszorultak, hogy Paziazzinak vagy
Tretternek kellett írni német beszélyt, melyet aztán lefordítva mint
magyar eredetit adtak ki. Tárgyakat szolgáltattak egymásnak, sőt
ugyanegy tárgyról írt költeménynyel is versenyeztek egymással. Így írta
Vörösmarty _Cserhalmát_ Kisfaludy figyelmeztetésére, így versenyeztek
egymással a _Bánkodó férj_ben, így írtak ketten Ilosvai Toldiáról két
különböző fajú költeményt. Felolvasták egymásnak műveiket és
megbírálták. Vörösmarty _Salamon király_át Kisfaludy bírálata nyomán
dolgozta újra, a mikor, a mint Toldy írja, Kisfaludy egy egész
értekezést tartott nekik a történelmi drámáról.[26] Azonban Kisfaludy
műveiről vele szemben tartózkodva mertek szólani, mert a mint Bajza írja
egyik levelében Toldynak, az ócsárlás hamar kedvét szegte. A bíráló
megjegyzésekből vita keletkezett, melyben nagy szerepet játszott a
nyelv, verselés, a különböző, kivált a modern műfajok elmélete, a
nemzeti és romantikai elem.

A nyelvészeti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. Ő volt a
legtermékenyebb s legmerészebb szócsináló, kitől Kisfaludy nemcsak
nyelvtani ismereteit kölcsönözte, hanem alkalmasint nem egy affektált,
erőltetett kifejezését is. Folyvást csinálta az új szót, arra is, a mire
nem volt szükség, reá tolni igyekezett társaira, sőt néha tudtok nélkül
be is erőszakolta műveikbe. Vörösmarty e magas termetű barátját nem is
tudta máskép képzelni, mint kezében bárddal: «vajjon hány szónak szegte
ma bárdja nyakát». Őrizkedett tőle. «Helmeczy már egyszer _Cserhalom_ra
tette fatalis kezét – írja Zádornak 1825 aug. 2-ról – de ártatlanúl,
_megtépve_ helyett _tepdelvé_t írván.» Néha összegyűltek oly új szók
alkotására, melyekre nagy szükség volt s egyszersmind kötelezték
magokat, hogy a megalapítottakat közösen fogják használni. Kisfaludy
volt köztök a legkevésbbé képzett nyelvész. Vörösmarty, Toldy, Bajza,
Zádor sokat foglalkoztak Révaival, sőt Toldy mióta _Handbuch_jába
fogott, búvárlani kezdé a régi irodalmat is. Ez ülésekből kerűltek a
_bitor, zsarnok, tömör, tömeg_ szavak. Ez utóbbit Vörösmarty alkotta.
Egyébiránt ő volt köztök a legconservativebb, sőt mint költő zajtalan
visszahatást igyekezett felkölteni a neologismus túlságai ellen. A mi a
verselést illeti, tisztább rímű és mértékű versekre törekedtek, mint a
hogy eddig a magyar költészetben divatozott s egyszersmind át kívánták
ültetni a nyugot-európai versformák legtöbbjét.

Vörösmarty mint mindenben, úgy itt is, egy pár pontban eltért társaitól.
Magyar füle inkább kedvelte, szükség esetében, a jó magyar assonánczot,
mint a mesterkélt vagy nem elég hangzatos tiszta rímet; leginkább ő
kezdé irodalmunkban azt, mit a nép századok óta használ s mit Arany
egész rendszerbe foglalt. Az Auróra-kör a nyugot-európai formák mellett
a magyar dalformák iránt sem volt érzéketlen. A népdal nálok jelent meg
először költészetünkben, mint művészi gond és tanúlmány tárgya. Mint
Bajzának Toldyhoz írt egyik levele mutatja, Toldy és Zádor folyvást
sarkalták Kisfaludyt, hogy próbáljon népdalokat írni. Kisfaludy írt,
mire Vörösmarty is kedvet kapott, sőt ő annyiban még tovább ment, hogy
népies genreképeket is kezdett írni, mint _Gábor diák, Becskereki,
Laboda_. Bajza örvendett e jelenségnek s a művészi népdalnak egész
elméletét írta meg fönnemlített levelében. A mit ő művészi népdalnak
nevez, az tulajdonkép a specifikus magyar dal akar lenni, mint Goethe
némely dalai specifikus német dalok. Bajza arról gondolkozott
elméletben, mit Petőfi később gyakorlatban oly sikerülten megoldott.
Elmélete nagyjában helyes is, de az csodálatos, hogy Kölcsey _Hervadj,
hervadj_ s _Bú kél velem_ kezdetű dalait tartja ily művészi népdaloknak,
melyek sem népdalok, sem specifikus magyar dalok. Bajza azt is sürgette,
hogy mind Kisfaludy, mind Vörösmarty jambus- vagy trochæusban írják
népdalaikat, de azok elégnek tartották a sormetszetet s némi numerust. A
magyar nemzeti rhythmus titkáról még senki sem gondolkozott mélyebbre
hatón.

Azonban mindez így is nevezetes mozzanat volt. A népi elem megkezdte
fejlődését s másként, mint Gvadányi és Horvát Ádám idejében, s Bajza,
mintegy öntudatlan sejtve a jövőt, így írt: «Az igen kedves dolog nekem,
hogy elsőrendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet, annak igen
sok haszna lesz poezisunkban. Goethe azt mondja valahol a _Diván_hoz írt
magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesebb a naiv költés
valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az
utóbb következő epochák.»[27]

A modern műfajok elmélete szintén nagyban foglalkoztatta e kört.
Formában, tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé
törekedtek, s elvetve a klasszikai példányokat, a nyugot-európai modern
költészetet akarták összeolvasztani a magyar szellemmel, s nemzetibb
alapon, mint elődeik. Arról beszéltek legtöbbet, azt mívelték leginkább,
a mi hiányzott a magyar költészetben s leginkáb divatozott külföldön. Az
eposz, költői beszély, dráma, novella, ballada, románcz voltak kedvencz
műfajaik. Mindezt leginkább a német költészet közegén vették át s kivált
Bajzán és Kisfaludyn érzik is a német költészet hatása, de a tárgy hazai
volt, az érzés hazafias, a közállapotok s a magyar történelem mintegy
fejlő nemzeti elemként, állandó forrásai voltak a költői lelkesülésnek.
Vörösmarty itt is sokban különbözött társaitól. Leginkább ellent tudott
állani a német költészet befolyásának; a legeredetibb s legnemzetibb
volt köztök. Kisfaludy sokat beszélt a romantikáról, szintén a német
irodalom nyomán. Vörösmarty tőle hallotta először e szót, de már
fölléptekor legromantikusabb volt társai közt s az egész magyar
költészetben. Tasso, Ariosto, Shakespeare, Ossián, Zrínyi olvasása, a
közállapotok és saját geniusza adták meg neki ez irányt. A franczia
romantikáról 1830-ig alig volt tudomása. Nem értett francziául s később
is nem a franczia, hanem az angol nyelvet tanúlta meg. A német és
spanyol romantikával Pesten ismerkedett meg. Zádor azt írja Kazinczynak,
hogy 1824-ben Lord Byron, Scott Walter, Houwald és Müllner voltak
Vörösmarty olvasmányai, 1825-ben pedig Schlegel dramaturgiája és
Calderon. Barátjai ajánlatára ekkor olvasta Klopstock _Messiás_át is, de
a mint maga beszélte, nem végezhette el, mert bele fájult a feje. A
német romantika csak egy pár balladanemű költeményén érzik, minők az
_Éjféli ház, Túri neje_ és a _Kincskeresők_ czímű drámáján. Több nyomot
hagyott rajta a keleti költészet. Nagyon szerette az _Ezeregy éjszaka_
regéit s Kisfaludy egy pár keleti költő német fordításával ajándékozta
meg. A _Tündérvölgy_ szellemére ezek épen úgy befolyhattak, mint
külformájára Zrínyi, sőt _Délsziget_ és félbeszakadt eposzai is ilynemű
befolyást gyaníttatnak, bár Vörösmarty geniusza eredetileg is kedvelte a
phantastikust és szertelent.

Egyébiránt ő foglalkozott társai között legkevesebbet a romantika s a
modern műfajok elméletével s később is csak a drámára fordított
gondosabb tanúlmányt, mintha érezte volna, hogy ez legkevésbbé erős
oldala. Inkább költőkből tanúlt, mint æsthetikusokból, s alkalmasint
azért mondá róla Bajza, hogy nem eléggé tanúlt fej. Bajza ellenkezőleg
mindennek előbb elméletét szerette formulázni, s bár nem könnyen tanúlt,
folyvást olvasta a kitünőbb német kritikusokat. S csodálatos e kör
kritikusaként még sem ő lépett föl, hanem Toldy és Zádor, kik az
_Aurórá_nak mintegy rendes bírálói voltak, a kör széptani és nyelvészeti
nézeteit terjesztették, sőt Toldy Vörösmarty epikai munkáiról egy egész
könyvet írt.[28] Bajza örömest írt mindenről, de barátjairól hallgatott,
egész kedvvel ostromolta e kör ellenségeit, magáról a körről habozott
ítélni, mert félt, hogy ellenkezésbe jő velök, nem az elvre, hanem a
bírálandó művek becsére nézve. Midőn Toldy külföldre utazott, utána
küldték az _Aurórá_t bírálat végett. «Ha időd van, édes barátom – írja
hozzá Bajza 1829 nov. 15-ről – recenseáld az _Aurórá_t, ez nem csak
enyém, hanem az egész kör kívánsága egyszersmind. Én nem akarok bele
avatkozni, mert szabadon nem beszélhetnék, amúgy pedig nem tudok, nem
akarok. Kisfaludy megkért s az egész szövetség, de én nyiltan és nyersen
kimondottam, hogy azt nem teszem. Te, édes barátom, tudod a középútat,
azért tedd meg kérlek.» Toldy még más tekintetben is nevezetes szerepet
játszott. Ő tartotta fenn a kör viszonyát Kazinczyval, sőt Bajzával is,
midőn ez 1825–27-ig a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, mint
Hevesmegye követi irnoka. Mozgékony símulékonysága, nyugtalan természete
épen ellentétben állottak Bajza makacs merevségével, egy tárgyon csüggő
lassúságával, ki csak akkor volt tevékeny s egész az ingerültségig élénk
és heves, ha valamely lap élére állott vagy irodalmi vitákba ragadták a
körűlmények és szenvedélyei.

Midőn Toldy a Kisfaludy szobájába lépett, hol társait rendesen
megtalálta, majd mindig volt zsebében egy-két levél Bajzától, ki az
országgyűlés folyamáról értesítette barátait s némely irodalmi ügyben
írta meg véleményét, vagy Kazinczytól, kivel folyvást levelezésben
állott, mintegy a kör kiegyenlítő képviselőjeként. Legtöbb külföldi
lapot olvasva, ő figyelmeztette társait egy-egy nevezetesb új munkára.
Általa ismerte meg e kör német fordításban a szerb népköltési
gyűjteményt, melyből Bajza le is fordított egy párt s mely Vörösmartyt
egy-két hasonló modorú költeményre lelkesítette. A régi irodalomban tett
tanúlmányai is hasznára voltak barátjainak. Az általa napfényre hozott
Szendrei Névtelen után írta Vörösmarty _Szilágyi és Hajmási_át, mely
méltán ünnepeltetett mint az új iskola legkitünőbb balladája. Toldy
nemcsak a magyar lapokba írt bírálatokat, hanem a németekbe is,
különösen az _Iris_be s általában azon igyekezett, hogy megismertesse a
magyar irodalmat a német közönséggel, s egész fényökben feltüntesse
Kisfaludyt és Vörösmartyt. Bajza volt legrégibb és legjobb barátja, de
mint költőt Kisfaludyt és Vörösmartyt bámulta leginkább. Ő sarkalta
Paziazzit és Trettert, hogy magyar költeményeket fordítsanak németre
_Handbuch_ja számára s midőn külföldre indúlt, magával vitte _Cserhalom_
fordítását s Berlinben az _Angol ház_ban, hol felolvasást tartott a
magyar nyelvről és irodalomról, föl is olvasta számos hallgatóság előtt.
Vörösmartynak a mily jól esett Toldy e hű ragaszkodása, épen annyira
visszadöbbentették németre fordított művei, kivált _Zalán_ egyik
töredéke, melyet Majláth fordított. Elijedt magától, kétkedni kezdett
tehetségében, s csak nyelve erejében hitt. Ebben mindig oly teljes
önérzete volt, melyet a kétségnek még árnya sem zavart. «Paziazzi tegnap
volt nálam – írja Zádornak 1827 augusztus 23-ról, – mutatta Majláth
levelét s Hajna fordításának töredékét. Nyomorult munka, elijeszt
magamtól. Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv
okozza, melynek bája valamennyire hatalmamban volt. Így ítéltem
magamról, midőn a fordítást olvastam.»



VII.

Az Auróra-kör kritikai hajlamai. Xeniák. Vörösmarty munkássága a
_Tudományos Gyüjtemény_ben. Nyelvészeti értekezései. Bajok a censorral.
A conversations-lexikoni pör. A _Kritikai Lapok, Jelenkor_ és
_Társalkodó_ terve. Széchenyi hatása az Auróra-körre. Kisfaludy Károly
halála. Vállalatai sorsa. Vörösmarty anyagi helyzete, lakása, külsője és
szokásai. Bártfay és neje. Estélyek. Br. Wesselényi Miklós. Vörösmarty
anyjának halála.

Ilyen volt az Auróra-kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére.
Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is
vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni
akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és
irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s
a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt; az
irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s a
nyelvújítási nagy harcz után egész nyugalomba kezd visszaesni minden.
Szerették volna æsthetikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak
tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva
és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy rég óta beszélte, mily
szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott
elő. De a kör tagjai közűl senki sem merte elvállalni a szerkesztést,
ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza
visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya
nélküli embernek szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem
szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni
szerencséjét s úgy jár mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem
közmegvetésben részesűlt s csak a politikai pályán rehabilitálhatta
magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett s a terv
dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele s addig is Schiller és Goethe
példájára, egy csoport xeniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty,
melyek egy része később a _Kritikai Lapok_ban _Pályalombok_ czíme alatt,
meg is jelent.

Vörösmarty kiadott xeniái közűl csak kettőt vett föl költeményei
gyüjteményébe: a _Hazafiak_ és _Buksi_ (Döbrentei) czíműeket, a többit
mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg
összes műveinek harmadik teljes kiadásában.[29] Az irodalmi polemiák és
xeniák ritkán őrzik meg teljes érdekességöket a későbbi nemzedékekre
nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi
visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba,
hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk s nem ismerhetvén eléggé a
körűlményeket, némely czélzatok és részletek homályosaknak, majdnem
érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, a
ki a polemia vagy xenia tárgya, nem hogy munkáit vagy pályája részleteit
ismernők. Így Vörösmarty némely xeniájában is feltünő a szenvedélyes
hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugal.
Úgy látszik maga is megsokalta, s talán azért nem adta ki ily fajta
xeniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kimélvén,
látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók
xeniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugalja. Megtámadja
mindazokat, a kik hűtelenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, a ki magyar
létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, a kik folyvást német
könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is
mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignácz pécsi püspököt, a ki
1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a
rendekkel. A második csoport az Auróra-kör ellenségeit gúnyolja:
Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, a ki
Révait váltotta fel a tanszéken és Révai ellen tanított; Udvardyt, a ki
ellensége volt a nyelvi purismusnak; Balogh Pált, a ki a
conversations-lexiconi pörben az Auróra-kör ellen fordult; Döbrenteit, a
ki elvi és személyes ellensége volt az Auróra-körnek; Szemere Pált, a ki
többször meghasonlott az Auróra-körrel s különczségével mintegy kihívta
a gúnyt; Fáyt, a ki mindig ingadozott az irodalmi pártok között s épen
nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány
tehetségtelen írót dorongol le, a kiknek munkái rég feledségbe
sülyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált,
Náray Józsefet, Pap Ignáczot, Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör
Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik Ponori Thewrewk
Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, a kinél
senki sem gyűlölte jobban az Auróra-kört s a ki röpirataiban nemcsak
maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett, vagy
lenyomatott, a mit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az
Auróra-körrel kötekedik: megcsipkedi Fábián Gábort, a ki Lafontaine egy
rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neologust, a
ki nagy szócsonkító; Bajzát, a ki versek helyett értekezést ír a
versekről. Toldyt és Fenyéryt, a kik _Handbuch_jok kiadásával nagyra
voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól
ismerte.

Vörösmarty átvévén a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését, némi tér
nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem
engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől
Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az
erős polemiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a _Kritikai_
_Lapok_at, de nem kívánt élére állani. Általában őrízkedett maga ellen
kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de az
iránt érzékeny volt, ha gúnyolták s nevetségessé igyekezték tenni. Az ő
szerkesztése alatt javult a _Tudományos Gyüjtemény_, mert sok új
dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de
æsthetikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra-kör
közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi
határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga
is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A
külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott s a német irodalom nyomán
a keleti és franczia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A
költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette
a _Tudományos Gyüjteményt_, értekezést írt bele a magyar nyelv
eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még
1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy
életrajzi írója, Sághy ellen. Különösen a göcsei és palócz tájszólás
érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn; amazzal 1827-ben
ismerkedett meg a dunán-túli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben.
«Vörösmarty – írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról – a múlt héten ment
útazni Bugáttal Heves-, Borsod- és Gömörmegyékbe. A palóczok igen
interessalják. Három hétig fog künn maradni, addig a _Tud. Gyüjt._
redactióját én viszem.» Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi
gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt.
Nemcsak az _Aurórá_nál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a
censorral. Ha lehetett, kikaptak rajta s a mit Drescher Pesten
betiltott, Kassára küldötték, hol a censura engedékenyebb volt. Az
_Aurórából_ kitörült _Mikes búja_ így jött ki más czím alatt a kassai
_Minervá_ban. Vörösmartyt néha elhagyta türelme szemben censorával. Rumy
egy magyarellenes czikket írván a _Spiegel_be a tótokról, Vörösmarty
felelt reá, de a censor kitörűlte. «Cseh, orosz, lengyel, tót
nyelvharczra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek.
Miserere Domine! Non admittitur.» Máskor Vörösmarty egy régi
nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés
végett a _Tudományos Gyüjtemény_ben: «Ezt nem tartom oly régiségnek –
írta reá Drescher – hogy méltó legyen közleni, talán más czélból akarja
a közlő kiadatni. Non admittitur. «Ha ez velem történik – írja Bajza
Toldynak – vagy a consiliumnak feladtam volna, hogy reá rezzentsék, mert
elégtételt úgy sem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam
volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta.»

Bajza kritikaibb, polemikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe
maga mind inkább belé sodródott. Az epigramma elméletét írva a
_Tudományos Gyüjtemény_be s megbírálván a magyar epigrammaírókat, oly
gyűlöltséget vett magára, hogy elég erősnek érezte szívét még több
elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem
volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére.
Sürgetni kezdte a _Kritikai Lapok_ megindítását, melyet siettetett az a
körűlmény is, hogy az akadémia alakuló félben volt s Döbrentei, mint
Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője s az úri körökben kedvelt
ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra-körnek
nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyöngíteni
e befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt
lett volna egyik feladata a _Kritikai Lapok_nak. Azonban a Döbrentei
elleni harcz előbb kiütött, mintsem a _Kritikai Lapok_ megindúlhattak
volna. Döbrentei egy magyar _Conversations-Lexikon_ kiadására bírta reá
Wigand könyvárust, melynek előfizetési fölszólítása mellett
mutatvány-íve is megjelenvén, az Auróra-körnek alkalmat szolgáltatott,
hogy mind a vállalat tervének s mutatványszámának hibáit kimutassa, mind
pedig a védelmökre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte
Zádornak és Bugátnak, hogy a _Tudományos Gyüjtemény_ben bírálat alá
vegyék a _Conversations-Lexikon_ tervét és mutatvány-ívét. A harczot
Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind gr. Dessewffy ellen, hol
Kassán, hol Székes-Fehérvárott, a hol a censura engedékenyebb volt. A
harcz mind zajosabbá vált s mindkét részről mintegy hét író küzdött.
Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a
_Tudományos Gyüjtemény_t s Kisfaludyval segítette Bugátot Balogh elleni
polemiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az
agyvelő kérdését, mihez az Auróra-kör keveset értett, de nem tudott
eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorúlt. E
polemiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt
vett benne, a mennyiben később Döbrentei bosszúból oda dolgozott, hogy
Vörösmartynak mind _Vérnász_át, mind munkái első gyüjteményét elejtse az
akadémiai jutalomtól.

