Title: A Bélteky ház (1. kötet): Tanregény
Author: Fáy, András
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Bélteky ház (1. kötet): Tanregény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

2. KÖTET

A BÉLTEKY HÁZ

Irta

FÁY ANDRÁS

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

[Illustration]

A BÉLTEKY HÁZ

TANREGÉNY

IRTA

FÁY ANDRÁS

ELSŐ KÖTET

GERGELY IMRE RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



FÁY ANDRÁS.

1786–1864.

Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett),
valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett
olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel
nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert a ki ma regényeket komponál, az
nem fundál pénzintézeteket is, a ki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír
regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt, voltaképen egyet
jelentett a két functio s tekintetes Fáy András táblabiró úr akképen
okoskodott, hogy a mi pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe
(az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. A mi szellemi
kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép
közt, hadd kamatozzék a hazának.

Fáy András Kohányban, Zemplén megyében született, 1786-ban, előkelő
családból, melynek legendái IV. Béláig szállnak vissza. Elvégezvén
gondos tanulmányait, gombai birtokán telepszik le, s az akkor, gazdag
úrfiak módjára a szolgabiróságon kezdi Pestmegyénél.

De ez nem elégítheti ki sokáig. Tartalmas, izzó gondolatokkal, hatalmas
tervekkel teli feje, használni akaró nemes lelke feljebb ösztökéli. Ne
tessék félreérteni, nem stréber ő. Nincs még akkor az a faj. Pestre
vágyik, hogy nagyobb karriert csináljon, de ez nem dieten élassist,
rendjelt, belső titkos tanácsosságot jelent, mint a hogy jelentene most.
Ezt a nagyobb karriert el is éri. Felköltözködik állandóan 1818-ban s
lesz belőle, a hogy Szemere Pál nevezte: «a haza mindenese».

Pesti letelepedése éppen az ujjászületés legelejére esik. Gyenge kis
hullámzás volt észlelhető, valami homályos törekvés átgyúrni ezt az
Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar neki látszott gyürkőzni valamely
kezdeményezésnek, egy-egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami
terhet. De mit? Hiszen épen azt nehéz kigondolni. Mindent csinálhat, a
ki dolgozni akar; azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon
módon van az ország, a hogy a török itt hagyta, még itt érzik a
szandáljaik szaga is.

Fáy mindenekelőtt a tollhoz nyúlt s megírta meséit, melyek nagy hatást
keltettek országszerte, mert az aktualis magyar életre vonatkoztak.
Korszerű eszméket szór szét, égető feladatokat vet föl, humorral vagy
éles gúnynyal ostorozza a nemzeti hibákat, parabolákban és állati
cselekményekben, úgy mint egykor Aesopus. – Csakhogy Aesopus pusztán
mesélt és tanított, Fáy pedig azonfelül politizált és rázogatta az alvó
nemzetet.

Gyorsan követték egymást egyéb munkái, a _Különös testamentum_, egy pár
jóizű, humoros elbeszélés, a magyar nevelés és a társadalom ferdeségeit
ostorozó és egy vígjáték: _Régi pénzek Erdélyben_. Már ekkor motoszkál
fejében egy állandó pesti szinház építése, melyhez meg is szerzi a
telket. Ugyanazt, a melyen ma áll a Nemzeti Szinház.

Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. Szinte
félnének a göndör hajú, gömbölyű fejű, villogó szemű, fekete úrtól, az
emberek, ha nem becsülnék olyan nagyon, mert mindig tele van a zsebe
aláírási ívekkel, a feje plánumokkal. S hogy tud persvadeálni! Mindenütt
ott van s mindég mozog, mint az eleven ezüst. Egy biztosító intézetről
álmodik, ipartestületet tervez, takarékpénztárhoz toborz részvényeseket;
Széchenyi István udvariasságból ír alá néhány részvényt, kétkedő
mosolygással, hogy: Nem lesz abból semmi.

1832-ben jelenik meg legkiválóbb munkája a _Bélteky ház_ két kötetben.
Az első magyar regény mely a magyar társadalmi életbe markol bele
merészen. Mintegy gitár kiséret ez a regény a Széchenyi reformokat
sürgető menydörgő szózataihoz. Élénk és meglepően találó színekkel
vannak rajzolva a maradi alakok, egyszersmind bemutatva mintegy
ellentétképen a jövő Magyarország emberei is, mint a hajnövesztő szerek
kínálásánál egymás mellett szemlélhetőleg a kopasz és a Loreley-hajú
fejek.

A regény szinte megrázó hatást tett, bár szerkezete egy kicsit gyenge;
Fáy egyébiránt maga is beismeri, hogy őt első sorban a «használni akarás
tendentiája vezeti» írásaiban és nem a művészi szempont.

Magyar ember lévén, nem kerülhette ki a politikát sem. 1835-ben, mint
Pestmegye követe vett részt a pozsonyi diétán. A negyvenes évek elején
elnöke volt az ellenzéki körnek s több politikai czikket is írt.

Nővekedő írói érdemei mellett egyéni tekintélye és nymbusa hova-tovább
nagyobb dimensiókat vett föl; ha Széchenyi nincs, őt illeti a
«legnagyobb magyar» titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a «haza
bölcsének» – így azonban maradt végig a «nemzet mindenese».

Nem egész végig. Mert a forradalom után teljesen visszavonult a
közélettől. Egy szalmaszálat se tett többé keresztül. Hiszen most már az
ország a németeké. Hanem a nyelv, az még a mienk s innen lehet még
föltámadás. Kizárólag az irodalomra vetette magát. Írt, írt
szakadatlanul. Rendre jelentek regényei, «Jávor orvos és szolgája
Bakator Ambrus», a «Szutyogfalviak», vígjátékai, a «Mátrai vadászat»,
«Régi szerelem nem avul el»; neveléstani értekezései stb. Az öregség is
jött, jött, a kéz immár reszketett, a betük összefolytak, de ő azért
csak egyre írt, még hetvennyolcz éves aggastyán korában is. Méltán
mondták róla, hogy a férfiú érett eszével dolgozott, mint fiatal ember,
s az ifjúság lángoló tüzével, mint aggastyán. 1864-ben halt meg, szép
juliusi napon, midőn ferenczvárosi gyönyörű kertjében javában nyíltak a
rózsák. Ez a kert volt a legkedvesebbje; ő ültette, ő teremtette
sívó-homokon. Itt szeretett irogatni délutánonkint, ha nem kocsizott ki
fóthi szőllőjébe; e két helyen gyakorta gyűjtötte össze barátjait,
kivált a fóthi szüretek voltak vidámak és hiresek. Vörösmarthy Mihály
«fóthi dal»-a is innen való.

Félszázad mult el azóta, s hol van ez már mind? Mi lett az ő kedves
alkotásaiból? A szőllőt megette a filokszera, a ferenczvárosi bájos
paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert
regényei, színművei, többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára
fejlődött ki nagyobbnak, mint a milyennek valaha álmodta. Csak a pénz
halhatatlan.

_Mikszáth Kálmán._



A BÉLTEKY-HÁZ

_Első kiadása megjelent 1844-ben_

Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula
lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb
éré a szabadot s arra választá útját. Nyomula szíve, a mint kertbeli
alkotásira végpillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a
lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk lételt azoknak.

Közel a temetőhöz vitt el útja s betért búcsúját venni anyja sírjától.
Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben,
ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borult a sír
harmatos hantjára s eltökélve költ fel arról: tisztán tartani meg szívét
az élet zajlásaiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt.
Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn
elhunyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk
eleibe omlanak s elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők s ezen
örömek nincsenek többé! Azon szellő, mely sírjaik bogácsai közt susog,
bús sejtést lenget reánk!

Elindult Gyula bizonytalan szerencséjére s kiérőben vala a sírdombok
közöl, a mint a kétes világosságban emberi alakot mozogni láta. Felé
tartott s eleibe lopódzott ez is. – Csitt, csitt vadász! így szólítá meg
Gyulát súgó hangon, lábhegyen járj, még alszik, fel ne költsd
robogásoddal!

[Illustration: Egymást váltogató érzéssel borúlt a sír harmatos
hantjára…]

Az ifjú szemre fogá az idegent s úgy tetszék neki, mintha látta volna
valaha. Viselt hosszú köntös, nedves az éj harmatjától, nyúlt el testén,
fürtjei rendetlen bomlásban szóródtak el vállain s halvány arczának nem
kellemetlen vonásain és szelid szemein, láthatók valának a csendes
tébolyodás nyomai.

«Nem hoztál virágot?» kérdé biztosan Gyulát, megfogá kezét; s gondos
csendes léptekkel, miként súlyos beteg körül járdalunk, voná az ifjat
egy új hányású sírdomb felé.

«Itt alszik, de nem sokára felébred; majd örül virágaimnak.» Ezzel leüle
kalapja mellé, mely rakva vala mezei virágokkal s gondos válogatással
illegeté azokat a sír halmára és emlékére.

«Ki vagy te szerencsétlen?» kérdé Gyula illetődéssel.

«Szerencsétlen, de nem rossz!» felele az idegen, mintegy eszméletlenül
arra, mit mondott s folytatá kedvteléses szorgalommal munkáját.

Nehéz kebellel tért tőle útjára Gyula. Az idegen és saját sorsa
gyászképein búsan borongott lelke. Elkietlenedett előtte az élet s
homályba sülyedtek néztei a jövőbe. Merre forduljon a tág világban? mi
pályát kezdjen a sok bizonytalan közöl? hányta vetette elméjét s
habzásában meg nem állapodhaték szíve semmiben. Hol kínos a választás,
örömest engedjük a sorsot határozni, hogy mintegy menekedhessünk
önvádlástól magunk előtt. Így Gyula is, «Majd rést mutat az idő és
szerencse!» úgymond s ballaga bizonytalan sorsa eleibe.

Délfelé a zuhogó zápor beveré őt egy fogadóba. Tömve volt az
vendégekkel; mert a megye széke, hol tegnap tartatott a tisztválasztás,
csak egy fogatnyira feküdt attól. Gyula fülére vonva köpenyét s szemére
húzva kalapját, betére a nagy ivóba és egy asztalnál a még üres helyet
elfoglalá. Zajgó ifjú csoport ült itt egy nagyobb asztal körül s vitte a
lármás szót a szobában; más asztaloknál széllyel tanyázott a többi
vendég és étkezés közt leginkább az ifjak zajára figyelni látszott.
Beszéd tárgya, mint gondolhatni, a megesett tisztválasztás vala és Gyula
azonnal sejté, hogy az ifjú asztal ugyan azon egy párt tagjaiból álla,
mely a tisztválasztásban, többi felett a szerencsét kivívá. Tréfás
játéka az hiúságunknak, hogy minden nagyobb eseményben, mely körültünk
történik, fontos szerepet törünk tulajdonítgatni magunknak, vagy
legalább nyomós részvétet abban. Így vala ez az ifjaknál is. Mindegyike
csaknem egyedül tevé meg az alispánt, ez vagy amaz főszolgabirót; mert
egyik jókor toppana elő kiáltóival, másik egyedül kapá fel kegyeltjét a
levegőbe, harmadik közel fére harsogó torkával a főispán mögé, negyedik
magához pártoltatá az ellenes felet s több effélék. Kinek ily
nagyobbszerű szerepekből mi sem juthata, az kisebbszerű hős tetteit
hordá elő s legalább jó helyével, ülésével, állásával s egyéb
részvételeivel dicsekvék.

«Én négynek igértem meg az alispánságot, mondá egyik kaczagva, kiben
Gyula azonnal Halkóra, a víg-lantosra ismert; s utoljára is az ötödikre
adtam szavazatomat. Mindegyiknél vígan megettem a választási lakomát.»

Kaczagott szavára az ifjúság. «Miért ne tenném?» folytatá szavait Halkó,
«némelyik közülök, máskor soha sem pihenteté meg rajtam szemét. Örömöm
telik a kevélyt, ha egyszer horgomra kaptam, kissé megrángatni. Kölcsön
esik úgy is, ha egyszer felkaphatott az uborka-fára!»

Egy szikár magas termet, viseltes sötét köntösben, lépett be az ivóba s
Gyula mellett fogott ülést. Arczának kiálló csontjai, de beesett húsa,
képének sötétes színe és bizonyos feszes ügyetlenség mozdulataiban,
egyszerre a könyv-tudóst gyaníttaták benne. A férfiú mintegy negyven
éves lehetett s tömött szem-íve, mordság nélküli komoly tekintete,
fennszoktatott fejtartása, némi méltóságot kölcsönöztek alakjának.
Zsebéből egy darab sajtot papirba takarva vett ki, egy messzely bort
parancsolt magának mellé s falatozáshoz fogott.

Az ifjak épen az új tisztviselőkért ittak s kiürítvén az alispán
egészségeért, kit pártjok teve meg, poharaikat, szilaj buzgóságokban a
falhoz verék azokat.

«Natis in usum laetitiae scyphis pugnare, thracum est.» mondá Gyulához
fordulva a sajtozó.

Kapott az alkalmon másik szomszédja, kit bús emésztésében boszantni
látszott az ifjak vígsága s most tudósunk előtt kifakadt ellene.

Uram! felele ez, bizonyos oktató tónnal, mely sajátja látszék lenni, a
vígság, érzékeinknek lelket elkapó mámora, melyben a mindenkori
szertartás, emberfeletti bölcsesség fogna lenni. Úgy hiszem, magok a hét
bölcsek, ifjúságokban bohók voltak s tán boldogabbak, mint későbbi
bölcsességökben. Nagy bölcsesség; a bohó világgal bohóknak lenni
tudnunk! Szilajok vígságaikban úgy a legmíveltebb nemzetek, mint a
hottentotok. Mit nem tettek, a míveltségben egykori mesterei a világnak,
a régi görögök, a magok ünnepeiken, közjátékaikon? mit nem a rómaiak, a
magok saturnáliáiban, bacchanáliáiban, miket később tanácsi végzésnek
kelle eltörölni? Rendesen a szerint józanodunk, miként
öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom
azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak, csak
azért, mert zajosak!

Mely botránkozás gyakran onnan származik, hogy irigyeljük másoknak azon
öröm-éleményt, melyet velek együtt ízleni, már nem vagyunk képesek,
mondá egy a vendégek közöl. Örömünknek főrészét teszi, tehetségünk
leélhetni azt.

Zajos vígságokban, megjegyzé a boszús, kábítás pótolja az örömet és
szivnek éleményét.

Ez igaz lehet, mondá a tudós, de az is, hogy az ily mulatságok, ha
gyérek és vétketlenek, jótevőleg zavarnak ki testet lelket, szunnyasztó
egyformaságából, miként nagy szelek megtisztítják a peshedt levegőt.

A szomszéd, nem lévén kedve folytatni a beszédet, kifordult s az alatt
megtudák Gyula és a tudós, hogy ő egy kiesett tisztviselő vala.
Visszatértével, fejét kezébe hajtva gubbasztott. Tudósunk részvéttel
ütögeté meg vállát: bonus animus in mala re, kedves úr! dimidium est
mali! így szóla hozzá.

Kicsoda ön? kérdé őt szemével mérve az ifjú.

Én consumens vagyok, felele a tudós s ennek is azon neme, melynek
innet-tova nem igen leend consumálni-valója és így becstelen in hoc
mundo optimo; mert a másik consumensi nem, mint illő, tiszteletben
tartatik. Ezen rövid életrajzocskám, reménylem, kezesség leend ön előtt,
hogy a bonus animus in mala re, nálam is szükséges vendég.

Az ifjú megszorítá kezét a tudósnak és fölkelvén ültéből, elfordula.

Csakhamar nagy pörzaj támadt a szobában. A bús ifjú, töretlenségében,
egy vele együtt kimaradt tisztviselő egészségére köszönté poharát; de az
ifjak asztala az ő «éljenje» ellenében «vesszen-t» kiáltott. Borúsan
súlyosodott mindkét részről a szócsata s minden pillanatban kitöréssel
fenyegetőzött.

A tudós fölkele és méltósággal állapodván meg az ifjak asztalánál: pace
advenio, et pacem ad vos adfero! így szóla dörgő gordon-hangjával
hozzájok s csend lőn ez új jelenetre köztök; hazafiak esze elágozhatik
véleményekben az eszközök felett, mert ez emberi sorsnak gyarlósága; de
szíveiknek egyesülniök kell a czélnál, mely a közjó. Önök túlestek az
eszközökön a tisztválasztáskor, egyesüljenek tehát most a czélnál.
Magyar ellenségének átkul kivánom a visszavonást; de a magyar hazában
béke uralkodjék!

Az ifjak egymás szemébe tekintgettek: helyes, professor úr! kiálta
Halkó, felszökik ültéből s két poharat ragadván kezébe, egyikét az
extisztviselőnek, másikát pedig társai felé nyujtá. Követem bölcs
fogadósunkat, így szóla ünnepéllyel; ime uraim! a víz zúgó folyamban
habzik Dunában, Tiszában, a bor nyugtan pizseg a pinczében; de
fogadósunk szép békére párítá palaczkjainkban a két különböző elemet.
Kövessük szép példáját. Tartsa meg az ég egyetértését a magyarnak!

Kaczagva üték össze poharaikat az ifjak az ellenféllel, magok közé
ülteték ezt és a tudóst, kit Halkó ismervén, Porubay exprofessornak
ismertete s azonnal megkészült a béke. Az ifjak nemes kiméletből
kikerülének minden czélzást, minden előhozakodást a tegnapi napról;
egyedül a víg Halkó vivé a szót, melyet a komolyas, de vidám lelkű
Porubay, különös jovialitással előbeszélt iskolai történetecskékkel
fűszerezett.

Halkó, lantja húrjaiba kapott, csend lett a szobában s lelkesedéssel
dallott egy dalt, melyben egyértésre és egy észre, egy szívre buzdította
a magyart, kire a gyakori viszályok annyi veszélyes vihart idézének elő
s miket alig bíra ön erős lelke, kara, sőt istenének pártoló kegye is
legyőzni.

Halkó már régóta szemszegzé ültében Gyulát, most hozzá mene s
közelebbről fogá szemügyre. Gyula kezét nyújtá neki. Én vagyok barátom,
így szóla hozzá: de el ne árulj; nevem, születésem maradjon titokban,
míg kifejlik dolgom. Egy két szóval értesíté Gyula maga állapotjáról
Halkót, mennyit belőle annak könnyelműségére bízhatónak véle. Te vándor
madárként járod a hazát, mondá neki; nem tudsz-e valami helyet, mely
tehetségeimmel s a mennyire lehet, szabad szellememmel arányban
állhatna? Halkó homlokára tevé mutató ujját, mint ki jártatja elméjét s
egy kis gondolkozás után: lennél-e nevelő barátom? kérdé hevenyen
Gyulát, olyan nevelőt értek, ki csak saját lelkének számol
kötelességéről és oly háznál nevel, melyben kétségbe sem hozzák, hogy ő
is az urasághoz tartozik? Az Uzay-házhoz hallom van egyre szükség.

Gyula, azon véleményben, hogy épen a nevelői pálya az, mely
szabadságunkat leginkább megszorítja, nem igen hajlott ahhoz! de Halkó
Porubayra hivatkozék.

Az öreg tekintetes Uzay Elek úr, mondá ez, talpig emberséges szelid úr s
nekem kegyes jóakaróm, kinél szabad akaratját meg fogja tarthatni ön;
legfölebb kedv-keresésből sakkozni fog ön néha vele, ha más ellenfél nem
akad.

Sokat hordtak elő Halkó és Porubay a ház dicséretére, miket Gyula
előismeretek gyanánt jegyze fel elméjébe s végre elhatározá magát,
megkisértni szerencséjét nála.

Úgy jöhet, súgá Halkó, hogy pótlékod is akad itten Póli helyébe; Cili
kisasszony jobb a jó napnál.

Gyula egészen idegen érzelmei között, elhagyá suhanni füle és szíve
mellett Halkó szavait s útjáról és Uza falu fekvéséről tudakozódék.

Fekvése valóban kies, mondá Halkó, a helység Mátra aljában terül el,
közel a várfoki omladékhoz. Ily költői szelleműnek, mint te vagy, már
maga a festői táj is, csupa élemény.

Az alatt a megszünt záport nyájas derű váltá fel. Porubay felkészüle s
kivezeté lovát. Többen az ifjak közöl kikisérték őt, részint
tiszteletből, részint meglátni a tudósnak lovaglását. Egyszerre kaczaj
támada köztük s Porubay görög és római átkokat szóra maga körül. Lovát a
zápor megöntvén, volt szinét naggyából lemosá róla s az előbb sötétpej
paripa, most sárga lőn, itt-ott, hová a zápor nem férhete, megmaradt
pejfoltokkal; úgy, hogy eleinte maga is kétkedék: lova-e vagy sem? Az út
lucskos leve s egy az ifjak közöl felsegíté kötni a ló farkát, hogy
sárosodástól mentse azt; s ím a szép hosszú fark, egy erős rántásra,
kezében marada; mert az csak akasztva vala a kurta szőrű farktőhöz. Az
ifjak letörleték, mint lehetett, a lóról a festéket, Porubay víg robaj
és hálálkodás közt ült fel táltosára s egy «valéte»-t kiáltván hátra a
társaságnak, ügyetlenséggel döczögött el rajta.

Gyula másnap alkonyodat felé ére Uzára. A vidék, miként Halkó mondá,
valóban festői vala. Nyájas lapályon feküdt a falu, felette magas hegyek
meredeztek egymás felibe, rengeteg erdőket hordva bérczeiken.
Utó-tájban, kisebb hegyfokon egy várrom fogá el a szemet és lelket.
Faluszélen állt az agg kastély, váralakra építve, barna vakolattal és
czikkes tetejű bástyákkal; melyeknek ablakai végig szolgáltak kilátással
a helységeken. Ennek közepén dombra épült a templom s bádogos tornyát a
kastély felé mutatta.

Gyula egyenesen a kastélyba mene fel. Egy jó képű cseléd, viseltes s
kissé gondtalan öltözetben, fogadá őt; kész szívességgel szedé el
csekély butorát s helyet rendelvén annak, megjöve ismét bejelentni az
idegent.

Gyula beereszteték. Az öreg Uzay, mintegy hatvan éves úr, kis bársony
sipkában fején, hosszú házi s félig hálóköntösben, ült sűrű pipafüst
között, sakk mellett s ellenében Bodnár a helybeli pap. Mindketten
szívesen üdvözlék az ifjat, kissé fölemelkedve ültükből, de sem pipát,
sem játékot nem téve félre.

Kihez van szerencsém? kérdé Uzay.

Vas Gyula vagyok, felele ifjunk s Porubay professor úr utasításából,
nevelői tisztet keresek ez úri háznál.

Tamással, az előbbi cseléddel, széket tétete Uzay Gyulának s pipát
gyújtata számára. A dolog fontos, mondá Uzay, majd szólunk bővebben
róla: s folytatá játékát. Gyula széttekinte az alatt. Inkább kényletre,
mint pompára mutatott a háznál minden s az agg butorokból úgy látszék,
hogy tulajdonossok nem nagy barátja a változtatásnak.

Uzay megnyerte a játékot s újjal kínálta meg Gyulát, ki azt elfogadta.
Ez alkalmasint erősebb vala abban, mint az öreg, de ez gyakorlottabb; s
így Uzay, bár nehezen, megnyeré játékát Gyula ellen is. Igen
elégedettnek látszék kettős diadalával.

Tamás kiveré a kiégett pipát, s újat gyújta urának. Gyujtásközben Uzay,
eredetéről tudakozá Gyulát. Ez árvának adá ki magát, hogy minden további
kérdéseket könnyebben kikerülhessen.

Egy pöröm van a papommal, mondá Uzay, legyen ön bíránk benne. Én a házi
nevelést javallom, ő iskolait; mit itél ön?

Tekintetes úr, felele Gyula, azt vélem, hogy a nevelés azon sok oldalú
tárgyaknak egyike, mik teljesen soha ki nem meríttethetnek. Körülmények
sokat határoznak s maga a nevelő személye mindent. Ha ez lelkes,
lelkiismeretes s mi fő: szellemével ügyes lebocsátkozni növendékéhez,
hogy ezt magához emelhesse, igen czélos lehet a házi nevelés is;
különben előbbre teszem az iskolait, melynél gyakorta a tanítók
változása, társalgás, példalátás, vetély s több effélék, sokat
kipótolhatnak.

Jól, de kikerülve szól ön, mondá Uzay, hallja hát előbb okaimat. Uzay
hátraigazgatá sipkáját, nehány szaporább szippantást tőn pipájából, hogy
előre kivehesse azon, beszédje alatt teendő mulasztásait. Nem
kárhoztatnók-e az oly kertészt, így szóla, ki egyaránt ültetne, öntözne
minden növényt, mellőzve sajátságos természetöket s így fuladni, vagy
aszszni hagyná azokat, mik épen ellenkező bánást kívánnának? Abban
reménylem egyet fogunk érteni mindnyájan, hogy a gyermek egyéni
sajátságát kiismerni, első gondja és kötelessége minden nevelőnek; mert
csak ezen ismeret adhat irányt munkálkodásinak. Hogy tehesse ezt az
iskola, mely száz gyermek közt osztja fel figyelmét? Ki tudja, mit tesz
kiismerni egy emberi lelket, nem fogja tagadhatni azt, hogy egy
gyermeket, testben, lélekben, indulatban, erőben, tehetségben,
hajlandóságban teljesen kiismerni, már magában elegendő feladat, egy
férfiú egész munkásságára. Így tehát az iskolákban, elsimulva az egyéni
sajátságok felett, csupán emberi köz mérték után neveltetnek
gyermekeink. Tudakoztatik-e ezektől valamelyikében: mire születtél? mi
vágynál lenni? Egyaránt neveltetik pap, katona, törvénytudó, orvos és
művész; s egy pár év és körülmények képezik aztán mindegyikét azzá, mire
őt sors szánta s többnyire félember leend a maga pályáján!
Tapasztalással kérkednek azok, kik az iskolai nevelést pártolják. De
felér-e ezen szűk korlátú iskolai tapasztalás, azon folyvást szem előtt
forgó példákkal, miket egy jó háznál lát, hall a gyermek? Tanulhatja-e
iskolában a világi élet viszonyait? Tanul-e keresni, józanul költeni?
férj, apa, házigazda lenni? Az a nagyon magasztalt vetély sem pártolt
dolgom. Nem egyben tapasztalám, miként ezen vetély átkiséri az iskola
növendékét, világi pályáiba is s irigy dulakodássá válik itt künn, mely
számos közjónak nyakát szegi. Ha egyéb rosszat nem szül is, magas
érdemet képzeltet a kijelöltekkel önmagok felöl s elégedetlenségre nyujt
alkalmat az életben, ha a világ a holt, vagy fonákul használt tudományt,
künn is érdemnek venni vonakodik. Többeket említhetnék, kik zavarba
jövének azon, hogy utóbb helyüek az iskolai fokoztatásban, künn az
életben felikbe haladának. Gyanakszom, hogy azon iskoláinkból, mikben a
tanulók közt tüzes vetélyek divatban nincsenek, általában békesebb,
összetartóbb polgárok kerülnek ki. Nem említem azt, hogy azon nagy köz,
mely az iskolákban, a gyér együttlét miatt tanító és tanítvány között
áll, rendszerint tekintélynek előitéleteit szüli ennél. Csak azon nagy
lomát hozom elő a tudományoknak, mik ha bárcsak előrajzaik adatnak is
iskoláinkban, nagyobb részére nézve a tanulóságnak és rövid életidőnkhöz
képest, igen oly forma viszonyban állnak, miként terjedő előbeszéd áll
kis könyvecskéhez képest!

Most már méltóztassék megengedni a Tens úr, hogy én szólhassak az
iskolák mellett és házi nevelés fogyatkozási ellen, mondá Bodnár és
letevé pipáját. Szülék és cselédség teszik házainkat s vendég. Tartozó
tisztelet az elsők iránt, kiket gyakran házi gondok is komorítnak,
béklyózván a gyermeket, az, vagy korlátlanság, szivesen a második
rendhez, a cselédséghez vonják őt, melynél elaljasul; a vendég pedig,
valamint ünnepletei is a háznak, gazdasági munkák, házi események és
bajok, akadályoztatják tanulásban. Ha iskolákban néha nagyobb a köz,
tanító és tanuló között, mint óhajtható volna: házi nevelésben többnyire
kisebb az, mint lennie kellene. Még azon legkedvezőbb esetben is,
melyben szüle és tanító, rendszeres egyetértésben állnak a nevelésre
nézve egymással, kötve van a házi tanító a szülői tekintély által s
ritkán birhatja egészen növendékét. És hányadik ház az, melyben a nevelő
tekintete, óva van a cselédség mellőzésétől s elsőnek téve növendéke
előtt? Házi nevelésben nem szerezheti meg a gyermek a szükséges
emberisméretet, nem látja az életet sok oldalúságában, változásiban, nem
az embert sokféle viszonyaiban. Továbbá; elveszti itthon azon szép
szövedéket, melyet az iskolai kor, barátkozásai által fon s az érettebb
kor báj-övéül az életnek, világi pályáiba is átviszen és megőriz. Ritkán
nyilhatik házi nevelésben a gyermeki szív, érzelem- és indulat-közlésre,
rendszerint hideg önzésre csukódik az el magányában, a test pedig és
lélek otthoni kényelemre szoknak s nem edződnek iskolai apróbb
sanyarúságok által, egykor jöhető inségeihez az életnek. Ellenben az
iskolákban, megszakadnak a rang közfalai, egyedül a tanító szab rendet,
személyes érdem-becsülést s a lerangoztatott úrficska önérdem után
kénytelen törekedni, mely egyedül képes megkülönböztetni őt a kapás
fiától. Közlőbb lesz ott, barátkozásra nyiladozván gyermeki ártatlan
szíve s ezen közlés által nemesül érzeteiben és ismereteiben.
Szorosabban köttetik idővel a polgári állományhoz, kiismervén idegen
érdemeket is s tanulván egyébnek is köszönhetni valamit, mint csupán a
véletlennek, születésének, rangjának és szüléi tekintélyének. Általában
úgy vélem, tagadhatlan az, hogy a lélek az iskolákban, nyiltabb,
tágasabb terjengésre szokik, nagyobb és biztosabb mérszereit kapja az
életnek; s míg a házi nevelés inkábbára csak kis házi körre nevel, világ
és haza polgárjának készíti növendékünket elő az iskola.

Itt elhallgata Bodnár és Uzay újra itélethozásra kéri fel Gyulát.

A tárgy oly fontos, mindkét rész okai oly nyomósak, mondá Gyula
szerényen meghajtva magát a feleknek, hogy itten kissé erősebb szakállú
birót óhajtnék, mint fiatal csekélységemet. Így engedelmet reménylek
arra, hogy itélet helyett csak szerény véleményemet adhassam. Az
előhozott kölcsönös okok még inkább meggyőznek a felől, hogy jó nevelés,
nem általános hideg rendszerek, hanem körülmények és nevelőkben tett
választásaink következménye. Ha szülék jól választák a nevelőt, vele a
nevelésben munkás kezet fognak, munkásságára és példalátásira a
gyermeknek, gond van, ha olykor-olykor ez, bölcs ügyelet alatt, világot
és embereket látni küldetik, nincs ok kárhoztatnom a házi nevelést. Nem
tagadhatom azonban, hogy hasonló kedvező körülmények közt, az iskolainak
adom az elsőséget; azon szoros kikötéssel mindazáltal, hogy kivált hol
mód nem hiányzik, külön tanító által, a két nevelés mintegy egyé
olvasztassék. Csupán egy esetben választnám fiamnak a házi nevelést; ha
tudniillik: valamely életpályára kirekesztőleg kedve és talentuma
mutatkoznék. Ezt, úgy vélem, a házi nevelés, sok félrecsapongások
elmellőzésével, czélosabban fejthetné ki, mint az iskolai, mely egyes
tudományos felfogásokra s lélek és tehetség egyes jelenségeire, oly
szorosan nem ügyelhet.

Gyula tudtán kivül szépen közlé a kerékvágást. Bodnár mint nyertes
elégedett volt s nem vitatta tovább a tárgyat; de Uzay is kezet
nyujtott, mert fiát, ki erővel katona kivánt lenni, az utolsó eset
védelme alatt állni gondolá.

Károly, egy mintegy tizenhárom éves gyermek, becsörtetett az ajtón s
futólag meghajtván magát az idegennek, új fakardját s s kéreg-csákóját
mutatá be atyjának. Szeles tűzzel adá elő mai játékait s tervét a
holnapiak iránt, melyek mind katonai gyakorlatokra mutattak. Atyja
keveset látszék ügyelni rá; a pap foglalatosabb vala körülte. Gyula
szóba és enyelgésbe erede a gyermekekkel s csakhamar sejté, hogy minden
szelesgondolatlansága mellett is, nyilt ész és szív s hajlékonyság,
tulajdonai ennek. Utána testvére Cili lépett be, vacsorára hívni a
társaságot. Egy nem annyira rendes szépség, mint vonzó ábrázat, melynek
halványa csak akkor pirkadt meg kissé, ha öröm vagy szemérem terült reá.
Az égszín szemekben kellemes komolyság ült, mely a fejledező lyánkának
érettebb kort hazudott. Deli termetének minden mozdulatja, csendes
szelidségre és állapodott munkás elmére mutatott.

Vacsoránál újra feléledt, beszéd közt a nevelés tárgya. Sok hasznos
gondolatok, megjegyzések, tervek fejlettek ki a hármas vitatkozásban,
mikben de főkép a tervezésekben és szóbeli kormányzásokban, Uzaynak
különös kedve látszék telni.

Bodnár azon gyakori hibáját feszegeté a nevelésnek, minélfogva mindenes
tudóst óhajunk képezni gyermekünkből. A folyam, úgymond, ha igen
szétterült medréből, csekély lesz. Aztán ennek természetes káros
következése a korai kifejlés; pedig mily szomorú tekintet: gyermek,
érett komoly képpel! Virág legyen a gyermeki kor és ne gyümölcs! Gyönge
oltványom virágát, ha gyümölcsre erölködik, lenyomom ujjommal, hogy a
korai erőszak el ne sanyarja vidor növését. Mondhatnám: mióta tudósabbak
vagyunk, nem vagyunk okosabbak; terjedező lelkünk elveszti erőhatóságát.

Gyula egyszerűbbnek óhajtá mai nevelésünket. Úgy látszik, mondá,
nyavajája századunknak a rendszer-kergetés. Így a nevelésben rendszer
épül rendszerre, alapszabályok állíttatnak fel egymás felibe, újak
régieknek és újabbak az újaknak helyébe, mintha vélhető volna, hogy a
természet, mely együgyü rendet tart s egyszerű eszközökkel él
czéljaiban, csupán az emberi tehetségeket rejté oly nehéz fejletű magba,
az emberi boldogságot burkozá oly titkos rejtélyekbe, miknek
fejtegetéseiből ki kellessen fáradni bölcseinknek. A tapasztalás igen
arra mutat, hogy a szerfelett számos és mesterséges erkölcsképző
iratokban eltéved az erkölcs, mely kevesebb oktatást, de több jó példát
kivánna, a sok bölcselkedésben gyérebb lesz a józan ész, a sok vitában
az igazság és sok mesterkélésben a jó nevelés.

Helyes! mondá Uzay, én úgy tapasztalom, hogy a mai nevelés megfordítva
áll a régihez; csak koromban is nehezen, tán kelleténél is nehezebben
jutottunk valamihez; de kínos fáradozásunk után, rendesen igen is
sajátunká, vérünké tettük a keveset. Ma, nagyon is könnyűvé, kényelmessé
tesszük gyermekeinknek a tanulást; készen tálalunk minden tudományt
lelke eleibe s így elfulasztjuk a legnemesb erőt benne, az
önmunkásságot. A legnemtelenebb tehetséget, úgy mint az emlékezőt,
gyakoroljuk helyette s idővel rab követő, nem öngondolkodó válik a
gyermekből. Csodálnám, ha nem ez volna egyik főoka az újabb kor sűlyedő
eredetiségének, mert az bizonyos, hogy azt a régiekben oly gyakori
lelkes sajátságot, eredeti egyéniséget, egykorúinkban jóval gyérebben
találjuk.

Gyula sejté, hogy Uzay és Bodnár úgy óhajták lejtni a beszédet, hogy
neki alkalma lehessen kifejteni nevelésbeli ismereteit és nézeteit;
kívánván egyszersmind saját közléseikre is használni azt. Gyula is
mindkét oldalról használá az alkalmat s Uzay elégedésében még az asztal
felett átajánlá gyermekeit nevelői keze alá.

Cilit csodáltára Gyulának, nem látszék untatni a férfiak tudományos
beszélgetése. Kivévén azon közbeszövéseket, mikben pajzán öccsét
néha-néha titkon rendre igazítni vala kénytelen, vont volt minden
szócskára figyelme.

Uzay egyike volt a legnyiltabb főknek; de tudománya és ismeretei,
inkábbára bennmaradók valának s ritkán folyának be a világi életbe, sőt
saját házi életébe is. Különös önmaga iránti bizodalmatlanság s ezzel
járni szokott elvonódás valának tulajdonai, miket ő iskolai hibás
neveltetésének szeretett tulajdonítgatni.

Uzay egykori külön tanítója, kikészült földmérő vala; de ki,
lábbasgatások miatt, szobájában űzé inkább mathematicai nyomozásait,
mint azokat künnéletre fordítá. Szenvedélyes volt választott
tudományában; és buvárkodási abban, inkább növeszték mint olták
szenvedélyét. Vagy azért, hogy azon kéjben, boldogságban, melyet saját
keblünkben érzünk, szívesen részesítjük kedveseinket, vagy hogy a mivel
magunk vagyunk teli, szivesen ömledezünk azzal, a tanító el vala hitetve
a felől, hogy sikeresebb alapot nem vehet nevelésnek, mint ha mathesisen
kezdi növendékjének a tanítást. Minden más tudomány, úgymond,
tapasztaláson alapszik, mely csalóka és bíztalan; egyedül a mathesis
lehet el nélküle; önmagából merítvén az örök csalhatlan igazságokat;
innen csak e tudomány csalhatlanul bizonyos. Lehet-e tehát bizonyosabb
útat követni a nevelésben, mint mathesis által adni bizonyos irányt a
gyermek lelkének, tudásának? s így előre mérszert nyujtni eszének, mihez
idővel a többi tudományok tévedéseit szabhassa és óvakodhassék csalfa
előitéletektől? Természetes, hogy bizonyost kell előbb tanulnunk, mint
bizonytalant, mely utóbbihoz már érett fontolás szükséges és
megválaszthatása annak: mit higyjünk? mit ne higyjünk? mi nem gyermeknek
dolga.

Ily gondolkozással egyenesen mathesisre fogá tanítónk a fiút s hogy
annál inkább kirekessze nála befolyását a csalóka tapasztalásnak,
csakhamar átvivé a pura mathesisre és végetlenek analysisére. Két
tulajdonság hiányzott jó tanítónkban, miknek nevelőben hiányzani nem
volna szabad: egyik a közlés szép ajándéka, másik az áldott béketürés.
Valósodott Uzaynkon is az a tapasztalás, hogy azon magasságból, melyen a
tanító áll, lebocsátkozni bírni azon aljba, hol növendéke fekszik,
üdvösebb a nevelésben mint tudás. Homályosak voltak Uzay tanítója
előadásai, a tanítvány felfogásán felül csapongók tolmácsolatjai; így a
vele nem érő gyermek mind inkább maradozott s tiszta fogalmak helyett
értetlen szókat tanult. A türelmetlen tanító eleinte nyugtalan lőn, majd
mindig élesebben fakadozék s legélesebben midőn őt lábhasgatásai
előfogák s végre csüggedve kezdett kétkedni a fiú tehetségében. Igaz,
hogy Uzay vérmérsékletében bizonyos lassú hideg phlegma uralkodék, mely
ellenségesen vívott minden elme- s testbeli rászorításokkal. Ehhez
járulának oktatója gyakori korholásai, saját elmaradásai s nem juthatása
a tolmácslatok tiszta értéséhez; mik együtthatva nem sokára leveték a
gyermeknek lelkét. Csakhamar kezdé maga is hinni, mit tanítója mondogat
vala, hogy a természet, az elmetehetségek osztásakor mostoha volt
iránta; bizalmatlan kezde lenni önmaga iránt s csüggedni tanulásaiban.

Ugyan ezen tanító kiséré iskoláiba is Uzayt s még néhány évig vala
kárára körülte. Önbizalmatlansága Uzaynak mindinkább növekedék, mely
később bátortalan elvonódássá súlyosodék; s ámbár utóbb tanítója
változván, sokat kipótolt is elmaradásiból, az önmaga iránti bizalmat s
lelke önerejűségét nem bírá visszanyerni többé. Uzay már az iskolában
hajló vala mindenkinek, ki bátrabb, követelőbb volt nála, felsőbbséget
engedni maga felett; így később is könnyen elégedett vala másokkal, de
annál nehezebben önmagával.

Iskolai természetét áthozá Uzay a világba is. Első gondja vala,
szokásból inkább mint hajlamból, hivatalt keresni. Születés, birtok,
tudomány, nagy reményekkel biztaták őt; de elvonódása falusi magányába,
futása a társalgásnak, megfoszták őt azon eszközöktől, mikkel
szerencséjét teheté; saját környékében sem vala ismertetve s ha
megjelent is valahol, bizodalmatlan szótlansága, kevéssé ajánlhatá őt.
Sokban emeli vagy sülyeszti az emberek itéletét rólunk, azon önmagunk
iránti bizalom vagy bizatlanság, melyet a társalgásban magunk előtt
hordozunk. Szereti a világ okait nyomozni mindkét esetű viseletünknek;
és becsülésünkre vagy mellőzésünkre, találja is vagy találni véli
azokat. Uzay gyűlésekben óhajtá kijelölni magát, de elszoktatott szive,
nyelve, itt itt is megjátszódtaták. Amaz erősen dobogott
bíztalanságában, a mint elkészült szónoklatához fogott s ez a hívtelen
elakadt. Nem vala tehát számára egyéb hátra, mint falujába temetni magát
s magányából szókban, vitákban harczolni a világ fogyatkozási ellen s
elreppenő tervekben javítgatni azokat. Két foglalatosság, mikben barátja
s hű visszhangja, a helybeli pap, őt teljes erőből segítgeté.

Házánál Uzaynak, nagyban egészen iskolai élete folyt. Atyja agg butorain
kívül, azon kék mázos veres szélű magas szekrények, ernyős nyoszolyák,
nagy fióku asztalok bírták a szobákat, mik iskolai szobáját
kiszolgálták; ezekben, valamint cselédben, épületben és házszokásban is,
igen ritkán esék változtatás. Még ritkábban hagyá el Uzay faluja határát
s óljában hintós lovai megpókosodtak, színjében pedig agg csézáját,
csintalan tyúkok használták alkalmas ülésekre.

Hogy Uzayt az örök egyformaság unalmai ne öljék, egy mívesi szobát
alkota fel épületjében s megraká azt esztergályos-, asztalos-,
lakatos-műszerekkel s mívesi hajlamát, mely nem csekély vala, ezekben
gyakorlá. Kedvtelése bennök idővel annyira gyarapodék, hogy némi
örvendezéssel vala, ha valami bútor a háznál romlott, tört, avult, vagy
szerkezetéből kitágult s így mívessége mintegy szükségessé téteték a
háznál.

Azonban világi szokás, inkább mint hajlandóság, nősülésre bírá Uzaynkat.
El vett egy csekély míveltségű, de szelid indulatú leánykát, kinél a
kötelesség csakhamar nyájas vonzalommá vált iránta. Ép szivének első
mozdulatja volt az, melyet férje támasztott benne s Uzay oly boldog volt
vele, mint tudhatott boldog lenni.

Házasságával több élet szállt Uzay udvarába. Új viszonyok, rokonságok
szövettek; az asszony szives vendéglátó volt s Uzay szintúgy minden
vendéget, ki nyugalmát áldozatokra nem erőlteté, vidám arczczal
fogadott.

Így eleinte számos vendég fordult meg a háznál; de Uzay igen ritkán vala
bírható viszonlátogatásokra, minélfogva többnyire elmaradt amaz ismét s
az egy-két folyvást látogató, kénytelen volt szokott neheztelések nélkül
szokni Uzay különösségéhez.

Uzayné egy volt azon jó nők közöl, kiket magyar házi asszonyoknak
nevezünk. Férje volt azon nap, mely körül planétaként forgott. Egyenlő
jogokat sem érze, sem követele háznál; magáéit női hajlékony
szerénységgel alárendelé férje kívánságainak. Szót nem várt soha, de
folytonos vala figyelme s éber ügyessége, férje óhajtásait megsejni s
azokat nem hagyni megérni, hanem előzgetve teljesítni. Láncz rabság,
lánczocska tisztesség! Így vala ez Uzaynál is. Szíve, férjének akaratját
ismerte törvénynek a háznál, maga függésében dicsőséget keresett, sőt
kedvtelése vala dicsekedni különösségeivel; például: miként nem szabad
senkinek könyveihez, írásaihoz nyulni, pipáit elmozgatni helyeikről,
tisztogattatni műszeres szobájában; miként kívánja ez vagy amaz ételt
másként készíttetni, mint szokás, mily nehéz férje halogatási miatt,
meszeléshez, sikárláshoz jutni s több effélék. Öröme vala kedvelt
étkeivel meglepni férjét s legelni jó étvágyán. Maga fogadott el előbb
minden kedvetlen hírt a háznál, hogy fúlánkját vehesse, mielőtt megvinné
azt férjének. A legtöbb bajt eligazította, mielőtt az ehhez juthatott
volna. Ijedezék, férje minden kis változásától s ápolásai orvost és
patikát pótolának ki. Mindezek viszonszívességekre bírák Uzaynkat, ha
bár szíve nyugton vert is a szerelemtől! kész vala mindenre jó nejéért,
mi nyugalmát nagyon nem ostromlá. Gonddal esztergályoza orsókat számára,
czérnáját engedé maga karjain legombolyítni neki; s ha néha neje, ki
inkább időtöltésből és szívességből, mint művészi hajlamból veré
zongoráját, játszogatá a vidék divatos dalait, Uzay elégedten dörmögé
mellé basszusát.

A jó feleségnek ezen unatlan figyelme, férje körüli ápolása, mindinkább
kényletes életre szoktaták ezt; nem tűrhete Uzay végre legkisebb
szorítást is kényelmeiben. Nejének egyik rokona, a megye
tisztválasztására csalá őt el egykor, melyen két atyafiának sorsa őt
közelebbről érdeklé vala. Uzayt feszíté a gyűlésben a magyar köntös,
kivált az öv vaskos tomporáját szorítá; a tartott hosszas szónoklatok
pedig teljesen kimeríték pipátlan figyelmét. Kifordula egy ismerős
tisztviselő kandallós szobájába s ennek lobogó tüze és vidoran égő
pipája mellől, csak akkor eszméle fel Uzay, midőn a szobába bezajló
csoport, már a választás eseményeit és eredményeit hozá meg neki. A
főispán ebédjét szintúgy be nem várhatá, akaratos s órához szokott
gyomra; s így részvétlenül, nem látva, nem hallva tére ismét jó Uzaynk
nyugalmas lakába vissza.

De kivált ha az asszony pusztára vagy látogatásra rándula ki, egyszerre
hiányzott Uzay körül minden. Szárazra kitett hal vala ő, fennakadt ház,
cseléd, főzetés rendje és minden kénylet! Szívszakadva leste ablakairól
neje hazaérkeztét s ilyenkor maga is ámult, szerelmes nyugtalanságnak
hinni magában azt, mi kénylet megszokásánál nem vala egyéb.

Neje elhalásával érzé még igazán Uzay árvánhagyatását. Ha igaz az
mindnyájunkra nézve, hogy kedves elhunytainkban, homályosan és alig
sejtve, önmagunkat siratjuk inkább mint őket: kétszeresen igaz vala ez
Uzayra nézve. Egyszerre rendetlenségbe jövének megszokott kényelmei; ház
és gyermek gondjai nehézkedtek reá és udvarában az élet, holt unalomba
rogyottnak látszék neki. Darabig nem találhatá be magát bús
özvegységébe, nem tehete neki a háznál senki semmit, ízetlen vala étele
itala, sőt gyakran kedvelt pipája is. Sára, az öreg szobaasszony s néhai
neje híve, pótolgatá némiképen Uzay kényelmeire nézve az ápolási hiányt
s Bodnár a pap segíte űzni tőle a beköszönt unatkozást.

Házánál újra, miként hajdan nőtlenségében, úr vala mindenki, csak ő maga
nem. A gyermek pajzán kedvét űzte és szabad kényét a cseléd, mely
utóbbitól nem látszék többet kívánni Uzaynk, mint hogy a háztartás
rendjét, teljes rogyástól megóvja. Főkép legénye a hív Tamás, kinek az
asszony éltében is nagy kedvezései valának, teljes titoknoki jogába lépe
most, holta után vissza. Neki közbeszólhatás a beszélgetésekbe,
tanácslások s apró biztosságok, megengedve valának az úr körül s ezekre
Tamás büszke is vala. Nem szerete ő közönséges cselédnek tekintetni;
innen cselédi forma-ruhát a világért sem öltött volna fel. Azonban
érdemes is vala mindenben ura bizalmára, testesült hűség vala ő s
kedvezések elbizottságra nem ragadák soha. Ezen tulajdonok s főkép nyers
egyenessége, némi felsőséget adának neki a többi cselédség felett.
Inkább látszék tőle függni ez mint az úrtól; és Tamás gyakran igazítá
rendre a tunyát és szabad kalandozót.

Bodnár, igaz mellékdarabja volt Uzaynak. Legkényletesebben szoktuk
érezni magunkat oly társaságban, hol mi is érünk valamit s alkalmunk
van: kisebb vagy nagyobb mértékben fontosoknak bizonyítni magunkat. Nem
szeretünk örökké csak tisztelni, kivánunk olykor tiszteltetni is. Minden
embernek van egy bizonyos polczocskája, melyre fel szeret jó órájában
ülni, hogy onnan láttassék, kisebb vagy nagyobb világától. S ha ezeket
magunk szabadjában, feszeskedés nélkül érhettük el valamely társaságban,
szoktuk mondani, jól mulattuk magunkat. Ily társasága volt Uzaynak a
Bodnáré. Egymás előtt bátran nyilatkoztak ők, terjeszkedtek,
előhozakodtak iskolai és ifjúi koraikból s minthogy minden percz, mely
leélt örömeinkbe varázsolja lelkünket, kedves nekünk, miként szem,
arczvonás, mozdulat és pillantás, mely kedvesünkkéhez hasonlít; különös
kecsüek valának Uzaynak, mulatozásai ezen szives házi barátjával.
Gyakran szemlére ereszték magok előtt a világot, s ilyenkor elmések is
valának, de csak önmagok számára; s minél gyérebben volt szerencséje
elmés szónak csusszanni ki ajkaik közöl, annál tartósabban megkaczagák
mindketten, nehogy ízleletlenül vesszen kárba, a nehéz születésü.
Megvitattak mindent, de tiszta békés szándékból és csak időtöltésből.
Úgy voltak vitatkozásaikban az igazság keresésével, miként
sétakocsizással szoktunk lenni; nem épen akarunk azonnal czélra jutni,
hanem gyönyörködni kocsizásunkban; akarjuk, hogy friss levegőben lássuk,
halljuk, láttasuk lovainkat és rázassuk testünket.

Bodnárnak, házi körülményei s kissé zsémbes neje ellen, kivánt menedék
vala az Uzay-ház, hol őt nyugalom s némi baráti bizalom fogadták.
Mindennapos vala ő a háznál, beavatott ennek minden titkaiba; s ő ki
maga saját házánál idegen vala, tudott az udvarban minden mozdulatot.
Foglalatosságai ebben, mik éveken keresztül szokássá váltak nála, ezek
voltak: hirlapokat, folyóiratokat olvasni fel, megvitatni mindent, mit
vitába venni Uzaynak tetszék, s csak azon egy esetben nem engedni, ha a
ház javára vagy veszélyére nézve fontos vala a tárgy; sakkozni s néha
apróságokon bibelni a míves szobában, mikben már némi ügyességre is
kapott volt. Ismeretei szépek valának, s azon emberekhez tartozék, kik
józan fők és hév nélkül jó emberek, azaz nem vétnek senkinek, de nem is
igen aggódnak azon, hogy többet nem használnak. Egyébiránt egy volt ő
legjobb hittjei közöl úri udvaroknak; mert hírt nem vitt ki soha, s kit
a háznál nem dicsérhetett, mélyen hallgatott arról.

Cili különös vegyülete volt női lágyságnak és férfias elmének. Szerény
szemérem terült el minden szaván, mozdulatán s bár némely tárgyakban
kora- és neme-feletti ismeretei valának, soha felszólítás nélkül a
társaság beszélgetéseibe nem avatkozott. Kedvtelése főképen a históriára
hajlott, melyben a pap oktatása és olvasgatás által nevezetesen haladt.
Egyébiránt mindenben inkább fontoló vala mint beszédes, inkább mély
érzetű, mint nyilatkozó. Uzay akará, hogy Gyula vele is megfussa a
tudományokat.

Gyulának, mielőtt átvenné növendékeit, első gondja vala irányt jelölni
ki munkálkodásának. Miként szokása tartá, azon szín alatt, hogy
körültekinti a vidéket, szabadba mene, fontolgatni, rendezgetni nézeteit
új pályája körében. Megállapítván fontolgatásait, haza tére elővenni
növendékeit, hogy kinyomozhassa eddigi előmeneteiket és tehetségeik
erejét. Ez utóbbi mindkettőnél nagy reményekkel biztatá őt; de a tüzes
Károlynál sejté, hogy csak az ragadt meg nála, mifelől elhitetve volt,
hogy jövendő katonai pályára szükséges. Azonnal eltökélé magában,
használni a gyermeknek ezen gyöngéjét s első kezdete vala
munkálkodásának: hű képét adni lelke eleibe egy jeles katonának. A
gyermek ütközött eleinte, nem vélvén oly súlynak czélzott állapotját, de
bátorodott később és nemesb irányokra gyúladt, figyelmeztetvén
egyszersmind annak jeles és fontos oldalaira, mik felől eddig csak
vágással, öléssel vala tömve képzete. Mihelyt Károlynak lelke a
példányképet bírá, azonnal nyerve vala nála nagyja Gyula iparjának.
Amahhoz törekedni fel, lőn a heves gyermek minden gondolatja s azt
tüntetni elő, ha növendéke lankadozott, leve Gyulának szerencsés
fortélya. Sebesb léptekkel haladt most a gyermek előre. Uzayt és Bodnárt
öröm és csodálat fogák el láttára a nem várt haladásnak.

Azonban Gyula tapasztalá, hogy a ki tanít tanul is az, s egy fejledező
gyermek gyakran inkább érezteti velünk tudásunk csekély voltát, mint
okleveles tudósok éreztethetnék. Ismeretei a közlés lebocsátkozása és
módosítása által tisztultak, biztosultak s mindinkább rendszerbe
alakultak.

Egészen más ösvényen indula Cilivel. Csendes komolysága, szenvedélyes
szorgalma és figyelme a leánykának, a tudományok mélyeirőli elvonatását
javaslák inkább, mint ösztönöztetését. Hajlandósága, mely
vérmérsékletében látszék gyökerezni, mintegy vonzá őt tudományos
szemlélődések és buvárkodások felé, mik szívesen elvonák házi körétől
is. Gazdasszonyi foglalatosságit csak felügyelettel folytatá, unatkozott
azoknak örök egyszerüségeinél és aprós gondjainál; s nem vala előtte
kedvetlenebb dolog, mintha kedvelt könyve mellől a cseléd ily gondra
szólítá el őt. Víg társalkodás és mulatozás örömeitől nem idegenkedék
ugyan, de maga nem is indított semmit s mintegy be kelle rántatnia
azokba. Haladása a históriában bámulandó vala, miben őt erős emlékezete
igen segíté. Évi rendben tudta Európa történeteit és hazájáét s e
részben a ház férfiai, beszélgetéseikben, mint élő történeti táblára,
úgy hivatkozának reá. Uzay főkép vendégei előtt, szívesen hiúskodék e
részben s Cili mindenkori pirulattal felelt a felszólításokra.

Azonban Gyula nem vala egészen elégedett Cili ezen tudóskodásával.
Kivánatait a szépnem ismeretei iránt, annak természeti és polgári
rendeltetéseiben gyökerezteté ő, s nem javallá azt, hogy azok tudós
vizsgálatokig terjeszkedjenek. Asszonynak, nőnek és anyának pályái, a
szép nem rendeltetései, úgymond Gyula, való élet és ennek folytonos apró
gondjai az ő köre; tudóskodások az ezekre rendelt időt, figyelmet és
kedvet elrabolják tőle s mételyezik azon biztos tiszta tapintatot, azon
lágy érzelmet, azon szerény eszméletet, azon bájos hajlékonyságot az
élet kis örömeinek felfogásában, leélésében és közlésében, mik a
szépnemnek oly kedves sajátjai nemünk felett.

Irányával Cili históriai tudományának, még kevésbé volt elégedett. Mi
néz, úgymond, egykor használatra abban, hogy az uralkodások, csaták,
békekötések évrendével tömve, terhelve van az emlékezet? S mit nyerhet
egy leendő házi nő abban, hogy emlékezetével a polgári állományok
emelkedését, sűlyedését és dőlését kisérgeti?

A história, felelé Uzay, oly tükre a multnak, mely a jövendőre tanúságot
mutogat. Abból: mi volt, mi van most? gyakran kilehet hozni, mi leend
jövendőben? s a tetteket és eseményeket, mi már következményeikkel
látván előttünk, legtöbb esetben készek lehetünk elhatározásainkkal. Így
tehát, miként minden tudomány, úgy a história is, sőt ez még
különösebben hat be az életbe; csakhogy ezen befolyást mindenkor oly
biztosan kijelölnünk nem lehet, mint például: folyamak beszakadásait
egymásba és tengerekbe.

Szerénységem átallaná, viszonzá Gyula, azon megjegyzést tenni, ha mások
után nem tenném azt, hogy a história mostani irányaiban nem oly üdvös
használatú, mint lehetne. Mi most általában a história? A múltnak
visszaborzasztó váza, melyről az emésztő hadak éh fogai vicsorgnak
felénk. Nem azon gondolattal búsit-é el bennünket az, mintha földünk
örök ember- véritatást esdekelne? Szerencsétlen gyarlóságunk: bámulni
mindenkit, ki zajt, lármát tőn a világban, és nem a nemes, hanem a nagy
következményű tetteket csodálni! Hízeleg e gyarlóságunknak históriánk
is, és míg azon jeles karokat, melyek Ephesus templomát építék, felejti,
híven feljegyzi az undok kezet, mely üszköt vete annak! Hívebb az s
merész vétekhez, mint szerény erényhez, hívebb robajos pusztítókhoz,
mint szelid jótevőkhöz; s különösen azon nagyoknak bélyegzettek az ő
dicsőítettjei, kik éltökben kárhozatosan ügyesek valának, az emberiséget
eszközül és nem czélul használni. Csillogót szemel ki tolla alá, s
miként nagy hegyeknek csak külső vonásaik szoktak rajzoltatni, úgy a
história is a történteknek egyedül nagy és kitetsző rajzvonalait
adogatja. Kétlem: nem lehetne-e jelesb históriát szerkeztetni azon
tettekből és eseményekből, mik most általa mellőztetnek, mint azokból,
miket harsogva kikürtöl? Regényeinkben, színpadainkon csillognak a szép
és nemes tettek, a históriákban gyéren csillannak meg ezek. Azért-e,
hogy a valódi élet gyéren mutathat fel ilyeneket? Ezen hit gyalázni
fogná az emberiséget! Inkább azért, mert elfúlnak azok a világ zajos
árjában s nincsen ki kiemelje azokat belőle. Szép nagyság, hív betöltése
kis körünknek, de csendes és szerény; így a história elsiklik mellettök
vagy felettök, és vagy a csengést bámuló pórsághoz szegődik hízelegve,
vagy rangosokhoz haszonlesve. Ezek hibái históriánknak s lehet-e
csodálnunk, ha a heves, a hírlihegő ifjúság megtéved példányaiban, miket
amaz a múlt korból, dicsőítve követésükre kiemel? Úgy fogna lenni,
vélném, igaz állásában históriánk, ha az egykor szigorú itélőszéke bírna
lenni a most élő emberiségnek és minta-tára, példány-csarnoka a későbbi
ivadékoknak.

Bodnár kezet nyújta Gyulának abban, hogy históriánk, mostani irányaiban
tökéletlen, és nem mindenkor hiteles; mely utóbbi hiba orvoslására azt
óhajtá, hogy élő embernek életrajzaik ne adatnának, sőt elhunytaké se,
még néhány tized alatt holtok után. Azonban, hogy közel ne láttassék
férni Uzay kedvteléséhez, számos szép hasznait hordogatá elő a
történet-tudománynak.

Gyula nem tagadá ezeket; de a história használatait azon irányoktól
függeszté fel, miket kiki czéljához képest vesz magának benne. A
históriában, úgymond, mint múltnak tárában, halomba dőlve nyugszanak
nagy és kicsiny, nemes és nemtelen, méltó és méltatlan. Kiki
osztályzatához képest szemelgesse ki abból a maga részét. A hadak hőse,
Nagy Sándor, Caesar, Miltiades, Themistocles, Nelson s a t. csatáit
nyomozgassa; tudós: a nagy elmék fejléseit; honfi: a Fabriciusokat,
Muciusokat, Brutusokat, Hunyadiakat, Zrínyieket; törvényalkotó: Mózest,
Númát, Solont, Lycurgot; kormány férfiai: Szent Istvánt, Nagy Pétert,
Fridriket s a t.; vegyék példányképül. A szépnem mindezekből legfölebb
azon nagy eseményeket válassza ki magának, mik időszakokat alkotának a
világ történeteiben; de fő tanulságul és példányul, nemének jeleseit
állítsa fel magának azon jeleseket, kik nemes feláldozásaikkal hódoltak
a női szent kötelességnek. Csodálja Cornéliát a Gracchusok anyját,
Porciát a Cato leányát, hű Artemisiát s a t. Így élő tudomány leend neki
a história, ikertestvére a tanácsos tapasztalásnak, barát és biztos
utasító ott, hol éltünk keresztutain kétkedve állunk meg.

Uzay megnyugvék ebben, és Gyula a szerint intézé előadásait. Hogy
formákat nyujtson a képzeletnek, mikbe az magát önthesse, s így segítse
azt fogalmaiban, Cili számára meghozatta az ó és újabb kor hőseinek és
hősnéinek mellképeit, a mennyire azok kaphatók valának; s ezen
képcsarnokkal több testet ada a leányka történeti vázainak; mely is főt
és szivet egyaránt hevítve, kettős sikerrel jutalmazá ennek szorgalmait.

*

Bélteky Gyulának atyja, Mátyás, korán jutott árvaságra, s egy atyai ágú
rokonnak, ki tisztviselő volt megyéjében, gyámsága alá. Láng volt a
gyermeknek esze és vére; ha ügyes művészi kéz alá jöhet, alkalmas minden
nemes alak elfogadására. De míg a gyám gondosan vetegeté falai közt: mi
maradhatna még ki a bevételből? s mi csúszhatna még be a kiadásba?
gondtalan és őrzetlen kószált Matyi a faluban, jelen volt minden paraszt
mulatságban, falu gyermekeivel dulakodott, s idejéről és tevéséről nem
számolván senkinek, korán úr volt a maga kezére, mint akárki. A gyám,
hogy szabadabb kezet nyerjen, viszont szabad kezet engedett gyámfiának;
de különben sem az az ember vala, ki nevelni tudott volna. Önelégedten
látta felnyúlni, s pofában, vállban, czombban öregbedni a kis Matyit,
kinek étvágya mindenkor kész volt ha hozzávalót látott, megáldott álma
félnap hosszig tartott; vidor egészségének pedig biztos jelenségei
valának, a háznál mindennapos panaszok ellene: hogy tegnap ablakot tört,
ma kályhát, minap jobbágy-gyereket gyűrt dulakodásban össze, közelebb
pedig a vén kertészszel űzött pajzán tréfát. S mi lehete a gyámnak
kedvesebb, mint efféle csintalanságokkal, s felül reá az izmos kis inas
bemutatásával, megnyugtathatnia a rokonságot, hogy Matyika a legjobb
kezek közt van a világon.

Egy kedvtelése volt Matyikának, mely később elhatározólag hatott egész
életére. Minden tagjai athlétai izommal indultak növésnek, s a vele
egyvívású cseléd- és paraszt-fiak között, csakhamar nem találkozék egy
is, ki a birkozásban vele megmérkőzhetett volna; vagy azért, hogy jobb
élés mellett, igazán velősebb volt Matyi, vagy hogy ellenfelének
némelyike, átallá paraszt ökleit a kényes úrficska derekára nyomósabban
ölteni. Elég hozzá, hogy a folyvásti diadalmaskodás, elbizottságot szüle
Matyinál, ki erősen hívé maga felől, hogy győzhetlen hős, s erejéveli
kérkedés vala minden szava és mozdulatja. Csakhamar első lőn nála minden
tulajdonságok közt, a testbeli erő, és ferde itéletében még inkább
megerősíté őt Vilmos, nyugalmazott huszárhadnagy, testvére a gyámnak,
hajdan derék merész bevágó kard, most tehetetlen félláb, zsákmányul
vivén másik lábát egy kartács a burkus-háborúban. Ezen agg vitéznek két
kedvencz állítmánya volt, miket pipa és bor közt a poharak számával hágó
hevességgel szokott vitatgatni: egyike, hogy a lovas sereg, jóval a
gyalogság felett, ereje a háborúnak; másika, hogy a magyar az egyetlen
katona a világon. Minthogy ezek védelmére felhordott, s ha makacs
ellenkezőre akadt, menydörgött okait, egykor párszabdalkozással is
pecsételgette már hadnagyunk, nem volt ember többé, ki bírt volna
férhetni két szép állítása mögé. Ürült palaczkú asztal utója volt
leginkább pályamezeje efféle vitának, s Matyi szintoly kéjjel szivogatta
azokat magába be, mint maga a vitató az ó-visontait.

Vilmosnak szeme fénye vala Matyi. Maga csupa katona lévén, ki minden
nemcsonkát bénát ezen állapotra szánt, örvendett a fiúban sejtett
katonai hévnek, annál inkább, hogy testalkotását is egyenesen fegyver
alá látszott alkotni a természet. Ő állott elő mindenkor ügyvédül a nők
ellen, ha ezek Matyi kicsapongásai, darabos tréfái és méltatlanságai
ellen zörgöttek, s javalló kaczajjal jósolgatá nekik ebben, az egykori
magyar hőst. Ha a fiú bősz vitézségében, ellenséges fők helyett,
kifogyván a bogácsfőkből, mákfejeket nyakazgata, s paripának maga alá a
legsudarabb oltványkát metszé le: ő volt, ki Matyit a lángoló gyámné
kezeiből kifejté és salva guardiája alá fogadá.

Az unalmas téli napokon, a hadnagy szívteléssel és csodás béketüréssel
készítgete Matyinak kardokat, pisztolyokat, csákókat, tarsolyokat és
török főket, úgy hogy végre ezekben némi ügyességhez is juta; téli
estéken pedig, ép lábára ültetvén a fiút, elregélgeté neki a maga
táborozásait, ezredének kitüntetéseit, s abban egyes vasgyúróknak
bámulandó tetteiket, a gazdag zsákmányozást, pusztítást, vérontást, a
katonai sanyarúságokat, vak engedelmességet, farmatring-futásokat,
kivégzéseket s a t. egy szóval: a szép katonai állapotnak mintegy
kiválogatott árnyéklatait. Megtanítá Matyit a hat vágásra,
commandó-szavakra, katonai gyakorlatokra és forgásokra. Tavasz
nyíltával, kiülve gyújtott pipájával a folyosóra, udvaron tétette vele,
s cseléd- és paraszt-fiakból álló seregével a katonai forgásokat.
Matyinál tanulékonyabb újonczot nem nyerhetett volna a hadnagy, kinek
szíve éleménye vala, vendégek előtt dicséretekkel halmozni el őt, s
ragyogó fénybe tüntetni elő, sokat igérő katonai tulajdonságait.

[Illustration: A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete
Matyinak kardokat…]

A gyám főt rázott ilyenkor, de nem szólt; az asszonyt epe járta, de a
beszédet más tárgyra fordítni tanácsosabbnak vélte, mint összeakasztni a
tüzes hadnagygyal, kinek a tőlei örökölés kötő reménye alatt, különben
is sok volt szabad a háznál, s minden órában kívánhatá, a katonáskodás
alatt járt jövedelem számadásait. Vilmos és sógorasszonya, nem valának a
legjobb egyértésben egymással, s ez utóbbi a maga leányával gyakran volt
czéltárgya amaz vastag tréfáinak; de miket az asszony eléggé okos volt,
még lehető vastagodások félelméből is, mindenkor síma tréfák gyanánt
fogadni el, s azokat vagy elnyelegetni, vagy elsuhanni hagyni. Matyi
hasonló viszonvonzalommal és ragaszkodással volt mentora, védője s
csakhamar ideálja iránt. Hamar betanult ennek szóejtéseibe, modorjába,
állításaiba, és kérges tréfáiba; s kivált a ház fejérnépe ellen,
ostromló és védő alliancet kötött ő Vilmossal; mely annál munkásabb lőn
részekről, minél nehezebben titkolhatá a gyámné abbeli aggodalmát, hogy
a hadnagy tán végintézetében is meg fog Matyiról emlékezni.

Folytak a katonai gyakorlatok, és csaták adattak gyakran, Vilmos fő
commandója alatt. Matyi, mint gondolhatni, magyar vezér volt mindig, s
mindenkor győzött az idegen ellenség ellen. Az előre megrendelt
retiradenak, emennek részéről végbe kelle mennie, s szerencsésnek
tarthatá magát, kivált vezére, ha a diadalmában elbízott magyar vezér
által, a szó teljes értelmében, szinte a sirásig meg nem verettetett.
Vilmos ilyesmiben nem ütközék meg; úgymond kaczagva, vér helyett
legalább könnyeknek illő folyni a csatában.

Évek folytak el így, könyvről, tanulásról szó sem volt; minthogy Vilmos
ezeket egy katonában feleslegeseknek tekinté, és vitaokul önbecses
személyét hozá elő, mely ellen senki sem szólhata a háznál. A gyám
kötelességének tartá megjegyzéseket tenni, ellenvetésül Vilmos testvérje
gondolkozásának. Nincs tiszteletesebb rend, úgymond ő, a katonainál, de
nincs egy is, melyről oly sok ferde, s köztük tiszteletlen előitéletek
forognának hazánkban, mint épen a katonai. Kerüli az ifjú az iskolát? –
jó lesz katonának! nem zabolázhatók kicsapongásai? – katonának kell
adni, majd megtanítják ott! S így ezen szép állapot, tudatlanság
menedékeül, vagy fenyítő-házul alacsonyíttatván le ifjaink előtt, miként
lehetne az egykor dicsőség pályamezeje nekik? Ilyeneket gyakran
mondogata a gyám, de csak szélnek mondá azokat; mert Vilmos bátya addig
vitatkozék, míg lángba nem jöve, mellyel mindenkor megnyeré vitáját;
Matyi pedig elereszté fülei mellett gyámja szavait, s így mindketten a
régiek maradának.

Gyermeki körzeteink, örök befolyással vannak életünkre,
gondolkozásunkra? irányát, mérszerét adják azok ízlésünknek és fonalát
szerencsénknek vagy szerencsétlenségünknek. Vilmos példája boldogtalanul
hatott Matyira s annak jövendőjére. Vilmos az egész vidékben ismeretes
volt egykori személyes vitézségéről, s minthogy durva szokások és
darabosság hangban, tettben, tréfában és mozdulatban, gyakran oly igen
kiséretében szoktak járni amannak, hogy könnyen egymás helyett
cseréltethetnek fel: Matyi, biztosabb előkészületül Vilmosnak
vitézségéhez, legelőbb is ennek szálkás tréfáit, káromló szavait, hetyke
eskeit és faragatlan szokásait tanulta el; majd borocskára szokott; mert
úgymond Vilmos, a bor, teje a katonának. Ez, örömvillogó szemekkel
ütögette össze poharát, nagy reményű másával, s ha, mi gyakran
megtörtént, a két vitéz elázott, a háziasszony zsörtölődésére addig
magasztalá a katonai nevelést, mi szerint, mint állítá, mindenhez hozzá
kell szoktatni a gyermeket, hogy kit-kit a háznál vagy ledörgött, vagy
meggyőzött állítása igazsága felől.

Most mindinkább sötétebb csínjei kerültek elő Matyinak. Hogy mint vezér,
katonái zsoldjairól is illően gondoskodjék, előbb a kertet gyümölcsben,
majd a gyámnét eleségneműben lopá meg és zsold helyett kiosztá
katonáinak, részint hogy még inkább gyulassza s kösse magához válogatott
magyarjait, részint az idegen ellenségre nézve, hogy fájdalmat pótoljon,
melyben egykor-máskor a Matyi vitéz heve rovására, ritka bőkezűséggel
részesül vala. Gyakran, ha a pinczekulcsot elorozhatá ő vagy Vilmos,
boráldomás is jutott a seregnek. S ha ezek s effélék iránt nehézségek
fordultak elő a háznál, a hadnagy elégedett hévvel hivatkozott önmagára:
miként itatta le nem egyszer betanító káplárját, s miként kedvezett
katonáinak, kik vele veszélyt osztottak.

Naponként sűrűbben lőnek a panaszok Matyi kártételei, s kicsinyen és
nagyon elkövetett pajzánságai ellen. De senki iránt nem gyakorlá ő
ezeket nagyobb elhittséggel, mint a ház fejérnépe iránt; ki felől,
részint Vilmos állításai után, részint pedig azon okból, úgymond, hogy
gyáva fejérnép nem katonának való, és testi erő a fő tulajdon, erősen
meg vala győződve, hogy a férfi rabsága alá született.

Ily előkészületekkel küldeték a gyermek iskolába. Búcsúvételkor
elfojtódott szíve Vilmosnak, de jóval könnyebbült a többi házé. Titkon
megrakta amaz, a gyámné bő eleségneműin felül sajttal, sunkával, tölt
kulacscsal, s a gyermekhez képest szép összeg pénzzel a kis utazót;
emlékül egy csinos pipakészületet, bátorságul pisztolyt dugott az
ülésbe, s végre áldásai mellé azon intést vetvén, hogy tartsa fel a
magyarok becsületét, s maga orra alatt ne hagyjon piszkálni, elzörrent a
kocsi, s Vilmosnak egy pár szokatlan könny gördült le szempilláiból.

Már az úton veszély környezte Matyit. Mélyebben barátkozván kulacsával,
nem állhata ellent azon viszketegének, hogy egy az út árkában gondtalan
nyugalommal fekvő, s inkább unalma űzéséből, mint méregből kuvantó
juhászebre el ne süsse Vilmos pisztolyát. A felingeredett juhász és
bojtárjai, bunkósokkal eredtek a szekér után; csak megeresztett ostor és
jó lovak hordhaták el hősünket a méltó boszú elől.

