Title: A slemíl keservei
Author: Ignotus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A slemíl keservei" ***


IGNOTUS.

A SLEMÍL KESERVEI.

GRILL KÁROLY

KIRÁLYI UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSE

BUDAPEST

1891.

Brünauer Adolf nyomdája.

A SLEMÍL

KESERVEI.

_L. R. BARÁTOMNAK._

A slemíl zsidó szó. Olyat jelent, akinek minden dolgára ott leselkedik a
balság; aki, mert nem bizik magában, nem is jut semmire; aki öntudatosan
élhetetlen. És ebben más, mint a balek, akinek nevét talán jobb szivvel
venné a magyar olvasó. De más a slemíl és más a balek; ha az életet
valami nagy mathematikai levezetéssel vetjük egybe: a balek azért nem
boldogul, mert nem tud semmi művelethez, – mig a slemíl biztos kézzel és
lábbal hatol által a gyökök és logarithmusok rengetegjén, de a
baleredménytől való féltében valami mellékes kis összeadást vagy
különösen osztást csakugyan el is vét és igy jut hamis eredményre. A
balek mer, de nem tud; a slemíl tud, de nem mer. Vagy ha mer, rosszkor.

Legyen kimentőm az is, hogy például a német és a franczia irodalmi nyelv
polgárának fogadta a slemílt. (Chamisso, Heine, Bourget.) Ha az én
Slemílkém nem kedvelteti meg magát, az mutatja csak igazán, hogy slemíl
– és akkor aztán akár Tuhutumnak is híhatnák!

Budapesten, 1891, julius havában.



PROLÓG.

  Régi bajrul régi nóta.
  Szürke felhő permetegje
  Földre hullik, egyre gyérül,
  Köd meg pára lesz belőle,

  Gőzbe vonja és megűli
  A nagyváros minden útját
  És pocsékká áztat minden
  Házat, embert és lovat,

  És pocsékká áztat minden
  Kedvet, vágyat, eszmelánczot,
  Képzelődést, nagyravágyást –
  Káromkodni sem tudok.

  Nem vagyok már don Quijote,
  Nagyralátó terveimtül,
  Fierabras balzsamátul
  Most is bánt a macskajaj,

  Vézna termetem nem ékes
  Sancho Panza potrohával;
  A közömbös, egyre tűrő
  Rocinante, az vagyok.

  Mint a boldogult Horáczjus
  Vastag ujján úszóhártyát,
  Puha testén hattyutollat
  Sarjadozni érezett:

  Engemet zabérzemények
  Abrakálma ringat el –
  Hajt a lelkem a kovácshoz:
  Patkoljál meg, ó kovács!

  Álom a zab, álom. Ámde
  Hogyha nem is lesz mit ennem,
  A bogáncsot rágó szürkét
  Szörnyü egy mód megvetem.

  És legyen bár hivatalban,
  Napilapnál, hadseregnél;
  Hadd pereljen, hadd tanítson,
  Kuruzsoljon ez meg az;

  Sőt regényt, meg vígjátékot
  Irjon élelmes poéta:
  Üdvöt, vágyat, lángszerelmet
  Ésatöbbit zengek én!

  Nyájas olvasó, ki eddig
  A nevem nem ünnepelted,
  Sőt eléltél a’ne’kül, hogy
  Tudtad vón’, hogy létezem,

  Századvége morajában
  Jól tudom, nem érdekelhet
  Ózenéjű hangszeremnek
  Régi hangu éneke,

  S nem nehéz lesz rám idézned
  A nagy német röpke szóját:
  A mi jót beszélsz, nem új az
  S a mi újat, az nem jó.

  Ó mi furcsa, hogy ti épen
  A költőtül kértek újat!
  Mikor éltünk tünde álma
  Olyan régi egy dolog,

  Mikor olyan régi minden
  Amitől dal kél az ajkon!
  Uj talán a kedv, a bánat,
  Uj talán a szerelem?

  Uj talán a hon szerelme,
  A virág meg a madárdal,
  Uj talán a fényes égnek
  Annyi méla csillaga?

  Uj talán, hogy szenved a jó
  S a roszszé a diadal?
  Amit türtök, amit éltek,
  Az az élet uj talán?

  Minden elmult ezredévek
  Minden elhalt nemzedéke
  Azt találta itt a földön
  Amit ti találtatok,

  Küzdtek úgy, ahogy’ ti küzdtök,
  Öltek úgy, ahogy’ ti öltök,
  Törtek úgy, ahogy’ ti törtök
  Czélt nem érve sohasem –

  És a czél, amelyre törtök
  Uj talán? A vad szegények
  És a büszke gazdagoknak
  Harczi pártja uj talán?

  Uj talán a munka kinja?
  Uj talán a jog bilincse?
  Uj a vágyak szomjazása?
  Uj a meddő epedés?

  Uj talán, hogy mindig voltak
  Kórepéjü Therszitészek,
  Akik tajtéktúrva hallák
  A királyok dolgait?

  Rajta, rajta! Mint Odüsszevsz
  Fogd a pálczád’ a latorra
  S verd beléje, hogy megértse:
  Mindig új, ami örök!



ELSŐ ÉNEK.

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egy
  Ifju ember, akit apja
  És az anyja s a rokonság
  Mindig úgy hítt, hogy Emíl,

  Ám tapasztalt jóbaráti
  Két betűvel megnövelték
  E költői szép nevet
  S elnevezték őt Slemílnek.

  Furcsa név, tagadhatatlan;
  Semmiképen sem hizelgő!
  Ha fiam lesz, nem nevezem
  Soha err’ a névre őt.

  Mennyi név van a világon
  Nagy dicső és tettrekeltő!
  Hogy ne mondjak többet: itt van
  Viktor és Bazíliusz,

  Konsztantínusz, Augusztínusz
  Szigfríd, Gottfríd, Teofilusz,
  Dionízusz, Dominíkusz,
  Benediktusz és Leó –

  De mihaszna felruházni
  Bármi fényes, büszke névvel,
  Aki teljes életében
  Nem leszen más, mint slemíl?

  Mily slemíl volt a Slemílkénk
  Már kicsiny gyermekkorában!
  A verésben nincs olyan faj,
  Amit ő meg nem kapott,

  Nincs a gyermekszívnek annyi
  Búja, kínja, gyötredelme,
  Hogy ne lett vón’ mindegyiktől
  A gégéje keserű,

  S a magyar nagy rónaságból
  Ujra sós tenger lehetne,
  Ha ott gyültek volna össze
  Titkon ejtett könnyei.