Bajzát polemiáinak sikere a _Kritikai Lapok_ megindítására ösztönözte,
melynek kiadására Kisfaludy 100 forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és
Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte s Vörösmarty már egy
pár czikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem
érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt
benne, mint journalista kívánt szerepelni s engedélyt kért egy irodalmi
melléklappal összekötött politikai lapra, a _Jelenkor-_ és
_Társalkodó_ra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé.
Vörösmartynak a megindulandó _Jelenkor_ szerkesztésében jelentékeny
szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a _Tudományos Gyüjtemény_
kiadójával nem egyszer volt surlódása s már kétszer le akart mondani
szerkesztéséről. «Az oppositió és reform zászlóját tűzzük ki – mondá
Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak – minden ifjú írónak
velünk kell tartani.» Sokat tett erre nézve Széchenyi _Hitele_, mely az
Auróra-kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve,
Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapot közlönyének
szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meg hasonlottak egymással, mert
Széchenyi hasztalanúl igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel,
kit aztán meg is választatott akadémiai titkárnak, holott az
Auróra-körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar
helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatlan
varázst gyakorlott reájok s ők voltak az országban az elsők, kik
határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.

E közben 1830 nov. 21-én Kisfaludy meghalt, épen akkor, midőn lapját meg
akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körűl szeretett barátjok
és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is
együtt tartanak s az elhúnyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először
is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt
gyüjtöttek s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy-társaságot, mely az
Auróra-kör folytatása vagy legalább is szellemi emléke lőn. Az _Auróra_
szerkesztését Bajza vette át, a _Jelenkor_ra nézve pedig abban
állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkeszsze, de minthogy a lap technikai
része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje
Helmeczyt s rá bízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga
nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni s neki több
ismeretsége van a helytartótanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt,
úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzá szólása
a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor
visszavonúlt a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt
haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni és soha
sem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is
bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi
helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az
ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a _Jelenkor_t, meglehetősen eltemeti
magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint
a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a _Jelenkor_ szépen
jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint
félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty
elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a
költőt.

Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez időtájt sokat javult. Az
akadémia 1830 nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá
választotta s néhány nappal utóbb, az elhúnyt Kisfaludy Károly helyébe,
elsővé, 500 p. forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyüjteményét adta
el Károlyi kiadónak 1100 forinton; 1833-ban _Vérnász_át az akadémia 100
aranynyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (200 arany)
megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a
Marczibányi-intézettől _Zalán_jáért 400 v. forint pályadíjt nyert.
Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind
édes anyján. Ez ideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A
Mázsa-utczában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindíg
befűthetni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor mészáros-utczai
szállásán, legalább _Eger_ nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy
hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörösgallérú fehér katonaköpenybe
burkolózva találta, a mint pipafüstfellegben _Eger_ utolsó énekén
dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután
Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás
végett. «Nincs – volt a válasz – s nem is lesz mostanság.» Sallay kérte,
hogy írjon minél többet, ő mindíg kész a tisztázásra, még akkor is, ha
Isten consiliariusságig vinné föl dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá,
hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nem igen van
kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827 febr. 15-én írt levelében ezt
olvassuk: «Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsön vett
Pegazusomat elcsalod alólam s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz
repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, a melyet
reám halmozsz úgy annyira, hogy ha gyenge inú volnék, lebuknám alatta.
Jól teszed, hogy dícsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab
vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban,
hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Oh az én muzsácskám nem igen
pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában a drága
időt vagy elkáromkodja vagy ásitoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki
szeressen egy ily kölletlen teremtést. De még is szeretnem kell őtet;
mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem
lett püspökké! S mit mond a sors, a mikor engem inségekkel pofoz?
Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak a
mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz Gábor, micsoda paraszt
ember lett volna belőlem! Ha a helyett, hogy a földön is angyal után
jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; a helyett, hogy
fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés
nélkül mesélgettem, vagy csáli hajszot ordítoztam volna, talán most is a
Duna mellett csibéket árulnék s jó sorra vervén részeg fővel szurtos
feleségemet, még a szentet is leütném lábáról, ha előmbe jőne. De ez
magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így mint van, csak az esik
sajnosan, hogy mikor kedves, felhőntúli világomban örömest repdesnék,
megkordúl a gyomor s ily nyomos kérdést tesz boldogtalan előlátással:
mit eszünk esztendőre Marti? Akkor nincs az a tag, a mi merőn állna
bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron,
most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam
volna, de tudod, mit mondott Pilatus, én sem változtatok.»[30]

Voltak oly napjai is, midőn díszmagyar ruháját kellett eladnia, melyet
juratussá fölesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem
barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint
segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség
esetében, ki örömest megtett érte mindent, a mi keveset tehetett.
Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lyrikus.
_Magyar költő_ elegiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza
föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől s
azt a mit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik s nemzeti
fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nem igen
tudott gazdálkodni. Súlyos körűlményei néha adósságba keverték, mely sok
gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a
pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott,
nem szeretett alkudozni és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit
vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlan dugta zsebébe. «Meg
kellene olvasni a pénzt» – mondá neki gyakran Sallay. – «Barátom –
viszonzá Vörösmarty – egy pár garassal több vagy kevesebb, se én nem
leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszelylyel többet
ihatik.» Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni
Vörösmartynak s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja
nagyobb összeget kapott munkáiból. «Ezzel jól helyre állíthatja magát s
meg is takaríthat valamit jövőre» – mondogatá neki. «Igaz – felelt
Vörösmarty mosolyogva – ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint
barátom.»

1828–30-ig a Lipót-utczában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég
rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap-utczába
költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész
házasságáig ki sem mozdúlt. Csak a legszükségesebb bútorokra
szorítkozott s azok is viseltesek voltak. Az üres konyha egy részét
saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a
másikat szolgájának holmija. Mind két szobájában meglehetős rendetlenség
uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét s
maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay
rendbe szedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körűl történt, midőn
egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából,
néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges
könyvszekrényt s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies
örömmel mutogatott barátjainak. De az igazi íróasztalon is csak úgy
szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.

A mily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, épen oly gondos
volt ruházatjára. Rendesen sötétszínű ruhát viselt, mely tiszta és
tisztességes volt, még szűkös napjaiban is. Haját, szakálát, bajuszát a
legjobb rendben tartotta. Semminemű különcz vagy feltünő móddal nem
kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrízkedett
inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy
idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára s kissé
elfogúltnak, merevnek tűnt föl. Közép termetű férfiú volt s harmincz
éves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arczán az ifjúkori himlő
nyomokat hagyott, de nem nagyon feltünőket. Vonásain rendesen komoly és
mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajkai
körűl egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arczáról, melynek
szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt
e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevítette, de
a legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába sülyedt lélek
visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre
szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedűl sétált
vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha
énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében.
Otthon lejegyezte a mit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat
javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első
felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre czéloz _Zalán futása_
bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az
estéket színház után a vendéglőkben vagy a _Kör_ben töltötte. Viasz és
később stearin gyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg
magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy
egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz
papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem
állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolczadrét ívre írt, sőt
papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban
prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda-
vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor,
mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely
aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. _Szép
Ilonká_ból a harmadik szakasz vég-versszakának e két sora volt először
készen:

  «Hervadása liliom-hullás volt:
  Ártatlanság képe s bánaté.»

E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, a mint maga beszélte
többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakúlt. Nem könnyen
dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt.
Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon
izgatón hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított
valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is
figyelembe vette. A _Csermelyhez_ czímű költeménye végét a Toldy
megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira
a compositiót illették, mint a kifejezést és rhythmust, s nem is voltak
egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely, mint a nyiladozó
virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.

Ifjabb korában gyakran kirándúlt tanítványaival és Sallayval a
Zugligetbe s ott, a honnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és
sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli:
«Beh gyönyörű vagy természet, bár mi emberek volnánk benned jók?»
Máskor: «Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal
hímzett mezők, erdőkoszorúzta bérczek, s az az érzés, melyet látásuk
fölkelt, a halál nem lehet félelmes.» Midőn Sallay vagy tanítványai
egy-egy virágot akartak szakítani: «Ne bántsátok – mondá – itt van igazi
helyök a természet anyakeblén.» Később is sokszor meglátogatta a
Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbbé érdekelte a
természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita, s az adomák, melyeket jó
kedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába sülyedhessen. Nyári
holdvilágos este szintén nem egyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a
Duna hajóhídján, mely 1828 körűl kedvencz sétahelye volt a pestieknek.
Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándúlt néha falura
vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása, vagy anyja látogatása
végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei
színhelyét.

Általában igen szeretett vadászni s feltünő, hogy vadászképet mégis csak
egy pár költeményében találunk. Álljon itt egy pár vadászkalandja, egy
szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt b.
Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838–1840 közt egyszer kirándúlt vadászni
egyik testvéréhez, a ki, mint gazdatiszt, nem messze lakott Pesttől. A
mint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reá lő, eltalálja
és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reá támad, pöröl vele,
hogy miért lőtte meg kacsáját. Vad kacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egy
pár huszast adott a molnárnénak kárpótlásúl s kérte, hogy ne szóljon
senkinek. De maga, ha jó kedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón
ellenkezőleg nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt
meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott
vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, a mi
csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.

Ez időtájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába
költözött, a szíves házi gazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon
egy egész akadémiai clubb alakúlt. Vörösmarty és társai itt vitatták és
alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel
leginkább a Bártfay estélyein találkozott, a melyeknek 1826 óta, a midőn
Bártfay megnősült, az Auróra-kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár
meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott, Kisfaludy mint
nőtlen ember nem tartott házat s így Bártfay vidám és mívelt házi köre
épen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó
íróknak. Bártfay a gróf Károlyi-család, majd gróf Károlyi György titkára
volt s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatal korában egy
pár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést az _Aurórá_ba,
tulajdonkép nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy
Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor
irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és
lebilincselte barátait s örömest megbocsátották neki egy kissé
fontoskodó természetét; nem adott nekik irányt, de híven szolgálta őket
s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt
valamit, bár sokat olvasott, de a tanúlmány reá nézve csak önmívelés és
pihenés volt. Neje Mauks Josephina, egy szepesmegyei nemesház leánya,
még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív,
irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesűltek benne, s a mi
szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felűlmúlta
kellemeit. Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídségét
és szívbeli jóságát magasztalja.[31] A Kazinczy és gr. Dessewffy József
családjához baráti kötelékkel fűzve, az irodalom és írók iránt
hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor
legkitünőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé,
gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty
nem egyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. «Bártfay
neje volt – úgy mond Toldy – az az őrszellem, a ki az Auróra-kör érzései
és tevékenysége fölött észrevétlenűl és mindíg nemesítőleg lebegett.
Nem-tudva jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk
melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény
felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly
tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy
szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere
folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi actióink és polémiáink is itt
határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk
velök; de ha philippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete
a férfiak javalását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön
igénytelenűl ellenőrízte a túlságokat, s ez volt mindíg a helyes, s
midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a
nap, a mely őt igazolta.»[32]

Bártfayné gyermektelen lévén, mindíg volt a háznál egy pár felnőtt vagy
növendék leány rokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj
és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme
olvadt össze ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha
Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz
szállottak s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem
majd minden nevezetesb író. Kölcsey egy pár Pesten mulató szónokot is
oda vonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egy párszor.
Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem
hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak az _Árvízi hajós_ban
énekelte meg őt, az 1838-ki árvíz hősét, hanem _Árpád ébredésé_ben is;
reá czéloz, mint a ki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott
beszédeért fogságban szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:

  Köztünk is fenn van még Prometheusz,
  Kinek szivét az üldöző kajánság
  Kányái marják, mert szelid vala
  Embernek nézni embertársait,
  S ő óriási fájdalmában is
  Oly törhetetlen most, mint valaha.

Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai
nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka.
Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak az estélyekben vett
részt, hanem majd minden héten egy párszor ott is ebédelt vagy
vacsorált.[33] Örömest társalgott a derék háziasszonynyal, kit igen
tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lyánkákkal, kik közűl a még
gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább
kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet
_Matild dalá_nak czímezett. E derék család körében, e kedves lyánkák
között megenyhűlt kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy
elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi
helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem
is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál
nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagy
világ örömei nem tehették blazirttá, képzelme ifjú erőben lángolt s
kedélye megtartotta egész fogékonyságát.

E mellett jó egészségnek örvendett s éveken át csak egy pár napig volt
beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a
homeopathiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy
kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem
érte, kivéve anyja halálát, mely 1834 szept. 15-én történt. A hű fiú nem
búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy
barátjával az alföldön utazott, de bánatba sülyeszté e szomorú hír s
anyja szenvedésteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik
legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor
anyjáról ír, mindíg megrezdűl vallásos érzése, melyet más költeményében
alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan,
melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár
dúló kézzel, mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn
második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott
Szathmármegyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet
s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendűlni
látszik, csak mélyebb gyökeret ver.



VIII.

Vörösmarty munkái első gyüjteménye 1833. Költészetének irodalomtörténeti
jelentősége. Költői nyelve; a különbség közte és Kazinczy közt. A
Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák. A franczia, népies és
klasszikai iskola. Német befolyás. Kazinczy német-görög klasszikai
iránya. Kölcsey, Kisfaludy Sándor és Csokonai. Kisfaludy Károly; a
nemzeti irány; Vörösmarty, mint ez irány legkiválóbb képviselője. A
történeti, mondai és népies elem; a nemzeti és művészeti irány
összeolvadása. Eposzai bírálata; _Zalán futása, Cserhalom, Eger,
Széplak, Rom, Két szomszédvár._ Lyrai költeményei 1833-ig.

Vörösmarty munkáinak első gyüjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön
kiadásban megjelent drámáit kivéve, mindent magában foglal, a mit 1832
végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd
mindent magában foglal, a mi költészetének lényege s hatásában
korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb
oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk
átalakúlását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében
nyilatkozott.

Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindíg
igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve
kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a
három főnemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lyrára egyaránt. Nincs
költő, ki mind e három főnemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban
az epikus előtt elhalványúl a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt
vesz a lyrikus. Ugyanegy nemben írt főművei sem egyenlő értékűek. A
mélyebb analysis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár
kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják.
Azonban, ha szemügyre veszszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé
lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint
a minőnek tisztán csak az æsthetikai szempont mutatja.

Valóban genialitása nemcsak legkitünőbb műveiben rejlik. Összes hatása
képezi legfőbb dicsőségét, melyet aligha megközelíthet többé magyar
költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a
német költészet járma alól s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb
kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát.
Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind
nemzetibbé vált az s merni tanúlva, eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi
és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az
erősödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek mintegy stádiumait
jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is épen oly
bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet
történelmében. A magyar költészet 1823–48-ig a legszorosb kapcsolatban
van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenűl oly
mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe
indította a nemzetiségi eszmét s nyelvújításával felköltötte a reform
vágyait. A politikai téren ugyanaz a harcz ismétlődött, mely az
irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén
állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő
megújhodott, átalakúlt. Egymásból táplálkoztak; az irodalmi küzdelmek
politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az
alkotmány reformja együtt indúlt és fejlődött Vörösmarty
romanticismusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött s a
klasszicismus romjain egy új világ felé nyitott útat. Mihelyt a
politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendűlt Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonkép vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei
nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a
magyart.

Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett.
Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz
is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt
illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan
állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy
iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig, épen oly kártékonyan hatott
volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszúl művészivé emelt költői nyelvet
át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé.
Kazinczy zagyva ellapúlt prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői
nyelvünket igyekezett kiemelni sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai
oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indúlt ki s a
nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az æsthetikainak.
Tudta, hogy a költői nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe
szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj
nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés
egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek épen úgy befolynak a
költői gondolat kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járúlt
még, hogy költészetünkben a klasszikai s európai modern versformák
kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk choriambusi
lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon
nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s
megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kísérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a
mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített
föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel
váltsa föl a kevésbbé költőit vagy épen idegent. Ismert szóknak új
árnyalatokat kölcsönzött s a szókötés költői fordúlatait és alakzatait
törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más
részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de
az eredetiség és magyarság sokat szenvedett s annál inkább, mennél
bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján s mennél több
tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.

S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejtett költői szépségeit ültette át a magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarúl, mint a régi és újabb klasszikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus által
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordúlatai,
alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indúl is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaismusait és
soloecismusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész
szólásmódjait sem mindíg. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy
legalább a szenvelgés némi árnyalatát. E mellett a válogatás és
fínomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést
mindíg látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és
formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is;
elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a
művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait
többé-kevésbbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb
hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi
küzdésben vannak egymással s nem tudnak egészen kibékűlni. A kik nyelv
tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben
nem eléggé művésziek, a kik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey,
Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy
legalább is küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt
észreveszszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél s
kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy
czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit –
a magyar nyelv és saját költői geniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy
tanítványa, de legconservativabb a tanítványok között. Épen úgy gyűlölte
az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordúlt a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem
lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is
megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordúlatait, merész
alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy
népnyelv alapján s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott
tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz
virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége fínom
nyelvérzékkel párosúlt, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében
szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a
szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan.
Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a rajz
plasticitását, a festőiség színvegyűletét kifejezhetni, nem kereste, nem
küzdött érte, mint nagy részt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon
ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók
vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés,
fordúlat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély,
naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatlan a
jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorúl meg soha,
oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat
értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavúlt,
közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra,
nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk önkénytelen megfejt
mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei
hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s
valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit
mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban
nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját,
dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj
van nyelvében, melyet lehetetlen analysálni. Vörösmarty genialitása itt
nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire
múlja felűl őt egy pár magyar költő az epikai és lyrai költészet ez vagy
amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly
lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a
magyarban senki.

Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a
tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti
szellem melegén újjá szűlte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a
régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a
költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát.
Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét,
valamint azokat is, kik azt az ízléstelenségből minden áron ki akarták
emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felűl a költői nyelvünkben s
Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy
más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva,
újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg
Vörösmartyát, nincs Petőfie, annál kevésbbé Aranyja. Itt többé-kevésbbé
folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitünő jelenségeket
látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó
valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne
költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői
nyelvével. Nem emelkedik felűl kora színvonalán, sőt művészi szempontból
sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseyénél. Nem rossz próza, de
bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, a mennyiben
kerűli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egy pár humoros
beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e
tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái
háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége
örökre nevéhez van forrva.

Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete.
Többé-kevésbbé itt is hasonló átalakúlást indított meg vagy hajtott
végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti
elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye és
főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy
kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.

A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett franczia iskola
kezdte meg, de az tulajdonkép nem egyéb, mint a régi folytatása, a
franczia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti
rhythmus zengett, a franczia iskola sem lépett ki köréből s újítása alig
ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt,
négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa
nyomain jártak s a nemzeti elemet jól-rosszúl inkább csak föntartották
mint fejlesztették, s azok, kik a franczia költészetből kölcsönözték
lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha
össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a francziát nyomban
követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak
foglalják el, s eszmében és stilben leginkább a latin költők utánzása
divatos, még akkor is, midőn a költő realis viszonyokat tárgyal és
hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb
kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít,
melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e
holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti,
sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai
iskola már áthajlik a némethez, még pedig két irányban, melyek
mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e
vegyűlet, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni,
sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és sonettet ülteti át
költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba,
melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stadiumában.
Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének s az
irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a
német irodalom és æsthetika befolyása alatt állanak.

Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás
jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai,
sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál
fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó
fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derűltséggel. A
görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot
rajta; kiválóan az érzelmi lyrának lőn képviselője, bizonyos klasszikai
külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl
eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett
kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár
általában véve a szelid érzelmek és borongó ellágyulás költője.
Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán
a balladát először megkísérlette a magyar költészetben, egészen kilépett
a klasszicismus köréből s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy
Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához.
Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és
angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicismus befolyását sem
kerűlhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti
szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbbé majd
mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti
rhythmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a
klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban
tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a művészi és nemzeti elem
összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható
mozgalmat indíthattak volna meg.

Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magyar költészet e század
két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az
egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordúl.
A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű
osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek
ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai
félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás
körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy
nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunyadó nemzeti
élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba
menekűltek, de másfelől szükség volt az elhanyatlott magyar költészetnek
átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket,
annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet
utánzáson kezdődik s kivált a klasszicismus az európai népek
művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén
művészet a renaissance után vesz magasabb lendületet. Igaz, a
klasszicismus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a
keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakokat is jelöl,
de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol
nemzeti dráma érintésétől virúl föl, s majd minden nemzet műköltészete
járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett
törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.

A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor
kifejezése volt s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása.
Az írók érezték a nemzet sülyedését, veszendőben látszott minden, csak a
nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak s
minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt
igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körűlmények
között mi vala természetesb, mint hogy a költők a latin és német
költészetet szólaltatták meg magyarúl, melynek, nemzetökkel együtt,
magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti
elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével
erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége és sokat hányódott
az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek æsthetikai értéke
csekély ugyan, de annál nagyobb irodalom-történelmi fontossága.
Tiltakozás volt ez a klasszicismus és abstract eszményiség ellen.
Egyfelől a történelmi, másfelől a realis élet rajzai követelték jogukat
a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicismus, de a
német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a
német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a
klasszicismussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré
tették, ekkor tanúlmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az
_Aurórá_t alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.

Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az _Aurórá_hoz
csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé
emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a
klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt
születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mythologiából képeit,
kerűli a klasszikai reminiscentiákat és czélzatokat. A klasszikai iskola
versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud
szabadúlni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva
idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta.
Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarúl, hanem más európai
nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és
latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája pánczélában
verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában.
_Zalán futása_, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a
klasszicismust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai
külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a
klasszikai iskola feje, nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint
szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva
fordúlt el a _Két szomszédvár_tól. Azonban a nemzeti szellem
fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s
lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és æsthetikai
evangeliumot hirdet.

Vörösmarty eposzai nagy átalakúlást indítottak meg, melyeket drámai és
lyrai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német
iskola csak a lyrai téren mozgott s itt is szűk körben. Vörösmarty egy
nagy epopœiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei.
Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését
is. A nemzet valamelyik osztálya helyett, az egész nemzethez szólott.
Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta
az eddigi törekvések vívmányait s a nemzeti elemet művészibbé s a
művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddigi költőink vagy az
idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak vagy pedig a nemzeti
elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak
képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai
újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban
erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordúlt, mint a
nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitünő költő tett
kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekűlt a jelen
elől, de _Regéi_ben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti,
mint a nemesi családélet rajzait veszszük, melyek egész lyrában olvadnak
föl s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona _Bánk bán_ja
maig is legkitünőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s
csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly
történelmi drámái már megjelenésökkor hatottak, de inkább csak
külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagy részt alig egyebek, mint
magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok s általában
Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és
vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti
költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai mint a történelmi elem
korszakos hatással jelen meg mind az irodalomra, mind a közéletre nézve.
Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is
egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar
közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő
nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen
hazaivá s emelkedik a klasszicismus romjain a romanticismus, s az
abstract eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a
közéletben, úgy vegyűlnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással
küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti
tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s
Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy phantastikus
alakokkal; nyugot-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége
a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és
lyrai költeményeiben is. _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. _Csongor és Tündé_ben egy
népmese mer betolakodni a nagyon is józan s minden naivság nélküli
magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi
magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány
adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai
epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden
nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lyrai költeményeiben is a
besülyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé
használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított
nyugot-európaiakhoz fordúl, kivált balladáiban és szerelmi
költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától.
Kerűli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus
álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség
örvényétől, hogy néha szívesebben merűl az ábránd alaktalan ködképeibe
vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett,
már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan
meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdűl meg lantján és szívén,
mint kortársainál s örömest fordúl a népköltészethez is.

Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti
költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte,
megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordúlt, csak curiosumkép
tárgyalta, legföljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek
ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv
komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a
hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy
Károlynál többé kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar
népdalformába vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. E mellett mindkettő
inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi
elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románczait nem
innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai
költeményét, mint _Párja nincs_, _Váró ifjú_, melyek többek egyszerű
népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek útat. Később nem ír
népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem
egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt
hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében
nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes testvérét, a
népmesét is felöleli. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik népmesén,
hanem a _Tündérvölgy_ is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad.
Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar
költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált
Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra
vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet,
nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A
magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de
művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és
német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet
behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat
szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton
lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd
összeolvadni itt is, mint a közéletben.

Íme az átalakúlás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint
előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt
árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik
rajta s a fölidézett új eszmék és elemeknek nem mindenike fejlődik ki
teljesen vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan,
nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de
alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindíg és mindenütt
költő, árad belőle a költészet, mint izzó érczfolyam, de olykor nem
találja meg formáját, vagy széttöri s inkább a részekben bámúljuk a
művészt, mint az egészben. Epikai költeményeiben a nyelv tökélyétől nagy
részt hátra marad a tartalom.

_Zalán futásá_nak majd mindenik része kitünőbb, mint az egész.
Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje,
Árpád dicső emléke szemben a sűlyedő jelennel, de az anyag eszmei
nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága,
mi nélkül alig állhat elő valódi epopœia. Az Árpád mondaköre, épen oly
szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán,
sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat
támogatja. A mondák és történelem Attilája egyéni vonásokban emelkedik
ki, az Árpád alakja ködbe vész s egy nagy hős abstract eszméjévé válik.
Ide járúlt még a mythosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és
Székely Sándor Hadúrja volt minden, a mit talált; se mythologiai
behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyüjteményei nem
támogatták. Phantasiájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek
századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopœia felé
s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait.
Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég
anyagot, allegoria helyett a mythoszhoz fordúlt, de anyag helyett még
csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény
állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de a mi
fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az
anyag magával hozta a mű egy pár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme
mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, phantastikust
és valót, hősiest és idyllit, egyénit és eszményit; a hangok és színek
egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a
legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek
föl s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy
erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakodik. Az
események nem emelkednek kerek cselekvénynyé, mi megbénítja a jellemek
fejlődését, a fő hős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a fő
cselekvény szilárd megalakúlását. Nem az a baj, mint állítják, hogy
episodokkal terhelt, hanem hogy fő cselekvénye nincs megalkotva. Az sem
alapos vád, hogy mythologiai leleményeiben nincs elég rendszer; a mi
van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plastikaibb alakban
emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egy szóval, _Zalán futása_ genialis, de
elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopœia elemei, sőt részletei
is, de mint egész nem válhatott azzá.

E mellett Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indúlt ki,
mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált
bevezetései, _Zalán_ban, _Eger_ben, _Széplak_ban, rendkívül szépek, de
az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az
epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek
hangzatossága épen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták
a költőt. Lyrai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek
cselekvénynyé alakúlását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga
beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de
gyakran a helyzet lyrájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindíg
domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakúlhat. A kerek mesét, az
erős szerkezetet nemcsak _Zalán_ban, hanem _Cserhalom_ban, _Eger_ben sem
találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kún ifjak szerelmi ömlengése, mi
jellemző Árbocz haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat,
melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép
emelkedik ki, a szenvedélyek harcza háttérbe vonúl s csak lyrai
hangulatokban nyilatkozik. _Eger_ben a szikszói gyűlés elragadó jelenet,
drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a
kezdet elevenségével nincs arányban a fő cselekvénynek inkább történeti
rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok
egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak episod,
valamint a Leila és Zoltaié is s a főhős Dobó, épen mint Árpád és Szent
László, nem kelt annyi érdeket, kevésbbé költői alak, mint az episodok
egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor
feledtetni bírja. Legkevésbbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel
s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal
elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher s mégis dús lombokat
hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két phantastikus
költeménye: _Tündérvölgy_ és _Délsziget_, melyekben a phantasia czél és
határ nélkűl csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.

Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi forduló pont áll be, mérsékli
ódai tüzét s erősb compositióra törekszik. _Széplak_ szép részletekben
távolról sem oly gazdag, mint _Eger_, de kerekebb. _Rom_ot, e szép
álomképet, szintén ilynemű érdem tűnteti ki. Toldy azt jegyzi meg e
költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van
ugyan jelezve, de Romisten helytelenűl tétetik az emberi sors
intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink
mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hívságát
rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég,
míglen bele hal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, _Magyarvár_ önálló
töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt
e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti
egy vándor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér,
sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak
romlandóságával nem épen benső szükségesség nélkül vétetett föl.
_Magyarvár_, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér compositió
tekintetében is.

De mindent felülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a _Két
szomszédvár_, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt.
Csodálatos, e művet legkevésbbé méltányolta a kritika egész az újabb
időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözlék.[34] Régebben
_Cserhalm_ot tartották Vörösmarty legkitünőbb művének, sőt Toldy később
is e nézetben volt s a magyar irodalom történelméről írt utolsó
munkájában[35] hibáztatta a _Két szomszédvár_t, részint
szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem
enyhített örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a
boszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is
már a szertelennel érintkezik, a _Nibelungenlied_ Kriemhildje pedig épen
szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek
becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbetje,
Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a _Nibelungenlied_
második része pedig az örömtelenségnek épen netovábbja. Ha valamihez,
leginkább a _Nibelungenlied_ második részéhez hasonlíthatni a _Két
szomszédvár_t. A gyűlölet, a boszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő
szív, midőn boszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak
hogy Kriemhild boszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig
kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte
a _Nibelungenlied_et, nem innen vette alapeszméjét és sem indokolásban,
sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de
rokonok a romanticismus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt
nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A
szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben
mély bensőség, az örök emberi nyilvánúl s a katasztrófon az erkölcsi
eszme fönsége uralkodik. A lyrai elem háttérbe szorúl az epikai elől,
csak kíséri, bele olvad és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény
teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az
egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltünik a rajz biztossága, a rokon
szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát
leleményesség mérsékli. A mű nem lyrai ömlengésen kezdődik, néhány
vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárúl ki előttünk. A
Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az
elpusztúlt vár csendje még inkább kiemelik a boszút esküvő fiú félelmes
alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nem csak mély részvétet
ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés
folyamában a mint emelkedik, úgy enyhűl ellenszenvünk a Káldorok iránt,
kiket Tihamér boszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér
ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely
épen úgy Tihamér ellen fordúl, mint a szerencsétlen leány kísértő
alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának
találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyúl, a kielégített boszú
szilaj kéje kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága,
elhervasztott ifjúsága megtörik a boszú munkájában elvadúlt szívet s a
haldokló végsóhaja Tihamérnak épen oly nemesisévé válik, mint a minő ő
volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős
összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás s a tárgy
szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső
forma. Eddig többé-kevésbbé küzdött az általa fölidézett chaotikus
elemekkel s most midőn az ifjú phantasia háborgó napjai múltak s
biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordúlt és örökre az epikai
nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes
egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a
politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty
lyráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar
színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem
mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai
téren küzdjön hasztalan s a lyrain szedjen új babérokat.

Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus
szerepelt s mint lyrikust se a kritika, se a közönség nem igen sorozta
az első rendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lyrai teljes
erejében, azonban addig is egyben-másban fölűlmúlta kortársait s ez
oldalról is előkészítette költészetünk átalakúlását. Klasszikai ódái
nagy részt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lyrai epigrammái nemcsak
hogy versenyeznek a Kazinczyéival, ki a klasszikai iskola legkitünőbb
epigramma-írója, hanem lyrai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felűl is
múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit,
mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbbé a
klasszicismus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb
képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre
találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg
epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E
dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elegiai borongás s ódai
szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és
fönség oly szikráit lövelik, hogy a világirodalom legkitünőbbjeivel
versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitünő, de az a humoros
genreképben, mely annyira ellentéte a klasszicismusnak. A magyar humor
tulajdonkép nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német
íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett
magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem
egy politikai íróban, Széchenyiben. _Laboda kedve, Gábor diák,
Becskereki_ kitünő művek, kivált a két első. Mint humor, mint genrekép,
egyaránt új dolgok voltak s épen úgy tanúskodtak Vörösmarty
sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.

Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a
faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem,
melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem
válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy cziráda által sem árulja el
magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty geniuszával. Mindamellett
már első korszakában írt e fajban egy pár jeles művet. Azonban ekkor
bizonyos lyrai vegyületet kedvelt leginkább, valami közép fajt a dal,
óda és elegia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy
túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs
eléggé összpontosítva s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyűl
belé. Oly tiszta elegiát alig írt, minő a _Kis gyermek halálára_ czímű;
_Zrínyi_ már vegyűltebb, a _Magyar költő_ épen elbeszélő alakot ölt. Ily
fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztök olyan,
mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat
épen ily középformát kívánt. Ilyenek épen most említett költeményei is.

_Szilágyi és Hajmási_t kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta
el. A lyrai, epikai és drámai elemek közűl, melyeknek a ballada csodás
bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindíg előtérbe lép a két első
valamelyike s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az _Éjféli
ház_, melyben csak lyrai hangulatok váltakoznak, a másodikra _Toldi_,
mely epikai szélességre tör. Szorosan véve _Salamon_ sem ballada, de
becses költői mű. Két ellentétes lelki állapot mily szépen olvad össze s
békűl ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke
királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen
helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egy pár
vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet
nyugalmas csendjét s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatkép, mely
sejtetve mindent kimagyaráz. _Hedvig_ben a legendát honosítja meg, s
nemcsak kortársait múlja felűl, hanem utódait is. Egy pár műfajban már
ekkor a legkitünőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai lyra
befolyásával küzd vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni.
Pályája második korszakában, mint lyrai költőnek nemcsak látköre tágúl,
nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai
egyszerűebbekké válnak, a lyrai középnemből mint modern ódaköltő
emelkedik ki, a balladát elhagyja s a szellemével rokonabb költői
beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír s köztök egy valódi remekművet:
_Szép Ilonká_t.



IX.

Irodalmi triumviratus. Bajza és a _Kritikai Lapok_. Vörösmarty mint
nyelvész; összezördűlése Széchenyivel. Toldy és az akadémia. Az
_Athenaeum_ és _Figyelmező_. Vörösmarty beszélyei és drámái. _Salamon,
Bujdosók, Csongor és Tünde._

Vörösmarty munkásságát 1833–1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe,
hanem az időszaki sajtó, akadémia és nemzeti színház is, épen mint
azelőtt a tanítás s a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztése. Egyik alól
sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett
a mit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt
akadémiában az irodalom félszázados ohajtása teljesült; az alakuló
nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind
nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek
támogatásától legkevésbbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete
az új kor legerőteljesb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az
_Auróra_ szövetsége is magokkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér
helyét triumviratus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy
triumviratusa. Körűlök csoportosult majd minden nevezetesb tehetség s
tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar
irodalmon.

E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban
egyeztek, egymás hiányát pótolták s a barátság kiegyenlített köztök
minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költői
dicsősége fényt vetett a körre. Bajza a mellett, hogy népszerű költő
volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintélylyé
emelkedett. Toldy nem csak kritikával és irodalomtörténettel
foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai
egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember
volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdúlt, de ha egyszer bele
fogott valamibe, erélye nem ismert határt s inkább megtört, mintsem
visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de
símulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon
kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy
a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi
kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicismus köréből, de a
határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint
nyelvújítók is különböztek egymástól: Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori
túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza
kettőjök között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra
kell emelni s folyvást fejtve az irodalom, akadémia és színház útján
terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását s küzdeni
a kritikai téren mind a mellett, minek az _Auróra_ mintegy gyakorlati
iskolája, s mindenek fölött hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a
kritikához.

Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen,
Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét: az Auróra-kör
szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket s a
tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak
nem volt határozott színök, csak munkák gyüjteményei akartak lenni, nem
foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt
közlönye, egy pár munka előszavában, röpiratokban s a _Tudományos
Gyüjtemény_ közönyös hasábjain vívta csatáját: az Auróra-kör egy
fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel
támogassa, egy pár főeszméhez makacsul ragaszkodjék s ha kell, szünet
nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író
híre vagy társadalmi magasb állása oly tiszteletben részesűlt, hogy a
vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott.
Kölcsey egy pár szigorúbb bírálata alig jelenhetett meg s a közvélemény
nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté: az Auróra-kör a kritikát
állandóvá akarta tenni s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi
téren, a censura bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.

A _Kritikai Lapokkal_ (1830–1836) kezdődik az Auróra-kör e hatása s az
_Athenaeum_mal végződik (1837–1843). Amaz az _Aurórá_nak mintegy
társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő
játszott főszerepet mind az _Auróra_ mind az _Athenaeum_ban, a
szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást
gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi
szerkesztő, igazi journalista. Ez érdeme inkább képezi pályája
dicsőségét, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egy pár
széptani értekezést, kitünő művek bonczolatával sem igen bajlódott, a
tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak
üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és
közintézeti visszaélések ostromlására fordította főerejét. Látköre nem
igen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej
és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával
védte a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos
önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete,
köre és jogai körűli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polemia
foglalták el legtöbb idejét. Minden, a mit szerkesztett, több ízlést,
szigort s határozottabb irányt jelöl, mint a minő eddig a magyar
irodalomban divatozott. Polemiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a
terjedelmet és szenvedélyességet, most csekélynek látszik. Valóban a
conversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát s
kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első
szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen s Dessewffy József
gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési aristocratiának az
irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az
írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle
vitában, melyet Toldy kezdett s Bajza oly kiméletlenül folytatott,
Kazinczynak legalább is volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a
nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését
követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és
jótékony hatású volt. A Csató elleni polemiáknak nincs tudományos
becsök, de a kormánypárti tárczaíró elleni küzdelemben a politikai
ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség
leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre,
s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi
és politikai szabadelműség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi
röpiratai hatását s előkészítette a politikai journalistikát. A közönség
kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s valamivel
többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak czikkek gyüjteményét. Ez
érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még
árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami
megyei és törvényszéki termeink szelleméből.

Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a _Kritikai
Lapok_at nem segíthette többel három bírálatnál s nehány xeniánál. E
bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az _Athenaeum_ba
írt, a mennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a _Kritikai Lapok_
szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót
dorongol le s végre Horvát István egy pár nyelvtani különczségét támadja
meg. Többre nem igen ért reá. Ekkortájt leginkább az akadémia foglalta
el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott.
Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a
legnevezetesebb, melyben egyszersmind az akadémia helyesirási és
szóragozási szabályait védi.

Az akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki
legélénkebb munkásságot. Először is a helyesirás, nyelvtani rendszer és
a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az
akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság
uralkodott nyelvtani dolgokban és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni
el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreczeni grammatica,
harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett s
majd mindeniknek volt valami különczsége. Vörösmarty bátor fölléptének
lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész akadémia
elfogadta Révai rendszerét s e szellemben alapította meg helyesírási
szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői
nyelvének genialitása s egy pár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt
szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben
minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öreg úrral sok baja volt
Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani
szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenűl kiáltá közbe: «Példát
előbb öcsém uram, minél többet, én csak abból értek». Az osztály majd
minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az
akadémiai német-magyar és magyar-német _Zsebszótár_nak, társszerzője a
_Helyesírási, szóragozási és szókötési szabályoknak_, a _Magyar nyelv
rendszeré_nek, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a
helytartótanács által a középtanodák számára kiadott nyelvtanokat is. Az
akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul
tanúlni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, a mely a
megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a
Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében s ekkor zördült
össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és
mások, a kik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj
költségvetését Széchenyi, mint az akadémia másodelnöke, elébe
terjesztették, ez azt szerfölött túlságosnak találta s Shylockoknak
nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén
és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját s megmagyarázta, hogy ez
ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat 5–6 évig s őket sok
oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több s csekély
jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e fölszólalás,
annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt.
De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán
szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az
általa annyira becsült Széchenyitől, halljon Shylock-féle czélzatokat s
épen ő, a ki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés
között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott
költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett s bár modora egy darabig
hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltünően nagyobbat
tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig
tartott s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint öt félnapját vette
el.

Bár mily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalmakban,
mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja
magát e tudományra, új irányt indít meg vagy a meglevő kifejtésén egész
erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább
csak annyiban nyelvészkedett, a mennyiben mint író alaposan akarta
ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főkép költői
szempontból vizsgálta, hogy, a mint egyik értekezésében kifejezi,
használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának.
Jótékonyan hatott az akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere
elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és
tájszavak összegyüjtése mellett buzgott, s a neologismust mérsékelni
igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elől s mint kritikus
irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de
apró czikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul
alkotott új szavak ellen, és soha sem állhatta ki az oly írót:

  Ki mindig uj szót, fúr, farag,
  S a leghelyesbet száz felé csigázza.

Az Auróra-kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az
egész akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után
1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet
legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek
vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem
kedvelte az Auróra-kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában
elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal
férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket
gyűlölték bennök, egy pár tudós, kiknek rosszul esett, hogy egy
tudományos akadémiában költők és æsthetikusok játszszák a főszerepet, s
végre minden oly író, kit megbántottak a _Kritikai Lapok_. Ez elemeket
Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint oda vont nehány
közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol
új tagok választattak s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai
pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty _Vérnász_a majdnem
megbukott szemben Horvát Cyrill _Tyrus_ával, mert a Döbrentei pártja
szerint az akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a
franczia klasszicismus nyomain halad, mint olyat, melyen a franczia
romantika érzik. Az 1833-ki nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja
miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt
Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el
tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt; azután az
Auróra-kör uralkodik az akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része
hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a
pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.

A mint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az
elégületlen írók az Auróra-kört is, a kiket most már athenæistáknak
neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi
ellenfeleiknek az akadémiába beválasztását nem igen segítették elő, mi
egyébiránt természetes; lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is
elhittek, a mi nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal
mámorában követtek el igaztalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy
jótékony hatásuk volt az akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség
képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az akadémiát mind a papi, mind a
kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magokhoz csatoltak minden
komolyabb törekvést s előkészítették az akadémia reformját. Ez utóbbiban
Toldynak van kiváló érdeme.