Harmadnap alatt nevezetes lőn Matyi az iskolában; mert nem találkozott
tanulótársai közt egy is, ki döféssel, szitokkal, kalapleütéssel vagy
legalább gúnnyal adóssává ne lett volna. Szemtelenség és vakmerőség,
megszokták eleinte lepni önérzetünket, s szerénységünk az első
pillanatokban felsőbbséget enged azoknak maga felett. Így volt a dolog
Matyi tanulótársainál is. Bővebb ismerkedés után azonban, kezdék ezek is
érezni jogaikat, s az izmosbak köztök, hol egyesülve, le-lefizetni
Matyinál, ha csak egy részét is adósságaiknak. De ezt legtöbbje nem
teheté; ugyanis első gondja volt Matyinak, végig nézni a gyermeken, s
magában becsüre eresztni annak termetét és lehető erejét, hogy csak azon
esetben, ha a becsű alább esnék önértékenél, vehesse tárgyul amazt
valamely pajzánkodásának. Elhitten hívta ki gyakran a gyöngébbet
birkózásra, s ez sérelem nélkül ritkán menekülheték kezei közöl. De
méltatlankodásainak leggyakoribb czéltárgyai voltak, az idegen nemzetű
fiúk, kiket bosszantásival annyira üldöze, hogy azok járványosnál inkább
kerülték őt. Rövid időn az egész iskola úgy szigetezé Matyit, hogy
előtte, utána és körülte néhány hely üresen marada, minden tanuló félvén
hozzá kézérésnyire venni ülést.

Nagyon csalatkoznék, ki Matyi ezen csinjeit, szíve kajánságának
tulajdonítná. Azok csupán hetykeség és kényeztetett elhittség valának
nála. Rendszerint szintoly gondos vala ő tanulótársai kibékéltetéseiben,
mint gondtalan megsértéseiben. Majd tékozló volt ajándékozásaiban, s az
ügyes zsaroló, ruháját is lebirhatá kérni róla. Csupán az idegen
nemzetüre nem hatott ki nagylelküsége, sem arra, ki lenézte vitéz
hősködéseit.

A tanító, a sűrű panaszokra, pirongatta előbb, majd dorgálgatta Matyit,
de a fenyítést lehetőségig halogatta; mert azon iskolában nagy tekintet
vala az úrfiakra! vagy hogy a mértékletes fizetés mellett szükség volt
reájok, vagy hogy a nemzetségek tekintete, rendesen átszivárog polgári
alkotmányunkból az iskolaiba is. De Matyi addig ostromlá a tanító
béketürését, hogy végre ez vesszőhöz nyúlni kénytelenítették. Ez volt az
első erőszak, mely a kényes fiút érte és hatalmat éreztetett vele maga
felett. Leírhatatlan volt mérge, bosszúja; s a mint néhány napra a gyám
Vilmossal együtt, kit kedves növendéke utáni vágya szinte emésztett
vala, beérkezett, aeneási infandummal adá elő Matyi a magán ejtett
méltatlanságot. A gyám, mint tisztviselő, megszokván csak a két fél
kihallgatása után hozni itéletét, hallgatott; de Vilmos, miként Seneca
Claudianussa, rendesen csak az egyik fél előadására, sőt gyakran egyik
félt sem hallgatva ki, szoká tartogatni törvényszékeit: a jelen esetben
pedig csak a tős gyökeres magyar nemzetség sérelmét látá. Szemei
szikrázának, egyenruhát ölte s csörtető karddal töre be a tanítóhoz.
Fátyolt vonunk itt a durva hadi ember tüzeskedésire és jámbor tanító
izzadásaira; elég hozzá, hogy ez mentegetőzési után meg vallá, miként az
ötszázados nemzetség sarjadékának nemtelen illetésében hibázott, és
jobbulását igérte. Vilmos pedig visszatérve, győzedelmi lármával adta
eleibe Matyinak, miként mosá meg fejét tanítójának s azzal
nyugosztalgatá a fiút, hogy egy sem jó katona az, ki életében
káplárpálczát, vasat, vagy miként esik, farmatringot is nem kapott.

Vilmos ezen beavatkozásának, kiszámíthatlan rossz következései levének
Matyira nézve. A tanítónak mi tekintete sem vala előtte többé,
engedelmességről szó sem volt, s irántai egész viseletét
tiszteletlenségnek mondhatni. A tanító edzé maga béketűrését míg lehete;
de végre Matyi kicsapongásai, egész tekintélyének sűlyedése nélkül,
bosszútlan nem maradhatván, feladta őt, hogy újra önfejétől bünhődőnek
ne korholtassék, az iskolai széknek, s jó Matyink – az iskolából
kitiltaték!

Volt ezen dühös robaj otthon, s Vilmost csak az engesztelheté, hogy
Matyiját csak így kaphatá vala néhány napra haza. A gyám mind a világra
nézve, mind mivel szálka vala otthon Matyi, őt más iskolába küldé. Itt
ugyan azon pályakört futá Matyi, azon különbséggel mindazáltal, hogy ez
gazdagabb alapítású, és így szorosabb törvényű iskola lévén az
elsőbbnél, félév alatt befejezé azon futását, melyhez amott egy pár év
kellett. Ismét haza küldeték, s most már nem vala egyéb hátra, mint házi
tanítót fogadni mellé. Ez feje volt azon nevelői martyroknak, kik
széjjel itt-ott jó hazánkban nevelgetnek, csodás vegyület inasból és
tanítóból, igaz nevelői váz; ha tanított játszótárs, ha feddőzött,
gúnytárgy! Ő lakolt, ha az úrfi hibázott; de ellenben annak természeti
talentuma és szorgalma dicsértetett, ha végre sok körülei vesződség után
érthetőleg olvasott, és írt betűit alkalmasint gyanítgatni lehetett.
Ezen esetben Vilmos fennen igérgeté kedveltjének a stábi dupla
paszomántot; s minekutána a gyám rendeléséből, Matyi a rokonság előtt,
némely apróságokból tűrhető vizsgálatot álla ki, mind Matyi mind Vilmos
erősen hitték, hogy a «netovább» el van érve, s a tanító oly fölösleg
bútorrá vált, mint napfényben az esernyő. A gyám, szokása szerint, elég
gyönge vala engedni a kettőnek, s a tanító kínosan leérdemlett kis
fizetésével, mint madár a kalitkából, elereszteték! Miként hallatszott,
gondja vala későbbi végrendeletében óvást tenni, hogy semmi ivadéka
nevelői pályába ne egyveledjék!

Most már Matyi szabadabb lőn az erdő vadjánál, s kora előtt önurává ére.
Szabad vala keze mindenben, az egy költséget kivéve; de erre nézve is
csak annyiban korlátoltaték gyámjától, hogy jövedelmén, a gyámi hatodon
és mellé tartozókon felül ne költsön. Első gondja vala tehát paripát
szerezni, s agárral, kopóval megnépesítni az ősi udvart. Kevés napok
múlva, nem tarthatott ezektől a gyámné semmi baromfit, csukatlanul semmi
eleséget, nem tiszta udvart; a vendég nem óvhatá meg ezektől csinos
köntösét, s a bemenő idegen nem egyszer járt közel Acteon díjához.
Puska, pipa volt a második gond, az utóbbi oly mérték után választva,
hogy verekedés esetére fokosúl is szolgálhasson. Foglalatosságai:
vadászat, lovaglás, pipafüst-eregetés, s olykori borozgatások valának.
Gyám, gyámné kifakadtak néha; de Vilmos mindig kész volt előbb szóval
védeni kegyenczét, s ha ez nem használt, mérgesen ütni mankóját a
padozathoz, mely demonstratio jel vala a háznál arra, hogy a vég idő az
engedésre jelen van. A gyámot azon remény tartá, különben is megszokott
béketűrésében, hogy majd ezredhez megyen az ifjú; de ezen reménye
csakhamar füstbe ment. Katonaság szállott a faluba és szomszédságába, s
közte számos újoncz. Így módja volt Matyinak közelebbről látni a katonai
életet, mely eddig csak könnyű csillogásával foglalatoskodtatta
képzetét. Tapasztalta most a szoros subordinátiót, a születésre nem
hajtó vak engedelmességet, a számos öntagadást, kicsapongások rögtönös
megbüntetéseit, s látó tanuja volt egy farmatringozásnak is. Kedve
veszett egy oly életpályától, mely békében is vad szabadságát és szilaj
kényét zablával fenyegeti, háborúban pedig, melytől különben is titkon
nem egyszer borzadozott, sebekkel, sőt halállal is jutalmazgat. Vilmos
véletlen halála is, sokat segített, katonai tüze elhamvasztásában.
Elhatározása oda ütött ki, hogy itthoni katona legyen, s mindenben
magyar vitéz, a veszélyekből kiválva. E szerint kiadván gyámjának a
felmentő levelet, kieszközölteté magának, hogy mint teljes korú
átvehesse az örökséget. Azután bajuszt növeszte, pofa- és állszakált
szinte a borzasztásig, hogy a Horácz pulya római ifja tőle inkább fogtak
volna remegni, mint hajdan a rémítő alakú párthusoktól. Haját két vállán
vastag fürtökben hagyta csüggni, sarúin az izmos sarkantyúk hangosabban
pengtek, a török muzsika réztányérjainál, fennszoktatott fejét
sószelencze szabású kucsma fedé, kakas tollal, nyakát egyszerűen övedzé
az aranycsipkés fályol; dolmányán szintoly tisztelkedve csüggtek az
arany vitézkötések, mint fent tisztelt pipáján a selyem bojtok, és öblös
kostökén a zöldfestésű sallangok. Ha csak mezőre lovaglott is ki, pár
pisztoly és fokos állt a nyereg-kápában; mert úgymond mások után
Matyink: úgy is született katona a magyar nemes; a katona dolga pedig
úton-útfélen veszély.

Ezen szép okoskodás utasításából, mindent katonai lábra állított Matyi,
házában és falujában; mint gondolhatni, ezen érdemes állapotot a maga
modorjában tolmácsolgatván. Minden cselédnek bizonyos órára kelle
felkelni, peczkesen megállni urok előtt, vakon rohanni minden parancsa
teljesítésére, rapportirozni minden munkát, minden kis hibáért kiállni
czifra szitkait, vagy kiülni a pincze-börtönt, vagy elemelni a pálczát.
Az utóbbi fenyíték leginkább akkor került elő, ha a kutyasikoltásra
kirohanván Matyi, méltatlanságot tapasztalt kedves ebein, vagy
hazaérkező lovain ostorvágást és tajtékot vett észre. Mindkét esetben
kérlelhetlen vala.

Semmiben sem telt oly kénye, mint igaz véres, Bendegúz-fajú magyarnak,
és semmitől meg nem rettenhetőnek tartatni. A minthogy, ha a veszély
kétesen, vagy messze utótájban mutatkozott, vasgyúrónak is vélhetnéd őt:
de a nyilvános veszélyben, vitézségét sokan kétségbe szereték hozni.
Elég az hozzá, hogy a választó pontig és maga körzetében, valóban
rettentő magyar volt Matyi, s az ismeretlent, szőrárnyékos képével,
hadverői állásával, hetyke viseletével és szitkaival, egyszerre meglepé,
s ez rendszerint azon kínos dilemmába jöve, hogy vagy elvonuljon tőle,
vagy úgy járja, miként ő fújja.

Ezen dilemma még szigorúbb értelmű volt az idegen nemzetűekre nézve. A
nyírett ajak, hosszú kabát, nyúl-szív, miket együttjáróknak vőn, elég
alkalmat adtak Matyinak a csipkedésre. Ezeket, ha vendégét azon
szerencsétlenség érte, hogy asztalához maradt, azzal szereté nevelni,
hogy rakásra főzeté a burgonyát, laput, sárga répát s többefféléket,
miket mint idegen silány étkeket, nemzeti büszkeséggel utál vala; de
azokkal a sógort unalomig kinálgatá. Másik fortélya ilyenkor a leitatás
vala, hogy annál biztosabban éreztesse külföldi vendégével a magyar föld
gazdagságát és lakósai vendéglátását; s miként a jó szónok sír ha
ríkatni akar, nem gyéren esék meg, hogy Matyink mene jó példával elül, s
szivacsként elázék.

Sokat tartott Matyi arra, hogy hosszú köntös nem fedé testét, s némely
úgy nevezett sváb ételt nem kóstolt életében soha. Ezektől, mintha már
szagjoktól is idiosyncrásia bántaná, vonult szájjal szoká elfordítgatni
arczát, s kedves alkalomul használni arra, hogy rólok nem egész
válogatással szedett tréfák, segítsenek emésztést, a többi magyar
étkekre nézve.

Hogy az illetőségből mi se hibázzék, egy pár öreg zsellért, kik az ifjú
uraság katonai szabályaihoz már nem szokhatának, kibecsültetett Matyi a
faluban, s hangász-czigányokat szállított helyökbe. Ezek gyakorta úgy
felbolygaták Matyinkban a nemes búslakodást és hős lelket, hogy kesergő
nótáikon könnyeket is pergetne; miket igen szerete érzékeny szíve
jelenségei gyanánt árulgatni. Így az asztali robaj és mulatozások, vidor
tusshuzásokkal, és ébresztő czimbalom-csengéssel is szaporodván, Matyi
udvara csakhamar első víg tanya lőn a környékben, és gyűlpontja a dőzs
barátságnak.

Azonban valami hiányzott még is a háznál. Egy kettő a czimborák közöl –
így nevezék művész szóval egymást víg vendégei – szemügyre véve a jó
birtokú ifjat, megpendíté nála a húrt; de a hang hatástalanul rezgett
el, mígnem az idő érésre hozá a dolgot. Tudniillik az egymást váltó
gazdasszonyok – vagy nem tartozván ezek a katonai kormány alá, vagy ezer
módjuk lévén kibúvni alóla – mindig méhrakottan menének el a háztól, a
kiürített éléstárt nem győzé meg-megtöltetni Matyi, bátor az ebeken
kívül, minden sovány volt az udvarban; cselédek, aratók panaszkodtak, a
fonás nem ment, rend nem volt semmiben! egy szóval: arra eszmélt Matyi,
hogy állandó gazdasszony hiányzik a háznál. Továbbá: példákból látta,
hogy apáink is megházasodtak, mint hivé, szíve is súgott valamit s így
eltökélé magát, hogy nősüljön.

Tapasztalhatjuk, hogy az éretlen, időben vagy lélekben, legszívesebben
nősül. A házasság fontos dolog, s ki ne szeretne, ha csak egyszer is
életében, valami fontost követni el, kivált olyast, mely a fontosságok
közt egyedül áll hatalmában, erejében, s melyhez titkos vonzalma is van
a természettől? Aztán úgy látszik, a házasság fontosságából reánk is
háramlik valami. Előtte, rólunk beszél a vidék, utána, többeknek
látszunk és házat kezdünk alakítni, míg nőtlenségünkben csak fityegtünk
a világban! Érzé, legalább sejté ezeket Matyi; tehát siete magát
leánynézői lábra állítani.

Mindenekelőtt egy barna pej ötös fogatot szerze össze, melyben a lánczos
szilaj mén, büszke nyerítéssel adott szerte jelt az úton, hogy délczeg
magyar levente nőszül. A sallanggal bűvös szerszám, egy ügyes
szíjgyártó-legényt teve mesterré, ki főkép a gyeplőt javából szelé a
szíjnak, megértvén az úrtól, hogy a kemény zablájú táltosok megfognak
viselni gyeplőt és kezet. Az ernyős szekeret, legkedvesb fuvarzatát
Matyinknak, egész fedelű hintóval váltá fel most, melynek alkújában fő
figyelme volt a kocsisi helyre, mint leendő kedves ülésére. Cselédjeit
új posztóba vonatá, melynek színét azonban az elöntött sujtások, inkább
csak gyanítni, mint látni hagyák. Ezen cselédjei, kiken eddig csak
vászon ruha lengett, új gáláikban, kitömött borsó-vázakhoz nem kevéssé
hasonlítának. Magának Matyi, néhány lattal súlyosabb sarkantyút üttete
fel sarúira, dolmányán oly súlyos ezüst lánczot hagya lógni, mely
szükségből kereket is köthet vala; ujjára pedig a vaskos és nagy
rendeltetésű arany karika mellé, más izmos, nemzetiségi czimerrel díszlő
pecsétgyűrűt vona fel.

Ily illő készülettel, hajt Matyi Mogyorós, Szögváry tanácsos laka felé.
Fő ereje lévén a kocsiskodás, s különösen most nem állhatván ellent azon
kedvteléses ingerének, hogy új lovai bravourjainak közelebbrőli tanúja
lehessen, beültette lényegét a hintóba. Maga a kocsis mellé szökött fel,
megragadta a gyeplőt, s porfelleg közt hajtott, hogy szinte szemfény
veszett belé, a sallangok repkedtek, a lovak pedig föld és ég között
szökdeltek. Megállott az útbani helységben nagy és kicsiny, szemet tátni
czifra cselédre, kocsisra, lóra, kocsira; de az uraságot hasztalan
keresé az utolsóban. Egész úton nem vala egyéb dolga a kocsisnak, mint
tüzet adni az úr pipájába; és inasnak, mint beakadt ostorát az
úrkocsisnak kiakasztgatni, és kihágott lovait behágatni. A mátkás falu
előtt megállítá fogatját Matyi, egyfelől maga, másfelől kocsisa
megtörölgeték a tajtékzó lovakat, megegyengeték a szerszámot rajtok;
magok zsebbe rakák pipáikat, megsimíták nagygyából porlepett hajaikat, s
isten nevében behajtanak.

Ha eddig nagy volt, még nagyobb lőn most ingere Matyinak, fontos szerepe
ellenére, kettős dicsőséget aratni szép lovaiból, úgy mint tulajdonossok
és mint kocsissok azoknak. E szerint megtartván ülését s a gyeplőt
kezébe, hogy dicsőségaratására még inkább elárassza a bőség szarvát,
megereszti a lyányos ház kapujába fordultában ostorát, közikbe vág vele
lovainak, s ezek annyi felé rúgnak a mennyien vannak. Bajra, épen egy
sereg lúd ült tanyát oldalt a kapu mellett. Ezek a nem vélt háborításra,
riadt lármával kelnek szárnyra, épen fejök felett a tüzet kapott
lovaknak. A lánczos mén ágaskodva kap félre, utána az egész fogat,
szügybe vágja mindnyája fejét, s megkapja a hintót. Matyi erőlködik,
izmos karral szorítja a gyeplőt, izmos lábbal a kocsis-zsámolyt; de ím a
kocsigyártó nehezen számolván ily idvtelen esetekre, a zsámoly leszakad,
s ha a legény testvéres karral nem öleli körül urát a hintóból, Matyi
minden dicsőségével együtt bizonyosan legördül üléséből, mint ezt
kocsissa a más oldalon már valósággal tevé is. Most már a szabad
kényökre kapott lovak megkerülék vele néhány izben az udvart, oly
sebességgel, minővel nehezen futtatott valaha az olympiai fövényen egy
görög is. Minthogy a kert ajtaja előtt asszonyok tilóltak, s ezek
sikoltva szökdeltek láb alól félre, a gázolt, még töretlen kender
ropogott, egy pár tiló homlokba rúgva dőlt hátra, az udvar ebei pedig
ugatva versenyeztek a lovakkal; minden bizonnyal megtoldják vala ezek
cyclusaikat még egy párral, s úgy jöhet veszélyesebbel, ha a leperdült
de lábrakapott kocsis, egy pár házi cseléddel meg nem kapják őket, s
véget nem vetnek a gonosz carousselnek. A kiriadt háznép rémülése,
összecsoportozott cselédség újság-vágya, Matyi levert képe, szitkozódó
cselédjei, reszketve tüsszögő lovai, ecset alá való jelenetek valának!

Legkínosabb vala Matyinak helyzete. Maga is kétkedvén, ha úgy köszönt-e
be leendő ipájánál mint leventa, ki veszélyes hős tettet álla ki, vagy
mint egy meghurczoltatott Phaeton? nagyon kétértelmű képpel állott, az
őt szem-szegző háznép előtt. Eleinte meg nem állhatá, hogy
maga-felejtésében, egy pár nem épen díszes epithetont ne vessen a
kocsigyártó neve mellé; kinek tulajdonítá teljesen azt, hogy jó erkölcsű
lovai, miként nevezé, erőt vevének a nem épen gyönge karú kocsison,
miként szóla szerényen önmagáról. Hosszas mentőzése közben, egészen
megfelejtkezett fontos járatáról; de végre eszméletre hozák őt, a
folyosón mintegy tűkön álló leendő tisztes ipája, napája, s utótájban,
félrevonúlva leskődő jövendőbelije, egy sugár testű, s szemeiben
ártatlan lelket hordozó leányka. Azonnal eszébe ötlék, hogy még sem
köszönt, sem nevezte magát. Lángoló zavarral ugrott a nagyasszony keze
csókolására, s innen czélzott kedves tárgya felé. De ím még ekkor hágott
fő pontra zavarodása, a mint meghajtása közben beakadt sarkantyúja, őt
arra eszmélteté, hogy ostora még most is kezében van, s csak a nyél
hajlósága menté meg őt az elbukástól. A társaságokbani illedék iránt,
mindenki bír kisebb vagy nagyobb tapintattal, kiki a maga modorjában; de
kivált a házasulandó rendszerint egy pontba gyűjti össze külsejét
belsejét, s örömest maga ünnepi oldalait mutogatja. Nem csodálhatni
tehát, ha mogyorónyi veríték-cseppek gyültek Matyi vőlegényi homlokára.
Az asszony udvariasan beerőteté Matyit a szobába; de Matyi helyre
akarván ütni botlásait, hogy bebizonyítsa jártasságát az illés
fogásiban, világért sem mozdult volna előre s kínált és visszakínált
«tessék» «méltóztassék» után, csak ugyan ő leve a győztes, és
szerencsés: legelőször tehetni be a a háznép után az ipai ház ajtaját.

Én Bélteky Mátyás vagyok, mondá a szobában Matyi, össze pendítvén
meghajtása közben sarkantyúját; erre esvén utam –

Finomabb eszmélet mint Matyinkké, megsúghatá vala, hogy szép és igaz
járatára, alig lehete durvább és egyszersmind kopottabb palástot vetni,
mint szembei nyilatkozást úr és asszony előtt, hogy házokat ezúttal csak
fogadóul használá.

De a hol maga a szöveg kedves, kedvező ott a tolmácslat is. Ne vélje azt
az ifjú, hogy nőszülésének czélját oly mély titokba tudá rejtni, hogy
arról, ha csak gyönge szellőcske is ne lengett légyen, már megjelenése
előtt az illető ház felé. Minden nemtők, kik jót vagy rosszat szülnek a
világban, telemarkú munkásságba hozatnak a nőszülés dolga körül. Matyi
nem épen vala váratlan vendég, s magyar vendég-látással és nyájassággal
kínáltatott ülésre a vendégi pamlagon. Matyi teste egész hosszával és
szélével foga azon helyet, s minthogy egy öreg rokon asszonyság is vala
a háznál, a tanácsosnét szépen leszorítá arról.

Folyt a beszéd, miként szokott, midőn hallgatást kerülünk, és személyre
ügyelünk inkább mint beszédre, érdektelen tárgyakról, időjárásról,
gazdaságról; és Matyi, miként csekély forrás, hamar kiapadozott
mindenből. Alkalomhoz jutván, váltott egy pár szót a házi lyánykával is;
de mihelyt teheté, kisuhant az ólba lovait, s udvarra az ebeket venni
szemle alá, s egy pár nap alatt jóval inkább ismeré ezek egyes
tulajdonít, mint amazét.

Ifjas, lyányos házaknál, külön rovatú jegyzéket tartnak szülék, s különt
ifjú és leány az illethető mátkapárok iránt. A szülékéből több rovat
illett Matyira: jó házból eredt, szép vagyon szállott reá, birtoka
szomszédságban feküdt, s így a nem egészen illő rovatok, kímélve
mellőztettek általok: de annál élesebb szemre vonattak azok, a józan
értelmű lyányka által, kinek jegyzékében, csak az egyetlen ép test
rovata szólt kedvezőleg Matyiról. Minél nyájasabbak valának szüléi,
annál szorúltabb melje szegénykének, borongván a jövendő, ártatlan lelke
szép egén. De minthogy még akkoron kevés akaratjok volt a magyar
hajadonoknak, s ezen fontos önügyben is inkább ünnepélyi szertartásból,
mint szükséges kellékül adták szavokat, pár nap mulva keríté a lányka
újját az arany karika, s néhány hétre kendős lovak repíték őt Béltekre
haza.

Eleinte csendes körben tartá Matyit, a házas életnek újsága inkább, mint
boldogsága, Marinak szelidsége inkább, mint irántai szerelem, s mindenek
felett azon kedves kénylet, mely egy hű gazdasszony beléptével, a házon
elterjedni szokott. Érzé, hogy gondtalanúl s alkalmasabban él, és még
sem fogy általa, éléstára rendezettebb, minden házi munkák rendesebben s
az ő felmentésével folynak, és vendégei alkalmasabban fogadtatnak; egy
szóval: a nőtlen gazdasszonykodás gyarló foltjai eltüntek háza
tájékáról.

De csendes birtok és egyszerűség, nem vala Matyi dolga. A zajos kebel,
ha szélcsend uralkodik körülte kívül, bajt szül magának, hogy ne
nyughasson belül, s miként Balaton, önmagában háborog. Szelid neje csak
szeretni tudá őt és maga tisztét vinni; de nem fortélyoskodó hiúsággal
nem olykori okos fejeskedéssel, vagy tekintélytartással, zajlásban
tartani őt. E szerint Matyinál házassága, korán a végzett dolgok sorába
rogyott. Az engedékeny szelid nő, csakhamar csekély becsű, hitvány
törékeny cserép lőn neki, s nyugodt szerelme, mint vélé, magyar vitéz
keblének sovány élelem.

Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem
valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly
háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő
szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt; de a
magyar vasgyúrói név és szerep lévén azon nemes czél, miután vágyott és
tört becsültetni, egymást érte házánál az úgynevezett szeszély-csín,
melyek Marinknál, úgy szokatlanságaik mint fonákságaik által, kínos
csodálást okozának. Matyi mint új házas, még mélyebb foglalást remélt
hősködése által tenni kis nője kegyében, javalló czimborák nem
hiányzottak soha; s így a czélzott dicsőség alkalmasint ki is vívaték
általa; mert négy mértföldnyi körben, szinte beszéd-járássá váltak Matyi
tettei, s hamis magyar lőn kelő nevezete.

Voltak azonban több oly pontok is Matyi gondolkozásában, mik a környék
szigorúbbjainak is megnyerték javallásaikat. Ilyen vala az, hogy mással
nem dolgoztatott soha, mint hazai kézmívessel, hogy sem maga, sem
cselédjei testökre ruhát nem szabatott egyébből, mint hazai gyártású
posztóból, asztalára csupán magyar fűszerű étkek és hazai borok adatának
fel, a honföldi lakos és termény, mindenkor elsőbb becsűek valának
előtte; ha bár e részben hazájának becsülése és szeretése, miket igen
nevelt külfölddeli ismeretlensége is, szívesen túl szokta is őt e szeren
és mértéken ragadni.

Marinak, Matyi szeszély-csinjeinél, gyakran igen szorúlt helyzete vala.
Kivált eleinte sehogy sem lelheté magát azokba, s a mézes hetes Matyinak
elég alkalma vala kaczagni kishitűségét. Később, ha a szeszély-csín csak
idétlen tréfa, vagy pajzánság volt, s Mari előtt hérósi robajjal
beszéltetett el, női kímélésből mosolygást erőltetett ez, mely közép
vala javallás és kárhoztatás között, messze minden részvételtől; de mely
finomabb eszméletnek mint Matyié vala, megérthető lehete. Ha Matyi a
vadászaton széna-boglyát, vagy egy pár ölfát gyújtatott meg, hogy
legyen, mint mondá, minél pipát gyújtani, ha vadászatbóli tértekor
ruha-darabokat dobatott fel czélul, vagy hogy töltést ne vigyen
fegyverében haza, szérűk közt varjat lőtt, ha törpéjét, házi bajjazzóját
tánczoltatá, vagy idegen nemzetű sógort itatott le: Mari mindezekről
erőlködék hinni, hogy férfias kitörések, erősb inazatnak kedvtelései, és
csak neki, ki öregek közt növekedék, szokatlanok. Ezeknek írt az időtől,
e jó orvostól várt.

De komolyabb lőn, ha a csínek komolyabb színt öltének. Az úgynevezett
katonai rend és fenyíték udvarban és faluban, nem tuda szelid lelkének
tetszeni soha. Az első hetekben szerencsés vala gyakran, többeket
kiválthatni rímányaival a fenyíték alól, később kis tőke-pénzéből nyújta
kárpótlást számos méltatlanságokért; s ha ezt sem tehette, érzékeny
szíve egy pár szánó könnyet áldozott a szerencsétlennek.

Nyugtalan búsongása és kedvtelen előérzetei, leginkább szorongatták a
szegény nőt a felett, hogy barátság őrve alatt, czimborák és
dőzs-barátok szoktak be a házhoz. Mari szelid angyalként
figyelmeztetett, intett, rimánkodott férjénél, olykor-olykor nem épen
epétlenül kelt ki a dőzs-vendégek ellen; mind két résznél csak annyi
sikerrel, hogy Matyi csakhamar kerülte jó nejét, mint lakatját
szabadságának, ezek pedig, minden jó alkalommal szórák gúnyaikat a
papucs alatt nyögő férjek ellen, és Simon bácsi pecsétes oklevelével
bíztaták a házi gazdát. Matyi, lelki felsőbbséget érezvén nejében, s
ezen érzet nyomasztó lévén lelkének, eleinte csak kerülte Marit, s
örömmel látta többnyire menteknek szilaj társaságait tőle: de a
tiszteletnek azon nemét, melyet az erkölcs magának kivívni szokott, meg
nem tagadá tőle; s egyedül Mari vala ment darabos kifakadásaitól a
háznál. Mari azonban naponként türetlenebb lőn, s barátinak gúnyai, hős
lelkének kiállhatatlanok levének.

Azonban fia születék, s ez miként felöntött olaj, lobbra hozta a
pislogott házi mécset. Örült Matyi, inkább ugyan az agg Bélteky-ház
ivadékfája kisarjadzásának, a víg ünnepélyeknek, mik fiával házára
születtek, mint atyai új viszonyának; mindazáltal Mari némi becset nyere
szülésével előtte, miként kertünk fája, melynek gyümölcsét kedveljük.
Több ízben forgatá végig a kalendáriumot, hogy egy tisztes nevet
szemelhessen ki belőle, mely agg magyar háznak illő tisztességére
vállhassék, s nem minden mester-ember házánál forogjon nyelven; s végre
a magyar Gyula-névben, megállapodék. Gyöngén mosolygott a gyermek-ágyas,
a mint Matyi hozzá találmányával berohant, tudván, hogy nem egyezés
kéretik tőle, hanem elhatározás adatik tudtára.

A keresztelői lakoma zajjával, elzajgott nagygyára az atyai csengő
érzelem is; de annál gyöngédebben és biztosabban hajlott a kisded
felibe, a csendes édes anyai. A mindent vesztett nő ezt tartá még
sajátjának, s az lőn világa.

Előálltak újra régi lármás kedvtelései Matyinak. Fogadói képet ölte az
udvar megint, s Mari félnapokon át nem látta férjét. Ilyenkor jöttek elő
az igaz vitézi vetélyek és zajos csínek; borhevület, czimboraság s
bizonyos viszketeg emlegettetni – minthogy bohóságoknak szintúgy vannak
közönségei – oly kicsapongásokra bírák Matyit gyakran, mik nyilvános
ingerkedésekkel sőt méltatlanságokkal valának elegyesek, s Mari szivét
aggódtaták. Így: vásárra hajtván czimboráival a szomszéd városba be, a
fogadóban szomszédságába szállott éltes csehnek ablaka alatt, egész
éjjel húzatta czigányaival a muzsikát; majd beköszönvén hozzá, őt, ki
kénytelenségből jó száj-ízt mutata a keserűhöz, hangzó kaczaj közt
reggelig oktatá magyar dalokra, s még ezen felül kínos boszújára, reggel
az előjátszót beküldé hozzá fizetésért. Egy szomszéd birtokos
erdőcsőszével, ki uraságának kitáblázott erdejétől merészlé tiltani
Matyi embereit, zászló gyanánt hordoztatá, míg maga a tilalmast hajtatá,
maga és czimborái előtt a tilalom-táblát. Egy Ausztriából leszármazott,
bor-kedvelő gazdag pohos bérlőt, vacsorára hívott meg. Be kell avatnunk,
úgymond czimboráinak, a sógort. Ölte ételkínálásaival, de bort nem
tétetett eleibe; s valahányszor Matyi a czimborákkal pohár-borokat
üríte, szintannyiszor zajgó tuss és kaczaj közt, kelle egy pohár vizet a
bérlőnek kiürítni. Vajkaynak, szárazkóros szomszédjának kecskéire
bukkanván vadászat közben, összeköté szemközt szakállaikat. A kölcsönös
döfésektől megszilajodott állatok, addig huzakodtak egymással, míg egy
bokron fennakadtak, hol éhen vesztek el. Szintilyen színezetűek valának
Matyinak biráskodásai is. Szakácsnak, ha ételben hibázott, meg kelle azt
egész tállal ennie; a vastag húsárost pedig, ha fontban hibázott,
féllábra állítatta fel a vágó tőkéjére. Mindezeket Matyi magyar katonás
tűznek, hunniai jóvérnek nevezgeté.

Az effélék számos patvarba vonák Matyit, s rövid idő alatt néhány pör
kezdeték ellene. Egymást érték a folyamodások, méltatlanságai ellen, a
vármegyén; de kivált a pohos bérlő, ki gyomor-hűtésből majdnem sír
szélére jutott, és Valkay, nyomósan dolgoztak ellene. Valkay szomszéd,
valóban félelmes ellenfele volt Matyinak, többszöri ingereltetései után,
majd kérlelhetetlen. A kecske-történeten kívül, egy másik még felebb
idegzé gyűlölségét és bosszúját Matyi ellen. Ennek kertjében tudniillik
egy nemes fajú cseresnyefa állott, melynek terepély ágai közül egy pár,
áthajlott Vajkay kertjébe. A fa gyümölcsét szívesen vágta a madár, és
Matyi le-le járt töltött fegyverrel a kertbe, s lövöldözött a nyalánk
madárnépre. Ugyanezt tevé egy alkonyaton, zörrenést sejtve a fa-ágak
között; de a lövésre egyszerre sikoltás esék; tudniillik Kriska, Valkay
szomszéd agg leánya, a kertjökbe nyújt ágakról kobozgatott a kívánatos
gyümölcsből s Matyi madár helyett a lyánka felnyújtott kezét srétezé
meg. Valkay tűzbe, lángba borult ezen, nem tulajdoníthatván számos
ingereltetéseiben az esetet egyébnek, mint készakaratnak.

Matyi a törvénykezés csal-kertjében vékony Theseus vala, s az ilyennek
borzasztóbb rém a hosszu levél, mint annak, ki bírja a vezér-fonalat. A
perek gondjai, miként Banco árnya Mackbet vendégségét, gyakran
kedvetlenül zavarták Matyi bacchanáliáit. Széttekintett tehát, keresve
egy alkalmas törvényhárítót; s ezt Leguli ügyvédben szerencsésen fel is
találá.

Leguli, egy középnél alacsonyabb, zömök termetű, mintegy harminczöt éves
férfiú vala, kinek külseje, terjedelmes hús-tömege, elhízott arczai –
mik közül a kicsinyekre nyomott szemek, csak oly formán látszatának ki,
mikép palócz házak apró ablakaik – bőkezű önvendéglőre, és szenvedélyes
asztal-barátra mutatának. Haja, főtt-rákképe, s egész lényén egy
bizonyos ki nem tolmácsolható valami, egyszerre megsúgák az idegennek,
hogy Legulink azon félelmes ügyességüek és sok eszközüek közé tartozik,
kiket meglátván az ember, szivében hálát ad az égnek, hogy velek semmi
köze. Eleven szemei, ha beszélt szétlestek: mi hatást tettek szavai
hallóiban? s ilyenkor rendszerint kissé selypes, de gyorsan haladó
nyelvének commentátorai valának arczának minden vonásai, súlyt-adói a
kezek, melyek minthogy több nem vala nekik szabad, a mint jött
bizonyítottak, erősítettek, simogattak, szárazon mosódtak, fenyegettek,
de kivált – már ekkor tenyérre fordítva – a sportulák sebes
elfogadásában, különös ügyességgel bírtak. A világ eszes, élelmes és
merő férfiúnak hirdeté Legulit, ki, ha a czélt érdemesnek látja
kivitelre, nem épen gyermekes kishitű az eszközök megválasztásában.
Ügyes pör-kertésznek tartaték ő, ki minden pörmagocskát ügyesen segíte
kikelésre, különös gonddal tenyészté az eleinte kisded csirát, s gondos
ápolással hosszú életű és csaknem perennis plántává tudá alkotni, a
különben annuát. Egésze s minden mozdulata, árulá a világ ügyes emberét,
s inté a vele-ügylekedőt, ha ez ember-ismerő vala, hogy oly fejjel esett
szemközt, ki minden vizecskét ügyes önmalmára hajtani, már ha másé
szárazon marad is. Különös tapintattal bírt Leguli, becsre eresztni az
embereket, s azoknak külső belső erejöket, becsöket, egyszerre
elhatározni. Ruháikat, állásaikat, szemjárásaikat, sebtében
összevetegette magában, s egyszerre kész ön szerepeivel, miket új
embereinél játszandó vala. Egyébiránt Leguli nem vala ellensége a jó
falatoknak, hörpöknek, sőt barátja minden vígságnak, mely jó asztal
körül essék; s ilyenkor hasító kaczajjával, mintegy serkentő trombitája
volt a víg tanyáknak, sőt elmés ötleteivel, tréfáival nem ritkán fűszere
azoknak. Matyi kinézé emberét, s Leguli házi fiscalisnak véteték fel.

Most már Matyi épen úgy érzé magát, mint azon szepegett fiú, kit
ingerkedő gyermek-csoport vett körül, de látván őrjét érkezni, vérszemet
kap, s védői helyzetét ostromlóiba teszi által. Igaz arany ember is vala
Leguli. Megmutogatá ő kegy-urának, a szeszély-csínek határszéleit,
kijelelé azon réseket, miket jó eleink – kik a korlátoló törvényekben
inkább jó szívöket és nemes büszkeségöket követték, mint a szigort – a
törvénykönyvben hagyának: kinyújtá előtte a törvény pórázát, hogy lássa
meddig nyúlik az, kifejtegeté a húzás halasztás jótevő menedékeit, és
törvénykezés proteusi fogásait. Ó spectabilis amice! ekként örvendezteté
Matyit Legulink, nincs jó ügyvédnek rossz ügy, s kit kerékben törének,
csak abban vétett, hogy ügyészét nem választá meg. A fiscalis actiók?
nevökben rémítők talán, de miként méh az első csípésben, ki is eresztik
a levátában fúlánkjokat, s azontúl keveset ártanak. Bár halálunk órája
ne érkeznék előbb, mint ezekben az itélet!

Most vala már Matyi az igazi úton, vasgyúrói szenvedélye kielégítésében,
a nélkül, hogy szorongva remegni kényteleníttessék, a törvény
vaskarjától lehető meggyúrattatását.

Legulinak első dolga vala: életre hozni a Bélteky-nemzetség minden
elavúlt pöreit, vizsgálatra venni minden ősök lehető jogait, s a törvény
kerekét, miként kegy-urának üdvös vala, vagy megindítni, vagy
megakasztani. Matyit úgy is berántá a törvénykezés szenvedélyébe, hogy
ez csakhamar egyik elemére ismert benne. Szintúgy létezvén ebben új
birtok-hódítás, visszahódítás, egész háborút sejtett a törvénykezésben.
Szavak pattognak lőszerek, és sértegetések nyilak helyett, ügyészi
fortélyoskodások benne a tactica, oklevelek a fegyverek; s abban is
szépen megegyeznek, hogy bő eleség és pénztár kell mindkettőhöz.

Most Matyi legelőbb is, roskadó ősi háza helyébe, lovagi vár-kastélyt
építtete egy domb oldalába, bástyákkal, felvonó-híddal, és
vár-toronynyal övedzettet. A bástyákat, ágyúk helyett mozsarakkal
rakatta meg, melyek a vár ünnepélyein, s gyakran a vár-úr jó kedvében,
borzasztólag ledurrogtak a völgyre, s be a falukba. Kapu felett a
Bélteky-czímer pompázott; két oldalt pedig – minthogy Leguli kifürkészé
vala, hogy egy Bélteky-ős, király vadászatján, egy kárpáti medvét fojta
meg, másik pedig egy török bajvívót taposa halálra – ezen két történet
álla, colosszi nagyságban, parázs kőbe, durva vésővel kifaragva, mintegy
bevezetésűl a bent lakó hős ivadékhoz.

Az új lak nagyszerűsége és Leguli serkentései, nagyobb mérszereket
nyújtának Matyi vágyainak is. Hős lelkének egyszerre szűk pálya lőn lakó
faluja; kivágyott abból zajlani és bámúltatni. E végett nem esheték
ezentúl installatio, restauratio, követválasztás és nevezetes gyűlés a
megyében, mit Matyi hős jelenlétével meg nem tisztelt, s munkás
részvétével egy vagy máskép meg nem jelelt volna. Minthogy pedig egy pár
gyűlésben a hús árát, akkor midőn minden körülmények felemelésre
mutattak, leszállítni segített, egy pár tisztválasztáson néhány
cimborát, érdem helyett merő barátságból hivatalhoz juttatott: mint
illik, méltó joggal számot tarta a szép hazafiúi névre is. Leguli, hű
árnyéka mindenütt, ezt meg sem tagadá tőle.

Matyi különczségei, elvonák ugyan köd-páraként Mari szép egét, de még
sem sötétíték el azt végképen. Szokás és kötelesség szent kegyelete,
élöket szedék nála Matyi fonákságainak. Boldog kéjes nem lesz ugyan
házasságom vele, így szóla magában, de nem is örömtelen! s Gyulájára
tekinte. Férjével nem vala ugyan elégedett, de külön vágyak sem
nyugtalaníták szívét. Kedvteléseik nem egyezének tehát nem keresék
egymást. Csak mult században is, ha nem egyeztek a házasok, nem
húzakodtak, nem váltak mindjárt; hanem tűrt a jobbik, vagy gyöngébb, s
ház becsületére nézett a hibásabb, az erősb is. Mari lelki ereje, nemes
érzelmekben és biztos tapintatban állott. Ő csak kötelességet érzett
férje iránt, nem szeretetet; de kötelessége felől kétkedni sem tudott,
nem annyira elvbeli meggyőződésből, mint homályos, de mégis biztos erős
érzelemből, mintha az máskép nem is lehetne. Ezenfelül most egészen
anyává olvadott ő által, s kisdede vala mindene.

Azonban egyszerre verődtek felette össze a fellegek. Gyulája, ki eddig
kirekesztőleg sajátja vala, petyegni kezde. Kedves hajnala ezen kor, a
testi és lelki fejlődésnek, s a szüléi kert első zsenge virága. Kéjes
órákat varázsolt ez pillanatokká a szerető anyának; de az atyát sem
hagyá épen érzéketlenül. Elveink inkábbára önünk kivonatjai; s így
kedves eszméje lévén Matyinak is, fiából nagy magyart nevelni, zajgó
örömmel kapogatá fel, és tolmácsolgatá a kis gyagyogónak minden
szócskáját és mozdúlatját, s fejtegeté azokból barátinak az egykor
leendő nagy magyart; mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem,
látni vagy csak hinni is, hogy tőle valami nagy születék? A czimborák,
mint gondolhatni, még a fejtegetésen felül is látának és hallának; ömlő
dicséretek, magasztalások kapának meg apát és fiút, és ragadának gyakran
túlságok felé, nem csekély aggodalmára Marinak, kinek most egész estéken
át, el kelle lennie kedves fia nélkül.

Zöld mente, skarlát-szín nadrág fekete üleppel, sárga csizma
sarkantyúval, s tollas kucsma öltetett a fiúcskára, s Matyi így
beöltöztetve mutatván be őt Marinak: nézd annya! így kiálta villogó
szemekkel, így járnak az angyalok! vagy járnának, igazítá magát,
eszmélvén, hogy az angyalokat mind köntösetlen festve látá, ha ruhára
volna szükségök. Mariban az első pillanatban, édesen küzdött anyai
hiúság a tisztább eszmélettel; mert Gyula valóban angyal volt.

De édes férjem, ily szókkal simúla Mari esdekelve Matyihoz; az angyal
nem beszél ám olyakat, milyekre ti fiamat tanítgatjátok!

Ej mit! dörgé Matyi, a magyar ne legyen czukros szájú. Én édes Marim –
itt némi oktatói tónt és állást vőn magának Matyi – különbséget teszek
ledér szitok és káromlás között. Ez fekete lélekből, amaz csak pajzán
szájból jő, mely nem egyéb vaktöltésnél, és puszta hangnál: elpattog, a
nélkül, hogy sértene: azonban hagy mégis egy kis katonás edződést
szívben és viseletben, melyben az ember szívesen tetszik magának, s
melyet én a gyermekben szeretek. Hidd el édes Marim, az oly asszonyos
ajakkal, melyet minden kis szitkocska kificzamít, rendesen asszonyi
puhaság, vagy legalább némi gyávaság van egybekötve; pedig nem
szenvedhetem azt, ki még önvédelmekor is béketűrő tud lenni! Aztán a
hová parancsolás kell, s tekintélymutatás, a szitkok pattogtatása nem
megvetendő segítség. Ismerek fiatal szolgabirót és katona-tiszteket, s
Vilmos hadnagyom még többeket ismert, kik gondos gyakorlással tanulták
be ezeket.

Úgy látszik, nagysás asszonyom! megjegyzé Leguli, hogy a szitok, mintegy
kiemeli a haragot a szívből, s megelőzi az ocsmány bosszút; s tán ez az
oka, hogy a csendes emberek bosszútállóbbak szoktak lenni. Egyébiránt
úgy vélem, Gyulánál mi helye sincs az aggodalomnak; gyermek felejtni
szokta idővel azt, mit nem értett.

Marinak több ellenvetései valának ezen apologia ellen; de mikkel
elhallgata, jól tudván, hogy úgy sem fognának sikerre vezethetni. Nem
illik! ezt veté egyedül ellen Matyinak, mintegy kitérvén, a nyomósabb
okoknak; mert ismeré férjét, hogy hol ez fejét kötésbe hozhatá szíve
kedvtelésével, s ennek okot vagy színt adhata, nem bíra tágítni többé;
magyar és katonai vétségnek tartván ingadozni, vagy engedésre bíratni.
De Marinak is anyai örökje vala, nyílt mezőn nem harczolni férjével
soha.

Mari atyja, az öreg Szögváry, mint nagy és gazdag nemzetségből
származott ifjú, egykor óhajtott vőlegény volt a maga környékében; annak
nézték őt Mari anyjának szüléi, maga a szűk örökű lyányka is.
Könyv-tudománya ugyan csekély vala, de az élet forgása, s körültei
öneszmélések, úgy megedzék gondolkozását, hogy általában egynek tartaték
a legjózanabb fejek közöl. Innen nője megtevén maga szerencséjét,
szerelmen kívül mély tiszteletet is viselt férje iránt kebelében. A
világért nem fogta volna őt tézni, sem saját akaratát előzve vagy
tolakodással pendítni meg. Akarás és rendelés a háznál, azt tartá, isten
után férje dolga, segítés és eszközlés a szelid nőjé. Ez vala az első
szabály a háznál, s második az illés. Illik, nem illik, ez vala az
elhatározó ige, erkölcsi életfolyási körülményekben, mely igék a háznál
inkább némi homályos, de mégis ritkán hibázó tapintatban, mint
mesterséges okoskodásban gyökereztettek. Innen későbbi korban, az
asszony ritkán fogadhata el első látogatású új házaspárt, bosszankodás
nélkül; látván sok új menyecskét, miként új csalánt, zsartos
akaratocskákkal korán csipkedni férje körül, korán felibe indulni a
házfőnek, s hamar feledni a szerény hátravonulás bájos korlátit, melyek
közt oly nyerő, oly hódító a nőnem.

A nevelésben is, e két szabály vala Szögvárynénál a vezér-fonal. Fia
ugyan szabad akarattal s tőle függetlenül neveltetett iskoláiban; de
Marit egyedül ő képezé. Leány-gyermekeknek akaratot engedni káros, így
vélekedék. Holtaiglan más fog neki akaratot kölcsönözni; szüle előbb,
férj később. Sors teendi, hogy a függés ezen lánczai rózsák legyenek-e
egykor vagy durva érczek? Minek zsartos vágyakat költeni és éleszteni,
az öntagadásra mindig készen állni kellő kebelben? Szokjék a leány
lehető rosszabbhoz; lehető jobbhoz mindenkor könnyen bírunk szokni. Így
növekedék Mari, szívében anyja után, elméjében pedig atyja és Káray nevű
tanítója után. Ez utóbbitól úgy látszék, inkább kapott kedvet a
tudományokhoz, mint azokban nyomósabb ismereteket.

Matyi, ki a vendég-szeretést egyik fő magyar jellemnek tartá, mohón kapa
minden alkalmat, vendéget láthatni házánál, annyival is inkább, hogy ez
víg kedvtelésével is egyezék. Most születése napját ünneplé, s az udvar
tele állt hintókkal. Estére azonban csak zajossa maradt a vendégnek.
Mari szobájába vonódék vissza, de Gyula, atyja parancsára a vendégeknél
maradt, s gyermeki pajzánkodásival segítette ezeknél nevelni a zajos
vígságot. Éjfél körül belépe Marihoz, ki még fenn dolgozott, Matyi,
ölében hozván fiát, és Leguli.

Fiadnak változása történt, mondá Matyi.

Mari, mellé riadt kedves gyermekének, átvevé azt, s látá, hogy a gyermek
lángban van, arczája tüzel, s erre csodás sebességgel szökdel. Aggódva
nyomá ajkára csókját, s borzadva sejté lehelletén, hogy a fiú bort
ivott.

Kedvesem! az istenért, ennek bort adtatok! – kiálta.

Nem sokat édes Marim, monda Matyi, így erősödik a gyermek.

Édes Matyim, én gondolnám, a természet maga rendjén és idő szerint
erősít; s a lángvérű gyermeknek, tüzes ifjúnak csak méreg lehet a hevítő
ital, mely jövendő sinlésnek magvait hinti el a fejledező testben.

Helyesen nagysád! mondá Leguli; de a szokás, ez a hasznos kiegyenlítő az
életben, természetet változtat, told, pótol, s hozzánk simítja az elálló
dolgokat is. Nem árt szoknunk azokhoz, miknek idővel ki nem térhetünk.
Ki tudja mi lesz idővel Gyulácskánkból?

Úgy van édes Marim! hadd szokjék. A vízissza magyart, bor-ontó
hazájában, úgy is úgy képzelem mindig, mint a mezítláb járó csizmadiát!
Ezzel megcsókolván Matyi feleségét, visszatért Legulival a vendégekhez.

Marit, egyedül maradván gyermekével, gond tépte és aggodalom. Ez
nyugtalan álomban hánykolódott, és tagjai rángatóztak, mígnem a
természet émelylyel segíte baján, mire lassadán elcsöndesedék, s mélyebb
álomba merüle. Anyja gondba sűlyedve ült felette, s hánytatta elméjét:
miként menthesse meg jövendőre kedves magzatát? Nyílt csatára kelni a
férfiakkal, sikeretlennek látá; fortélyt forgata tehát, s a szürkület
már fejteni kezdé szobáját az éji homályból, a mint tervével elkészüle.

Fián, ki felébredtekor iszonyú főfájásról panaszkodék, legelőbb is
nyájasan sajnálkodott, és korholta a czimborákat, kik kedves gyermekét
nem kímélték. Majd ezt a bor káros munkálkodásira teszi figyelmessé.
Ekkor, nehogy rontson másfelől, míg egyfelől építni törekszik, atyja
tekintélyét kívánván megmenteni, festegeté ennek jóságát, Leguli és
társai rovásaikra róva minden kedvetlent, mit a ház körül immár a
gyermek is sejdíthetett. E közé számolta a tegnap estveli boritatást is.
Hozott fel néhány apróbb eseteket, mikben atyja jóságával a czimboraság
visszaélt, s amannak egyéb hibát nem engedett fia előtt, mint önerő
hiányát, melyet egyedül a jó szív szerfeletti hajlékonyságából
származtatott.

Mindezeket a gyermek felfogásához képest azzal a besímúló kedvességgel
adá elő Mari, mely neki oly igen tulajdona vala. Eleven színekkel festé
fiának, miként igyekszik a dős-társaság belőle majmot csinálni, miként
használják az ő kedves gyermekét egyedül nevetség tárgyáúl; itatják,
illetlenségekre tanítják, ingerlik, nógatják, hogy kaczaghassanak rajta.
Felizgatá öneszméletét, s nemes büszkeséget gyúlaszta kis keblében, azt
tolmácsolgatván előtte: mily dísztelen dolog legyen, nevetség tárgyául
alacsonyíttatni le. Ha atyád parancsolja édes gyermekem, inté őt Mari,
légy köztök addig, míg ő akarja, tedd azt mit ő rendel, de csak
kénytelen engedelmességből és ne kedvből, hogy lássák az erőszakot
rajtad; meg lássd korán felhagynak veled.

Mari ezen fogása, a legóhajtottabb sikert szülé. Gyula egy vándorló
olasznál látott majmot, czifra bohó köntösben tánczolni, s azon
képzelet, hogy vele ugyan azont akarják, mit majmával az olasz tőn,
keserű érzést szüle nála. Méltatlanságot érze maga iránt, és nemes
kevélység kezdé emelgetni kis keblét. Ezen érzelem a történtek
szégyenével párítva, annyira élesíték őt, hogy a mint atyjától először
beparancsoltaték, csak anyja előtt tett azon fogadása, hogy atyjának
mint jó fiú engedelmeskedendik, tartóztatá őt bosszús kifakadásoktól.
Azonban csakhamar visszaparancsoltaték a kis duzmadt, s ez e nap óta
teljesen haszonvehetetlenné lőn atyja czimboráinak. Képzelgő ez is mint
annya! mondá végre bosszúsan Matyi, s néhány hasztalan próbák után
felhagya fiával.

Mari szive örömben repesett az első diadalmon. Hogy kedvesét még inkább
sajátjává tegye, önbizalmával sietett meghódítani viszonbizalmát annak.
Úgy szólt, úgy bánt vele, mint érettebb korúval, kinek már eszéhez,
szívéhez, bízni lehet, apróságokban megbízogatta őt, s kis titkokat
kötött állhatatosságára. A gyermek ez által tiszteltetve érzé magát, s
ezen érzet kedves ellenetben álla a majom alacsonyító képzetével.
Csakhamar kitűnt ezen indulatja minden mozdulatán, képe komolyabb színt
ölte magára, mely ritkán vonula mosolygásra s még ritkábban bocsátkozék
kaczajra; léptei szilárdabbak, férfiasabbak levének. Kedvetlensége a
czimborák iránt, naponként mélyebben gyökerezék szívében, s azt
kifakadásoktól egyedül atyja tekintélye óvá, ellenben anyját a
képzelgésig tisztelé, s gyöngéd keblének minden vágyai, iparjai, az
ennek-tetszésben határozódának.

Mari ezen nevelési módja és figyelmeztetései, korán kifejték Gyula
lelkének jellemét. Látván atyja példájáról: mily bíztalan kormányzó a
csupán jó szív, korán megszokta ész-fontolásra eresztgetni előbb minden
tettét, s azt fogadni vezérül. Szilárdság, önerejűség, önbizalom,
büszkeség, mély de bevonult érzelem, szabadság szesze, és iszonyodás
minden erőszakoltatástól, férfias rátartás és viselet, lőnek korán
tulajdonai. A nemismerő könnyen tévedhet vala benne, komolyságát
hidegségnek, józanságát érzéketlenségnek gondolhatván; a ritkán
nyilatkozó, a nehezen szövetkező, a bizalmával fösvény fiút, könnyen
önzőnek, barátságtalannak vehetvén.

De a ki felé szíve vonzott, ki bizalmát megtudá nyerni, győződve lőn az
forró érzelmeiről, érte minden áldozatra kész jó szívéről, és minden jó
és szép iránt lángoló lelkéről. Mert ezeknek úgy Mari, mint a fiú saját
eszmélete, naponként több-több élelmet adának. Anyjáért égett indulatja
a gyermeknek, s ő volt neki minden jóság, minden emberi tökély példánya.

Mari nem állapodott itt meg kezdett munkájában; magára vette oktatását
is Gyulájának. Eleinte az olvasásig jól folyt a dolog, édes anya
tanított, szerető fiú tanult, s bámulásra méltó volt a haladás. De most
fájdalmasan érzette Mari, hogy maga sem sokat tanult valaha, s nemes
elhatározással szánta magát tanulásra, hogy taníthasson. E részben nagy
segélyére volt neki Káray, ki gyakran megfordúlt a háznál, és a kasznár,
egykori tanuló-társa Matyinak, s mindig elsőbbek közöl való az iskolában
Mari ezekkel értekezék, s mohó szorgalommal lőn tanítványukká. Olykor
álmától lopott el egy pár órát, hogy fia oktatására szükséges könyveket
olvasgasson. Miként jótévő csatorna, felfogá a forrás-vizet, hogy azt
szükségre, haszonra vezesse; s míg a férfiak erdőn, mezőn zajgottak, ő
vas béketűréssel tanítgatta fiát; s utóbb sokszori magányának
legfűszeresb éldeletei, a tanítás ezen órái valának.

Volt egy az atyai szív jellemei közt, mely a gyermekbe korán
átgyökeredzett. Honszeretet vala ez, s kedvező hajlás minden iránt, a mi
magyar. Gyakori beszélgetés anyagja volt a háznál: dicsérése a magyar
földnek és névnek. Gyula korán megszokta önesze rovására kétkedni
azokban, miket atyja monda vagy tőn, és Mari kiszámolt műve vala az,
hogy a gyermeknél a fiúi tisztelet, csak engedelmességből, és ne
tekintély-bálványzásból álljon. Így Gyula előtt gyanus vala eleinte
Matyi magyarkodása is. De látá, hallá, hogy e részben minden vendégi
kezet fognak vele, s maga édes anyja, és Káray is, kiknek
gondolkozásokról magas képzete vala, tisztelő hévvel szólnak nemzetök,
hazájok felől, s nagy részben javallják Matyi buzgólkodásait. Továbbá
azon kevés idegen nemzetüek, kiket Matyi házához és asztalához
kaphatott, rendszerint oly salakok valának, hogy azoknak a
hasonlítgatásban, nemzetök kárára csak veszteniök kelle Gyula előtt.
Mindezek korán nagyképzetet és forró buzgalmat szültek a gyermekben
minden iránt, mi magyar nevet és magyar hazát illető.

Mari és Káray, kik győződve valának, hogy azon honszeretet, melynek
csupán vak indulat és iránytalan büszkeség az alapja, nem egyéb önző
pártoskodásnál; félvén egyszersmind a Matyiban mindig szem előtt forgó
példánytól, arra törének, hogy a gyermek ezen kellő érzetének, korán
nemes irányt adjanak. Figyelmezteték őt a magyarnak szép nemzeti
tulajdonira, tehetségeire, sajátságaira; de egyszersmind hibáira,
gyöngéire s szorgalomban, tudományban, és míveltségben, sok,
történeteibe és körülményeibe szőtt gátló okok miatt lett elmaradásaira.
Ezen figyelmeztetést azonban úgy intézék, hogy a jó oldal tetszőleg
kitündököljön, s rést adjon a nemzeti előszeretetnek. Több szomszéd
jeles nemzeteket hordának fel a gyermek lelkének, s kedvező színekkel
rajzolgaták előtte azokat, úgy ejtvén az összehasonlítást köztök és a
magyar között, hogy többekben ugyan ennek, de némelyekben s főkép a
míveltségi haladásban, amazoknak nyujtassék a koszorú. Megjegyzék, hogy
miként oroszlánt, tigrist, nem fogoly-ketreczeikben, úgy nemzetet is nem
az idegenben, hanem saját hazájában kell megitélni; s az egy két
csapongóról egész nemzetre húzott következtetés, épen olyan, mintha
hullott férges gyümölcs után itélnénk a fa terméséről. Nemesíték a fiú
érzelmét azon tanúsággal, hogy honszeretet és idegen érdem tisztelése,
atyafiasan megállhatnak egymás mellett; emelék lelkét azon oktatással,
hogy a valódi honszeretet és nemzetiség, áldozatul vagy legalább
használatul kívánja minden tehetségeinket, s csak az az igaz honfi, ki
hazája javát és díszét, saját köre és tehetsége szerint elősegélni
törekszik. Mari ezek mellett gyakran nevetséges oldaláról festé fia
előtt, a puszta csengő szavakban s hetykeségekben alakoskodó
hazafiúságot. Káray pedig a görög, római és magyar históriából hordogata
eleibe nemes hazafi-tetteket, s feláldozásokat; s így e kettős iparral,
korán józan fogalmakra nyílt a gyermek elméje, korán lelkes buzgalmakra
hevült szíve, szeretett hazája és hontársai iránt.

A gyermek, azon korban, melynek még önfontolás nem tulajdona, szivesen
ered azoknak tekintélyök után, kiket kedvel és tisztel, s kedveltetve és
tiszteltetve lát maga körül. Így Mari és Káray szavai, vetett égő üszkök
valának a fiú gyúlékony lelkében. Lángoló képzeletét órákon át
foglalatoskodtatta azon gondolat, miként leend ő egykor hasznos fia a
magyar hazának, miként fogja elősegélni ennek haladását, miként fog
erőket költögetni benne, miként ellesni a külföld míveltségi haladtait,
hogy áthozhassa honfiainak azokat. Órákon át gyötré kérdezéseivel,
nyomozásaival anyját és Kárayt; s amazt kifogyasztá gyakran
feleleteiből, ennek pedig több-több idves oktatásokra nyújta alkalmat.
Káray sejté a fiú kérdéseiből lelkének repteit, s nemes irány- és
ipar-adásra használá azokat. Kifejté Gyula előtt, mily józan, mily sok
ágazatú, mily tiszta fogalmú tudomány, míveltség, szorgalom és béketűrés
kivántatik a jóakarat mellé abban, ki boldogítója, példa-adója vágyik
egykor lenni nemzetének; s így ingert, erőt kölcsönöze a gyermek
tudás-vágyának, szorgalmának, kitűrésének, s felkölté benne a gyermeki
kor egyik legsikeradóbb rúgóját, az önmunkásságot.

Gyula nemcsak bámulatos előmenetelt tőn a tudományban, hanem mi a jó
tanításnak egyik legkedvesebb gyümölcse, kedvet is nyere ahhoz. Atyja és
a czimborák csodálattal lepettek meg, a mint a gyermek előttök, s néhány
szomszéd vendég előtt tudásait kitárta. A kényben úszó anyát fúlasztá a
köz magasztalás tömjéne; de lehivellé azt Matyinak egy kissé kétes
javallása. Könyves Kálmán lesz belőle, s nem egyéb! dörmögé ez bajsza
alól; magyar apáink kardot tudtak forgatni, nem könyvet.

Igen barátom! közbe szóla Leguli, ki egy idő-óta biztosabb lábon állt
kegy-urával, s most mintegy birtoka megtámadtatását neheztelte; de a
Rákoson nemcsak kardot, hanem tanácsokat is forgattak őseink.

Tőled hallám, felele Matyi, hogy míg tanácskoztak, egyik karjok a kardot
fogta, másik a kantárt; ma már üres tanácskozásainkban, kezünk üres
levegőben hadaz.

Azonban a többieknek udvarias vitatkozásaikra, megállapodék Matyi abban,
hogy ha fia véres magyar nem lehet, mihez asszony-kormány alatt már
csekély is a reménye, legyen tudományos!

A kasznár, ki jelen vala a vizsgálaton, s méltán részt tulajdoníta
magának a köz megelégedésben, másnap jutalomul, egy nyaláb képet hoza
Gyula számára, miket részint még iskoláiban, részint téli unalmaiban
festegete. Nem nagy haladásra mutattak ugyan azok a festészetben; de
Gyulának villogtak szemei az új kincs felett. Különösen a tájfestmények
vonták magokra figyelmét. Bámult, kertet, mezőt, fát, hegyet láthatni
papirra öntve; s keblében erős vágy éledezett: festeni tanulni. Nem
hagya kérelmivel anyjának nyugtot, s az első képárústól, ki viasz
vásznas festmény-nyalábbal járá a helységeket, vásároltattak számára
kép-minták, és ólomtoll. Gyula órákról-órákra rajzolgatott, szinte az
önfeledésig. Könnyen gondolhatni, hogy az első kísérletek, majd minden
vezetés hiányában, mázolások valának inkább mint festések; azonban tőlök
a korai lelkességet, s idővel a gyermeknek különben is vas türelmű
hajlama mellett, a haladást nem lehete megtagadni. Most már, ha anyja el
volt foglalva, s atyjánál vendég zajlott, legkedvesebb foglalkozása volt
Gyulának a kertbe lopódzni le, s majd mintáról, majd néha egyenesen a
természetről festegetni, s hogy anyja ne tévedjen a felismerésben,
aláírni: mit tárgyaz festése? Elég inger vala neki minden jóra és
szorgalomra az, ha kép igértetett, ha idő engedtetett neki ezen
kedvtelése űzhetésére. Anyja vele naponként elégedettebb volt, s lágy
szerelme hozzá, felebb már nem hághatott.

Nem így volt a dolog Birivel, Gyula testvérével. Ez atyjára ütött
inkább. Gondolatlan, könyelmű és hiú természete, jelenben élt mindig, s
elkövette a tettet a nélkül, hogy időt, fáradságot vett volna magának
annak megfontolására: jó-e az vagy rossz? s mi leend a következménye?
Így gyermek-létére, nagyba vágott gyakran, merészség nélkül, nem épen
együgyüségből, mert buta épen nem volt, hanem fontolatlanságból. Senkit
és semmit indulattal nem szeretett, az örömöt kivéve és azoknak
eszközeit; ellenben mindent vagy utált, vagy került, mi örömének, víg
szeszélyének gátot vetet. Ezért nem volt semmi tartós és nyomós
szorgalomnak, rászorításnak és tanulásnak barátnéja; nyugtalan vére
különösen nem szenvedheté az egyhelybeni ülést; innen a kötést is,
egyetlent mire anyja tanítni bírá, csak úgy tanulhatá el, hogy ki s
bejárva köthetni nyere engedelmet. Öröm és vígság, minden alakban kedves
vala neki, s ezt kereste és találta gyakran cselédség között is; s ez
vala miért anyja leginkább kedvetlenkedett tőle; minthogy inkább
elvetemedésre látá őt hajlónak, mint ember-becsülő leereszkedésre.
Egyébiránt minden komolyabb vonási közül az életnek, különös
érdektelenség vala tulajdona.

Mari naponként aggódóbb lőn ezen önző indulatu gyermeke iránt, a mint
vele tett kísérletei egymás után sikert vesztének, s naponként hűle
iránta anyai indúlatja. De annál nagyobb kegyben állt atyja előtt Biri.
Csakhamar lelke s mulatsága lőn ő a czimboraságnak. Összedalolt neki
jót, rosszat, s elmés fecskesége gyakran alig engede közte szünetet a
víg kaczajban.

*

Gyula eléré az iskolai kort. Mari zokogott, Matyi pénzt csörgetett,
Leguli pedig kiragadta a gyermeket az anyai karok közöl, bevitte azt egy
szomszéd iskolába, melyet kegy-uraságának ajánlani mintegy kötelezettnek
érzé magát, minthogy maga is benne végezett. Csak az a gonosz folyóvíz
ne volna ottan! sóhajtozott Mari, s búsan tekintett a városka tája felé.

Gyula csakhamar kitünt, jó alapja mellett minden tekintetben, s óhajtott
példány lőn társainak s ezek szüléinek. Egyik későbbi tanítója Bell és
Lancaster-nemű tanítást gyakorlott: biztosabb tanítványainak, gyakorlás
végett, gyöngébbeket és lassúbbakat osztogatott. Gyulának is adattak, s
köztök az ifjú báró Regéczy Kálmán, és Ongay Józsi; ez utóbbi egy gazdag
ház ivadéka. Mindkettő tört Gyula barátságára, a báró hevennyel, Ongay
állhatatossággal ostromolván Gyula szívét; de ez ámbár előző, ámbár
nyájas mindkettőjök iránt, nem melegedett. Engedj időt Kálmán, ekként
menté Regéczy heve ellen magát, az elragadott szív hamar megtér, de a
kivívott, sajátunk marad. Kölcsön-ismerés előtt kötött barátság,
tövetlen fa, hiában öntözöd azt; eredeti élelem hiányában elsorvad. A
báró erőlteté türelmét, s néhány hónap alatt örvendve sejté, hogy tartós
figyelme, de kivált közös kedvtelés, közelébb simítá szíveiket
egymáshoz. Regéczy is festett, bátor ebben sem türelme, sem haladása nem
mérközheték a Gyuláéval. Kinyílt a tavasz, s éldelet-vágyat töltött a
keblekben. Gyula és Regéczy egy kies májusi napon kikocsiztak a ferdőbe,
mely egy pár órányira a várostól, kies erdőcske közepette feküdt.
Zajosan fogadták ezek Kálmánt, s azonnal körökbe ragadták; mi miatt ez
Gyulát még csak ismertetni is elmulasztotta. Bohóság ért bohóságot, s az
ifjúi hév, a szabad természet és évszak bájos ingereiben, újabb meg
újabb kitöréseket keresett és talált magának. Hanga, táncz a szabadban,
dallás, enyelgés, vendéglés, váltogaták egymást; s Regéczy elfoglaltatva
új körzetétől, alig ért egy pár szót futólag ejteni Gyulához, ki sehogy
sem találhatván be a társalgás nemébe magát, mint idegen némán állott
köztök. Francz nyelven folyt inkábbára a beszélgetés, s olykor magyarra
fordult. Amazt bár nagygyából értette is Gyula, de szólásában nem volt
eléggé gyakorlott; mi még idegenebbé tevé a társaságot neki. Egy eddig
nem érzett homályos keserűség fészkelődék szívében; mellőztetve érzé
magát rangosok között. Ki az a kivel jöttél? kérdé végre francziául
egyik, lassúbb de mégis Gyulától megértett hangon. Egy tanúlótársam,
felelt futólag Kálmán, s más tárgyra ugrott. Gyula büszkesége nem
tűrhette tovább az aláztatást, s az erdőnek indult. Sebessen járdalt itt
a sétaösvényeken fel s alá, s vonaglón tépdelte az új falevelet
mentében. Hűlvén vére, visszakapá szokott csendét, de nyiladozott szíve
vissza zsugorodék saját magába, miként szarvat eresztett csiga
visszavonúl önlakába, ha ellenes tárgyat ért tapintása.

Nem volt kedved! mondá visszafuvarozásban a báró.

Meglehet, felelé Gyula; czélt vesztettünk; a természetet akaránk
éldelni, s tudod, én a zajlást nem szeretem.

Minden társaság, megjegyzé Regéczy, étekhez feladott czitrom, melyből
kiki a szerint facsar tányérjára, miként az étkeket szereti: savanyún,
vagy savanyúbban; egészen ritka facsarja azt reá.

Tán bennem a hiba, mondá Gyula, hogy a czitromost egyáltalában nem
kedvellem. Ez vala végszava az egész úton, ámbár a báró úgy maga és
társasága mentségére, mint uti társa nyelvének feloldására, mindent
elkövetett.

Előző udvarias vala ezentúl Gyula a báró iránt, de hideg és elvonakodó.
Gyakran zaklatá még ez őt barátság-ostromaival, nem állhatván
vonzalmának ellent, melyel a talentomos ifjú felé hajlott, s különösen
bántatván öneszmélete az által, hogy Gyula nyiladozott szíve, újólag
becsukódott előtte. Nem, mondá szelíden, de állhatatossággal Gyula,
rangodért nincs pótlékom, s ha mint barát melletted nem állhatok,
alattad nem tudok állani. Ebben maradt a dolog, s apródonként úgy intézé
azt Gyula, hogy a báróval nyájas társalgásban, de minden indulattól ment
viszonyban maradjon.

Ongay sokban különbözék kettőjöktől. Tüzes vala ő, felpattanó, kifakadó;
de korán és rendesen előbb hűlő, míg visszahozhatlanul sértene.
Indulataiban nem hajladozó, és szivében tükör-tisztaságú. Talentoma nem
nagy, s felfogása lassú; de feje józan és rendes fogalmu. Erszénye,
szíve, barátié mindig, s nyelve, karja mellettök, ha rágalom, vagy baj
érte őket. Minthogy keble vágya katonaság vala, mellőzé azon
tudományokat, mikből magának ezen pályán hasznot nem igére; de a
nyelvekben, mathesisben és földleírásban, vas szorgalommal pótolgatá
önlassúságát, s Gyula szinte azzal segíté őt tanulmányaiban elő. Ongay
Józsi égett Gyuláért, s önszivéhez ragadá ezét. Nem volt köztök szó
váltva érzelmeikről soha, mert szókba öntve ritkán nem veszt az indulat;
de lelkeiket örökre egybeforradva érezék.

Egy nyári napon, számos tanuló-csoport indult csónakázni a folyóra, s
közte Ongay is, ki csónakázásban, úszásban, mint katonai gyakorlatokban,
különösen ügyes vala. Gyula nem állhata kérelmeinek ellent, s a
társasággal mene. Forró volt az est és rekedt, s a többség egy
folyószakadéknál fürdeni vágyott. Gyula ellenkezett, s az iskolai
tilalmat hánytorgatta; de igazabban, borzadt jó anyjának tett fogadását
megszegni, mi miatt mindeddig sem csónakázni, sem úszni meg nem
tanúlhatott. Heves ifjúságot ritkán korlátol hideg tanácsadó. Szemtől
félre vagyunk itt! kiáltának, s kikötvén csónakjaikkal, vetkezni
kezdének. Gyula kőre ült a víz-szélen és lábát áztatta, míg a többiek
víg robaj közt zuhogtatták úszva a habokat. Kitűnve pajzán volt Ongay,
és bízakodva ügyességében, több ízben át és vissza úszta a folyó-kart.
Azonban hűlésből-e vagy fáradásból? egyszerre görcs állta el lábait, s a
folyó közepe táján előbb kerengni, majd sűlyedezni kezdett. Csónakot!
riadozék a szegény ifjú, s iszonyú erőködéssel igyekezék magát vízszínen
fenntartani. Hasztalan! nem sokára bágyadtan eviczkélt s csak néha-néha
tűnedezett fel. Borzadás és rémülés fagylalt el kitkit a társaságból, s
elzárt minden elhatározást, minden segélyt a veszendőtől. Gyula
felkiáltott, hajszálai meredeztek, egy pillanatig küzdött keblében
élet-vágy és barátság; majd feledve maga körül mindent, feledve
ügyetlenségét az úszásban, víznek ugrott. Mentés-vágya, szükség, ifjúi
erő és természet segélyeivel, barátjához vergődék, kinek már csak haját
szemlélé meglibbenni a vízszínén; megragadá azt, s társai segíték be
mindkettőjöket. Rémülés, fáradás és nyelt víz, ájulást vontak Gyulára,
melyből azonban partra érve felocsúdván, esdekle barátinak, részint hogy
orvosért siessenek Ongay számára, részint hogy dörgöléssel igyekezzenek
életre hozni ezt. Szerencse vala, hogy egy közülök, mint orvos fia, érte
valamit az élesztésekhez.