  Mint kivánja minden gyermek
  A madárnak szárnyait!
  Hogy’ szeretné átrepülni
  Nagy merészen a leget –

  Ó a mi kicsiny Slemilünk
  Sohse kelt vón’ ilyen útra,
  Mert az ekkép exponált lény
  Mindenünnen látható,

  És kitünt vón’, amit olyan
  Féltve és vigyázva rejtett:
  Hogy hiányos a ruhája
  S a czipője is lyukas.

  Anyakéz nem varrta össze
  A nadrágja sebeit,
  Nem simítá homlokárul
  A korán ért sok redőt;

  A homályban ifju lelkét
  Anyaszó sohsem vezette,
  S anyacsók nem édesíté
  A fiú keserveit.

  A’ biz úgy van: az anyáknak
  Egyéb dolguk is akad, –
  Nem elég baj, hogy a gyermek
  Annyit ront a bájukon?

  ’Sz épen ez volt a slemilség:
  Apja is volt, anyja is volt,
  Mind a kettő szép is, jó is,
  Mégse’ voltak szülei,

  Volt szobája, volt kis ágya,
  Ámde nem volt otthona;
  S bár zsebpénze volt busásan,
  Pénze nem volt sohasem.

  Pénz ne’kül pedig, világos,
  Nem lehet el a gyerek sem,
  Amit ó mi szörnyü gyakran
  Érezett a kis Slemíl,

  Amikor pirúlva látta,
  Hogy’ segélnek fel barátot,
  Hogy’ köszöntenek tanítót
  Nélküle a társai.

  Mint regényes hőshöz illik
  A Slemílke is kerülte
  Bús magába elvonulva
  Könnyüvérü társait,

  És feledve kis jelenjét,
  Gyermekálmok czifra fényes
  Sok kövéből összeépült
  Jövőjébe menekült.

  Nem, nem mintha a szivében
  Sohse’ keltek volna vágyak,
  Ujjongásra, társaságra,
  Szeretetre szomjazók,

  Ó de félt a boldog társak
  Duzzadó nagy erejétől,
  Félte kedvük lobbanását
  S elbizott nyers szavukat.

  Mint a lepke színe bágyad,
  Hogyha súlyos kéz lefogja
  És lesöpri durva újjal
  Szárnya könnyü hímporát,

  Úgy lebágyadt a fiú is,
  Hogyha gúnyos szóval érték
  És a kínzók karma közzül
  Szárnyatépve ment tova.

  Szárnyatépve, kedveszegve,
  Szembehúnyva, – néha írigy
  Égő indulatra gyúlva:
  Igy töltötte napjait.

  Nem ugy nőtt fel, mint a rétnek
  Ápolatlan vadvirága,
  Melynek bárha van tövisse,
  Van virágzó ereje:

  Mint a pinczék növevénye
  Gyenge, síma és erőtlen,
  Halovány volt, keserű volt,
  Gyorsanérett és beteg.



MÁSODIK ÉNEK.

  Hogyha végre áttanultad
  A lélektant és a boncztant,
  A physiologiát és
  Az embryologiát,

  Ha beláttad, hogy az ember
  Csak magasabb fajta állat,
  Alvó, évő, szaporúló
  Közönséges szervezet:

  És beláttad, hogy példáúl
  A szem kék vagy barna színe
  Nem egyéb, mint az irishez
  Tapadó föstékanyag,

  Olyankor esik meg rajtad,
  Hogy egy női emberállat
  Kékpigmentumos szeméből
  Útrakél egy fénysugár

  És olyan forró erővel
  Irritálja a retinád’,
  Hogy sötétség száll agyadra
  És szivedbe szerelem. –

  Ládd-e, olvasóm, ha rajtad,
  Aki olyan nagy tudós vagy,
  Olyan bölcs és olyan művelt,
  Oly tapasztalt és blazírt,

  Hogyha rajtad is megeshet,
  Hogyha téged sem kerűl el:
  Ne csodáljad, hogy Slemílkén
  Is megesett ez eset!

  És ne vesszed a türelmed’
  Aki meg nem szoktad eddig,
  Hogy gyerektörténetekkel
  Támadják figyelmedet,

  S akinek nincs érkezésed,
  Hogy magad dolgán törődjél,
  Tőled kérik, hogy figyeld egy
  Kis fiúnak életét.

  Volt idő, eszedbe jusson,
  Hogy te is még gyermek voltál,
  Lármakeltő, lepkehajtó
  Vagy magadba zárkozott:

  Nem szorúlt-e össze szíved,
  Nem vonaglott gyermekajkad,
  Mikor a nagyok nem érték
  Kis szived nagy bánatát?

  Lehetett tán tizenhárom
  Éves már a furcsa ifju,
  Hogy egy gyermektársaságba
  Kényteték nagy nehezen

  S ottan állott nagy mogorván
  Egy sarokba elvonulva,
  Mindenektül elhagyatva,
  Részt nem véve semmiben.

  De a házi kis kisasszony
  Szánva nézte a szegényt
  – Nem türhette, hogy szalónja
  Diszharmónikus legyen –

  S fölkeresve a sarokban
  Azt a mord kis elhagyottat,
  Megkisérlé szóba fogni
  S tánczba vonni a fiút.

  Hősünk szégyenére mondom,
  Hogy egy kukkot sem felelt
  És a kedves szánalomra
  Semmikép sem reagált,

  És a kis lyány nemsokára
  Ott is hagyta a faképnél –
  Ám a kis Slemíl szivében
  Szőke képe ott maradt.

  Szerelem! te szép hazudság,
  Megalázó édes érzés,
  Amelytől a férfiszivben
  Undor és vágy kél vegyest:

  Mit akarsz egy kis fiúnak
  Éretlen darab szivétől?
  Mért kinoznod, összetörnöd
  Egy arasznyi kebelet?

  Nem is olyan szerelem volt
  Ami a fiúban égett,
  Mint milyet hevülve érzünk
  Mi okosak és nagyok,

  Nem leány volt néki a lyány
  És nem a nőt kérte rajta:
  A napot imádta benne,
  A világot, a reményt.

