Title: A Bélteky ház (2. kötet): Tanregény
Author: Fáy, András
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Bélteky ház (2. kötet): Tanregény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

3. KÖTET

A BÉLTEKY HÁZ

Irta

FÁY ANDRÁS

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

A BÉLTEKY HÁZ

TANREGÉNY

IRTA

FÁY ANDRÁS

MÁSODIK KÖTET

GERGELY IMRE RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

Gróf Rákosy statútiót üle Bőkúton, melyre a vidék, s közte Uzay is
meghivaték. Sokáig nem határozhatá ez kimozdúlásra magát, sokáig küzde
kényletes nyugalma önhasznával; mert a gróf megnyert jószágához jogot
tartván Uzay, ellenmondania kelle, az adományi beiktatásnak. Azonban
győztek mégis az okok, miket Bodnár, bár ha csupán megbontásaért is az
örök veszteglésnek, erősen támogatott. Kivonaték tehát az agg cséza,
megtisztogattaték Tamás által éves szennyeitől, kivonatának nyugalmas
óljokból a pókosok, befogatának, s Uzay, Bodnár és Cili elhajtatának
Bőkút felé.

Szükséges néha kikapnunk magunkat szokott körünkből az idegenbe, mondá
Bodnár. A világtóli hosszas elvonódásunk, egészen önnünkbe és szűk
körűlményeinkbe zsugorítja lelkünket, s rabjai leszünk megszokásainknak.
Féltjük kényleteinket minden idegen tárgytól, és minden benyomások
változásaitól.

Uzaynknál is csodás erőben mutatkozék ezen megszokás. Alig hagyá el
faluját, már óhajtni kezdé, hogy megtért legyen, és szorongni kétes
gondjaiban: miként fog lefolyni utja? mi alkalmatlanságok várják a
grófnál szokott nyugalmait? Az ángol nehezen ered nagyobb aggályokkal
óriási utjának Indiákra, mint Uzay ezen mértföldnyi kirándulásának
erede.

Ezen fogúltság növekedett nála, a mint Bőkútra érvén, a számos
gyülekezet közé belépett; melyet újnak vágya, és a ritka ünnepély,
csalának a gróf udvarába.

Ily vegyes társaságokban, kiki szívesen szokta magaviselésében azon
czímet hordogatni maga előtt, mely alatt tekintetni óhajt; kiki
tetszetős oldalát tüntetgeti elő, s lehetőségig magas árt kiván szabatni
bel- és kül-érdemének. Ezen erőlködésekben bátorság, szabad kedély, sőt
némi tolakodási adag is, sikeresebb eszközök szoktak lenni, mint
bevonúlt szerénység és önbizatlanság. Uzay hajlott itt mindenfelé
felsőbbségeket látni maga felett. A magunkbóli kifejledezés, nagy
világnak és társalgási gyakorlottságnak gyümölcse; s ezt ő teljes
divatban látván itt, perczenként mindinkább bizalmatlanabb lőn maga
iránt. Vagyona, nemzetsége, és kora, tekintetben tarták őt a vidék
előtt; s ez vala oka, hogy a gróf Uzaynkat a dámákhoz, s nevezetesen
grófnéjához közel, erőlteté ülésre. Uzayt hő veré: mert a grófné, mint
szász születés, nem vala még gyakorlott nyelvünkben. Uzay pedig nem az
idegenben; s így kölcsönös törései ezeknek, nem csekély zavarodására
Uzaynak, akaratlanúl is mosolyt vontak olykor-olykor a dámák ajkaira.

A grófné, egy mívelt lelkű nő, Uzay szerencséjére, különös büszkeséget
kerese abban, hogy magát, minél előbb honleánynak képezze ki azon
országban, melybe őt sorsa hozá; s finom tapintattal magyar nyelven foná
meg, s vivé a beszélgetés fonalát. Mosolygott saját nyelve botlásain,
igazításokat kért ki Uzaytól, s ez gondolhatni, szívesen osztá azokat,
hálálkodva szivében titkon, hogy őt nem szorítá az illedék német
mulattatásra; mert még az ő korában, némi nemzeti vétségnek tartaték
többet tudni ezen nyelvből, mint a mennyit a legszorosabb szükség
kivána.

Érzé Uzay, hogy alig lehet egy-egy nehezebb feladat, mint ismeretlen
vegyes társaságot mulattatni, s oly beszéd-anyagra találni, mely
közérdeket gerjesszen annál, s fentartsa magát. Az ő beszélgetései is,
miként csekély ércz-erek, hamar kifogyának, s új ér után kelle
kapkodnia. Magán érezvén ennek terhét, türhetlenek valának neki azon
szünetek, melyek a kifogyott és újra-font szótárgyak közt nyiladozának;
ennélfogva amazok elleni erőlködéseiben, gyakorta oly beszédtárgyakra
bukkant, miket azonnal bejutások után kióhajta a beszélgetésből. Így
majd politikai mélységeken, majd gazdasági csekélységeken, hurczolá Uzay
keresztül-kasúl jókorig a társaságot, és életének ezt érzé egyik
legkínosabb szakaszának; mi miatt zsebkendője folytonos munkálatban álla
kezében, letörölni nehéz izzadás-cseppjeit megerőltett homlokának.
Ólom-szárnyú egy órai vesződése után, megérkezék Uzaynknak boldog
felváltatása. Türey fiscalis, ki a gróf dolgait vivé, a társasághoz tért
meg rendelgetéseiből, s egyszerre éledt és vidorodott emez. Most eszmélt
Uzay varázstitkára a mulattatásnak. Könnyűség, ügyes fordúlatok,
elménczség és apró hízelgések, valának azon tulajdonok, miket az ifjú
szavaiban sejte, bátorság és önbizalom, mikkel azokat divatba tudá
hozni. Apróságokat horda elő, de gyakorlott élénkséggel, miknek inkább
szín és közvonzalom, mint tárgy adának fontosságot: s jártas ügyessége,
közbehintegetni érté azon sima és vékony szövetű hízelgéseket, miket a
szerénység átall ugyan nyilván elfogadni, de a hiúság mégis titkon
helyecskét enged azoknak, s jóakaratos indúlattal hálálkozik érettök.

A fiscalis szóvezérlete alatt, lassadán magához melegüle Uzay, s
ügyesebben folytatá másod szerepét, mint az elsőt birhatá. Most már
olykori pihentében, alkalmat nyere szét is tekintni a társaságon. Szemei
legszivesebben nyugvának meg egy fiatal lánykán, testvérén Türey
fiscalisnak, ki tavaszi hajnal-virúlatban, ül vala anyja mellett. Laura
szökdelő szemében munkás lélek szikrázott, mely a tagok eleven
mozdúlataiban is bájolólag mutatkozott. Szava gyors, elmés s gyönge
harácsolása miatt, különös kecsű a szépen hasadt ajkakon. Kerek hosszas
képén, a ritka idomú arczvonások, teljes szépséget alkottak.
Magaviseletében a hajadoni szemérem és szerénység, küzdeni látszottak a
léleknek ki-ki törésekre vágyó hevével.

Uzay már előbb hálásan jegyzé ki a leánykát, mint fő segédét mulattatási
iparjaiban. Ő vala az, ki főképen nem engedé sűlyedni a felvett
beszédtárgyat, míg az tartható vala; s most bátyja után bátrabban
eredvén, oly kellemesen fejledezék tündöklő elmés gondolatival, hogy a
különben is szemigéző lányka, most szívet is igéze mindenfelé; s
csakhamar lelkének ismerteték a társaságnak. Uzay hűledezék csodáltában;
mert ily férfias lelket, szűz kebelnek lágy kedélyével egybeolvadva, és
oly kedves egészet alkotva, még egy női lényben sem tapasztala.

Megérkeztek a vártak, s beállt a beiktatás ünnepélye, szokott
szertartásaival. Uzay Bodnárral a sokaság közé vegyűle, s megkapá
kedvelt helyzetét, mely az vala, hogy nem vizsgáltatva maga, mindent
vizsgálhasson körzetében. Cilihez a szép Laura szövetkezett, egymás
karján álltak, jöttek-mentek mindenütt, pár nyíló bimbó egy virágszálon;
Uzay szokatlan kéjjel szemlélé, a két leányka serkedő barátságát.

Úgy látszik: szőve van az a magyarnak lelki jellemébe, hogy a különben
hajthatatlant is meghajtja előző szivesség; s a gazdai nyájas
megtisztelés, szívet és kezet köt nála. Felejti ilyenkor saját érdekét
is, s a kedves gazdánál, átall kedvetlen követelő vendég lenni. Uzaynk
is nem annyira felejte, mint átalla ellentmondást tenni a beiktatásnál;
a gróf oly tisztelő szives, a grófné pedig oly nyájas becsületadó vala
iránta, hogy ő sem veheté lelkére, nem viszonkötelezőnek, legalább
kímélőnek lenni irántok. Homályosan restellé is álszemérmében, az
ellenmondás által magára vonni a közfigyelmet, s így tulajdonképeni
czélja Bőkútra-törekedésének, szépen elmarada. Az ünnepélyi szertartást,
miként hazánkban rendesen a fontosabb házi, törvényes és polgári
testűleti munkálatokat szokta – vendéglés követte. Laura a táblánál,
Uzay és leánya közé esék. Uzay a csábos lányka mellett, maga sem tudá
miért? ismét elfogúlt kezde lenni; de Laura a maga kellemes
megoszlásával közte és Cili közt, édesen tudá kifejlésekre csalogatni
Uzaynkat; nem különben, mint növény-csirát, nyájas mosolygása a
nyiladozó tavasznak.

Asztal-bontás után, a gróf és hitvese kivezeték vendégeiket azon pástra,
mely az udvar előtt terűlt el. Halkó vala itt a foglalatos rendező. Egy
tisztes hárs alatt, melynek dereka pár század előtt lengett a
fuvalmakkal, most pedig izmos ágakkal terepűlt be a pástba, állt két
tábla terítve. Az adományos helység mindkétnemű aggott öregei ültek az
egyiknél, magvatlan kalász rengett süvegeiknél, s apró unokák
virág-bokrétásan szolgálták őket. A másik táblánál, a falu pozsgás
menyecskéi, és virító szűzei zsibajgottak, mindegyike hites vagy
választott legényétől szolgáltatva. Zöld cserág díszlett ezeknek
fejeiken, s pajzán dévajkodás és vígkaczaj csengett szüntelen asztalok
körűl. Szabadabbak voltak a házasok, s nyíltan vezérlették a vígságot; a
nőtlen részt szemérem és tartózkodás foglyozta. A szűzek, pirúlással és
szemlesütéssel tértek ki a házasok szabadabb tréfáinak; a szabadokban
pedig szerény mosolylyal és olykor kaczajjal vettek részt. De egymás
közt, nem egy titkos láng lobbadozott, nem egy szolgáló ifjú bátorodott
a vígság közszeszében, alkalom-használásra, s nem egy fűzte apró
biztosságokkal, a maga jövőjét kiválasztottjával össze.

[Illustration: A másik táblánál a falu pozsgás menyecskéi…]

A helység legöregebbike, majd egész század havával tisztes fürtjein,
felálla ültéből a mint az uraságot érkezni látá; s reszkető kézzel és
hanggal köszönte üdvet az agg jobbágy, fiatal új urának és úrnéjának.
Kiüríté poharát, s utána «éljenekkel» agg és fiatal, nagy és kicsiny a
magáét. – A gróf leereszkedve köszöné hódolásukat; a grófné pedig
ellágyúlt szívvel nyájaskodék a fehérnép között. Az uraság szíveskedése
nevelé a hevűlt jobbágyság kedv-eredését; mert urának első
feljelenéseiben, minden mozdulatocskájából annak, szívesen szokott
jóslani saját jövőjére a szolga, s derűs napot reméleni vagy borúst
remegni tőle függő sorsára.

Az alatt Halkó czélt tűze ki, bírákat rendele az öregek közől, s az
ifjakat jutalmak mellett versenyekre szólítá fel. A legénység a régiek
tányérjai helyett, kurta vastag botokkal dobott a czél irányában s karja
erejét próbálgatta. Kinek botja legtúlabb esék, az vala nyertes. A botok
zúgó reptei, valának tanúbizonyságai a velős karok erőinek.

Ezt zsákos versenyzés követé. Nyakoknál zsákba köttetének a versenyzők,
s tréfás iparkodással, de mégis alig tetsző sikerrel, folytonos bukdosás
közt erőlködének a czél, egy kitűzött erszény-pénz felé. Kaczaj követé s
kiáltozások buzdíták a futókat, mígnem egy sajátjává tevé a kitűzött
jutalmat.

Tudnék komoly osztályokból is efféle czélfutásokat nevezni hazánkban,
mondá Uzaynak kaczagva Halkó. Uzay, feloszlott figyelmében ezen futásra,
és leányával közel álló Laurára, alig hallá szavait.

És szerte a tág világból! felelt helyette Bodnár.

Most a szerelmet eresztem próbára, mondá Halkó, miként vívand meg a
haszonvágygyal. Három páronként ereszté versenyfutásra a házasokat
együtt, a nőtleneket pedig tett választások szerint, s kéz-fogva kelle
futnia mindegyikének. Lobogó kendők, szalagok, párták, selymek,
ruhadarabok; pályabérekűl kitűzve, ingerlék a futók törekedéseit.
Győztes lett az egyaránt haladott pár, maradozott az egyenetlen
gyorsaságú, s gúnyra kerűlt a közösen restes. Elégedés villogott az
elsők szemében, kölcsönös szemrehányások pattogtak az utólsóknál; de az
egyenetleneknél legcsípősebbek valának azok.

Nem talált képe-e ezen tréfa a valóságnak? kérdé ismét nevetve Halkó. Az
együtt-boldogúlók, és közös kedvtelésüek, nem állnak-e rendszerint
szelid békében egymással? míg az egyenetlen míveltségű és kedélyű
házasok, örök viták közt rovogatják egymásra boldogtalanságaikat?

Úgy vélem, mondá Laura felé hajolva, talán jóakarat-vadászásból Uzay,
hogy ezen olykori házassági egyenetlenségnek fő oka, többnyire nemünkben
alapszik, minélfogva átall ez élességeiből valamit helyén is engedni a
nő irányában, nehogy úgynevezett kalapot veszítsen a háznál.

Nemünkre nézve pedig abban, szóla nyájas viszonzással Laura, hogy
gyakran sorsfeletti czélokat tűz ki magának, s azokra tör, minden
kiszámítása nélkül azon eszközöknek, miket sorsa és házassági pályája
nyújtni képesek.

Helyes! mondá Bodnár, akarni engedni ott a hol kell, első tulajdona
legyen minden házasúlandónak.

S engedni tudni, mondá fél-enyelgve Laura, minden férjhez-menendőnek.

Hajló vagyok, édes kisasszonykám, szóla Uzay, titkon örvendve, hogy
alkalmat nyere, gömbölyeg szép karjára tehetni kezét, s kötelezőt
mondhatni neki; hajló vagyok előre irígyleni a szerencsést, ki ily
gondolkozású leánykát nyerend nőül.

Laura, lángoló képpel hajtá meg nőtlenünknek magát, s egy pár pillanat
múlva, mik alatt Uzay a kezdődő paraszt-tánczon jártatá szemeit, nem
lelé Laurát többé maga mellett. Cilivel együtt siető útban látá őt a
kastély felé: köntösét gyönge alkonyati szellet lebegteté, gyors léptei
után szemébe.

Az úri társaság még kiskorig szemlélé a víg tánczot; s főkép a grófné
szivesen gyönyörködék a természet ezen magzatinak erőtetlen vígságában.
Különösen Bodnár arról magasztalá Laurát és ezen dámát, hogy számos úri
rendűek szokása ellen, nem kisérgeték ezek, örök gúnyaikkal a szegény
parasztság minden mozdúlatait, s nem hordogaták örökké magok előtt azon
míveltségi felsőbbséget, mely felülről elhitten néz alá a természet
durva fiára. Embertársát szemlélé a grófné vígadni, s ha elmosolyodék is
néha az ügyetlen tréfára, vagy a durvát mellőzé is, mindkettőt kímélve
tevé; épen miként az érett anya, kedvesen mosolygja ügyetlen vagy komoly
dolgokat játszó magzatait.

A gróf, már előre faluja ünnepélyei tartására szánta a tisztes hárs
alját. Ha terebély agg élőfát látok, így szóla, nem lehet háttérbe mellé
nem gondolnom, azon számos ember-ivadékokat, kik árnyában hevertek már,
és elsuhant századok ingó változásit az alatt, míg a fa izmosan és
békében bírta helyét. Mintegy eszmélést és érzést tulajdonítok
képzetemben neki.

Bemenőben a gróf értesíté a társaságot, hogy színjáték várja őt, s egy
nagy gabna-tár felé vezeté vendégeit, mely szükségből a lehetőségig fel
vala színháznak alkotva. Türey fiskális, mint tüzes barátja a
játékszinnek, volt a rendező, s munkás ügyessége ízlést és értést árúlt
el mindenfelől. Minthogy a gróf számos színfalt és kárpitot rendelt ki a
városból, s a szükséges gépezetet is meghozatta, kész volt a játékszíni
ámulatra minden, mi csak eszközölhető vala.

Uzaynak, ki különben sem vala ízléses művészbarát, hosszasak voltak a
készületek, terhére a huzamos pipátlanság, s egyéb nyomási és tartós
figyelmei illésnek és társalgásnak. Azonban kedves kárpótlást remélve,
vágyással pillantgatott az ajtó minden egyes nyílására, Laura beléptét
várván minduntalan. Csalatkozott; Cili egyedül lépett be, s atyja
tudakolására, feleletűl a játék-czédulát nyújtotta által. Iffland
Valberg Elizája volt ebben, kedv-töltők által adandó, jelentve, s
Laurának a darabban Eliza szerepe adva. Ez kellemes estét igért Uzaynak,
s szeme és lelke vonva csüggöttek az egész játékon. Türey, Eliza bátyját
adá, s a gróf a herczeget, kit Uzay irígyleni hajlott szerencsés
szerepeért. Általában jól sült el a darab, de a nézőség egy lélekkel
megegyezék abban, hogy Türey s főkép Laura adának lelket annak. Ezen
utóbbi lelkesen fogá fel a maga szerepe szellemét, az aggtalanul szerető
leányka érzelmeit és szavait. Játéka mindenkit elbájolt, s Uzay
szokatlan kéjben úszott. A szín varázslata, színészi köntös és tartás,
történet ámulatai, s a lányka tündér szépsége, mely arczon és termeten
díszlett, ismeretlen nyugtalansággal ostromlák szívét és képzeletét.

Bodnár sem állhatá meg, hogy tetszését szavakba ne fakassza. Angyal!
domine spectabilis! így szóla Uzayhoz, kénytelve szippantván ezüst
szelenczéjéből; ez a tiszta ártatlan kedély, mely játszásában
kitündököl, előttem biztos kezesség, tiszta és ártatlan benseje felől.

Engedjen meg ön, megszólala Uzay mellől egy csinos öltözetű férfiú, ki
szemfájása miatt egyik szemén tartá zsebkendőjét, ha kissé gyanús vagyok
önnek kezessége iránt. Fájó szemeim nem engednek bizonyos látást; de
gyanítom, hogy a lányka szép lehet, s ez az egész titok. Meg vagyunk
bájaitól vesztegetve s ezért szívesen kedvezünk.

Sok esetben igaza lehet önnek, felele némi nehezteléssel Bodnár; de reám
nézve mellőzni látszatik ön figyelmével azt, hogy én vén ember és vén
házas vagyok.

Mit sem tesz kedves úr! mindnyájunkra nézve szivünk, kisebb vagy nagyobb
mértékben bohócza érzékeinknek. Némely embert első látásra megkedvelünk,
mástól egyszerre eltolódunk; mit jelent ez egyebet, mint azt, hogy
szívünk korán előztetik érzékeink által? De egyébiránt is úgy vélem,
színjátszásról bensőjét akarni megismerni a játszónénak, kissé merészke
következtetés.

Igaz, nem csalhatatlan kedves úr! mondá Bodnár; megeshetik, hogy a
helyes játszás nem egyéb művészi ismeretnél, tapintatnál és
gyakorlottságnál; de vannak szerepek, például ezen mai, miket egész
lélekkel szükség felfogni és érzeni. Az ilyen alkalmasint lelkét adja a
szerep-vivőnek.

Nem mindig. Hivatalunk, mesterségünk és kedvtelésünk, rendesen átszoktak
kölcsönözni lelkünknek és testünknek, némi gépszerűt magokból. Az ügyvéd
szívesen vitatkozik, hivatalnok fontoskodik, katona büszkén zajos,
professor oktató modorú, pap kegyeskedő, kalmár számoló, mindnyája
procuratorián, tanácsházon, csatán, tanítói és papiszéken, s irószobán
kivül is. Pedig mindegyik állapotból többeket ismerek, kik épen
ellenkező kedélyüek belül. Sőt ismerek rablót, kit első látásra és
beszédre, becsületes embernek hajlana ön venni. Veszélyes emberi erőnk
vagy gyöngénk-e az? nem tudom, hogy szerepet játszhatunk kívül és belül,
s a nő-nem, higyje meg ön, tapasztalásból szólok, alkalmasint még inkább
ért ehhez, mint jó nemünk. Az idegen megszorítá e szókra Bodnár kezét s
kitűne a nézők közöl.

Uzay utolsó vala a kimenésben, s már a kárpit rég leeresztve pihene, a
mint Bodnár ábrándozó kegy-urát takarodásra készteté.

Uzay sietett helyreütni pipa-szüneteit, zsebjéhez nyúla pipájáért, de
nem lelé azt; ugyanezt tevé ezüst szelenczéjeért Bodnár, de nem találá
ezt.

A mint látom, édes papom, mondá Uzay, mindketten búsan megfizetők a
bemenetel diját; az az ellenkező jó úr, alkalmasint önmaga példájával
kívánt nyomatékot adni tanúságainak. De nem sajnálom, angyalt láttunk, s
kéjünk megfizethetetlen. Ez Bodnárra nézve nem vala oly sikeres vigasz,
mint Uzaynak tetszék; azonban sikeresb lőn az, Uzaynak azon ajánlása
által, hogy otthoni aranyszelenczéjét, s egy részét spanyol burnótjának,
kárpótlásúl ajándékozandja barátjának, ki egyedűl az ő kedve töltéseért
vallá kárát.

Hízelgések áraszták el Laurát, a mint az ebédlőbe belépe. Uzay
kötelezettnek érzé magát, benyújtani maga tömjénét a művésznőnek, s
magasztalás-formát hebege, szivénél akaratosb nyelve. Laura nyájasan
hajlongott mindenfelé, s tisztes Uzaynk felé majdnem nyájasabban a többi
felett. A gróf, ki különös kitüntető figyelmet mutatott Laura iránt,
maga karján vezeté őt üléséhez a vacsoránál.

Ennek végeztével egy concert-darabot játszék Laura a zongorán, a gróf
hegedűn kiséré játszását s Halkó guitáron. Vetélykedék a három
hangművész a tökélyben, erő és érzés kifejezésében; bírá mindegyike a
maga hangszerét, s lelkesűlve önmagok kedvteléses játékaik által,
magokkal ragadák a hallgatók sziveit is.

Végezetűl, Laura énekkel kiséré Halkó guitárját, s együtt énekle vele ez
is. Tiszta teljes hangok keltek Laura szép ajkairól, miket művészi érzés
és érték adának azokra, s a mint a véghang elhangzott énekében,
félrevonúlni vala kénytelen a művésznő, hogy szerénységét óvhassa a
társaság ostromló magasztalásitól. Maga a különben száraz kedélyű
Bodnár, ki vala ragadva önmagából! Uzaynak pedig még másnapi
visszaútjában is, bájosan zsibongtak a hallott hangok fülében, és a szép
éneklőné bájai, fellázadt szíve körűl.

Miként rabságból menekedett madár örűl, cseveg; nem különben szoktunk,
testi vagy lelki nyomatásinktól szabadúlva, szivesen ömledezni.
Szabadságunk eszmélete, mely a kiállott vagy átvivott bajt követni
szokta, megzavart nyugalmunkat még nyájasabban simítja hozzánk vissza,
mint sajátunk vala az. Így volt Uzay is, a mint a gróf udvarából
kihajtatott. Bodor füstje alatt, újjal felváltott, s tegnap kissé
mellőzött pipájának, nyájas, beszédes s majdnem enyelgő leve ő. Majd
vidoran hallgatá Tamást, ki a grófi udvarban tett tapasztalásait tárta
ki, majd papjával, a tegnapi nap eseményeiből, ember- és világ-ismereti
elveket vonogata ki. Kényelmesen tartának szemlét a társaság egyéneire
nézve, s elkülönzék a tetszőket a nemtetszőktől Uzaynak a mívelt lelkű
grófné vala választottja, Bodnárnak a mívelt ízlésű gróf, mely utóbbinak
Uzay, legfölebb is a társalgási míveltséget vala hajlandó megadni, igen
elégedett lévén azon megkülönböztetéssel, melylyel az ő személyét és
rangját házánál megtisztelé.

Azonban ereszkedvén Uzaynak első hangúlata, szótlanúl vonúla magába;
saját személyén és állapotán jártatá gondolatjait. Nyugtalanúl sejté,
hogy Laura benyomást tőn szivébe, tegnapi elbájolásaiban lebegett ez
úntalan képzete előtt, s kénytelen volt megvallani önmagának, hogy
Laura, lelkének azon példány-képét is, melyet egykor ifjúi álma
választott ki a szép-nemből szív-bábul magának, jóval meghaladja. De
ámbár reményekkel biztaták is őt rangja s Lauráé felett kedvező
körűlményei, csüggeszték még is a nemhiút, az önmagába bizatlankodót,
hanyatló korára vetett pillantatjai. Homályos borzadály járta lelkét,
azon korában érezvén beköszönt vendégének a szerelmet, melyben az inkább
nyugalom-rablóként szokott dúlni, mint kéjhozó követként repűlni elő.
Lelkét ugyan még épnek, testét eléggé fentartottnak érzé, számba sem
jővén olykori, bővérűségből eredni szokott szédelgései; de azt nem
titkolhatá el maga előtt, bármiként vágyék is titkolni, hogy különböző
koroknak különbözők kedvteléseik is, s azon fa, mely gyümölcs után
virágzik, szintúgy erőtetést szenved, mint gyönge oltvány, mely idő
előtt gyümölcsözik. Miként ereszkedjék ő, a maga kényletes és nyugalmas
hidegségével Laura tüze után? vagy miként vonhassa ezt érett korához le?
Vagy ő maga fogna kiragadott lenni, vagy eltemetve Laura. Eddig Uzay
nyugton látá napjai fölébe borúlni agg korát, s nem aggódék ezen, sőt
gyakran kényleteire nézve mentségűl használá ezt; most borongva eszméle
reá.

A pap számon kezdé venni Cilitől: miként mulatá magát? s Uzay figyelemre
ocsúdék bús szemléleteiből. Fiatal lányka, ha gépszerű napfolyamából,
oly változásba ragadtatik ki, melyben láthat és láttathatik, ritkán tér
elégűletlenűl vissza. Cili is ömledezett magasztalásaiban, s ezeknek
kijelölt tárgya, új barátnéja, Laura vala. Elbájoltatva annak szép
tulajdonaitól, melegen dicsekvék előző szivességével, s egy kosárkát
mutata elő, melyet tőle nyere ajándékban. Uzay kezébe fogá a kosárkát,
melyet csinos himzés diszített, s míg a keze közt forgatá a kedves
ereklyét, nyájas képekben játszék szeme előtt, hajdani szép
birtokosnéja. Csak azt fájlalá, hogy érzelmeit, mik oly kedvesen
zsibongtak szíve körűl, rejtve kelle annak mélyére zárnia le; bizonyos
titkos szemérem tiltván szavakba keletni azokat, nehogy hanyatló korára,
szerelem betegének gyaníttassék.

Nem tudá: miként esék? hogy udvarába fordúltában, most eszméle először
arra, hogy kerítése fala düledékes. Így szobájinak alkalmas bútorai is,
egyszerre agg lomoknak tetszének szemei előtt, s Tamás ruhája kopottnak.
Házánál, rendben, szokásban, sok változtatni-valót vőn észre,
elégűletlen vala most szokott csinosságaival, de mivel sem inkább, mint
az öreg Sára asszonnyal. Ez a jámbor, most mit sem tehetett kedvére,
előtte ügyetlen volt, s kettőztetett iparja csak arra szolgált, hogy
több betudásokba zavarja magát. Nőtlenség, özvegység, édes papom, így
fakada most ki Uzaynk, nyomasztóbb az öregségnél!

Csak az a jó külömbség a kettő közt, felele Bodnár, hogy ettől nem
menekedhetünk, amazt pedig akkor rázhatjuk le, mikor tetszik.

A pap első volt, ki sejté Uzay érzelmeit, s nem vala ellenök. Ámbár
önszemélyére nézve hihetőbb vala a vesztés, mint nyerés, ha nő hozatik a
házhoz, minthogy új házi rendszer és elfoglaltatás könnyen fölöslegessé
tehetnék őt; elég nemes lelkű vala mindazáltal, óhajtni a nősülést
Uzayra nézve; kiről meg vala győződve, hogy az eddigi örök egyformaság,
idő előtt sírba viendi őt. Bízott Uzay békés kedélyében is, mely reményt
nyújta, hogy ki fog jöhetni különböző kedélylyel is. Ezért szivéből
ejtette biztatásait.

Igen, felele Uzay, titkosan óhajtva, hogy megczáfoltassék; de viselt
hajó nem zajos tengerre való immár!

Zajosra nem, mondá Bodnár, de simán, kedvező szelekkel elhalad a viselt
is, s miért ne reméljük inkább ezeket, mint rettegjük amazt? A nős élet
szép igérő virágokkal nyílik s ajánlkozik; de ezek elhúllnak idő és sors
vészeiben, s csak ízes gyümölcse marad meg – a kölcsönös barátság és
segély. Innen óhajtnám, hogy a házasulandó párnak legalább egyike,
mindenkor érettebb korban álljon, nevezetesen a férfi, ki értse teendő
lépésének fontosságát és jövendő kötelességeit. A fiatalság kora, vére,
heve, sok oly tündéres érzelmeket hazudnak, melyek csak képzeletben
léteznek, s későbbi kijózanodásnál elölik az elégedést; zajlik az új pár
az élet tengerén, s vagy elvéti zajlásában a békés révpartot, vagy csak
későn bír jutni belé. Ellenben a csillapúlt korú, egyenesen bele hajtat,
s bölcsen ott kezdi, hol amaz végezni szokta.

Uzay lázzadt szivének, enyhes szavak valának ezek; hálásan sejté azokban
Bodnár barátságát, ki ámbár bénája a nős életnek, oly hévvel töre azt
kedvezéseiben tüntetni számára elő. Ez őt bizalommal tevé adóssá, s nem
késék szabadon nyilatkozni előtte, és enyhűlten, hogy ifjúi érzelmeit,
agg-korának rovására, gúnytól, melytől remege, félteni nem kénytelen.
Előadá, pipa zsinórjával bibelve, nem pillantva papja felé, és
akadozással, Laura iránti indúlatát és szándékát. Bodnár szives részt
vett ezekben, segített meghányni vetni az ezekre szolgáló terveket,
kimélve hárítgatta el az apró fennakadásokat, s Uzay előtt a tisztakeblű
barát, még egyszer oly becsessé lőn, mint vala eddig.

De bármiként javallá is Bodnár Uzay nősülését, a kérői előkészűletekkel
épen nem vala ő megelégedve. Uzay önbizatlanságában, mit sem tehete
eléggé pompásan. Bécsből akara rendelni hintót, Mecklenburgból lovakat,
cselédjének új forma-ruhát szabatni, s az agg bútorzatot újabb ízlésűvel
cserélni fel. Egész udvarát, sőt magát is átforgatni készült; mert az
éltes nősző, szivesen szokott kelletinél tovább menni az effélékben,
általok mintegy feledést vonni óhajtván hanyatló személyére. Különben
is, miként Laurát hírből ismeré Uzay, vágyott mindenkép megfelelni a
leányka művészi ízlésének.

De Bodnár, ki oly vitákban, melyek a háznál eredményt nem szűlnek,
rendesen kímélve szokott engedni, szilárdabbul szólalt meg most,
károsnak vélvén a hallgatást.

Ifjaknál is átallom, így szóla, a csillogó kérői kikészülést; érett
korúaknál pedig épen vétkellem azt. Józan fontolást kiván a teendő lépés
fontossága, innen a legnyíltabb egyenességet mind két részről. Mi
szükség meglepni a fiatalabbat, s a hiúságot híni fel segédűl ellene,
tán hogy a tapasztalatlan korú és eszméletű ámúljon, s ámúlását majd
későn sirassa meg? a gazdag kérő feledtesse a tán nem alkalmas férjet, s
oly boldogságot csillogtasson szemébe, milyet nem nyújthat? Részemről
óhajtnék inkább kevesebbet mutatni, s mit sem rejtni el gyöngéimből;
biztos kivánván lenni abban, hogy én választattam és nem körűlményeim.
Uzay vitatá a maga részét, nevezetesen abban veté meg magát, hogy fiatal
lánykának, szükség nyújtni valamit, melyben kora és ízlése kedvet
találnak. Nem önzés-e, úgymond, már eleve korunkhoz, s ennek unodalmas
kedvteléseihez erőltetni a hajnal-korút, a csillogóban, élénkben,
zajosban gyönyörködőt?

Ezt tenni kár s méltatlanság fogna lenni, mondá Bodnár; de később
tölteném ezekben mátkámnak kedvét, midőn már sajátom lenne, s irántami
akaratát az többé nem foglyozhatná. Ekkor szivesség, és nyájas
kedvelőzés fogna lenni tőlem az, mi előbb téve, csak színes kajánkodás
lehete.

Uzay engede, de nem győződésből, mert némi titkos érzelem belül ellene
sugalt a pap állításának nála, mely sugallástól, ritka kérő, legyen az
öreg vagy fiatal, szokott lenni ment. Álszemérem vala ez: mit mond a
világ? mit a mátka, mit annak ifjúi vágyai, ha oly méltatlanúl jelennek
meg előtte? Nem fogja-e sértésűl venni azon csekély figyelmet, mit
személye iránt bizonyítandok? Ezt sugallá belérzete, s egy pár nap kínos
határozatlanságban habozott.

Azonban győzelmet vőn ezen Bodnár, egy oly okra bukkanván, mely a
kétkedést teljesen eloszlatá. Bizonyosok vagyunk-e, úgymond ő, hogy
Laura meg nem tagadandja kezét, ő, a sokaktól imádott? Nagy csillogó
készűletek szemet fognának nyitni mindenfelé, s kosár esetében gúnyt és
mosolyt idézni elő. Most a szándékot csak ketten s az illető család
fogjuk tudni.

Ezen oknak kivánt lőn a sikere. Arra, hogy a világ nyelve felibe
emelkedjünk, nagy lélekerő kivántatik, mely különösen az agg kornak, ha
ez a fiatalnak érzelmeibe vegyűl vissza, ritkán szokott lenni sajátja.

Uzay rendbe hozá szekerzetét, cselédjét és magát, miként azt sebtében
teheté, s Bodnárral átrándúla Türére, szép reményt vagy kosarat hozni
vissza.

*

Az öreg Türey, falusi nemes gazda volt, kinek szerte a hazában, számos
mellék-darabjai találtatnak. Ősei nyomdokain szántogatta szűk földjeit,
kevés szorgalom után, nagy reményekkel várt aratást és szüretet, s ha
csalatkozott azokban, nyugtan okozta a mostoha időjárást. Neje szintúgy
gond és aggodalom nélkül vitte a napi rendet, mát úgy mint tegnapot
vivé, és holnapot viendi. Békés egy pár volt önfalai között, miként pár
madár a fészekben, nem bolygatván elégűlését egyébb, mint gyönge
óhajtás, hogy bár kissé vagyonosabbak volnának. Két gyermekökért
óhajtották ezt is, kik minden reményök és kevélységök valának. Ők magok
szokva voltak a szűkhöz, s önkörökbe vonúlva, nem bántotta őket a hiú
terjeszkedés; de a két gyermeket örömest szánták volna valami nagyobbra,
s ezen czélból a kevés jövedelemből, önfeláldozással költöttek
nevelésökre sokat. Kornél kényelmesen s csaknem rangja felett tartatott
iskoláiban, s az atyai ház szűköléseiből mit sem érzett. Kivánságai,
olykor a kissé ferdék is, ritkán maradtak teljesűletlen. Ezek nem
kevéssé viselék meg a szülék vagyonságát, naponként tágúla nálok a köz,
jövedelem és kiadás között, s vagyonkájok hóként olvadozék. De most
Kornél pesti ügyvédnek esküvék fel, s mint immár szárnyra-kelendő, közel
hozá szüleihez, nagy reményeik teljesűltét. Egyike is vala Kornél Pest
legügyesebb ügyvédeinek, nem megvetendő tudomány mellett, kitünő vala
emberbánási ügyessége és simasága.

Első gondja volt Kornélnak, magáról fogalmat adni a világnak, s ezt
természetesen oly kedvezőt, milyet csak adnia lehete. Szobáját
válogatott bútor-darabok ékesíték. Szemet-ragadó olaj festmények fedék
annak falait, s minden magas ízlésre mutata abban, hogy a megkereső
felek, jó eleve tisztelő indúlatokkal lepettessenek meg. Az alatt míg az
ifjú ügyvéd, jegyzeteket tőn ügyeikben, hangás óra mulattatta őket, vagy
a szekrényen felhalmozott irás-nyalábok vonák magokra bámúló
figyelmöket, látván, hogy a kezdő ügyészke már is oly igen meg van
terhelve pörökkel. De Kornélnak főkép azokra szegellett gondja, melyek a
háztóli kimenésre tartoztak. Ruháit Pestnek első szabója, az utolsó
ízlés után szabá mindíg, s hiúságának kedves tápláléka vala az, ha mások
mintákul vevék köntöseit; mely tisztelet, kivált ha falura mene ki, a
classicus csinosságu ifjúnál épen nem vala szokatlan; mert Kornél olyan
vala mindíg, mint tokból kivett nürnbergi árú-czikk.

Tartani is látszék ő erre valamit; mert leginkább nagyranguakkal szerete
társalogni. Vele egyszőrüek közt szivesen dicsekvék ismerős mágnásokkal,
kiket ilyenkor biztos kereszt-neveiken emlegete. Minden nagy
eseményekbe, mik körűlte történtek, miként előadá, kisebb vagy nagyobb
mértékben befolya, vagy legalább ő tudá leghitelesebb kútfőkből azokat.
Innen úgy ismerteték az ifjú, mint ki szerepet készűl játszani a
világban, örömest fogadtaték több tekintélyes házaknál és társaságoknál,
miknek forgottságánál többnyire lelke tuda lenni.

Sehol sem vala azonban Kornél kívántabb, mint a szépnemnél. Ez lévén
óhajtásinak s kedvteléseinek legkedvesebb tárgya a tág teremtésben,
szíve, esze, és minden iparja, körűlte forgott minduntalan. Annyira is
halada e részben ügyessége, hogy nem egy nő-szívet hoza immár dobogásba,
s közönségesen a szépnemre veszélyesnek tartaték. Ő, a különben férfiak
közt, nehogy közönségessé váljék, kevés szavú, ömledező vala a szépek
közt, s mindig tuda nekik csekélységet hozni elő, mely fontosnak, bohóst
mely okosnak, és hízelgőt mely igaznak véteték.

Víg enyelgő, éber tréfa-űző vala ő a szépnem körűl, azt tapasztalván,
hogy tíz leány-szív megadja magát addig játszva, míg egy, komoly
ostromlással. Ezen szép tulajdonokhoz járúla a szépnem iránti örök
figyelme, udvarisága, s külső tetszetes formája, ámbár ezen utóbbin,
mint nembaráti megjegyzék, az éldeletnek már némely dúlásai látszatának.

Ezen fő kedvtelés mellett, vala még egy másik vonzalma is Kornélnak,
tudniillik a játékszín. Sokan úgy vélekedének, hogy amaz szűlé ezt is;
mert Kornélnak folytonosan váltogatott ismeretségei valának a
színművésznőkkel, s annyi bizonyos, hogy inkább mulaszta egyebet el,
mint a színjáték óráját.

Mindezen kedvtelések, miként gondolhatni, költségbe telének; innen nem
vehetni Kornélnak rossz néven, ha pénzforrásait telhető csergedezésben
tartni törekvék. Ebben sem vala ő kontár, s nézetei előtt, háttérben még
biztatólag álla, sok lejárt vagyonú ifjaink és férfiaink vég reménye – a
gazdag nőszülés. Kissé felidegzett véleménye lévén az ifjúnak önbecse
felől, nem csodálhatni, ha e részben drágán kívánta magát elalkudni, s
vevőül egykor valami gazdag árva leánykát, ki után semmi részben ne
kelljen várni, óhajtott magának. Azonban ezt, mint játékszín barátjához
illik, bölcsen csak a kárpit leesése korára halasztotta; mi sem tiltván
őt, hogy addig a közbeeső felvonásokban, más kedves szerepeit
játszogassa.

Laura már gyermekkorában sokat igért. Ritka szép idom termetben és
arczvonásokban, tűz és elevenség mozdúlatban, szóban és indúlatban,
lángész és forró szív, valának azon tulajdoni, mikkel mindenkiben, ki őt
látá, figyelmet és részvétet támaszta. Magasztalások özönlötték el, hol
szüleivel megjelent, s azok közt gyakran vigyázatlanul ejtettek is. Az
éber lányka mohón fogá fel ezeket, s míg a jámbor szülék lágysága kéjjel
legele azokon, ez ártalmas hiúságot szíva belőlök. Csalatkozik és árt
az, ki gondatlan beszédeire nézve a gyermeket gyermeknek tekinti, s
ennek ártatlanságát veszi mentségűl vigyázatlanságának. A gyermek ha nem
ért, bizonyosan sejteni fog, s a titok vagy rejtély homály, még
ingerlendi tudni-vágyát. A kis Laura kedvezőleg tűne ki társnéi közől; e
kitűnés, mihelyt azt sejteték vele, ipart szűle nála még inkább kitűnni,
s ez később némi elbizakodott büszkeséget, mely lelkének alapjellemét
nem mételyezé ugyan el, de hiúságát szinte veszélyes fokig emelé.
Szüléi, kiknek ő szemök fénye és kevélységök vala, mit sem tagadhatván
meg tőle, gondolatlan kedvezéseikkel, még több táplálékot adának ennek.
Jókori szerencse vala az, hogy nagynénje magához vivé fel Laurát
Pozsonyba nevelni, s miként igéré, kifejteni a lánykának magasztas
tehetségeit.

Laura mintegy tízenkét éves lehetett, midőn a falubeli kántor háza egy
éjjel leégett. Az éltes férfiú mindenét benvesztette s három gyermekével
inségre jutott. Laura megjelent szüléivel reggel az égés helyén. A
kántort egy állva maradt kormos faldarabnak dőlve találták, lantjával
kezében, nyugtas csenddel pengetve és hanggal kisérve egy dalt, melyből
csak e két verset tarthatá meg Laura:

  Dühös Vezúv ha szórja lángjait,
    Az égfelé füst, hamv gomolyg,
  S lángzó folyam pusztítja tájait:
    A vad s madár riadva bolyg,
  S mint űzetett fut és repűl,
  Bátor helyen mígnem megül.

  De szirt-lakó sas nem riad velek!
    Fenten hová nem ér a vész,
  Ott, hol villámot űznek a szelek,
    Megáll, s a torkolatba néz!
  Szirt sassa a vidor kedély,
  Alatta zúghat a veszély!

A gyermekek a holt üszkök közt turkáltak széjjel a ház helyén, keresve:
mit lelnének még haszonvehetőt? Pusztulás, látható insége a családnak,
aggtalanságuk a gyermekeknek, de főkép magasztos nyugalma az öregnek,
ritka megható jelenetek valának Laura szüleire nézve, s Laurának is
gyöngéd lelkét csodásan meghaták azok.

Dallal mulatozik kántor úr? kérdé szánakozva Türey.

Szokásom, tens úr, jó és rosz érzelmimet, dalba önteni ki mellemből.
Amazok nyernek hangjaimmal, mert mintegy közlöm általok örömemet a tág
természettel és emberiséggel; ezek pedig fúlánkot vesztnek, mert
hangokba csalatnak fel szív mélyéről, a bánat fojtó sóhajtási, s a lélek
elámúl a dalra bújának kínjaitól. Hangja van embernél és oktalan
állatnál, úgy örömnek mint bánatnak, s a hanga csak egy kis illést és
rendet alkot abban. Gyermekségemben korán árva maradtam, testvér
öcsémmel, kit még bölcsőben hagyott anyánk. Ennek ápolása és ringatása,
az én gondommá vált. Az unalmas kötelességet és időt dallal csaltam,
űzögettem. Ezen kis szükség s tán született kedvtelésem is, a hangok
országát mindinkább kedvesebbé tevék előttem. Lantot szereztem előbb,
mert ez legolcsóbb hangszer vala szegénységemnek, húrjaihoz
alkalmaztattam, mint tudtam énekemet, s daljaim közt mondhatom, gyakran
boldog király voltam. Kedvtelésem választatta velem állapotomat is.
Orgona-húzónak szegődtem azért, hogy közel állhassak a kedvelt
hangokhoz, s közelebb simúlhassak módhoz és alkalomhoz muzsikát
tanúlhatni. Behízelegtem magamat a jó orgonistához, s gyarapodtam
oktatása alatt. Megkisértettem későbben, mert szigorú pályám elég
alkalmat nyújtott reá, hangszeremet és énekemet, miként hajdan,
gyógyszerűl használni unalom ellen, gyógyszerűl használni a lélek
szenvedései ellen is; néha, mert kinek nem jutott jó órája is? énekeltem
öröm elkapásai ellen is – s mondhatom, mindezekben soha sem siker
nélkül. A lélek ezáltal bizonyos emelkedettségre szokik földi
viszontagságok felett, s egy bájos képzeti világot alkot magának, mely
örök összehangzásban áll vele, és pótlékot nyújt neki, a valódi
salakélet olykori disharmoniájaért.

Türeyék illetődve valának, Laura tüzes képzetét pedig bájos merengés
fogá el. Szüntelen füleiben hangzának a kántor dalának megtartott
versei, apródonként kitalálgatá ennek minden hangját és énekelé. Ő
különben is, miként könnyű madár a zöld galy között, örökké dalokkal
csengett a ház körűl, s hajlékony kellemes hangjaiban, mindenki már
korán sejtheté a benne fekvő művészi hajlamot. Ez és a könyörűlet, arra
birák nem igen gazdag szüléit, hogy ajánlást tegyenek a szegény
kántornak. Ez pártfogók közt felosztá gyermeke kettejét, maga pedig a
harmadikkal a Türey-háztól kapá élelmét és apróbb segedelmeit; miként
Laurát zongorában és éneklésben oktatá. Láng volt a lányka lelke,
kedélye és hajlama ezekre, s bámúlandó haladása azokban. Hangászati órái
lőnek legkedvesebbjei a napokban, hangjai mellett felejtett mindent maga
körűl, mi különben nyugtalan lelkének nyájas mulatozás vala. A kántor
művészi kedvtelésével, együttragadá rokon érzelmű tanítványnéja lelkét
is, s mintegy ifjodni látszék kebles művészete közlésében; Laura pedig
ritka tehetségeivel csakhamar felibe halada tanítójának, főkép a
művészet magasabb tündérvilágában. Laurának muzsikai talentuma, még
ragyogóbban fejlék ki Pozsonyban nagynénjénél, a hangászat-kedvelő
Szentjóbnénál.