Elérkezék kocsival az orvos, s feltevék hozzá a a két barátot, kik
bágyadtan és halál-színnel ülének egymás mellett. Ongaynak kínos éje
vala; teste forróságban volt, s fel-felvonaglott álmából. Reggelre látá
az orvos, hogy forró hidege van. Gyula nem tágított ágyától, s
kifáradhatlan béketűréssel leste barátjának minden mozdulatát, és az
időt, hogy rendesen nyújthassa neki az orvos-szereket. Ifjúság,
természet, és baráti ápolat segítének; s pár hét mulva lábbadozék Ongay.
Nem szeretnék elhalni, mondá ez könyrezgő szemmel Gyulának, hogy oly
nagy adósságomat irántad, fizetetlen vinném magammal a sirba! s oly
hévvel szorítá barátját teli meljéhez, hogy az erős indulat majd káros
lőn még bágyadt egészségének. Megegyezék Gyula esdeklésére abban, hogy
erről többé szó köztök ne legyen; s nem is vala szó, de szem, és minden
mozdulat Józsinál azt bizonyíták szüntelen, hogy megmentett életét
Gyulája bármily pillanatban kívánhatja, viheti viszonti hálás áldozatul.

[Illustration: … társai segíték be mindkettőjüket…]

Arczfestész érkezék a városba. Gyulát vágy kedveseit, anyját, Józsiját
másolatban bírhatni, arra határozá, hogy leczkéket vegyen nála. Ez vala
az első festész, kinek műveiben Gyula művészetet s a festészet költői
oldalát sejtni kezdé. Ez azonban amabban tapintat vala inkább, mint
alapos tiszta ismeret, s Gyula sajdító lelkét nem képes kielégíteni.
Mindazáltal elszórt észrevételei, miket Gyula és saját dolgozatairól
olykor tett, felhordásai Bécs, s a királyi képcsarnok látott
műdarabjainak, és remek művek után szokott ecsetje, elegendők valának
arra, hogy Gyula rokonos lelkével, a művészet új világát sejtessék, s
bár homályosan is, azt ebbe bepillogatni hagyják. Vágyban és kéjben
dagadozott keble, tágasb tér nyilván meg előtte; s a mint az idegen
művész, a magyar föld művészeti szegénységéről panaszkodék, új
terv-szikrák pattantak egyszerre lelkébe. Lángoló képzeletében úgy tűne
elő önmaga magának, mint ki egykor a művészetet, ezen ég leányát, arany
felhőn diadalomban szállítandja át a magyar hazába; varázstükörben látá
a honi művészek kirakott műveikkel tölt csarnokokat, a vagyonnal és
tiszteléssel koszorúzott művészi érdemet, a hazai nagyok kényletes
kedvteléseiket a szép mesterségekben, és versenyzéseiket azoknak
pártfogásaiban. Nem állának ugyan még tisztán elméje előtt azon
eszközök, mik e kies czélra fognak vezethetni; de lelkének új irány vala
adva, s nemes eltökéléssel arra fordítá ezentúl erejét, hogy magát a
művészet mezején oly illően kiképezhesse, miként azt magasztos czélja
kíváná. Egyszerre elriada eddigi dolgozásaitól, és elszaggatá azokat.
Ongay korholá hirtelenkedő tetteért. Ne nevezzd annak édes Józsim,
felele Gyula, mi jobb, és szebb iránti hódolása vala lelkemnek. Érzem,
ki a művészetben szigorú kemény nem bír maga iránt lenni, örökre
középszerű fog az abban maradni.

A festészet nem vala Gyulának többé csupán kéz-ügyesség, és természetnek
szolgai követése; hanem avatosság a művészet azon titkos szellemébe,
mely a természet nemesb szépségeinek biztos felfogásában áll, s melynél
emberi kéz mellett, lélek fest, összehangzásban a természet lelkével.
Még ugyan nem vala Gyulának módja remek műveket látni; de képzetében és
érzelmében már éltek azok, és ecsetje már-már kezdé azokat kifejtegetni
belőle.

Így arczfestései is csakhamar lelket festének testi hasonlatosságban.
Valódi szív-élemény vala a két barátra nézve, egymás számára munkába
vetetni, s birálgatni a kelő hasonlatosságokat. Előbb Józsi ült, majd
magát rajzolgatá tükörből Gyula, s elkészülvén mindkettő, édes kincs
gyanánt bírták egymás képeit, miként már szíveiket bírták vala. Azután
gyakorlásból tanítóit és tanúló-társait vevé le Gyula, s nem sokára
ritka tökélyre vivé az arczfestést; ámbár a festészi művészet ezen
csekélyebb ágát soha sem kedvellé annyira, mint a történeti és
tájfestészetet, úgymint a melyek inkább kielégíték lelkét, és felelének
meg annak. De a kit leginkább óhajta bírni, édes anyja volt, a szerető
anya, kit már szinte epedett látni, s alig láthata egész tanulói pályája
alatt egy pár nap. Matyinak átalkodott kinézése volt abban, hogy fia
haza ne járjon. Itthon kényeztetés várja, úgymond; távolban tán edződik
valamit, s magyarabb lesz. A tudósításokat fia tudományos haladásairól,
csak félelégedéssel vette, míg Mari kéjben úszott; de az Ongay
megmentéséről, mint Gyulától nem várt katonai, s mi egy vala Matyinak,
igaz magyar tettről vett tudósítást, villogó szemmel olvasá, s új
reményben, kedvben áradozott a czimborák előtt, nem is sejtvén, miként
üle halvány borzadásban Mari, ki most nehézkes állapotjában különösen
ízgékony vala, s miként reszketett ijedt aggodalmában egész valója.

Gyula távolléte alatt nagy változás történt az atyai háznál. Biri nőtt s
naponként több gondot szült Marinak. Könnyű elméje, szikra-fogó tapló
volt a háznál, s Mari arra törte férjét, hogy adja őt nevelő-intézetbe.

Minek? felpattant Matyi, ki nem örömest kívánt válni kedves leányától;
hogy idegen nemzetű nevelőnétől idegen nyelvet, szokást, életet
tanuljon, s a hazafiakat felejtse? Emlékezel Bányay Julcsára, mint nem
vala otthon, a mint haza kerüle Pestről, ínyére semmi? Minden ősi
bútornak mozdulnia kelle, s a négy köblös udvart minden szombaton
sepertette, mert ezt téteté nevelőnéje is Pesten, néhány négyszeg ölnyi
udvarával? A magyar szó nagy szájat csinált neki, és nyelvficzamodást, s
a magyar élet görcsöket.

Én gondolnám, felelt kitérve Mari, a tudományokat, mik világszerte
ugyanazok, megtanulja a növelésben, a hazai szokást pedig itthon
anyjánál és később férjénél.

Későn édes Marim, későn! Az anya konkoly-irtó legyen-e, melyet drága
pénzért vetettek jó földébe? s a férj bajt vegyen-e házához segítség
helyett? s ki tudja, lesz-e mindkettőnek esze, kedve, ideje és
béketűrése hozzá?

Aztán engedelmével nagysádnak, segíte Leguli, a tudomány lelke, igaz,
hogy világszerte ugyan az, de alkalmaztatása és életre-szabatása
különböző, miként maga az élet, mely nem egyéb mint szokások szövete, s
tartományként, sőt hazánkban is vármegyénként változik. Majd minden
vármegyének nálunk bizonyos szamatja van, életmódban és szokásban,
szintúgy mint földje termésében; s én, ki nagyrészét bejártam hazámnak,
magamra merném vállalni: egyszerre kijelelhetni megyéjét az idegennek,
vele-létem első órájában. Már ha a leány nemzeti szamatját is elveszti a
nevelésben, mi terhet nem vesz a férj magára, ha messzevidékről
házasodik, míg a két szamatot új nejének megadhatja! Vagy igen halkkal
honosodik ez, vagy mi még rosszabb, ha gyönge állású, vagy türelmetlen
férj uram, őmaga is utána idegenedik.

Helyesen Leguli! kiáltá melegedve Matyi; tapasztalhatád édes Marim, mi
nehezen szokik csak a Dunán inneni leány is, túl a Dunára, s a sík
alföldi, a hegyes felföldre.

Mari nem akara hajlani. Mindig szomorú alak, mondá, oly leány a
társaságokban, ki kifárasztgatja a mulattatót egytagú feleleteivel,
mikkel, miként Párkákról olvasám, mintegy ollóval, minden megkezdett
beszélgetési fonalat, együgyüen ketté metszeget; s ez ellen szükséges
bírni egy kis tudománynyal, egy kis világ-látással. Szűk tapasztalásnak
szűk értelem, s ennek szűk szó a következése.

Nem baj feleség, mondá félpajkosan Matyi; ti ha szót kaptok, vinni is
szeretitek azt. Magyar anyáink szóltak, ha kérdeztettek. S tudod; mit
mondott minap nálunk a derék Kazay kapitány? Mióta többet tudunk
beszélni úgymond, kevesebbet teszünk; szánkon megy ki erőnk, mint rossz
puskának kiégett gyújtó lyukán megy ki a töltés ereje!

Mari hallgatott, mert reá példa nem volt még, hogy a két összefogott
férfi ellen, nyiltan győztes lehetett volna. De mit itt ki nem vihetett,
csakhamar segített kivívni a történet.

Mari hosszú téli estéken fonatott a cseléd szobában. Egy jószágból
elhozák az idei kender-termést, s kötésekben lerakák a fonó-szoba
szegletébe. Kertbeli szenvedélyén kívül, csaknem egyetlen ága levén ez a
gazdasszonyságnak, melyet Mari, már az apai házban is kedvteléssel űze,
többnyire jelen vala ő fonói között; osztá, számon vevé a munkát; s
mesézés, dallás és víg kaczaj kurtítottak időt és unalmat munkásnéi
között. Biri szivesen mulatozott itt, s egy este míg anyja épen
Gyulájától kapott levelet szobájában olvasá, és reá felele,
csepü-bábokat gyújtogatott a gyertyánál, mely szerelmi próbajáték még ma
is szokásban van parasztleányainknál. A szeles gyermek, tüzes perjét ejt
a kender kötésekbe, s a cselédség – csupa fül és figyelem egy
tündér-mesére, melyet Anna asszony, az öreg vadászné regélgete –
ügyetlenül, s csak futólag, nehogy a figyelem fonala megszakadjon, inti
meg Birit, hogy füstöt és bűzt ne csináljon a szobában. Nyugodtan megy
amaz vacsorájára s visszajöttével, a mint a cseléd-szoba ajtaját
benyitja, rémülten látja lángba borulva az új érkeztű kendert. Lármát
üt, s a bajt, mely a jó erős boltozat miatt veszélyes nem lehete,
rémítéseivel nagyítja. Eloltatik kis kárral a gyulladás, de az ijedésnek
maradó következése lőn. Mari, ki már egy idő-óta gyöngélkedett, most
erős szívdobogást kapott, mely gyakran csekély alkalomra is visszatért,
s különben is száradásra hajló gyönge test-alkotását romlással
fenyegette. Matyi gerjedt bosszújában, felpakoltatá Birit, s beküldé egy
szomszéd intézetbe, azon erős meghagyással, hogy leányát magyar sodrából
ki ne vegyék, s csak annyi németre tanítsák, mennyi vásárlási
alkudozásokra elkerülhetetlen.

*

Installátio következett a Matyi vármegyéjében, s zajlásba jött benne
nagy és kicsiny. Gazdag köntösök rendeltettek meg bel- és külföldön,
büszke paripák gyakoroltattak be a bandériumhoz, zsidók és hajhászok
lótottak pénzért mindenfelé; mert ragyogni készült mindenki. Matyi is
kijelentetvén szárny-legénynek a banderiumhoz, készült illőleg
megfelelni tiszteltetésének. Ruháját gazdag paszománt terhelé, s
posztója színét majdnem láthatatlanná önté; s egész készületéből már
csak a kard hiányzék. Azonban Matyinak más is fúrta fejét. Az új főispán
távolról rokona volt, s örömest tett volna kettős tiszteletet neki.
Leventasága mellett, óhajtotta őt versezettel is megtisztelni, s meg nem
állhatá, hogy Legulival ne értekezzék iránta.

Ahhoz nem értek, barátom Matyi! mondá ez, a verset mindig alkalmatlan
köntösének tartám a gondolatnak; az önkényt-jövőt elöli, s helyébe az
akaratost csigázza elő. Nem, abba nem avatkozom.

Csak Gyula ne volna oly messze! tünődék fejvakarva Matyi. Gondban sétált
fel s alá a szobában, s kedve egészen elborult, nem igen szokván ahhoz,
hogy elkényeztetett keblétől valami kívánságot megtagadni legyen
kénytelen.

Leguli, ki kegyurának búja miatt, szünetektől remegett a víg tanyában,
szívére vette a dolgot, s hánytatván elméjét: megállj Matyi barátom! így
szóla, mindjárt itt termek. S elsietvén, kevés idő mulva megtére inassal
maga után, ki egy ruhahordó teli kosár, színes papirokba kötött
könyvecskéket emelt elő. Ezek mind alkalmi versezetek, mondá Leguli,
restaurátiókra, installatiókra, és hivatal-nyerésekre irattak; s ablakba
ülve serényen olvasa egész gyertgya-gyújtatig. Egyszerre felszökék
székéről: megvan barátom! kiálta örvendve, bár buta legyek, ha reá nem
akadtam a músák mély titkára. Az egész theoria ez: álmot kell látnunk, s
az apotheosis alá menendőnek rangjához képest, lehoznunk valamelyik
istennőt, Themist, Minervát, Justitiát, s a t.: s ennek szájába egy
kissé bátor – minél bátrabb annál jobb – magasztalásokat adnunk, miket a
kegy-istennő épen ne szűk marokkal szórjon nevünkben, kedveltjének szeme
közé. A vége, mint gondolhatod felébredés, áldás, kegyvadászat, s más
efféle. Ezen elrendezést találtam, barátom, majd mindegyikében e nyaláb
versezetnek; de halld, miként lesém el belőlük költőink többi fortélyait
is. Nagy hasonlatosságokkal élj: orkán, Vesúv, Aetna, ború, zúgó vész,
vihar, villám, zajló tenger, hegy-ormok, sas, oroszlán, dörgő ágyú,
öldöklő csata s a t.: rázkódtassanak versedben, hogy a nagy szavaktól ne
lássék a kis gondolat. Ha édes akarsz lenni; virág, harmat, szellő,
hajnal, alkonyat, selypegjenek benne. Félig értsenek olvasóid, félig
pedig csak sejtsenek – így versed jó; de ha egészen érthetetlen vagy,
még jobb, úgy magasztos vagy. Minthogy elolvastatásod után mitsem bír
belőled elmondhatni az olvasó, tehát felőled sem fog mondhatni egyebet,
mint: dicső! felséges költő! babért, koszorút a beavatottnak!

Engedjenek önök egy kérdést a járatlan asszonynak, mondá Mari, ki épen
vacsorához teríttetett a szobában, nem tesznek-e theoriájokkal egy kissé
méltatlan szolgálatot költőinknek? Emlékezem, hogy volt tanítóm Káray,
másként beszélt egykor atyámnál, a költői érdemről. Miként Leguli úr azt
előadja, úgy látszik, mintha ez a magasztalt költői művészet, önöknek
csak egy zsóldos leányka volna.

Az én theoriám nagysád, felelt Leguli, ím e nyalábnak kivonatja; mert
különben csak hasznosért szerettem fáradozni. Itt az isteni poezis,
miként sokak által neveztetik, csúszó féreg inkább mint repülő sas; de
hiszen magunk is ez úttal, csak a földön akarunk maradni. Egyébiránt
ritka tudomány, mely már egykor-máskor zsóldos lyánkává ne szegődött
volna. Hogy a többiről hallgassak, csak a természet-tudományt, s magam
szép tudományát, a törvényt említem. Igen szeretjük ott találni fel az
igazságot, hol azt találni óhajtjuk. De különben legyen gond nélkül
nagysád! az ily alkalmi versezetekről, a mennyire tudom, egy pár hónapra
megjelentök után, ritkán tud más valaki valamit, mint a kik írták, és
kiknek irattak; sőt néha ez utóbbiak sem. Ezen nyaláb minden
darabkájában, örök élet igértetik a tiszteltetendőknek, s maga is valami
olyast vár némelyike a tisztelőknek; s úgy látom, mind két rész rég
feledésbe tünt már minden halhatatlanságával.

Azért csak tegyünk kisérletet, mondá Matyi, tudod barátom czélomat
benne.

Bevonatott a herébe a kasznár is, s a nyaláb mintájára nagy munkával
öntetett egy versezet, melylyel legelőbb is Matyi vala megelégedve,
Leguli kevésbé, a kasznár pedig, bár legtöbb része vala benne, épen nem.

Kell valaminek lenni a verselésben, mondá fejcsóválva ez utóbbi, mi nem
egészen foglaltatik a fiscalis úr theoriájában.

Az, felele kaczagva Leguli, hogy álló földöni járáshoz szokott lábunk,
nem híg légbeni lebegéshez. Kierőtetni magát világból, életből,
önmagából, sőt még szokott nyelvéből is – nem mindenkinek dolga.

Azért ne is mindenki fogjon belé! mondá a kasznár.

Miért ne? szóla Leguli, czélunk nem levegői pára. Épen nem poétai név
az, mely tollat fogat velünk. Sokszor nem árt öneszméletünk ellenére is,
együtt bohóskodnunk másokkal, s titkos örömet éreznünk biztos
józanságunkból. Vannak tudományok és ügyességek, miket, miként
bojtorjánt leráznék magamról, ha reám ragadnának is. Ilyek nekem a
költészet, és szép mesterségek gyermekeskedései. Száraz nyári
villámlások ezek, hasznos eső nélkül. Így vagyok a játékszínnel is.
Mosolygom magamban a hosszú monológokat – mert melyik ki nem őrűlésre
hajló, fog magában beszélni? – kaczagom az operákban, az énekelve
haragvókat, dühösködőket, sőt énekelve küzdőket, kínnal,
kétségbeeséssel, és halállal. Sokszor ezek az én jó embereim, a
színészek, kiket személyesen ismerek, s kikről tudom: miként vágynak
élni, s kényelmesebben élni mint mások, úgy játszanak az élettel, mint
gyermek a maga labdájával; majd felspékelik egymást, miként húros
rigókat, majd nyakra-főre veszik egymást férjül, nőül, hogy szinte
megtéved az ember bennök és a valódi életben. De azért ha városban
vagyok, el nem mulasztom megjelenni a szinházban, s legelni másoknak
sovány lelki élelmökön; mert úgy gondolkozom, hogy önkedvtelésünk örök
űzése, s eltolása mindennek, mit tulajdonunká nem tehetünk, igen
egyoldalúakká tesz bennünket, s végre haszonvehetlenekké a
társaságokban.

Déltájban, két lovas könnyű szekeren, vendég hajtatott fel az udvarba.
Még messze jöttében, hasztalan találgatták azt Matyi és Leguli, míg nem
Mari gyermeki örömmel sejté, Káray volt tanítóját a vendégben. Ő volt, s
Mari öröm-feledkezésében ajkához ragadá kezét, miként kis leányka
korában tevé vala, atyja és háza barátjának; s most annál szívesebben,
hogy inkább érzé: mit köszönhete neki. Csillogó szemekkel vezeté be a
férfiaknak, s nem ügyelve önállapotára, futosott szobát készíteni kedves
vendégének, s belé hordatni holmiját.

Káray egy középtermetű, sovány de ép inszálas testű férfiú, jól behaladt
immár estjébe életének. Azonban lelkes szeme, mely tiszteletet és
bizalmat parancsolt, s nyert egyszerre, és eleven pirú arczai, az idegen
szem előtt sokat levontak korából. Egykor nevelője vala ő egy fiatal
mágnásnak, kivel végezvén a pályát, kötött kis tőkepénzén, egy nemesi
jószágocskát vőn zálogba, s most függetlenségben élé napjait. Üres
óráiban válogatott ízlésű könyveket olvasott, miket vagy kölcsönzött,
vagy tehetségéhez képest meghozatott, s így tört el nem maradni az idő
szellemétől, és míveltség haladásaitól.

Káray azon nemű tudósok közöl való volt, kiket polyhistoroknak nevezünk.
Lelkének szomja igazság és tudományok után, általában felfoga mindent,
mi ember boldogításra-szolgál; nyájas emberszeretete pedig, hol csak
teheté, gyakorlatba hozá azt. Így nem vala neki sokáig kiválasztott
pályája, mígnem körülményei őt a nevelőire vonák. Kötelességből előbb,
majd kedvtelésből, egészen új elhatároztatásának szentelé magát.
Szorgalom, olvasás, saját nyomozásai és tapasztalásai, széles
isméreteket, mély behatásokat szerzettek neki, ezen kimeríthetetlen
pálya körében. Minél tovább haladt elméje, tudása, minél inkább
terjedtek tapasztalásai, az életben gyakoroltatni szokott nevelések
körül, minél inkább gyarapította e részben ember-ismeretét; annál inkább
meggyőződék a nevelés nagy fontosságáról, annál inkább hivé, hogy
egyedül ez adhatja meg az ember érdemét, boldogságát. Innen erős
kötelező, sőt szorító törvényeket óhajtott a rosszul nevelő szülékre
nézve. Én, így szóla, minden megyében, az árva-széknél, egy-egy nevelői
őrt rendeltetnék, kinek tiszte fogna lenni: helyenként és családonként
felügyelni, miként neveltetik az ifjúság? Rajta kívül a lelki atyákat,
és közel-rokonokat vonnám ezen ügyeleti kötelességre, szabadnak hagyván
mindenkinek a feljelenthetést. Mostani langyos köz ügyeleteink mellett,
mennyi rossz nevelés nem kerüli el a közönség figyelmét! Ha meggondolom
azt, miként veszi a nevelés bordára éltünk szövedéke fonalát, hogy a
nevelés egész ivadékokrai magvetés, hogy a rossz nevelő, miként várat a
mínázó, polgári állományok boldogságait ássa alá, hogy a jó nevelés több
gonosznak veszi elejét a polgári társaságokban, mint annak legkeményebb
törvényei is; s ezeknél annyival becsesb, mennyivel üdvesebb menekedni a
nyavalyától, mint abból kétes orvos szerek által gyógyíttatni –
lehetetlen azon közügyeleti langyosságon nem csodálkoznom, mely
általában a szüléknek szabad kezet enged abban, hogy gyermekeik jövendő
sorsát, kényök szerint határozgathassák el előre, jó vagy átkos
növeléseikkel; s egyedül kényöktől függjön, áldást, vagy átkot hinteni
el egész ivadékok sorain!

Ily gondolkozással, Káray ember-baráti lelke nem nyughatott, s
tapasztalva szét e hazában a sok hiányos növelést, mely gyakran nem vala
egyéb test-növesztésnél, korosabbá-tételnél, s melyet részint józan
alapokkali ismeretlenség, részint ügyetlenség és csekély figyelem a
növelés fontos voltára, okoztak: nem késett mintegy apostolául szentelni
fel magát a növelésnek. Két lovat tartott, csak azért, hogy szét járjon
rajtok a hazában, tanácsot oktatást, irányt adni a növelés ügyében,
korán inteni a gondatlan szüléket, szép ügye érzetében és hevében, nem
ritkán dorgálni is az átalkodottakat. Szoros bírálója volt ugyan ő e
részben minden hibának, melyet kifürkészhete; de világi forgottsága és
sima ember-bánása, ritkán hagyák eltévesztnie azon útat és modort, mely
czélhoz vezethete. Tanácsait rendszerint nyájas részvétbe tudá
burkóztatni, mely a tanácslottól a csekélyebbség keserű érzetét
elkiméllette; néha mellékesen hinté el tanúságait, mint
gondolat-szikrákat, s ezeknek használását, az illetők elfogadhatóságára
és erejére bízá. Az egy nevelésen kívül, miben véteknek tartá a
hallgatást, az emberi bohóságokat hagyta azoknak lenni, s megfért
mellettök; gyöngeségeknek pedig inkább baráti munkás orvosa, mint
itélgető hideg bírája vala. Így Káray rettegett és óhajtott vendég vala,
miként a körülmények hozták magokkal; de mindenfelé a merre fordult,
hasznos férfiú, kinek áldás kelt nyomai után.

Matyinak nem egész embere vala Káray; mert bár miként érzé is ez a maga
közlése mesterségét a társaságokban, bár miként tudott is lehajlani
kinek kinek fogalmához és egyediségéhez, nem lehete Matyinak az ő
közelében nem érzenie, a tudományos világbani járatlanságát, s titkon
nyomasztó vala neki amannak lelki felsőbbsége. Ehhez járula az is, hogy
Káraynak mint nyílt világ-polgárnak terjedettebb vala önzési köre; szíve
melegen vert az egész emberiségért, bár melegebben hazájaért; de Matyi
keblében vakító láng lobogott nemzete iránt, s míg ennek gyöngéjét is
imádta, örömest nem méltatta az idegen tökélyt. Gyakran váltattak köztök
tüzes viták e tárgyban, de a melyek Matyit rendesen annál nagyobb
kedvetlenségben hagyák, hogy Matyi oly nagyon igaznak érzett ügyében is,
nem mérkőzheték az okokban, példákban oly gazdag, előadásban oly
gyakorlott férfiúval. Azonban ennek mostani látogatása, nem vala épen
rosszkori neki; s azonnal eltökélé magában versezetét közleni vele.

De Marinak, kiért Káray is inkábbára tevé látogatását, sokszorosan
kedves vendég vala ő. Azonfelül hogy hála hajtá felé, tanácsló barátja
volt Káray, s látására sok kedves jelenései, eseményei gyermeki korának,
mely varázslatát egész éltünkhosszat nem veszti el soha, lebbentek lelke
eleibe. Nyájas szorgalommal sürgött körülte, s napjai szokott
egyformaságából mintegy kikapatva, ébrebb elevenség látszott szállani
arczaiba és lépteibe.

Rokon lelkek hamar azon kedvteléseknél lelik egymást, melyek közös
kapcsaik. Délután nyájas erőszakkal voná be Mari Kárayt a maga
szobájába, s megmutogatá neki Gyulája leveleit, mikkel amaz igen
elégedve vala, és festményeit, melyekben csodálnia kelle a gyermek
haladását.

Nincs kedvesebb előttem, úgymond Káray, mint ha az ifjúság korán a szép
művészetben oktattatik. Azon harmonia, mely ezeknek alapja s
mindegyikénél kisebb-nagyobb mértékben a külérzékekre hat és dolgozik,
korán átfoly a gyermek lelkébe, alapot ver benne, és ahhoz szoktatja őt,
hogy miként lelkében él, úgy mindenben az élet folyásában, összeillést,
harmoniát keressen és találjon. A többi felett musikát és festészetet
óhajtnék e czélra használtatni a nevelésben, s az elsőt még inkább az
utóbbinál. A musikában foghatóbban, csekély befolytával az itélő
tehetségnek, mely a gyermeknek még nem tulajdona, inkábbára csak a
külérzékek által mutatkozik a harmónia, s innen biztosabban és
egyenesebben hathat a gyönge szív-hajlamra és kedélyre. Festészetnél már
fontolás és megitélés szükségesek, s így ennél inkábbára csak
kéz-ügyességet kaphat a gyermek.

Leguli azon tünődék, hogy a szép mesterségek, varáslataikkal könnyen
elragadják, elrabolják a lelket, a szükséges valódiaktól.

Az már a nevelés irányához tartozik, felele Káray, hogy ezen kedvtelés
csak mellékes maradjon a növendéknél; s ily szenvedélynek valóban
szívből óhajtnám, minden mívelt ember számára a művészetet. Nélküle
lelkünk kopár, s alig érezhetjük emberi méltóságunkat, és ízelhetjük az
élet nemesb örömeit. A tág teremtés harmoniájának érzetét bírni, s annak
legnemesb alakjaitól kivont ideáli széppel barátkozhatni – mily gazdag,
mily nemes örömforrás! Kinek ily kedvtelése nincsen, csak tenyészés
annak élete, s boldogsága nem egyéb bajtalanságnál.

Mari azon aggódék, hogy nem minden gyermeknek van bel-ereje a
muzsikához.

Hajló vagyok hinni, mondá Káray, hogy miként igazság-utáni szomjjal, úgy
muzsikai tehetséggel is, kisebb-nagyobb mértékben bír minden gyermek. A
hangok harmoniája egyezik a lélek harmoniájával, s amaz abban, vagy
szunnyad, vagy legalább sejtetik általa. Minden csak attól függ, hogy ez
kedvező körülmények, és környező muzsikai talentomok által, korán
költessék fel és ápoltassék.

Alkonyat felé a kertben sétált a társaság. Míg itten Mari fürgén
mutogatá Káraynak a maga rendezését és szorgalmát, Valkay szomszéd
diófáihoz érének, melyek sűrű árnyékot vetettek be a Matyi kertjébe.
Ezeknek árnyaiban mi sem akar teremni, így adá elő panasszát Mari, a
vita megindult felettök.

Én azt vélem, szóla Mari, hogy szomszédunk szívességből diófáit, mik úgy
is csekély gyümölcsöt teremnek, kivághatná.

Hiszem is, hogy megkérve megteszi: mondá Káray.

Tartozik megtenni, állítá Leguli, és arra, hogy más kárával nem épülhet
senki, törvényeket idézgete.

Igaz, megjegyzé Káray; de a szomszéd mellett is több okok harczolnak. Az
ő diófái idősbek e kertnél, tulajdon földjében állanak, melylyel kiki
szabad. Szeretetlenségre mutat, legnagyobb igazainkban is, elmellőzése a
béke útjának, s ha egyenesen a törvény fegyverét szegezzük felebarátunk
meljének. Hazánkban is nem egyszer fájlalám, hogy nincsenek törvény
által rendelt békebiráink, és hogy némely esetekben, itélet által már
későn rendeltetnek meg azok, midőn már a felek költségből, szeretetből
kiperelték egymást.

Darabig folyt a vitatkozás. Leguli tüzesen vítta a diófákat, Káray
józanul védte azokat.

Gondolnám, legjobb lesz, mond végre Matyi, cselédet vagy levelet küldnöm
által a szomszédhoz.

Ne tegye a tens ur, esdekle Káray. Más ízben hallám, mily vont lábon áll
a két ház egymás ellenében, a rossz szomszéd pedig annál nagyobb átok a
távolbani ellenségnél, hogy amaz örök karczaival óránként sért, vagy
sérthet, s így rettegtető ölyve házi örömünk szelid galambjának.
Éltemben többször volt alkalmam tapasztalni, hogy ily esetekben
izengetések, levelezések, olaj valának a tűzre. Ingerlett kedély,
bosszúra kész szív, fúlánkra talál minden betűben, melyet gyanús toll
feste, és minden szócskában, melyet cseléd gyakran vagy feledésből, vagy
pártszellemből nem híven ad elő.

Tartok tőle, mondá Matyi, hogy ha átmegyek, rosszabbá ne tegyem a
dolgot.

Nincs mitől. Első fellobbanások ellen óv a gazdai és vendégi szokott
viszony, s a kebleket béke felé hűti, melyet kölcsönös ömledezések,
valódi szándék, s a béke áldásainak megfontolása, könnyebben meg is
köthetnek.

Matyi nem bízék magához, vagy is inkább homályos érzetében, hogy az öreg
Valkay szomszéd iránt ő vala a méltatlan, átallá annak tekintetét.
Közösen tehát abban egyezének meg, hogy Leguli menjen követül által,
ámbár Káray sokáig ellenzé azt. Más szívével békülni, úgymond, hosszú
bizonytalan út. De különösen Legulit, titkon azért nem óhajtá ezen
közbenjárásra, hogy az, ki mint ő, minden szóváltásnál, tör a vég szót
mint igazság czím-jelét magánál megtartani, nem látszék neki béke
emberének lehetni.

Este a helybeli boltos zsidó levelet hoza ki a városból. Leányomtól van!
kiáltá zajosan Matyi, de átfutván azt, meg nem állhatá, hogy egy pár
nyomós szitok ne reppenjen ki szájából, ámbár Káray előtt azzal kimélőbb
szokott is lenni. Közre nyújtá a levelet, melynek ezek valának, a
leghibásabb betű-rakással és jelzéssel írt szavai:



Édes uram atyám!

El nem akarom ereszteni a jó alkalmat a nélkül, hogy állapotom felől
tudósítsam. A munkákban jobban boldogulnék, csak oly sokat ne kellene
ülni mellettök. A franczia nyelvvel sokat gyötör bennünket a morgó öreg
nyelv-mester. De minek nekem a franczia nyelv? nem megyek én soha
francziához férjhez, magyar leány vagyok én. Zongorában, énekben, azt
mondja a madám, sokra mentem már; ezt hiszem is, mert ahhoz nagy kedvem
van, és a zongora-mester is nyájas fiatal ember. Mindig csinos, mintha
skatulyából vonták volna ki, nem hint bennünket tobákkal össze, mint a
nyelv-mester, aztán szépen szól mindegyikünkkel, kivált velem.
Táncz-órákon már is én tánczolok elül, pedig régibb tanítványnék is
vannak nálam. Már jó formán megszoktam a városi életet; mert
mulatságunk, látogatásunk elég van, s gyakran igen vígan vagyunk. A mint
mondják, meg is híztam, de én ezt hinni nem akarom; mert bizony többet
is megenném. Azért is igen kérem édes anyámat: küldjön valami ennivalót
be; de úgy hogy a madám meg ne tudja. Magyarul csak megmerem írni, mert
egy szót sem tud magyarul. Német levelet adott előmbe, hogy azt írjam
haza; de a zsidó siet s aztán épen theátrumba készülünk.

engedelmes leánya,

_Bélteky Biri._



Éhen öli el a lyányomat, a vén boszorkány! kiáltá Matyi, s szája végire
szökék ismét az előbbi szitok; de korán visszanyelé azt még is. Van
tudom száz meg száz köntösben burgonya, és sovány paréj! Tünődésében
társzekeret lett volna kész pakoltatni kedves leánya számára, ha Káray
nem csillapítja, nem nyugtatja. Ki soha szükséget nem látott, mondá ez,
fele lelki tehetségeinek szunnyadásban hevert annak. Miként
plánta-tenyésztésre, szép időjárás mellett, olykori ború, eső és szél
kell: úgy gyermeknél is apró nyomorgások szükségesek, a kénylet és öröm
közé.

Mit tart ön Birim leveléről? kérdé négy szem közt fojtott hangon
Káraytól Mari. Anyjáról ki hordozta, dajkálta, egy szó sincs egész
levelében.

Örömest kímélném, az anyai gyöngéd szívet, mondá Káray, ha itt károsnak
nem látnám a hallgatást. Nekem Biri levele több tekintetekből nem
tetszik. Ő aligha jó kezek közt van. A lyánka már is férjhez-menést
emleget, s a csínos klavir-mesterrőli terjengés nincs minden gyanú
nélkül. Mire a sok látogatás oly intézetben, melyben minden óra
kiszabott foglalkozással van elfoglalva? Általában az egész levelen
bizonyos könnyelműség van elöntve. Én szeretem, ha a szép nem könnyedén
s inkább verős oldaláról hajlik venni az életet, mint árnyékossáról;
mert az ő hívatások az, hogy hozzánk simítsák az életet, mely nem ritkán
bő köntösként áll el a nagyobb gondú férfiaktól; de a szerfeletti könnyű
elme, miként forradozó és habzó szer felül fut edényén, úgy nem fér meg
a házi élet szűk körében, holott csaknem egyedül ez világa a jó nőnek.

Nőnevelő intézeteink fogyatkozásira fordúlt a szó. Káray országos
ügyelet alá óhajtá állíttatni azokat. Ha mesterlegényt, így szóla, fel
nem szabadítunk illető vizsgálat nélkül mesternek, miért ne kellene még
szigorúbb vizsgálat alá vennünk azokat, kikre szemeink fényét,
lyányainkat, s a hazában leendő egykori nőket, anyákat, s így ivadékok
törzsökeit és képzőit bízni akarjuk? Az egészre nézve nagyobb befolyású
dolog ez, mint vélnők. Mívelt Európánkban, bár szelidebb de biztosabb
hatalom a szépnem bájaié, mint nemünk erejeé. Rousseau azt mondá, hogy
ha valamely eszméd, pártfogás hiányában, közönségessé lenni nem bíra
még, nyerd meg számára a szép nemet – s közdivatú leend az azonnal.

Mari arra hajlott, hogy haza hozassa Birit; de Káray mást javasolt. Fél
nevelés, úgymond, rendesen minden kötelességeinkre nézve rontva nyújtja
lyányainkat vissza. Az úgynevezett nagy és kis világ közt, magát fel nem
lelhetve, fog lebegni örökké, s bukdosni ebben és amabban. Végre abban
állapodtak meg, hogy Mari a nevelőnének, Káray egy a városban lakó
barátjának írjanak, s kössék lelkeikre a szoros felügyelést Birire.

Elégedett vígsággal folyt el egy pár nap a társaságtól, melyben Mari is,
mennyire körülményei engedék, nyájas részt vőn. Leguli ugyan gyakran
igyekezett elemére, vitatkozásokra forgatni a szót; mert a mívelt
Káraytól szinte míveltnek méltattatni, hízelgő remény vala neki; de
Káray, kímélő ügyességgel tért ki mindenkor, s vagy hallgatott, vagy
Matyi gazdaságáról értekezett. Miért is ez szintoly mértékben melegűle
hozzá, mint melyben Leguli hidegedék.

Mari, ki ezt sejté, s kedves vendége mulatozásai iránt aggódni kezde,
külön faggatá Kárayt. A vitatkozást, mondá ez, csak úgy szeretem, ha
vagy használhatok, vagy tanulhatok általa, mert így igazságra vezet; ha
ezek közöl egyikéhez sincs kilátásom, kikerülöm azt. Az ilyen
vitatkozás, még akkor is, midőn az személyeskedés, vagy okjáték nélkül
vitetik, az által, hogy a tárgynak sok mellékes oldalait tünteti elő,
könnyen letéveszti a lelket az igazság útjáról, mely mindenkor az
egyenes, mindenkor a józan okosságé. Így vagyok nagy részével az
ügyvédeknek, kiket a dolgoknak sok oldalróli tekintése, mi hivatásukkal
jár, könnyen oda téveszt, hogy kétkedőkké váljanak, s bízatlankodván a
választásaikban, ok-vitákkal kívánják erősítgetni magokat. De leginkább
átallok oly emberekkel vitatkozni, kik valami előitéletekhez, vagy
kiválasztott emberekhez mintegy hozzáesküdtek, azokat magok eleibe,
mintegy sérthetetleneknek fogadták, sőt némi dicsőséget keresnek azoknak
makacs, merész oltalmazásában, vagy vádlásában. Nyíltan állnunk minden
újabb jobb győződésnek, igen nemes szerénység bennünk, de igen is ritka;
mert nem tudom: fiát szereti-e jobban az ember, vagy véleményét? s
különös az, hogy nincs szélesebb tér a gondolatok világánál, s még is
mily nehezen fér meg ember egymás mellett abban!

Azonban Káray másnap elkészült, s Matyi tűkön áll versezetével. Oly
pironkodással, miként dolgot szoktunk előadni, mely felől teljes
bizonytalanságban vagyunk: illő-e, nem-e? s ez egyre nézve
bizonyosságban, hogy nem értünk hozzá, végre előmutatá azt.

Ez nem állhat meg! mondá szeliden, végig futván a verset Káray; s tán
jobb tens uram, hogy meg nem állhat. Jó Pegaz nem igáslónak való, s a
vad hevű, de ép itéletű Atillát bizony nem kárhoztatom, hogy ráriaszta a
páduai csapodár költőre. Az ily alkalmi versezetekkel járni szokott
szembei hízelgések, s olykori csúszó magasztalások, a rómaiaktól jövének
egykor, nyelvökkel divatba nálunk. Azoknak költői, tetszésök szerint
isteníték azokat, kiktől pártfogást, kedvezést várának vagy nyerének, s
engemet, megvallom, mindenkor kedvetlenül rántottak hallhatatlan
műveikben, a gyarló halandóra vissza. Annyi bizonyos, hogy az efféle még
avatott tollú darabokban is, ritkán nem veszt az író, az isteni
művészet, sőt maga dicsőítettünk is. Amazok, mint kibérelhetők, becset
vesztenek, s tán ez az oka, hogy számos nagyjainknál a költői név
dísztelen; ennél dajkáji lesznek ily versezetek, mik gyakran csekélyekre
érdemeket hazudnak, méltatlanoknak halhatatlanságot igérgetnek, az
önhittségnek, mely mint egykor megjegyeztetni hallám, annál biztosabb
jelensége valamely tartomány csekély mívelségének, minél sűrűbben ül az
széket lakosainak orrain. Én azt óhajtnám, hogy tudósink, művészeink,
bírt kincsökre, mit rang nem adhat, pénz nem fizethet, kevélyebbek
lennének a csupán rangosok és pénzesek iránt, kik ezekben mindent bírni
vélnek; legalább is oly kevélyek, mint hasonlók, s egysorsuak közt
szoktak lenni.

Kívántam volna ezzel is kedvét nyerni a főispánnak; mondá, homlokát
vakarva Matyi. Mari hozzá óhajtná Gyulámat törvény-gyakorlatra.

A szándékot igen javallom, mondá Káray; a főispán élet-tudománya, biztos
irányt adhatand az ifjú készületének; s az elfogadást ő meg sem fogja
tagadni ezen úri háztól. Azonban én, mint egykori tanuló-társa ő
méltóságának, szerencsés vagyok most is élni barátságával, s tudom, hogy
szónoki előadásokban nagyobb kedvét leli, mint kőltőiekben. Nem fogna-e
czélosabb lenni, egy kurta köszöntést intézni hozzá, akár a gyűlésben,
akár a követségnél, mely őt fogadandja; vagy ha erre nem mutatkoznék
alkalom, poharat köszöntni el egészségére az installátionalis ebédnél?

Tetszett Matyinak a javaslat. Ő eddig a gyűléseken s köz ünnepélyeken,
csak rövid felkiáltásokban, vagy kurta kifakadásokban adta szavazatát,
helyeslésre vagy nem helyeslésre, s nem mert szónokságával terjedezni;
ugyanazért tanácsosbnak vélé a pohár-elköszöntést választni alkalomul
czélzott kegy-fogására, remélvén, hogy az étel ital hevűletei és
szabadabb vígság elkészítgetései, jótevőleg segélendik majd szónoki
járatlanságát elő.

Káray elmentével, visszarogyék Mari, kit kedves vendége mintegy kiemelt
volt magából, előbbi foglalatosságaiba, s egy idő-óta tartott
gyöngélkedésibe. Szembeötlő erőltetéssel folytatá gazdasszonyi tisztét,
s Leguli azt tanácslá Matyinak, hogy nője lebetegedése idejére, s addig
is, segédet rendeljen melléje. Sok hányás-vetés után, Leguli egy magához
rokon leányt ajánla, s Matyi megtevé iránta a rendelést.

Marit édesen foglalatoskodtaták nyavalygásiban is azon eszmék, mikben a
kert helyrehozása iránt, Kárayval megállapodék, s eltökélé magában
kivitelöket, mihely az isten átviszi várandóságán. Innen a szomszédnak
diófái, mint főakadály ebben, nagyon szivén feküdtek, s nógatá ezek
iránt a férfiakat. Szívesen szoktuk halogatni az oly teendőket, miknek
kedvetlenségeitől remegünk, s Matyi napról órára alkudozék sokáig;
mígnem egyszerre más gondolat üté, s oly hevesen kezdé sürgetni Leguli
átmenetelét, mint eddig idegenkedék attól. Elhatároztaték délutánra
Leguli átmenetele a szomszédhoz.

Nem teszi meg a szomszéd? mondá Matyi az asztal felett, óhajtva, hogy
valaki ellent mondjon neki.

Tartozik! felelt Leguli, erősebben tevén le kiivott poharát, hogy ennek
koppanása, mintegy súlyt és bizonyosságot adjon szavának.

Bizony óhajtnám barátom, ha Marimnak kedvét tehetnéd ebben, mondá Matyi,
azon rendes fortélylyal élve, melylyel szoktunk akkor, mikor magunk
érdekén felül, nyomósbnak vélt ingerrel is kivánunk sürgetni valakit,
ügyünk kieszközlésére. Mari mindenkor bizonyos hidegséget érezvén
magában Leguli iránt, kerülte azt, hogy kötelezettje legyen; s ezt
tudván Matyi, biztosan számolt arra, hogy Leguli kapni fog a ritka
alkalmon, némiképen lekötelezhetni kegy-asszonyát; a minthogy mindent is
fogadott.

Csak az az átkos lövés és kecske-história ne történtek volna! mondá
Matyi.

Ej mit? felele buzgólag Leguli; egyik szerencsétlen, másik ifjúi
bak-ütés. Ha józan ész és jóakarat lakik a szomszédban, nem fogja azokat
egyebeknek venni.

Már akármint veendi barátom, mondá Matyi, a dolog nem esett sértés
nélkül. Igérj Valkaynak a kecskék helyett, egy pár szép harmadfű üszét a
gulyámból.

Mari nyájasan ölelte meg férjét, ezen nála szokatlan hajlásra: melyet
egyedül nője kedvtelése iránti gyöngéd figyelmének tulajdonított.

A mint akarod, mondá vontan Leguli; nagylelkűségnek szabad a mezeje, de
vele nem tartozol. Kecske-tartás törvényünk szerint, nem szűk erdőségre
való.

Úgy, de öreg szomszédunk aszkórságos szegény! közbeszóla Mari, s ki
átallná gyógyulásától egy pár kecskének tarthatását.

De kérje az engedelmet, ne zsarolja! mondá Leguli, ki annál keményebben
forgatá magát, minél engedőbb vala kegy-urasága.

Különösen neki nagy rejtély vala, mai hajlékonysága Matyinak, kit jól
ismere, más peres dolgaiból, hogy engedékenység épen nem vala gyöngéje.
Ma egészen megtévedt benne.

Matyinak azonban sokszoros kinézése volt Valkay szomszéd
kiengesztelésében. Fő vala az, mit Káray is emlegete, hogy a hűségeskedő
cselédség naponként hordogatá a híreket, sugdosá a szomszédban
történteket, mondottakat, s munkás szorgalommal gondoskodék, hogy a
viszálkodás gyászos üszke ki ne aludjon soha. A közelség óránként nyújtá
az alkalmat, egy átreppent baromfi, egy fán felejtett hernyó-fészek,
kárból behajtott marha, elegendő volt erre; s gyakran legnyájasabb
örömében lepé meg Matyit.

Ne gondolj vele, bíztatá ilyenkor Leguli; nem resignálta behajtott
marháidat, majd megfizet a marcális pör.

Nem barátom, kifakada most Matyi; a szomszéd-viszálkodás gonoszabb a
fogfájásnál. Egyik sem öli meg az embert, de örömet sem enged neki; mert
sem napja sem órája jöttének mentének!

A második kinézésre Matyit Mari vezérlé. Ő számos varrni-valót ada ki a
háztól s minthogy a fejérnép, avatkozatlanul állott a férfiak
viszálkodására nézve, Valkay Kriska pedig, minden alkalmat szivesen
megragadott, melylyel maga külön kis tőkepénzecskéjét nevelheté: ez
utóbbi fevállalá Mari varrásait, s most küldé készen azokat vissza.
Kénytelen volt a háznál megvallani mindenki, hogy szebb munkát alig
lehete kívánni, s ezúttal Matyi sokat hallván Kriskának ritka
ügyességéről, felfogá magában, Marinak tartózkodva megérintett azon
óhajtását, hogy haza kerülvén Biri, nála tökélyítse a kéziekben magát.

Harmadik ingerét a békére, a beálló installatio adá. Matyi nem vala
megelégedve paripájával, mely agarász ló vala inkább, mint pompázó
paripa. Valkay pedig, mint egykori huszár, ki a lóban, annak
pórázlásában, betanításában, habár nyavalyája miatt ritkán ülheté is,
most is kiolthatatlan kedvét lelé, soha sem volt egy pár jó paripa
nélkül, miket eladott, cserélt, a mint jött. Matyi különösen egy
fakójára veté szemét, melynek kengyelverő láb-szedését, s büszke tánczát
jól ismeré.

Volt még egy negyedik oka is, nem kisebb ezeknél. Matyi egy hegedűs
czigány-bandát fogada fel, s formaruhába öltöztette azt, hogy díszt
tegyen vele az installátio ünnepélyén. Nem lévén rögtön más helye, egy
udvarán álló, s a földtől néhány lábra felemelt fonott tengeri-góréba
szállítá a barna fajt. Első éjjel, szabadra akarván kilépni közüle a
kontrás, az álom fél mámorában feledé a góré emelt állását, s biztos
kilépéssel oly szerencsétlen bukást tőn, hogy azonnal lábat ficzamíta,
mely másnapra mosárnyira dagada. Nem vala mód ruhát és sarút vonni reá,
s más a hiányos bandát kiegészíthetni, mint Valkay legényét kérni el, ki
egykor a verbunknál hegedűlt volt, s így épen illő ember vala a hibázó
helyre.

Mindezeket eleibe adván Matyi Legulinak, s azokból kivonván a kötendő
béke pontjait, jó kívánásaival átereszté Valkayhoz a maga béke-követét.

*

Valkay szomszéd, egy mezővárosi kalmárnak fia, őrmester volt hajdan a
huszároknál. Inkább körülmények, mint saját lelke, vonák őt egykor a
katonai rendbe. Egy nagybátyja, kapitány az ezrednél, s testestől
lelkestől katona, azzá tette Valkaynkat is, s befolyásával őrmesterségig
segítette. Ez, vele született szorgalomból megfelele ugyan tisztének
annyira, hogy gáncsot és kifogást kikerüle, de azt az éber törekvést a
tökély felé, azt a vidor terjengést, mely munkássága körébe rántja a
szorosan bele nem tartozót is, azt a kedvtelést és gyönyört a magunk és
hivatalunk közti viszonyban, nem nyerheté el tőle katonai állapotja
soha. Atyjáról örökölt hajlama, a kalmári vala. Már gyermekségében
folyvást volt vagy eladásra vagy cserére való játéka, iskolai szere, és
üres óráit legszivesebben tölté atyja boltjában, hol szenvedélyes
gyorsalkodással adá le az árúkat, papirba tekergeté, kötözgeté azokat s
a t. Atyja – minthogy rendszerint szeretjük fiúnkban folytatandónak
tudni kedvelt munkásságunkat – nem is szánta fiát másra, mint
kalmárságra; de rögtöni halála után, hitelezők és ragadó kezek fértek
kis vagyonához, kik gyönge korú Valkaynk örökét leolvasztották, s így
idegent juttattak be a boltba. Az ezredénél is kitört Valkayból a
születési hajlam. Mindenütt hol keresztül ment, vagy szállva feküdt az
ezred, kiügyeskedte ő a hasznot adható árú-czikkeket, s nem sokára
kisebb nagyobb adóssává lőn neki nagy része a tiszti karnak. Nőszülvén
később, kadétokat és alsóbb tiszteket vőn kosztra fel, s naponként
gyarapodék. Azonban nagybátyja kilépése, s tulajdon kivágyódása
odahagyaták vele a katonai életet. Nejének koros atyja helyébe, kasznár
lőn báró Regéczy jószágában; s így hajlamával inkább egyező új pályát
nyere. Gazdálkodás és kereskedés – mert Valkay azt tartá, hogy csak az
lehet jó gazda, ki termékeivel némileg kereskedő is – hozzá járulván
szorgalma, s a katonai életből áthozott pontossága, csakhamar
gazdatiszti példánynyá emelék őt a környékben. Kalmári szeszélye most
jöve még valódi éledésre. Járt kelt vásárokon és árveréseken, vett,
adott, cserélt, s nem vala czikk, mit kirekesztene kémlődéseiből. Neje
és leánya, kiknek miként nevezé, kötőre-valójok jára a nyereségből,
hűséggel gyámolíták őt ezekben, s Valkay néhány év alatt szép tőke
pénznek lőn urává. Kegy-ura távol lakozék, s helybe kíváná a jövedelmet,
feleslegesnek tartván saját szemeivel nézni szét a jószágban, melyet oly
jó kezek alatt tuda lenni. Regéczy azok közöl való volt, kik folyvást
pénz híjjával küzdnek, Valkay pedig azon nemesek egyike, kik folyvást
adhatnak, s így midőn Valkay, meljének gyöngülése miatt búcsut vőn
kegy-urától és szolgálatjától, amaz szép összegecskével marada
tisztjének adós. A báró ebben zálogba ereszté neki bélteki kis
rész-jószágát, melyet Valkay szívesen elfogada azért, hogy laka legyen,
s belőle kicsinben gazdasági, nagyobban pedig kalmári és kémlői
kedvteléseit szabadon és kényént űzhesse.

Különös az az emberekben, így szólalt meg Valkay, a mint agg
posta-csézáján, háznépével, huzomos némaságban hajtatott Béltek felé,
megrakott szekerei után; különös az az emberekben, hogy inkább szeretnek
nagy szolgák lenni, mint kis urak; pedig kedves feleségem – itt nője
kezére szorítá kezét – amaz állapot csak csillogó köntöst ad, míg emez
alkalmast.

Te katona voltál, most kalmár vagy, felelt az asszony rezgő könnyel, s
ez mindkettő költöző madara az emberiségnek. Mi nők, fészkeinkhez
szokott madarak vagyunk, s e megszokásbóli kiragadtatásunk tollait szedi
szárnyainknak.

Ej mit, feleség, mondá vidor bíztatással Valkay, magadéba mégy. Nagy
hazánkból nem megyünk ki, kis hazámat pedig inkább fellelem ott, hol
szűk lakó-szobámnak a fala is enyém, mint hol más falába verem szegemet.
Amott még gyermekem is akaszthatja kis unokám sipkáját reá.

Mosolygott jó Valkayné, de belül nem vidult. Senyvedni kezdett új
lakában, s hervadott meg nem szokhatásában. Csakhamar eltemeté őt
Valkay.

Ez, nem birván a míveltebb férfiak eszméletével, inkább fájlalá nejében
a takarékos gazdasszonyt, mint feleséget. Azonban Kriska leánya, tán
felesleges tulajdonokkal is fejledezett, kipótolhatni e részben a
hiányt. Marka olyan lőn, mint fátyolszitája, mely szűken hullata át
mindent, s Valkay azon biztos megnyugvással űzheté kémlődéseit és
külgazdaságát, hogy a háznál ugyan veszendőbe vagy pazarlásba mi sem
megyen. Kriska még anyja éltében gyűjtött kötőre-valóját, most még több
apró forráskákból gyarapítgatá, s főkép szép kézi munkáiból, mikben
anyja egykor remeklő vala. Valkay szívesen eresztgetett néha apró
vizecskét kedves magzatja malmára: ellátván jó előre azt, hogy mátkai
nyomtatékul nem lesznek kelletlenek az ily ártatlanul gyűlt
összegecskék, minthogy a szegény leányka, hibás fűzések miatt kinőtt
vállú vala.

Most már Valkay egyedül kedvtelésének élt, s bő tapasztalásai és néhány
jó könyvek után, miket ipájától örökölt s téli napokon olvasgatott,
naponként terjeszté és nemesíté azt. Szűk szántóföldjei és szőleje, a
legjobb munkában álltak nemcsak a határban, hanem az egész vidékben.
Válogatott fajtájú marháira vidulás volt tekinteni. Minden munkának
kellő ideje, ereje, minden portékának szabott helye volt nála, s pontos
rend és szorgalom szőtte át kis gazdaságát. Szintígy folyt kémlődése is.
Józan fontolással és biztos tapintattal, mely jellemzi a született
kalmárt, illesztett össze időt, termést, szükséget, környéket,
pénzkeletet, s ezekhez szabta maga alkalmazásait.

Így Valkay naponként növekedék vagyonban és ismeretben. Mi sem nyit
inkább elmét, s tanít életbölcseségre, mint sok emberekkeli zsurlódás, s
kölcsönös haszon-váltás velek. Azonban – ámbár vagyon-vágy és
haszon-lesés, mint leggyöngébb és közönségesebb oldalai az emberiségnek,
biztos kulcsai az ember ismeretnek – tagadhatatlan, hogy csak mívelt
ember-barát kerülheti el, hogy azok nála ember-becsmérlésre ne
nyújtsanak alkalmat.

Valkaynk is, minél inkább gazdagodék, minél inkább ügyeskedék használni
az emberek gyöngéjit, annál kevésbé lőn kímélő irántok. Ezen ügyesség és
gazdagodás, mely másokat folyvást ő reá, magát pedig soha másra szorulni
nem késztete, elbizottá tevé őt felsőbbsége érzetében, miként sok
gazdagainkat szoká tenni. Megjegyzései gazdaságról és kereskedésről,
többnyire helyesek és józanok valának; de ritkán egyszersmind nem
élesek, s miként általában nem az embereket, úgy különösen nemzetét sem
kimélé kifakadásaiban, s legelőbb is ez hozzá őt Matyinál idegenségbe.

Valkay a katonaságból két szokást hozott haza: tudniillik lóháton tevé
minden útját, és nyalkán öltözködék, sokszor tekintetlenül az idő
mérsékleteire. Egyébiránt is, czéljaiba merülve, kis pont vala előtte
egészsége, ha haszna testrongálást kivánt; s így a gyakori átfázás,
hosszas lovaglás és törődések, úgy lesűlyeszték különben nem gyönge
testalkotását, főkép tüdejét úgy megrongálák, hogy most már gyakran majd
a fúladásig gyötrék köhögései; s így az egy borkereskedést kivéve, mely
kevesebb törődést kívánt, minden egyéb kémlődéseivel felhagyni
kénytelenítteték.

*

Leguli, a mint átmene, szép négyes fogatot talála csillogó hintóval
Valkay háza előtt. A szobában egy kövér meglett korú úr, az öreg báró
Regéczy, nyugalmasan ült, vagy inkább feküdt az agg zsellyeszékben,
hosszú gazdag pípával szájában. Nyájasan köszöne Legulinak s enyelge a
ki és bejáró Kriskával. A kiszáradt Valkay, mintegy ellen-darabjáúl
amannak, az asztal mellett ült, melyen apró metszett üvegecskékben
bor-kóstolók állottak, s Leguli beléptével felállván ültéből, ezt
kalmári udvarisággal székkel kínálta.

No édes Valkay uram, már mennem kell, mondá a báró, letéve pipáját; s
Valkay, oldalszobájából néhány zacskót emele elő: számoljuk hát nagysás
uram, mondá, s a zacskók bontogatásához foga.

Hagyja, hagyja! kiáltá Regéczy, hiszen megszámolta Valkay uram?

Én meg, nagyságos uram, magamnak; de úgy tartom, a ki átveszi is
számolja meg magának. A pénz számolva jó, ezt tartja a magyar példaszó.

Jól és hibásan tartja, miként jő, édes Valkay uram. Gondoljon csak egy
százezer jövedelmű urat, ki felét ennek pengő, vagy épen kongó pénzben
kapja, mennyi szép időt nem mulaszt el e kurta életből, míg pénzét
számolgatja, bevételkor, és kiadáskor? mennyi édes örömet szalaszt el
addig! mikhez, gondolnám, egy százezeres jövedelmű úrnak, csak szép joga
lehet? Nem-e kedves úr? kérdé Legulihoz fordulva.

Úgy van, nagyságos uram! felelt kedvkereső kaczajjal Leguli: de
százezerből van is minek elcseppenni, s az ily urak szokva is vannak az
elcseppenésekhez.

No én nem vagyok ugyan százezeres úr, mondá a báró, de ily gyanútlan
kéztől, mint Valkay uramé, nem szoktam számolgatni a pénzt.

A mint tetszik nagysás uram, mondá Valkay, méltatva a hízelgést;
összeveté a zacskók feliratait, s a bárónak nyújtá számvetését. Ez
futólag áttekintvén az összeget: jól van édes Valkay uram, mondá, s
pipával és mustra-üvegekkel együtt, cselédjének rendelé átadatni a
zacskókat. Engede azonban még is Valkaynak abban, hogy a zacskók
bepecsételtessenek.

Különben cselédem biztos, mondá a báró. Igaz, hogy megjártam magam is
már vagy egy párral, míg Miskámra akadtam.

Engedelmével nagysádnak, engemet az efféle párszori tapasztalás,
bizatlanabbá fogna tenni, mind hiedelmemben, mint cselédemben. Kiki csak
addig erős, míg elegendően nem kísértetik, s jó hazánkban a cselédséget,
romlásnak eredtnek tapasztalám.

Úgy tartom, közbeszóla Leguli, csak a cseléd világszerte egyforma.
Csekély, vagy mi még rosszabb, félmíveltségnek, rendszerint szokott
munkálatja az, hogy a szivet ártatlan tudatlanságából kiemeli, a nélkül,
hogy nyílt világú elveket nyújtna helyébe. A mely polgári rendeknél,
tiszta fényű nevelés gyérebben gyújtogatja az erkölcsiség szövétnekeit,
csak szorgalom és ipar lehetnek azoknak védangyalai. Munkás és czélszerű
szorgalom, tartják rendben az embert; de nagy részének uraink
cselédségének, minden foglalatossága, csak azon henye kiskörben
határozódik; melyet személyeik körül szokás és fényűzés szabnak ki. Hogy
lehete hát nála bíztosan szigorú erkölcsre számolni?

Már barátim, mondá a báró joviális vidorsággal, gyanakodás epéje az
életnek. Belőle egy csepp is elég néha egész öröm-forrásokat
megkeserítni. Én ugyan, hálás érzetemben, hogy oly állapotba helyezett a
sors, melyben meg is lopattathatom, akkor sem tudok búsulni midőn már
megloptak, nem hogy azon búsuljak hogy meglophatnak.

Én csak abban maradok, mondá Valkay, hogy hazánk e részben aligha nem
betegebb a külföldnél. Miként nyerhessen biztos czélt nálunk a cseléd
iparja, holott nehány forintnyi, megzsugorgatott tőkécskéjét, hitel
hiányában, örökrei elveszés veszélyei nélkül, ki nem adhatja kezei
közöl? s féltnie kell azt, mit gyámoltalan vénsége napjaira és gyermekei
számára megtakaríthatna? Kénytelen kis szerzeményét újra eltékozlani,
mire falukon, de kivált városokban, a minden harmadik háznál kiszegzett
czégérek, nagyon is erős és folytonos ingert nyújtnak neki. Számosabb
takarék-pénztárak kellenének hazánkban is, mikkel a míveltebb külföld
már rég ellátva van.

Egyike ez is sok szép álmainknak, amice Valkay, kiálta kaczagva a báró;
de hol veszünk alapítói tőkéket hozzájok?

Megsúgom domine illustrissime! felele Valkay. Minthogy épen cselédségről
van szó, keskenyítsük le egyes akarattal, formaruhájának és kalapjának
arany és ezüst paszománytjait, mostaniról csupán egy ujjnyi szélességre,
s a jelenlegi szokott felesleget, verjük csak öt évig rakásra össze – s
emberségemre fogadom, megvan a kívánt alapítói tőke.

No, valamit magam is adóznám e szerint, kaczagva kocsija felé ödöngtében
a báró, s bizony örömest adóznám; de amice Valkay, bizony csak jámbor
óhajtat marad még ez egykorig! s lába alá vévén kocsijában zacskóit,
elhajtata.

Mivel szolgálhatok önnek? mondá ismét beeresztvén maga előtt vendégét a
szobába, udvarias meghajtással Valkay.

A fortélyos Leguli jónak látá, bevezetésül kedvét nyerni az öregnek, s
mint nem ügyetlen ember-ismerő, tudta: mily édesen hízelg önnünknek az,
ha mestereknek ismertetünk osztályainkban, s oktatás kéretik azokban
tőlünk.

Én, úgymond Leguli, Fiscalis vagyok; a mennyire hivatalom
foglalatosságai engedik, szenvedélyes a gazdaságban; s megvallom,
főképen gazdai híre önnek, vont ezen tisztelet-tételre. Ha
alkalmatlankodástól nem félnék, óhajtnék szerencsés lenni, láthatnám
gazdasági rendezményeit.

Valkayt elővevé ezen szókra gonosz köhögése, mint mindenkor szokta, ha
kedvetlen dolog érdeklette őt; mert a Leguli név nem lehete a
szomszédságban ismeretlen előtte. Azonban belső érzetére, felvonván ő is
az udvariság szokott palástját: enyém leend a szerencse, úgymond, csak
azt fogom sajnálni, ha csekély terjedelmű gazdaságom, ön várakozásának
meg nem fog felelhetni. Kicsinyben csak a szorgalom jöhet számba, míg
nagyban már maga a kincs és bőség is meglep. Ha hát úgy tetszik, menjünk
legelőbb is a kertbe le. Ezzel előre ballagott az öreg, Leguli pedig
karjára öltvén Kriskát, követé.

Valkayra nézve, kinek Kriskája szemefénye vala, már Legulinak ezen
nyájassága is szívlágyítás volt, melyet amaz, jártas fogásival,
léptenként tudott nevelni. Mesterileg játszotta a nyíltat, az
elfogultlan kedélyüt, s Valkay mindinkább elégedett lőn vendégével.

A kertben mit sem látott Leguli, mi haszonvétre ne lett volna számítva.
Út-sorai birsből, somból, vagy törpe gyümölcs-fákból állottak, s minden
fa minden vetemény azt a helyet bírta, melyet az anya természet rendelt
annak. Bujaságig tenyészett itt minden. Nagy különbséget tapasztalt,
Valkay javára, ennek és Matyi szomszédnak kertje között; szembeötlő
lévén amannál a czélszerűbb elrendelés, s kitűzött iránya minden
szorgalomnak. Egy szőlő-lugos s a peres diófák voltak a kertnek minden
nyughelyei. Közepett kút és tágas kő víz-tartó állottak, mikből a kert,
szétágazó csatornákon öntöztetett.

Ezek tán ritka külföldi szőlő-fajok? kérdé Leguli, egy vidor növésű
szőlő iskolára mutatván.

Van közte egy-kettő, felelt Valkay; de többnyire iskolám, azon honi
fajokból áll, melyek hegyünkben, tapasztalásom után leginkább teremnek,
s legjobb borunkat adják. Én a ritka, vagy sok fajak termesztését,
szenvedélyi játéknak tartom inkább, mint haszon-iránynak. Minden
vidéknek, sőt helynek, saját termései vannak, miként éghajlat és
földanyagok vegyületei különböznek; s nálunk hegyaljai fajokat
termesztni akarni, szintoly sikeretlen erőködésnek látom, mint a
hegyalján vörös fajtáinkat. Nagy nyereség fogna lenni, hazánkban a
szőlőmívesre nézve, meghatározása a főbb szőlő-fajoknak, illető
vidékeikkel és helyeikkel együtt, valamint kísérletek is a fajok
vegyítései körül; de a munka sok fáradalmat, gyakoroltságot, és
pártfogást kíván.

S ez lehet az oka, hogy sok jó boraink közt, oly sok silány iránt is
panaszkodhatunk; megjegyzé Leguli.

Ez egyik, de más is kedves úr. A magyarnak tulajdona, minden ágában a
gazdaságnak, terjeszkedni inkább, mint tökéletesítni. Sok sovány
szántóföldről aratni inkább keveset, mint kevés jóról többet, sok
görcs-marháról nyerni inkább kevés húst, mint kevés hízottról sok
jobbat. Így van a dolog a szőlő-hegyekkel s kertekkel is. A természet
mintegy kijelölte ezeknek a déli magosb tájakat; de hazámfiai elmellőzik
e jó anya rendelését, és szőlőt ültetnek hegyen, völgyön, dombon, és
lapályon. Egy helység sem szívesen akarna ellenni bor-adó hely nélkül;
így gyakran azon hóldjait, melyek más termést teremtve, kettős, hármas
hasznot adnának, beülteti oly szőlővel, mely rigót és seregélyt nem lát
maga felett soha. Jó bor-adó vidékeink majd általában megvannak
szőlőkkel terhelve; s így a szükséges kezek hiányában, félmunkák rontják
el itt is a természet kegyeskedését. Ezt a terjeszkedési vágyat találom
én a gazdaságban főgátló előitéletnek hazámfiainál; mert ez kölcsönösen
meglopja a gazdaság ágait, földben, szükséges és idejekori munkákban,
kezekben, s a megoszlott csekély erő kárt áraszt egyesre és egészre.
Mindenben, de kivált a szőlő-mívelésben, szembeötlő ennek kára az egész
hazára nézve. Ama hiányok s bor-forrasztási járatlanságunk miatt, a sok
rossz bor elöli borkereskedésünket a külföldön, belül pedig a nagy
boremésztés, a köznépnél erkölcsöt és vagyoni állást sülyeszt.

Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek, s az alattuk álló padra
leültek. Ez legkedvesebb pihenő-helyem, mondá Valkay; ezek a fák nem a
legjobb diót termik ugyan, de mivel itt értem őket, s a nyári hőségben
nekem beteges öregnek, enyhítő hivellést adnak, meghagytam helyeiken.
Legulinak hő futott a szivére és homlokára, s az utóbbira izzadási
cseppeket is hajta. Kegyetlenségnek látá oly nyilatkozás után, csak
óhajtni is a fejszét oly jótevő fák derekaira, s feltevé magában,
legalább is elhalasztani a béke ezen czikkelyét.

Felmentökkel, az udvaron megtekinték a marhaólat, s Legulit valóban
meglepé a vidám tekintetű, ép, húsos marha látása, a tisztaság marhán és
ólon, s teljes győződésből ejte hízelgést iránta Valkaynak.

[Illustration: Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek…]

Nem tagadhatom, mondá Valkay, hogy gond mellett, határunk legelője is
sokat tesz marháink gyarapodására. Bélteky-szomszédom szintúgy nem
barátja a juhtartásnak, miként én nem vagyok, s a mely határt semmi,
vagy kevés juh jár, sikeresb ott a marha-legelés.

Leguli csodálkozott e nyilatkozáson.

Véleményem az, így fejté ki magát Valkay, hogy a selyem birka, mely
innettova Európa minden tartományait elönti, s így a vevési és gyártási
csődülést megcsökkenti, nem fogja adhatni hazánknak azt a sikeres
állandó hasznot, melyet az általa kiszorított, és sok lapályos legelőink
miatt, hazánknak inkább saját marha-gulyáink adhatnának.

Most a lovakra került a sor. Leguli egyszerre fellelte szemével a büszke
fakót.

A mint látom, paripákat is tetszik tartani? kérdé.

Egy párt, felele Valkay; igen is szokva vagyok a lovagláshoz, s ámbár
nem nekem való immár, lóháton járom most is a határt. Ez a fekete kancza
hordoz leginkább, minthogy nyugalmasabb; a tüzes fakó jobban megviseli
meljemet, s ezért azt ma báró Regéczynek, a fia számára el is adtam.

Egy béke-pontja Legulinak, halomba dőlt ismét; azonban ügyesen titkolva
zavarát, nyílt kedélylyel tudakozódott a lovak koráról és tulajdonairól,
s Valkay szíves vala feleleteiben, melyek többnyire kedves állatjai
magasztalásaiból állottak.

Leguli, hogy Kriskát is bevonja a beszélgetésbe, már előbb tárgyul vette
a fejős teheneket, mik sajátjai voltak Kriskának; s most keresztül
menvén az udvaron, a rajta elöntött számos baromfi iránt mutatott
figyelmet. Hízelgéseket ejte a szorgalmas gazdasszonynak, pajkosan
tudakozá tőle: melyik volna szánva a menyekzői sültnek? Tréfa, enyelgés
űzé egymást, s alkalmas derült kedvvel tért be a kis társaság a szobába;
mit az udvarias Leguli csaknem kéjig emele azzal, hogy vezetett Kriskája
kezét, nyájas meghajtása mellett, csókra ajkához vivé.

Valkay bort rendele fel, mi nála a jó jelek közé tartozott. A férfiak
melléje ültek, Kriska pedig egy ablakban álló asztalka mellé,
munkájához. A gyakorlott Leguli megérve vélvén már az előkészületeket,
sima nyelvvel és szóval, mely annyira sajátja vala, közelíte küldetése
czéljához. Előre bocsátá általános megjegyzéseit az ifjúi kor gondatlan
hevéről, mely gyakran a legjobb szívet is méltatlanságokra rántja.
Kicsinyben vádolva, nagyban pedig mentve, szóla Matyiról, s a kecske és
lövés történeteiről. Válogatott kifejezésekkel adta elő Matyinak
megbánását, s kivált Marinak, ki iránt kedvezőbb szíveket remélt a
háznál, béke óhajtását, s a békének, főkép szomszédok közti édes
malasztjait. Egy szóval: Leguli fúlánkját vevé minden szónak, s oly
kímélettel forgatá az egész kedvetlen tárgyat, hogy Valkay csekély
köhögéssel beérve, hallgathatá végig szavait.

Azonban nem állhatá meg még is, hogy szemöldje komorabbra ne vonuljon.
Egy kis hallgatása után: kedves úr! így felele, szokott dolog
ifjainknál, sokat róni bakütések rovására. Viszketegből: emlegettetni
valamiről, s víg zaj közt emlegethetni valamit, mi nem mindennapi
bohóság, sok becsületes jámboron keresztül jártak ők már. Nekem nem
barátom a viszálkodás; éltem hanyatlik s ezen szegény leánykára, nem
örömest hagynék rosszakarókat. Azonban a szív akaratosabb mint a fő.
Asszonyainkért megteszem azt, hogy megfizetvén Bélteky úr kecskeimet,
elállok peremtől, s nem leszek idegen szomszédi szívességektől is
iránta, ha viszont ő is megkímél bosszontásaival. Ez fegyver-nyugvásra
elég, s tudja ön, hogy a békét rendesen fegyver-nyugvás előzi meg. Ezzel
tölt poharát felvéve Valkay: éljen tens Béltekyné asszony, az áldott
lélek! kiálta.

Férjével együtt kedves úr! esdekle Leguli s Kriska hozzászökék segítni
őt atyjánál kéz-csókolásival.

Nem uram, mondá Valkay határozottan, s letevé poharát. Az évekig
táplálgatott haragtartás, nem köntös, hogy tetszésünk szerint leöltsük;
sebzett szíveknek idő kell a hegedésre. Előbb tudni akarom: nem a kisebb
sorsút gázolta-e szomszédom? mert a dölyf sértése uram, mérges nyílnak
sebe, mely nem gyógyul soha.

Leguli megelégedvén kivívott állásával, nem töré tovább Valkayt, nehogy
visszaveszítse ezt is; s összekocczantván poharát kegy-asszonyáért,
csakhamar újat köszönte el a házi urra és kisasszonyra, s tovább mene
követségében. Halk szemességgel lépe fel Matyi kivánságaival, kihagyva
mindazáltal a diófákat, s eleikbe bocsátva, az általa megajánlott
kecske-váltást. Az üszők szívet nyitának Valkaynál, s még inkább
Kriskánál, ki azonnal tehenei sorába számolá azokat, s Leguli reményadó
mosolygást sejte terülni az öreg arczára.

Installatiót illető kívánságait Bélteky úrnak, így szóla, teljesítem a
mennyiben lehet, főispánunkért is, kivel egyszer-másszor kedvező alkuim
valának. Gyurim mehet, de vigyázást ajánlok reá, nehogy palaczkhoz
férjen. A fakó nem enyém többé; azonban Bélteky urat jó lovasnak
ismerem, s reménylem, nem tesz hibát benne, ha az installatio
ünnepélyére átengedem.

Leguli nyájas köszönést monda a nyájas válaszért, s búcsuzóul ismét
kezet csókolván Kriskánál, haza tére, kedvező véleményt hagyva maga
felől a Valkay-háznál.

S mi tilt el engemet attól, így szóla magában, Valkay kapuját elhagyván
Leguli, hogy mindezek, miket most láttam, szolgálván a szerencse,
sajátimmá legyenek? A természet, mely egyfelől mostohácska vala Kriska
iránt, nem volt-e édes anyja másfelől? s nem adott-e nekem elég erős
kedélyt, tűrhetnem e mostohaságot s becsülnöm az édes anya ajándékait?
Ily elmélkedés közt megért nála a szándék; mert minél erősebben óhajtjuk
a czélt, annál inkább elgyengülnek fontolásunk előtt a kivitel
akadályai.

