Title: Az élet: Történetek, képek
Author: Petelei, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet: Történetek, képek" ***


MAGYAR IRÓK

ARANY KÖNYVTÁRA.

XXV. KÖTET.

PETELEI ISTVÁN.

AZ ÉLET.

BUDAPEST, 1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV. Veres Pálné-utcza 16.

PETELEI ISTVÁN

*

AZ ÉLET

TÖRTÉNETEK, KÉPEK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A nagyapó.

Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?

Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely van,
melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben áll,
úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott
szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját (persze ezt a
szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta szobába).

Szakasztott ilyen a Márton bácsié.

Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt a
bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül senki
kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a barátistákat, a kik
tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és könyvükkel. Ekkor a bácsi
beinti a gyermekeket az utczáról, némi gyümölcsöt ad nekik s így szól:
«Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor s akkor a tietek
lesz ez a Máriás». De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás
visszakerült a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a
mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval: «Quomodo valet
amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy pohár pálinka
mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti falatozását is. Egy pohár
gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás szalonna s tán egy ujjnyi
káskával… A néni unszolta: «Nézze, Márton, még ezt a falat száraz
bélpecsenyét, vagy ezt a finom szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit
magának egy gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét
elrontaná».

Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész
ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig
drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke
csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti a karjait, mintha
ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és megkönnyebbülve sóhajtanak
föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet az asztal mellé Márton bácsi.
No! keress ott egy szem port, vagy pókhálót akármelyik szegeletben, vagy
akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és
lépbe mártott nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek
ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett,
mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.

A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak
alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább egy tál
újmódi koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt retek, üvegfedél
alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, a miket a
fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves
párolog a tányérban. A néni alig mer hozzá nyulni. «De Márton! az
Istenért, mind lesüti a szájpadlását.» A bácsi hunyorog, de egy szót se
szól, csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a
tapasz», erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit,
a mint könyezik a haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a
fiatalságát siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy
trappban nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne
várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a
lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle, Czicza!
szegénytől».

Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége. «Tán egy
morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam elegyítettem magának;
elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás irós-tésztát ízlelhetne
meg? szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna?
a mi élénkíti a vérét.» A bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már
a véremet, Czicza?» A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen
beszéd következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból
csak csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt.
«Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?» «Oh, mi
bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton!
csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.»

Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében el-elszundít.
Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se mer mocczanni a
házban.

Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad
tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese
pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt,
hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak
győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú
Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek
ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be a szemeit?… A
feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a
lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem akart kiütni a himlő…
És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki megszökött a forradalom után egy
kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen
unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad
beszélni róla…

És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel
czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor
átdöczögött az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk elé s akkorákat
hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő, a zsíroskabátú vén
rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó molnár, a ki érzékeny, rebegő
vékony hangján énekelgette:

  – Nem minden szép, a mi szép,
  Az szép, a mit szeretünk…

és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig cziczáztak az utcza
közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult
az ember… Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem,
beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne
kisértse a bácsi az Istent.

A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és horkant
egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét. «Megüti
magát, Márton.»

– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak
behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az álom a
szememet.

Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata ellen.

A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt
Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a
tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot.
Rendesen el is ért Aradig szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi
is jól nyitva tartotta a szemét) és akkor viaszgyertyákat gyujtott a
tiszteletére… Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy
egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos
szegletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S
azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki
(minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem
ezt, Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is
eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón dicsérte
a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga lesz a
másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén…

Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra és
pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e az óra,
Czicza?»

A néni mindjárt megértette.

– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam? Jó forró
lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét, brassai
czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az emésztése s tán
valami haszontalanságot: valami kis tojásos pereczet, vagy egy picziny
kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát,
a mit a néni páczolt corianderrel, salétrommal és egy parányi
fokhagymával.

Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért
senkitől, így barátságban élt az egész világgal… Öregségére faneműt vett
a szovátai székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapoczkát, mi
egyet-mást), hogy éppen valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről
nem vezetett főkönyvet: «Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s
punktum. Kár nincs benne». Ez volt az egész üzleti politikája.

Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos
kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A
harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva
mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a vizaknai
lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. Az Isten neve
legyen dicsőséges…

– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött be – azt
a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát – és
czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és behunyta a
félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy reszketett,
mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza ijedten nézett reá.

– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal, még
elsülhet; az Isten őrizzen tőle.

– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen
zordonul nézett a nénire.

– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt
szerezhet magának.

– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne, jönne a
német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben. Mert
elmegyek, úgy tudja meg, Czicza!

– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A
nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére…

A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve magával, hogy
ráriaszthatott Cziczára…

A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi _azóta_; aranyrojtos
nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett nagy,
csúf potrohán.

Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt
a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához:

– Nem alszik, Czicza?

– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?…

– Nem, Czicza.

Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza:

– Tán a lelkét nyomja valami?

– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam.

Azután mindjárt utána tette:

– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem,
egy szót se szóljon róla…

Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton
bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se akart tudni
felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia megszületett, Mari is
meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett…
Jó… jó…

– Vajjon mi lett a fiucskából?

– _Én_ tudom, hol van…

– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele, Czicza? Van-e
lelke?

– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható
Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A szegény fiú
mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban élünk.

Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós,
kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke
kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe.

– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám apja?

Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú
ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari
fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi oldalvást nézett a
ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a pipájából.

– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke – s a
tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni…

S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott levelét.

– S mi czélból jött hozzánk, barátom?

– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő valóban,
hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön hirével
történt?

Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta végezni
Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így
szólt:

– Tessék helyet foglalni.

A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette
a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az
unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban
a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt.

Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték Márton
bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta az
unokáját.

– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.

– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a
fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok.

– Ú-úgy, szerel uraságod?

A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék szemeit
az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt
egészen másképen képzelte.

– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a kávéért.

Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így szólt:

– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom,
tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.

– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?

– Hússal, szolgálatára.

A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott:

– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a
perczben.

Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak
hogy összebékéljenek.

– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok?

– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan.

És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát, barátságosabban,
oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.

– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy
vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért…

A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta:

– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták…

A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy jó
biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik.

– S _ezt_ mívelik uraságtok?

– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az unokája.

– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok vagyunk.

Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és a
széken hintáztatta magát.

– _Ezt_ míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam a vidéki
népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat
megmutatni…

A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt, hogy a
bácsinak kedve kezdett telni benne.

– És már rendben vannak uraságtok mindennel?

– Mivel?

– Az állammal például?

– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit mi
szabunk.

– Valóság… De ha ütni talál az állam?

– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van
jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.

– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten.

– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is.

– S nem Ő adja azt is?

A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan mosolygott.

– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a
henye embereknek való…

– Az Isten? fiam… fiam…

A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt meg, hogy
elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Czicza
nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A ficzkó nekibátorodott
a biztatástól:

– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az
egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ…

A néni oktalanul rebegte:

– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?

– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy dolgom. A
többi ostobaság és sifli…

Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal
félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a
kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje simult s
a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az
ajaka szederjes lett.

– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette s a
fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy perczig.

Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a székbe
beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:

– A haza… A haza is…

Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cziczához
fordult:

– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza?

És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és erővel
tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt.

S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert vissza-visszafordulva,
lustán kisompolygott a kapun…

S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni
eltakarta az arczát.

De egy szót se szólt többet felőle.

A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan átnyújtott
Márton bácsinak.

– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.



A gyehenna.

Már elment szegény Kis Farkas.

A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a tengelye körül.
És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt sóhajtunk utána s
megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert egy oly ártatlan ember,
ki másnak az útjába sohase állott – akár van, akár nincsen.

Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba elegyedett,
a mihez igen gyengének született.

Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden,
magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és gyümölcsfákat;
sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy látszott, hogy soha
szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a tükrét… Soha nem bántott
senkit s a gyermekek is a haszontalankodásaikat némi pártfogói
jóindulattal mívelték vele szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett.
Az utczán a tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a
nevenapján az egész csorda reá szállt verssel, énekkel, hogy
kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el szokott
mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s egy kosár
almát. Az almát megették s a magvát visszavitték, minthogy tudvavaló
volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő nemzedék
almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos voltát szóban s
kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben marokszámmal hordták
hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse el és valamit ha csinált is
e teménytelen maggal Farkas, ha nem – bizonyos az, hogy kertész híre
terjedt, a gazdák respektussal emlegették nevét s a gazdasági
gyüléseikből ki nem felejtették. Nem, sőt az idevaló ujság nem is
emlegette másként, mint «jeles természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis
Farkasnak, s efféle ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy
Farkas minden nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb
rázkódás, kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök
feledékenységbe – mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából
való Nornák észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis,
csendes városunkba Pintyi Ottiliát.

Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ küzdterére, míg
csak le nem tört…

Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis Farkas
tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh pénzváltó,
szép, nyílóbimbó korában (hányszor simogatta Farkas e kékes-fekete erős
hajat s hányszor e rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes
virágában került vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom
pénzt hagyva az özvegyére.

Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas
professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát nem
átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény Farkas
egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben, köszöntéseiben
nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni, hogy Farkas nem
csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de rendetlen
időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel azon házhoz,
hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja be ilyenkor a
kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag lépdel, kire se
nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar mindenki észrevette, hogy
Farkas magyar nadrágját bugyogóval cserélte fel s magyarkáját gombos
gérokkal.

Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr. «Czivilizálódik» –
mondták a gúnyolók.

Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek árulta
magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s hajlongott,
mosolygott, mint más jóízű legényember szokott. «Megpendült» – jegyezték
meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az úriemberekhez Farkas, azzal a
világos igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a
nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se
látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a
beszédre.

Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva
köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így:

– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr?

Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! – azonban a
végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb felelet a
leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna, az csak odahaza
ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak szavalta el. Ottinak
így felelt volna (meleg pátoszszal):

– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de hogy
mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal korom
után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le az árkon a
papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a nyíló tavaszon;
mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót; mikor bujósdit játszva, a
Fésüs néni roszszagú szine sarkán csókolóztunk… oh Otti; szabad-e
emlékeznem reá?

És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s leeresztette a
karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult ismét:

– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó szeretnék lenni arra, hogy
észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé… legyen, hogy valamiképen
hozzám volna csatolva… izé… mert én arra méltó nem vagyok… de szeretném,
hogy észrevegyen s egyszer így szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy
izé… én ezen Farkasra nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi…

Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak szólott,
úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen elszavalta volna
Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni, a hol a szépséges
hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön. Kerülte… de az eszét
elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami oly nevezetes dolgot
kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen. Valami jeles, az országot, a
világot betöltő dolgot; – egy híres dolgot, a miért a Farkas neve
szárnyra keljen s melyről egyszer, ha értesülne Otti, így szóljon:
Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy, nevezetes vagy… én szeretlek,
Farkas!

Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent
föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék lánczolata.

Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel?

Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben feltünni,
kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az égbolton…

Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan éjszakái meghosszabbodtak.
Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a német diktándókat por
lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett, kötődő az iskolában s
kiveresedve vitatkozott semmiségekért a kollegáival. Egy gondolat!…

Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret.
Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a
mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy gazemberséget
elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna kezdeni – a mit
észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol vagy és oly szép vagy!

A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az ismerősei
elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, – mondták, – mi
leli?»

A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?» Mintha
bátoritotta volna valamire Farkast…

Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat súgott a
falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket álmodozott
ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott az erdő
fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint a legyeket…
máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek és hadseregeket
perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, álmélkodnak,
mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy rettenetes izé…»

Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.

A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el alkonyatkor,
hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem szokott kirúgni. A
régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt s a pitvarban a kemencze
padkáján, gondban gunnyasztva találta Farkast. Az ajtónyilás zajára
Farkas felugrott s egy izromban a direktor nyakába szökött:

– Megvan! – így kiáltott fel.

– Megvan? Ki?

– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy kinyilatkoztatás, egy…
izé… Megtaláltam.

– El volt veszve valami?

A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a madárra
leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg lévén ezen
magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s pártfogóan,
fenhéjázólag ismételte:

– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a világ… egy
izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. Én, (hangosan
ismételte), én meg-ta-lál-tam.

A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így nekibuzdult
emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő pillanatban? – Farkas
megszorította a pap kövér kezét.

– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség ellen. Az
irtózatos kártevő ellen, a fegyver a kezemben van… a fegyver. Ő megtámad
minket; nem az országot, de az egész világot… még a hol nyájasabban is
mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… mi ellenébe megyünk, mi
legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek elől, országok kelnek a
nyomomba…

– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. Addig
leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!

– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint tarolja le az
emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, alattomosan, a föld
mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli az útját! Hadd jőjjön!…
Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan…
izé… egy porfi… De e férfiú ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt
választotta ki eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…

Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap megzavarva
nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas egyszerre leeresztett
hangon folytatta:

– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi elmémet
foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én virrasztok a közjó
felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a fegyvert Kis Farkas a kezében
tartja… Néha elmaradok az iskolából, mert a közjó hív. De azért
hálátlanul nem hagyom el az iskolát, melyen egykor Anteus-képen
megvetettem a lábaimat… Ne féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…

És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind a két
karját merően az égre szegezve, felkiáltott:

– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott vértelen
keskeny ajka.

*

«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. Oly
határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani.

A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán
kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A
gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a
botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön
végignézve, elfordult.

Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy
«említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A
magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap
azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»

Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges
Ottinak.

A félváros tudott róla.

Mindenki foglalkozott vele.

Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek
szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy
paksamétát küldött.

– Miért éppen oda?

– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi.

A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első
dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette.
Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt
elkészülve mindenki.

Mi lehet az?

A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni
az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.»

A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró
közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy
«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly
megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a
természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös
volt reá…

A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával
a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a
kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot
hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú.

Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.

A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az
orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették
a szavát.

– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti
vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!…
harczot…

A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek
kaczagtak, mások pisszegtek.

– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt
nekem a kollega úr…

– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.

– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg
az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra
illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért…

– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a
borízű, mire halk nevetés kelt…

– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább
tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni:
teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az
illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.

– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang.

– Szőlleinkben, uraim…

– Van ott valaki?

Farkas erősebben kiáltotta:

– A _filloxera_ dúl szőlleinkben…

– _Ez_ dúl? – kérdezte a direktor…

– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan
mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki
összenéz csodálkozva… _Csak_ a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér
a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?»

A beszélgetés általános lesz.

Csalódottan kérdezik: Csakugyan?

Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen
menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.

Az elnök csengetni kezd.

Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva
néz Farkasra.

Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:

– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen
vagyona…

– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált:

– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive.

Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a
kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen.

Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra
egyszerre csend lett.

Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha
belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»

Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:

– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven
tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a
támadás ellen?

– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.

– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?

– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.

– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem
szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy
igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla
szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a
munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után
következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a
tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új
gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan
kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy
új gödör képződött s ebben…

Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana:

«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk
a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy
harsány hang belekiált a zajba:

– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre
mindenfelől.

A gyehenna.

Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót
és egymásra dőlnek.

Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki
röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?»

A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást.

A gyűlés feloszlott.

*

Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem
látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott
mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna…
szó.

Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen
kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre
elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra
nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás
emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».

A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se
közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett
várakoztak:

– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.

Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg
közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból
mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje…
A szemét megdörzsölte, hogy lásson.

Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a
termet, mintha sohase látta volna.

Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a
deákokat kidobta, Farkas mellé állott:

– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr,
mert itt grádics van…

Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s
megemberelte magát.

Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a
szemközti házsort.

Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a
feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra
tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak?
Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».

Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett
búbját ellepték. Ez kijózanította.

Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész
ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.

A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára
azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy
kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna
Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?

A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr
előtt alássan:

– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.

Farkas igent intett.

– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem
el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra,
téns úr…

Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek
havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték:
Gyehenna, gyehenna…

Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta.
Magára volt…

Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán
nem vették észre, a míg haza jött…

Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon
van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt.
Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli.
Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában…

És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova
őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha
Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És
Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…

A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a
lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete
üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a
szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát.
Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva
kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok
ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a
melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította
gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az
első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből…

Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az
utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről.
Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva?

Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal,
csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben…
Odább ment, botorkázva a sötétben.

Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult
volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte,
mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott.
A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére
leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből.

Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.

A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt.

Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami
édes derékhoz vonta volna magát.

A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy
boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki
alulról…

Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe
levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.

Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül
terült el a havas földön…



A kis Gáspárovics.

A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a
főfoglalkozása.

A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett
volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám
Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a
boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s
barátkozott a fiúcskákkal.

Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s
derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis
jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és
mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért
Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik,
oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit
lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát
ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy
lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb
fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint
Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment
volna.

Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a
könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket,
megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen
fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái
igen szemrevalók valának.

Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt,
boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy
asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a
hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; –
inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés
bajunk lesz.

E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se
látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint
hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna
összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a
baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a
szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan
összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát
látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.

A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre
gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy
benyitott a rendőr ajtaján.

– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.

– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az
ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel
méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a
posztjára.

Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt,
hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes
kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen
tekintettel kisérte a mozdulatait.

Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig
látta Gáspárovicsot.

– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.

– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni
kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy
férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg;
szólnia kell.

Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette.
Szelíden korholta:

– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.

«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen
nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett
hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap
fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az
útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér
haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy
szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival.

A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét
nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics
hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül
s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha
sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s
szigorúan nézett maga elé.

Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az
orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű;
álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy
szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok?

Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy
köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a
diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és
szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy
hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét
reá meri emelni. De Ágnes?

És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős
derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve
magát.

Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az
álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle
mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen
belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva
is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő
másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben
Ágnes, a rendőr felesége.

Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos
szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes,
színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy
talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni
akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A
másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy
asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy
szinte futott előle.

Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a
konyhájába.

– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.

A fehérnép szeliden felelt:

– Murkot.

– Szereti? – kérdezte.

Az asszony csodálkozva nézett reá.

– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát.
Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam.

– Ide lát – és?

– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam
kegyedet?

Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt
mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.

Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét
benézett a szép asszonyhoz.

– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én
olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e?

– Valamire szüksége van-e?

– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi
tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én
mindent hallok. Én tudom a szenvedését.

Az asszony szárazon mondta:

– Nekem nincs szenvedésem.

– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én
láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt.
Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám,
a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz
ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly
szorosan, hogy vörös stráf támad rajta.

Ágnes csöndesen mondta:

– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.

– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom,
hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre
menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…

Ágnes hangosan fölkaczagott:

– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán _itt_ valami baja? –
kérdezte és a homlokára mutatott.

Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag
folytatta:

– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól
teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném,
hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret.
Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy
meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen,
fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát.

Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan
megtaszította.

Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség
eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig
látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát,
mintha összetörték volna.

Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később
sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete
került a fekete keserűség fölé.

Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét
ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal
szivesen halt volna meg érte?

Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent
rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem
gyógyul meg.

Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró
lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e
vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya?

Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a
padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot
sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.

– Nem.

A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg…
kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó
felé, a merre lejt a deszka.

Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a
víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf.
A homlokát megtörülte és felállott.

Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt
csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne:

– Nem eszem, mondta félhangon.

Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik.
Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A
szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a
lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog
inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja
szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen
sóhajtozni fog, kezeit tördelve.

Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében…
s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a
száján.

Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva
mindenektől.

Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.

Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal
éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.

Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli
czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal.
Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek
lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt.
Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe
jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy
kikerülje, ha arra tévedne.

Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A
zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte
a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a
körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.

Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:

– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma?
miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától
egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?

Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a
sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul
vigyorgott szegény Gáspárovicsra.

Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.

Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:

– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad
a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam?

Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az
asztalon.

– No, riadt rá a nénje.

Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal
csak…

Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket
vágva ki fehér papirosból reá.

Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz
így szólt:

– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.

Gáspárovics vastagon így szólt:

– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy
fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem
egyforma, hát a skatulyák!



Elítélve.

Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen
átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól,
mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a
gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű
s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát
elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok
kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott
egészsége helyreállításáért megy.

A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. –
Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó
öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra
végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé
meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei
sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű,
névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos
kedveskedése idegenkedést keltett benne.

A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós
asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán
jött-e vissza tőle?»

Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a
bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos
kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva
ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna,
elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.

– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a
hangjában.

Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen
gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga
mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé
mereven mondta:

– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?

– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?

– Tán a régi barátai tartóztatták ott?

Igen elevenen tiltakozott:

– Nem találkoztam ott senkivel.

– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?…

– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.

Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött.
«Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd
bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes
hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi
nyakát. Balási felállott.

– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!

Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét,
meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami
sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a
szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé
tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki
útiruháját. Az arczáról letünt a derű.

Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt.