Uzay nem vala kelletlen kérő sem Lauránál, sem szüleinél. Az elsőre
nézve csaknem várt ideál vala ő, korát kivéve, melyen azonban az épen
minden szerelem nélkül pihenőben állott szív könnyen túltevé magát.
Laura oly férjet óhajtott, ki mellett zajlakodásoktól ment legyen, ki
szabadságát lánczokba ne verje, s tisztelésért viszontiszteléssel,
figyelemért viszonfigyelemmel fizessen. Mindezeket feltalálni remélé
Uzayban. Szüleire nézve pedig a nemzetséges és vagyonos vő, Laura
bölcsője-óta, kedvesen ápolt óhajtás vala. A két gyermeknek némi
aggodalmát, egy Uzay által hitbérűl ajánlott összegecske könnyen
súlyegyenbe tevé; s így mi sem állván az összekelésnek ellent, Uzay
csakhamar haza vivé, boldog lakába szép nejét.

*

A haladt ősz már téli napokat váltott, s havas fergeteg szállongott a
levegőben, a mint a menyasszonyi társzekér megérkezett. Gyula enyhítni
kivánván bent az idő zordonságát, egy főt másolt Rembrandtól, Károly
pedig átellenben példány után irogatott. Kopogtatás esik az ajtón, s egy
szöszke fitos orrú szobaleány, köszön be, leteszi Gyula ágyára a kézben
hozott laponyt, szós elevenséggel panaszkodik rossz út és idő ellen, s
kezdi mindenkép otthonivá tenni magát a szobában. Egy pár percz alatt
tudni vala kénytelen Gyula, hogy ő az új úrnénak megbízott szobaleánya,
kit annak testvére, Kornél ifjú úr is megbecsűl, s a cseléd mint illik,
megtisztel; mert ő nemes személy, s nem épen felejtett tárgy a másik
nemnél. Miként látszék, ez utóbbinak bebizonyítására, leoldá ázott
kendőjét nyakából, hogy azt a fűlt kályhánál száríthassa, s hófejér
vállat tüntessen Gyula szemébe; szép szőke fürtjeit lebontá, s terűlni
hagyá amazon, hogy majdan csinosabb rendbe hozhassa azokat. Gyula
lepetve vala, s nem tudá: mit véljen a szokatlan jelenetről? miként
kezdjen szabadúlni alkalmatlan vendégétől? A gyermekhez fordúla, s
utasítgatá irásban tett hibáit; de ezeket Nina is látni kiváná; majd
festésébe merűltnek akara látszani, de Nina egyik neme vala a
művész-barátnéknak, s oly nyájasan hajla a festő felibe, hogy ez a
zavartól nem viheté ecsetét.

Ó mily gyönyörű festmény lehete amaz! kiálta Náni egyszerre, s egy a
falon függő képre mutata, kár hogy kissé magasan függ. Nem lenne-e
tanító úr szíves, székről láttatni azt velem? Ily szép kérést, új
leány-vendégtől megtagadni némi illetlenség fogott volna lenni; Gyula
fojtott kedvetlenséggel tőn széket a lánykának. Ez felálla reá, de a
képet igen megakará vizsgálni Nina, gebeszkedék közelebb férhetni ahhoz,
a szék inogni kezde, Gyula, hogy veszélyt távoztasson, megragadá azt; de
az egyensúly már el vala vesztve, s Náni könnyű sikoltással rogyék hátra
Gyula karjai közé.

[Illustration: Nina egyik neme vala a művész barátnéknak…]

Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét
földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly
mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább
nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú
úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak
szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán
sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta.
Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése
után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig
láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni,
de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval:
felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be
szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes
leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a
szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem
lakhatik.

Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak
addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél
úrfi.

Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy,
nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.

Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel
behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula
megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha
kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az
új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.

Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl
hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével,
tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az
okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas
kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel
tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában
meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal
hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek
rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala
mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl
csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden
apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott
reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy
Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a
csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett
mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey
köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép
jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.

Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott.
Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának,
Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az
elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is,
kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez,
miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és
vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem
legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija
után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a
jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának
könnyű csalatkozását.

Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság
őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt
tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben
szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay
és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új
vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál
fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély
fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a
maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga
sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili
körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen
óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.

Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől,
melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket
jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza
ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az
alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még
mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti
szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives
leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.

Vidáman haladtak a lovak, s derűlt Gyula is, hogy kihaladt
kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el
keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt,
minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a
Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá.
Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s
mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!

Délután megfordúlt az idő, tömött fellegek verődtek össze a láthatáron,
s már alkonyat felé oly sűrűen esett, mintha természetet és utazót el
készűlne az ár borítani. Gyula egy állásba hajtatott be, mely
csárdájával együtt, az útfélen, erdőség tövében állott. Csakhamar
megtelt amaz, menedékre siető utazókkal és fuvarosokkal. Egy úri utazó
érkezék még, s beküldé inasát helyet nézni szekerének az állásban; de ez
tele volt már, s kedvet nem mutatott senki összébb szorúlni az
ismeretlen végett. Egyedűl Gyula nem nyughatott. Különösen világ
polgárának nézett ő minden utazót, ki a világ és emberiség jóakaratjára
nem csak számot tarthat, de mintegy követelheti is azt. Félig tehát
nógatva, félig parancsolva, szoríttatott össze néhány kocsit és lovat, s
a hely csakhamar kész volt az idegennek számára. Behajtatott ez,
kiszállva szekeréből hálás szivességgel fordúlt köszönetet tenni
Gyulához, ki egy mécsnek bágyadt világánál, örömfakadással ismert kedves
barátjára, Vinczéjére benne.

Zajos volt a viszontlátás öröme a barátok között, öleléseik forrók és
lelkesek. Karöltve mentek be a csárdába. Vendégszobája ennek el vala
foglalva, ivó-szobája teli vendéggel és lármával; nem vala tehát
ifjainkra nézve egyéb hátra, mint a csárdás szobájába vonúlni, ki ezt
maga ajánlá az uraknak. Gyula itt tekintett először figyelmesebben
barátja szemei közé, s elijedt a rajta történt változáson. Vincze
halvány arczát megvoná a soványkodás, szemei beesettek valának és
tüzetlenek, s egész alakján kínos epekedés látszék dúlni. Egymás
ellenében fogának ülést, s Vincze előadá barátjának a maga történetét.

*

Vincze bánatát csalogatá eleinte új szolgabírói hivatala. Lelkesen töre
megfelelni hivatásának, s maga eleibe czélúl tűzé ki: felfogni ennek
szellemét, körét, határait és behatásait az állomány és emberiség köz
dolgaiba. Csakhamar örömmel sejté, hogy bár csekély fényű is hivatala,
de épen nem csekély fontosságú, s jót tehetni, ha szív óhajtja ezt,
enged, s alkalmat nyújt minden kis köröcske. Jó szíve, szelid kedélye,
segíték őt korán ellesni hivatalának legszebb oldalát, melyet a bírói
közbejárásban és békéltetésben talála fel, vagy feltalálni véle.
Közbenjárni úr és jobbágy között, békéltetni gyűlölt ellenségeket,
egyeztetni károsan perlőket, értesítni tévelygőket, utasítni egyűgyüket,
általában mindenütt béketűréssel oldani előbb a csomót, mint erőszakosan
ketté metszeni azt, a nyomott emberiséget inkább baráti nyájassággal
segítni jogaiba vissza, mint zajoskodó bíráskodással, mely gyakran még
messzebb ejt a czéltól, beerőltetni őt azokba – ezek valának Vincze
tisztviselői szempontjai és irányai. Ezekhez járúlván kitartó szorgalma,
nem sokára áldott atyja és kedveltje lőn Vincze a maga járásának, s az
érett, lelkes és józan fiatal férfiút mindenki tisztelé.

Mindezek szunnyaszták eleinte Vincze hő szerelmét; de az érzékeny szív
nem hagyja egykönnyen kisiklani a maga jogait. Vinczének egyik
tisztviselő barátja házasodék, s őt hivá meg vőfélynek. Az új pár kéjes
boldogsága, melynek tanúja vala, felkölté keblében Klárcsi utáni
epedését, mely súlyos betegség gyanánt foglalá el szívét és eszét.
Merűlt lőn puszta lakában, elszórakodott a társaságokban s unatkozó
hivatalában. Nem tűrheté tovább kínos állapotát, s a mint egy
társaságban Klárcsinak kérőt rebesgetének, kocsira szökék azonnal,
szemrehányást téve önmagának, hogy eddig kedvesével mit sem tudata maga
felől, s őt mintegy feledni látszék.

Gyomay nem vala otthon, Klárcsi pedig szokása szerint beteget látogata,
a mint Vincze Harsagra érkezék. Fendobogó szívnek kéje villogott a
lányka szép szemeiben, a mint hazajöttével kedves ifjára ismert. Heves
öröm bájosan küzdött a szűz szeméremmel nála; amaz unszolá, ez tiltá,
karjai közé rohanni. Vincze szintúgy habozva merede állásába; egy
bizonytalan meghajlás vala minden mozdúlata. Veronka sejtve jelenlétének
alkalmatlanságát, kifordúla, s Vincze forrón szorítá kebléhez a rég nem
látott, de mindig epedve óhajtott kedvest. Új nyilatkozások, új
fogadások pecsétlék régi szerelmöket, feledve vala kiskorig minden gát
és viszontagság, feledve az egész világ; gond, aggodalom és jövendő,
elfúladának nálok a jelen bírás bájos boldogságában.

De Veronka belépett, s foszlott a szép ámulat. Aggódva adá ez eleikbe,
mi csekély remény-sugár világít szerelmökre. Busongó arcza, még többet
hagya háttérben sejtni, mint mit előada, s Klárcsit ez annyival inkább
aggódtatá, mert bizonyos vala abban, mennyire kedvelli őt jó nénje, s
mily szives, mily boldog maga is, ha öccse örömeit valamiben
elősegítheti; tapasztalá, hogy egyedűl neki él ez, hogy öccsét búsítni
saját kín reá nézve, s innen méré azon gyászos kénytelenséget, mely azt
még is tenni őt erőlteté.

Vincze szerelmétől hevűlve előterjeszté viszont a maga reményeit, és
szándékát, hogy hazamentével azonnal ostrom alá fogja rimányaival
szüléit. Ő kedves sikerrel biztatá magát, lelkesedése megkapta a szelíd
lánykát is; de Veronka hallgatott, nehogy kétségeivel sértse a
szerelmesek kurta örömét.

Vincze haza útjában meglátogatá Kárayt s dolgában őt kéré meg
közbenjáróul. Teve a jó férfiú mindent, de szólamlása épen azon
időpontban esék, melyben a septemvír háza legkevésbé vala szívezve
elfogadására. A septemvírné ez alatt keresztes-dáma lőn, mi is a
nemzetség reményeit jóval fölebb hangozá. E mellett fiok számára
kicsinált szerencse vala a Kamara-elnök egyetlen leánya, s nagy
tekintetű szüléknek és nemzetiségnek ivadéka.

Káray kérelme elutasíttatott, s Vincze a kétségbeeséssel küzdött.
Elméjében nem egyszer fordúlt meg azon gondolat, hogy körűlményeiről
lemondjon, s magát azoktól és szüléitől függetlenné tegye, és csak
önszívét kövesse, mely egyedűl Klárcsi bírásával lehet boldog. Olykor
elég erősnek is vélte magát erre: de ily föltételek nem bírtak megérni
lágy szivén. Engedékeny kedélye csak szenvedni tudott, nem ellenállásra
keménykedni. Ily küzdésben szemlátomást hervadt a deli ifjú, arczának
rózsái hulladoztak, és szemeit sinlesztő bánat fátyolozta. Szüléi látták
fioknak hervadását, s a septemvír nem minden aggodalom nélkül az
egyetlen fiúnak vesztését; de az asszony mulékonynak és csak átmenőnek
állítá a szerelem hagymázát, s oly nagynak a fiokra mosolygó szerencsét,
hogy ezért némi kis tűrés és szenvedés, épen nem lehet nagy áldozat.

Gyomay sokáig nem tudta igaz okát leánya hazaküldetésének; a septemvír
nyájas levele hálás ámulatban tartá őt. De Szögváry, ki a szomszédban
lakozék, meghordá új nejét, Pólit, a rokonos házaknál, meg Gyomaynál is.
Itt, miként gondatlan beszéd szokása vala, kiejté szájából a titkot, s
Gyomay szemölde és szíve elborúla. Elzárá ugyan szem elől megsértett
büszkeségét, de keblében annál mélyebben dúla az. Átereszté elméjén az
ősöket, kik nemzetségéből fénylettek a hazában, keresztűl rokonságát a
septemvírnével, s a fúlánk mindig mélyebben bocsátkozék szívébe. Lássuk
mivel tartozunk egymásnak! szóla borúsan. Most kétszeres iparral láta
osztályos peréhez a septemvírék ellen, melynek költségei nem erőlteték
őt most annyira, minthogy egyik bányája, jól kezde valahára fizetni. A
pört nyertesen vivé keresztűl a királyi táblán, s minden órán a
hétszemélyesnek itéletét várhatá.

Ezen körülmény nem csekély aggodalmat szüle a septemvír házánál. Az
úrnál inkább, mint az asszonynál; ezen utóbbi bizakodván férje befolyó
tekintetében is. Édes szivem! így szóla a septemvírné, a mint őt férje
ebbeli aggodalmaira figyelmezteté, öntől magától hallám, miként
hazánkban a perlés, kétes tengereni hajózás; az, hogy jó időben eveztünk
ki és kedvező szelekkel vitorláztunk, korán sem biztos kezesség arra,
hogy jól fogunk kikötni. Bírák kezében van a hármas szigony, mely
tengerek felett parancsol. Ha a törvény útján nyerni birtunk, csak
azért, mert az igazság szempontját ügyesen tudtuk biráinknál magunk felé
fordítni, úgy vélem, nem gázoltunk sem törvényt, sem igazságot.

Értelek szivem, felelt a septemvír, s míg hazánkban nem betűje áll a
törvénynek, hanem szabadon áll peresre, ügyvédre és bíróra nézve,
szellemet tolmácsolgatni ki annak szavaiból, nincs is egészen
igazságtalanságod. Kivált a bírónak itélete előtt tág térmező áll,
melyben minden emberi gyarlóságaival, ütődés nélkül bolyonghat. De
Gyomay pörével más a dolog. Minden oklevél mellette harczol, míg mi a
magunkéival legfölebb is csak időt nyerheténk, mely csiga-mászással bár,
lejára valahára még is. Én egyezkedésen kívül más menedéket részünkre
nem látok; ehhez pedig, a mennyire Gyomayt ismerem, csekély a remény!

Az asszonyt kedvetlenűl hangozá ezen előadás, de még érzékenyebbül sujtá
őt egy más esemény. A kamarai-elnök érdemei és szép tulajdonai,
kedvezőleg jegyzettek valának az udvar előtt. Segíték őt a birodalmi
városbani egybeköttetései is, s ő az elhalt cancellár helyébe, Bécsbe
szólíttaték fel. Újabb fényes körűlményei, s fejedelem előtti
kedvessége, divatba hozák házát, s tárgyul tevék kisasszonyát, a
legragyogóbb ifjak kivánatinak. Ezeknek egyike, ki már ifjúi korban egy
európai udvarnál követünk vala, megkérte kezét. A szülék elégűltek
voltak a nagyreményű házassággal, s a lányka sem habozott sokáig, mint a
ki előtt nem volt titok Vinczének vonakodása és Klárcsihozi szenvedő
szerelme. A septemvírnét, a mint ezen összekelést hallá, előfogák
vapeurjei, mely rangos nyavalya még akkoriban igen divatozott, s ezen
asszonyságnál is szokott vendég volt.

A septemvírt már idő óta nyomák aggodalmai, mint egyetlen fiának
állapota iránt, mely felől az orvosok nem igen nyugtatólag jóslának, s
melyet Káray is érzékenyen ada szivére, mint Gyomaynak pöre iránt, mely
házát szinte végromlással fenyegeté. Tudá azt is, miként Gyomaynak gróf
Bedegi elleni keresete, minden órán itélet alá menendő vala, melyből
ismét alapos és nem megvetendő várása lehete neki. Mindezek lehangozák
eddigi idegenkedését, fiának Klárcsivali egybekelésétől. Azonban a házi
végszó rég által vala engedve hitesének, s a törvényszék szabad kényű
ura szorongás közt vala: miként adja elő hajlását, háza szabad kéjű
úrnéjának.

Szivem! így kezdé biztalan tónnal szavait hozzá; a régiek, magokat
halhatatlan isteneiket is alávetették a hatalmasb sorsnak; mennyivel
inkább alatta vagyunk mi gyarló halandók! Az okos hajós vész előtt köt
ki. Vinczének dolga más színt öltött magára, a mint tudod, s vég
elhatározást kíván. Mit gondolsz szivem?

Azt szívem, felele a septemvírné, hogy azon atyát, ki fiának egy kis
sáppadását, és azon eseményt, hogy a neki szánt személyt elkapták előle,
már hajthatatlan sorsnak tekinti, legalább is gyöngének kell neveznem;
minthogy azt vélni sem tudnám, hogy háza sűlyedése iránt érzéketlen
tudna lenni. Részemről ugyan, fiam uramnak nem vagyok hajló megengedni
azt, hogy anyai nemzetségére ily tekintetlen nősüléssel szennyet vonjon.

Úgy gondolnám szívem, hogy ezen egybekelés, a Jusztinka siklásához
képest –

Kérem szívem, közbeszökék szavával a septemvírné, s arczai lángolának,
tudni mit nem hall örömest az ember, s mégis azt hordogatni elő,
legalább is kiméletlenség. Nekem mint szerető anyának, egy szóval ez az
érzetem: inkább házam emelkedjék az új szövetség által, mint mást
emeljen saját sűlyesztésével fel, s inkább fiam mondassék mátkája után
szerencsésnek, mint ez fiam után. Mondja meg szívem, mit kezdjünk
körzeteinkben és társaságainkban, jó pusztai szegény menyünkkel? s mi
nézend utána, a septemvír és keresztes dáma egyetlen fiára?

Kár-óvás szívem, kár-óvás! Jelentnem kell, hogy Gyomay pöre egészen
megront bennünket.

Itt a septemvír fejtegetni kezdé hitvesének a pörnek fontosságát; de ez,
bár ütődve vala, nem bíra még is Klárcsi felé hajlani. Nehezen
szokhatunk másénak tekintni azt, mi még sajátunk, s mit még kezeink közt
tartunk; s e mellett a septemvírnére nézve, még mindíg idegen vala azon
kellemetlen gondolat: miként mutassa be társaságainak menyét, kit a haza
egyik élő nagyjával sem hozhata szövetségbe, s kinek szíves szolgálatos
kedélyét dicséré ugyan, mint idegennek tulajdonát; de saját
nemzetségében átallá azt, úgymint a mely épen nem szolgál a világban
arra, hogy tekintetet szerezzen annak. A világ, úgymond, könnyen hiszi,
hogy a ki társaságokban nem követelő, annak nincs is követelni valója.

Rokonságunkat szívem, semmi esetre meg nem tagadhatjuk, mondá a
septemvír.

Ezt hitvese sem tagadhatá; de férjét a Gyomay-ház egykori fényére
emlékezteté, s mostani sűlyedését állítá annak ellenébe.

A septemvír jónak látá ez úttal felhagyni a további vitatással; azonban
néhány napra, egy körűlmény, Vincze részére mindent kedvezőre fordított
a háznál.

Az öreg báró Regéczy, ki nem férhetvén fia gondolkozásával össze, most
leányánál tartózkodék, látogatóul jöve, s a kölcsönös köszöntések után
előadá, miként tőle Kisrétet Gyomay vásárlá meg azon összegen, melyet
gróf Bedegi, miután ez a rokonságot ünnepélyesen elismerte volna,
egyességben fizetett neki. A septemvírnének elakadt csodáltában
lélekzete, a septemvírnek pedig, örvendő mosolygás deríté föl arczait.

A szép Kisrétet? kiáltá kézen ragadva barátját, s egészen felvetted az
árát?

Nem; én egy fillért sem kaptam belőle, felele a báró; tudod barátom,
voltak jó embereim, kik ezen fáradságtól nagylelkűleg fölmentettek.

Úgy-e? de Gyomay eleget tett a jószágért?

Az utolsó garasig, s azt bírja is immár; mindazáltal sírboltomat, mint
illik, felhagyám magamnak. Lásd: sokan keveset gondolnak sírontúli
birtokjokkal, csakhogy itt birhassanak; én eredeti kivántam lenni, s
megfordítám a dolgot.

A szép Kisrét szívem! mondá a septemvír, Regéczy eltávoztával.

S az az átkozott pör! felele hitese, s nyert vala egyszerre Vincze
dolga. A septemvírné azonnal többekre emlékezék, kik új kelésű nemesek
lévén, pénzök után agg fajuak fölött tiszteltettek; mennyivel inkább,
vélé, fogja emelhetni e mindenható hévér az agg Gyomay nemzetséget!

Vincze számára néhány nap alatt, szüléihez és születéséhez illő fuvarzat
állíttaték össze, útjára szüléi áldás adaték, Gyomaynak csinos levél
iraték, Vincze, a boldog, az égileg boldog ifjú, repíte Klárcsijaért
Harsag felé.

Szállt a hintó, tajtékzottak a lovak, de Vincze óhajtási mellett ólmosan
késtek még is. Csak az bírja felfogni mostani érzelmeit, ki forrón
szeretett, forrón szerettetett viszont, reménytelen kínt szenvedett,
mindent vesztett, s mindent feltalált ismét!

Érted jöttem! ezt súgá Vincze Klárcsijának, kit kiszálltával a folyosón
lelt, s a lányka arczain hajnali láng terűlt el.

Gyomayt épen az nap kettős kedvetlenség éré, mely borongóba hozá keblét.
Halomban feküdt genealogiai tábláiról, egy gonosz egér néhány ivadékot
lerága, s egy szomszédban elhalt mágnásnak, kihez Gyomay rokonságot
tartott, búcsuztatójából a Gyomay-nemzetség kifelejteték. Már ezen
idegzetében is Gyomay komolyan fogadá az ifjat; de a levél elolvasásával
épen borús leve. Vincze vére, egyszerre szívébe szorúla vissza. –
Tisztelje nevemmel uram öcsém szüléit, így szóla halkkal és húzott
szemőlddel Gyomay az ifjúhoz, s mondja meg, hogy leányom nem labda,
melyet eldobjanak s ismét megkapjanak. Uram öcsémet becsűlöm, s azért
szívesen kivánom, hogy más érdemes lánykával boldog legyen; hogy
leányomat megtisztelte, köszönöm, de feleségűl nem adom!

Vincze megmarkolá a széket, mely megett álla, megtámasztni reszkető
tagjait, melyek e szókra roskadni készülének. Haló pillantatot vete
kedvesére, kinek arczaitól búcsut vőn minden élet. Veronka zsebkendőjét
marczangolá kezében, majd ömlő könnyeit törülgeté azzal. Vinczének nem
jöve enyhítő köny meredező szemébe, néma fájdalommal omlék térdre Gyomay
eleibe, felemelé hozzá kúlcsolt kezeit; de kérő szó nem bíra jőni
nyelvére, Klárcsi gépileg borúla mellé atyja lábaihoz, s távolabb
Veronka nyújta feléje esedező karokat. Mind hiába! szirt vala Gyomay;
megfordúla s kimene a szobából.

Kétségnek zajával esék a boldogtalan pár egymás karjai közé. Ég szakada
reá. Bírás és vesztés, érék és dúlák azon egy pillanatban keblét. Menj
most édes Vinczém, súgá haldokló hangon az ifjúnak Klárcsi; én sírig
híved leszek! Most menj, időtől várjunk! Jó atyám szeret s nem fogja
megengedhetni halálomat!

Vincze nem tudta miként üle szekerébe fel, nem miként vett búcsut a
háztól? már jól kihaladt Harsagból, a mint merevűltségéből kínja
érzésére eszmélt. Hegyként feküdt az szívére, szétmeredeztek
pillantatjai a természetbe, mintegy keresve reménysugárt, mintegy
kérdezve: ha van-e tág keblében boldogtalanabb teremtés nála?

Testalkata nem birá meg lelkének dúlatását. Gonosz hideg fogá el
Vinczét, fogait hallólag koczogtatá össze, majd forró láng önté el
tagjait. Test és lélek egyaránt szenvedtek most nála. Szüléi elréműltek,
a mint hozzájok belépett. Harag és bosszú önték el a septemvírnét, a
mint Vincze, kosarát s az izenetet előadá.

Lássa az ember a pór gőgöt! így kiálta fel. Igazán, hogy a pénznek ha
nem legveszélyesebb, de legelsőbb nyavalyája, gőg szokott lenni!

Szívem, gondolnám, tán előbb mi valánk kevélyek, megjegyzé a septemvír.
Ezen ejtése az úrnak, melyben a szívem, a tán, a gondolnám, a többes
szám, mind megannyi kiszámolt kímélések valának, egyszerre lángba kapá
az asszonyságot.

Ha úgy is, így szóla ez hevesen, tán csak több jogunk volt hozzá, mint
egy szerencse-kórásznak, ki csak imént jutott valamihez? Bár kevélyek
maradtunk volna, úgy nem fogtunk volna megaláztatni, nem fogtuk volna
feloldani a világ nyelvét ellenünk! Én, reménylem, nem okoztathatom.

Távol legyen szívem, kérlelé a septemvír; kosártól azonban semmi esetre
sem vala okunk rettegni, annyival kevésbé, hogy világ szokott rendje
szerint, a legény egy pár fokkal fölebb remélhet nőt magához.

A mint jő édes férjem uram! felelt a septemvírné, még nem hűlve ki
gerjedéséből.

Vincze, szobájába térve, oly rosszúl érzé magát, hogy számára orvosért
kelle küldeni. Ez bár miként pólyázá is szavait, nem meré tagadni, hogy
az ifjú nincs veszélyen kivül, s a szülék aggodalma kínos rettegéssé
vált. Az orvos legfontosabbnak lelvén a lélek szenvedését, társalgási
elszóródást s barátságnak enyhitéseit javaslá szerei mellé betegének. A
septemvír Kárayt kéré meg fiához s ez szives készséggel siete ifjú
barátjához. Az ő nyájas vigaszai, baráti kimélései, távolas remények
csillogtatásai, alkalmasint többel segíték elő Vincze felépűlését, mint
gyógyszerek. Káray érzé, miként nem léteznek sikeretlenebb, sőt néha
alkalmatlanabb vigasztalások a sebhedt szívre nézve, mint azok a
mindennapiak, azok a szokásiak, miket az udvariaskodás leginkább azért
szokott elszórni a bánatos háznál, mert azokkal tartozottnak véli iránta
magát. Nekem, édes Vinczém, úgymond ő, nincs szenvedő sziveknél
hatalmasabb gyógyszerem, mint azon emlékeztetés, hogy az élet rövid, s
nem sokára elmúlunk minden bánatinkkal együtt. Ezen eszme, ha erőre kap
bennünk, nyájas egybeköttetésben tartja velünk, vesztett kedveseinket.
Hajlunk úgy tekintni őket, mint csak rövid útra távoztakat, kiket nem
sokára ölelni fogunk ismét. Nyájas gondolat vala ez Vinczénkre nézve is,
és sikeres enyhitésű. Édesen zsibongott ugyan szivében Klárcsi
hűség-fogadása; de annyira még sem lehete vak, hogy ebből és
körűlményeiből ez életben jót remélhessen; ámbár mily bánatos éj borítsa
is keblünket, távolas háttérben mindig szokott pislogva fenmaradni némi
remény-szikrácska számára.

Felépült Vincze, de jeleivel még a sinlésnek, s lelke borongó marada.
Káray munkát tanácsla, hogy a lélek mintegy kiáradozhasson önmagából.
Elkiséré barátját járásába, s bevezeté őt hivatalos munkálkodásiba; maga
is segíte neki, és figyelmezteté sok új oldalaira tisztségének.
Nevezetesen öntapasztalásai után kífejtegeté előtte: mennyi számos
akadályokat háríthat el, mennyi dugúlt forrásokat nyithat fel egy megyei
tisztviselő a szegény adózónépre nézve, mik boldogúlhatásának annálfogva
legsajnosabb ellenségei, mert legközelebb feküsznek sorsához.
Előterjeszté: miként könnyebbűl az egyarányosan felosztott teher? miként
buzdúl a serkentett ipar? mi jótevőleg hat mindenfelé a felügyelő szem,
mely üdvös fékűl szolgál visszaélések és kajánkodások ellen? s efféle
kitárásokkal mintegy megszentelé szivének a hivatalt. Vincze valóban, ha
nem lőn is nyugodt, de enyhűle mások boldogításában, s elszóródék
folytonos munkálkodásiban. Szerencse, hogy az ember akként van éltének
viszontagságaival, miként fonó leány a maga fonalával; megáll ugyan
kissé ennek orsója, ha fonala szakad, de megakasztja ezt, s újra pereg
amaz!

Szüléi örömmel kezdtek minden jót reményleni fiokról, s a septemvírné
elővenni a maga jegyzékét, hogy abból illő szerencsét szemeljen ki
számára. Immár czélozgata is egyik vagy másik lánykára Vincze előtt; de
ez a czélozgatásokat úgy fogadá mindig, mint körén kivül fekvőket; mert
keblében szilárdul álla határozata: nem nősülni soha.

Épen az asztal felett ülének, a mint az öreg báró Regéczytől levél
érkezék. A septemvir olvasás után, átnyujtá azt hitesének, s ennek
csodálkozó tekintete nagy fontosságot gyaníttata arról.

Úgy-e, ez vala hát a titok? kiáltá a septemvírné, a mint a levelet
átfutja, s képén különös vegyűletei játszanak az indúlatoknak. Asztal
után beszólíttatik Vincze, s átadatik neki a levél. Tanúld ismerni az
embereket, így szóla hozzá a septemvírné, s gyógyúlj!

A báró azt jelenté a levélben, hogy Gyomay Klári, kijelentett mátkája
Rónapataky generálnak, megírá egyszersmind napját is egybekelésöknek.

Vincze halvány arcza még halványabb lőn az olvasás után. Gyönge vonaglás
látszék ajka körűl lebegni, mintha szólani akarna, de nem szóla, némán
nyújtá a levelet vissza.

Most már világosságban vagyunk édes Vinczém, folytatá szavait az anyja;
a gazdag generál motozott Gyomay fejében, s a rangos, jó Klárcsidéban!

Szívem, mondá a septemvír, mintegy sejtve fiának érzelmeit, a jó lánykát
hagyjuk ki a játékból, könnyen méltatlanok lehetnénk iránta. Neki nálunk
sem vala akaratja, otthon kemény atyja mellett még kevésbé lehet.
Azonban édes fiam, bízom, nem csalatkozom benned, ha elég átlátást
kivánok tőled, meggyőződnöd a felől, hogy a hol közelítéshez többé
remény nincs, ott mellőzés ellen legjobb fegyver a viszonmellőzés;
egyszersmind ne feledd, miként az emberi sors nem oly szomorú, hogy csak
egy ösvényen nyilhassék számára boldogság.

Vinczét, a mint kimene szüléitől, ezer alakú bánatok nyilazák; csak az
nem köztök, mire anyja számolt vala. Az ifjúnak lágy szíve nem vala
boszúra képes, nem felfogni azon gondolatot, hogy Klárcsija hozzá hűtlen
tudna lenni. Átereszté gondolatján ennek egész lényét, s mindinkább
hihetetlenebb lőn ez előtte. Lám atyja is menté a lánykát, de még inkább
menté őt saját szive. Úgy van! szülői önkény áldozatja ő is, miként én
vagyok! így kiálta fel, s a szenvedés rokonsága még inkább vonzá őt
felé. Azonban bár mint nem táplála is keblében immár idő-óta reményt
birhatásához: türhetetlen vala most neki még is azon gondolat, hogy más
birandja sajátját. Ezen új kín új alakban marczangolá lelkét. A féltés
újonnan veszteté most vele, a már képzetéhez szoktatott vesztést.

Több napokig hordozá Vincze emésztő búját, s vele tére be Kárayhoz is.
Engedd meg édes Vinczém, így szóla ez hozzá, hogy némi világot süthessek
bánatodra. Létezhetik-e emberben gyarlóbb önzés, mint azt kivánnunk,
hogy egy jó teremtés, mivel velünk nem lehet boldog, mással se lehessen
az? A képzelet világa szegényebb, mintsem hogy a gazdag és mindennapi
éldelettel kínálkozó valóért, illő pótlékot birjon nyújtani. Szokj
vigasztalódni édesem azon gondolattal, hogy Klárcsidat, ha teljes boldog
nem leend is, békés kikötő védendi további vészek ellen. A generál, kora
után hűlt érzéseivel, bizonyosan kimélő leend, és józan: láng helyett,
egyedűl barátságot kivánni nejétől; s ez egy derék, s érdem-aratott
férfiú boldogításában, bizonyos erőt nyerend magában arra, hogy saját
szíve kivánatait levívhassa. Hidd el kedves barátom, egyik neme a nemes
szív boldogságának: boldogoknak tudni a rokonlelküeket.

Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra
hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt
előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként
lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé
öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s
büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi
boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is
bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy
tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését
megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre
magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog
leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én
eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is
nyugodtnak tudjam a magáé alatt!

Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak
ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő
szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap
egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson
Gyulájával össze.

Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét
befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek,
gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek
Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha
kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán
megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti
szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni
akarni.

Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek
érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a
generálnál.

Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga
kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk,
egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend
vesztened soha.

Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy
újra veszteni legyen kénytelen.

*

Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani
körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran
félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s
ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás,
asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja
mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen
illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel
ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a
forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről
kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás
lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő
óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt
az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám.
Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy
szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat
s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt
nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött
szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról,
a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi
bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben
fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét.
Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas
engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem
jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon,
tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta
ebét.

A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével
mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú
kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek
észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is,
im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál
kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos
posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én
bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép
nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.

Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús
élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s
félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe,
a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem
tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az
ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök
volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé:
nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s
önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik,
mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a
sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen
hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá
töltött borát s e dalt éneklé:

  Szegény subás! egy szeretőt
  Ne tarts, intlek, hanem kettőt!
    Tartsd a nyalkábbat úrfinak;
    Komaságba majd meghínak.

  Bóbás kalap jő fejére,
  Páva gyanánt lép előre;
    Ha rá ér, majd rád is tekint,
    De az úrra másként kacsint!

  Ne süss le nap oly derűlten,
  Gaz s hűtlen jár itt elhitten!
    Megérem még, hogy borúba
    Merűlsz te is, mint én búba!

  Meg, hogy a ború méhéből
  A menny nyila szív-rablót öl!
    S lány is megbánja későre,
    Hogy haját tűzte fésűre!

Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat
fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.

Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a
gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról
hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás
szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat,
reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.

*

Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas
szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt
mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog
napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök.
Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is
érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt,
mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és
dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a
gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak
szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora
késlelteté.

Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá
tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs
forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok
alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá,
vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta
a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás
alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy
ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép
szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály
aggodalma.

Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos
felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka
szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala,
szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde,
térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül,
körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben,
s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.

Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a
gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s
ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie
Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek
napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és
legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság
oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele
öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.

Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának.
Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred
rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak,
sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó
népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak
feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle,
elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan
ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek
egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede,
mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.

Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon
legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága
szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar
elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s
néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg,
miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke
sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt
leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt
azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.

Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.

Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához
eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.

Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?

Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez
helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas
arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden
eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.

Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak.
Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját
bizonyosan felfogja találni.

Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez
vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a
szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki
mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány
iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan,
hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan
legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves
marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly
örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép
úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább
halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak
nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid
időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a
báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan
tűnődve találá.

Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak
láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis
begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha.
Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni
atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely
kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az
öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos
szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni.
Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr,
különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett,
csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott
túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti
meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne,
szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind,
új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a
beszélgetést és figyelmet.

Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő
ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta
ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek
talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok
érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés
felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és
tisztesség; mert ezek szép jegyesét, még egyszer oly széppé tevék, s
tekintélyt adának ipája házának.

Kornél el volt bájolva Erzsike által. Nincs ledér csapongó indúlatnak
ösztönzőbb ingere, mint vele ellenetben álló ártatlan tiszta kedély, és
szeplőtlen épségnek bájai. A lánykának ritka szépsége, arczán és tagjain
az ifjúságnak kelleme, melyet természetnek ártatlansága leplezett,
Kornélnak mint értőnek, ritka bájos jelenetek valának, s szíve
gerjedelmeinek csakhamar hő vágy-tárgyai levének. Már előbb rokon
kedvtelések némileg barátságba hozák őt Kálmán báróval; most mint ház
fiscálisa, kinek mindíg akada dolga künn, örömmel ajánlkozék ki vele
nyiretésre.

A mi két városi uracskánk, miként efféle esetekben lenni szokott,
gondosan titkolá egymás előtt külön saját kinézteit.

Remélem barátom, mondá útközben a báró, a szép paraszt leányka iránti
czélzásaid, nem fognak gázolni annak szerencséjén?

Kornél hajlott neheztelni a kérdést. Szeretés és szerettetés, úgymond,
oly szükséges játéka a szívnek, miként testnek a mozgás, s oly nyájas,
és boldogító önmagában, hogy abból minden czélzás biztosan kimaradhat.
Kölcsönös becsadás, kiválasztatás a tág teremtésből, léleknek egymáson
csüggése – már magokban is kedves gyönyörök! összehangzani érzetben,
gondolatban, kölcsönösön példány-képűl szolgálni egymásnak – magokban is
nyájas büszke érzelmek! Szabad jószág a hajadon egész az oltárig, s a
velei mulatozás, nyert idő és nyert birtok mind a két részről; sőt bár
kié legyen is idővel a leány, azon órák öröme az enyém, miket jelenben
vele töltök. Nem nyomorúlt szűk keblű önzés-e, csak kirekesztőleg akarni
gyönyörködni birtokunkban, s nem silány portékává válik-e a szerelem, ha
ekként birattatik? Nyájas tűzhely a lányka szerelme, mely ha egynek
lobog is, többeket melegíthet. Kálmán báró mosolygá a lelkével rokon
elveket. Szabad-e nagysád tett kérdését önmagához intéznem vissza,
Angelica iránt? kérdé csalfa mosolylyal Kornél.

Bizvást, felele Kálmán, én neki mindenek előtt férjet nézek ki embereim
között.

Jámbor név-viselőt! kaczaga Kornél; a terv nem rossz, sőt némi színét is
viseli a nagylelkűségnek; sajnálom, hogy hasonlót nem tehetek magam is.
Ezért becsűlöm én a pénzt és vagyont; még lelkünknek háborgó hullámzását
is, tükör-simává birja az kiegyengetni.

Uracskáink jól érték egymást. Mindketten olyannak képzelék csábos
kedvtelésöket, melynek fonalát biztosan vélék tartani kezökben, s akkor
szakíthatni azt meg, mikor tetszeni fog. Eredeti gondolatnak nevezgeték
magok közt, az ön becses személyeik ügyelete alatt esendő nyíretést, s
puszta mulatozási vágy ürügye alá rejték külön kilátásaikat. – Folyt a
nyíretés, miként különben is fogott volna folyni, ha a méltóságos uraság
otthon marad is; mert a két uracska hűs szobában enyelge a szép
báránykával, a csinos Erzsikével, ki váltig fárasztá magát körűltei
sziveskedéseivel; majd zsindiczét hoza tiszta tálban fel, a varrott
szélű abroszszal terített asztalra, majd friss nyomású gomolyát tőn
vendégi eleibe, majd a környéket mutogatá meg nekik, tele gonddal, ne
hogy unatkozzanak, s nem sejtve, hogy kis személyével mi jól mulatják ők
magokat! Tréfa és pajkosság özönlék az ifjak ajkairól; Erzsike híven
viszonzá a viszonozhatókat, s igézőn pirúlva mellőzé a szabadabbakat.
Szárnyon röppent el neki azon pár óra, melyet leereszkedő urasága a
majorban töltött; de nehéz ólom terhelte az időt szegény Pistára nézve,
ki hűs forrásnál, a két fánál, lesben ült kínos féltés között, s hegyen
tengeren túl óhajtotta a nyájas uraságot, s főkép Kornélt, kivel
nyájasabbaknak lelé Erzsike szemváltásait.

Készűltek az udvarban, Pólinak Szögváryvali egybekeléséhez. Kornél, a
színészet barátja, megpendíté, hogy színdarabot kellene előadni, mi nem
is vala a háznál szokatlan dolog. Szívesen felkapatott az eszme, s
kiválasztatott a játék-darab. Kornél kiosztotta a szerepeket, mikből
Szögvárynak is jutott. Személyzetbe vétettek a szobaleányok is; de egy
leány-szerepre nem akadt személy. Ide czélzott Kornél, s Erzsikét
javasolta erre.

Épen hűs forrásnál borongtak a szerelmesek, a mint Póli Erzsikeért
küldött; borongtak, mert Pista elégűletlen volt lányának az úrfiak körűl
elvesztegetett nyájasságaival, s kitört szemrehányásaival, mik nem igen
szivesen vétettek. Most egészen elborúla Pista tekintete, sötét lőn
arcza, megrázá subáját – s mene nem ügyelve Erzsike hivásira.

Habozott ez: menjen-e, nem-e? Tartá még élő szerelme, vonzá már csapkodó
hiúsága. Nyert még is amaz, s eltökélve volt nem menni. De újabb követ
jött érte, atyja illetlennek látta megvetni az uraság parancsolatját,
mit eddig nem tőn; Erzsike felöltözött legdiszesbb ruhájába, s a kastély
felé indúlt. Utcza-szegleten állt Pista, komor pillantattal felelt
Erzsike nyájas intésére, és szembe vágott kalappal csapott be előle a
közön. Erzsike, mintha súly vonná vissza lépteit, nehéz szívvel tette
útját. Gyakran történik életünkben, hogy előérzetnek borongási járják
lelkünket akkor, mikor baleset csügg sorsunk felett. Erzsike is
szívszorongással tért be az udvarba.

De csakhamar felvidúla itten. Póli értesíté őt hivatása czéljáról, s
mind ő, mind a szobaleányok oly ártatlan, oly kedves időtöltésnek, oly
nemes mulatozásnak festék előtte a színi előadást, hogy Erzsike
megkönnyűle érzetében, s majd neheztelni vala hajló Pistára, ki elég
bohó bír lenni gyanakodhatni, ily gyermekség miatt, tiszta erkölcse és
hűsége iránt. Kornél, mint rendező, azonnal leczkéi alá vevé őt;
felfogatá előbb vele a darab szellemét, majd a külön szerepek
jellemzéseit, eleibe adá a mimikának azon előrajzait, mik szerepébe
vágtak, próbáltata vele hangot, állást, mozdúlatokat, s tanítá kiadni
ezekben az indúlatokat. Erzsike a bámulásig fogékony vala, sokat adván
neki az anyai-természet, s titkos kéj is munkálkodván mind tanításban,
mind tanulásban. A játékszínnek regényes ingere, varázs hatalommal kapá
meg a lányka éber képzeletét.

A nőnem körűl gyakorlott Kornél, kiszámolt fortélykodással használá a
keresett alkalmat. Erzsike betanítása nem esheték meg apró biztosságok,
tréfák és enyelgések nélkűl. Kornél csak gyöngén halada ezekben, ne hogy
elriassza a félénk galambkát. Első gondja vala bizalmát nyerni meg,
mintha csak nemes mulatozás volna minden czél; majd hiúságát vonni
játékba, hogy emelve, becsűlve érezze magát általa. Eléré mindkettőben
czélját; a lányka csakhamar bizalmas sőt hálás kezde lenni azon ifjú
iránt, ki ismeretlen pályán oly biztosan, oly szíves fáradozással
vezérlé őt, s nem sajnála bajlakodni vele, egyedűl azért, hogy nélküle
örökre szunnyadni fogott tehetségeit kifejtegesse. Szintígy részint
Kornél biztató dicséretei, részint játék-próbákon a többieknek
magasztalásai, szédítve hízelgének a lányka hiú kedélyének. Becsültetve,
inkább kezdé becsülni önmagát és nyájas önelégűlés dagasztni keblét.
Horgon vala jó Erzsike, hiúságnak és csábításnak veszélyes horgain!

Ma vala ő először este a forrásnál boszús, Pistája és ennek
szemrehányásai iránt. Neheztele, hogy őt rabúl kivánja tartni
szerelmével, s elvonni a legártatlanabb kedvteléstől, sőt magától az
illendőségtől is.

A próbák naponként tartatának, s mindegyikével növekedék a közelítés
Erzsike és Kornél között. Szerepeik egymásba folyának, s ezeknek
biztosságait, Kornél csakhamar áttudá vinni életi társalgásába is a
leánykával. Epedő pillantatok, édes nevezetek, átkarolás,
elkerűlhetetlenek voltak előbb a szerepben, később eltürettek azon kivül
is, s végre szokottak és óhajtottak lőnek párunknál, hol szolgált az
alkalom.

Eljátszatott a darab, s közelégedéssel fogadtatott az a nézők által;
egyedűl Pista, ki a cselédséggel és szülőivel köztök vala, mene ki
dúlottan a nézőhelyről. Egyszerre idegen lőn Erzsike neki, az új pálya,
melyen föllépe, a színi képzetes köntös, kifejtett új tulajdonok, rangos
test-állás, szavak, mozdúlatok, mind borúsan érezteték vele, hogy leánya
felibe szökék neki és paraszti sorsának. De még inkább dúlta őt, látása
a Kornél és Erzsike szerepei kölcsönös biztosságainak. Kínosan gyűrte e
látásra össze, kezében tartott kalapját, s az e mellé Erzsike által
tűzött virág, tépetten volt elszórva körűlte a nézőhelyen. Annál
élénkebb öröm zajgott Erzsike atyja keblében. A sok magasztalás, mely
leányára, a sok örvendezés, mely magára, úri rendek által halmoztatott,
megszédíték a hiú öreget, s kiskorig magát az aggódó anyát is. Ezen
utóbbinak az urakkali tartás nem vala inyére soha, s játékszíni
szabadságok pedig, mint igen szigorú erkölcsű, s a babonáig vallásos
egyszerű személynek, csaknem botrányok valának. De ő igen szokva vala, a
háznál nem ügyeltetni akaratjaival.

Ágnes, az Erzsike anyja, szelid, kegyes lélek volt, ki békében élt az
egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak
tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos
ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora
nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a
világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát
nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál.
Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez
valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz,
hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz.
Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább,
hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és
közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú
fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák
olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak
emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni
fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart
képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első
kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes
lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s
annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes
nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja
életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak
minden körűlménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze
nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk
azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily
időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt
csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró
körűlményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet
titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi
tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a
természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak
sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert,
melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre
nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós
idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel,
égjelek, természeti tünemények, világi események – mind kisebb vagy
nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.

A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb,
győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos
rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez,
s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló
születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen
ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama,
örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala
rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen,
mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek,
csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak,
kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás
az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s
pontos áhítatosság – valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike
leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örűlt az előforduló
szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit,
tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így
tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha
szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike,
anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a
lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem
vala elégedett áhitatosságával – mert egyébb súly mégnem nyomá ártatlan
lelkét – elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.

Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól.
Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala
ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn
egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva
lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi
foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást
és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e
változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre
kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette
Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz
most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog
felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek!
Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.

Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat
vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is
kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A
keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem
körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek
tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme – hatalmas ellenetek
valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó
Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb,
borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek
valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban
szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások,
daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és
szerelem arany boldogsága!

A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar
szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és
Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja
felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót
intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy
rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét;
de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt
magával a feszűlet alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten
ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják
el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha
mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de
szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan
játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette
magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszűletre s lassú
hangon mondta: szeretlek!

Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a
leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza
viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi
nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de
ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly
kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem
vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott
szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón
fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei
becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több
mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának
nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e?
Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját
hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindíg, s tett fogadásához.
Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre
elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most,
templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni
megszentelt fogadásának.