Matyi habozás közt várta Legulit, s követsége alatt nyugtalanul járt
folyosóján fel s alá. Én csak attól félek, szóla Mari hozzá, nem sejtve
Leguli simulását, hogy Leguli a maga tüzes okváltásaival mindent el fog
rontani.

Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint
ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.

Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt,
annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával.
Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet
meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak
mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság
közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun,
úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a
társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése.
Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni
torzsonyomról.

Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.

Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel
megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is
terjesztgeté Leguli.

Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli
általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s
cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával,
emezen próba-lovaglást tőn Matyi.

Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges
mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná
szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de
zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala,
látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a
megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a
másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun
kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar!
Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az
idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven
megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly
módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első
gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe
a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe
csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai
hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb
szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a
hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni
benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó
étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga
vitéz-társaival.

Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a
főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé.
A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a
banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.

Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most
munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek
legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a
kölcsönzöttel.

Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a
vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik
Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra
kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri
Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett
lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre
átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi
felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos
rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult
kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár
szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép
tisztét.

A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második
s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és
ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének.
A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések
csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések.
Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s
kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az
éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának
titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet
Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott.
Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és
javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt
hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.

Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen
átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett
helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt
minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s
válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy
kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök;
azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust,
korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már
későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne
veszélyeztesse.

Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit
csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál
a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám
azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente
kardjánál számba sem venni a pengét?

Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal
folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést.
Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke,
melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a
magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak
üríttettek a béke-adó magyar királyért s nyugalom-szünetet szerzének a
lángoló Matyinak. Az alatt megzendült a hanga, s Matyi már előbb
kinyervén a főispántól bandájának az engedelmet, felváltva játszattak
emez által nemzeti dalok, a vidékben fekvő ezred bandája által pedig
operai darabok. Matyi engesztelődött, mert a nemzeti előszeretet,
bandájának adta az elsőséget, s a számos áldozatokat ez zúgatta. Most
érettnek gondolá Matyi magát és időt arra, hogy köszöntését megtegye.
Felálla tehát teli pohárral kezében s csendet kére és nyere szavainak.
Nem épen könnyű, néha akadozó, néha megszaladó nyelvvel, ejté ugyan
azokat; de még is egész befejezésig tűrhetően haladva. Engedje meg
méltóságos főispán úr, így rekeszté be sújtásos szónoklatát, hogy én,
mint ugyan csekély része ezen nemes megyének, de méltóságod érdemeinek
buzgó tisztelője, több számos tisztelői sorában ezt kiálthassam: a
magyarok istene éltesse méltóságodat _stentori_ időkre!

A szokatlan szónokságra szájt tátott vendégség hasító kaczajjal kiáltá
ezen befejezésre «éljenét» s a Matyi bandája, mely tövében álla az
asztalnak, éber figyelemmel ügyelvén urára, oly mohón zúdítá meg tussát,
hogy Gyuri, ki már ködöske vala, a tüzesen neki rántott vonóval, néhány
asszú-boros poharat zúdíta le egyszersmind, miket az inas a szoros
közökön, töltve tányéron hordoza a vendégek között. Új zaj, új kaczaj
harsogott erre a teremben, melynek végzetével: ez már igazi nestori
kaczagás vala! kiálta Szögváry lihegve, s a hahota új élelemmel hangzék.
Matyi csak most eszmélt szó-hibájára, s hozzájárulván Gyuri ügyetlensége
és sógorának gúnya is, egyszerre lángba csapott s közel volt immár a
kifakadáshoz, a midőn szomszédja, a mérsékes Káray, megszorítván kezét:
Tens uram, így szólt, gúny ellen legsimább pajzs a nemügyelés, s
legelőbb szünnek meg rovásunkra kaczagni, ha együtt kaczagunk mi is.
Matyi jónak látá elfogadni a tanácsot s az elfogultlant erőteté
viseletében. Leguli azzal mentegeté nyelv-botlását, miként Stentorról
meg nem írták ugyan a történet-írók, hogy meddig élt? de erős szava
lévén egykor, az erős hang pedig csak erős mellből jöhetvén, minthogy a
mell legnemesebb részeit zárja az emberi testnek, és így az erős mell
jelensége, sőt szükséges föltétele a hosszú életnek: szükségesképen
következik, hogy Stentornak, hacsak baleset nem érte, soká kellett
élnie, s így a Nestor- és Stentor-nevek, mint alkalmasint
egyjelentésüek, bízvást fölcseréltethettek egymással. A mentség, új
kaczagás közt elfogadtaték, s Matyi együtt kaczaga, bátor belül
hámorként lángola, és Szögváry elleni idegenkedése, most csaknem
gyűlölségig mérgesedék keblében. Azonban a főispán poharat fogott,
keresett szavakkal, de egyszersmind nyájas szívességgel fogadta s
köszönte Matyi jókívánását, s magát a Karoknak és Rendeknek ajánlva,
ivott egészségökért, barátságokért. Ismét zengett az «éljen», mely az
enyhült Matyit a további gúny elől elvonta, s a vendégség felosztott.

Matyinak nem oly víg vala haza- mint odautazása. Tapasztalá azt, mi
gyakran megszokott esni a világi életben, hogy onnan, hová mint
öröm-forrásra sietünk, gyakorta bút viszünk haza magunknak. Magyar
leventai és publicistai kedvelt pályáin érék őt kudarczok, s azokat oly
ember segíté szem elibe, kit rokonság köte hozzá, s oly úr előtt, kinél
maga iránt kedvező figyelmet vágyott gerjesztni. Borús és néma
kedvetlenségben ült szekerében, nem mert azon oldalra tekintni, melyen a
csonka fülű fakó ment, s a faluknál ismét reá kezdő bandájának,
szitok-dörögve parancsolt hallgatást. De kivált Szögváry iránti bosszús
érzelmei tépdelték keblét. Nincs fájdalmasabb és nehezebb gyógyúlású
seb, mint a melyet az üte rajtunk, ki köz nevetség tárgyaul használa
bennünket; az összezúzott önérzelem ekkor, hű emlékeztetéssel kínoz
untalan.

Leguli sejté: mi borong Matyiban? s ő a víg lakozások barátja, nem
tűrheté kegyurának ily kedvhunyását. A ravasz jól tudá hogy
baklövéseinkben, egy másikra kell lőnünk azon nyilat, mely keblünkben
szégyen mérgébe mártva dúl, s azonnal könnyebben békülünk önmagunkkal.

Szögváry, Matyi barátom, így szóla Leguli, nem a legszebb atyafiságot
bizonyítá irántad. Egy nyelvbotlásból oly szégyen-követ fúni fel! De ne
bánd barátom, ellene folyó pörödben meg van már fölperességed itélet
által állapítva, azt nyomni fogom, hogy eszén kívül simul majd a
kereszthez! Eddig is befejeztem volna azt; de hitvesedtől nem tehetém.

Ezen utóbbi szó, melyet Leguli részint önmentségül, részint némi
bosszú-vétből Mari idegenségeért ejte, homályos keserűséget támasztottak
Matyi keblében. Oly formán tetszék neki, mintha neje, mintegy
szövetkezésben állna ellene testvérével, és sajnosan szívelé, hogy
érzékeny sérelmeiben, saját házában és családjában, még csak részvétet
sem remélhette.

Kötött ember a házas! sóhajta Matyi s elforgatott érzelmekkel ére haza.
Szokása ellen egyenesen maga, nem Mari szobájába mene. Egy jó testtel
indult s eleven szemű, friss forgású lyánka, hozta könnyebb úti bútorát
utána, s nyájasan üdvözlette őt. A mi Lénink, ki iránt írtunk volt,
nevezé Leguli, ajánlom őt kegyeidbe. Matyi futólag meghajtá magát, s az
asszonyról tudakozódék.

Gyöngélkedik, felele Léni, hol fenn van, hol fekszik. Mari bevánszorga
bádgyattan férje szobájába: meg nem látogatnád a beteget, édes Matyim,
szóla gyönge szemrehányással, s bágyadt üdvezlő csókot nyomván férje
arczára. Hol jártál?

Ne kérdezd, felele Matyi nyers hangon; János bátyád, mint szokása, újra
sógorára vicsorg.

A szelid asszony nem nyomozá a dolgot, mert úgy taníttatott egykor
anyjától, hogy férfiak tetteibe, titkaiba hatni akarni, szegény nőhöz
nem illő; de testvéri s egyszersmind közbenjárói tisztének tartá, egy
pár szót ejtni bátyja mentségére. Előadá kérlelő hangon, hogy János
ugyan szívesen kaczag s nem ritkán mások rovására, de inkább könnyű
vérmérsékletből, mint szív hibájából teszi ezt. Lám pörödben is, mondá,
nem ő nyújta-e előbb békekart neked? Valld meg édes Matyim, hogy ha ő
hibázott is, de te valál előbb szeretetlen iránta!

Tüzes – majd mit mondok, kiálta Matyi; no csak a kellett még, hogy én
legyek a hibás! Egy szót se asszony többé!

Mari zúzottan tére szobájába vissza. Matyi nem vala ugyan a
legkedvkeresőbb, a legfinomabb bánású férj, annyival is inkább, hogy
valódi szerelmes sem vala Mariba soha; de durva sem volt hozzá, sőt
szelid erkölcse, nyílt esze iránt, bizonyos nemét érzette magában a
tiszteletnek mindig, mely főkép jelenlétében, darabos szokásaiból is
sokat letördelt. Engedni ugyan ritkán tudott, de sértés nélkül tagadott
meg valamit, s fejeskedése melynek Mari korán aláadá magát, nem találván
ellenzésre, kifakadó nem vala soha. Nem épen szokatlan példa volt az is,
hogy neje szelid tanácsát, jó órában elfogadja. Így, ha nem kéj-adó volt
is házas életök, de visszás sem vala az, s nyugalmas összeszokásban
folyt le nap nap után nálok. Ugyan azért szivet járt Marinál, férjének
ezen első durvasága. Női tisztjeit szenteknek tartá mindig, s a házas
élet csendjét legőrzendőbb kincsnek, s most ennek szárnyra-költét
remegé. Hevült képzete s gyöngélkedő in-rendszere, nagyításokkal kínzák
szegényt, s álmatlan nyugtalanságban tölt el éje.

Azonban eszébe ötlék jó anyjának egykori mondása: ha csak egyik fél is
igazán akarja fenntartani a házas élet csendjét, ritkán bomolhatik az
végképen fel. Legyen ez áldozatra kész, s a béke fejér galambja nem
reppenhet le a házról. Eltökélé magában, nem vegyülni a férfiak bajába s
Matyit kedv-előzésekkel kötni le. Beszólítá Lénit, s körülményesen
utasítá őt: mit kedvel férje, háztartásban, ételben, italban? s mi van
ínye ellen?

Legulinak is a maga részéről, gond fúrta fejét, szívét. Számolásán
gonosz átvonás vala a fakó fülvesztése. Mi kár-pótlékot kapjon Valkay? s
mi módon tartassék meg nyíló engesztelődésben? ezek valának azon
feladatok, miknek megfejtésein tanakodott. Kinézteivel meg nem férhetett
az, hogy a két ház továbbra is vont lábon álljon egymás ellenében;
sietett tehát a dolgot szóba hozni Matyinál.

Válasszon lovaim közöl a fakó helyébe! vala ennek válasza, s ha ezzel
meg nem elégednék az öreg, igérj pótlást a mint jő: tudod: a fillérkedés
nem volt sajátom soha.

Legelőbb is tehát Leguli javaslatából, Gyurinak gazdag borra-való
adaték, nehogy otthoni elbeszéléseiben, rosszakaratot is tóldjon az
igazság mellé.

Mari, lassadán nyugosztalódván lelke, arczczal is nyugodttal, bár
halaványnyal jelent meg az ebédnél. Matyi komoly vala ugyan és
elégedetlen, de Mari kedvkereső nyájassága s Léni jelenléte, apródonként
annyira nyerék őt, hogy az asztal beszélgetéseibe vegyülve, szokott
kedvére nyiladozék vissza. Meg van bennünk az a hiúság, hogy új vendég s
főkép leendő háztag előtt, nem örömest óhajtnánk legelőbb is kedvetlen
színben tünni elő, s balvéleményt támasztni benne magunk iránt. Matyi,
bár szíve nem teljesen emészté még meg neje iránti kesernyét, előbb
erőtetésből, majd önkényt közlő és víg lőn; azonban azzal magyar
férfiúságának tartozni vélé magát, hogy Marinak csak futólag s nem egész
megadó figyelemmel felelgessen, s tréfáit inkább Legulihoz, vagy az
eleven kedélyű Lénihez intézgesse.

Már fölkelének s Mari, szobájába készüle vissza, a mint lovas érkezék
levéllel, mely domború méhében látszólag valamit zára.

Mi lehet abban? tünődék Matyi, s kezdé bontani a levelet.

Bizonyosan lyányod küldi az igért zacskót, kiáltá váró örömmel Mari, s
közelebb álla a bontóhoz.

Matyi lepattantá a pecsétet, s a levélből – egy szőrös fül-darab hulla
ki! A papiron ily szavak álltak:

Édes sógorom!

Örülök, hogy neked, fakód boldogult fülével kedveskedhetem. Azon esetre
is, ha fakód igaz sajátját el nem fogadná többé, tudom kedves leend
előtted, vitézségednek ezen örök becsű ereklyéje.

szerető sógorod,

_Szögváry János._

Dühös vala Matyinak első felindulása, színek kergetőztek arczain,
szitkok, átkok omlottak ajkain, mikbe foglalva volt még ártatlan Marija
is. Mari kulcsolt kezekkel tört kérlelni férjét; nem merte ugyan
mentegetni az előtte ismeretlen dolgot, de azt, miként neki valóban
tetszék, tréfának keresztelé, milyet János bátyja, vastagon ugyan, de
sértés minden ingere nélkül szokott alkalmazni.

Rokkához asszony! rivalkodék Matyi; előbb gyermekeid ellen munkáltál,
midőn a pört minden módon ellenzetted, most a magyar nő, gyönyörű
hadával, férje ellen szövetkezik. Zajosan rendelé vasra tétetni a
levél-hozó legényt, zajosan parancsola nyergeltetni. Pisztolyra vele!
kiáltá szelet fúva, s a szegény Mari közel vala az összerogyáshoz.

Leguli, kinek minden esetre nem vala tervében, messze eresztni a dolgot,
erősen hivé ugyan, hogy Matyi első lobbanása csak szalma-tűz s magában
elhamvad; mindazáltal szokott fogása lévén, minden lengő szelecskét
önvitorlájára használni, az alatt míg Matyi lármás rendeléseit tevé,
nyugasztalni kezdé Marit, s hogy magát nála is érdembe helyezze, magára
vállalá Matyi kiengesztelését, ebbeli iparkodásának épen nem kétkedvén
foganatjában. Mari köszönve fogadá el az ajánlást, s szívesen esdekle a
csalfának.

Leguli külön fogá Matyit: barátom, mit határoztál? kérdé. – Pisztolyra a
gazzal! felele ez, a magyar nem hagy maga orra alatt piszkálni.

De a magyar szál-kardra szokta kihívni egymást.

Tán véled, hogy ettől is félek? felpattana Matyi.

Nem barátom, nincs kétségem, hogy helyén áll szived, ámbár Szögváryval,
ki már nem egy-kettővel haraptatott a fűbe, megvívni nem tréfa dolog. De
mondd meg nekem: nyerj bár, vagy veszíts, mi leend a következés? Hírbe
akarsz-e jőni az egész megyében? s magadra élesítni a fül-gúnyt? Földi
salakjához ragadt gyöngéje az az emberi nemnek, hogy gyakran, egymás
rovásán is épülni vágyik, egymás kedvetlenségében is örömet halász.
Temetésekre, baleseményekre, üres szívvel tódulunk sokszor, miként
néző-színbe, és saját külön viszonyainkra számolgatunk azokon.
Installátiói baleseményeid, miket eltemetve óhajtnál, még inkább életben
maradnak, ha azokat neheztelésiddel ápolod, s minden víg társaságokban,
mikben megjelenendesz, jelszavak leendnek azok kedv- s kaczajélesztő
gúnyokra, minthogy sikeretlen bosszúiddal magad adsz fűszert azoknak. Én
azt tanácslom barátom, vedd a dolgot annak, a minek árúltatik, tréfának,
bárha annak faragatlan is; köszönd meg kaczagva a küldött fület, a
pörben pedig bosszuld meg magadat, hol azt illően teheted.

Matyi, hogy ne láttassék magát könnyen megadni, tőn még egy pár könnyű
czáfolású ellenvetést; de végre reáálla Leguli tanácsára, örvendve
titkon magában, hogy vitéz szíve, mely, tagadni nem lehet, kissé
dobogott a megvívásra, ily tisztességes palást alá búvhatott.
Megvendéglé tehát a vasra kárhoztatott legényt, s enyelgve izene tőle
köszönést Szögvárynak, a küldött ajándékért.

A szegény Mari, elvonulni látván a fergeteget, örvendő szivességgel
hálálkodék Legulinak, egyedül kinek tulajdonítá a kedvező fordulatot; s
miként rendesen vidámabb lélekkel szoktunk lenni, szerencsésen átvívott
baleseményeink után, mint mi előtt azok értek bennünket: ő is vidám
eszmélettel rendelgetett holmit közeledő lebetegedéséhez, intézgeté a
háznak az alatti szükségeit, mikben őt a gyors Léni buzgón segítette.

*

Léni, mintegy huszonötéves, izmos, kissé testes termetű, vidám kedélyű
és járású személy. Arczvonási nem érdeklők ugyan, de a pár nagy fekete
szem, nyájasan közli elevenségét azokkal. Serény s úgynevezett tüzes
gazdasszony, de ritka önfejűséggel párítva. Minden maga kívánt lenni
mindenben, egyedűl rendelgetni, s alszerepet játszani a háznál nem esék
kényére. Lármásan szokott végzeni mindent, s örök perben állani a
cselédséggel. A gazdaasszonyság minden ágához értett, háztartásbani
ügyessége hasonlíthatlan volt; de ezekre kevély is vala, s megkíváná,
hogy ház lelkének ismertessék, s a határtalan önkény, bizalom és szabad
kéz munkásságától el ne szoríttassék. Ellenkező esetben, hajló
kárörömre, sőt apróbb bosszúkra is. Különös ügyessége vala, magát
elkerülhetlenné tenni azoknál, kikhez őt haszon vagy más kinézés csatlá,
s terveiben munkás, állhatatos, kivitelre termett és merő. Egyébiránt
vak-buzgó és babonás, ki gyakori szokatlan óhajtásai számára, szívesen
idézgete szokatlan főbb erőket is elő. Ily tulajdonokkal, nem fogott
volna Léninek nehéz feladat lenni: kérőt nyerhetni: de nagyra-látása,
szerfeletti önbecscsel hízelgvén képzeletének, csak rang után esenge, s
Léni erősen hívé, hogy a neki szánt még nem jöve el, de nem fog
elmaradni.

Leguli jól tudván azt, hogy alig lehet a világban kényesebb helyzet,
mint az úri és cselédi közt ingó kétlaki állapot, a milyen Lénié vala a
háznál: első gondjául vevé utasítni rokonát, s kijelölni új pályáján
annak, úgy a folyó mentét, mint szirtjeit, hogy a lyányka a maga
életsajkáját biztosan kormányozhassa azon.

«Az úr, mint nap körül forogjon fő gondod és ügyleted, mert viszont ő
körülte forog az egész ház; s ki a mozgató kereket forgatja, bizonyosan
forgatni fogja az egész gépet». Ez vala Leguli oktatásának kivonatja, s
Léni nem vala buta tanítványné.

De most a legkínosabb járat állott még Leguli előtt. Valkayt kelle
csonkított lova iránt megengesztelnie, s ez nehezebb feladat vala, mint
még rettegé is. Valkay felzúdultát nem akará enyhítni semmi ajánlott
kárpótlás. A ló nem volt enyém, mondá nyers hangon, s így nem csak károm
forog fenn, hanem becsületem is koczkáztatik. Bal csillagzat látszik
állni ellenségesen a két ház közt! Morogva ment ki szellőzni
bosszújából.

Azonban a forgott Leguli nem azon ember vala, ki félpályáról lépjen le,
melyre őt saját haszna lépteté fel. Nyájas tisztelettel csókolá meg
kezét Kriskának, kivel most egyedül marada a szobában, sima hízelgéssel
kérvén ki szelid közbenjárását felgerjedt atyjánál. Bánatos hanggal adá
elő, miként lenne ő maga legtöbbet vesztendő, ha a két ház továbbra is
meghasonlásban veszteglene, nyomasztatván látogatásaiban, melyek éltének
a legkellemesebb órákat igérik. Kriska nem állhata ellent a csapodárnak,
megigéré a közbenjárást, s Leguli ismét megigérkezvén más napra, ez
úttal függőben hagyva a dolgot, tére vissza.

Valkay nem vala más napon az, ki tegnap. Kriska esdekei, annak
meggondolása, hogy Matyi balságból inkább, mint hibából tevé a kárt, az
eset nem-esetté többé nem tétethetik, ezekhez járulván Gyurinak is egy
pár szóejtése Matyi jóságáról, meghajlíták szívét, s Legulival csakhamar
megköté a kárpótlás alkuját, azon fenntartással azonban, ha azzal a báró
megfog elégedni. Leguli hálás köszönetet tőn Kriskánál, s egyszersmind
egy gyönge kézszorítást mere nála, mely miként a felelő pillantásból
gyaníthatá, nem véteték rossz néven tőle.

Matyi naponként felejte bújából, miben híven segíté őt szerencsés
kedélye, mely nem bíra sokáig mulatni egy tárgy felett. De neje iránt
nem vala a régi szíves; homályos idegenség borongott keblében iránta,
melyet még inkább nevelt annak későbbi megtudása, hogy Mari postát külde
levéllel a bátyjához, miből szövetkezést, vagy legalább összeértést
gyanított maga ellen. Ehhez járult az is, hogy eddigi belső háztartása
iránt is, most nyílék ki szeme, mióta Léni átvevé annak kormányát.
Tagadhatlanul izesebbek lőnek az étkek, alkalmasabbak az ágybeliek,
rendezettebbek a fehérnemüek, gyorsabb a cseléd, rakottabb és
rendezettebb az éléstár, egy szóval: élet szállt az udvarba, s mint
mondani szokás, égett a munka mindenfelé.

Mari nem vala egyike a sörényebb gazdasszonyoknak. Kertet és fonást
kivéve, majd mindent szenvedélyes figyelem nélkül végzett a háznál, s
némi kis hanyagságot, nem minden ok nélkül lehetett vetni szemére.
Kivált rendszeres elrendelés, átlátása az egésznek, épen nem valának
sajátjai; egyes munkákat vett elő és végzett, miként azok jöttek, miként
eszébe ötlöttek, vagy miként cseléd emlékezteté őt azokra. Hogy így sok
fontosabb és sietősebb tárgy hátramaradt, a csekélyebb és maradhatóbb
mellett, könnyen gondolhatni. De kivált egyik azon fő ágát nem bírta ő a
gazdasszonykodásnak, mely folytonos és kitartó ügyeletnek kivonatja
szokott lenni nőinknél; tudniillik: évenként sok megromlott keze alatt
azokból, mik eltartani valók valának. Utánlátás, nézeglés, kiválogatás,
a féltőbb czikkelyeknek soros fogyasztása, és szükséges megóvások, únott
s többnyire felejtett foglalatosságai valának. A cseléd iránt különösen
engedékeny volt, s nem mindennapi hibának kellett annak lenni, a miért
kikelt. Ebben azonban része volt a szelid szívnek és jóságos kedélynek
is, mik őt arra bírák, hogy gyakran még cselédsége örömeiről is önmaga
gondoskodjék. Kegyetlenség, úgymond, kívánni, hogy a cseléd, ember
miként urasága, szűk fizetésért, munkájával és szabadságával együtt,
örömeiről is lemondjon. Ha bár mi csekély hálás kedv és vonzalom vegyül
is annak kötelességei közé, kedves egésszé olvad a háznép össze, s annak
tagjai az életnek nem csak szükségeit, hanem boldogságát is kölcsönösen
segítik egymásnak elő. Így zajtalanul ment szokott útján a háztartás s
utóbbi betegeskedéseiben Marinak, még nagyobb ereszkedéssel mint az
előtt.

Lénit ellenben égette a vágy, minél előbb kitüntetni gazdasszonyi
tulajdonait. Már rendesen is az új cseléd kettőztetni szokta szorgalmát,
hogy feledtesse, vagy vesztes ellenetbe tegye magával a régit. De Lénit
ezen kívül sürgette büszkesége, és nyomasztó körülményei is, miknélfogva
szülétlen árvának, helyet, élelmet s pártfogást kelle magának kivívnia.
Anyja s egy özvegy asszonyság, kinél amannak halála után tartózkodék,
kiképezék gazdasszonyi hajlamát, melyet most a Bélteky-háznál, csakhamar
egész fényben tündököltete. Első gondja vala: abban mindent saját
rámájára vonni, korlátolni a szabadabb fogyasztást, elzárni az
orozgatások forrásait, rendre, helyre, időre hozni minden gazdasági
czikkelyt és munkát, s a megszokott ipartalan hanyagságból, serény
forgolódásra költeni a cselédséget. Maga mindenfelé volt, s keze, lába,
szája nem nyugvék soha. Gondolhatni, hogy mindezek zajlás nélkül meg nem
eshettek; de Léni tartván a változásokkal elégedetlen cselédség
árulásitól, okos vala korán értesítni Matyit és Legulit tett rendelései
felől, kik rendszerint szívesek valának, ellátván hasznos, sikeres
voltokat; javallást és erőt adni azoknak. Matyinak nem lehete nem látni
a kedvező fordúlatot házánál, annyival is inkább, hogy Leguli sem
mulasztá el, figyelmessé tenni őt, minden új rendezésre, haszonra és
kényletre, mely Léninek vala köszönhető, s mintegy elvetve gyakori
ellenetbe állítni Mari eddigi háztartását a mostanival. Így Matyi
naponként mindinkább meggyőződék a felől, hogy Léniben áldásos nemtő
szálla házához, hálaul figyelmes és nyájas lőn iránta, s kivált asztal
felett, hogy inkább biztosítsa őt nemcselédi rangja iránt, víg
enyelgéseket válta vele, miket Leguli szokott zajos vígságával segíte
elő, Léni pedig eleven elménczséggel, s okos pajkossággal tuda
folyamatban tartani.

Marinak különben is gyönge egészségét, igen megviselé a bátyja s férje
közt történt viszály. Mihelyt magát annyira összeszedheté, levelet íra
testvérének, melyben őt istenre kéré, játékból ne szerencséltesse házi
nyugalmát. Most már naponként súlyosodék nyavalyája, mert teste bajához
lélek homályos epekedése is járula. Nem lappanghata Mari előtt férjének
elhidegülése, mely szembetünőleg növekedék. Ritkán jelene ő meg Mari
szobájában, s ha megjelene is, alig erőtethete el magától egy pár
perczenetnyi mulatást. Fagyos vala tudakozódása állapota felől, figyelme
panaszára csekély, gondja enyhítéseire hideg. Később több ízben
tapasztalá Mari, hogy elforgatva felel kérdéseire, s gondolatjai
szórakozottak. Szintígy nem vala Lénivel is elégedett; csatázásait
nehezen tűrheté, de főképen azt fájlalá legérzékenyebben, hogy vele bár
most tehetetlennel, de még is ház asszonyával, mit sem közle, sem vele
házi szokás és tanács iránt nem értekezék. A cselédség, bár szereti
szelid asszonyát, bár szívesen önté is előtte Léni elleni panaszait:
miként szokott, inkább hódolt az új parancsolónénak, inkább figyelt
szavára, melytől immár függni látszott mind saját szerencséje, mind
háznak ügye. Ezen általános mellőztetés mindinkább sebzé Mari szivét, és
súlyosítá nyavalyáját.

Miként alkalmas idei eső a hervadozó növényt, úgy éleszté fel Marit,
érkezett levele a főispánnak, melyben elhatározását jelenté, hogy
Gyula-fiát előbb magához vegye gyakorlatra Pestre, később pedig ha
tetszik, a maga fiával együtt utaztassa ki külföldre. Matyi több okokból
szívesen elfogadá a kettős ajánlást, s megtiszteltetve érezvén magát a
főispán ezen kegye által, nem gáncskodék a szükséges költségekben.
Különben is csak egy pár hét lévén a Gyula oskolai folyamából még hátra,
azonnal írt ennek, hogy hazajöttét siettesse.

Gyula a levél vételével kéjben úszék. El vala hát érve forró óhajtása
keblének, láthatni a külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait, s
hasznos növényként áthozhatni ezeket édes hazája főldjébe. Újra
felzajlottak szívében és képzetében régi szép álmodozásai és eszméi,
tapasztalásának jövendő használásai iránt, de tisztább és józanabb
alakokban most. Az egykori gyermeki lobbanások, most szilárdabb lánggal
égtek az ifjúi kebelben, mely önerőt érze magában. Különben is ő, kinek
keblét művészet és szabadság szeszei dagaszták, nem gondolhata valami
kecsesebbet az utazásnál; mit azonban eddig óhajtni sem mere, ismervén
atyjának némi idegenségét ettől. Magyar földön kívül nincs élet! mond
Matyi; mit láthatni a külföldön, mivel jó hazánk bővebb mértékben ne
bírna? Annál meglepőbb vala Gyulának a váratlan öröm.

Utazni fogok: kiálta villogó szemmel Ongaynak. Gondold barátom magadnak
a kéjt, láthatni az élet és szokások habzásait, a művészet elszórt
remekeit, természet és emberi erő különféle alkotásait! Mily hasznos,
mindenütt ugyanazon emberi bohóságokat látnunk, de különbféle alakokban;
s így türelmet tanulni el honfiaink és leányaink számára! az emberi
míveltség különbféle lépcsőzetein, jótékony szokásokat, intézményeket,
találmányokat lesni el, hogy velek idővel itthon boldogítsunk!

Miként terjeng, viszonzá rokon lángtól hevülve Ongay, ismereteivel
együtt a lélek! világ polgárjává lesz az ember, szűkebb keblű honfi
helyett; nyílt elmével, szabad kebellel halad városról városra,
nemzettől nemzetig; a hon szeretete és vágya, levonulnak kissé a szív
rejtekébe, csak a szelid emlékezést hagyván fenn honunk számára, miként
kedvesünkkére szoktunk fenhagyni, kit nem sokára ismét bizonyosan látni
reménylünk. Óh, már csak azért is boldog a katona, hogy utazik!

Kedvesen érzelgett így sokáig a két ifjú, korának tündér világában; és
sok szép terveket alkotott, miket tüzes képzetök bájosan színezett ki.
Hon java volt a jelszó köztök, és kitűzött irány, utazásaikra és
tapasztalásaikra nézve.

Csak az a kár, mondá Ongay búsan, a mint Gyula szekerét pakoltatni látá,
hogy nem együtt utazunk!

Gyulát is elfogá ezen gondolat. Egy részről jobb, felele vigasztalást
színlelve; külön úton, külön virágokat szaggatunk tapasztalásaink
nyalábjaiba; s ha útaink egykor egybe folynak, mily bájos leend a
kölcsönös kicserélés!

Meglehet, felele főt csóválva Józsi; de édes Gyulám, ím kereszt-úton
vagyunk. Olyan az ember az iskola szűk falai közt, mint pénznemek az
erszényben; ha kiadattak azok belőle, vagy kerülnek még valaha össze,
vagy soha sem!

Rezgő könnyel némán ölelte meg a két barát, és sokáig tartá karja közt
egymást. Végre Gyula kiragadá magát, kocsijába szökék, s elhajtata
Béltek felé.

Égi kéj szállt Mari keblébe, a mint szép ifjúvá serdült fiát ölelheté.
Eltolta kissé magától, hogy legelhessen egészség-ülte arczain; majd
ismét meljére vonta őt, sírt, nevetett, özönlötte tudakolásait, de nem
várta be reájuk a feleleteket, s majd gyermekké lőn zajos örömében.
Feledve volt nyavalygása, s a viszontlátás öröme új életre ocsúdtaták
őt. Matyi szintúgy meg vala lepetve, ámbár a tudós arczot és tartást
rajta, miként nevezé, nem kedvellé. Leguli udvarias és figyelő volt
iránta; s így Gyula igen meg vala elégedve fogadtatásával az atyai
háznál.

Csak néhány napra lévén határozva otthoni mulatása, mindjárt másnap
szabott, varrott számára a fehérnép, hogy oly illően kikészíthesse őt,
miként új pályája kívánta. Maga Mari az erőtetésig varrt szeretett
fiára, s éjfélekig égett világ kedves munkája felett; csak a mivel maga
nem bírt, bízta Lénire, ki iránt most engeszteltebb lőn, látván: mily
kedvkereső kedves vendége körül, mily ügyelő emlékeztetni az anyát
mindenre, mire az ifjú úrnak szüksége leend, vagy lehet. Kényelmére is
szívesen ügyelt Léni; neki vetteték a legjobb ágy a háznál, hajdan
kedvelt étkei, miket az asszonytól kérdeze ki, kerültek fel asztalra,
egy szóval: Gyula mindenben figyelmet tapasztalhatott maga iránt.

Elsőbb napji kéjként teltek el otthon. Keble édes vágyát: rajzban
bírhatni szeretett anyját, sietett betölteni. Áthordá festő-szereit
anyja szobájába, s szembe, oldalt, mell-képben, egész nagyságban,
napokon át festegeté Marit, hogy több módja legyen biztosabban
találhatni el vonásait, s lelki kifejezéseit. Elkészülvén festvényeivel,
megitélésre szólíttatott fel minden háznál-lévő; mindegyike javallta,
magasztalta dolgozásait, egyedül Gyula nem volt elégedett azokkal. A
hasonlatosság fellelhető lehet, úgymond, a vonásokban, azon lehet
homlok, orr, száj és szem állása; de nem anyám szelid, s nyájas
szeretettel tölt lelke ül azokon, sugárzik ki azokból. Szívemben jó
anyám képe más vonásokkal él! A lágyult anya forrón csókolta át fiát, s
ez forrón csókolta anyja kezeit.

Gyulát a történet kedves ismeretségbe foná otthon. A mint egykor
foglyázva a szőlőket járá, megpillantá Valkayt, ki az aljban egy darab
földet forgattatott fel, melyet gyümölcsösnek szánt vala. A munka újság
volt neki, s levonta őt a szomszédhoz. Köszöntés után tudakozódott
iránta, s Valkay szokott kész volt a tolmácslatra. Vidoran ébred és
éldel akkor lelkünk, mikor emberünkre akadtunk, ki nyájas táplálékot
képes nyújtni kedvtelésünknek. Gyula mintegy leszögezve volt, mert egyik
szó egyik eszme a másikat űzte Valkaynál, s bár éleseknek, sőt olykor
darabosoknak tetszének is neki az öreg megjegyzései, de józanoknak is és
vonzalmasoknak. Gyakori vala ezentúl Gyula Valkaynál, ki tiszteltetve
érezvén magát a szép hevű és tudományos kiképzésű ifjúnak figyelme
által, szíves nyájassággal tárogatá ki előtte, munkás élte folytában
szedett tapasztalásait, s némely hazai fogyatkozások iránti fontolással
tett észrevételeit. Mind megannyi terv-szikrák valának ezek Gyula hő
keblének, s ha bár sokban nem egyezék is gondolkozása a Valkayéval; de
eszméi legtöbbnyire vagy rokon újakat támasztottak elméjében, vagy ókat
világosítottak fel. Hazatérve mindenkor feljegyzé azokat; mert
tapasztalá, hogy a leírás által rendszerint tisztába jöttek gondolatjai,
vagy rendszerbe alakultak eszméi, s miként Káraytól hallá vala, fő
jelensége annak: sajátunk-é, s tisztán áll-e lelkünk előtt a gondolat?
az, ha felbirjuk azt papirra tenni.

Gyula csakhamar keresztüllátott a ház mostani állásán. Szíve megszorult
anyja sorsán, s egy két cselédet nyomósan igazított kötelességére.
Ellátván azonban: mennyit függend Léni ápolásaitól anyja
nyavalygásaiban, nyájas, kedvkereső volt iránta, és Léni viszont
figyelőbb Mari iránt. Szinígy lekötelezé kis ajándékival Anna asszonyt
is, ki különösen vala ennek szolgálatjára rendelve.

Elérkezék Gyula elindulásának ideje, s Matyi és Leguli titkon nem
valának ellene. Gyula tisztelő vala ugyan atyja, és udvarias Leguli
iránt, de mindkét részre hideg, s Matyi, fiának beavatkozását is a
cseléd rendre-igazításába, nem a legjavallóbb szemmel tekinté s csak
azért hagyá szó nélkül, mert úgy is kurtára volt szabva mulatása.
Egyébiránt az ifjúnak komoly, ritkán mosolygó feszessége, részvétlen
hidegsége, szótlansága, olykori jeleivel párítva az elégületlenségnek,
némi lakat valának a két férfiú kedvteléseinek.

Lovagolni, vívni tanulj! mondá Matyi; ezek nélkül a magyar nemes, ki
született katona, csak félember!

És törvényt úrfi! inté Leguli; e nélkül házából sem léphet ki a magyar
nemes, hogy ne sértsen vagy ne sértessék. Társaságos életben,
viszon-jogok és kötelességek tudása nélkül, bajos azzá lennünk, mit
emberséges embernek nevezünk.

Már abban nem vagyunk egy értelemben barátom! kiálta Matyi: sok
gazembert ismerek, ki soha törvénytelenséget nem követett el. Ebből
vitatkozás nyílt, melyben Gyula, atyjának részére állott.

Hogy tetszik a fiam? kérdé Matyi, Gyula kifordultával Legulit.

Jól, felelt ez; de ezt a korai érettséget, azt az örömtelenséget, mit te
tudós arcznak nevezgetsz, megvallom, nem szeretem benne. Ennek rendesen,
vagy önmagábai vagy világbai bizodalmatlanság, szokott szülő oka lenni,
s mindkettő sok szerencsétlenségnek kútfeje. Az ifjat örömért lihegve,
sőt zajlakodva óhajtom inkább látni, mint szerfeletti kiszámolt
józanságban. Amabból van mit veszteni, hogy vén korunkra is jusson egy
kis hév melegítőnek, az idő telében. Ebben már nyarunkban télre dőlünk.

Jól mondod barátom Leguli! mondá Matyi; én azt tartom, azok az átkozott
könyvek okozzák. Én nem voltam barátjok soha.

Mari már egy pár nappal fia indulása előtt, súlyosodék. Szemei ritkán
valának szárazok; az elválás, s meggondolása annak, hogy Gyula idegen
emberek közé, s majd idegen tartományokba vetődik, anyai féltés rémítő
vázaival gyötrék gyenge szívét, éjjel és nappal. Bágyadt erővel karolá
utóljára által gyermekét, a mint a nyugtalan kocsis ostorát pattantá;
nem szólhata annak meljén, s erővel kelle őt elválasztani tőle.

Matyi teli erszényt, Leguli egy rakás levelet pesti ismerősihez,
nyújtottak Gyulának által, Léni pedig kocsihoz ment, megtekintni: ha jól
vannak-e pakolva úti bútor és eleség? Ezek csak magyar leány sütései,
mondá enyelgve a felülő ifjúnak, tudom jobbat fognak sütni a külföldiek.
Mari még kiizent fiának, hogy egészségére vigyázzon és gyakran írjon; s
ez jókívánásokkal útjának eredt.

Pestre érve, kedvetlen érzet borongott Gyulában, a mint a főispán és
septemvir laka előtt megállván szekere, nem fogadá őt senki, s bár
újságvágyó cseléd állt a kapuban, nem nyúla butorához egy is; alig
akada, ki szobát tuda mutatni, hosszas tudakozódásaira neki. A szeretet
karjai közől, egyszerre idegenbe látá taszítottnak magát. Maga emelé le
lomát, s épen fel akara czipekedni azzal, a mint egy csínos öltözetű
ifjú vállára üte s lármásan üdvezlé őt. Az ifjú báró Regéczy vala ez.
Isten hozott barátom Pesten! kiálta, hallám s lesém jöttödet. De mit
akarsz? kérdé a lerakodót. Legény! hordja fel kend a kocsissal az úrfi
holmiját! kiálta parancsolva egy cselédnek, s ez lekapva sapkáját, ugrék
elő.

Gyula jártasnak vélé Regéczyt a házhoz, hogy parancsa oly készséggel
fogadtaték. Igen ritka vagyok itt, felele ez, ámbár atyám baráti lábon
áll a főispánnal, mert a ház szellemével nem igen férek öszve. De
barátom, nekem szokásom parancsolni inkább, mint kérni, s a cseléd, hidd
el, előbb engedelmeskedig ezen tónnak, mint vizsgálná: ha volt-e az
embernek joga hozzá? – Ma, barátom, bál adatik a hét választóknál, oda
jőnöd kell velem, csak azért is, hogy előismereteket közölhessek veled a
főispán házáról. Ezt úgy is csak holnaputánra várják, s mit peshednél
itthon? – Gyula megigérkezék.

A báró korán eljött Gyuláért. Szemlére vette ennek minden
köntös-darabját s maga lett öltöztetője. Városon külsőnk az első, mondá,
hol a tágas szétvegyülésben, keveset tudhatunk egymás belsejéről. De
világszerte nagyobb szerepet játszik öltözködésünk, mint vélnők. Ha nem
mindig biztos mérjegye is az körülményeinknek és ízlésinknek; de
többnyire csakugyan az, s mindenesetre külső alakunkkal együtt, mely
általa sokat nyer vagy veszt, első bemutatónk a társaságokban s így
méltó figyelmünkre, bár mit mondjon is a mogorva szigorkodás. Mindenkor
önünk iránti méltatlanság, a külsőnk körüli hanyagság. Felkészülvén
Gyula: van-e becses gyürűd? órád? aranylánczod? kérdé Regéczy; rakd fel!
Kalmárkodnunk kell a világban mindenünkkel; majd tapasztalandod, hogy
nagy része az embereknek, kirakott mutatványaink után húz
következtetést, a bolt belső becsére. Továbbá arra kérlek, szokj meg
parancsolni; ritkán nem nyerünk azzal, ha úri tónt követelünk magunknak,
s azt némi zajjal vívjuk ki számunkra. Ha félve parancsolsz, észre
veszik, hogy a parancsolás nem sorsod, s ha zaj-ütés nélkül pénzt adsz
ki, azt vélik: költesz, mer pénzed van, nem pedig; mert úr vagy. Gyula
ma szabad kénye alá adta Regéczynek magát, s ez a szép virító ifjat, még
kitünőbb alakba önté.

Ifjaink korán értek a bálba; s gyűlekezésig a kávéházban mulattak. Itt
egy asztalka mellé telepedve, Regéczy így értesíté Gyulát a főispáni ház
felől:

Maga a főispán, édes barátom, a mint veszed, jó ember; mert csaknem
egyedül maga a tabularisták közt, ki nem kendezi ifjait, hanem a
tisztelőbb «öcsém-uram» czímmel szólítja őket; de testestül lelkestül
hivatalnok. Hivatal nála az egyedüli becsmérték; s ez után ad, ez után
kíván tiszteletet. Innen felsőbbek iránt, miként rangjok hozza magával,
vagy szerény, vagy szolgai tisztelő, alsóbbak iránt feszes rangtartó.
Nála minden ember, rangja vagy hivatala mögött áll, s szerinte lelkének
minden tehetségei csak ezekről sugározhatnak szét; ha hát rangja vagy
hivatala nincs, hogy amazok csak bágyadt fényt adhatnak, önként
következik. Történt, történendő, vagy történhető hivatali előmozdítások,
kedves beszélgetései; azokat gyanítgatja, jósolgatja untalan. Már előre
figyelmes a nagyon reményesek iránt, s ritkán előzheti meg valaki őt a
megüdvezlésben, ha az előlépés megtörtént. Rangilledék és rang-rendszer,
miknek egész sorozatát bírja, nagy része nála a világi rénynek, s
azoknak megtörése, ha nem vétek, bizonyosan nagy hiba vagy bohóság neki.
Annak biztos elhatározása: kit mennyi illet? sok vesződséget ad
expeditorának, kinek lelkiismeretesen kell ügyelnie levél-borítékokon a
czimzetekre, nehogy több vagy kevesebb adassék azokból az illetőségnél.
Latolnia kell minden levél felett: kinek irattassék ki az egész czímzet?
kinek vonattassék ez össze egy vagy több szavakban? «a tisztelettel» szó
magában álljon-e vagy melyik epithetonjával? Szintígy az aláirási
«szolgája» szó mellé, köteles, lekötelezett, kész, hivatalos, jóakaró,
vagy alázatos ragasztassék-e? a levél külön borítékot kapjon-e, vagy
magából adja azt ki? Szintily lépcsőzetben állnak nála a köszönések is.
Különös jártassága van annak megszabásában: kinél van helye az elsőbb
köszönésnek, kinél az elfogadásnak, s hol kell bicczenni egyedül a főnek
és hol mozdulni mellnek is, vagy deréknek? Egyszer épen azt vitatta az
atyámnál, hogy ázsiai okos szokás szerint, rang után kellene elhatározni
nálunk is a ruházati rendszert, hogy a tisztelet-adásban eshető
tévedések mellőztethessenek.

Mi hivatalra nem vezet, vagy azzal összeköttetésben nincs, csekély becsű
előtte. Körülte minden feszes, s én azért járom házát gyéren, mert soha
otthoni nála nem lehetek, és szertartó feszességet ad még házi örömeinek
is. Azonban mind a mellett, hogy egész élte feszes alkalmatlanságokban
telik el, elégedett, és abban fő örömét leli, ha ifjait s főkép rokonait
hivatal-pályákra segítheti. Egyébiránt nevezetes törvénytudó, kitetsző
szónok, s világ- s ember-ismeretben, mint tartják, nem járatlan.

Kegyasszonyod igazi mellék-darab a férjéhez. Anyja udvari mesterné lévén
egykor, s maga is az udvarnál neveltetvén, udvari élet, szokás,
összeköttetés, szívének minden vágya, beszédjének minden tárgya. Miként
férje a hivatalos előmozdításoknál, szintoly munkás ő kisebb rokon vagy
idegen házaknál, befolyást szerezni magának; mi végre főképen a
házasság-szerzést választá eszközül. A házasság, mint tudod, elválasztó
pont az életben, s így ez által kielégítheti abbeli büszkeségét, hogy
sorsot alkosson a családokban. Erre ügyesen használván férje és saját
tekintetét, sok szegény leánykát főkötő alá segíte már, s nem egy
szegény legényt nyűg alá. Szokása minden házasulandó ifjat
lányajánlásaival gyötreni. Én rendesen bujkálok előtte, hogy
házasításait kikerüljem, mert nálam úgy is szerecsent mos.

S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?

Nem barátom, felele Regéczy; atyáink fél segítséget vettek, mi egész
nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábra kapott hazánkban, s ez
a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg
szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!

De a nős élet varázs örömei, sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula,
s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.

Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés
kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vincze felől csak futólag
emlékezett a báró.

Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a
sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arczon, éldelet
csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba.
Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a
vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez.
Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg
sokaság közt, s épen merülve volt szétbámultába, a mint Regéczy megkapva
kezét, egy szép lyánykához ragadá őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s
ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas
udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla, Pesten,
s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett
fel s alá vele a sétáló sorokon.

Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.

Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arcz együtt, valóban kedves
ámulatba ringatja a lelket.

Épen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, mondá Póli. Az
az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési
erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide
mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek,
otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékossait, ünnepi köntösben
tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa
boldogok közé van varázsolva. Épen úgy képzelem bálban az embereket,
miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak
együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.

Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben,
mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?

Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán
felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a
lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.

Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére.
Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?

Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de
látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba
illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek
hatásnak, mikben minden perczen, önszeretet zsurlódik önszeretethez,
simábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a
tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly bíztos kebel, mely a
békés és szelid természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyújthatnak
elegendő kárpótlást, a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért.
Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei
tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy
bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s
kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun
önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely
városon bő köntösként áll el tőlünk.

Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek
a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg
mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban lánczok fognak
körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből
annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! – A
kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről
érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.

Nézd az érzelgő párt! így ébreszté őket eszméletre Regéczy, ki utánok
tolakodott elő s hátra; városi bál-közepett a természet bájain legelni,
ugyan eredeti egy éldelet ám!

Egy pajzán álarcz zajgott feléjök. Szekrénykébe pakolt üvegei, miket
szerte áruba kínált, az opticust czímezték. Elmés tréfákat nyilazott
mindenfelé, s vidám csoport tolult vele, ingerelni és felfogni azokat.

Mivel szolgáljak neked szép pár? így szóla nyájasan párunkhoz. Ti tán
elég is vagytok egymásnak, s nem szűkölködtök semmiben. De még is
fogjátok e látcsőt; egymás szerelmét, jó tulajdonit s örömeiteket e
nagyító csőn tekintsétek; de kicsinyítőre fordítsátok azt, ha egymás
gyöngéit, s az élet bajait nézitek.

Egy ázsiai kalifa, rabszolgáktól kísértetve, dölyfösen lépett elő,
favorítnéja karján. Megállj! kiálta a látszerész, itt egy microskóp
számodra, azon nézzd az embereket, hogy még is valamiknek tessenek
előtted.

Egy magyar parasztnak caleidoscópot nyújtott; fogd úgymond, hogy te is
láss olykor szép-képzetjátékokat, barátom!

Nekem is valamit! kiálta egy magyar gavallér, s kis tükröcskéhez nyúla.

Nem földi! felelt az opticus, tükröt nem adok, személyedet úgy is sokat
nézegled; nesze inkább e teleskóp: nézz messze előre unokáidra vele, s
ez úti szem-üveg, hogy a finom por meg ne vakítsa szemedet míg feléjök
utazol. A tükröt ennek a jó anyókának adom, hogy ha kegyes könyvében
olvas, maga eleibe tehesse, s láthassa: mit mível háta megett csintalan
unoka-lyánykája, a még csintalanabb ifjúval.

Egy bűvös jött elő tisztes szakállal, varázs botját tartván kezében: hát
számomra mit szántál barátom? kérdé dörgő gordon-hanggal.

Legbecsesb üvegemet, mond a látszerész, ha véghez viszed bű-erőddel,
hogy az egész bálnép egyformán lásson, s azonnak tekintsen minden
tárgyat.

Hatalmam ennyire nem hat, mondá a bűvös, de azt megcselekszem, hogy
bálunkban minden férfi a legokosabbat lássa, s minden nő-személy a
legszebbet.

No ugyan mester vagy! viszonzá kaczagva az opticus; azt én is megteszem.
Egyik tükrömet tartom eleikbe, s látandja mindegyike a mit kíván.

Lator! elloptad varázs-botomat, szólt a bűvös, s elfordult.

Azonban megzendültek a hangszerek, s az ifjúság tánczos párért pattant
szét, éltesbje tánczkört engedve szélekre vonult, s egyszerre maga
maradt az opticus. Párunk is táncz-sorba állt s kényént lejtett a
többivel. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek.
Gyula óránként elbájoltabb lőn, Póli mívelt lelke, eleven elmés
társalgása által, s titkon hízelgett hiúságának az, hogy a kellemes
lyányka, számos ismerősi közt is, tetszőleg kijelelte őt nyájas
figyelmével. Mi sem vonz bennünket inkább egymáshoz, mint gondolkozási
és kedvtelési rokonság, minthogy más alakban mintegy önnünket
tiszteljük, szeretjük; s Gyula előtt perczenként nyilvánabb lőn
lélek-rokonsága Pólival. Innen meleg indulattal kére engedelmet arra,
hogy tiszteletét tehesse nagyságok házánál, s Póli szint azzal adá azt,
szint az feküdt ennek pillantatában is, midőn Gyula őt kocsijához
kiséré, s nyájas jóéjszakát mondának egymásnak.

[Illustration: Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az
éjnek.]

Gyula visszatérte után a frissitőbe mentek ifjaink. Gyula derült
szívteléssel volt, Regéczy szintúgy elégedett estéjével, s vigan ürült
egy két pohár köztök. Jöttek mentek többen a báró ismeretségéből. Ez egy
két tréfát váltott velek; de Béltekynél maradt, s nyájas és becsülést
mutató figyelme, ma sokat lerovott Gyulánál azon idegenségből, melyet
amannak közelében mindenkor érezni szokott. Új csoport jöve elő s Gyulát
mint ismeretlent, bemutatá annak Regéczy. Bélteky Gyula úgymond, Bélteky
tanácsos egyetlen fia! s hajlongások estek mindkét részről. Gyulának vér
szökött arczába; mert éretlen méltánytalan nagyralátásnak tartá, rangon
felül kívánni tekintetni magát.

Barátom, hited még gyönge, a mint látom, mondá Regéczy kaczagva, a mint
őt a csoport eltávoztával, Gyula ámításaért dorgálá. A nagyvilágban
magunk szabunk árt magunknak, s ez attól függ: miként valánk
szerencsések árverésre eresztni személyünket, tulajdoninkat, és
körülményeinket. De az első igérőnek önmagunknak kell lenni, s minél
merészebbek vagyunk e részben, rendesen, annál fentebb kél portékánk el.
Örök maszkban járunk, s kölcsönös csalás és csalódás, rendje a világ
folyásának. Hidd el barátom Gyula, hogy itt cselekvőleg kell inkább
föllépnünk, mint szenvedőleg veszteglenünk. Tedd felsőbbségbe magadat és
ámítsd a világot; különben ez fordul felül s te léssz a csalatott.

Álfénnyel, költött érdemmel csillogni, nem lehetne sajátom soha! mondá
kedvetlenül Gyula.

Miért ne? ez érzelgés édes Gyulám, mely idővel gyógyúlni fog. A szép
csinált virág, mely dámáink kalapján pompázik, mindig több előttem, mint
a sövény aljában veszteglő ibolya. Ha van érdemed, mutogasd; ha nincs
költs, s tóld elő való gyanánt; kéztől várni, kétes is bajos is, csak
gyermeki hiedelem. Hidd el, én érdemes férfiakat ismerek, kik szeretnek
többet mutatni, mint mivel bírnak, s ha bujkálnak is érdemeikkel, igen
oly formán teszik azt, miként Virgil pásztor leánykája, mely almával
dobálja kedvesét, fűzek mögé szalad rejtőzni, de előbb általa
megpillantatni hagyja magát. S mit veszt a világ az ámulatokban? Nézzd
barátom, most neszmélyit iddogálunk, s én a zamatjáról ismerem, hogy az
atyám bánhegyi bora áll előttünk, melyet nem régen árulánk el a
fogadósnak; s mi kárunk, ha neszmélyit ittunk benne? Hit nyugtat és
boldogít.

Víg robajjal zajgott egy ifjú csapat elő, s asztalt keresett magának.
Ide Halkó! ide fecske! hangzott többfelől a szobában, s a báró megkapva
karját, erőtete egy ifjat asztalához, kiben Gyula csakhamar a pajzán
opticusra ismere.

Somlyait ide! kiálta a báró.

Engedelmével nagysádnak, mondá Halkó, hazámfiát akkor szeretem inni, ha
lelket akarok kapni, így iny-csiklandoztatóul egy kis külföldit
instálok.

Náczi, champagneit a gonosznak! kiálta ismét Regéczy. Mondd el; hol
nyaraltál fecske? örök idő, hogy nem láttalak. Így nevezék Halkót
ismerősi, minthogy járó kelő vala, megjelenése örömtavasz volt, s
egygyel több inger a vígasságra.

Tarczalyval voltam házasodni, felele Halkó, pipájával bajlódva,
tudniillik neki, nem nekem. Víg járatunk volt, s megerősödtem azon régi
óhajtásomban, hogy bár csak hazámban, hol többet adnak szivességre mint
pénzre, mindig házasulandóval utazhatnám, külföldön pedig gazdaggal. A
merre csak jártunk, mindenütt rokonsága voltam a magyarnak, öcsém uram
az öregebbnek, bátyám uram az ifjabbnak. Ebédjeink felibe borultak a
vacsorák, víg mulatozásainkat éjfelek oszlatgatták! s aztán egész nap az
az áldott semmit nem tevés! Minden háznál csak a beköszöntésnél voltunk
vendégek; egyszerre otthonivá lett úr, cseléd, fuvar. Csak gyomorral
győzné az ember! Egyszer rám is ijesztett a nyavalya, veszélyesen
voltam; de az ég azt a jó gondolatot adta belém, mindenben ellenkezőt
tenni azzal, mit az orvos rendelt s szerencsésen felgyógyultam.

A champagniai megérkezék, s Halkó megtöltvén poharát: tartsa meg az ég
hazánkban a vendég-szeretést! addig nem féltem a magyart! kiálta, s
magamat! ezt súgá utána; s víg kocczantások között kiivá mindenki a
szobában poharát.

Már ezen elköszöntésre csakugyan hazait kell vala innunk, mondá Gyula.

Nem kedves úr! az is eleven tanusága, a magyar kissé ugyan messzevitt
vendégszeretetének, hogy finom borai közt helyt ad sok külföldi lőrének
is!

Tréfa kergette a tréfát, elmés enyelgés űzte egymást, s nem volt a
kaczajnak szünete a szobában. Gyültebb lőn ez perczenként, és Halkó
száján, egészen csüggött minden szem; körülte mint tengely körül forgott
a vígság kereke.

Gyula, ki eleinte tartott, hogy azon tréfaűző komák közöl egyre akadott,
kik vendégletért, haszonért, mulattatók lenni erőködnek s emésztést
segítnek az asztaloknál elő, csakhamar megkedvellé Halkót, látván, hogy
itt természet szülte a maga boldogát. Halkót, egy középtermetű testeskés
ifjat, már a természet arra rendelte, hogy lelke legyen a társaságoknak.
Testállás, mely minden tréfákra hajlékony vala, szem és száj járásai,
arczvonások, mik minden szavával együtt beszéltek, ömlő, kész és nem
erőtetett elménczsége, híg vérmérsékletével párítva, oly tulajdonok
voltak benne, miket más kegyleső tréfaűzők nem utánozhattak. Bár mi
csekély történetecskét ada is elő, súlyt nyere az szájában, s ám
próbálta utána azt előadni más! nem vala többé zamatja és fűszere annak.
Kedvelt volt Halkó minden háznál és minden társaságban. Soknemű
ügyességei, társasági tátos-nevet szerzének neki. Különös tapintatja
volt kinézni: ki fő a háznál? kitől függ az nyilván, vagy titkon? s
ahhoz intézé főképen figyelmes kedvkeresését; így úrhoz, asszonyhoz,
gyermekekhez is, kiket legbiztosabb lépcsőknek tapasztalt, magyar házak
szivességeihez. Egyébiránt nyájassága kiterjedt mindenkire a háznál, s
hogy ne feszítse azt, figyelmes tisztelő volt ennek szokásai, sőt
gyöngeségei iránt is. Mindezek oly tulajdonok valának benne, mik őt
szerte hol megfordult, mindenütt egyszerre otthonivá tevék, s egyszerre
mintegy ház tagjává fogadtaták.

Ez kiürült engedelmével nagysádnak, hozz mást vén jambus! kiálta Halkó a
fogadósnak, kit, minthogy egyik kurtább lábára sántított, neveze így, s
a báró nevetve parancsola két palaczkot.

Szeretném víg kedvedet Halkó! mondá egy a szomszéd asztaltól.

Nem szolgálhatok vele, felelt ez; nekem véremben fekszik boldogságom,
ámbár kedvező körülményeim is segítnek. Semmim sincs, tehát min
búsulnék? s ha járok kelek, oh be könnyűszerű vagyok, szinte az
elrepülésig! Guitárom minden úti bútorom, s egy pár húr reá. Senkivel
osztozni valóm nincs, tehát szivesen fogad rokonának mindenki; s kinek
jó vér helyett jó kenyeret adott a sors, szivesen megosztja azt velem,
mert sajtul vígkedvet teszek fel mellé.

Már szürkület kezdé bágyasztni a bál-világítást, a mint ifjaink víg
mulatozásokból szétfejlének.

Másnap megérkezék Vincze. Hajadoni bátortalan szemérem foglyozá ezt, s
küzde benne nyilt eszméletével, melylyel Gyula ölelésére rohanni
óhajtott volna. Pillantati mintegy égtek Gyula felé; de nem mert
nyilatkozni, kétkedve: miként fogna fogadtatni? Gyula szintúgy
tartózkodék eleinte, minthogy könnyelműségnek tetszék neki, korán szőni
barátságot; azonban még az nap lehántá szivéről a tartózkodás kérgeit.
Vincze nem kéré, hanem egyenes nyilt szívével, melyet szüntelen száján
hordoza, ragadá magához a bizalmat. Már estére érve, úgy vala a két ifjú
együtt, mintha régóta látta volna egymást. Így képzeltelek magamnak, így
óhajtottalak, miként látlak! mondá Vincze; Gyula eszmélődött magában:
nem látta-e valaha Vinczét? oly rokonos vala lelkének, egész lénye.

Egy szobában fogunk lakni, mondá Vincze, s nyájasan rendelkeztek el
ebben. Gyula elbeszélé új barátjának mult éji mulatozását. Vincze jó víg
magyar háznak nevezé az öreg báróét; de Kálmánról hidegen szóla.
Gondolkozásunk kelet és nyugot, mondá; ő világ embere, én magamé, ő
zajlakodva vadássza, s emberektől zsarolja ki örömeit, én a természettől
nyújtandókat, saját ölébe vonulva, vágynám leélni.

Külföldi utazásuk fordult elő, s Gyula ütközve sejté, hogy Vincze nem
különös szenvedélyt mutata ez iránt. Megteszem, úgymond Vincze, csupán
atyám iránti tetszésből, de mondd meg barátom: mire való a még ember-,
világ- s hon-ismeretben tapasztalatlan ifjúnak, ezen még térebb
tengerrebocsátkozás? Érett, állapodott gondolkozás, s honunknak,
honfiainknak biztos ismerése, fognának lenni, véleményem szerint,
szükségesek, ily utazások előzményeül, hogy mintegy mérszereket
bírhatnánk, mik után szabogassuk tapasztalásinkat; különben egyedül azon
hiúság rejtőzik a külföldi utazásokban, hogy ez vagy amaz várost láttuk,
s az ángolt, olaszt a maga hazájában. Ha valamelyik fűvész, gyűjteni
indulna ki a külföldre, mi előtt honja füveit ismerné, nem nevetnők-e
ki? s nem történhetnék-e az meg, hogy oly füveket hozna gúnytárgyul
haza, miket itthon lábával tapodott. Különben is, úgy látszik, mi
magyarok könnyen tévedünk abban, hogy hazánk rovására imádjuk gyakran a
külföldet, és viszont a külföld rovására hazánkat.

Jól beszélsz Vincze barátom, kiáltá ébredezve Gyula, tudnunk kell előre:
mit hagyunk benn s mit fogunk találni künn? – Elintézék teendő
készületeiket az utazáshoz. Eltökélék, előbb megismerkedni mind
hazájokkal, mind a külfölddel, a mennyire ezt könyvek és utazók
utasításai után tehetni.

Vincze nevelőjének, egy nyílt gondolkozású, de szoba-tudósnak, ez vala
fő alapelve, a nevelésben «ha boldognak akarod nevelni a gyermeket,
legelőbb szívét, kedélyét képezd; tedd sajátjává azon biztos tapintatot,
minélfogva szíve könnyű önkénytességgel fogja fel a jót; s később képezd
támaszul mellé az eszet. A szív makacs zsarnok, s ha elromlott egyszer,
készebb mentegető ügyvédül szegődtetni az eszet, mint ennek gyönge
tanácsára hajlani. A szív, bár kétes világú lámpájával, nehezebben tér
el az igaz útról, ha egyszer erre szokott, mint az ész vakító fényű
bolygó tüze, mely szolgai hízelgéssel rendesen a szív után futos. A jóra
képzett szív, ha bukik, fölkél; de a rossz végképen sülyed, s nincs
kiképzett ész, mely ki bírja őt ragadni sülyedtéből. Szív, nem pedig ész
hajlítja az akaratot. Hány megtudja mutatni, hogy nincs kisértet, s éji
sötétben, ettől remegtében, még sem mer egyedül maradni a szobában?»

Ezen alapelvnél fogva figyelmessé tevé a nevelő Vinczét, a természet
szelid bájaira, csodás rendjére, ízlelteté vele ennek ártatlan örömeit,
úgy hivén, hogy minél közelebb áll szivünk szövetsége a természethez,
annál inkább megmarad eredeti ártatlan jóságában. Jó emberekkel hagyá őt
társalogni, s gondja vala, hogy bosszú és ingerlések ne maszlagítsák a
gyermek békes indulatját.

Szüléi csak házi nevelést óhajtván adni fioknak, könnyebb vala ennek
körzetét úgy intézni el, hogy rontás ne férhessen hozzá. Későbben a
gyermek köréből, az életből és históriából szemelt ki nemes tetteket
számára, s kifejté azokban a követésrevalót. Utoljára, midőn már szívét
elég erősnek vélé, horda elő dísztelen és aljas tetteket, kifejtvén
azokból az utálatra-méltót, hogy így ész is mívelődjék az ember- és
világ-ismeret által. A szüléknek felváltott lakásuk városokon és falun,
kívánt alkalmat nyújtának, ezen nevelési terv sikeres kivitelére.

Legveszélyesebb szirt vala e részben a nevelőre nézve az, hogy Vincze
ezen nevelés mellett, mint természet fia, korán vonakodék oly becset
adni rangnak és szerencse javainak, miként szülei ezt titkon óhajták. E
részben csaknem ellenlábuak szobája vala a nevelőjé és Vinczéjé, s a
septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem
engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a
septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát;
mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá,
szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség
közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez
többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes
asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett
pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan
volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása
fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első
alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból
szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté
ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.

Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a
világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell.
Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét
leraktuk a jámbor természetnek.

Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai
világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha
egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek
kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a
hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a
haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak,
áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva,
ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.

Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban,
mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem
tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.

Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát
téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket
lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú
asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban
ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági
illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy
ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek.
Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes
bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és
apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság,
társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a
főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind
pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden
iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg
vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép
bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély,
ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis
Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt
tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván
nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve,
ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és
elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki
mutatványait.

Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze
egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és
hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai,
bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt
bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő,
ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék
elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép
szeretetreméltó lőn.

A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes
tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési
elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza
szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt
tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat,
minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A
gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.

Vinczének ezen nevelőjét, ki hivatalt nyere, egy másik váltá fel,
szintoly szigorú erkölcsű ugyan, mint amaz; de a világ folyásában jóval
járatlanabb. Mint bölcselkedés tanára, előitéletesen kedvelte a maga
tudományát, s kedvteléses iparja vala, munkái által lenni egykor
nevezetessé a maga osztályában. Az újabb philosophia elveinél, miket
inkább kémlelődőknek tarta, felebb becsülé a régi görögök philosophiai
pártjaikat, melyek tudományaikat átfolyaták az életbe is, s inkább
gyakorlatiak valának. Ezek közt, minthogy saját sorsával, mi gyámoltalan
szegénység vala, leginkább egyezék, különös előszeretettel volt az
Antisthenes cynismusa iránt. Azonban birt még is annyi belátással, hogy
ennek gyakorlatba-vételét, a mai világban, majd lehetetlennek ismerte.
Annálfogva a stoához szegődött, melyet csak mérséklett cynismusnak
tartott. Elfogadta ennek úgy erkölcsi szigorúságát, mint testi kényletek
iránti sanyarúságát, s nevelő nézetei is azokhoz valának leginkább
szabva. Most egy munkán dolgozott, melyben szinopéi Diogenesnek nevelési
elveit igyekezett kifejtegetni, mik szerint nevelheté egykor Xeniades
gyermekeit. Ezek közt főhelyre állítá a szigorúságot lélek, és
szegénységet test körül; mert úgymond, sokkal könnyebb ezeknek idővel a
körűlményekhez képest terjedezni, mint terjedett erkölcsű léleknek és
kényletű testnek zsugorodniok amazok után. Nyájas eszme vala a nevelő
lelke előtt, gyakorlatba venni ezen elveket Vinczénél; de csakhamar
talapasztalá, hogy nagy részével nem boldogulhat, ennek szüléi miatt,
kik közől főkép a főispánné, igen hajlott őt botornak, ha nem eszelősnek
venni, minden elveivel együtt. Azonban annyi sikere csakugyan lőn
iparjának, hogy a serdülő s már józanodó gyermek, némi idegenséget
kapott szivében, a fényűzés puhító kényletei iránt s eltolódék minden
haszontalan csillogástól. Asztalnál felét is elbocsátgatá maga mellett
az étkeknek, s csemegét nem kóstola, ágyaul kemény szőr-derekalj,
öltözeteül könnyű, sima és egyszerű köntösöket kívána, s maga körül nem
hagyá a cselédséget szolgálatot tenni; sőt nem nyugvék atyja előtt, míg
pomparuhájáról le nem esdeklé a csillogó paszomántot. Mert a nevelő
ügyes vala elhitetni a fiúval azt, hogy a fényűzés kényelmei, vagy gyáva
puhítások, vagy gyermeki csillogások; s melyik gyermek nem vágy örömest
az érettebb koruak sorába? melyik nem követel szivesen önerejűséget?

Elvei mellett, nehezen fogta volna sokáig megállani helyét, a
septemvirnél ezen nevelő, ha szerencsére nem olvassa Zenóról, a stoa
alapítójáról, hogy ő Antigonus királynak, minden szigorúsága mellett is,
ügyesen tudta csapni a levet, s ennek példája után, ő is a septemvirben
és nejében a maga Antigonusát nem tekinti. Így képes volt egy pár évet
tölteni ki a háznál, melyek alatt mindinkább meggyökereztette Vincze
lelkében, elvetett magvát az egyszerűségnek, és minden álfénytőli
idegenségnek.

Megérkeztével a főispánnak, bejelenteté magát Gyula. Néhány feszes
tudakozódás után szüleiről és útjáról, eleresztetett. Előbb nőmnél fogja
tenni öcsém uram üdvözletét, mondá a főispán, aztán ezt a pört fogja
kivonni. – Gyulát bántá ezen parancsoló tón, mely a főispán magas
termetével, feszes állásával, nyájasság nélküli arczvonásival párítva,
reá nézve egészen visszatoló vala. Érzé, miként kímélőbb, udvariasb mód,
szives készséget fogott volna nála kötni a kötelességhez. Nehezen
szívelheté az ily tekintély-tartást; s ott, hol a kötelesség nyilvános,
s a másik fél alóla magát vonogatni gondolatjában sem tartja,
szükségtelennek, sőt idegenítőnek vélé azt.

Azonban sietett megtenni tiszteletét a főispánnénál is. Ez vizsga
szemeket jártatott az ifjúnak arczán, termetén és öltözetén. Kegyesen
hozá le előtte a házávali atyafiságot, s ajánlá fiát barátságába. Majd a
felől tudakolá őt: mi házakkal lenne ismeretsége Pesten? – Egygyel
sincs, felele Gyula; épen tegnap vala szerencsém a bálban báró Regéczy
kisasszonyhoz és testvéréhez, kivel egy iskolát jártam egykor.

A főispánné arcza szembetünőleg derűre nyílt e szavakra. Ottan becses
ismeretséget tőn öcsém uram, jeles az egész úri ház, s ajánlom
használatát ezen becses megismerkedésnek. Kegye, mely eddig leereszkedés
vala, inkább nyájasságra simula most, s Gyula tűrhető elégedéssel lépe
ki ajtaján. Egy fiatal, nyíló korú lyánka, súgár, mint fiatal lenge
fácska, készséggel kapa a gyertyához, s angyali szívességgel világítá ki
neki a már biztalan alkonyban. Megálla Gyula a folyosón kétkedve: ha
vajjon angyalt lát-e most, vagy halandó lyánkát? Abban azonban
megegyeztek érzékei, hogy kedvesebb teremtést nem látott éltében soha.

Egy lyánkát láttam az anyádnál, mondá szobájába érve Vinczének, ki az?

Gyomay Klári, felele Vincze, rokonos az anyámhoz, s nevelőbe adva hozzá.
Gyula áradozott dicséretében, szép ártatlan külsejéről, megfelelő
belsejére vona következést, s boldognak mondá azt, kinek egykor jutand.

Jó gyermek, mondá futólag Vincze, kár hogy szegény.

Gyula átallá ezen szavát Vinczének, mely némi homályt látszék borítni,
még új ismeretségű barátjára. Vékony gyanú ködlött lelkében, hogy a
Vincze gyöngéje, tán vagyon-áhítozás lehet. Azonban magába fojtá
megütközését, s e napon mindketten szótlanabbak levének, s biztosságok
fonala kissé megszakadottnak látszék.

Másnap Klárcsi szellői könnyűséggel jára fel s alá a folyosón, gyakran
megcsördülének kulcsai, mint gazdasszonyság czímjei, az élés-tárba
jártában, az ifjak ablaka alatt; s nem mulasztá el, hol két hol fél
szemmel nyájas pillanatokat vetni be rajta; vagy épen köszöntést is
merni hozzájok. Gyula gyönyörrel fogada mind pillanatot, mind köszönést,
s a lyánka sürgése forgása a ház körül, és tartózkodása benne, kies
jövendőt deríte eleibe. Vincze csekély figyelmet látszék mutatni a
lyánka nyájas tetszeskedésére, mely Gyulát, az ártatlan alakban egészen
elbájolá.

Jó lyánka, mit érnek angyali kincseid? gondolá magában, te szegény vagy
s elnémulnak a feléd dobogó szívek; de enyém nem! tevé gyönge távolas
gondolattal utána.

Gyula egész erővel neki feküdt a kiadott pörnek. Tudván, hogy a
septemvir urak pereket nem vonatnak ki, s így ez csak próba-munka nála,
továbbá: hogy mennyi függ javunkra vagy kárunkra, az első benyomásoktól,
a lehetőségig tökéletes munkát kívánt benyújtani a septemvirnek; a
minthogy ez teljesen meg is vala elégedve azzal.

Öcsém uramból jó tisztviselő lehet, ha magát el nem hanyagolja. Mire
szándékozik? kérdé.

Csak otthoni gazdálkodásra, vala Gyulának kissé tartózkodó felelete.

Hasznos kör a gazdai is, mondá vontatva a septemvir, alap- és
törzsök-állapot a polgári állományokban; de a tudományos készületüt ki
nem elégíti, kitől a haza is többet vár. Azt, hogy az egyszerű
természettől elnyerhessük hasznainkat, tehetjük nyilt józan ésszel is;
de előitéletes és fortélyos embertársainkkal bajlódni, azokat
boldogítni, nagyobb feladat, s csak tudományos míveltséggel és
készülettel vihetjük végbe, ha bár a tudomány sehol sem felesleges. De
tekintsen öcsém uram a gazdai állapotra hazánkban: mi annak egyéb
czélja, mint napok leélése, nagy fáradalommali kivitele annak, hogy
legfelebb is a főbb szükölésektől megóvattassunk? Élnünk csak azért,
hogy megéljünk, valóban igen szűk kör, s kevéssel terjedtebb azon
baroménál, mely egész nap legel, hogy élelme lehessen.