Az akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését
állíták előtérbe a további fejtés helyett, az osztályokat az összes
akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az
illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok
kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak s az élő
szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet
bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak
törte meg útját (1836–1848). Ügyrendi módosítások alakjában az
osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz
utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a
tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos
nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme valósítása
előtérbe lépett.

Ez irányt előkészítette s táplálta az _Athenaeum_ és _Figyelmező_ is,
melyeket az 1836-ban megszüntetett _Auróra_ és _Kritikai Lapok_ helyébe
alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és
kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra
törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az _Athenaeum_ és
_Figyelmező_ nagy hatásúak voltak s maga a kör sem volt soha oly erős,
mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült.
Szemere Pál, ki Bajza _Aurórá_ja mellé ellen-_Aurórá_t állított, a
_Kritikai Lapok_kal szemben _Uj-Muzarion_t indított meg, most az
_Athenaeum_hoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a
_Kritikai Lapok_ban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt
csakhamar visszavonúlt s általában hibáztatta Bajza kiméletlen modorát.
A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak,
szintén az _Athenaeum_ dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány
majd minden újabb tehetsége az _Athenaeum_ körűl csoportosúlt, sőt
némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy
1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította és vezette; a színházi
játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza
igazgatása alatt pedig épen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés,
befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az _Athenaeum_ egész
hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a clericalis _Szion_,
a kormánypárti _Hirnök_ s a léha _Honművész_ és _Rajzolatok_ támadásait.
Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is
kielégítette. Szépirodalmi része az _Aurórá_t folytatta, a kritikai a
_Kritikai Lapok_at, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör
törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti
hajlamát ébresztgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a
szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.

Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az _Athenaeum_ba,
bírálatokat a _Figyelmező_be. Beszélyeivel befejezte beszélyírói
pályáját, a melyet 1829-ben a _Koszorú_ban kezdett s 1834-től fogva az
_Aurórá_ban folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői
szorúltságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó.
Itt sem járt közönséges úton. A _Holdvilágos éj_ben és _Csiga Márton_ban
a nálunk még szokatlan phantastikus humoros beszélyt kísérlette meg;
_Orlay_a a franczia romantika hatásának első szüleménye
beszélyirodalmunkban; kevésbbé sikerült a _Füredi szívhalászat_, a mely
a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső,
mint belső. Leggyöngébb köztök a _Szél úrfi_, mely a népmesei elemet
igen is czélzatos allegoriává sülyeszti s legjelesebb a _Kecskebőr_, e
kitünő genrekép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében
nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a
két első évben majd mind ő írta az _Athenaeum_ színbírálatait. Írt ugyan
a _Figyelmező_be néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta
a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti _Dienes_ét, Tóth
Lőrincz _Olympia_ját és Teleki László _Kegyencz_ét.

A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel
viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti
szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak s
meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha
meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat s elszomorodva
tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legmíveltebb része.
Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez
úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb
vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig
küzdött ezért is az irodalom, mint az akadémiáért.

Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus
egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai
színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv
tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is
kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó
színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja
volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a nemzeti
színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig
nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonúlt,
nagyobb művei csak drámákból állanak. Lyrai költeményt és eposzt
mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett
föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet
drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban
többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az
epikus és lyrikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak s
árnyoldalai itt jobban kitüntek. Az eposz lassúsága és szélessége
bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és
formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a
drámában s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősb
oldala. Továbbá fényes dictiója, lyrai pathosza majdnem ellentétben
állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot
kíván. Volt érzéke a tragikum iránt, mutatja a _Két szomszédvár_, de
nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, a mi ott erős
tragikai katasztróf lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy
drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai conceptio, mint e költői
beszélyében. _Salamon_ban és a _Bujdosók_ban nem tud eléggé kifejlődni a
tragikai elem, _Vérnász_ban és _Marót bán_ban pedig a sors játéka főbb
szerepet játszik, mint a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka.
Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s épen oly
kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát,
mint a cselekvény szálait. El-elkapta a lyrai hangulat, a fellengős
leíró modor s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai
hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy «tenni nem
érnek rá a szavak árja miatt».

De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak
jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly
megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt
jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad
nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanúlt
jambust írni minden későbbi drámaíró. E mellett, kivéve Katonát, kit
sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű
drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb
szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte
a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt és szemben a
színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is
költőnek kell lenni.

Pályája elején két drámát bocsátott közre: _Salamon_t (1827) és a
_Bujdosók_at (1830). Mindkettőn meglátszik Shakspeare olvasása, de
fájdalom csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakspeare
valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek _Coriolán_ és _III.
Richárd_, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol
nemzet viharos múltjából. Shakspeare e műveiben is gazdag drámai élet
nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó
valódi értelmében drámáknak nevezni. Némikép hajlanak az eposz felé, úgy
nevezett historiák, kedvencz darabjai Shakspeare korának, midőn minden
műnem és faj, úgy szólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál
fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy
drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és
Shakspearet olvasva a Shakspeare színpadja lebegett előtte. A _Salamon_
és a _Bujdosók_ scenirozása valamivel gondosabb ugyan, mint első
kísérletéé, _Zsigmond_é, de itt is gyakori a változás s egy felvonás
három-négy helyt történik. Mind kettőben kész állandó jellemek lépnek
föl, kik nem előttünk alakulnak s küzdelmök bonyodalma alig több, mint a
kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban
is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és episodokkal terhelt. A kor
eleven színezetében, az erőteljes nyelvben, a lyrai hangulatok
szépségében áll becsök s nem a tulajdonképi drámaiságban.

Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét.
Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, a melyet soha sem tudott
egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó
drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok,
kinálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is
veszi, de épen ott ejti el, a hol a valódi drámaiság erősb lendületet
vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen
fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban és
szenvedélyes fölindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és
Vid fölingerlik László és Géza rokonai ellen, a kik az ország
harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint
azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes
uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek
mérsékelni s barátságosb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két
irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az
anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De
Vörösmarty mind ebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg és
Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer
ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higye magát s
épen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis
ingerlésnél marad s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid,
a kiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesűlni, csak közönséges
cselszövő, a kiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása
legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag
érdekessé váljék. Politikai eszméje, a melynek monarchiai és nemzeti
tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne s így
környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és
drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője, sem
drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme
Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga
sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik vagy
jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül s egyetlen nagyobbszerű
drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s
nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé
indokolt s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás
szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy
bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.

A _Bujdosók_ hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon.
Az expositióban itt is oly indokokat találunk, a melyeket a költő később
elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária
királynéhoz, lovagias tisztelettel viseltetett és mert egyik képviselője
a nyakas ellenzéknek, a mely fellázad erőszakoskodásai ellen. Kont is
gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak s
önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond boszúból el akarja csábítni
Kont nejét és elveszteni Kontot, a ki országos ügyekben a törvényekre
hivatkozva védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mind
ebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan,
hogy Kont nejének udvarolt s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét
elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé
tette volna a szenvedélyeket s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például
Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje elleni
haragját, Kont féltékenysége, a ki balra magyarázza neje magaviseletét,
hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok
maradt meg s elég drámaiatlanúl feldolgozva, mert Kont csak bujdosik,
fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király
egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik.
Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, a ki nem
kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő
szenvedély s a szenvedély szülte tetterő, a mely fokozatos bonyodalmat
indít. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik
Vajdafi, a ki a király és az elégületlenek között állva, a míg egyfelől
ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét
leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet
sem használja föl eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai
kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi
áll a lázongó nép és az ingerűlt nagy urak élére, hanem István vajda és
Gara nádor, a kik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.

_Csongor és Tünde_ 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség s az
íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket
csekély tehetségű költő is elkerűlhetett volna, de szépségei olyanok,
melyeket a legnagyobb költő is írigyelhetne. Kölcseynek igaza volt,
midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: «_Csongor_t olvasám Pesten; s mivel a
drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon
elolvasám másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen
harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképen valók mellett
is, _Csongor_ kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy
költő, s ritkán nagyobb, mint _Csongor_ sok helyeiben. Minden
dramaturgiai kritikázás ellenére, akár ki mit mond, én a nemzetnek
_Csongor_ért szerencsét mondok, s a ki engem nem ért, ám lássa: azért
nem ért-e mert nem akar vagy azért, mert nem tud.»[36]

A mű Gergei Albertnek _Historia egy Argirus nevű királyfiról_ czímű
népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvencz
olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese,
mert már huszonegyéves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább
Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi
nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei
népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta hű
szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Csongor is, mint
Argirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet s boldogság
lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem
kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi
leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki
azt, a mit a költő czélozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete
Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése nincs eléggé
kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak
Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását
is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerűltség és reménytelenség
közepett szakítani akar múltjával s legalább pillanatra a könnyelmű
érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a fő személyek
kedélyállapotának rajza változatosb s a cselekvény drámaibb szövésű
lehetne.

Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit: a
tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vén
asszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat.
Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két
vénasszonyt egygyé olvasztja, Mirigy boszorkánynyá, a mi mind a
cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban
a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vén asszony azért gátolja a két
szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival.
Mirigynek is van ugyan leánya, sőt épen érte vágja le Tünde haját, hogy
földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem
jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát
megették a manók. Az expositio is jobb a mesében, egyszerű és világos,
ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két
főszemélylyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért
üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért
és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza,
utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez
indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze s a
bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van
szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés
leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realismus
humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealismusával, mint a
spanyol színművekben a graciosók.

A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Argirus hosszas
bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőűl
veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor
szerelme a földre vonzotta; bujdosik s minthogy Mirigy csalfa jóslatai,
varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer
a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni
tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt.
Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindúlt; találkozik a
szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt
rajta, midőn kedvese után indúlt s nem követve őket, a szerelmet följebb
becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három
szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a
kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a
remény, a hít. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak
sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét s
fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös
szenvedélyével. E személyeket különben is csak ez ellentét igazolhatná,
mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde,
midőn Mirigyet kihallgatja s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a
manókat, hogy, ha Csongor arra felé jő, fogják meg s kötözzék a
tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e,
ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait,
megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt
meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt
szúnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a
tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.

Azonban e hibákat mintegy elmossa a kimeríthetetlen költői bájnak omló
árja, mely az egész költeményen elömlik. Vörösmarty költői tehetsége
majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pathosz s naivság, népies humor s
a leggyöngédebb lyra, mély reflexio és játszi szeszély olvadnak itt
össze valóságos varázszsá, mely épen úgy elbűvöli az olvasót, mint
Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül föl e mű, mint benne
a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy
álom tündérlátomásai s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket,
mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett s
a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok
büszkén emlegetik Shakspeare _Szentivánéji álmá_t, mint oly művet, mely
az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitünőbb diadala. A magyar
kritikus e tekintetben bátran szembe teheti vele _Csongor és Tündé_t,
mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai
compositióra nézve áll alantabb. Midőn Titania Zuboly udvarlására készti
tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó
szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubolylyal
vetekszik. Az altató dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló
szépségekre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem
páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg
kecses, szelletileg gyöngéd, van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók
hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek,
faggatóznak, csókolják egymást s egyik, mint a hogy’ a gyermekek
szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közelgése elriasztja őket. E
jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty
benne önmagát multa fölűl.



X.

Drámaírói pályájának folytatása: _Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai,
Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czilley és a Hunyadiak_. Vörösmarty
mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái. A
_Csiga_ vendéglő vacsoráló társasága. A _Nemzeti kör_.

_Csongor és Tündé_t az 1833-ki _Aurórá_ban a _Kincskeresők_ czímű
drámája követte. _Vérnász_a 1834-ben akadémiai pályadíjt nyert. Az
1835-iki Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a _Fátyol titkai_val;
_Árpád ébredése_ drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar szinház
megnyitása ünnepélyére írta, míg végre _Marót bán_ (1838), _Áldozat_
(1840), _Czillei és Hunyadiak_ (1844) czímű drámáival befejezte
drámaírói pályáját.

A _Kincskeresők_ön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó
hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített
kiadásai volnának Raupach _Molnár és gyermeké_ből az atyának és
leánynak. A mű sajátkép nem is tragédia, bár a főbb személyek mind
meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a
cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény s nem
nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt
még a következetesség is. Zágony az öreg kincsásó, a ki hét év óta
keresi Béla király elrejtett kincsét s a nyolczadikban a jóslat és hite
szerint föl is fogja találni, leányát nőűl kényszeríti Várihoz, egy
gazdag emberhez, a ki titokban haramja. De ha Zágony már a napokban nagy
kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, a
kit maga sem kedvel s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény,
bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély
tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig
nem tudjuk, hogy babonás s ím a barlangban, midőn Vári elbújva mint
kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz s elhozza éjfélkor
kedvesét, a ki a kísértet intése szerint egyedűl veheti föl a kincset.
Ekkor Vári elraboltatja Jolánt és Szilágygyal vívni kezd; Jolán közbe
veti magát és Szilágy kardjától halálra sebesűl. Újra vívnak; Vári
elesik, Szilágy pedig bánatjában megöli magát. Várinak kísértetes
alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De
nincs is szükség reá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal
könnyebben és kevesebb veszélylyel teheti vala, ha atyja házától
raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb
az egészben egy pár népjelenet, a mennyiben a magyar szegény legény
művészibb rajzát itt veszszük először.

A _Vérnász_ban a franczia romanticismus is bevegyűl Vörösmarty
költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és
pesti német színpadokon ez időtájt már játszani kezdettek. A franczia
romanticismus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgy
szólva magyar romanticismusa már ekkor annyira megállapodott, hogy
lényegében bár minő erős hatás sem változtathatta meg. A franczia
romanticismus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés
hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, dissonans hangulat
legkevésbbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesb
mesét s némi szerkezetbeli készséget tanúlt az új franczia színművekből,
melyek egyszersmind ösztönt adtak neki új tárgyak felé fordulni. Egész
utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát s a történelmi hátterű
regényeshez fordul. Ilyen _Vérnász, Marót bán_, sőt az _Áldozat_ is. Az
elsőben egy férj és atya bűnhödik, ki féltékenységi gyanújában
gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az
atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalócz ostromolja szintén
nem ismert atyja várát s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A
másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét
csábítja el. A harmadikban a bátya huga vőlegényét öli meg, boszút állva
rajta kedvese elcsábításáért. Ím e tragédiák tárgyai mennyire
különböznek a régiebbektől; szerkezetök is gondosabb, de mindenik
annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a
következményeket terjeszti előnkbe. A két elsőben a sors játéka is
föltünő szerepet játszik, bár egyikben nemesisként. Vörösmarty a
tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körűl,
többek közt osztja meg, sőt néha épen a legfőbb személyek, mint Marót és
Szabolcs voltakép nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak
egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod
ugyanaz, a ki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő,
Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és
párbeszédek valamivel drámaibbak, de a lyrai és szónoki elem gyakran itt
is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesb, mint régebben. Különösen az
_Áldozat_ban találhatni ily szép részletekre.

A _Vérnász_ minden esetre legtragikaibb és legbonyodalmasb drámája
Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expositiója sem
drámai. Telegdi és várnagya, Gerő, minden ok nélkül, mintha nem volna
egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily
féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár,
között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi
visszatérvén a harczmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló
mende-mondáknak s épen akkor született ikergyermekeit, a kiket nem hitt
a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az
erdőre a csecsemőket s egyszersmind az anyjoktól kapott arany szívet
elosztotta köztök, emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyemekek vagy élnek,
nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket,
mert a midőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért
hozzájok, már nem voltak ott és közelben sehol sem látszott vérnyom.
Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi
drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz föl a mű, de
nem tud eléggé fokozatosan emelkedni s a hol épen drámai fordulatok
jelentkeznek, az indokolás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor
akar házasodni s bele szeret Lenkébe, a kit egy Dóra nevű öreg asszony
házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi
szándéka elébe nem gördűl akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőűl, a
remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, a
melyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a
cselekvényt s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A
drámai összeütközést tulajdonkép Banó indítja meg, egy vándor deák, a ki
Lenkébe szerelmes s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad
csapatot, a mely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reá vesz a
Telegdi várának megrohanására. Nem épen természetes, hogy a szabad
csapat vezére oly könnyen beleegyezik Banó tervébe, midőn a
körűlményeket oly kevéssé ismeri s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi
vissza is veri őket és Koltát, a vezért, elfogja. Ezalatt Tanár
megérkezik s megtudván Dórától a történteket, a várba siet s titkos úton
el is viszi a várból Lenkét, a kit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott,
a míg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyeden átengedi
asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva
meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, a kit ő tett volt ki,
de hogy később mind erről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető.
Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott
vezért, Koltát, szabadon bocsátja oly föltétel alatt, ha Lenkét
visszahozza, a mit ez megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár
Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy a kinek neje akart
lenni, az atyja, a ki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe;
hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával,
mert a fiút egy haramja elvette tőle. Aztán átadja a lesujtott leánynak
a fél arany szívet, anyja ajándékát, a melynek felét fiútestvére bírja,
s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg
elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen
leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába
zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók
könnyen észrevehetik, s így épen annyi veszélynek teszi ki, mintha
magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Banó arra
vetődik, reá ismer, kiszabadítja s kérésére már épen a kolostorba
kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik s
ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is
kéri, hogy vigye kolostorba s átadja neki a fél arany szívet, hogy
helyette azt vigye mentségűl Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén,
a két testvér egymásra ismer. Kolta boszút akar állani atyján, de a
kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról s Lenkét Koltára
bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy
Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja,
hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában.
Telegdi megismeri s egy ingerlő szóra, a mely a múltra emlékezteti,
átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta,
a ki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőűl vett, leánya. A
megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza
Kolta megöletését; késő már minden, épen temetésére érkezik. A
lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme
megjelen s inti, hogy kövesse. Telegdi követi s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai
és drámai hatást, a mely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés
a szenvedély; úgy látszik csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát
Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha,
pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok
leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A
boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke
növelésének s elhúnyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén
mint boszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal
lesujtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbbé érthető az, hogy Telegdi
mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke
és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél arany
szív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s épen nincs
oka arra, hogy oly könnyen higyen Tanárnak, a ki neki régi ellensége, s
azért jött, hogy rajta boszút álljon. Épen azért nem valószínű Telegdi
kétségbeesése s visiója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok
a drámai fordulatok, a melyek a katasztrófot rejtik méhökben,
erőszakoltak. Dóra magaviselete, a ki a remete híre nélkül adja férjhez
Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, a melylyel Tanár elrejti Lenkét a
kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, a melyek nem lelik
igazolásukat se a körűlményekben, se a személyek jellemében. A mű
conceptiója tragikai és drámai, de compositiója nem az.

A _Fátyol titkai_ czímű vígjátéka drámai tekintetben épen oly hibás,
mint _Csongor és Tünde_, de nyelvés másnemű költői szépségre nézve
majdnem oly kitünő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé
törekedett. _Dramaturgiai töredékei_ben panaszolja, hogy az újabb
vígjátékban kevés a költészet s aggódik: nem fog-e a vígjáték
lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy satirai
költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja,
hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet nem valósított is,
a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen
vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több
emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes
fínomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez
még magában nem vígjáték. Tulajdonkép a cselekvény és jellemrajz
erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e
műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy
középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki.
«Az alapeszme – úgy mond – a szép lelkek szerelmének dicsőítése a
köznapi fölött, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző
nemeinek ellentéte s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja
tenni. Hogy mégis a darab az legyen, a mit az új széptan érzékeny
játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.»[37]

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem
dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a
fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakspeare vígjátékainak
némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám
és nemes szelleme s mintegy önkénytelen megáradt benne a pathosz és
humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú rhythmusa, a
mely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak
ragadta, mint csónakot a megáradt folyó, a nélkül, hogy tudná, hova. A
vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő oly nemű feladatot tűzött volna ki
magának, mint Moreto a _Közönyt közönynyel_ czímű vígjátékban, mely
_Donna Dianna_ czím alatt kedvencze volt a régi magyar színpadnak is.
Moretónál egy leány megveti a szerelmet és soha sem akar férjhez menni:
Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet és szintén soha sem akar
nősűlni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait
Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto a
leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek
bonyodalmat alkot és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar
letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved s bonyodalma se elég
természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt
az első találkozás után megszeretik egymást s csakhamar elpárolog az a
komikai érdek, a mi fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem
küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem
megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a
fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait,
emebben az utczán és a városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki
magát s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, a ki szereti a
fátyoltalan Vilma szép arczát, de haragszik reá hidegségeért, a fátyolos
Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de
ohajtaná arczát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni
iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arczát, de elébb azt
kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva
maga is cselre készűl; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban a mint
Vilma fölfedi arczát, Hangai így végzi be esküjét:

  Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem
  Csak tréfa volt.