– Messze járt?

– Érdeklődni kezd a dolgaim után?

Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok
szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését,
sértékenységét mintha elvesztette volna. _Akart_ kedves lenni s ez a
szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér
nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett,
fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes
bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret
kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben
készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s
babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.

Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s
egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az
asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. –
Mit nem szabad látnom?»

Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak
alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő
csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.

– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.

A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással
felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének
minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba
ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.

A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:

– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.

A leány meghajolt és előre lépett be.

Klemi bágyadtan rebegte:

– Elhagy?

*

Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el
Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó,
csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül
heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy
többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?»
Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az
unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha
ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát
az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a
szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási
kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt
vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult
mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s
valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével
rácsapott a diványra, hánykolódva.

A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy
hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit…

Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a
régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s
ajkuk mint forrt össze.

Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.

Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták
be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a
cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a
Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz.

Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya
fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját
magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve
megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül.

– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?

Balási rekedten, durván kiáltott rá:

– Szerencsétlen…

Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami
szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony
mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve:

– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?

– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele.
Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki
egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok
jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét
égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a
hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az
udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott.

A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva
mondta:

– Megcsaltál… _Elitéllek_, mert szégyent hoztál reám. _Az idő felelni
fog_ a kérdésemre… Várjunk…

És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és
szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr:
méltóságos, figyelmes udvarló lett.

A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve
ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen
gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az
igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított
alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki,
ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor
karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.

– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az
álmába.

Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten
roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából
jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel
mérte a szobáját.

Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért.
Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander
virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan
elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap
másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt
az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes
formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító,
gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki
az ura elé.

Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.

– Nem találsz már csinosnak?

– Ah! mindig újból igézel meg.

– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis
tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már
csúf? ha meg nem untál?

E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme,
ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét
elvesztette a játékot.

Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s
elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem
_erősödik-e_ még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát
könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a
mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe
ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli,
hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már
majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének
éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére
dől.

… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek
meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol
utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.»

S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta:

– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad,
nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az
örömet, ne félj… már asszony vagy.

És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha
visszatér az urához…

– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni
Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az
erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét
Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még
nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi
bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva,
bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha
remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében.

Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura
meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való
reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint
a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró
gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja
meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok
szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a
felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre.

– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s
támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról,
kedves…

A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg
és a karját nyújtja:

– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott
errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán
csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az
Istenével?

– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.

– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S
hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e
derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám.
Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó
néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának,
kedvesem. Egészen kitelt…

Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e
már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét
olvasta volna fel a birája.

Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját
is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét
behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés
szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól:
«Leütöttem.»

Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»

– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal
óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu
dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos
méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a
mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…

– Egy méhfarkas…

– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.

Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:

– És megölte volna őt?

– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?

Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót
Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az
ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép,
zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány
az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen.

– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a
homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor
kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott
rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha
megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő
reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?

Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.

Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult,
eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.

Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és
csengetett a szolgáló után…

Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.

A cseléd levéllel várta.

… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase
fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez,
mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a
szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem
a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és
becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet,
melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»…

Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára.

Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel
kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.



Jer édes, a karomba…

Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.

Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan
lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú
fehérnép volt.

Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát
nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is
vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se
vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból
és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már
régi holmi lévén.

A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott
(zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s
abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak),
hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva.

Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a
fiatalságát.

Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és
szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr
bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga
körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás
volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan
nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét
pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az
édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető
tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára
gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama
szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal;
kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal;
munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó
feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se
vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah!
bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama
dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal…

Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben,
engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge
növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek.
Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől,
minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a
színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily
törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált
arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben
élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától
megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele.
A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a
pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan
vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül,
otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy
hírét is alig-alig hallották.

E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két
csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével
élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek
nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt:

Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő
rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos
oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és
körültekintettek:

– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.

– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.

– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire
Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen
vágytól megborzongva, mondá:

– Miért ne én érettem… édes néni?

Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és kesernyés
illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a
napon…

Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan
tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt
szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen
dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára
várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat
találtak.

Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha elmerülnének az
imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer önkéntelen egymásra
néztek. – Annamária így szólt:

– Hiszen te sírsz, Justin…?

– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is volt
az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «_Reá_, az uramra
gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…

Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos komédiásra?
– Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást követve el a leánya… ez
elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis a homályos szegeletben egy
kopott, rongyos, sovány fiút a szentelttartó mellett, erre hevesen kézen
fogta Justint és magával czipelte haza…

Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem felelt,
hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje mellett, mintha
álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – gombold be a
reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, vezette, minthogy az apró
pocsolyákat, mintha szándékosan kereste volna fel a leánya; s otthon
dióhajas pálinkát itatott vele.

Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:

– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) emlékezel? te
tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…

– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a néni.

– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…

– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és nagyokat
csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a tapadó legyeket.

Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin
nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. Erre
Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva bogos ujjai
között, így szól:

– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab
kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? Senkire
se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; rossz emberek
szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával rá (az egyszerű,
szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), mint halmoz el jóval
minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és békességgel…

Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:

– Láttad-e _őtet_ a szenteltviz-medencze mellett, az uramat? Félek,
nagybeteg… Vajjon honnan került haza?

– Észrevetted-e őt?

– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…

– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta szobában…

– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…

– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a szegénységünket,
foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el akart vinni tőlem, hogy
vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba s reám kiáltott, mikor
elleneztem és tégedet a karodnál fogva elrántott. Azt hittem, megver…
«Miből akarja a lányomat eltartani?» – kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit
sírtunk… És másnap itt hagyott minket a szégyenben…

Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.

– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit adhat ő
neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott hagyna
tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett kóristánékkal kikaczagna
tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, öregségemben,
elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni engemet?… Mert (és
keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám többet… Nem, nem… még az
örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… a szemeim elé soha se lépjen…
azt tudd meg…

Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, kétséggel és
félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, aztán átölelte
Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. Remegett, de nem sírt…

A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és félbeszakítsa a
kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó violákkal megrakott
ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott állingált valakire várva
és mire Annamária néni visszatért, (a rövid őszi délután gyorsan
lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el a sáros utczára), Justint az
almáriom nyitott ajtaja előtt találta, a mint a meleg, őszi felöltő
gombjával babrált gondolkozva.

– Mit akarsz ott?

– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel.

– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan kiáltotta…

– Elmegyek, néni… Elhívott _ő_… az uram.

– Itt hagynál engemet?

– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.

– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?

– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»

És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, homlokát,
pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:

– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: «jer a
karomba, édes?»

És föltette a kalapját is…

Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, a szeme
könynyel telt meg…

Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az arczát a
kezével.

Mit siratott vajjon?…

Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase illetett
férfiajak?…



Apró képek.


I.  Csifó frájter és a lova.

Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős,
keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában
kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte
a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék
vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot
mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki
senkije odahaza.

Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát
(Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója,
bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben
állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó
székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt
urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett
volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis
isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt
mező száraz kánikula után.

Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami
zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a
gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna
az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te
huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.»
«Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt
hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se
balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje
össze magát, mint az parancsoltatott.

Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor
virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal
behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már
letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák
ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg
váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi
szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen
sínylette a kaszárnyát.

Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város
felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy
cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol
a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a
mint az parancsoltatott.

… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a
trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó
szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán
hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok
száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott
szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy
tűznek, mely a lába előtt égett.

Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a
csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér
pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva
beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy
derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…

A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel
omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint
alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején
heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről,
kakastejjel gyúrt kalácsáról…

Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden
gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban,
idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren
felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is
huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás
oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely
legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó
idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg
ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára,
a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra;
virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már
csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy
szedje össze magát.

És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a
kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint
szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban
kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő
szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és
utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban.

Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét,
hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves
úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az
országút felé.

Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg
eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott
tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a
Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki
ott jön?»

Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek,
fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.

A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó
rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy
privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány
szót.

Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a
faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s
lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy
fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna
meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én
édes lovam»…

A katonák megállottak.

– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.

– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?

Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és
halkan felröhögött:

– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok
egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és
odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.

A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a
mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy
szót sem szólt.

– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és
Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak
buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán.

Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer?
Utoljára.»

– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű
hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott
ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és
követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani.

– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és
tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy
ugrásra a Lármás hátára szállt föl.

Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint
Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna.

Mindenki odanézett.

Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett
Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet
csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a
kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak.

Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól.

– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.

– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.

Mindenkinek jó kedve szottyant.

Négyen is utána iramodtak.

Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a
gyepet.

A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett.

Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen
lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott.

– Szép volt, – rebegte bágyadtan…

A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet.


II.  A tavasz.

Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő fensíkján.
A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát iszogatná; a
lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – láthatólag semmit se
lát – mintha a tavaszi langyos, puha levegő álmosítaná el.

Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát
csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen ifjú
falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a szunnyadónak,
pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, sürög, mosolyog
bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A marhahajtó úton
kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a cserebokrok piros
ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.

A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy tátott
száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás túl; – a
szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a kipergése; a
születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a szálló legyek
szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli mély sötétbőli a
pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a feszülése, elpattanása…
összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, zűrzavaros, méla hangokból
nagy szimfónia szövődik össze. Az árok alján lezuhanó viz mély morgása
képezi pedig az orgona-pontot hozzá.

Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, lucskos
oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott szájjal lélekzik a
virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers hajtásai, aléltan a
boldogságtól, ölelgetik össze a lábuknál remegve feligyekvő sötétzöld
burjánokat…

A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva abból, a mi
él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, mert valami
megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette elvonuló mély út
oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán hitvány leányka az
egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is szép. Viseltes,
színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s köríti a színtelen,
csak egy pár égő szem fényétől besugárzott arczot. A másik fej egy nagy
brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. Minden nagy e barmon: az arcza, az
ajaka, a fogai; a vállai olyanok, mint egy hegyhát.

A leányka így szól a baromhoz:

– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy utállak,
mint a bűnt…

Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a levegőn a
karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert kikaparom a két
rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy csapja innen is, túl is
a barom durva pofáját a kezével, hogy csattanásán van mit hallaniok a
virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó csak vigyorog ezen; minden foga
látszik örömében, nem is védekezik, mintha jól esnék neki a pofozás. A
leányka pedig fáradhatatlanul csapkodja a nagy melák legényt, a
tarkóját, a hátát. Puff, puff, még csattan.

Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán a derék
kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga is mosolyog,
mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem szeretjük valahogyan, ha
megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A barom, látszik, csak most
veszi észre, hogy egy idegen tekintet téved oda az ő kis történetéhez s
mindjárt (mit tesz a brutális barom?) egy fogással lefogja a leányka
hadonászó karjait; mind a kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a
leányka derekát úgy, hogy meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.

Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy kissé s
gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, kopp… a
patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de néhány
gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen lépdegél a csendes
tavaszi délután az állatocska.

… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a gyeplőt. A
mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) fájdalmas nyöszörgés éri
utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott alant, magához kapcsolja a
leánykát s ropogtatja a derekát. Az úriembernek vissza kell fordulnia.

A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, ijedten
jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.

Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, félig
síró hang s mindjárt megfordítja a lovát, rácsap s visszatér gondolkozás
nélkül, hogy megmentse a szegény gyereket a gazficzkó karmaiból.

Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; – a
ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, te
rabló?» – kiált rá nyersen.

A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a leányka
derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.

– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény gyereket!

Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése a
mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták volna fel,
kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:

– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta ide?

A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.

– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén embert, mi
mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, hallja!

A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti
lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a két
kezét, kihívóan vágja oda:

– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra menjen.

Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. «Igaza van», mondja
halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva iramodik meg a ló
az országúton, mely előtte kígyózik fel az erdőbe…


III.  Az uram.

A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy
rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve)
az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az
elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú
paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól:

– Mi kell?

– Hát… semmi.

– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?

– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.

– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?

– Láthatod tán.

– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.

Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:

– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád
lenne? Gyere be…

A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött
batyut.

– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában
kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk
jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem
látlak többet.

– Nekem adnád a czipőt? Dugva?

– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát.
Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden
felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja.

– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?

– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá.
Siess. Hogy hivnak?

– Aniko…

– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a
városban van. Szolgálatban van az uram…

S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az
orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De
lefojtja a sírását és szürkén folytatja:

– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok
viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is
van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet.
Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet.
Neked adom a kalapot is.

– Mi lelt?

– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a
rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az
ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.

A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik
a markában.

– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött
parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal
csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek…

És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a
szemét és hevesen folytatja:

– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé
nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.

A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:

– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit
mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem
loptad?

– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál
már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet
haza. Viheted… Tedd be a kaput.

… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos
fuldoklás között sírja:

– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő
szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram…


IV.  Honvágy.

Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit
firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és
azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes
szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt
keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők
megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.

Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob
rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a
harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva
topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.

A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas
szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát
csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi
szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat –
s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.

Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe
legény az. _Onnan_ vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá
van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó –
van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő
szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss
havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán,
rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre
a lépését… Eltéveszti a lépését.

– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…

– Mi–i?

Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban
odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a
rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában
omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy
öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges,
sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő
szerelmes bakájára gondolva…

A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a
bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s
beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…

Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s
nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?

– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?


V.  Az anya kicsiben.

A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres
ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a
marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak
mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült
kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott,
mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.

A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy
megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik,
hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar
keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld,
átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.

A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan.
Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig
érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy
valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a
továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.

Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi
tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból
vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott
vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy
fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy
tisztás szélén.

– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó
üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?

– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s
a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús
leánykahang rivall rám:

– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?

Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi
letépett virág tetején.

– Mi ez?

– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!

– Egy gyermek?

Keresem, hol van.

– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől
kilép és ama rongycsomóra mutat.

Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:

– Nincs gyermek – mondom.

– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?

Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A
csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még
piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és
szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány
karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.

– Ez gyermek, te leányka?

– Hát nem látja?

– Aztán te csináltad, leányka?

– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.

– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?

– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.

– S te csak vele élsz?

– Csak? Hát nem elég az apó?

Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön,
(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».

– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép
gyermeket csinálni?

– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt
hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?

– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?

– Hát hogyne! Még azt se tudja?

S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a
kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.

Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert
se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja
ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…


VI.  Levele érkezett a kisasszonynak.

Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a
sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a
fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó
havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt,
összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton,
mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi
falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.

A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony».

«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan –
köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a
kősziklák között a mély víz partján vezet.

A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S
nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek
az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt
mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám
leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az
apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele
szegénynek!»

Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő:
mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy
vissza, tünődve… tünődve.

Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába
tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek
nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind
nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő
várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a
Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este,
a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában
istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó
vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a
szegény, arra a levélre?»

S csak nem jön… nem jön.

A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az
egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék
ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító
kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a
postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli
a postamester.

Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így
várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra.
Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez,
hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik
segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a
levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván
lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve
– a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon
félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától
miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más
szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele
szegénynek.

Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból
leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző
berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt,
s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett
menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi
úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a
kisasszony levelet kapott.

A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel
legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a
sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van
szegénynek».

Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől
megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de
egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha
elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a
kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a
faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás
úton hazatérjen.

A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az
emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De
gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak.

Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék
szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…

… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a
falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét»
felelik.

Megkapta…

… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba
kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a
pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva:

«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm
azzal, a kit szeretek…»

A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük
őt. A molnár fogta ki.


VII.  A tudatlan madár.

Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban,
hajnalban ébreszt fel a napsugár.

Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely
messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe
olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő
világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben
ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek;
a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a
zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen,
borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason.
Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza
bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas,
mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.

Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes
erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni
kényszerít.

Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús,
össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.

Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.

Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy
parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya
zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.

– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy
cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál,
hajlong: jó reggelt mondva mindennek.

Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos
fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.

A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit
vigan – tudom is én mit – locsog.

De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem
merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.

Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban,
bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.

Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.

– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél
tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és _nem
ismeri az embert_. Ezért bízik bennem.


VIII.  Az irgalmas ember.

Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép,
fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy
mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak.
Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha
szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket
nézni.

Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel)
átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg
könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette
családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját,
vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.

A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán,
árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az
udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj,
jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé
fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és
visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!»
Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog,
rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat,
sikoltozik és kesereg.

A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, –
hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta
őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A
lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így
velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj…
úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján.
Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»

A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és
makarónival…

A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen
gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve,
váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a
mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig,
a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen
itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen,
parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre
szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem
iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se
az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a
gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz:
«Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon
szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»

És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a
gunárt is uborkasalátával és makarónival…

Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús
egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…


IX.  A kigyó a paradicsomban.

Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban,
szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a
városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő,
sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy
sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép
holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még
csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez
odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk»
súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».

A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy
asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? –
feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem
is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a
leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és
visszataszítja a legényt.

Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az
évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár
a virágillatos levegőt.

A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos
portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy
tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, –
mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét –
ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat
a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak
a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó
szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul
felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»

A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó
bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a
leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi
és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»

A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról
és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s
kirántja a kezét a legényéből.

«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja
ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s
kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.

A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra
fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong
körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak;
boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak
– a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint
amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég
bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket;
kesernyés tekintettel.

A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás
sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem –
mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka
visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi –
szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…»
«Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe
veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi
a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan
átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez
szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó
vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska
háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra
fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad,
úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:

– Mit vettetek?

– Mi? – kérdi idegenül a leányka.

A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt
volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára,
vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:

– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók
vagytok? Falusiak?

A leányka kipirul ismét bosszúságában.

– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi
tetszik nekünk.

A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s
szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal
tovább megy.

A legényke a szép fehérnép után néz.

A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép
pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.

A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától,
átnyujtja a pogácsát a legénykének:

– Vigye maga is – mondja.

– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.

– Hát akkor mért vette?

A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.



Az édes anya.

Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy
derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a
bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből
házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős,
szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna
ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem
venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár
erőtlenül utána hanyatlott.

Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska
így szólt dicsekedve az édes anyjának:

– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! –
és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az
anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.

Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett
anyának:

– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A
gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne,
ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.

Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja
mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben,
bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.

– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától.

S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani
magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette
azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is
volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy
inkább az apját áhítja.

– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult
a köny mind a két szeméből.

– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.

– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt
kimegy belőle a bogár…

A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki
a szeméből.

A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt
az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy
reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.

– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed
pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s
megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.

Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség
mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada
maradt mellette azon délutánra.

– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy
harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.

Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy
töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan
mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel.
Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha
libegni látszott volna a vastag levegőn.

– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett.
– Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha
gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél
nekem, vagy… vagy…

– Vagy?

– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.

– Az apád elment.

– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?

– Nem.

– Tán csak reggel?

– Reggel sem.

– Estére, azt hiszed?

Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De
megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát
összeszorította és nem sírt.

– Apád csak későbben jön vissza.

– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra
maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?

Merően kutatva nézett az anyjára.

– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk
magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig
felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’
szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…

Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította
az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni
kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.

– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen
bányász.

– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom,
úgy-e, piczikém, te is tudod.

S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami
várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És
hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette,
hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát.

Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott
a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen.
Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a
fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta:

– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.

Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az
édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a
paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz
ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte:

– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?

– Igen, kedvesem.

– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben,
hogy itt felejtette.

Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.

Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen
lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja
kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával
foglalkozott.

– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő
mikor fog írni neked?

Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól
lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép
virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb
csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár
mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a
miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az
anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn…

És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a
mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis
ember szilárdnak készült hangon kérdezte:

– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?

– Hogyne, kedvesem… hogyne!

Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész
éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a
melyet ujjongva fogadott a kis ember.

– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már,
csak nem akartam mondani neked.

Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú
legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden
jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van.

Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan
nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az
ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te
igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári
után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét
az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve.

– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon
nekem, igazán.

Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A
kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a
postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte
a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt
választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt;
mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett
a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János
édesapja volt.

Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte:

– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?

– Mert beteg voltál, kedves.

– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?

S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada
gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj
velünk», – lihegte.

Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta,
mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva.

– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán,
piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?

A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket
a tél.

– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal
bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy
fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a
fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s
megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után
súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el
neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne
tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván,
akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt.

S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor
vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes
fiának, a mikor elment.

A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő
helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy
csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára.

A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a
kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből
kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis
fia örömére.

Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy
szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon
kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az
özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura
bányásztársát.