  Mint a rengeteg sötétjén,
  Térdrogyasztó tévetegjén,
  Vágyva-kért és százszor áldott
  A kicsillant napsugár,

  Biztosabb volt lába lépte,
  Harczrakészebb volt a karja,
  Hogyha rája a leánynak
  Pillantása ragyogott.

  Hogyha vidám kaczagók közt
  Ő magában volt mogorva,
  Hogyha sérték, hogyha bánták,
  Mellőzték igaztalan’:

  Kárjavító irgalomnak,
  Csudatékony szent igazság
  Földönjáró angyalának,
  Annak nézte azt a lyányt.

  Téved, aki él a hitben,
  Hogy Slemílke mindent megtett,
  Hogy szerelmét fölkeresse
  És magához kösse le –

  Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran
  Úgy esett találkozásuk,
  Hogy Slemíl úr nagy közönynyel
  Egy – plakátot olvasott!

  Ó de hogyha tovatünt már
  Könnyü lépttel a leányka,
  A fiú szorongó szivvel
  Követé őt messziről,

  És ha hazatért ilyenkor,
  Annyi furcsa vers szövődött,
  Annyi kis levél iródott
  És jutott a tűzbe mind!

  Annyi álom színeződött,
  Mely vitéz magát mutatta,
  Amint seregeknek élén
  Győzödelmes harczba jár

  S a kis lábakhoz lerakja
  Hét ország gyémántadóját:
  „Hét királyság hős urának,
  Légy királyném énnekem!“

  Ez merész tán, – de Slemílke
  Megvetette a reálist;
  Souverainül megvetette
  Például az iskolát,

  És önálló bölcseséggel
  Alkotá meg órarendjét:
  Nappal a lyánykát kisérte,
  Éjjel pedig olvasott.

  És mikor Slemíl elérte
  A kamaszkor bús szakasszát,
  Akkor is sok verset irt még –
  Az igaz, hogy jobbakat;

  Akkor is szőtt számos álmot,
  Igaz, hogy nem oly merészet, –
  Akkor is szerelmes volt ő
  S akkor is csak messziről.

  Rá nem tudta magát szánni,
  Hogy a társaságba menjen,
  Mikor ottan rápiríthat
  A legotrombább suhancz,

  Csak azért, mert jobban tánczol,
  Csak azért, mert pergőbb nyelvü,
  Csak azért, mert lába hosszabb,
  És ruhája díszesebb.

  Néha olyan messze tartott,
  Hogy felért az emeletre
  És a csengő sárga csontját
  Majd hogy meg nem nyomta már,

  És kihallá zsivaját a
  Kedvesével mulatóknak,
  Akiknek legtöbbikénél
  A kis ujja többet ért:

  S ebb’ a perczbe’ már is érzé
  A zavar nebéz nyomását,
  Ahogy arczát elpirítá
  És dobogtatá szivét,

  Érezé, hogy játékrontó
  Lesz a vidám társaságban –
  Visszarettent, visszalépett,
  Megfordult és hazament.

  És az évek, nem törődve
  Az ujságnak ingerével,
  Egyre tüntek, bár futásuk
  Rég elcsépelt egy dolog,

  S bár ezerszer volt megirva
  Rimmel ép úgy, mint anélkül:
  A Slemíl is évrül-évre
  Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.



HARMADIK ÉNEK.

  Jer, Slemílke, fogd a széket,
  Ülj le mellém és feleljél
  Nyilt szavakkal: nem slemílség
  Ez az ilyen szerelem?

  Sohse lázadt föl tebenned
  A husz éves büszke férfi,
  Ha bolyongó sétaúton
  Kergetéd a lyány nyomát?

  Egy barátod épen tegnap
  Szöktetett meg egy varrólányt,
  Másik ellen ép ma lesz az
  Apasági tárgyalás,

  És te ép ma számitád ki
  Pontosan, hogy még szerencse,
  Hogy ha minden ötvenednap
  Pillanatra látod „Őt“!

  Őt, kivel gyerekkorodban
  Két vagy három szót beszéltél,
  És attól a percztől fogva
  Nem gondolsz, csak őreá

  És azóta már hat éved’
  Háza táján őgyelegve
  Őt keresve, rája várva,
  Verscsinálva verted el!

  Ó Slemíl, a halhatatlan
  Istenek mennyit nevetnek
  Hogyha szellős csarnokukból
  Letekintenek reád,

  És rohanni látnak egy-egy
  Ismerős ernyő nyomába,
  Mely elől ha szívdobogva
  Már kitérni nincs időd,

  Akkor látod át ijedten,
  Hogy nem a lyány tünt elédbe,
  Ám előtted áll az anyja
  És a nagymamája is,

  És a két hölgy gyanakodva
  Nézi félszeg köszönésed’:
  „Mi az ördögöt kereshet
  Mindig itt ez a fiú?“

  És ugyan mi jód van abban,
  Hogyha őt magát találod?
  Mindenik találkozással
  Nem gyarapszik-e bajod?

  Újévkor te nem köszöntél,
  Februárban ő nem látott,
  Márcziusban meg elejtéd
  Előtte a kalapod,

  S mikor végre áprilisban
  Egész perfekten köszöntél,
  Köszönésed viszonozta
  Nem csak ő, – egy hadnagy is!

  Erre az esetre lettél
  Ágyba’fekvő nagy beteggé
  S ilyen édes gondolattal
  Sírtad át az éjeket:

  Hogy mig itten forgolódva
  Lázban éged át a májust,
  Addig ottan az a hadnagy
  Tudja isten, mit csinál!