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyűl,
kibékülnek és egymáséi lesznek.

Ime az egész bonyodalom mily kevéssé természetes s inkább bohózatba,
mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné
egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne
ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordúl meg az egész bonyodalom.
Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonkép a komikai
érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata s egy kissé egyhangú és
homályos. A megoldás pedig, a mi magában jó gondolat volna, tudniillik,
hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik
ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal
kidolgozva. Ide járul még az a körűlmény is, hogy a műnek kettős
cselekvénye van, a melyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a
főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert
sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több
komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, a
kik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk
fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játszszák ki a falusi
gavallérokat, a kik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert
a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordúl, s így nem keltheti föl
gyanújokat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly
kevés bennök az egyéni, sőt typikai vonás is, hogy alig lehet őket
megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak s
e bajt még növeli az a körűlmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha
tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve s nem a jelen
társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpked, nem tekintve se
szokásra, se convenientiára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának.
A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek
elnevezésében. Vilmát, a ki Ligeti huga volt, leányává tette; Katiczát,
a kit csak agg szűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban
megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való
alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is hugának nevezi Vilmát, a
ki itt már leánya. Katicza barátnéjának Vilmát és szomszéd uramnak
Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van
ellenkezésben, hanem némikép más árnyalatot ad Vilma jellemének is, a
mennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő
vén leányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, a ki neki semmit sem
vétett, s kire a fenforgó viszonyok között is tekintettel kellene
lennie.

_Árpád ébredése_ alkalmi művecske, a mely a pesti, később nemzeti
színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt
kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának
ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy
az akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad
óta, a hazafiak legforróbb ohajtásai közé tartozott. Országos ügy volt
mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, a melyet politikai intézmények
nem támogattak, úgy szólva biztosítékai a vagy a mint a költő mondja
Árpádnak e műben

  – Kis valóság nagy remény után,
  Virágbokor virágos kert helyett,
  Zálog jövendő fénylőbb birtokért.

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, a kit
egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, a kit az
írigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál
üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító ægise alá helyezi
a nemzeti színészet ügyét, épen mint Kölcsey, a ki azt a _Játékszínről_
szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk
kifejezése e mű, a mely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház
látogatására buzdítja a fővárosi közönséget s megörökíti azt a derék
napszámost, a ki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor.
Legkevésbbé sikerűlt benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából
ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött
birtokába s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe
körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, a mely komolynak kissé furcsa
és semmi esetre nem illik e mű hangulatába és más költőibbel lehetett
volna pótolni.

_Marót bán_ czíme eredetileg _Erdődi bán_ volt, azonban a censura reá
parancsolt a költőre, hogy művének más czímet adjon. Okát alig tudja az
ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az _Erdődi_ bán név egynek
látszott a gróf Erdődy nemzetségével s a dráma színhelye Horvátország
levén, hol e nemzetség birtokos, a censura kötelességének tartotta az
Erdődyek jó hírét megőrízni.

E tragédiát épen mint _Vérnász_t a franczia romantikai dráma hatása
alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a
cselekvény igen mesterkélt s nincs elég összhangban a jellemekkel.
Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk
természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak abstract
kifejezése egy boszúálló cselszövő töröknek, a ki hitványabb, mintsem
akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán
Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott hugát
pedig egy szolgához adta nőűl. Ezért a bég boszút esküdött ellene, s
elfogva Marótnak még gyermek öcscsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá
növeltette föl, majd Marótot, a ki az elrablott testvért ki akarta
váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az
a czélja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa,
háremébe vigye, Marótot lefejeztesse s egyszersmind a halál előtt néhány
perczczel megismertesse vele elaljasúlt öcscsét. Ez egy kissé mesterkélt
boszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza
indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga
nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély
emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete
lényegével.

Bod jellemrajzában a franczia romantika egyik ismert eszközét használta
Vörösmarty. Itt is mint Hugonál nem egyszer, egy romlott szív kezd
átalakúlni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló
Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen
valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával
ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt s már régóta oda hagyta volna,
de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes,
majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét
s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja
egy oly ifjúban, a ki soha sem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen
Haszánnak, a kit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, a
midőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e
rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod
szerelme, a mely megnemesíti őt és meghiusítja Haszán szándékát, már
jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró
szenvedély, a mely megolvasztja s újjá szűli a lelket. Szerelme csak egy
közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy
tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járúl még, hogy nem tudjuk,
nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan
szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól
van, de minden esetre megfoghatóvá kell tenni. A hol természetes,
könnyen megértjük, mint _Romeo és Juliá_ban, de a hol nem látszik
természetesnek, mint _Othello_ban, a költő némi indokolással igyekszik
megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány
marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek
érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, a
mely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges
állapot nyilatkozik, minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerűlt. E férfiú a becsület és lovagiasság
példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a
hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csügg és felbőszűl, ha
Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expositio e jellemvonásai
azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más
színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn
Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára
elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad boszújának.
Marót bánt felhivatja börtönéből s haza bocsátja azon föltétel alatt,
hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját vagy visszatér
börtönébe. Boszuja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen
nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában
találkozik Boddal s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy
Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenűl társúl szegődik hozzá és
kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát s
megparancsolja neki, hogy költse holt hírét s rendezzen fényes temetést
számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik
se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más
tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly
be, a mennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot
elfogatja, nejét pedig átadja Haszának váltságdíj helyett, a melyet ez,
a vár alá jöve, haddal követel. Bizonyára más boszút vártunk Maróttól. A
szenvedély gyilkos fölindulása természetes bármely nemes lovagnál, de
nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét vagy elítélheti a középkori
várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén
és magyar leginkább gyűlöl. Ő, a ki oly eszményien szereti nejét, nem
lehet boszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz,
hanem csak gyönge asszonyt akar bűntetni. S ím alig telik el néhány
percz, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyúl, vissza akarja vonni szavát,
de Haszán nem enged s elviszi Idát. Marót harczra készűl, hogy
visszavívja nejét s boszút álljon Haszánon. Mindez nem egy
szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem
egy gyönge emberé, a ki az ádáz boszú szörnyűségei s az ellágyulás
könnyei között hánykódik. E mellett boszúja, hogy nejét váltságdíj
helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint,
vissza kellene menni börtönébe, némikép a jó üzlet színét viseli magán.
Azonban mielőtt harczra indúlna, ki akarja végeztetni Bodot, de épen
akkor, a midőn ez vérpadra lép, megtudja Haszán küldöttétől, hogy
testvére. Megkegyelmez neki s együtt indúlnak visszavívni Idát. Bod a
csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör s minthogy elveszettnek
hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is
elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt s megesküszik, hogy
a török ellen vívandó harczoknak szenteli egész életét. Ime e sívár
hatású mű, a melyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika
tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai
művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót
Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, a mely még sötétebbé
teszi a láthatárt.

Az _Áldozat_ a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára
nézve felűlmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbbé
érdekes, mint akár a _Vérnász_é, akár a _Marót bán_é. Nemcsak, hogy a
tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénynyé fejlődni, hanem
maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb s nem annyira a jellemek
fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lyrai ömlengéseknek s a
pathoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd
vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az
őshazában, mert szerette Zenőt, a kinek atyja a honmaradó párt élén
állott. Azonban hiában maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új
hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomába jő, hogy az új hazában
élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indúl, hogy boszút álljon
rajtok. Az új hazában először is hugával, Csilárral, találkozik, a kitől
megtudja szülei halálát, s a kinek aztán elbeszéli szerencsétlen
szerelmét, boszútervét, a melyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik.
Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik s megtud mindent: hogy
Zaránd a csábító, a ki már is hűtelen hozzá, megúnta és el akarja
magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már czélnál van s nincs egyéb hátra,
minthogy végrehajtsa boszúját, s mégsem hajtja végre egész a negyedik
felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt,
egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja boszúja
végrehajtásában? Épen nem derűl ki az egész műből. Szabolcsnak nincs
miért lappangania; e titkos leselkedés épen nem illik hozzá, de
veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia
egész méltóságában fölléphetne, a mint boszúja végrehajtása után föl is
lép s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesűl. E tekintetben a
tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második
felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak.
De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük,
hogy a midőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával s annyi
mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy
és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e
vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egy
szóval épen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig
semmit sem tud arról, hogy huga Zaránd menyasszonya és Csilár sem arról,
hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai
erős összeütközést, a mi itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. A
helyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, a ki hogy
szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot,
mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt s a szent berek
barlangjában az alvilágnak áldozva megölje. Azonban Szabolcs még az
áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek s Zaránd elesik. És itt vége
szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, a melyben Zenő
megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg
vőlegényét és Szabolcs a nép előtt igazolja boszúját. Tulajdonkép Zaránd
volna a legdrámaibb személy, a mennyiben ő küzd leginkább az általa
fölidézett viszonyokkal, de épen annyira nem tud maga iránt érdeket
gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése
Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem
tud mit tenni; inkább beszél, mint érez s épen nem emelkedik helyzete
magaslatára.

_Czillei és a Hunyadiak_ utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra
visszaesik a történelmi rajzba s erősödni kezdő technikája is megromlik.
E mű egyébiránt egy drámai trilogiának lett volna első része; a második
részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, a melyet
1851-ben a _Losonczi Phönix_ első kötetében közrebocsátott. Az első rész
Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig
terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be.
Mind erre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara
magánbeszédéből, a ki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi
a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes
esküjéből, a ki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László
király halálára tör. Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól
ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmind drámaiakká.
Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, a mely a kort csak egy pár
éles vonásban jellemzi, minő példáúl Giskrának egy kissé grotesk alakja.
Népjelenetei csak függelékek, a humor frissesége nélkül. A jellemrajz
nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs
költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni
erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége
felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, épen mint ifjúságában Árpád
nagy alakja. De míg _Zalán futása_ nagy hatással volt költői nyelvünk,
epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is
csonka drámai trilogia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az _Athenaeum_ban, _Dramaturgiai
töredékei_vel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház
megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként
lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani.
«Mondhatnám – így szól mindjárt a bevezetésben – hogy fungar vice cotis,
de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog
s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább,
hogy részint mit önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okúlva
tanúlságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót,
kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által.»
Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi
költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, ki a dráma legfőbb
kérdéseit, ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakspeare felé
is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s a mi épen oly
nevezetes, útat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a
tévedés nélküli erény szenvedtetését s a nagy bűnök hőseinek minden
emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző
rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakspeare műveinek
magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő
alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését. «Nem
tartózkodunk kimondani – kiált föl _Hamlet_ről írt bírálatában – hogy
Shakspeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is fölér
legalább felével.» S hogy jó példával menjen elől, 1839-ben maga
lefordítja _Julius Caesar_t. Egy szóval Shakspeare első magyarázója és
valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék
lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött
színpadunk s pártfogása alá veszi a franczia új drámát, melyet a német
kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan
mind végig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen
befolyása ellen. Költői és politikai hajlama egyaránt erre ösztönözték;
ohajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk s ne csak német szomszédaink,
hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma
különben is nagy hanyatlásnak indúlt s a pesti közönség német ízlésének,
mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt
más irányt adni. A franczia romantikai iskola épen akkor lépett
legvirágzóbb korszakába. Az _Athenaeum_ nagy előszeretettel fordúlt
hozzá s a mit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb erélylyel
folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a franczia
színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay _Regélő_jében
különösen Henszlmann támadta meg a franczia új drámát, s vele együtt az
_Athenaeum_ot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumast,
hogy Bajza a védelemben épen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a
támadásban, de azt csak az elfogúlt tagadhatja, hogy a franczia dráma
hatása fejlődési fokot képez drámairodalmunkban s ezt némikép az
_Athenaeum_nak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor
ébredt föl drámaíróinkban s oly technikai készséget tanúltak a franczia
drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig
elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és
szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és
hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a
kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás
karjai közé vetették magokat drámaíróink s a technika valódi bálvány
lőn, annak legkevésbbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly
kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először
izgatott Shakspeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak
drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetére is. A helyes
kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyaros szavalást először
sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német
színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar
színészet keletkezésekor egészen a németnek levén tanítványa, azt is
átvette tőle, a mi tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és
végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a
magánhangzók széles ejtése, s olykor diphtongizálás igen megszokott volt
régibb színészetünkben s a művészi szavalás egyik titkának tartatott.
Ide járúlt még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patheticus helyeken,
a mely, úgyszólva, összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez
ellen küzdött Vörösmarty s diadalra segítette az ifjabb színészek
irányát, kik az üres pathosz, az affectált hang és arczjáték helyett
természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek. Ez mind helyes volt,
hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpathosz
üldözésében, mint a valódi támogatásában, némikép ő is előkészítette azt
a nem épen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stil
helyett mindinkább ragadta a genre felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt
kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen
jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta s ritkán vették
rossz néven tőle még azt is, a mit talán igazságtalan ítéletnek hittek.
Inkább csak egy pár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez
utóbbival polemiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polemiája.
Dumas _Caligulá_ja első adatásakor 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg
e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín
magának, kín a nézőknek s hogy az a kácsahang, melylyel szerepének
indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné
nem hagyta szó nélkül e megjegyzést s épen nem a jámbor kácsa hangján
felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az akadémia, se az _Athenaeum_, se
a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már
fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet
sokkal inkább terjesztette, mint _Zalán futása_, melyet csak a
legmíveltebbek olvastak, és _Salamon király_, melyet soha sem adtak elő;
hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen
eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből,
kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két
növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek
nyakán s így szólanak: «Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá,
hogy magadat kigúnyoltasd, hadd veszszen a theatrum minden kritikusával,
hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos
keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges
muzsikára, nyelvekre megtaníttass.» E valóságos színésznői szenvelgéssel
írt czikkre Vörösmarty épen annyi őszinteséggel, mint humorral felelt.
«Való – kiált föl a többek között – _Salamon_ és _Zalán futása_ mindazt
nem tették! Vajha ne így volna, vajha ezek épen annyi tökélylyel
dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké
lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt
s becsülettel és díszszel térni meg a magyar hazába. De mit használ
mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett
belőled szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről
ismernek, melyet mindenki megdícsér inkább, mint elolvasson. Keserű
jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közűl kevés éli túl
írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtevé hatását, ha
morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb
jövendőnek: író és nem-író, színész és nem színész elégedjünk meg vele;
ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a
múltért. A mi ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival
csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vígasztalás talán, de
jobb az öncsalásnál, mely édes, de épen oly émelygős is, mint a méz, s
mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű.» Ezután Komlóssyné leánya,
Ida, felé fordúl, a ki a pesti színpadon már egy pár kísérletet tőn.
«Hol találunk paizst – folytatja – ily szelíd s mégis sújtó harag ellen?
S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott
tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a
színpadon, mint egy megtestesűlt remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt
szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek
is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében.
Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában,
sőt szabad boszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja
elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is.» S itt egész atyai érzéssel
tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal
olvashatnak fiatal színésznőink.[38]

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a _Honművész,
Rajzolatok_ és _Hírnök_ czímű lapokkal, a melyek az _Athenaeum_nak
mintegy ellenzékei voltak. Azonban nem igen bocsátkozott velök hosszasb
polemiába, megelégedett néhány felvilágosító, czáfoló vagy visszatorló
megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap
censorával, továbbá a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry
Gáborral, nem egyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai.
Földváry híres első-alispánja volt Pestmegyének, tevékeny, erélyes, egy
kissé erőszakos ember s az írókat nem épen sokra becsülő táblabíró.
Mióta a budai magyar színészeket Pestmegye vette pártfogása alá, az
igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten
állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, a ki országos
költségen a Dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni,
fölépíttette a kerepesi-út melletti színházat s 1837-ben megnyittatta.
Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is. Bajza 1838
júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát
Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés
ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az
_Athenaeum_ meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint
az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra
leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az
opera kedvéért s az első énekesnő, Schodelné, mindenhatósága a színházi
fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd
igazgató, udvarolt Schodelnének és szerződésileg kivétette őt a színházi
törvények alól. Az _Athenaeum_ többször megtámadta ez irányt, bár
általában elég mérséklettel. A lap censora a maga fejétől-e vagy a
színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az
ily czikkeket. E miatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat,
hanem maga az _Athenaeum_ sem közölt többé színbírálatot, 1839 ápril
28-tól 1841 január 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a
megyei bizottságot országos váltotta fel.[39]

Ide járúlt még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök Földváry
Gábor, kezdett az _Athenaeum_ szerkesztői ellen. A szabadelvű Pestmegye
oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű
helytartótanács s a radicalis Nyáry Pál nem restelte, hogy semmiségért
oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez
levén a censura idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb
részleteivel megismerkednünk. Az 1839-iki _Athenaeum_ első félévi 7-ik
számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából _Változások a pesti magyar
színháznál_ czím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely
szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról s azt Nyáry
Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori
változásának káros voltát s jelenti, hogy a főbb színészek közűl
némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, a kiket igen bajos lesz
pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor
nem voltak valók, bár később megvalósúltak s az _Athenaeum_ csak
szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkal az új igazgató iránt.
Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a
bizottságnak be kellett volna érni e hírek czáfolatával, melyet az
_Athenaeum_ szívesen kiadott volna. A helyett a bizottsági elnök,
Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis
és rágalmazó czikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem
akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította
magát a kérdéses czikkért s ezt nemcsak a vallató parancscsal hozzájok
küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol
röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körűli zavaros fogalmakat tisztázni
igyekeztek.[40] A megyei törvényszék mind hármokat, mint a vallató
parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az
érdemleges rágalmi pert. Az _Athenaeum_ szerkesztőinek Érdy volt az
ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban
ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod
alispán, Simoncsics János, tagja levén a színházi részvényes
társaságnak, érdeklett fél s így nem lehet bíró. Mind hiában, az
_Athenaeum_ szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminczkét forint
bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén
ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott s a
felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.[41] E pörre
s a censurai önkényre czéloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi
bíráló tollát s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez
időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint
azelőtt; nagy részt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonúlt
s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen czikket,
mikor aztán a színbírálat terhe egész az _Athenaeum_ megszűntéig Bajza
vállaira nehezűlt.

Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és
drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol
kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egy pár régibb barátja, s
néhány fiatal költő: Gaal, Vachott Sándor, Tóth Lőrincz, Erdélyi, kik az
_Athenaeum_ba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közűl
Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől
fogva a Sebestyéntéren levő _Csiga_ vendéglő volt tanyája ez írói és
művészi körnek. Később – mert az irodalom és művészet minden barátja
szívesen láttatott – annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a
vendéglő első emeletét s egy részvényekre alapított társulatot
alakítottak, mely «Egyesült, hogy egyesítsen» jelige alatt, először mint
_Nemzeti_, majd mint _Ellenzéki kör_ emlékezetes szerepet játszott Pest
társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több
ízben alelnöke s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége épen
alkalmas volt arra, hogy maga köré gyüjtse Pest íróit és művészeit s
neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény
társulatocskából egy hatalmas politikai klubb nőtt ki. Nőtlen ember volt
s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A casino igen
aristocraticus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett,
estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága.
Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig;
a délutáni órákban az akadémia vagy Kisfaludy-társaság üléseibe ment
vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy
vacsoráját vidám körben töltse el s hol tölthette volna vidámabban, mint
régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek
tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy
egyik legbuzgóbb apostolát. Már az föltűnt nekik, hogy Vörösmarty a
budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók
között s majd minden nap megtekintette az épülőfélben levő pesti
színházat, vajon mennyire haladt. Néha leűlt egy kőre s a színészek
körűle csoportosúltak. Ez időtájt kezdődik bővebb ismeretségök.
Vörösmarty becsűlte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta
épen oly elhagyatva és ernyedetlenűl küzdenek a nemzeti míveltség
ügyében; szerette bennök azt a jó kedvű humort, melyet se a sors
mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni s örömest
hallgatta tréfáikat s tarka életök rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal
viseltetett a tehetségesb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel
ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusuk volt, de nem szigorú, inkább
bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától.
Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami
atyai. A szerény és tartózkodó fiatal Vörösmartyból szelíden komoly
férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig
elvonúlt költő inkább vegyűlt emberek közé s örömestebb mulatott.