A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka
csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a
bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző
szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek
csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a
gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú
bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése
messzire elhallszott.

A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult
az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett
temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért,
félve rebegett.

Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja
csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta.
Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa
gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott.
Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy
majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra.

– Ó! Istenem!

A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú
babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog
menni.

– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra.

– No!

– Én igen félek.

– Hát élsz még, János?

– Jőjj fel mindjárt.

– Ne–e–m. Dolgom van.

– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.

– Mit adsz?

– A mit akarsz.

– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?

A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:

– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?

– Én igen félek. Itt senki sincs.

– Hát aztán! Megijesztett valaki!

Aztán az ablakhoz lépett.

– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat?
Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.

Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.

– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az
oldalútra tértek, látod! a _ti sírotok_ mellé.

– A _mi_ sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.

– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták,
láthatod innen, az a legszebb hely…

– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.

– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet?

– Az apám?

– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert
az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak
tudom.

S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a
helyet a temetőben.

A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már.
Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt,
mint a hideg hó kinn.

– Az apám? az apám? – rebegte.

Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.

A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva.

Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.

Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:

– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám…

Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.

Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja
köntösét s fuldokolva kérdezte:

– Hát miért hazudtál, jaj nekem!



Mayer, a zsidó suszter.

Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a suszter,
Baranyai Katiczával mert beszélni.

– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot
hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre készíteni a
halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… Hagyjanak nekem békét.

Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.

– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak
készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem
viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.

A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a
megháborodott zsidó.

Mily időket élünk!

– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony,
egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette
őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… Elment Máli… Volt egy szép kis
leánykám… kikereszteltette őtet… Elment… Menjen el a papjával. Jaj,
menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, a kit maga
kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.

A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang
átszárnyalt a ködös levegőn.

A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az utczámban. A
«Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott (dőlingéző járású,
száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő,
nyájas beszédével ölve az embereket, a mi csak azóta nem kellett
senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak. «Szép napos időnk
van», szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám).
«Szép napos időnk van», magyarázta a másodiknak s végig az utczán
mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén
be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»…
«Részeg tán?» kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől
csipett be (valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»

A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak
maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár
szélén mélázó madár…

A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt – azt beszélik
– a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… Sétáltatta napfényes
délutánonkint az utczám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül;
szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utczán. Máskor bizony már ő
is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katicza ajaka hamar
megkeskenyedett; az orra konturja éles lett; az arczbőre időelőtt
elfakult s elevenfényű szemei körül finom barázdákat szántott – tán a
gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi
nagy «major» szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja
kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a
papok jártak ki s be untalanul…

Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a
plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a
«Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás közt,
kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért is köznéven
mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. Mire visszatért
Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapós kedvét… Hosszú,
testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy
temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt s igazán valami
hüvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat
begombolni láttára.

Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár porban, akár
fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva
egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se
tekintettünk a kocsizörgésre…

Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg Baranyait
nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras
könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona
maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta, –
de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem
lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» – mondták…

Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló köhögés
végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában,
karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – kiváncsi
asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván: «végünk van,
lelkem… végünk van…» egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem
félve már a hideg ájertől… s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló
sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:

– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát még a
másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily
szerencsétlenség… szerencsétlenség…

– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az égben
viszontlátod…

– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a
kérdésre.

Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:

– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel megváltsad
őtet…

Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok
kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük
tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, hogy ismét
láthassa az apját az égben?…

Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem
természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint
imétten.

S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett Katicza
a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy
szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy
keresztelkedjék ki az egész háza népével – akkor kezdtük megérteni: mért
járatta az öreg urat a templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra
tanította: «Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az
igazak házában»… Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő
familiát Katicza.

Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan
dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik
(megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert
adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a műhelyét az árával.
Szentkönyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket
s egy nap eljött Ágoston pap és szépen kikeresztelte őket.

No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót szerzett vele.
Az ember nem járhat annak a végére, hogy tulajdonképen: mi a jó.

Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni.
Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt
azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén kikisértük őt a mi temetőnkbe. A
zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az
összeköttetést s a mint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult
el ő, oly harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, a milyennek a
veszettet rajzolják.

Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek kezdett
fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orczácskája, óh!… a
kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a szelid szóra is, ha illettük,
úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.

Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember
felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a bereknek, mint egy
kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a
nekikeseredett házból…

… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis szőke
bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára
földet hánytunk s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is… Óh,
csúf, csúf a halál.

*

– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az Adolfot,
ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.

Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül;
csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt szemmel nézett rá
s rebegő hangon mondá:

– Az Isten magára néz, Mayer.

– Nem volt az _igazi_, tudja, nem volt az igazi. A kivel az apáink
éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de
megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak üt… üt… Köszönöm
alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló
madaramat… szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön
engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy
most az Adolfba kezd, az Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam
sincs, csak egy kis leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám
istene…

A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult szemeit. –
Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a
kezét és hadonázott.

– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, ah drága
árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a feleségemet adtam
érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most
Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne
verjek agyon valakit.

– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében
kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el onnan, a míg
jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az állóhelyéből s megnyitotta a
kaput.

– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő
pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a
polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.

A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utczában,
kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta Katiczát s belépett
az udvarra.

Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.

– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az ajtót. –
Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi veszteségekért jajongva
koczkáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?

Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a falhoz.
Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – folytatta:

– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval el kell
őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja
megfosztani őtet? Hol a lelke, szerencsétlen, hol a lelke?

Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, mintha a
föld alól beszélne ki:

– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is
szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a mi
itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja,
hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény gyermeket… Hogy
sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a
tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy
bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az
Adolf…

Aztán így szólt Ágostonhoz:

– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van
a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…

Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A
házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap lépett be a
szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant valami és arra
elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak
konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra
cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból
lánczot fonna valaki.

– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte ismét Mayer
– törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának…
Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga istenének.
Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem
vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia gyermeke, vagyok… Én
zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam
ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza…

– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent tekercsek
előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz.
Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az
oltalma alá. Menekedem…

– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt
minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a
gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott engemet,
megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle és a nagy
Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől és
letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, szegény fejemnek…

Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. A
fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott és
álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég
könye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami
gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.

Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára
kiáltva:

– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet
vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg.
Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek.
Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd
ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely.
Átok van rajta.

És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány
kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:

– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…

Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza ott
hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót
erősen becsapta maga után…

Senki se mert belépni.

Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A pap
gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen kábultan
hallottunk egy éles, vad kaczagást.

Mit jelent ez?

Katicza röhögött hiszterikus rohamában.

Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta valaki:

– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…



Görög Trátyi és az apja.

Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az
asszony betűzte:

… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni
kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a
torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a
temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet,
minthogy meleg idők járnak…»

– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem harcsa volt
az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A harcsát eladta
volna, de komisz szálkás csukát adott az öregnek.

A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló ajtajában
állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta mogorván:

– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az öreget.
Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya savanyú
újborokat». No, ott van… Hát kellett neki a savanyú újbor?

Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt: «Mi lesz
most a temetéssel, Trátyi?»

– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az ajaka
rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott. (A szürke
félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s görbén nézett rá.)
Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek ott, mégis csak bedugják az
öreget a föld alá…

Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így folytatta:
«Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan akarod: hát
menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van… Mert az asszonyoknak
is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha okvetetlenül akarod, hát
menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó – dohogott és elfordult, megfogva a
vasvilla nyelét – hát menjünk.»

– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi?

– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek? Azért
izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé… gyehenna, –
kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a szénatartóba,
kaján tekintettel ügyelve a lovakra.

Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi kocsiba.
Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe kössön? De egy
szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt gyermekük s az istálló
ajtaja elé keresztbe fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri
mesterség – mondta néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem
tetszik.» E mián alig tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a
népeivel, (a lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta
őket.

Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos mezőn; a
szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha lombsátorára, mert a
bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy lelengett a megszáradt
földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég homlokán s a görgényi hegyek
mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor nyakravalóval betakarva. A
kerekek kattogtak, a szentgyörgyi kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a
lovak gyeplőjén.

– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt meg az
asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs lovakkal
hozott volt az esküvőmről.

– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével hoztalak.
Megdöglöttek.

– Sokat űzte őket.

– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt.

– Bicskot vert beléjük…

– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek csillag
volt a homlokán…

– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket.

Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a feleségét s hangtalanul
számolta, hogy: hány lova volt azután? Az erdők, mint valami
ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a káli hegy ormain. Rájuk
meredt s félhangon mondott valamit az ujjainak s bólintott feléje.

– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul.

– Az apja?

– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek, mintha az ő
pipájának a szagát érezném.

– Mocsaras az út árka…

– A szuszogását mintha hallanám.

– Nyárfák lengedeznek a domb tetején…

– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm… na… De
lók azok…

Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az ostornyéllel.
Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott, meghalt apját
emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a futásuk megcsendesedett.

– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni akar
tán, Trátyi?

– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd meg
őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban uzsukál
érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh, csak azért
is. Beléndek a beletekbe…

A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele völgyből
fel. Nehezen lihegtek. Alig bírták már a hegyet. A csonka-bonka fűzfák
kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő ujjak lettek volna, azt
mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény lovakat…» Hídkarfák, mint annyi
kiterjesztett kar hivogatták: «Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet
simogatta Trátyit s rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A
mélységes csend nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi
korbácsot tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt:

– Mert jó ember volt mégis az öreg…

– Az apja?

– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt, egy-egy
csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján, csonton a
hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az apám… Ilyen
szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is egy-egy kicsi.
Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna.

– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az eszembe.
Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben elbólintgatott
a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt mondja neki:
«elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én, fiam; én nem
álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg. Mellig ért a fehér
szakálla.

Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a füstölt
hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös szegletben a
húskamara ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az az öreg ember elém
állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de egyéb nem is volt rajta és
megfogja a kezemet, hogy menjek vele.

… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt… Megyünk, húzza
a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a mennyországba egyenest… Ott
vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az öreg egy kamrába – oda fenn – de
a napba is benézhetsz, de oda ne… oly dicsőséges volt… S aztat mondja az
öreg: «Ez a te kamarád, Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» –
«Nem az enyém, azt mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok
elégedve a házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím,
megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik
tenéked…»

… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi tőlem
az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» – «Hát
egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A tálban hever
egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a kis lapoczka,
lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban csupán… Egyél, – azt
mondja az öreg – ha megehültél, egyél…

– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem vagyok
kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja:

– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál vala a
szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól…

Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság. Csúfság ez,
Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a szegényeknek húst», így
szólt és azzal a feleségem odajött hozzám, de már a székben és megrázta
a karomat (de ezt már éreztem jól) és így szól: «Mit lát kend a
levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva húst is adott az apám a
szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a csontokat.

Ilyen volt is az apám, ilyen…»

A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza síkjára a
cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok századot láttak e vén
fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy búsulnak az ősznek,
örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha ifjak volnának. Rezgeteg
sátorukon átjár a holdvilág sugara, a selymes gyepet fényes ezüstpénzzel
szórva be.

Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az apja… A
lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái fölött?… A lombokon
át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja szemének szúrós sugara az
egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt Trátyi az apjára, mert tudta, hogy
csendesen méri a húst az öreg… ma látja: minthogy tudja, hogy nem
láthatja többé soha…

A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva képén egy vonás se
mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron. Valami halk nesz kel
néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe. Olyan az, mintha titkot sugna
az éjnek egy rettenetes nagy száj… óh, még a meleg lehelete is érzik…
Sofronika nesztelenül nézte az urát; a lovak megálltak a sötétben
hallhatólag zihálva.

Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt valami
rekedt, mély hangon valakihez:

– Te vagy az, apám, Bonifácz?

Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha elűzni
akart volna valamit. És folytatta:

– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle lovak
azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily soványak
mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk hasonló a
karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a kovácskalapácsé…
hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük oly hosszú, mint a
kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban, Bonifáczius apám?

– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek
lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem,
kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól nőtt
meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az
étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy
bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen voltam én! azok lesznek ők?

– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj el,
hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis vagyok,
ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj, hogy
megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj engem a
büdüben.

Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant az
ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre.

Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte a
lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a feleségére
tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze után nyult s
meggyőződéssel így szólt:

– Az apám csakugyan meghalt.

Elhallgatott és későbben folytatta:

– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul bántam
az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha láttad? Te is
hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt a szakálla és csak
oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki nekie megjelent egyszer
a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg az ájer. Meghülhetne az
öreg…

Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és megsimogatta a
lovait.

– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg a
lovakat. Szomjasok lehetnek. Légy jó szívvel az oktalan állatokhoz,
miket hatalmunk alá adott az Isten.

Az Isten…

Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét, minek
okáért Sofronika félénken, halkan ismételte:

«Az Isten, az Isten…»

S megitatták a lovakat.

Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában.

A szép, enyhefényű hold besugarazta őket.



Az óra.

Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a kismisére.
Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük. Nyájasan köszönt
mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét sóhajtott fel a boldog
kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a misét, szép leptiben.
Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve, végezte imádságát s nagyon
megkönnyebbülve, mindjárt haza sietett.

A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden bútordarabjához
valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt fivéreé. A tükörben a
bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt előtt rebegte el az anyja a
mindennapi imádságát.

A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig. Az
«andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor Veronika
jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon az a szerszám,
melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az utolsó huszasig,
mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie. Legnagyobb
vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen neve! Odaadott mindent s
akkor persze összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az
ember élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában…
Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből, mohából
összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki verejtékes
napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki boruról…

Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén leánynak az
efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában; annyi lyuk vár a
foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá. Egyiket végzi, a
másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek való luxus.

Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a szoba
közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje. Mindez
nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika megállott. Kissé
megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az emlékeket őrző agyán
kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől kapta valaha. A kis
rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat előre, kifeszített szárnyú
pillangók között. Szépen kivette Veronika a takaró alól az órát s
óvatosan, gyöngéden kitette a fényesen sütő napra, a virágzó violák
közé, a belső ablakot betette, nehogy valami érje a meszelés alatt.

Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és hozzá fogott
a munkához.

Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, a mint a házbeli
holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a szobáját maga fogja
meszelgetni. A keresztelésen többen voltak, mint a mennyien lesznek a
temetésén.

Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője mellett.
Megrázta a fejét s jobban neki látott.

… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az apja
boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és ügyetlen lett.
Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A kötőtűket ő szedte
ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit, ha nem ő kezdte s a kezét
szorongatták a barátai úton-útfélen. Így szerette mindenki, vigan éltek,
mikor egyszerre tönkrement Lukács bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt
Lukács bácsinak: «Rám kell bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek
utána, a míg egy sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb
lesz a becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika
kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki
jegyesét a szobából az apja…

Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn egyforma
tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá eléggé. De
senkire se tudott haragudni egész életében, csak szeretni, szeretni,
szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát, de mindjárt megfeddte
magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a meszelőt a cseberbe, hogy
szétfreccsent. Valami neszelést hallott az utczáról s oda ügyelt.

Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé az
ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát óvatosan.

Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák fölött
kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán föl.

– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra visszatekintett
s rohant odább.

Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az ajtónál
megállott.

A gyermeket megismerte.

– A leányka… a leányka… rebegte.

Ott maradt s reszketett.

A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is megismerte volna.
Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya volt ez az elhanyagolt,
sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta: «Az apja leánya… Az apámat
meglopta az apja… a leánya meglop engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora
semmiség. Tán imádkozni se tud. Lopni igen. A vérében van. A könyek
meggyűltek a szemében, s leperegtek az arczán.

A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át az
utczán:

– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj kölyköt. Itt
oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a fiamnak: Te Misi…

… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve hozzák
vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve.

– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki.

– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony, mikor
elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó…

– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az órát…
Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat.

– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A városszolga
megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A kisasszony adta
az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az ember, miből él? Pedig
ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s urasan költ. De ha a
kisasszony ajándékozta? Az más.

És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika kisasszonyra.
Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől s hazasétált,
elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta bosszúsan az utcza
kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen szívességet a
szomszédainak».

Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a leánykát és
beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján mindjárt
felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a nyomorultat. A
tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal korában; és az ajaka is
tisztán az apjáé… Istenem! Egészen haszontalan holmi az egész óra! A
meszelő nyelét tartva, nézett messzire a berek fölött elvonult hegyek
kékjére… Fekete, gyenge karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák
sovány testét s a gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez
egy óráért… egy akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel.
Gondolkozva járatta a meszelőt, mintha álmában tenné.

A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a meszelőjével.
Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény czigányné felsúrolta
a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az órával és mind az egész
utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a gyermekről is. Délután begyűltek
a Veronika házába. «A szarkafióka nyakát ki kell tekerni…» mondták a
gyermekről. A kisasszony beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az
apja, tolvaj az anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától
tanult. Tán ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka
között mind a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy
halász s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt.
Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is. Ki
tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd árulni a vár
mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az ujságait, s hol
egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy felolvassa nekik az
ujságait. Azóta jól él. Mindég jóbeszédű ember volt fiatal korában.
Veronika csendesen törülgette a bútorokat s úgy tett, mintha nem is
hallotta volna.

A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették,
tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan
embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják el,
mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a gazember
után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a szomszéd
falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána a kis czófra;
– ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora idején), szépen besurran
a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne félj! Lekuporodik egy szegletbe,
mint valami piszok… Igazi czigánytermészet és ragadály, mint a
bojtorján…

Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le volt
verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el mostanában,
hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá ez egyetlen
napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé ült, nehogy
kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a szenet. Halkan nyilt
meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej miatt) meg se mozdult. A
pitvarajtó is csikorgott, halkan nyomogatta valaki a szoba kilincsét.
Félrehúzta a tejet s felkelt. Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit
eléhúzta s kinyitotta az ajtót.

A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt.

A gyermek volt, a kezében a rézórával.

Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát. A vén
kisasszony felugrott:

– Lépj be hát.

– N–e–m. Csak visszaküldték az órát.

– Vissza? Ki küldte?

– Ő. Az apám.

– Küldte? tőled?

– Parancsolta, hogy hozzam vissza.

Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig besegítette
a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz előtt való
székre. Maga elejébe állott.

– Tán magad akartad hazahozni az órát?

– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam magának, hogy
ő küldte.

Azonban remegve folytatta:

– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni.

– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát. S az
apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem valamit
keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj, mikor az órát
meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog ölni!

– És két nap óta nem ettél?

Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább Veronikában.
Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta), a gyermeket nézve
szüntelenül; a tejet visszatette a kemenczére. A gyermek sirni kezdett.

– Haragudott érte az apád?

– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám, úgy, mint a
hogy maga megcsókolta az elébb titokban. De ő megsimogatta és
megcsókolta és akkor megvert engemet.

– És megvert?

– De otthon maradt egész nap. Pedig máskor sohase ül otthon. A fejét
letette a karjaira az asztalra és reám se nézett. Most alkonyatkor ismét
megvert és borzasztóan kiáltott: hogy mindjárt vigyem vissza. Igen, de
én féltem, hogy maga is megver. De maga, úgy-e, nem ver meg?

Veronika halkan rebegte: «Dehogy, dehogy» és lehajolt a tejhez, pedig
nem is főtt még, hanem fujta a szenet és köhögni kezdett és elfordult,
hogy a gyermek ne lássa; de félkezét a gyermek felé nyujtotta:

– Ne félj… csak fogd meg jól erősen a kezemet.

De a gyermek azt nem merte megtenni, kivált, hogy a kisasszony olyan
furcsa hangon beszélt, mintha a pinczéből szólt volna fel. Azonban egy
kissé bátrabb lett mégis. Veronika a tálasig ment s a legszebb aranyos
findzsáját vette elő. A gyermek azalatt bátorságosabban fecsegett:

– Pedig én mit tettem? úgy-e? Az apám azt mondja, hogy minden a mienk, a
mit látunk, csak a gazdagok lopták el tőlünk. Úgy-e? Maga gazdag pedig?
Aztán az óra künn volt az utczán, úgy-e? Hátha az nem is a magáé? nekünk
pedig semmink sincs és az apámnak sincs, mert ha neki volna, adna nekem.
Úgy-e?

A tej felfőtt s Veronika mind a két csészét teletöltötte. A kenyeret
kétfelé törte s a nagyobbat a gyermeknek adta.

A gyermek vonakodva vette el. Azonban mindjárt nagyokat harapott a
kenyérből.

– Milyen jó maga… Már nem is haragszik? Miért jó maga? Mondja?
Megcsókoljam a kezét érte?

Elhallgatott s ismét mondta:

– Azt mondta az apám, hogy egyszer minden a mienk lesz. Akkor én is adok
magának mindent, mert maga nem is vert meg, még kávét is adott…

És hátradőlt háziasabban a széken és hintáztatta mezítelen lábait s
hizelgően mondta:

– Milyen jó itt magánál… Milyen szép és tiszta. Maga meszelte, úgy-e?
mert láttam a reggel. Nem hagyja, hogy én itt lakjam?