  Légy, fiam, nyugodt; a hadnagy
  Nem csinált ott semmi ollyat,
  Amit egy kis akarattal
  Ne tehetnél meg te is:

  Azt tevé, hogy általtánczolt
  Kedveseddel két élite-bált,
  – Erre a jó ideára
  Rájuthattál vón’ te is –

  S erre munkadij fejében
  Meghivást kapott a házhoz,
  – Udvarolj csak a mamának,
  Néked is kijut e kegy:

  S ekkor egy vasárnap délben
  A visite zürös zajában
  Megvallhatod kedvesednek
  Szíved összes bánatát,

  És boglyas fejed’ lehajtva
  Mondhatod majd hőn susogva:
  „Légy az én kis feleségem,
  Várj reám, mig megnövök!“

  De te félsz a társaságtól,
  A nevétől is szaladsz már
  És ha mégis belefognak,
  Meg nem állod a helyed’;

  S a’helyett, hogy kedves volnál,
  Pajkos, élczes és negédes,
  Sok bolond különczködéssel
  Leplezed a zavarod’,

  Úgyhogy, hogyha általában
  Észrevesznek a leányok,
  Azt gondolják: „bár csak itt ne
  Volna már e bús kamasz!“

  Ládd, hisz azt elismerem, hogy
  Álmaidnak tartományán
  Úr vagy, nagy, dicső, hatalmas,
  Fényes és korláttalan,

  Ó de jobb vón’, hogyha e’ hely’tt
  Megaláznád büszke fődet
  És letennél egyhuzomban
  Vagy három szigorlatot,

  S a’ helyett, hogy egyre irnád
  A sok bánatos poémát,
  Szidva sorsod’, a miért Őt
  Soha el nem érheted,

  Kutyabőrrel a zsebedben
  Megkérnéd kis szőke, bájos
  Ideálodnak reális
  Ősz apjától a kezét. –

  Gyakran szállt Slemíl magába,
  Gyakran siratá meg éltét,
  Áthenyélt sok drága napját
  S átvirrasztott éjeit,

  És ilyenkor vad szitokkal
  Átkozódva meggyülölte,
  Aki, bárha öntudatlan’,
  E leromlás oka volt.

  De azért egyet se lépett,
  Hogy feledje, vagy elérje,
  Inkább irt tizenkét verset,
  Mint egy disszertácziót;

  És a könnyü gyűlölséget
  Leveré a mély rajongás,
  S ujra epedett utána,
  Ujra róla álmodott.

  Véle járt a lyánynak képe
  Minden utján, minden álmán,
  Meghallgatva a fiúnak
  Nagy magánbeszédeit,

  Aki mindazt, mit a költők
  Évek ezrén összeszőttek
  S mit maga rajongva képzelt,
  Mind e képhez álmodá;

  Földerité égi fénynyel,
  Fölruházta égi bájjal,
  Ugyhogy abban nem maradt már
  Többé semmi emberi,

  Nem volt más, mint a Slemílke
  Vágyainak alkotása,
  Mit magának ő teremtett,
  Melyre néki joga volt!

  Mindezekről a szép lyánynak
  Nem volt semmi tudomása;
  Nem is tudta, hogy ő milyen
  Égi lénynyé változott,

  Valaminthogy azt se sejté,
  Hogy ő annyi éven által
  Élt együtt egy nagy költővel,
  Kinek őrá joga van!



NEGYEDIK ÉNEK.

  Egy napfényes nyári reggel,
  Jobban mondva délelőttön,
  Hogy Slemíl egy nyaralói
  Lóvonatra felkapott,

  Majd beszédült a konduktor’
  Erre nem szokott karjába:
  Egy ablaknál véle szemben
  Ült a százszorszép leány.

  Fényben ült ott, kis világos
  Délelőtti toiletteben –
  Ily ruhában mindenik nő
  Emberibb s elérhetőbb;

  És hogy a közeledésnek
  Utját semmi el ne állja,
  Nincs körötte senki és csak
  Egy kis öcscseé a garde.

  A Slemílnek szive dobbant:
  Im, elérte élte czélját!
  Hámba fogni a szerencsét
  Itt van, itt az alkalom!

  S azt se tudva, hogy mi módon
  Kezdi majd meg a beszédet,
  Megbotolva, nagy robajjal
  Benyitott a kocsiba.

  Fölriadt a zajra a lyány,
  Föltekintett a fiúra,
  Köszönését elfogadta –
  Látszott, hogy fölismeri;

  Sőt mikor az elfogultan
  Közeledni sem mert hozzá,
  S egy sarokba megvonulva
  Lopva pillantott reá,

  Egy hivó fejmozdulattal
  Odainté őt magához –
  A fiúnak szive dobbant:
  Itt van, itt a pillanat!

  Jaj, de amit annyi éven
  Át ez alkalomra gyüjtött,
  Mind az ötlet, mind a szellem
  Cserbe’ hagyta czudarul,

  És olyan mély bensőséggel
  Kezdte meg – a hallgatást,
  Hogy a lyánynak kellett végre
  A beszédbe fognia.

  „Hogy’ van, X. úr?“ szólt a szép lyány
  A szalónhölgy mosolyával,
  Melyben összeforrva rezdül
  Pajkosság és unalom – –

  Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
  Hogy szemedbe nézhetek,
  Félczipős kis lábaidhoz
  Akarok lehullani;

  Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
  Vad, rajongó és szerelmes,
  Selyemkeztyűs kis kezedre
  Akarok leomlani;

  Hadd boruljon rám hajadnak
  Csudaselymes szőke leple
  Míg beszívom nedves bársony
  Ajakad lehelletét

  És karomba zárva téged,
  Bágyadó szemem lehunyva
  Fölcsicsergő, szivbecsengő
  Szavaid’ hadd hallgatom – –

  Mind e dolgokat Slemíl úr
  Csak magában gondolá,
  Amig akadozva így szólt:
  „Ó, köszönöm, jól vagyok.“

  „Hát kedves növére hogy’ van?“
  „Köszönöm, – hát jól van ő is,
  Bár igaz, hogy a napokban
  Egy kicsit gyengélkedett.“

  „Hova mennek most a nyáron?“
  [Arra mé’k, amerre te,
  Ha nem köllök kedvesednek,
  Hadd követlek, mint ebed – –]

  „Az anyám meg a testvérem
  Úgy hiszem, Szliácsra mennek,
  Én pedig majd az öcsémmel
  A városban maradok.“

  „Hát milyen pályára ment ön?“
  „Én, nagysád, jogász vagyok,
  És ha isten úgy akarja,
  Nemsoká’ ügyvéd leszek.“

  „Ó hisz akkor nemsokára
  Nagy partie lesz, várvakivánt,
  Ünnepelt, körűlrajongott,
  Büszke, gőgös épouseur!“

  Erre nem felelt Slemíl úr,
  Nem felelt, hanem nagyot nyelt,
  És pirúlva, mély zavarban
  Lesüté a szemeit,

  És hiába, hogy tolúltak
  Ajakára a heves szók
  És a hosszas vágyódásnak
  Epedő sohajjai,

  És hiába ösztökélte
  Vallomásra önnön szíve
  És a szép lyány hallgatása –
  A Slemíl csak hallgatott.