A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak.
Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s
Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket
tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem
mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét
nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett
jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy
akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk
többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven
fúlánkja szakad!

Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy
vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz
készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt
eljátszatni.

Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon
izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet,
mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében
vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet
megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy
anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús
kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az
elsietett udvari követet.

Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi
bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok
hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s
kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet
meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a
betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint
illik! – Az anyja kifogásokat mere férje előtt. – Ej mit? dörge ez, vagy
látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg
utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el
fülét az urak is! – Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy
parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be
titkos kivánata.

Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne
terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró
kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban
adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát
adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan
használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt
leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb
szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet
lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve,
s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének,
s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását.
Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti
égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de
még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel,
tarták aggtalan ámulatban eszméletét.

Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba
felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó
ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel
szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett – egyedűl
Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az
ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben:
maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél,
Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt
előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan
szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala.
Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez
vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez
sok tünődés után arra birá magát, hogy tánczra felkérje kedvesét.
Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve
keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá
ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a
lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista
szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.

Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem
volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a
lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el
attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem
tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az
udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának
tevéseit.

Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség.
Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-,
gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített,
foglalatos volt Erzsike is, galyjat kötözött öszve, hol ritkább vala az
árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért
ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy
fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem
sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó
nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s
Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg
s eltaszíták a lánytól.

Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó
szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt
Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető
lánykára tekintett. – Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a
lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a
cseléd is közelíte. – Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike
élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a
leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.

S ez a gulya után való, jegyesed? kérdé Kornél; sajnállak lányka, hogy
így veszted el magadat; te többre születtél! Erzsike mentést dadogott,
szüléire vetett, s az egybekelést bizonytalan háttérbe taszította.
Kálmán jött a cselédekkel, rendezve volt minden, s Erzsike szorongó
szívvel ment haza, elsietve és szemet elfordítva Pista ablakánál.

Még szorongóbb szívvel játszá másnap szerepét az előadásnál, a nézők
közt vélvén Pistát, kinek zajlását rettegni kezdé. De Pista nem vala
jelen; nyugtalan kínokban sinylé át otthon a játék alatti hosszú órákat,
s csak szüléitől hallá a gyászos híreket; híreket, mik fenékből
felforgaták lelkét.

Tóth Erzsi, annyi mint úrnő! mondá a gazdáné; teli az udvar és falu
vele. Más után tekints édes fiam.

Pista szája nevetésre vonaglott, és kiomlott az ajtón.

[Illustration: – Ez az én jegyesem! – ismétlé Pista…]

Még e történet korában, minden szerelmes szövetkezés czéljaúl, csak
tisztességes házasságot remélt a falu becsületes népe; azt remélt Kornél
és Erzsike közt is. Pista sem tudott mást gondolni, csak az nem fért
szívébe és fejébe, miként feledheté a lányka régi szerelmét, hűségét oly
hamar? miként tett fogadását a feszűlet alatt?

Élet vagy halál! így kiálta fel egyszerre; berohana szüléihez, ezektől
nagybátyjához, ki kérőnek vala kijelelve, s másnap szokott szertartással
kéreté meg magának Erzsit.

A lányka szerette Pistát, lelke mélyében ő ült; de képzete már idő-óta a
Kornél körűlményeivel, nyájas simaságával és míveltségével festegette
őt. Kornélnak nem annyira személye, mint rangja és míveltsége volt
előtte kedvelt, szívét Pista birta. Azonban a kertbeni utóbbi
kirohanása, homályos idegenkedést szült iránta keblében, mi után új
kedvetlen oldalát ismerteté meg ebben vele, s némi okai támadtak
remeghetni a jövendőtől. Szüntelen hangzottak füleibe Kornélnak szavai,
hogy vesztve van, hogy többre született.

Atyja még mélyebben rántá be őt az örvénybe, mint saját szive is. Őt,
leánya tekintetéből több kegyes szavakra méltatá most az uraság; így
alkalmat nyere annak szájából hallani leánya dicséreteit, de
egyszersmind Pólinak azon megjegyzését is Pistáról, hogy egy idő óta
igen eldurvúlt, és Kornél azon sajnálkozását, melyet már Erzsike előtt
tett vala. Ezekhez járúlának az udvar és falu suttogásai, saját szíve
nagyravágyásai, követelt nemessége, lánya tulajdoniróli magas képzete, s
mindezekből azt voná ki magának, hogy a Kornél és Erzsike közti házasság
nem fogna lenni lehetetlen. Gondolatlan szókat ejte otthon, s bár az
anya főt rázva azokra, sátán sugallatinak nevezgette is azokat és vétkes
felfuvalkodásnak: lobbanó olaj valának azok még is, rangkóros hiúságára
nézve Erzsikének.

Azonban mindezeken is diadalmas lőn, ennek Pistáhozi meggyökerezett
szerelme, és vallásossága, mely szent fogadását lelkiismeretesen őrzé
keblében. Övé vagyok, mondá magában, isten előtt vagyok övé; de azért
martalékaul nem kötöm le magamat. Érdemeljen meg, mi előtt sajátja
lennék, nyájassággal, kedv-előzéssel, miként Kornél úrfi s az uraság bán
velem; tanúljon előbb engedő, simúló lenni, s ne kivánjon minden
akaratot, durva paraszt férjként magához rántani; nyújtsa így idő alatt
előbb kezességét nekem, hogy becsűlt nője, nem pedig heves forranásinak
rabnője leendek – s kezem övé, és senkié másé a világon.

Így gondolkozék szerelmében Erzsike, vagy tán hiúságában így ámítá
magát; mert bár gyöngédebb érzelmű vala is, semmint hűtlen akart volna
lenni; de vágyai közt homályosan leskődék még szive fenekén egy, mely
idő-nyerést óhajta; és az az emberi szívben rendszerint mételyre mutat,
ha a jóban gyors elhatározás helyett, időnek és történetnek kétes
hullámain rengeni vágyik.

Pista kérője nem vive ugyan rendes fonású kosarat haza; de a Tóth-háztól
adott válasz, a Szőke-háznál nem véteték egyébnek. Az öreg juhász
ifjalta még leányát, Erzsike időt és föltételeket kivánt, s Szőkéék a
rang-kórságot átkozták. Pista pedig elmarjúlt lelkében, bizonyos jelét
látni vélvén lánya hívtelenségének. Lángolva fájdalmában bolyongott szét
a határban, látta a dombról udvarfelé sietni Erzsikét s viharként dúlt
keblében e látás. Estére borúlva, szerelme tanyáján a forráshoz simúlt,
kiszólíttatta anyjával, kit a ház-ajtóban talált, Erzsikét, s elöntötte
a leányt kitörő szemrehányásival. Ez egy pár órával előbb vőn nyájas
búcsut Kornél úrfitól, s annál szigorúbb ellenetben álla most lelke
előtt, a szerencsétlen ifjúnak durva zajoskodása. Még élénkebb lőn
szívében azon föltétele, hogy az ifjat megtörje előbb, mielőtt magát
birtokába adja. Méltóságos és némi sértett büszkeséggel telt állást vőn
tehát magának, s egyenesen kitárá Pistának, hogy szívét, kezét
elraboltatni nem engedi; mindkettőhöz csak nyájas figyelem és sima
tisztelet fog vezethetni. Kegytelenűl fordúlt meg e szavakra s betűnt a
ház ajtaján.

Pista helybe meredve maradt egykorig. Világos lett lelke előtt
elhatározott boldogtalansága. Erzsikét nem látá így soha. Kisasszony
beszélt belőle velem, gondolta magában, és fogat csikart. E mellett a
lányka fülében arany-függőt sejte meg, mint vélé, Kornél úrfi ajándékát;
mit azonban Póli dugott volt búcsuzáskor, kegye emlékeűl oda.

A szenvedő szív, mely közel vala mennyéhez egykor, nem szokhatik
mindaddig vesztéséhez, míg minden remény-szálacskát szakadva nem lát
maga előtt. Pista megkisérté még egyszer szerencséjét, s megfárasztá még
egyszer kérőjét. Ugyan azon vala a válasz; noha Erzsike szavai
lágyabbak, biztatóbbak; de miket mint keveset jelentő szólásformákat, s
megszokott enyhítő szereit a kosárnak, felede a kérő híven megadni a
kéretőnek. Pistának lelke elbúsult, de kínja benn emésztett csak,
panaszt nem hallott szájában, könnyet nem látott szemében senki,
szótlanúl járt-kelt, végezte dolgát, s magok a szülék sem sejték a
vulcánt, mely belül lángolt. Pista nem átkozta Erzsikét, sőt szíve
gyakran hajladozott menteni őt; de forrott indúlatja, boszúja Kornél, s
általában úrfiak ellen. Egy pár hétre, mely alatt Pista nem látta
Erzsikét, nagybátyja a kérő hírül hozá, hogy az öreg juhász
jegy-váltásra viszi be leányát Pestre. Pista ekkor tett le végképen
minden reményéről, s habár Kornél iránt nem is birt enyhűlni, enyhűlt a
lányka iránt, kit rang és bőség könnyen leszédíthettek egy szegény
subásnak szerelméről.

Bizonyos akart lenni még is: igazat tartott-e a hír? s megkémlelte a
juhász-házat. Les-bokra mellől látta, miként ül fel szekerére a juhász,
s mellé kissé megsápadt leánya. Ég és föld szakadt Pistának szívére, a
mint a kocsi elzörrent. Dúlva, vesztve volt neki e pillanat óta minden,
rém-árnykényt járt a faluban, irígylett minden öreget, ki nem soká
viendi már a hosszú életet, irígylett minden halottat, ki nem kénytelen
szenvedni többé! Ily bánatában, nem vala ereje bevárhatni visszatértét
az úrfi menyasszonyának, fogá fegyverét, s szeme után útnak erede.
Szüléinek nem vala ez szokatlan; mert fiok az uraság vadászával, vagy
csőszeivel gyakran vadászott; de Pista nem tért estvére haza, nem
következő napokon is! Pista nem tűrhető bújában a katonaság közé
sietett, ellenség és halál eleibe.

Gyulának nyugtalan vala éje, s szemére álom nem ereszkedék. Kornéltól,
eddig is titkos valami tolá el őt mindíg, de érzete iránt bizalmatlan
vala; mert úgymond, hajlunk azokban, kik bennünket világi ügyességgel
meghaladnak, hiányokat találni, hogy mintegy kiegyenlíthessük
önmagunkkal őket. Most Pista szavai után, kénytelen vala tudni, hogy
Cili kedves növendéke körűl veszély forog; aggódva hánytatá elméjében
Kornél figyelmét a lányka iránt, s félté tőle annak nyugalmát,
boldogságát. Eltökélé magában, hogy figyelmeztesse őt a veszély iránt, s
reggelre kelve el is küldé Vincze a maga legényét, Gyula levélkéjével
Várfokra, melyben ez általánosan, nem érdekelve Pista történetét, inti
növendékét, hogy Kornéltól, szíve érzelmeivel ovakodjék. A legénynek
parancs adaték, hogy a levélkét titkon egyedűl Cilinek nyújtsa által.

Gyula előbb Uzay dolgait hozá rendbe, mi végett Vincze is elkiséré őt,
még távol esvén Klárcsi egybekelésének határ-ideje. Gyula reménysége
felett boldogúlt a közbirtokosokkal. Zajoskodáshoz voltak elkészűlve
eleinte mindnyájan, minthogy előttök heves ügyvédek vezérkedtek; de
Gyula halkkal és simán lépett fel köztök, s hasztalan jogvitatások és
törvény-dörögtetések helyett, békesen tört egyesítni a kölcsönös
érdekeket. Engedett, hogy követelhessen, s így apró szivességekért
fontos nyeréseket cserélt küldője számára. Itt közelebbről volt alkalma
meggyőzni Vinczéjét a felől: miként minden emberi szív rejtekének van
nyitó kúlcsa.

Harsagon Vincze a fogadóba akart beszállni. Nem barátom, mondá Gyula, a
mely fát levágni akarunk, tövéhez kell annak állnunk, s a generálhoz
hajtata be.

*

A generál egy volt azon kevés férfiak közől, kiknek minden
tapasztalásaik és tudásaik kifolyók és tettbe menők.

«Használni ismereteinket, magunk s embertársaink javára» ez vala
jelszava, s azokat, kik csak azért tanúltak, hogy tudjanak, régi
fegyvertáraknak nevezgeté, melyekben a puskák, kardok, szerszámmal,
plengével bírnak ugyan, de sem lövésre, sem vágásra nem használtatnak, s
csak rozsda emésztéseinek hagyattak. Nagy tudományú ugyan nem vala ő, de
nyílt fő. Elméjének legfőbb ereje abban álla, hogy a hallottat,
látottat, olvasottat, könnyen feltudá fogni, és fontolgatásával
sajátjává emészteni és alakítni. Előitéletektől ment lelke, kész volt
elfogadni minden jót és hasznost, melyet az élet bár mi ágában is
tapasztalt; munkássága pedig és szép jövedelme többnyire azonnal létre
segélték azt. A külföld hasznos intézeteire, szokásira, találmányaira
nézve, józanúl kibírta számolni: mi sikerűlhet hazánkban, éghajlatához,
népéhez, s ennek míveltsége fokához képest? Czéljainak és terveinek
kivitelében, gyors, fontoló, kitartó és óvatos vala. Ezen tulajdonok,
nemes becsület-vágygyal párítva okozák, hogy Rónapatakynál a maga
korában, a fejedelemnek nem vala használhatóbb generálja. Szép csatákat
nyere nehányszor számára, és katonai megbizásokban sikeres hasznokat.
Ennélfogva tisztelt vala ő udvarnál és seregnél, s a király, számos
érdemeit egy kis uradalommal jutalmazá meg, mely a Kamara alatt ugyan
nem sokat hajta be, de új birtokosának szorgalma után évenkint
jövedelmezőbb lőn. Egy golyó megzúzá vala a generál balczombját, a mint
a csatamezőt czirkálá, ez őt nyugalomra készteté; melyet nyert jószágán
leányának éle, s a közjónak és jobbágyainak szentele.

Szerény volt a generál, és mások iránt becsűlő. Nincs oly csekély ember,
ezt szokta mondogatni, kinek legalább is egy oly tulajdonsága ne volna,
mit óhajtnék sajátommá tenni. Forró, de józan honszeretet vala egyik
polgári erénye; az, mely nem fúlad el sikeretlen cosmopolitismusban, s
minden embertársért hevűl ugyan, de hazafiaiért különösebben lángol.
Virágzani látni hazáját, s benne a közjót, édes kivánatja vala lelkének,
s ezt maga részéről is telhetően segélni elő, munkás rugója
igyekezetének. Nem tűrheté azon káros önzést, melynél fogva személy,
osztály, vagy törvényhatóság az állományban, nem mint tagot, hanem mint
külön egészt hajlik tekintni magát, s már a seregnél tüzesen ostromlá
azon tiszteket, kik ezen önzésből, éllel állának a polgári rendek
ellenében. És különösen az önzést, bár mi alakban találá azt, mindenütt
mint ellenséget üldözé, azon hitben lévén felőle, hogy minden közjónak
ez szokott lenni közeles, vagy távolas akadálya. Bújkált is az előtte,
mert a különben nyájas és emberszerető férfiú, katonai egyenességgel
kelt ki a nem egyenességek ellen, s az álarczokat nem igen szerette
meghagyni azokon. Ekként rázogatta meg azokat, kik eléggé alacsonykodók
lehetének gúnykodni, vagy gyávák panaszkodni hazájok fogyatkozásai
ellen, a nélkül, hogy részükre érte valamit tennének; ekként azokat, kik
köz erőre utaltak mindíg, hogy saját restségökre és hanyagságukra
mentést vonhassanak; ekként azokat, kik felölték a hazafiúság palástját,
vele haza emberei, alatta pedig magokéi valának. Ez utóbbiakat útczai
koldusoknak nevezgeté, kik szüntelen imádkoznak, de nem kegyes
indúlatból, hanem alamizsnáért.

Katonaságbóli hazatértével, meglátogatá a megye gyűléseit, s első gondja
volt jelentni a fő- és alispánoknál, hogy kiküldetésekben használtatni
kiván. Még nem érzem, úgymond, lerovottnak hon iránti tartozásomat.
Kardomat ugyan már nem forgathatom érte, de számára egy olaj-ágat még az
én karom is elbír, s jó gondolat érhet minden józan, minden használni
kívánó férfiút. Mennyi ember nem lopja meg önmagában idejét és hazáját!
– Hogy őt is érte jó gondolat, megmutatta a következés. Rabok
dolgozó-háza, fegyházak czélszerűbb rendezése, megye oltványos és epres
kertjei, pontos rendet tartó árvaszék, útra, töltésre, hidakra szánt
tőke-pénz, s több effélék, mind az ő kivitelei valának a megyében; mert
Rónapataky, javaslatai és tanácsai mellett, nem voná meg sem
munkásságát, sem erszényét, hol hasznost kezdeni vagy kivinni kelle.
Hogy őt ezekben tekintélye is segíté, könnyen vélhetni. Nagy polczú
férfiúnak szájában, szintúgy tekintélye után óriásodik a szó, miként
eltörpűl az a tekintetlen csekély ajkán. Gyakran azzal a csinos
fortélylyal éle a generál, hogy másokkal, kiket előre megnyerhete, adatá
az első szót, valamely hasznos javaslat iránt. Mert, úgymond magában, a
köztanácskozásokban ritkán bírjuk különszakítni önszemélyünket a
közjótól, s azt, hogy legelőbb is miénk vala a jó gondolat, legalább is
becsűljük annyira, mint azt, hogy használtunk.

A generál kevés beszédű volt, s fecsegésnek esküdt ellensége. Sok szó,
kevés tett! ezt szokta mondogatni, s ellen-példányul Spártát hozogatni
fel. Azt az embert, ki ha mindíg jól is, de tettek nélkül szónokol, nem
becsűlhetem annyira, mint azt, kinek pályája tettekkel teljes, bár ha
olykor botlik is közhelyeken nyilatkozataiban. Mindíg könnyebb
itélgetni, vagy tett után mondani meg: miként kelle vala cselekednünk.
Gyakran egy hadnagyocska is megbírná vesztett csata után mondani: miként
kellett volna azt megnyerni. Nemesb és hasznosabb mesterségnek tartá ő,
kevés szóban sokat, mint sok szóban keveset mondani; ha bár úgymond,
okos embernek ez utóbbi alkalmasint szintoly erőbe telhetik is, mint
csekély embernek amaz. Innen a szónoki erőt és fortélyt, miként azt
venni és használni szoktuk, nem sokra becsűlte; s e részben már az
iskolákban külön vált kedvtelése a septemvírétől, kit különben igen
tűrhetett. Az ő mondatai, chryái, szónoklatai mindig legkurtábban estek
ki, s háta borzadozott, ha a tanító ezt kiáltotta neki: szélesítsd fiam!
dilatáld! vagy ha synonymokkal, és nyomtalan szószaporításokkal állott
eleibe. Otthoni nyugalmában, és polgári pályáján még inkább kifejlett
most idegenkedése az áradozó beszédektől. Gyakran kikelt gyűlésben vagy
azon kivül is, a sujtásos szónoklatok, jóakarat-kapkodások, hízelgések,
már mondottak ismétlései és haszontalan, tárgyra nem tartozó
szó-terjengések ellen. Különösen egykor, midőn egy fontos közgyűlés
alkalmával, az első űlés csupa szónoklatokkal, megköszöntésekkel,
elfogadásokkal s a t. tölt el, türelmetlenűl fakadott ki a generál, a
főispán asztalánál. Nekem csak azon szónoklat becses, így szólt, mely
szerényen maga előtt ereszti a gondolatot, s magát szolgaként amaz után
szabja, csak addig terjedez, a meddig amaz, annyit ad elő mennyi elég
elegendő köntöst adni a gondolatra, hogy ez illően jelenhessék meg, a
nélkül, hogy hasztalan piperével kivenné azt egyszerű formájából. A
nyugtalan emberi elme, mihelyt valamiben az alkalmasságot elérte,
azonnal, túl szeret sietni, fényűzésre rajta. Ezt teszi már ma
gondolatai kifejezésében is. Fényt űz a szavakban, s nem gyér az eset,
hogy a gondolat szolgaként sántít amazoknak pompás nyargalásaik után,
vagy néha tőlök végképen is elmaradni kényteleníttetik. Magyar nemzetem,
mint ázsiai faj s barátja a pompának és szertartásnak, úgy sejtem, nem
szeret utólmaradni ebben is. Szerencse, hogy a magyart a szónoklatokban
csak a szó-pompa viszi, s hogy különben a sok szó épen nem tulajdona; mi
lenne, ha még francz bőbeszédűség is fogott volna lenni nemzeti bélyege?
Kétségen kivül szóözön, melyben a gondolatok apró halacskákként
uszkálnának! Én megvallom, óhajtnám a szónoklati mesterkélést
kiküszöbölni a főbb tudományok sorából; a valódi szónoklatnak pedig a
logica megett nyújtnék helyecskét, honnan ezt szólatnám vele: tartsd
lelked előtt tisztán a gondolatot, s megtalálandod az illő szavakat
hozzá; ha nem találtad ezeket, nem birtad tisztán a gondolatot,
lelkedben és nem ajkadban volt a hiba, s ily esetben én csak üres
csengésű szavakat kölcsönözhetek neked, ámításaúl a nemgondolkozó
hallónak, bosszantásaul a gondolatot és okot-várónak.

Egy tisztviselő, ki mint erős szónok, birá e részben a megye
közvéleményét, megbotránkozék e szavakban. Nem örömest hagyjuk meg
másokat kis véleményekben a felől, miben magunkat nagyoknak véljük.
Ellenveté a generálnak, hogy a valódi szónoklat nem hagyja el a
gondolatot soha, hanem azt varázs-vesszejével, főn kivül a szívhez is
viszi, hogy így mintegy beavassa azt hallgatóinál; előhozá: mily becsben
tartaték ez a régi görögöknél és rómaiaknál, s tartatik ma is Angliában.

Megengedem, válaszolt a generál, hogy a dolgot annak meghatározása dönti
el: mit akarunk érteni a szónoklat nevezete alatt? Mihelyt ez csak
annyit tanít: miként kelljen a gondolatot és okot kurtán, de még is
tisztán és kimerítőleg adni elő, s szájat és fület ezen felűl nem
fáraszt, mi szavam sincs ellene. De annál több, ha a szónok, oknak
alakjába öltözteti a nemokot, győződés helyett indít és ostrommal veszi
meg fontolás előtt az elhatározást. A rómaiakban, kikben minden
nagyságuk mellett is nem mindent csodálok, soha sem hagyám azt helybe,
hogy nálok ítéleteket, szónoki vádlások és védések után hozott a nép. A
szónok, miként tiszt-úrnak tetszett mondani, főn kívül szívhez is
intézheti a gondolatot és okot; ki áll azért jót, hogy nem a lágy
szívhez vitte előbb ezeket, mint a fontoló főhöz, s amaz, mely heves
indúlatoknál fogva, hatalmasb bennünk, mint a hideg fő, korábban
lepetett meg, semmint ez szükséges szemléjét megtarthatá? Így mi könnyen
határozhat győződés helyett fellázadt indúlat, ok helyett rábeszélés,
igazság helyett szónoki erő és ügyesség! Cicero, Demosthenes ellenében
mi könnyű vala vesznie a legigazságosabb ügynek is! Mi az ángolokat
illeti: sokat óhajtnék átlopni hazám számára tőlök; de a több órai tág
szónoklatok, szintúgy mint csaknem seperhetetlen szűk kéményeik, és
megszámíthatlan szegényeik is, bizony nem ezek közé tartoznának.

A főispán, s utána többen azt jegyzék meg, hogy több esetek vannak, mint
milyenek a nemzeti és megyei ünnepélyek, mikben az úgy nevezett
ékes-szólásra szükség van a hazában. A magyar, úgymond, sokat köszönhet
fényes szertartásainak, s ez azokhoz tartozik. Ezt a generál is
megengedé. Én a szó-pompázást, így szóla, oly formán tekintem, mint a
parádés katonai gyakorlatokat. Az a sok ezer fegyver egyszerrei
csattanása a le- és felkapásokban, egyszerrei lábdobbanás a léptekben,
kedves és mulattató ugyan ünnepélyek alkalmaival; de csatákban nem
használjuk azokat. Gála-ruhákhoz gála-szavak illenek, s igen
megelégszem: ha valaha szerencsések lehetünk, csupán köz
tanácskozásainkból hagyhatni ki ezeket. A drága idő-nyerésen kivül,
hiszem, nyerni fognánk abban is, hogy józanabbak lennének határozataink.
Ez egyszersmind nyakát fogná szegni egy köztünk károsan divatozó
nemének, vagy az önzésnek, vagy az álszeméremnek, minélfogva sokan
átallnak szólni közhelyeken csak azért, hogy nyelvök nem óhajtott folyó,
vagy előadásuk nem az ékesszólásé, hogy így a közügy veszítsen inkább,
mint személy. A közjó iránt, úgy vélem, legalább is tartozunk annyi
érdekkel és kegyelettel, ha nem éppen buzgalommal is, hogy irántai
véleményeinket egyáltalában nyilvánítsuk. A ki szólni bír, szóljon, s a
néma intsen. Önkárhoztatásunkra hallgatunk ott, hol jót elősegélni, vagy
rosszat gátlani szavunk lenne.

Efféle kikeléseknek kivánt sikere lett a megye gyűléseiben. A generál
közönségesen tiszteltetett, s ha valamelyikét a szólóknak, időn és
helyen kivül szónoki áradozások kisértették, elegendő volt a generálnak
nyugtalanúl mozogni székén, vagy csákóját ide s tova rakosgatni az
asztalon, arra, hogy a túlcsapongó eszméljen, és előadását siettesse.

Több ilyforma nézetei a generálnak, azért tőnek üdvös behatásokat,
minthogy ő türelmetlen hév helyett, kimélő nyájassággal adá elő azokat.
Bevárá ő szeliden az időt, melylyel dőlnie kelle az ó rossznak és
épülnie az új jónak; éretlen tüzeskedéssel nem fojtá el a kelő csirákat.
A magyar alkotmány, úgymond, terebély százados tölgy, vén derék új
sarjadékokkal; ám forogjon fejszéd dísztelen, csonka, és akadékos ágai
közt, de tisztes vén derekát ne bántsd! Egyedűl ott lepé meg őt a
türelmetlenség, hol önző fondorkodást sejte. Szavai honszeretettől
lángoló kebelből keltek mindig. Semmi mozdúlat nála nem utasított
rangra, vagy tekintély-követelésre; innen elhatározottan bírta a generál
megyéjében a tiszta hazafiúság közvéleményét; mely a közjóért égő
szándékait mindenben híven segélte elő.

Otthon, Máli kedves leányának nevelése és boldogítása foglalák el
gondjait, és atyai lágy érzelmeit. Ez vala szeme fénye, s lelkének kéjes
nyugpontja. Irántai lágyságát, engedékenységét, szíve nem vala képes
korlátolni, vagy csak rejtegetni is; bár miként óhajtá is ezt leánya
javáért, bár miként kárhoztatá is magában, a gyermekre nézve ritkán nem
ártalmas szülei engedékenységet. Máli azt teheté, mit tenni kedve tartá,
szabad úrnéja lévén magának és kedvteléseinek; s ha bár jó szíve ritkán
is élt ezekkel vissza, de majdnem a szelességig eleven indúlatja,
megkapá őt gyakran, s nem egy gondolatlan tettre ragadá. A szerető atya
időtől remélte orvoslását ennek, s elégedve azzal, hogy kedves leányának
szíve tiszta és jó, nyugalommal hitte, hogy a heves vér majdan kijátssza
magát, és kizajlik, mihelyt azt a komoly élet gondjai fogják
csillapítni; s e jó reményben nyájas estét várt maga élte hanyatló
napjára.

Máli Kisrétről két nyájas képet hozott lelkében haza. Egyik Ongayé, a
szép huszár tiszté vala, másik Póli lovagló ruháját s a lovaglást
tüntette óhajtása eleibe. A testhez delin álló köntösben a deli tiszttel
lovagolhatni, nyájas kéjű gondolat vala Málinál. Azonnal kérelmek alá
véteték a jó atya, s nem nyughata ez, míg győződése ellenére is, ólban
nem álla Máli paripája, és testen párja Póli csinos köntösének. A
generál nem javallá azt, ha a két nem egymással felváltogatja sajátos
kedvteléseit, s rendesen fonák lelkek bélyegeinek tartá ezt; de nyugtatá
őt azon gondolat, hogy akkoriban divatban állt a dámák lovaglása, s így
a divatnak leple alá rejtheté atyai kedvezését.

Máli telhetetlen vala új kedvtelésében. Naponként kilovagla atyja és
Uzory között, s mint óhajtása szerint egykori katonáné, hősködék abban,
hogy az időjárásban ne válogasson. A ló szelid volt, s Máli a naponkénti
gyakorlás által annyira gyarapodék a lovaglásban, hogy a generál már nem
kétkede őt olykor egyedűl is kiereszteni Uzoryval.

Így lelé a lánykát Ongay, ki ezredjétől néhány napra meglátogatá vala a
generál házát; s most derűle még víg élet Harsagra. Mulatság ért
mulatságot, s a lovaglások, mikben most naponként ügyesebb, s a kedves
társaságban bátrabb lőn Máli, látogatásokra is kiterjesztettek a
szomszédságokban. Uzory, ki terhelve vala dologgal, gyakran elmarada
ilyenkor, s általában kevés részt vőn a mulattatásokban; mi azonban
szokott elvonódásai miatt figyelmet a háznál nem támaszta.

Ongay és Máli naponként közelebb simúlának, egymásért dobogó szíveikkel,
s az engedelem múlta felé, amaz szót ejte a lányka végett a generálnál.
Ez korán sejté a dolgot, és nyugtalan vala, mert nem egészen javallá
azt; azonban gátolni sem tudá. Édes öcsém uram, ekként felele Ongaynak;
én a katonát szeretem, mert közte éltem le koromnak legszebb részét; de
nem vőmnek. A leány ezen állapot csillogásától nem lát végig mind azon
számos áldozatokon, mikre őt a katonávali férjülés felszólítja. Nem
hordom elő azt, hogy neki, míg férje szolgál, bizonyos és állandó laka
nincs, hogy az örök marsokban maga és gyermekei részéről, az élet
legtöbb kényelmeiről le kell mondania; nem említem azt, hogy ha ideig
óráig folytonos lakást nyert, s örömek közt megszőtte kedves fonalait a
társalgási életnek, rokonságnak, barátságnak, ezeket egy parancs
érkeztére új meg új szívvérzéssel kell ismét elszaggatnia; nem hozom azt
is elő, mert csak magamat illet, hogy szüleitől őt többnyire országok
választják el; csak azt állítom öcsém uram szíve eleibe: mit érezhet
akkor a szerelmes nő, midőn férjét csatába, halál ellenébe menni tudja?
miként remeghet szíve minden ágyúdurranásra, melyet távolról hall
férjére lövetni! Ezt én tudom, bús tapasztalásból tudom édes öcsém uram,
mert boldogúlt szegény nőmet az effélék ragadák el oly korán! – Sötétült
itt a generál szeme, és megállott szavában.

Megvallom öcsém uramnak, folytatá újra szavait a generál, hogy a katonát
nőtlennek óhajtom. Mihelyt szív-kötelek kötik őt az élethez, azonnal hág
ez becsben előtte, s nem barátkozhatik oly biztosan a halállal, melynek
szemköztét mindenkor legalább is borzalom nélkül szükség tűrhetni.

A belépő Máli már elhallá ezen utolsó szavakat. Tudta miről van szó,
mert Ongaynak ő adott volt engedelmet a szólásra. Édes atyám! ekként
esdeklett, megcsókolva a generál kezét, mi készteti Ongayt arra, hogy
katona maradjon?

A becsület, édes leányom, felele szilárd hangon a generál. Épen ez az,
mit én magyar ifjainkban nem kedvellek. Pár szilvafás szűk telek, vagy
egy lány-kötő is, képesek haza csalni őket a dícsőség útjáról, gyakran
akkor, mikor már elroncsolt testöknek és fáradalmaiknak jutalma várná
őket azon. A generál kikele itten kissé szigorú igazságaival; Máli lopva
jelt ada Ongaynak, megértve vala ez, s a további szó elhalasztva
máskorra.

A pajzán leány tudta: miként és mennyire bírja atyjának szívét és
akaratjait. Alkalmas perczben ismét kezet csókolt nála, kérő szép
szemeit félbúsan vetette fel reá, s édes jó atyám! így esdeklett hozzá
oly hangon, melynek a generál nem vala szokva megtagadni valamit, édes
egyetlen jó atyám, nem élek meg Józsim nélkül!

A generál, ki már előbb lágyúla, s kinek Ongay minden egyébb
tekintetben, katonáskodását kivéve, kivánt vő vala, homlokon csókolá a
kis csintalant. Ám legyen fiam! így szóla; kinek gyermeke van, nem
mindig lehet az öntanácsú; de várnod kell Máli! ezt veté komolyan hozzá.
Háborút rebesget a hír, ilyenkor a becsület nem engedi, hogy tiszt
szabadúljon.

Máli elégedett volt, Ongay pedig kéj-örömben. A két gyermeknek szép
boldogsága, bizonyosan oda fogta volna tántorítni az engedékeny atyát,
hogy azonnal kieszközölje Józsi kieresztetését, hanemha a becsület
érzete, mire mindig igen sokat tartott, tartóztatta volna őt ezen
lépéstől vissza. Elfojtódott szívvel ereszté el Ongayt ezredéhez, annál
is inkább, hogy kedves leányát az ifjú távozta után, szokása ellen
majdnem vigasztalhatlannak látá. Napjában órákig állt Máli azon
ablakban, mely Józsi útjára szolgált, homályos sejtő sóhajtással fordúlt
el mindig attól, s a szellő-játszású könnyű leányka, majdnem feledni
kezdte víg szökdeléseit.

De a természet nem tagadja meg magát; úgy bánat, mint öröm hamar
elhamvadnak körűltünk, ha azok a kedélyben víszhangra nem találnak.
Miként kis folyamnak habjait, megtöri ugyan kissé, gátló szirt-darab
vagy fa-gyökér, de túlhaladva rajta, azonnal ismét békésen folydogálnak
azok; akként vala Máli is kis bánatával. Könnyű kedélye, boldogságának
nyájas érzete, csakhamar leenyhíték azt; belőle nem marada a szívben
egyébb, mint azon óhajtó remény, hogy bár ki ne ütne a háború, vagy bár
végezve volna az már.

Újra folytak a szokott lovaglások, s Máli mint már bizonyos katonáné,
ezt most több más gyakorlatokkal, több test sanyarásokkal kötötte össze.
Aggodalmas atyjának gyakran munkájába kerűlt leszólni a hevest ezen
gyakorlatokról, oly időkben is, melyekben azok, valódi
egészség-rongálások valának. Máli ilyekben gyakran még inkább
fejeskedék, szorosabban érezvén magát, ezen tűrésre-szoktatások által
köttetettnek, mind Józsijához, mind jövendő kedves állapotához. Azok
mintegy nyájas titkos fonalai valának szerelmének, mik őt a távolban
jegyeséhez köték.

A generál rögtös fordúltában a lépcsőkön, veszélyesen megrándítá egykori
sebes lábát, s iszonyú fájdalmakat szenvede reá. Kötések, zsúrolások és
kenőcsök, mik hajdan oly hasznos szolgálatot tevének neki, nem akarának
használni most. Uzory siker nélkül meríté ki minden szereit körülte, s a
generál szegző kínai annyira növekedének, hogy éjeken át nem juthata
nyugtató álomhoz miattok, s gyógyszernek kellett álmot kimunkálni
számára. Máli, atyja kedveért, kihagyá ennek betegsége alatt
kilovaglásait, annyival is inkább, hogy tavaszi olvasztó szelek is
dühösködtek. De később annyira enyhültnek látván atyjának baját, hogy
felülhete, állhata, sőt lépteket is tehete a szobában, egy enyhe fényű
napon, nem lehete megtartóztatni többé a nyugtalan leányt. A generál
szokás szerint Uzoryt bízá meg, hogy lovagoljon ki Málival, most sem
hagyván el, szokás szerint utánragasztni emlékeztetését, hogy a szeles
leányra vigyázzon. Most leányom fejében a katonáné motoz, mondá a
generál neki, ismerem a nőnemet; gyakran, hogy égő kunyhót olthasson el,
kész özönvizet idézni elő. – Egyébiránt nyugodt volt a generál; mert
Uzorynak érett józanságát, és leánya iránti gondos figyelmét jól
ismerte.

Málinak kedves sétahelye volt a malom tája, mely kies völgyben, agg
nyárfák alatt, festőileg feküdt. Itt rendesen egy pár szót váltott az
öreg molnárral, és visszafordúlt. Arra tartott kedve most is, ámbár
Uzory a csinált töltést javaslá, tartván amott a malom-patak
áradásaitól, és a hegyekből lezuhogó vizektől. Engednie kelle Uzorynak,
s lovasaink nyugtalan ballagának a hegy alatt elnyúlt, egykevéssé
alkalmatlan úton, melyet agyagos sár és vízmosások nehezítettek el. Máli
vidám kedvvel enyelge; a bajoskodások, sok kikerűlések, sár- és
víz-gázlások, de főkép Uzorynak, mint vélé, kishitű aggodalmai,
csintalan kedvre idegzék őt. Pajzánkodott, gúnykodott komoly
kisérőjével, ennek gyakori rémültére, apró át-át szöktetésekkel is
ingerkedett. Most egy gonosz helyhez jutottak, hol két hegy szoros
völgyéről, sebes áradat zajlott le s az utat kétfelé szakította. Nagy
volt a szakadék, s Uzory visszatérést javaslott, mert kikerűlést hegy és
malom-patak nem engedének. Máli nem volt bírható erre, gúnyolta Uzory
félénkségét: mi ez a háború veszélyéhez képest? mondá Ongayra gondolva,
s minden, mi tőle kinyerhető vala, abból állott, hogy megvárandja, míg
Uzory alkalmas átmenést keres. Uzory átmenetelt vizsgálva, lelovaglott a
szakadék mentében egész a malom patakáig; Máli az alatt lovával az úton
maradt, mely társa után nyugtalan kezdett lenni és kapálni a sarat.
Egyszerre azon pajzán gondolat villant meg Máli eszében, hogy különben
is nehezen tartható lovát áteressze a szakadék erén, s réműlő Uzoryt
meglepje vakmerőségével, melyben azonban veszélyt nem látott, minthogy
csekélynek tudá a szakadék árkát. Meggondolni a merést és kivinni azt,
egy vala a könnyelmű lánykánál. Neki fordítja lovát a szakadéknak, de a
zúgó és tajtékzó habok visszahöktetik ezt, Máli erőlteti, lova újra
hökken és hortyogni kezd. Többszöri sikeretlen kisérletek után megvadul
a ló s a mint újra makacsúl erőltettetik, felágaskodva megfordúl, s
szöktében ülőnéjét leveti. Kár nélkül fogott volna a lánykán keresztül
menni a baleset; de a ló, szilajodtában hátra rúgott, s az omló
szerencsétlen lánykát gyomorba találta. Élet nélkül feküdt Máli a
földön; elfagyott vérrel, arczczal, és eldermedt lélekkel omlott elő
Uzory; mely utóbbinak elállott esze, pillantása, s alig tudott annyira
eszmélnie, hogy tehesse, mit a leány felocsúdtatására tennie lehetett.
Sokára veté fel bágyadt pillantatjait Máli; de szólni nem bíra, és
szemeit el-elhunyá ismét. Kétségbeesés kínjai közt lelé Uzoryt a
szerencsétlen atya, ki a haza-futamlott paripákról, réműlten gyanítá a
veszedelmet, s önbaját feledve lelketlenűl hajta elő. Az ő állapotát
toll le nem írhatja. A szelid, szidalmakra fakadott Uzory ellen is, ki
merevűltében nem vala képes menteni magát azok ellen.

Karja közt ápolta a generál a kocsiban hazáig leányát; kínjában, milyet
nem érzett soha, elsötétűlt az élet körűlte. Azonnal küldte egy
nevezetes orvosért szekerét, addig Uzory nyujtott Máli körűl segélyt,
miként azt bódúlt érzelmei közt teheté.

Az orvost nem lelék honn, s a mint a kocsi üresen tére meg, a generál
bősz kétséggel nyomá homlokára két kezét. Nem mintha nem biznék Uzory
tudományában és ügyességében, kit e részben több esetekben becsült,
hanem minthogy most gerjedve vala ellene, mint vélt oka ellen lánya
bal-esetének, s e mellett mintegy elállottnak látá bódúlt elméjét ennek,
más orvost óhajta. Újra elbocsátá tehát más orvosért kocsiját, s míg ez
a távolból elérkeznék, lelkére köté leánya gondját Uzorynak. Nem vala
erre szükség; Uzory éjet napot az ágynál töltött. Lesett minden
változáskát betege körűl, s úgy gyógyítására, mint enyhűleteire
fordított gondjának nem volt mértéke, határa. A generál maga is enyhűlni
kezde iránta, sajnálva, hogy kifakadásaival élesíté az ifjú keblében
azon fájdalmat, melyet miként vélé, önlelke vádolásai már fölösleg is
özönlének reá.

Másik, kit Máli ágyától el nem lehete vonni, Klárcsi vala. Ha kedvellé
egymást a két lányka gyermeki korban, szenvedélyesen tapada most
egymáshoz, mióta Klárcsi visszatére az atyai házhoz. Úgy látszik, két
különböző vérmérsékletek, szorosabban kötődnek egymással össze, mint
egyezők; amazok egymást egyenlítgetik és pótolgatják, míg ezek untalan
hasonnemű érdekekbe ütköznek. Máli elevensége ki-kikapkodá Klárcsit
szelid csendéből; ellenben Klárcsi lágysága enyhítgeté Málinak
szelességét. Klárcsi vidámabbnak s öröm-vágyóbbnak érzé Máli körűl
magát, s ez részint jobbnak és engedékenyebbnek magát Klárcsi
társaságában. Nélkülözhetetlen lévén a két lányka egymásnak, nap sem
tele el, hogy egymást ne látták volna. Most Máli balesete mélyen zúzá
meg a barátnét; ápolása végett elhagyá ez az atyai házat, s betegéhez
költözködék által.

Málit iszonyú gyomor-fájdalmak gyötrötték, s untalan csak gyomra szájára
mutogatott. Uzory nem lévén tanúja a veszélyes rúgásnak, legtöbbet rótt
a lyánka bajából az ijedésre. Gyanított ugyan sérelmet, de nem
veszélyest, a vizsgálást pedig, mit másoknál legelőbb fogott volna
megtenni, Málinál, ki nem tolmácsolható szeméremből elhalogatta. Eleinte
házi szerekkel orvosolta a bajt, s időtől és kinyugvástól reménylett
legtöbbet. Lement fűszeres növényekért a kertbe, hogy kötést készítsen a
lányka fájdalmas gyomrára, s egy úttal nyaláb-virágot is hozzon fel az
üveg-házból, miben Máli mindenkor kedvteléses örömét találta, s ágyához
vitte azt a betegnek. Hintse édes Uzorym, majd sírom hantjaira! szólt
alig érthető bágyadt hangon Máli, s könny rezgett szemében. – Búsan tevé
virágait Uzory a kehelybe s búsan távozék ki a szobából.

Máli nem javúlt, betegsége óránként súlyosodott; más nap szava elállott,
s immár csak kevés jelével feküdt az életnek. Uzory gyógyszertári
szerekért küldött, de azt a határozatlanságot eszében és kishitűséget
lelkében, mik őt most gyötrék, még nem érzette soha!

Éjfél felé volt az idő, Uzory épen a generál körűl bajlódék, kinek
lábfájdalmai a balesetre megújulának, a mint a küldött legény a patikai
szerekkel megérkezék, s azokat a generál több szerei mellé, egy
ablak-asztalra leraká. Málika igen rosszúl volt. Gyúladó hőségben
feküdt, mint látszék, előbb nagy kínok között, későbbre az azokra
következett elbágyadásban majdnem elállt lélekzettel. A generál
kétségbeeséssel arczában és pillanatában, állott kedves leánya felett,
Uzory pedig kapkodó bódulásban forgott körűltei ápolásaiban. Most ez az
orvosság-üveget tartá kezében, nem eszmélve, hogy kanala sincs a
beadásra. Klárcsi hozá azt kezébe, s az első adagot maga adá be Uzory
betegének. A bevétel után nyugtabban vala ez; álom fogá el nem sokára, s
ápolói mély csendben ülének mellette, vagy vonúlának el ágyától, nehogy
bolygassák nyugalmát, melytől mindenki jó sikert remélt.

Másnap délfelé járt az idő, a mint a megrendelt orvos elérkezett, s a
beteg ágyához járúlt, ki még mindíg mély álomba merűlve nyugodott.
Egyszerre gyanúsnak tetszék mind az orvosnak mind Uzorynak, a lányka
arczán ülő hideg veríték, s rövid vizsgálás után csakhamar
meggyőződének, hogy Málika – örök álmát alussza. A virító lányka nem
vala többé!

Uzory kétségbe meredt pillantattal tekint Málika ágy-asztalkájára, s
felragadja a gyógyszeres üveget, mely mellett még a kanál nyugvék:
hatalmas egek! elordúl bőszült fájdalmában, s élet nélkül omlék össze.
Most lövell fény a generál iszonyodó lelkébe; midőn bontatlanúl látja a
gyógyszertárból hozott friss üveget, s helyette a hason nagyságú és
színű mákonyost találja Uzory kezében. Vért fagyaszt e borzasztó tévedés
a háznál minden érben; de a generálnak egész férfiúságára vala szüksége,
hogy vesztését, ily vesztését megbírhassa!

A felocsúdtatott Uzory, kivánszorgott, miként sír rémje a szobából, s
nem volt látható többé!

Emberi sors: elhalnunk egykor, s ha aggodt öregek, vagy lelkünknek
idegenek halnak el körűltünk, megnyugszunk, hogy ezen emberi sorsunk,
maga adóját fizeté le bennünk; de ha azok dőlnek is mellőlünk, kikért és
kikben éltünk, virító korban, mosolygó örömnek közepette, s mintegy
emberi sorsot előzve és kijátszodva dőlnek ki, – elborúl utánok az élet
nekünk, elkietlenűl a világ lelkünknek!

A generál, súlyos bújában, szívszorúlásokat kapott, melyek az orvost
aggódtatni kezdték. Ez részint azzal kivánta enyhíttetni a bajt, hogy a
szegény atya egyedűl ne hagyassék bánatával, s a generál Klárcsit kéré
ki atyjától; mert a lányka még egyszer oly becses lőn előtte, Máli körűl
tett gyöngéd ápolásaiért; annyira, hogy gyakori futó ámulásaiban
önvesztett leányát képzelé benne. Klárcsi, a másért mindenkor kész
önszivességével és áldozataival, örömest marada, beszálla Máli volt
szobájába, átvevé a generál háza gondját, s csakhamar mintegy leánya lőn
ezen családnak.

Addig vagyunk mély bánatunkban legszerencsétlenebbek, míg az idő
fordítását reményleni sem merjük, s öröknek véljük fájdalmunkat. Azonban
az idő, e biztos szelid orvosa a szenvedőnek, nem marad el tőlünk, s nem
mulasztja el a jótevő feledés fátylát halkkal fellopni sebünkre. A
generál nagy vesztesége, újságát veszté előbb, majd edző mérgét, s végre
a kínzó bú, bánatos emlékezésekre enyhűle le. Klárcsi szíves figyelmei
sokban segélék elő ezen kedvező változásokat keblében.