A _Csiga_-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé
tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét
korlátozta az idősbek tekintélye, egy pár igen is komoly író
nehézkességét magával ragadta az általános jó kedv. Lassanként ügyvédek,
orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt s a társalgás
változatosb lőn. Míg a _Kör_ inkább csak írók és művészek gyűlhelye
volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a
beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit
bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az
_Athenaeum_ dolgozó társai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay
tőle tanúlta meg az ik-es igéket. Az ifjú írók nem egyszer kérték
véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napikérdései megvitattak,
s folyamatban levő polemiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi
vitákat egy pár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai
elbeszélő volt s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor
szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett
adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha
rendkívüli jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvencz népdalát:
_Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irígylik a bajuszomat_
kezdetűeket. Azonban adomái és népdalainál is többet tartott
szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velök
asztaltársait, kik szintén dícsérték s nem merték bevallani, hogy biz’
azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta
szőlőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a
vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A _Kör_ törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a
budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, a melyekből Vörösmarty soha sem
maradt ki. Fóton neki magának is volt szőlője, a melyet gróf Károlyi
Istvántól még akkor vett, a mikor Fáy András és Ferenczy szobrász a
magokét s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy
fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házi gazda egész 1848-ig mindíg
megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándúlt ki
ide, a kik nagyobbrészt a _Kör_ törzstagjai s egyszersmind Fáynak
részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferencz
is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé
tartozott s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után
egymást érte a sok szellemes toaszt, adoma és tréfa. Néha a költők közűl
valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz
mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése,
ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor el-eldalolta a _Bort ittam én,
boros vagyok_ kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna
már, hogy ő írjon egy szép bordalt s azt énekelje. Toldy fontoskodva
sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lyrájában még mindíg hiányzik az
úgynevezett «geselliges Lied», a műveltebb víg társaságok dala.
Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után
múlt s a várt dal még mind nem készűlt el. Azonban 1842-ben csakugyan
megírta az ígért bordalt s örvendett, hogy meglepheti vele barátait.
Először Deák Ferencznek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre,
aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s
melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedveért rándultak ki a _Kör_
törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték
magokkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a
társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után
irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, a melyet néha
szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt
indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay _Kont_ját s az egész
társaság egy néma csoportozatban kísérje arcz- és tagjátékkal az
előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, a kit felültettek egy
improsivált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és
közönségnek egy személyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a
harminczkét nemes élén s arcz- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a
bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek,
utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál

  De a tömegnek ajkain
  Kél lázadó moraj

zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak s kergetni
kezdték Szigligeti ő felségét.

Egy szóval Vörösmarty a _Kör_ben pihente a nap fáradalmait. Tisztelői
közűl némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást.
Magyarország első költőjének nem illik egy kis vendéglőben színészek és
írócskák között tölteni napjait, Pest első szalonjaiban volna helye. De
hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasb
szellemű előkelő családoknál is a nők kedveért németűl vagy francziáúl
folyt a társalgás, s épen a nők ismerték legkevésbbé a magyar irodalmat.
S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi
világfias? Megjelent koronként Széchenyi István és Batthyány Kázmér
grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó
vendége lenni. Tudta, hogy az aristocratia azt becsüli legkevésbbé ki
körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasb,
mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játszszék. Jó helyt volt
ő a _Csiga_-vendéglőben s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A
vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó
lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval s mindkettőt
a főváros honoratior és polgárosztályával. A _Nemzeti Kör_ lassanként
központja lőn a főváros középosztályának és sokat tőn az irodalom és
művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére.
1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak,
már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely _Pesti
Kör_ nevet vett föl. 1846-ban Teleki László gróf és Vörösmarty elnöksége
alatt mint _Ellenzéki Kör_ egyesült a két társulat s valóságos politikai
klubb lőn, mely föladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó
korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad
gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a censura bilincseitől ment s
külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben _Ellenőr_
czím alatt meg is jelent, szépirodalmi és politikai tartalommal.
Vörösmarty a _Kör_ben szokta elszavalni a censurától kitörült
költeményeit, melyek aztán az _Ellenőr_ben nyomattak ki. Íme, mivé lőn a
vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.



XI.

Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi
hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi lyra jellemzése. A _Szózat_ és más
hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és
Vörösmarty közt. Újabb lyrai költemények. Csajághy Laura. Költői
beszélykék. _Szép Ilonka_.

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás
történt. Harminczadik évében az akadémiában elérte mindazt, a mit
elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte
meg az akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), _Marót
bán_nal (1838), újabb munkái gyüjteményével (1842), a két első esetben
megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy
János között, az utolsóban megosztatlanúl adatott ki; egyszer a drámai
pályadíjt nyert _Vérnász_szal (1833).[42] Negyven éves koráig kivívta a
legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség
elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között,
hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült
fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében:
először 1839-ben Losonczon, egyik vidéki kirándulása alkalmával;
másodszor 1841-ben Pesten, nevenapján; harmadszor 1845-ben Kolozsvártt
és Debreczenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért
haza. Pesten egyéb iránt nevenapjának előestéjén nem egyszer gyülekeztek
a juratusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi
oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a _Tudományos
Gyüjtemény_ szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai 500 forint volt
biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak,
az _Auróra_ és _Athenaeum_ tiszta jövedelmének osztaléka, s az a
csip-csup befolyó s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak
1840-ben önmaga által kiadott gyüjteményéből kapott. Ez években
egyre-másra fölmehetett évi jövedelme 800–900 pengő forintra.

A mint 1833–1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső
viszonyai is, de bensőkép egészen átélte a magyar politikai élet
fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja
szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét,
közjogát; 1823-ban még mint juratus majdnem lázas részvéttel kísérte a
megtámadt alkotmány védelmét s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az
egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. _Zalán futása_
költői kifejezése volt az 1825-iki országgyűlés hangulatának s
költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindúlt nemzeti
mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával
s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830
iki franczia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe s
adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez
idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte,
szorgalmas olvasója lőn egy pár külföldi német lapnak s kedvencz
olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok.
De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket épen
oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a
politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt.
Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék cultusával
vegyűlt, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordúlt s hinni
kezdett a jövőben. A küzdelem czélja immár nemcsak az alkotmány védelme
volt, több kifejtésénél is, egy nemzet regeneratiója. Vörösmarty nem
lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt
hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel s barátai vagy jó
ismerősei voltak a legkitünőbb politikai nevezetességek. Mint politikai
író sem kívánt szerepelni, de lyrája folyvást hol előharczosa, hol
kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte
befejezését. Lelkesülést nyerve tőle s árasztva vissza reá, a magyar
hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott.
_Szózat_a milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vágygyá, erős
törekvéssé.

A magyar lyra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva
egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet
hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár
országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet lyráján sem rezdűlt meg
annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkűl. Egyetlen
európai nemzet sem küzdött annyit lételéért s a nemzeti fájdalomnak
lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk?
De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben
eleitől fogva a lyra volt kedvencz, néha kizárólagos formája. A lyrában
kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt
legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye,
kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége
egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias
hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.

Legrégibb lyrai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők
viszhangjai, a katholicismus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság
eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi cultus
tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a
Peer-codex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki
a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomoritója, a királyok jó
tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti
védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István
jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban,
vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót
a _Peer-codex_ éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szent háromság
szolgáját, szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és
oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik,
Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesűl a magyar hazafi,
Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni
pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei
hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantismus megrontja mind a hit, mind a
hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugotról s a magyar
birodalom darabokra szakad. A katholikus a német, a protestáns a török
párt, de szíve mélyén mindenik magyar s mindkettőt vallásos és hazafiúi
indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten
büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn
értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katholikus szerint a
régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint
pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás
adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI.
századbeli katholikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A
katholikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját,
mely az új hit és erkölcsi elfajúlás miatt bünteti a magyart. Farkas
András, a protestáns költő (1538), a _Zsidó és magyar nemzetről_ czímű
költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket
Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel,
szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt
elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel
sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását. Mindkét részen
önszenvedéséből s az ó testamentomból meríti lelkesülését a magyar
hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát,
a babyloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi lyránk, mely
folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan
vett vallásos eszméktől, többé nem katholikus, sem protestáns, csak
magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok
inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.[43] Megzendűl ugyan néha
bennök az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott
hazán kesereg, boszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy
állandó refrainje:

  Ne higy, magyar, a németnek,
  Akármivel hitegetnek.

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb mint a nemzeti szenvedés
rhapsodiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett,
mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát
nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő
reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem
elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten
kegyelmétől várna mindent.

Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti
énekké, melyet különböző változatokban egész maig megőrzött a nép. Egy
költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos
lelkesülését, büszke kétségbeesését, harczias siralmát, mint e dallam,
melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett s mely végre
megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagy úr
kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, a mint a zenészek mondják,
Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokon elemeket olvasztott
magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az
elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosúl a kurucz világ
emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly
jól illettek a harczias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei
kibujdosnak vagy a szathmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik,
s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhűl.

  Jaj már minékünk, magyar nemzetnek,
  Kik feltámadtunk, rebeliseknek,
  Nagy pipáju,
  Kevés dohányu magyar nemzetnek.

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kuruczok, s a
mint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi
dalok is. Egy szóval elnémúl a nemzet és költészete egyaránt s midőn
éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége.
Az a néhány harczi dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk
idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dynastikus hűség
viszhangjai s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság
szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban
nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk
Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban
is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már
élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos _Kalapos király_ czímű
költeménye[44] egész erélylyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind
nemzeti visszahatást.

Az 1790-iki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lyrát. Az
alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendűl az örök emberi
jogok eszméje is. Bessenyei, a ki a nemzeti irodalom fölélesztése
mellett a franczia encyclopædisták tanait is hirdette, követőkre talál.
Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesűl, hanem
a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a
Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész
költeményben üdvözli a franczia forradalmat s üldözést szenved. A fiatal
költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe
vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a franczia
forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harczi dalokat
harsogtat a franczia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti
érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar
lyrát, de nem igen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája,
melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt _Hamlet_ fordításához, a magyar
korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok
emléke alatt írta _Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe_ czímű költeményeit
is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt
mérsékli vagy elnémítja a censura szigora, melytől csak az országgyűlési
vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790–1811-iki országgyűléseken
szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást
zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lyrája. A római hazafiság
eszménye lebeg előttök s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik
hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merűl az önérzet és remény. A
nemesi fölkelés kudarcza széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség
oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem
tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbbé kifejteni s erkölcsi sülyedését
tehetetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő,
kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy
Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három
ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző s hangjok nem
ugyanaz. Mindenik a romlásnak indúlt magyart siratja, ki csak névben él
már. Mindenik szembe állítja dicső múltját nyomorú jelenével s egyik sem
hisz jövőjében. Néha van egy-egy derűltebb pillanatjok, de a
reménytelenség lyrájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még
legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A
törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a
magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s néhány
rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, _A magyarokhoz_, a
szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy philosoph
megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A
magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt,
forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama,
hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke
Karthágó, a nagy Róma, az erős Babylon. Kölcsey hazafi fájdalmában van
valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja,
mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős fölött.
_Zrínyi első éneké_ben keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a
küzdő népet s csak árnyát találja. _Zrínyi második éneké_ben kéri a
sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a
haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta
szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a
tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nem csak
Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában. _Hymnusz_ában, melyet
1823-ban írt, megbűnhödte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár.
_Zrínyi második éneké_ben jövendőjével bűnhödik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lyrában majdnem egész
1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól s
minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők viszhangjának
hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly _Rákosi
szántó_ja, Bajza _Sohajtás_a mind e régi hangulat új változatai. Eleinte
maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt _Zalán futásá_ban is az
elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a
múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet
párosúl, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt
hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar
költészet annyira bele élte megát a nemzeti fájdalomba, a politikai és
társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka,
se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja,
siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi érzést, s hova el
nem hatott, elhatottak az 1823-ki kormányrendeletek, melyek nyiltan
megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte
sülyedését, vívott jogaiért, de épen úgy nem volt mély hite jövőjében,
mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette
először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi _Hitel_e (1830).

Széchenyi mind első, mind utolsó röpiratában épen úgy államférfiú, mint
költő, _vates_, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló
lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. A mit a magyar nagy jövőjéről
jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak
jelszavává lőn. _Programmtöredék_e (1847) elhangzott; senki sem hitte
jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog
veszni minden, a mit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták.
Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit,
nem könnyen mond le arról s épen annak a szavára, a ki azt először
lehellte belé. Midőn Széchenyi _Hitel_ében az európai új eszméket
hirdetve s alakító erejöktől várva az alkotmány, nemzetiség és
társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem
volt, hanem lesz, fölindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében
valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos
vegyülete, mely különbözőkép, de mindenkire hatott, egész a velők
oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét
s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a
nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és
hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden
szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A
lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformatort, az
izgatót s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a
gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt
ki. A költők épen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a
nemzet. Lyrájok nem volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain
remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a
reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti
fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet.
Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a
hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttök oly szent volt, mint a
jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva,
lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a
Vörösmarty _Szózat_a fejezett ki legerőteljesben, s emelt tisztább
lelkesüléssé.

A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak
lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem
húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi
csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé
közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk,
többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy _így_ többé nem
élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a
magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét,
de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az
életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt
dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a
keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő
isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni
életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat
harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek
eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek
között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt,
részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog
gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s
mennyi fájdalomba merűlve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire
uralkodik mind kettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta
össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált
az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két
elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specificus magyar
hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a
létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb
kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban,
annál kevésbbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a
forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki
azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesűlt, a nagyszerű halál
bekövetkezett. A költő mindíg elkomorúlt ilyenkor, ingerűlten mondá: a
jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett.
Gyermekeinek ama versszakok hijján kellett megtanúlniok a _Szózat_ot.
Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem
csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdűlni
kezdett, a _Szózat_ zendűlt meg ajkán s az kíséri folyvást minden
ünnepélyesb pillanatát. A _Szózat_ nem egyetlen kitünő szüleménye az
újabb kor hazafi lyrájának s vannak művek, melyek æsthetikai tekintetben
fölülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a
nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság
és diadal dithyrambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk
utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa
néhány költeményéből sohajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de
letörölte s visszatért a _Szózat_hoz, mert érezte életerejét, remélt
jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál.
Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti
küzdelem, melynek szüleménye, czélt nem ér s a magyar létele önmagához
méltón nincs biztosítva.

A _Szózaton_ kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy
változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től
fogva majd mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből. Mintegy
chorust képeznek körűle. Az V-ik Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a
chorust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első
fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb
jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar
szól belőle, ki a hódolat és öröm perczében sem titkolja fájdalmát.
Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő
epigrammáiban. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában a nemzeti fájdalom és
önérzet, emlék és remény olvadnak össze, épen mint a _Szózat_ban.
Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja s a múlton csüngve
jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját,
minőket maga szokott zengeni. A _Sors és a magyar ember_ humoros
allegoriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja
lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A
megifjúlt magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve
vérével esküszik megváltani: éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor
vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az _Uri hölgyhöz_ írt
ódában bár erősb a költő felindulása a nemzetiségökből kivetkőzött
magyar hölgyek ellen, mint az _Elhagyott anyá_ban, melynek szintén ez a
tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A _Gondolatok a
könyvtárban_ bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A
költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész
mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még
Amerikában is, mely épen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje.
Kétségbeesett bölcsesége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem
győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében,
hogy a sülyedésből kivívja magát.

A _Honszeretet_ és _Honfi_ czímű költeményeiben a rendületlen hazafi
hűséget énekli meg, a _Deák Ferenczhez_ írtban pedig az önzés és
nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább
megtestesítve. _Hymnusz_ában a királyok és nemzetek Istenéhez
fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A _Fóti dal_t szintén a
hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem
feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl
a jó kedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így
bor mellett 1848 előtt. E verssor: «A legelső magyar ember a király»
egész közmondássá lett, s «Éjszak rémes árnyai», melyeket egyik versszak
emleget, mi hamar átnyultak a Kárpátokon. A _Jóslat_ refrainje
Kölcseynek e sora: de néked élni kell, o hon! A költő érzi a kedvezőtlen
viszonyokat, de nem csügged. _Mit csinálunk_ czímű költeményében a gúnyt
önbizalom mérsékli s minden versszak serkentésen végződik. De vannak
sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi
képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar
jövőjét sejtené a föltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű
halálról álmodoznék. A _Hontalan_, az _Élő szobor_, az _Elveszett
ország_ mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a
_Szózat_ balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az
_Emberek_ czímű költeménye legsötétebb. Az 1846-ki gallicziai lázadás
hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú
jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe
sülyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép
butasága, az ész és rossz akarat frigye, a testvérgyűlölési átok
szárnyát szegik reményeinek. Az _Országháza_ a kimerűlt türelem haragja.
A _Mi baj_ czímű gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait
leplezi föl. Mintha Pestmegye 1847-ki követutasítását olvasnók, költői
oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata
az 1846–7-ki években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi
költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E
különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar
ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár
többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól vagy
új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely
lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete
volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás
eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi
kormány, az ellenzék vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta
kielégíteni s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő
irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem
közvetlen összeütközését föltartóztatni s rendszere alig lehetett több,
mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék
és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még
kevésbbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti
és költői lelkesülés forrása. Épen úgy ragaszkodott a dynastiához, mint
az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt
legitim és szabadelvű, conservativ és reformer, s mindenek fölött s
mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre,
kifejtője. A tényleges állapot nagy részt ellenkezvén a törvényessel, ez
utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a
reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve
és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedűli
képviselőjévé vált.

Ime az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett
tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék
győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott.
Épen azért ellenzékisége nem hozta szükségeskép magával, hogy politikai
vagy épen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem
látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara.
A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi
oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem
lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az
ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint
költő úgy szólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt
némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte _Zalán
futásá_t, a Széchenyi által megindított reform-mozgalom a _Szózat_ot, a
_Honszeretet_et mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth
heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az
ellenzék minden phasisát, s e korszaknak úgyszólva költői
megtestesülése. 1848-ban épen úgy elnémúl, mint a régi ellenzék. A
politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi
szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lyrája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem
formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a
magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már
Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki
ennek épen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak.
Berzsenyi specificusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztök
mégis nem annyira tehetségökben, mint szellemökben rejlik. Mind kettőben
megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában
a klasszicismusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel
fel, sokhoz hozzá nyúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a
maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét s a klasszikai óda
egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a
trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála;
kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint a mennyire
képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról
sziklára s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a
szenvedély s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy
vadregényes tájkép fönsége tűkröződik, melyben az ellentétek vegyülete
és phantastikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mind ebből majd
semmi sincs Berzsenyiben, e mellett egyhangúbb, míg Vörösmarty
változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi
inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév,
Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában
van valami Liszt viharos zongorajátékából, az _Élő szobor_ban az
elfojtott kín lázas kitörése épen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi
képein a plasticitás uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet.
Mint erényeikben úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben
van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a
szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt,
Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar
mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik
a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az _Országháza_ czímű
költemény első sora: «A hazának nincsen háza», a hazáról úgy szól, mint
személyről s már a második sor: «Mert fiainak nem hazája» mint tárgyat
emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: «Vaseszével, jégszivével fölmerűl
a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan»
értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá
teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl s
néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben.
Általában lyrája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást
emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egy pár népies genreképben
nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben
is. _Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz,
Pipiske_ a humornak mind új hangjai a magyar költészetben az enyelgés,
gúny, szeszély hol erősb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitünőbb e fajta
költeményei között a _Tót deák dala_. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák
nyomora és kimeríthetetlen jó kedve, eszményies bölcsesége s igen is
gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos
emelkedést változatos refrain kíséri, míg végre a bezáró versszak
mindent elmond, a mit még mondani lehet. A _Fóti dal_ szintén nevezetes
mozzanat lyránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem
találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg s mintegy fölbátorította
Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai
bordalaiban sok a mámor, Bajza híres _Borének_ében nagy józanság s némi
feszesség uralkodik. A _Fóti dal_ban eltün a fesz, a mámor szeszélye
ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé.
Igen kitünő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra
nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának
összhangját. Vörösmarty költészetének phantastikus hajlama, melyet már
eposzaiban észrevehetni, mely _Csongor és Tündé_jében annyi bájjal jelen
meg, most már lyrájában is több nyomot hagy. A _Madárhangok_, _Mese a
rózsabimbórul_ maig is majdnem versenytárs nélkül állanak
költészetünkben. Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni
észre. A dalhang túlnyomóbb bennök, mint a régiebbekben s köztök a _Kis
leány baja_ a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty lyráján valaha
megzendűlt.