  „És hogy hogy’ áll a szerelemmel?“
  „Szerelemmel, szerelemmel?
  Ó, nagysád, a szerelemben
  Úgy hiszem, slemíl vagyok!“

  Itten megszakadt beszédük
  Gyenge kurta fonala,
  Az uton szemben jövőket
  Nézte kémlőn a leány,

  Nem talál-e ismerősre,
  Akit kedvesen köszöntsön –
  A fiú meg elfogultan
  Hallgatott, csak hallgatott.

  Átczikázott bár agyában,
  Hogy nem így gondolta ő ezt,
  Ezt az annyi éven által
  Várva-várt találkozást,

  És a szép lyány csak talán egy
  Biztató szót még ha szólna,
  Bátorodnék, és nem volna
  Veszve akkor semmisem –

  Ám a szép lyány mitse mondott,
  A fiú meg néma csöndben
  Ült, mosolyra tuszkolt szájjal,
  Mint egy vidéki rokon…

  Nem, a szép lyány szót se szólott
  S hogy az állomást elérték,
  Oda nyujtá a fiúnak
  Búcsuzóra a kezét,

  S míg amannak a szivéig
  Ért a kís kéz könnyü terhe,
  Szólt szelíden szánakozva:
  „Isten önnel, kis slemíl!“



ÖTÖDIK ÉNEK.

  „Gyere hozzám, ha az éjnek
  Sűrü fátyla rejt vigyázva
  S álmodó fák méla árnya
  Eltakarja útadat,

  Gyere hozzám – senki, senki
  Meg ne tudja, meg ne lássa,
  Meg se sejtse gondolatban,
  Hogy mi boldogok vagyunk!

  Vagy ha sért a titkolódzás
  És ha dacz kell a szivednek
  S nem törődöl a világnak
  Sziszszenő száz nyelvivel:

  Gyere hozzám, ha az égnek
  Csillagmécse már kiégett
  S fennvirrasztva ablakomnál
  Várom a kelő napot,

  Gyere hozzám nyári hajnal
  Illatában, lágy hevében,
  Szerelemre, ölelésre
  Tárva áll a két karom…“

  Más kié volt ez a napló,
  Mint Slemílé? Hazaérve
  Hogy magát végigvetette
  Törtrugójú pamlagán,

  És szemét hogy elborítá
  Reszkető nehéz karjával,
  Hogy az igy támadt setétben
  Fénygyürűk röppentek el,

  Megkisérlé azt az arczot
  Elképzelve ujralátni
  S azt az édes, édes hangot
  Ujra visszahallani.

  Majd lihegve, fuldokolva,
  A saját kezét szoritva
  Mormogá magában a szót:
  Isten önnel, kis slemíl!

  Majd felugrott pamlagáról
  És egy lap papírnak rontott
  És keresztbe írt reája
  Girbe-gurba sorokat,

  Amelyekbe’ meg volt írva
  Minden szó, amit ma hallott
  És beléjük írva minden
  Vágy, kiáltás és sohaj,

  Többrendbéli „ó“ és „hogyha“,
  Ugyanannyi „édes, édes!“
  És töméntelen sok „szőke“
  „Imádlak“ és „meghalok!“

  „Hát beszéltem volna véle?
  Hát nem álom? Hát valóban
  Ez a kéz az, mely kacsóját
  Búcsuzóul megfogá?

  Ez az ajk az, a mely hozzá
  Szólt, ha léhán és bután is,
  És, ha otrombán, ügyetlen –
  Ó de hozzá szólhatott?“

  Majd meg aztán, hogy fejéből
  És szivéből és kezéből
  Csillapulva tűnni kezdett
  A mámor s az izgalom,

  Átgondolta hidegebben
  A találkozást – s a szíve
  Balga szíve egyre jobban,
  Egyre jobban elszorult…

  Hisz’ igaz, egy szép leánynak
  Nem muszáj azt észrevenni,
  Hogy nyomába évek óta
  Jár-e, nem-e valaki,

  De hiszen láthatta a sok
  Gyakor égő piruláson
  És ügyetlen köszönésen,
  Hogy szereti a fiú –

  „Hisz láthatta a szememből,
  Hisz láthatta minden egyes
  Félszeg medvemozdulatról,
  Hogy rajongva szeretem,

  És ha volna a világos
  Blouse alatt csak egy csöpp szíve,
  Mondhatott vón’, hogy ha nem több,
  Egy vigasztaló betűt!

  Nem, tudom, nem köllök néki!
  Mint a foghíjas kamaszszal
  Szól a háznak ismerőse,
  Úgy, csak úgy beszélt velem,

  Szinte vártam, hogy föláll majd
  És kezét vállamra téve
  Rám szól: „Csak sokat tanuljál
  S jól viseld magad’, fiam!“

  Csak nem intett vón’ magához,
  Csak nem vét az etiquettenek
  Ilyen főtörvénye ellen,
  Hogyha férfinak tekint,

  Csak talán nem fog beszédbe
  És nem szól a szerelemről,
  Ha nem tartja azt, hogy néki
  Veszedelmes nem vagyok?

  Nem, tudom, nem köllök néki!
  Hiszen az ő társasága
  Nem az ényim és a szíve
  Mást kiván, nem engemet,

  S énnekem ha ez halálom,
  Vagy, mi rosszabb, ha kizüllök
  Tisztes emberek sorából:
  Mit törődik azzal ő?

  Ó hisz ő is, ő is olyan,
  Ő is olyan, mint a többi,
  Ő sem angyal, ő se tündér,
  Ő is, ő is csak leány,

  Ő is akkor hall, ha szólnak,
  Ő is akkor lát, ha tesznek,
  Őt se híja irgalomra
  A szavatlan fájdalom!“

  Nyájas olvasó, belátod:
  Itt csak a Slemíl hibás,
  Rossz irányban elfogult és
  Nagyon igazságtalan,

  Mert először is: nem épen
  Kötelesség észrevenni
  Valamely egész közömbös
  Polgártárs magánbaját;

  És másodszor meg: nem épen
  Kötelesség, szánalomból
  Az ő boldogsága végett
  A magunkét ölni meg,

  Harmadszor: a társaságban
  A szokás nincs elfogadva,
  Hogy szerelmet ne az ifju
  Valljon, hanem a leány.