– Mit mondsz?

– Mert hova menjek én most? Én máskor is háltam kinn az erdőben az
agyagdombon, a hol a gödrökben nem is fuj a szél, se az eső nem veri meg
az embert. De örökké ott nem lehet lakni, pedig az apám, mikor elkisért
idáig a berek széléig, (hogy lássa, behozom-e a maga óráját), azt
mondta, többet ne jöjj haza, mert én nem lakom ott többet. Hát akkor én
hol lakjam?

A Veronika szive szorongott s leült a földre a gyermek széke mellé s
megfogta a kezét.

– De ne fogja meg a kezemet, mert én többet nem csinálok rosszat, ne
féljen. Ezt is azért vittem el, hogy eladjam a zsidónak kenyérért, mert
nem volt kenyerünk…

– S elment az apád?

– De én tudom, hol kapom meg őtet. Ő ilyenkor elmegy az oláh faluba s
ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek, hogy ne halljam.
Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent elvegyünk az uraktól,
a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket.

Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az ördög
szeme.

– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is haragszik,
ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt mondja az apám, ha
köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S az anyám rég meg is halt.
És nekem semmi se kell s én magát szépen betakarnám, mint a hogy az
anyám betakart engemet, mikor kicsi voltam, ha lerugtam a paplant…

S élénkebben folytatta:

– De maga nem is ügyel reám?

– És az apád hol van?

Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a
Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a
gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá.

– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg?

– S hol az apád?

– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe fűzfáig. Nem
jön? hogy nézzük meg őt?

Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta, mit tesz)
kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját.

A gyermek előre szaladt, mint a szél.

– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám.

És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete alak
mozog s arra élesen visítani kezdett:

– Apám, apám!

Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult a
berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek utána
futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák recsegtek a talpa
alatt.

A gyermek csüggedten tért vissza.

– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt…

Veronika kezén fogta a gyermeket.

– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek, nem is
tudom miért…

A kapunál azonban mégis így szólt:

– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én nagyon
szeretem magát.

És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan.

Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten.



Levél haza.

Anyó lelkem!

Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád mondani:
mit tegyek?

Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról, hogy a
városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én elpártolt
édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy itt, anyó.

Megírom neked, mi történt.

Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a Maros
mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben; s egy nap
(úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a számításban)
úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok nélkül való szorongás
fogta el a szivemet: – a veszedelemnek előérzete.

Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi távolságban a
lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a vizből a fövényre.

Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert
oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák
mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a fövényes
parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély sóhajtást
véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó víz, a Maros
nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után. Ismét visszakaptam a
tekintetemet s felkeltem, felsodortam a halász-zsinóromat, hogy
elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete holmira visszatévedt, pedig a
homály omolva ereszkedett le és alig lehetett megismerni: mi hever ott.

Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan, láthatod:
a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal sodort a bűnbe.

Mert abba estem.

Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme nyitva; a
teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot kongott az óra.
Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra. A gyomrán az
óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen villogva ki a mocsokból.
Siket, félelmes csend volt, csak a fülemben zizegett a rohanó vér.

Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn
áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám ütődik
egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább sompolyogjak, de nem
mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak. Tudom, hogy a hideg verejték
lepergett a kalapom alatt a homlokomról, s végigfolyt forró orczámon.

Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam testben, –
aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej no! hát akkor
sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit csóválta a fejét a
betegágyam mellett…

A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az ösvény
vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a homlokomat. Egy
pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott alant megmozdult volna
s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az arany-óraláncz felcsúszott
és leesett volna… és arra megiramodtam.

Igen, futni kezdtem.

Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s
megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai
fájdalom mián. Káromkodtam.

Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét esztendőt
töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak azért is. Most
vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem, hogy hírt vihessek
róla – a rendőrségnek, ha a városba térek.

A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól az
arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és nagyon
vastag óralánczot viselt.

Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba
kapcsoltam a szememet.

Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm nekem egy
arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat anyó! az
érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami unszolt arra, hogy
vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A belém nevelt becsület
megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad, mely akkor is hozzákap egy
darab prédához, ha már jóllakott is – megmozdult bennem.

Ragadd meg azt a drága holmit.

Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel. Fogd
meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami jót
lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a ki
megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a hazugság.
Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony halálos, emésztő
vágyakozása borított el. Reszkettem a kivánságomban. A halottat is
elfelejtettem, óh, hidd el, anyó.

Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind
ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. Egy gonosz eltökéltség… s a
következő pillanatban hozzáértem a lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a
halottat. Gyűlöltem a szerencsétlent.

Mily hideg volt az arany!

A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze, a mint
kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp pergett le róla
a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte ráhágtam az órára az
ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy kigyón.

Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre hajoltam s
felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A lélekzetem elfogyott a
vámház előtt és lerogytam a padra.

Valaki megszólított. A vámos volt.

– Szép az este – mondta…

Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a városba.

Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak fogja
találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy menekszem, hogy
loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és kétszer is megvizsgáltam
az ajtó erősségét.

Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe nyilalott.
Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros mellett horgásztam.
Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez kétségtelen. Ki vitte el? Ki
volt ott?

Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy halottat
lopott meg.

Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon hitványul
éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem savanyú
izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem hazúlról.
Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé, hogy
visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka volt künn.
Nem mertem megfogni a kilincset.

Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság s arra
nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol.

Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a hang? Óra
nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté.

A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a ruhadarabhoz. Szól…
szól…

A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom venni a
kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom megfogni. Tik-tak.
Mind élesebben lármázik.

Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a
benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a
derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból. Mégis
szól.

Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy
bemehessen valaki.

Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem, természetesen az
erdőben. A Marost meg nem közelítettem volna a világért sem. Óh, ha
találkozom valakivel, a ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt.

Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma veresabroszos
asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros emberek ittak s egy
részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se néztek. De mind elmentek később
és a korcsmárosné csípőre tett karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a
kávéházban töltöttem, itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább
legyenek a társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza.

Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd leragadt. Az
ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem visszatér erre a
gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra üt.

Üt.

Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a halottat
kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól beszél. Egy…
kettő… három… hat. Éppen: hat.

Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét. Már
éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a kezét: «Hol
az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva iramodtam meg.

Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett. Egy
kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s arra a
lábam mellé heveredett. Egészen kóczos lettem. Azért bemenekedtem a
falusi korcsmába, ott maradtam. Senki se ismer. Ott is aludtam.

De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi ravaszképű
fogadós rejtelmesen hozzám hajolt:

– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton.

Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki a
fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a város felé.

Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s
összerázkódom, ha egy légy reám száll.

Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük. Akkor
ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel, hogy
megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától.

Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni.

Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot!

Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint remegtem!
Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva.

A fövényes mart üres volt.

Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt.

Mit tegyek?

Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett.

Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog a víz
színe.

Csábit a mélységes nyugalom.

Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől.

Vonz…



A fehér ház.

– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska, szőke
feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a szobát. Az
ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én megláttam a puha
kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett kinyitni az ablaktáblákat
a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a kapuba, hogy lássam, ki hozta?

– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél.

– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni akarom:
ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem hozta?

– Hát kinek másnak?

– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes szentem.
Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti senki, hogy
neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb, mint én? Lássuk. Öt…
hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj, várj… a virágos gavallér
eltünik a látóhatárról, míg te dulakodsz velem.

Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között, hogy
kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi napfény
elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát átölelte a «kis
mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka duzzogva rákoppantott az
ölelő fehér kézre.

– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a gavalléromat…
Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy elszeressem előled? Óh,
Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán.

Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», – de mégis
nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy szirmát lecsípte
fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék szeme elé.

– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem tudom
kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra, kettőnk
közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon szép reggel
van.

Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de oly
tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka
felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött.

Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott
édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő
gondjára hagyta a kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly, a csendes, a
dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb volt, mint a huga; a
haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát varrattak, a diszítés
dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos kis Mariskát elhalmozta
piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni lakta a kis fehér házat. Az
anyjuktól örökölték őtet is: a stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú,
bogosujjú, áldott jó öreg leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy
bánatok híján, tán álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se
vették, hogy élnek.

Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy szines
pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába. A Mariska
fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg babrált a varrásán;
a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró porczellánsemmiségeket
törülgetve a finom állványocskán. Egy kis üveggalamb szárnyát le is
törte. Megállott előtte s elborult a szeme. Édes kis emléke volt. Egy
tanulófiu lakott náluk még az anyja életében. Mily rég volt! Távolról
atyafiak is voltak. Kis, tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor
feleségesdit játszott vele. «Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis
szeretőjét Nagy Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta.
A kis fiú elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle.
Ez a ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen
ellágyult. Mint megelevenedik a szeme előtt az ő kis ura! S kifordult a
szobából, nehogy észrevegye az elborulását a leánya.

Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy eltöltötte
kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire benézett ismét a
szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy sugár, selymes-szakállú,
barna fiatal ember lépett be rajta. Figyelve nézett szét az udvaron,
aztán bátran belépett.

A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta:

– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az ablakba.

Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény mozdulatait,
tapsolva mondta:

– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én játszótársam.
Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle.

Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a homlokáig
és halkan rebegte:

– Kálmán…

Egy pillanatig megállottak mind.

– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett.

A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen megütődve,
megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig merőn megnézte,
aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett és visszalépett.

A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a csendet:

– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt?

A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta:

– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző vagyok a
törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak rajtam és most
vágytam látni a meglepetésüket.

– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának vége? A
primiczián nem csókolunk kezet neked?

Aztán kedvesen hozzátette:

– De így is jól van. Az Isten hozott.

Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara oszlott el
leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem távolabbról
kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a fiatalembert.

– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a fiatalember, –
csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az eleven, kaczagó,
hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz reám.

– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De hiszen én
még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most már nagy leány
vagyok…

Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember fölemelkedett és
nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára és nem merte
marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a nénjét, ha vajjon ez
nem marasztja-e? És a fiatalember leverten hajtotta meg magát, mert nem
marasztották. A szemét egy perczig csodálkozva felejtette a leányka
kigyúlt arczán. Aztán elment.

A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette maga
után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő hangon szólt:

– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e neked?

Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé,
lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és turkált
benne zajosan.

*

Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok végzése
közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az ibolyacsokor
megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá.

Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg az egymás
piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek.

Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy házépítő
fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át hallgatták, a
varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat azonban restelték s nem
magyarázgatták kedvetlenségük okát.

A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor lopva
egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött.

A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén Rebi
nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá.

– Te mindent tudsz nálunk, lelkem…

– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit kivánsz?

– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem, (a hangja
suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy _hozzá_ igazán Erzsi?

– Kihez, te?

– Óh, hiszen te tudod.

– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a csitri
fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál tőle. Csinos
fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi férjhez hozzá?

– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!…

Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az ágyasházukba,
Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány fonnyadt ibolyaszálat a
pohárból és a párnája alá rejtette.

Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata lengett
a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott. Csábító,
kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette. Nesztelenül
felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett. Ezüstszálak rezegtek át
az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a kis leánya bánatos arczára
tévedt, mely síróra állott. A szeme le volt hunyva. Mintha csak
örökálmát álmodná. A szivébe nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem
riasztotta meg. Aztán egy csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska
szemehéja alól, s mire a holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves
sóhaj kelt át. Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja.
Mégis hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az
ő gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az
örömeiben vidult meg.

Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott s most a
szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti attól, a kire úgy
nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el tőle…

Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt, ki az ő
titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy szeressen és
feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit tegyen?

A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a könyben
úszó arczot. Keserűen felsóhajtott.

Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül.

A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg, a nénje
mellére dőlt és halkan sirdogálta:

– Én igen szerencsétlen vagyok.

– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát?

– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami bánatom nekem? De óh! mint
szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám…

Később így szólt Erzsi:

– Sírtál az éjszaka.

A leányka sértődötten csippent fel hirtelen:

– Utánam kémlelsz?

Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt visszautasító
lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban babrált, mely az
utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit emésztő vágygyal.
Estére ennek a kivánságának betege lett. Az ajakát égette egy név,
melyet szeretett volna kimondani. Most kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha
a nénje rátette kezét forró homlokára, felvetette különös fényben égő
szemét s aztán durczásan elfordította fejét.

Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem!

A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott meg.
Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja foglalta el a
szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét nyugodtnak, vidámnak
lássa. A maga ábrándját elborította az aggodalom. Képes volna arra, hogy
elmenjen Kálmán után s odavonszolja lázban égő leányához, ha
megalázkodva rimánkodna is neki.

Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit se érne
az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül Erzsikéért ég, úgy,
mint gyermekkorában… Megsimította a homlokát, hogy elűzze a kisértő,
hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes kis
leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát, hogy
elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát tenné
szerencsétlenné…

Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot keltett föl
a fejében.

Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és megcsókolta:

– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a fejét.

Határozott.

*

A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a kapukilincsre.

A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak.

– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi.

A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár.

– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem
bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe.

A leányka megriadva rebegte:

– Te menj elejébe. Tégedet akar látni.

– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe.

A fiatalember tétován lépett előre a napfényes ösvényen. A tornáczról
kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni:

– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég várunk.

– Nem csak maga várt, Rebi néni?

– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most?

A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze remegett, a
mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman körülnéztek, mintha
Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a fiatal ember. «Őtet
keresi!» – gondolta keserűen a leányka.

Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a napsugár
fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség könnyű, szálló
pelyhei szállingóztak az illatos levegőn.

A verandán állottak meg. A vén leány vitte a szót, de alig hallgattak
rá. Némi zavarodottság ült közéjük s a ház ajtaját ügyelték, melyen
belül késlekedett Erzsike.

– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk.

Erzsike volt.

Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel takarta el s
könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel, melyből gömbölyű
karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai áttetszettek.

Derülten lépett közéjük.

– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért csinosítottam ki
magamat. Jóízűnek talál-e? Virágom nincs, ez csak a maga
figyelmetlensége, édes, aluszékony, gyerekkori lovagom.

És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.

– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? Vártuk.
Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az ibolyacsokrával,
hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De az nem igaz. Maga a
régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» hívtuk, mert úgy tudott
pirulni, mint egy félénk kisasszony. Megtelepedett-e már?

A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s elnyúlt egy
hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, úgy, hogy formás
bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni vágyó könnyű hölgy
módján, beszédes szemét ügyelve járatta szerteszét.

– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi elvonulva
élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt borospalaczkba. Ha
aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az édes lé. Maga az, Kálmán,
a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes
falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz esztendős. A tavasz eleje. Az én
tanítványom, de rossz tanuló… Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint
maga, Kálmán, a «néni». Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy
érezzük, hogy élünk… ő nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg?
Tőlem nem tanulta meg.

A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A vén Rebi
néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé lépett és
elsimította a homlokáról a haját.

Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.

– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén Rebi néni?
Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. Te is Mariskát
kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az én régi lovagom…
Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk gyermekkorunkban…
Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. Dúsabb lett s mélyén
szerelmes madár fészkel benne most is. Az én kis leányom epedve
hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, Kálmán, ha velem jönne?

S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára
tekintett:

– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen gyorsan.

Az első fordulónál elfulva megállt.

– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó véremet,
mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. – Maga, a
szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek magamon?

És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a mellén
s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.

Aztán érzékenyebb hangba csapott:

– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam magára.
Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. De maga nem
jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, leánykás ábrándok. Az
élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem ismerek magamra. Szeretem a
világi zajt, az izgató örömöket. Már nem elégedném meg a maga kis
bókjaival, a miket hajdan elrebegett… Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó
barátok. Maga volt az első szerelmem. Ki lesz az utolsó?

S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.

– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki a
valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, imádandó
szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet az őrzőangyal
tart a kezében az imádságos könyv első lapján.

A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, izgató
melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette meg.

A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett szemmel
ügyelte a leányát.

– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, hogy
ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, hogy
megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…

Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton végignézett,
könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», rebegte és feléjük
indult. Onnan halk, víg dalocska töredékei szálltak feléje.

A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle lakik.
Nesztelenül közelítette meg őket…

A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult megzavarva.

– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen fordult el.

– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod most.

S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A szeme
ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta a levegőt,
a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.



Nehéz éjszaka.

Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős hegyháton, a
kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek kapaszkodtak felfelé,
rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a lejövőnek. Homályosodott már az
idő, a mint találkoztunk velük és besötétedett, míg leértünk s
kerülgettük szakadatlan sorukat. Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy
befordítsanak a mélységbe.

Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint a
búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az eső
halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent volna),
versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott le a
mederben.

A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a gyertyaláng is
mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A szekeres a vasúti
váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a továbbutazásra közel találjam a
vasutat) egy nagy, magánosan álló korcsmába, a hol nagy szinek voltak s
olcsón mérték a szénát s italt.

Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, melynek
az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem magamat,
mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy kövér kerek
asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy cserépfazékra),
szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú asztaltakaróra s az
egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre támaszkodott, mintha
kérdezte volna: «He! kell-e valami?»

Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint egyet-mást
kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, néhány képet láttam
meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a halottvivők, rókák,
farkasok a siratók s egy szarvas a temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó
szüzet, ki a tavaszt ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét.
Azt képzeltem, hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra
felálltam, hogy végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló
füstvezető pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy
zajjal összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az
ajtót. Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn.
A kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az én
szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán morogva
fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s mérgesen
zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, csizmás, zöldszegélyű,
szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába az útról s a nyügölődő
asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a csőre mutatva «Leverték!» –
felelte komor szemrehányással végigméregetve engemet. A polgártárs az
asztal mellé telepedett, szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor
magunkra maradtunk, apróra végigvizsgált bizalmasan.

– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár az
ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.

Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így szólt:

– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem tudják
kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… Hiában!
Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik utazni?

Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, mert a
rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a vaksötéten.
A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba rosszul záró
ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még ott úszott a nehéz
levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan telepedtek le.

– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó drága
lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol mérnökök ily
koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… Csodálom (a fejét mind a
két öklébe támasztotta, mintha nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a
nagyvendéglőbe szállt meg. Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek…
de a bora tiszta, szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött
poharat tolt felém.

A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még unalmasabb, az
asztal felé közeledtem.

– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, uram, de
ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S előrehajolva,
vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: «Azon óraláncz
velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen dolgoznak aranyból azon
emberek, taliánok, ha nem tévedek…»

Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert kedélyállapotomban
egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező szélén nem szeretem, ha az
óralánczom iránt ismeretlen emberek érdeklődnek. A kiváncsi barátságos
idegen kedvetlenül vette észre a mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s
ajtót nyitott ismét. Az eső nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a
pocsolyákban. A füst a vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka
oly nehéz, fekete volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még
az útban folytatta:

– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát tegnap
délután…

– Úgy-e?

– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. Nevezetes familia…
Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt feltűnést keltene.

Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a háborgatás mián
szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját figyelmeztetve emelve fel,
míg a fogadósné a szobám után következő sötét lyukba belenézett.

– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.

– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.

A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte magával a
sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a gyertyatartót s
terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, fotografiákkal megrakott
kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én barátom erősen szivarozott,
míg a szekeresek az ivóban hangosan röhögtek s koczintottak.

– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy szóra
bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később odavetette: «A
kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»

A barátom unalmában a holmimat fogogatta:

– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg
ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az
istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A
skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom?
Köcsögkalap?

A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy egy
elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – nyomban
folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva fekszik valahol.

– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e helyen,
uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek ki az
ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – a ki
megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor kezdett ez az
istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az ekét»… No, úgy-e, uram?
Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka volt, uram… nem mondom, de
mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet tegyen keresztyén magyar? Egy
mogyorófapálczát fogjon a kezébe a magyar s azzal csináljon rendet a
feleségénél… de nem pisztolylyal, uram! Mert az igaz, hogy nagy
háborúság volt, mikor a Sötér felesége megkorbácsolta a fogadósné
leányát. Nem mondom! ez kurucz dolog volt, de hát ujság-e az a világon,
hogy egy férfi elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a
fogadósné leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?

– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, mert azt
még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… Pedig, uram! a
birtok tulajdonképen az asszonyé; ő váltotta ki, mikor az urához ment és
jól éltek rajta. Mégis, uram, otthagyta az urát… a birtokban, uram!
otthagyta s elvitte a fiát is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az
urának.

– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult hónapban azt
mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s megcsapja a
lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. Szép perszona,
uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt köztük, én nem láttam
uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, hogy őszülő embernek ily
buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni kellene, mint korholni… A
Sötér felesége azonban vesz egy korbácsot, megveri a fogadósné leányát
és megvan a baj. Egy német asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy
franczia hölgy perelne és visszacsalná az urát – a Sötér felesége
korbácsot vesz… (én korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…

– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván az
urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta és –
Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó keresztülment az
agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, tessék elhinni mindent
elkövetett Sötér; utánament a feleségének… kérte… megalázkodott… Nem… S
akkor daczból s keserűségében még egyszer, tegnapelőtt, idejött, uram…
együtt voltunk az asztal mellett itt… és most ott fekszik…

Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A fogadósné
hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…

A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s felállott…

– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam az
asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert kár
eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba csúf időben
is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. Én, uram, nem
akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép portékákat látni… én
szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik elutazni, vagy az 1 óra 25
perczessel? De veszett büdösséget csinál a szobában, uram, egy rossz
kemencze… Vajjon mit éget benne a fogadósné?…

– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A szoba
barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, rossz szagát…
csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… a tapaszolt falat,
a rosszlábú ingó asztalt…

A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a vállamon.
Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy szót pottyantva
ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz csurgott le az
eszterhajról, s a hangokból kivált egy éles cseppenés, mely bizonyosan
valami pléhdarabra koppant, s mely apró sikoltozásra hasonlott és más
vastag, kongó cseppenések, a miket megzavart néha egy súlyos talp
csoszogása, mely időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő
lyukból, mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél
beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.

… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg virrasztók
felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, melyből gondolatot,
érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… ismeretlen faluban… ismeretlen
házban. Mennyi haszontalan fej ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez,
mely a «legszebb szobájában» örök álomba merült.

Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a lépésem
zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány szegletébe.
A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az asztalt, s az úgy
megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna fel.

Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt elkaptam a
kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. Mintha halotthoz
értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az orczámmal. Miért?… Tudom is
miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – a hideg falhoz támaszkodva – az
ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem lehetett. Rossz volt a zárja.

Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, hogy elkábítson. Addig
súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz tárgyat ügyeltem, a
mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, ha az ágyat az ajtó elé
hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem valami nagyobb lármát. Egy vas
tűzpiszkáló hevert a kemencze mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy
azt nesztelenül odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet
figyelmeztet, ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz
egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj nélkül
térhessek vissza a divány szegeletéig.

Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és ocsmány
volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha szepegést
hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki s zárt volna
be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy egyedül maradtam.
Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: a fényes tárgy
mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; másszor: nem mertem
felhúzni, mert a perczegése zaját elviselhetetlennek képzeltem.

A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam bátortalanul az
asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, melynek minden
töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára készen. A divány
szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel betakartam a térdemet.
Valósággal fáztam.

Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; valami perczegés, suhogás
vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső okozott künn. Nagyon
elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál gyűlt meg a számban minden
pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete csatornát vert egy buta golyó,
akkora pont alakjában jelent meg a félhomályban, mint egy mákszem… aztán
nőtt… nőtt, természetfeletti nagyra szélesedett, puffadt és akkorára
nőtt, mint az a gyűrű, a mi egy bedobott kő után az állóvízben képződik
– s végre elenyészik a semmiségben…

Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, mely
akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A lélegzetemet
visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal hallottam. A gyertya
perczegését és valami szomorú sóhajtást és a kezemet felemeltem
védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne érjen hozzám.

Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való ajtón
benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. Az egész
testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.

– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.

A fogadósné volt.

Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.

– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne vigye
el… Én azt akarom, hogy égjen.

Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős zörgést
hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: «Tudtam,
tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel és kirontott a
gyertyával.

– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan tudja? Akkor
az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. – Tudtam, tudtam,
– de mintha síróba fuladt volna a hangja.

S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:

– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az ablakon.
Hé… hé… meg vagytok-e halva?

– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a kezedben…
Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a víz… Jaj… jaj…
Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… Jaj…

Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a félkezemben tartva
a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy sejtettem volna, mit
teszek?

A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a mezőre néző
ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy áthatolhatatlan
fal.

Ott tétován megállott.

Messziről a vasuti lámpák pislankodtak.

Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes éjszakának,
lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… előre a piros
lámpa felé, mely mindjobban látható lett.

Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag ölében
egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily könnyűnek,
szabadnak éreztem magamat…



A Demmel felesége.

Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes
feleségével.

Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az apja (egy
hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember volt, a
csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, pokróczot
árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és oltár elejébe
vezette. Mari erre így szólt:

– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a dolgunkba
a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.

Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy gondolkozott,
hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától tanulhatott) majd kiveri ő
belőle, ha felesége lesz. Mert különben oly kivánatos, tűzről pattant
szépséges perszona volt Mari, hogy tán az elkárhozása árán is megvette
volna, ha nem adták volna olcsóbban.

Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba elegyedett a szomszédokkal;
egy hét alatt mindenki szerette. Nyájas, szives volt a szegényekkel s
lélekkel résztvett minden bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az
első hónapokban, a míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha
nem igen találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember
volt.

Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s Demmel
szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény asszonyokkal.

– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a menyecske –
de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.

– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!

– Jajgatással persze nem lehet.

Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak volt a
műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól tudott a Mari
nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag embereket az
asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az esztergályos nem
szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a mostani világrenddel s azért
nem volt kedve fárasztani magát; hanem értett a fuvolázáshoz s
alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a hangszerét. Ha pedig ellustultak
volna a társadalom szidásában, elővette a fuvoláját és fujta a
Marseillaiset, igen szigorú tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli
iparosok ilyenkor letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy
hallgassák, s az asszonyok is, ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe
gyűltek egy csomóba.

A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és vérszopókat
néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt Demmel nem
hallgatta szívesen.

– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert nem
szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.

Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:

– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.

– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a nyakába), de
nem az én boltom előtt, punktum!

– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman elvonult s
utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük menjen. Arra
Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s rákiáltott: «Itt maradsz!»
Mari fölemelkedett:

– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le az
áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda magamat.

– De itt maradsz!

– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. Én maga
mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki
adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az
Istene tán?

– Belédfojtom a káromkodásodat.

Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani
csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott.
Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt.

Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.

A szomszédok másnap így szóltak hozzá:

– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak ő tudja
igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy tál ételt
eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd is.

– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a
puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.

– Örökké úgy se élünk, szomszéd!

A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. A
csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó mellett verte
a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves szomszédhoz egy pár
bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros kézzel odabujt a
beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került melléjük. És az afféle
beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint Demmelnek) hallania nem kell,
ki nem fogytak. Mari, csak azért is, mindig köztük volt s Hofman alig
űlt a műhelyében, hogy segítsenek a szegényeken.

Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor az utczákban, mióta
észrevették a szegénységüket. Régebben a munka után esténkint a házaik
elé a padokra ültek ki. Dudoltak a fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek
a porban; s a tegnapi nap történetét s a holnapi reményét beszélték meg
az öregek. Már keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a
tolvajok ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni
ok nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a
nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a beszédükre.
Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se gyujtottak és egy
titkos intéssel elhívták Marit a boltból s Hofmant a fuvolájával.

– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.

Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül tekintették
egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha délben, este az asztal
mellett magukra maradtak, elfordultak egymástól s egy szót se beszéltek.
A szomszédok is elkerülték a boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban,
kerülő utakon kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek
aztán tudják is a szegény ember baját!

Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a vagyonába
belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az egyetlen
orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… megkárosítani
minden lépésnél, a míg egyforma szegények leszünk mind. Mari csak
kaczagta az efféle beszédet. Neki semmi se kell! Semmi, a mi csak van.
Se törvény, se templom, se kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj
most el mindent. Ezt ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle
könyveket olvasott. Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert
lánczon tartja lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza,
mely odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha
éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne merj
reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. Leigázva,
lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a nyakatokat a
tipró sarok alá.

A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman
felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és
megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.

Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte
Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az
öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, elfordították a
fejüket tisztességérzésből.

Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, meggyőzni őt,
hogy asszonytársaival volt.

– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem titkolom
el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már vele éltem
eddig, tűrnöm kell egy darabig még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…

Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége este, míg
Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.

– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem segít
rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok kérni. Mert
mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem bírjuk tovább.

S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az alázatosságát.

– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De már alig
látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép asszony itt van,
a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az uram, de már nem ismer
senkit a világon, csak az asszonyságot, a szomszéd úr feleségét. Oh,
segitsen rajtunk, az Isten nevében.

Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony vállát:

– Bolondokat hazudik.

– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy is
elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt lesi s a
mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek; mikor hazajön,
felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már semmitől. Én tudom,
hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem gyermekem van. Már mit
csináljunk? Oh ne engedje meg a feleségének, hogy elvegye az uramat!
Akkor mi elveszünk, ha nem segít rajtunk…

Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította a
hitvány asszonyt s rámordult:

– Menjen el… menjen el… el.

A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a mint
fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen
összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy hang
nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se hallgatja, mert a
féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat viaskodott Demmel, míg
felvergődött s öreg fejjel ért a révbe… Házikót szerzett. Maga tatarozta
ki s mert egész életében a tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a
házát vasrácsokkal, ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi
földet szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is
ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz; a
ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert nyomorúságból
váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét, a másikon a
gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd egyszer a
semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett… Megfojtja!
Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt egy padra.

Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond,
féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik tán. Alkudozik magával Demmel,
minthogy az életéről volt szó. Hátha nem igaz?

A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett Demmelre s azt
kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?»

Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen beszélnie.

Másnap így szólt:

– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva térek
vissza.

A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az asszony?
Meg fogja lesni őt.

Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig fel-felgyúlt a
szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha megszorítaná dologra
szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a piros, duzzadt ajaka
szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe csalja s jaj neki s jaj
mindenkinek, ha bűnösnek találja!

Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a felhérczre,
mogorván így búcsúzott el Maritól:

– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre.

Mari elfordult.

*

Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A szekerét
a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová a mi utczánk
kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt égerbokrok mellett húzódott végig
a kertjéig s átszökött a korláton.

Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt a gaz.
Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé; beléharapott az ág
száraz leveleibe s sírt.

Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a kis
padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik vasrostát
forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az esztergályos fujta a
Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé belefáradtak a beszélgetésbe,
Mari mellette ült.

Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el a tűz
libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a fuvola, az
is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe.

Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a fuvola is
elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész udvarra s az utczára.
A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt ki.

Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna benézni az
ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá. Nyitva volt,
csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben.

– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az
esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a testemre és
én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked adom magamat.

A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt: «Nagyon
szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt.

– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit irántam
egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a mit még nem
birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer. Most kivánjuk
egymást.

Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a száját. Az
ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt, mintha elkábult
volna egy erős ütéstől.

A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb húzódott odább.
Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen? Fölverje az ocsmány
vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből. Pedig neki mind a kettő
kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a szomszédból és megkötözik
Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a gazok és kaczagnak majd a
kínján.

A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron hagytak. A szén
megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is kegyetlen gondolat
világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd… rájuk gyujtja a házat.
Mire is már neki a kínnal szerzett házikó? mire már az élet is? Hadd
perzselje fel őket; és míg ordítva, kétségbeesve, véresre vergődnek a
vasrácsok mellett, Demmel a tűz világa mellett nézni fogja őket és
éledni és ujjongani fog rettenetes gyönyörűségében.

Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s
ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár
kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a kukoriczapattogtatta
vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér felserkedt a kezéből, de tépte,
hogy a dróttal jól, sokszorosan meghurkolja a kilincset.

Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis ház mind a
négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy őrült, minden
oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha elfáradt volna. S
mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a zsindelybe kapaszkodva,
az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz ment, bezúzta az üveget az
öklével s orditott:

– Nem fáztok-e?

*

Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még el. A
világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak későn
kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy zajjal
robogtak elő.

Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok sikoltozva
száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a portékáját
mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az állatok
rémületökben.

A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba ajtaja
be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.»

Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder megakadt.
Ijedten mondta:

– A kútban van valami.

Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott az egész
tömegen.

– Valaki a kútban van.

Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút karfáján.

Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen lángolt a
fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk bajával törődtek.

A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt.

Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor vethette
be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül.

Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók.

Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel s
omlott le a mennyezet.

Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott ki az
ajtón s végigvágódott a küszöbön túl.

A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak el a
támolygó asszony mellől.

A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test, szétvetett
karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a bűnös asszony iránt
való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették körül és csendesen beszéltek
egy-egy szót, oly tompán, hogy a víz freccsenése hallatszott, a mint a
falhoz verődött. A tüzes gerendák is lesimultak hangtalanul.

Mari magára maradt egy üres hely közepén.

A tűzoltó így szólt:

– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az éjszakára…

Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte.

Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak.

Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába.



Egy kis fiú története.

Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú nagyon
búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon ábrándozott,
hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az apjától (ez durva,
mérges ember volt) nagyon félt s nem ellenkezett, mikor a szekér elé
járt, melyen beindították. Az édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá
a szekér mellett: «Én imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled
senkim sincsen a világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre
nálad meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska
durva apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony
van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői házból, a
hol boldog vala.

Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája
szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt beszélték,
hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta, (már esztendők óta)
aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott többet a lábára állani. A
betegségben megvénült jó kis leány kegyébe vette az új inast s Jóska
boldogan vonzódott a patrónájához.

E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy izzadtsággal
a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a kenyerüket, de így
volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és drága köntöseik, arany,
ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk lévén, így szívesen vették,
hogy Jóska jól összefért a kis leánykájukkal.

Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele, holott
majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a betegnek
küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól elbeszélgettek
mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú szobában; sőt észrevevén
egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat tésztát a zsebébe csúsztatott,
rászólt:

– Kinek dugod el?

– Az anyámra gondolok… felelte.

Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál
virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek egy
iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska anyja
részére. «Nagyon szeret az anyád téged?»

Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani őt.»

– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben maradtak.

Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már akkor télre
fordult volt az idő), Jóska minden ok nélkül fölriadt az álmából s habár
nyitott szemmel, de még mindig aludva, az inasok szobájából kisuhant s a
havas ereszfedélre felmászott a létrán s lekuporodva ott, keservesen,
hangosan kezdett bőgni, a kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván,
fölrázta Jóskát az álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első
segéd úr fenyítse meg a haszontalan kölyköt.

A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy bántották
a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította, hogy ő mi hibát
se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s dühvel szidta az
első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy sárostalpú falusi paraszt
keresvén Jóskát, így szólt:

– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja bizony
meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az édesapja.

A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta, hogy ilyen
pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az apja haza – a sok
költségről nem is beszélvén – az anyja mellé minthogy ő nem is
segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját, megiramodott, hogy
mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek ellenében… de a paraszt
elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény asszonyt már napok óta
elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le a szemeit, a mikor Jóskát a
névtelen félelem verte fel álmából, csukló zokogásával zavarván fel
állatot s embert.

Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen elborult,
jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki, hogy ilyen
úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek – Jóska elfásult
s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva), álmatagon végezte a
rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló vigasságokról s hiábavaló
sirdogálásról teljesen lemondva… Már ekkor Jóskát ki is vitték a boltba
a pudli mellé s ott oly komoly illedelemmel, száraz kereskedői
udvariassággal szolgált, hogy a gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este
azonban Jóska beteglábú kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem
látta, jajdult fel az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz:

– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis kezével a
fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó lenni.

– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész napon az
estét, hogy jőjj már.

Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy oda üljön
a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam, Jóska…» így szólt
és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő a párnája alól, melyet
neki hagyott meg az ebédről. A kezük összeért, az óra pedig ketyegett s
oly komolyan ütött… Egy ily estén így szólt Mari:

– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg leszek,
engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy járhassak,
de te ott leszel, reád támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok
járni a templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés
leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt ott
leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit se
csinálok.

Milyen gyönyörű gondolat volt ez.

– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám?

Mari hevesebben mondta:

– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit akarunk… Csak
te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar gazdag és akkor én
nem is leszek többet beteg, ha sietsz…

… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek: mikor
Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a Jóska
anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A kocsisuknak
sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr formájú
bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak siessen
Jóska…

Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind hitványabb
lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen a térdénél,
bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir pedig lemaradt
az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az almalevél őszszel.

Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari és ő.
Éppen mint az anyja, Jóskának ismét van valakije, a kiért legyen. Az
apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte, ránézni se mert. A
gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első segéd úrtól is. Mari a
csónak, mely a félelem tengerén fuldokló előtt megjelenik… Mari.

Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája elborította
Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott, a milyen az övé
lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában Mari, a mint leszáll a
kocsiból s az emberek félreállanak. – Mosolygott… Muskátlit árulnak a
piaczon; Jóska elcsen egy pár levelet és rágja boldogan. A napok ekkor
jól teltek. Este annyi beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal
arra az időre gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit
gondoltam», – mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli
házukban. «Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még
szebb gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár
Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan
tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen.

Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely nagy
embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A paradicsomban
andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A paradicsomban… óh! a
tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s egy rossz gondolatot
sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt kérdezte Maritól:

– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek?

Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg kell
kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi bizonyos jó
tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak egy darabig, de
holnap majd fog találni Jóska.

A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt,
kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja, mert
nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari apjánál,
mert pénze vagyon…

A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a másé…
Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint szótalanabbak lesznek
és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a mikor az anyja meghalt és
megsápadt. Egy-egy perczig neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt…
Semmiség! Gyereki hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot
most. Elcsügged és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban
szüntelenül vele foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A
kedvüket megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el
Marit, mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa
gyöngédségből a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska
komoran hallgatva, nem mer a leánykához érni, csakhogy Mari kedves
kedvében álmait ismét szövögesse.

A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon szép
sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a lámpáig,
mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s abból kocsit
tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki vesz, annak a
hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a hitelező utána jajgat. És
mind panaszol és szerencsétlen… Honnan vegyen Jóska? Oh… Betege lesz.

– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa… mondta
egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett.

– Tudsz valamit, Jóska? Mit?

Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben is.

– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a sok pénzt
láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem, hogy azt
hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert az anyám
jutott az eszembe, a ki lát engemet.

Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta:

– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem bánja.
Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de nekem
nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban az éjjel.

Mari fölemelkedett félkönyökre.

– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari, és
valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez semmi se
kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt gyűjtünk,
hogy vegyünk effélét és akkor…

Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is szégyelte
tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen felkaczagott:

– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el…

Nevetését abbahagyta és megvetően hozzátette:

– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba! Borbély?…
Hogy te borbély légy?

Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd elkomorul
mindjárt és szigorúan rival Jóskára:

– Menj ki innen; bolond – mondta.

Jóska félve nézett rá.

– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak.

A kis fiú szemébe köny szökkent.

– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után…

– Igazán kimenjek?

– Bolond… Te borbély…

A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva, hogy tán
az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott, mint egy
valóságos bolond.

Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja is oda
van… Mari is… Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz. Keservesen nyögött. A
szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a kőhöz verte a fejét.
Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni. Aztán felugrott és
zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan ráhurkolta, gyorsan a szín
küszöbére állva, a kendő göbjét a kilincsre akasztotta. Aztán leugrott.

Egy perczig csüngött.

… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így kiabált a
kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska.

Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s
hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s egyáltalán
nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így szólt:

– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse fel magát
az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág odahaza, a mi
megbírja.

Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt.



Játék.

Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok fel a
vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.

Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a csizmáját;
átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé
szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony,
jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam:

– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?

– Dehogy, – vetette oda – haza megyek.

– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.

– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, a ki
sétálhat.

– De úgy futsz, mintha kergetnének.

Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet
vetve reám, így szól:

– Szököm is.

Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal
teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.

– Szöksz? Haza?

– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól.

– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?

Megállott s halkabban mondta:

– Meg… vert.

– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?

– Én?

Megindult és könnyen legyintett.

– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá?

– Vagy tán megunt?

Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:

– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk meg. Tán
megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő.

– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt
meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak?

– Nem… Jusztin a nevem.

– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed?» És ő
keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az apádnak?

Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, unszoló,
csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire
elnézett gondolkozva s így szólt:

– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem
igyekszem. Itt marad maga?

Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld
lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss
levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A
borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín
bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A harangvirágok bólintanak
hosszasan, a mint a siető menyecske fersingje szelet ver rájuk. Utána
kiáltok, hogy megállítsam:

– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az
urad tán azért bántott…

Megállott s csengve riad rám:

– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon talált
volna? Az nem igaz, tudja.

Azalatt beérem csendesen az ösvényen.

– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived.

– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat
szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze
lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S ő ma reggel
mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan megropogtatta a
derekadat Sándor Pista; jól esett neked?…» «Jól esett» – azt mondom
trucczból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy
becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint
sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond.

… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de azt
mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a kié.» Arra
elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. «Igy én, a ki
így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül,
mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De itt nincsenek sárzsik…
tudja…

A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám leült a
hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával.

– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra nem
szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. Akkor bejön,
felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét a
Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek
az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is
törte, a mit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst
forintért. «Szégyelje magát» – mondom – s arra odaszökött hozzám és meg…
megütött en… ge… met… Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha…
soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem
gyalázatos ő? – mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte
az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél
bolygatja.

– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha
térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy bánni egy
szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az olyannak?

– Hát árva vagy, Jusztin?

– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan
kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok én árva, de
azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily
gyalázatos dolgot tett az uram…

És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva megfogta a
puskaszíjamat és sürgetni kezdett:

– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen _valaki_
az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki…
utolérhetne az útban…

És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét,
keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban.

– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza érkezem.
Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad tőlem s én
tovább megyek az utamon.

Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna.

– Félj az alkonyattól, Jusztin.

Mosolyogva nézett rám:

– Tőlem nem fél senki sem, tudja…

A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett.

– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét és
felugrott.

– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és kutatva
nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján
csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.

Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig.
Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a tetejébe a kalapját,
megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját…

– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, bolond?…
Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a sűrűben…
Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…

Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:

– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha
meglátná magát…

S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes
iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő
cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt.

Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér
útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert.

A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy gyenge
koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy
tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé
fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte.

Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére
támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok
makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult.
A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: –
«Ho, no, hova a farkasokba mentek?» – morgott a lovakra.

Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.

Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se
mozdult.

A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak
mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.

A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy
madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:

– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran.

Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult.

Messziről hallom a szót.

– Miért jött ide?

– Te vagy ott?

– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?

Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.

– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász
valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?

Éles szó cseng fel:

– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már
mocskolsz?

A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A kutyám
morogva vonult a lábam mellé.

– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.

– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!… Igy
beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a mint
felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s
csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…

– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy
öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz
velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.

De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a
két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a
könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet,
feldobja az ülésbe.

Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát
– bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a szekeret és rácsap
a lovacskákra.

Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás mellett.

A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan
ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.



Egy asszony története.

Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép lépett be.
Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot tartott a kezében,
csizmát lógatott a karján és bátortalanul belépvén, megállott az ajtó
mellett végigügyelve a kert árnyas utait.

Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak kezében a
kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez fordul:

– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?

– Idejöttem.

– Miért, te?

A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi érdesen
rászól:

– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?

– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az
egyedülvalóságot.

– De magára hagytad a házunkat?

A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A férfi
lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő lecsúszott
lenszerű, gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, háziszőttes fersingje
gyűrött és poros volt s mezítelen lába felcserepesedett az út
doroncsaitól.

– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.

– Hát nincsen dolgod?

– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, (pedig
a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is beültettem, de azt
nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs kihez szóljon az ember.

A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.

– De miért jöttél hát be?

– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is egyéb
dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én mit
csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben egyszer-másszor,
– még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember azt hiszi ilyenkor, hogy
nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, azt mondom: «Pálnak valami baja
van». Hát eljöttem. De látom, nincsen bajod, úgy-e?

Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint látta, hogy
hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a keszkenyőjét, a
réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:

– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát nem
vágytál reám? Hát mondd…

A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és mély,
bosszús hangon mondta:

– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a házunkat?

– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem lehetett
többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy én nem élhetek
meg nélküled.

– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?

– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te mindig
azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban megéljünk, mert
kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így megélni? Nem lehet
megélni. Én meghalok egyedül.

– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.

– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, de már
mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább melletted
lehetek… na, mit szólsz?

A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka
lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az urára. A
napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk arczát.

– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az udvarban
nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?

– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél haza velem, Pál. Szeretném, ha
te megelégednél velem; akkor kicsiből jól megélnénk ketten. Van
fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten felettünk s még azonfelül a te
pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk egy pár tejelő tehenet. Már akkor
ne is féljünk semmitől. No, mit mondsz?

– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?

– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót vetnél
nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet szolgáljalak. Óh,
lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de én meghalok nálad
nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? Akárcsak, ha a pusztában
élnék. Nézzed…

A férfi haragosan félbeszakította:

– Bolond beszéd. Nem restelled?

A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette a
csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy másik
bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.

– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?

A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.

– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a mezőn… A
tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: «csak nem váltál
el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért se, tisztelendő úr; mi
nagyon szeretjük egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek
egymásnak?…»

A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem ment fel
a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis bőrtáskát lógatott a
keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos kartonköntöse volt.

– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. –
Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy vagy?

Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva kérdezte:

– Hát az ki ott a földön?

Pál elveresedett.

– Egy falusi asszony – felelte.

– Látom. De ismerősöd?

– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?

– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A szekeret már
hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, mert földes a
kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.

Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még kissé
harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott félczipőt viselt és
csíkos harisnyát. Pál utána ment.

Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb
horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a szempilláján.

… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha nem
szégyelte volna őtet, így felelt volna az utálatos, czifra
kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett magán és
egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált magán s
mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.

Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és
felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… Ott
haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az utolsó fokon
az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki Pált… Cseléd az…
Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán megsérti Pált s akkor a
felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a kertből… Nem… Csendesen
visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a csizmáját.

Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül
elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura
szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem írt
Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…

Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit ajtót…
vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha közelérhetné azokat az
utálatos macskaszemeket. Egészen kimelegedett ebben a gondolatban.

Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár rá…
Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a szoknyája
szélét.

A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az asszonyka
elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már halad a nap s
valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a kertbe. A kapáját
megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott munkájához.

– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.

– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is felejtettél, hogy
itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? Hát hol legyek? Hiszen
miattad jöttem be.

– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert tartani a
kertben.

– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a feleséged
vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.

A férfi megáll komoran.

– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra fussak a
szoknyád után?

– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, lelkem…
jönnél?

– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?

Az asszony indulattal felugrott.

– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod itthagyni. Ez a
bajod neked?

A férfi megfenyegette.

– Ne merj lármázni itt.

– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… tudd
meg. Szeretnél lerázni a nyakadról, hogy élj a szeretőddel? Ne félj. Az
nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, no, verj meg. Ha kimegyek is
innen… nem megyek haza, míg ki nem tudom, miféle legény vagy. Tudd meg,
nem megyek haza. S ennyi.

És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint kiment, úgy
becsapta az ajtót, hogy csattant.

*

Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, nagy
kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. A korlát
mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy szemmel tarthassa
azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit akar… de ügyelni fogja az
urát.

Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre éhezett, a
ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és kipirult abban a
vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán járókelők belenéztek a
kigyúlt, kívánatos arczocskába s így szóltak:

– Kire vársz, babám?

A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»

Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé
megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet tudott:
azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. Megkérlelni tán, vagy
megszidni… Mindjárt már védeni kezdte Pált… Hátha nem is a szeretője? És
hát otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?

Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét mint
meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… Elkeseredett ellene
s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, számonkérni tőle az urát, így
viaskodva az indulatával, a mint rámeredt a kert ajtajára, egy
pillanatban látja, mint fordul meg az óvatosan a sarkában s figyelve,
mint dugja ki madárarczát a kisasszony, hogy dologtalan cselédképen
időtöltésül kilépjen állingálni az utczára.

Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.

– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.

A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka a lábát
a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.

– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se akarok.
De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én egy idegen
asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.

– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…

– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga nagyobb
is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.

– Jó, hát mit akar velem?

– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! ott ültem
az utczán és magára vártam.

– Reám?

– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. Mondja:
maga is szereti őtet?

A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és nyersen
rákiáltott:

– Maga, azt hiszem, megbolondult.

– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte magát
és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, ne menjen
el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom magát
megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, az nem
volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, pedig mi
jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én meghalok nála
nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment a kertből. Óh,
várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok mondani.

– Hát én csaltam el tán magától?

– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű
köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona volt, reá
vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de maga minden
ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom fajta, tudja, de
nekem az egész világom…

A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén kiomlott,
megkötötte egy helyben a czifra leányt.

– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye el
tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a milyen
ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a ki sohase
vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az egyet, a ki nem
is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit kiván, egy ilyen szép
leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem is tudom. Ugy vártam magát,
hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam magára, de már szeretem magát, mert
látom, meghallgat engemet. Én úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…

A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.

– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja Pált
nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is csodálom. Én
megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, már csúf lettem? De
ha maga akarja, ismét virágzom és ismét boldogan élhetünk. Maga azt
mondhatja Pálnak: «Menj el, te parasztember; nekem nem kellesz». Akkor
ő, tudom, visszatér hozzám és én sohase mulasztok el egy imádkozást se,
hogy magáért ne imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel
megfizethessem a jóságát.

Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze fejét s
elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a meghatottságát
elleplezze, tettetett haragos szóval támadta meg:

– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után kapkodok?
Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha hozzám fog szólni…

Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, félig sírva
mondta:

– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen hozzám. Én
már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja érette…

Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A parasztasszony
kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a könyeit és csendesen,
boldogan ballagott be a városba.

*

Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A
nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart
elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami szerencsétlenség
előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, hogy szemmel tartsa
őket.

Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se hunyta a
szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt kiindult az útjára.

Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a kandéraikkal s
vízvezető csapja mellett sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az
a leány, a kinél hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén
így szólt hozzá:

– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban Gábort, az
unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted leánykorodban. Ő itt
szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez mentél Pálhoz, mindjárt
bejött a városba szolgálni. «Nem tudom nézni őket odahaza», ezt mondta
búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! Hát nem vett észre már tégedet.

Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel igyekezett
feléjük s hangosan messziről kiáltotta:

– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?

– Hát… szolgálni jöttem.

– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra szorultál?

– Miért? Az uram is itt szolgál.

– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A rózsákat
leperzselte az orczádról a nagy boldogság.

A cselédleány közbeszólott:

– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a városba.

– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. Rosszul
beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet keressz? Hát
nem az uraddal egy helyre mégysz?

Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:

– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha úgy
lehitványkodtam.

– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy elpártoltál
tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek maradtál nekem
ezen a világon.

– Ne legyek másnak már…

– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az urad mással
járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. Nem ismered még?
Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, Zsuzska?

Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a cselédleány
kezét.

– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, mert
hazug vagy.

A legény elejébe került.

– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? Hiszen
majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek is, Zsuzska,
szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a véremet se
sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul szóltam? Ne utálj meg
érette, Zsuzska.

Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, Gábor, de
dologba megyek. Hagyj békén az utamra».

A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – gyere
velem délután, Zsuzska. Legalább megjárod a várost velem. Hol leszel
délután? Mi?»

– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.

Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A
keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás fojtogatta
s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak rátaposott volna
valaki s szeretné megharapni a lábat, mely eltiporja őtet. De kiét?
Mindenki erősebb mint ő. Az ura elkergetheti őtet; a czifra, hazug
kisasszony se mutatósabb, mint ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki
egyedül. Mindenki tud az ő gyalázatáról.

Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit tennie kell
azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet valamit. Szembe tudna
nézni az eleven fergeteggel is gyilkos keserűségében. A fekete
ürességből az unokabátyja csontos, nagy, erős teste válik ki a szeme
elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De kin? Az ő édes urán? És melegség
áradt át rajta. Dehogy… Az életét is odaadná azért, hogy megmentse Pált,
ha veszedelem fenyegetné.

Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül
forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól
hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, ha
meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak akarlak
megtartani». Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy egész életre. Féltette
Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá tette.

Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor el
akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost
féltékenységében.

Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. Mosolygott.
A megelevenedett városban taszigálták a járdán Zsuzskát. Nem is érezte
elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná magát s Gáborral kézenfogva
járulna Pál elejébe: vajjon nem lobbanna-e fel az urában a régi
kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… Mily boldogság lenne. Ha megverné…
Egészen kipirult ebben a boldog reménységben. Azt jelentené, hogy még
szereti őtet az ura…

Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét megkeresse
Gábort. Szinte futva érkezett oda.

Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit tegyen?
végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor után. Nem
találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott ebben a
hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.

A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott megehült
s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon bízott ebben a
tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából kisimította összegyűrt
ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: megigazította szép szőke haját s
boldog izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.

Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra összekulcsolódott
önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a boldogtalan, szenvedő
asszonyok édes, örökös patronája oltára elé borult. Szinte nyögésben
szakadt fel a fohász a lelkéből a dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja
segíteni őtet.

A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. Nagyon
bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az iránt, hogy
Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen természetes
dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:

– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál s én jó
szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma délután. S
kezet nyujtott neki s hozzásimult.

A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett rá.

– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a reggel
mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, Zsuzska!
Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a képed. Gyere
no.

A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, kaczagva
járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik megszólította Gábort:

– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?

– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.

Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: «Én a
másé vagyok», súgta.

– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította az
asszony karját.

Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a
szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor fénylő
szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult valaki.

– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.

– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?

– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és félkarjával
átkapta az asszonyka derekát.

Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a
derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon nem
látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a honnan
szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve botorkázott
felfelé.

A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra városi
leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A szemét
lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.

A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit kérdezett Páltól. Arra
mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, egyenesen a Zsuzsika szivébe
nyilalt ez a kaczagás. A lépését meglassította. Egy szót se szólottak
hozzá. Gábor lustán tovább vitte édes terhét a hegy ellenében.

– Azok jól értik egymást, – mondotta.

Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem tudott
felelni.

– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy én nem
hazudok…

Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. Gábor
húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha csak álmában
tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:

– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az unokabátyámat.

Pál felrántotta a vállát:

– Bánom is én, – felelte közönyösen.

A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:

– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…

Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.

«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát kihúzta
a Gábor karjából.

– Menj, – mondta kábulva.

Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott lefelé. Az
utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a hol a csomagját
hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, felragadta a bespárgált
holmit s nekivágott az országutnak, mely hazafelé visz.

*

Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást miért
kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, csókolgatott
annyit?

A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami szekeres-emberek
vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz lehet a lelked»,
mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s vele a mennyei
jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és egy emberséges szót
se váltott a szekeresekkel.

A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a kuvasz,
vakkanva és nyalogatva a kezét.

Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon beszélt
magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes és csúf. Ő
szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám a hibás, a
hitvány paraszti gunyám.»

Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos czipők,
a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva borúlt az ágyára s
a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden utálatos körülötte és
koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje tapintata durva, a keszkenyője
szúrós és savanykás szagú.

A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. Minden
undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre mázolt ajtó,
az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek idegenítették el Pált. A
füves udvartól a sárral tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az
apjától jussolta, de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még
bölcsőt is szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha
odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – ah,
akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…

Senkije, semmije immár.

Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a kegyelem, de
a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt megváltozna minden
hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot viselne, keztyűs kezében egy
fényesnyelű napernyőt hordana és szemében, ha mosoly ragyogna, a
helyett, hogy köny buggyanjon ki rajta, – Pál holnap itt lenne
szégyenkezve a multért, szerelmes szóval a száján.

A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy más, szebb
világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis történeteiket
unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette magát, forgolódva
hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy veszszen el, mint egy eldobott
rongy: tennie kell valamit. Változtatnia kell az életén. Újból kell
megformálnia az életét; olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.

Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. Mindent, a mit
látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte utál. A miből
hiányzott Pál, feneketlenül üres az.

Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő szereti,
úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.

Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti álmait.
Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre kész, csakhogy
még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden holmi árában, – a mit
édes reménységgel csínosgatott, építgetett – visszatéríthetné még
egyszer, óh, be szívesen eldobná.

Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja magát úgy, a
hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál kivánja.

Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni mindenét, aztán
mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket már látja, a miket
felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy megtanulja, mily mozdulattal
kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi tükrén próbálgatja a mosolyt,
mely megigézi őt. Aztán beköltözik a városba, melléje. Ringva járja
végig tapaszos háza szobáját, a hogy a városi rossz leány hintáztatja
magát; s durva ingjét a mellénél kifűzi, hogy megsoványkodott vállának
az állását vizsgálgassa.

Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi egyet-másait.
Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a ravasz parasztok a
vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, a mit ajánl nekik, hogy
majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte félálomban jár-kel. Alkudozik,
ajánl, rimánkodik: «El akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett
részvéttel. «Az uram kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.

A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind
sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, földjeit.
Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy gonosz, fajtalan
fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely körölötte támad, mind
derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind szabadabban gyakorolja magát
a kaczér járásban, cziczázó futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná,
hogy az eszét vesztette el.

El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy ünnepnapon
felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva az áldott
fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy elmehessen az ura
után. Ő tudja már a módját: mint fogja visszaédesgetni őt…

Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit álmodozott.
Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit a városi leányok
viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy homályos szegeletben.
Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás szóval bosszantva. Zsuzsa
szigorúan utasítja vissza az incselkedőket: «Én tisztességes asszony
vagyok», mondja és elpirul, azért, hogy bizonykodnia kell ezt.
Fel-felkél mégis, hogy a tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal
kérdi a gyérszakállú, vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»…

A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi,
szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos czipőit
láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos kalapja
minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel majd elesik.

A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát és
benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a homályos,
borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:

– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…

Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe volt
támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra menyecskére.

– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, mikor
másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert azóta
búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.

A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos falhoz. A
mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a karjait, keresztbe
esik egy keskeny, borban ázó asztalra. Indulatosan ráordít Zsuzsikára:

– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be czifra
lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne tarts tőlem.
Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… Tán az urad
kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs pénzem. Elittam.
Sokat búsultam utánad.

Feltápászkodik s az ajtó elé áll.

– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. Miért
tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért vetetted meg…
Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s jobban szeret
tégedet… Lelkem…

Aztán hirtelen félreáll.

– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem egy
szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. Menj. Én
még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin számon veszem
az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De valakin… egyszer, csak
kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… fuss előlem.

Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az ajaka
remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. Hátha utána
ront Gábor.

Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd támasztotta
a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, kiváncsi szemmel
méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A boltok mind be voltak
zárva s a piacztérről gyenge zúgás hallatszott, a hol az élet pezsgett.

A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány
Zsuzsika elé rontott.

– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig ismerek
reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz?
Elszabadítottak valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek meg. Uram Isten,
valaki megtréfált tégedet.

Tettetett félénkséggel megérintette.

– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az a
gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, hogy
így csúfitsd el magadat…

Zsuzsika megállott.

– Azt gondolod? – rebegte.

Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában meglökné
valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát és hogy
leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben mondta:

– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. Majd
odatalálok magamra is.

– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.

*

Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. De
erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon bágyadt
is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A lába alig
bírta.

A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki eláradott
azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki posztóruhába
öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A szeretőjéről: a ki már el
se marad Páltól. Mindezt mintha csak álmában hallotta volna Zsuzsika.

– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.

– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig
támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen
voltál, mikor még odahaza ismertelek.

Akkor hirtelen felkiáltott:

– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, fussunk… mikor
ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta Zsuzsikát és befordult
egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz vezetett.

A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a
parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten forgatva.
Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt fáradtan és a
tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó városi ember nézte a
mulatságot.

A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. Mintha
valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…

A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő köntöse
karját.

– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. Ott… ott
benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a gyalázatossal. Te,
tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem tánczolni jön Pál, mert ő már
szégyenel minket, hanem csudát látni hozza a fajtalan czafráját. Gyere,
menjünk innen.

Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson el a nélkül, hogy bár
egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is úgy van öltözve, mint az
ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a perczen… Másképen tán, máshol,
könynyel a szemén, kérő szóval a száján, – de ha már itt van, hogy
futhasson el előle Zsuzsika?…

– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – mintha
megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.

A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve,
törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget szétzavarták
kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. Akkor a Pál czifra
szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. Egyenesen feléje ment.

– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz ide,
ide nézz. Ez mulatságos…

Megragadta a Pál kezét:

– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az ember
megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az mind a tied,
a mi rajtad van? Hol kaptad?

Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek mindenfelől.

Pál megfogta a szeretője kezét:

– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a
szerencsétlent.

– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és csapkodta a
czombját jókedvében.

Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s
haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy elesik.

A kapunál valaki nyakonragadta Pált.

– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika sírásaiért…

Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.

– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.

S fejbevágta.

A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy fogásban szó
nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha vaskapocsba szorította
volna és megrázta.

– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban vagy
örökké.

Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.

A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével belémarkolt az
ellenfele torkába.

– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó perczed.

A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal
csapkodta a koponyáját, kiáltva:

– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, hazug
életedért.

A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A remegő
Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta Gábort:

– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, hogy megöli
az uramat?

Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje vérzett. De
dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon vágta.

A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, derékon
ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és rátérdepelt a mellére,
elvakultan csapkodta a fejét, míg csak mozgott.

Akkor a legények felrángatták róla.

*

– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – Hiszen
ez odavan. Mi a baja?

– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem látjátok?

A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra köntösével,
a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, vigyorogva szólott a
társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…

A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: a
cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:

– Nem érzem a lélekzetét.

– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.

– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem ébredne
meg.

A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.



Az ördög.

– Mit néz rajtam, István?

– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.

– Harangvirág az ott az ormon?

A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s nekirohant a
darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal kapaszkodott fel a sziklán az
oromra a bikkek elnyúlt, görbe gyökerein, a virág után.

– Megvérezi magát értem, István!