Ez állhat, méltóságos úr, felelt szerény meghajtással Gyula, ha azon
előitélet áll, miszerint az apa azon fiát szánja rendszerint gazdának,
ki legcsekélyebb lelki tehetségű a többi között. Jelenleg: szántani
tavaszszal és őszszel, miként ősatyáink tették, tudni minden földünkbe
mennyi mag megyen, s ismerni a mezei munkák idejét, sorát, módját és
közönséges fogásait, s a helyhez tanult időjárást – teszi nálunk a
gazdaság egész tudományát. Az ilyen nyugodtan mondja, ha nem termett:
nem adott az isten! s az ég rovására bizton reméli, hogy a jövő évben, a
bő természet, mostani henyesége, mostani félmunkája, és szorgalma
mellett is, kipótolandja az idei mostohaságot. A haza boldog földje,
kedvező időjárás, pótolják is olykor ezen henyeséget, s mintegy
megörökítik azt. Hogy ily gazdálkodás mellett, sem haza, sem gazda nem
nyer, én is hiszem. De úgy vélem, másként fordulandna a dolog, ha mívelt
tudományos férfiak választnák köröknek a gazdálkodást, kik saját
magányos hasznaikkal párítni óhajtnák és tudnák az egészét, s ne csak
szükségtőli menekvést, hanem honi érdeket, s kedvtelést is tűznének ki
nemes czélul abban. Minden tudomány a természetből foly ki, de ismét
abba, mint anya keblébe foly vissza. Ha hát a gazda ezeket használja,
kétségen kívül nem csak magát helyezi kényletes állapotba, hanem nemzete
gazdagságát is elősegíti; mi is hazánknak jelen, termesztői inkább mint
kereskedői állásában, nem csekély tekintet fogna lenni. Hasznos
példaadást is csak illy férfiaktól várhatunk, csak illyenek birhatják
józan fontra vetni a külföld haladásait, s előitélet nélkül állapítni
meg: mi való azokból hazánk körülményeihez? egyedül ezek bírnak új
ösvényt törni; mert szorongó elme nem meri ki szabad térre magát.
Folyvást sántít a biztos nyomon, melyen ha haladást nem remél is, de
tévedéstől nem remeg.

A kép, melyet feste öcsém uram, nem épen rossz, csak még egyet teszek
utó-tájúl hozzá. A köz dolgokat, és azokbani részvétet, ne hagyja ki
köréből, miként rendesen gazdáink szokták, s ne temesse magát egészen
falusi magányába. Ismerek rokonaim közt többeket, kik vármegyéik
legérdekesebb gyűléseiből, sőt tisztválasztásaiból is elmaradoztak; mert
szántni-valója volt a lónak, vagy magyar köntöst kellene tartaniok,
melyben pénzök fogna heverni. Polgár és gazda, szépen megférhetnek
együtt, s ezeknek egybeolvasztása, vaskos önzésre-hajlástól is megóv
bennünket. Az a szerfeletti otthonozás, mintegy elveszteti magával az
embert. Gyula felfogadá ezt, s készülést igére reá. A septemvir úgy
látszék elégedett volt vele, s Gyulának úgy tetszék, mintha e nap óta
figyelőbb lenne iránta, s mintha foszlott volna az a becset tagadó
tekintély-tartás, melylyel az ifjakkal rendesen bánni szokott; legalább
ebédnél, vacsoránál, gyakran különösen ő felé intézé beszédeit.

Ezen ebédek, vacsorák, a legboldogabb pillantatokat szülék Gyulának. A
nagyságos asszony, Klárcsi mellé rendelé az ő ülését, s ellenébe
Vinczéjét. Kölcsönös kínák, figyelmek, apró tréfák, kedv-derületek,
mikre az asztal, mint öröm-ízlet helye, különben is kész alkalom szokott
lenni, hamar megszövék az ismeretséget, mely naponként bizonyos neméig
növekedék a biztosságnak. Klárcsi nem hagyott hibázni valami evő-szert,
kenyeret, italt Gyula előtt, hamar kilesé kedves étkeit, s ezekből el
nem mulasztá a másodszori megkínálást. Gyula viszont leüléskor és
felkeléskor, tolá és vevé a széket Klárcsi alá és alól; s így a
kölcsönös figyelem mindinkább kedvesebbé tevé a szomszédságot. Asztal
felett a szót az öreg pár vitte; azonban ha vendég nem volt,
közbeszólhatott az ifjúság is, oly tiszteléssel mindazáltal, mely a
feszességnek tő szomszédja vala. Vitatkozások csak az úrnál valának,
törvényes s ezekkel rokonos tárgyak felett megengedve; úgy mindazáltal,
hogy a végszó és igazság-adás ő nála maradjon meg. Az asszony
ellenmondást nem igen tűrhete, s itéletei kemény principálné szavai
valának. Legszabadabb volt az ifjúság mulatozása akkor, mikor táblák
adattak, mi gyakran történt; ilyenkor apró körökre oszlott a társalgás;
felső végén hangosokra, alsón lépcsőnként suttogóbbakra. Ilyenkor
leginkább szokta Gyula beszélgetésbe rántani a kedves lyánkát, s
gyönyörködni ártatlan lelke és mételyetlen gondolkozása
nyilatkozásaiban. Ilyenkor az étel ital és kedv hevűleteiben, gyakran
arra bátorodék, hogy a lyánka nyugvó kezére nyomja kezét, s különös kéjt
érze terjedezni magában, ha azt a lyánka kissé megszenvedé, s csak
halkkal, vagy alkalommal vonakodék ki. Csak azt fájlalta örömeiben
Gyula, hogy Vincze barátjával nem osztozhatott azokban. Kedvetlen és
komor meredező volt ez már darab idő óta, ritkán fonódott az asztali
beszélgetésekbe. Egytagúlag felelgetett, kerülni látszott barátját is,
békes kedélye kifakadó lőn gyakran, szemeire bú, vagy betegség látszott
homályt vonni, s minthogy a részvevők kérdéseire főfájásról panaszkodék,
néhány nap-óta tartó súlyos állapotja, kínos aggódásba kezdé szüléit is
ejteni. Gyula, baráti gonddal ápolódott körülte, s felvidámításán
iparkodva, szétcsalogatta őt a városba, s ki mulatóiba; nem volt sikere
semminek, s minél nyíltabb és sürgetőbb volt Gyula, annál zártabb és
eltolóbb Vincze.

Klárcsi egy csinos emlék-könyvet kapott ajándékban, s czímlapjára ennek,
valami czélszerű s ízletes festést óhajtott. Gyula kapott az alkalmon,
szolgálhatni a kis kegyesnek, s mint festész ajánlá e munkára magát.
Váltott vonakodása és sürgetőbb ajánlkozás után, átvevé Gyula a könyvet,
s alig várá, hogy édes zsákmányával szobájába térjen. Ez már kedvesebb
munka leend, Vincze pajtás! kiálta derülten, mint minden pör-kivonás a
világon! – Vincze nem felelt, csak főfájása új jelenségeiről
panaszkodott.

Égett Gyula keze alatt a munka, s az éjnek egy részével is pótolván azt,
más nap alkonyat felé elkészűlt vele. Épen társaság volt híva a
septemvirnéhez, ifjaink beparancsoltattak, s Gyula megjelent festésével.
A nők nem fogytak ki magasztalásából annak, s Klárcsi szíves hálával
tette köszönetét a festésznek. Báró Regéczy Póli is jelen volt a
társaságban, s Gyulával nyájas kedvességgel újította meg báli
ismeretségét. Táncz, hanga, ének, és játékok válogaták egymást. Gyula
bájolón vala közölve Póli kifejlett kecsei s míveltsége, és Klárcsi
gyermeki kedélye, és nyiladozó bájai között, s egy vala ez legboldogabb
estéi közöl. Azonban némi búsongást sejtvén gyöngén ködleni Klárcsi
arczain, mi azokat még vonzóbbakká bájolá, inkább feléje tolakodék, hogy
kis bánatját leenyhítni segítse, melyet a főispánné szokott keménysége
sebének gondola.

Vacsoránál Klárcsi az öreg báró Regéczy és Gyula közé esék, s Vinczére
mint házi úrfira, Pólinak mulattatása bizaték. Derekas zajlással folyt a
vígság, minthogy a báró esküdt ellensége volt minden feszességnek, s
tréfáival alkalmasan tudta egygyé olvasztani a társaságot. A septemviren
és nején, észrevehető volt hatalma az ő egyenességének és hímezetlen
nyíltszivűségének. Klárcsi nem vala ugyan szokott kedvében, de nyájas
még is, s a hozzá oly kitetszőleg figyelmes Gyula iránt, viszont szives,
viszont figyelő. Leány! felkiáltott egyszerre a báró, ki különösen
szeretett az ártatlan gyermekkel évődni s legelni zavarodásain; te látom
éhen hagynál engem, a másik szomszédod mellett, ha nem volna eszem, nem
igen várni be a kínálást. Klárcsi arczai egyszerre lángba borultak, s a
báró hangos kaczajja és a többi vendég enyelgő mosolya, a lyánka
zavarodását legfelsőbb fokig emelék. Színt kerese felugrani székéről s
kisimulni a báró pajzánkodásai elől. Gyulában kelő szerelem nyájas
érzete, homályos kedvetlenséggel párosúlt; érzé, hogy ezen szép érzelem,
köz szem eleibe tolatva, szentségteleníttetik, s veszt azon bájos
ingerből, melyet titok és lappangás fátylai kölcsönöznek annak.

De a mint szobájába tére, csodás érzelmek zajlottak Gyula keblében.
Foszlani kezde előtte azon homály, mely lelke eddigi állapotát borítá, s
utótájból derengett eleibe, kelő indulatja a kedves lélek iránt. Lejteni
hagyá, miként varázs-lámpa alakjait, képzete előtt a mult napokat, s
Klárcsival váltott viszonyait azokon; látá miként járdala el dolgot
keresve ablaka alatt, hallá a szakács perlését, hogy nem kaphatja ki az
éléstárból egyszerre szükségeit; előidézé e lyánkának, a juratéria
ablakán, hacsak futólag is bevetett pillantásait – s mindinkább bizonyos
lőn előtte, hogy érzelmei viszonoztatnak. Lelkének kéjes hangulatában,
nem jöve álom szemére; nemügyelve Vincze emlékeztetéseire, karjába
támasztott fővel ábrándozék; majd óntollat foga, s hogy kedves tárgyával
közelebb foglalatoskodjék, hevült képzeletéből Klárcsi mell-képét kezdé
rajzolni.

A mint elővonásaival kész lőn, ágyba mene, de nyugvása csak rövid
lehete. Felriada kedves Vinczéje nyugtalanságára, kinél álmatlan
hánykódások, nehéz sóhajok s lassú nyögdelések, nyilván veszélyre
mutattak.

Nem alszol édes Vinczém? kérdé aggódva Gyula.

Nem, felele ez bágyadt hangon; rosszul vagyok! Felszökék Gyula, s
ágyához riada. Fejét fogá, melyről panaszkodék, s lángban lelé azt.

Hajnallik, mondá Gyula búsan; jer barátom a szabadba velem, a friss
levegő fel fog éleszteni. – Sebtében magára veték köntöseiket. Vincze az
öltözés alatt rápillanta Gyula festésére, s felfogá azt; de bágyadt
kezében reszkete a papir, s letevé azt ismét. Gyula gondosan bepólyázá
barátját, s kiindulának egyik kapuján a városnak.

Néma borongásban, melyben, csak miként messze derű kék foltja,
csillámlott meg Gyulánál új szerelme, haladt a két barát Pestnek még
néptelen utczáin. Nyílóban állt a tavasz, enyhes volt a levegő, mell
éledezett s a szorult szív éldeletre nyiladozott. Már elönté bíborát
keleten a nap, a mint ifjaink szabadra érének. Ó be szép a természet!
felkiálta Gyula! nézzd édes Vinczém a tavasz nyílása, mely az egész
természetet életre költi, jelképe mintegy, részünkre is nyílandó
örömöknek; a mell mintegy eleikbe dagadozik, s a szív bájos
előérzetekben dereng feléjök.

Nálad úgy lehet, szóla merülten Vincze, s vonaglón szorítá kezét
homlokára, s tán boldogabb vagy – de én –

Gyulának egyszerre fény lövellett elő. – Vincze! téged valami epeszt!
kiálta aggódó hévvel, s barátod ne tudja azt, Vincze?

Vincze kelő füvet tépett fel a földről, nyíló falevelet le a fáról,
szórta azokat, s újakat tépdelt; egyszerre köny-zápor eredt meg
szeméből, s nem birva magával borult barátja meljére. Gyulám! titkom
elöl, ki kell fogadnom vele! zokogá; én és Klárcsi – két év óta
szeretjük egymást!

Néma szünet állt be ezen szóra mindkét részről. Lepő bánatja a
vesztésnek, tépett csirái a kelő indulatnak, összeomlott nyájas
remények, dúltak keresztül Gyula lelkén, s csodás érzelmek, zavarban
küzdtek keblében; Vincze miként itéletes rab, várta ennek kimondását s
nem volt szive fölemelni fejét bánatos leborulásából.

Ez dúlt hát benned jó ifjú? mondá végre fojtott hangon Gyula, s hevesen
szorítá Vinczét magához. Értelek! felhőt vonék szép egedre, jámbor, de
ború nem lesz belőle, fogadom barátságunk szentségére neked! Indulatom
Klárcsidhoz csak kelőben vala még; jogaid hozzá régiebbek és
megállóbbak. Én egyebet nem vesztek, mint egy szép ámulatot; de
szivedett még közelebb nyerem érte szívemhez!

Miként nyári zápor után felszakadoznak a fellegek, s vidámabban kél a
nap; úgy kele vidulva fel barátja melléről Vincze. Hála, barátság láng
heve s boldog kéj érzelmei, olvadtak azon tekintetben össze, melyet
Gyulájára vetett; nem szólhatott, de szavak helyett forró ölelés volt
tolmácsa, belseje szép zajának.

A két barát az ifjú fűre terült le, s sziveik csillapodtával,
megismerteté Gyulát Vincze, szerelme történetével.

Klárcsi atyja, az öreg Gyomay, hat százados agg magyar nemes
nemzetségből származott, s nagyanyja együtt osztozott a septemvirné
nagyanyjával. Atyja még nevezetes birtokos vala, de pörök által sokat
elvesztett vagyonából, s fija átörökölvén atyjáról a pörlekedés szomorú
szenvedélyét, sőt ezt még a biztalan bányászkodásival is nevelvén,
lassadán lesülyede, s széles vagyonából, a harsagi kis résznél egyebe
nem marada. Ebből szűken, s mindenkori kikerülhetésével a szükségnek,
éldegéle annyival is inkább, hogy örök reményben pörei és bányája
szerencséjik felől, ritka rossz gazda volt, s neje halála után,
gazdasszonysága is, melyet Veronka, már koros hajadon leánya folytata,
nem a legszűkebb markok közt vala.

Gyomay untalan a káptalanokat, conventeket, megyék és curia levéltárait
járta; kutatta az okleveleket, pöröket, azokat másoltatta, s hogy jogot
nyomozhasson ki más birtokaihoz, a magáéit lassanként olvasztgatta.
Különös szenvedélye volt; nemzetségek czímereit, pecsétjeit,
származás-fáit meggyűjtögetni, azokat kincs gyanánt tartogatni, azokból
rokonságot, összeköttetést és jogokat nyomozgatni. A minthogy annyira is
haladt a magyar családok genealogiáiban, hogy ritka ifjú fordulhatott
meg előtte, kit, nevét hallva, egyszerre nemzetsége egész szövedékivel
meg ne bírt volna ismertetni.

Számos pörei ugyan nagyjára jó lábon álltak; de minthogy a törvénykezés
kereke világszerte kenve forog, elállott az övé gyakran, s járással
keléssel és sürgetéssel tört azt megindítgatni s forgásban tartani. Így
volt bányájával is. Kevés kezekre telvén költsége, csak haldoklott ez; a
néha mutatkozott gazdagabb ér kifogyott siker nélkül, mi ha lett volna
is, hűtlen felügyelője nyelte el azt. Azonban nem volt erő, mely
Gyomayval kettős szenvedélyéről lebírt volna mondatni. Agg kora, a
legjelesb magyar házakkali egybeköttetése s nemzetségének nevezetes
birtok-jogai, miket a nagybirtoknak ellenébe ellensúlyúl tárogatott ki,
s bizonyos makacs büszkeség, mely született tulajdona látszék lenni, nem
engedték őt letérni káros pályáiról. Különösen kitünő volt kevélysége
akkor, ha nagy urak által mellőztetett. Egy gazdag mágnástól, ki ellen
fontos pört indított volt, minden szükség-látása mellett is, megveté az
ajánlott tetemes egyességi összeget, csupán azért, hogy ez egy
társaságban, a családjávali rokonságot tagadta, s ezt Gyomay
becsületében járó dolognak tartotta, pör által is bebizonyítni. Ha
azonban a főbbek simák valának iránta, hajlóbb bíra lenni a nyers
vesszőnél.

Míg Gyomay járt kelt, az alatt külső belső gazdasága, Veronka lyánya
gyönge vállain feküdt. Ez megturkáltatta sovány földjeit, levágatta
füvét, mi a vakondok-túrástól levehető vala, munka nagyját megtéteté
parlagos szőlejében, s betakaríta mindent, mit a jóakaró természet
önkényt adott, s cseléd hűsége meghagyott.

Veronka a legjobb teremtés volt a világon, s áldás az egész falun.
Egykor szép vala ő, de egy szerencsétlen meghülés tüdő-sínlésbe ejtette,
mely halkkal hervasztotta őt a sír felé. Maga jól tudta
kigyógyúlhatlanságát, miért is egy pár szerencsét, melylyel
megkínáltaték, elutasíta magától. Minek megcsalni mást sanda önzésből?
mondá a jó lélek, s holtan kötni magát öröm-váró élőhöz? Érzé lassú
sülyedését teste alkatjának, s szokék úgy tekintni magát, mint csak
féllakosát ennek a földnek s mint már félpolgárját a jövő szebb életnek.
Szelid tökéllett lelkéhez, segédül vette a vallás boldogító
vigasztalásit, s föltevé magában, hogy rövid földi pályáját, mintegy
vetésül az égire, jótétekben s emberi nyomorok, szenvedések
enyhítéseiben tölti el. Segítette a szegényt, miként telt a háztól,
öntestétől elvona minden elvonható köntös-darabot, inyétől minden
csemegét, hogy szükséget enyhítsen a helységben, szemétől meglopá az
álmot, hogy köntösetlen gyermeknek ruhát szabogathasson, s nyugalmat
sorvadó tagjaitól, hogy beteget ápolhasson. Áldó angyalként járt kelt a
faluban maga vigasztalásival, és cselédje tápneműekkel; mert egy két
bögre a falusi beteg vagy szegény számára, mindig téteték fel a Veronka
tüzéhez.

Gyomay bánattal tekintett Veronkára, látván, hogy miként féreg nyílt
virág kelyhében, akként dúl a halál jó leánya életében; s a különben
heves, kímélő vala iránta. De vigasztalódott, ha mellette angyali
szépségben és szelidségben, Klárcsi leányát fejledezni látta. Miként nap
tiszta csendes folyam felett, úgy kelt az élet a gyermek szép
ártatlansága felibe. A szem vidulva legelt a nyiladozó kecseken, mert
mindegyike egyszersmind nyomatja vala szép lelkének. Nyájas mosoly
lebegett a csiga szácska körül, hódító pillantások súgárzottak ki az
égszín szemekből, melyek miként tiszta csörgeteg, leereszti feneke
kövecseire a látást, úgy hagyták a nézőt lelátni szive fenekére;
kedveltetés vala minden szava és mozdulata, kedves volt szives
nyájassága, miként lengedező szellő a nyári hőségben. A minthogy
kedveltje is volt ő az egész háznak, s derülten folyt a munka jobbágynál
és cselédnél az udvarban, ha Klárcsi közte sürgött. Csakhamar
megismerkedett ő mindegyiknek házi körülményeivel, s részvétes
beszélgetést font azok iránt velek.

Komoly atyja majdnem gyermekké lőn gyakran vele. Térdére vevé, s torzomb
bajuszával hagyá őt játszani, ijesztgeté azzal a kis bohót. Óra-számra
elenyelgett vele bábjai körül, s ha sokáig nem látta, vagy Veronka
elfoglalta őt, hiányzani látszott mindene. Nagyobbodván a gyermek, még
bájolóbb, még kötelezőbb, még szükségesebb tuda lenni atyjának. Keresé
az alkalmat, miként tehessen apró szolgálatokat körülte. Reggel atyus
sipkájával küldé be őt Veronka, aztán pipáját vivé ágyához; este ő
nyújtá az utolsó pohár-vizet és háló süveget neki, és tőn mindent
körülte és a háznál, mit kis ereje megbírt, kész önkénytességgel,
legkisebb ködöcskéje nélkül az unatkozásnak. Nem is vonhata bú vagy gond
oly ránczot Gyomay homlokára; melyet Klárcsi gyermeki ártatlan kedélye
ki ne bírt volna simítani.

De ha szeme fénye volt ő atyjának, Veronka nénjének épen lelke mássa
vala, s gyűlpontja szerelmének, gondjának és kényeztetéseinek, miknek
rontásaitól a lyánkát, csak szerencsés kedélye óvá meg. Miként őz-fiú az
anyjával, úgy szaladozék Klárcsi Veronkával mindenfelé, hol segítvén
munkáit, hol pedig akadékoskodván játékaival neki. Elszakadhatlan volt
tőle; s Klárcsi éjjel is nénjével óhajtozott hálni; de ez félvén a maga
nyavalyájának lehető káros befolyásától öccsére, nem engedte azt meg;
sőt ezen gyöngéd aggódása annyira terjedt forró szerelmében iránta, hogy
szív-küzdelmei ellenére is, csak ritkán, s csak arczfelen csókolta meg
testvérét, kiért szíve lángolt.

Ezen örök együttlét Veronkával, még inkább kifejté született lágyságát
Klárcsi kedélyének. Csöndes kegyes jótevői körbe szoktatva, szeretettel
ölelte ő az egész világot; harag volt egyedül azon rossz oldal, melyet
az emberekben, betegség és szükség, melyet az életben ismert; amaz ellen
a kiengesztelést, ezek iránt pedig az ápoló kéznyújtást tanulta
kötelességének. Mindenkinek örömét, mindenkinek búját magáénak fogadta,
s ő mintegy mások érzelmeinek visszhangja látszott lenni; mások
akaratját, ha bár áldozattal is elősegítni, s nem követelni saját
akaratot, elégültnek látni mindenkit maga körül, s e látásban lelni
saját elégedését, valának fővonásai jellemének. Ha Veronkát
kór-jelenségei vevék elő, fél napokon át, játék és tágulás nélkül
figyelt ágya szélén, s elég jutalomnak vevé, ha párszor kedves betege
párnáját igazíthatá. Ha szunnyadott nénje, órákig ült szobori csendben a
szobában. Ha atyját felindulva látá, bájolón szede elő mindent, mit
kedvesnek tuda neki. Cseléd apró vétségeit magára vevé, s reg- vagy
est-étjét, meg nem eheté úgy, hogy azt a cselédség éhes gyermekeivel meg
ne osztotta volna. Ő, ki az égi-háborútól rettegett, és szemét dugta a
villámlások elől, a csodálatig bátor tudott lenni, ha atyja otthon nem
létében, egyedül maradt égi csattogásban Veronkával; csakhogy ezt, kinek
szintúgy gyöngéje volt az attóli félelem, nyugtathassa.

A generálnak, ki a Gyomay-részen kívül egészen bírá a falut, egy évvel
korosabb Máli lyánkája, barátnéja volt Klárcsinak; egy lelkes de lobbanó
heves lyánka. Málinak különszakított virágkertecskéje volt az udvar
kertjében, s a két lyánka egy estén, vígan öntözgette abban együtt a
virágokat. Klárcsi enyelgve szökdel kis bádog öntözőjével, vigyázatlanul
lép, s legkedvesebb virágját barátnéjának, letapodja. Ez haragra lobban
a káron, mérgesen löki el a kis kártevőt, s ez hanyatt esve egy
virág-kórón felhasítja karját. Eljajdul a lyánka fájdalmában; de látván
maga felett ijedt-halványan állni barátnéját, a sírásra vonult száj
egyszerre mosolyt hazud, felszökik s angyali kedvességgel követi meg
Málit kártételeért. Máli, karjára pillantva, vérben látja azt, néma
reszketésben áll kiskorig, majd hevesen szorítván magához Klárcsit:
bocsáss meg, bocsáss meg! ez minden ejthető szava a zokogástól. Máli
nyakkendőjével köti be a sebes kezet, s kölcsönös követések és
hiba-elvállalások közt, még szorosabban forr a két lyánka szíve együvé.
Ilyen vala Klárcsi mindenkihez; önkedveltetés, áldozatrai készség, s az
egész emberiség iránti szelid jóakarat, valának szép tulajdonai.

De Gyomayt gond aggasztá gyakran, ha kedves Klárcsijára tekinte. Mind
irántai gyöngéd atyai indulatja, mind büszkesége, keveslék számára azon
szűk körű nevelést, melyet háza és Veronka adhatának vala neki;
terjeszkedést pedig semmifelé nem engedének körülményei. Klárcsi utolsó
sarjadéka vala a Gyomay- agg-nemzetségnek, s egy rangos vő, ki ezen vég
szikrát még egyszer vidor lángra lobbantsa, nem vala utolsó az atya
számos reményei között. Egykor e feletti szív-hánykódásában, eltökélé
magában, hogy a generállal értekezzék a tárgy felől, s ha ez nevelőnét
hozatna ki Málijának, engedné meg Klárcsit is részt venni annak
oktatásiban. Gyomay különösen tisztelte a rangos, de e mellett minden
büszkeség nélküli katonát, a nyájas emberbarátot, a nyílt eszű gazdát,
és világtapasztalt embert benne, s egyedül ő vala, kinek szavára
gyakorta hajlott. – Mint agg-szabású magyar, nem ízelé ugyan a generál
sokféle újításait, idővel azonban ezeknek sok hasznossaival
megbékéllett, s legalább annyiban halada türelmében, hogy a faluban nem
ellenzé azokat. Magyar szokás szerint, bátor maga Gyomay is, a nagy
genealogus, alig tudá a rokonságot nemzetségi tábláiból kierőtetni,
atyafiságot tarta egymáshoz a két ház; a generál, uram bátyámnak szólítá
Gyomayt, ez viszont, megadván a rangnak is a magáét, méltóságos uram
öcsémnek a generált.

Kedves uram bátyám! így szóla a generál, a mint Gyomay a maga czélját,
beszélgetésbe fonva előadá; én megvallom, sem fiúra sem lyánra nézve,
nem vagyok barátja a házi nevelésnek. Két fő zára van minden
tudnivalónak a világon. Egyiknek kulcsát a természet nyújtja kezünkbe,
másikáét a világ és emberei. Ama tudomány szép, s kis körben, szerencsés
körülmények közt, boldogíthat ugyan magában is, de bíztalan; a másik nem
oly tiszta, de biztos fonalat nyújt az élet csalkertjében kezünkbe, azon
pályával és azon szerepekkel ismertetvén meg bennünket, melyen és
melyekben játszanunk, zajlanunk kell. Boldog ki a két tudományt
szerencsésen páríthatja egymással, mint barátja a természetnek, és
barátja az embereknek. Az itthoni nevelés, könyvekből tanít inkább; az
iskolai, életből és emberekből. A könyvekből merített világismeretet
holt tudománynak nézem, otthonról adott utasításnak hosszú útra, s
másnak szabott köntösnek, mely testünkhöz ritkán simul oly teljesen,
hogy itt el ne álljon tőle, ott ne szorítson. Ily győződéssel nincs
czélom nevelőnét hozatni ki, inkább leányomat küldöm nevelésbe.

Úgy vélem, méltsás uram öcsém, mondá Gyomay, hogy fiú-gyermekre nézve
áll ugyan ezen elv; de a lyán-gyermek minek bolyongjon a világban? Házi
csend és háza népe, az ő köre és világa idővel is; s azt: miként kelljen
élni és díszt tenni nemzetségének? megtanulhatja házi nevelés mellett
is, s úgy tartnám épen ennél legjobban. Nagy világban nagy köröket tanul
ismérni, s mi természetesebb mint az, hogy ezeknek csillogásit és
alkalmait, a még tapasztalatlan gyermeki elme és szív, kívánságai közé
szívja be, s idővel elégedetlenül kicsinyelje saját körét? Gyomay a régi
magyar nőket hordá például elő, kik anyjaik körül neveltettek.

A generál nem tagadá azon gyakori hibát, melyet Gyomay feszegete; de azt
legtöbb lyán-nevelő intézeteinknek, nem legczélszerűbb alkotásaiban és
rendszereiben keresé. Kiterjeszkedék némely hiányaira ezen intézeteknek;
de más részről előadta a házi nevelés káros befolyásait is életünkbe,
nevezetesen azt: miként szűkíti össze isméreteinket, zsugorítja össze
szíveinket, s miként teszi rabjául a leányt jövendő sorsának; míg a
világban kimívelt nő, inkább asszonya annak, bár miként hányja vesse is
az.

Gyomay hajlott meggyőződni a generál okoskodása által, mert önszíve
óhajtásaival is egyezett az; de maga részéről reményt teljesedésökhöz
nem látott, s még nehezebb szívvel tért haza a generáltól, mint hozzá
ment volt.

Azonban a történet szerencsésen kisegíté őt aggodalmaiból. A septemvir
ellen folytatott pere, igen kedvezőleg álla, s amaz kénytelennek látá
magát, vagy alkut tenni, vagy nagy részét jószágának veszélyeztetni.
Mint világ-okos jól tudá, hogy a szíveskedés selyem-szálacskái, inkább
lekötik a makacs szívet, mint durva lánczok, nője egyezésével eltökélé,
házához, mint rokonaihoz nevelőbe venni Gyomay lyánkáját, hogy így a
kedvező alkuhoz közelebb simúlhasson.

A septemvirné különben is büszkeségét lelé az ily növelésekben; általok
oly háznak kívánván ismertetni a magáét, mely fiatal nőszemélyeknek illő
képzést nyújthat.

Gyomay meglepetett habzásban álla, a mint a levelet vevé. Nyájas
udvarisággal vala ez írva, és oly kímélettel, hogy az ajánlás
szerencséjét inkább maga részére látszék hajtani benne a septemvir, mint
a Gyomayéra; ennek büszkeségének teljesen elég vala téve; de pört
folytatni, sürgetni, nyomni oly jótevőnk ellen, ki kedves gyermekünk
boldogságát munkálja, lelketlenségnek látszék előtte; felhagyni a pörrel
háza rontásának, alkudozni pedig még korainak. Napokig hányódott a
választások között; végre győzött az atyai szív, s elhatározá magát,
hogy átadja leányát. Addig, úgymond, pihenjen inkább a pör; egy ügyes
vő, ha nem élek befejezheti, vagy alkuval elölheti azt, miként neki
tetszeni fog. A lyánkát tehát telésen felül is kikészíté, miként
büszkesége kiváná, s egy reggel magához emelé a kocsiba. Nincs toll
leírhatni a két testvér kínos búcsú-vétét. Gyomay csaknem erőszakkal
ragadá ki Klárcsit Veronka karjai közől, s ez azután is még sokáig sínlé
veszteségét. Gyomay a mint kedves magzatját átadá a septemvirnének,
kijelenté akaratát, hogy lyányára sajátokból mit se költsenek.
Kikészítve van a leány, úgymond, miként falun lehete, s ha ki nem
kerülhető szükség adná elő magát, költséget küldeni, miként telik, kész
leszek. Gyomay tudniillik, mintegy sejtve a csinos cselvetést, kikerülni
kivánta, a mennyire lehet, mélyebb leköteleztetését a septemvir háza
iránt.

Klárcsi csakhamar kedvelt lőn a háznál; néhány nap mulva nem vala annak
egy tagja is, ki neki szivességgel ne lett volna adós. Magát a szigorú
háziasszonyt is, ki tudá fegyverkeztetni haragjából, a maga kedveltető
nyájassága s unatlan szolgálatrai készsége által, minélfogva nem sokára
egész keze lőn a háztartásban.

Vinczét a deli lyánka, mely mint sugár őzfi, szellői könnyűséggel
szökdelt előtte, az ifjúság szép hajnala bájaival mosolygott felé, s
mételytelen szív és kedély ártatlanságával nyilatkozott szavaiban és
tetteiben – egyszerre elbájolá. Különös kéjes jólét terjedezett
lelkében, ha a lyánkát látta, vele szólt, körében mulatott; de azt még
szerelemnek nevezni magában, nem fogta volna merni is, ha valaki érzetét
számon kérné tőle. Hiszen még gyermek! ezzel ámítá magát, mulatok vele,
miként kedves ártatlan gyermekkel. Egyébiránt is a tartózkodó szerény
ifjú tartott a kinevettetéstől, hogy gyermek tudá őt bilincsre verni.
Ezen ámulat csalása mellett, naponként mélyebbre gyökerezék meg szívében
a szerelem. Szeme előtt lebegett untalan a kis leány angyali alakja,
erősen dobogott szíve, ha lépteit hallá a folyosón, s általában
közlőbbnek, elégedettebbnek, jobbnak érzé magát, mióta körébe simult a
Klárcsi kedves alakja. Hasonlóan vala Klárcsi is. Nem tudá a kis
ártatlan, mi derít el bájfénnyel körülte mindent, mire csak tekint? hol
veszi azon kedves kéj magát, mely ereiben pizseg, ha Vincze bácsiját
látja? mi vonja őt a folyosón, ennek ablaka mellett el az éléstár felé,
mely néhány lépéssel hosszabb útja annak? mi rántja szemét és gondolatit
ő felé, s mi nyugtalanítja őt, ha Vincze kimegy a háztól, vagy épen pár
napra elutazik? Jó ember az a Vincze bácsi! s jóhoz ki ne tudna jó
lenni? Ez vala az ő ámulatja, mi mellett gondtalanul ülteté el, és
ápolgatá, az első szerelem bájillatú virágát szívében.

Azonban ezen zsenge indulat, mindkét részről igen lassan nyiladozék,
Klárcsinak leányi és gyermeki tartalékja, Vinczének pedig sajátos
bátortalansága miatt. Kéjes pillantások, kölcsönös apró kedveskedések, s
legfölebb az asztalnál, ha a számos vendég miatt, magoktól a figyelmet
elvontnak tapasztalák, gyönge kézszorítások, valának minden tápláléki
annak. Rokonság alkalmas palástja alatt, lappangott az a ház tagjai, sőt
maga Klárcsi előtt is, mert szavakba nem ömlött soha, s Vincze a maga
félénkségét azzal bátorítgatta, hogy kedvese gyermek még s így korai
fogna még lenni a nyilatkozás.

Egy estvén Vincze, anyja szobájában mulatott. A septemvirné, a
paszomántosnak, kocsihoz hozott mustráit nézeglé, Klárcsi megette
kötögete, Vincze pedig egy szék háta mögőtt állva, válta lopott
pillantásokat vele. Tisztté vált szokása vala Klárcsinak, koppantni a
gyertyát. Ezért mene most is az asztalhoz, de oly ügyetlen vala ma, hogy
hamva helyett világát vevé a gyertyának. Vincze sebesen szökött az
asztal felé, gyújtani vinni a gyertyát, de a melyet már kezében fogott
Klárcsi, s egymásba ütközött a két szerelmes. A sötétség kedvezése
szívet adott a bátortalan ifjúnak, s hevesen szorította kebléhez a
kedves lyánkát. Ez átengedte magát a hevesnek, s pillanatig mellére
borult, azután kipattant a gyertyával. Lángoló arczczal tért meg a
világgal, mit a septemvirné, a maga egy pár keményen ejtett dorgáló
szavának tulajdonított. De az ifjú pár lángolt belül is; az
egymást-feltalálás és szív-váltás boldogsága özönlött el lelkeiken.

Azonban ezen jelenés után is, a régiben maradt nálok minden, kivévén,
hogy az előbbeni gondatlan nyájaskodás helyébe némi tartózkodás lépe
közikbe. Szemeik nyilvábban szólának ugyan, de szájaik még zártabbak
levének; s kivált Klárcsinál hajadoni szemérem lépett az előbbi gyermeki
kedély helyébe. Epedének egymást látni, oly sok mondanivalójok vala
egymásnak, s ha szem ellenében álltak egymással, elhalt a szó nyelvekön;
idegen nem fogta volna sejteni szobrai állásokból azt a kéjt, azt az
egymásoni lélek-legelést, mely egész belsőjökön édeni boldogságot
terjesztett el. Egymással volt munkás képzetök untalan, s az élet minden
habzásaiban, gondjaik kölcsönösen egymáson csüggtek, bájderülettel
forgottak egymás körül gondolatjaik, azon boldog biztossággal, hogy ők
egymáséi. De tovább haladni bátortalan szerelmök még nem mere.

[Illustration: … hevesen szorította kebléhez a kedves lánykát…]

A septemvirné szokásban tartá vala, minden farsangon egy estmulatságot,
s mellette tánczot tartani házánál, mintegy viszonzásul olykori
meghívattatásiért. Megtevé azt most is, s összegyűle a meghívott vendég.
Folyt a mulatozás, és táncz eleinte feszesen, később melegebb
szabadsággal. Vincze, mint házi úrfi, s különösen ügyes tánczos, hordá a
vendég lyánkákat, s végezvén az udvariság tartozását, Klárcsi után
tekingete. Ez a kis, még falusi bohó, félénk búsongással hasonlítgatá
össze, egyszerű otthoni szabású köntösét, a többi lyánkák városi
bálöltözetjeikkel, csüggedve nézé azoknak gyakorlott lebegésöket,
tánczfordulataikat, miket ő még csak a tavaszszal készüle betanulni,
látá miként zajlakodik a tánczban Vinczéje a már serdültebb
hajadonkákkal – s keserű önérzetében vagy félrevonulva álla, vagy dolgot
keresve jára ki s be a palotában. Vincze feléje mene, s tánczra kéré őt.
Már többeknek kosarat adtam, felele némi hidegséggel Klárcsi, tudja
bácsi, hogy én még nem tanultam tánczolni. – Bízza reám, édes Klárcsim,
súgá Vincze, s karjára vévén a lyánkát, lejte vele. Eleinte bátortalanul
ejté az lépteit, de ügyes tánczosa kisegíté őt. A második táncz jobban
ment, s a bátorodott lyánka csakhamar járása könnyűségével tánczolt.
Derült Klárcsi arcza, s Vinczéje még egyszer oly kedves lőn neki. Már az
ügyes tánczos nagy becsű a szép nemnél, úgymint kivel ez alkalmat nyer
bámultatni, s nyereséggel éldelni a mulatságot; mennyivel inkább
becsesebb előtte az olyan, kinek hálával tartozik azért, hogy mintegy
beavatá őt lány-társnéji báli körébe.

Klárcsi, a frissítőnek felalkotott szobába mene italokat rendelni; utána
suhana Vincze. Egyedül valának, s egy gyertya hosszú kanóczczal
bágyadtan pislogott a szobában. Édes bácsim, be sokkal tartozom önnek,
sipegé Klárcsi, hogy velem ma nem restelt annyit bajlódni. – Semmivel
angyal, felele Vincze, s a lyánka kezét hévvel szorítá ajkához. Klárcsi
zavarodtan a szokatlan megtisztelésre, feléje hajlott, s a táncztól és
örömtől hevült ifjú, forrón ölelé melléhez kedvesét. Összetalálkozának
ajkaik, s csókra forradának össze. – Enyém vagy, kedves lélek! rebegé
Vincze. – Öné – tied – súgá a lyánka, s jövést hallva, mennyel keblökben
pattanának szét egymástól.

Azon ifjú, ki első figyelmet mutat a serdülő lyánkának, s kivált első
kézcsókjával tiszteli őt, rendszerint örökre felejthetetlen marad neki,
s alakja még későre is, kedves vidék gyanánt mosolyg reá, bájos
előkorából vissza. Klárcsinak is e pillanat óta végtelenül kedves lőn
Vincze; de egyszersmind magát is fölebb kezdé becsülni. A nyert
tisztelet súlyt adott szerelmének, becset ön kis személyének, s ügyelést
támasztott benne minden szavára, tettére, nehogy érdemetlennek árulja el
magát reá. E nap óta hajadonnak érzé magát, s annak óhajta tekintetni;
komoly szemérem tolá el a gyermeki őszinteséget, szerény testtartást és
járást kezde, könnyű szökdelései helyébe, s a kis hiú láb-hegyre
emelkedve lépdelt, hogy szálasabbnak tessék, s némi duzmazkodást nem
titkolhata el magában az iránt, ki őt még gyermeknek hajlott tekinteni.
Vincze a maga részéről víg vala, teljes eltökéltében, hogy a lyánkát
sajátjává teendi, s boldog érzetében oly vigyázatlan lőn gyakran, hogy
majdnem gyanút gerjeszte a háznál.

Így állott a dolog, a mint Gyula Pestre jött, s viseletével a pár szép
szerelmét megzavarta, de egyszersmind élénkítette is. A féltés
nyugtalansága, elevenen érezteté Vinczével azt, hogy Klárcsival vesztve
van életének boldogsága: de szíve nem bíra nyílt lenni barátja és
Klárcsi iránt. Titokban hagyá dúlni keblében a féltés dühét, míg tovább
nem tűrhetett kínjai, nyilatkozásra fakaszták őt.

A szerelem csodás jelenségei közt, így fejezé be szavát Vincze,
legcsodásabb előttem a féltés. Mily dicsekvő a boldog szerelmes, mily
szós, mily közlő! de a szerencsétlen féltő, mily magába-vonult!
Bizonyosan azon önzés, azon hiúság szégyene zárja el ajkát, hogy
vetélkedői közti mellőztetése, majdan oly gyanúra fog okot szolgáltatni,
mintha amazok érdemesbek lennének nála, a lyánka szerelmére.

Én azt vélem, felele Gyula, miként a szerelem boldogságát azon győződés
teszi, hogy minden nemünkön lévők közöl kiválasztva, egyedül
szerettetünk, s ezen boldogság vesztének éles fájdalma csap meg a
féltésnél bennünket.

És elzúzatásunk édes Gyulám, s hiúságunknak azon megtörettetése, hogy
megszüntünk ideáljaik lenni kedveseinknek, s mintegy becsünk veszett.
Sokat becsül, sokat szeret a gyarló ember; de mindent magáért, és magát
legjobban.

Kölcsönös nyilatkozásai a két ifjúnak, végképen lefosztának szíveikről
minden gyanú-tartózkodást, szabadon dobogtak ismét azok egymásfelé, s
egy titok köz birtoka, még szorosabb barátokká forrasztá őket, mint
eddig lenni kezdének. Vincze visszanyert boldogságának érzetében kéjjel
telve, vígan; Gyula pedig áldozatját barátja boldogságába fúlasztva,
csendes nyájassággal ballagának haza felé. Mit nem hozhat egy óra!
felkiált az úton Vincze; s mennyiszer nem fogná hozni vissza
nyugalmunkat, örömünket, ha ember ember társának ellenében, mindenkor
nyílt szívű és szájú birna lenni! Miként jöttem ki, s miként térek
vissza! De te édes Gyulám –

Hagyd el, mondá Gyula, a persenő bimbót ujjoddal is lenyomhatod még;
izmos ágnak kell a fejsze. Serkedő indúlat, mely szívhez nem nőtt még,
könnyen szétfoszlik.

Ekként bíztatá Vinczéjét Gyula, maga is együtt ámulni óhajtván; azonban
haza érve, csodás ürességet érzett szívében. A septemvir háza tájáról
egyszerre letűnt előtte azon varázs fénykör, melyet az teríte vala el
körülte, hogy Klárcsit zárja. Különös tetszetlenség foglalá el keblét,
borzasztólag magánosan érzé magát, s kiholttá lőn körülte minden!

Gyula, szokva lévén uralkodni érzetein, csak titokban küzde meg azokkal,
s ezt sikerrel tevé. Eleinte ugyan, az asztalnál már megszokott apróbb
biztosságok, s a lyánka kedves nyájassága, mely körülte is elbájolva
foglalatoskodott, olykori tántorítások valának küzdéseire nézve; de
barátja iránti kötelességének érzete, legyőzeté akaratoskodó szívével e
kisértéseket. Nem sokára sejté Klárcsi viseletéből, hogy Vinczéjétől már
megtuda mindent. Most már gyakran szóba hozá előtte Vinczét, biztosukká
fonódék a szerelmeseknek, s aprónként lefoszlék szívéről az irigység kis
ködöcskéje, mitől eleinte meg nem óvhatá egészen magát.

Azonban érzé még is, hogy elszóródásra van szüksége. Vinczét nem
használhatá, rajta is tapasztalván azon igazságot, hogy általában az
igen szerelmesnél nincs haszonvehetlenebb társalkodó. Most tehát
jókoriak valának neki, az ifjú báró Regéczy látogatásai. Ez híven tőn
tudósítást: mi történik a városban? tudá: minemű vendég színjátszó,
művész, alakos, vagy angol lovagló érkezék? mi katonai gyakorlat,
színdarab, vagy hangászat vala naponként rendelve? s kocsija, lova,
készen álla Gyula számára mindig. Gyula vonakodék használni ezeket,
átallván, maga sem tudá miért? kötelezettje lenni a bárónak. Homályos
finom eszmélet tiltá őt szivességeket fogadni el attól, kitől érzé
némiképen eltolakodó szívét. Azonban esengő kínáira, s mintegy hálózó
figyelmeire, meg nem tagadhatá tőle, hogy néha vele ki ne kocsizzék,
vagy ki ne lovagoljon. Ilyenkor nem győzé eléggé csodálni a bárót. A
félváros ismerőse vala, s ki tisztelve, ki barátságosan köszönté őt.
Mindenkivel volt dolga, köze, titka, végezni-valója, s Gyula nyilván
kiveheté, hogy a felsőbbség mindenkinél a Regéczy részén állott. Ha
társasági körben ültek, ő csodált száj vala abban, minden figyelem
körülte forgott, mindenki tőle vett tanácsot, és utasítást, főképen a
világiakban és élet folyásában, mikbeni jártassága, ügyes összevetései,
minden szavával kitündököltek. A város minden zugait, kézmíveseit,
árúsait ismerte, biztosan tudta: hol, kinél, mit lehet legjutalmasabban
s legjobb minőségben kapni? minden dolognak ismerte biztos eszközeit,
útját és kivihetőségét. E mellett szava, testállása, modorja, parancsoló
volt a kisebbeknél, figyelmet-vonó a hasonló vagy nagyobb rangúaknál, s
Gyula bámulta azon biztos tapintatot, melylyel több tekintélyes
férfiakkal társalkodott. A mint ez iránt nyilatkozott a báró előtt:

Egy két barátunk van e világon, mondá ez, kezét szorítva Gyulának,
kikkel szívet osztunk, a többivel hasznot kell megosztanunk. Hogy ezen
osztályban ne csalódjunk, felsőbbségünket szükség megállapítnunk az
emberek között, s ezek önként fogják a nagyobb részt átengedni nekünk,
hogy a kisebbet ne átalljuk nekiek. Ingerök van édes barátom az
embereknek, hacsak egy lépcsővel is fellebb mutatkozni, mint miként
állnak. A kis nemes nagy nemesnek, ez bárónak, ez grófnak, s ez
herczegnek polczára pillogat, s így van ez a társaságban is. Ha
szerencsés vagy, felsőbb rangot erőtetned ki sorsodból, mint mely
sajátod, ezen állásod köre fog utánad tólulni. Szükség nagy becset
hinnünk önmagunkról, csak hogy az carricaturáig ne menjen, és ezen
becset követelnünk az emberektől, s hidd el, ha hívek és józanok tudunk
maradni felvett szerepünkhöz, az meg is fog adatni nekünk.

Gyulának újak valának ezen elvek. Én inkább óhajtnám, mondá ő, hogy
világ s emberek iránt egyenes lelkűek, nyiltszívűek volnánk.

Igen, kis házi körünk tagjai és barátink iránt, felele Regéczy, kik
mieink, kik szíveinkké. De a nagyvilágot én játék-pályatérnek nézem, s
az életet játékunkra engedett kurta időnek. Mire valók fognának lenni
ehhez az igen komoly érzetek? Játszanunk kell az élet játékát, s a
játéknak, tudod, az a fortélya, hogy kedvezéseit ha lehet, magunk felé
hajtsuk.

Alkalommal szót ejte a báró, atyjának háza felől, s Gyula ütközést érze
magában, hogy még sem tevé meg tiszteletét ennél. Azonnal megkéré
Kálmánt, hogy minél előbb vezetné őt be, s az nyájas szívességgel ajánlá
készségét erre. Más napra rendelének órát reá, s Kálmán megigéré, hogy
barátjaért fog jőni.

Az öreg báró, egyik külvárosában lakott Pestnek, főkép kertecskéje
kedveért, melyben egyik kedvtelését találá. A nap szép tavaszi vala, az
út szikkadt immár, s ifjaink sétálva mentek ki a rendelt órán. A mint
benyiták a báró kapuját, látták a kert festett rácsain keresztül, miként
vala Póli a kertben, csinosan feltüzött köntösében, szorgalmas plántái
és virágai körül. A két ifjú mintegy vonatva a kertnek tartott, s
benyitá a csinos kertésznére annak ajtaját. Póli nyájasan üdvezlé őket,
üléssel kínálá egy márvány padon, s munkáját folytatá. Mindjárt kész
leszek uraim, mondá vidoran, s az öreg kertészszel ültetett, gyomlált,
öntözött, járt, kelt, hajlongott, s kis öntözőjével el-el lebegett az
ifjak előtt. Gyula gyönyörködéssel kisérgette szemeivel a karcsú
termetet, s derítette őt azon vidor elevenség mozdulataiban, minélfogva
minden munka égni látszott kezei alatt. Most már engedjenek meg uraim,
mondá az ifjaknak, hogy alkalmas heverésökből kirántani merem; öntözőket
nyújta nekik által, s kert-veteményeiket kelle öntözgetniök azokkal. Tán
kedvesebben fogna menni a munka, szóla enyelgve Gyulához, ha Klárcsika
is velünk öntözgetne.

Úgy Vincze sem fogna elmaradhatni, felele Kálmán.

Ej mit? folytatá Póli; a szerelemben nincs tilalom-tábla, úgy-e Bélteky
úr?

Gyula pirult és mentegette magát; s Póli szíves volt elfogadni a
mentségeket.

Tán ki is fárasztottam kendet jó öreg? szóla ő nyájas leereszkedéssel az
éltes kertészhez; menjen takarja be már esteli hideg elől az
üvegtáblákat.

Gyulának igen tetszék ezen kíméltetése az öreg cselédnek. Ki az
emberiséget mindenkiben tiszteli, ezt gondolá magában, van abban
önmagában is tisztelni-való.

A báró leérkezék a kertbe egy pár vendégével, s lármásan üdvezlé Gyulát.
Isten hozta öcsém uramat, kiálta, még is hogy lophata valahára időt
számunkra is, attól a szép kis lyánkától! s darabig évődék az ifjúval, s
jókat kaczaga annak zavarjain. Gyula ismét menté magát. Elfogadom a
mentséget, ha kárpótlást igérsz öcsém! mondá a báró, ki szokott
egyenességével, örömest szeretett a második személybe szökni
szólításaival azoknál, kiket megkedvelle; és megigéred, hogy nevem
napjára te is kijösz sógorommal a septemvirrel, Kisrétre hozzám. Hallom
festész s tán poéta is vagy, s ezen embereket mindig különösen
kedveltem.

Gyula szerény meghajlást tőn, s magát mindkét művészetben csak
kedvellőnek mondá.

Az vagyok én is, mondá a báró; nekem barátom s úgy vélem az emberiségnek
is mindenki, ki az életet rózsaszínben tekinti, s abban látatja azt
másokkal is, ki más szebb életből, más jobb világból kölcsönözget
színeket, hogy azokkal e gyarlót számunkra szépítse, s kedves ámulatba
ringassa, vagy nyájas előérzetekbe fúlasza a porhalandónak gondjait és
terheit; ki a rózsának mielőtt azt kezünkbe nyújtná, letördeli szúró
töviseit, hogy szaga, színe, szúrás remegése nélkül, kéjesebben
gyönyörködtessenek. Olyan az ő saját életök is, mint ezen cserebogaraké,
mondá kaczagva, s a virágba borult fákról szedegeté azokat, csupa
virágok közt repkednek, zúgnak –

S gyümölcsöt nem látnak, domine illustrissime! közbeszökék szavával
nevetve az egyik vendég, egy költői darabjairól ismeretes, de csekély
vagyonú férfiú.

Igaz, felele komolyabban a báró, ebben egyeznek; de abban is
különböznek, hogy ezeknek életök néhány nap, s a költőké századok; mert
édes barátom, a cserebogár dal-zúgó költőcskéket, én csak verselőknek
tisztelem. A halhatatlan költők nagy tekintetüek előttem, ámbár
részemről egy perczet a jelenből, nem adok egy évért a jövőből, s nem
egész századért a multból. Folyt a szó a művészet becséről, érdeméről;
csakhamar szóba vegyült mindenki a társaságból, s Gyula főkép Pólinak
csodálá kifejtett ismereteit a tudás e nemében, s találó észrevételeit
abban. Ezen művészi kedvtelés, még egyszer oly kedvessé tevé
rokonosságával a lyánkát előtte. Szóba jött a szép tudományok és
művészetek csodás rokonsága egymással. A szép tudományok és mesterségek,
mondá a báró, nős szövetségüek, egymással, melyben a férfi szép elmével
hódít, a nő szép testtel bájol. Nálam a képcsarnokban állnak poétáim, s
ritkát ismertem valamelyik nemében nagyot, ki a többi iránt is hideg
tudott volna lenni. Ha értő nem volt is azokban, vonzalmat bizonyosan
érzett keblében irántok.

Természetes is, mondá a fentebbi költő; mert maga a szép egy egész, mely
körülfolyja a lelket, miként levegő a testeket, s a művészetek csak
ennek részei, s mindnyájan a természetnek tündér-gyermekei. A plasticai
művészet legközelebb csügg emlőjén, a festész már távolabb játszodozik
tőle, a költő pedig szárnyra kelve lebeg felette. Mindegyike játszva
szépít, szépítve boldogít.

Gyula előtt most lőn világos, most lőn megfejtve azon titkos vonzalma
saját keblének, melyet főkép a költészet iránt abban mindenkor érzett,
azon kéj, mely a régi költők olvasására olykor elözönlé lelkét, azon
sejtés, vágy és óhajtás, melyek azt az ő koraik és hőseik felé ragadák.

A társaság egy mulatóban telepedett meg, Póli közte a maga kötésével; s
a beszéd tárgya csakhamar a világ politicai dolgainak rostálgatása lőn,
mi a bárónak egyik szenvedélye látszék lenni. A politizálás, úgymond,
valóságos firmája a férfi társaságoknak. Jól esik alkalmasan ülve, nagy
dolgokról, nagy változásokról, világi zajokról kényént beszélgetni; házi
kis munkák és fűtött kályha mellett, állományi eseményekről végezni,
jósolgatni, véleményekre, pártokra oszlani, valószinűségekkel hadazni
magunk körül, s véres háborúk helyett szó-csatákat folytatni, mik
nyelvet és eszet köszörülnek, de távolesvén ki köreinkből, közelről nem
érdekelnek bennünket s epéinket nem mozgatják. A világ messze zajjait
eresztvén szemlénkre, kedves nyugalomban érezzük, itthon a béke
csendjét. Ilyenkor gyakran szép alkalmam akad mosolyognom azokat, kik
messzedolgokért lángolnak, s itthoniakban hidegek.

Csak az a kár, méltsás úr, mondá a másik vendég, egy jeles tudományú
professor, hogy a magános egyénre nézve, ki a munkás rugókat nem
láthatja, a politizálás s kormányok dolgairóli vitatkozások, rendszerint
nem egyebek találgatásnál, s igaznak, féligaznak, gyanításnak,
ámításnak, hírnek, s elmefutásnak egymás felibe állítgatásánál. Alacsony
sorsból, nagyszerű és állású dolgokról és emberekről itélni, rendszerint
olyan, mint hangászatról, melyből csak egyes hangok, s legföllebb csak a
gordon zúgása hat messzünnen füleinkbe, hozni itéletet.

Épen ez a kedves az egész dologban, kaczagá a báró; vaktában
jósolgatunk, s ha találtuk a dolgot, jelét adtuk elménk élességének, s
mi elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ha csalódtunk, mit sem vesztettünk;
minden vonzalma vitatkozásinknak egyedül ez volt: «nekem van igazam».
Ámbár barátim, ezt veté félkomolyan utána, ez a «nekem van igazam»
alkalmasint több rosszat szült a világon, mint járvány és háború együtt.

Ezen előbeszéd s mintegy apologia után, szemlére eresztettek a száraz és
vizes világ dolgai. Gyulát csak azok látszattak érdekleni azokból, mik a
magyar hazával távolas, vagy közeles viszonyban állottak.

A híves esteli lég, fölmenésre inté a társaságot. Öcsém, te művész vagy,
így szóla a báró Gyulához, lásd meg Póli arczképét, mely félmunkában még
a festő-álláson áll. Gyula valamint a báró is, nem valának elégedettek a
festéssel; amaz óhajtását jelenté megpróbálhatni a maga erejét, Póli
arczképe levételében, melyet azon homályos vágy látszék szülni benne,
hogy alkalmas ürügyet nyerhessen, többet mulathatni a nyájas háznál.
Póli szót ejtett Gyula előtt arról is, miként atyját óhajtná titkon
levétetni, s névnapja ünnepén meglepni őt arczképével. Az ifjú kapott az
adott alkalmon, s szívesen ajánlkozék.

Napot rendele a báró, melyen képgyűjteményét, megmutatandja a kis
társaságnak, melyre ez meg is igérkezék. Az alatt is Gyula szorgalmas
volt tett ajánlkozása teljesítésében; s legelőbb is Póli lefestésével
sietett. E végre Kálmán hozta össze a párt, s a munka azon bizonyos
órákra szabatott, miken a báró ellehetett Pólija nélkül.

Gondold el barátom, mondá Kálmán, a mint szereivel Gyula áthozakodék;
Póli erővel egyszerű köznapi köntösben kivánja festetni magát.

S úgy vélem, mondá Póli, van is kis igazam benne. A gála-köntös mintegy
kiemel önmagunkból bennünket, és vagy szokatlan kecseket, vagy
feszességet kölcsönözvén személyünknek, megcsalja a hasonlatosságot, s
úgy tapasztalám, hogy a szemet is rendszerint az arcztól, minek fő
szempontnak szükség lennie, magára vonja el.

Helyes, mondá Gyula, én csak a nagy hivatalú és rangú férfiakat kívánnám
gálában festetni, hogy köntöseik szólják rangjokat, s mutassák ki azon
osztályt, melyben hivataloskodnak; annyival is inkább, hogy ebben
rendszerint leginkább tetszenek önmagoknak. Másokat rendes öltözeteikben
óhajtnék festetni, minthogy ezek inkább adják ki a szokott testtartást
és arczvonásokat, s nem kívánnak ünnepélyi feszességet arcztól és
testtől. Czélszerűbbnek is vélném, rendes foglalatosságaiban festeni
őket inkább, mint meredt ülésben, vagy testtartásban; s ez alkalmasint
egyik oka rossz arczfestményeinknek. A bár hasonlatos vonásokban,
gyakran különböző lélek festetik. Azonban a szépnemet, melynek saját
rangja nincs, leginkább óhajtnám azon köntösében festeni, mely vagy
legkedvezőbben áll testén, vagy melyben leginkább tetszik kedvesének.

Hosszas tanácskozás után, Gyula javaslatából, azon ruhában állapodott
meg Póli, melyet ama bálban viselt volt, mely első alkalma vala
ismeretségöknek. Gyula munkához fogott. Tréfa közt vett ülést Póli,
enyelgve tiltatott el arczától a fölösleges világosság, Gyula igazgatá
fordulását és tekintetét, s festészi szabadsággal forgatá üléshez a szép
fiatal leány tagjait. Kálmán derült kedvvel tőn gyönge czélzásokat, s
ritka arczkép fösteték valaha vígabban, mint a Pólié. Azonban mihelyt
Kálmán kifordula a szobából, mi gyakran megesék, komolyabbakra vonúlának
Póli arczvonásai, s Gyula munkától szűnve, követelé előbbi derültségét.
Kedves tárgy körül hagyja nagysád forogni képzetét, mondá.

Jó, felele Póli, mosolygásra nyílva, gyöngéd nyájassággal tekintetében,
minthogy bál-ruhámban festetem, azon kedves bál örömeit fogom lelkemben
visszaéldelni. Kéjes szívveréssel csókola kezet Gyula, s tovább feste. A
mint a fővonásokat végzé, feloldá Pólit mára az ülés unalmától, s ez a
Gyula széke megett, szemlélni hajola a munkát. A lyánka meleg lélekzetét
érzé arczain az ifjú, vállán biztosan feküvék az egyik keze, s őt kedves
zavar fogá el a további dolgozástól. A világért nem mozdul vala feszes
ültéből, míg Póli föl nem egyenesedék.

Párnap mulva kész vala a kép, s Póli vidám igézetben álla a vásznan.
Kálmán a festményt szépnek ismerte, megadta annak a festészi érdemet; de
az arczban idegen lélek-vonásokat talált.

Igazad lehet barátom, mondá Gyula, én azt óhajtnám, hogy az arczfestész,
egy arczot se venne le addig, míg a személyt, kit fest, lelkének
legalább fővonásaiban nem ismeri; különben kénytelen: vagy festészi
érdem nélkül, csak híven, legföllebb ügyes kézzel dolgozni, vagy
hasonlatosság rovására, idegen lélek-vonásokat adni az arcznak. Az
egyénnek belsejét, annak megfelelő valódi külső alakjában és
színezetében adni elő – ez az igazi arczfestészet titka.

Gyulát, bár nem vala teljesen elégedett művével, vigasztalá Pólinak
elégülése, és az, hogy Kálmán is csekélynek lelé azon hiányt, mit
pótolandónak óhajtna a képben, de mit megnevezni maga sem tudott.

Alig létezhetik hálátlanabb munka az arczfestésnél, mondá Gyula.
Valamint minden arczban, úgy minden néző szemben is, csaknem annyi az
egyediség, mint tárgyalagosság, s a festő műve soha sem vívhat ki
közmegelégedést magának; tán ez az oka, hogy az arczfestészeknél oly
gyér a művészi büszke tűz, és oly gyakori a hideg közönyösség,
minélfogva művök, könnyen csak kézmívesi dolgozattá aljasul le.

Kedves látogatás várá otthon Gyulát. Káray érkezék be a septemvirhez,
részint pörös dolgai végett, részint hogy külföldi utazások iránt
végezzen. Ő nagyon helybenhagyá az ifjak határozását, utazási
előkészületeik iránt, s forrásokat fedeze fel nekik azokhoz. Csakhamar
barátjok lőn az ifjaknak, kik nyílt bizalom mellett, nyájas tisztelettel
viseltetének a korosabb, a tanultabb és tapasztaltabb férfiú iránt. A
septemvir, ki különben is mint egykori kitünő tanuló-társát kedvellé,
tisztelé Kárayt, különösen kedvkereső vala most, fia tekintetéből is
iránta; az vala a többi ház is. Most különösen vonzók és oktatók valának
az asztal-feletti beszélgetések és vitatkozások. Egy estén szóba jött,
némely megyékben, lassú folyama a köz dolgoknak, tisztviselői között.

Hazámfiaitól azt kivánnám, mondá Káray, hogy ne hagynák magokat
elöregedni a hivatalokban, engednének helyt a munkásság-vágyó és bíró
ifjúságnak. Nem egyszer tapasztalám, miként a kor tehetlensége, eltörlé
az előbb aratott érdemet. A septemvir nem hajlott ezen gondolatra.
Öregnél a tanács, mondá.

Azt nála is hagynám, felele Káray; de a kivitelt a munkás és izmosabb
kornak adnám által. Nem maradna-e az ország és megye gyűlésein, elég
pálya számokra fenn, melyen tanácsadásaikkal használhatnának a honnak,
annak terhelése nélkül, és szövétnekül világíthatnának az ifjúságnak?

Az öreg házi orvos, ki most a főispánnét folyosórul gyógyítá, a
septemvirhez álla. E század szelleme, így szóla, úgy látszik, nekünk
öregeknek nem igen kedvező. A minap egy társaságban hallám vitattatni
azon elvet, hogy némely nyavalyák gyógyítására, mik az újabb időben
változott életmód által, változott alakot öltöttek magokra, s inkább a
század nyavalyáinak mondathatnak, ifjabb orvosok által gyógyíttassanak
inkább, mint agg orvosaink által. Mert úgymond, ezeknél a tapasztalás és
hosszas gyakorlat, könnyen egyoldalúságot, és megszokotthozi
ragaszkodást szülnek. Innen az újabb felfedezések, tapasztalások,
gyógyszerek, és gyógymódok, azok előtt rendesen idegenek maradnak,
irántok ők rendesen bizodalmatlanok, s így elmaradnak az idő, a kor és
század szellemétől, s az új nyavalyáknál régi utakon bukdácsolnak.

Nincs is egész igaztalanság ebben, mondá Káray, ha szinte a vádat, mely
általánosságban különben sem fogna megállhatni, kissé túlvittnek találom
is. Gyarlósága az embernek, megszokni mindent, s így elveket is. Ezen
köz gyarlóságtól épen nem ment az orvos is. Vannak mindegyikének, ki
korosabb, kedvelt és gyülölt szerei, színtígy nyavalyái, mikben
szerencsésebb, s modorjai a kórjelenségek összevetésében, miktől nem
szeret messzetávozni; szintúgy mint minden nevezetes festésznek vannak
néhány szinei, mik iránt különös előszeretettel viseltetik, és
megszokott ecsetvonásai. Megvan továbbá azon viszketeg is bennünk, hogy
vénségünkre tanítni vágyunk inkább, mint tanulni; s ez az orvosi
tudományban, mely folytonos köztapasztalásnak tárgya és eredménye, meg
nem állhat.

Az nem vezet egyébre, mondá buzgólag az orvos, mint arra, hogy az öreg
orvos, biztosabb útra szokván, nem könnyen tér el attól, minden új
koholmányú, s jégre épített rendszerekre. Hány ilyennek értem már én
meg, fel- és letünő csillagát! Hányszor nem cserélgetünk a világban ó
tévedésekért újakat, s nem ritkán veszélyesebbeket!

A septemvirnek kedvtelése vala, az öreggel, kit kedvelle,
vitatkozásokban évődni, s új alkalmat lele erre, a mint a nagysás
asszony orvos-üvegét kihozák. A főispánné nem vacsorált, s a hosszas
asztali beszélgetés-közben, eljött a bevétel ideje.

«Minden órában egy evő kanállal» olvasá az üveg papir-foltján a főispán.
Alattomban felkéré az asztalnál lévő kanalakat, mikből kisebbek és
nagyobbak valának felrakva, a mint azok többféle nemzetségi osztályokból
szakadtak volt a család birtokába. Eleibe tevé ezeket az öreg
Aesculápnak, mosolyogva kérdvén tőle: melyikkel vegyen be neje?

Értem, méltsás úr! felele az öreg; a kétes bevevéseknél határozottabban
is szoktunk mi rendelni. Jól tudom, hogy a biztos természetben, biztalan
tudomány az a miénk; de nincs-e elöntve az emberi gyarlóság, s általa
korlát vetve, minden osztály tudásában? Elhatározzák-e nagyságtok, midőn
botokat itélnek a rabra, azt, hogy milyen erejű hajdú, milyen vastagságú
bottal üsse el azokat rajta?

Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban
menjen elő a báró arczfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró
némely lélek-vonásival, s ez szivesen engede a kérésnek.

Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében.
Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem, voltak gyermek kora óta szíve
vágya, s czélja és eleme lekének. Már az oskolában, egyedül magának
volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasb szobája,
első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá
őt leczkékre. Költő pénzéből kész volt gyermeket fogadni, ki felhordá
utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási
pénztárt gyűjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a
tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és
szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is
mindenki eleibe nyiltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki
barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy.
Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg
tanyák javára érkezék.

A báró egy volt a jobb tanulók közöl, de ebben őt inkább szerencsés
talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább mint huzamos
észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást.
Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a
politicai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még
most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv
nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális
szeszélylyel nógat élni sietnünk.

Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagy is inkább neki
tulajdoníttatának. «Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs
körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál
kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az,
minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki
mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul
gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét
tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak
partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe
ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás
férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm,
lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek.»

Mind ezen síkos elvek mellett, a báró egyike a legjózanabb,
legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de főkép önmagávali béke,
éltének főiparja; mert úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor.
Az öröm-leélésben egész rendszert tart. «Ne öld el egyik öröm-éléseddel
a következőt» ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét
szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek
reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a
legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt
is a vidékben: még is soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott.
Közlő, barátságos ész, szives ő mindenki iránt; mert úgymond, a
társaságos embernek, társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a
pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást
mintegy kiapadottnak lát.

Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven
véralkatával szivesen megkap minden alkalmat, hogy vigan tölthessen egy
napot, órát vagy perczet. E végett különösen kedveli a házi
ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára
esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen
vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s
gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy
ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját
házánál tartani, minthogy a jövés-menés s vendégi tartózkodás,
nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved
falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse;
háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve,
öröm-nyíltsága, sőt már derült arczvonásai is, a legszivesebb gazdának
alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet,
hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és
lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal
utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél
fogva, kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt
szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni
gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész
életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságaért nem a
botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia
öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit
mindezért, mind háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.

Hogy ily elvek s háztartás mellett, a báró gazdasága nem mehet rendesen,
könnyű elgondolni; e részben úgy látszik saját elvei játszódtatják őt.
Ház és gazdaság rendjeinek fenntartásai, folytonos ügyeletet kívánnak, s
olykori szembemenést és megküzdést a kedvetlenségekkel, miket ő
telhetően kerülni szokott. A kedvetlen munkát és bajt pénzzel ölni el,
szokott dolga. Nemcsak számot venni tisztjeitől átall hanem magát a
pénzbevételt és kiadást is pontosan vinni restelli. Az örökös
vendéglések, sokba is kerülnek és rendet is bontnak, mely a gazdaságnál
mulhatlan föltétel. A pompát ugyan nem keresi a báró, mióta neje egy
ranglátó és pompázó asszonyság, kiért a báróságot is kénytelen vala
megszerezni, elhala, s inkább a kényelemre tekint mindenben; azonban nem
is kerüli a fényt és pompát, s kivált már három leánya kiházasítására,
követvén nagyobb házaink szokását, nagy részét vagyonának csillogással
költé el.

Képgyűjteményét, már ez előtt néhány évvel láttam, így fejezé be szavait
Káray, s ez szint azon szellemmel van gyűjtve, mint mely egész élte
modorát átszövi. Egy sincs benne, mely kedvetlen tárgyat ábrázolna. A
művészi kedvteléssel összeköti még a tárgyak gyönyörködtetését is. – Így
udvarában meg nem szenved mord vagy elégedetlen komorságú cselédet, s
ezen olykor természeti mostohaság miatt, kész a legjobbat, leghűbbet is
elereszteni szolgálatjából; mert úgymond, kedves tárgyaktól
környeztetni, pitvara a világi boldogságnak.

A rendelt napon siete Gyula, Káraynak és Vinczének társaságaiban,
megtekintni a kép-gyűjteményt. Az öreg báró, öröm-lepetéssel fogadá
Kárayt, s kitetsző nyájassággal az ifjakat. Isten hozott mentor! kiálta
Káraynak, kit ekként szokott nevezni, minthogy egykor
leczke-gyakorlójok, tanács- sőt intés-adójok volt néhányoknak az
iskolában; rég nem láttad képgyűjteményemet, azóta nevezetesen
szaporítottam azt.

Bútor és bútor közt, nagy különbség van az idegenre nézve. Ha egy derék
férfiú, gazdaghoz lép be, s szobáiban csak drága, de ízlés nélkül
halmozott bútorokat lát: azok és gazdájok felett valónak érzi magát,
azon titkos büszkeségből, melynélfogva hiszi, hogy kürülmények embert
nem tehetnek, sem nem pótolhatnak; de hol ezekben tudományt, ízlést,
mívelt lelket talál, egyszerre mintegy előzve van nála a tulajdonos
iránti tisztelet, s magát összeszedi a lelkes előtt. Ez utóbbi eset vala
a bárónál is.

A festmények, részint egy nagy teremben valának felrakva, részint a
többi szobákban felaggatva, s miként Káray megjegyzé, általánosan ki
valának közülök minden kedvetlen tárgyúak zárva. Nem, ily áldozatot a
művészetnek, bár tisztelem azt, nem teszek! mondá a báró, a mint ez
iránt Káray évődék vele. Nem régiben barátom, szent András kínoztatását,
Dominichinótól, csekélységért megkaphatám vala, s eleresztém azt; sőt
magát a nagy becsű Laokoont, vagy Angelónak János fővételét sem fogadnám
el, ha valaki azokat ingyen fogná is tolni szobor-gyűjteményemre. A
fájdalom könnyen emlékeztet elmulta után is; a reppenő örömnek kell
inkább emlékeztetésekkel szárnyát metszeni.

A képek közt kevés volt az eredeti mű; de többnyire nagy mestereknek,
jeles művészek által másolt remekjeiből álltak azok. Én, úgymond a báró,
föllebb becsülök egy jó remek-másolatot, mint egy középszerű eredetit.
Óhajtnám, hogy többet ügyelnének erre művészeink, s ne nyitnának oly
korán saját utat magoknak!

Ott álla Rubens szép nője, Caracci Krisztus-feje, Correggio Magdalénája,
Rapháel Sixtini Madonnája, Correggio éjszakája, táj-festések Poussintól
és Claude-Lorraintól, társasági darabok Wouvermantól, Tenierstől,
Ostadetől: ezen utóbbiak ébredt vidorságokért legszámosabban.

Gyulának valódi lélek-legelés vala ezen művek szemlélése, s művészi
szellemének sokakban fáklya gyújtaték általok. Elvont ismereteit,
kivitelben látá itt, s megkapott lelke kedves világban járdala. Mily
káros elmaradás, hazánk szegény sorsú művészeire nézve, így sóhajta fel,
kényteleníttetni ellenniök ily oskola nélkül!

Ezen megjegyzés, természetesen azon módokra és eszközökre vitte a szót a
társaságban, miknél fogva elősegítni lehetne hazánkban a még árva
művészetet.

Könnyebb életet óhajtnék hazámban, úgynevezett szép lelkeinknek, mondá a
báró; szabad elme, gondtóli üres pálya, önkedvtelésének, szenvedélyének
derülten eredt lélek, szükséges kellékei a költőnek és művésznek. Miként
madár a föld felett, lebegjenek ők az élet felett, miként lepke,
repkedve igyanak ők virág-nectárt, miként méhecske, vígan dongva
szedjenek mézet a jelen és késő korok számára. Ha hangyaként élelem után
száguldoznak, elcsillan az isteni szikra nálok, vagy elfúl az élet
gondjaiban.