Az öreg Gyomay, féltvén leánya hírét, már az első hetek teltével
visszakövetelé Klárcsiját; de a generál mindíg talála még elintézni
valót számára, s úgy tuda érte esdekleni atyjánál, hogy ez mindíg
engedni, s új határnapot szabni vala kénytelen. Hónapok telének el így,
s Gyomay eszméltetve Szögvárynak némely gondolatlan szavai által, nem
hagyá leányát tovább a generálnál. Most kezdé ez először sejteni a maga
érzelmeit, mik szívébe észrevétlenül simúlának be. Szivesen fészkel
keblünkben jó akarat azok iránt, kik kedvelték azokat, kiket mi
kedveltünk. Ezen jóakarathoz hála is szövetkezett a generálnál Klárcsi
iránt, ki oly szíves önfeláldozással ápolá kedves leányát. A lánykának,
a bánatos atya iránti kimélő figyelme, mint tiszta tükör tiszta lelke,
ártatlan kedélye, csendes szorgalma, bájoló szépsége, s a mindennapi
látás alkalma, nyájas összeszokássá előbb, majd szerelmes vonzalommá
nevelték ezen érzelmet nála. Jövendője Klárcsi nélkül, elborúlt
tekintete előtt.

A generál hajlandósága nem szűkült meg táplálékban; bánatja, elvont
magánossága, menték gyakori látogatásait Gyomaynál, miket ez leányostól
együtt majdnem naponként visszonza. Különben is, főkép ha vendég érkezék
a generálhoz, meghívá ez a Gyomay-házat, hogy így Klárcsiban rendezgető
gazdasszonyt nyerhessen; ez, a szives, kettőzteté szorgalmait, hogy a
hízelgő bizalomnak megfeleljen, nem sejtve, hogy a hálás figyelem
borékja alatt, a nyájas szerelem növényét élesztgeti. A generál Klárcsi
iránti érzete, inkább forró barátság, érett győződés, hogy boldogíthat
és boldogíttathatik, s vágyás örökre oly kedves lélekkel lenni
egybeköttetésben, mint heves láng és gondolatlan indúlat vala. A nélkül,
hogy büszke becset tulajdonítna körűlményeinek, érzé: miként rangja,
vagyona, köz tiszteltetése, nem megvetendő eszközei a világi
boldogságnak, s mindezek jó, tiszta, feddetlen szívével párítva, mire
már büszkébb vala, nem fiatal kora mellett is olyanok, melyek egy léha
hiúság felett álló lánykát szépen boldogíthatnak. Ezen győződés bátorítá
a lányka iránti szerelmét; de más részről háttérben remegteté őt azon
ál-szemérem, hogy mit fog szövetségére mondani a világ? Ő ugyan nem vala
azon szűkkeblüek és kishitüek közül való, kik minden jó szándékról
lelankadnak, mihelyt a közvélemény előitéletét ennek ellenében tudják,
sőt gyakran vitézül és győzelmesen harczolt meg ő azzal; de mindekkor
bizonyos volt szándéka, czélja, tette tisztaságában, s mindezek nem
annyira személyét, mint a közjót érdeklék. Ily esetekben lelki
gyávaságnak vélé engedni, s hajló vala az engedőben csak félakaratot,
félerőt, félembert gyanítani. Most azonban az álszemérem másként festé
finom eszméletének a dolgot. A lányka szép és fiatal, s nem leend-e
valószinű a világnak azon gyanúja, hogy éretlen lobbanás gyújtá a
korost, a törődöttet felé? A generál eleitől fogva oly kényes volt
becsületére, mint városi hiú leányka a maga finom bőrére, vagy is inkább
mint szűz hajadon a maga tiszta erkölcsére, s meg is tudta azt gondosan
óvni lelkének egyenes tisztasága által.

Gyomay sejté a generál hangúlatát, s terve és reményei, büszke keblében
nagyszerűbbek levének. Azonban kevélysége átallá az első szót adni, vagy
elárúlni azt, hogy gyanítgat. Így tele el ismét néhány hónap; melyek
alatt a generál küzdelmei naponként gyengűlének, s szíve naponként
lágyabb érzelemmel hajolt Klárcsi felé. Irántai figyelme szembetűnőleg
kötelezőbb lőn, s Klárcsi meg nem tagadhatá tőle, s nem is akará
megtagadni a viszon-figyelmet, a tisztelő jóakaratot. Minden új rendezés
és alkotás előtt megkérdeztetett Klárcsi a maga izlése iránt, s rendesen
ez ment vagy egészen, vagy csekély változtatással eszközlésbe. A
különben ís tiszta öltözködésű férfiú, most naponként csinosabb és
gondosabb lőn öltözetében, leventásan paripán tevé látogatásait
Klárcsinál, vagy ennek ablaka alatt tánczoltatá el büszke lovát. Apró
ajándékokat, miket üvegház, kert, s gazdaság nyújtogattak, mert
árosabbakkal félt közelférni Gyomay büszkeségéhez, külde naponként a
lánykának, vagy a ház egyébb tagjainak; így kölcsönös tervek és
kölcsönös figyelmek, a legszebb egybeköttetésben tarták a két szomszéd
úri házat.

Külső befolyások, szóra hozták a generál titkát, mely Klárcsit kivéve,
nem vala titok többé a környéken. A septemvírné aggódott azon, hogy
túladjon Klárcsin, s így véget vetvén fia epekedéseinek, azt más terv
felé fordíthassa. Szét nézett az ifjak között, s tekintélye, ajánlásai,
és befolyásai, csakhamar feltaláltatták vele a keresteket. Néhány kérő
jelent meg egymás után a Gyomay háznál, s köztök olyan is, kitől ez
kedvezőbb kilátás hiányában, bizonyosan nem fogta volna megtagadni
leányát. Gyomay ennek halasztó választ ada, s miként régóta közleni
szokta dolgait a generállal, közlé vele ezt is; most tanács helyett
inkább nyilatkozást óhajta. Megtörténék ez; a generál szemérmes zavarral
jelenté ki a boldog atyának, leányához viseltető indúlatját, s katonai
egyenességgel kéré meg tőle kezét. Gyomay, lepetten a generál
egyenessége által, nem halasztá a szerencsét, azonnal megajánlá leányát;
noha titkon illendőbbnek tartotta volna, rangos házak szokása szerint,
szertartásosan kéretni meg, s adni ki a leányt.

Mindjárt haza mentével, tudtára adá Klárcsinak szerencséjét, s azon
örömkéjben, melyben saját szíve, betölt óhajtási közt úszék, nem látá,
vagy látni nem akará, hogy leánya halotti sáppadással fogadá a
szerencsét. Most tűne fel tiszta fényben minden, ennek lelke előtt. Most
érté által a generál figyelmeit, atyjának és nénjének homályos
czélzásait, s egyszerre borzasztón elhagyatottnak érzé magát. Atyja
menthető vala előtte, de sokszorosan fájlalá azt, hogy Veronka, kit oly
forrón szeret, kitől oly forrón szerettetik, s ki az ő Vinczéjeért
lángoló szívét ismeré, ellene esküvék boldogságának. Vincze, ki csak ez
előtt néhány nappal tévé látogatásait Harsagon, annál becsesebb lőn most
szívének, minél közelebb vala ahhoz, hogy örökre elveszítse őt. Remege
látni atyját és testvérét, kik boldogtalan ámúlatból boldogságát dulják;
rettegett találkozni a generállal, kinek nem tudá: miként számoljon
tisztelése mellett, érzéseiről szívének?

A generál nem sejtve a lányka szerelmét, s még szabadnak vélvén annak
szívét, nyájas reménnyel jelent meg másnap a Gyomay-háznál. Gála-ruhát
ölte, s már tűzve valának erre a vitéz rendek czím-jelei, a mint
elpirúlva hiúságra eszméle azokban, s leraká ismét, nehogy viszont
hiúságot kisértni láttassék azokkal. Szorúlt szívvel lépett be
Gyomaynál, mint olyan, ki úgy követi saját szívét, hogy némi homályos
eszmélete van ellene. Szivesen, ámbár némi feszességgel fogadtatott,
miként ez ilyes új viszonyban lenni szokott, mit azonban a generál
egyenessége hamar felolvasztott. Beszólíttatott Klárcsi, s a generál
ütközni fogott volna a lányka halvány arczán, ha Veronka már előbb nem
előzi őt azon ujsággal, hogy testvére pár nap óta főfájásról
panaszkodik. Szelid, csendes vala Klárcsi, miként áldozatnak báránya, s
haló hangja, és bágyadt szemei mutaták a generál előtt, hogy valósággal
rosszúl van. Míveltségnek tapintata azt határoztatá ezzel, hogy kimélje
a lánykát, s ez úttal mit se szóljon előtte szándékáról. Más tárgyú
beszélgetés közt tőlte pár órát a háznál, s tisztelő nyájassággal
emlékeztetvén Klárcsit, hogy vigyázzon drága egészségére, búcsut vőn.

Másnapra esék a Vincze megkérése és kikosaraztatása. Ezen történet
különösen hangozá a ház két leányát. Klárcsi szerelme, Vincze küzdelmei,
és szenvedései által, miknek annyi tanúságait adá, új élelmet nyervén,
övé lőn a lánykának minden érzete, csak őt gondolá, óhajtá egész lénye,
minden csepp vér érte buzga erében, őt czélozá szívének minden ütése,
elméjének minden gondolatja. Érzé, miként most még inkább mint valaha,
egészen övé s viszon-birásában fekszik üdve; s az egész lányka
szerelemmé olvada Vinczéje iránt. Hévvel újítá meg hűsége felől
Vinczének tett fogadását, s lelke lángolásában még arra is erőt érze
magában, hogy a generál előtt fel fedje szerelme titkát, s Vinczén kivül
másé ne legyen soha.

Veronkának, a gyöngéd lelkűnek, nem fekvék szívén egyébb, mint testvére
boldogsága. Ezt eddig a generállali szövetségben vélte elérhetőnek
inkább, mint Vincze szerelmében, melyet hajlott oly gyermeki múlékony
hajlandóságnak venni, mely játékközben szövődött, s játék közben
enyészik el. Klárcsi évekig távol élt Vinczétől, azon hír-szálacskák,
melyek őt kötésben tarták vele, oly csekélyek valának, ellenben azon
hihetőség, hogy ellenkező szüléi kedvökért, lemondhatott régi
szerelméről, oly nagy volt, hogy ellene, bár Vinczéjében nem tudott
kétkedni soha, remélleni sem mert jót szerelme számára. Innen már régóta
csak szívébe zárt epedés volt szerelme, mely szavakba soha, s csak
boldogabb pillanataiban, nyájas ábrándozásokban olvadt fel. Ez volt az,
miben Veronka ámult. Nem vélte, hogy még él, s oly erőben él a Klárcsi
indúlatja, melyet némaságáról már rég kihaltnak képzelt. De ha nem ámúl
vala is ebben, az öregeknek egyezése az ifjú pár egybekelése iránt, mint
tudá, igen kevéssé vala remélhető. Ellenben igéző nyájassággal állt
lelke előtt azon gondolat, hogy szeretett testvére tőle néhány
lépésnyire fog lakni, csillogó körűlményekben, bőség ölében, ragyogó
kastélyban lakni. Ehhez járúlt atyjának ezen utóbbi szövetségbeni kéjes
megnyugvása; s mi kelle több egy oly szelid jó lelket megnyerhetni, mint
Veronkáé vala? Maga a szerelem vészei közt nem hányattatván soha, nem
sejté nyomorát ennek hajója törésének.

Azonban szemet és szívet nyita nála Vincze kérői megjelente. Most látá
igazi alakjában az ifjú pár szerelmét, az egymást birhatásában
határozott boldogságot, az egymást-vesztés kínjait, a szaggatott
szíveket; s kevesebb is elég fogott volna lenni, szerelmök felé
pártoltatni lágy szívét. Egyszerre Klárcsihoz és szerelméhez szegődék, s
mintegy jóvá tenni törvén, mit eddig a generálért rontott, nem létezett
mód és eszköz, miket meg nem kisértett volna, hogy atyjának akaratját és
szívét meghajthassa. Sikeretlen volt iparja, nem enyhűlt a megsértetett,
s most szebb reménnyel tőlt atya; és Veronka habzó gyötrelmében, nem
tudta ismét: melyik részhez csatolja magát? a Klárcsi pártjához-e, nem
remélni semmit? vagy atyjáéhoz, szaggatni segítni testvére szívét?
Kínjai a jónak, a gyöngéd szeretőnek, valóban súlyosak valának!

Emberi szokásunk: azon mély érzelmeket, mik más szomszéd szíveket dúlnak
vagy kéjnek mámorával teltnek el, múlékonyoknak venni, s szintoly
mértékben bízni ezekre nézve az idő enyhítéseihez, mint saját jelen
érzelmeinket örökkétartóknak véljük, miket idő sem orvosolhat. Gyomay
nem hegedhetőnek tartá azon saját sebét, melyet a septemvírék az ő
büszkeségén ejtettek; de igen is gyógyúlhatónak azt, mely leánya
szerelmes szívén zúzatott. A finnyogás elhangzik rövid időn! így szóla
Veronkához; a boldogság pedig marad, melyhez szívesen hozzá törődünk. Mi
szükség tisztességes szerencsét kieresztnünk markunkból azért, hogy
kisebbet kolduljunk helyette magunknak.

Ily szavak, s kihunyása Vincze remény-csillagának, visszahajták Veronkát
újra az atyja és generál pártjára. Rettege attól, hogy szeretett
Klárcsija e habzás mindkét szerencséjétől eleshetik. Az ő javáért, atyja
után szívesen elhívé azt, mit öntapasztalásából nem tuda, hogy idő, és
kéjes jólét a generál oldalánál majdan megfogják nyugtatni Klárcsi
szívét, s ezen kilátás őt arra birá, hogy ez ellen atyjához szegődjék.

Klárcsi eleinte enyhűlést lele abban, hogy kedves nénje az ő pártján
áll; ennek vigasztalása, annak érzete, hogy nincs végkép elhagyatva, s
létezik kebel, melyen panaszát kiöntheti, ír valának szíve sebére. Annál
kínosabb lőn neki újra elvesztenie Veronkát. Saját lelkébe vonúla vissza
a lányka, s már csak a generál nagylelke vala végreménye. Eltökélé
magában, hogy első alkalommal nyilatkozzék előtte. Veronka ellesé
Klárcsi szándékét és remege. Mi leend, gondolá aggodalmában, ha a
generál megtudva a lányka szíve állapotát, eláll, atyja pedig Vinczéről
nem fog hallani akarni? Veronka jól ismeré atyja sziklai keménységét, ki
ostrom alatt kidőlhet ugyan egészen, de magából engedni nem tud. Szóla
tehát jó alkalommal atyjával, s eleibe adá a lehető esetet. Gyomay
elhatározottan parancsolá, tudtára adatni Klárcsinak, miként Vincze
semmi esetre veje nem fog lenni soha!

Most tehát Veronka testvéri szent kötelességének ismeré, Klárcsi
állhatatosságát venni ostrom alá. Vinczéhezi szerelme nem vala
levívható, a lánykának élte, lelke csüggött ezen, s a gyöngéd érzelmű
Veronka, kimélve is tisztelé ezt, s ovakodék nyúlni ehhez, miként kedves
betegünknek fájó sebe körűl vigyázva motozunk. Ismeré ő Klárcsi lelkét,
azon lágy kedélyt, mely csak áldozatokban él, mely csak boldogításban
leli fel önboldogságát, s ezen oldal vala az, melyről a lánykát
ostromlá. Naponként adá eleibe, azon ható szivességgel, melylyel a
leggyöngédebb testvéri indúlat szólhat, miként mi remény sincs Vinczéjét
bírhatni valaha, miként tartja sikeretlen hűsége által függőben mind
maga, mind Vinczéje boldogtalan sorsát; ellenben áldozó engedése miként
fogna borítni két nemes házat örömbe, üdvös kéjbe; mily nemes, és
szívéhez mily közel álló lelkeket fogna tenni egy szavával boldogokká;
míg saját szíve, ha boldog nem is, de boldogtalan sem fogna lenni ez
által; mert mások boldogságának fűző láncz-szemének lenni, egyik szép
neme saját boldogságunknak. Végre: hogy a csendes nyugalmas élet, s
kötelességünk teljesítésében lelt önelégedésünk, szintúgy nyájas
örömökkel kínálgatnak bennünket, habár oly mámorral nem zajlanak is,
miként szerelem indúlatai. Mindezekkel addig simúla Veronka mindig
közelebb Klárcsi szívéhez, addig festegeté nyájas képekben előtte a
jövendőt, mígnem a festmény naponként színesedék, naponként elevenedék a
jó lányka lelke előtt.

Ehhez járult a generál tisztelő figyelme, mely viszontisztelést szült
nála: de főkép atyjának kitetsző elégedése és derűlt nyugalma,
valahányszor leányára tekintett, azon büszkeséggel teljes boldogság,
melylyel Klárcsiját melléhez szorítgatta, azon lánya érzelmei iránti
bizalom, mely kétkedni sem látszott abban: hogy ez tudni fogja mi tevő
legyen? De legtöbbet tett mind ezek közt a lánykának lágy lelke, mely
szokva volt számba sem venni saját örömét és boldogságát, hogyha a másét
eszközölhette.

Igy naponként enyhűle Klárcsi, lelkét azon örömökhez szoktatva, miket
alkotandó vala, és háttérbe tolván saját szép óhajtását. A teendő
áldozat naponként veszte szigorúságából előtte. Érezte, hogy szíve
szerelme mindíg Vinczéjeé maradand, s csak szíves tiszteletnek érzete
jutand a generálnak. Új élet nyílik meg előttem! így vigasztalá magát,
mi tilthat el attól, hogy régi életem szép álmát át ne vigyem belé?
szívemet úgy sem fogja az kötelességeiben gátolni soha. A generál ne
tudja meg szerelmemet, nehogy a tudás nyugalmát bolygassa; én pedig
kettőztetett figyelemmel, hálával és szorgalommal fogom eszközleni
boldogságát, mit ő oly igen érdemel tőlem!

Klárcsinak ily elhatározása után, az egybekelésnek nem állott többé
egyéb ellent, mint az, hogy a generál egy német birodalombeli herczeget
kivánt előbb elfogadni, ki királyunk seregénél állván szolgálatban, most
mint hazánk főhadi kormányzója, katonai utazását vala teendő a vidék
felé. A herczeg rokonság volt uralkodó házunkhoz, jó ember és jeles
katona, egyenes szavában és viseletében, minden kevélység és követelések
nélkül, s bírta szívében az emberi érdemnek mérszerét, mi már magában is
érdem. Mint egykorú a generállal s haditársa egykor a szolgálatban, némi
barátságos lábon állt azzal. Egyébiránt a herczeg hajló volt a jó
élésre, barátja a víg óráknak, s kerűlője, ha ejtheté, minden
feszességnek. A generál, valamint tisztelé rangját, úgy becsűlé benne az
embert, s igérkező levelét vévén, örömmel tőn rendelkezéseket illő
elfogadásához.

*

A generál, mindjárt katonaságbóli hazajöttével, fő iparúl tevé magának
rendbehozását jószágának, és jobbágyainak boldogítását. Vagyona
rendbehozására nézve, az elszórt fekvésű szántóföldeket tagosítá, a
pusztított erdőket rendes vágásokra osztá, réteket külföldi szokás
szerint javítá és termékenyíté, földjeit kövéríté, s váltott vetésekre
alkalmatosakká tevé; az önkényes utakat határok közé fogá, legelőt
czélosan felosztá, s rövid időn azt eszközlé, hogy határaiban hasznot
nem hajtó föld egy tenyérnyi sem marada fenn. Hogy ezen elrendelésben, a
jobbágyság megnyugtatására nézve, mely a közelvesztés miatt, a távolabb
eső nyerést nem mindenkor képes átlátni, áldozatoktól sem vala a generál
idegen, könnyű elgondolni. Ki birtokában rendet nyert, ezt szokta
mondogatni, új birtokot nyert az, és békés nyugalmat; rossz számolás
tehát fillérezni ekkor.

Jobbágyai boldogításában, azon győződésből indúlt ki, hogy körűlte fő
czél gyanánt szükség kitűzni a szorgalom és ipar felbuzdítását.
Szükséget űz ez, s kényelmet és jólétet szűl, így gondolkodék ő, s
egyszersmind elöli az erkölcstelenséget, melynek henyeség a szűlőanyja.
Csak szorgalom köthet valódilag a hazához bennünket, mely pályája annak,
s csak szorgalom eszközölheti azt, hogy legyen is miért szeretni
hazánkat.

A generál négy faluinak majd közepette feküdt a fűvesi állodalmi, egy
pár ezer holdat tevő pusztácska. Kies egy falat föld a maga pár nyájas
dombjával, búja füvével és szerencsés vegyületű föld-anyagával. Ezt
jelölé ki a generál terve kezdő oskolájául. E végre mindjárt hazakerűlte
első évében, széttekinte egy alkalmas férfiú után, kit maga czéljára
használhatna. Föllelé azt azon ifjúban, kit későbben elhalt öreg tisztje
helyébe igtata be. Gonda, jeles készűletekkel kerűle ki oskoláiból;
tudomány, józan ész és bizonyos vele született éber ügyesség, valának
azon tulajdonai, mikbe a generál reményét veté. Az első évben
megutaztatá őt a haza különféle vidékeiben, hogy ezeknek rendszeresebb
gazdaságaikat megszemlélhesse, s később józan számolással elhatározni
tudhassa azon arányt, melyben különféle részei az országnak, mind külön,
mind általánosan, viszonyban állanak egymással, s még sikeresebben
állhatnának gazdasági és kereskedelmi tekintetekben. Ez után egy évig
maga oldala mellett tartá az ifjat, hogy czéljaiba közelebbről
beavathassa. Megismerteté vele a vidék sajátságait, földnépének lelki,
testi és szorgalmi tulajdonait, irányt ada ismereteinek, józanságot
ifjúi heveinek, és kitűrésre oktatá őt azon számos előitéletek
ellenében, mikkel rendszerint minden új kezdetnek, megvívnia kell.
Szívébe nemes büszkeséget olta, előtüntetvén lelkének azon szép czélt és
irányt, mely embert boldogítván, egykor háláva jutalmazandja
szorgalmait.

Ekként elkészítvén emberét, tizenkét próbált erkölcsű ifjat válogata ki
uradalmacskája parasztjaiból; úgy vélekedvén, hogy kelő ivadékot
könnyebb nevelni, mint előitéletes korosbat, s a nevelés bár lassúbb, de
legbiztosabb eszköze minden javításnak, mely csak előitéletek
levívásával jöhet divatba. Kiházasítá saját költségén ezekből a még
nőtleneket, s Fűvesre szállítá által mindnyáját. Segélyt nyújta nekik,
az ő állapotjokhoz képest tetemest, úri erszényhez képest csekélyt, oly
föltétel alatt, hogy gazdaságaikat egyedűl az uraság czélja s Gonda
oktatásai után intézendik. Tőn az első években több apró engedményeket
is, s atyák és fiak nem ellenkezének, látván uroknak jóakaratját, s ez,
már előbb megnyervén számos jótétivel bizalmokat. Nem hiányzott azonban,
miként szokott, egy kettő itt is az öregek közől, kik főt ráztak az
újításokra, s aggódtak, nem lappang-e urasági érdek és haszonvágy a
szándék alatt? Ezeket azzal nyugtatta meg a generál, hogy szomszédban
leendenek fiaik, s idővel is az idegenkedő akkor fog térhetni atyja
házához vissza, mikor neki tetszik.

Nem tért vissza egy is. Gonda s maga a generál halk kiméléssel, miként
józan orvos szokott a lelki beteg körűl, léptek fel közöttök; tanácsló,
oktató, példaadó barátaik voltak nekik inkább, mint uraik. Csakhamar
nyílni kezde eszök, tágúlni ismereteik, tisztúlni fogalmaik; kedvbe jött
ezzel nálok a szorgalom, s közikbe szállott az ezekkel járó vagyonodás.
Lakházaik hollándiai csinnal álltak festői díszben, gyümölcs-fáknak
árnyékában; kertjök fáit egyfelől drága gyümölcs vonta le, másfelől
aprók növekedtek termés alá, rakodt méh dongott gazdag rétjeiken,
hajlott kalász rengett zsíros földeiken, vakart marha és velős ló
játszadozott szép legelőiken. Úri tanácslóik aprónként tovább haladának.
Új s még eddig a vidékben ismeretlen forrásait fedezgeték fel ők az
iparnak előttök, s mint gondolhatni, oly czikkeken kezdék ezekett,
miknek jutalmaik legközelébb fekvének a rájok fordított munkához.
Fűvestől egy kis postányira, látogatott érczes víz állott szép
ferdőjével, melynek emésztése a nyári hónapokban, némely kis városéval
vetélkedett. A generál gonddal vala erre. Ritka nyári gyümölcsöket
óltata kis gyarmatával, és nemesb növényeket hagya termesztetni
kertjeiben. Asszonyait finom sütésekre tanítgatá; maga pedig
gondoskodék, hogy alkalmas út vezessen a ferdőhöz.

Gonda legtöbbet panaszkodék arról, hogy folytonos ipart nem bír
állandósítni telepénél. Arra ugyan reá mentem immár, így szóla, hogy az
eddig önkínzással járó nyári munkákat, némi enyhítéssel, maga
könnyítésével s józan felosztással tegye; de arra nem, hogy a mezei
munka végeztével: késő ősz után egyebet munkáljon, mint marhája
etetését. Felosztani magát az év minden szakai közt, nem szokhatik.

Gyanítnom kell, felele a generál, hogy itt magyar nemzetünknek lelki
bélyege áll leginkább ellent. Köz vádjok az ellene az idegeneknek, mit
históriánk is igazolni látszatik, hogy a magyar, nem borzad ugyan az
óriási tettektől, nagyszerű munkáktól, csakhogy azok tartósak és hosszas
kitűrésüek ne legyenek. Első láng, első lobbanás határoz nála, úgy
csatáiban, mint polgári kezdeményeiben, és mindennemű vállalataiban;
ekkor ritka erőteljt fejt ki, de azután pihenni siet. Tartósan
idegeztetve lenni nem szeret. Tagadni nem merem, hogy lappang bennünk
magyarokban bizonyos ázsiai nyugalom-vágy, mely korántsem lomhaság vagy
túnya lelki henyeség, hanem önmagunkkali könnyű elégűlés, mely csak
akkor ösztönöz tettekre bennünket, ha hír- és dícs-vágy, lelkünknek ezen
kitűnő jellemei, csiklándnak, vagy a hatalmas szükség bolygatja fel
nyugalmunkat.

Azonban a generál gyógyszerét találá ennek is. Kiválasztá gyarmatából a
legszemesebbet, s kosárfonásra taníttatá ezt, mire elég anyagot nyújta
egyik falujának rekettyése. A könnyű haszon hamar ingert ada a többinek,
s nem sokára az egész gyarmat mívessé lőn a kosárfonásban, s később
másban is, a tél unalmai között. Asszonyai fontak, szőttek, oktatás után
mindíg nagyobb tökélylyel, s így a kis telep, néhány év múlva valódi
példánya lőn a paraszt szorgalomnak, vídám jólétnek és tehetősségnek.

Gondja volt a generálnak arra, hogy a gyarmat példája ne legyen rejtve
tartott fáklya, hanem jótevőleg szerte világítson az. E végre legjobb
eszközöknek vélte az ünnepleteket. Bús ház az, úgymond ő, mert teherként
vonszolja az életet, melynek ünnepletei nincsenek. Ily helység és nemzet
is az! E végett azt rendelte, előbb saját költségén, majd később néhány
évi tized-engedésből tőkét alapítván reá, hogy a mezei munkák
végeztével, a gyarmatnak baráti és rokoni, mind a négy faluból
összegyűljenek egy napon Fűvesen vendégségre.

Felváltó vígságok, apró jutalom-osztások, mulatozás, de főkép
megvendéglés, vala ekkor a napirend. Ezen utóbbira, árért, mindegyik
lakosa a telepnek, vételkedve, legszebb, legritkább termését adá fel az
asztalra. A férfiak mezei termesztményekben, borban, húsban, a nők kerti
zöldségben, virágban, asztal fehérneműiben, és sütésekben büszkélkedtek,
s a diadal kéjes lőn nekik, látva, hallva, a rokon vendégek
csodálkozásaikat. Ilyenkor természetes lett az, hogy egy részről
tudakolások, másról utasítások tétettek a szorgalom minden ágaira nézve;
s egy fűvesi ünnepély sem múlt el a nélkül, hogy a rokon vendég hasznos
ismeretet ne vitt volna gyarmati rokonától haza. Büszkeség ennél, és
követés amannál, majdnem csodákat tőnek néhány év alatt, a generál kis
uradalmában.

Ezen kívül e lelkes emberbarát, köz éléstárakat építtetett a szükség
ellen, s kórházat a nyavalygó szegénység számára. Mindent csekély
kezdeteken alkotott eleinte, s miként szükség kívánta, terjedezett
azokkal. Így lőn, hogy néhány év alatt helységeiben nyájas udvarok
fonódtak alkalmas házak körűl, s ablakról nem sértette szemét, s nem
búsította szívét a generálnak, sűlyedt tekintetű és rongyosan kullogó
jobbágy.

Ezen szorgalomnak híre ment a hazában, fel egész a trónig. Ha
szomszédok, vidékiek látogaták a generál intézeteit, nyájasan hízelgett
ugyan ezen figyelem a lelkes férfiú öneszméletének; de a mi édes reményű
örömmel töltötte őt, az volt, hogy terjednek köz üdvű eszméi, s a példa,
miként szokott, sikeresebben fog szerte hatni, mind ezer szemlődési
oktatások. Ez volt egyik kilátása, mely őt a herczeg érkeztében is
örvendezteté; úgy hitte tudniillik, hogy a nagyok ügyelő szeme jótékony
nap a kelő növényre, a serkedő szorgalomra nézve, s vídám tenyészést önt
el azon.

Klárcsinak és Veronkának bő rész jutott a készűletekből, egész napokon
át volt dolguk a generál kastélyában. Ez jótevőleg vonta el Klárcsi
figyelmét saját szívének érzelmeitől; valamint a cselédnek és
jobbágyságnak örvendő figyelme és szíveskedései is, mikkel már előzve
tisztelék jövendő úrnéjokat, nyájasan hízelegtek a lányka lágy
eszméletének. Érzeni vala kénytelen, hogy itt is mosolygó remények
csüggnek elhatározásán, hogy hozandó áldozatja itt is boldogítni fog.

Ez vala azon időszakasz, melyben ifjaink a generálhoz behajtatának.
Halkót nála találák, ki most a fejérnépnek, a sütemények alá czifra
papírt metszegetett. Klárcsi épen a herczeg leendő szállását rendezgeté,
a mint szekerök bezördűle. Megállott a lányka szívverése, a mint a
vendégekre ismert, majd ismét sebes ütésekkel zúdult meg az, sejtve,
hogy itt a kisértés kínos végórája.

Gyomay borús vala és hideg, szótlan az ifjak iránt, annyira, hogy a
generál is, ki rokonságukat tudá, megütközék benne. Veronka, féltő
szorongattatási között, tapodtnyira sem hagyá szeme elől testvérét, hogy
minden nyilatkozásoknak eleit vehesse; maga fogadá el és szolgáltatá az
ifjakat, mikre Klárcsi jelen hangulatában nem is fogott volna lenni
képes. Az ő szíve újra küzdé most a vesztés csatáját, újra vérzének
annak felszaggatott sebei. Lelkére tódulának egyszerre a múltnak
boldogsága, s a jelennek kínjai.

Annál nyájasabb vala vendégei iránt a gazda. A magyar szíves
vendéglátás, különben is egyik jelleme vala a generál szívének, mit
ifjaink iránt annál vonzóbban gyakorla, hogy a lelkes, s utazás által
több oldalúlag kimívelt ifjakkal nem lehete nem kedves a társalkodás. A
generál meghordá gazdaságában őket, megmutogatá nekik kezdő, vagy már
folyamatba jött vállalatait, s örvende azon, hogy bennek több részben
oly értőkre talála, kik tudják: mit miért kell becsűlni? s úgy jót, mint
rosszat különválasztva feltudnak szinte forrásokig kisérni. A lelkesre
nézve nyájasabb érzelem, értők által apróságokban gáncsoltatni, mint
nemértőktől általában csodáltatni; amazok gyalázva emelnek, s
magasztalva nyomnak ezek.

Gyula lelke kényben úszott, miként Columbé úszhatott, midőn a sejtett
újvilágra kihágott. Felköltve, s teljes ragyogásban látta itt maga előtt
állani a lelkében szunnyadt szép ideált, teljesedve szép álmait,
létrehozva nyájas sejtéseit. Keble büszkén dagadozott a generál új
alkotásira. Érzetei kiemelkedve a jelennek szűk köréből, századokon
keresztűl terjedeztek előtte. Csupán egy homályos lappangott köztök,
mely fanyarúl ülte szívét: az, hogy nem ő vala az első, hogy
megelőzteték szép tervei kivitelében; nem ő lehete a szerencsés alkotó,
s számára már csak a követés ösvénye álla nyilva. Gyönge nesze az
irígységnek fészkelődék mellében; de nem sokáig boronga ez lelke körűl,
jobb eszmélete csakhamar megadá lelkének józanságát.

Ó hogy az ember, legnemesebb szándékában, érzelmében is gyarló bír
lenni, s el nem felejtkezhetik ön kis személyéről soha? Nem gyáva
jelensége-e az önzésünknek, ha honunk javát csak azon föltétel alatt
óhajtjuk, hogy általunk történjék az, s mi ragyoghassunk mellette? Oly
szűk-e az ösvény jó hazám boldogításához, hogy mással meg ne férhessek
azon? vagy csak egyetlen viszen-e hozzá, hogy nekem ne jutott legyen már
több tapodni való? A generál egy fáklyát gyújtott meg a maga vidékének,
gyújtok én róla mást a magaménak, s többeket szerte a hazának! – Nyugodt
lőn keble, kéjjel telt el a látott javításokra, és tisztelettel a
generál iránt.

Vinczének leginkább az tetszett a generál házánál, hogy minden inkább
rendre és alkalmasságra volt intézve annál, mint fényűzésre, melynek a
generál épen nem látszék barátja lenni. Magok a herczeg elfogadására
tett készűletei is, csak annyit vőnek fel a fényűzés czikkelyeiből,
mennyit a szoros illedék elkerűlhetlenné teve. Fényűzés, úgymond a
generál, oly országban, melynek még nemzeti gazdasága nincsen, vagy
ennek forrásai még dugúltan állanak, nem vihet egyébre, mint
szegénységre és erkölcs-romlásra. Én azt épen olyannak tekintem
hazámfiainál, mint betegnél az orvos által kiszabott életrendszerek
általhágásait. Valamint azon egész gyógyszertárak sem segíthetnek, míg
hibás és káros életrendszerét nem változtatja, vagy legalább korlátolja,
úgy szegény országot sem fognak gazdagúlásra segíthetni más eszközök,
mielőtt veszélyes fényűzését korlátolja.

Csalatkoznám, megjegyzé Vincze, ha nem a lábra kapott fényűzés tenné azt
nálunk, hogy kevesebbre érünk, telünk a közjó körűl.

Helyes, mondá Halkó, s tán miatta nincs már ma annyi barátságos vígalom,
annyi mulató tanya, mint hajdan. Ezeknek költsége, gondja, már ma
terheli a gazdát, mik miatt inkább szenvedőleg van mulatságaiban, mint
résztvevőleg. Hajdan jókedv volt első tál étek a mulatozásokban, ma már
pompa állt helyébe, utolsónak jő amaz, ha egészen ki nem marad belőlök!
– Vincze azonban nem nyílhatott meg egészen a generál intézményeinek.
Lelke Klárcsinál lebegett, és saját bús körűlményei körűl. Homályos
csüggedés borongott benne, óránként inkább meggyőződvén a felől, hogy a
generál minden tekintetben, kivévén kort és szerelmi jogot, méltóbb nála
Klárcsi birtokára. Ezen gondolat több ízben arra birta elhatározását,
hogy végkép lemondjon róla; de ily kétségbeesett elhatározásban
maradhat-e remény fentartás nélkül az esengő szerelem?

*

A herczeg érkeztének napja felderűlt, s a generál pompa-ruhában
lovaglott fényes kisérettel eleibe, egyik faluja határaig, melyen
keresztűl jönnie kellett. Két sorban állott ki a nép ünnepi köntösében,
zöld galyakkal kezében, mozsarak szegeztettek ki a határszélre, s
mindkétnemű urasággal tőlt hintók várták a nagy vendéget, hogy bemenetét
pompás kisérettel fényesítsék. Szónok volt rendelve a győzelmi kapu
mellé, melyen zászlók, dobok, fegyverek, mint hadnak czímjei, álltak
felrakva. Készen vala minden, s már csak maga a nagy vendég hiányzék,
ki, nem tudni mi okból? remény felett késni látszék.

Végre egy a kiküldött lovas kémek közől, előnyargalt, jelentni a
generálnak, hogy érkezik a herczeg. Helyére rándúl mindenki, s az érkező
kocsiknak tétetnek a tisztelkedések, és elfogadás szertartásai. Hangzik
az «éljen», lengnek a levegőben a zöld ágak, durrognak az ágyúk, a
szónok siet a herczegi hintóhoz, mondja a betanúlt beszédét, s nyájas
választ nyer reá; de a generált csodálat fogja el. Nincs herczeg!
helyette a segédje, s más főrangú tisztek ülnek a hintóban.

Ismered barátom herczegünket, így szól ki egy régi bajtársa az ülésből.
Megtudta, hogy pompával készülsz fogadni őt; azonnal kedve jött, mint
szokott, egy kis tréfát csinálni belőle magának. Nekem kelle felvenni
rangját, ő pedig korán más uton indúlt meg egy csézán Harsag felé. Ezóta
alkalmasint házadnál vár bennünket.

Úgy is lett. A herczeg behajtatott kopott kabátjában és agg csézájában,
a generál kapuján, hol őt összetódúlt nép várta, s kaczagta, hogy minden
ügyelés nélkül besimúlhatott. Klárcsit és Veronkát tele munkával találta
az asztal rendezgetése körűl, s mint orvosa a herczegnek, űzte tréfáit
velök. Veronka szivessége csakhamar megnyílt előtte; kipanaszlotta ez
neki melbeli szenvedéseit, s testvére merűltségét futólag főfájással
mentegette. A herczeg gyógyszereket hordott elő, melyek illő köszönettel
fogadtattak; de Klárcsinak nem akart egyebet rendelni, mint egy fiatal
szép kapitányt a herczeg kiséretéből, kiről sok jót, szépet tudott
mondani. Klárcsi búsan mosolygotta meg a tréfát, s hogy megszakítsa azt,
a herczeg ételbeli ízléséről tudakozódott. Az orvos oly csodás étkeket
horda elő, hogy a gazdasszonyok homlokait veríték kezdé verni, látván,
hogy a herczeg különös ízlését, már kész ebédjökkel épen nem találák.

Zajlás esék és robaj, hogy jő a herczeg, s látván az orvos az ablakról,
hogy érkeznek hintaji, két felől karjára ölté a házi lánykákat, s
leindúla velök a lépcsőn, eleibe a népnek és ház urának. Tréfásan
tolakodtak fel ezek, tréfás komolyságú beszéddel fogadta őket gazdaként
a herczeg. Derűlten takarodott be vendég és gazda, s a víg tréfa oly
kedvet alkotott mindkét részről, milyet fényes szertartások nehezen
fogtak volna derítni.

Engedjen meg tréfámnak, édes Rónapatakym, így szóla bent a teremben a
herczeg. Ismeri szokásom, én a régi vagyok most is. Feszes szertartások
élét veszik úgy örömnek, mint fájdalomnak; azért gondolatom szerint csak
ez utóbbira kellene azokat használni, s amarra nem soha. Egyébiránt ne
búsúljanak édes szépeim, ily szókkal fordúla kaczagva a zavartan álló
lánykákhoz; a herczeg, emberségemre mondom, minden jó étket szeret, mi
csak a természet két országából kikerűlhet; a harmadikból pedig, úgy
hiszem, a són kívül egyébbel nem fogják őt vendégelni.

Az alatt Gyulát és Vinczét is szép öröm érte, mely nyomott szíveiknek
nyájas enyhűlet vala. Az álorvos szép kapitányában, Ongay Józsira
ismertek, ki fojtott szívvel kisérte herczegét Harsag felé, hol egykor
Máliban mennyét, üdvét bírta. Felszakadozott sebekkel ölelé meg egymást,
az első fogadásnál a volt atya és vő, s idő kelle reá és erő, hogy urai
lehessenek ki-ki törő bánatjoknak. Ennélfogva Józsinak is nyájas ír vala
a baráti viszontlátás öröme. Lelkesen váltogaták az ifjak öleléseiket.

Azonnal külön vonódék a három barát, hogy tanútlan nyilatkozhassanak.
Kölcsönös biztatások, remény-adások, ezen jótékony ömlengései a
barátságnak, és öröm iránti szíves fogékonyság, ezen kedves tulajdona az
ifjúi kornak, hamar felderíték ifjainkat, felűl bús körűlményeiken.

[Illustration: Két felől karjára ölté a házi lánykákat…]

Az ebéd víg volt; mert a herczeg jovialitása száműzött minden
feszességet. Kiki mintegy felfüggesztni látszott kiskorig azon saját
érzelmeit, melyek vígságot gátolnak, s utánomlani a herczeg és gazda
szép kedvének. Gyula eleintén ütközék, a mint az ebédlő terembe lépe,
mert Szögváryt pillantá meg Pólival a vendégek között; de Szögváry
minden elfogúltság nélkül, megfogá neje kezét, és az asztalnál Gyula
mellé erőlteté őt. A féltés, úgymond súgva, csak előhetes házasok közé
való; nálam az igen restelt indúlat. Gyulának, maga sem tudá miért? nem
tetszék e nyilatkozás, s eleinte mind ez, mint Póli elfogúltsága, mi
rajta szembeötlő vala, kedvetlenűl feszíté szabadságát. Azonban
aprónként oszlott idegensége, eleinte szaggatott, később vonzalmasabb
beszélgetést font szomszédnéjával, régi szebb érzelmeinek olykori gyönge
viszhangjaival is vegyűltet. Enyhűlt Póli is, ámbár az ebéd vége felé,
mindinkább nyugtalanabb pillantatokat vete férjére, kinek tréfaűzései és
czélzásai perczenként szabadabbak levének.

Gyula kimélve kérdést fona be szavai közé: miként van elégedve női
sorsával? mert régi kedvesének megvonakodott arczáról, és vesztett
vidámságáról, nem sok jót vala hajló remélni. Póli nem panaszkodék: én
úgymond, hajló vagyok azt hinni, hogy azon feleség, ki legkisebb
alkalommal is, kész panaszokkal állni elő férje és házassága ellen, nem
érdemes jó sorsra és házi boldogságra. Ily panaszok ellen legbiztosabb
gyógyszernek tartom azt, hogy a nő szorossan kapcsolja lelkét a
jelenhez, és ahhoz a mi van, és ne epedjen kínzó képzeletében az után,
mi tán lehetett volna. Jó atyámnak bizony nem épen foganatlan
vigasztalása az, balesetekben, hogy még rosszabbúl is járhattunk volna;
mert mire nincs példa az életben? Engemet körűlményeim és nem szívem –
gyönge pirúlással szólá ezt Póli – adtak férjhez, nagy reményekkel nem
váltam el az atyai háztól; s így már előre birtam azt a szükséges
tökéletet, melyet számos nő csak küzdés után vív ki szívének. Férjem a
jobb emberek közől való, s ha egy kissé több finom tapintatot óhajtnék
társalgásainak, másokért óhajtnám azt, nem magamért, kivel telhető
figyelemmel bánik.

Pólinak ezen kimélő szavaira, nem a legnyájasabb tolmácslat vala azon
szembetűnő aggodalom, azon gyakori pirúlat, melyet Szögvárynak növekedő
gondatlanságai vonának arczaira. Azzal menté férjét, mert mentenie
szükségessé lőn, hogy a barátság, otthoni szokásai ellenére, könnyen
megszokta őt ily vígságokban feledtetni, s egy pohárral megtoldni
szokott italát. Gyula látá, miként nem szállhat nyomasztóbb érzés
keblünkre, mint az, ha hozzánk tartozóinkat, azok előtt, kiket
tisztelünk, szégyenelni vagyunk kénytelenek. Ilyforma érzés látszék
borongni Pólinak lelke körűl.

Terjedt a beszélgetés; mert Veronka közel ülvén Pólihoz, a szó csakhamar
gazdasszonyi tárgyakra fordúlt, s Gyulának alkalmat nyújtott, ezekben
különös jártasságot sejtni Póliban.

Nagysád a mint látom, kedvteléses gazdasszony?

Az vagyok, felelé Póli. Ohajtnám, hogy minden nő, ki a nagyvilágban nem
lelé fel szíve vágyait, külön kis világot alkotna magának háza körűl,
mely apró gondjaival, csalja, szórja és altassa ezeket. Foganatosb szer
ez a panasznál, s némi becsültetést is von maga után, minthogy egyik
rendeltetésünket tölteti be velünk. A naponkénti foglalatosságok rendje,
ha jól végeztük azt, nyájas örömet nyújtogat, ha nem zajost is, csakhogy
némi óvakodást kiván, nehogy a gazdasszonyi gond aggodalommá váljék, és
apró rendetlenségek, mik minden háztartással járni szoktak, nyugtalan
indúlatoskodást okozzanak.

Én úgy vélem, mondá Gyula, hogy a gazdasszonykodás ott is hasznos kis
világ lehet, hol a nő szíve vágyai a nagyvilágban teljesedést nyertek;
előző szerűl az ellen, hogy újabb vágyak után ne csapongjon lelke, és a
feltaláltakat közelebb és nyájasabban simíthassa élethez és köréhez.

Úgy van, viszonzá Póli, igazán kedves szer leend ez mindenkor. A való
jelene igazi tulajdona a nőnek; ebben élni, kelni, munkálni, ezt
nyájasan simítni a fölcsapongó férfi-kebelhez, szép sajátú köre neki,
mely előbb-utóbb egyik nemét nyújtja a nyugalomnak és elégűlésnek. Én
legalább részemről azt tartom, hogy csak a gazdasszony mondhatja a
házánál azt, hogy otthon van; mert csak ő vele állhat nyájas viszonyban,
háztája, tagjai, bútorai és háztartási rendje, melyben kicsinyben alkot
és fentart.

Ezen napot arra fordíták a generál nagy vendégei, hogy intézményeit
meglátogassák. A herczeg szakértő megjegyzéseket tőn gyakran ezekre; de
általában meg vala elégedve mindnyájával. Leginkább azt szeretem
birtokában, édes Rónapatakym, így szóla mosolygva, hogy számos hízásnak
eredt parasztot látok benne; mi alkalmasint biztos jele annak, hogy nem
rosszúl áll dolguk.

Másnap a fűvesi paraszt ünneplet tartatott, fényesebb szertartással
most, mint máskor szokott. A herczegnek különös kedve telt ebben; éber
gyönyörrel szemlélte a parasztság egyűgyű mulatozását, tánczát, és
játékát. Szép csapatja az emberi nemnek a magyarság! így szóla a
generálhoz. Nyájas vegyűlete tetszik minden mozdúlatában az ázsiai
komolyságnak és európai könnyűségnek; mi nem válhatik belőle, ha egykor
álfény és utánzás helyett, valódi fény és míveltség, s több közszellem
szálland közibe! Én a magyart úgy nézem, mint idei jó termésű bort, jó
hordóban, jó pinczében; csak évek zamatja hiányzik neki, hogy felséges
itallá legyen. A generál nemes hazafiúi hévvel hagyá közel remélni e
boldog időpontot.

Estvére a generál, kastélyában tánczot rendele, hogy a vidék ifjúsága
óhajtozásinak is eleget tegyen. A herczeg szintúgy barátja a
nyugalomnak, mint jó kedvnek, nem hagyá helyben a bál rendeleteit. Azt
tartá, hogy az egészség fő jó az életben, s mi szükség azt ok nélkül
ostromolni? Tegyünk a nappalból éjt, ne pedig az utóbbit rongáljuk,
mondá; berakatá a terem ablakait, gyertyákat gyújtata, s ekként előzve
az estét, megkezdeté a bált. Csakhamar teljes lőn az ámulat, renge a
padozat a tánczosok alatt, s így mitsem mulasztva az éj nyugalmából, s
még is eléggé kifáradva, korán nyugalomra siete mindenki, mert a herczeg
korán reggel indulni készűlt.