A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az úrimenyecske
ölébe tette.

A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az asszony
lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így szólt: «bágyaszt
a melegség» és kigombolta s kitürte finom csipkésruháját a nyakánál. A
harangvirág szára eltünt a telt fehér mell domborodásai között.

Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az Aranyász
pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a meredek, bikkel
benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. A sziklák pedig csak
azon felül meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve…
Felette mindjárt az Isten.

– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?

A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.

– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – kérdezte,
mintha ingerkedett volna.

A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s belekapaszkodva
vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa erezetes levelei közül
valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le barátságosan a szekérre, de
nem is féltek egy cseppet se, minthogy a havasi madarak nem ismerősök az
emberekkel. A szekér féloldalosan dőlve emelkedett. Az asszony gyengén
fölsikoltott:

– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, a
halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga erős és
nem fél, úgy-e?

Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet gondolva,
lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény piros, barna
arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és szétnézett.

– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s fölmutatott
az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a fenyők között…

A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte.

– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott járni
valaki?

Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas rengetegei
közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan babráltak a kék
harangvirággal.

– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem győztem
hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn valahol az
ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre mentünk: a
tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden hajnalban és a
kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis a levegőégen; – és
a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó vágygyal ássák az aranyat – és
tudom én miről? – S maholnap, hogy elmegyek innen, az utolsó napokat
arra szánom, hogy kóborlom magával a havast, megnézve a maga hegyeit –
és itt vagyok a maga szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem
is… Mi lelte?…

– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki volt
gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.

A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös,
bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.

– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.

– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a beszédre – a faragó emberek
kalyibája az, de senki se lakik ott ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a
havason… Ez a forrás itt van az aljban, a hol megállani szokás a
lovakkal.

– Megállunk itt?

– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. Aztán
nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. Azonban
csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött magára a
szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a meggyülemlett
régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a havasi forrást, aztán
kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket megerősítve a nyakukon, hogy
válogassák a vékony fűszálakat.

– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között utat
taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi sárgagombos
czipőit nézte, lobogó szemmel.

Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt maradok
az úton…

– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.

– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, István s
itt hagyjam a bátorságos utat?

– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta a
vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra meredt
mentében és remegett.

Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek mintha
aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. Fény
rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont odább meleg
kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte a háborítókat.

– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy fenyő
főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s mély
lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat ilyen
kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se vesz a világ.
Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül lenni, István?

A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan lélegzett.

– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik sehol. Csak
a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, mélységek, egy ember
sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, harapni, tépni szeretnék
valamit.

És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s játszva
kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, kitörő kedvében
sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül s megrúgott egy
heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a meredeknek.

A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az asszonyhoz… Nem
is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s rácsapott a kezére. A
szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – szemtelen. Hogy mer érinteni?»
Majdnem sikoltott, de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna
az ott igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas
levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s összetette
a kezét, mint egy gyermek.

A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert valami zaj
riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy málnalevéllel a
tenyerén.

A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind a két
állat dühösen.

Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… nézze, a
lovakat nézze… megbolondultak.»

A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a fejüket,
felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza az útra,
lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.

A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok után
orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és
nekiiramodott a messzejáró lovak után.

Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. Az
asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől egy
ismeretlen hang így szólt:

– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam és azokat
ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti…

Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa lombjai
alól.

– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha sohase
látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. Én vagyok,
egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten legyünk
szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.

Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – kérdezte.

– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres
asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton kimódoltam,
hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A szeretőmmel nem
félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen maga az erősebb, mert
őtet elvette tőlem.

Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott ijedtében: –
Mit akar? – rebegte.

– A _kezem_ erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a Szakadátban…
de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a szép fehér bőrét
az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és kivájhatom a rossz
szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de nem azért jöttem csak. Ott
az élen futva kisértem a szekeret, a merre jöttek, majd kiszakadt a
lelkem… lássa, rongygyá tépte a gunyámat a tövis s felvérezte a kő a
lábamat. De nem fáj! Itt kapom egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a
híres úriasszonyt, a ki elvette a szeretőmet…

A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. A
hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között szívta s a
karmait bevágta a tenyerébe.

– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az Úristen
színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és fiatalabb. Maga nem is
fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta meg Istvánt? Ezzel a
tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is közénk való. Mit akar itt?
Mi kell itt magának?

Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A szeme
égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta dühvel az
uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf vagy, undok vagy…
az ördög vagy» kiáltotta.

Azonban mégis megállott.

Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, bizonytalanul
pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan hang szakadt ki a
torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei ellankadtak s egyszerre a
szeméből kibuggyant a köny.

A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt perczegő
halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony lehajtotta fejét s a
parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő zokogás.

– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép és
minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az
orczánkat lesüti a nap… Magának mindene finom, puha s jószagú a levegő,
a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga miért jött ide? Mit keres itt?

– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett velem s
én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt vártam, hogy
kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is az enyéim s a
földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az anyja s nekem senkim
sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna földünket. A pap is tudott már
róla s az István öreg anyja is odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És
akkor maga idejön, hogy meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett
egyszerre mindennek.

– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. Egy kevés
pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó szavát se
hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát meglátta… Mondott
valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az üdvösségére, mit adott be
neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó szó nélkül… Éjjel elbogarzik
valamerre s ha azt kérdezem: «Hova mégysz?» utálattal néz reám. Nem
fogja a dolog, se az étel, se az ital… Az István anyja azt mondta: «Itt
asszony lesz a dologban… ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…

Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra ránczigálta.

– Az úriasszony… maga volt az… a ki unta magát nálunk s mulatságot
keresett a szeretőmben… Ellopta az úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha
István felkelt, a maga lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek
között, hogy meglássa magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát
kisérte, messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához
beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…

Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve
folytatta:

– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… Néha
szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette őtet? Hát
mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy elmenjünk a maga
útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő énekelt… s
kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza magához valója… s
ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó nekem, én meghalok, lássa,
ha elveszi tőlem…

S szenvedélyesen szembe fordult vele.

– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.

A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról patakzott a
köny.

– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem segít
rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért futottam a
szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már sírok, lássa, és
rimánkodom… Én igen szerencsétlen vagyok s ő is szerencsétlen lesz,
mikor maga eldobja őtet… mert el fogja hajítani őtet, minthogy ő csak
egy szegény parasztfiú… Egy kis mulatságért miért öljön meg minket;
pedig én sohase bántottam magát…

A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos ruháján s
hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.

– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, na? Aztán
jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is áldani fogjuk
magát…

S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:

– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én látom,
látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a szivét, de ne
féljen sírni… senki se látja a világon, csak az Isten.

És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.

– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem lesz, ne
féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh nem… Ezt az
egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment minket…

Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek ágain; s
az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol összeölelkezve
két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.



Az utolsó levél.

«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.

Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe
tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és elkeveredem
valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se
bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől – szólanom kell
hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?

A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam
még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára,
ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat,
hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz – és sírok.

Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?

E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled
elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól.

Emlékszel-e?

… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt
veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak,
benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A
páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám:
«Doktor úr, sietve hívják… egy haldokló gyermek anyja vár idekinn».

Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?» Valamit
szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart kivirágozni az
ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá… Ezért vonakodtam a
hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy beteg gyermek anyja
keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A kórházból való asszony, – így
felelt. – Oh, megfulad a gyermeke… azt mondja.» «Hát miért nem siet?»
Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s
kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.

– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! – nyöszörögte
egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk,
fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a
színházban találom meg. Fussunk… meghal mindjárt…

Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, – a
kalapomért futok fel s megyünk rögtön…»

De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr, a kit
utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te rámosolyogtál és a
kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés sikkadt volna be az
agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem elakadt, valamit akartam
mondani és lekaptam a kalapot a fogasról és kirohantam. Tudom, hogy
elhomályosodott a folyosó előttem s alig bírtam lebotorkázni a lépcsőn.

A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a végtelen
sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A kórterem ajtaja
előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, mely a fuladozó gyerek
torkából sikolt ki.

Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, hogy
belezavarodom e dologba…

Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az arcza
színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint rápillantok,
látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló mellét és hideg
verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból való harmat ez már… Nem
sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a torka és hánykolódik egy
vánkos tetején.

– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre kijózanodott.
A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell futnom az emeletre, hogy
megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne féljen, – szóltam az anyához – ne
féljen… megmentem őtet… Várjanak, egy percz sincs veszteni való.»

Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, – mondtam az
anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy megkeressem az
eszközöket.

Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett felemelni
róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy semmiféle halál
nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt…

Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az egész
operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja ide…»

– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s szorítja a
karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam, – a kezemben
fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a csipeszszel. Tudtam…
tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, – kiáltottam, – siessen.» A
szederjes arczból kérdezve néz reám két fájdalmas gyermekszem…

– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét
belekapcsolta a karomba.

– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: «Tartsa e
fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.»

Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt kínozva. Az
anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? – sikoltotta. – Nem
eresztem… nem, nem… meghal, ha itthagyja.»

– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S kiszakítottam
magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon nincsen… a
szekrényben nincsen…

És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. Ah,
minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a színházban… Azon
emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te mosolyogtál, Ilona.
Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott maradt melletted… míg én
viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád szól… füledbe suttog… érinti az
ujjadat… Minden vérem az agyamra szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e
az, hogy éppen engemet hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a
mézes szók nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet.
Óh, gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek?
Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A
kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek halódik
ott lenn. Mentsük meg előbb.

Végre.

Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. Megdörzsöltem a
szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam le.

Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya megfordult, mint
egy őrült s reám rohant.

– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz… –
sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos vagy,
gyilkos…

A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből fújták
volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske szivárog le. Míg
fenn tétováztam… megfuladt…

*

Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem tudtam
volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, szántok-vetek. A hogy
elfelejtett engemet a kegyelem, akképen elfelejtem a tanult
mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az emberek elől, a bűnbevivő
szerelem elől…

De lehet-e felejteni?

Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya sikoltozását –
el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. A pacsirta énekében
is az anya sikoltozását hallom s a nyiló vadvirágban is ama szemet
látom. Minden erősebb szó összerázkódtat s minden sóhaj elérzékenyít. A
kandalló-tűz duruzsolása, a nap perzselésére perczegő búzamező… őket
juttatja az eszembe.

Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.

Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó agyműködésemet.
Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt sírni tudok, ha
félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek most és kifeszül minden idegem a
következő perczben, hogy meg tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el
fogok veszni, el kell vesznem.

Orvosságot kerestem.

Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte öntudatlanul,
elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne utálj meg, Ilona – így
nyujtottam ki a kezemet ismét utánad…

Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a
rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt
vissza hozzád.

De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés lobbant fel
ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő üszök az első
érintésre.

Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet, hogy
csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, szegény,
szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e a feleletet
erre?

És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át ismét a
szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned minden bú,
félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a bátorság, a
feledés, az élet.

Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim megelégedetten,
boldogan éltek annyi időkön át.

Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta az alattomos ijedelem és
megbátorodtam; megérintettem a köntösöd libegő fodrát, ha szorongtam,
hogy sírni fogok – és megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem,
ha azt éreztem, hogy lenyűgöz a csendesség.

És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam volna.

De akkor jött ama gyerek.

Az enyém.

És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh – tudtam, hogy
végem van.

A bábaasszony behozta hozzám.

– Fiú – így szólt.

A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok képződtek,
a gégéje megmozdult és felsírt.

Rettenetes.

Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.

És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását tovább.

Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.

Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a kötelességtudásra.
Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett volna egy gyerek
életére ügyelni – tégedet szerettelek…»



A bibliás ember.

Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren nálunk a
padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé.

– Mit árul, bátya?

– Bibliát, uram.

– Azt-e? Papi ember maga?

– Én aztán nem, uram.

Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen se
harmonizált trabális nagy testével.

– Ösmerős a beszéde, bátya.

– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz mellől.

– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom, bátya… De
akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya…

– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját hordoztam…
bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe. Azóta járok
magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit…

A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt. Emlékszem,
hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok sátrakat vertek a
piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a sétatéren a kutyák
játszadoztak.

– Szegény kenyér, bátya.

– Gazdag kereset az üdvösségre, uram.

Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak a fehére
látszott. Leültem mellé.

– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett, Balog Jób?

– Én? Nem.

– Hanem?

Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést és a fejem fölött
elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani. Néhány
bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és kirakosgatta
a padra.

Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az istenes
Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam. Elékotorászta
a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet vett a kezébe.

– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon olvasva:

  «Csodáktévő nagy Isten
  Bűnbocsátó kedvedben
  Végy minket szerelmedben
  Lakatolás köziben».

– Veszek a könyveiből, – mondtam.

Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő hangon
reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt beszédes
lett.

– Aztán veszik-e a könyveit?

– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik mindenekben;
mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld, annál szárazabb
lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a «kopár legelőt», a
melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se kell neki, a lelkitáplálék
se, csak kirakom, uram (rendezgette a bibliát), berakom. Meg se
tekintik. Mit csináljak?

Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű falatot
kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva mutogatott.

– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e, uram
(lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú szentkönyvet
szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt nem szoktam
kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott jószándékkal nem ok
nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott kirakom a lelkemet is;
ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb helyre… Ott megnézik,
megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr kegyére érdemes nép. Onnan
(dicsekedő, hangosabb szóval folytatta), onnan három embert vittünk el
az elmult esztendőben a püspök elé, Hódmezővásárhelyre, hogy
megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán, uram…

– Embert?

– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még
_szinte_ egy asszonyt is.

– Szinte? Hogy lehet az?

– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób otromba
nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete úr
emlegetésére; meggörbült és elhallgatott.

Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a tokjába,
becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a fölöslegesen kirakott
bibliákat, berakta a zsákba, nehezen, bizonytalanabb hangon mondta:

– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről.
Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva fehérnép
volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az ábrázata, mint
egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva, sírva bűnein; rálépett
a mennybevezető ösvényre; levetette haszontalan czifraságait, eldobta
világi vagyonát – s akkor beleelegyedett az ördög a dologba.

– Az ördög?

Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen lélegzett,
megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel mondta:

– Valósággal… egy ifjú legény képében.

– S elvitte?

– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az Isten,
mért, miért nem? megsujtotta. A makfalvi vásárból ment haza az urával
szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy derék, szegény, jódolgu
legénynyel esküdött vala össze, nem is sokkal azelőtt… s olyan szépen
éltek, hogy még az ég is kaczagott rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé
a makfalvi vásárból, tán egy kissé boros is lehetett az ember, a
szolokmai fertelmes oldalon feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte
utól őket; miért? azt az ő véghetetlen bölcsesége tudja…

Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a patakágyig,
rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az asszony nézte…
nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem, akkor hibázott meg egy
kissé az esze. Eltemették az urát és az asszony attól fogva csak sírt,
sírt. Nem kellett annak se az étel, uram! se az ital csak a bú, csak
átkozódás, csak tépte, kinozta magát s akkor vitt az Úr engemet arra
felé. «Nézd, Kalári… térj magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet
az Úrhoz, kinél vagyon a kegyelem és a békesség…»

Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy mellette
maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer példázásait,
történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő versekre, orvosságot
szerezve így bánatos szivére. Egy este ott maradtam s a másik napon, a
harmadikon is és a negyediken nemkülönben. Igen megszerettem, mert
áldott jó lélek volt. Ekkor mások is gyűltek be: az ismerősök, a
szomszédok s azon túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi
nótákat: «Óh nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári
szipogott, sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos
szívvel.

A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután ne
dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen emberi
száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak szótlan
fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét az égre,
hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai oldalon…

A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni többet
idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a
csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a kezében,
akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a széken, a kanapé
szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó szavát: kiáltja a
nevemet… elmegyek innen, magával, a hová parancsolja…» Igy mondta, uram:
«Eladom, – mondta, – mindenemet Etéden, más életet kezdek, más emberek
között, nehogy elveszítsem az eszemet…».

«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne egyedül; el a
földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az utolsó szuszékig
mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten kegyelme. Elmegyek
magával, Jób bácsi, oda, a hová hív, elmegyek a maga új testvérei közé,
odahajtom bús fejemet a püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha
visszaadja a lelkem nyugodalmát…»

És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam:
«Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk
hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem nyugalmát
nézem… Azt keresem».

És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és elbarangoltunk
Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy elvigyen minket
Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a mint fölrakodunk,
hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt volna. Egy sugár legény
nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete bajuszú, villogó szemű ifjú
ember forma: az ördög; ő volt maga, uram.

«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte de
könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket beszélsz?»
kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat; íme, nézze,
amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán… Tulajdon az uram
szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még a bajusza is… az
uram, az édes uram…»

Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?» kérdeztem.
«Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem hiszem, gondoltam
magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön Kalári a nyomomban és
fölül a kocsi ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a
kisértő felé s az orczája kigyult, mint a láng.

De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és én
imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán kerülget
minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?» kérdezte Kalári.
«Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a legény, de olyan
gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha nem is e világból való
volna; és olyanok voltak, mintha örökké ismerték volna egymást.

«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény. «És én se
jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű», mondta a legény a
mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom, hogy szerencsés
leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte, hogy éppen most
induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az Isten… a nagy Isten»,
mondtam én is halkan, mert azt reményeltem, hogy egyszerre eltünik erre
a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen Kalári mellé ült, hogy jobban
lássanak ki a búzavirágos vetésre.

Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált a
megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra Kalári
mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van: «Tudod-e ki ez?
– kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki az örökkévaló lángra
csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem látod-e?» «Az uram ez, – rebegte,
– tulajdon az édes uram…» és láttam, hogy reszketett. «Az urad képét
vette föl, hogy elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem
emlékszel-e az igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott
eltemetted. Tudod, hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s
mégis azt hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad
kezeddel… Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…»

A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a szegletbe
húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így mentünk végig,
hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind hallgattunk. A legény merően
nézte a menyecskét, de nem merte a praktikáit kezdeni. Mert hangosan
imádkoztam egyedül és egy dicsérő éneket énekeltem: «Szólj velem az
Urhoz», kértem Kalárit. De oly üres szemmel nézett rám, mintha nem
látott volna, csak hallgatott, hallgatott.

Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott: «Nézze,
be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava, fordult
Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény elejébe
tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de mintha álmot
álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?» kérdezte
résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán… beteg vagyok…»
«Ne féljen semmitől, szorítsa meg a kezemet», felelte a legény és a
kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte Kalári és ismét kigyult
megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly mohó, boldog tekintettel
méregette a fejétől a lábáig a legényt, mintha félt volna, hogy mindjárt
eltünik előle. Arra a legény közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá,
valamit a mezőről beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly
halkan, hogy alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és
láttam, oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta
levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a gőzös
nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és élesen
sikoltott.

– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a gőzös
kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a kocsiból a föld
alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk minden. A gőzös
bement a fekete alagútba.

A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a
félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy
megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba
egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az
ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet, mint egy
éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak, jaj, jaj, ne
hagyjanak».

Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes sötétségbe… a sikoltás
megcsendesedett egy pillanatig, újból kezdődött… óh mily borzasztó
perczek voltak azok… a panaszszó, jaj, nyilalott át a sötéten… óh és
mikor világosság öntötte el ismét a kocsit, Kalári össze volt rogyva,
pihegett egy szegeletben és esze nélkül nézett szét maga körűl.

Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak kaczagott,
kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram», kaczagott… megfogta a
fejét és sírva leborult a padra…

Így volt…

Ez az egész…

Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase józanodott ki
egészen az esze.



Őszi éjszaka.

Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja
foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az útszéli
vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a
száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál gondolata mintha
megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt lett, mint a vén ember
arcza. Oly nagy lett az egész kép és csendes.

A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül s miatta
a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, patakok símábbak,
csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások közé, loppal csorranva a
fekete mederbe… halkan loholva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a
rengeteg erdővel szegett kép, mely utolsókat lélekzik.

Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos roppanások; a
levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében nyughatatlan
mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy magját szétvető
virágfej; egy sikló, mely a keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy
rigó, mely a familiájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab,
mely zajjal versenyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az
erdőnek ezer a hangja!

De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék, a
lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló békanyálak; a
szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság, mely elterül
hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és bússá tesz mindent,
oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy megértjük a bucsúzását. Úgy
elereszti magát ez az erdő, úgy megtrottyan.

Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek pusszogását a
lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban meghalljuk, mint
nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a kép nagyságát és
észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk benne.

A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint nyáron
volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be gyászfekete
fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az asztal lapja,
álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge köd suhan át, a
Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek oldalra. Az égerek a patakok
partján beledőlnek lágyan ebbe a drága puha takaróba. Esteledvén, a
bágygyadt fény a sóhegy felett elevenedik. A hold ágya ez melyből kikel.
Pompásan, méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel
a túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a
vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a nagy
némaságban.