  Mindezt általgondolá bár
  A Slemíl, de mégis, mégis
  Marczangolta a megsebzett
  Hiuság és szerelem,

  És még egy találkozást, csak
  Azt reméllt a másik napra,
  S erre várva dőlt le, hogy majd
  Átviraszsza a nagy éjt.



HATODIK ÉNEK.

  Rút idő van, szürke, gőzös,
  Álmosító és lesujtó;
  Négy napon s négy éjszakán át
  Egyre hullik az eső,

  Ami embert sírba dönthet,
  Hanem a kukoriczának
  Kitünő – s e gondolatban
  Van valami emelő. –

  Ó ti, akik úgy nevettek,
  Ha az ifju a leánynyal
  Az időrül kezd beszélni
  Életének tavaszán,

  Azt kivánom egytül-egyig
  Nektek, rút hypokritáknak:
  E világi éltetekben
  Folyton essék az eső

  És bizsergő tűszurással
  Át esernyőn és kabáton,
  Bőrön által és tüdőkön
  Töltse meg a csontotok’. –

  Négy a napja, amióta
  Otthonn vesztegel Slemílünk,
  Szerelemmel a szivében,
  Káromlással ajakán;

  Négy a napja, amióta
  Egyre bámul a nagy égre:
  Nem nyomúl-e át a felhőn
  Csak egy tűnyi napsugár,

  Hogy reménye volna, bárha
  Csak egy tűnyi, egy szemernyi,
  Hogy, ha pillanatra is csak,
  Megláthatja kedvesét.

  Semmi, semmi! Nincs reménye,
  Ó de búja van temérdek –
  Ez kell még, e nedves gúnyú,
  Szürke állandó idő!

  A sok évnek annyi vágya
  És kijátszott sok reménye
  Egyesülve fojtogatja
  Vasmarokkal a nyakát;

  Tompa, ónos, nagy főfájás
  Zakatol nehéz agyában,
  Bősz düh kínja duzzogatja
  Homlokán az ereket,

  És dühöngő nagy szerelme
  Tehetetlen forrongásban
  Szinte égő, bosszuvágyó
  Gyűlöletre változik.

  „Mit vétettem, mit tehettem,
  Hogy megőrülök miatta?
  Ha a két szemem kiégett,
  Szebb attól az ő szeme?

  Hízik attól, hogyha én úgy
  Sorvadok, fogyok miatta?
  Jobban alszik, ha miatta
  Bőgöm át az éjeket?

  Több az elme az agyában,
  Több a szellem a szavában,
  Hogyha én itt ő miatta
  Romlok, züllök, butulok?“ – –

  Ilyeket sok más egyébbel
  Dörmögött, öklét harapva,
  Majd magát egy székre vágva,
  Írt, amint következik:

  „Fölébred bennem a vadállat,
  Ha az utczán szembentalállak,
  Az arczom hozzád oly közel,
  Hogy érezhetnéd, mint tüzel
  És köszönő karom remeg
  A vágytul, hogy öleljelek –
  Mi volna, hogyha rád rohannék,
  Ajkadra csókra csókot adnék?
  Mi volna, hogyha üldenélek,
  Tépnélek, halni küldenélek?
  Ha elkékülne hónyakad
  Szoritó ujjaim alatt,
  S a miattad szenvedt sok órát
  Piros vérrel magad lerónád?
  Ó, hogyha egyszer ezeket
  Az éveket meg perczeket,
  A napokat meg éjeket,
  Melyekben szívem vérezett
  Romlásomon, czélom feledtén:
  Ha rajtad őket megvehetném!
  Ha dühöm égő indulatja
  Öklözne, tépne, fojtogatna,
  És ami bennem forr, a méreg
  Szived kirágva ölne téged!
  Vagy azt hiszed: nem vagy hibás?
  Nem bűn a báj, a csábitás?
  Nem orv, ki védtelenre tör?
  Nem gyilkos, aki szívet öl?
  Tünnél elémbe, hogyha leslek!
  Jönnél felém, mikor kereslek!
  Tünnél elém, jönnél felém,
  Lennél enyém, lennél enyém!
    Úgy, úgy teszek! ha úgy esett,
  Hogy ujra látlak, rádlesek,
  Rádrohanok és rádtörök
  És csókolok – meg jó: ölök.
  Az őgyelgő nagy csőcselék,
  Mely észre sem vett tán elébb,
  Mig átrohantam sorait
  Utánad ott, utánad itt:
  Csak hadd ijedjen és hadd álljon,
  Hadd nézzen és hadd kiabáljon –
  Hogyha nem üdvözülhetek,
  Kárhozzam el, de teveled!
  Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked,
  Hogy oly nagyon szeretlek téged!“

  „Úgy teszek majd!“ A leánynak
  Képe tünt fel képzetében
  Ingerelve indulatját
  És kioltva az eszét –

  „Úgy teszek majd!“ A leírás
  Csak hevíté szenvedélyét
  És a percz fellobbanása
  Akaratba gyúlad át.

  „Úgy teszek, ahogy’ megirtam,
  Úgy teszek majd!“ És ledobbant
  És a padlón elterülve
  Vonagolva zokogott.



HETEDIK ÉNEK.

  Sántikálj csak, jó trochæus –
  A négy lábad hogyha biczczen
  Vagy az oldalad nyilallik,
  Bár caesurát nem kapott:

  Sohse bánjad! Jobb a sorsod,
  Mint lehordott jámbusimnak;
  Boldog állat! ládd-e, téged
  Nem ugat a kutya sem!

  Hol is hagytuk el Slemílkét?
  Úgy, igaz, a földön fekve.
  Ime, nyájas olvasó, most
  Más helyzetben látod őt.

  Ottan áll egy utcza sarkán
  Kémlelődő, vizsga szemmel,
  Melyet piszkos úti porral
  Teleszór az esti szél,

  S míg a szél nagyobbul egyre
  S a porfelhő is kavargóbb
  És az út sok karcsu fája
  Hajladozva búg, recseg,

  Hároméves kiskabátját,
  Melyrül a gombok lesírnak,
  Égő, fulladó nyakára
  Lázas ujjal hajtja föl.

  A halánték lüktetése
  Tompán zúg le a fülébe,
  Könny csiklándik a szemében,
  Cserepes az ajjaka,

  És a térde reszketését
  És a foga vaczogását
  Lábdobbantva, ajkszorítva,
  Szembehunyva küzdi le.