De a generál nem nyugodott; mély gondok hánykódtaták lelkét. Egy esemény
a nap folyamában, dúlva riasztotta fel szép nyugalmát. Fűvesen különös
kéjjel mulatott a herczeg; e pusztácska a maga kiességeivel, leginkább
vonta magára tetszését. Mi szépek, mi jótékonyak intézményei, édes
barátom! így szóla az egész társaság előtt a generálhoz; de ha mindezek
idegen kezekre jutnak, ki felel arról, hogy az új birtokost is hasonló
nemes tűz fogja hevítni? Fiú, fiú kellene ezekhez, ki a szép birtokkal
együtt, örökölné lelkét is az atyának?

S mi múlt el abból, mit óhajtni méltóztatik a kegyelmes herczeg? szóla a
generál egykori bajtársa, ki valamit sejte a ház körűlményeiből; nem
koros az ember, míg fiatal a szív.

Ej mit! felele a herczeg, korán sem vélve, hogy fúlánkkal szúr, nem
korunkba valók immár az efféle szív-botlások. Ott állunk már mi, úgy-e
édes Rónapatakym? hogy a lánykák már nyilván is megmernek csókolni
bennünket. Édes titokban esett az valaha hadnagy-korunkban!

A herczeg játszó szavait, úgy vette nagyobb része a társaságnak, miként
azok adattak, víg nevetkezéssel tréfának; csupán az illetőkre hatottak
azok különböző érdekléssel. A generál búsan ütközött meg lelkében
rajtok. Egyszerre kifejtve állott előtte azon homályos nemjavallás,
melyet nősülése iránt, magában titkon sejte; kifejtve idegen nemjavallás
által, melyet tisztelt szájból, tisztelt társaság által, minden
ellenvetés nélkül elfogadtatni hallott. Ehhez járúlt Szögvárynak is egy
gondolatlan szava. Külön simúlt ez a társaság közől a generálhoz, s
tudakozta a csodálkozótól: ha menyasszonyaért jött-e Harsagra Vincze? A
generál nem érté a kérdést, s felvilágosítást kére. – S nem tudta volna
még nagysád, mondá Szögváry, hogy Vincze és Klárcsi régi szerelmesek,
sőt miként hallám, féljegyesek?

A generálnak hályog esék le szeméről. Egyszerre tisztában láta mindent,
mi eddig homályban vala előtte. Megtudá egyszerre fejteni magának
Klárcsi változásait, meg Veronka aggodalmas felvigyázásait, a két leány
szembeötlő szorongatásit, midőn az ifjak megérkeztek, Gyomaynak Vincze
iránti hidegségét, és más sok körűlményeket, mik eddig rejtély valának
neki. Mindezek sajnosan csapák meg a generál lelkét. Szíve nyájas
fonalakkal kezdé vala ismét magához szőni az életet, s e fonalak újra
szakadának! bájokkal kezd vala az élet mosolygni eleibe, s ez újra
beborúlt előtte! Ismét borzasztó magányba érzé tolatva létét, s ez érzés
fájdalommal tölté meg keblét. De a nemes férfiú megemberlé magát; még
szürkület előtt kész vala elhatározásával: visszalépni s összekötni a
szerető szíveket. Majd később átallotta, hogy oly barátságtalanúl lépett
közikbe, borzadozott azon gondolattól: mily közel vala ahhoz, hogy a
másét rabolja el, s miként magát vádjaival kínzani szereté, az ifjúi kor
jogait agg korához bilincselje! Elhatározása azonban, bár fájdalmas is
volt az, egészen megkönnyítette szívét. Másnap korán indúlt a herczeg.
Nyájasan vett búcsut a generáltól: egy pár hétre, ha megengedi édes
Rónapatakym, így szólt, visszajövet újra itt termek. A szíves gazda
mellett, igen vonnak vissza a Harsag feletti szép bérczek is; szeretnék
vadjaikkal egy kis háborút.

A generál szívesen elfogadá a szerencsét, s a herczeg a maga követőivel,
számos hintók és lovagok kisérése mellett, tovább utazott.

Ugy szokott lenni, hogy jobban megnyomúl szívünk, ha az, eltüntével azon
közbeszökött körűlménynek, mely őt bújától kissé elcsalá, ismét egyedűl
marad bánatával. Elszóró robaj után mindig nyomasztóbb, visszavonúló
csendje a szenvedésnek. Ilyenek valának most a generál, Vincze, és
Klárcsi érzelmeik. Mindnyájan szorongva tekintének a közelgető kifejlés
eleibe.

A generál, mint rögtönös kivitelekhez szokott férfiú, érzé itt is, hogy
a cselekvés őt illeti. Ösztönzé őt erre gyöngéd belérzete is,
melynélfogva szemrehányásokat tőn magának, hogy az ártatlan ifjú pár
miatta szenved; azonban bizonyos homályos szemérem tiltá őt, magával
Vinczével ereszkedni nyilatkozásokba. Ismeré a két ifjú szoros
barátságát, s innen arra határozá magát, hogy Gyulától nyerjen a
dologban bizonyosságot. Gyula a barátság hevével adá ezt; lángoló
színekkel festé a generál előtt Vincze és Klárcsi egymáshozi
szerelmöket, Vinczének sikeretlen kisérleteit, múlt és jelen kínjait;
előhorda mindent, mit barátja javára foganatosnak reméle; s a szívből
jött szavak szívhez szólának. A generál határozása szilárd lőn, miként
lelke vala.

Teendő első lépésnek látá itt: tudatni a lányka atyjával azt, hogy
egyáltalában visszalép, s mátkájáról, ki másé, lemond; hogy így fonalát
messe nála minden reménynek, mely Vincze szerencséjét gátolhatná. De ezt
kimélve kiváná tenni, nem lévén ismeretlen előtte Gyomay büszkesége.

Drága uram bátyám! így szólítá meg az öreg Gyomayt, oly órában, melyben
csak ketten valának együtt; oly érdemes atyához szólok, ki mint tudom,
szívén hordozza gyermeke boldogságát. Igen hálásan köszönöm azon hízelgő
bizalmat, hogy nálam vélé azt feltalálni szeretett leánya számára. Nem
is volt szívemnek forróbb óhajtása, mint az, hogy Klárcsika boldognak
érezze magát velem, s nyájasan is játszodtatott egykorig a szép remény;
de ámulásom gyönge pára volt szép hajnalon; eltűnt az, s utána búsan
kellett látnom, hogy azon kincs, mely után kezemet kinyújtám, már előbb
másé vala, még pedig a legszentebb jogon másé, a kölcsönös szép szerelem
jogán. Kedves uram bátyám! mint lelkes magyar, szintúgy érezni fogja,
miként én éreztem: mi ezen felfedezés után a kötelességem? Az, hogy
tisztelt Klárcsimról fájdalommal ugyan, de szilárd elhatározással végkép
lemondjak, szerető édes atyjától pedig, atyafiságos barátsággal
esdekeljem, hogy tovább jó gyermeke boldogságát ne halassza, ne gátolja,
s a szerető pártól atyai áldását ne vonja meg.

Véletlen vala ez ostrom Gyomaynak; merőn szegzé szemét maga eleibe, néma
szoborként álla kissé helyzetében, majd hevesen megkapván belépő
Klárcsinak kezét: méltóságos uram öcsém, így szóla a generálhoz,
szívesen köszönöm leányom iránti jóakaratját. Ez most, a botor, sokat
veszt; de atyai gondom leend, hogy többé ne veszítsen, atyai gondom:
megvédi őt további szemtelenségek ellen. Utóbbi szavait nyilazó szemmel
ejté Klárcsi felé, s elragadá ezt magával. A generál feltevé magában,
hogy délután maga megyen által, még egyszer szólni az öreggel.

Gyomay haza ért leányával, ki zúzott érzelmei közt, mikép kés alá
vonszolt bárány követte őt. Ismered leány, kinek képe ez? így szólt s
egy élet-nagyságban festett kép eleibe vonszolta Klárcsit. Szép Gyomay
Ilona volt ez, ki egy pár századdal ez előtt, számos kérők közt pártában
maradt, kikosarazván jegyesét is, a kiért lángolt, csak azért, hogy ez
egy társaságban tézni merte őt a menyekző előtt. Ily nemes büszkeség
lakta hajdan a magyar szűzek kebleit; ne feledd te is leány, hogy téged
kilöktek, miként gazon szedett gyermeket szoktak; mert ha te feledni
tudnád is, nem feledem én! Klárcsi nem tudott gondolni mást, mint mély
búját, nem óhajtni mást, mint nyitott sírt, hogy belefeküdjék lenyomó
fájdalmával!

Délután átment a generál, megkisértni mindent, mit egy gyöngéd szív
sugalhat, mely jóakaratja mellett nemesen vádolja magát. Emberismerő
kiméléssel rakta Gyomay eleibe: mivel tartozik ő gyermekének, ki lágy
lelkével, kedélyével boldog lenni, s boldogítni született; mivel
nemzetségének, melynek Klárcsi utolsó csemetéje? Előadta Vincze jeles
tulajdonait, azt, mi méltatlanúl lakol ő szülei hibájaért. Kifejtegette
azon szép reményeket, hasznokat, miket ezen egybekelés igér; s midőn
mindezek nem akarának szívet hatni Gyomaynál, egy levelet ránta ki melle
mellől: magam állok, így szóla, nekem rokonom nincsen, csak azok e
világban enyéimek, kiket szeretek, s kik engem szeretnek; engedje meg
drága uram bátyám, hogy azok iránt, kikhez majdnem igazságtalan levék,
helyrehozhassam azt, mi helyrehozható. A generál átnyújtá
ajándék-levelét, melyben keresett vagyonának egy részét Klárcsinak és
Vinczének köti le menyekzői ajándékul.

Méltóságos uram öcsém! felele Gyomay, neheztelnék, ha nem ismerném és
tudnám, hogy jó szíve játszodtatja. Kincs- és birtok-vágy nem vala
gyöngém soha; még akkor sem, midőn több is elkelt volna házamnál. Most
azt az egy hitvány lánykát – mert magamnak és Veronkámnak marok
napjainkat már nem is számolom – úgy vélem, már bátor fedél alá hoztam.
Gazdagság nélkül ellehet a magyar nemes ház, de nem becsűlet nélkül. Azt
akarom, leányom, utolsó csemetéje a Gyomay agg nemzetségnek, azon
háznál, melyhez egykor vitetni fog, ne csak tűrettessék, hanem illően
becsültessék is. Magyar nemes hajadonnak szerencséji lehetnek a
házasságban, de nyújtott kegyelmei nem; hacsak uralkodó házakba nem
emeltetik. A septemvír háza, kegyelmet akar osztogatni házamnak;
köszönöm, de el nem fogadom. Tisztes párta nem nyom annyira, mint
gyalázatos főkötő. Leányom marad, míg illőt nem mutat számára a
gondviselés!

A generál nem tágított ostromaival; de az önfejű öreg sziklai
keménységéről, sikert vesztve pattogott minden ostrom vissza. Búsan tért
a nemes lelkű férfiú az ifjakhoz vissza, kik vele együtt végkép
vesztettnek tartottak mindent.

Hiszed-e már barátom, mondá Vincze bágyadtan hajtva Gyula mellére fejét,
hogy van szív, melyhez nyitó kulcs nem találtatik? Ez a hajthatatlanság
Klárcsi atyjában –

Ritka tünet, felele Gyula; de hiszem, hogy van kulcsa ennek is, csakhogy
ráakadni nem tudunk. Büszkeség van sértve Gyomaynál; míg ezen sebnek ír
nem nyújtatik, sikert veszt minden megkisértés, vagy hagyjunk időt, míg
beheged az.

Vagy míg én és Klárcsi, sírba epesztjük magunkat! mondá Vincze.

A generál figyelmessé lett Gyula szavaira, s egyszerre egy gondolat
villant keresztűl lelkén. Azonnal vidorodni kezdett, s az ifjak nem
tudták: mit véljenek a nyájasabb változásról? Miként nem örömest hagyjuk
szenvedő szíveinket remény-sugárka nélkül: úgy ők is szívesen hagytak
fenn egy gyöngét a magokéi számára.

Kedves közbeszövet vala most Halkó a generálra nézve, ki a zajtalan
vígságot kedvelte, s úgy vélekedett, hogy csak mételyes szív zárkózik a
víg órák elől. Elszóró enyhűlettel telt el egy pár nap ezen
vígság-művésznek társaságában. Előhordá ez, jártában keltében felszedett
újdonságait, miknek ő egész tárháza vala. Felolvasá, vagy mondá a
különféle alkalmakra írott verseket, szónoklatokat, epigrammokat, mikkel
és kótákkal úti-iszákja rendesen tömve vala; ömledezék víg anekdotákban,
szójátékokban; közbe-közbe nyájas dalokra pendíté hangszerét. Egy
szóval, oly nyájasan foglalatoskodtata minden főket és szíveket, hogy
ezek, gondra, búra körében nem érkezének.

*

Egy hosszú termet lépett be a generálhoz, s Gyula azonnal reá ismert
Porubayra, kivel a fogadóban jött vala össze.

Isten hozta professor urat! kiáltott a generál, s megrázta vendége
kezét; hogy mint van?

Szokom fejérnépem közt az újabb világhoz, domine illustrissime! felelt
Porubay, s papir-nyalábokat rakott elő.

Festményeket hozott professor úr? most tán csak nem érte veszély őket?

Ez úttal nem; kis művészném is szorgalmatosabb volt most. Sok szépet
hoztam; s kitárogatta a begömbölygetett festményeket. Szembeötlő
ügyetlenséggel tette ezt; a művészet csinos darabjai, mintegy
kikivánkoztak durvás törődött kezei közül. Gyula ugyanazon kopott, most
még kopottabb köntösre ismert rajta, melyben őt első találkozáskor
látta; s egész lényén a szűkölésnek és inségnek nyomait látván, nem
nyomhatta el irántai szánakozását. Azonban a férfi vidor lelkessége,
különös ellentétben állott ruhája bús jelenségeivel. Királyi elégedéssel
állott a maga festményei felett.

Itt, úgymond tolmácsolva Porubay, Nagy Sándor részeg fővel Clytusát öli
meg, kihez őt sokféle hála kötötte. Clytus vérében fetreng; a hadverő
királyt késő bánat dúlja. Ille humi prostraverat corpus, gemitu
ejulatuque miserabili, to ta personante regia. Laniare deinde os
ungvibus, et circumstantes rogare, ne se tanto dedecori, superstitem
esse paterentur.

Ím itt a kegyeletes Aeneás, öreg atyját ragadja ki, égő Trója lángjai
közől.

Itt Horatius, az atya, esdekel, a Curiatiusokon vett győzelem
dicsőségével megtért, de vad hevében húg-gyilkolásba esett fia életéért,
kit immár megkötözött a poroszló. Megöleli fenmaradt egyetlen magzatát,
felmutatja a népnek a három Curiatiustól elszedett zsákmányt: hunccine,
ajebat, quem modo decoratum, ovantemque, victoria incedentem vidistis,
Quirites, eum sub furca vinctum, inter verbera et cruciatus videre
potestis?

Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merüle a professor, a régi
classicusok szavait oly lelkesedéssel hordá fel, hogy azok saját belső
ámulatára, mely a történet korába és helyébe varázslá lelkét, mutatának
inkább, mint tudományos utasításokra. Ifjaink, kik előbb mosolygának, de
főkép a generál, perczenként komolyodának, majd megragadtatva a lelkes
antiquár tolmácslatai által, történetről történetre kisérék annak lelke
lángolásit. A generál csendes hallgatással, ovakodva, hogy a papir se
robogjon, rakogatá félre a már tolmácsoltakat; s áthaladván mindnyáján,
kifizeté azokat.

[Illustration: Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a
professzor…]

A generál megtartóztatá ebédjére Porubayt, s itt Gyula újra megerősödék
gyanújában; mert a professor majd ki nem elégíthető étvágygyal evett, s
úgy látszék a ritka szerencséjű jó borból, tetsző elégedéssel ivott. –
Ez egyben óhajtnék hasonlítni e dicső italhoz, domine illustrissime!
mondá, felemelvén kezében poharát, hogy az évek számával javúlnék és
lelkesedném magam is; de mi emberek, kifogyunk önmagunkból, vagy hitvány
must-korunkra jutunk vissza!

A generál emlékezteté őt, hogy a mennyire tudja, néhány évvel fiatalabb
nála.

Igaz, méltóságos uram, felele Porubay; de könnyű átlengés az
esztendőkön, más mint csatázás azokkal. Azonban egy idő-óta sum beatior
Craeso, s mondhatom academicus koromi erőt érzek ereimben.

Gyulát igen vonzá ezen férfiú életrajza s azt Halkó, ki őt jól ismeré,
elmenetele után így adá:

Porubay egy kis város iskolájában neveltetett, melynek tanulói a
míveltebb társalgástól és nemesb mulatságoktól elzárva lévén, inkábbára
csak egymásban s a holt tudományokban keresték, és találták fel ezeket.
A tanítók, a gyermeknek remeteszerű hajlamát kedvező jelenségnek
tekintvén, azt benne inkább nevelni, mint oszlatni iparkodtak. Nem volt
botrány nekik, hogy a kis Porubay, játék idejében, e helyett könyv
felett komolykodék, sem hogy ügyetlen vala illően megállni, vagy szólni
tisztes férfiak előtt, mert – iskolájában első vala ő, és nagy reményű,
társai közt. Ő, mint szegény szüléktől származott gyermek, szükséggeli
küzdés közt végezte iskoláit, mikben vasszorgalma, s akkoriban nagy
becsben állott jártassága a régi classica literatúrában, oly kedvezőn
jelelték ki őt, hogy az oskola fejei által, mint jövendő professora a
görög és római literatúrának, külső académiákra is kiküldeték. Az ifjú
szép czélt látván maga előtt, s bizalmat és reményt maga iránt,
kettőzteté a külföldön szorgalmát, s úgy tére a hazába vissza, mint
elkészült philológ, lánggal és ismerettel classicusai iránt. Azonban
alig birta egy pár évig a philológiai tanítószéket, mathesisre
szoríttatott, majd utóbb históriára s mindezekben úgy saját készületére,
mint tanítására nézve, új pályát kellett nyitnia. Tüzesen kelt ki
mindenkor efféle változtatások ellen, saját győződéséből vitatván az
oskola fejei előtt azt, hogy ugyan azon egyén nem lehet mindenben nagy,
vagy jeles, hogy az ész adományi, a hajlamok és kedvtelések,
különbféleképen állnak elosztva az emberek között, hogy annyi készületre
az emberi szűk élet nem elegendő, s a szigorú belérzetűt az örök
erőtetés sikeretlenűl fogja elemészteni; de az iskolai előljárók más
nézettel valának. A tudományok folyama, úgymond, ugyanazon egy forrásból
ered, csak elágazásai különböznek; innen jól végzett férfinál a
különböző készületek csak csekély erőltetésüek lehetnek. Porubaynak
engednie kellett, s kitűrő szorgalma és lelkiismeretessége, lehetővé
tevék a lehetetlent is. Azonban erőtetett pályán nem folyunk oly
vidámon, mint azon, melyet kedvtelésünk ápol. Porubay nem vala többé,
sem közönség, sem tanítványai előtt a régi kedvelt; hamar kezdte ő
sejtni mindkét részről az elégületlenséget, s nyugtalankodott rajta.
Önmagában kereste a gyöngéd lelkű ennek okát, s megkettőztette iparát.
Ezen folytonos erőszak lelkén és testén, kifejtni kezdé benne azon
nyavalya magvait, miket, miként maga gyakran panaszlá, iskolai
neveltetése hinte vala el. Ő egykor az iskola szűk falai közt, miként
jobbjai az iskolának, minden külső világtól elvonva, egyedül nappali és
éji tanulásnak és tudományos nyomozásoknak élt. A szokás csakhamar
szenvedélylyé vált nála, s így azon örömeket, miket az iskola szigorú
törvényei úgy is eléggé korlátoltak, úgymint a külvilág társalgásinak és
vígságinak örömeit, mint ismeretleneket nem is ohajtotta. Így korán
kifejlett nála azon tudós nyavalya, melynek székét orvosaink, véknyaink
alatt keresik.

Ez és egészsége iránti örök aggodalma, sok ártatlan, de egyszersmind
szokatlan különösségekre vivék Porubayt. Ilyen vala az, hogy hacsak zord
idő nem készteté őt, falak közt nem taníta, hanem kihordá tanítványit a
szabadba, s vagy peripathice, vagy valamely szomszéd hegy tetejében
körülülve tanítványítól, praelegála. Csupán friss levegő kedveért mászá
a hegyeket és búvá az erdőket. Naponként lovagla, s ezt mint gyönge és
szokatlan lovas, vén sovány görcsön tevé, melynek ha akaratja volna is,
tehetsége ne legyen ülőjét lehányni. Görcs ló és tudós lovag, oly tréfás
alakot tőnek együtt, mit egy néző sem hagya mosoly nélkül. Ily módon
hoza professorunk mindent viszonyba egészségével, és zsebjei kész
patikák valának. Társalgásában is valóságos különcz leve. De minél
járatlanabb vala ő a közélet folyásában, annál otthonibb classicusaiban.
Ezek mintegy ruhatár valának neki, melyből kész köntöst ránta elő,
minden előforduló eseményre és történetecskére.

Egy orvos barátja feleséget tanácsla neki, ki őt képzeményi világából, a
valódiba kapja ki. Porubaynak tetszék ezen gyógyszer, s épen húsvéti
ünnepekre, háztüzet mene látni egyik tanítványa testvérénél, kinek anyja
egy becsületes bérlő özvegye vala. Jó kedvében, gyakran elbeszélé nekünk
Porubay, így szóla Halkó, ezen leventai kirándulását. Rendszerint úgy
szokott megesni, hogy mikor leginkább igyekszünk tetszeni, akkor vagyunk
legszerencsétlenebbek igyekezetünk sikerében; minthogy ilyenkor
szándékunk igen is kitűn, s szerfelett eszmélünk önmagunkra. Juczika
tüzes falusi gazdasszony volt, s közvélemény vala az róla, hogy vele a
szegény legény jéghátán is elél. Épen új kelésű apró pulykáit éteté az
udvaron, a mint Porubay leszállván kocsijáról, üdvözlésére siete. A
leányka hevenyében leraká kötőjéből apró majorságát, hogy illő
vendég-fogadásában ne gátoltassék. Porubay jelesen ejté szavait, mikbe
díszesen befona egy pár hajdani jó gazdasszonyokat, kiknek sorába
számítá Juczikát is; de szavait udvarias meghajtásokkal kivánván
befejezni, s csak előre nagy tárgyára ügyelvén, oly szerencsétlenül ejté
egyik hátraléptét, hogy egy pár a gyönge pókafiak közől, izmos lábai alá
esék, s rögtös halált nyere alattok. Juczika nyájasan menté, és kicsinlé
a kárt; de professorunkat a malum omen igen aggódtatá. Azonban szives
vígság közt hamar feledve lőn ez.

Asztal felett Porubay, Caelius Apicius szakácskönyvéből tanítgatá főzni
a mosolygó Juczikát, s tudós- körülményesen fejtegeté előtte álló
részeit, és sütése módját azon híres süteménynek, melynek ezen ritka
nyalánk római feltalálója vala. Izmos kappan volt a sült. Széttekint
Porubay az asztalnál, számítgatva, kire néz ennek felbontása? s réműlve
látja, hogy nők és gyermekek ülik körül az asztalt, s így ezen tisztelet
egyenesen őt illeti. Otthon szokásban vala nála, ujjak erejével esni
által azon, mit a mesterség kés alá adni nem bír, innen Porubay ismerve
saját ügyetlenségét a bontás szép művészetében, örömest átfogta volna
engedni a tiszteletet másnak; de most leánynézői szerepe, kötelességet
is ragasztván a tisztelet mellé, nem minden aggodalom nélkül, maga
eleibe fogá a tálat, s perczenként növekedő kimelegüléssel, s majd
izzadás csepjei közt, tagolni kezdé a kappant. Türhetőleg, bár nem épen
marczangolások nélkül folyt a munka, s a szíves Juczika szomszédnéja
Porubaynak, villára fogta a levágott darabokat, s más tálba illesztgette
azokat; de most Porubay a hátcsonthoz ért, s minthogy ehhez több erő
kellett, izmosan szúrta villáját belé. Az akaratos csont nem fogadta azt
be, megsiklott a villa rajta, meg a sült is az erő után, ezután pedig a
tál, mely utóbbi, erőszakos bicczenésében, úgy lökte fel a maga
foglalatját, hogy a tisztes fehérbe öltözött Juczikának fodrai és arcza,
egy pillanatban befecskendve lettek általa. Nevetkezett mindenki, mig
Juczika törőlközött, mosolygott ő is, s azon nyugasztalással ment ki
ruhát váltani, hogy a bajon könnyen fog majd egy darab szappan
segíthetni. De Porubay égett kívül és belül, átkozván a bontás
mesterségét, melyről a régiek, mint hivé, keveset adtak át nekünk; mert
a caput, alas, pedes – mit bontása alatt mindig maga előtt tartott –
mint gondolá, nyilván nem classicus locus.

A bérlőnének nagyobb fia, kedveltje, s majd aggkorának egyetlen reménye,
ez előtt néhány nappal lépe be gazdasági tisztségbe, s mene hivatala
helyére. Bús vala még az anya, s aggódó kedves magzatja sorsa és
szerencséje iránt. Porubay minden hatalmában állt vigaszokkal biztatá
őt; de amaz nem bírt vídulni, mert összevetvén fia lelki sajátságait és
hivatala körülményeit, nem hajlott szerencsét jóslani számára. Ezenfelül
a múlt éjjel oly álmot látott felőle, mely anyai szívét nyugtalanította.
A gyöngéd szerelem aggodalmai, táplálékul rántnak magokhoz, úgy valót,
mint képzeményi rémeket.

Én álomlátásokra keveset adok, mondá Porubay; mert azokba rendszerint
elhatározott befolyásuk van, úgy egyéniségeknek, mint körülményeknek.
Ugyanazon személy, vastag vacsora és beteges idegzet után, vagy csak
ferde fekvés mellett is, szorongatóbb álomképeket fog látni, mint midőn
könnyű gyomorral, vigan kereng nála a híg vér, az alkalmas fekvésű
tagokban és erekben. Úgy látom, hogy magok a régi rómaiak is, kik számos
nagy vállalataik előtt, szívesen megkaptak minden legkisebb jóslatot,
keveset tartottak álomlátásra, s azt alárendelték a fontosabb
madár-jóslatnak.

Itt megnyilván az alkalom az ósági-tisztelő Porubaynak, tudós hévvel
fejtegeté ki a nők előtt a rómaiaknál szokásban volt madár jóslást;
lángba kapá ezeket elbeszélése tüzével, s vágyat gerjeszte főkép a
bérlőnében, kedves fia sorsa iránt jóslásul fogni a madarak repteit. A
szíves, és classicus nemzetei iránt lelkes előszeretetű Porubay, azonnal
ajánlkozék augurnak, s a jövő éjfélutáni harmadik órát rendelé
jóslat-időül. Ekkor még az egész természet mély szunnyadtában, a bérlőné
és Juczika társaságában, kik közül az utóbbi égő gyertyát hoza kezében,
kilépe augur Porubay az udvarra a maga lituussával – melyet szükségben a
fazékszedő pálczából, és egy ráillesztett szarvasszarv-darabból alkota
össze – s az udvarközépen állott eperfához közel, ülést foga. Újság és
jóslatvágyó asszonyai, közel hozzá telepedének le, mind a hárman egy
épületre szánt vaskos fenyőre. Porubay derült kedvben vala, s jó
reményeket sugdosa a bérlőnének, mert úgymond, teljes szélcsend
uralkodik a kedvező természetben, s még a gyertyaláng sem lobog. Ekkor
eloltaték a világ, Porubay elmormolá római nyelven auguri rejtélyes
szavait, megkanyarítá horgas botjával az égen a jóslati templomot,
befedé köpenyével, mely most auguri palást vala neki, a maga fejét;
ünneplő csendben gondosan lesé a madár-repteket, s azokból a bérlőné fia
szerencséjét. Tisztelő és váró figyelemben ülének a nők, s bátran
lélekzeni sem merének mellette. Óráig tarta e vont várás; az átkos
madarak, mintha összeesküdtek volna professorunk ellen, megtagadták
jóslásaikat tőle – nem jöve egy is! Végre iszonyú rémültére augurunknak,
egy szerencsétlen varjú kárrantá el messziről magát; de ezer szerencsére
nem jöve még is a jóslati templomhoz közel. Új lelket kapa, és súga
tehát ismét a nőknek, s kettőztetett figyelemmel lesé új szárnyas
vendégeit. Nem jöve ismét egy is, s az asszonyok nyugtalanúl kezdének
fészkelődni ültökben, s a bérlőné köhentni a híves hajnali levegőben.
Erre egyszerre robaj esik az eperfán, s a rajta éji ülést fogott kakas,
éles lármával robban le, egyenesen a jóslásra figyelő Porubay borított
fejének eredve. Megdöbben ez a véletlen rohamra, s a kezében könnyedén
állt súlyoska lituust kiejti abból a szomszéd bérlőné fejére, melyből, a
nem legkegyesebb kocczantás, egyszerre kiüt minden figyelmet Porubay
jóslatai iránt. Sikoltva szökik fel az asszony ültéből, s be a szobába;
Juczika utána siet, az augur pedig, római szitkok között kullog be
kettejök után.

Porubay nem nyughaték szégyenében; ez csak baleset vala, úgymond, nem
baljóslat, s a derék rómaiaknál, nem csak egynemű olvasása létezett a
sors titkos betűinek. Szemen szedett tiszta búzát kére magának
Juczikától, s mint pullárius elhinté azt a Juczika tyúkjainak. Minden
jót reméljen nemzetes asszonyom! így kiálta vidoran Porubay, nem látja-e
mily mohón kapkodják fel a tyúkok a szórt szemeket? s mondja meg édes
leányasszonykám, kérdé Juczikától, hagytak-e fenn csak egy szemecskét is
ízékül? – Juczika főt csóvált, hiedelmetlenül mosolyogván: én nem is
tudtam volna várni egyebet, mondá ő; tyúkjaim eddig hitvány ocsút ettek,
mi csoda tehát, ha a szemen szedett búzát kapós csemege gyanánt vették?
A bérlőné is savanyúan vakará fejét; a lituus kocczantása helyét-e, vagy
csalatkozott várását? nem tudhatni.

Mindennapi szokások megszegései, apró társalgási vétségek, alkalmat és
mintegy jogot szoktak adni kislelkeknek arra, hogy ezen szegők és vétők
felett, némi felsőbbséget követeljenek magoknak, s amazoknak rovására
dévajkodjanak. Így volt a dolog Porubayval is. Minden vígkedvű tudott
egy pár történetecskét különösségeiről, s ezek, főkép a szépnemnél, mely
szivesen óhajt férje után becsültetni, sokat leróttak tekintetéből. A
különben fenn nem látó Juczika, remegett azon pillanattól, melyben őt
Porubay netalán meg fogja kérni. De Porubay nem kérte meg őt; leánynézői
baleseményei, meggyőzték őt lelkében a felől, hogy a tudományos világ az
ő világa, s különben is Juczika, inkább diaetetikai rendelet, mint
szívbeli vonzalom vala neki.

Még egy pár évig vivé hajlandósága ellen tanítói hivatalát; azután mind
teste, mint lelke arra sürgeték őt, hogy búcsuzzék, mit meg is tőn.
Sirunkig oly pályát nyomkodni az életben, úgymond, melyre sem hivattunk,
sem születtünk, mely eszméletünkkel harczol, megtöri mind lelkünket mind
életerőnket. Az ember, hajlami rendeltetéséből kikapva, rosszúl
akasztott festmény; nem veheted ki teljesen annak érdemét, a reá fonákul
szolgáló világosság miatt! – De mi őt leginkább bírta lemondásra, az
lelkiismeretessége vala. Nem látott ő sikert tanítványainál, kelletlen
tanításaiban, s így átalt fizetést vonni, átalta más netán használatosb
egyénnek fogni el helyét. Különben is mindig harczolt azon elaggott
közszolgák ellen, kik már csak terhek lévén a közönségen, gyötrik ennek
türelmét kelletlen szolgálatjaikkal. Ő magát, mint gyönge egészségű és
unott pályájú, ezek közé számította; s nem ügyelve saját nyomasztó
körülményeire, leszállott tanítói székéről. Siettette lemondását szokott
egyenessége is, melylyel az iskola előjáróit maga ellen lázította.
Ellene volt annak, hogy a római nyelv oly elnehezítve, s oly hosszú
pályával taníttassék. Önmagán érezvén az elhibázott nevelés káros
befolyásait, a nagyobb tanulóktól, kiknek gondjára kisebb tanítványok
valának bízandók, előterjesztést, sőt vallástételt kivánt nevelői
ismeretök és tervök iránt. Irígy vetélkedés helyébe, Veronius Flaccus
példája után, jutalmakat kivánt osztatni a tanulók között, s szebb
irányú ipart, s nemesb dícsvágyat óhajtván serkentni nálok, a
jelesbeknek, római szokás szerint, évenként diadalszekéren leendő
meghordoztatásukat javaslotta; az iskolai életet, a mennyire lehet,
közelebb kivánta hozni a világihoz, nehogy idővel a nagy köz ezekben,
elakassza kilépő tanítványait. Arra tört, hogy ezekbe nemesb ízlést
csepegtessen, a szép tudományok és mesterségek által; mert úgymond, így
legbiztosabban vonódnak le fejről szívre, a komolyabb tudományok is, s
erkölcsöt nemesítnek; mik különben, könnyen kétélű fegyverek maradnak a
főben. Tanítványainak mulatságaira és gymnasticumaira szintoly gondos
ügyeletet kivánt, mint tanulásaikra. Egy szóval: a régi szabásu oskolai
alkotmányt közelebb kivánta hozatni az élethez és folyó század
simulásaihoz. Mindezek újítás nyugtalan szelleméül vétettek az előljárók
által; kivált egyik tekintélyesbje, veszélyes botránynak tekinté ezt,
azon erős győződésben, hogy minden újítás útvesztés, s a felvilágosodás
szükségtelen, minthogy szánkat sötétben is megtaláljuk. Ezeknek
szembetünő idegenségök, sietteté Porubay leköszönését.

Azonban most kelle borzadva látnia, hogy egész éltében nem tanúlt
egyebet, mint tudni, hogy világa holt világ, hogy az élőt nem ismeri,
hogy benne mozdulni nem tud, s az élet bölcsességében majdnem gyermeki
járatlanságú. Csakhamar inség fogá őt mindenünnen körül, s a sorsnak
labdája lőn. Tudósoknak, hol kényelem, hol önérzet-szülte tulajdonuk:
bevárni inkább a szerencsét, mint felkeresni azt; ennek pedig kedélyes
szokása: inkább a keresőnek repülni ölébe, mint váróhoz tévedni be.
Innen hasztalan várakozék Porubaynk is utána. Akada ugyan egy pár apróbb
hivatása; de ki valaha tanítói székben ült, még a jobb is könnyen
megszok bizonyos tanítói modort, melyet külső társalgás közt is
gyakorol, szóban, vitákban, állásban és viseletben, szívesen követel
súlyt és tekintélyi hitelt szavainak; hajlik tanítványoknak tekintni az
embereket, s professori széknek a világot. Ez vala némileg gyöngéje
Porubainak is; továbbá mindenütt vagy szabadsága, vagy eszmélete jöve
ütközésbe, s így odább-odább emelé vándorbotját. Azonban, miként
Porubayt ismerem, ama tekintélyesség ő benne inkább szokás vala, mint
úgy nevezett tudós kevélység. Több ízben hallám szájából, a valódi és
áltudós közötti különböztetést: hogy tudniillik amannak szélesebb,
tisztább és biztosabb ellátása van abban: mi sok tudnivalója volna az
embernek, s mi keveset tehetett abból tulajdonává! ellenben ez, nem
ismerve, nem látva el a tudás tág tengerén, könnyen ámul, hogy maga
csekély adagával kimerítette azt!

Halkó ennyit tudott Porubay életrajzából. A generál azt említette róla,
hogy ez előtt néhány hónappal érkezett meg egyik falujába, hol külön
ugyan, de tisztelő egyetértésben lakik két nőszeméllyel; kik közől egyik
fest, másik betegeket gyógyít. Ezen nőket ugyan még nem láttam, mondá a
generál, minthogy elvonulva élnek, s mint sejtem, rejtőzni is kivánnak;
de azon tisztelet, mellyel Porubay rólok szól, kedvezőleg bizonyítnak
mellettök. A professor ez előtt néhány héttel volt nálam festményekkel;
de úgy sejtem, hogy szintoly szerencsétlen képárus, mint leánynéző. A
mint őt házamnál leültetém, felejté a kabátja zsebében lévő
festményeket, s rájok ültében megnyomá azokat. Én ugyan nem nagy barátja
vagyok a festményeknek, minthogy csak értőnek nyújthatnak azok tartós
lelki élelmet, nemavatottra nézve pedig, drága felületes gyönyörűségek
azok; de itt másnak vala szüksége vásárlásomra, s nagy részét megvevém
azoknak.

Gyula szerénységnek vevé a generál ez utóbbi nyilatkozatát.

Korán sem, mondá a generál; én úgy vagyok a festészet műveivel, miként
többnyire a nemavatottak lenni szoktak. Ha a művész nevét tudom s ez
hírben áll, azonnal keresem műveiben a tökélyt, mely hírének
megfelelhet, s találom azt; de a művészt műve után találni fel, nem
tulajdonom; pedig úgy hiszem, ez volna az igazi értőnek bélyege és
gyönyöre. Innen hazánkban, hol még csekély alkalmunk van jeles
képgyűjtemények után tanúlnunk, ezenfelül az olajképek ritkán birják
meghatározott neveiket művészeiknek, biztosabb útnak látom az
avatottsághoz készülőre nézve, jó nyomású rézmetszések után tanúlni. Egy
ilyek gyűjteménye, nagy részben kiadja a nagy művészek sajátságait,
bélyegeit, az erőt és hiányt dolgozásaikban; s ezen nyomozásoknak
későbbi átvitele az olajfestmények studiumára, könnyebben megfogná adni
azt, mi még hiányzik s mit rézmetszések nem adhatnak.

Gyula egy értelemben volt e részben a generállal; mert úgymond rajz,
alkotási szerkezet, szintazon kiadásuak mind olaj- mind rézképekben,
ezeket tehát jó réznyomatokból biztosan nyomozhatjuk. A lát-arányzást
(perspectiv) és világ-felosztást pedig, valamint színvegyítést is,
úgymind melyek felől ezek csak gyönge képzetet adhatnak,
utánnyomozhatjuk később olajfestményekből. Minden esetre jeles nyomatok
után nyomozni a festészi művészetet, czélszerűbbnek tartom, mint
középszerű olajművek után.

Gyula elégült vala Porubay képeivel; sok hasonlatosságot sejte azokban
Angelica ecset-vonásival; szintazon bátor ecset, szintazon lélek látszék
munkálni azokat.

Porubay életrajza után, kedvét jelenté a generál, tudni magának Halkónak
is eddigi életrajzát.

Örülök, mondá Halkó, hogy parancsoltatom azt tenni, mit tenni szívesen
óhajtok; mert azonkívül, hogy így hiúság gyanúja alól is feloldva
vagyok, megvallom: szintoly szerencsétlenségnek tartom önbiográphia,
mint végrendelet nélkül halni el hazánkban; mindkét esetben idegenek
gazdálkodnak, s olykor nem legüdvösebben elhúnytunk után körültünk.
Születésem, mondhatnám, magas és fényes vala; mert anyám, egy becsületes
harangozónak hites nője, épen akkor szüle el fent a toronyban, sűrü
villámok fényinél, midőn atyámnak künn a mezőn létében, egy hirtelen
összeverődött ború eleibe siete megvonni a harangot. Anyám nem sok jót
hajlott reménylni ezen baljóslatra felőlem; sőt minthogy az elválasztó
perczben, a harangkötél épen kezében vala, oly formán is aggódott,
mintha az egykor még nyakravalóm is fogna lehetni. De atyám papot várt
belőlem, papi-muzsikának tartván a harangszót; s hogy közelebb juttasson
elhatároztatásomhoz, testvéréhez adott be egy püspöki városba, hol ez a
káptalannál karhangász vala. Gyermektelen nagybátyám, gyermeke gyanánt
fogadott, s hogy többet nem tett értem, mint tett, csak az volt az oka,
hogy maga is alig tengődött. Szűk fizetése mellett, gondatlanabb volt az
ég madaránál. Úgy éltünk együtt miként angyalok, kik falatozás, ezen
földi salakos foglalkozás helyett, hangicsálással töltik idejöket.
Csupán nagyobb ünnepek és templomi szertartások valának azon ritka
napjaink, mikben érintett gyarló emberi foglalkozásunkat, illő
kiterjedésben gyakorolhatók. Gyomraink gyakori emlékeztetéseikre, némi
kárpótlásul és békéltetésül, annál sűrübben pengetők húrjainkat, s így
hangszerem jókorán barátom, mindenem lőn. Jó bátyám vezetése alatt, már
gyermekségemben annyira haladtam a guitarrban, hogy játszásomat örömest
hallák. De mit az ő jótétei közé hála-teljesen a legfentebb számolok be,
azon vidor aggtalanság az, melyet kifejte bennem; kifejte mondom, mert a
mint hiszem, eredetileg örökségem vala apámról, ki a legvidorabban
keringő vérű harangozó volt a két hazában, vagy apámról, kit helységében
nyugtalan torkúnak neveztek, mert ha nem ivott, vagy fecsegett, vagy
dalolt; sőt szép apámról is, kit miként bátyámtól hallám, temetési
szertartásokra meg sem merének hívni; mert szökdelő vére még a holtakban
is tréfás élő oldalokat kutatván fel, nem egyszer rántá vala kaczajra a
tisztes szomorú feleket. Nagybátyám, a karhangász, méltólag csatlakozék
e vidor nemzetség sorához, s gyakran fűszerűl, vagy utóétkül jó kedvét
tevé fel a szűk asztalra; mely vérembe szőtt áldást, magam is sieték
sajátommá tenni. Ebben boldogulék is; de nem leheték ily szerencsés,
szűk kosztja megszokásában. Bizonyos kényelmi hajlam bennem, mit apám
újra elhatároztatásomra czélzó jó jelnek tolmácsola, akaratoskodék
ellene. Jól szerettem enni, s csak annyit dolgozni, mennyi emésztésre
elég. Hangászi talentomom, de főkép a mulattatási, mely éveimmel mindig
növekedett, s aggtalan kedélyem, ajtót nyitottak számomra, egy pár
kanonoki udvarban, s asztalt is teríttettek számomra. Ismerkedésem
naponként terjede, s innettova csak hálásra vala szerencséje
nagybátyámnak becses személyemhez; a midőn én lakottan, ő pedig üres
gyomorral kaczagók a nap lefolyt dolgait. Az atyám elhalt, s pár év
múlva utána nagybátyám is. Most búsulnom kelle vala, mert bizony okom
volt reá elég; de vérem nem hagyott búsuláshoz jutnom. Azonban a
mennyire emlékezem, ez volt életemben első komoly foglalatosságom, s
reménylem utolsó is ez lesz. Egy hegyoldalba heveredtem le, mely a
városka felibe emelkedett, s jobbomba támasztván most szokatlan gondú
fejemet, beőgyelegtek szemeim az előttem terjedt láthatárba, melyet
távol hegyek kék homályai zártak el. Ez mind nem enyém a mit látok,
gondolám magamban, sőt egy talpalatnyi sem, száraz és vizes
planétánkból; de hát a madárnak, mely felettem cseveg, van-e saját ága?
s a gyéknek, mely mellettem elsuhan, van-e saját bokra? Nem! kiáltám a
tökélet erős hangjával, nem hal el az ügyefogyottan, kinek ereje s igaz
szándéka van élni! Mi hiányzik nekem arra, hogy herczeg legyek, egyéb
mint születés? s nem jobb-e, hogy inkább csak ez hiányozzék, minthogy
csak ez legyen meg? Világ bír bennünket, az igaz; de bírjuk mi is a
világot, ha tudunk hozzá. Gyáva tulajdonos az, ki egy falat birtokon,
néhány göröngyön sovárog, s azt hiszi hogy nagy úr. Nem! nekem az egész
világ legyen sajátom, sajátom embereivel együtt! Azt, ki bajainkon
segít, gyarlók vagyunk hálátlanul feledni, mihelyt bajunk tágúlt; de azt
ki örömet hoz, vagy nevel, nem feledjük; kedves-szükségessé válik ez
nekünk, mert öröm után lihegünk untalan. Kik kivántabbak, mint azok, kik
szüntelen rózsaszinbe öltöztetik másoknak az életet? Úgy van, költöző
fecskeként fogom magammal hordozni a tavaszt, elderítni fogom azt mások
körül, s benne élni magam is. Sokan fonák idegzetökben, úgy feküsznek az
életen, mint kemény kő párnán, mások hosszú terveikben lidérczeket
kergetnek; én könnyű lepkeként, víg méhként fogok repkedni az életben
virágról virágra, mézet szíva számomra, mézet gyűjtve mások számára. A
magyar szívesség és magyar haza, melyen úgy eláradt a bőségszarva, hogy
szinte kifogyottnak látszik kigazdagításában a fogyhatatlan természet,
tehernek bírnák-e érezni kis személyemet?

Ez vala, méltóságos uram, nagyjából, komoly elmélkedésem kivonatja, a
hegy oldalában. Mindjárt másnap guitarrommal a hazának eredék. Nyilt
előttem ajtó és szív, mindenütt hol megfordúltam; kedves vendég voltam,
mert két előmbe vett alapelvem: «nem vegyűlni házak titkaiba soha és nem
követelni semmit» megóvtak a megúnatástól. Öröm és vígság volt az
érintkezési pont köztem s az emberek között. Enyém volt minden örömke,
mit elfogni bírtam, miként madarászé a világ madara; de híven is
megosztottam azt mindenkivel, ki ízelheté azt. Nem volt okom azóta is
megbánni talukönnyűségű pályámat, s ingó bingóságomat el nem adnám a
világért. Semmim sincs, ó be könnyű vagyok, szabad vagyok, óh be boldog!
s mi után éltemben nem esenkedtem, ha meghalok, nem kétlem hogy
földbirtokhoz is jutok, s Dion és Timoleonként, ha nem ingyen,
bizonyosan közköltségen el fognak temetni; hogy ha tudniillik be nem
balzsamoznak.

Egy pár nap múlva a generál kilovagolt ifjaival az erdőbe, vadász-tanyát
rendelni meg a herczeg számára. Útjok a szomszéd falun vitt keresztűl,
melynek végén nyájas szőlők emelkedtek. Egy szőlő aljában magára vonta
figyelmöket egy kapáló ember, ki urias öltözetben, nyakát és fejét zöld
falombokkal övedzé körül, hogy a rekkenő melegben hűs árnyék alatt
dolgozhassék. Mind ez, mind ügyetlen fogásai, elárúlák, a paraszt
munkáhozi szokatlanságát, zöld gallyai pedig tréfás tekintetet adának
hajlongásinak. A munka robajjában, nem sejté ő az érkezőket, csak a
közel lódobogásra eszmélvén fel, akkor fordúla meg, mikor már a lovasok
irányában valának. Az ifjak azonnal reá ismerének Porubayra, s a
generállal együtt megállíták lovaikat.

Mit csinál clarissime? kérdé csodálkozva a generál?