Fő eszközöknek gondolnám e részben, mondá Káray e kettőt: útat nyitni
művészeinknek a tökélyesb kiképeztetésre, és alkalmat nyújtni nekik
arra, hogy becsültetéshez s könnyebb élelem-módhoz juthassanak. Az első
úgy lehetne eszközölhető, ha felsőbb ügyelet – lenne az academiai, vagy
művészek és műkedvelők egyesülete – jeles európai művészek által
másoltatná, vagy illetőleg mintáztatná – minthogy eredetiekhez még most
sem erszény, sem remény nincsen – azon régi görög és újabbkori remek
műveket, mik a művészet osztályaira nézve időszakokat alkottak. Nem
fogna nehéz lenni, megkapni gypsz- vagy viasz-öntésekben, a híres görög
mívű Laokoont, Apollót, Vénust, Antinoust, a küzdőt; s újabbak közöl az
Angeló Mihály tizenhat emelkedett medaillionjait. Ezek mellett
megkellene hozatni, az oskolás remekeket, hadd tanulnák művészeink, a
hibátlan rajzolást, a magasztosb és nemesb tiszta ízlést. Rapháeltől,
Dominichinótól és Caraccitól; a kedvességet Correggiotól,
Parniggyanotól, s a báj-ecsetű Guidotól; világosítást és árnyékozást
Rubenstől, Van-Dycktől és Rembrandtól; színezést Titiántól,
Georgionétól. Mindezeknek remekjeiből a nevezetesbeket, jeles
másolatokban megszerezni, nem fogna erőfeletti költség lenni; s ifjú
művészeink köz termekben munkálhatnák azok után tökélyíthetésöket. Ezen
fölül, nagyjaink közt ritka az olyan, ki ne birna néhány eredeti
remeket, s azokból egy kettőt ne volna kész, legalább közhasználásra,
hon számára átengedni. Hazánk egyházaiban is birunk több jeles
oltár-lapokat, és szenttárgyú festményeket, Pater Norberttől, Ősertől és
másoktól.

Én azt tartom, mondá a báró, a nélkül hogy jó barátom, szép óhajtásodnak
ellenszegülni kivánnék, hogy önmaga a természet lévén eredeti szülő
anyja a művészetnek, ő maga is képezheti leghívebben a fiatal művészt.
Magok a legremekebb ó és újabb művek sincsenek hiba nélkül. Lám, ím itt
Correggio éjszakájában, melyik értő nem óhajtná ki hagyatni az oda nem
illő holdat? Dűrernek ritkán jó a levegője; s nem szoknak-e ezen művek
által fiatal művészeink, tán inkább a mesterek modoraihoz és
sajátságaihoz, s nem ritkán hibáihoz is, mint a hibátlan természet
hűségéhez, és remekek jelességeihez?

Abban igaza van nagysádnak, felele Káray, hogy a tős példány mindenkor a
természet marad; mert kivülötte nem találunk formát, alakot
képzetünknek, s ő véges elménknek foglaló rámája. Benne gyökerzik minden
tudomány, igazság, s azon bölcsek, kik a természeten túl vagy kivül
keresnek igazságokat, déli napfényben gyújtogatnak silány fáklyákat. De
a természet nemest és nemtelent egybekeverve zár magában, miket
általánosságban, minden megválasztás nélkül, az isteni művészet fel nem
foghat; s nem könnyíttetik-e, nem biztosíttatik-e a választás nekünk, az
által, ha láthatjuk: a lángelmék miként ejtik csodált remekeikben ezen
kiválasztást? a természetnek ezen nemesítését? Ezekben már csak a
tévedéseket kell kikerülnünk s tovább építnünk a már felépültnek felibe.

Majd általában a müvészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a
beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a
festészetről szólva, a művészet ezen ágának technikai részére nézve,
több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve, alig
egy kettőt.

Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi
művészet iránti pártfogás, s ez, az élet szükségeivel küzdve sínlik.
Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet
iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megitélni a
művészek dolgozását. Más, felfogja tán számolni tudni az eredményt, a
hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon
nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét
ennek.

Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált
festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé
képét, melylyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját
Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s
Correggio szintígy inségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan
lángelmét, és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem
létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem a hol létezik, el nem ölheti
azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt, és alkotó erőt, csak rászületés
és saját ipar nyújthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy
hazánkban, mint másutt, a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik,
mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi,
művészi, és kézmívesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos
futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás,
az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a
régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb
kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét, a nagyszerűségnek,
vagy is egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ó kor
bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek
és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és czél már ma művészeinknél. Pedig
íróban, művészben, sőt kézmívesben is, nem szeretem azt a korai és
könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s
higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon;
mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat
tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei
lajtorja a művészet, melynek fokaiból, egyik többet hág meg, mint a
másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai
korban, mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat simúl ma
minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a
festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen
arczfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és
magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot
kiván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt,
mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhanyagolva önmagában az
isteni szikrát, fest legfölebb – ügyesen. – Hajdan nevezetes férfiak és
nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen
tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s
főképen arczfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát, és
hizelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet, és művészet szép
becsét.

Ez Gyulának, ki most épen e nemben forgott, valódi tükör-mutatás volt;
hallgatott ugyan, de eltökélte magában az arczfestést oly ritkán
gyakorolni, mint csak lehet; most is azzal mentegeté az arczfestőket,
hogy köztök sok jelesek találtatnak, kik a test vonásiban, lélekkel
festik a lelket; s ezt nem tagadá Káray is.

Eleitőlfogva, úgymond ő, dolgoztak a legnagyobb művészek is az
arczfestészet nemében. Már Apelles festé Nagy Sándort, Titian az
emmauszi szent vacsorában, mind élők arczait festé. Van-Dyck ily
ecsettel még kincset is gyűjtött magának. – De a régiek külön
arczfestési osztályra nem szakadtak soha, s ezen elvet látszottak e
részben követni, midőn mintegy kénytelenek valának arczfestésre
lehajlani: hogy ki magát a művészetet érti, bizonyosan érteni fogja
annak egyik csekélyebb részét is.

Az öreg báró megtartá vacsorára a társaságot, mi Gyulának óhajtott dolog
vala, alkalmat remélvén fogadott azon czéljára magának, hogy a bárót
titkon levehesse. Póli pajkos ravaszsággal talált ebben módot. Atyját
ügyesen befoná kedvelt tárgyába, a politizálásba; Gyula számára pedig
elkéré tőle, Rubens luxemburgi galleriájának rézmetszeteit, külön
gyertyákat teve ennek, papirt és ólmot ada kezébe, s a jókora könyv
ótalma alatt, a földabroszon merülve keresgélő bárót szerencsésen
lekapá. Így! súgá örvendve a körülte sürgő lyánkának, ezt áttenni s
kidolgozni nem leend immár nehéz.

Ritka est suhana el kellemesebben Gyulától, mint ez. A báró természetes
vidorsága, ártatlan évődései idegennel és háznépével, közbe-közbe lelkes
beszélgetései az asztal felett, az a fesztelen és erőtetlen szellem,
mely a háznál uralkodott, s mely még gyermekeit sem korlátolá atyjok
előtt, az az otthonos szabadság a vendégre nézve, mind oly jelenetek
valának Gyula előtt, mik eszméletét egészen elbájolák. Szembeszökő vala
az asztali beszélgetéseknél előtte azon különbség, mely atya és fiú
lélek-vonásaik közt mutatkozott. Öröm és éldelet vala vágya
mindkettőnek, de mily különböző útakon keresék azt! A báró nyilt keblet
hordozott mindig, azzal fogadta s viszont közlötte azon örömöket, miket
természet és emberek önkényt nyújtottak neki. Kálmán kizsarolni óhajtá
magáéit az emberektől, egyenetlen osztályt, maga részére hajlót, kivánt
e részben, s minden simasága mellett is, nem hagyá magához közelférni a
társalkodót.

Vacsora után Póli maga szobájába vezeté az ifjakat. Noe kis bárkája vala
ez. Kályha alatt kényletesen feküdt egy elhízott mopszli, szék-vánkoson
egy különös szépségű macska, s kalitkákban mindenféle madarak függtek
széjjel. Ezeket Póli gyermekes nyájassággal rendre mutatá be az
ifjaknak, s mindegyike körülhízelgé szeretett úrnőjét. Gyulának eszébe
ötlék azon köz megjegyzés, hogy az állatok barátja, ritkán nem barátja
az embereknek is. A falakon néhány kép függött, s egy szegletben zongora
állott.

Nagysád játszik is? kérdé Gyula, s kérőleg széket igazíta a hangszerhez.

Valamit, felele Póli, s ülést fogván, néhány darabokat játszék. Póli nem
nagy művészséggel veré a zongorát, de érzéssel, s Gyula csodálva jegyzé
meg, hogy kedvelt darabjai, mint látszék, kedélye ellenére, inkább
érzelgők vagy szomorúk. Kedvvel játszá el a Gyula bálja darabjait is,
miket végezvén: játszd az «Epedést» kéré Kálmán, s Póli nyájas
készséggel játszá e dalt, művésztelen kedves hangjával kisérve azt:

  Tán hol a nap bíbor-öltve
    Kel, vagy estlángban leszáll,
  Nyílik értem illat-árban
    A varázs szép rózsa-szál,
  Mely fölé ver égve szívem,
    Bús titokban untalan,
  Mely után mint árva gerle,
    Nyög epedve pártalan!

  Töltve kertem szép viránya,
    Bájoló virágival,
  Rajta rózsák játszadoznak
    Alkonyat fuvalmival;
  Bús szemem ah messze tőlök,
    Bájvirágomhoz mereng,
  S alkonyatnak fuvalmi közt,
    Bánatom sohajja leng!

  Ah ürek hajósi, szellő,
    És te víg szabad madár!
  Szálljatok, napköltre, szálltra,
    Rám hol e bájrózsa vár,
  Ó hozzátok őt nekem meg,
    Hogy virítva keblemen,
  Hintegesse illat-árját
    Tőle árva éltemen!

Az alatt a csapodár és kézhez szokott macska, a társasághoz simult, s
elfoglalva látván játszással úrnőjét, Gyulának, ki legközelébb üle
ehhez, ölébe szökött, s nyájas törlészkedéssel kezdett hízelegni neki.
Póli végezvén játszását, s látván állatja biztosságát, mint alkalmatlant
el akará azt emelni Gyulától, ez udvariságból ellenkezék, a macska
kapaszkodék, s körmét Gyula mellfodrába eresztve, jót repeszte azon.
Ezen baj orvoslást kivánt. Póli nem bizván cselédre azt, tűt, czérnát
vett elő. Bájoló, de egyszersmind kisértő is vala az a helyzet, melybe a
gonosz állat párunkat hozá. Egymás ellenében, arcz arczhoz oly közel,
hogy egymás lélekzet-fuvalmait érzék, a lyánka munkás keze az ifjú
lángoló mellén, a lyánkának olykor-olykor kedves zavarral felpillantgató
szemei, és szint olyszerű visszapillantásai az ifjúnak – valóban ritka
bájú helyzetek valának. Szerencse, hogy Vincze és Kálmán a festményeket
vevén szemléjök alá, a pár kedves kínjára nem ügyelének.

Póli búcsuzáskor maga világított le az előszobából a vendégeknek, s
vidám enyelgésivel, kedves emlékezetet hagyott maga után nálok. Kivált
Gyula, egész esve, körülte forgó édes jeleneteken jártatta gondolatit.
Nem meré ugyan még szerelemnek nevezni Póli iránti érzelmeit; de Klárcsi
vonásait gyengülni érezvén keblében, áldá az ég bölcs gondoskodását
abban, hogy az emberi indulatokba, tán többször boldogító mint
boldogtalanító állhatatlanságot szerkeztetett.

Káray itéletet nyert a hétszemélyes táblán s egyezésre utasíttatott.
Békétlen lőn ezen a szelid férfiú. Húsz évi pörlésem, költésem után,
legyek-e kénytelen egyezkedni? mondá a főispánnak, mit inkább pör előtt
kelle vala megkisértnem. Nem czélszerűbb-e addig békéltetni, míg szív és
erszény rongálva nincsenek? s nem lehetne-e a feleket törvény által
kényszerítni arra, hogy mielőtt bármi pört megkezdnének, előbb
megkisértni tartozzanak a béke egyezkedéseit? Ebben, és abban óhajtnék
hazámban minél előbbi javítást, hogy törvényeink betű szerint
vétessenek, s nemcsak kárpótlás, hanem büntetés is szabattassék minden
törvényszegőre. Jelenleg a törvény lelke tolmácslatot kiván és fogad el,
s ez mindenkor kétes és körülményektől függő. Legyen a törvény vész és
hasznos eső, melyek tekintetlenül arra: mi határon mennek keresztül?
egyedül a természet változhatlan rendét követik.

A septemvir nyugosztalá az avatatlan törvénykezőt. Hol nincs javítni
való a gyarló világban? mondá; azonban óhajtásai édes barátom, úgy
remélem, a teljesülés útján vannak. Hazánk egy deli hajadon, kinek
fürtjeit, köntösét megbolygatá ugyan a vihar, s kinek öltözködésre még
tán idő sem vala engedve; de a test ifjúi erőben, tavaszi virúlatban
díszlik, s csak idő s öltöző-asztalka hiányzanak neki, hogy Európa több
gálás dámái közt méltó ülést foghasson.

Káraynak szokása volt, lefekvés előtt kellemetest olvasni, s mintegy
lélek-nyugosztalással készítni elő álmát. Most Virgiljét vevé elő, s
letevé ágya előtt egy székre. Ez alkalmat nyújtott Gyulának, kinek még
lelke tele volt a bárónál folytatott művészi beszélgetéssel, újra szót
fonni Kárayval, a költészet és művészet becséről és rokonságáról.

Én, mondá Káray, nem tagadhatom, hogy előszeretettel vagyok a görög és
római költők iránt. Úgy látszik: ők mind szivökben, mind érzetökben,
inkább birták a természetnek, mely szülő anyja a művészetnek, nemes
szépségeit, mint mi, kik azokat inkább elme-élességgel és okoskodással
törünk kivonni abból és a régiek műveiből. Homért, ki egyszerű
nagyságával, úgy álla maga korában, miként kopár homok-pusztáknak
közepette terepély élőfa, maga jótevő árnyékával, mi ihleté örök
műveiben egyéb, mint lelkes érzete a szépnek? Virgil, Horátz, a már
koraikkal simábbak, már gyakran az elme gondos s olykor aggodalmas
ráspolyát használják, mély érzelem helyett. Mi újabbak, ha Shakespeárral
egyet kettőt kiveszek, apróságokra terülünk el, s éles finomságokkal
szorítjuk el lelkünket.

Én azt vélem, mondá Gyula, hogy a formákra tartunk igen is sokat, s a
nagynak, szépnek, lelkeinkben fekvő elemeit és anyagjait aggodalmasan
amazokba szorongván, eltörpítjük, vagy épen elbénítjuk ezeket.

Lehet egyik oka csekélységünknek az is, hogy szolgai módon követjük
formáit inkább, mint lelkét, példány-műveinknek. A csodált lángelmék
majd mind új formákat öntöttek műveiknek, a nélkül, hogy az örök szépnek
határán túl léptek volna. Én inkább óhajtnám, hogy kritikáink és
aesthesisseink, a szépnek-lelke, philosophiája, s az egyszerű nagyság
körül forognának oly kimerítőleg, mint ezt ma annak külső formái körül
teszik. Ezen utóbbiakra nézve egyedül azon fő szabályt kivánnám
felállíttatni, hogy az arany almák, ne fa- vagy ólom-tányéron, hanem
azokhoz illőleg tétessenek fel. Kétkedő figyelemre serkenthetne
bennünket azon gondolat, hogy maga a természet is, mindig változtatja
formáit, s aesthetikáink is, a formákra nézve, időszakonként, miket
láng-elmék szültek a szép irodalomban, már eddig is sokat változtak, s
még sokat változhatnak.

Úgy találom, mondá Gyula, hogy ezen apróságok körüli aggodalmas
bibelődés, festészeinket is bántja. Mily gyakori ma már a Horátz fáber
imussa, ki tapadó gonddal vesztegel a köröm és hajszál festegetésében!
Ez az apróságokrai hanyatlás, bizonyos törpeséget szül a lélekben; s
ennek szabad reptét foglyozzák, a minden kicsinységre kiáradozó
szabályok.

Úgy látszik, mondá Káray, hogy általában a művészetben is korszakok
vannak, különös sajátságokkal. Mélység vala a régiek kora, terjeszkedés
a mienk, és ipar mindennemű ismeretet rendszerbe vonni. Ezen két
sajátság dolgozik aesthetikáinkban is. A szép körüli mélység, szívből
buzog fel a főre, terjengés pedig és rendszereskedés, fejből le a
szívre. Az ízlés, vagy is szépnek felfoghatása, alkalmasint mércsője
míveltségünknek, és kivonatja, lángja annak; s így mostani ízlésünket
is, korunknak ama sajátsága fogja vezérleni. Korunkban, a főnek kell az
ízlést előbb megnyugtatnia és meggyőznie az iránt: mi szép? és mintegy
felszabadítnia arra, hogy belőle származott gyönyörködésének eredhessen.
Azaz mindent biztosan akar tudni: miért tetszik? s ezen nyomozásban a
túlságig menvén, akként van gyakran, miként természet azon búvárja, ki
egy látást szaglást ingerlő kies rétből, nem merne addig gyönyört
érezni, míg annak egyes növényeit, virágait nagyító üvegen nem csodálná.

Gondolnám, közbeszóla Vincze, az egész dolgot az fogná elhatározni: ha
biztos jellem-jegyét adhatnók a szépnek.

Mely alkalmasint, mondá Káray, inkábbára csak a szívben és érzelemben
él, s ezeknek biztos tapintatában. Örökre szív és érzelem, fognak utólsó
bíróiszéke maradni a szépnek. Mívelt ember ugyan minden esetre számot
veend érzelmei iránt önmagától, de ezt csak azon viszonyban fogja
tehetni, melyben a szépnek művei, saját lelkéhez és míveltségéhez
állanak. Ez fogja tenni a szépnek alanyiságát, tárgyilagosságát pedig,
bár miként okoskodjunk, a mívelt férfiak itéleteinek többsége.

Gyula nem vala e részben egy véleményben Kárayval; félté a művészetet
ily bizonytalan alaptól. Kell lenni, így szóla, a szépnek valami
bizonyos jellem-jegyének, alapjának a természetben. Úgy vélem: Homér
Virgil, Rapháel, Angelo, Mozart remekei nem azért szépek, hogy
legtöbbeknek tetszenek; hanem azért tetszenek legtöbbeknek, mivel
szépek.

Azért, felele Káray, mivel legtöbb mívelt lelküeknek tetszenek. Minden
ember keblében szunnyad bizonyos ideálja a tökélynek, mely
tehetségeinkkel és azokhoz képest, végetlen kimívelődésre képes. Az,
minek felfogása ezen ideált úgy költi fel és fejti ki keblünkben, hogy a
külső érzékekben gyönyört, lelkünkben pedig vágyat a végetlen tökély
felé önt el, nevezhetjük szépnek. Vagy is a szép: végetlen tökélyek
iránt kebleinkben szunnyadó ideáljainknak, tárgyakbani valósulása, úgy
hogy ezen valósulásból gyönyör áradjon el kielégített érzékeinken, és
sejtő lelkeinken. Így mindenkor alanyi fog lenni a szépnek képzete, s
egyes míveltségek fokai, fogják megszabogatni annak is fokait.

Ha lángelmék, magasztosabb ideáljait költik fel a tökélynek keblünkben,
megszűn előttünk szép lenni a tán előbb csodált alsóbb fokú ideál, vagy
legalább veszt a szépségéből. Ezen alanyisága, ezen hasonlítás alá
esendősége a szépnek, oka annak, miként mind írókra mind művészekre
nézve, örök aestheticai szabály marad az, hogy a mívelt közönséget
tartsák szemeik előtt. Mert ennek magasztosabb ideál él keblében, mely
nehezebben borítható homályba. Hány hajdan dicsőített költő és művész,
sűlyedt már ma homályba azon okból, hogy ezen szabályra nem ügyelt
dolgozásaiban? Én azt vélem, hogy azok is, kik eddig úgy szólván
halhatatlanok a művészetben, csak azért fénylenek, mert még nem érkeztek
lángelmék, kik szépi ideáljaikat felülhaladták volna.

Gyula azt veté ellen, hogy a míveltséggel, nem mindenkor szokott
aránylag fejleni ki és haladni a művészi ízlés.

Igaz, mondá Káray; a szépnek ideálja bennünk függetlenül nyugszik más
tehetségektől, miként vadász-ebben, rejtélyesen a vad nyomának szaga.
Minden míveltség mellett is, örökké gyéren fogott volna kiválni az
emberiségből, azon néhány lángelme, kik időszakokat alkottak a szép
körül; Homérok, Vinkelmannok; Shakespearok és Göthék, minden esetre
gyérek fogtak volna lenni a szépnek világában. Azonban még is
míveltségünk mindenkor áll némi viszonyban ízlésünkkel, vagy legalább ez
ama nélkül nem haladhat a tökély magasb fokaira.

Darabig folyt a beszélgetés, mely számos új eszméket nyitott Gyulánál, s
többeket, miket eddig csak sejtett, tiszta fényben kezdett látni most. A
szó régi remekek olvasására fordult.

Sokat vesztünk, így szóla Káray, abban, hogy a régi remek írókat
inkábbára csak iskolai falak közt nyomozzuk, nyelvbeli gyakorlatért
inkább, mint azon czélból, hogy szellemeikbe hassunk, s e felett oly
korainkban tesszük ezt, mikben szellemeiket felfogni sem fognánk lenni
képesek. Emberi gyöngéinkhez tartozik az, hogy mi gyermek-korunkban
nyomasztó kötelességünk vala, ritkán leend idővel gyönyörűségünk. Azon
erőszakoltatás, melylyel az iskolákban, a régi classicusok kedvökért,
gyakorta elvontak bennünket gyermeki édes mulatozásainktól, rendszerint
szokott hátra hagyni eszméletünkben, egy kis idegenséget amazok iránt,
mi miatt, érettebb korunkban sem igen vágyunk méltányolva szorosabb
barátságukra. Engemet a későbbi tanítói pálya vont inkábbára hozzájok
vissza, mint saját vonzalmam; s ezt csak később szülé nálam, azon majd
elérhetlen nagyság és tökély, mely őket halhatatlanítja.

Kárayt egy darabon elkisérék ifjaink. Gyulára, a mint hazatére, már várt
Regéczy Kálmán. Barátom, így szóla ez, ma egy nevezetes festésznek
holmija eresztetik árverésre; jer tekintsük meg! Gyula kész vala, s a
két ifjú egy szűk szobába lépe, mely tele vala jól öltözött férfiakkal.
Az oldal- még kisebb szobából, egy éltes asszony hordogatá ki a képeket,
s itten egy fiatal lyánka válogatá az eladni- és megtartani-valókat. Úgy
látszék, nehezen kívána ez azokból némelyektől megválni, s mintegy
áldozatot tőn az öregnek, többeknek ár alá eresztésével. Gyula lepetve
vala, s az látszék lenni nagy része az árverő közönségnek. Mert a lyánka
különös kecsekkel birt, s úgy látszott, mintha maga a művészet
istennője, szállt volna le benne az égi hajlékából. Égszín könnyű ruha,
bájolva folyt el rajta, s csak röviden nyúlt le, hogy lebegő lépteiben
gátlást ne tegyen; hajfürtjei gondtalan csomóra tűzve álltak hátul, s
pongyola kedves hanyagságban lebegtek elül. Szép hajlott orra, görög
szépségnek tagja volt, s nagy barna szemeiben lélek tüze szikrázott. A
lyánka ismerősen köszönté Kálmánt, s csakhamar biztos beszélgetésbe
fonódék vele. Gyula a festményeket nézeglé, s néhányat megvásárla
közőlök.

Hát a _szép hívtelennel_ mit tegyünk Angelica? kérdé az öreg, egy
festményt nyújtván által leányának.

Az maradjon édes anyám, felele súgva Angelica; kedves darabja volt
atyámnak, bár gyakran elborult is felette tekintete.

A kép egy különös szépségű lyánkát ábrázolt, ki rózsát tartott kezében.
A munka nem annyira szorgalmas volt rajta, mint lángoló ecsetnek
dolgozása.

Kálmán többnyire Angelicával mulatozott; bemutatta ennek Gyulát is, mint
jeles műkedvelőt a festészetben, s így befonódván a beszélgetésbe ő is,
kedvesen töltött néhány perczet a lyánkával, még az árverők eloszlása
után is. Az ifjak rövid napra megigérkezének ismét, s a lyánkának könnyű
köszöntése, és az öregnek szertartó hálálkozása közt búcsút vőnek.

Hogy tetszik Angelica, barátom? kérdé Regéczy Gyulát.

Úgy látszik, lelkes egy leány; felele ez.

Az is, mondá Kálmán; de szép, de angyali! Az a fiatal gömbölyegség a
deli tagokon, azok az ingerlő ajkak, az az igézet arczon és termeten!

Gyulának, nem tudá: miért? nem tetszének e szavak, s e szokatlan hév, a
különben kimért érzelmű ifjúban.

Egy pár nap mulva ismét megjelenének Angelicánál. Az öreg ismét szós
tisztelkedésekkel fogadá őket, a leány pedig nyilt szivességgel; s
egyszerre bizodalmas vala Gyulához is, mint már ismerőshöz. Harmadik
szóban már a művészetnél valának. Angelica saját festéseit mutatá elő, s
Gyulát csodálat lepé meg. Rajzai nem valának ugyan mindenkor hibátlanok,
táj-festéseiben gyöngének tűne fel fény- és árnyék-adása, a
perspectivben sem vala egyaránt erős; de ecsetje bátor volt, színek
vegyítéseiben és felrakásában értés tetszék ki, s kigondolásai és
összealkotásai mindenütt lelkesek és költőiek valának. Művészi
beszélgetéseiből még inkább kitündöklének lelkes felfogásai, s az a láng
és lelkesedés, mely őt a művészet iránt gyulasztá, igéző bájokat
kölcsönözött különben is ritka szépségének.

Berky, az Angelica atyja, híres festész volt, és szerelmes a maga
művészi osztályába. Innen egyetlen gyermekét is, Kauffmann Angelica neve
után keresztelteté, s villogó szemekkel sejté korán ebben, a még
szunnyadó művészi lelket. Maga Berky, koptusi mord szótlan férfiú volt,
elvonakodó minden társaságtól, minthogy ifjúsága örömeit egykor megzúzá
a sors. Festése tárgyai is komolyak, gyakran borusak voltak; örömet és
virágot önszántából nem festett soha. Szintúgy neveltetett Angelicája
is. Világot és rangot ne ismerjen leányom, mondá Berky; minek szegény
sorsát örömök bilincsül adni szivére? Legyen boldog, ámulatban; hiszen
különben is nem ismeretlenség-e, legbiztosabb őrje ártatlanságunknak, s
így boldogságunknak is? Ismeretség küzdést fogna szülni, mely mindenkor
kétes a gyarló halandónál. – A gyermek inkább festegetett, mint bábjait
öltöztette, mindent lerajzolgatott maga körül, s felhasznált minden
papir-darabkát, minden festéket, mihez csak juthatott. Későbben oktatást
adott Berky lyánkájának a festésben, s ez mindinkább nagyobba meré
ecsetjét. Miként testi kincsei, úgy művészi eszmélete is naponként
gyarapodának, s deli hajadoni korára, lelkestül s testestül művészné
lőn. Azonban míg gyermek volt a lyánka: a művészet legyen kárpótléka!
ezt szokta mondogatni Berky; de minél inkább növekedett amaz, annál
inkább kerülgette őt kéjes gyönyörködés mellett, gyakori búsongás és a
feletti aggódás: mi leend gyermekéből? Angelica, ha nem festett, művészi
könyvet olvasott, vagy gondolatját tevé fel; a gazdasszonyság és
háztartás, teljesen ismeretlen dolgok valának előtte. Világ- és
ember-ismeret csupán művésziek valának nála, s inkábbára csak
festményekből ismeré az emberi veszélyes indulatokat. Szüléi, egy pár
koros barát, s néha festető vagy vevő, valának minden társalgása. Így
ártatlan kedélye jót vélt mindenkiről, s tárt szívvel és elmével
fogadott minden új ismeretséget. Mételyetlen tiszta kebléhez nem fért
semmi tartózkodás, semmi gyanú. Művészi éldeletei valának minden öröme,
s világa festményei.

Berky megbánva tettét, rettegett leányaért, ha meggondolta, mint lehet
az egykor kénytelen világ zajába rántatni, melyet csak képzeletben
ismer. Azonban nem vélte még idejét boldog álmaibóli felköltetésének,
vagy azért, hogy a kedvetlen dolgot szívesen halogatjuk, vagy hogy
szerencsés alkottatásunkhoz tartozik: kihalásunkat távolban gondolni,
messzebbi távolban, mint végét terveinknek. Elég idő lesz akkor, gondolá
magában, ha az isten megmutatja szerencséjét, s elkészülend az apai
háztól. Azonban ő költözött el, s az árva gyermek, tapasztalatlan
szívével ég gondjára maradt; mert anyja, egy nem rossz, de gyönge
jellemű asszony, igen annyi vala mint semmi. Maga is inkább csodálója
volt mint tanácslója leányának, s inkább látszott ő függni ettől, mint
ez tőle.

Gyula eleinte nem tudá magát fellelni Angelica körül. Az a gondatlan
biztosság, melylyel állását, ülését vevé, miként azt a festés munkája
látszatott kivánni; az a képzetes öltözet rajta, az a gyermekes
őszinteség, szóban, tettben és minden mozdulatban, szokatlan jelenetek
valának előtte. A lyánka, ha az ifjak valamelyike festett, biztosan
hajlott fölibe, s alig takart melle és karjai vállán nyugodtak. Olykor
valamely művészi villanatra mellé szökék le a félig üresen hagyott
székre, beszéd-közben kezét ragadá meg, s könnyű prédaul hagyá neki
saját szép kezeit is; sőt Kálmánnak, ki inkább látszaték használni az
alkalmakat, ölelése elől sem ragadá el karcsú derekát. Mind ezen
ujdonságokra, habár gyöngén is, némi gyanú kezde fészkelődni Gyula
szivében, hogy tán a lyánka hiú lépező; s anyjának hízelgő nyájassága
irántok, és kitetsző elégedése lyánya mulatozásival, nem arra mutatának,
hogy e részben megczáfoltassék. De minél tovább foglalatoskodott
Angelicával, annál nyilvánabb lett előtte ennek ártatlan kedélye.
Mindinkább meggyőződék a felől, hogy tartózkodás nélküli szavai és
tettei, azon magas erkölcs-tisztaságnak, mely sejteni sem tudja a
rosszat, valának jelenségei. Pillantásai nyugalmasok maradának mindig, s
szavaiban tiszta egyenes érzelem mutatkozott. Nyájas tisztelés lepé meg
azonnal, gyanúja helyébe Gyulát, de egyszersmind aggódás is, a mint
Kálmánt egy pár nem tetsző pillantáson kapá. Még inkább csodálá Gyula a
lyánka művészi szellemét, lelkének bátor reptét s biztos fölfogását
mindennek, mi a művészet költői szépségére, nagyságára tartozik. Különös
vala az benne, hogy mintegy mellőzve nemét, leginkább a nagyszerű és
magasztos körül foglalatoskodék lelke, s valamint a lágy ecsetet nem
keresé, úgy virág, gyümölcs, állat, vagy arcz-darabok festéseitől
erejét, idejét sajnálá. Nagy alkotások, nagy históriai vagy táj-darabok,
ezen utóbbiak rendszerint élettel párítva, valának legkedveltebb
dolgozásai. Gyula, ki a művészet theoriájában alkalmasint előbb vala,
jegyzéseket tőn a lyánka műveire, s ez elragadtatott figyelemmel csügge
szavain.

Most Sapphón dolgozék: miként ugrik az, boldogtalan szerelme
kétségbeesésével, a leucádiai szirtről a tengerbe. A történetet olvasá
vala egykor, s lelkesedéssel önté most vászonra.

A dolgozat helyes alkotású és lelkes is leend, mondá Kálmán; de a
tárgyat másszerűnek óhajtnám. A szép, az öröm-adó szerelemnek, ezt a
borzasztó véget adni Angelica! Ily kétségbeeséssel rendszerint
lélek-tévedés van egybekötve, s a mellett, hogy gyarló nemzetiségünk
képzetét nyújtja előnkbe, hihetetlen is.

Angelica egy kis gondolkozási szünet után; borzasztó ugyan az eset, így
szóla, de nekem nem hihetetlen. Ha éltünk boldogságát, minden reményeit,
csupán egy pontba vonjuk össze, s a lélek ez egy ponton csüggvén egész
erejével, ezen pont összerogyik, mit várhat többé a lélek az élet romja
felett? Nem lesz-e az únott, megvetett, úgymint mely már csak egy
növényi tenyészéssé vált előtte?

Gondoljuk hozzá, mondá Gyula, Sapphót a görög nőt, a szép éghajlatú
lesbusi lyánt, a képzelet világában, és érzelmek özönében élő költőnét –
s nem leend rege előttünk a történet.

Ő nekem igen hihető! mondá Angelica.

Különös! szóla Kálmán, enyelgésre fordítva a beszédet; egy lyánka, ki
még nevéről is alig ismeri a szerelem veszélyes indulatát, oly biztosan
szól jelenségeiről.

A művész és költő, iker-gyermekek, felelt mosolygva Angelica, s egymást
megértni tartoznak.

Angelica szállása szűk vala ugyan, s a legfelsőbb emeleten álla; de a
dunaparti fekvése kies, s kilátása a Dunára, az agg Gellért-hegyre és
Budára, ritka bájú a hazában. Gyula nem győze vele betelni: természet és
emberi kéz, mintegy példánydarabot állítának ide a legelő szemnek és
emelkedő léleknek! így kiálta fel; s kéré Angelicát: engedné meg neki
ablakjáról levehetni a tájt.

Angelica, ki örült a lélek-rokonságnak, és anyja, ki tiszteletnek vevé
az igérkezést, szívesen elfogadák azt. Én Sapphómat, Bélteky úr a tájt
fogjuk dolgozni! kiálta villogó szemmel Angelica, gáncsoljuk, igazítjuk
egymás dolgozásait – én nyerek, ó én sokat nyerek e szövetségben!

Én legtöbbet, közbeszóla Kálmán, mert én sem akarok kimaradni a
fűheréből; nekem minden dolgom csak az leend, hogy titeket csodáljalak.
Vagy adtok dolgot nekem is? Szívesen fogadom, ha gyönge erőmhöz-valót
találtok.

Angelica tapsolt örömében, hogy új művészi élet nyílt lelkének;
beszaladt az oldal-szobába, s egy kis kutatása után, ki hozzá Huysumnak
egyik gyümölcs-darabját. A báró ezt fogja másolni, mondá; addig én
festész állásainkat hozandom rendbe.

A kis művészi egylet bővebben teregeté ki tervét, s elhatározá, hogy
mihelyt Kisrétről haza térendnek ifjaink, kezdje meg az dolgozásait.
Gyula és Kálmán szívesen kióhajtották volna ezen egyletből az öreg
festőnét, kinek sok fecsegésiért, nyűgös szíveskedésiért, csak a
kellemes Angelica társasága nyújthata kárpótlást nekik.

Orbán napja elérkezék, s előtteni napon, a septemvir egész családjával,
kiutazék a báróhoz Kisrétre. Vincze nyugtalanul számította addig a
napokat, s elérkezvén az óhajtott indulásé, boldog égi kéjjel szökött
fel Klárcsija mellé, kivel együtt foglalák el az előülést a kocsiban. Az
utazás kiessége, otthon hagyott gondok, őket váró örömek reményei,
egymást váltogató tárgyak, mik a kicserélt szívek és boldog szerelem
tekinteteinek különös varázslattal tüntek elő, szép tavaszi világ,
kivülöttök mindenfelé, szebb tavasz világa önmagokban belül, viruló
természet körülöttök, viruló kornak érzelmei, reményei és boldogsága
dagadó kebleikben – mind ezek édeni igézettel foglalák el a boldog párt.
Apró jeladások, kedves szorongás a szűk ülésben, s az édesen rejtező
közös titok bája, nevelék ezen új viszony kecseit. Néha messze
szállongtak el az ügyetlen szemek, s közel bent tanyáztak a gondolatok;
majd előttök fekvő szép tájakra, kis völgybe, ér mellé, vagy
domb-oldalba képzelték kis viskójokat, és egymást belé.
Édesen-szorgalmas képzeleteik kidolgozák egészen, vagy félig e bájos
képeket, s ismét új szebbekbe fogának. A két öreg hátul, rétet, vetést
nézeglett, s az év termését jósolgatta; vagy láthatára terjedtében a
birtokokat nevezgette.

Gyula Kálmánnal utazott. Neki szokása volt, útközben szótlanul eresztni
el szabad legelésre gondolatait a világba és életbe; innen félig hallva,
félig nem ügyelve, s csak ritkán felelve, eszmélt utitársa bő
beszélgetéseire.

Ez már a somosi határ, mondá Kálmán, atyám tulajdona. Gyula reá voná
figyelmét e szóra, de nem sok vidulást arathata abból. Az uraság táblái
búsan tetszének ki a szűkebb nyúlatok közül, s foltos, ritkás, utóbb
maradt vetéseikkel, mintegy panaszlák a néző szemnek, javításban,
munkában és magban lett meglopattatásaikat. Már másutt hányta fejét a
vetés, itt még főtlen sínlett, s alig adhata szállást a jámbor
nyúlacskának is. De annál biztosabb fekvés várta ezt, ha néhány holdnyi
baktatást nem restelt, az uraság majorság szőlejében, mely gazos
pongyolájában a hegyaljban, épen oly formán látszott ki szomszédjai
közöl az ország-útra, miként régóta beretvát nem tapasztalt férfi-áll,
szép lyánkaalakok közől. Bent a faluban, messzünnen kizöldeltek, mohhal
borult épületei a bárónak; azonban a javító kezet még sem tagadhaták el;
mert az itt-ott alájok vont oszlopok és karók, bár kínosan, tartogaták
még is a falak súly-egyenét. Gyula figyelmezteté ezekre Kálmánt. Atyám
gondolkozása ez: inkább épületem legyen rongyos, mint jobbágyom, mondá
Kálmán; s Gyula kímélő tisztelettel tekintett ezentúl a roskadozó
épületekre.

Kisrétre érve, kedves nyájassággal tünt elő a báró laka. Csekély
emelkedéssel állott, egy pompátlan, de nagy terjedelmével mindennemű
kényelmet igérő alépület, nemzetségi czímert tartó rizalíttal az utcza
felé, s olasz ízlésű oszlopzattal az udvarra. A felső udvar csinos
gyep-térrel bírt, melyet apró kavicscsal terített tág út kerít vala, s a
gyeptér közt külföldi bokrozatok virultak, s egy pár árnyékos fa
terjedezett. Az udvar egyik szárnyát cseléd-lakok foglalták el, másik
szárnyán vendég-szobák épültek, s ellenében a nagy épületnek, csinos
festett rácskerítése állott a kertnek, nagyszerű és szobor-tetejű
kapu-oszlopokkal. A vendégi alkalmakban kitetszett, hogy miként magának
a bárónak kedves volt a szabad és alkalmas kényelem, úgy vendégeinek is
ezeket kiváná nyújtani. Magányos szobák voltak az egyes, és kettősök a
családos vendégek számára rendelve, s gond volt minden szükségeikre,
szinte az utolsó bontó-fésűig. – Gyuláék elérkezvén, Kálmán a lovakat és
hintókat rendezé el, Póli a vendégeket szállítá szobákra; s ez utóbbi
most falusi új foglalkozásában, könnyű futkosásában, a vele csörgő
kulcsokkal, s gondos nyájas rendelgetésivel, új kecseket nyere Gyula
előtt. Póli is kedves szívességgel s a kézcsókolásnál ejtett gyönge
kézszorításával, bizonyítá az ifjúnak, hogy ő a legkedvesebb vendége.

Káray már ott volt, s Kálmán megjöttéig az udvari tisztet segíté a
rendtételekben. Megjöve Halkó is, s szokása lévén kis érdemecskéket
szerzeni magának szeretett házainál, már akkorra cúráját végzé,
Kálmánnak egy kedves, de beteg lábu agarán.

Honnan szálsz fecske? kiálta neki Kálmán.

A Detky torából jövök, felele Halkó.

Tor és Halkó! mondá kaczagva Kálmán.

Úgy van nagysád, de a tort öreg nőtlennek temetése felett ültük ám; s a
mint a testet kikisértük, szerettem volna azt a finom ember-ismerőt
látni, ki, hacsak egy pár fekete köntös útba nem igazítja, megbírta
volna főkép az asztalnál határozni: tort lakunk-e, vagy menyekzőt? Régen
voltam vígabb mulatságban.

Számos volt-e a gyülekezet? kérdé Káray.

Szép gyász-nép kisérte ki a testet, de mind idegen; a háztól csak az
öreg inas jött ki, az úr öreg vizslájával.

Hát az atyafiak? kérdé csodálva Káray.

Nem mert mozdulni egymástól, közölök egy is, nehogy addig a másik
pakoljon a toros háznál; mondá súgva Halkó. Én még is csak kikapám a
tömegből örökségemet.

Hogy hogy? kiáltá Kálmán.

Szegény boldogult Detky, mindig savanyú borral vendégelt életében, s
barátságomért azt iddogálta maga is; ámbár kóstolám a pinczéjében,
néhány hordó finom érmelléki borát, s szóval eleget csalogatám ezekre.
Most a torban gondomra bizatván a bor-feladás, természetesen az
érmellékibe üttetém a csapot; s minthogy hosszú életeért szegény
Detkynek nem ihatám azt, most hamva csöndes nyugalmaért ivám belőle.

Még kaczagának Halkón, a mint a septemvirék megérkezének. Kocsihoz
futának ifjaink; de Gyula ütközéssel vizsgálá az érkezteket. Az öregek
komoly vont képpel szállának ki a hintóból, Vincze lényében felforgatva
lép le, s Klárcsi sáppadtan és bágyadtan emelteték ki belőle. Vincze
mihelyt köszöntéseit megtevé a háznál, vonaglón ragadá meg Gyula kezét s
szobába rántá őt. Veszve vagyok barátom! így kiálta fel; szerelmünk
elárulva szüléim előtt, kik Klárcsi körülményeit fiok számára
kicsinylik. Említém vala neked, hogy ők Rónapataky generálnak egyetlen
leányát, vagy egyet az udvar kisasszonyai közöl szántak számomra. Egy
pár kemény szavából atyámnak, és szokatlan keménységéből anyámnak,
melylyel Klárcsi iránt viseltetik, látom, hogy Klárcsihozi indulatom
szálka az ő szemükben. Történt volna bár mikor inkább a felfedezés, mint
most! A generál itt lesz, a mint hallám leányával együtt, s így nekem
kínos mulatozásom leend Kisréten.

A fölfedezés körülményeit így érté barátja szájából Gyula. Vigan pergett
a kocsi a szikkadt úton, aggtalanul nézeglett szét belőle az öreg pár, s
kénytelve éldelte a fiatal, a természetnek és szerelemnek szép tavaszait
egymás mellett; a mint Klárcsi, ki az előüléshez nem vala szokva,
változásokat kezde érezni, s arczai kedves pírja lassadán halványodni.
Lelke boldogságában, tűrte testének baját a lyánka, míg tűrheté; de feje
mindinkább kezde szédelegni s gyomra háborogni, mígnem aléltan Vincze
mellére rogyék, s húnyt szemei ájuláshoz közelgetni látszanának. A
főispán megállíttatá a kocsit, Vincze pedig a szerelem ijedt hevével
karolá által kedves betegét, s kiszökék vele a kocsiból. Letevé fűre a
csüggő lyánkát, vizért futa, egy nem messze csergő patakból kalapjába
merítni azt, locsolá a beteget, mellé térdele, nyájas nevekkel
szólítgatá, élesztgeté, s féltő aggodalmába merűlve, feledé maga körül
az egész világot. Fölveté végre bágyadt szemeit a lyánka, s életre jöve
és hozá magával a kedves ifjat is.

Soha se aggódjál tovább, kiálta élesen a főispánné, magához jött már a
dáma! s Vincze e szóra borzadozva adaték vissza önmagának. Az öregek
szigorú arczczal és nyers hanggal parancsolák magok közibe hátra
Klárcsit, ki sáppadt bágyadtsággal, miként hervadozó liliom, ült köztök,
inkább emésztetve már elárult titka bánatától, mint mulóban lévő
változásától. Vincze bűnös rab módjára ült elül, s nem merve egyenesen
tekintni, fásult elmerüléssel nézett ki a még kevés pillanattal előbb
oly bájoló természetbe, most borzasztólag kietlenbe.

Mihelyt beszállíttattak a főispánék, parancsot vőn Vincze, hogy jelennék
meg szüleinél. Klárcsi még gyermek, inté őt Gyula, éveid vannak,
vigyázz! idő sokat változtathat.

Vincze szorult mellel lépett be szüléihez. A főispánné borús képpel ült
egy karszékben, a főispán pedig egy asztalkára támaszkodva, mellén
keresztbe vetett karokkal állt, s hideg vizsga szemeket vetett belépő
fiára.

A septemvir, szokása szerint, meg nem tagadhatá e fontos családi
alkalommal is, magától kedvtelésének azon neszét, hogy fiának tartandó
leczkézését, szónoki alakba, miben erejét érzé, ne öntse, s így kezdé
Vinczéhez ünnepélylyel szavait:

«Édes fiam, két fő osztályú bölcsek, kinálgaták eleitőlfogva az emberi
nemet, a magok tanácsadásaikkal és szabályaikkal. Egyik osztály az élet-
és ember-ismeretből voná ki azokat számára, s vevé az embert a mint van,
természeti és társasági körülményeivel, erejével és gyöngéjével együtt,
s tanítá ismerni, becsülni és használni ezeket, érteni önmagát, de
érteni a való életet is, s feltalálni a boldogságot, az emberi gyarlóság
és társasági kör szűk határaik között is. A másik osztályú bölcsek, úgy
vevék az embert, miként lennie kellene, de a milyen nem lehet soha.
Csigázott képzeletök szárnyain angyalokhoz repkedtek fel, pára-köntösért
a halandó test számára, s azt kivánták, hogy égi manna és tömjén legyen
eledele, hibátlan erény dobogjon szív helyett mellében, s tiszta hymnust
zengjenek az indulatok ajkain. Ezek kiszakíták az embert földi
szövedékei közöl; társasági viszonyait, melyek szintoly szentek, mint
többi viszonyai, nem ismervén, azokat vagy kigúnyolák, vagy képzeti
világok alakjai után csigázák.

Rang és vagyon, így szólnak ezen utóbbiak, alacsony prózája az életnek,
s a szerencse ajándékai és kedvező körülmények, csak földi rongyfoltjai
az égi rokonságú embernek. Önnünkön kivül nincs emberi érdem. Szerelem
az élet költői világa, szebb hazának előérzete a halandóban, mely
fölülemelkedve a föld salakjain, csak önmagában keres és talál érdemet,
s csak önmaga bájvilága, jutalma magának. Egyaránt boldogítja általa a
herczegi hölgyet, szegény viskójában a pásztor legényt, és góth
menyezetek alatt herczegét a pásztor-lyányka.

Ilyformák mintegy ezen bőlcsek elvei, miket a fellengzésre hajlékony
ifjúság, miként száraz föld az esőt, mohón beszívogat. Mert az ifjúság
heves kora és vére, a maga gyúlt lángjában, csak hevest csak lángolót
szeret.

Volt tanítóid édes fiam, szerencsétlenségedre, ezen bölcsek tanítványai
valának. Úgy hiszem, megfér irántoki hálánkkal azon sok jóért, mit tőlök
tanultál, abbeli megjegyzésem, hogy szobáik szűk falai között, nem
ismerék ők igaz minőségökben, sem a világot, sem az emberi nemnek,
körülményeivel és határaival egyező boldogságát. Czéljaik, iparjaik jók
valának; s nem csaltunk, nem gonoszkodtunk akkor, ha midőn másokat
tévedni segítettünk, önmagunk is együtt tévedtünk. De a szüléknek, kik
félszázad óta hányattatnak világ és élet zajai közt, s nőve áll
szivökhöz magzatjok boldogsága, sokkal gyöngédebb és aggodalmasabb
irántai gondoskodásuk, mitsem őt egy hívtelen tengeren, árbocz és
kormány, sőt közeli part reménye nélkül, hányatni, aggtalanul
hagyhatnák. Gyermekeinkkel úgy vagyunk, miként kerteinkkel. Az idegen,
gyönyörűséget érez, látván a szépített természetet abban; ó de be más
gyönyörűség a tulajdonosé, ki minden bokorhoz, virághoz, fához és
ültetvényi szakaszhoz, külön sajátos örömet aggat, úgymint a saját
alkotás, ápolás, és birtok gyönyörűségeit, s teljesülendő remények
biztatásait! Gyermekében ifjúdott alakban látja a szüle magát, s tesz
érte mindent, mert mintegy önmagáért teszi azt. Engedd meg hát édes fiam
Vincze, hogy ezen gyöngéd aggodalomból, elődbe adjam azt, mit tartnak a
másik osztályú bölcsek, kiket, míg javát éltemnek átküzdém, szedett
tapasztalásaim után, egyedül ismerek valódi bölcseknek: ellenben
veszélyes vagy legalább múló lidérczeknek kell mondanom amazokat.

A társaságos élet úgy ki veszi az embert természeti sajátságaiból,
miként az erdő fáját, feldolgozása által az esztergályos; találgatnod
kell a legismertebbet is, midőn ennek kezéből kijő: mi nemre és fajra
tartozik? Sokat változtat ez kötelességeinken is, és sok újat mér reánk,
a természetiek felibe. Egyike ezeknek az, hogy azon fő társaságnak,
melyhez tartozunk, a hazának, oly nagy körben használjunk, a milyet csak
tehetségeinknek kivívni birunk; mert a társaságos élet, maga szoros
adóssává teszi jótétivel, annak minden tagját. Tagadom azt, hogy az, ki
kormány dolgaira született, vagy hivatott, elegett tett légyen szűk
kézmívesi körben, a társaság iránti köteleztetésének.

Miként a természet, állati kötelességeink mellé, ingerlő gyönyört
ragasztott, akként ragaszt a társaság is, kötelességei mellé, buzdító,
serkentő gyönyöröket és jutalmakat. A belérzet szép önjutalmazásán
fölül, fénylés és köztisztelet a társaság jutalmazása, s ezek teszik
összesen a társaságos boldogságot. Ezen boldogságnak, rang és vagyon a
fő rugója, főhévérje; s nincs édes fiam, oly mogorva philosophia – nem
értem ide azt, mely józan elmén kül képzeleg és saját árnyékát kergeti,
– mely e kettőt legalább úgy, mint nemesb czélokhozi eszközt megvesse.

Nem merem előtted vitatni, Vincze fiam azt, hogy a társasági boldogság
önmagában is teljes, a természeti nélkül. Úgy vélem, együtt a kettő
teszi tökéletessé világi jólétünket; de azt bíztan merem állítani, hogy
ezen két boldogság elszakadása esetében, többször lehet már ma pótléka a
társasági a természetinek, mint ez amannak. Kénylet és csillogás,
hatalmas két ámulatja az emberi szívnek; s örömeink nem ámulások-e? nem
képzeleteink alkotják-e ki azon szűk anyagból boldogságunkat, melyet
körünk, sorsunk, s az élet nyújtogatnak előnkbe?

Minden embernek van bizonyos fokú, némi jó véleménye önmagáról, s az
önzésnek ezen hiú játszodtatása teszi, miként tapasztalásom tanítja,
hogy mindenki bir bizonyos nemével és fokával a kitünni- a
fényleni-vágyásnak. Minden emberi indulatok közt fiam, ez a
legnyugtalanabb, legnehezebb kielégítésű. Ez lelki tűzhányó hegye a
halandónak, mely nyughatik ugyan kiskorig, de ki nem alszik soha, s
pihenései csak új kilökésekhezi készületek. Míg a többi indulatok, az
ifjúság korával elzajlanak, ez különféle alakokban bújkálva, végig
kiséri korainkat a sírig, s ki nem elégíttetve végig dúlja,
kielégíttetve pedig végig boldogítja éltünket. Rangjainkat rendszerint
még akkor is szeretjük, midőn azokat már nem birjuk többé fentartani, s
fényes születésünket még akkor is, midőn sorsunk nem hagyott meg
számunkra egyebet nála.

A szerelem, édes Vinczém, szép virág, csak az kár, hogy nyílása,
egyszersmind első percze is lehaldoklásának. A lángoló ifjú ezen
tűzpontban gyűjti össze boldogsági képzetének minden sugarait; de a
menyekző után, kielégíttetlen kebellel sugárzik ismét széjjel, oly
örömek után esengve, mik előbb a szerelem napjának ragyogása mellett,
csak szegény csillagi homályban állottak; de a melyek állandók, s éltünk
egéről le nem húnynak soha. Szerencsés ekkor az ifjú, ha ezeket botor
észszel, és vak hévvel, amaz egy lidércz fénynek mind áldozatúl nem adá.
Ifjú valék egykor én is, folytatá a septemvir egy pillantást vetve
hitvesére, szavait, és épen nem átallom az ifjúra nézve a szerelem szép
varázslatát; de boldogságaért óhajtom azt, hogy éltének utótájába is
tekintve, párítni tudja az észnek és későbbrei gondoskodásnak tanácsait,
szivének kivánatival, s ne építse erre, mint valami inghatatlan vagy
egyetlen alapra, reményének, boldogságának arany várát. Indulatink
zajában, gyakorta készek vagyunk, oly ledéren vetni el királyi
pálczákat, miként séta-botjainkat, s magunkat mintegy felezgetni az
áldozatokban; de kijózanodván, régi jogaiba lép a hideg ész vissza, s
keserű megbánással bünteti gondolatlan bohóságunkat. Meg kelle vala
fontolnunk, hogy minden házasulandó, ivadékok csirája s ezek földi
boldogságának alapítója, hogy szegénység és homály, két földi rosszak,
miket átkul választni magának és maradékának, legkímélőbb névvel nevezve
is botorság: míg ellenben rang, vagyon és nagyszületés, hatalmas
eszközeink a boldogságra. Mily nagy előnyereménye van egy nagy, egy
vagyonos úr gyermekének! Nagy tárgyak környezik őt, s már ifjonta nagy
mérszerekhez szokik, mikkel az életet, világot és embereket méregeti; s
így mennyivel könnyebb erővel lehet maga is nagy! Hány nem marad örökre
törpe, csupán a miatt, hogy a nagyság mérszereit nem ismerheté soha!

Ha az ég három kérést engedne a halandónak, hidd el fiam, egyike, ha nem
ketteje, rangért, és vagyonért fogna általa tetetni. Mert a rangnak és
vagyonnak édes Vinczém, négy fő haszna van az életben.»

A főispánné, ki eddig békésen hallgatá férjének ömledező szavait,
elveszté ezen felosztásra türelmét, szándékozván még maga is, saját
modorjában, ragasztni nyomtatékul valamit azokhoz. Szívem! így szóla,
vendégek érkeztek, s tán várnak is reánk; nem lesz-e hosszas?

A főispán nem örömest szeretett félbeszakíttatni, ha már egyszer
ömlésnek eredt, azonban érzette a figyelmeztetés helyes voltát; az
illendőség győzött szónoki szeszélyén, s így sietett a berekesztéssel:

«Mindezekből édes Vinczém, átfogod azt látni, hogy nem szülei átalkodás,
vagy dölyfös szigorúság az tőlünk, ha Klárcsivali szerelmeskedésedet
ellenzeni kényteleníttetünk. Klárcsi jó, szelid lyánka, ki egy falusi
úrfit boldoggá fog tehetni egykor; de nem főispánnak és septemvirnek
egyetlen fiát, kitől mind szülék, mind haza többet várnak és várhatnak,
mint silány hernyói élet-pályát, mely tavaszi kurta emésztése után,
gubóba köti tojásai közé magát. Vedd ezeket fontolóra fiam, s ledéren el
ne játszd szüléidnek, irántad, és boldogságod iránt ápold gyöngéd
indulatát.»

Ezzel a septemvir kifordula a szobából, s fiát neje szavainak engedé
által.

A főispánné, szokása szerint nem válogatá ezeket. Vincze! így szóla;
ismersz, s bár feledni látszatál, tudod, hogy anyád csak oly menyet
fogadand el, ki udvarnáli összeköttetéseire, se születési se vagyoni
tekintetben homályt ne vonjon. Nagyanyád udvari mesterné, egyik
nagynénéd keresztes dáma volt, s te falusi szegény libával akarod-e
meggyalázni emlékezetöket? Ősök érdemében és nemességében, hidd el, több
fekszik, mint vélnéd, azokra tartni valamit, több mint hiú büszkeség.
Természet rendénél fogva, csak nemes magból várhatsz nemes gyümölcsöt.
Innen ne reméld bolondságodban azt, hogy valaha oly ember leányát
engedjem elvenned, kinek minden érdeme csak az, hogy atyja nemzetségembe
vala szerencsés házasodhatni, ki a maga esztelen háztartásával,
innet-tova koldusbotra jutand, s vejénél fogja enni a kegyelem-kenyeret.
Mi neked a Rónapataky generál kisasszonyát, Málit szántuk. Most az egész
háznép váratik ide. Hozzd helyre hibádat; viseletedtől fog függni
minden, s a Klárcsi sorsa is. Okosnak kevés szó is elég. – Ezzel
elbocsáttaték Vincze, szótlanul, miként vala a leczkék alatt.

Szüleimnek, gondolkozások folytában igazok van, így szóla magában, midőn
egyetlen fioknak Klárcsit ellenzik; boldogságom iránti aggodalmok
megbocsátható, sőt hálára érdemes; de nekem is igazam van, ha lelkem
sugallata után Klárcsimnál megmaradok. A boldogság alanyi eszme inkább,
mint tárgyalagos, s maga nézete után akarni intézni másnak boldogságát,
épen annyi, mint azt kívánni, hogy kedves étkünket, más is minden étkek
felett ízesnek találja. Helyesen mondod barátom, így szóla Gyulának,
hogy Klárcsinak még évei vannak hátra; hagyom idő folyására és
kifejtésére a dolgot.

Szíves kifogása szokott lenni az embernek: ott hol a bajjal
szembeszállni s megvíni átall, halasztani a dolgot, s azt az idő
kifejtésére bízni, azon könnyű s gyakran henye reményben, hogy eredhető
kedvező szelecske, önevezésünk nélkül is, kívánt révpartra vezérlendi
majd sajkánkat. Így vala Vincze is. Ő ámbár erősen ellőn is tökélve, nem
állni el Klárcsijától, elhatározá magában még is, ily korán a czél előtt
nem ellenkezni szüléivel; mely szándékban még inkább megerősíté őt,
rettegése attól, hogy szüléi haza találják küldeni kedvesét. E végre
legsikeresesb eszköznek látá, Gyulának tanácslását, hogy Klárcsi iránt
figyelmetlenséget mutasson; de annál több figyelmet ma Máli iránt, s így
valódi érzelmét álorczába bújtassa.

Gyűltek a vendégek, s köztök érkezett egy pár szomszéd koma is, egy
szekér hangász-czigánnyal, kiket Halkó azonnal igazgatása alá fogott.

Kik ezek? kérdé Gyula Kálmánt.

Ezek, felele Kálmán, házi komák, kiknek tisztjök vígan emésztni, s
másoknál emésztést segítni elő; unalomnak előző szerei,
tréfa-pattogtatók, s viszont elfogadók, ha kissé vaskoskák is azok.

Nem sokára elérkezett négy barna-pejen Rónapataky generál is, s kiki
üdvözlésére rohant a hintóhoz.

Legelőbb is maga szálla ki a generál, barna felöltőben, melynek
gomblyukaiban egy pár rendszalag díszlett; egy magas tekintélyes termet.
Izom mutatkozott a tagokon, és megkimélt ifjúi erő éber mozdulatain,
kivévén, hogy ballábát, melyen egykor sebet kapott vala, alig
észrevehetőleg kissé vonta lépteiben. Arczában a katonai nyerseséget
nyájas ember-szeretet enyhítette, s a szíveket, tisztelés mellett
egyszerre bizalomra hódította.

A generál után, Máli leánya szökött ki a hintóból. Sugár magas termet,
eleven, kissé halványos arcz, lángoló fekete szemekkel. Jó indúlatu, de
szeles leányka, kinek, az atyai lágy szeretet szabad hatást tevést
engedett, s kit az némi elbízásra bátorított. Most került csak
nevelésből haza, melyben őt, a generálnak utánai esengése, csak egy pár
évig tűrheté.

Máli után Uzory orvos hágott ki; egy szőke arczú, gyönge testalkatú
ifjú, világos kék, érzelgésre mutató szemekkel. Mint árvát a generál
fogá fel s taníttatá őt. Most ennek jószágaiban folytatja orvosi
gyakorlatait. Szótlan ő, merült gondolkozású, s ajka ritkán nyílik
mosolyra.

Isten hozott Móricz barátom! kiálta szívesen örvendve az öreg báró, s
összeölelkezék a generállal; század, hogy nem láttalak!

Annak az az oka, hogy te kétlaki vagy, felele a generál, nem tudja az
ember: mikor vagy városon, mikor falun? s Harsag másfél nap ide. – Ime
bemutatom neked a lyányomat.

Ide kis szarvas! kiálta a báró, s körül karolván a lyánkát, egy párszor
megcsókolá. Szúr az öreg szakáll, nemde? kaczaga, a mint a lyánka
kifejtőzni töre; nebúsulj, lesz itt simább állú legényke is. – Szokása
szerint ekként pajzánkodék a báró, szíves gazdai jó kedvvel, vendégei
között széjjel.

Most egy huszár-tiszt nyargala be a kapun; tajtékzó lovát átadván
legényének, a még künálló társaság felé sietett, mely ujság-vágygyal
találgatá az új vendéget. Egyszerre eleibe és nyakába szökének ennek
Gyula és Kálmán. Ongay hadnagy volt a tiszt, s zajogva hozták meg őt a
barátok a társaságnak. Nyájasan csüggött ennek szeme a deli ifjún, ki
mint egy had és szerelem fia, ifjúi szép erőben, kedves katonai
büszkeséggel állott előtte. Kálmán megnevezé őt a társaságnak, az s
öregek ismervén jó nemzetségét, azonnal rokonságukba fogadák.

Eleinte kis körökre oszlott fel a vendég-sereg. A generál, báró,
septemvir, és Káray, mint egyvívásu tanuló-társak, egymással
beszélgetének, majd komoly tárgyakról, majd vigakról, ifjító
enyelgésekkel váltogatva azokat. Kálmán, Gyula, Vincze és Ongay
egymással teledeztek, s azon kölcsönös történeteiket hordták össze, mik
utolsó látások óta érték őket; vagy a mai társaság lyánkáit ismergeték,
mustrálgaták. A lyánkák, miként terjedelmes rózsabokron, kinyílt és
nyíló rózsák, bimbókkal vegyest ülnek, úgy mulatoztak nyájas
csoportozatban együtt, öltözködés közben enyelegtek, s a társaság ifjai
iránt ingerkedtek egymással, miben különösen Máli fő mesterné volt
köztök. A szelid s most búsongó Klárcsi, kivel Máli csakhamar a régi
játszó-társné vala, lőn leginkább tárgya csipkedéseinek, ámbár a sorból
a többi sem igen maradhatott ki. Neked Klárcsi, vitézedül Béltekyt adom,
mondá Máli, ennek tűzszikrázó szeme, jól fog illeni a te szelid
tekintetedhez. Vinczét Póli néninek; hadd vegye ki őt csendes
szelidségéből. Magamnak, mint katona-leányához illik, a huszárt
választom. Póli, ki a többek nevében vívé Máli ellen a csatát, rést
nyere itten kifogni a pajzán leánykán. Tisztelem, becsülöm a nemkatonát,
felele pajzánul Máli; atyának, bátyának, tanítónak, s több effélének
szeretem; de kedvesnek, előbbre teszem a katonát. Amaz józan
fontolgatással tesz minden lépést, tunya békében él az egész világgal,
csak kedvesével nem; ez tüzes, gondtalanul zajong a világban, harczban
áll a nemzetekkel, de áldott békére szelidül kedvesénél. Aztán nénike
csak vallja meg, hogy az a kis büszke rátartás jól áll a katonának, s az
a testre öntött forma-ruha, kissé csakugyan ajánlóbb, mint az az áldott
civil-kabát.

Igen, de a hűség, édes Málim? mondá Póli.

Ó abban a pontban, gondolom, igen egy húron pendül civil és katona!
kaczagá Máli.

Jó, hogy valaki meg nem les bennünket! mondá gyönge pirulattal Klárcsi.

De már meg is lesett! kaczaga be az ajtón az öreg báró, s a lyánkák
sikoltva vevék észre, hogy elárultattak. Volt kérlelésnek, kéz- és
arcz-csókolásnak dolga! A báró hagyta egy darabig kérleltetni magát,
felfedezéssel fenyegetőzött; de végre enyhűlt a szép esdeklők iránt, s
hallgatási fogadást tett nekik. Most jertek, értetek jöttem, mondá, a
kertbe megyünk le mindnyájan; ott jobban szemügyre vehetitek
vitézeiteket. Kaczagva vezeté szép seregét a báró, s ez nem kis
szívszorongásban követé a pajzánkodót.

Az egész társaság lement a kertbe. A septemvirné után városi
szertartással sompolygott a paszomántos cseléd. Menj dolgodra, barátom!
szóla a báró neki. A hátam borzad, ezt veté az inas eltávozta után
hozzá, ha kertben czifra cseléd kullog a sétáló, s az együgyű
természetet használni kivánó uraság után. Feszes uraság szabad
természetben! – A septemvirné megpirult e czélzásra, titkos
neheztelésében; de ezt kiadni nem meré, mi a mint tudá, úgy sem fogott
volna az egyenes szívű és szájú bárón.

A kert ángol ízléssel vala alkotva, s tanúja a báró értésének a kerti
művészethez. Nem volt az megterhelve alkotásokkal, szakaszai nagyszerűk
és fontolással rendezettek valának. Főkép a halastó vidéke, valóban
magasztos egy szakasz volt. Egy szirtes természeti hegyecske aljában
terült el mesterkétlen alakban a tó, mely amannak forrásából nyeré
vizét. A hegynek déli oldalát szőlő-tőkék ülték; a tófeletti északi
oldalt pedig sudar fenyvek, s egyéb bokrok fürtözék, mik közöl messzire
kitünt egy régi lovagi vár-toronynak romja, még fenálló agg kapuval
összeragasztva. A tóban alant halak hemzsegtek, s hófehér tollazatú
hattyúk úszkáltak tiszta tükrén. Szélén egy pár csolnak állott megkötve.

Átevezett a társaság a bércz erdejébe, s az ifjak fölsegíték szépeiket a
romhoz. Ez előtt kies gyepterecske nyúlt el, szirtekkel és bokrokkal
kerítve, melyen s a csonka-kapun áthaladva, a torony-ajtóhoz ért a
sereg. Keskeny lépcsők vezettek itt fel a torony szobájába, mely kedves
ámulattal varázsolta az agg lovagi-kort a képzeletbe vissza. Régi modorú
és alakú festések álltak itt a falakon, és magas boltozaton, s a nap
sugarai, megtöretve a góth-ablakok festett üveg-karikáin, kellemes fél
alkonyatot kölcsönöztek azoknak. Görbe lábú egyszerű bútorok álltak a
szobában, s régi fegyver-nemek csüggtek a falakon. Az asztalon régi
ércz-edények, tetemes kelyhek, billikomok és medenczék álltak, régi
szabású asztali szerekkel, mintegy csak az imént tartott lovagi
vendégség rendetlenségével elszórva. Egy szűk ajtócska még fölebb
vezetett innen, kellő csúcsába a toronynak, mely pártázattal volt
kerítve. Magasztos volt innen a kilátás a környékbe. Városok, faluk,
hegyek, erdők és mezők, kies szövetű szőnyeg gyanánt, terültek el a
legelő szem és éldelő lélek előtt.

Lovagi-várban vagyunk gyermekek, mondá a báró, a mint a szobába
visszatértek; nosza minden hölgy válassza ki a maga lovagját. A leánykák
megérték a csúfolkodót, és elpirulának.

Ó édes uram bátyám, mondá Póli; a szegény hölgyek hajdan is csak
választattak, miként választatnak ma. Inkább a lovagok válasszanak.

A báró reá állott erre is. Azonnal sorsokat készített és sorsolni hagyta
az ifjakat. Vincze húzá az elsőt, s tervénél fogva választá Málit.
Második sors Gyuláé vala, s Pólit kéré magának. Ongay Klárcsihoz
szegődék, s Kálmán egy szomszéd kisasszonyt vőn hölgyének. A sors-húzás
rendelésével Gyula volt a legelégedettebb, és a septemvirék, kiket fijok
választása, reménynyel bíztatott, leendő kijózanodása iránt. Az én
orvosom, mondá a generál, fűvészni ment, a mint hallám; kár, hogy nem
részesült az osztályban.

Az öregek enyelgve vegyülének az ifjak tréfáiba, s vígan telepedék le a
társaság a rom gyepére, honnan egy oldalról szabad kilátás nyílt a tóra.
Egyszerre megzendült az oldalban a hanga, melyet Halkó rendele oda, s
pompás viszhang kettőzteté annak zengzeteit. Idő mulva elhallgatott a
muzsika, de édesen váltotta fel azt a tórúl egy guitarre, énekkel
kisérve, mely az aljból a bérczen ülőkhöz kellemesen hatott fel. Maga
Halkó vala ez, ki egy csólnakon libegve, nem művészileg képzett hanggal
ugyan, de kedves ügyességgel éneklé, valóban művészi játszása mellett, e
dalt:

  Kristály habokban a halak
  Mily boldogok, tündér alak!
  Kedvök szabad, vizök szabad,
  Víg csajkaként úsztok halad;
    S én rab, mióta láttalak!

  Volnék arany halacska bár,
  S ferdő tagod mosná az ár,
  Játsznám körülted pajkosan,
  Közelgve, futva gondosan;
    S nem volna kéjemben határ!

  Vagy vetve horgodat felém,
  Sebző vasad ha elnyelém,
  Szánnád piros szép véremet!
  Ah most te nem szánsz engemet!
    Bár horgodon sírom lelém!

Tiszta, szelid mérsékletű májusi nap, örömre nyílt keblű társaság,
melynek egy része titkos vonzalommal csüggött egymáson, előtte viruló
természet, mögötte az ó kor jelképe, távolban békés vídékek, közelben
bájoló zene-hangok, igazán tündéri jelenetek valának!

Uzory orvos előcsörtetett a hegyen, s egy csomó gyöngyvirágot, más több
mezei virágokkal vegyest, hozott kezében. Tisztelő meghajtással
nyújtotta azokat által Málinak.

Édes uram bátyám, mondá ez a bárónak, volt-e szokásban hajdan, két
lovagot bírni egy hölgynek? mert Uzory úrnak ezen kedvtelésem iránti
figyelme jutalmat kiván, s ha szabad, elfogadom őt második vitézemnek.

A kérdés csiklandós, édes húgom, felelt nevetve a báró; úgy vélem, az
efféle szokásban vala eleitől fogva szinte a mai napig; annálfogva mi
kifogásom sincs kivánságod ellen. Máli legyezőjével lovagjának üté
Uzoryt, s ez köszönetül csókot nyoma kezére.

Inas jött jelentni, hogy a halászok megérkeztek. Azonnal lesietett a
társaság a tóhoz, melyen már vonták hálóikat a halászok. No lovag urak,
kiálta a báró, ím itt egy rakás horog, kinek van kedve, hölgye
szerencséjét megkisérteni? A halászat úgy is eredeti élet-mód lévén
szinte az özönvíz óta, nem ellenkezik a lovagi komoly
foglalatosságokkal. Mindegyik ifjú horoghoz kapott, s hölgyestöl együtt
állást fogott azzal a tószélen. Az első halász kora óta alig esett
valaha ily lelkes, ily külünös bájú halászat mint a mai. Halat, szívet
lesett itten mindegyik halász és halászné, s horgászá mindkettőt
különféle remény és érzelem között; kisebb vagy nagyobb horgon
veczkendvén maga is. Egyikének sem szolgált úgy a szerencse mint
Gyulának. Pólinak olykori mulatozása lévén a horgászás, legjobban ismert
a társaságban mind helyet, mind fortélyt: Gyula pedig mint szerencsés
lovagja, legnyugottabb kebellel veté ki horgát. Nem így a többi.
Vinczének szívében gond üle és féltés kezde fészkelődni. Klárcsijával,
szem lévén szüleitől reá, nem szólhata; s őt egy deli katona ostromai
alatt tudni, epesztő kín vala neki, s így gépi eszméletlenséggel álla
elmerülten kivetett horga felett. Ongay Józsi, szintígy békétlennek
látszék, s meg nem foghatá: mi lehet oka, hogy kis hölgyecskéjét,
búsongó elmerüléseiből ki nem birja rántani? Klárcsika, bár jól átlátá,
hogy akként kelle történni a dolognak, nehezen szívelé még is Vinczéje
választását; s annál keserűbb érzelem gyötré őt, minél inkább régóta nem
vala az titok előtte, hogy kedvesének épen Máli vala szánva szüléitől.
Bántá őt azon hideg mellőzés is, melyet Vincze ma tettetni vala
kénytelen. Hát ha megfordult szíve, szüléinek forró óhajtására? Így
epekedék magában; s e részben mily könnyű segélyére lehetnek neki a
szép, gazdag Máli kecsei, vidám éber kedélye, s kedvező körülményei,
ellenem szegény egyszerű leányka ellen!

[Illustration: Az első halász kora óta alig esett ily különös bájú
halászat…]

Máli szeles víg volt és zajló, hogy a szomszédban álló tisztecske,
bokrokon át is hallhassa pajzánkodásait. Ezeknek fő czéltárgya, második
lovagja Uzory vala, ki nem győzé előtte mentegetni halászi ügyetlen
kisérleteit. Ide csak a horoggal! kiálta végre Máli, ki tüzet rejtő
vérével eddig is alig tűré a henye nézést, kivevé az orvos kezéből a
horgot, felhága tó-szélen egy kőre, s hogy bevethesse a tó mélyére
horgát, teste elejével a lehetőségig behajlott; de a mint épen veté a
horgot, kiindúlt helyéből állás-köve, s a lyánka rémült sikoltással
omlott a habok közé. Egy percz alatt utána volt Uzory s kiragadá a
vérhagyott arczú s minden tagjában reszkető Málit. A társaság
összeriada, mely közt a generál, kedves leánya felett, eleinte nem kis
rémülésbe jöve; de nem látván veszélyt, csakhamar megnyugvék. A báró
egyszerre tréfára fordítá a balesetet. Két lovag közt, úgymond, mi nem
esik a szegény hölgyön! De az egyik vitézül kimenté, mondá Káray, s Máli
nyájasan nyújtá kezét a szolgálatos orvosnak, ki azt szerény elégedéssel
nyomá ajkához, s aggódva inté új öltözködésre a lyánkát.

Felsiete e végre az egész társaság, horgászott zsákmányával, melyből
ünnepélyes étek készítteték fel az asztalra, s az ázottak öltözködének;
mi megesvén, Póli meghordá mindnyájokat a maga gazdasszonyi
majorságaiban. Megmutogatá svajcz teheneit, kis fáczánosát, galambjait,
páváit, válogatott szépségű baromfiát, s mindenütt oly jó rendet
találának, milyet csak ízlés, szorgalom és kedvtelés tarthatnak. Orbán
barátom! mondá a bárónak a generál, úgy látom gazdaságodból kertedbe és
majorodba szorult be a rend, s megölelé Pólit. Gyula büszke vala
érzetében a maga lyánkájára, ki most gazdasszonyi kurta felöltőjében,
mely a karcsú termetet még karcsúbbnak tünteté elő, csinos kis
előkötőjében, még egyszer oly bájoló vala előtte.