  Hogy’ került ő err’ a helyre?
  Édes istenem, hisz’ ebben
  Máskor talán nem is volna
  Semmi rendenkívüli,

  Hiszen évek töltek avval,
  Hogy Slemíl úr reggel-este
  Utczahosszat járva-járkált
  Várakozva fel s alá –

  De a passióknak utján
  Most utószor jár alá-fel
  És e léptek mérnek rája
  Üdvöt és elkárhozást.

  Aznap este, hogy agyában
  Megfogamzott a vad eszme,
  Alkonyatra búcsuzóul
  Kisütött a napsugár,

  S a vasúti állomásnál
  Általútazó királyként
  Pillanatra megjelenve,
  Mosolyogva tünt tova.

  Másnap aztán tiszta, pompás
  Nap ragyogta át a tájat,
  S ez elé csak olykor-olykor,
  Hogyha port vetett a szél,

  De Slemílt ez nem zavarta
  S az álmatlan éj kimultán
  Hálás szívvel üdvözölte
  A reményadó napot:

  „Légy ezerszer üdvözőlve
  Tiszta, fényes nap sugára –
  Tiszta, fényes igazomnál
  Légy segítőm, légy tanúm!“

  Estefelé még nagyobbra
  Vált a szél, – de ő elindult,
  Miután egy még aránylag
  Uj ruhába öltözött,

  S hogy kalapja jobban illjék
  A fejére, bő keretjét
  Megszükíté a Pester Lloyd
  Összehajtott ívivel,

  És magával víve apja
  Czifra, régi tőrösbotját,
  Egy sarokra lesbe állt a
  Rácsos kertes ház elé.

  Fel s alá járt, félve elsőbb,
  Majd halálos nyúgalommal –
  Ó be illik kurta lábhoz
  A halálos nyúgalom!

  „Légy ezerszer üdvözölve,
  Tiszta, fényes nap sugára,
  Tiszta, fényes igazomnál
  Légy segítőm, légy tanúm!

  Aki engemet bolyongót
  Annyi úton át kisértél,
  Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el
  Ezen az egy útamon!

  Majd ha láttál rárohanni,
  Majd ha fölhatott a jajja,
  Majd ha felszökött a vére,
  Föl, hozzád, az egekig,

  Akkor, ó akkor boruljál
  Alkonyesti bíborodba,
  Fullaszd vérbe a világot,
  Mikor ő elvérezik!

  Mert nekem rá több jogom van,
  Több okom van, mint a mórnak,
  Akitől reszketve bújtak
  A szemérmes csillagok:

  Megbocsátva leborulnék,
  Hogyha hűtelennek hinném –
  Az a vétke, az a bűne,
  Hogy sosem volt az enyém!“

  És a szél szárnyára vette
  A boszúnak izenetjét,
  Szárnyabúgva, síva, zúgva
  Vitte azt fel a napig –

  „Van jogod rá, van jogod rá
  Én szivem!“ kiált rekedten
  A fiú – és ebb’ a perczben
  Lép az útra a leány.



INTERMEZZO.

  Airy fairy Lilian,
  Flitting fairy Lilian
  – – – – – –
  Cruel little Lilian!

(Tennyson.)

  Nyájas olvasó, ha egykor,
  Amikor még ifju voltál,
  Áttanultad a poézis
  Czélszerű szabályait,

  Úgy tudod, hogy mostan kéne
  Gyors erővel, drámamódra
  A csomót, melyet kötöttem,
  Ujra széllyeloldanom;

  S épen most jutott eszembe
  Az, aminek sohse kéne
  Ujraélni a szivemben:
  A magam szerelme az.

  Anch’ io! Én is szerettem,
  Engemet meg nem szerettek, –
  S amikor eszembe ötlik
  Ez a fájó szerelem,

  Nem tudok mesét bogozni
  S nincs erőm bogot megoldni,
  Nem tudok mást, mint sohajtva
  Emlegetni egy nevet.

  Itt az egy-en van a hangsúly:
  Egy nevet, egyetlenegyet,
  Melyen kívül semmi más név
  Énnekem nem létezett;

  Ezt az egy nevet susogtam
  Halk beszédben önmagamnak,
  Hogyha keltem, hogyha jártam,
  Ha az álom elfogott,

  Ezt az egy nevet susogtam
  Lázban égve, vágyban élve
  És ez egy név csengésétől
  Dalra dal kelt ajkamon,

  Ezt az egy nevet susogtam,
  Hogyha néha-néha, ritkán,
  Sors kegyelme vagy szeszélye
  Szembeküldött ő vele,

  És amig perfekt causeurként
  Médisáltam – az időrül,
  Titkon ajkam azt rebegte:
  „Lilian, ó Lilian!“

  Vége annak az időnek,
  Nem sohajtok semmi névre,
  És az égő szerelemnek
  Istenucscse vége már!

  Hogyha néha-néha látom
  Bálriportban, tomboláknál
  Vagy egyéb ily alkalomkor
  Nyomtatásban a nevét,

  Hosszasabban a szokottnál
  Nézem át a hír rovatját
  S gondolom: legyen megáldva,
  Akié volt e riport,

  Legyen áldva a szedő is,
  Aki ezt a hirt kiszedte,
  Legyen áldva a kihordó,
  Akitől ezt megvevém,

  S legyen áldva a kis szőke
  Főnek minden aranyszála,
  Áldva a két drága szemnek
  Kéksugárú mosolya,

  Áldva tánczos lábacskája
  Minden apró libbenése…
  Igy merengek el sokáig –
  Ám a szívem nem sajog…

  És a szívem föl se dobban,
  Majd ha férjhez látom menni,
  Az se bánt, ha mással nemz is
  Fiakat meg lyányokat –

  Ó de félek, hogy, ha majdan
  A halálos ágyra rogytam
  S az idő int, hogy siessek,
  Mert nagy út vár még reám,

  Hogy majd akkor nem bucsúzom
  Senkitől, akit szerettem,
  S ajkam nem mond ellenimnak
  Nyugtató bocsánatot,

  S istennek nevét se hívom:
  Félhalottan, végsohajjal
  Átsohajtom a halálba:
  „Lilian, ó Lilian!“



NYOLCZADIK ÉNEK.

  S ím, a kertnek ajtajában
  Megjelent a szép leány;
  Egy öreg angolnő és egy
  Uj napernyő volt vele.