Szútyongatom, domine illustrissime! közanyánkat a földet, mondá Porubay
kapájára dőlve, és szakadó izzadását törőlgetve, hogy rólam mostoha
fiáról se felejtkezzék el. Úgy hiszem, az emberi test és lélek aljasúl,
mihelyt hever; miként parlag föld, csak gyomot terem.

Úgy van, mondá a generál, s épen azért szükség dolgoztatnunk tömlöczös
rabjainkkal, hogy heverés által még mélyebben ne sűlyedjenek. De
mindenki magához illő és arányos munkát válasszon magának. – A generált
sajnálás fogá el, s önmaga iránti kiméletlenségnek mondá azt, hogy lelki
munkákhoz szokott férfiú, paraszt munkával öli el magát.

Kissé sajnos, felele Porubay, mert a test akaratosabb a léleknél; de van
ezen munkának jó oldala is, domine illustrissime! Csak kezem van bérben!
lelkem és gondolatim egész nap szabadok, s estve fáradozásom-közben,
igen nyájasan nyugtat azon gondolat, hogy nem voltam másnak henye terhe,
hanem munkáló polgárja a világnak. Aztán Caesar és Nagy Sándor, mint
tudjuk, szerettek gyalog járni; mi reájok nézve, úgy vélem, nagyobb köz
vala, mint mely köztem és a kapa közt létezik. – A generál és ifjai
leszálltak lovaikról, az uri kapással beszélgettek, s azon győződéssel
váltak meg tőle, hogy a hazában föld nem túratik oly lelkességgel, mint
Porubay azt túrá. Tisztes Noé vala ő, szőlő-tőkéi közt; minden
tekintetéből, és derült mosolyából kitündökle, miként vala lelke
felülemelkedve az életen.

Hogyha a kapásnak lelke átszivárog a tőkékbe, mondá a generál,
megszorítva Porubaynak feltört kezét, úgy jeles szív-vidámító italt
fognak azok adni! s odább lovagla.

De a férfiúnak sanyar sorsa nem mene ki eszéből; föltevé magában, hogy
azt sűlyedni nem hagyja, s csak azon hányá- veté elméjét, miként
intézhesse a dolgot úgy, hogy Porubay finom önérzetét ne sértse. Tudá
róla, hogy egy pár hivást el nem fogada csak azért, mert arra kellőleg
kiképezettnek nem érzé magát. Számos világi bajnak, úgymond, bő kútfeje
az, hogy nem vetünk számot erőnkkel, midőn hivatalt vállalunk;
elfogadjuk azt vakon, mihelyt hasznára, vagy fényére szükségünk van!

Gyöngéd érzelmű lelkek hamar megértik egymást, s a generál győződve
vala, hogy a professor alamizsnát nem fog elfogadni. Hivatal és illő
munka után nézett tehát szét, s abban nyugodt meg, hogy egyik helysége
agg jegyzőjét, ki már szemgyöngeség miatt hivatalát nem viheté, udvari
kulcsárrá tegye, s helyébe, fizetés-javítással, Porubayt helyezze be.

A Gyomay-háztól nem jöve által senki, s a generál, gazdasszonynak Pólit
kéré meg. Szívesen jött ez, foglalatos tűzzel vette által a ház
gondjait, s az első pillanatban otthon volt abban. Gyula nem győzte
csodálni ügyességét, czélszerű rendezgetéseit, mindenhezi értését, s azt
az élelmességet, mely nem csak jár, kel, hanem gondolkodik is a
munkálatok rendszere felett. Különösen kedvezőleg csillogott ki Klárcsi
felett, Pólinak ahhozi értése: miként kelljen tónt adni a háznak, sokat
mutatni kevéssel, és nagy vendéget elfogadni? mit még az atyai háztól
hozott volt magával. De Póli nem csak ügyes és értelmes gazdasszony
volt, hanem kivánt is tartatni annak. Erről álltak minden beszélgetései,
minden alkalommal számott adott rendeléseiről az ifjaknak, kitárta
ebbeli ellátásait, rendezéseit előttök. Gyula, bár miként erőlteté is
magát visszaemlékezési éldeletekre hajdani viszonyából, tapasztalni vala
kénytelen, hogy a szépnem vesztni tér kedveltetőségéből, mihelyt fő kezd
hevűlni nála szív helyett; mert az utóbbinak lángolásában ő
elérhetetlenűl igéző; az elsőben pedig rendszerint hátrább marad
nemünknél.

Gyula Halkónak és Veronkának előadásaikból, közelebbről ismerkedék meg
most Póli egykori körülményeivel. Póli fiatalabb korában óhajtott tárgya
volt az ifjúságnak. A lyánka szívesen mulatozott, de szíve nem volt
lángolásba hozható, s ez a férjhezmenést örömest tolta oly háttérbe,
melyből azt csak nagy szerencse esetére kívánta előidézni egykor, vagy
soha sem. Múltak az évek egymás után, minden komoly czél-űzés nélkül.
Azonban nyílt esze korán sejteté Pólival, atyjának kedvetlen
körűlményeit. Testvérei immár mind férjnél valának, s érzé maga szorúlt
köteleztetését is, komoly egybeköttetésről gondolkozni. De bús ütődéssel
látá, miként a dolog most több akadályt mutat, mint vélé. Kecsei
hervadó-félben valának, atyja állását sejtni kezdé a világ, s így elég
józan volt átlátni azt, hogy csak saját belső érdeme vonhat immár kérőt
a házhoz. A lyánka egyszerre más lőn. Búcsut vőn fiatalkori
szelességeitől, józanabb komolyságot önte szavaira és tetteire, s hogy
egykori ügyes nőnek bizonyítsa be magát az illetők előtt, a gondos és
takarékos háziasszony szerepét tanúlá be; mely mellett azonban más egyéb
használható, mind azon fogásokban is gyakorolta magát, mikben még tartó,
valóban szép termetét, eszét, ízlését, és hajlékonyságát
kitündököltetheté. Számos sikeretlen próbái után, csodásan megtanúla
közel simúlni mások ízléséhez, s e részben vas béketűréssel vala képes
megtagadni önmagát. Atyja nem egyszer mosolygá meg leányát: különös
szérdék az a nőnem, mondá, előbb egy bálkészűletért nagyobb áldozatot
tesz, mint bármely férfiért, később pedig kész ezért elölni magát! –
Azonban mindezek mellett, nem volt meg Póliban soha azon túlságos szabad
viselet s maga túltevése a leányi lágyságon és szerény bevonatkozáson,
mikkel a haladt korú hajadonok, éveiket rendszerint elárúlni szokták.
Csöndes szerény nyájasság volt czímje viseletének, ámbár őt magányában
gyakori búslakodás epesztette. Ilyenkor elégületlen volt önmagával és
borúlt, hogyha valamely mutatkozott reménysugár enyészőben vala, s
derűlt a derűlő sugárral ismét. Kivált társnéji körében történt új
házasságok hire, mindig új bánattal csapá meg őt. Ekkor tűrelmetlenebb
lőn, s a megkettőztetett ipar, majdnem átcsillámoltatá viseletében az
erőszakot. Gyula, ki iránt Kálmán előre elkészíté vala Pólinak képzetét,
kedves jelenet vala neki; de elutazásával oly csekély a nála hagyott
kezesség, hogy miatta Szögváryt elereszteni nem tartotta tanácsosnak.

Póli mindjárt férjhez-mente után, érezvén maga és férje közt a kedélyi
és míveltségi különbséget, önámulásúl a gazdasszonykodásnak erede,
melyre mindig hajlama vala; s egyikének tartaték a vidék ha nem
legtüzesebb, de legjózanabb és legszámolóbb gazdasszonyainak.

Vincze munkátlan állapotban vala, milyben azon hajós van, ki nem bírván
többé vésszel és hajójával, ereje fogytán leteszi evezőjét; s hol bízva
reményli a vész csillapodtával partra-kijutását, hol pedig remegve
borzadoz a vihar dühében, hajója elzúzatásától. A generál nyílt kedve
némi kezességet nyújtott neki sorsa felől; gyönge volt az, s csak annyi
erejű, hogy őt a kétségtől megóvja; mert hányszor nem reménylt, s
hányszor nem csalatkozott immár? Klárcsi, elfojtva szívében minden
reményt, eltökélt vala szenvedni, s magába zárkózni szerelmével és
bánatával. Legsajnosabb kisértés vala neki az, hogy Vinczéjét oly közel
tudá magához. Szerető szíveknek alig néhány lépésnyire lenni közel
egymáshoz és mégis oly távol, mintha tengerek feküdnének közöttök,
súlyos küzdés vala mindkettőnek. Egymás iránti figyelem és vágy élénkült
nálok minden apró hírnél, melyet a két udvar egymásról vett, s remény és
szív csüggedeztek minden gondolatnál, melyet önsorsaikra vetettek. Domb
állott ritkás ligettel Klárcsiék udvara felett. Azon ült Gyulával Vincze
gyakran órákig, barátságos cserétől fedetve, s lelesett azon ház tájára,
mely mennyét, üdvét rejté. Klárcsi nem sejtve, hogy ügyeltetik, csak
ritkán lépett ki az ifjú mohó szeme eleibe. Ilyenkor bús öröm dobogott
Vincze meljében; mert a lyánka gyászköntösben lépett ki, s ez és szép
arczáinak halvány színe, nyilván tolmácsolták előtte, hogy a szelid
lélek érte szenved, s kívül és belül szerelme sírját gyászolja.

Érzékeny szerető lelkek, messzeségben is együtt élnek, szíveiket
látatlan fonalak kötik egymáshoz, s lelkeik kölcsönösen egymás körűl
lengnek untalan; bizonyos varázs sympathia viszi meg egymásnak, a
mindegyikénél egymást váltogató örömet és bánatot, s mindkét rész
bizonyos a kölcsönös részvételről. Ily szíveknek északi sarkjok a
szerelem, mely felé szüntelen mágnesi titkos erővel forognak ők!

*

A herczeg visszaérkezett. Jó falatot megjártam a magyar földből édes
Rónapatakym, így szólott; bőkezű és szíves az is mindenütt, miként
lakosa; ritka hely várja be a zsarolást, nyújt mindent önkényt
tulajdonosának. De a magyar, úgy látom, nem szereti közel szorongatni
magához vagyonát, nem szeret kerítni. Minden parasztház egy-egy útcza, s
a szabadon terjengő utakból, barátom, szép kis herczegséget bírnék
alkotni magamnak.

Félek, szóla a generál mosolygva, hogy népesedés, nevekedő szorgalom és
fényűzés kényszerítése, nagyon is lábra ne hozza még hazámban a
kerítgetést. Bő termésünkkel pedig gondoskodás és gabnatárok hiányában,
csak úgy vagyunk, hogy Pharaó sovány teheneiből egy, képes elnyelni
hetet is a kövérekből!

Elkezdődtek a katonai gyakorlatok, s közbe hajtó-vadászatok. Gyomay
különösen volt meghíva mindenkor; meg is jelent, de csak egyedűl;
leányáról nem is emlékezett. A herczeg különösen leereszkedő, sőt
figyelő volt íránta. Egy párszor, a mint a vadászatra kikocsizának,
kocsijába méltatá őt, nyájas beszélgetést fona vele, az asztalnál maga
mellé rendelé őt, egy szóval az öreget teljesen magához kapcsolá.
Tiszteltetve érzé magát Gyomay ily megkülönböztetés által, tudván, hogy
a herczeg testvérének, az uralkodónak nincs örököse, s így a herczegi
süveg idővel erre néz. Viszontisztelet és hajlandóság fejlett ki
keblében iránta, büszkeségének nyájasan hízelgvén, kitetsző jóakaratja
azon nagy férfiúnak, kivel maga a generál is, csak mély tisztelettel
társalkodott.

Egy napon a katonai gyakorlat után, a helyett hogy a generál kastélyának
tartna a herczeg, fényes gálában, rakva csillaggal és czímjelekkel,
egész kiséretével a Gyomay udvarába lovaglott be. Meglepetve volt Gyomay
e tisztelet-adás által. Öröm-zavarral fogadta nagy vendégét, s
elvarázsolva volt ennek leereszkedő nyájasságától. Betakarodék
ebédlőjébe a fényes kiséret, s itten az első köszöntések és rövid
beszélgetés után, előre lépe a herczeg, kisérete tisztelő távolban
állván mögötte, s ünnepélyes szertartással, de nyájas szavakkal megkéré
Vincze számára Gyomaytól Klárcsiját; kikéré magának, hogy násznagygya
lehessen a szép párnak, s jövendőre is kegyét igéré számára. Gyomay
eszméle, hogy hálózva van a generál fortélya által, de oly kiszámoltan
hálózva, hogy sértés nélkül vissza nem léphet. A herczeg becsűlése és
beavatkozása oly kötelező vala, büszkeségének oly hízelgő és kielégítő,
hogy tovább ellenkezni illetlen hivalkodásnak fogta volna tartani.
Azonban még is fészkelődött szíve fenekén némi gyönge nesze azon
sérelemnek, melyet a septemvirék, leányában okozának neki.

Gyomay tisztelve meghajtá magát: kegyelmes herczeg! így szóla, ma oly
tisztelet éri házamat, melyet én és hitvány leányom, nem érdemlünk;
ámbár herczegséged már harmadik herczeg, ki kegyét személyesen bizonyítá
nemzetségemhez. Nem tartom meg leányomat; de a házamon esett gyalázat
kényszerít megkivánni, hogy az ifjúnak atyja, a septemvír, személyesen
nyilatkoztassa ki előttem azt, hogy szívesen elfogadja leányomat fiához.
Csak tűrt meny ne legyen ő a háznál; mert az begyembe nem fogna férni.

A generál helyesnek találá a föltételt, magára vevé a többi
kieszközlést, s a herczeg, kézszorítással köszöné meg az atya jó
válaszát. Vincze és Klárcsi akként valának érzelmeik szép zajgásában,
miként koldus véletlenűl nyert gazdag öröksége előtt, kinek szíve még
habzik a nagy szerencsére, szokatlan elhagyni volt sorsát, s a
bátortalan még nyúlni a szép jelen után. A generál siete futót küldni
levéllel a septemvírhez, ki most épen falun vala; de Gyula a követséget
nem engedé által másnak. Úgy jöhet barátra is lesz ott szükség, így
szóla, vidoran szorítva meg Vincze kezét; s tartok tőle, Vinczém úgy
talál boldog lenni, hogy más részem nem is leend boldogsága munkájában,
mint örűlni rajta.

Azonban Gyula közbenjárására nem vala szükség. A septemvír és neje előtt
oly ohajtottak valának Klárcsi újabb körűlményei, oly rettegett a Gyomay
pere, s oly hizelgő a herczeg beavatkozása, hogy a generál levele és
Gyula követsége csak örömet jelenthetének a házhoz. Másnap épen
vacsoránál, behajtata a septemvír a generál udvarába.

Derült arczczal s egyszersmind finom udvarisággal hajtá meg magát a
septemvír a herczeg előtt, s válogatott szavakkal, mik tanúi valának
gyakorlott szónokságának, köszöné meg fia iránt bizonyított kegyét,
melybe őt továbbra is ajánlani bátorkodott. Majd Gyomayhoz fordúlva,
sajnálkozék a két ház közé csúszott félreértéseken, sima beszéddel kéré
meg leányát, kinek jeles tulajdonira hizelgőn terjeszkedék ki, s maga
legboldogabb órájának nyilatkoztatá azt, melyben szeretett fia oly jeles
háznak jeles gyermekét hozandja házához.

Méltóságos udvari tanácsos úr! nagy uram öcsém! felele Gyomay, szép szók
nincsenek hatalmamban. Ám bírják egymást az ifjak, mert szíveik rég
egymáséi; de a történtek után tudnom kell előbb, hogy csak leányom
tartsa e szerencsének az egybekelést?

A septemvír, hízelgő nyilatkozással nyugtatá meg a büszke öreget, s a
két ipa összecsókolá egymást. Vincze és Klárcsi lábaikhoz borulának, s
öröm-könnyekkel áztaták áldó kezeiket; ámbár a septemvír, ki a herczeg
jelenlétében átallá az érzékeny jelenést, mintegy tűkön álla. Majd a
herczegnek és generálnak tőnek hálás köszönetet, mi végett a septemvír
már régen integete nekik. Öröm és kéj foglala el minden szívet.

Szép saját öröm még is az atyai, édes Rónapatakym! így szóla,
megindulását leplezve a herczeg, s ismét helyére üle az asztalhoz; utána
telepedék az egész társaság. Csakhamar nyílt a kedv, ürűltek a poharak,
víg elköszöntésekkel a herczeg hosszú életeért, a szives gazdáért, a két
atyáért, kik mindinkább melegűltek egymáshoz, s az ifjú párért, mely
boldogságát, tele szívében alig bírhatá el.

Hiszed-e már barátom, súgá Vinczének Gyula, hogy minden emberi szívnek
van kulcsa, csak reá bírjunk akadni? Vincze rezgő örömkönnyel intett
barátjának.

Asztal után mellé simúla Halkó a generálnak: már jól áll a dolog
méltóságos úr! így szóla nevetve hozzá; a két ipa nyomósabban, s csak
egyik arczfelen csókolá meg asztal után egymást: nem miként asztal előtt
tevé. Én mindig fázom, midőn az emberek szertartásosan, előbb egyik:
aztán másik arczon csókolgatják egymást. Félek, hogy a két hideg ajak
összefagy a csóknál; vagy épen – isten bocsásd bűnöm! – a sátán, kinek
mindig magvetőre áll keze, űzi gonosz játékát.

A generál javallást mosolyga, s a köz örömben, de főkép az új pár
boldogságában feledé, hogy csak egyedűl ő veszte. Gyomay óránként
elégűltebb vala, s másnap egy feljegyzést tőn be a familia levéltárába,
hogy Klára leányát, uralkodó háznak herczege, Gyomay-háznak falai között
násznagyként kéré vala meg.

Rendszerint úgy esik, hogy felköltetik szunnyadtából szenvedésünk, ha
ugyan azon pályán látunk boldogot, melyen magunk szerencsétlenek
vagyunk. Nem mindenkor irígység ez, hanem előrobbant ellenet a két sors
között, mely példalátás által azon bús eszméletre riasztja fel
lelkünket, hogy mi is boldogok lehettünk volna. Ezen búsongás lepé meg a
baráti örömnek közepette Gyulát és Ongayt. Kölcsönösen nyújták
vígaszaikat egymásnak; azonban kevés hajlandósággal elfogadni azokat
egymástól.

Másnapra nagy hajtó-vadászat vala rendelve. Hivatalos lőn erre a
vidékből mindenki, kiről feltehető vala, hogy lőcsövét elsütni tudja.
Megjelenék Szögváry is mint szenvedélyes vadász, és Porubay, kit már a
szőlő alatt meghívott vala a generál.

Lőtt-e már valaha vadat domine clarissime? kérdé ez az exprofessort.

Egy pézsma-kacsát az udvaron, domine illustrissime! a mint egyik
tanítványom atyjának puskái a folyosón tisztíttatván, egyik fegyvernek
régi töltése kezemben véletlenűl kisült. Azóta, valamint az előtt sem,
öldöklő fegyver kezemben nem volt.

A generál egy stutzot ada vállára, s ennek párját Halkónak nyújtá, ámbár
az utóbbinak rábeszélés kelle; mert csak guitarrjával óhajta menni a
vadászatra.

A szerencse azt járja, ki nem keresi, mondá Szögváry nevetve, sajnálnám,
ha a vad, mint fegyverteleneket, meggázolná önöket.

Víg robajjal indúlt meg a vadász-társaság. Szögváry egész úton Porubayn
és Halkón nevetgetett, mint rítt le mindkettőnek válláról a fegyver.
Majd meglátom, úgymond, hogyan vadásznak a músák? Kikéré magának, hogy
állását Porubay mellé vehesse.

Tűzzel foly a vadászat, s türhető szerencsével. Délfelé csoportozott a
vadász-sereg, hogy tanyára siessen, s Szögváryhoz jutván, ezt kaczaj
közt egy fának dőlve találta. Alig bírá ez a nevetéstől előadni, hogy
Porubay, a hajtás alatt, egy dőlt fára ülepedve, könyvet ránta ki
zsebéből, s elmerűlten olvasa abból. Jő a róka, s felette hallgatózva
megáll. Én úgymond, Porubaytól nem lőhettem, rákiáltok tehát:
clarissime, ott a róka! Az én professorom fölriad, kapkod maga körűl, s
ekkor eszmél, hogy vállán a fegyver. Ügygyel-bajjal lebontakozik vele,
az alatt a róka jól elhalad, én utána lövök de nevettemben elhibázom,
Porubay is czéloz, rángatja a kakast, s csak akkor veszi észre, midőn
már a róka elvesz szemeink elől, hogy nincs felhúzva puskája sárkánya.

Nevetett a társaság, s maga Porubay is mosolygotta nimródságát.

Halkó majd utóljára érkezék a tanyára. Kezében papír vala és ólomtoll. A
hajtás alatt dalt költöttem; így szóla Vinczéhez, boldog szerelmedre.

Hát a puska hol van? kérdi a generál.

Kapkod válla felé Halkó, tekintget maga körül – s nincs a fegyver!

Azt biz egy fához támasztottam állásomon, mondá, hogy az írásban ne
gátoljon.

Új kaczagás ered a vadász-sereg között. Porubay örvend, a malorum
sociusnak, és hogy új vadászbak feledteti az övét; de kivált Szögváry
szinte pukkadoz: már tudom úgymond, miként vadásznak a músák! – Igen
bántá Szögváryt azon viszketeg, hogy vadász-táskát, vagy már meglőtt
vadat lövessen meg Porubayval; de erről, bár nem munka nélkül, leverék
őt az ifjak, kik az efféle tréfát, mind a herczeg tekintetéhez, mind a
professor tisztes jelleméhez illetlennek állíták.

Nem tágult a jó kedv, sőt növekedett; mert a herczeg egész mezei
egyűgyüséggel mulatott, s feszesség nélküli vidám vadász volt. Nyájasan,
de kímélve évődött Porubayval és Halkóval, ki épen felkeresett
puskájával tére vissza, s új löktet ada a vígságnak.

Az nap megérkezett a septemvírné is, s más nap végbe ment a Vincze és
Klárcsi menyekzőjök. Boldogságuk, mint valami súly, szinte ellankasztá
az első napokban lelkeiket, míg megszokának egymást bírni, ők, kik oly
sokszor veszték vala egymást. A szülék öröme józan vala ugyan, de
elégűlt, s főkép a septemvírné nem győze a herczeg kegyével betelni, s
édesen álmadozék arról, hogy fia egykor általa az udvarnál jöhet
hivatalba és menye az udvar dámái közé.

Másnap indúlt a herczeg, s vele és utána a harsagi társaság. Minél
lelkesebb és bájosabb volt az együttmulatás, annál sajnosabb az elválás
mindenfelől. Víg perczek, órák és napok, csak fűszerűl nyújtatnak az
életben, szokott napfolyam és küzdés közé, a halandó számára.
Legbánatosabb volt az ifjak szakadása egymástól. Gyula egy darabon
elkisérte Ongayt, ki igéretet tőn barátjának, hogy mihelyt teheti,
meglátogatja őt Várfokon.

*

Az alatt itt sok változék az Uzay-háznál. Laura érté becsülni sorsát, s
férje iránt hálát és becsűlést érze szívében. Csakhamar ellesé ennek
megszokott kényelmeit, s azok iránt figyelemmel, sőt előzgetéssel vala.
Visszatérének Uzaynak kedves étkei és nyugalmai, Bodnár megbecsülteték a
háznál, hogy mulató társa legyen; Laura, bár gyakran fennakadának is
ujjai és ízlése, megszenvedé, hogy zongorázása közben Uzay, miként első
nejénél tevé, bassusát dörmögje; megszenvedé bojtos kaparó ebét a
szobában, sőt erőlteté magát, hogy vele pipafüst közt is, mit nem igen
türhete, mulathasson. Egy szóval Laura, azon nemes büszke föltétében,
hogy suttogó kajánság ellenére is megmutassa azt, miként lehet, sőt van
különböző koruak közt is boldog házasság, úgy vivé dolgát, hogy ha Uzay
fonákságaival nem rongálja, a boldogság bizonyosan tanyául fogja házát.
De Uzay azon aggályból, hogy fiatal nejének oka ne legyen megbánni tett
határozatát, s hogy ez korának örömét élhesse, tovább mene
kedv-kereséseiben, mint üdvös vala önnyugalmának és házi boldogságának.
Ő, nyílt egyenesség helyett, mely legbíztosb kezese amannak, szeretői
áldozó hizelgéssel és kedv-előzéssel bána hitvesével; titkolá, nehogy
méltatlannak tessék az, mi neki fájt és mi nem volt inyére; szívesen
hozá, sőt reá tolá áldozatait, s ha nyájasan szorgalmaztaték Laura
által, hogy irántai bizalmát jelentse ki, olykor helybe nem hagyásival
is, üres hizelgésekkel nyugtatgatá emezt. Így fosztá meg önmagát számos
kényleteitől, s csakhamar korlátolt lőn minden vágyaiban. Műszeres
szobáját a szobaleánynak engedé által; kedves ebét, minthogy egyszer
pipája tüzét bojtjaira ejté, s a pers-bűz kedvetlen vala Laurának,
száműzé a szobákból; a pipázásban pedig, minthogy Laura szenvedő
erőlködésit sejté, arra határozá magát, hogy nyárban a folyosón, télben
a nevelő szobájában szivogassa ki rátkaiját. Így Laura nem vélhetett
egyebet, mint hogy a legjobb úton jár, hogy férje nyugodtan boldog, s
Kornél testvére nem azok közől való volt, kik szemet nyithatának nála.

Azonban Uzay nem vala nyugodt, annál kevésbé boldog. Annak aggodalmas
érzete, hogy miként nejének korától, úgy kedvteléseitől is távol áll,
továbbá a különbféle és folytonos mulató csoportozás házánál, Laurának
olykori látogatásai a szomszédságban, a kedvetlen érzésnek egy bizonyos
nemét támasztották keblében, mely nem épen féltés vala, hanem inkább
önmagávali elégületlenség. Nagy ellenetet látott maga és Laura
társalgási míveltség-fokai között. Laura mindennemű jeles tulajdonokkal
fel vala ruházva, mik társaságban csilloghatnak, s ellenében ő a maga
remetei és szigorú kedélyével, a maga félszázados elmaradásával! Nem
leend-e Laura végre is kénytelen átlátni és érezni azt, mit ő önmaga jól
érez, hogy feláldozá magát, hogy zöldellő korát száradó ágra futtatá?
Borzada ezen gondolattól, mely Laurának minden újabb társaságbani
megjelenésénél mélyebben evé be magát szívében. Nincs csüggesztőbb bánat
és emésztőbb fájdalom, mint önmagunkbóli vesztés, és sűlyedés saját
szemeink előtt! Uzay önbizodalmatlanságában majdnem gyermekes tartózkodó
lőn a társaságokban, többnyire szótlan és szorúlt keblű, s nyugtalansága
némileg csak otthoni magányában enyhűle.

Mennyi része lett légyen Uzaynál ebben, a féltés olykori
fészkelődésének, bajos meghatározni; mert bátor Laura ovakodék is
alkalmat nyújtni erre, nem vala mindazáltal oly erős, hogy tetszeni ne
vágynék azoknál, kiket becsűle s a társaságokban érdemeiknél fogva
kiemele. Ezen hiúság józanabb vala ugyan nála, mint éretlen lépező
hiúság szokott lenni, s abban botrányt a legszigorúbb erkölcs sem
lelhete; de igen a szertelen önbizalmatlanság, mely Uzaynak munkás
kínzója lőn. Annyi bizonyos, hogy kivált egy levél vétele óta Uzay
komorsága növekedék.

Bő forrása gyötrelmeinknek az álszemérem, s gyakran sűlyedünk csak
azért, hogy szégyenlők megvallani gyöngeségünket. Uzaynak nem vala
többre szüksége, mint sejtetni nejével azt, hogy ritkábbaknak óhajtja a
társaságokat, hogy otthoni kis házi kör, s elvonódás csendje, neki
kedvesebb és nyugtatóbb a nagy világ zajainál, s Laura minden áldozat
nélkül kész fogott volna lenni lemondásaira. De Uzay átalla nyilatkozni,
s gyöngének, féltőnek, vagy épen sanyarú aggnak látszatni, ki netalán
korához kivánja lelánczolni az öröm-lihegő ifjúságot. Innen gyakran még
maga hívá meg a társaságokat, s félerőltetve fogata nejének, hogy
unalmait látogatásokkal enyhítse. Laura valóban szórakozott és elkapott
lőn, házi gondjaiban unatkozott, s gondtalanúl ereszté magát kedvtelései
s főkép hangászati szenvedélye után.

Úgy látszék, a hanga tölté most be nála azon szív-ürt, melyet netalán
egyenetlen házassága okoza. Majdnem egyedűli éleménye vala ez most
lelkének, miként lelkes kedvtöltése volt egykor. Laura első művésznő
vala zongoráján a vidékben, ritka énekesnő a hazában, s minden bármi
osztályú tökély, valamint szenvedély által készül, úgy szenvedélyt nevel
maga. Hosszú napokon, hosszú estvéken át zengett a hanga az Uzay-házban,
s minthogy ez több hangszerek kíséreteit kíváná, de halló közönség
nélkül sem igen esheték meg: természetes, hogy társaság, olykor népes
társaság nélkül is, ritkán lehete az Uzay-udvar. Majd új darabok
érkezének a városból, majd új hangművész tére be, majd Laura szerze új
hanga-darabokat; mindezeket hallatni kelle a hanga-kedvellő vidékkel, s
így meghivaték ez. Laura a maga szenvedélyét a legártatlanabbnak tudá e
világon, férje állapotát ismeré, hogy vagyonságát illendő vendég-látások
nem fogják megrongálni – így gondtalanúl űzé könnyű életét, a maga
hangászati kedvtöltéseiben és társaságaiban.

[Illustration: Hosszú napokon, hosszú estvéken át zenge a hanga az Uzay
házban…]

Azonban Laura szerény vala mind kivánataiban, mind mulatozásaiban, s nem
zsarolá ki férjétől ezeket soha. Férje mindenkori jelenléte miatt nem
féltvén maga hírét, aggódás nélkül gyűjté maga körül a környékből össze
azokat, kik egy vagy más hangszert játszának, vagy hanga-kedvelők
valának. Ezek közt volt gróf Rákosy is. Gyakori vala ez a háznál,
gyakoriak Uzayék is az övénél; Laura a mívelt ízlésű férfiúval kecses
órákat tölte el. Azonban Laura bájai csakhamar szenvedelmes benyomást
tőnek, a nem legszilárdabb jellemű gróf szívében; ki szerelmes
nyilatkozást mere Laura előtt. Ezen nap óta nem vala többé bírható
Bőkutra, sem arra, hogy a gróf látogatásait Várfokon elfogadja.

Nem ily szerény vala testvére Kornél. Ez a gazdag sógort szívesen kiváná
használni, s kifogyhatlan vala váltogatott mulatozások rendezgetésében.
Ezekben neki, a mellett hogy maga is mulasson, más fő czélja is vala.
Jól érzé ő, miképen az ő fő ereje társalgási erényekben áll, melyek
azokban kedvezőleg csillognak; de házi egyszerű csendben és rendben nem
kelő pénzek, vagy legalább hamar elárúlják hamis nyomatjokat. Tudá azt
is, hogy épen társalgási ügyességek azon férfi tulajdonok, mik a szépnem
kegyébe legbiztosabban szoktak besimúlni; minthogy ez nem ismer
epesztőbb szorongást, mint azt, ha társaságok érdekeiben és
mulatságaiban szerepet nem játszhatik, vagy legalább azokban illő részt
nem vehet; mikbe az ügyes társalgó férfi, kiszámolt figyelmeivel őt
mintegy beavatja. Türey Kornél jó korán szemet vete Cilire, őt mindenben
magához illő szerencsének nézé ki, s így ennek szíve ellen hasznos
segédekűl reménylé a társaságokat, mikben a leánykát, csapodár
figyelmeivel árnyként lebegé körül.

Cili különös vonzalommal hajlott mostohájához. A két különböző, de
nyájasan egyező véralkat, naponként szorosb barátnékká szövé őket. Ezen
tekintetből kiterjeszté Cili a maga nyájasságát és szíveskedését
Kornélra is, szeretett Laurája testvérére, semmi irányzatot nem sejtve
figyelmeiben ennek. Gyula levélkéje vala az első alkalom, mely őt
eszméletre hozá, s lelke eleibe dobá azon lehetőséget, hogy Kornélnak
komoly czélja is lehet szivére és kezére. Ezen fölfedezés igen kedvetlen
vala gyöngéd érzelmének, mellyel Laurához viselteték. Minden leányi szív
fenekén, tisztán vagy homályban, közelben vagy távolban, előrajzban vagy
kifestve, fekszik lesengve azon férfiideál, kit sejt, óhajt, ki után
epedez. A komoly kedélyű Cilinél, nem Kornél vala ezen ideál; azon
könnyű léhaságot, melyet mind szaván, mind viseletén sejtni véle, nem
ízelheté benne soha. Nem lengő ágat, mely minden szellőcskére
hajlongjon, hanem ízmos csert, mely daczoljon vésszel és idővel, s
ótalma és támasza bírjon lenni, a reá felfutott gyönge növénynek, óhajta
Cili maga mellé. Gyermeknek tekinté azt, ki játéknak az életet, bábnak a
nőt és időtöltésnek a szép szerelmet. Nem vala Kornél könnyű kedélyének
szíve előtt semmi kezessége. Így szíve nyugodt vala ugyan, de elméje
nyugtalan, remegvén azon pillanattól, melyben Kornél eltolásával Laura
barátságát sértni leend kénytelen.

Gyula haza-útjában, egy falu fogadójában hált meg. A ház előtt
nép-csoportot talált, és enyelgő gyermekeket. Köztök, a ház előtt
elnyúlt falpadon egy ifjat látott, körűlrakva mezei virágokkal, merűlt
gondban koszorúkba fonogatni azokat. Azonnal ráismert azon ifjúra, kivel
az atyai háztóli kiindúltakor a temetőn találkozék. A gyermekek, ki
szívességből, ki dévajkodásból, csomókkal hordták számára a virágot,
miket mindenkor tetsző örömmel fogadott. A nők tejet nyújtottak nekik;
elvette ezt is, de minden köszönet vagy óhajtás jele nélkül. A zaj s
nagyobb robaj tűrhetlen volt neki; kérve csillapítgatta ezeket, s maga
csak súgva beszélt. Csitt! úgymond, ne robogjatok, még alszik, föl ne
költsétek! Különben virágaival úgy el vala foglalva, hogy a körülte
ácsorgó népre eszmélni sem látszaték, mígnem új robaj ismét aggódásba
ejté, hogy kedves alvója fel talál ébredni rája. Gyula szorúlt szívvel
tudakozódott a fogadóstól iránta. Ki legyen az ifjú? felele ez, senki
sem tudja helységünkben. Ha valamelyikünk kérdést tesz ez iránt neki,
azt feleli gépileg: szerencsétlen, de nem rossz! Olykor megfordúl
falunkban és a szomszédokban; ilyenkor mindig gyermek-csoport kísérgeti,
melynek egész mulatsága kerti és mezei virágot hordani össze számára,
mit ő kedvteléses örömmel illesztget kénye szerint össze. Mindnyájan
szánjuk és szeretjük őt, mert a legártatlanabb tébolyodott a földön,
senkit és semmit nem bánt, vagy kér; csupán tej és kenyér az, mit
szivességünktől elfogad. A hol az éj meglepi, ott meghál; de már első
szürkületkor megyen virágival a temetőbe, hogy a legújabb hányású sírt
meghinthesse azokkal.

Gyula szóba kívána eredni vele, s közelebb simúlni bajához. De az ifjú
gondos figyelemmel jártatá meg rajta szemeit, mintha személyét kitalálni
igyekeznék, s szokott szavain kívül kérdéseire mit sem felele. Virágai
valának egész világa; innen, mint a fogadós mondá, Virágosnak nevezi őt
az egész vidék. Gyula minél tovább tekinté őt, annál ismerősebbeknek
látszatának előtte vonásai.

Várfokra érve, egyedűl Cili volt az, ki Gyulát szívesen fogadta. Ez a
tornáczra állott ki eleibe, melléje simúlt a jövőnek: köszönöm a
levélkét, ezt súgta neki; ámbár veszély nem vala nálam, Kornél nem az én
emberem. Ez kedvesen nyugtatá Gyulát; de nem így egyéb körűlmények, mik
között a házat találá. Egyéb fogadtatása igen olyas vala, mint mellyel
fölösleges személyt szoktunk fogadni; de kivált növendékét dévajabbnak,
makacsabbnak s munkától idegenebbnek lelé. – A gyermek, Kornél által
részt vőn a háznak minden mulatságaiban, s ezek magok, készület előttök,
és mámor utánok, elvonák a fiút minden komoly munkálattól. Napok, sőt
hetek kellettek arra, hogy Gyula őt szokott sorába vihesse vissza. E
végett első gondja volt ennek az, hogy Károlyt a ház mulatságaitól
elvonja, s üres óráiban, őt inkább szokott gyermeki játékaival
mulattassa. Ez kedvetlen zsurlódásokra adott alkalmat a háznál. Kornél
már szokva volt mulatságot lelni a gyermek eleven dévajságaiban, s a
társaságokban is egyik kedves tárgya volt enyelgéseinek, s most
fájlalta, majd élesen panaszolta testvérének azt, hogy a nevelő oly
kevés bizalommal van iránta, s tőle mint valami veszélyes erkölcsütől,
megtagadja a fiút, kin méltatlan zsarnokságot követ el. Laura nem fogta
volna ezt nagyra venni, ha férje a panaszt különös közönyösséggel nem
veszi. Uzay tudniillik elég józan volt átlátni Gyulának okait és javalni
azokat. Laura nem szólt; de testvérének, s benne önmagának, ezen első,
bár homályos mellőztetése, kedvetlen érzést szült szívében. A fiú
elfogása, Gyula iránt is, Laurában ugyan csak homályos, de Kornélban
nyilvános neheztelést támasztott. Mindketten már előbb nem legnyájasabb
hangulatban valának iránta, mint olyan iránt, ki mételye a ház
nyugalmának.

Náni tudniillik, a szobaleány, épen a Kornél mellfodrát vasalá a
cseléd-szobában, a mint Vincze legénye Gyula levélkéjével betoppana.
Náni azonnal körülte vala a maga szokott avatkozásival; tudakozódék:
kicsoda? honnan jő? hová megy? mit hoz? A legény eleinte jól viselé
magát, s híven őrzé a reá parancsolt titkot; de Náni csakhamar úgy körül
tudá hálózni az ifjat nyájas szövedékeivel, hogy ez szivében titkával
meg nem férhete többé. Megsúgá a leánynak, titoktartási fogadás mellett,
hogy Cili kisasszonynak hoz Gyulától levelet, melyet csak magának
nyújthat által. Náni megjártatá elmécskéjét, az eddig Gyula és Cili
körül történt dolgokon, számba vőn minden szócskát, pillantatocskát;
ezekhez adá Cili gondoskodásait is Gyula úti készületei körül, s kivoná
öszvegül azon fölfedezést, hogy Gyula és Cili jól értik egymást, s
valószinüleg ez vala az ok, mely miatt az ő hatalmas kecsei, Gyula
elfoglalt szivéről lesiklának. Siete gyanúját, mi neki tudás vala,
besúgni asszonyának és Kornélnak. Ütközék e híren mindkettő; amaz
rokonát és barátnéját félté a csapongó hitegetőtől, mint vélé, ez pedig
saját szerencséjét. Náni fölfedezése nagy hihetőséget nyere az által is,
hogy Cili a levél vétele-óta, szembetünőleg vonódék vissza Kornéltől, s
iránta minden tekintetben igen kimért viseletű leve.

Kornél kifakada Gyula ellen, sötét cselszövésnek nevezé ennek oda czélzó
csábítgatásait, hogy magát rangba és vagyonba helyeztesse, s arra kiváná
bírni Laurát, hogy férjénél Gyula eleresztését munkálja ki. Kornél
tudniillik sokkal becsülőbb vala önmaga iránt, mintsem más akadályt
vélhetett volna Cilinél, mint Gyuláhozi hajlamát. Laura másként vala
meggyőződve, közelebbről ismervén barátnéját, s átalla is egyenesen
avatkozni a dologba. Gyulát azzal menté testvére előtt, hogy tanítói
hivatalának pontosan megfelel, hogy férjétől és Bodnártól becsültetik;
Cilit pedig azzal, hogy Gyula, tagadni nem lehet, egy a legszebb ifjak
közől, s a lányka, ki Gyula álkodását nem ismerheti, menthető irántai
szerelmében. Annyit azonban igére, hogy kikémlelendi Cili szívét, s ha
lehet kigyógyítandja őt.

Ártatlan szív nem képes titkolni szerelmét, s még kevésbé oly barátné
előtt, ki szemügygyel tartja őt. Laura csakhamar bizonyos lőn Cilinél
iránta, s a barátság aggodalmával és hevével foga ostromlásához. Előbb
csak a világi illedékre tevé a lyánkát figyelmessé, majd aprónként Gyula
jelleme ellen szöve megjegyzéseket intései közé. De Cili ezen utóbbi
oldalról, magához férhetetlen volt; szíve nem tudott Gyulában kétkedni,
tüzesen vívott vádoltatásai ellen. Szép és szilárd ideálja volt
lelkének, Gyula és irántai szerelme, hitének biztos kezességei, az ő
lelkes tanításai, s tanítványnéja iránti nyájas tisztelő viselete. Cili
tüzesen védte Gyulát, s oly jeles vonásokat hordott elő lelke
jelleméből, oly bizonyossággal öntötte ki irántai hiedelmét, hogy Laura,
ismervén Nánija hiúságát, végre maga is kétkedni kezde: ha nem
csalatkozik-e az ifjúban? Azonban Cilit minden esetre gyógyítás alá
veendőnek tekinté. Ha mindent megadok is tanítódnak, a mit vitatsz édes
Cilim, így szóla, azt még sem javalhatom benne, hogy oly háznak
rangjába, mely őt jótétekkel halmozá el, feltolakodni igyekszik. Nekem
úgy látszik, hogy az ifjú veled Abelárdot akarja játszani.

Erre Cili nem felele: Abelárd története ismeretlen vala előtte. Gyula a
szinte annyi gyöngeségekkel, mint jeles tulajdonokkal fénylett férfiút,
s különben is Cili körébe nem tartozót, előadásaiból kihagyá.

Cilinél azon öröm és elégülés, mellyel Gyula tanításait hallgatá, nem
vala eleinte egyéb, mint tudományok iránti vonzalom, s a tanítója iránti
jóakarat nem egyéb, mint a tudományos ifjú tisztelése. Érzé, mivel
tartozik ennek azon érdemének, hogy a homályos és pusztán gépi
tanulásnak nála nyilt pályát és életet ada. Azonban a falu magánya,
naponkénti együttlét, Gyulának köztiszteltetése, főkép azon nemes láng,
mellyel a historia erényes tetteit, eseményeit tanításaiban festé,
ezekből kivont azon lelkes oktatások, mikkel egyszersmind amazokat
életre vonni tudá, nyájas férfiusága arczban, termetben és viseletben
lassadán fölébreszték, majd növelék szívében azon indúlatot, melyet sem
sejte, sem ismere. Most még egyszer oly kedvesek valának neki a tanítás
órái, még egyszer oly vonzók, oly hatók a tanítások. Egész napokon át
hallani óhajtá őt. De Gyulának nem vala ideálja a tanúlt nőszemély, ő
pedig ideálja vágyék lenni, miként Gyula az övé vala. Ennélfogva miután
a lánykának édes gondja egyedül a körül forgott, hogy magát Gyula eszméi
és elvei után, miket aprónként kikémlele tőle, képezhesse: több
rászorítással, erőltetéssel láta most a ház gondja után, visszaszaggatá
magát kémlődő világából a valódiba, s egyedüli iparja lőn, megnyerni a
szeretett ifjú javallását.

Gyula nem sejté tanítványnéja érzeményeit, minthogy ezek szívbe vonúlva
tenyészének, legfelebb pillantásokba szökének néha; de ezeknek
lángolásait sem vélé az ifjú egyebeknek, mint hevült örömnek és lélek
gyönyörének, miket a lánykának tudományok iránti szenvedélye, s minden
jó és szép iránti tüze lobogtattak fel lelkében. Cili komoly kedélye,
szótlansága, inkább csöndes benlegelései az érzelmeken, mint ezeknek
kiadásai szóban, tettben vagy mozdulatban, lehetetlenné tették Gyula
előtt a fölfedezést. Így folyvást ment tovább iránta kezdett
viseletében. Nyájas vonzalommal és tisztelő figyelemmel társalgott vele,
s szívesen viszonozta azon bizalmat, melyet a kedves lányka iránta
minden alkalommal bizonyított.

Egy délután azon nyüzsgött Károly Gyulán, hogy vakmacskát játszodjanak,
mely gyermek-játék különösen kedvelt vala a pajkos Károly előtt. Gyula
engedett a fiúnak, miként szokása vala, ha ez jól végzé dolgát; az idő
esős volt, s nem engedett mulatást a szabadban. Laura férje körül
ápolódott, kinek gyönge változása történt, Kornél még délelőtt
látogatóúl kocsizott, Cili pedig és Gyula bevonattak, Károly esdekeire a
játékba. Most Cili kerüle arra, hogy beköttessék szeme; ezt Gyula tevé,
s épen a kendő csomóját szorítá, a mint a visszatért Kornél belép, láb
hegyen Cili eleibe simúl, gyönge csókot nyom szép ajkaira, s kisimúl
ismét a szobából. Cili nem vélhete egyebet, mint hogy Gyula a kötözés
alkalmát használva, vevé magának ezen szabadságot. Egyszerre szokatlan
bájos zsibbanat fut erein keresztül, ismeretlen varázs gyönyör terjed el
egész lényén; lángba borúl arcza, szíve, léte. A komoly lyánka egyszerre
majdnem gyermekes víg lesz, s a mint szemköteléke leoldatik,
Károly-testvérével pajzánkodik, hogy ne legyen kénytelen Gyulával akadni
szembe, s elárúlni boldog érzelmeit.

Gyula szemmel tartá a lyánkát, s gyanúba hozá ezt, hogy már alkalmasint
Kornél horgán veczkend szíve; különben miért lenne oly dicsőült
érzelemben? s Kornél miként merhetne ily merést? Feledé Gyula, hogy
sokaknál csak játék az, mi másoknál lelki élemény.

Ez bírta volt őt arra, hogy megintést tegyen levélkéjében. Cili azonban
egész különböző érzelemmel vette azt, mint a mellyel iratott. Titkos
levélke a kedves ifjútól, mely nyájas aggodalmat lehel, bizalmas intést
tart, nem szülhetett nála egyebet, mint azon kedves gondolatot, hogy
féltetik. Kedves ereklye volt neki a levélke, szavainak betűi vésve
állottak szivébe.

Első alkalommal sietett Cili tudakozódni Gyulánál Abelárd története
felől. A kérdést úgy intézte, hogy Gyula mit sem sejthete. Előadta tehát
tanítványnéjának, Abelárd és Heloiz boldogtalan szerelmöket, s úgy festé
le amazt, mint maga jobb eszméletéről és világi bevett rendéről
megfeledkezett férfiút, ki az indúlat árjában elfúlasztá ön lelki
erejét, és szerelme tárgyát, az ártatlan gyermek Heloizét, saját
éretlensége büntetésébe rántá; s mind ezt oly életkorában tevé már,
melyben az indúlatok tüzének szilajúl lobogni, kettős vétek.

Mohó figyelemmel hallgatá őt a leány, hogy egy szócskát se veszítsen a
történetből, s szó nélkül hagyá el a szobát.

Kornél nem türheté tovább azon bizonytalanságot, melyben Cilivel álla, s
megkéré maga testvérét: szólna barátnéjával. Laura megtevé ezt, s Cili
kimélve, de határozottan nyilatkozék, hogy szivében semmi nem szól
Kornél mellett; tehát sajátja nem lehet.