A szakács megcsendíté konyha-harangját, s jelt ada az ebédhez. A báró
vezeté a társaságot, s ez csapatokban kénye szerint folya el utána.
Senki sem érté az utat a vendégek közöl, mert a báró nem a kastély,
hanem az azzal átellenben fekvő domb felé tartott, s mosolygásával inte
amazoknak, hogy kövessék őt. Halkó és komák a bandát vezérlék utánok, s
hegy völgy vígan zengett ennek hangszerei után.

A septemvir, ki titkon átallá a bárónak, mint vélé, gyermekes
rendeléseit, s maga szokott feszességeivel, ennek vidám
lélek-szökdeleteibe teljesen be nem bírt tanulni soha: már értelek
Orbán, így szólala meg fél gúnnyal; borházadban akarod ületni
névnapodat, hogy alattai pinczédből azon frissen itathasd velünk rossz
borodat. Friss lesz borod Orbán, friss, de rossz!

A báró mosolygott, de nem felelt; hanem a hevülni kezdő nap melegétől és
sietéstől izzadva, törölgette arczát. Felértek a dombra és aljára,
melynek oldala szőlőket hordozott; de a társaság csodájára, a báró a
borház sarkánál elfordult, s a domb nyugoti oldalánál a völgynek
sietett. Kies erdei bokrok, s egyes terepély fák alatt kígyódzott itten
az ösvény. Majd reá sürűdtek azok, míg nem a domb egyik kiálló lábán,
agg bikkek árnyában, előtüne titkos sejtést terjesztve, egy római ízlésű
épület, egy pár dóriai oszlopon nyugodva.

Helyen vagyunk! mondá a báró, s a vendégeket ámulat fogá el; mert az
épület homlokán nagy betűkkel álla írva: _Báró Regéczy-nemzetség
hamvboltja_.

Növekedék csodálkozások, a mint a báró által a nyitott ajtón
beerőtetének. Egy pár lépcső, tágas terembe vezeté le őket, melynek
alacsony boltozatjáról számos lámpák csüggtek, komoly fényt kölcsönözve
annak, minthogy egy pár ovál lyuk az előfalon, inkább lég- mint
világ-adásra szolgála. Háttérben egy ajtó vezetett le magába a
hamvboltba, s felette egy tömérdek koponya állott márványból kifaragva,
keresztbe vetett pár lábcsont felett. Ezek alatt ily betűk olvastattak:
_Éltünk futó jelen!_ A teremben hosszú terített asztalok nyúltak el;
feketébe öltött cselédség forgott azok körül, s mindegyikének fátyol
vala balkarjára kötve.

Tudom álmélkodnak uraim asszonyaim, így szóla a báró; a mint a társaság
begyülekezék, hogy én örömnek barátja, ily kies napomat hamvboltomban
ünneplem. Mondhatnám, hogy bánat és öröm, jobb és balkarjainkon vezető
utitársaink az életben, hogy ma a bút és vénséget akarom eltemetni,
mielőtt ezek temetnének magamat ide; kérkedhetném, hogy a nagy kaszást
akarom elbízottan, bús birodalma sorompói között, bajvívásra keresni
fel. De nem, barátim; gyönge halandónak ismerem mindíg magamat, s e
gyarló élethez még nem eléggé bölcsnek; s épen ez az oka, hogy a
borzadály e helyére tevém által víg lakozásunk tanyáját. Ti, a kik
ifjúságom baráti vagytok, tudjátok, hogy szivem, miként nyílt vala
mindenkor minden örömöcskének, melyet ízelésre ránthatott; úgy gyermeki
félénkséggel remegett azon végponttól, melyben dobogni megszűn, s az
élet eltün tőle minden örömeivel együtt. Gyakran borongott e miatt az
élet bennem és körültem, s az elmulás képlete megkapott gyakran, miként
éjjel rém szokta felriasztni álmunkat. Emlékezhettek, mert nem egyszer
valék ingerkedéstek tárgya e részben, miként kerűltem ki a beteges
házakat, orvost, patikát, temetőt és tort! s miként borzasztott a
lélek-harang! miként irtóztam hallani halálról, miként lestem
kishitüleg, változásomnak minden apró jelenségét, ha beteg voltam.
Akaratlanul is, homályos bús előérzettel, komor sejtésekkel borzasztott
el, minden reám hulló őszi levélke, mint előképe enyésztünknek; s az
élet rövid közének bús elgondolása, fojtólag lepett meg gyakran legszebb
éldeleteimnek közepette is. Ha az órámat felhúztam, gyakran eszembe
ötlött, hogy ismét egy láncz hossza folyt le életemből. Így csak félig
vala sajátom az élet, mert csak félig birjuk azt, mit igen féltünk;
reppenő madár vala az kezemben, melyet csak egy tollacskájánál fogva
tartogaték! Csodás küzdő ellenetben álla a lélek-gyöngeség bennem, azon
öröm-lihegő vidám-kedélylyel, mely vérem és elveim kivonatja nálam! s ha
bár amaz nem birta is legyőzni emezt, de véletlen ostromaival, magányos
órámban, titkon még is gyöngítette azt. Nem mintha szívem nem óhajtotta,
elmém nem birta volna egy szebb élet báj reményét; hanem hogy a
véghatár, mely az ismert kedves létezést és az ismeretlent elválasztja,
iszonyú alakban tűne fel lelkemnek. – Ezen gyarlóság a maga kínzásaival,
különös nagy fokra hágott ez előtt néhány évvel nálam, a mint hitvesem
kidőle mellőlem. Futottam házamtól, de magammal víve gyötrő képzetemet,
és mellemnek épen akkoron súlyosodott éles fájdalmát.

Csüggedésem nagy volt. Az orvosokat csak bizonyos távolságra szeretem
magamtól; mert valamint köntösömet csak félig tartom magaménak, ha pörbe
fogták azt: úgy éltem némiképen búcsuzó képet ölt előttem magára, ha
orvos jár körültem. De az én orvosom egyszersmind barátom is volt, s
erre még inkább volt szükségem, mint amarra. Ezen orvosom, gonosz keserű
pemete-theát rendelt számomra rendes italul. Akaratos ínyem sokáig
átalla megbékélni azzal. Azonban megtörtént a béke, s egy pár hétre
alkalmasint tűrhetém gyógy-italomat, sőt szomjamban némi kívánattal
ihatám azt. Ugyan ekkor sok egyébről is le kelle szoknom, mikről,
mintegy természetembe szövöttekről leszokhatnom, mi reményem sem vala.

Miként lég a tárgyakat, úgy folyja a szokás éltünket körül, így biztata
orvosom. Gépi rabjai vagyunk a szokásnak; de rabságunk édes és
eszméletlen, mert lánczait amaz nem csörgeti utánunk. Hozzánk simít, sőt
sajátinká tesz mindent, mit vagy maga, vagy természet eltola tőlünk; sőt
rázó menykőcsattogások, ágyú-durrogások, vulkáni kilökések, vagy a
niagarai omlás zúgása közt is, miként nyájas méhdongás felett, kedves
szunnyadásra csillapítja, előbb borzadott érzékeinket.

Hogy hogy? ezt adá ekkor egy jó lélek belém, nem tehetné-e a szokás, e
hatalmas kényű úr, barátommá a csont-kaszást is, kitől gyarló kedélyem
remeg? s rém-képeimet nem nyájasíthatná-e mosolygókká felém? – Így
építtetém, orvosommal közölve tervemet, ezen hamv-boltot, a felettei
teremmel együtt; s hogy egykori nyughelyemet, nyájas képekben szoktassam
képzetemhez, a termet, melyben két élet árnyad össze, öröm-tanyának
szentelém. S hála az egeknek, reám nézve hasznos lelki gyógyszerre
akadtam. Legyenek tanúim koma-urak, nem töltöttünk-e már itt több víg
órát egyszer-másszor?

A komák kaczagva bizonyíták ezt, s mintegy erősségül a báró intésére,
azonnal rá kezdé hangáját a banda.

Csodás eredeti egy szoktatás, Orbán sógor! kaczagá a septemvir.

Én nem egészen értem nagysádat, mondá főt rázva Káray. Többi
élvezeteiben gondosan kerül minden bús emlékeztetést, mi bánatra vagy
mulandóságra mutat, s ím itt a világ zaját és éldeletét, síri csendbe
viszi által.

Úgy van barátom, felelt a báró, minthogy bánat és mulandóság eszméi,
öröm-éldeleteimnek ellenségei. Melyik bár legvitézebb katona, lesz oly
bohó, hogy kezét, arczát, naponként hagyja tűvel vagy tövissel
marczongoltatni? Elég ha csatákhoz szoktatott szíve, nem remeg akkor,
mikor szembeszállani kénytelen az ellenség ölő fegyverével. Nem úgy
van-e bajnokok? tekinte a generálra, s ennek leánya mellett sompolygó
hadnagyra. Egyébiránt, ha a gyász és bánat, víg kastélyainkba is
belopódzik, ne legyen-e szabad az örömnek is egyszer viszon-köszöntésül
besimulni a gyász rejtekébe?

Felhordattak az étkek a konyhából, mely a domb oldalába vágva, közösen
szolgált a hamv- és borház mulatságainak. Letelepedtek a férfiak
vegyesen a szépnemmel. Csakhamar feledve volt a hely iszonyúsága, s víg
élő tanya zajgott a holtak bús tanyáján. Nincs kellemesebb társaság,
mint melyet fesztelen tisztelet és nyájas figyelem szőnek keresztül. A
szíves és vidám gazda, a társaság nyájas öregje, szív-vonzalmakkal szőtt
ifja, hanga, melegedő gyomor, s maga a mulatozás különössége, sikeres
ingerek valának a vígasságra. Maga a septemvir és nője is, nyájas
vegyűlésre enyhűlének, s víg tréfa és zajgás között kerültek körül a
kelyhek; nem ügyelt kedvforranásában arra senki, hogy mindegyikén
halálfő vala kimetszve.

Póli titkon, atyja háta megett, belopá annak Gyula által festett
mellképét, s elkészített szegére felfüggeszté azt. Szemfogóul másokat
állítván előre, körülövedzé a festményt virágkoszorúkkal, s alája szinte
virágkoszorús halálfőt helyeze. Káray, ki átellenben ülvén, látá a
munkát, bevárá Póli elkészülését. Ekkor kelyhét fogva: Méltóságos báró!
így szóla felállva, s csend lőn a teremben; ma név-napodat üljük. Hosszú
életet kívánjunk-e neked? Mi a leghoszszabb élet is az örökléthez
képest? Egy marok nap, egy cseppje a megmérhetetlen tengernek! S mily
kevés vágyait töltheti be keblünknek, mely azoktól szüntelen leng,
miként nyugtalan fatető! Mi egyéb nyereségünk a leghosszabb életből is,
mint hosszú visszaemlékezés, és bizonyosság, hogy annál rövidebb köz
választ el immár bennünket hamvboltunktól? Nem kivánunk tehát neked
hosszú életet, vagy legalább magában nem kivánjuk azt. Úgynevezett
bölcseséget sem kivánunk hozzá neked; mert rendszerint akkor kezdünk
bölcsek lenni, mikor már fogyatékán vagyunk képességünknek éldelhetni
örömeinket, s nem lehetünk többé bohók.

«Sorsunknak nyájas arany fonala e kettő: hogy a legaggottabb öreg is,
évet, hónapot, hetet, vagy legalább napot igér magának, s bizonytalan
homályú háttérbe állítja végperczét; s így barátságos remény simogatja
elmulástóli borzalmát; és hogy minden kora éltünknek, szívünknek tágabb
vagy szűkebb nyiladozásihoz képest, bővebb vagy szűkebb marokkal,
zajosabb vagy nyugodtabb örömökkel kinálgatja éltünket. Boldogul folyt
le élete annak, kinek az elfogadásra nyiltan maradhatott keble, szinte
hamvboltjáig!

E két arany fonalat kivánjuk mi ma neked, méltóságos báró, neved
ünnepén; tudniillik, hogy a halált folyvást oly hiteleződnek birt
tartani, ki bizonyosan eljövend ugyan egykor a tartozásért, de messze
véld, és felejtsd őt; szíved pedig csak akkor csukódjék el az örömnek,
mikor az az életnek csukódik el. Mint ím amott arczképedet virág övedzi,
úgy övedze az öröm élted napjait, miket eddigi sajátod, lelked vidor
kedélye, fűzzön tetsző koszorúkba!»

Itten kiivá kelyhét Káray, utána «éljen» s hangazúdulat közt az egész
társaság a magáét. Isten éltesse a méltóságos öreg báró urat! kiálta
egyik koma az asztal-végéről.

Öreg a komor, felele derült lelkességgel a báró; az öröm-fogékony-szív,
mindig fiatal. Előttem az utólsó őszi virág szintoly kedves, mint az
első tavaszi.

Sok őszi virágot tehát nagyságának! kiálta ismét a koma, s a másik,
segédül azonnal kezde néhányat számlálni az őszi virágokból.

Bor és mulatozás, csakhamar száműztek minden komoly tartózkodást. Felül
az öregek visszaifjító tréfákkal, s tanulói koraikbóli előhozakodásokkal
mulatoztak; alul az ifjak szomszédnéikkal enyelegtek, s főkép Máli,
Póli, Ongay és Halkó szavaik és kaczajjaik örök munkásságban valának.
Csakhamar neki bátorodának a komák is, s köz lőn az öröm zajja a
társaságban. A komák megértvén, hogy ifjaink utazni szándékoznak,
előhozakodának saját utazásaikkal, miket a haza különféle vidékeiben
egyszer-másszor tettek. Ezek közt legfontosabb nevezetességül kivánták
méltattatni azt, hogy Jászberényben, a Lehel borral tölt kürtjét, egy
hajtással kiitták.

Póli, kedveltetésből sürgött a vendégek között, s bátorításul megtölté a
komák kelyheit is. Ó édes nagyságoskám, hízelge az egyik, már ködöske
fővel és nyelvvel, s kezét csókolá Pólinak, be áldott egy lélek! Nem
hittem volna, hogy ez váljék belőle, midőn még szopóska korában, néha
karomon csintalankodott. Még akkor nem szúrt így a szakállam, nem félt
tőlem; de már most – öregecske lennék gyermek-mulattatónak. Biz azóta
sok szép víz is lefolyt a Tiszán, folytatá a koma a férfiakhoz fordulva,
még az a nagy szükség előtti évben volt – annak lehet jó huszonöt
esztendeje.

Póli arczain láng és jég váltogaták egymást. Botor beszéd! seppege
kifakadva; de vigasztalódék, látván, hogy az ifjak felfelé figyeltek, a
báró egyik ifjúi eseménye előadására.

Halkó sejté a bakot, s hogy lehető több szökését megakadályoztassa:
megvan-e még kis török lova, komám uram? kérdé a hajdani gyermek-ápolót.

Ó annak nagy szerencséje akadt, felele ez; itt az udvarban van, s a
nagyságos kisasszonyka lovagol rajta. Látnák csak az úrfiak, abban a sok
gombú lovagló-ruhában rajta! szinte kevély alatta a gonosz pára!

Alig hallák a lyánykák a lovagló-ruhát említtetni, neki esének
esdekjeikkel Pólinak: venné fel azt, főkép Málitól, ki szenvedélyes vala
a divatba jött női lovaglásban, épen nem menekedheték.

Tánczra és oly ruha felöltésére, mely jól áll, ritkán hagyja magát
sokáig kéretni a szép nem. Póli megigéré, hogy délután felöltendi
dicsért lovagló-köntösét.

Egy inas Szögváry érkezését jelenté. Kedvetlen hír vala ez mindenki
előtt, ki Szögvárynak gúnykodó és akadékos természetét ismeré, s a bárón
és leányán is megtetszék, hogy félték tőle a társaság szabad kedvét, s
egyedűl csak a szoros illedék üdvözölteté velök a kelletlen vendéget.
Azonban Szögváry váráson felül békésen viselé magát, némi fékben tarták
őt az öregek rangjok és tekintetök. Szokatlan komolyságát nője
betegeskedésével menté, kit most is ágyban hagya. Gyulához is szíves
vala, de ez tőle, bár közel rokonától, eltolódék szívében, eszmélvén
szüleiveli méltatlanságaira, miket anyjától hallott vala. Szögváry,
mintegy sejtve kelletlenségét, kedvkeresésből köszöngeté a gazdára és
társaság előkelőire poharát; sujtásos szavakkal ejté elköszöntéseiben
hízelgéseit, majd fokonként hevülvén, a házi kisasszonnyal mulatozék,
majd az ifjak tréfáiba vegyüle és komákkal pajzánkodék. Nem sokára
feledve volt az irántai idegenség, s tövistelen évődései még nevelni
kezdék a közvígságot.

Asztal után asztalkák rakattak, s hátaikra kártyák tétettek fel; de a
gazda kináját nem fogadá el senki.

Azt szeretem, mondá a báró, hogy a mulatozás ezen nyomorú pótlékát nem
ízleli köztünk senki. Emlékeztek-e még barátim, kérdé a septemvirt és
generált, miként fejtett ki egykor Olmay a kártyával minden pénzünkből?
s a szegény Káray tengődtetett, míg otthonról pénzt kapánk, bennünket?

Emlékezem, felele a generál. Átkozott Olmay, adózásban tartá kártyájával
az egész oskolát. De ugyan mi lett belőle? Azóta sem hallottam róla.

Elölte felele Káray, a kártya melletti sok virrasztás. Szerencsétlen
fia, örökölte atyjának szenvedélyét. Emlékezem, miként az öreg Olmaynak
szokása vala, ajándékul vetni a háznál minden viselt kártyát fiának,
kinek már gyermekkorában csakhamar egyetlen mulatsága is lőn az.

Én nem szenvedhettem Olmayt soha, mondá a generál. No igaz, tán más oka
is volt idegenségemnek. Tudjátok: vetélkedőm is volt a szegény
Jusztinkánál, bár igen magam forma szerencsétlen! Szegény Jusztinka!
jertek barátim, igyunk az egészségeért, vagy boldog nyugtaért, bár merre
hányódik is a világban, bár hol nyugszanak is hamvai!

Hagyjuk azt uram bátyám! kiálta lángolva a septemvirné, s a septemvir
nem mere nyúlni poharához.

De én iszom veled, Móricz pajtás! ha socratesi pohár leend is! mondá a
báró. Ó be bölcsek vagyunk, boldog nyugodt pillanatunkban! mi bizakodók,
mintha botlani sem volnánk képesek! Némi hév tört ki ezen szavaiból a
bárónak.

Az isten jobb legyen hozzá, mint az emberek voltak! kiálta a generál,
könybe borult szemmel. A két férfiú lelkesen koczczantá össze poharát, s
kiivá csordultig azt.

Hová siet ön! kérdi a báró Uzory orvost, ki homlokához nyomott kendővel
sietett ki.

Méltóságos úr, felele ez, gondolom, délelőtti átázásom ártott meg –
főfájásom iszonyú – szabadra kell kimennem!

Tán a borocska is hozzá adá magáét, mondá Szögváry, az orvos távozta
után kaczagva.

Nem uram, mondá a generál, erről jót állok, s ömlött szájából az ifjúnak
dicsérete. Nevezetesen magasztalá mértékletes, szelid viseletét,
vasszorgalmát mind tudománya, mind betegei körül; de egyszersmind
busongó érzelgésre hajló kedélyén szánakodék.

Az ifjak künn csoportoztak össze, s pipa és enyelgés közt, koraik
elevenségével zajlakodtak. Szögváry, kinek már bor-köd ülé fejét,
közikbe tolakodék s a csoport-szélre vonult. Uzoryt fogá ingerlés alá.
Ez kitérve neki, az erdőcskének fordult. Most Gyulán vala a sor, kinek
mellőző hidegségét már az asztalnál is orrolá.

Hát te édes öcsém, így kaczaga hozzá, letudod-e már atyádként vágni a
ló-fület?

Le biz én, édes bátyám, felele hideg vérrel Gyula, az ember-fület is, ha
arra kerül a dolog.

S a mit te le nem birsz vágni, pajtás, mondá sejtve az ingerlést Ongay,
majd levágom én!

Ez mintegy jelszó vala az ifjúságnak; közbe fogák Szögváryt, s ő, ki
eddig rendesen vivólag vala a csipkedésekben, egyszerre védőleg fordulni
kénytelenítteték. Szögváry szokva volt, meg nem tagadhatni magától azt,
hogy hol lehete, más rovására nevessen, inkább később jóvá tevé ismét,
mi még jóvá tehető vala; de rendszerint az, ki másnak rovására szivesen
nevet, ritkán erős a magáéra hagyni nevetni mást. Most e mellett, sem
ére, sem-mere a sokkal, kiket ételen, italon és vígságon kivül, barátság
is kötött és hevített. Innen kivánt alkalmul kapá azon hírt, hogy héja
csapdos Póli galambjaira, a félre illanhatásra. Azt meg kell lőnöm!
kiálta; megpróbálom rajta új fegyveremet. Felfuta az udvarba, s nem jöve
vissza többé. Cselédtől érték meg az ifjak, hogy miután ködös fővel, a
héja helyett, Pólinak egy a gyeptér fáján labodázott páváját lőtte volna
le, befogatott és haza hajtatott.

Örvendett elmenetelén az egész társaság, de senki sem inkább mint Póli.
Nekem, így szóla ez, leginkább kijutott; mert ma különösen szerencsés
valék választott tárgya lehetni, kissé ízetlen mulattatásinak.

Kijövének az öregek is, s mulatozának az ifjúsággal; mely közt
mindegyikének egy vagy két kedvencze vala. A septemvir és neje szivesen
foglalkoztak Málival, ki kényesői természetével, nem igen akara nekik
helyt állni; a báró Gyulával évődött, kit most festészi talentomáért még
jobban megkedvelt; a generál különösen a magába vonult Klárcsival
enyelgett mint egy falubelivel; atyjáról, nénjéről, falujáról adott
híreket neki. Gyermeki bizalommal és tiszteléssel tapadt a lyánka az
érdemes férfiúhoz, ki atyjának barátja, barátnéjának atyja, magának
pedig falubelije volt; s a generál is gyöngéd vonzalmat érzett a lyánka
szelid kedélye iránt, melyet még gyermeki korából kedvelt meg.

Halkó teljes foglalatosságban volt, egy teli hordót felállíttatni,
emelkedetten készült állására, s csapot üttetni belé. Körülötte a gyepet
söpörtette, s az oldalba ülést tétetett a hangászoknak; Póli pedig
enni-inni-valókról gondoskodott; mikről látható vala, hogy nem csekély
számú nép váratik.

Egyszerre kiáltás esik: jőnek! s mindenkinek szeme a falu felé fordul,
honnan víg zajú csoport tolul fölfelé. Duda-szó kiséri azt, s ezt víg
ujjongás és táncz; mely között felér a csoport, az elibe csődült úri
néphez. Tizenkét csinosan öltözött paraszt lyánka, vezete egy
virágkoszorúkkal, számos szalagokkal és arany lapokkal aggatott tarka
bárányt, s kettő közülök kis szarván fogá azt. Utánok szinte tizenkét
ünnepi köntösű paraszt ifjú, hoza selyem pórázon egy virágkoszorús szép
borjút.

A báró előtt tisztelettel megálla a sereg, s egy az ifjak közöl, kit
tekintete, köntöse, bátorsága, s jelentőbb arczvonásai kedvezőleg
jeleltek ki a többi közöl, e szavakat intézé hozzá: fogadd el méltóságos
báró, kegyes földes urunk, általunk név-ünnepedre, jobbágyaidnak
hódolását, és e csekély ajándékaikat. Csekélyek ezek, és csak azon
remény bátorítá híveidet azoknak küldésére, hogy hálás érzetök, minek
tanúi ezek, becset fog adni csekélységöknek. Midőn kis ajándékinkat
átalnyújtjuk, jutalmazzon tégedet azon belső érzelem, hogy jobbágyidat
oly karba tevéd, melyben ajándékokat is nyújthatnak. Úgy van nagyságos
uram, kegyességedből terjedelmes saját gulyánkból szakítók ki e borjut,
terjedelmes saját nyájunkból e bárányt.

És kivánjuk, seppegé az egyik lyánka, hogy nagyságod becses életét addig
terjessze nekünk az ég, míg e borjúból oly terjedelmes gulya, bárányból
oly terjedelmes nyáj szaporodik, mint a melyekből azokat szaggatók!

A báró nyájasan köszöné meg figyelmöket s küldőiknek megmondatni hagyá,
hogy atyjok kiván lenni, míg él. Póli, kinek évenként tulajdonivá
szoktak válni ezen ajándékok, átvevé most is azokat.

[Illustration: Mindenkinek szeme a falu felé fordul…]

Bámulás és suttogás erede az úrfiak közt, mert a szóló lyánka, szebb
volt a legszebb fakadó rózsánál, s ártatlansága tetszőbb mint bárányaé,
melyet vezete. A legsugárabb termeten, nyájas igézettel állt egy
madonnai fő, melynek arczain, őrzetlen ajándékaul a természetnek, gyönge
liliom és rózsa virítottak. Ifjaink, főkép Kálmán, nem győzének megtelni
magasztalásával, s a lyánkán meredező úri szemek, lesütni készteték azt
a magájéit.

Csak kisasszonyi köntös neki, kiálta az egyik koma s nincs az a hintó
melybe be nem illenék!

Máli és Póli felfogák a szót, s karon kapva Erzsit, a paraszt lyánkát,
felfutának vele a kastélyba, nem ügyelve Pistára, a szónok
parasztlegényre, ki nyugtalanul nézett az elrablott lyánka után. Az öreg
urak leereszkedve nyájaskodtak a paraszt ifjakkal és lyánkákkal; az
urfiak ezt nem mervén tenni, a komákkal súgtak, tudakozódva tőlök egyik
vagy másik felől; s nem minden irígykedés nélkül érték, hogy Erzsi és
Pista szerelmes pár; amaz a juhásznak leánya, ez a báró hajdani
gazdájának, most jobbágyának fia.

A báró, mulatságra, tánczra nógatá a paraszt ifjúságot. Eleinte
vonakodék ez; de Halkó, ki némelyikével ismerős vala, a hordó mellé üle,
csapola a legénységnek, s borral és biztatással csakhamar eloszlatá
tartalékját ennek, s berántá azt szokott vígságába.

Visszaérkezének Máli és Póli, közbett vezetve Erzsit, kit csinos fehér
hosszú ruhába öltöztetének. Haja kellemes fürtökben pajzánkodott szép
homlokán, s nevelte az ibolya-szemek szemérmes tüzét. Valóban igéző volt
a lyánka, s még igézőbb zavarja pirulásaival, miket a mindenfelől feléje
hangzó magasztalások vontak szép arczaira. Egyedül Pista nem vala
elégedett az átöltöztetéssel, s makacs borúval oldalgott a fél
kisasszonytól, kivel eleinte a szép úri ruhában, csak Halkó és a komák
tánczoltak; s idő telt belé, míg a paraszt ifjúság őt tánczra kérni
merte.

De ha Erzsi szép volt, bájoló vala Póli is a maga lovagló-köntösében,
melyben most megjelene. Ritka kellemű termetére öntve volt az, s élénk
mozdulatinak különös kecseket kölcsönözött. Gyula be nem telhetett
nézésével.

Az ifjúság, kivévén Klárcsit, kit a septemvirné keresett szín alatt
magánál fogott, s Kálmánt, ki szivesen látá Erzsit tánczolni, az
erdőcskébe sétált be gyöngyvirágot szedni. Gyula Pólit vezeté, Ongay és
Vincze Málit fogák közbe; a többi kény szerint szállongott széjjel.
Különös éldelete van fogékony s epedélyre hajló sziveinknek akkor, mikor
kies időben, kies erdőben járdalunk. Nyájas sejtések zsibongnak
kebleinkben, átlengő sejtései egy szebb életnek, szebb világnak. Ezek
után merengnek föl lelkeink, s varázs érzelmeink kiemelnek e szűk élet
szorongó köréből bennünket. A susogó fatetők, mintegy felsőbb tájak
lényeivel beszélgetnek, s fuvalmaik rejtélyes borzalmat, titkos óhajtozó
vágyakat lengetnek le belénk. A zöld éj ünneplő homálya, a világnak ide
vonult csendje, melyet egyedül, itt szerelmesen nyögdelő gerle, ott
párnak dalló fülmile, amott békés fészkekből riadozó madárkák
szakasztnak meg, reményteljes kis világ lesz óhajtozó szívünknek, melyet
ez örök élet-tanyának vágynék e nagy világból kiszakítni magának. Hát
még ha tőlt kebellel, mint Gyula, boldogságot hordva szívben és karon,
lépünk az erdő biztos homályába, mi kéj lehetne fogható kéjünkhöz?!

Szerte virító gyöngyvirág-szálak csakhamar szétcsalák a társaságot,
melyet azonban beszélgetés, víg zaj, dallás és átenyelgések,
összefüggésben tartának. Póli és Gyula egy kézre szedének, s Póli már
teli markot hordoza. Azonban egyszerre megáll Gyula, s egy fán fenakad
ábrándozó tekintete. A sürgető Póli tudakozza: mi idegzé fel annyira
figyelmét?

Tekintsen csak nagysád eme fára, felel Gyula, lehet-e jelentőbb jelkép
nála? Fenn a csonka száraz galy, a bús nőtlennek sorsát jelenti, alul a
búja lombos ágak, melyek közt a gerle fészkét rakogatja, a házas élet
szelid bájait ábrázolják. Mint nyögdel a hím párja körül, s ez mily
szorgalommal hordja, rakja, közös fészekül gyönge rőzséit! Nem érez-e,
kérdi, megszorítván a lyánka kezét, némi nyájas sejtést, előérzést a
kedves jelképben?

Póli egy lelkes pillantással felele az ifjúnak, s ez bátorodva általa,
hevesen szorítá a lyánkát karjai közé. Legyen az, kedves lyánka, reánk
nézve is jelkép! kiálta.

Szívem, első látásunk-óta, becsülte önt, édes Gyulám, felelt
szem-lesütve Póli, s úgy érzem, e becsülés azóta erősebb érzelemmé vált
benne.

Boldog vagyok tehát! kiálta Gyula; s egymás ajkán csüggött a szerető
pár.

Éneklés zendült meg a hegy-oldalban, s párunk magához riadt. Halkó volt,
ki megúnván a parasztok tánczát, a társaságot jött felkeresni, s szokása
szerint dallott, nem sejtve, mily rosszkori volt most jötte és bohós
dala.

Más ösvényen térének Gyula és Póli vissza, s Uzoryt egy fa alatt, fejét
kezére támasztva találák. Főfájásról panaszkodék ez; de kisírt szemeiben
bútanya ült; s Gyulát és Pólit a nagy ellenet, mostani saját boldog
érzelmök s az ifjúnak bánatja közt, csodásan megilleté.

Barátom, mondá részvétellel Gyula, enyhül közléssel a fájdalom. Lám ezen
erdő fáji, a köz vészben, egymásra hajlongva zúgnak; miért rejtezik ön
bánatával félre?

Az orvos meredten néze maga eleibe, s huzamos hallgatása után: vannak
bánatok, így szóla, melyek szív és sír fenekein nyugszanak
legbiztosabban, s az enyém ezek közöl való! Az emberiség sors-kereke,
rendesen forog nagy czéljában, ügyetlenül arra, hogy tán egy kettő a
halandók közöl, forgása körében áll, s szétzúzatik általa. Én épen a
kerék alá születtem. De hagyjuk ezt a vígság ölén és napján! – Az ifjú
derűt erőtetett fel arczára, s nem sokára együtt zajgott a többivel.

A mint Gyula és társasága a tanyára visszatértek, épen készülőben volt
haza a paraszt ifjúság. Ki sem örült ennek inkább mint Pista, kinek
egész déllyest borongóban állt kedve; az úrfiakban s kivált Kálmánban,
héját látván kerengni kedves galambja felett.

Dudája előtt mene vígan haza a sereg, s nem sokára utána felkészüle az
úri társaság is. Most a kastélyba a bál álla be, s bár nagy zajjal, de
mégis igen megoszlott kedvvel és elégedéssel folya az majd viradttig. A
septemvirék átallák azt, hogy a hadnagyocska sokat fonatkozék Málihoz, s
Málinak viszont mindig vala ehhez intézni-való szava. Vincze, bár
erőteté magát zajgani Máli körül, bosszús vala magában; mert kemény szem
alatt álló Klárcsijához sehogy sem férhete, s ennek tegnapi változását
mentségül használá a septemvirné, ha tánczra kéreték. De annál
lelkesebbek valának Gyulának Pólival s Ongaynak Málival mulatozásai.
Apró biztosságok, miket az est és táncz alkalmai hoztak közikbe,
megszövék a szerelem bájfonalát közöttük.

Sokáig, már miután táncz végével fekvésre vonulának is ifjaink
szobáikba, nem bira álom jőni ezeknek pilláira. Fejtegették magok közt a
mai mulatságot, dicsekedtek, panaszkodtak, nyilatkoztak, kiki sorsa és
szerencséje szerint. Ongay csakhamar kitudta Vincze bibéjét. Szívemre
barátom, kiálta egyszerre neki, s úgy szorítá Vinczét magához, hogy
szinte nyekkent az izmos hadi karok alatt; tartottam tőle, hogy
vetélkedőm vagy. De most jól áll a dolog; hidd el, oly nyájasan érzem
szívemet, mint midőn az őrkatona először tevé fegyverköszöntését
előttem, új tisztje előtt. Málitól megmentlek én jó fiú, ne félj!
Klárcsit pedig majd meglátom én, ki kapja el előled! úgy-e Gyula pajtás?
A két boldog barát nem hagyá boldogtalannak lenni a harmadikat, s szép
remények közt dőlének mindnyájan az álom karjaiba.

Másnap oszlott a társaság. Meghívások, igérkezések vagy szabadkozások,
lelkes és szokásos hálálkodások, két szerelmes ifjainkra nézve pedig,
miként alkalmat nyerhetének magoknak, kézszorítások és csókok közt
történt meg a búcsuvét. A generál megölelé Klárcsit, s nyájasan
simogatván meg arczát, arra inté, hogy míg haza kerül, szokjék vidámabb
lenni. A báró, folyosójára állva, ki inté kezével, s leánya mögötte
kendőjével az «isten-hozzádot,» s vendégek kocsijai elzörrentek.

Soha sem találjuk csöndes lakunkat magányosabbnak és unottabbnak, mint
víg tanyahelyrőli megtérésünkkel, hol érzékeink mellett sziveink is
mulatoztak. Így volt most pesti szobájával Gyula. Azonban enyhítette
idegenségét Ongay, ki elfogadván a septemvir meghivását, még egy pár
napi szabadságát barátival tölté el. De Vinczét ez sem birá vigasztalni,
bár miként megkedvellé is Ongayt; mert Klárcsija még búsabb lőn
hazajötte óta; szép szemein bánat homálya borongott és halványodó
arczait néma bú ülte. Szembeötlőleg kerülte ő Vinczét és barátait, nem
nyerheté pillantását Vincze sem magára, sem éléstárba jártában ablakára.
Hideg komolyság terült el a lyánka egész lényén.

A septemvirné tudniillik, kemény leczke alá fogá az úton a szegény
Klárcsit, s büszkesége nem igen hagyá válogatni a kimélő szavakat.
Keserű ellenetbe állítá: Vinczének, mint nagy születésű, vagyonú, és
reményű egyetlen ifjúnak állását, s a lyánka csekély sorsának szűk
reményeit. Sima képed mindened, mondá a főispánné, s azon kis rokonság,
mely hozzánk köt, az az egyetlen pont, mely házunknál tart; ezt tudva
tehát, remélem jó leány, magad átfogod látni, miként Vincze kezére mi
kilátásod sem lehet; hacsak szemtelen tolakodásnak és hálátlanságnak
gyanúját nem akarod magadra vonni.

A lyánka zúzatva vala, s nem enyhítheté lelke sebét többé a septemvir
simítóbb és gondosabb tónja, melylyel nője kifakadó előadásainak sértő
töviseit tördelni igyekvék. Nincs oly békés indulat a világon, mely
büszke önérzelemre ne birna felszökelni, ha méltatlanul s alázva
nyomatik. Ez a léleknek szép ruganyossága. Klárcsi is sűlyedt arczát és
tekintetét, büszke önérzettel emelé fel, erősen eltökélve magában, nem
koldulni e kevély nemzetségnél oly szerencsét, melyet kiméletlenül, s
oly fenn kivánnak beszámolni neki. Első felingerültében, erőt vőn nemes
büszkesége hő szerelmén. De majd haza érvén, a mint szobájában kezére
hajtva fejét, merülten üle, elő-elő szálla lelkének a háttérből Vincze
kedves képe, előrepkedének azzal első szerelme bájos alakjai, első
boldog óráinak tündér álmai; s mindezek vesztének keserű érzetében, köny
záporozott le arczain. Hiszen ő boldog ártatlan kedélyében, nem óhajtott
rangot, kincset, csak Vinczéjét óhajtá ő, s oly szűk viskót vele, mely
egy boldog párt befogadhat, s ehhez világgali és életteli
ismeretlenségében, elegendő jognak tartá azt, hogy szeret és
viszon-szerettetik. Most könyörületlenül felriasztva szép álmából, látni
vala kénytelen, hogy bűn és szemtelen tolakodás neki, csekélynek, a nagy
reményű ifjat szeretnie. Legkeserűbb vala ezen érzelemben reá nézve az,
hogy Vinczét is különösen figyelmetlennek tapasztalá Kisréten maga
iránt. Tán ő is osztja szüléinek gondolkozását! így tünődék magában. Nem
volt-e Máli, a neki szánt, tárgya minden figyelmének?

Az ifjak utólsó estvéjöket ülék szobájokban, s Vincze néma merülésben
hagyá elsiklani szíve mellett, barátjainak tréfáit. Ongay kifordula, s
kiszemlélé, hogy a főispánné férjestül látogatásra kocsizának. Vincze
iránti aggodalma, azonnal egy gondolatot löve elméjébe. Klárcsi szobája
felé lopódzék, melynek a folyosóra nyílék ablaka, s a bent égő
gyertyavilág mellett látá, Klárcsit búsan kötögetni, majd ismét
folytatni kötését; ellenében pedig a szobaasszonyt varrogatni.
Bekopogtata s benyitá az ajtót. Engedelmével édes hugocskám, mondá, imé
az ifjasszonyt jöttem megkérni egy kis vásárlásra számomra, minthogy
nőiek a portékák. Remélem, nem veti meg az ifjasszony kérésemet, úgy-e?
s egy kis ajándékot nyoma a szobaasszony kezébe. Szivesen kész vala ez,
s Ongay följegyezvén egy sor apró vásárlani-valót, s pénzt adván azokra
kezébe, szépen kikészteté őt a szobából. Ezzel visszafuta Vinczéhez,
hevenyes erőszakkal vonszolá ki a tartózkodó ifjat s berántá a meglepett
lyánkához magával; Gyula követé őket. Hugocskám! így szóla Ongay,
bocsássa meg beavatkozásomat, de úgysegéljen! Vinczémet nem hagyhatom
heringgé epedni. A nap felhőbe borul olykor, de azért le nem megy
egünkről; hát két egymásért alkotott szív szakadjon-e mindjárt, mihelyt
szerelme borong?

Klárcsim! kiálta Vincze, s ajkához voná a lyánka kezét. Mit vétettem én?
hogy lakoljak szüleim keménységeért én is?

A lyánka halványan, reszketve, és szótlanul állt, másik kezével kötésén
bibelt s meglepetett zavarában, nem tudta hová vesse szemeit? Sújtotta
keblét és hajadoni szemérmét az is, hogy az ifjakat is avatva látá
szívének titkába, és azon kisebbítésekbe, mikkel kedvesének szüléi,
állapotját illeték.

Édes bácsim! mondá Vinczének, oly hangon, mely alig bira feltörni
fojtott melléből, minek tagadnám el egykori boldog ámulásomat? Gyermek
és tapasztalatlan voltam: betekinthetni a világba és életbe, s innen
menthető az. Most már, miként a méltóságos asszony magát kifejezé,
szemtelen tolakodás fogna lenni tőlem, reméleni többé.

Vincze eleven érzetében, mint vala sértve leánya, karjai közé szorítá
azt: nincs földi erő, mely tőlem elszakasszon kedves! kiálta férfias
elszánással, s fogadások és eskük folyának ajkairól. Két barátja segíté
őt nyájas remény-csillogtatásokkal, erőt, lelket, biztatást adva a
kölcsönös kitűrésre. A szegény szerető lyánka, elhalmozva volt ennyi
ostrom-roham által; Ongay heves, Gyula nyájas, Vincze esdeklő
kérelmekkel vítták őt, mellettök vívott pártos szíve is – így megadva
magát, borult Vinczének mellére. A két barát összetéve kezeiket, fogadá
el kölcsönös eskeiket, hogy örökre hű, örökre állandó marad egymáshozi
szerelmök.

Elhatározák egyszersmind, mily vigyázattal legyenek szerelmök titkára
nézve, hogy mi se árulja el annak folyását a szülék előtt, s a
fölfedezés veszélyt ne vonjon arra. Mikorra a szobaasszony vásárlásaival
megtére, az ifjak már rég szobáikba takarodának, s köztök Vincze nyugodt
vala, miként bércz és erdő a vész lecsillapodtával. Másnap megszakadt a
fűhere. Ongay Józsi, sokáig csüggve barátai ölelésein, vált meg, s
beutazott ezredéhez.

*

Angelica nyugtalanúl várta művészi barátit. Ezek, mindjárt Ongay elmente
után átviteték szereiket hozzá, s a lányka gyermekes örömben vala, a
mint a kis egyesület munkához foga. Művészet világábani nyomozások,
kisérletek, közlések és vitatkozások, naponként nevelék ennek
isméreteit, s a két ifjú szivesen tölté üres óráit Angelicánál. Kálmán,
ki soha sem vala pénz hijjával, s azt nem is veré rakásra, gyakran
rendele apró ozsonnákat, vacsorákat az öreg festésznőnél, vagy a
szabadban Pest és Buda vidékein. Ezeket lelkes társalgás, biztos tréfák,
ha Halkó megkapható vala, hanga és ének, s mindenkor Angélicának kedves
ártatlansága és aranykori szelid kedélye fűszerezték.

Gyula lelkes szenvedélylyel dolgozá tájfestését. Angelicának, a műértő,
s ha részletek sikerűltek, elragadtatásokban fellengő művésznőnek
jelenléte, s magok a magasztos vidék bájai, örök hevűletben tarták
lelkét és ecsetét. Különösen szerencsés vala Gyula a színezésben, és
fény-sötétben, mi oly bájt szokott adni a tájfestményi remekeknek, s mi
most fő nyomozása volt Gyulának. Már állott tisztes méltóságában az agg
Gellért, lábainál zajlott el a Duna, s megválva százados szomszédjától,
azonnal szétterűle medrében. Másfelől Mátyás büszke vára pompázott a
szomszéd palotákkal, templomokkal, tornyokkal; háttérben Buda hegyei, és
szőlő-halmai feküdtek, s felettök kellemes derű, és szelíd ég lebegett.

Ezzel kész vagyok! kiáltá Gyula, s letevé ecsetjét; de már most mi
életet adjak nyugvó természetemnek.

Angelica előbb úgy vélekedék, hogy maga a természet elég önmagának, s
elég élet mutatkozik a zöld tenyésző növényi világban, városban és
emberi alkotásokban.

Gyula nem vala kielégítve ezekkel. Nyugtalanúl habzik az emberi kebel,
mondá, s korán ellankad ott, hol habzó élet nem zajog felé. Kálmán
nagyszerű életet óhajtott a magasztos tárgyak mellé. Tegyük úgymond, a
husvét másodnapi nép-ünnepet Gellért hátára; vagy diétai ülésre kocsizó
nagyjainkat a vár felútjára; vagy lovagló generál-stábot a fő utczára,
ilyeket tanácsla.

Én úgy hiszem, felelé ezekre Gyula, hogy a táj mozgó életének, nem
szabad oly erősnek lennie, hogy a figyelmet magára rántsa, a természet
nyugvó tárgyaitól, mert ezeket nyújtni legelésűl a lélek eleibe a fő
czél tájfestéseinkben. Csak annyi életet gondolok szükségesnek azokhoz,
mennyi a táj és érzelmeink megjelölésére s a szemlélőnek élet-habzó
vágya kielégítésére elegendő.

Így tehát a Dunára, nyugalmasan evező hajókat festett Gyula, melyeknek
orraikban apró tűzhely lobogott, s tetőiken békes utascsoportok álltak,
partjára kalmári hordók és ládák kirakodását, hogy ezek a kereskedői
várost jelöljék, utczára kényént sétáló párokat, társaságokat, miknek
érzék-ingerlő gyümölcsök, termékek, virágok kináltatnak árusnéiktól,
hogy ezek a táj gazdagságának tanúi legyenek; Gellért oldalára ifjakat,
kik közől egyik könyvben olvasott, másik távcsőn szemlélgetett, harmadik
ebével enyelgett, s a t., hogy ezen jelenetek az áldott béke nyugalmát
ábrázolják.

Angelica is elkészült Sapphójával. Az ifjak nem valának elégedettek a
költőné nyugodt arczával, melylyel az a szirtről lerohan. De Angelica
tüzesen védé dolgozását. Sapphó, úgymond, akkor vesztett el mindent,
midőn megértette phaontóli megvettetését, nem midőn egy kietlen, egy
únott élettől szabadúlni készült. Nem halvány-e arcza? nem ül-e a bú
sötéte, szemében? Ó, a pihegés nem fő kincsünk?

Kálmán legkevésbbé boldogulhata dolgozásával. Mindég volt
értekezni-valója Angelicával, s vagy feltartóztatá őt is örök
enyelgésével munkájában, vagy háta mögött szemlélé azt. Nem haladhata, s
gyönge dolgozásai között tán ez vala a leggyöngébb. Gyula sejteni kezdé,
hogy Kálmánnál csak ürűgy a művészi hajlam, s a szép festész-leány
iránti indúlatja lappang alatta. Több tekintetekből nem javallá azt, a
lányka sorsa iránti aggódás szorongatá keblét; s meg nem állhatá, hogy
Kálmánt ez iránt szóra ne fogja.

Kálmán szokott könnyűségével fejtőzék ki Gyula feddőzései alól; de
Gyulát nem birá egészen megnyugtatni. Annyit nyere még is, hogy
ritkábbak lőnek látogatásaik Angelicánál, s azokban Kálmán vigyázóbb és
idegenebb a lányka iránt.

Egy kellemes nyári nap délutánján, kikocsizának ifjaink, a festészné és
lyánya, a budai hegyek közé. Egyik nyájas fekvésű majorban leszálltak,
hol számos társaságot találtak, mely tánczczal, tekével, s vidám
beszélgetéssel mulatozott. Kálmán frissítőket rendelt; de Angelica,
kinek ritkán vala módja a természet ölén mulatni, felvágyott a hegy
ormára, kies festői lelátást remélvén magának róla. Csakhamar felerede
tehát a társaság, s kellemes árnyban, mi a hő napon igen kivánatos vala,
feljuta a hegy tetejébe. Kálmán, ki ismeré a vidéket, a hegy nyugoti
élére vezeté társait. E hajláson kelle vala feljőnünk, mondá, kissé
kerűltünk; de megjutalmazand szemünk ritka legelése. Valóban a
meglepésig tündéri vala innen a kilátás. A festésznét, ki
szívdobogásokban szenvedett, ellankasztá a felhágás, s szokott
változása, egy fa árnyékába leülni készteté őt. A nap épen lenyugvóban
vala s búcsuzó lángolásával, elborítá a társaság arczait, hegyek
fürtjeit, messze város tornyait, s mindent, mire még végsugarai
hathatának. Egy nyiláson a Duna csillogott elő, szemet vakítva
tűzszikráival; de a völgyben és sugárhagyott oldalakban már est
bolyongott, s éji ülést keresve szállongtak tollasaik. Fáradt munkások
ballagtak, vállra vetett szerszámaikkal, hazafelé.

Merülve vala a természet ezen pompás jelenetébe, minden szem és szív, s
főkép Angelica lelke nem bíra eltelni e neki ritka éldelettel; jóllehet
anyja változása, némileg zavará is annak izelését. Kevesebb az öröm,
ritkaságával nekünk, mint nagyszerűségével, és legtartóbb tisztaságával.
Darabig elragadtatással őgyelegtek szemei, az est aranyában ragyogó
különbféle tárgyakon, a mint egy fordúlásban, valami csillogóba ütköztek
azok, nem messze állásukhoz az ösvény megett.

Mi csillog amott oldalt? kérdé az ifjakat.

Gyula a helyre futa, s egy emlék-könyvet emele fel, melynek aczél
kapcsa, játszadozott volt a hanyatló sugárokkal. Felnyitotta a könyvet
Gyula. Táblája alatt ennek, kés, olló, s több effélék voltak; egyik
felében többnyire orvosi jegyzetek állottak, másikban különféle
gondolatok s érzelmek följegyzései, melyek általában, miként az írás és
hibás betűzés mutatá, női kéznek és búsongó léleknek szüleményei
valának.

Gyula utóbbi feléből a könyvnek, ezeket olvasá:

«Szenvedő léleknek, mely sehol vigasztalást nem talál, enyhűlést fog
nyújtani, ha fölkeresi a rokon szenvedőt, s vele szövetkezik.
Viszonközlés, s látása annak, hogy más is szenved, erőt edz kitűrésre
nála. Az élet nem nyer ugyan az által becset; de a szivet megóvja még is
a csüggedéstől. Nem epedez a könyülte szem oly esengve, túl messze kéklő
hegyeken, felül fent evező felhőkön, idő előtt jobb és nyájasabb haza
után!»

[Illustration: Angelica lelke nem bira eltelni…]

«Ha azt meggondoljuk, mily sok hatalmunkon kívül fekvő körülmények
határozzák el tetteinket és sorsunkat: nem lehet kimélőknek nem lennünk
mások gyöngeségei iránt. Bíró, midőn halálos itéletet mondasz ki, ám
borúljon a gonosztevő ellen haragba egyik szemed, de könybe
szánakozástól a másik. Különb fogtál volna-e lenni te, ugyan azon okok
során? ugyan azon körülmények látatlan homályos szövedékében?»

«Gyakori az nálunk, hogy inkább a természetet hagyjuk önmagával
ellenkezni, mint sem gyermek-korunkban beszítt előitéletektől
megváljunk.»

«Mosolyogjam-e, vagy nehezteljem azon kis lelkek önelégültségét, kik
tunya veszteglésökben, hon és emberiség közjaváért fáradó nagy
férfiakkal, lángelmékkel, buzgó emberbarátokkal kivánnak mérkőzni, sőt
ezek feletti felsőbbséget követelni magoknak, csak azért, mert – nem
botlottak soha, s gáncs-érdemlés nélkül, bírtak elvegyűlni a pórnép és
folyó közvélemény között?»

«A boldogtalannak munkás kínzója a képzelet. Sebes madárként repűl be ez
múltat és jövőt, hogy kínzó szereket gyűjtsön számára. Elkölcsönözi
tűkrét ennek és amannak, s eltiltja azokkal ettől a reményt, amattól a
feledést.»

«Mint bízza el az ember önerejében magát, míg gyöngéi szunnyadnak, míg
boldog nem kisértetni! Sok rétege van az emberi szívnek; események és
élet változó viszonyai fejtik ki ezeket. Előre sem önmagadat, sem mást
megitélni nem bírhatsz: miként fognád, miként fogná kisértetben kiállani
a próbát? Ember, te világnak, te sorsodnak ura, te óriás képzetedben,
vigyázz: megne buktasson az első megkisértés!

«Magasztalt emberi bölcsességünk abból áll, hogy tudjuk másoknál, mit
kelle vala tenniök? s magunk csak azt tesszük, mit mások tettek.»

«Többet megírhat emberi erő a sors csapásiból, mint előre vélné; gyakran
a szükség majd nem hőssé alkotja őt ebben. De sértett előitéletei
fájlalásában, rendszerint a csodálatig törpe és kishitű. Akként van
ezzel, miként a szerfelett izgékony beteg inazat, mely kiállhatja a
menydörgést; de a közel suttogást, az egér-porczogást nem szenvedheti.»

«Remény és emlékezet, sarkai az életnek. Köztök forog a gyarló emberi
pálya, egy szúette ajtó; s egyedűl e két izmos sark tartogatja, hogy
reánk ne szakadjon!»

Már lemenőben vala a társaság, a mint szemközt egy nőt láta felsietni,
kit szorongó szétnézeglése, egyszerre az emlékkönyv vesztőjének
gyaníttatott.

Tán vesztett ön valamit? kérdé Gyula.

Emlékkönyvemet, felele ez, a mint itt orvosfűveket szedegeték a
hegyekben, s leginkább e tájra gyanítom károm esését; mert könyvem
bírását idáig kisérheti emlékezetem.

Gyula átnyújtá a könyvet neki, nagyobb tisztelettel, melylyel
jegyzeteiben tündöklő lelkének adózott, mint mely, szegényszerű
köntöséből látszó rangját illetheté. A nap bíbora épen a nőnek arczára
lángolt, s azon a hajdani szépség romjai közt, ritka vonzó méltóság
mutatkozott, szemébe, az egykori már kialudt tűz helyébe, bizonyos
szigorúság, és komoly bú honolta magát.

Hálával fogadta vissza tulajdonát, s észrevevén a beteges festésznét,
azonnal gondosan kitudaklá baját, s egy kis üveget vevén ki zsebéből, a
benne volt néhány cseppet kiitatá vele. Néhány percz múlva enyhűlni
kezde a beteg, és nyugasztalódni Angelica.

Most, most! kiáltá ez egyszerre az ifjaknak, azonnal leáldozik a nap,
már csak a bérczek kellő tetőin aranylik sugára. Ó be szép, be magasztos
egy jelenet! Gyakran óhajtnám a művészt és főkép festészt ily helyekre.
Ha már nagy csarnokok, szobrok, nagyszerű képzeteket adnak előnkbe,
mennyivel nagyobb mérszereket nyújthatnak a természet nagyszerű tárgyai
és jelenetei! Százados terebély fák, felhőt hasgató hegyek, nap költe,
nyugta! Ó ha többször lehetne alkalmam ezekhez.

Én nem csak a művészt ohajtnám ily helyekre, mondá, mintegy maga eleibe
meredezve az idegen nő, hanem büszke rangosainkat is. Magas hegybérczen,
hol legfölebb egy két nyomott ösvény emlékeztet emberekre, s körűltünk
minden az istenségre, közelébb látszunk állani ehhez, és messzebb a
gyarló világtól. Büszkén dagadozott keblünk, lelohad szűk érzetében, ha
szemünket a föld felé vetjük le, melyen hitvány hangyaként hemzseg, a
maga semmiségével, az emberi faj! Látja, mily csekély a legbüszkébb
csarnok is, azon hegy mellett, melyen áll, s érzi, hogy más hatalmasb
kar rakott ormot oromra, más gyarlóbb kéz követ kőre. Visszarántatva
önmagába, sejti mily kis része ő a nagy természetnek, melynek urául
vetegeti magát, gyermekes puffaszkodásaiban!

Helyes! közbeszökék szavával Gyula, lelkeinknek bizonyosan nem fogna
lenni ártalmas, többször meghágnunk a bérczek csúcsait. Jobbak,
szabadabbak ezeken érzelmeink a magasztos magányban, a terjedelmes
láthatárban. A bútól tépetett szív pedig, veté czélzással utána, mint
nem enyhűl, látván maga alatt embert és életet, a magok kicsinységeiben,
s a nagyot maga körűl és felett, a hatalmast: egy percznyi szavára
meggyógyíthatni sebét!

A nő nem felele merűltében. Ön inazatja, a mint látom, gyönge, így szóla
eltérve a festésznőhöz, még gyakran szenvedhet szívdobogásban; engedje
meg hogy szolgálhassak csepjeimből.

A beteg hálásan köszöné ajánlását.

Velem nincsen több, de holnap szállására viendem mondá. Hol és miként
tudakozzam azt?

Berky festészné vagyok, felele a beteg, s megnevezé lakását.

Berky? kiált hevenyen az idegen nő, s vonaglón ragadja meg a festésznő
kezét. Ön Berkyné, s ez itt leánya?

Az én Angelicám, felele Berkyné.

Életben van férje? kérdé lassú, fojtott hangon az idegen.

Éve múlt, hogy elhalt.

Elhalt! – mondá az idegen nő, csendes szózattal utána.

Mindnyájan csodálták ennek részvételét. Tán ismeré ön férjemet? kérdé a
festészné.

Ismertem, felele ez. Felkeresendem önt, mondá hevenyen, és leindúla s
vele együtt a társaság.

Az ifjak beszélgetének Angelicával; Kálmán pedig karon vezeté ezt le a
hegyről, s édelge körűlte.

Ez az úr tán mátkája, édes Angelicám? kérdé az idegen nő Kálmánra
mutatva, s biztosságukról vonva következést.

Angelica nem szóla. Báró Regéczy ő nagysága? felelt helyette az anyja.

Báró? ismétlé vont hangon az idegen nő, és oly jelentő szemet szegze
Kálmánra, hogy ezt egészen megzavará. Örűlt és könnyebbűlt ennek melle,
a mint leérve a hegyről, az asszony eltért a társaságtól, és azt a maga
foglyozó alkalmatlanságától megmentette.

Estve a vacsora felett, sejté Gyula a septemvírné példázgatásából, hogy
Angelicánál szokott mulatozása, s mai kikocsizása el van előtte árúlva.
A septemvírné igen elégedett vala eddig, Gyulának Póli körűli
forgolódásával, s annál elégedetlenebb most, miként vélé, a festő
leánykájáhozi félrecsapásával. Úgy lejté a beszélgetést, hogy alkalmat
nyerhessen felhozhatni leczkéjét, melyet úgy Vinczéhez, mint Gyulához
kivána intézni. Közönséges pór-lelket árul az el, így szóla, ki a rangot
becsűlni nem tudja, és azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá. A jelesb
madarak fenrepűlést és tetőni ülést kedvelnek; így a magát érző emberi
kebel is fölfelé vágyik.

Az arab, folytatá a septemvír, gondosan jegyzi lovának apai és anyai
őseit, s azt véli nagy igazán, hogy jeles ménnek, kanczának, jeles
csikai és ezektől jeles unokái származnak. Gondosan válogatja a spanyol,
ángol és szax, nyájának kossait, és a magyar, tenyészésre szánt barmait;
s ez egyedűl az emberben lenne-e máskép? Ivadékokon át, mintegy nemesbbé
szűrődik a vér, s míg egyfelől a nagy születés, nemes fék a szíven,
alacsonykodások ellen; másfelől az ősök példái, tettei, szép rúgók
előtte, s hathatós buzdítások és ingerek, hasonló jeles és kitűnő
pályafutásra.

Gyulának annál inkább fájtak e czélzások, hogy egészen tisztára nem
nyilatkozván azok, magát ellenök nem is védheté, s így magán kelle
hagynia a gyanút, melyet Póliért igen átalla. Föltevé magában, hogy
Angelica látogatásait abban hagyja. Ezen elhatározását elősegíté
Kálmánnali elégedetlensége is, melyet az idegen nő megütközése még
inkább fölébreszte nála.

Egy kies őszi napon, milyet nyájas búcsuzóul szokott nyújtani a haló
esztendő, vidéki látogatásból kocsizának haza Gyula és Vincze.
Dérzsugorodtan álltak immár a szőlők, sárgán a fák, csak a megy pirúlt
még vidor éltet hazudva, s minden futó szelletke sűrüen sodorta le a
haldokló falevelet. Némán ültek egymás mellett az ifjak, saját
gondolataikba merűlve, s életvágy, és remény felváltva járták kebleiket.

Beérve Budára, haza hagyák üresen menni kocsijukat; magok a nyájas
időtől csalogattatva, megmászák agg Gellért tisztes oldalát.

Mily kecses, mily nyájas a természet, még haldoklásában is! megszólalt
Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És
szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk
széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt
lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken
túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek:
tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs
kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások
köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel
_hazánknak_ nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen
miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel
eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb
önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai
egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább
hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes
hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes
egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti
azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő,
s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk
külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza
láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend
kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!

Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes
Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a
tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki?
miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként
nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki
valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan
fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza
segélyére?

Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula.
Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és
divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai
lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!

Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép
büszkeség szállott szíveikbe.

Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt
tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így
óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség
többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet.
Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én
inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot
enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat
tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és
hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni,
legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása,
gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása,
kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító
fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani
részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy
legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.

Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök
kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak
a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő
_terv-szikráknak_ neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:

«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is,
mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat
köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve
is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le
sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb
újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké
vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe
adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig
kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e
elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az
árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»

«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy
makacsságot és rögzést ne okozzak nálok, halkkal, hogy ne riasszak. Azok
a súlykoló, zajütő újítók és javítók, nyitás helyett szívet csuknak
magok előtt. A honfiak nemes önérzelmeit lázítják magok ellen, s így
rendszerint kiáltó szók leendnek a pusztában. Okni, értesíttetni óhajt
az emberi nem, mert tökélyrei vágy és törekvés első tulajdona; de úgy,
hogy az oktató ne éreztesse a maga felsőbbségét vele az által, hogy
kiskorúnak tekinti őt.»

«Kitűrés legyen paizsa a gyom-irtónak, a javítónak. Az emberiség szép
növényi közt, veszélyes folyó gyomok az előitéletek, mik körülfonván
amazokat, vagy csak együtt velök, vagy csak vigyázó gonddal irtathatnak
ki. Nem illő lebágyadnunk szép pályánkról csak azért, hogy egyszerre
sokat nem tehetünk, nem annyit, mennyit óhajtanánk, nem annyit, mennyire
szükségünk volna. Kis haladás is közelébb ejt a czélhoz. Kövenként rakák
meg a királyi palotákat, és roppant városinkat; perczekből áll a század,
fövény-szemekből a tenger partja, s cseppekből megmérhetetlen vize.»

«Ha művészetet elősegélni óhajtasz, mindenekelőtt az értő közönséget
törj nevelni, s elérvén ezt, eléred azt is, hogy a művészt tisztelet és
vagyon fogja jutalmazni. A művész tapasztalni fogja, hogy csupán
kéz-ügyesség nem fog ezekhez vezethetni, az értő közönséget csak értő
művész fogja kielégíthetni, s kölcsönös leend mind kettejöknél, az
egymás iránti figyelem és becsülés. A művészeti értés, nyájas élelmet
nyújtván a léleknek, szükséggé fog válni nagyjainknál, a művészi izlés
kielégítése, s így alkotva leend művészeink szerencséje.»

«A művészet, ez az égnek hozzánk lenyúló bájöve, varázs fénnyel folyja
el a halandó életet, s foszlanak előle árnyéklatai ennek. A mi isteni az
életben és emberi az égben, összeköti és egy szép életet alkot belőle,
melyben él maga s mások számára teremt. Földünk golyója csak pihenő
zsámolya a művésznek, miként fa a madárnak, mely vígan repked hígabb
levegőben. Miként nemesűl élet és emberiség, a művészet által! A földre
szegzett tekintet felszokik sejtve ég felé, honnan a bájöv lenyúl, szép
magasztos gondok és vágyak fogják el a lelket, alacsonyoknak és
aggódtatóknak helyébe. S művészek ne volnának-e jótevői az emberiségnek?
és ne azok, kik őket pártolják?»

Télre borúlt a természet, s az ifjak Káray tanácslásai után, minden
iparral az előkészületek körűl valának. Olvasás, utazottakkali
beszélgetés, földrajzok nyomozása, és utazási terv kidolgozása, voltak
váltogatott foglalatosságaik. Azontúl ki-ki maga osztályában
tökéletesítette magát. Vincze a politicai közintézményeket vette czélba,
s megismerkedést a külvilág nagy embereivel. Gyula a szorgalom és
művészet pályáiról szedett előismereteket magának. Ezen előkészületek
annyira elfoglalák ifjainkat, hogy egész télen szobáikból is alig
menének ki. Ezt most könnyebben ejtheté Vincze, mint tavaly, minthogy
Klárcsijával úgy sem vala módja találkozhatni; egy két szemvill, egy
futó kézszorítás, lehete csak minden szerelmi érintkezése. Azonban tett
fogadásaikban nyugodtak valának, s annál hőbbek szíveikben, minél inkább
visszaveré külső megköttetésök kebleikbe, forró lángjaikat.

Gyula az első alkalmat, melylyel Pólijával lehete, arra használá, hogy
minden vád-esetre mentve legyen előtte Angelica iránt, s örűlt, hogy
erre szükség sem látszék lenni, oly erős bizalommal volt lánykája
iránta. Bánattal, de egyszersmind szép viszontlátás iránti nyájas
reményekkel váltak meg egymástól.

Lenyílt a tavasz az égről, melyet ifjaink félszívvel előkivánának,
féllel pedig hátratolni óhajtának, s elhozá az indúlás idejét. Káray
bejött korán, segítni a rendeléseket, s ifjaival, áldások, könnyek és
szüléi tanácslások között kiindúlt. Vincze egy levélkét vete le, alélt
Klárcsija lábaihoz a lépcsőkön, a mint a többi kikísérések között,
mellette a kocsihoz lemene. Ez vala a levélkében:

«Egyetlenem! Nincs távolság a szerelem előtt, nincs messzeség mely tőled
elszakasszon! A hű pár végetlen tengeren át is kezet nyújt egymásnak.
Örömnek és boldogságnak közepette is, messze világokról hozzád fog
visszaepedni lelkem, hogy körűlted mulatozzék, hozzád fog epedni vissza
Vinczéd, hogy egyedűl nálad lelje boldogságát. Hű légy, állandó és okos,
s bármi sors- és szív-habzásban, bízó, tántoríthatatlan hűségéhez

Vinczédnek.»

Elmarjúlt szíve a lánykának, a mint a szekér elzörrent, borzasztón
egyedűl maradtnak, elhagyatottnak érzé magát, s a mint magános
szobájában a kis levélkét olvasá, eláradt fájdalmában, könnyet záporozva
dőle a pamlagra. Elkietlenedett ház, emberek és élet körűlte, s az
ebédnél kisírt szemekkel jelent meg. A septemvírné borús szemet vete a
lánykára, s ez szíve mélyére rejté, forró tilalmas bánatát az emberek
elől.

*

Mari, kedves fiának eltávozta után, naponként mindinkább hervadozék
teste és lelke szenvedéseiben. Hervadozásával csökkent az irántai
figyelem, cselédnél és Léninél, s ez utóbbi bízván az urak
pártolásaiban, naponként inkább bitorlá a szabad kezet és asszonyságot a
háznál. Mellőző kezde lenni az igazi háziasszony iránt. Marinak nem
sokára alig marada egyébb híve Anna asszonynál, az öreg vadásznénál.
Cseléd hűségének nagy részét szokta tenni a hírhordás, s hogy annál
inkább bebizonyíthassa ez, ura vagy asszonya pártján-létét, ritkán üres
ellenséges hírektől és kedvetlen besúgásoktól. Így vala Panna asszony
hűsége is kelletinél hívebb, a szegény Marihoz. Megvive vala neki
férjének minden szava, tette, Léninek minden méltatlan terjeszkedése, s
az örök lélek-ostromoltatásban, elsínlett a rokonos testnek ereje.

De mi sem érdeklé őt annyira, mint férjének hideg változása. Matyi igen
veszélyes útra tévede. Heves indúlatja, kora, kedélye, s nejének megúnt
tartós betegeskedése, eleinte távolnak homályában, később mindinkább
közelgő fényben, költögeték szíve mélyében azon óhajtást, hogy bár csak
szabad nőtlen, vagy épen özvegy lehetne. Leguli segítni látszék ezen
költögetést, s Léni csakhamar sejté, hogy ezen új szív-fordúlatban a
főszerep az övé. Léninek szavában, mozdulatában és viseletében, sok
amazoni vala. A férfiakat vadászatra kíséré, s míg azok hajtásaikat
végzék, ő a tanyán csínosan és ingerlőn öltözve, övedzve, sütött,
főzött, s az érkező vadászoknak, kedv-nevelő elevenséggel tálalta fel
ízes étkeit; poharat koczczantott velek, s eredeti ötleteivel, mikben
leleményes elméje meg nem fogyatkozék soha, kedves ingereket tudott
kölcsönözni kedvteléseiknek. Többnyire önmaga is ügyesen betudott ezekbe
simúlni. Körűlményesen kitudakolta: ki mit lőtt? hogy ugrott a vad?
melyik kopó miként viselte magát? Nyájaskodott azon ebbel, mely
leginkább dicsértetett a férfiak által, különösen kedvezett annak;
valamint a többi vadászebnek sem lehete panasza, hogy koplalni hagyja.
Ha kilovagolni készűlt Matyi, jó eleve megfutotta Léni az ólat,
megtekintni: miként készítik fel a lovat? czukorral magához szoktatta a
paripát, s gyakran maga vezette azt pajzánkodva urának elő. Érkező
vendégnek, betölték Léni sziveskedései minden kivánatát, s rendesen
elért czélja vala ennél, magasztaltatni ügyes és mindenre kiterjedő
gondoskodásaért.

De ezen gondoskodás, leginkább forgott maga Matyi személye körűl. Sejtve
és teljesítve valának ennek kivánati, már születésök előtt, s oly
figyelem csüggött kedvtelésein, hogy Matyi majdnem ázsiai kényletekre
puhúlt mellette. Ha útból érkezék haza, mint tevé törődött tagjait
egyszerre otthoni kényletbe! ha útra készűlt, mint gondoskodék
mindenről! S hátha még őt változás éré? Nem tágíta ekkor mellőle, s édes
forgolódásival, maga a gyógyúlás elől is ellopá a nyavalya enyhűletét. A
gazdasszonyságban, és háztartásban, Matyi udvara példánya volt a
vidéknek. Rendre víve és szoktatva vala minden cseléd, s bőség mellett,
takarékosság volt a házi rend mindennemű felemésztésben. Léni
elhíresztelt gazdasszony vala messze földig, s ritka vendég nő jelent
meg a háznál, ki egy vagy más ágában a háztartásnak, valamit ne tanúlt
volna el tőle.

Mindezen tulajdonok, hová-inkább becsessé, s későbben kedvessé tevék
Lénit Matyi előtt. Személyének és sziveskedésinek megszokása, előre
borzasztá őt azon gondolattól, hogy tán el is veszthetné őt házától
egykor. Ezen lehetőség képzete még inkább növelé nyájasságát iránta,
minélfogva mit sem mulaszta el részéről, hogy udvarát s a lakást benne,
kedvessé és kivánatossá tehesse a leánynak. Mindenben figyelmes vala
iránta, s a cseléd csakhamar tapasztalá, hogy legbizonyosabb és
súlyosabb lakolású bűn a háznál, Lénit megsérteni. Viszonlásúl, az ő
kényleteire is gondja volt Matyinak, s az ajándékok és vásárfiak
omlottak minden sáfrányos vagy szomszéd vásár érkeztével.

Ily különös és kölcsönös figyelem, nem maradhata sokáig az illedék és
tartozás hideg korláti közt. Már korán érze Matyi némi haza-vágyást, ha
elmene a háztól, kedvderűlést, ha Léni körűlte foglalatoskodott, nyájas
kéjt, ha számára valamit vásárlott, vagy valamiben kedvét tehette a
leánynak. Későbben, olykori magános pillanataiban sejteni kezdé, hogy
Léni körűl szivesen rajzik képzete, sőt egy párszor feltolakodó
sóhajtáson is lepé magát.

Léninek, ámbár Matyi egy vala a szebb férfiak közől, nem annyira ennek
személye, mint rangja feküdt szívén. Miután Mari betegeskedésében,
távolról némi kis remény-sugár csillogott elő, nem késett czélját éber
ügyelettel venni munkálatba; mindazáltal oly rejtélyesen, oly józan
kiszámolással simúla előre, oly kevés bíztosságot engede Matyinak, s
ezeket is rendesen oly ügyesen rántá vissza, hogy Matyi Léninek
szíveskedéseit, hiúskodás nélkül alig merheté az ő szíve rovására
számolni. De annál buzgóbb vala Léni, a maga tervére és reményére nézve,
titkon szívében és szobája rejtekében. A kártya-hányó asszonynak gyakran
bekelle jőni a faluból, s ez a ravasz, csakhamar kilesvén a hányatóné
óhajtásít, nem vala fösvény a kedvező jóslásokban; sőt a folytonos
ajándékozások, igéretek arra is lágyíták szívét, hogy különbféle
varázs-szereket javasoljon és szerezzen, mik az óhajtozó lánykát,
szerencséje felé még biztosabban segítsék.

Egy este, néhány vendégével mulatozott Matyi. A nap vadászattal telt el,
s szerencséje és fáradás víg forgást adtak a pohárnak. Egyik nőtlen
pajkos vendég, kedvtől és bortól hevűlve, nyájaskodásival igen ostromló
lőn Léninél, s ennek össze kellett szedni eszének minden fortélyait,
majd büszke rátartását is, hogy féken tarthassa a tolakodót. A szintúgy
bor-hevűlt Matyi, nehezen szívelé, miként Leguli előtt nyilatkozék, ezen
méltatlan bánást, mely neheztelés azonban, már sebhett keblében, a
féltés fészkelődése vala; minélfogva mord lőn és boszús. Léni, szobájába
voná magát, s Matyi rendelés színe alatt csakhamar nála termett. Édes
Lénim, így szóla enyelgve hozzá, a mint látom, ön búvik szerencséje
elől. Ott bent tudakolja a nőtlen úr. – Ó, tértem már én nagyobb
szerencséknek is ki! felele mintegy neheztelve Léni. – Az én Lénim, úgy
látom embergyűlölő, s tán ez az egyetlen hibája. Súgja meg nekem, mondá
Matyi pajzánkodva, s átölelé Léni derekát, miként kelljen önnek
tetszeni? tán magam is megkísértem. – Fal áll köztünk! felele Léni, s
abba még egy harmadiknak is szólója van. – E szavait oly pillantással
követé az ármányos leány, mely Matyinál tolmács vala, hogy szerencséje
nem fogna jeges szíven elsiklani.

Matyi nem bíra romlott szívvel, inkább vala az gyönge; minélfogva ennek,
bár még csak homályban borongó óhajtásában, Maritól lehető szabadúlása
iránt, mélyen érzé a méltatlanságot. Jobb óráiban férfiasan vítt ő
ezzel, bement Marijához, ápoltatásai iránt szívesen tudakozódott, s
ennek olykori fogyatkozásaiért, keresztűl zajgott a cselédségen. De ezek
rövid, s mint egy vég fellobbanásai valának jobb szellemének. Hajlékony
szíve, kedélye, s Léni fortélyos lépezései, visszasodrák őt
eszméletlenül sorsa örvényébe.

Azonban Mari lebetegedett, s holt gyermeket szült. Orvosa a sír széléről
hozta őt vissza, de csak pislogó életre hozhatá, erőre nem többé.
Sínylés és folytonos szenvedések közt vonszolá napjait. Az orvos
kiaszástól félté őt, s körűltei reményeit igen szűkekre méré. Matyi
ütközten lelkében, elkövete körűlte minden gondoskodást; úgy látszék,
hogy a közelgő elválás, visszavoná tévedezett indúlatit az ártatlan
szenvedőnéhez.

Az alatt Leguli mindennapi volt Valkaynál, s naponként bíztosabb és
óhajtottabb Kriskánál. Fortélyát oly ügyesen foná a két háznál, hogy a
békét köztök teljesen kieszközlé. Kriska gyakran félnapokig üle Mari
ágyánál, s a férfiak is látogaták egymást; ámbár a bíztos szivességet
még mindig udvarias figyelem pótolgatá nálok.