A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de az első
sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a hegytetőn.

Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy
kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni.

A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen sugár
és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt kell, hogy
lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a messze feltűnő
ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes aczél mellett, mely
ott felmered mozdulatlanul.

Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk. Lovak
dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli legelőre.
Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban kellemetlenné
teszi a csendességet.

A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája. S a
tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony siránkozva
szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik a szuronyt
tartják fel magasra:

– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A mi történt, tiszta
szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta szerencsétlenség.

A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy szürkés, apró
havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé igyekezve.

– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár őrzi
azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett, abból már
ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha miatta a
tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a szegény fiút, higyje
el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr úr, a fiúra… magamagától…
Ne hallgasson az ellenségeinkre.

A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből vágták
volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a hold
világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket _valamitől_,
a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az ott heverő tárgy körül
letaposott és barna… de hát ilyenkor este minden sőtét… Egy kis fekete
mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s a tetején egy szálfa keresztben.

Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső, vagy
mint a könnyező szem.

– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére, mikor már
agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak ilyeneket, csendőr úr!
Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem gyakorlott az uram az ilyen
gonosztevésben. Meg se járta volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor
már halott volt volna? Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette
volna.

– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr úr! s mi
jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is az uram. De
engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán már nem mai
gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki áll azonban vele
egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske mondtam el az esküt az
oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg most, mi időtöltött emberek?
No, mondja! Ez tiszta szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra.
Az pusztította el Gyurit.

Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind
megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a rajza oly
éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna ki. Benézett a
bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a Gyuri elváltozott,
vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért szaladt oly gyorsan
odább bizonyosan.

Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel, duzzadt,
piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a mint a rebegő
holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét… tapogatózva
megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima helyen állott – és
elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A csendőrök meg se
mozdultak.

– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem tagadom
el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt lakunk fenn
az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem tagadom. Mert itt fenn
van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel éjjel, hogy ne mocskolják
meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. Egy-két szót is szóltunk
egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem történt közöttünk, csendőr
úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam
lett volna, mert gyermekkorától fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon
megbátorodott, mintha vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a
tánczban, – de azért embert nem ölünk, csendőr úr!

A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… Mintha
ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve hallgatott
el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. A tehén
megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a kukoriczásba.

Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A medve-tóba
facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok szaladtak végig
a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és rettenetes a csendesség!

– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a gödörből
beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… Nem tudok
elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor mellől jön, elveszi
az eszemet… Csendőr úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk?
Már meghalt Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi
eltemettetni? Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten
irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett világ
minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék neki, csakhogy
eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, hiszen nem érzik?… Nem
érzik a szagát, csendőr úr?…

Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány
ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s
hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:

– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj bűnös
testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… Temessék már el
az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam a karját, éreztem,
hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – így szóltam magamhoz bűnös
örömmel… és elveszett… Lányok jártak utána, mert szép volt, erős volt,
de elfordult tőlük miattam. Egy hét óta üldögélt egy kövön a mi
házunkkal szemben… és éjszakán kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz
lélek… «Mit nézel a falon, bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is
látom, a mint levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az
én bűnös lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá
szegényt… Csendőr úr…

Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. Pásztorgyerekek
élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni csendességet
felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle ütőszerszámok lármájával…
Hej ho… ho… A medve azért csendesen czammog le az ösvényen s megáll,
messziről nézve a tánczoló tüzeket… A hold békességesen szárnyal a
bársonyos bolton. Madarak rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez
uhu felemeli tollas fejét.

A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a
veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A
kuvaszok elejébe rontanak.

Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, mezőn
és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, mint a halál.

Valaki bele-belekiált az éjbe.



A folt.

A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú volt.

A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt ott a
premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött bajuszszal,
gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, felkunkorított
hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés beszédű, nehézkes, fekete
gyerek, a ki szörnyen tisztelte a gyönyörű első segédet.

Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából
hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt ott.
Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta Gerő,
asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket bontogatván
ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily gyönyörű segéd urat
s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt hozzá: «Gergely, meg vagyok
elégedve veled», mert kevés örömben volt része addig. – Anya nélkül nőtt
fel.

Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik inas irigységből beárulta
Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki gyakorlati ember volt, nem rakta
meg Gerőt, nem is csapta el Salgó urat, hanem hamar írt a gyerek
apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a fiát, mert lopott, sokat lopott, minek
okán sokat fizessen…

Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva ember volt)
felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem tudakozódott
sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között kifizette a
felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s addig üvöltötte
az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta végre megütötte.

A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja koporsója
mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te csináltad, te
szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a mit az Úr fel fog
jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert nálunk mindent aperte
kimondunk, ha nincs kárunk benne.

Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a kikkel együtt
gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem simogatták könyáztatta
orczáját. Az apja boltját átvette valami nagybátyja s bárha a kölyöknek
annyija maradott, hogy megélhetett belőle – csak irgalomból eresztette
be a pudlija mellé, mert tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a
körmére» – mondta.

Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel felelt valami kérdésre, azt
mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe nézett a kérdezővel, azt
mondták: «nagyon szégyentelen.» A gyermekek nem játszottak vele, «te
csaló vagy, Gerő» – mondták. Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te
elfelejtkezel magadról» – mondták és az öregek jovialiter, ha egy új
kabát lógott tán a Gerő hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor
vetted ezt a kabátot?»

És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy világban, a min
a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, szótlanul húzta az ő igáját s
oly bizalmatlan, sötét képet is öltött, hogy az ember azt hitte, hogy
haragszik. Az utczán a kerítések mellett járt s átallt köszönni az
ismerősöknek; de elbujt inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy
medvebocsnak.

A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még mind
búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap délutánonként
karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban sétáltak a piacz
napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. Őtet is felszabadította
persze a nagybátyja és mint boltoslegény fizetésbe kerekedett, de annak
semmi értelme se volt. A táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették
volna be; a vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden
gyanús szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.

A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant kevéssel elégedett meg. Az
ünnepe az volt, ha vásárra küldte a gazdája sátorral, kivált őszi,
mocskos időben.

Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros
utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik mezitláb
jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt fersingje alól… Óh…
Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, fekete szeme ég sűrű
szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a kézelőjét önkéntelenül húzogálja
előre.

Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. Valami
sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész testében,
hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, belefúrja a fejét
a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.

Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő
részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó hazatért és
üzletet nyitott a piacztéren.

Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, ezüstgombos
bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, szép feleséggel és
gyermekekkel.

A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly tekintélyes úr
lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal tudott beszélni; pénzt
kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak paroláztak vele, a szegények
irigyelték.

Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami bizonytalan
érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy érezve, hogy erre
neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga előzte meg Gerőt.
Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú barátomnak» nevezte,
rámosolygott és így szólt hozzá:

– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy bemutathassam
nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a kezét s elfecsegett
vele.

Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék ember. A
nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös levegője
ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó felesége…

A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ kapuja
tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni egy bikát.

Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes háza
kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és kispionolta a
Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát később, mintha már járt
volna ott és az esti fagylaltevésben ő is résztvett volna a többi
urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják őtet. Nem hánytorgatta a
jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, jobb életbe fogja bevezetni.

Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a Salgó
leányát p. o. valami veszélyből; felfedeznie valami tolvajságot, mely
Salgót fenyegeti. Ah, a tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt
az a gyerekes lopás… Tán nem is igaz.

Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. Nagyon
szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek s eljönnek a
régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A jelzőtrombitától hangos lett a
város; a sisakokat fényesítik szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják
napestig a csurgókút előtt; s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már
hajnalban recsegtette a helikonját a szomszédomban. A díjakat a
díszgyakorlat végén a Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a
dísz-sátorban. Óh. Azt az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a
nyakába kerülne is. Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…

Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján és mint
egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes risztungban,
karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A vér megpezsdült az
ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy él. A társaságtól nem
idegenkedett; megnőtt.

A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház fedele
megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok megparancsolta,
hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer hátul egy erős hang
szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom ellene. Én megyek elől, én
nem félek. Ki fél? Ki a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát
annyi ember előtt.

Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó tűzoltó
gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a szolgálatot.

Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan,
kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei
dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.

– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és vaderővel
feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s felszökkent a levegőbe s
a másik pillanatban Gerő is az ingó szerszámon. A zene megállott. Minden
szem rámeredt a tolólétrán felfutó Gerőn.

– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van törve. A
lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és vakmerően átszöki
az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már talpon áll. Mintha
szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a gerenda végére beüti a
karabinier szegét. Messzire elcseng a néma téren. A következő perczben a
kötél végén himbál Gerő… már ereszkedik… ah, lenn van.

Felsóhajt mindenki.

A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» kiáltottak és
a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor elé.

Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit Gerőnek. Abból ő mit
se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka mellett áll meg és úgy néz
rá, mint egy álomképre.

A muzsika ismét szól.

Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják tizen is.

Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.

– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.

– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.

– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?

– Miért?

– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a leányom
mellett áll.

A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben villan fel s
az arcza elsápad.

– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett állani.
Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… de
nyilvánosan…

– Miért? – rebegi.

Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:

– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…

Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.

Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.

Aztán felüvölt:

– A folt… az _én foltom_…

S fölemeli az öklét és megrázza:

– Megölöm! – tagolta.



Bucsújárás.

Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a Mária-zászlót egy
formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, könnyen. Utána az
atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a jobbik ruhájukban, de
csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne szakadjon, mert hosszú utat tettek
meg. Katonás rendben léptek, a férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük
panyókára vetve az ingükre; utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel
az asztalkendőben s végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a
tegnapi esőtől, azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a
tekervényes ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben
ág az ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper
édes illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy
legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem is
ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó bokrok
sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A dobot Marczi
veri a bucsújáróknak, de úgy zuhog a hang a verőpálczája alól, mint a
sebes zápor. A kántor énekelteti a litániát és utána apraja, örege:
Marczi perregheti az irhát, hogy szűk a szakadék a zajának. A kántor
persze az ösvény fordulóján túl fújja már az éneket; az asszonyok pedig
Marczi körül a proczesszió derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett
nótát. Mily önfeledten, boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony».
A vén facsaros kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se
néznek, csak az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte
keresve a mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…

A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő s
alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol
fonnyadó széna fekszik rendekben.

A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az elmaradó
proczessziót.

– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz reá.

A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. A
mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére így
morog a fogai közül:

– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.

Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:

  Mária szűz anyám
  Légy te én patrónám…

A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a juhok
összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék csekélylik az
egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra s ránczigálják
mindjárt a bokor ágát tovább.

– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére
sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?

Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az urától,
Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a feleségétől
menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen pattantva a
verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A rend felbomlik
persze, de a kántor a strófák között rászól Marczira:

– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!

A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.

Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás árnyékos
gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak fel az idegen
bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban élesen csengenek és
a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… alleluja… s harsányabban zeng
fel az ének: «Oh Mária! Szűz patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik
a fiatal csereshegy élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan
kapálják lábaikkal a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap
felteszi sokszegletü selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre
nyujtja s megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé.

– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő menyecskéhez s
hozzádörgölődik.

– Mire már ügyelni azt? Marczi?

– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha másnak a
nevét viseled is.

– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a Máriás-zászlót.

A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az előtte
ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús kontyot képez a
Rózsi szép fején.

A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, kaczérul
nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű gyüszüvirágok sárga
kelyhei lekonyúlnak.

Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. Azért is
kiönt mindent, a mi a begyében van.

– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, a ki
gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… rosszkedvű
hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… Erőtelen öreg
kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem szeretnéd, ha még
egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?

Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a szeméből
bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:

– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…

A dob elhallgat egy kissé.

– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta megett?…
Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? Nem jösz-e oda
hozzám?

Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor egy
szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:

– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem veszünk,
uram, a kis fiunknak?

Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az
árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi asszonyok, sőt
csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni a mestere. A
hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.

Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, visszavonul
a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy félrevonulnak a
gyengébb fülű fehérnépek.

A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi
kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne lássa
a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány lépéssel előbb
mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül való egyszínű
hangon szólt a szép menyecskéhez.

– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. Azoknak
kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy hívják mint az
apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül nincsen semmim a
világon.

Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi közöm
hozzád?»

– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, Rózsi,
te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten megáldott vele…
Érette dolgozunk.

Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy köny szökik
szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge fehérnépre.

– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. Mert ő
keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a világon. Ha valaki
meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a leánykám meghalna. Ezt
Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet hívnak. Az uram kivánta, hogy
így kereszteljük. De reám hasonlít! Olyan hitvány is, mint én. Egy kis
szél már megárt neki. Most kezd járni, nem, nincs akkora, mint az a
vadrózsaszál ott.

Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári alázatosan,
de szüntelenül beszélt:

– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? mikor mi
pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten ajándékozna meg
tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is imádkozzam érted? Akkor
te megtudod, mi az, mikor valakinek gyermeke van. Nem gondol az akkor
semmi másra, ha sír, ha kaczag a gyermeke. Senkinek a vagyonát nem
kivánja el…

Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap fényesen
özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak előre. A kápolna
léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A zászlók egy csomóba
gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a csengetyűk mind. A kórus
megerősödött, harsányan, bátran szólt.

  … Mennyek királyné asszonya
  Örülj, szép Szűz, Alleluja!…

Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy
mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát
fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi a
gyermekhez szökött s rákiáltott:

– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.

Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta tulajdon azon
kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta bátran és a
szivéhez szorította.

– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen tégedet is…
Rózsi.

A dobos nyersen rárivalt a feleségére:

– Mit csinálsz ott?

Rózsi felelt helyette:

– Imádkozik.



A tolvaj.

A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár
Márton favágót a tömlöczből s így szólt:

– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a
szerencsétlen eset.

– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem vagyok
gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se bántok mást…
Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig negyven felé járok s
csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse
fehérszálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek,
mert két leánykám van, tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz
jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne
engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.

De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a leánykámmal
karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az angyaljárást.
Nálunk régebben az új esztendő éjjelén járt az angyal s odahaza ilyenkor
ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót,
aszaltszilvát, mit, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra s
meggyujtsa a gyertyát, mikor harangoznak, – hogy örvendjenek. De most
karácsonykor járnak az angyalok s az embernek megáll az esze, oly
gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból…
Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a
változást… Ez volt a baj, instálom.

Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a
tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne
fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt
mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.» A
csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s
az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben.

«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, lelkem
apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka ettől – a
hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman.

«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, még ne
menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon». S nézem:
hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert
az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábújjára, hogy láthassa azt a
gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, a mi tele volt
akgatva aranyszálakkal, csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A
boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett
volna és még egy másikat is rázogatott a karján…

«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…

«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, a
mióta van…

El volt rontva az esténk, instálom.

Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze
padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi
lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha a
hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, nem
karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát hoz
neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy»… mert
tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…

A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de jó a
szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – azt
mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt mondta,
olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak
csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik,
játszik a fenyőfa alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha
ringatná.

– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen megtöltötted a
fejét a bolondsággal.

– Kialuszsza – mondom…

De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a templomba
– mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a gyerek valamerre.
Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka
alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, béka?» így kiált reá s
megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első
napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem is sír,
csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek s a karján azt
ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a
boltos unokája babájának szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten
pusztítsa el a hitvány békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is,
(nem akarok rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az
ágyából és meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind
rosszkedvűek voltunk…

De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott
virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én belőle, ki én a
békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: «Hát lopja el kend azt
a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs,
nemhogy bubára… se most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt
mérgében, hogy majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…

De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni
onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt hallom,
mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár
meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a
lehulló falevél őszön.

– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem tőlük,
sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézenfogtam őket
ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz
gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint kimegyek, arrafelé
ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam szalad vele, oh, mert
áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én
fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak?
Ugy-e? – na?

A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a gyertyákat a
fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a czukrokat
tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény kopott leánykám
ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az ablakon, hogy nem
tudott megállani a lábán s az ölemben vittem haza, tekintetes úr…

És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.

És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer leheveredtem az
ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha
egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá
is bebujtak volna. Forogtam, sóhajtoztam s az asszony reám rontott
mindjárt. «Megbolondult kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is
tud ő, mint egy káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az…
csak én tudom.

– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a míg a
fejedhez nem csapok valamit.

– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, magamra
vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.

Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se s
azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jószívvel,
csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.

Mit tegyek?

Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S
nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… Az
asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt kiáltotta volna
tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája volt az… s ő
taszított előre a boltos háza felé s azon ablakon át láttam a fenyőfát s
alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy
lélek… legyen, a mi lesz.

Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az udvaron.
Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az ablak alá
állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az ablakot s nyúlj át
rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak csak be volt támasztva.
Tán az isten is úgy akarja! Tán a gyertyavégek füstje miatt nyitották ki
az ablakot a gyermekek, elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az
ablak szárnyait s benn voltam a szobában.

Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott, hogy
elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is feledtem,
miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit. Hogy zúgott a
fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az ablakon. De ismét
feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint fogózom mindenfelé,
kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött gyertyával.

Aztán nem is tudom: mi történt már.

Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén engemet,
tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt kiáltotta és
megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és reszkettem. De érzem,
hogy a lélekzetem elhagy, mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem
tudom: mit tegyek?

Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a gyertya is
kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves nyögést
hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam az ablakot s
kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak s a béresek
megkötöztek.

Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, de én
senkihez nem nyúltam…

Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.

Én?

Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban láttam egy
nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak Rózsikáért kellett
elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten úgy segéljen… egyebet
semmit se akartam.

Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, megharagudott
reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud azóta rólam az
asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen újesztendőjük
lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én nem keresek. Ez a
tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis ablaküvegen a tömlöczben, a
melyen hozzám bejár a világosság… Mit tehetnek odahaza? Tekintetes úr!
Mind elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a
másé lett volna…

A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az ablakhoz ment
elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat nyalogatta a nap
szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha könyeztek volna.

Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor
későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:

– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.

– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte félénken.

Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel,
kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett.

– Hogy hivják?

– Madár Mártonné.

– Szóljon hangosabban. Hány éves?

– Negyvenöt esztendős.

– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?

– Egy…

Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva:

– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.

Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:

– Egy gyermekem van.

Márton nyersen rászólt.

– Hazudsz…

Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok…
Meghaltak…»

– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez bátrabban
fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a gyermekeit a
feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…»

– Meghaltak…

A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra s
hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?»

Az asszony álmatagon igenelve bólintott…

– Mikor? Ki?

S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes
leányom?»

– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…

– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig állott a
lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S hagyta az Isten?
Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli bundád? igaz…
Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta kívül. Rettenetes… A
másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide be vagyok zárva… A kis
bogár?… a ki megfázott…

És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet is zajt
vert volna a szobában.

Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte
bágyadtan.

– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem is
izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél engemet?
Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak rosszul
értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve rebegte) mintha
még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam, úgy-e? A fiamat, az én…
én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad, úgy-e, magaddal?

– Nem.

– Hát.

– Meghalt…

S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a Márton
torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember összeesett,
mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból egy erős kéz.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |szorítottta |szorította

24 |Részeg-e, bolond e? |Részeg-e, bolond-e?

44 |Alom nélkül |Álom nélkül

54 |oltottá |oltotta

64 |védelmez miket |védelmez minket

68 |jól kínézel |jól kinézel

71 |ott jön? |ott jön?»

74 |orgona-ponto |orgona-pontot

79 |kítöltheted |kitöltheted

85 |csináltád |csináltad

86 |Athalad |Áthalad

100 |mngam is |magam is

121 |aházikóból |a házikóból

123 |menjünk. |menjünk.»

123 |kíáltotta |kiáltotta

133 |s akkkor |s akkor

148 |vissszafordultam |visszafordultam

163 |ffatalember |fiatalember

163 |féfirhűség |férfihűség

163 |csíppent |csippent

174 |elkövet tt |elkövetett

184 |nem beészl |nem beszél

185 |orvesság |orvosság

189 |az assznny |az asszony

190 |kíssé |kissé

197 |haszontalalan |haszontalan

206 |bolond vott |bolond volt

209 |keszkenyőjet |keszkenyőjét

215 |mint tátta |mint látta

218 |egymásnak?… |egymásnak?…»

219 |Cendesen |Csendesen

226 |midnjárt |mindjárt

227 |nem ígaz |nem igaz

227 |haragudjál rem |haragudjál rám

232 |húzakodolt |húzakodott

239 |el magadt |el magadat

244 |vírágot |virágot

245 |patáikkkal |patáikkal

247 |ra se |rá se

249 |kábulálásból |kábulásból

260 |kandalló-tőz |kandalló-tűz

261 |fajdalom felolvad |fájdalom felolvad

268 |parancsolja… |parancsolja…»

271 |lelkednek… |lelkednek…»

278 |s azzai |s azzal]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet: Történetek, képek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.