Édes Cilim, felele Laura neki, mindig vétkeltem azokat, kik mintegy
rokonsági tartozásnál fogva, egyoldalulag, egymáshoz nem illő szíveket
kötnek össze, vagy illőket szaggatnak el egymástól, azért is óvakodom
ettől; de szíved állapotját ismerem, s miatta aggódni vagyok kénytelen.
Szólj, reménylheted-e: hogy a tanítóval egybekelhess egykor? mert ily
kilátás nélkül, vétkes előttem egy tisztességes leányka indúlata; s
bizonyos vagy-é a felől, hogy viszonszerettetel?

Az első kérdésre nem tuda felelni Cili. Azon még soha sem jártatá
gondolatit, hogy Gyula és tulajdon viszonyait fontolgassa; szivének mi
sem látszék lehetlennek. A másodikra biztosan felele, s bár okaival
szemérem tiltá is őt barátnéja előtt nyilatkozni, nem titkolá el teljes
győződését a felől, hogy szerettetik.

Laura, ki eddig kétkedett, kedvetlen bizonyosságot látott most maga
előtt, s Gyula jelleme sötét színben tűnt elő neki. Lelketlen csábítónak
vala kénytelen őt tekintni, ki a teljes bizalommal gondja alá adott
lánykának őrzetlen szívét, álkodva hajlítá magához, s szivtelenűl
hálátlan lőn azon ház iránt, mely őt szép bizodalmával megtisztelé, s
jótétekkel elhalmozá.

Kornél nevelé hugának ezen Gyula elleni keserű érzetét. Náni kezére
játszá ennek azon levélkét, melyet Gyula írt volt Cilinek, melyel az
őszinte eszméletű leányka nem zárkozék eléggé. Türeyben boszú zajlék fel
a levél olvasására, átnyújtá azt testvérének, s ez megosztá bátyja
érzelmeit; mert ámbár sokban különbözék is tőle mind gondolkozásban,
mind érzelemben; most még is hajló vala igaznak találni Kornél azon
gyanúját, hogy Gyula mételye a háznak, s álkodó büszkesége titkos
ellenkezésben dolgozik ennek minden későbbi tagja ellen.

Ha valamely gyanú tanyát üt a szívben, maga élelmére ránt az minden
körülményt, minden eseménykét maga körül. Így volt ez Lauránál is.
Kornél és Náni munkás sugdosói voltak a kapott gyanúnak, s a fulánk
naponként mindinkább mélyedt be a szívbe.

Uzay naponként lejjebb szállott mind testében, mind lelke vidámságában.
Reményeit nem adta meg nőszülése, mindig nagyobb lett közelítés helyett
közte és Laura közt a távozás, melyet egymásnak boldogtalan nemértései
okozának. Laura nem sejté azon erőszakot, melybe Uzaynak kényleteirőli
lemondása került; unatkozását, búsongó hangúlatait, egészségi
gyöngélkedéseknek vevé. Megkettőzteté ugyan szorgalmait körülte, s nem
távozék a háztól; de majd folyvást nép zajga otthon, mely közt Uzay
egyáltalában föl nem lelheté magát. De kivált sógora Kornél oly megúnott
lőn örök zajongásival neki, hogy őt csak Laurája kedveért türheté, s
titkon örvende szivében, midőn hallá, hogy őt dolgai be késztetik
Pestre. Könnyebbűlve érzé magát, mikor kocsija a kapun kizördűlt.

Bodnár vala ismét az első, ki Uzay baját sejté. Ennek szótlansága,
gyakori merűltsége, még hajdani kedvtelései, sőt szenvedélyes játéka a
sakk felett is, az örök zaj elleni lassú kifakadásai, figyelmessé tevé a
hű házi-barátot. Ő, ki szívfenékből ismeré Uzayt és eddigi életét,
csakhamar okára akadt a bajnak. Aggódó szíve és elméje minden utat módot
meghányt, mellyel rajta segíthetne. Jó véleményt ápolt ő Laura felől, s
győződve volt, miként ezt csak értesítni szükség, hogy minden másként
legyen. De hogy tegye ezt? saját félénk tartózkodása remegett attól,
hogy ő maga nyisson szemet Lauránál. Hátha csalatkozik, vagy Uzay
kikémlésében, vagy Laura gondolkozásában? s orvoslás helyett nyavalyát
nevel?

A pap becsülő bizalommal vala Gyula iránt, s közlé vele fölfedezését.
Gyula figyelmes lőn, s úgy találá, hogy Bodnárnak igaza lehet. A
nagyságos asszonyt figyelmeztetnünk kell, mondá Gyula; mert csak egyedül
nála áll a bajnak orvoslása. Azonban e tárgy kényes, egyikünknek
helyzete sem ad jogot, idegen házasok dolgaiba lehető szabadabb
beavatkozásokra. Én szólni fogok Cilivel, s ő nyisson szemet
barátné-mostohájánál.

Cili megtette ezt. Laura elsáppadt, de csakhamar összeszedkőzött, s
gyanítva az új hír eredetét, szemre, szóra fogta barátnéját. A
tűkörlelkű lányka, nem tudott rejtőzni. Laura csakhamar bírta a titkot,
s éles keserűség dúlongott szívében Gyula iránt, ki ellen már különben
is ingerült vala. Most még az is nevelte bánatát, hogy a ház tisztelt
barátját Bodnárt is, mint vélé, házi nyugalma ellen lázította. Ezen
kajánságnak más okát Gyula részéről nem tudta lelni, mint Cili féltését
a társaság némely ifjaitól, kik a házi kisasszonyt, mint illik,
figyelmökkel tisztelék. Laura sértettnek érzé saját nemesb büszkeségét,
s elbizakodott avatkozásnak vevé, és leczkézésnek a megintést; s annál
epesztőbb vala fájdalma, minél hihetőbb lőn előtte, hogy a két férfiúnak
alkalmasint igaza lehet, s belső ütközéssel érzé, mint kelle neki
ezeknek szemei előtt sülyednie, azért, hogy másokra vala szüksége, kik
őt fonákságaira eszméltessék, miket saját szívének kelle vala
megsejtnie. Legmélyebben hat be a szívbe azon sértés, mely a mellett
hogy sebet üt, sülyeszti is öneszméletünket.

Cili szólásának azonban annyiban sikere lőn, hogy Laura gondosabb lett
viseletében, s foglalatosabb férje körül. A társaságok aprónként
kimaradának, s Laura mintegy kipótolni törvén az elmulasztottat, unatlan
lőn Uzay körüli kedvkereséseiben, kitől őt társaságai előbb napokon át
elvonák vala. Uzayt nyájas elégülés folyá körül, annyi jeleire nője
figyelmének s meg nem tudá fogni a szerencsés változás okát; de egy
biztos óra, melyben Laura gyönge szemrehányással esdekle férjének, hogy
óhajtásait, kivánságait ezentúl inkább egyenest neki, mint idegeneknek
adja által, ezen szép bizalom inkább őt, mint ezeket illetvén, kinyitá
Uzaynak szemét, s az álszemérem újra ostromlá gyönge lelkét. Látá: hogy
nem önkénytesség, nem sajátos érzés dolgozik Laura megváltozásában,
hanem baráti közbenjárás, látá, hogy így erőszakoltatva van fiatal nője
s fölfedve saját gyöngesége, s ily drága áron átalla nyugalmat magának.
Mentőzék Laura előtt, hogy az ő szájából ellene panasz ki nem jött soha,
s így házi barátai beavatkozásának, sejtésnél egyéb alapja nem lehetett.
Azt nem tagadja, hogy a csöndes házi kört, mely több időt enged neki
tisztelt és szeretett Laurájával mulatni, inkább óhajtja, mint az
elfoglaló társaságokat. De tudja, mivel tartozik jó neje korának,
ártatlan kedvteléseinek, e győződésből apró áldozatok nem is áldozatok
előtte. Ennélfogva kéré Lauráját: ne tenne ezentúl is magán erőszakot,
mert azt kénytelen leendne bizalmatlanságnak, s öngyöngédsége
bántalmának venni.

Félistenek fognánk mi emberek lenni, s boldog égi lak földünk, ha
szívünk mindenkor ajkainkon lebegne! Ki bírna így gaz lenni, hogy önmaga
hirdesse magát annak? ki kárhoztatni embertársának gyöngéjét, mikről
minden emberi ajak, közte saját ajka is, vallomást tenni kénytelen? Mily
bő forrása dugatnék így be az emberi nyomornak, úgymint a kétszín s az
egymást nemértés, vagy félreértés kifogyhatlan forrása!

Uzay úgy adá ki magát mint neheztelő, Gyulának és Bodnárnak kéretlen
beavatkozásiért, s gyönge vala, hogy erősnek lássék neje előtt. Azonban
Laura ismeré már férje óhajtását, s gyöngéd vala ügyelettel lenni ez
iránt. Sokáig egész várfoki társasága egyedül Halkóból álla, ki
hangászati kedvtelésének elegendő táplálatot nyujthata, s Uzaytóli
könnyű vidorságaért szívelteték. De Uzayt bolygatá álszemérme. Laura
kedélyének vidorság vala ugyan fő színe, de olykori árnyéklatokkal, s ha
őt Uzay merűlten, vagy csak komor arczczal is ülni látá, aggódék
azonnal, hogy unatkozik magányában, s elégületlen korlátolt sorsával.
Végre is arra kelle térnie Laurának, hogy Uzay határozzon és hivjon
össze társaságot, miként kedve tartja; s Uzay álszemérmes hősködésből,
nem ügyelve saját gyakori egészségbeli változásaira, oly gyakran
hivogata vendégeket össze, hogy háza csakhamar régi zajába sodródék
ismét vissza.

Laura szíve naponként élesedett Gyula ellen. Gyakori apró házi események
vagy félreértettek általa, vagy félretolmácsoltattak előtte. Gyula
levette Várfoknak valóban festői szépségű vidékét, meredező hegyeivel
fent, keskeny folyójával alant, s vele faluját, kastélyát, s az ez után
nyúló kertet. Egy fa alá, mely a tornácz előtt terepély árnynyal ágazott
szét, magát festette két tanítványával együtt, mindhármokat biztosan egy
könyv felibe hajolva. A három emberi alak talált arcz-rajzok valának, s
az egész festmény egyike Gyula legszerencsésebb dolgozatainak. Cili
elragadtatva állott előtte; Gyula nyájas emlékül kedves tanítványnéjának
ajándékozta azt. Laura nem nézheté soha a képet belső boszúság nélkül.
Egyikének tekinté azt Gyula finom kiszámítású csábításainak.

Náni a maga szivecskéjével nem lehete sokáig birtok-szünetben; adni,
cserélgetni szereté azt, s most épen egy vadászszal a szomszéd
városkából, álla ily csere-alkuban. A vadász estvénként gyakran
megjelenék az udvarban; Náni ilyenkor cselédvacsorájokhoz erőlteté a
vendéget, palaczk-bort szerze eleibe, s víg enyelgés közt szövetkezék
vele. Az öreg Tamásnak nem vala a hetyke vadász inyére, mert azon felül,
hogy ez mint egykori altiszt a sereg vadászainál és így jártas és
tapasztalt a világban, most pedig mint egyes golyóval tallért, fecskét
ellövő híres puskás, némi felsőbbséget követelt magának az egyűgyü agg
szolga felett; még csak meg sem kinálta őt, mint illett volna, borából,
Náni pedig a legjobb falatokat rakogatta eleibe. Eleinte egy párszor,
vendéglátói illedékből, elnézé Tamás a gazdálkodást; de mindinkább
tűretlenebb lőn, s utoljára morogni kezde bajusza alól, ha a vadászt
jőni látá. Legkedvetlenebbek valának azonban előtte katonai dicsekvései
és azoknak felhordásai, miket külországokon jártában látott, hallott;
mert Tamásnak legfölebb is egy pár vármegye lévén egész ismeretes
világa, bele nem tuda szólni amazokba, s tűrni vala kénytelen, hogy a
vadász szájtátva hallgattatik, bámultatik és szabadon kötheti a
cselédségre úgy meséit mint valóságait. Tamás mere ugyan egy párszor
kétkedni, de pórul jára; mert a jártas eszes vadász, kaczajnak tevé ki
őt, nem a legdíszesebb fényben tüntetvén tudományát elő. Fájt ez
Tamásnak, ki urasága alatt első birói, tanácsosi, oktatói állást volt
szokva követelni a cselédség és jobbágyság között magának és így saját
elme-tehetségei iránt nem csekély előszeretettel viseltetett; innen a
vadászt gyakorta pokolba kivánta, vagy legalább oda vissza, a honnan
jött.

Egy ünnep estéjén megjelent ismét a vadász, s Náni által vacsorára
marasztatott. Palaczkbor előtte, pajzán leány mellette, jó hangulatba
hozták a vendéget, s szeri hossza nem volt a dicsekvésnek. Annál
boszúsabb vala Tamás, minél vidorabb amaz, annál szótlanabb ő, minél
hangosabb a vadász. Most épen Bolognába ére ez utazásaival, s az ottani
görbe tornyot festegeté csodálkozó hallói előtt. Mondom, oly görbe
uraim, mint íme itt ez az ugorka, így szóla, kiemelvén villán egy
jóformán görbére hajlottat a tálból.

S még sem dől el? kiáltá a szakács, megtörve a csodálat csendét.

Néhány száz éve hogy áll, szakács uram, felele a vadász.

Tamás savanyuan mosolygva rázá fejét, mint a ki képtelenséget lát, s nem
hiszi a hihetetlent. Vadász uram enyeleg a mint látom, ekként szólala
fel, csak kisértget bennünket: ha elbirnánk-e hinni minden botorságot?
Hát dragant-tésztából gondolja-e szakács uram a tornyot, melyet
összetart a ragasztékja, ha görbén illeszték is össze? vagy görbe
puczornak, melyet a tölteléke meresztget? Egészen más a kő és tégla; ha
egyik sor kisiklik a másik alól, dőlni kell annak. Az ördög – isten
bocsásd bűnöm! – csak nem tartja ám, kivált a tornyokat; az úr istennek
pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy görbe tornyot
tartogasson.

Úgy ám! közbeszökék éles hangjával Náni, hát alsó szobáink görbe
bolthajtásait mi tartja?

Más az! dörmöge Tamás; ha a leányasszony bár mi görbén is vadász uramra
hajol, nem dől el, úgy-e? mert támasza van. Így van a dolog a
bolthajtással is; de a sugár torony mire támaszkodjék?

Ezen hasonlítás kissé felszúrá Nánika orrocskáját. Vaskosnak nevezé az
öreget, ki csekély járatlanságának a világban, bélyegét hordja, mind
száján, mind simúlatlan viseletén.

Tamás ebben némi czélzást sejte a közte és vadász közti különbségre. –
Nem mondhatnám, szép leányasszony, felele, hogy a költöző madarak,
minden sok utazásaik mellett is, okosabbak volnának az otthoniaknál. De
azt tudom, hogy a sokféle hazában mindenütt a nyarat szeretik leginkább.
Vigyázzon szavamra, elköltöznek, mihelyt őszre fordúl az idő.

Ezt ismét a vadász vevé magára, s nem hagyhatá szó nélkül. A terczettes
szóváltás mindinkább hangosabb lőn, melyben a Náni discántja, vadász
ténorja, és Tamás gordonja csodás vegyülettel játszának a halló fülekbe.
Vége az lőn, hogy a vadász nehezteléssel mene el, Náni pedig remegvén,
hogy madara már ősz előtt eltalál költözni, élesen támadá meg Tamást,
nem válogatá a szavakat ellene, s a többek közt hűséges szolgálatában,
mire Tamás különösen büszke vala, gáncskodván, őt asztal-hulladékosnak
nevezgeté. Tamás, a különben nagy phlegmáju, ki vala véve sodrából;
karját és tenyerét kinyújtá, s az utóbbit oly szélesen mint teremtve
vala, s oly nyomatékosan tapintá Nánika arczára, hogy ennek két érzéke
az öt közől, úgymint látás és hallás darabig elveszének belé. Sikoltva
ronta be lángoló arczával Nánika a maga asszonyához és ez férjéhez.
Ömlének a panaszok az elbizakodott durva férfi-cseléd ellen, annyira,
hogy Uzayt szorongás fogá el hallásokra. Az efféle tárgyú biráskodás nem
vala dolga Uzaynak, s ha bár nyugalmas fontolgatásoktól nem irtózék is,
zajos pörök kihallgatásai, csillapításai, büntetései, nem férhetének meg
szokott kényleteivel. Itt annál kevésbé, hogy régi kedves cselédje és
biztosa jöve kedves Laurájával ütközésbe. Gyulát kéré meg tehát, intézné
el a bajt. Gyula kihallgatá a feleket, megvizsgálá az esetet, kárhoztatá
mindkettejök önfeledkezését, s intés és korholás vala minden elégtétel,
melyet Náninak adhata; de a mivel ez, mint gondolni lehet, nem vala
megelégedve. Laura még kevésbé nyugvék meg azon, férje nyugalmaért
azonban magába fojtá Gyula elleni új neheztelését, s új bizonyságaul
vevé az eseményt, Gyula titkos cselszövésének maga és övéi ellen. Efféle
gyanusítások számos óráit komoríták el Gyulának.

*

Valának azonban Gyulának szép éldeletei is Várfokon. Lelke új
hódításokat tőn a szépnek világában. Neki bár nyájas gyönyört nyújtának
is mindig az ének és hanga; de mindeddig homályos ismeretlen világ
valának előtte azok. Laura a maga ércz zengzetével, művészi játszásával,
olykori szenvedélyes nyilatkozásival az ének és hanga bájai felől,
varázsilag ragadá meg Gyulának minden szépért lángoló lelkét.

Egy estvén, miután a hanga-társaság ritka hibátlansággal adá némely
lelkes darabjait Glucknak, Haydnnek, s Laura eléneklé egy kedves
adagióját Graunnak, a szó a hanga munkálataira fordult. Gróf Rákosy azt
állítá, hogy azon gyönyör, melyet a muzsika nekünk okoz, nem egyéb, mint
hangok általi kéjes rezegtetése inszálainknak. Egy másik ezen gyönyört,
a lelkünkben szunnyadott s hangok által felköltött harmoniában keresé,
melylyel az életben minden iránt bír lelkünk. Halkó ezen állítást azon
tapasztalásával kiváná támogatni, hogy az, ki a muzsikát nem kedveli,
nem is szokott emberbarát lenni; mert, úgymond, lelkében nem szunnyad az
emberiség érzelmeinek harmoniája, melyet a hangok felkölthetnének; innen
teljesen meg van győződve az iránt, hogy a muzsikával erkölcsi
gyógyításokat lehetne tenni megrögzött gonosztévők körül; minthogy
egyedűl a hanga az, mely látatlan, titkos utakon hat a test szövedékire,
s általok szívhajlamra.

De Laura nem vala elégedett, valamint magában Gyula sem, a különbféle
véleményekkel. Egyiknél sem találom kifejtve érzelmimet, úgymond Laura.
Nekem az ének és hanga, mintegy hangokba-felolvadása, titkos homályos
visszaemlékezésemnek a multból, vágyaimnak a jövő iránt, és varázs
sejteményeimnek egy szebb, jobb, lelkeinket kielégítőbb élet felől.
Nekem bár homályos, de egyik kedves kezességem eme felől az, hogy
tökélyes hanga vagy ének, azon perczben, melyben mintegy felülemel az
életen, úgy tesz bennünket elégületlenekké iránta, hogy ezen
elégületlenség nem nyugtalanít, nem csüggeszt, hanem bájosan édes
sejteményekkel biztatgat. Tán ezen biztató elégűletlenségünk, tán ezen
egykori jobblétünk iránti homályos kezesség, szüli lelkünkben az ének és
hanga gyönyörét is.

Laura véleménye leginkább összehangzott Gyuláéval is. Úgy vélem, mondá
ez, hogy minden szép, sejtést és vágyat költ keblünkben a végetlen
tökély felé; s minél nagyobb e sejtésnek és vágynak biztossága és
kezessége, annál nagyobb gyönyörködésünk, annál szebbnek valljuk a
tárgyat előttünk. Azonban tagadni nem merem, hogy a szépnek minden
érzetében, kisebb vagy nagyobb mértékben része van külső érzékeinknek.
Festményben szem, hangokban fül és inszövedék gyönyörködnek legelőbb is,
s a költészetben ki tagadhatná el azon gyönyörködést, melyet ennek
technikai része, s a hangzás és rythmus hatalma szül?

Gyulát ezen alkalom új nyomozásokra serkenté, felkutatá azon rokonságot,
mely a hangok, szinek és szavak világában létezik, nevezetesen azon
titkot töre ellesni, mely a költészet és hanga rythmusai közt sejthető,
s nyomozá azon módokat: miként lehetne daljátékaink és ének-alkotásaink
javára legbiztosabb egységre hozni ezeket?

Nyomozásai azon jóslatra vezeték őt, hogy magyar honfiai, úgy nyelvöknek
metrumos hajlékonyságánál, mint könnyű lelkesedésre hajló saját
érzelmeiknél fogva, korábbi és nagyobb haladást fognak tehetni egykor a
hangászati és költészeti pályákon, s ez utóbbinak főkép lyrai
osztályában, mint a festőin, mihez csak kitürő nyomozás és tartós tűz
vezethet tökélyre. Minthogy egy idő óta magát apró költészeti
dolgozatokban gyakorlá, kisérletet tőn Halkó némely daljaira szövegeket
költeni, szorosan ügyelve a kölcsönös rythmusra; s nyájasan lepeték meg
azon tapasztalásával, hogy a magyar opera egykor illően fog állhatni az
olaszé mellett, majdnem legillőbben minden más európai nyelvek felett. A
magyar költőre nézve nem leend oly súlyos feladat, mint németre,
angolra, hollandra nézve, a halmozott és durvább hangzatú számos
consonánsaik, francziára nézve metrum-tagadó nyelve miatt, rokonítni
szövegeiben a szavak harmoniáját, a hangköltő hangjai harmoniájával.

Halkó azt hozá szóba: miként lehetne magyar accordokból, mindennemű
nagyobb hangadarabokat, concerteket, synphóniákat, sonátákat alkotni? s
ezen alkalom őt a magyar dal jellemére vezeté. Úgy vélem, hangszerző
uraknak, így szóla, figyelőbbeknek kellene lenni a nemzeti dalok
alkotásiban, azoknak fő jellemeikre. Ha jellem nem él a nemzeti dalban,
csak üres fülcsiklándó leend az alkotás; de szívhez és érzelemhez, mik
fő mezeje a hangának, szólni az nem fog. Úgy sejtem, a német és franczia
nemzeti dalban éldelete a jelennek, olaszban ömlengése a szív nyájas
sejteményének, magyaréban és lengyelében önérzet a fő vonat.

A magyar, eleitől fogva hadviselő nemzet volt, de mindig szabad; csupán
olykori egyet nem értése, s egy két vesztett csatája, valának
kesergni-valója; számtalan nyert diadalai pedig és kivívott hazája,
szabadsága, emelheték büszke önérzetét. Innen a vitéz hadverő szabad
nemzetnek, komoly kedély, büszke önbizalom s önérzet a fő jelleme, s ez
él igaz nemzeti daljaiban is. Nem találta tehát azon hangalkotó a
nemzeti zamatot, ki leverő kesergést, rabszolgát illető elcsüggedést
vagy csupán puhító érzelmű lágy hangokat szőtt magyar daljaiba; valamint
az sem, ki bohós szökdelő frisseséggel s lábrángató taktokkal alkotta
azokat. A hajdani magyar nehezen fogott legcsapongóbb kedvében is,
szöcske-ugrálásokra vetemedni, legfölebb szokott lassúit szaporáztatta a
hangászokkal, s szaporázta utánok maga is. Szökdelő frisseink, nyilván
újabbkori korcsosodásunk szüleményei.

Halkó egy dalt játszott, és követett hangjával, mely Laurának igen
tetszett. Eltanúlta azt tőle, s kedvteléssel játszotta és dallotta. –
Kitől lehet e gyönyörű szöveg? kérdezte később Laura Halkót, s ez
Gyulára mutatott. Laurának erre elsötétült arcza, felszökött zongorája
mellől, s nem játszotta, dallotta többé a darabot.

Sajnos példa vala most az Uzay-ház arra, miként kötik meg gyakran gyönge
fonalak oldhatatlanul sorsunkat. Mily csekély erő kell vala itt
elszakításához ezeknek! mi közel, sőt saját kebleikben nyugvék ezen erő!
egy kis nyíltszívűség, szabad nyilatkozás, s bizalom-kicserélés,
elegendő fogott volna lenni egymást értesítni, s e háznak békéjét
megadni, mely most üdvtelenül álla egymás ellen lesben. Az emberi véges
elmék gyakorta úgy játszanak egymás mellett állni, miként hegyek közel
bérczei, melyeket sűrű köd borít; nem távolság, hanem csak homály
választja el őket, de még is szintúgy nem láttatják magokat, mintha
láthatáron kívül fekünnének egymástól.

Kornél ismét kirándula Várfokra Pestről, de nem egyedűl, hanem magával
hozá az ifjú báró Regéczyt is. Csodálat fogá el a ház tagjait, midőn ez
biztos, bár kissé zavart hevenynyel rohana ölelésére Gyulának, s
szeretett barátjának szólítá a házi tanítót. Regéczy első felismerésében
kiszalasztá a Bélteky-nevet. Hogy jut báró úr ahhoz a gyülöletes névhez?
kérdé felindultan Uzay.

Ahhoz az utálthoz! ezt veté felgerjedten utána Laura. Regéczynek elálla
szava csodáltában, Gyulának pedig kitörőben vala neheztelése, ily
méltatlanúl hallván, mint vélé, oknélkül gyaláztatni nemzetségét.
Hajlott vélni azt is, hogy el van árulva, de nem eszméle személye iránti
legkisebb hűlésére is Uzaynak. Használá tehát az alkalmat félre vonni
Regéczyt, s őt értesítni, hogy születését titokban kivánja a háznál
tartani. Regéczy szívesen fogada titkot, s kötelező nyájas vala Gyula
iránt; a háziak előtt pedig futólag említé, hogy a Bélteky-háznál kötött
ismeretségök óta, még most is barátok a tanítóval; mely nyilatkozás,
ezek előtt az első ismerkedésnél, kedvezőleg emelé mindkettőt. Az ifjú
báró Regéczyben mindenki csalatkozott az Uzay-háznál, csalatkozott maga
Kornél is. Ez tudniillik, mit sem remélve saját részére többé,
barátjának, kihez sok kötelékei valának, miket reményes dolognak láta
még szorosabban megkötni, kezére kiváná játszani a ház kisasszonyát.
Regéczynek azonban más fúrta a fejét. Ő, ki a házasságtól, melyet
nyűgnek és szabadságon vett drága vásárnak tekinte, iszonyodék, teljesen
el vala határozva magában, nem ereszkedni ily drága vásárlásba soha. A
mint azonban Kornél előtte leírá az Uzay-házat, ennek birtokát és
körülményeit s több évi terméssel tölt pinczéjéről, ólas lovairól,
méneséről emlékezék, azonnal meglepvén őt a kémlői nesz, föltevé
magában, hogy használja a Kornél által nyújtott alkalmat, s mintegy
leánynézői nyájas szín alatt széttekintsen az Uzay-háznál: miként
ejthetné azt egyik hasznos alkus házává? Czéljában nem vala hírt
támasztni útjáról, sőt a háznál is csak gyaníttatni óhajta; Kornél
szíves suttogásai azonban egyszerre eláraszták ennél a vélt titkot. –
Gyula borúsan látá a bárónak Cili körüli szorgalmát és figyelmeit, s
győződésében, hogy a mély és tiszta érzelmű teremtés, a sikos
gondolkozású világfival boldog nem lehet, óhajtotta volna ismét
meginteni kedves növendékét; de a lányka úgy besodortaték Laura által a
társalgás, mulatozás, és foglalkozások örvényébe, hogy Gyula vele szót
nem válthata. Másnap Uzay néhány napi útra kéré meg tanítóját és
sietteté őt, mert a szekér immár a folyosó előtt álla. Gyula sejté a
dolgot, hogy itt láb alól igtattatik el, késék, hogy Cilivel csak egy
pillanatig is akadhasson; de Cili mit sem sejtve az utazásról,
elfoglaltatva üle Laura szobájában, s Gyula elutazék.

Mikorra megtért, nagy volt a háznál a változás. Regéczy nevezetes
alkukat és cseréket tévén Uzayval borára és lovaira, visszautazott volt;
nyájas emlékezetet hagyva a háziak közt maga után, mely szájról szájra
lebegett. A cselédség magasztalásokkal halmozta őt, mert gazdagon
megajándékoztatott tőle, szinte az utolsó hidóig; Uzay nemzetségével,
Laura pedig míveltségével volt elégedett, s Cili több oldalú ismereteit,
s főkép történettudományi jártasságát volt kénytelen dicsérni. – Kornél,
ki Várfokon maradott, életben tartotta a bárót ottan, s kifogyhatlan
volt körülményei és tulajdonai kedvező kiemeléseiben. Előhordá: mi
pompásan lakik, mint csillognak szekerzetei, mi biztos lábon áll a két
város nagyjaival, s mint hódol mívelt lelkének a nagy világ mindenfelé!
Gyulának mindezekre hallgatnia kelle, mert mi szólója a dologba? s mit
tudhata sikerest vetni ezeknek ellenébe? mi vala különböző saját
győződése egyéb, mint egyéni vélemény, és homályos szívbeli eltolódás,
melynek okát alig tudhatá? Nem lehete-e a hiba szintúgy az ő részén mint
a báróén? s nevezetesen az Uzay-háznál, nem nyilván fogna-e ez inkább a
kedvetlenűl gyanú alá vett tanító rovására iratni, mint az imádott
báróéra? Azonban különös nyugtalanság foglalá el lelkét; mert látá, hogy
a szelíd Cili szembetünőleg sápadozik, szemein nyilvánok a bánat
könnyeinek nyomai, s ha Gyulára esének pillanati, epedve pihenének meg
rajta kiskorig, majd sóhajtással fordúlának le róla. A leányka
szenvedett, mert míg Gyula odajárt, minden ki közel álla szívéhez,
ostromolta őt Regéczy számára, kit becsült ugyan, de többé nem saját
szívével nem szerethetett.

Gyula másnap reggel a mint irományi közt keresgetett, azok közt egy
idegen iratra talált. Az irat betűi Cilié valának, és szavai ezek:

«Nem kárhoztatlak én gyöngeségeidért jó Abelárd! Hatalmas védőd előttem
a természet, mely szeretni szűlte remekét az embert, s szerelem által
tenyészik önmaga. Vétked csak az, hogy forró szíved ellenében választád
sorsodat; s ki ura úrnéja ennek mindenkor, szintúgy miként szíve
érzelmeinek is? Lehetél-e vak és hideg Heloizék szelid bájai, lehetél-e
méltatlan az érted epedő lyánka iránt, csak azért, mert szigorú
életpályád vaknak, hidegnek, méltatlannak lenni parancsolt? Ó ti
mindenkor józanok, ti hideg mesterei a meleg érzelmeknek, ti soha meg
nem botlók az emberi gyöngeségekben, – ó mint tolódik el szívem tőletek!

«Elborúl érzelmem, ha az erdőben látom: miként éli a lombok
szárnyas-népe korlátlanúl örömeit egymás között! Szabad birtok az élet
neki, szabad az öröm, éldelet és szerelem boldogsága. De az ember
elhagyja a természetet, hogy keresett uralás és bálványzás alatt
gyötörjön és gyötrődjék. Mire való a forró kebel, ha nem kivánhat? mire
a szív, ha nem érezhet? mire sejtése égi-kéjnek, ha boldogoknak lennünk
nem szabad? A tépett szív gyermek-bábokon ámuljon-e, elvesztett
mindeneért?

«Nem lehet érdemünk vagy kárhozásunk, hogy így vagy amúgy születtünk; s
a sorsnak egyenetlenségét ki ne bírja-e simítni semmi rokonság lélekben
és érzelemben? A természet örök jogánál, erősb lehetne-e a gyarló
előitéleté, mit hiúság alkotott, mit hiúság ápolgat?

«Jó valál te és igazságos, szelid Heloize! hogy nemes keblű tanítód
iránt győzni hagyád szívedben a hálát és szerelmet, világ és nagybátyád
fondorkodási ellen, s boldog minden szenvedéseid között is, végetlenűl
boldog, mert szerelmét birád a jelesnek, s egykor hamvait!»

*

Lepik el néha oly érzemények az emberi szívet, miként olykori időjárás
láthatárunkat; a jótevő nap elbújt ugyan, estve nem mosolyganak
barátságos csillagok, de a levegő nyájasan langyos és kellemes, mígnem a
természet zajtalanúl küzd ki derűre vagy borúra. Gyulában ily érzelem
habzott, a mint Cili iratát megolvasá. Megjártatá elméjét a lányka
viseletén, pillantásain, szavain és tettein, s mindinkább nyilvánabb lőn
előtte, hogy szerettetik tőle. Azon édes érzemény, hogy ily tiszta
léleknek ideálja ő, ennek érette szenvedett küzdelmei, s már maga a
nyilatkozás ezen nemének választása, mit csak hatalmas indulatnak a
tartózkodó hajadoni szemérmen vett győzelme tehete, nyájasan simulának
Gyula szivére, annál nyájasabban, minél kevesebb tárgy mosolyga az
Uzay-háznál feléje. S e kedves lélek, a maga forrón szerető szívével, a
maga ártatlan érzelmeivel, most azon ponton álla, hogy feláldoztassék,
egy oly férfinak áldoztassék fel, kihez őt egyéb rokonság nem kötheti,
mint illésnek és sorsnak rokonsága. Gyula erősen föltevé magában, hogy
szólni fog, mert szólania kell.

Leste az alkalmat, hogy szót válthasson Cilivel; de miként szemérmes
szeretőnél lenni szokott, ki elhatározó lépést tőn, s tán túlmenés
szemrehányásival is tépelődik önmagában, nem tudva miként véteték
nyilatkozása? – Cili kerűlte Gyulát, még pillantásaiban is, hanemha
lopva tehette ezt. A leányka zavart volt az ő jelenében, s most
inkábbára csak délben láthatá őt. A tanítási órák most teljesen
kimaradtak, mert Cili dolgaival mentegette magát.

Cili keblében tompa zsibbadásban feküdtek minden érzemények, miként
annál szoktak, ki nagy elhatározása előtt áll sorsának, s egyaránt fél
és reményl. Azon idegen képzettel, hogy a báróé leend, nyájas ellenetben
állt szívében azon remény, hogy Gyula viszonozza indulatát, s a szerelem
meg fogja őt védeni.

Egy vacsora felett komor lőn Uzay, szemei hosszan csüggének leányán,
aggódva kérdé ettől: ha nem beteg-e? Cili arczába visszaszökék a hajdani
pír, s mosolyt erőltetve nemmel felele atyjának. Uzay nem nyugvék;
asztal után ürügy alatt kiküldé Cilit, Gyulát pedig benmarasztá, s nője
előtt így szóla ehhez: kedves tanító úr! sok okom van bizalommal lenni
ön iránt, s e jelen esetben annál inkább, hogy a dolog kedves
tanítványnéját érdekli, kit tudom boldognak óhajt. A báró úgy látszik
szemmel tartja leányomat, én őt nem ismerem; azonban mint atyának
készülve kell lennem azon esetre, ha nyilatkozni fog. Egyéb kezességem
nincs felőle, mint önnek irántai barátsága; szóljon nyiltan, miként
jellemétől várom: mit tart ezen ifjúról?

Tekintetes úr! felele Gyula, örvendve hogy felszólíttatik, s
kötelességül esik az, mi ismét beavatkozás fogott volna lenni; az
iskolai szűk kör, és ifjúi hév, gyakorta kötnek nemrokon lelkeket is
egymáshoz. Az ily szövetkezésnek könnyű kötéke idővel vagy feloldik
egészen, vagy csak illés és visszaemlékezés tartják fenn azt. Ily
ismeretség vala az enyém a báróval; gondolkozásunk, lelkünk, kedélyünk
mi rokonsággal sincsenek egymáshoz, s így ő róla itéletet tennem bajos,
nehogy méltatlannak, vagy hiúnak látszassam. Természetünk, minthogy
önszeretet játszodtat bennünket, magunk gondolkozását tartni legjobbnak,
ezt fogni példányképül, s nem helyesleni azt, mi attól különbözik. Erről
tehát hallgatok, csak azon győződésemet mondom ki, mely a dologra
tartozik, s mi iránt felszólíttatom. Én azt tartom: báró Regéczy és Cili
kisasszony, nem boldogságra fognának egybeköttetni.

Úgy-e? szól gyönge gúny-mosolylyal Laura, szabad tudnunk az okokat?

Azokat elő nem adhatom, miként imént is megjegyzém, mondá Gyula
szelíden, de határozottan; ereszkedjem bár fejtegetésekbe, a
tanubizonyság csak egyes leend, s a vélemény kivonása csak egyéni és
gyanús. Azon megjegyzésemet azonban felhozhatom, hogy az önmagába
vonúlni szerető, s inkább mély mint szállongó érzelmű szelíd leányka,
nehezen fogja maga boldogságát a nagyvilág zajában, mely a bárónak
eleme, feltalálhatni.

Engedje meg tanító úr azon viszon-megjegyzésemet, mondá Laura, hogy
fiatal leányka csak akkor óhajt önmagába vonúlni, csak akkor teszi a
magányt víg társalgásnak eleibe, ha szíve kötve van; mert azt csak nem
fogja tagadhatni tanító úr, hogy kor és vér ezekhez vonandják őt inkább?
vagy tán ilyesmit tud Cilink felől tanító úr?

E váratlan fordúlat s Laurának rászegzett tekintete, zavarba és
pirulásba hozák Gyulát. Erre nem felelhetek nagysádnak, mondá, meghajtva
magát. Mindenesetre fő dolognak vélem kikémlelni a lyánka szívét, kinek
boldog jövendőjéről van szó. A szerelem hajlandósága csodákat tőn már
különböző természetek közt is; de nélküle ezeket egybekötni nem egyéb
kárhozatnál.

Azt sejtem, szóla élesen Laura, hogy nem a báró barátja szól önből; csak
azt óhajnám tehát, hogy a Cilijé tisztán s minden mellékes tekintet
nélkül tanácsolgatna. Ezzel fölálla, s bemene szobájába.

Engedjen ön a női hevenynek, mondá Gyulának Uzay; nők ha kedves czélt
fogtak szivök eleibe, nem örömest eresztik ahhoz az ellenkező okokat.
Tapasztalásom, hogy a szülék, gyermekeik nősüléseiben, rendesen több
beavatkozást szoktak magoknak követelni, mint illő és igazságos; hideg
kiszámitások után mérik a meleg érzelmeket, saját fogalmaik után a
boldogságot, örömest mellék személynek veszik a fő szerepüt. Én ezt nem
akarom; erőmet roskadóban érzem, nem kivánnék azon meggyőződéssel
szállni síromba, hogy leányom boldogságát feláldoztam, vagy feláldozni
segéltem. Ön jóakarója házamnak, kérem, kémlelje ki növendéke
gondolkozását.

Laura majdnem kifakadásig ingerűlt lőn Gyula aljaskodása ellen. Még
mindig kétkedő volt, s késedelmes, gonosz álkodást hinni felőle;
arczában, büszke önérzelmű viseletében, szavában, s el nem fogúlt nyílt
tekinteteiben, feküdt valami, mi őt szíve előtt mentegeté. Van úgymond,
minden bűnnek titkos vonása, dúlási nyoma az emberi arczon, mely a
tisztát attól eltolja, s homályos sejteményekben inti, hogy ovakodjék a
bűn fiától. De Gyulánál a szép nyílt homlok, az oly tisztán ragyogó
szem, miként nap a felhőtlen égen, férfias arczain a derűlt komolyság,
kedvesen hasadt ajkain a nyájas mosoly, benne a férfias erővel és leányi
lágysággal vegyült nemes biztos érzelem, mik több alkalommal kitüntek
nála, nem hagyák Laura szívében soha keserű hitté válni az ellenei
gyanakodást. Ím most – nem vala-e tanúja maga, az ő kigyói
tekergőzéseinek, bűnös pirúlatainak? Boszús vala Laurának Gyula elleni
indúlata, látva, hogy önmaga a természet mintegy tévedni látszik benne.

Az Uzay-ház egy estve lesétála az udvar kertjébe, megtekintni azon új
mulató-háznak munkáját, mely Laura ötletéből a kert hátulsó kerítésénél,
a belőle esendő dicső kilátás végett, most épen épülőben vala. Az egész
társaság elragadtatva volt a vidék bájaitól. Bálvány hegyek tornyosodtak
előtte jámbor falvak felibe, s amazok közt egy kies bércznek csúcsán,
bájos estveli lángban andalítva lebegett, egy régi vár tisztes romja,
melyről Uza-falva a vidékben rendesen Várfoknak neveztetett. A Náni
vadásza, ki épen ismét látogatóban vala Várfokon, annyit szépet, vonzót
és csodást regéle erről, hogy Kornél nem szünhete addig, míg másnapra ki
nem igérkezék az egész társaság fel a várba. Egy híres, a városból
kiérkezett flótás, az ottani magasztalt viszhangnak örűlt. A viszhang
nekem úgymond, mindenkor kedves ámulatom volt; úgy tetszik, mintha a
természet értene, s érzelmeimre rokonúl felelgetne. Cili az előkorba
szívesen ábrándozott vissza, s rom láttára, kereste képzetében a vár
hajdani lakóit, s az előidőt. Laurának, egykori öreg kántora jutott
eszébe: miként dallá romjai közt a maga énekét. Mindenkinek más más
vonzalma volt a rom felé. Ellenetek gyakran csak azért is tetszenek
nekünk, hogy változtatásaikkal táplálják és ébresztik lelkünket, s vagy
új örömet hoznak ennek, vagy a régit teszik becsesbbé előtte. Ezért
Kornélnak, a városi uracsnak, különösen kecsű vala ezen leventai
kirándulás a vadon rengetegbe, és régi vár düledékeihez. Uzay nem álla a
határozatnak ellent, de magát gyöngélkedése miatt az együtt-menés alól
feloldatni kéré; mit családja, mint illett, neki el is engedett.

Derűlten kelt a reggeli nap, a mint regényes társaságunk a hegyekbe
kiindúlt. Társzekér ment utána, megrakva eleséggel. A hegy alatt
leszállott mindenki, s gyalog indúlt fel a csavargó ösvényen. Az
eleséget cselédek vitték, az urak pedig, minthogy a vidékben rablásokról
is szárnyalt a hír, fegyvert vetettek vállaikra. Víg enyelgés és robaj
közt haladt a csoport, feledve multat és jövőt; csak a nyájas jelennek
élt mindenki és kiszakadva az otthoni szoros gondok közül, a szabad
természet enyhűleteinek nyílt meg minden kebel. Kies reggel, nyájas
vidék szabadjában, tiszta örömre, tiszta nemes érzelemre nyitogatja
keblünket. Az éj nyugalmában kipihent test, frissülve az új nap
balzsamától, kedves elfogadásokra költi a lelket. Remények csillognak
szíveinkben, miként körültünk játszadozó színekben, millió harmatcseppek
a fűszálon; éldeletre nyílunk, mert mindenfelől nyájas élet mosolyg
felénk, és nemesülnek érzelmeink, mert a felfrissült tájakon mutatkozó
véghetlen tökélyek, dicsőült vágyakat költnek bennünk, s felóhajtozást
nagy urához a természetnek! – Laura és Cili, szökdelve amaz, szelid
vidorságban ez, szaggatának virágot és zöld galyat az útfélen; Kornél
operai dalocskákat zengedeze, Halkó guitarrját pengeté, Gyula pedig és
Károly sárguló vaczkort szedének. A cselédség hangosabban zajgott szabad
kedvében, mint az uraság, kaczaj és vaskos tréfák csengtek fel tőle;
Nánikának, ki a szabadban dévajabb kedvvel lépezgette a férfisereget,
kitetszőleg válván ki éles hangocskája a többi közül.

Azon bércz aljában, melyen a vár romja állott, előtalálák a szomszéd
üveghuta öreg ügyelőjét, ki lőcsővel vállán, kerese szét a hegyekben
alkalmas agyagot, olvasztó tégelyeknek hutájához. Az uraság láttára
tisztelve kapá le ez süvegét s megértvén a cselédtől hová szándékozik
amaz, vezetőnek ajánlkozék. – Én nagyságos uraim! így szóla, mióta a
katonaságból haza kerültem, minek már 16 éve, állandóul e hegyeken
lakom, s tudom minden szegelyukát, tudom: miként áll a vár, miként
állott régen, kik lakták azt? a szerint tudniillik, miként az öregek
beszélik, hogy nagyapáiktól hallották; mert hiszen a dolog nem tegnapi.
Ha parancsolják nagyságtok, megmutogatok mindent.

Ajánlkozása szívesen elfogadtatott. Erre csapjunk nagyságos uraim,
asszonyaim! erre nem oly meredek a mesgye, mondá az ügyelő s előre
megindúla. Lassan halad most a társaság, mert az öreg ügyelő nehezen
tipege roskadt erejével, mutogatások örve alatt, meg-megálla kifújni
magát.

Mi lelte arczát ügyelő úr? kérdé Kornél, minthogy azt egy felől jó darab
fekete selyem-folt borítá.

Zászlótartó koromban, az átkozott burkus huszárság kissé megkapkodott,
nagysás uram; de mi sem maradtunk ám adósok. Még akkor más világ volt
ám; akkoriban még magam is átugrottam a száz tű hosszát.

Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat. Kies sőt
fenséges volt a kilátás mindenfelé. Előttök zsugorodott csekélységben
álltak elszórva alant a gyarló emberek mívei, a falvak, csarnokok,
templomok, tornyok – mind nyomorú törpeségek! megettök lélek-emelő
nagyságban a halhatatlannak munkái, az óriási hegyek, felhőt hasgató
bérczeikkel, borzasztólag függő szírtjeikkel, mikről a vadkecske is
leszédül. Kornél és Laura lenéztek előre a völgyekbe, Cilinek pedig
hátra a hegyekre meredtek tekintetei. Mily kies a világ a lakott
völgyben! kiálta Laura; s mily szabad a hegyekben! sóhajta Cili. Sokáig
nem tudának betelni a legelő szemek, s a vágyó és sejtő szívek. Minden
kebelben pihene kiskorig a jelennek eszmélete, csak múltban bolyongó
emlékezés, csak jövőben merengő vágyakozás bírák azt.

[Illustration: Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat.]

A társaság tanyát ütött a vár nyílt gyepén; víg csapkodású tüzet rakott
a foglalatos cselédség, sütött főzött körülte, míg a leheveredett
uraságnak, Halkó és a flotás, hangával rövidítették az időt. Agg
előidőnek románczai, balladái voltak énekeik tárgyai; s ezek a várrom
tövében, élő világ felett, hegyek munkás viszhangjai között, csodásan
hangzottak fülbe és szívbe. Laurát, kit hangai szenvedély s lángoló
képzelet, most izgékonyabbá tőnek a többinél, különösen haták meg azok.
Cilit a rege-dalok történetei érdeklék, epedéssel csüggeszté szemeit a
vár romjaira, kiséré azokkal a körötte szálldaló csókákat, s szálldalt
azokkal képzelete is az idők és események homályiban.

Evés után Laura és Cili nem nyughatának, látni akarák külön magokban a
romokat, hallani a regét róla, mielőtt társaságban nézeglenék amazt és
hallanák ezt; mert az efféle éldeletek és benyomások bájait, mint
gondolák, gyöngíti, sőt gyakran elfojtja a társasági zaj. De a férfiakat
ingerlék az ügyelő regéi, mikkel az uraságot mulattatá, s így ezzel
együtt felindúla a romhoz az egész társaság.

Legelőbb is, így szóla az ügyelő, hadd regéljem el nagyságtoknak, a
vidék regéjét e várról, miként azt ősapák szájadásából hallotta és
fentartja. Romkövekre telepedett le a társaság, s az ügyelő mint szónok
egy magasabbra a többinél.