Leguli megérve vélvén dolgát, jelenté magát Kriska végett Valkaynál. Ez
megköszönve háza megtiszteltetését, lányához utasítá őt. Kriska
csakhamar megajánlá magát, s jövendő ipa és vő az összekelés napjáról
értekezének. Valkay, házához kíváná vejét, s ennek mi kifogása sem vala
e kivánság ellen. A jegyváltáson jelen vala Matyi is, s a két ház közti
új viszony, feloszlatá mindkettőnek eddigi idegenes tartalékját.

A kiházasítás, mondá a kézfogás ellakása felett, Legulihoz Valkay,
legfölebb egy pár még szükséges bútorból, s Kriska számára fejkötőből
fog állani. Én a vesztegető és gondolatlan kiházasításokat, majd minden
ágai között a fényűzésnek, legboldogtalanabb következményűnek tartom,
különösen a magyar nemes házakra nézve. Épen abban a pontban, melyben az
ifjú párnak legszükségesebb a segély és ipar-serkentés, e helyett
adósságba veri az magát, s legszebb korát és erejét, ennek
letörlesztésére lesz kénytelen áldozni. S mit kap a most divatba jött
kiházasításban szükségére valót? Egy rakás ruhabelit, mely idő és
divat-változások folyamában, haszontalan ronggyá válik, némely
drágaságokat, csillogó csecsebecséket, bútorokat, mik a későbbi valódi
szükség beköszönésével, csak azon okból is fél vagy harmad áron
vesztegettetnek el, hogy az azok fényének megfelelő szerepet, az új pár
nem bírja.

Itt másként áll a dolog, megjegyzé Matyi, mert leány hozza a vőlegényt
haza. De más esetekben, miként mellőzzék a szegény szülék, kínos
megszólatás veszélye nélkül, a szokott kiházasítást?

Én megvallom, felele Valkay, még lélek-erőt sem látok erre szükségesnek.
A háztartás kikerűlhetetlen első szükségein kívűl, tőke-pénzecskét adnék
leányom kezébe, vagy tennék le számára; s ha rangom többet kívánna,
legfölebb egy rakás ezüstneműt adnék mellé. S melyik okos szólhatná meg
ezért józanságomat, mi szerint leányom boldogságát kívánom inkább
eszközleni, mint saját hiúságomnak áldozván, boldogtalanságának hintni
el magvait?

Helyes! mondá Matyi; erre csak néhány lelkes példaadás kellene előkelőbb
házainktól, s hiszem, menni fogna a dolog.

És mennyi úri házat nem fogna megóvni romlástól, vagy legalább
gyengűléstől! közbeszóla a kedvkereső Leguli. Most a pazar kiházasítások
által a termesztő rendtől, mely különben is pénzetlen, a nagyvárosok
lakósaihoz omlik a pénzbeli erő, mely különben is aránytalanúl nála volt
már, a kereskedés és kézmívesség gazdag csatornáinál fogva.

Az összekelés vígalma, teljesen összegyalúlá a két házat. Leguli
továbbra is használni kíváná Matyi házát; ez pedig maga részéről
hasznosnak látá több ágában a gazdaságnak, példányul és tanácsadóúl
használni Valkayt. Kriska mindig vonzalommal és tisztelettel vala Mari
iránt; s így kölcsönös érdekek erősíték a békét, és simítgaták a
folyásba jött társalgás surlódásait. Mind Valkay, mind Matyi,
kénytelenek valának most megvallani, hogy nem ismerék egymást, s réműl
ijedeztek egymástól. Öröm volt látni, hallani, mily kímélve jöve ki most
Matyi a szigorú és nyers Valkayval, s ez viszont: mily kitérve, a heves
és gondolatlan Matyival. Naponként egymással valának; Leguliné pedig
egész áldás vala a beteges Marinak.

De ez szegény nem sokáig használhatá Kriska ápolásait. Ereje lassanként
fogyott, és szemlátomást hervadt a sír felé. Matyi orvos-tanácsot
tartatott felette, s ez legfölebb egy pár hétre szabta még világi
mulatását. Egyszerre megváltozott a háznál minden.

A közel megválás, Mari felé hajtott minden szívet és gondot. –
Szánakozás és hűség nedvesíték a szemeket, élesíték a körűltei figyelmet
és igyekezetet. – Matyi, szíve vádolási között nem tágított ágyától, nem
sajnált gondot, költséget, áldozatot, csakhogy betegének bár kissé is
enyhűlést szerezhessen, s valódi fájdalmában egészen megvonakodott. De
ki sem vala most áldozóbb Léninél. Jónak látá ez egész éjeket virrasztni
a sínlődő mellett, békén tűrni beteges kikeléseit, pontoskodni
mindenben, a mit az orvosok rendeltek, vagy a betegnek könnyebbséget
okozhat, étkeit saját kezével elkészíteni és behozni, cseléddel zajlani,
ha körűlte valamiben hibázott; s mindenesetre láttatni Matyival: miként
kész mindent megtenni jó asszonyáért.

Egy éj rávoná Marinak szívére a halál hideg leplét. Miként kifogyott
olajú lámpa, csöndesen szunnyadott el a kegyes. Matyit zajos bánat kapá
meg e vesztésre. Együtt leélt boldog órái mellett, vádolva repkedtek elő
azon bús pillanatok, mikben méltatlan vala jó nője iránt. Majd minden
kegyét ez egyben látszatik kiadni a kegyetlen halál, hogy elvitt
martalékának emlékezetét, a hátrahagyottaknál rendszerint kímélőnek,
kedvezőnek, áldottnak hagyja. Marit igaz bánat és szánó könnyek kísérék
ki a végnyugalom helyére.

Temetésre, haza hozatta Matyi a leányát a nevelésből. Biri ottan azon
bimbóból fejlett ki, melyre itthon persent volt. Szeles, gondolatlan
szavú, viseletű mindenben, s kivált férfiak irányában a merészségig
szabad társalgású. A nevelőnénél gyakori társaság gyűle össze, s nem
épen szoros válogatással. Mi előtt sejtené amaz, Biri egy pár ifjúval
ismeretséget köte; zongora-mesterével pedig épen szerelembe szövetkezék.
Néha játékszinbe vitetvén, ott név, játszás, de kivált testalak után,
ismere minden színészt, s elemét találá megitélgetésökben. Különös
ügyessége volt szós ifjúval fentartani az enyelgést, s bátortalant
szavakra bátorítni, s ezeknek kedvelt tárgya mindenkor szerelmes bohóság
vala. Rátartó büszkeség épen nem vala sajátja, sem gondos válogatás a
társalgásban; óhajtott mulattatója vala minden férfi, ki őt figyelmére
méltatá. Azokban, mik kedvtelésével összevágtak, szép ügyességre fejlett
ki. Jól, ámbár kissé szabad mozdúlatokkal tánczolt, ügyesen, ámbár
szeleskedve s ritkán érzéssel játszott a zongorán s énekelt mellé, jól
öltözködött s szavallásokban és játékszíni mutatványokban, különösen
hajlékony és ügyes vala. Legnagyobb ellensége volt mindnyájábani
tökélyűlésének, mozgonyi türelmetlensége; minélfogva csak addig bírt egy
tárgyon mulatni, míg e mulatás őt örömmel kínálta. Czélnál várni le az
örömet és gyönyörűséget, s érte húzamosan munkálni, nem volt tulajdona.
Egyébiránt tetszetes termete, eleven pírja arczainak, az egy kissé
merészen pajzán szemekkel, sok férfiaknak veszélyesek lehetének.

Biri a temetés közbánatában, megbúsítá kissé magát, de azonnal
gyászköntöse illesztgetéséhez foga. E részben sorba tanácsúl vevé a
fehér cselédséget, s felkészűlvén, kitörő elégűléssel sejté a tükörben,
hogy válla havával, s képe liliomjaival igéző ellenetben áll fekete
gyásza. Ekkor a gyülekező férfi tor-vendégeket fogá szemléje alá, s
Léninek, kihez különösen csatlá magát, az egész temetési szertartás
alatt, sok tisztes vendég botránkoztatására sugdosa róluk.

Léni, Marinak halála után, sokban megváltoztatta eddigi viseletét. Az
udvart, szabadabb kezet nyervén, szorosabb rendbe vette ugyan, s
igyekezeteit megkettőztetvén, maga az írigység is kénytelen volt
megismerni az ő gazdasszonyi talentumát, s Matyi háza körűli hasznos
szorgalmait; de maga Matyi iránt tartózkodóbb lőn; engedett apróbb
biztosságait visszavoná, szobája tisztogatását akkor lopá meg, mikor
Matyi künn mulatott; szavában, tettében gondosabb és elvonakodóbb lőn –
egy szóval: a szemérmes, s leánynézői szem alatt álló hajadont játszá
előtte; oly kiszámítva azonban, hogy szigorúságai ingereljenek inkább,
mint csüggesszenek.

Mindezekre a bánat első fásulásában nem igen eszméle Matyi; de enyhűlvén
amaz, naponként nyomasztóbb lőn neki ezen idegenes viszony közte és azon
személy között, kinek oly sokat köszönhetett házánál, s ki iránt oly
meleg hálával telt el szíve. Kettőzteté tehát figyelmét a kettőztetett
szorgalmú leány iránt, s idő, kor, alkalom, háztartás közös gondjai, és
kölcsönös szíveskedések, megtörék végre a jeget köztök, melyet a fortély
úgy is csak gyöngén fagyaszta vala meg. Apró visszatért bíztosságok
levének a kelő s majd nagyobbak a növekedő szerelemnek jelenségei; ámbár
hogy czél előtt ne untasson, mindenkor józan marada abban Léninek
okossága, hogy csak fél birtokúl engedé Matyinak által nyájaskodásait.

Léni naponként közelébb látszék simúlni czéljához, mely is a vagyonos
úrnak keze vala; de Matyi nem igen akara harapni a kivetett maszlagba. A
lányka iránti szívességei egymást érék ugyan, s ezt szabad rendelkezésű
asszonynak állítá be a háznál; de a házasság nem akara elméjébe ötleni,
s Léninek olykori czélzásait nem látszék érteni, vagy érteni akarni. – S
valóban nem is vala ez tervében Matyinak, kissé olcsónak becsűlvén
önkezét, egy szegény sorsú vagyontalan lánykaért, kinek minden érdeme,
sima arcz és házi ügyesség vala.

Léni azonban nem tágíta. Kártyás asszonya, s egy pár czigányné, neki
úr-férjet jóslának, s ez oly közel látszik immár állani hozzá? Előszedé
tehát varázs talismánjai mellé, minden szolgálatjára lehető fortélyait.
Majd lobbantatá, majd kialvást fenyegetve hagyá pislogni Matyi iránti
gerjedelmét, majd elkészűle a háztól, majd pedig betegen sinlődék.
Matyi, mindezekben szíves, engesztelő, és vígasztaló vala; de a czélt
mindenkor mellőzé, és kitére annak. Azonban maga sem gyanítá: mily
mélyen vala már körűlhálózva a lányka ármányai által. Ő körűlte forga
már minden figyelme, érzé: miképen unalmas özvegységének, egyedűl ő
minden fűszere, hónapról hónapra nem távozék a háztól, sőt víg tanyái,
és vadászatjai helyett is, ő vala a gazdag és kedves pótlék, s nem
sejté, hogy mindezeket, némi kelő féltés sugallataiból teszi; mik immár
veszélyes jelenségei szoktak lenni a szerelem rabságának.

Majd egész év folyt el Mari halála óta, s Léni még sem haladhata
czéljához, s hihető nem is fogott volna haladhatni, ha a történet
kedvező vizet nem hajt malmára. Egy grófnak ispánja megkéré kezét, s a
szerencse nem megvetendőnek látszék. Derék fiatal volt a kérő, jó házból
eredt, s hivatala eltartá emberét. Léni épen nem sietett
kikosarazásával, nyájasan fogadta, eresztette, s kurta időt rendelt
neki, mely alatt bátyjával értekezendik s válaszát kiadandja. Értekezett
is Legulival, cseléd közt elégedettnek adta ki magát kérőjével és
szerencséjével; s minden tevése arra mutatott, hogy azt elszalasztni
nincsen szándékában.

Matyit bánat fojtogatá belül, s eddig nem érzett rágó aggodalom gyötré
éjjel és nappal. Homályos kínjai a féltésnek, és közelgő megválásnak,
kísérék őt minden lépteiben. Komor volt, s most először hideg és
méltatlan Léni iránt. Fegyvert fogva befutotta vadászat örvével a
határt, de úgy tére meg, hogy válláról le sem vevé fegyverét. Szomszédba
lovaglott, de gépi merűlésben ült lován, s a társaságban; és bánatja
korán hazahajtotta őt ismét oda, honnan forrása eredett. Léni, a gonosz,
sejté, hogy horga pedzi, még egyszer oly szíves, és kedvkereső volt
iránta, bánatos arczczal járt körűlte, lassú, mintegy szánó hangon szólt
hozzá; s minden mozdúlatával kimutatni iparkodott, miként az elválás
órája közelgett, s ez az ő szerető szívének fájdalom és gyötrelem.

Az ispán elérkezett a rendelt napra, s Matyi megdöbbent szívében, a mint
a csinos ifjú udvarába behajtatott, s Lénitől nyájas szeméremmel
fogadtatott. Csakhamar átjöve Leguli is, tisztába hozni a dolgot, és
nevelni Matyi kínjait; mert amaz már úgy szóla a dologról, mint
elhatározottról, s Matyinak nem vala szíve, valamit ejtni ellene. Az
ispán kérői megadák neki a tiszteletet, s legelőbb is ő tőle kérék meg a
leányt. Matyi nyájasságot erőltete, de szorúlt melléből alig ejtheté
szavait; megigéré azonban a kérőknek, hogy szóland a leányzóval. Azoknak
kifordúltával oldalszobájába mene, s itt mázsás teherkint nyomá el
bánatja szívét. Pusztúló-félben látá maga előtt házát, udvarát, és
kietlenre dőlve özvegyi életét. Ily érzelmek közt lepé meg őt a belépő
Léni. Bús arczczal közelíte ez hozzá, s megcsókolá kezét.

Tekintetes úr! eddigi kegyességeit megköszönni jöttem – mondá, s itt
elnémúla.

Léni! szóla lassú hangon Matyi, s el bír ön hagyni? Én azt reméltem,
együtt öregszünk meg. – Tens úr! felele Léni, tudom halálom is lesz!
tudom meg sem is lábolom; de a szegény leány sorsa – nem folytathatá
tovább a zokogástól szavait.

Léni! kiáltá Matyi kitörő fájdalmában; válasszon köztem és kérője
között. Öné kezem, ha tetszem.

Kétesen pillanta fel hozzá Léni, s nedves szemeibe szöktete minden
ígézőt, mivel csak bír vala. Matyi eskűvel szorítá őt karjai közé, s
Léni örömsírással, majd arczát, majd kezét csókolva, adá meg magát.
Beszólíttaték ez ujságra Leguli, ki zajos örömmel ölelé meg leendő
sógorát. Csinos kíméléssel utasíttattak el a kérők, nyájas kosárral az
ispán, s néhány napra férj és feleség lőnek Matyi és Léni. Azonban ámbár
Léninek férje iránti nyájas kedvkeresései, és előzgető szerelme, gyakran
megnyugasztalák is Matyit, s amaz az által is különösen megnyeré ennek
kedvét, hogy Biri iránt igen nyájas vala, s mostoha leányát, mintegy
barátságába szövé; mindazáltal nem eszközölheté, hogy férje lelkében
tett-áldozatja ne borongjon.

Az új szövetség és viszony, új kötelek valának a két ház között. Feledve
volt minden hajdani viszály, egész napokat töltöttek egymással, s kivált
Biri, kit főkép férfi-társaság hiányában, majd elölt az unalom,
szorgalmasan használta a visszaállott egyértést. Minthogy Léni többnyire
el vala foglalva, egyedűl járt által Kriskához, s falusi szűke a
társalgásnak, szükség és unalom, némi barátságos hajlandóságot szőttek,
a különben sokban elágazó kedélyű és kedvtelésű két személy között.
Rendesen átvitte Biri munkáját is, de az szinte rendesen pihent;
enyelgés vagy futosás a gazdasszonykodó Kriskával, inkább egyezvén
kényesős véralkatával, mint ülő foglalatosság.

Az öreg Valkayt, a száraz kórság kiragadá az élők közől, s Leguli szabad
kezet nyere házában és vagyonában, mert Kriska úgy tekintetheték e
részben, mint semmi. Ez igazságos, s tán önmaga iránt kissé szigorú
érzettel is bírt, megismerni haladt korának és test-alkatásának
mostohaságait; elégűltebb volt azon szerencséjével, hogy tisztes főkötő
s ótalom alá jöhete, mint hogy mellé még akaratot is követelt volna a
háznál. Ezenfelül atyja mellett, ki nem volt tudományos ember, oly
tanúlt jeles férfiúnak ismeré és tartá férjét, hogy annak akaratjában és
végzeteiben, tekintély-tisztelésből előre is megnyugtaték. Rendelkezés,
adás-vevés és pénz, csakhamar Legulin fordúltak meg mind, s Kriskánál
egyedűl a gazdasszonyság terhe maradt meg.

De Leguli, ki Kriskáját nem szívvonzalmából, hanem mellék-tekintetekből
jegyzé el, hamar únni kezdé azon tartalékot is, melylyel házassága őt
megköté. Miként maga szerencsétlenségét másnak, úgy szerencséjét
szívesen magának szokta tulajdonítgatni az emberi hiúság. Leguli is
csakhamar súlyegyenbe állítá rangját, tudományát, a Kriska
vagyonkájával; s ezenfelűl ő a csupa élet, vidor kedély, jól táplált
test – és Kriska a félsinlésű, búsongó kedélyű, aszott testű nő, mily
külömbségek! Nevelte elégületlenségét az is, hogy Kriskánál örököshöz
kevés reménye lehete, s azon olykor eszében megvillant gondolat, hogy
miután sógorságba lépett Matyival, tán Birit is megkaphatá vala.

Ezen önepesztések azonban, Legulinál kitörésre nem jövének; legfölebb
néha czélzatlan apró méltatlanságokat vonának szegény nejére. De annál
gyakrabban dúlának azok keblében, s most inkább, mióta Biri átjárdalt,
mint másszor. A lángszemű, kedélyű, vérű, a virító korú és egészségű
Biri, és fonnyadozó felesége, sokkal szembeszökőbb ellenetek voltak,
mint sem azok Leguli lelkén eszméletlenűl bírtak volna elsimulni.
Kénytelennek érzé magát hasonlítgatni, s szemét, lelkét a delibb tárgyon
legeltetni. Leguli, eleven éldelet-vágy mellett, kifogyhatlan volt
tréfáiban; Biri kézreadó, szíves szóváltó, s minden tréfát és enyelgést
örömest felfogó. Kergeték egymást köztök az elménczkedések, víg tréfák,
évődések, s magát Kriskát is gyakorta beránták azokba. Körűlmények és
alkalom, szövik legtöbb fonalait éltünknek, legtöbb fonalait
érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy
ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó
szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig
szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék
érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy
vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen
nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat
magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak
álmodnának is róla.

Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem
emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn,
nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan
tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni
inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés;
így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha
sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord
volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba
iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni
cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel,
installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem
kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden
társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás
mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé
bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább
czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés.
Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint
méltatlanságokkal párosúlának.

Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem
csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő
előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit
majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez
előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje
gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve
tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok
ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának
használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként
indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle
szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.

*

Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek;
segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult
az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és
újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a
művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes
sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei
varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly
kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt
haza.

«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid
elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban
is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál
édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn
utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak,
csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet
láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap
legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni
lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen
úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl,
s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai
előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére
szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak
tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem
ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával
előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem
haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de
otthon! de otthon!

[Illustration: Szélkelepként indult meg nyelve…]

«Alkonyat aranyzá épen Angyalvár tetőjét, és szent Péter kúpját, a mint
Róma alá értünk. Előttem feküdt tehát ez a híres város, úrnéja hajdan a
pogány, később a keresztyén s most a művész világnak. Nem vagyok képes
számolni önmagamnak, édes Józsim, ekkori érzelmeimről, nemhogy tollba
bírnám önteni azokat. Miként bűvösnek tűkrében, úgy lengtek el lelkem
előtt a múlt nagyságnak hősei: a Camillusok, Manliusok, Scípiók,
Fabiusok, Catók, Caesarok tiszteletes árnyaik; kerestem szemeimmel
valószinű lakaikat, pálya-helyeit magasztos tetteiknek. Lángoló
ihleteimben mit nem adtam volna tudásaért azon földfalatoknak, miket
egykor Rómának ezen s több más hősei tapodtak! Szent vala nekem, a mint
Róma utczáin haladék, érettök minden szög, mert abban születhettek,
lakhattak, járhattak, ott tervezhették, ott tehették csodált dicső
tetteiket. Tengerként hullámzott keblem, a mint a régiség óriási romjait
mindenütt elszórva szemlélém, mint egy mérszerűl csodálatunknak, mintegy
szemrehányásul kicsinységünknek. Emelé lelkemet a nagy hajdan, sűlyeszté
a kis jelen; s a mulandóság gyász szelleme, homályos sejteményekkel
borzasztott el!

«Ily érzelmeim édes Józsim, nem hagyának egy pár nap művésznek lennem.
Csak későbben hathata lelkemre azon nyájas kéj, melylyel a művészetnek
szép diadalát itten, minden más csillogó és zajos emberi nagyságok
felett, ünnepelhetém. Mily özöne van itt elhalmozva a művészi
remekeknek! Mily kis része e becsülhetetlen kincsnek, bírhatná gazdaggá
tenni hazámat! Szem, lélek habozik, őgyelegvén a különbféle mesteri
darabokon, nem bírván biztosan megválasztni a legméltóbb nyugvó-pontot;
méltó mindegyik, csakhogy más más nemben és fokozatban, legméltóbb
másutt, itt – új remek feledteti a látott remeket, s téveszteti a lelket
választásaiban. Szorúl a szív és bizatlankodik az elme. Ki utasítja itt
el a lángoló, de kétesen habzó művészt? mi után vegye irányait? mi
példány után indúljon? Nyitva áll itt a művészet szentek szentje előtte;
de fényt- és irányt vesztve lángoló tiszteléseiben, pillog, nyúl minden
után, s biztalan keze mit sem szorít! Nemesített emberiségnek szelleme
ül a tisztes antikokon; ezek után eredjen-e? nemesített természet trónol
Raphael, Angelo, Guido-Réni dolgozásain; ezeket fogadja-e ideálokúl?
Vagy közölje magát köztök? mert hiszen élő színekbe lehellék ezek is
azon emberi alakok tökélyeit, miket amott a plasticai művészet testekben
nyomott ki.

«Hidd el Józsim, az első órákban nem éldelet itt a művésznek dolga;
hanem elhalmoztatás, habzó zavar és szorongás, miként utazóé az elágazó
ösvények szeldeléseinél. Fél a tévedéstől amaz, s utóbb is téved, hanem
ha a természet titkos harmoniájának törvényei vésve állnak szivében, s a
szépnek képei teljes erőben élnek lelkében, és csak szunnyadnak abban, s
csak költésre vala szükségök azoknak. De ha kiválasztá egyszer maga
biztos útját, itt az ő világa! Lelkesedve halad előre; igaz, csak azért,
hogy ismét tovább haladjon: mert a művészet czélt és véghatárt nem ér
soha, s csak az a szerencse – különben kín fogna lenni az örök szomj –
hogy már maga a pályafutás és haladás, ihlelt lelkének fenséges
élemények és jutalmak.

«Minden nemében a művészetnek mutathat Róma mesterműveket; mik
vezér-fáklyáúl világíthatnak a magát képező művész pályáján; az egy
tájfestést kivéve. Salvator Róza remekein kivül, alig akadtam egy két
olasz dolgozású tájfestményre, mely csak közelítne is a francz
Claude-Lorrain vagy Poussin dolgozásaihoz. Sokáig nem bírék eligazodni
annak titkán: mi lehet oka, hogy a hű érzelmű olasz, derűlt nyájas ege,
s hogy csak Rómánál a Tivolit említsem, mely Horátzba egykor oly
lelkesedést bíra önteni, kies tájai mellett is, oly elmaradozó a
tájfestésben? Később úgy hiszem, megfejtém a titkot. Róma, Nápoly,
Florencz, halhatatlan antikjaikban, az emberi test szépségének ideáljait
bírják, ezek forognak szüntelen lakosaik szemei előtt, ezekkel vannak
lelkeik tele, s így ezeket öntik ecseteikbe is. Neveli a kedélynek ezen
hajlamát az olasznál, a divatos vallásosság is; minélfogva műveiben a
magasztos vallásos styl foglal első helyet, mely a többit mintegy
homályba borítja.

«Elvagyok munkával halmozva édes Józsim; ezért veended ritkábban
levelemet, és azért, hogy hagyhassak majdan négyszemközti beszélgetésre
valót is. Utazó kertésznek képzelem most magamat, ki növény-magokat
szed, tudománya és hazája számára. Jegyzem tapasztalásimat, mik egykor
hasznot igérnek, s fenmaradt óráimat, a régiség nagy emlékeinek és
művészi remekeknek lemásolásira fordítom. Elememben dolgozom mindíg, s
úgy tárgy mint kedvtelés, örök lelkesedésben tartanak.

«Minél tovább utazom, annál inkább érzem: mily hiányosak, mily csonkák,
legjobb utazóink tudósításai is! Mily tökéletlen képet nyújtnak ők
látott, tapasztalt tárgyaikról! A hibát ott találom, hogy hazulról
mérszereket nem visznek tapasztalásaik számára, s nincs aztán mi után
mérniök és adniok azokat. Hiszem, hogy csak hazafi utazó tudósíthatja
honfiait valóan a külföldről; mert csak ez bírhatja szabni új
tapasztalásait, honfiai előtt ismeretes fogalmakhoz. Nálunk jó Káraynk
pótolgatja e részben, hazánkbani járatlanságunkat.

«Közűlünk mindenki, egész napon át, külön saját kezére teszi
tapasztalásait, s estvénként számolunk azokról egymásnak. Nem
képzelheted barátom, mily oktatók, mily üdvösek a kölcsönös
kicserélések! Miként terűl, tisztúl, alapúl az ismeret, a tekintések,
felfogások többoldalúsága által! S képzeld közöttünk Kárayt, a lelkest,
a sokoldalú tudománnyal és tapasztalással bíró férfiút. Csak te
hiányzol! de még sem óhajtlak közinkbe, nehogy mire sem érnék a sok
teendő közől!

«Szüleim és a septemvír még egy évet engedének utazásunkra. Így hát még
sokáig nem látlak téged és Pólimat; de ne bánjátok ezt, szintoly teli
szívvel térendek majd hozzátok vissza, s úgy hiszem, jóval telibb fővel.
Előbb meglátogatjuk Párist, a divat vidor leányát, s Angliát, a tenger
komoly úrnéját.

«Te sokat írj otthonról, minél többet a kedvesekről; én e helyébe
tapasztalásokat gyűjtögetek számotokra, mikkel majd, érzelmeimmel
eggyütt ömölhessek köztetek.»

Az ifjak meglátogaták még a széptájas Sveiczot, a barátságos francz- és
iparos ángolföldet, s rakodtan új ismeretekkel, de egyszersmind égő
szívvel, epedő honvágygyal, térének meg hazájokba. Remény és remegés
közt habzó kebellel, szálltak le Pesten a septemvír udvarában. Vinczének
erősen dobogott szíve, amint a lépcsőkön felhágott. Nem bíra magának
bátorságot venni, hogy az eleibe rohanó cselédségtől tudakolja
Klárcsiját; egyedűl szüléit kérdezé. Ezek falun valának; s így Klárcsim
is velök! gondolá Vincze magában búsan. Már felhurczoltaták kocsiról
holmijokat, még sem bírhatá magát kérdezésre. Gyula gyanítá barátja
kínját, megszólíta egy cselédet, s tudakozódván tőle előbb ő nagyságának
egészsége felől; hát Klárcsi kisasszony mit csinál? kérdé.

Hát nem tudják nagyságtok? hiszen nem sokára, a mint kiútaztak, haza
vitette az atyja Harsagra.

Vinczének, ki épen bőrládájából rakodék ki, le kelle térdelnie ez előtt,
nem bírhatván őt e hírre reszkető lábai. Mihelyt ejtheté, különfogá a
szobaasszonyt, s ezt ajándékkal megnyervén, kitudakoza tőle minden
körülményt, mi Klárcsival viszonyban álla. Szavaiból s azok
összeszerkezéséből, így voná ki történetét a lánykának:

A főispánné, már a kisréti útban eltökélé vala Klárcsi hazaküldetését,
azt azonban jobbnak látá, fia kiutaztáig elhalasztani, győződött lévén
az iránt, hogy az indúlat ellentállással még inkább nő és élénkűl; s
biztosan számolván ifjúi lángok szokott ellobbanásira, miket elősegítend
majdan az idegenbeni húzamos bolyongás, s új tárgyak váltogatása. Innen
származék férjének azon későbbi utasítása fijához, hogy Francz- és
Angol-országokat is utazza meg.

A septemvírné gyanítá ugyan, hogy fia és Klárcsi nem hagyának fel
egymással; de a búcsúvétkor erről teljesen meggyőződék. Megpillantá a
levélke elvetését, látá Klárcsi kisírt szemeit, fija utáni búját s egyéb
jelenségeit a szívbe fojtott szerelemnek; s eljött idejét vélé a lányka
elküldetésének.

A septemvír nyájas, udvarias levelet alkota össze Gyomayhoz. Tele vala
az Klárcsi dicséreteivel, előadva benne: mily sajnos mind magára, mind
háznépére nézve a tőlei megválás; de elhatározott útja a füredi fürdőbe,
hol húzamos leend mulatása, azt kívánja, hogy a lányka felügyelés nélkül
ne maradjon. Ennélfogva bár nehéz szívvel is, őt hazaereszteni
kénytelen. s a t.

Gyomay elégedett volt a levél szellemével, nem sejtette annak igaz okát
és alkalmát, s így a mint leányáért bejött, nyílt nyájas köszönettel
vált meg vele a septemvír házától. Sok szépet halla ugyan ő a
generáltól, leányának fejlő kellemei és igéző kedvessége felől; de
ezeket most meghaladva lelé atyai hiúsága, s ez némi hálaérzetet
támaszta szívében a septemvírék iránt. Különben is leányához vonzó
gyöngéd szeretete, rég haza óhajtá azt. Veronka pedig esengett érte; s
így csupa boldogságot vitt leányában haza. A két testvér, lelkes
ölelésben csüggött egymáson sokáig.

Gyula mindjárt átöltözködése után, omlott a báró háza felé. Keményen
vert szíve, a mint a lépcső ajtaján csengetett. Idegen cseléd nyitá azt
ki, s Gyula kérdésére nyersen válaszolá, hogy új birtokos lakja a házat.
Kálmánt keresé fel, s őt Pest egyik külvárosában találá fel kissé
félrefekvő utczában ugyan, de majdnem a pompáig csinosan bútorozott
szobákban. Kálmánnak első fogadása zavart volt, később nyájas ugyan, de
hideg és kiszámolt. Gyula, ki különben is inkábbára csak Póli testvérét
tűrheté benne, most minden érzelmével eltoltnak érzé magát tőle.

Az alatt, míg künn utaztatok, így szóla Kálmán, nagyot fordúlt a világ
itthon. Atyám, szokott élete s gondolkozása modorjában, nem sokat ügyele
gazdasága és vagyon-állása gondjaira. Adósságai eszméletlenűl
halmozódtak, újak és ó kamatok meggyűlései által. Egyik nyugtalanabb
hitelezője, betábláztatá ellenei követeléseit, ez szemet nyitott a
többinél, s a sűrű betáblázások után, szintoly sűrűen záporoztak a
pörbe-idézések; s atyám szép vagyona egyszerre veszőben forgott.
Nagyságos uram, így szóla egyik tisztje hozzá, egy hazánkban divatos elv
jutott eszembe: eleget búsultunk mi, míg a pénzt összekerítettük, hadd
búsuljanak most már azok, kik azt kiadták kezökből. De az atyám
elhallgatni parancsolá őt szép tanácsával.

Hazánk túzok-repűlésű törvénykezése mellett, még évekig, tán haláláig
is, elhúzhatá vala bukását az atyám, s könnyen gondolhatod, hogy minden
barátja és jóakarója ezt tanácslá neki; de őt erre bírni lehetetlen
vala. A perlekedés, így szóla, kínteljes utazás hazánkban, melyben a
fuvar-bér drága, az ostor-pénz még drágább; s én annak életrágó gondjai
mellett, még azzal is emésszem-e lelkemet, hogy igazságtalanúl perlek,
és tartóztatom a másét? Nem; fogfájás testnek, adósság léleknek, örök
emlékeztető fájdalma, s ezzel felém fordúlva: egyezkedjél hitelezőimmel
fiam, miként birsz, mondá s ha nem egyezhetel, vigyék mindenem! Juvenal
szerint: a szegénység nevetségessé tesz ugyan, de jó vér és szív-csend
mellett, nem épen boldogtalanná. Valamit még is szerencsés valék
megmenthetni számára, s most ebből tengődik. Magam kedv-teléses
lókereskedésemet folytatom, s miként látod, nem épen siker nélkül.

És Póli? kérdé, hevenyen szökve szavába Gyula, atyádnál van?

Kálmán szemet mereszte Gyulára. Enyelgesz barátom? vagy nem tudnád, hogy
majd év-óta férjnél van?

Kinél? kiáltá Gyula.

Közel-rokonodnál, Szögvárynál, ki csakhamar elmenetelök után özvegyen
marada.

Szögvárynál! sóhajta kínos csodáltában Gyula, ama garázdánál, ki ellen
Kisréten Póli maga kelt ki legélesebben?

Barátom, mondá fél kaczajjal, mely Gyulánál vesét jára, Kálmán; ha a
leány mindenkor csak szívének sugallata után, egyedűl kedvesét
választhatná férjének, kevés házasság fogott volna megszövetni azok
közől, mik Ádám óta szövettek a föld golyóján. Póli, bizonyság lehetek
reá, szívből hajlott hozzád, kétségen kívül hasonlításba sem fogott
volna ereszteni téged Szögváryval soha; de ez nyomasztott körűlményei
közt kéznél vala és bizonyos; te pedig bizonytalan távolban, legfölebb
is egy futó és könnyen változható fogadással állál előtte, s
természetes, hogy a józan ész elnyomá a szív sugallatit nála.

Természetes? fogadást szegni egy ifjú ellenében, ki, ismersz, éltét adná
inkább, mint másnak adott hitét megszegné?

Barátom, nem vádollak érzelgéssel, mondá Kálmán, csak azt jegyzem meg:
miként a leány sorsa legszomorúbb abban, hogy kérőit, kiket a sors
számára rendelt, nem egyszerre nyervén maga eleibe, nem eresztheti
azokat szabad választásra; mindegyik úgy jelenhet meg kétes jövendője
előtt, mint utólsó. Az örökös párta pedig, hajadonra nézve ó be gyászos
kilátás! s valljuk meg barátom: nem magunk férfiak vagyunk-e
kegyetlenek, kik oly méltatlan gúnyt ragasztunk a megaggott párta mellé,
hogy a szegény nőnem, kész boldogtalanságba is rohanni előle?

Sebzett szívvel jött el Kálmántól Gyula, s majdnem eszméletlenül
bolyongott az utczákon, mígnem Angelica kapujában lelte magát. Felment,
de szállásán itt is idegen fogadta őt, kitől azt értette, hogy Angelica,
meghalván anyja, elköltözött, s nem tudta megmondani hová?

Elbúsúlva kalandozott hazafelé. A neki hajdan oly kedves város,
egyszerre elkietlenedett előtte, s lelkében búsan borongtak az élet és
emberi változandóság képei. Egy pár év tehete ennyit? kérdé magában; ím
minden szép reményeim romba dőltek! s mint nem bizakodunk még is
mosolygó jelenünkben, mintha legbiztosabban bírnók azt derítni jövőnkre
is!

Vincze nyájasan fogadtaték szüléitől, de mit az nem bíra viszonozni.
Óhajtásai és föltételei, ellenetben állának ezekével, s ez keserű érzést
szűle nála. Tisztelő, szolgálatos és figyelő volt ugyan szülei iránt; de
hideg, s jelenlétökben komoly és merűlt. A septemvír elégedett vala
fiának ezen hangúlatával, férfias érettséget sejtvén alatta, mi már
különben is megilleté Vinczét, minthogy ez előtt pár héttel, atyja
kieszközléséből, szolgabírónak helyesítteték megyéjében. Pályád édes
fiam kinyílt, szóla fiához a septemvír; nagy részben rajtad áll: meddig
vihesd fel azt. Urai nem vagyunk ugyan sorsunknak, de mesterei lehetünk.

Másnap a septemvír egy irást nyújta által Vinczének. Kilépsz világi
ösvényedre, és hivatalos pályádra fiam, így szóla hozzá. Idegen
tapasztalások, idegen köntösök ugyan; de mégis találkoznak azokban
darabok, vagy foltok, melyek testünkre is illenek. Nagyon harczolnak oly
elvek és szabályok mellett, mind szív, mind ész, mik másokat szerencsére
segítettek. Ha az emberi nem általában bölcs lehetne, s a megelőzött
ivadékok tapasztalásaiból bírná kivonni a maga tanúságait, hová nem
fogott volna az haladni eddig? Íme, én itt feljegyezve adom neked által
azon félszázados tapasztalásimat, miket világi pályádra nézve
szükségeseknek véltem. Szó repűl, s könnyen elsiklik a fontolás elől; de
nyugvó betűk bevárnak időt és fontolást. Olvasgasd meg édes fiam, s tedd
sajátiddá azokat.

Vincze szobájába térve, ilyeket olvasa atyja jegyzeteiből:

«Ki hivatalt nyert, hinnünk kell, hogy megérdemlette, vagy legalább
megérdemlendi azt. Ritkán esik meg, hogy valódi szándék és erős ipar
mellett az emberi rúgonyos lélek, utána ne bírjon emelkedni, vagy
terjedezni hivatalának. Olyanok vagyunk, mint czérna-gombolyag; csak ha
lebontod, tudhatod meg: mi hosszúra ér annak fonala el?

«Alig lehet valami károsabb állományokra, és sűlyesztőbb tisztviselőkre
nézve, mint félkedv, félakarat a tisztviselésekben, és amazokkal járni
szokott elhalasztgatás. Minden tisztviselőnek ajtaja felibe kívánnám e
szókat iratni: «mit ma elvégezhetsz, holnapra ne halaszd!»

«Tedd ritkává magadat és becses léssz. Hiszed-e, hogy a gyöngy drága
fogna lenni, ha a gyakori hering hordná begyében azt?

«Nagy hivatalok, legalább külsőképen, bizonyos ellenőrségét szűlik az
erkölcsi feddhetetlenségnek. Sok szem csügg rajtunk, s tanúk előtt
állunk, tehát miként követhetnénk el rosszat?

«Nehéz megfejtésű kérdés az: melyik nagyobb szerencsétlenség, mind
magára a tisztviselőre, mind a közönségre nézve, az-e, ha valaki
hivatali köre feletti lángésszel bir, vagy alatti csekély tehetséggel?
Úgy látszik, mindkét esetben haszonvehetlen a hivatalnok.

«Elvekből törj tenni mindent, mire van is némi csiklányok az embereknek.
Így bölcsebbnek tetszel, s az a nyereséged marad, hogy ha botlasz, csak
elveid kárhoztatnak, nem te magad.

«A bölcseséget úgy képzelem, miként drága érczet, részint hegyek
gyomraiba rejtve, részint vert pénz-nemekben forogva. Mennyit nem adnak
amabból évenként a bányák? s még sem árasztja az el a világot; mert a
kincsnek koránsem nagyobb része van forgásban. Így a bölcseségből is, mi
kevés fordíttatik, minden tapasztalások, nyomozások, és felfedezések
után is, a világi dolgok folytatására, és igazgatására!

«Kevés álkodás, kís hamisság, találkozik a legjámborabb emberekben is.
Addig, míg egyszer óhajtnók, hogy mások szívünk fenekére lássanak,
legalább is tízszer örűlünk annak hogy nem láthatnak.

«Ha szerepet kívánsz játszani, tekintélyt tartani az emberek között,
vigyázz, hogy őrzetlen biztos óráidban, szavadban vagy tettedben, mások
kezébe ne add magadat. Körűlményeidet, személyedet, és gondolkozásodat,
titok homályával sződd, mindíg körűl. Úgy lészsz nagy előttök, ha
fenekig át nem vizsgálhatnak, hanem csak sejtnek és találgatnak tégedet,
s így tetteid eredményei, a nélkül, hogy azoknak belső rugóit látnák,
lepik meg csodálataikat.

«Társaságokban, hagyj kibeszélni mást, hadd rakhassa ő is ki portékáját.
Így elégűlten veled és önmagával, nem fogja átallni fénylésedet, mit
különben bizonyosan tenni fogna.

«Kiki legfontosabb önmagának, s azt a levegőt becsűli széles e világon
legtöbbre, mit tüdején beszív. Ember-bánásaidban el ne veszítsd ezt
szemeid elől soha.

«Leghasznosabb kivonatja ember-ismeretünknek azon simaság és
hajlékonyság, azon egyes személyekbeni nemes tisztelése az emberiségnek,
miknélfogva mindenkivel ki tudunk jőni az élet folyásában, s nem vagyunk
tűrelmetlenek és szálkások azok iránt, kik nem egészen szívünk emberei.

«Sebtében és rögtön használd a magyart; mert szokása lángolni és
elhűlni. Mit amakkor hő szívből fogadott neked, becsűlet-érzésből
megtartandja ekkor.

«Rendesen úgy vagyunk társalgásainkkal, miként sok csekélyek, gyűjtött
könyveikkel. Kötéseik után ismerik czímjeiket, a nélkül, hogy tudnák
foglalatjaikat.

«Mi belső ereje sincs ezen oknak: «így gondolkoznak nagyobbára az
emberek», még is rendesen elhatározó szokott ez lenni tetteinkre nézve.
Megczáfolni ezt, néha könnyű; de csak ritka és nagy lélek bír ellene
határozni, vagy cselekedni.

«Azt vélhetnők, hogy majom-fajták vagyunk; mert mint nem omlunk követni
azon néhányat köztünk, kik elég erősök példát adni! ha épen ezen erősek
nem czáfolgatnák majomságunkat.

«A magyar, komolyabban tapad a régihez, s bohóságokban áhítja az újat,
és divatost. Megtévedéseiben és irány-vesztéseiben, nem pedig lelke
erejében a hiba, ha sűlyedezik.

«Ne siess szív dolgaiban tanácsot osztogatni. Sokan kérnek tanácsot, nem
azért, hogy kövessék azt, hanem hogy keblök vágyának szavaddal
tekintélyt és erősítést szerezzenek, fenmaradván mindenkori joguk és
választásuk: nem követni a nem hízelgőt; ki ellen azonban ritkán nem
marad szívökben némi keserűség. – Úgy szintén okos ember ritkán kér
egyenesen tanácsot; mert tudja, hogy idegen körűlményekbe bajos
önmagunkat behelyeztetni; hanem hogy az egyoldalúságot elmellőzze,
szeret szót váltani másokkal, olyas tárgyakról, mikben magát
elhatároztatni óhajtja; s így a különbféle véleményeket összevetvén
saját körűlményeivel, vonja ki azokból a maga teendőjét.

«Vigyázva csodálj és okosan, hogy magadból ne veszíts, s a csodáltnak
magad felett felsőbbséget ne engedj. Úgy ejtsd józan magasztalásidat,
hogy a magasztaltatott tiszteltetve érezze általok magát; s némelyekben
mindenkor gáncskodva és lehúzva, bebizonyításaul annak, hogy óriási
lelkednek mérszerei még nagyobbak.»

Gyula néhány nap múlva búcsut vőn a septemvir házától. Káraytól, kinek
oly sokat köszönhetének, nehezen váltak meg az ifjak. Legfontosabb és
leghatározóbb időszaka az az ifjú életének, midőn vílágba lép, és
szívének szunnyadó érzelmeit, fejének még holt tudományát, élőkké tenni
készűl. A két ifjú érzé, hogy a kereszt-úton áll, melyből mindegyikének
külön pálya-ösvénye nyílik; s ennek és a jövőnek kétes szerencséi, még
becsesbé tevék előttök egymás barátságát. A rokon érzelem, s egyűtt élt
napok, mintegy egy lélekké forraszták őket. Borongásban ült Gyula
szekerében, szívét és elméjét bús vesztéseibe merítve. Borzadozott
meglátni az atyai házat, hol szeretett édes anyja helyett gyülöletes
mostoha várta őt. A temető mellett esvén betérése falujába, megszorúlt
szíve, a mint ebben az új márványt megpillantotta. Megállítá szekerét, s
szakadó könnyekkel omlék jó anyja sírjára. Azonban szokva lévén
önhatalmában tartni érzelmeit, lesülyeszté szíve mélyére bánatát, s
emberelt arczczal hajtata be az apai udvarba.

A ház tagjai különbféleképen fogadák Gyulát. Matyi szembeötlő zavarával
a szégyennek, mely az apai tekintély-tartás erőlködésével csodás
vegyűletet képeze; Léni kivívott rangját feledve, szolgálatos
szivességgel, s mintegy uraló körűltejárással, Biri szeleskedéssel, s
majd minden jele nélkül a testvéri gyöngédségnek. Mindnyájan, Legulit
sem véve ki, csodálák a kifejlett ifjat, ki férfias díszben,
méltóságban, kimívelten tudomány és tapasztalás által, álla előttök.
Mindegyike titkon vagy nyilván felsőbbségét érzette maga felett, s
iránta némi hódoló figyelem uralkodott az egész háznál. Matyi vigyázóbb
lőn a maga szavára s tetteire, Léni ügyelőbb háztartására, finomabb
asztali készület és étel jöve az asztalra, úriasabb ágynemű Gyula
szobájába, s minden vendéglátói lábra hágott az udvarban. Maga Leguli,
ki néha az első napokban vendégűl hivaték, nem lele az ifjúban egyébb
kivetőt, mint hideg büszkeségét. Nem áll-e úgy köztetek, így szóla
Matyihoz, mintha uratok volna, s nem ti játszodjátok-e az alszerepet
mellette? Matyi szívéről azonban lesiklott ezen szó, és szép szülei
büszkeség lepé vala azt meg. Legulinak épen nem esék inyére hazaérkezte
Gyulának, félté Biriveli titkát tőle, innen siete elhintegetni
aggodalmait Matyinál és Birinél. Lénit, rokonát, miként mindenkor, úgy
most is maga részére remélé. Matyit homályosan csak ezen egy aggódtatá,
miként fogja magát Gyula mostohája iránt viselni?

Gyulát, az első henye-napok elteltével, azon gond aggasztá: mi czélt
válasszon életének és foglalatosságinak az atyai háznál? Szabad, nem
korlátolt állapot és természet éldelete, voltak eleitőlfogva lelkének
vágyai; így eltökélve állott nála, hogy gazda legyen, de több polgári
kötelességeket is kössön ezen állapottal össze; győződve lévén Káray
azon állítása igazságáról, hogy a gazdai független állapot, legszabadabb
kezet, legtöbboldalú alkalmat enged, üdvös ismeretek és javítások
terjesztésére polgártársaink között; s így lelke sugallatival leginkább
összehangzik. Azonban gazdaságát, nem vakon, csupán agg szokások nézetei
mellett kíváná egykor folytatni, hanem e részben józan fontolását,
tudományos belátásait s legközelebbi utazásaiban szedett tapasztalásait
is szándékozék használni. Mert ha azon mesterségek, melyek a termesztett
dolgok felmíveltetését tárgyazzák, amazoknak segítségével oly erőre
haladhatának, bizonyosan sokban haladhatónak vélte magát a termesztés
ismeretét is. A nagy természetnek úgy egésze, mint minden részecskéje,
örök fejtegetnivaló rejtély, mely fejtegetésben a _netovább_-at emberi
elme el nem érheti soha. – Ily gondolkozással, Gyula arra határozá
magát, hogy legelőbb is szokott folyását tanúlja ki a magyar
gazdaságnak, hogy kiismervén annak tökélyeit és hiányait, tudhassa: mi a
megtartani, mi igazítni való benne? E végre az öreg tiszthez, ki a
kasznár helyébe állt, csatlá magát; jelen vala minden munkán vele, s
öntapasztalás és beszélgetés által, csakhamar ellesé az egész gazdaság
folyamát. Ekkor kezdé tehető javítások iránti némely észrevételeit
közleni a tiszttel. Főt rázott ez, s hol felelt, hol nem felelhetett,
vagy akart, hol vitákba is ereszkedett; de engedésre ritkán vala
bírható, és hol okaiból kifogya, azt állítá, hogy ez vagy amaz rend és
pontosság, még nem elmaradott köznépünkhöz és cselédségünkhöz való; egy
másik javaslat pedig csak papiron áll meg, s a földön másként fogna
kiütni; egy harmadik, csak könyv-irászok ábrándozása s a t. Egy szóval:
az öreg tiszt esküdt ellensége volt minden újításnak, mi agg napjaira új
betanúlást hozhata, s egy a régi kerekvágásban döczögő agg csézák közől,
kivel a csak most ütköző szakálú ifjú úr, sehogy sem boldogúlhatott.
Atyjánál tett tehát kisérleteket; de innen is visszaveretett. Matyi
ugyan nem vala makacs a gazdaság vitelében, s Valkaytól sokat elfogada e
részben; de egy éltesebb gazda, kinek modorját, hosszas tapasztalás és
siker ajánlák, és ifjoncz könyves Kálmán, miként nevezé, ki sem
szántott, sem vetett még, nagy különbség vala előtte, bár mily fenszabá
is egyéb osztályokban fiának ismereteit. Hajlunk, különösen a
gazdaságról azt hinni, hogy az egyedűl tapasztalásnak kivonatja;
annálfogva rendesen átalljuk abban az ifjabb tanácsadót. Könyvből
gazdálkodni, ezt szokta Matyi fiának felelgetni, épen olyan, mint
földabroszon utazni, min mocsár, sár, kátyúk feljegyezve nincsenek, s
azt vélnéd, hogy szekered is szintoly gyorsan fog haladni, mint ujjod a
papiron. Gyulánk, miben sem boldogúlhatván, elesék kedve újabb
ostromlásoktól, nehogy tolakodásával fiúi tisztelet ellen látszassék
véteni.

Unalom kezdé őt környezni, minthogy festés és vadászat, mulatságok
valának neki inkább mint munkák. Elégűletlen vala önmagával, vesztegleni
érezvén tehetségeit, és czéltalanúl folyni el napjait. E végre megkéré
atyját, hogy még Bélteken kívül lévő jószágainak bármelyikét engedje
neki által. Kérése nem vala teljesíthető, minthogy azon jószágoknak még
béréveik vannak hátra. Ifjúság tetteknek kora, így érze Gyula; izom és
erő a tagokban, láng és nyugtalan ipar a szívben, nem hagynak, nem
tudnak henyélni, s elveszti önjét azon ifjú, kit sors és körülmények
munkátlan veszteglésre kárhoztatnak. Kedvtelése és édes anyja
emlékezete, gyakran lecsalák Gyulát a kertbe, s számos üres óráit tölté
abban. Eszébe ötlék most, miként az, bár bűves minden fa- és fűnemben,
rendetlenűl álla művésztelen pongyolájában, hibás felosztásokkal, s régi
mesterkélt idomú elrendezésekkel; azt tehát új alkotásba hozni, föltevé
magában. Engedelmet nyervén atyjától reá, azonnal munkához foga, hogy
mit még az évszakasz engedhet, megtehesse.

Ez egészen új életre költé Gyulát. Hogy közelebb lehessen munkásihoz, a
kert mulatójába hurczolkodott által. Vágyása volt az egész kertet ángol
ízlés után rendezni el, minthogy erre már maga a természet is látszatott
fekvését ajánlani. Nyugotra a meredekebb oldal, egy pár tetemes sziklára
hajlott, alját keresztűlfutó patak metszette, s túl rajta szelíd kelésű
domb emelkedett. A keleti oldal halkabb lejtésű volt és naposabb. De
Gyula jól tudá atyjáról és mostohájáról, hogy ezek inkább hajlanak a
hasznoshoz, mint széphez; tervébe vevé tehát e kettőt ikres szövetségbe
kötni egymással össze. A nyugati oldalon ángol osztályzatokat alkotott,
a keletit pedig haszonadó táblákra osztá, miket amazoktól fákkal és
bokrokkal különöze el. Ezen választó fák tövében szelid varázslattal
állott a kertész csínos laka, hogy az előtte terjedő növényes kert,
mintegy ennek lakósa élelmére lássék alkotottnak. Ezen utóbbi
kertosztály is nem vala aggodalmasan idomítva. Miként hely engedé és
természet kíváná, csoportban álla itt virág, fűszer és növény; ott
gyümölcsfa, bokornak, törpének vagy szálasnak nevelve. Ezen új
szerkezésekkel és általtételekkel, az egész kert új alakot nyere,
melyben a szépített természet mint egy nyájas tájfestmény, legeltete
szemet és szívet. Gyula még a jövő tavasz nyilásával igéré az igézőt
alkotásainak, mit már a hanyatlott ősz meg nem adhata azoknak; egyedűl a
képzelet vala kénytelen most pótolgatni nála a haldokló évszakasz
kietlenségét.

Azonban a gyászos diófák Gyulának is nagy akadályára valának
elrendelésében. Épen aljokba esék a faoskola, mely alkalmasan máshova
nem tétetheték; amazok pedig elfogák attól a szükséges napot. Gyula
sürgetést tőn irántok atyjánál, s ez Legulinál.

Barátom, így szóla Matyi ehhez, emlékezhetel: mily győző okokkal mutatád
meg egykor Valkay ellen, ezen diófák haláláhozi igazamat. Most te vagy
urok, kérlek, ne halaszd kivágásukat.

Legulinak épen nem fekvének szívén a fák, sőt vaskos egyenes derekaikból
drága deszkákat remélvén, már el is tökélé vala magában kidöntésöket; de
már szokva vala használni Matyi könnyű adakozásait, s így diófáival is
rátartá magát. Előre bocsátván tehát, hogy barátságért, szomszédságért,
kész mindent tenni, mi tehető; de ezen esetben tartozásból semmit: édes
barátom, így felele Matyinak, akkor mint ügyvéd szóltam, kinek
kötelessége úgy forgatni a fegyvert, hogy a markolat mindig principálja,
éle pedig annak ellenfelei fölé álljon; most pedig mint tulajdonos más
szempontból látom a dolgot. Minden dolog pedig csak olyan, milyennek azt
látjuk, vagy látni bírjuk. Ekkor elkezdé Leguli a servitust római jog
után fejtegetni, a diófák alkalmatlankodásait annak ótalma alá vonni, és
vitáival egészen kihevíté Matyit. A teher-szolgaság (servitus) ótalma
nem egészen akarván világítni ennek, Leguli végre azt kezdé mutogatni,
miként a diófák a fa-iskolára nézve, épen nem állnak nap ellenében, s
ezt, ha épen borúlt napon nem esett volna a vita, kész vala a helyszínén
is bebizonyítni.

Barátom, így szóla erre, tűrelmét vesztve Matyi, már látom, magát a
napot is levitatod az égről, s arra készteted, hogy barátságodért
nyugaton keljen és keleten nyugodjék le. Nehogy a természetet falunkban
kifordítsd a sarkából: szólj, mit kivánsz egy szóval fáidért?

Leguli a czélnál vala. Kurta volt az alku, s Matyi szokás szerint elég
borsosan alkudott meg a diófák halálára.

Matyi általában nem vala elégedett Gyulával. A mennyire büszke volt fia
míveltségére, annyira átallta, hogy mint mondá, czélt vesztve, otthon
vesztegel. Homályos küzdései még mindig érezteték vele, hogy nősülésével
kissé sűlyeszté nemzetségét; s ezt jól készült fia, mi könnyen emelheté
ismét hajdani fényébe vissza! nem lehete tehát nem fájlalnia, hogy az
minden hivatalviseléstől idegenkedék. E mellett az sem vala inyére, hogy
Gyula a háznál tartózkodék. Bármily tisztelő, érett viseletű s
engedékeny vala is ő, bármint látszék is a figyelmet megadni
mostohájának, inkább óhajtná, kedvelné őt Matyi távol a háztól. Az
ifjúnak komolysága, józan érettsége, szilárd viselete, s bár szerény, de
szigorú erkölcse, s hol hibát és igazítni-valót látott, nyílteszű és
szívű észrevételei – alkalmatlan fékek valának Matyi indúlataira és
kedvteléseire nézve. Gyulának mentori szelleme alatt, mintegy kötöttnek
érzé magát Matyi, szavában és tettében; s mi leginkább nyomasztá őt, az
vala, hogy azon modorba nem lelheté be magát, mely fiávali bánásában
biztos fonala lehetne, nem bírván folytonosan fentartani sem a nyájast,
sem a tekintélyest. Mindkettőben gátlá őt annak eleven és nyomasztó
érzése, hogy fiához, lelki erőre nézve gyönge arányban áll. Feszíté őt
az is, hogy Gyulát, több jelenségekből elégületlennek tudá háza
állásával és gazdasága folyamával. Innen Matyi mindent elkövete, hogy
bérlőivel idő előtt végezhessen, s Gyulát házától elhelyheztesse; de
azokkal, kik igen jutalmasan bérlének, nem boldogúlhatván, örűle, hogy
Gyulát a kert elvoná; habár a nem kevés rontással, főkép fákra nézve,
termési elmaradással ejtett új alkotásokat abban, nem épen a legjobb
kedvvel szivelé is.

Léni sejté az apa és fiú közti vont húrt, s teljes erőből igyekvék azt
ereszkedésre hozni; a minthogy maga is vala egyedűl az, ki a békét s
kölcsönös tűrhetést köztök fentartá. Ha Matyi, ingereltetve Leguli
által, ki Gyulát elóhajtá a háztól, kifakadással fenyegető borúban
állott, Léni közbeveté magát pártfogásával, s Gyula tettét, szavát,
kedvező tolmácslatival ártatlan színbe öltözteté, jeles tulajdonait
gondosan előtünteté, felhordá minden szavát és tettét, mikből apja előtt
fiúi tiszteletet fejtegethete ki; s így valóságos villámhárító lőn közte
és fia között. Más részről kettőzteté Gyula iránti nyájasságát és
figyelmét. Elszedé előtte atyja szavainak olykori fulánkjait, s ennek
kegyével altatá az ifjat. Maga pedig, hogy fűszerezze otthoni
tartózkodását, kedvteléseihez csatlá magát. Meglátogatá gyakran kertbeli
munkáit, órákat tölte ezeknél vele, elragadtatást mutata alkotásaira,
apró és könnyen teljesíthető saját kivánságait jelenté neki a
konyhakertre nézve, s mindenben nyájasságot és bizalmat bizonyíta
iránta. Szükségeiről, kivánságairól, szolgálatos készséggel gondoskodék.
Reggelijét; ozsonnáját maga hordá ki a kertbe, vagy be a szobájába;
fehérneműire első gond vala a háznál, s Gyula nem egyszer tapasztalhatá,
miként mostohájánál, mellette minden más, ha kivel ütközésbe kelle
jönnie, mellőzteték.

Gyula, mostohája iránti tartozó tiszteletében nem hibázott soha; de azt
inkább kötelessége eleven érzetéből, mint vonzalomból tette. Most annyi
sziveskedés után, nem állhatott ellent, mostohája iránt szívében kelő
hálájának, bár különben attól némileg idegenkedett is. Kezdé megismerni
csalatkozását benne, hiányos míveltsége mellett jó teremtésnek tartani
őt, olyannak, ki atyja zajos természetéhez, tán ezerek felett
legalkalmasabb lehete. Ennélfogva maga is viszont nyájas vala iránta, s
mi alkalmat sem ereszte el használatlanúl, melylyel neki szivességet
tehete.

Matyi, fiának hazajötte óta, vigyázóbb lőn mind viseletében, mind
bor-italában. Azonban annyi erővel még sem birhata maga felett, hogy
olykor az asztalnál meg ne tévedjen szokott mértékében. Így vala ez
vacsora felett, midőn az idei szűk szénatermésre fordúlván a szó, Gyula
a bélteki rétek soványságát róvá meg, s csodálkozását jelenté abban,
hogy hazánkban, melynek termesztés és marhatartás a fő ereje és
gazdagsága, oly csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek
javítására. Magok a kender-földek, melyek inkább soványságot látszanak
kedvelni, sok helyen bőven kövéríttetnek, míg a rétek magára a
természetre hagyatnak. Vízzeli megfuttatásaikról, vagy hasznosabb
fűmagokkali bevettetéseikről épen szó sincs. Ezen javítások hasznai
bizonyságaira a német s francz tartományokat hozá fel.

Ott tán beretválják is a réteket? kaczaga Matyi, kit Gyula szavai,
czélzást vonván ki azokból gazdálkodására, boszantának; mert a beretva
természetesen lefogja azt is, mit a kasza hátasan szokott meghagyni a
réteken. Így van az barátom, szóla Legulihoz fordúlva, ki épen nála
vacsorála; küld ki fiadat utazni, s felibed okosodik! – Most egymást
űzék a bortól s Leguli titkos javallásaitól hevűlt Matyinak durvaságai
Gyula ellen. Gyula tisztelettel hallgatott; de Léni azonnal pártjára
kelt, s már betanúlt modorjával csakhamar lecsillapította a zúdulatot.
Gyula szobájába vonódék. Csakhamar utána belépe hozzá Léni, s nyájasan
engesztelé őt atyja méltatlansága iránt. Gyulát igen megilleté ezen
gyöngéd figyelme mostohájának, s mit eddig nem tőn, hálás érzetében
megcsókolá kezét.

Léni erre nyájasan nyújtá ajkát, s anya és fiú, lágy érzelemmel
csüggének egymás csókján.

Így többszörös siker-vesztett próbatételei, atyjának gazdasága és
háztartása körűl, még inkább megerősíték Gyulát azon elvében, hogy csak
szabadság és független állapot bírhatnak oly karba helyezni bennünket,
melyből kihatólag munkálkodhatunk; csak ebből győzhetjük le
hazánkfiainál, az akadékos előitéleteket, midőn üdvös újat, hasznos
jobbat kívánunk behozni közéjök. Feltevé tehát magában, hogy addig míg
önkezére kerűl, csak készűljön terveivel, a szebb és szabadabb
jövendőhöz; mert úgymond, addig csak üres hang és képzelgés tanácsa
minden javaslatunk, melyet példaadással nem támogathatunk.

Matyi naponként zajlóbb vala Gyula iránt, s az ifjú elkeseredéseiben,
különféle terveken jártatá elméjét, az atyai háztól lehető
szabadúlhatása végett.

Farsang utóján a szomszédban mulatság készűlt, s Biri csupa óhajtássá
vált megjelenhetni abban. De Léninek nem vala kedve elmenni s így úrnő
hiányában el kelle maradnia Birinek is. Ez kétségbeesésében bátyját fogá
elő, s nyüzsge rajta, hogy menne vele. Gyula felforgatott érzelmeivel
nem vágyott víg társalgásba, s huga kérését megtagadta.

Legalább hát mostohánkat bírd arra, hogy eljöjjön; esdekle Biri.

Ezt szintúgy megteheted magad is, felele Gyula.

De a te szavadra csak többet ad, mondá pajzán mosolylyal Biri. Előttem
mit is titkoljátok, veté ledéren utána, rég tudom én, hogy szerelmesek
vagytok egymásba.

Gyula felpattant székéről, s hugára bámúlt. – Hagymázban beszélsz leány?
kérdé neheztelve. De Biri, mint ki bizonyos dolgában, nem hagyá magát
kivettetni sarkából. Megengedem, hogy te bátya nem eszmélsz reá; de
mostohánk hidd el horgon van, s apró gyanúit előraká, és gondolatlan
szavaival, egy tövissel többet nyoma Gyulának szivébe. Biri nem volt
nyílt szívvel bátyja iránt; mert ő az ablakon épen azon pillanatban
tekintvén be Gyula szobájába, melyben világ égett, midőn Gyula és Léni
egymást csókolák, teljes hiedelemben vala, hogy Gyula nem idegen
mostohájától.

Gyula borzadozott, de Biri szokott könnyelműségével vette a dolgot, sőt
hajlónak mutatá magát a titoknoknét játszani köztök. Gyulát bosszantá
húgának aljasúlása, s csak azon győződés vigasztalá őt, hogy az inkább
fontolatlan könnyelméjének, mint sűlyedt szívének következménye. Miként
szokása vala, ha kedvetlen dolog sújtá, fegyvert vete vállára, s kimene
a hegyek szabadjába, vagy megemészteni bánatát, vagy orvoslását találni
annak. Itt azonnal hajlott a dolgot egyedűl Biri könnyelműsége
jelenségeűl venni, apróbb ütközései eloszlának, s ezentúl szoros
ügyelést tévén föl magában, nyugodtan tére haza.

Azonban a gonosz Biri jól látott. A szerelem jelenségeinek nyomozásában,
alkalmasint biztosabb tapintattal bir a szép, mint a férfi nem; csaknem
biztosabban sejt amaz, mint ez tud. Biri felfogá s egybeveté Léninek
ügyetlen pillantásait, melyek olykor Gyulára esének, szokatlan
sziveskedéseit és irántai éber figyelmét, körűltei dolog-kereséseit, s
több efféléket, mik zsenge pörsenései a fakadozó indúlatnak, s kiszámolá
azokból az igazságot. Léni inkább körűlményeibe, mint személyébe
Matyinak lévén egykor szerelmes, összekelés után hamar megtelt újdon
állapota ingereivel, s bár hiúságát betöltöttnek érzette is, nem
szívének ürességét. Egész erővel lepé ez meg, a mint Gyula utazásából
haza tére. Az ifjúnak fejdelmi termete, hidegség és eltolás nélkűli
férfias komolysága, szilárd viselete és tartása, egyszerre ostromba
fogák szívét és érzelmeit. Minden józanságát és önmagáni hatalmát össze
kelle vennie, hogy el ne árúlja forró kívánatait. Léni minden
elhanyagolt neveltetése mellett is, sejté vétkességöket ezeknek; s
eleinte, miként elsőbb otthon-tartózkodásakor is Gyulának, nem valának
neki czéljai a körűltei kedvkeresésekben. Szívesen legeltek szemei az
ifjúnak kellemein, kedvesen telt ideje, ha ez utazásait beszélé, édes
kéjt érzett szomszédságában; de mindezek csak homályban álló jelenségei
valának, Léni kelő indúlatjának, melyet az anyai viszony is mentegetett
előtte, s az idő eszméletlenűl érlelt nagyobb és nagyobb erőre. A
kisértetteli egyszeri megvívásra, sőt annak legyőzésére is, gyakran oly
szív is elég erőt és szilárd elszánást bír összegyűjteni magában, mely a
naponkint megújuló ostromnak megfelelni nem képes, s elgyengűl alatta.
Léninél is így vala ez; vívásai naponként gyöngébbek valának, indúlatja
naponként zajlakodóbb, s rajta erőt venni alig álla többé hatalmában.

Gyula azonban figyelmessé tétetvén Biri által, ügyelőbb lett
mostohájának minden mozdúlatára, s hűledezett, látván a gyászos
jelenségeket, mikről álmodni sem bírt volna. Iszonyodott benne az
erkölcs és fiúi tisztelet; s annyira hátravonta magát mostohájától, hogy
majdnem botrányt okozott a háznál. Gyakran azonban azt volt vélni
kénytelen, hogy csalatkozik; mert Léni jobb eszméleteiben, hogy segélje
szívében a szent kötelesség győzelmét, szintúgy visszavonakodék
Gyulától, s csak őrzetlen pillanataiban árúlá el boldogtalan indúlatját.

Így telt el a tél, s a tavasz élete megzöldűlt a mezőben. Megnyílt Gyula
kerti munkája is, s mihelyt teheté, azonnal ismét kerti mulatójába
hurczolkodék, hogy ezzel is távolabb eshessék mostohájától. A kedves
évszak kecsei, igérve fejledeztek most Gyula kertalkotásain; szem és
szív elbájolva mulatoztak azokon. Kettős szorgalommal látott most Gyula
azon munkákhoz, melyek ősszel elmaradtak, s ezek és kertje valának most
világa neki.

Egy délután Gyula ültetéseit nézeglé, közel hozzá Panna asszony, a
vadászné, veteményt gyomlála. Egy darabig oldalgott ez az úr körűl; de
mindinkább közelebb simult hozzá, fel-feltekintett munkájáról reá,
zörgött, köhögött, hogy észrevétessék, s akként intézte a dolgot, hogy
végre figyelmessé kelle lennie Gyulának reá.

Kend az Panna asszony? kérdé ez.

Én vagyok, nagysága! felele Panna, kezet csókola nála, s szivesen
hálálkodék neki.

Hogy van kend? mintha megsoványodott, megütődött volna?

Nem csoda, felele az asszony, kötőjébe törülvén nedvesedő szemeit; a
boldogúlt asszonynyal sírba szálltak az én napjaim is. Ekkor megerede
szájából, Marinak és a hajdani időknek magasztalása és újabbak
mostohasága elleni panasz. Gyula szükségbeni sinylést vélvén nála, egy
pár ezüst pénzdarabot akara kezébe nyomni, de Panna asszony, sok
unszolásira sem fogadá azt el.

Élhetek, csókolom kezeit nagyságának; így szóla, s szegény embernek ez
elég. Nem is azért esengtem ide – hanem – hanem – Itt elhallgatott Panna
asszony és körűltekintgetett, mintha lesetéstől remegne.

Hát mi baj van Panna asszony? kérdé figyelmezve Gyula.

Menjen nagysága azon bokrok közé, a kertész laka mögé, majd én is utána
kullogok, mondá súgó hangon Panna.

Gyula ismerte a hű lelket, s szavára megindúlt a jegyzett hely felé, nem
tudván: mit véljen e szokatlanságról?

Csakhamar utána lopódzott Panna. Itt újra megcsókolta Gyula kezét.
Engedjen meg nagysága, így szóla, ha botor parasztnő létemre, nem tudom
az úri emberséget. – Boldogúlt édes asszony-anyja kegyes asszonyom volt
– isten nyugosztolja! – tudom nagysága nem neheztel, ha egy kérdést
merek. – Itt megint elhallgatott Panna, s küzdeni látszott magával:
tegye-e kérdését, nem-e?

Gyula biztatta, s Panna, miután az ifjú úrtól többszörös fogadást
csikart ki, hogy nem neheztelend, félig elfordúlva és szemlesütve, e
kérdést tevé: hogy van nagysága a mostohájával?

Panna asszony látván Gyula elhalványodását, mintegy maga is megijedt
vakmerőségén, hirtelen megragadá Gyula kezét és ajkához nyomá azt: ó én
ostoba, mit kérdek? Így szóla; hiszen az én boldogúlt asszonyom fia,
nevelése, istent nem feledhet! Nagysága tudom ártatlan, bizonyosan
ártatlan, mint egy husvéti bárány!

Az vagyok, jó Panna asszony, isten látja, az vagyok! felele Gyula; de
mondja meg nekem, miként jő ezen kérdéshez?

Engedje meg nagysága, hogy ostobául kimondom. Már régen ver a szele,
hogy az ifjú asszonyság és nagysága egymás után esenkednek; mert a
cselédség lát és hall mindent a ház körűl, mikről az uraság nem is
álmodik. Az én napom ugyan az udvarnál már lehúnyt; eszembe jutott
kegyes jó asszonyom, édes asszonyanyja nagyságának, eszembe: miként élt
halt fiáért, megszorúlt szívem bánatomban! Elmégysz, gondolám magamban,
megmondod nagyságának, hogy suttognak, de te nem hiszed: mert jó anyának
jó gyermeke fél az efféle kárhozattól.

Gyula megköszöné Panna asszony hűségét, s a kert hátúlsó ajtaján,
átallván tanút gyötrelmének, kimene a szabadra. – Ennyire ment hát már a
dolog, hogy cseléd és falu suttogják gyanúit atyám háza
becstelenítésének? Így tünődött magában s eszméletlenűl anyja sírjához
jutott. Merően nézett kiskorig halmára, majd könny szökvén szemébe:
áldott hamvak, kik itt nyugosztok, így szólt ellágyúlva, s térdre omlott
a sír hantjára, ihleljetek erőt az ifjúnak gyötrelmére! – Egy szellő
suhana el a sírhalom felett, s annak fűszálait lengeté. Gyula, szelid
anyjának lelkét sejté abban, s felszökvén: nem, nem! így kiálta, el,
messze innen, a merre két szemem viszen! felmentlek gyarló nő veszélyes
vívásod alól, elviszem magammal a bűn alkalmát, melyet úgy látszik
önmagad is kárhoztatsz! – Egyszerre kőszálként szilárdúl álla föltétele,
hogy elhagyja az atyai udvart, melyben úgy is czéltalan henyeség epeszté
őt, s önerejére bizza a világban sorsát. Eleinte néhány napot akart
várni, czélja kivitele előtt egyet-mást óhajtván még rendbe hozni; de
majd meggondolván magát: nem! így szóla eltökélve magában, halasztás,
hol futnunk vagy jót tennünk kelle, egyik rejtett horga a pokolnak!
Holnap megyek! s haza tére titkon megtenni intézkedéseit.



KÉPJEGYZÉK.

  Fáy András arczképe  II
  1. Egymást váltogató érzéssel borult a sír harmatos hantjára  3
  2. A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete Matyinak kardokat  37
  3. … Társai segíték be mindkettőjüket  84
  4. Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek  124
  5. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek  163
  6. … Hevesen szorította kebléhez a kedves leánykát  199
  7. Az első halász kora óta alig esett ily különös bájú halászat  266
  8. Mindenkinek szeme a falu felé fordul  282
  9. Angelica lelke nem bira eltelni  296
  10. Szélkelepként indult meg nyelve  327


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |téholyodás |tébolyodás

6 |papirva takarva |papirba takarva

6 |némelyik |«némelyik

7 |«Mely botránkozás |Mely botránkozás

8 |fegyegetőzött |fenyegetőzött

30 |irányokra nyáladt |irányokra gyúladt

37 |bogácsfőkból |bogácsfőkből

45 |esetben Vimos |esetben Vilmos

51 |hözelebbrőli |közelebbrőli

64 |ápíttete |építtete

90 |hivívni |kivívni

123 |maghatározása |meghatározása

132 |pezspő champagniai |pezsgő champagniai

139 |házt g |háztag

150 |Oyan az |Olyan az

150 |viszontlásás |viszontlátás

152 |Szívé megszorult |Szíve megszorult

157 |hivalali |hivatali

164 |attől függ |attól függ

173 |szüséges |szükséges

181 |ülését’ |ülését,

195 |Házi esend |Házi csend

212 |meplepni |meglepni

214 |csaknek annyi |csaknem annyi

224 |múvészeink |művészeink

227 |pályáín |pályáin

258 |Málit szántunk |Málit szántuk

259 |elhatározá magban |elhatározá magában

260 |ember-szeretetet |ember-szeretet

262 |kedvesénél |kedvésénél

264 |hűzá |húzá

264 |rendelésével. Gyula |rendelésével Gyula

276 |helyheit |kelyheit

280 |fordült |fordult

280 |galamjaira |galambjaira

282 |terjedejmes nyáj |terjedelmes nyáj

288 |megátom |meglátom

299 |tiszteettel |tisztelettel

306 |körúlfonván |körülfonván

342 |kessrűség |keserűség

342 |szeretet édes anyja |szeretett édes anyja

342 |gyölületes |gyülöletes

355 |komályban |homályban]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Bélteky ház (1. kötet): Tanregény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.