  Olyan szép volt, olyan szép volt,
  Olyan asszonymódra bájos,
  Részegitőbb, mint az absynth,
  A havanna s a hasis!

  Olyan szivdagasztó édes
  A fehér nyak mozdulatja,
  Ahogy’ a folyton kavargó
  Szélrohamtól fordul el,

  Mely a könnyü csipkeernyőt
  Majd kitépi a kezéből
  S rászoritja termetére
  Ingerlően a ruhát.

  Ó ne menj, ó ne menj,
  Ne a bizonyos halálba!
  Fuss el a fehér nyakadra
  Készülő vad kéz elől!

  Ó ne állj ki mosolyogva
  Nyilt szeműen a száguldó
  Fékevesztett, sarkantyúzott
  Szabad őrület elé!

  „Van jogod rá, van jogod rá
  Én szivem!“ kiált rekedten
  A fiú és szemmeresztve
  Lép rohan a lány elé…

  De amint emelné karját,
  És még egy utolsót lépne,
  A felbúgó szél lekapta
  Fejéről a kalapot,

  És lecsapta porba, sárba,
  És kikapva belsejéből
  A Pester Lloyd első lapját,
  Fölvivé az egekig,

  S körbe nyargalt a kalappal
  Utczahosszat, míg Slemíl úr
  Ijedt reflexmozdulattal
  Nagyot nyult a semmibe,

  S majd, kisérve a járóknak
  Széles szájú mosolyától
  És vagy négy suszter-gyerektől,
  Futott a kalap után.

  Semmi vonzó, semmi bájos
  Ebben a vad nyargalásban,
  Ó sohsem volt a bakugrás
  Megnyerő harmónia!

  Sohasem gyúlt szerelemre
  Bármely alkalmas leányszív,
  Ha négykézláb rugdalódzott
  Előtte az ideál!

  Ó nagy isten, mért teremtél
  Kalapot meg két ballábat
  S mért akartad, hogy a földön
  Vargainas is legyen,

  S mért akartad, hogy a legjobb
  Ember is nevetve nézze,
  Kárörvendve kikaczagja
  Embertársa bajait?

  Ó mily édes kaczagással
  Nevetett a szép leány!
  A lehúnyó nap tüzében
  Csillogtak kis fogai,

  Homlokán a selymes fürtök
  Olyan édesen rezegtek,
  Úgy ragyogtak kék szemében
  A mosolynak könnyei!

  Mint a fénylő ég boltjára
  A jegek fehér felhője,
  Úgy vonult fel kék szeméhez
  Kis, hideg, fehér keze,

  S mint felhők mögűl az égbolt
  Ki-kibukkan, ha kiváncsi,
  Perczre-perczre feltekintve
  Nézte, nézte a futót –

  A Slemíl meg tovanyargalt
  Le-lebukva és lihegve,
  Folyton űzve rossz kalapját
  Sokszeszélyű utjain,

  Amig végre vad futással,
  Sem kalappal, sem leánynyal,
  Emberekkel sem törődve
  Tünt a messzeségbe el…

  És ki tudja, hogy valóban
  A kalapját kergeté-e,
  S nem rohant-e, nem futott-e
  Voltakép maga elől?

  Nem futott-e, hogy majd többé
  Azt az arczot meg ne lássa,
  Azt a hangot meg ne hallja
  Soha, soha, sohasem!



EPILOG.

  Már a nap letünt az éjbe,
  Csak piros visszfénye lángolt
  Fellobogva és lohadva
  Mint a bús emlékezet,

  Már a szélvész is lelankadt,
  Már a fák is csöndesűltek,
  Néha-néha csak, ha súgták:
  Soha, soha, sohasem!

  Soha, soha, sohasem! –
  Mondjuk el hát még utószor
  Mosolyogva és sohajtva:
  Isten önnel, kis slemíl!

  Váljék önből is filiszter,
  Járdahágó, tollszárrágó
  És kenyérért öklelődző –
  Isten önnel, kis slemíl!

  A Slemílt a rohanásban
  Egy barátja fogta meg,
  És megállítván az ifjat,
  Végig mérte kérdezőn.

  Nagy-nehéz volt szóba fogni,
  De mikor megkezdte, akkor
  Szakadatlan tört belőle
  Fölzokogva a beszéd.

  Majd lecsítult és karöltve
  Fölmenének a barátok
  Abba a szűk kis szobába,
  Melyben a Slemíl lakott,

  Ahol a barát leülve,
  Szótalan hallgatta végig
  A Slemíl szerelmi búját
  És szerelmes verseit.

  Majd azonban egyik versnél,
  Amely a teremtést szidta,
  Rátekintve a papírra
  Szólt, szavát megnyomva jól:

  „Nem, barátom, aki „Isten“-t
  Nagy kezdőbetűvel írja,
  Annak semmi kérdésére
  Nem felel a tudomány!“

  Majd meg aztán, hogy Slemíl úr
  Olyan verset olvasott fel,
  Amelyikben egy kegyelmes
  Pillantásért esedez:

  „Nem, fiam, aki a csókot
  Kegynek nézi, nem adónak,
  Az ugyan hiába várja
  Asszonyajkak csókjait!“

  Majd szivart vett, megmetélte,
  A gyertya tüzébe mártá
  És a füstjét szertefújva
  A homályba visszadőlt,

  S míg a gazda nagy zavarban
  Visszarakta a sok irást
  Ágy alá, asztal fiába,
  A pamlagról igy beszélt:

  „Fiatal vagy, nem tapasztalt –
  Voltam én is egyszer ilyen,
  Irtam verseket robotba,
  Hogy csak ugy kongtam belé –

  Abbahagytam, mert beláttam,
  Hogy nem új az, amit írok
  És a régit sokkal szebben
  Már megirták ezeren,

  És beláttam, hogy manapság
  Jobb a gáz a holdvilágnál
  S többet ér egy hausse a börzén,
  Mint a legszebb költemény,

  És a lantomat megütve,
  Még utószor, búcsuzóul
  Ujkoromnak a prológját
  Eldanoltam imígyen:

  Vége a meddő sohajnak,
  Vége a szerelmi dalnak,
  Aki egyre azt daloltam,
  Szerelemrül ajkam hallgat,

  Nem kivánlak vissza többé,
  Álomcsókok, álomrózsák,
  Képzeletnek tengerénél
  Többet ér egy csepp valóság!“

VÉGE.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A slemíl keservei" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.