Azonban 1833–1841-ig se szivében, se költészetében nem lángol a szerelem
valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egy pár bús dalra
hangolja, mint az _Elhaló szerelem, Késő vágy_, de ritkán szól a maga
nevében. A _Kis leány baja_, a _Jegyes sírja_, a _Megcsalt leány_, a női
sziv ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol
sem adja át magát erősb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint
az _Idához_ és _Ő_ czímű költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás
vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A _Szép hajadon, M. szemei,
Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind_ ilynemű élmények
szüleményei. A _Melyik jobb, Búcsu, F. E._ _emlékkönyvébe_ csak a
részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra lyráján a
valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjú vágyban
ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesűl, de
mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz,
Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőűl vett. Nem mindenik fölibe
írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szive,
költészete épen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával
megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb
marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és
zárkozottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a
szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi
körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is.
Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív
föl-földobogott a boldogság nehány napjáért, mielőtt az élet
elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a
barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű
ragaszkodás, melylyel néhány kitünő férfiú csüngött rajta, a dicsőség,
mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát.
Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt
szivében s nem aludt ki. _Késő vágy_ czímű költeménye e hangulat
kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában s úgy hiszi, az
ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész
költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte
napjait, a mint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és
ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta,
nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószinű, hogy ha a
körűlmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében,
elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty
utolsó szerelme épen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az
első, de épen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkozott
sziv megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét fölajánlja, mit
bírhat s elfogadva vagy visszautasítva többé nem tartja magáénak.
Vörösmarty még egyszer megifjúlt, mintha visszatértek volna elveszett
évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevöket, de oly
élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják
az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére Bajzáné látogatására jött
Pestre Komárommegyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával s nála
kosztozott. Úgy szólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú
illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben
otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről,
szintén így jelent meg. A mint belépett, egy ifjú leányt látott a
háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan
visszavonult, szobájába sietett s fekete attiláját vette föl. A leány
megzavarodott, restelte, szégyelte, hogy Magyarország első költőjének,
kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebéd
alatt elfogult volt s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első
órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli
hajlamát, mely már-már szenvedélylyé vált. Laurának érdekes arcza volt,
szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait
öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében
nyilatkozott. Elméjének természetes fínomsága, kedélye könnyed, játszi
hullámzása, mely épen oly távol volt a kaczérságtól és szeszélytől, mint
a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra,
s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és
lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel
viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is,
bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett
hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett
észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes
szíve jó indulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban.
Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1842-ben történetesen megnyílt
Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak
oly különösnek tetszett, Vörösmartyt látni lábainál, kit költői
dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a
szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá s legkevésbbé egy oly
fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes
vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani
Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve,
merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s a
_Merengőhöz_ czímű híres költeményét írta hozzá, mely épen úgy
fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra.
Vörösmarty, mintegy kimélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját
intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint
testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme
fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk
egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén
Vörösmarty szelleme uralmát. _Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe
nicht fern sein_ – mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura
menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot
menyasszonyának; a _Merengőhöz_ czimű még ki nem adott és senkinek nem
mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márcziusában Csepen
Komárommegyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papir elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de
a fölindulás, melyet felköltött, most is él a menyasszony, az özvegy
szívében. «Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?» – mondá
nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variansok kedveért a kéziratot
összehasonlítottam a nyomtatványnyal. A merengő menyasszonyt a merengő
özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el s leányai, kik
mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra. A menyegző 1843
máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de
senki sem örült jobban mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn
kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem
egyedűl találta az ő bálványzott tanulótársát. «Boldog házaséletének
szemlélése – írja jegyzetei közt – ösztönt csepegtetett rideg életembe,
annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem.»

Vörösmarty házasságával épen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi
lyrája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban
költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy
harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egy pár kitünő genrekép,
mint a _Szegény asszony könyve_, s egy balladanemű költeménye: a _Hős
sírja_, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly
sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői
beszélykékhez fordult, e lyriko-epikai műfajhoz, mely annyira
megegyezett epikai tehetsége lyrai hajlamaival. Számra nézve mintegy
tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és
formában. _Kemény Simon_ tárgya történelmi, az _Ősz bajnoké_ mondai, az
_Özvegy_ a jelen életből van véve, a _Rabló_ szintén, de idegen égalj
alatt játszik s mind kettőn érzik a franczia romantika hatása. _Csik
Ferke_ és a _Katona_ a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A
_Hű lovag_ban a német romantikához hajlik, a mennyiben túlnyomó benne az
érzelmesség. _A sors és a magyar ember_ és az _Árvízi hajós_ allegoriák,
amaz humoros, ez ódai fölindulás szüleménye. A _Szent ember_ erkölcs- és
lélektani tanulmány, a _Túlvilági kép_ phantastikus álmok rajza.
Legkitünőbb köztök _Szép Ilonka_, mely épen úgy felülmulja társait, mint
nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a _Két szomszédvár_. A
többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy épen hibát.
Példáúl az _Özvegy_ meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem
elég erős; _Kemény Simon_ban inkább a részletek szépek, mint az egész;
_Csik Ferke_ második részében a lelkiismeret furdalása művészien van
festve, de első része kissé homályos; a _Túlvilági kép_en talán igen is
érzik a testi láz.

_Szép Ilonka_ ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elegiai
bája összhangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti
elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a
hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, miből másutt nehezen tud
menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit,
Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint
csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen
vadászat unalmában mintegy önkénytelen adja át magát egy kellemes óra
benyomásának, akaratlanúl csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható.
Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, boszús kifakadása, hogy
Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz
szemrehányást, de a kit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly
jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de
mozgásba hozza czélja szerint. Egy pár vonás s már az egész alakot
képzeljük, egy pár szó s már fölleplezve előttünk az egész lélektani
mozzanat. Kiválón sikerűlt a beszélyke második és harmadik szakasza,
mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első
szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: «Vagy
vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll», nem elég
naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó
sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körűl forgolódó
leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi
magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsuzó vendégnek csak
annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni, ha meg nem látogatnánk s
azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy
Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a
hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív
hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának
keresztelteté, hogy mintegy örökségűl hagyja neki költői dicsősége egyik
sugarát, a legbájosb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.



XII.

Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A
márcziusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi támadása.
Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debreczen. A kegyelmi
szék birájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő;
kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonúl. _Lear király_t fordítja s
néhány költeményt ír. A _Vén czigány_. Betegeskedése, halála és
temetése.

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy _Czillei és a
Hunyadiak_ czímű régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy
trilogiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lyrai műveken
dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843
végén az _Athenaeum_ megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen
visszavonúlt, s az _Életképek, Honderű_ és _Pesti Divatlap_ czimű
szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E
költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de
az, bár őt fizették legjobban, alig ment egy pár száz forintra.
Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották
meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái
tiszteletdíjával, 2600 forinttal, kezdett mint nős ember az élethez, de
az egy pár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a
helytartótanács megbizását a középtanodák számára készítendő
nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi
segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki
midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, két
maradványtelket ajándékozott neki, melyeket később visszaváltott tőle
évenként egész haláláig fizetendő 500 forint díjában. Vörösmarty buzgott
családját minél több kényelemben részesíteni s ohajtotta, hogy halála
után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy
János testvére közelében és segélyével, ki igen kitünő gazdatiszt volt,
béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura huzódva,
részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félre
tehet évenként egy pár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat
családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt
anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve.
Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét,
barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá s
bekopogtatott ajtaján a vándor szinész Petőfi is, a kihez egész
részvéttel fordúlt. A Pesten átutazó lelkesb ifjak híven fölkeresték,
hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt s a társaságokban nők és
férfiak ostromolták, hogy írjon egy pár verssort emlékkönyvökbe. Néha
hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit
és kinek. Nem ritkán boszankodott is némely tisztelőjére. Egy ily
tisztelőjétől legjobb barátja Deák Ferencz mentette meg, midőn 1845-ben
vele báró Wesselényi látogatására, Erdélybe utazott. Útközben
Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjokhoz s ott töltöttek egy pár
napot s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész
társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap
is hozzájok csatlakozott s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az
egész társaságot, hogy legyen szerencséje egy pár perczre, míg
megnyugosznak. Bementek s ott ültek mintegy negyedóráig. Haza
indulásukkor előáll a tiszteletes úr s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy
emlékül írjanak neki egy pár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát
neki ma egy pár distichont kell írni. «Szívesen» – mondá Deák egészen jó
kedvvel; leült és írt a mint következik: «Alulírt, több vármegyék
táblabirája, bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván
vadászott s egy lövésre hét szalonkát ejtett el.» Ezzel átnyujtotta a
tollat Vörösmartynak, a ki azt vontatva vette át s ült le az
íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák sorait, felvidult s egészen
megkönnyűlve ezt írta alája: «A fennebbieket én alulírt is bizonyítom,
azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem el hét szalonkát, hanem
hét lövésre egyet.» A jó tiszteletes, a ki Deáktól valamely politikai
bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé
megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg
vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot
Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házi gazda mindjárt
megérkezésök után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel
emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor s Vörösmarty elébe tétetett
egy palaczkot saját terméséből. «No, kóstold meg» – biztatá. Vörösmarty
megkóstolta és egész komoly arczczal ezt mondta reá: «Víznek zavaros,
bornak gyönge.»

Mint házas alig egy párszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt
neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában
csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon és rendesen
csak a _Kör_ben töltött naponként egy pár órát, hogy hírlapokat olvasson
és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet
mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az
irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel
kisérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltséget mutatja az is, hogy
1841-ben az _Athenaeum_ba bírálatot írt Széchenyi _Kelet Népé_ről, bele
vegyűlt a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév
alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jól esett neki,
hogy czikke figyelmet ébreszt.

E czikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk
benne olynemű analysist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy
belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt, nemes
érzelmet, szerény tartózkodást s mindenek felett hazafiságot, melybe nem
vegyűl se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt
vádját, hogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta
alaposnak, mint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de
tiszteletreméltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét.
Mindíg kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól
Széchenyiről, mi annál feltünőbb, mert igen is aristokraticus modora és
sarcasmusai miatt nem igen rokonszenvezhetett egyéniségével. Czikkében a
tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő
szavaira tesz megjegyzést: «Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere s
megesik sok szív». Ferenczy szobrász barátja volt s maga is némi
szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre
Széchenyi czéloz. E gúny rosszúl esett neki, nem csak azért, mert
közelről érdekelte, hanem mert, a mint mondja, egy leverő szó Széchenyi
ajkáról képes a különben sem igen tartós részvétet megsemmisíteni. Nem
védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar
aristokratiától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket
Ferenczynél kitünőbb szobrászok faragtak s nem kell-e kimennünk
Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fővádja ellen, de azért nem föltétlen
híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja
mindinkább javúl, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, melyeket
már kezd levetkőzni s ezt főleg a _Kelet Népé_nek köszönhetni.
Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind
Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi
egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért,
de mindíg az általános elvek álláspontján maradt. A mily erősek voltak
itt meggyőződései, épen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban.
A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános
elvekben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák
mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy
ügyet szolgált; az 1848-ki országgyülésen mint képviselő a miniszteri
párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha
teljes mértékben bírta hajlamát, mert épen úgy aggódott a veszélyben
forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában.
Hajlott a demokratiához a nélkül, hogy egészen demokrata lett volna, nem
ijedt vissza a forradalomtól, de soha sem tudott valóságos forradalmi
emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de
nem kiván vezérök lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem
lép ki szerény visszavonultságából s nincs elég becsvágya, hogy hazája
szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848 ki nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított
alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, a miért a nemzet oly régóta
küzd s a mit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A
márcziusi napokban majdnem egész nap a _Kör_ben lehetett látni azon
férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni
igyekeztek. Egy szép költeménynyel üdvözölte a felszabadúlt sajtót, s
túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e
boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban
kisebbik fia, Mihály, meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett
magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a
halottat, s búcsuztatóul el kezdte szavalni a _Kis gyermek halálára_
czímű költeményét, reá borult a koporsóra és keservesen sírt. «A
különben erős férfiú szemei könyözönben úsztak – úgy mond Czuczor – s
vigasztalásomat nyakamba borúlva fogadta.» Garay és Petőfi szintén jelen
voltak; ők kisérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát s temették el a kis
fiú tetemét a Kisfaludy sirja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta
Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel
igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nem sokáig
tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle s
visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós
báró a _Kör_ben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott
beszédet s a haza védelme végett önkénytes zászlóaljak alakítására
szólította föl a miniszteriumot és nemzetét, addig is, míg az
országgyülés megnyilhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett s
osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egy pár hónap mulva a _Pesti
Hirlap_ban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, a mi
Wesselényi beszédeé s refrainje harczi riadó:

  A síkra magyarok,
  Fegyvert ragadjatok!
  Hazánkat újra meg kell váltani.
  E drága föld szinét
  Borítsák szerte-szét
  A pártütőknek véres csontjai!

Néhány politikai czikket is írt a _Pesti Hirlap_ba s a _Pesti
Divatlap_ban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi
német polgárság egy része annyira üldözött. E czikkek is csak
általánosságok s nem vágnak a sajátképi politika körébe. A politikai
nagy mozgalom, mely már a forradalom csiráit hordotta méhében, egészen
kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette se politikai íróvá, se
szónokká. Fölhagyott _Lear király_ fordításával, melybe 1847 végén
kezdett, midőn Petőfivel és Aranynyal szövetségre lépett Shakespeare
nevezetesb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848
márcziusától egész 1849 végeig a fennemlített két költeményen kívűl nem
írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei.
A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem
is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy épen politikai
költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények
költészetének átadni magát; amaz csak félénkséget, kishitűséget
terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész
vágyakat. A néma költő magában emésztődött mintegy hánykodva Deák
aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között.
Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter,
ez ellenzéki szónok, majd tábornok; amaz a törvényesség, ez a forradalom
megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett
Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények
szerint, még a pesti országgyülés megnyitása előtt s még inkább folyama
alatt. Néha titkos rokonszenvvel kisérte az ellenzék magatartását;
ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé
ragadták, de nyiltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész
fennállásáig, a Batthyányi-miniszteriumot támogatta, mert
lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a koczkáztatás bélyegét
hordotta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak;
rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely
most a kormányon ült.

A kormány szívesen látta pártján a _Szózat_ költőjét, örömest adott
volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv
és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, melylyel Eötvös
báró, a cultusminiszter, megkinálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki
aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya.
Nem szerepelni kivánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint
hazafi lyrája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi
szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is
választották s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrogmegye almási
kerületében. Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest
városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el s Almáson új
választás hirdettetett ki. «A junius 19-én 9 órakor megnyilt gyülésben –
mond a választási jegyzőkönyv – a választási elnök (Kovácsics Antal) az
összegyült számos választókat mindenek előtt az isméti választás okáról
értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására
nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevők egyhangúlag
Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha
vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan
a kikiáltott iránti akaratukat s bizodalmukat kijelentették: ekként
Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének
egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízó levél
gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által
(Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett.»

Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, épen mint Newton
az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem
Debreczenben, sem Szegeden. Nem volt szónok s csak a _Kör_ben és
akadémiában tartott néha beszédet. Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben
irtózott szólani. Losonczon és Kolozsvárott, midőn fáklyás zenével
tisztelték meg, csak egy pár szóval fejezte ki köszönetét. Még az
annyira megszokott akadémiai gyülésekben is némi zavar fogta el, ha
hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét az egész országgyülés
alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény
elvonultságában sem kerülhette ki az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrainje ez: «Nem én tépem le
homlokodról, magad tépted le a babért». E támadásra alkalmat a
hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő
régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak
ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német
vezényszó alatt s csak az ujonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak
egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e
törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi
tisztekben, a szerbek ellen folytatott harcz sikertelenségét is nekik
tulajdonította s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A miniszterium
kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt s nem
vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az
országgyülés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár, a mint maga
mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem
volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a
közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban
forradalomról álmodozott s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb
demokratia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott s
Kossuth iránt épen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a
régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta
föl: úgy vált a hazafiúi költészet egészen forradalmivá. E költészetnek
Petőfi volt képviselője. Dalai kisérték és megelőzték az eseményeket s
átzúgtak a gyülések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el
egymástól a költőket, a mi az államférfiakat.

Petőfit rendkívűl felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat s még
inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben
nem fog a kormánynyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta
Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de
nem tudták fölvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta
költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájok,
szerkesztőtársa Jókai ellenére is kiadta azt az _Életképek_ben, sőt
midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele s megvált
a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta,
azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék
szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla
mondani, hogy megtagadta múltját és _Szózata_ már érthetetlen.
Vörösmartyra nagyon kedvetlenűl hatott az egész. Sértve érezte hazafi
becsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy
mozgalmas időkben, ha egyszer megindúl, bőven tenyész a gyanúsítás.
Fájt, hogy épen Petőfi lép föl ellene, kit mindíg pártolt és szeretett.
Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette s kereste a támadás
alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet
nem sértett meg s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak
alkalmazása körűl forgott. Azonban felindúlását nem palástolhatta.
Czikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek
itéletének. «Nem fogják-e méltóan mondani – folytatja – hogy Petőfi
Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót
sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla
kárhoztatását kimondani. Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről
minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elitélem őt. Kicsoda?
Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket Vörösmarty meg nem
tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre
mutat.» S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol
czikkéhez, jó tanácskép, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de
szerény, birónak még kicsiny, küzdjön, munkáljon s várja el
itéletét.[45]

Vörösmartynak a vita főpontjában igaza volt, de felindulásában feledte,
hogy Petőfi többször szólt róla s oly tisztelettel és szeretettel, mint
senkiről. «Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februárban – írja Petőfi
1847-ben Kerényihez intézett _Úti levelei_ben, melyek a _Hazánk_ban
jelentek meg – kopott ruhában egy pár huszassal s egy kötet verssel… A
végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem
Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki
utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta
verseimet, lelkes ajánlására kiadta a _Kör_ s lett pénzem és nevem. E
férfiú, kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki
valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.» Mint
költőt is nem egyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III.
Richardja bírálatában (1847) nagyobb lyrikusnak itéli Hugo
Victornál.[46] Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és
szeretete jeléűl. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a
tisztelet s épen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzá csatolt
jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elitélése neki nagy áldozat,
melyet szíve tesz elveiért. Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol
csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott s nem vette észre, hogy
Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződéseinek cultusa,
melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty fölszólalására. Többé nem vitatta
Vörösmarty hazafi- vagy hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza
mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy épen megvetésnek
hitt. Ő is épen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét,
mint ez az ő költeményei indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e
kérdésével: kicsoda mondja: én elitéllek? Petőfi, kit? Vörösmartyt?
valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott
Vörösmarty csak arra czélzott, hogy egy fiatal ember merészkedik őt oly
könnyedén elitélni, őt, ki huszonöt év óta szolgálja hazáját s a
nemzetiség és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A
hazafi-önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben
megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily
érzékeny és más felől nem egyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nem
hogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét.
Felindulásukban mindketten félreértették egymást s épen abban a pontban,
mely leginkább fájt szívöknek.

E polemia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak
benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját,
Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt
némelyek maig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polemiájok,
se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt, mint
költőt, _Vegyes munkái_nak több helye mutatja, sőt maga az ellene írt
költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt
vallja be: én nem tudtam elhomályosítani dicsőségedet, magad
homályosítod el. Petőfi e polemia után is azzal a tisztelettel és
ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem
akart sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene s annyira bízott
jó indulatában, hogy midőn honvédnek állott s a csatatérre indult, azon
esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjáúl.
Vörösmarty is mind végig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte
költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az _Athenaeum_ban
föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívűli tehetségre; 1844-ben
Petőfi versei első gyüjteményének kiadását ő eszközölte ki a _Kör_ben;
_János Vitéz_nek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő
alapította meg jó hírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a
közönséget s mint lyrikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt
némelyek azt tartották, hogy felül is multa. Petőfi ellenségei azt
terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe
jutván, elpanaszolta férjének. «Hadd muljon felül mielőbb – jegyzé meg
Vörösmarty – nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első
költője.» Nagyobb lelkű volt, mintsem írigy lehessen. Elismerte Petőfi
genialitását, s bár ez új lyra az övével némely pontban ellentétben
állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint
fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek,
melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind belsőleg
szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg
költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a
nemzetiesb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany
fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany
1845-ben az _Elveszett alkotmány_ (előbb _Rák Bende_) czímű komikai
eposzával pályázott a Kisfaludy-társaság költői díjára, mint teljesen
ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt s
megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta
Vörösmartynak, mint egyik pályabírónak, következő ítélete: «A beküldött
komikai költeményekben több a satira és didaxis, mint a komikum s a
nyelv és verselés oly nemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben
gazdag s nem költőietlen a _Rák Bende_ czímű, melyet, mint a többi közt
legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.»[47] Arany érezte, hogy Vörösmartynak
igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették
szúnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő s
megírta _Toldi_át, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty
versenytársait, Petőfit, a lyrikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy
átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt
éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezűltek. Vörösmartyt kerűlte a múzsa,
többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A
forradalom kikerűlhetetlennek látszott. A kik féltek tőle és kikerűlni
igyekezték, a kik gyűlölték és el akarták nyomni, épen úgy munkáltak
előidézésén, mint a kik ohajtották és előkészítették. A bele sodrott
nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenűl megadni
magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden
habozás nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe s magával vitte
családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és
_Szózat_ának reményei és balsejtelmei viszhangoztak lelkén. A huszonöt
éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott s a puhaság
fertőjébe sülyedt nemzetét siratta, hazafi-erényről zengett, melynek
csak emléke élt már: s ime a negyvennyolcz éves férfiú betelni látta
ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi-föláldozás nagy tettei
mintegy újjá születtek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel
szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és
elfordúlt tőlök. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járúlt még a sok
nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s még inkább
a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy
családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se
a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye
egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merűlt,
máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt
az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonúlt családjába, de a kormány
egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az
országgyűlési klubbok lármáiba ragadták.

Debreczenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz
tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fentartotta
régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjoknak
nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty,
valamint a Perczel testvéreé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt.
Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debreczenbe
jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt s Magyarország nagy jövőjéről,
Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl és
sarkalta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú
barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak
rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később
martalékáúl esett. De erőt vett magán s a forradalom izgalmai, melyek
fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába
sülyedjen.

Az 1849 ápril 14-ki végzés után, mely az uralkodóházat trónjától
megfosztotta s kimondotta Magyarország teljes függetlenségét, a
kormányban változás történt. Magyarország élére egy kormányzó
állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok
közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némikép
korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem
egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit az
igazságügyminiszter előterjesztésére, ő nevezte ki. Vörösmarty is
kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. «Hivatalosan értesítem
önt – írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten jun. 15.
1849 – hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi
székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi
jun. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi miniszterium értesíttetett.»
«Tehát mégis van egy hivatal – mondá Vörösmarty nejének – melyet el
lehet és el kell fogadnom.» Elfogadta mint oly hivatalt, mely nem
annyira szakismeretet kiván, mint becsületet és lelkiismeretességet.
Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadnia hazafi és emberi kötelességből,
mert talán igaztalanságokat akadályozhat meg, s minden esetre
korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes
törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal
egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első
esetben a pártok szenvedélye támadhat ellene, mert igen mérsékelt, a
másodikban a győzők fogják üldözni, mint tagját egy oly törvényszéknek,
mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott.
A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt s Vörösmarty – mint mondják
– ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása juliusban Pest
elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte
őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha soha sem
térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi
katasztrófa után vele menekült Nagy-Váradra s onnan Szathmármegyébe. A
két költő négy hónapig bújdosott és rejtőzött e távol eső megyében.
Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz
küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a
szabad ég alatt is, egy párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s
talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Virgilius e szavait:
«_Nos patriam fugimus_», melyeket Vörösmarty irónnal karczolt emlékűl
reá. Gebén, Csanády Jánosnál, mintegy három hétig mulattak; itt írta
Vörösmarty _Emlékkönyvbe_ czímű költeményét, mely oly híven kifejezi
kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások
tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett, egyik kis
leányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is.
Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen
élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével
találkozni, már majdnem egészen ősz volt és gyengélkedő. Neje és
barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy és följelenti magát a
katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni
kezdett. Kikérdezték és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán
pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú
helytartójától, több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850
tavaszán egy házat, egy pár hold földet és Kajászó-Szent-Péter határában
egy szőlőt vett haszonbérbe. Egész 1853 tavaszáig lakott itt, mikor
aztán szülőföldjére, Nyékre, költözött, szintén mint bérlő. Életének ez
öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás sulyosúlt reá szellemi és
anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének
ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe sülyedt s lelki és testi betegsége
egymást táplálták. Költségkimélésből költözött falura s úgy hitte nincs
többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos
jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő 500
forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély
összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbe hozza,
gyermekeit növeltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és
gyermekei, kiket úgy szeretett s kik annyira boldogították, élő vádként
tüntek föl előtte. Nem tehet értök semmit, nem hagyhat reájok semmit.
Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi
élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni,
írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország
jajkiáltását tudta volna zengeni, a mit nem lehetett, s egyebet semmit.
Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva,
mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint
Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője
volt ama nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt,
nemzetiséget és újjá szülte a magyart, s ime mindez összedűlve,
letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét
gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szivének s bár hazafiúi
kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre
elveszettnek hazáját s bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak
hitte s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szőlészetnek élt; dinnyét és dohányt
termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerűlte a
társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy
szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai
nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve
találta, az akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az
irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott
mind a közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen
hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott
ilyesmit s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körűl. Ablakából oda
látott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol
született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is
elborultak; azóta negyven év tölt el s a tíz éves gyermek mint megtört
férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán
derűlt fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egy párszor Deák Ferencz is
meglátogatta; legkedvesebb barátja látására fölelevenedni látszott régi
kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasülyedt búskomolyságába. Végre
írni kezdett. Elővette _Lear király_t, melynek fordításába még 1847-ben
bele fogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A _Nemzeti
Könyvtár_ kiadói Shakspeare egy pár drámája fordításával bízták meg,
tiszteletdíját is előlegezték, mit leróni igyekezett. _Lear király_t be
is végezte, de ez nem oly sikerűlt fordítás, mint _Julius Caesar_,
melyet szintén Shakspeareből jobb napjaiban dolgozott. _Romeo és
Juliá_ba is belekezdett, de csak egy pár jelenetét fordíthatta le.
Mindinkább kezdett betegeskedni. Vértolulások támadták meg mellét és
agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélekzésben szenvedett.
Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez;
elhagyva a homeopathiát, az allopathiához fordult. Ilyenkor több napot
mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb s
újabb barátjait és ismerőseit. Nem egyszer lehetett látni Keménynél és
Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854 – 55-ben sokszor
összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a
mások beszédét, az irodalom most már nem igen érdekelte, a politika
inkább s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a
Bach-kormány rendszabályait, s az európai politika fordulatait. De hamar
kifáradt s elaludt székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott
öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a
szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot s lassanként
tüdővizenyővé fejlődött ki (œdæma pulmonum). Azonban voltak enyhébb
hónapjai is s még egyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is.
1854-ben nehány költeményt írt s küldött be Csengery Antalhoz, a _Magyar
nép könyve_ szerkesztőjéhez, Eötvös által, ki Velenczén jártában
meglátogatta. Az _Ember élete, Száműzött, Emléksorok egy sírkőre, Vén
czigány_ e költemények czímei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf
emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párisban. Rokonszenv
és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála
számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A _Vén czigány_t az
orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott s melyről
azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme,
melyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer
erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát
szólítja meg, ő a vén czigány, a vénülő költő. Lelkén a _Szózat_
viszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de a melynek
reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. «Lesz még egyszer ünnep a
világon» – kiált föl – remél az európai szabadság ünnepében, s hiszi
Magyarország sorsának jobbra fordulását.

Ugyanez időtájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián
könyvárússal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult s
alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrincz által. Nyomasztó
pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká
tett. «Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el alig nevezhető
életnek; – írja Tóth Lőrincznek 1854 aug. 4-ről – itt a lelki erő
oszlop, melyről elpusztult a híd.» Az alku nem sikerűlt. Vörösmarty mind
nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhűlt, hiában használta
1855-ben a balatoni fürdőt. 1855 október vége felé a legaggasztóbb
jelenségek mutatkoztak; erős rohamok jöttek reá s két hétig feküdt. Azt
hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsuznék
tőle, tanácsokat adott s még egyszer ismétlé: «Nem tudom mi lesz
belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenczhez, ő nem fog
elhagyni». Azonban fellábadt s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre,
hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött
s az _Arany sas_ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty
valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök
Deák Ferencz társaságában egy kissé fölvidulni látszott. Nov. 17-én
költöztek át a váczi-utczai 5-ik számú Kappel-házba. Épen azon az
emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly
lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat,
hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van
a halálhoz. Alig indúlt föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott.
Hirtelen meghűtés következtében agyszélhüdés (apoplexia serosa cerebri)
érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt
eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József, virrasztottak
mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és
cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én
reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget.
Déli egy óra után Deák Ferencz és Kemény Zsigmond léptek a haldokló
szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két
órakor már hidegűlt tetemére borultak síró neje és gyermekei.

Temetése nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján és
órájában, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily
népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok
számlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének áldozott
férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A
főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes
végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit,
hogy «megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán». Öt sanyarú év
nyomása után e temetésen lélekzett föl először szabadabban. A kormány
érezte, hogy ez néma tiltakozás s a hírlapokon boszúlta meg magát,
melyek gyászszegélyben mertek megjelenni. Azonban a nemzet részvéte
nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is.
Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet,
kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét.
Gyámatyjok, Deák Ferencz, magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb
hazafiakat. Néhány hónap alatt százhárom ezer pfrt gyűlt be. A nemzet
súlyos körűlményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotatióval
kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a
kerepesi-út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette; szülőföldje,
Fehérmegye, érczszoborral tisztelte meg, mely Székes-Fehérvár egyik
főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke
munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjá születési
korszakának legnagyobb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége,
gyásza egyszersmind az övé.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Vörösmarty Jánosnak 1865-ben hozzám írt kiadatlan levelei.
Vörösmarty gyermekkora, valamint szülői rajzát leginkább e levelekből
merítettem.]

[Footnote 2: Vörösmaty autobiographiai jegyzetei, melyeket Zádor
kérésére 1824-ben írt. _Vörösmarty minden munkái_, Pest, 1864. XII. k.
537. l. _Összes munkái_, teljes kiadás. 1885. VIII. k. 384. l.]

[Footnote 3: _Zádor György levelezése Kazinczyval 1813–1831_. Közli
Zádor Gyula, Buda-Pest. 1886. 77. l. Zádor György, előbb Stettner, írói
néven Fenyéry Gyula, Vörösmarty egyik legrégibb barátja; meghalt
1866-ban.]

[Footnote 4: Sallay jegyzeteit már e munka első kiadásakor használtam. A
kézirat Toldy kézirat-gyűjteményével az akadémia birtokába kerűlt.]

[Footnote 5: Teslér valamint Klivényi levelei is kiadatlanok. Vörösmarty
fia, Béla, birtokában.]

[Footnote 6: _Vörösmarty minden munkái_. Pest, 1864. XII. k. 543. l.
_Összes munkái_. Buda-Pest, 1885. VIII. k. 388. l.]

[Footnote 7: _Vasárnapi Ujság_ 1868. 1. szám. _Perczel Mór
emlékirataiból_.]

[Footnote 8: _Vörösmarty minden munkái_. XII. k. Pest, 1864. 545. l.
_Összes munkái_. Buda-Pest, 1885. VIII. k. 390. l.]

[Footnote 9: _Vasárnapi Ujság_. 1868, 1. sz. _Perczel Mór
emlékirataiból_.]

[Footnote 10: Vörösmarty kiadatlan levelei Zádor Györgyhöz, a
Zádor-család birtokában.]

[Footnote 11: Vörösmarty levele Zádorhoz. _Vörösmarty minden munkái_.
Pest 1864. III. k. 279. l. _Összes munkái_. Buda-Pest 1884. II. k. 465.
l.]

[Footnote 12: _Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s annak
körével._ Kiadta Kazinczy Gábor. Pest 1860. 209–212. l.]

[Footnote 13: _Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s annak
körével._ 55. l.]

[Footnote 14: _Kazinczy F. és Guzmics I. közti levelezés. 1822–1831._
Kiadta Gulyás Elek. Pest 1873. 111. l.]

[Footnote 15: _Kazinczy F. és Guzmics I. közti levelezés. 1822–1831._
Kiadta Gulyás Elek. Pest 1873. 111. l.]

[Footnote 16: _Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek
körével._ Kiadta Kazinczy Gábor. Pest 1860. 88. l.]

[Footnote 17: Ugyanott 43. l.]

[Footnote 18: _Kazinczy és Guzmics közti levelezes. 1822–1831._ Kiadta
Gulyás Elek. Pest 1873. 111. l.]

[Footnote 19: _Kazinczy levelei Kis Jánoshoz._ II. köt. Budán 1842. 304.
325. l.]

[Footnote 20: _Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek
körével._ 88. l.]

[Footnote 21: Bajza Toldyhoz írt kiadatlan levelei. Toldy
kéziratgyüjteményében, jelenleg az akadémia birtokában.]

[Footnote 22: _Zádor Gy. levelezése Kazinczy Ferenczczel 1823–1831._
Buda-Pest, 1886. 86. l.]

[Footnote 23: Teslér kiadatlan levelei Vörösmartyhoz. Vörösmarty Béla
birtokában.]

[Footnote 24: Csató Pál kiadatlan levelei Vörösmarty Béla birtokában.]

[Footnote 25: _Kölcsey munkái._ Pest 1861. VIII. k. 148. l. Új kiadás.
Buda-Pest 1887. X. k. 32. l.]

[Footnote 26: _Toldy F. Irodalmi társas köreink emlékezete. Budapesti
Szemle._ VIII. köt. 1875.]

[Footnote 27: Bajza kiadatlan levelei Toldyhoz. Toldy
kéziratgyűjteményeiben, jelenleg az akadémia birtokában.]

[Footnote 28: Toldy Ferencz: _Aesthetikai levelek Vörösmarty epikus
munkáiról._ Pest 1827. Újabban _Toldy összes munkái_ VIII. köt. Pest
1874.]

[Footnote 29: _Vörösmarty összes munkái._ Buda-Pest, 1885. VIII. k. 7.
l. _Jegyzetek._ 361. l.]

[Footnote 30: _Vörösmarty összes munkái._ Buda-Pest, 1885. VIII. k. 401.
l.]

[Footnote 31: _B-né emlékkönyvébe. Vörösmarty minden munkái._ Pest,
1864. II. k. 23. l. _Összes munkái._ Buda-Pest, 1885. I. köt. 176. lap.]

[Footnote 32: Toldy Ferencz: _Irodalmi társasköreink emlékezete.
Budapesti Szemle._ 1875. VIII. k. 1. l.]

[Footnote 33: Bártfay naplója, a nemzeti muzeum kéziratai között.]

[Footnote 34: Erdélyi János _Pályák és pálmák._ Kiadja a
Kisfaludy-társaság. 1887. 292. l. _Kemény Zsigmond tanúlmányai._ Pest
1867. 339. lap.]

[Footnote 35: Toldy Ferencz. _A magyar nemzeti irodalom története._ Pest
1872, II. köt. 47. l.]

[Footnote 36: _Kölcsey Ferencz minden munkái._ Pest, 1861. VII. köt.
199. l. Uj kiadás. Buda-Pest, 1887. 224. l.]

[Footnote 37: _A magyar nemzeti irodalom története._ Írta Toldy Ferencz.
Pest, 1872. II. köt. 166. l.]

[Footnote 38: _Vörösmarty minden munkái._ Pest, 1864. XII. k. 153. l.
_Összes munkái_ Buda-Pest. 1885. VI. k. 185. lap.]

[Footnote 39: _Athenaeum_, 1839 I. félév, 34. sz.]

[Footnote 40: _Nyilvánosság, névtelenség, feleletteher. Athenaeum_ 1839.
I. f. 14. sz.]

[Footnote 41: Érdy iratai az Érdy-család birtokában; Pestmegye
levéltára; Bártfay László naplója, a nemzeti múzeum kéziratai közt.]

[Footnote 42: _A m. t. társaság évkönyvei_ II. és V. k., Budán.
1835–1845.]

[Footnote 43: _Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez._
Thaly Kálmántól. Két kötet. Pest, 1872.]

[Footnote 44: E költemény Ányosnak csak legújabb kiadásában jelent meg:
_Magyar könyvesház. Ányos költeményei._ Buda-Pest 1875.]

[Footnote 45: _Vörösmarty minden munkái._ Pest, 1864. II. kötet. 308. l.
Teljes kiadás. Buda-Pest 1885. I. k. 455. l.]

[Footnote 46: _Petőfi vegyes művei._ Pest, 1863. III. k. 91. és 180. l.]

[Footnote 47: _Kisfaludy-társ. évkönyvei._ VII. köt. Pest 1849. XXXVII.
l.]



TARTALOM.


I. Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása
Puszta-Nyéken és Székes-Fehérvárott 1816-ig. Öcscse János. A későbbi
férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni
kezd. 5

II. Vörösmarty 1816-ban a pesti gymnasiumban tanúl s egyszersmind
gyermekeket tanít. 1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az
egyetemi tanárok hatása. Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja
özvegysége és utolsó évei. _A szegény asszony könyve_ czímű
költeményében anyját rajzolja. 24

III. Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője, első ízben 1817–1822. A
Perczel-család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten.
Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első
drámai és epikai kisérletei: _Zsigmond király, Ypsilon-háború, Hűség
diadalma._ Lyrai költemények. 34

IV. Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az _Elbúsult deák_ czímű drámája.
Első föllépte a _Koszorú_ban. Az 1823-iki politikai mozgalmak hatása.
_Zalán futásá_ba kezd. Zrínyi, Gyöngyösy és a XVIII. század epikusai.
Epikai mozgalmak a jelen század elején. Aranyos-rákosi Székely Sándor.
Vörösmarty első szerelme. Perczel Etelka. 49

V. Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másod ízben 1823–1825.
Ügyvédi vizsgálatot tesz. A pesti irodalmi körök 1798–1825. Kármán.
Révai. Horvát István, Szemere és Vitkovics. Kulcsár. A
Marczibányi-intézet. Fehér György. Petrózai Tratner János. A gróf
Teleki-ház. _Auróra. Hebe._ Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovacsóczy
_Aspasiá_ja. Vörösmarty új barátjai: Toldy, Fábián, Zádor. Első
találkozása Deák Ferenczczel. _Zalán futása_ fogadtatása. Vörösmarty és
Kazinczy. 78

VI. Vörösmarty felhagy a nevelőséggel. Haboz az írói és ügyvédi pálya
között. Az írók jövedelmei. Néhány hónapra újra nevelősködik. Kiadja
_Salamon_t. Kirándulásai a vidékre. Tiszteletdíjai. Székes-Fehérvárott
akar megtelepedni mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a
_Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését. Munkássága 1823–1833. Irodalmi
állapotok. Viszonya Kulcsárral, Szemerével és Vitkovicscsal. Horvát
István hatása Vörösmartyra. Egy új nagy eposz terve. Az Auróra-kör;
tagjai, törekvése és iránya. 105

VII. Az Auróra-kör kritikai hajlamai. Xeniák. Vörösmarty munkássága a
_Tudományos Gyüjtemény_ben. Nyelvészeti értekezései. Bajok a censorral.
A conversations-lexikoni pör. A _Kritikai Lapok, Jelenkor_ és
_Társalkodó_ terve. Széchenyi hatása az Auróra-körre. Kisfaludy Károly
halála. Vállalatai sorsa. Vörösmarty anyagi helyzete, külsője és
szokásai. Bártfay és neje. Estélyek. Br. Wesselényi Miklós. Vörösmarty
anyjának halála. 129

VIII. Vörösmarty munkáinak első gyüjteménye 1833. Költészetének
irodalomtörténeti jelentősége. Költői nyelve; a különbség közte és
Kazinczy közt. A Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák. A
franczia, népies és klasszikai iskola. Német befolyás. Kazinczy
német-görög klasszikai iránya. Kölcsey, Kisfaludy Sándor és Csokonai.
Kisfaludy Károly; a nemzeti irány; Vörösmarty, mint ez irány legkiválóbb
képviselője. A történeti, mondai és népies elem; a nemzeti és művészeti
irány összeolvadása. Eposzai birálata: _Zalán futása, Cserhalom, Eger,
Széplak, Rom, Két szomszédvár._ Lyrai költeményei 1833-ig. 152

IX. Irodalmi triumviratus. Bajza és a _Kritikai Lapok_. Vörösmarty mint
nyelvész; összezördülése Széchenyivel. Toldy és az akadémia. Az
_Athenaeum_ és _Figyelmező_. Vörösmarty beszélyei és drámái. _Salamon,
Bujdosók, Csongor és Tünde._ 182

X. Drámaírói pályájának folytatása: _Kincskeresők, Fátyol titkai, Árpád
ébredése, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak._ Vörösmarty mint
színkritikus; dramaturgiai töredékei, színbirálatai, polémiái. A
_Csiga_-vendéglő vacsoráló társasága. A _Nemzeti kör._ 207

XI. Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak.
Széchenyi hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi lyra jellemzése. A
_Szózat_ és más hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam
Berzsenyi és Vörösmarty közt. Újabb lyrai költemények. Csajághy Laura.
Költői beszélykék. _Szép Ilonka._ 246

XII. Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és
pártállása. A márcziusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi
támadása. Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debreczen. A
kegyelmi szék bírájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után.
Pestre jő; kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonúl. _Lear király_t
fordítja s néhány költeményt ír. A _Vén czigány_. Betegeskedése, halála
és temetése. 278


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26 |Györgg levelezése |György levelezése

55 |képes kivívn |képes kivívni

109 |Azik az |Ázik az

119 |Mikály |Mihály

142 |könyvszekrenyt |könyvszekrényt

147 |irodolmi és |irodalmi és

149 |Arpád |Árpád

280 |potitikai |politikai]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vörösmarty életrajza" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.