«Szép Dorkó özvegy, így kezdé ez szavait, ím itt e kis teremben nyugvá
délesti álmát, gazdag selyem ágyon. Kedvetőlt pihente után, ím ez
ablakba lépe lenézni a szép vidékbe, s lelengetni szemeiről a hő nyár
nyomasztó álmosságát. Búja Dorkó asszony szegezve marad terem ablakában,
mert szép Móricz úrfi fürdik a vár árkában; ki védetve a hű bokrok
által, s leső szemtől sem remegve, tiszta haboknak engedi által hattyú
tagjait, s vélt szabadjában, könnyű eviczkeléssel, miként ifjúság
szokott, legelteti kegy-úrnéje gerjedelmeit. Csodálkozik ez, hogy férje
elhunyta óta, nem esék szeme a deli apródra; de ám alkalommal száll elő
a kisértés! Dorkó asszony megvallani kénytelen, hogy ha Péter úrban
férfiasabb az izom, Móricz úrfiban nyájasabb az ifjúság delisége.

Pihent vala Dorkó özvegy, és unodalmas idejű, mióta Péter úr szent
földre mene el bűnt leróni; pihent bőség ölén, férje terjedt
gazdagságában, és unatkozó szerelem-szünetében. Néhány kérő
elutasíttaték, mert Péter úrnak vala szánva szívében a menyekző.

Mondják: szép búja asszony, élő munkás pokol e földön; ellenállhatlan,
mert mennyet hazud, de kárhozatot nyújt. Móricz úrfi csakhamar hálózott
lőn hizelgéssel, szép szemekkel, sima szavakkal és rakott kincstárból
gazdag kösöntyűkkel. Legfényesb sisak és pánczél jöve szép testére,
ragyogó boglár büszke lovára, s parancsolást oszta a várban úrnéjával.
Hű egész szívet adott ő mindezekért ennek által, szép hitében, hogy azt
kapott viszont cserében tőle. Szegény volt, de jó agg vér, bátor szíve
országokat mért, s miként ne bizhatna így szép gazdag özvegyet
megérdemelhetni?

Búja Dorkó asszony, a gondatlan ifjúnak, miként pók behálózott
martalékának, vérét szívta szerelmével, ártatlan lelkét mételyezte
bűnével. Nem eszmélt Móricz úrfi a mámor-kehely felett egyikére is. Ezer
halál, ha kivánná Dorkó, könnyű lejtés vala neki, száz bűn, ha
parancsolá, könnyű szíveskedés. Szerelem, tudjuk, miként láng mindent
elemészt maga körül, míg szilajul lobog.

Dorkó asszonyt ború lepé. Egyik kérője fájlalá a fanyar választ,
boszújában széteregeté a vidékben, miként vala fajtalan Dorkó asszony,
már férje életében Péter úrral szövetségben. Móricz úrfi keztyüt külde a
kérő lovagnak, halállal torolva meg a rágalmat tért vissza, és földeríté
kedvese arczáról a bánatot. De most Lázár, a szigorú erkölcsű remete
lobbantá fel feddőzéseivel a féktelen özvegynek haragját; s miként nem
hallgata a kegyes férfi hajdan Péter úr ellenében, úgy buzgólkodék most
is csábított Móricz úrfi körül; de kivált Dorkó asszony szemébe,
lángolva süté tükrét a kárhozatnak. Móricz úrfit epedő szem és kéjes óra
megszédíték, és zivataros sötét éjjel átszúrva hűle vérébe el a remete.

Nyugtalan volt egykor éje Móricz úrfinak; teli hold világított be
ablakán, s kitekintett ezen, mert zörgés esett alatta. Felmeredtek
hajszálai; Dorkó asszonyt látta, gyászfátyollal fején, feszűlettel
kezében, vándorolni a hold-fényben s a kápolna felé intézni halkas
lépteit. Utána ered lassan, eleibe kerül, mellette simúl el – borzadály
reszket egész inazatján; mert húnyva látja Dorkó asszony szemeit, s alvó
szuszogás lélekzete, bágyadt lebegés járása. Megáll Móricz úrfi, az éji
csendben utána lesni kedvesének, önszivére nyomja kezét, hogy dobogása
ne gátolja hallgatózásában. Majd utána lopódzik Dorkónak a kápolna felé.
Dorkó asszony felhág könnyű léptekkel egy lajtorján, ellép biztosan,
mintha földünkön járna, a kincstárnak, mely a kápolnával egybekötve áll,
falpárkányán, erről a kápolna tetőre lép, megcsókolja annak élén az
aranyzott keresztet, s tett útján lehalad újra a földre, s vissza lebeg
háló erkélyébe.

Móricz úrfit réműlet és sajnálat ébren tarták reggelig. Nem kétkede,
hogy szép Dorkó asszony holdkórságban sínlik, mert többször hallá
szájából azon panaszt, hogy férje holta óta némely éjei szerfelett
elbádgyasztják. Borzada aggó szerelmében, ha meggondolá, hogy a gyászos
nyavalya halálos esést, zúzatást hozhat egykor kedvesére. A hű közel
vala ezentúl, hold teljes fényeiben Dorkó asszony tereméhez, s
kisérletet tőn előbb felkölteni őt, ha vándorláshoz szedközék; de ekkor
Dorkó asszony egész éjjel riadozék rémektől; sírás, kézkulcsolások,
hajszaggatások, jelei belső borzasztó kínoknak, több napokra elbetegíték
őt. Hű Móricz úrfi, hagyá őt menni azontúl fátylával, feszűletével, de
közel álla mindenkor lépteiben hozzá; ébren, terjesztett karokkal hága
fel utána a magasságokba, hogy a könnyen lezuhanhatót felfoghassa, vagy
vele együtt zúzattassék halálra.

Mi csillog amott a völgyben, porfelleg közől? kérdi egy reggel Dorkó
asszony Móricz úrfit szorongva – szorongva kérdé őt, mert a vártás
riadót fútt le a várta-toronyból. Dárdás sereg asszonyom, felele Móricz
úrfi; úgy vélem valamelyik elutasított kérőd jő ostromra. Majd pofájára
vágjuk újabb válaszodat! – Aczélt ölte Móricz úrfi testére, vasat övedze
derekára, s rendbe szólítá a várnépet. Követ jelenteték a várkapuban, s
beereszteték Dorkóhoz. – Szalkay Kristóf vitéz, volt férjednek bátyja,
asszonyom, így szóla ez, gazszemélynek nevez általam! Rajtad öccse
halálát megboszúlni jöve hadával; mert szökött szolgád kiadá, miként
öletéd el Péter úrért jó férjedet, tüzes drótot szuratván altában
agyvelején keresztűl!

Holt lőn Dorkó asszony, kül- és belriadásoktól, magában és maga körül.
Frigyeseinek nem adhata rögtön hírt a véletlen veszélyről; de hű Móricz
úrfi nyugasztalá. – Férjed rokonom volt, így szóla ez, rokonom Kristóf
vitéz is. Ám mártsa rokonán keresztűl szívedbe fegyverét kedvesem, vagy
leboszúlom nevedről a rágalmat.

Büszke válasz adaték a követnek. De idő múlva új követ érkezék Móricz
úrfihoz, ekként szóló: Kristóf vitéz kér és int általam tégedet, mint
rokonát úrfi, ne kösd magad undok bűnhöz, és ne gyalázd vérét. Szabad
menést és gagyi várát ajánlja neked, s jó akaratját igéri számodra
holtig, mint az kedves rokont illet. Különben boszúját és átkát
várhatod!

Szép Dorkó asszony epedő búnak ködével eseng Móricz úrfi szemébe;
elbirnál-e hagyni, így szóla ölelő karokkal, engem árva özvegyet és
szeretőt, ki mindenével sajátod? – Móricz úrfi bal karral szép Dorkó
asszonyt öleli, jobbal kardjára üt: vidd ezt válaszúl Kristóf bátyámnak,
csausz! mondá, s kirohana a vár-udvarra, Dorkó marok hadát vezérleni.

Kristóf vitéz, dühös boszúval ostromlotta hetekig, Móricz úrfi bátor
hűséggel védte ingatlanúl szép Dorkó erős várát. Többször csüggedezett a
még kevesebbre olvadott kevés várhad, s feladást sürgetett; de Móricz
úrfi mindenkor lelket tudott öntni belé, inkább lángoló vitéz hevével,
mint Dorkó asszony bő ajándékozásival.

Egy éjjel rést törének Kristóf-vitéz faltörői a vár falán; Kristóf
berohana elszántabb vitézivel azon; de Móricz-öccse jókor megsejté a
kárt, a szoroson lese felczipelt köveivel, s nemvélő bátyját a magasról
mázsás szírt-darabbal sujtá össze. Megfutamlott azonnal Kristóf vitéz
hada, miként pásztor-vesztett nyáj; egyszerre szabad lett, és
megboszúlt, szép Dorkó asszony. Nyájasan fogá ez hű Móricz úrfit karon,
bevezeté rakott kincstárába, s kérdé: vegye abból mi szemének tetszik,
mihez csak vágya vonja. Drága kövek, vert arany medenczék, kelyhek és
boglárok, vert ezüst asztalok, nyereg-kápák, fegyverek, csillogó
sisakok, paizsok, hímzett szerszámok álltak felrakva a kincstárban; de
az úrfi csupán egy paripa-szőnyeget választott magának, melyet Dorkó
saját kezével varrt vala virággal ki egykor, jegy-ajándokul volt férje
számára. Kedves kezek dolgozták, gondolta magában, minek nekem különösen
a kincs? enyém szép özvegynek szíve most, s leend keze egykor
mindenével.

Újított mámorral forgott most a pár között a szerelem bűvös kelyhe, mert
eső előtt legégetőbb a nap: de csakhamar végképen kiürült az. Péter úr
jöttét izente Dorkó asszonynak egy zarándoktól. A nő csalfa szíve
azonnal visszahajlott régi szerelmére. Hű Móricz úrfi únt akadály lett
neki; aggódott sötét lelkében: láb alól miként tehetné el őt?

Kedves sólyma Péter úrnak, emlékeztetőűl honn marada a szerető
özvegynél, kedves sólyma ennek is, bár felejtett gyakran újabb
latorságban. Régóta nem vadászék vele senki, s az unatkozott madár,
könnyű lánczostul együtt hegyekbe szökék, s nem tére vissza.

Hozd vissza kedves sólymomat, te kedvesebb ifjú! esenge szép Dorkó
asszony; nem lesz ízes ételem italom, nem álmom nyugodt, míg vállamra
nem repíted madaramat. Valóban nyugtalan volt az özvegy, Péter úrtól
remegtében; de inkább fúrta gonosz szívét, hogy az únt ifjat elveszítse.

Hű Móricz úrfi fogta fegyverét, egy pár napi élelmet terhelt fel
szolgájára s Dorkó asszony álnok csókjával hegyeknek indúlt. Jövőt menőt
megtudakolt lánczos sólyom felől; hol utasúlt, hol tévelyedett! Elesége
ki, ereje megfogyott, szolgája eldölt, de hű úrfi nem tért vissza; mert
esküt tőn kiindultakor szép Dorkó asszonynak, nem térendni várába élve
vissza, kedves sólyma nélkül. Épen madár után igazodék, fán ülve találá
ezt, dobogó szívvel lecsüngő láncza után gebeszté magát, a mint
egyszerre nyíl üté mellbe Móricz úrfit. Lepattan aczéljáról a megtompult
nyílvessző, dühösen ragadja kardját, de alig van ideje kivonni azt, két
gaz robban eleibe, kik dühös fegyverrel sarkalják őt. Harczos Móricz
úrfi nem riad, vitézűl kűzd kettő ellen, halált vág egyikének agyán,
erdőnek futamlik a másik. Csodálja Móricz úrfi a dolgot, mert a
ledöntöttben Dorkó asszony várcselédjére ismer. Pór és gaz vala mindig!
gondolá magában; bizonyosan hitetlenűl szökék meg úrnéjától, s méltó
díját vevé karomtól. – Az űzött sólymot megkapá másnap Móricz úrfi,
galyakba bonyolódott lánczán; szép jutalmi reményben vivé meg azt szép
asszonyának.

Dorkó asszony halványan bágyadozott selyem ágyában. Ég hozott meg,
hívem! nyögött gyöngén érkező Móricz úrfihoz; mint remegék érted! mint
bánkódám tett fogadásodon! nem éleszté azóta éji nyugalom testemet.
Éjféli csendben halál-madár jöve mindig ablakomra, szárny-csattogtatva
verdesé annak karikáit, s iszonyú vijjogással rémíté borzadó lelkemet.
Veszélyekben elhal hű Móriczom! gondolám, vagy, mit inkább ohajtnék,
elhalok magam, mert mit jelenthetne egyéb iszonyatost a gyásznak madara?
Móricz úrfi, lágyult szerelmében megölelte az álnok özvegyet, ki miatta,
miként látszék, felejtett kedves solymának is örűlni. Ravasz Dorkó
asszony új kelepczét font, mert haza futamlott orozójától megértette
jókor Móricz úrfi menekülését; de egyszersmind kínosan remegett bünhődő
lelkében. A gyásznak éji madara bűntudatnak súlyát ébreszté nála,
víjjogásával rosszat jóslott házára, s felriasztotta vak álmából
lélekismeretét.

Reszketve tagjaiban, külde le a völgybe, ottan lakozó tudós vén
banyáért; kérdé ettől: mit jelent házához az írtózatos éji madár? s
remegve várá a feleletet. Tudós banya gyász fátylat pólyáza a maga
fejére, szereket vete parázs-tűz közibe, morogva értekezék az alvilág
lelkeivel: «meghalsz asszonyom! így szóla, borzasztó halállal halsz el,
ha a szemtelen halál-madár vérét nem ihatod előbb. Ha előbb ihatod a
szemtelen halál-madár vérét, fölgyógyúlsz holdkoros gyász nyavalyádból
is. De szivétől a madárnak ovakodjál; ezt csak ellenséged igya meg
porúl, hogy vesszen kínos előzött halállal! Ezt mondják szövetséges
árnyaim!»

Ijedés jege futa Dorkó erein végig. Tavaszi kornak, deli szépségnek,
gazdagságnak, kedves bűnnek és kéjnek közepette, kivágatni az életből!
iszonyú rém vala lelkének. – «Móricz hozza meg nekem a madarat, ő igya
bérűl szívét borban, s vérét én, gyógyulásul és feloldatásul»! – Ezt
mondá gonosz Dorkó asszony; s midőn ezeket mondá, kaczagának szavaira a
tudós banya szövetséges árnyai!

Kedvesem! így szóla csapodáran Móricz úrfihoz szép Dorkó asszony,
szemébe, szavába szöktetve minden igézőt a mivel bíra; egyedűl a vakmerő
halál-madárnak vére adhat nyugtot testemnek, adhat üdvöt lelkemnek.
Hívem valál szívem ifja mindenkor; ám vezessen, ha birtokodba bírod
ejtni, bús halál-madár víg menyekzőre veled!

Hű Moricz úrfi újra gyúlad szerelmében, az óhajtott bér kísértve int
szivének. Ne búsulj szép asszonyom! szóla, biztos idegem felviszi a
büntetést a vakmerő madárhoz.

Ó ne! kiálta Dorkó asszony! ne lőjj nyílat a madárra; elevenen hozd azt
meg Móricz nekem, ha méltónak vélsz, hogy értem fáradj! – Hű Móricz úrfi
szinte neheztele az utolsó szavakért. Mi fáradás, munka, kín és halál
lehetne neki drága, a megigért szép jutalomért?

Leselgő Móricz úrfi megtudá korán, hogy az éji madár azon veres
torony-tető alatt fészkel, mely a vár nyugoti részén a kertre néz.
Kikémlelé eltávoztát, veszély közt, horgos kötelen felcsúszék a szédítő
magasságba.

Dorkó asszony elhagyá selyem ágyát, halvány arczai szépekre pirulának
ismét; mert Péter úr megtért a szent földről, s zarándok ruhában harmad
nap óta a várban lappangott. A régi szerelem, Móricz úrfinak helyére
tére ismét Dorkó asszony szivében vissza, mert ez csak bűnhöz tuda lenni
hű. – Ó csak búm madarát hozta volna már meg Móricz úrfi! ezt súgá Péter
úrnak, hadd menne láb alól az ezerszer únott!

Móricz úrfi azon erkélyben nyugvá déli álmát, melyből egykor Dorkó
asszony őt fürdeni látá. Ezt választá, minthogy egyik ablaka, a veres
torony-tetőre ada látást.

Madár-vijjogás riasztá le szeméről a könnyű álmot. Ablakba rohan Móricz
úrfi, s szív-verdesés közt látja, vetett hurokján vergődni toronytetőben
a halál-madarat. Leomlik a várból, feltör a toronyba, felér a tetőbe,
már kezében a veczkendő madár, láng-szivében a szép jutalom, s immár
lehaladni indúl – a mint a kertből víg kaczaj és nyájas robaj üt fel a
magasságba. Letekint a toronynak kertre hagyott ablakán – elhal ereiben
minden vér – elmarjúl testében a lélek, – szép Dorkó asszonyt, immár
jegyesét – Péter úr karjai közt enyelgni, szép nyájasságot váltogatni
látja. Ráismert a latorra; mert a nyári hőségben zarándok-köntöse
leöltve fekszik mellette; s a gonosz pár, torony hűs árnyában, selyem
fűvön ülve, kéjént osztja szerelmét.

Móricz úrfinak szeme elmered – agyában az ész el áll – írtózatos
bosszú-szándék lövel egyszerre keresztűl lelkén. Halkkal feláll a torony
ablakába, és halál-madarával kezében, iszonyú ugrással omlik le Dorkó
asszony fejére, rémítő halállal zúzva ezt, rémítővel önmagát. – Az éji
madár szabadúlva, iszonyú vijjogással kele szárnyára keze közől. Péter
urat fölriasztott bűn és gyötrelmes lélek-korbácslások, Palaestinába
űzék ismét.

Még most is láthatni, a mint a vidék beszéli, teli holdnak fényében,
miként járdal a romfalakon szép Dorkó asszony, hű Móricz úrfi mögötte
nyílt karokkal; s a halál bús madara, rémítőn víjjog felettök. – Ily
jutalma van hitetlen csábításnak!»

Szavait végezve felálla, majdnem aggkora felett tetsző hevennyel az
ügyelő; úgy látszék, tűzbe kapá őt elbeszélése. A társaság még figyelt,
vagy képzeletében utána legelt a hallott történetnek.

Ügyelő úrnak igen jó előadása van, megjegyzé Laura.

Ifjonta, míg szemeim jobbak voltak, olvasgattam nagyságos asszonyom, s
az ezrednél tiszt urakkal biztos lábon állván, őrszemek unalmas estéin
sokat kelle regélgetnem; úgy hogy ebben némi ügyességhez jutottam.

Most az ügyelő meghordá a rom hajdani osztályaiban a társaságot, s
története helyeit megmutogatván nekik, munkás hevűletben tartá annak
képzeletét. Amott az aljban, mutatá az ügyelő, látnak nagyságtok egy
hosszú padlót, mely a vár mély árka felett áll. Dorkó hidjának nevezik
azt; s ha a vidékben valamelyik szerelmes kétkedik párja hűsége felől,
azon hagyja átmenni ezt, hűség próbája gyanánt. Leszédűl a hívtelen
róla, bármily épfejű legyen is; gonosz szíve levonja a mélységbe. – A
társaság egymás szemébe nézett, ingerkedett egymással: ki merne közte
föllépni és ki nem a veszélyes padlóra? Egyedül Kornél vala az, ki
őszintén vonakodék a kisérlettől. Laura elmerűltében nem látszék hallani
az enyelgést. Gyula és Cili vidoran bizakodának önmagokban.

Itt a kápolnával egybekötve állott a kincstár, mutatá az ügyelő;
embereink gyakran turkálnak romjaik közt, s találnak néha apróságokat;
mert nagyját a kincsnek, mint gondolni lehet, elhordták régen; ámbár a
köznép most is sokat hisz, és regél erről. Egy hutásom, ez előtt hat
évvel, megtalálta az omladék közt Dorkó gyürüjét, s azt én magamhoz
váltám. Sok tréfát adott már azóta víg társalgás közt ez a gyűrü; mert
ha én magam – más nem tudja fortélyát – leány vagy asszony ujjára
felvonom, el kell neki halványodni, vagy legalább változni szinében, ha
valaha hűtlen volt kedveséhez vagy férjéhez. Férfiakra nem szolgál ereje
a gyűrünek.

Tegyünk próbát! kiálta Kornél, titkon örvendve, hogy maga próba alá nem
eshetik. Cili azonnal mosolygva nyújtá kezét, s kiállá a próbát. Náni
kissé vonakodva engedé oda ujját, s némi öntudatból csakugyan változék a
szín arczain. Kaczaj és enyelgés ostromlá a szégyenkedő leányt, Laura
egy kövön távolabb ülve, mosolygá a tréfát. – Nagyságod se maradjon ki
próbám alól, mondá a víg öreg ügyelő, s Laurához vivé gyűrüjét. A többi
társaság még Nánival ingerkedék, s Laurára kevés ügyelettel vala, ki
felől nem is kétkede, hogy a próbát tisztán kiállja. Egyszerre éles
sikoltás üti meg amannak fülét, s Laura ájultan rogyék le ültéből. Hozzá
omlott egyszerre mindenki, Gyula karjai közé fogá őt, s levivé a
tanyára.

Azonnal segély után látott a felriadt nép, s szorgalmaival felocsúdtatta
Laurát. Bágyadtan pihegett ez, s rémedezve tekingetett széllyel. Minden
galy-zörrenés, minden nesz felriasztotta lázas képzeletét. Hol van?
kérdé gyöngén, s miként rém után, szétmeredezék szeme. Az ügyelő nem
vala immár a társaságnál; senki sem eszméle a zavarban: mikor és hová
tüne el attól. Laura testében és lelkében beteg vala; esdekle, hogy
körülte maradjon minden, s csak haza vágyakozék.

Sem nagy szerencsétlenség, melytől sejtve előre remegtünk, sem súlyos
bánat, mit többnyire a remény enyhítni szokott, nem csapja meg oly
élesen az emberi lelket, mint akkori véletlen baleset, midőn örömnek
nyíltunk meg, ezt igérte napunk, csak ezt várta reményünk és
képzeletünk, s ez után esenkedett kedélyünk. Megzúz azon nap bús
elleneteivel bennünket, mely örömre kelt felettünk, s bánatunkban
nyugszik el. Az egész társaság egyszerre olyan lőn mint vert tábor,
zavar közt borúsan kapkodá össze podgyászát, némi heveny foglalkodtatá a
cselédet, és aggály az uraságot. Gyula gondos szorgalommal fona
saraglyát galyakból össze, rásegíté a beteget, ki maga lábán nem vala
képes mehetni, s a cselédséggel halkkal leemelé őt az aljba, hol a
szekértanya állott. Laura csak akkor kezdé érzeni könnyebbülését, csak
akkor lélekzeni szabadabban, midőn hát megett hagyá a hegyeket
borzasztásaikkal.

Uzay, ki maga is egy idő óta gyöngélkedék, elréműle a hazaérkezteken.
Nem tudá: mit véljen? mint ezt, maga az egész társaság sem tudá; a
körülmények nem nyújtván a csodálatos rejtélynek megfejtésére mit is.
Laura szakadozott szavai után, az ügyelőben valamelyikét gyaníták azon
rablóknak, kik egy idő óta a környéket remegteték. Megnyugtatás és
bizonyosság végett kiküldének a hutába. Oly választ vőnek onnan, hogy a
fiatal ügyelő, egész nap otthon tartózkodék munkásinál. Azonban ha rabló
volna amaz, az ő gonosz tervének előre koholtnak kelle lenni; erre mutat
úgy álöltözete, mint egész magaviselete. De miként tudhatá meg az udvar
kikészülését? Ezen rejtélyes befolyása az udvarba, vala az, mi leginkább
remegteté a háznépet.

Laura sorsa legméltóbb volt a szánakozásra; nyugtalan remegés ült minden
mozdúlatán, félénken őgyelgtek tekintetei, vagy elmerűlve állottak
szegzetten; s egész lénye olyan volt, mint ki még nagyobb bal eseménytől
remeg. Riadozott minden ajtó-nyilásra, minden erős hangra, s egész éjjel
lámpának kellett égni szobájában. Egy érvágás azonban nyugtatott valamit
teste ingerült inazatán; de lelke borús marada.

Kornélnak be kelle sietnie Pestre, mert, úgymond, magyar szinészek
érkeztek oda, kiknek első fölléptöket nem mulaszthatja el. Halkó, nem
remélve egyhamar víg órákat Várfokon, úti társul csatolta magát hozzá.

Néhány napok múlva, melyek alatt síri csend bírta az Uzay-udvart,
bevezeté Bodnár, kinél szállva vala, Porubayt, ki szomszéd falubeli
születés lévén, szüléit jöve látogatni. Kedves vendége vala ő Uzaynak,
minthogy inkábbára ez gyámolítá egykor a vagyontalannak tanulását.
Porubay, elhalt fia mellett egykor nevelőül lakván házánál, szokva vala
hozzá és egyszerű modorához. Megvala még iskolai szine mindkettőnek, s
legnyájasabban érzék magokat egymás társaságában, miként két hajdani
szépség, kiknek az idő lerombolá szépségöket, s kik elől a hódítás
mezejét immár más virítók foglalák el, de egymást közt
visszaemlékezésekben ifjodnak vissza. Most Uzaynak, saját
gyöngélkedésében, és háza gyászolásában, még egyszer oly kedves vala a
professor.

Együtt volt a ház, a mint ez belépett. Uzay járatja iránt tudakozta őt
és útja felől.

Egy kis eseményem volt a hegyek közt tekintetes uram, felele Porubay.
Ezeken keresztül közelebbnek tudtam az utat, s az erdőségnek indúltam.
Az ösvény felett egyszerre tüzet látok az oldalban, s e mellől lerobban
előmbe egy pár jó madár. Megállj jámbor! kiált az egyik, s nekem szegez
egy fa nyársat, melyre egy szépen pirúlt sült lúd vala húzva, másik
fokost forgat felettem, s ez utóbbinak puska is csügg a vállán; de azt,
fegyvertelenségemet látván, méltónak sem véli miattam leakasztani.
Megállj! kiált még egyszer, látod ím a sült; a ki eszik, iszik is az;
amott a csárda az aljban, vess ki egy pár garast borocskára, aztán
vigyen az ördög! de szaporán, mert éhezünk, szomjazunk! – A fegyvert
villogtaták körültem!

Mosolygnom kelle domine spectabilis! hogy még megfosztathatónak is
lehete tartatnom! Quo quo scelesti ruitis? kiáltám a két kurta birónak;
nem ismerem torkaitokat atyafiak, de ha csak kevéssel bővebbek is a
rendesnél, a miben kétségem nincs, gyanítom, hogy a csárdás amott az
aljban, minden vagyonkámért sem fogja megenyhítni szomjatokat. Jertek,
mást gondoltam én! s megindúltam előttök a tűz felé, ők pedig
bizonytalan léptekkel jöttek utánam. Oda érve leheveredtem a parázs
mellé; ti meg ide két oldalt telepedjetek le hozzám, mondám; a sültet
ide előmbe tegyétek, lakjunk jól belőle mint illik hárman; aztán én
ismerve a vidéket, mert ide való vagyok, majd elvezetlek jó friss hűs
forráshoz benneteket; így ehetünk, ihatunk, s mi legtöbb, jó barátok is
maradhatunk.

A két madár nem tudta hevenyében mit véljen? egymás szemébe nézett, s
kaczajra pattant mind kettő. Tehát egér vagy te is? mondának
fejcsóválva; no jer, lakj jól velünk; tán csak nem gágog ki a lopott lúd
a te béledből is. – Leültek mellém, s ettünk; megvallom, én némi belső
aggódással; mert az ő szavokra eszméltem először, hogy orgazdává lettem.
De már vissza nem léphettem, mert gondatlanúl magam tettem a javaslatot.

Étel-közben tudakozá az egyik: mi vagyok? – Professor, mondám. – Tehát
tudós? üsse a patvar! kiáltának, miért nem rikoltád először is ezt
fülünkbe? dehogy kerestünk volna pénzt körülted!

Igéretem szerint, mihelyt jóllakánk, elvezetém új barátimat a forráshoz,
melyből ők ugyan kissé foghegyen, én pedig elégüléssel ivám. Ekkor
szegődtetni kezdének magokhoz. Mit fognátok nyerni velem? mondám; a
görbe úthoz még több ügyesség kell mint egyeneshez; én pedig ez utóbbin
is bukdácsolok. Megrázák kezemet, forró barátságuk jeleül, nekem
ajándékozák a lúd-nyársat, mint ritka szert nálam, s nyájasan válánk meg
egymástól; ők sok szerencsét kivánva nekem, én, minthogy hasonlót nem
teheték, jó éjszakát nekik.

Porubay előadása nevelte Laurának remegését. Igaz tehát, hogy rablók
tanyáznak a vidékben. Szorongató remegése annyira hágott, hogy egyedűl
nem maradhatott a szobában, s kivált az éjek csöndes magányai borzasztók
valának hánykódó képzeletének.

Férje nyájasan nyugtatgatá vigaszival nejét; de mikre önmagának is
szükséges vala. Uzaynak szembetünőleg roskada egészsége, s az orvosok
aggodalma nem vala többé titkolható. Nem szóltak ugyan a vérségnek,
nehogy rémítéssel bajt neveljenek; de a ház barátinak megsúgták, hogy
mellbeli vízkórság az úr nyavalyája, s előre elkészítni szükség azokat,
kiknél a halál szívet tépni fog. Ehhez annyival több idő és mód
szolgált, hogy Uzay nem volt ágyhoz szegzett beteg, s olykor jobbúló
erőt mutatott. Most Porubaynak néhány napi társasága szemlátomást
fölvidította őt, s elváláskor, ennek több újabb látogatást kelle
igérnie.

Gyula a maga részéről, érzelmeinek hullámzása közt hányaték. A vár-romi
esemény, az orvosoknak Uzay felőli nyilatkozása, Cili szerelme, mi felől
nem kételkedheték tovább, Regéczy czélzásai, és saját sorsa, csodásan
zajlottak keresztűl lelkén. Nem jöve álom szemére, s bár éjbe haladt már
az est, lement az udvarra, miként szokott, a szabadban eredni
gondolatainak. Nyájas volt az éj, csillagos az ég kárpitja, s Gyula
egymást váltogató érzelmek és sejtemények közt sétált fel s alá. Minél
mélyebben merült gondolatiba, annál nagyobb bonyolódásba látta élte
pályáját, s annál jótevőbben hatottak lelkére a bíztató ég felé vetett
pillantatjai, honnan egyedül várta sorsa nyájasabb fejleményét. Győződve
volt, hogy egyedűl várás és kitűrés az, mit most körűlményei közt tehet.
Elmetszve látott maga körül minden önmunkássági fonalat; érzé, hogy csak
idő és körülmények változása nyújthatják azt ismét kezébe egykor. Nyájas
remények küzdtek szivében borús érzelmekkel, mikbe merűlve, csak akkor
eszmélt magához, midőn szokatlan világosság csapott szemébe, borzasztó
az éji homályban. Cili ablakáról jött ez, s Gyula az első
felpillantással mindjárt sejtette a gyúladás veszélyét. Láng csapkodott
ki az ablakon, s ennek üvegei szertepattogtak alá. Szél-sebességgel töre
fel Gyula a lépcsőkön, felriasztá a szobaleányt, ki az első szobában
alvék, s beront Cili szobájába. Lángban, füstben és gőzben vala itt
minden, s ágyában szorongva nyögdele Cili, már alig hallatszólag. Izmos
karok közé ragadá Gyula a lyánkát, ki már fejcsüggesztve pihege vállain,
s kironta vele a szobából, le az ispánné lakába, mely alul oldalt esék a
kastélyban. Itt azonnal gond és segély alá fogta a beteget az ispánné,
Gyula orvosért futott, s mikorra megjött ezzel, már a beteget az egész
háznéptől körülvéve találta. De mint nem hűlt el, a mint ebben nem
Cilit, hanem Laurát lelte, ki bágyadt, de nyájas tekintettel látszott
köszönni neki megszabadíttatását. Miként gyönge előadásaiból ki lehete
venni, Laura remegéseiben megcserélte a maga szobáját, mely a hegyekre
nézvén, neki borzasztó volt, a Cilijével, melyben a históriai festmények
összetett székeken halmozva állottak. A szobaasszony ezekhez közel
almozott, a gyertyát miként Laura kiváná égve hagyta, s álomba merült;
ugyan ezt tette Laura is, kit több éji nyugtalanság nyomott, s ez csak
iszonyú gőzre ébredt, de nem volt ereje többé kirontani a veszély elől.
– Az alatt Náni fölrémített a háznál urat és cselédet, a gyulás hamar
elnyomatott, mert a szobát erős bolthajtás borította; de bútorai
nagyjából elégtek, s a szobaasszony, ki asszonyával benhált, benfúladt.

Azonban új réműlés érte a házat. Cili nem találtatott sehol. Hosszas
sikeretlen zörgetés után, betöretett ajtaja. Fekhelye látszott ugyan
ágyában, de őt magát nem lelték; nyitott ablaka alá lajtorja volt
támasztva. Zajba jött egyszerre az egész háznép, az öreg Uzay kezeit
törve, mások szerteszaladoztak, magokon kívül fájdalom és réműlés miatt.
Gyula azonnal lóra parancsola néhány cselédet maga vezetése alá, s épen
kironta velek a kapun, a mint egy huszártiszt szemközt hozá az elveszett
leánykát, karjai közt keresztűl vetve lován a szép terhet. Nyugton
uraim! kiáltá a tiszt, itt az elrablott kincs; előre szöktete
legényével, s utána vissza embereivel Gyula. Leírhatlan volt öröme ez
utóbbinak, a mint a szabadító tisztben barátját Ongay Józsit ismerte
fel. Ő nehány napi szabadsággal ment jószágaiba, rendbe hozni azokat, s
miként barátjának igérte volt, útba ejtette Várfokot. Igen kiszámolt
levén ideje, sietett, éjekkel is pótolta útját, hogy csak egy pár napot
is áldozhasson Gyulájának, s így történt, hogy az ország-útról a falu
felé fordúlván be, szorongó sikoltás ütötte fülét, s lovasok robogtak
felé. Ongaynak helyén volt szíve, s bajt sejtve nem késett segélyül
előre rontani. Megállj ki vagy? ezt dörgötte a lovasoknak. Egyike
ezeknek pisztoly-sütéssel felelt, de nem talált. Ongay és legénye
tüzesen csaptak a rablókra, s néhány fordúlat után Ongay oly
szerencsésen vágott ahhoz, ki vezérök látszott lenni, s Cilit tartván
karjain szabadon nem viaskodhatott, hogy a vágás annak lova fejét érvén,
ez azonnal lerogyott alatta. Iszonyú káromlással fogta ez balkarja alá a
lyánkát, s jobbjával dühösen vívott. De Cili eszmélt a segélyre, s
kettőztetett erőlködéssel kifejtette magát rablója keze alól, s futásnak
eredt vissza a falu felé. Egyike a rablóknak felfogja ismét a sikoltó
leányt, de elereszti megint. Csalatkoztunk kapitány uram! így kiált ez,
a leányt hoztuk el, nem az asszonyt. – Tüzes menykő! dörög a
rabló-vezér, felkap egyik legénye lovára, s elszáguld embereivel az erdő
felé. – Ongay nem tartá szükségesnek űzni őket a sötétben, lovára vevé a
remegő leánykát, s behozá őt a rémült háznéphez.

Sok függ első fölléptünktől valamely háznál arra, hogy szív nyíljék
ennél előnkbe, vagy csukódjék előttünk. Ongay hálára kötelezve jelent
meg Várfokon, s egyszerre, mint a ház védangyala fogadtatott ottan. Az
ifjúnak nyílt egyenessége, józan tüze, minden jó és szép iránti
lángolása, mit biztos érzelem inkább, mint tudományos nyomozás és mívelt
fő vezérlettek, deli elfogó külseje, vidám élet-kedvű kedélye, nyájas,
nem simúló ugyan, de őszintes társalgása, nevelték az első kedvező
benyomást. Bánattal eresztetett el útjára az Uzay-háztól, mit csak azon
igérete enyhíthetett, hogy első alkalommal hosszasabb időre teendi
látogatását annál.

Ápolás és ifjúi könnyen pótoló erő, csakhamar lábra állíták Laurát; de
Uzayt kor, régi sinlés és házát ért csapások ágyba szegzék, s nem vala
többé remény felgyógyulásához. – Laura nem tágíta ágyától, unatlan vala
ápolásaiban éjjel és nappal. Most, midőn közel állott elvesztéséhez
férjének, még egyszer oly foglalatos vala lelke kiemelni ennek számos
szép tulajdonait, vádlani önmagát, hogy nem vala tán elég méltatással
azok iránt, s ügyelettel gyöngeségeire, mikkel minden halandó bír, s ő
oly kevéssel, oly tűrhetőkkel mások felett!

Báró Regéczy kiérkezett a városból, részint átvenni kialkudott borait és
lovait, részint új alkukat kötni. Az Uzay-ház más czélt sejtett jötte
alatt. Törte magát eleibe és szolgálatára a cseléd, melynek még friss
emlékezetében voltak ajándékozásai; mindenki ragadta podgyászát
szobájába fel, hogy alkalma lehessen szolgálni körülte. Azonban az
uraság elfogadása nem felelt meg a cselédének. Udvarias volt az, de
minden szívesség nélküli. A báró látta a nagy változást, s az első és
mostani elfogadtatása közti különbséget, mosolygott magában, s Gyulára
gyanakodott; azonban mint jártas világi, mit sem akart látni.
Kitárakodék hozott ajándékival; Laura kótákat nyere tőle, Cili egy régi
pénzgyűjteménykét, általában a ritkább nemekből, egy pár intagliát,
cameát, s Károly egy kis török paripát. Lángoló vala öröme a fiúnak
ezen; de Laurát és Cilit alig birhatá Regéczy, ajándékai elfogadására.
Átallunk kötelezettek lenni azok iránt, kiknek czéljaikon átlátunk, s
nem szándékozunk teljesítni azokat; idegenkedvén finomabb eszméletünk
hálára szólíttatni fel, midőn előre látja, hogy hálátlannak kell lennie.
Cili erősen állott föltételében: nem lenni a báróé, Laura pedig jól
tudta, mily keveset remélhet javára ennek.

Azonban Regéczy nyájas és unatlan volt figyelmeiben a ház minden tagjai
iránt, melynél kedvező kilátásai valának. Finom udvariassága, mely
önkénytesen és szokássá vált simasággal folyt ki viseletéből, többnyire
megnyerte a családot; a nők is kénytelenek voltak megvallani, hogy ő
egyike a legmulattatóbb, legügyesebb társalkodóknak. Gyula, ki régóta
nem volt vele, elbámult azóta gyűjtött ismeretein, kivált a mint Cili
előtt e pénz-gyűjtemény darabjait tolmácsolgatta, oly széles historiai
jártasságot fejtett ki Kálmán, hogy Gyula és Cili méltatlanság nélkül
csodálkozásaikat tőle meg nem tagadhaták; annyival is inkább, hogy
előforduló alkalmakkal is bebizonyította azt, hogy ismeretei a
históriának minden ágaira kiterjednek.

Nem hogy hideg tudnék lenni báró úr ajándéka iránt, mondá Cili, hanem
hogy igen is érzem annak becsét, megvallom: inkább óhajtnám az ily ritka
darabokat, közintézetek gyűjteményeiben, s közhasználatban tudni, mint
magányos kezek közt. Ez utóbbi esetben úgy vagyok kénytelen tekinteni
azokat, mint egésznek kiszaggatott részeit, míg azok egészben a
históriai nyomozások körül a legsikeresb hasznot nyujthatnák.

Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká
fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így
többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.

Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom,
mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy
gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni
szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy
birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem
szenvedély volt a gyűjtögetés; ily esetben úgy tetszik, menthető a nagy
gonddal, költséggel, fáradsággal szerzett gyűjtemény megtartása. De mit
mondjunk ott, hol egyesek felfedezett titkot, találmányt, vagy fortélyt
birnak, mik emberiség boldogítására szolgálhatnának, s nemtelen
egyedüliséget csinálnak azoknak birtokából, csupán azon aljas
viszketegből, hogy tudhassanak valamit, mit más nem tud, s azzal mások
felett némi felsőbbséget mutathassanak?

Az ifjú Regéczy a maga társalgási tulajdonival, ha nem szerelmet is, de
jóakaratot bizonyosan fogott volna támasztani maga iránt az Uzay-háznál,
ha más alakban jelen vala meg annál, nem kérőjében.

Másnap estve vacsoránál ülének, s a báró épen városi eseményekkel
mulattatá a társaságot, a mint Bodnárral Porubay belépe. Elhalaványodott
a beszélő s fennakadt nyelve szavában. Porubay is meredt komorsággal
tekintett a báróra s eszméletlenűl fogadta el az ajánlott széket. De a
báró egyszerre felugrott ültéből, s minden feltünő elfogultság nélkül,
meleg kifejezésekkel üdvözlötte a professort, sajnálkozott maga ritka
szerencséjén látogatásihoz, járatáról tudakozódott, s nem eszmélve, vagy
ügyelve ennek nyilvános zavarára, s egy tagú feleleteire, elhalmozta őt
kötelező szavakkal. A báró ügyes simasága ismét folyamatba hozta a
beszélgetést; alig tünének fel valakinek többé az első kedvetlen
benyomások.

Asztal után bevoná Regéczy Porubayt a maga szobájába. Mindketten
nyugodtan jövének ki abból, s a báró sajnálkozva említé a társaság
előtt, miként kedves barátja a professor úr, oly újságot közle vele,
mely a városbai sietős bemenetelét kivánja; a minthogy másnap búcsut is
vőn az Uzay-háztól. Senkinek sem vala ez oly kedves mint Cilinek. Cili
oly pillantatot vetett Gyulára, melyből léleknek kéje lángola felé; mert
nem lehete nem látnia, miként örvendett Gyula is a báró búcsu-vételének;
s mi tehette ezt egyéb, mint szerelem aggódása?

Uzay nyavalyája naponként súlyosodék, fuldoklásai erőltetőbbek,
aggódtatóbbak levének. Egy éjjel zörögtek Gyula ajtaján; a beteg, fiát
kivánta magához, s Gyula bement vele. Az öreg kinyújtotta reszkető
kezét, másik Cili fején nyugodt, áldani akart, de a szó nem volt többé
erejében. Néhány percz alatt kikölt a lélek belőle. Gyula ellágyúlva
fogta be kegy-urának, barátjának szemeit, Laura eljajdúlva rogyott
férjére, gyermekei hideg kezét nyomták ajkaikhoz, s Tamás az ágy mögé
térdelve csókolta volt ura lábait. Bú és jaj szó terjedt el az egész
háznál és helység lakosinál, kik jámbor urokat szivökből szerették. Kiki
legszebb tulajdonait, s önmagávali legszivesebb viszonyait tartotta
szíve előtt, és szája vetélkedett okok felhordásában: szánnia a
kimultat.

Jótevőleg munkálnak, hatnak körültünk, midőn kedveseink halnak el, a
látogatók, járók-kelők, a temetési zaj, és azon bajlakodások, mikre új
viszonyaink kényszerítnek bennünket. Időt adnak ezek élet-vágyunknak és
erőnknek, megvívni a bánattal, s diadalt venni azon. Magány gyakorta
elfogná ölni lelkünket.

Uzay halála inkább súlyosb mint véletlen csapás volt a házon. Több hetek
teltek el tompa fájdalomban, végre nyugosztalódott kiki, s új viszonyai
után, új élet-terven jártatta elméjét.

Laura atyja, az öreg Türey, behajtatott az udvarba, s lélektelen tört
fel a lépcsőkön. Lyányom! így szólt Laurához, gyalázat fenyegeti
házamat! Kornél fiam egy comédiásnét akar elvenni; ma veszem a hírt
Pestről. Neked eleitől fogva nagyobb hatalmad volt rajta, mint nekem;
menj be hozzá, s ha lehet óvj meg a szégyen halálától!

Az öreg majd vígasztalhatlan volt, s nem nyugodt előbb, mint Laura
megigérte, hogy bemegy s értekezik bátyjával. Azonnal rendelések
tétettek az út iránt. Bemenendő vala az egész háznép, egyszersmind némi
szükséges változtatásul is a folytonos házi viszályok ellen.

Laura és Cili egy kocsin utaztak, Gyula Károlylyal másban. Kevés és
szaggatott volt a beszélgetés mindkét kocsiban; kiki saját gondolati és
érzeményei után eresztette képzetét, melyet kocsirengés és tárgyak
felváltásai éber-életben tartottak. Est borúlt már a város felibe a mint
bele értek.

Kornélt nem lelték a szállásán; a magyar szinházban volt, s oda ment
társaságunk is. Kornélt itt sem láták; Gyula megtudá, hogy a színfalak
megett mulat, miként rendszerint szokott, mióta a színész-társaság
Pesten játszik. Azonban Kornél megsejté a vidékieket s lejöve közikbe.
Lessing Galotti Emiliáját adák, s a társaság több tűzzel mint művészi
készülettel, több érzéssel és természeti tapintattal, mint studiummal
játszék. Gyula tűrhetőleg, s várása felett lőn elégült az előadással.
Várjon ön, szóla hévvel Kornél, első művésznőjök még nem lépe ki. Abban
fog ön kellemet, erőt, kifejezést s érzést egybeolvadva találni. – Most!
kiálta Kornél, s kézen ragadá Gyulát. Egy deli fiatal, virágzó,
gömbölyeg testű személy lépe fel a színpadra, s a közönség tapssal
üdvözlé őt. Gyula rámereszté szemét, s halvány sáppadás űze el egyszerre
minden vért arczából. Hirtelen változásról panaszkodék, s kirohana a
színházból.

Gyula legelőbb is szállását tudá meg a művésznőnek. Nyugtalanul lesé
hazajöttét; szorongó érzetek közt jára kapuja előtt fel s alá. Jött
végre ez, mohón rohant eleibe Gyula, s látta, hogy nem csalatkozott, ő
volt – Biri, a testvérhúga. Mosolyogva nyújtott ez kezet neki, s
felvezette őt szobájába.

Te vagy-e Biri? vagy képzetem játszodtat-e? Te vándor színész
társaságnál?

Biri vállat vonított. A mi társaságomat illeti, felelt ledéren Biri,
hidd el édes bátyám, alkalmasint arányban áll az közönségünkkel. Annyit
nyújtunk, mennyi kivántatik tőlünk, s mi nem vagyunk okai, hogy többet
nem bir kivánni jó közönségünk; jónak mondom őt, mert elég kegyes
hazafiuságból elnézni botlásainkat, s megtapsolni mindent, mi nem épen
botlás. A mi pedig állapotomat illeti: sorsom így akarta édes bátyám, s
előadá bátyjának a maga történetét.

Biri mindinkább mélyebben szövé biztosságait Legulival. Ez utóbbit azon
homályos remény is lépezé, hogy többnyire sinlő nője halálának esetére,
elkészítse magának a szerencsét; Birit pedig kedélyének gondatlansága és
heverő unatkozás, e hatalmas bűn-alkalom, kerítgeték. Nem sejté a
szövetséget senki, ámbár a cselédség már suttogta a két háznál.

Egy délután nyári hőségben, Matyi borködtől nyomott fejének pihenést
keresett a kertjében, s a peres diófáknak, miknek Gyula elmente után
ismét béke és élet engedteték, átszolgáló hűs árnyában leheveredett.
Rövid szunnyadtából boszúsan ébredt fel, mert a szomszéd kertből,
ugyanazon diófák alól víg nevetkezés és dévajkodás zajgott által, s
elverte nyugvónknak déli álmát. Kifakadóban volt Matyi, ráismervén
leánya szavára; de a tréfa-űzés csakhamar gyanús kezdett lenni előtte.
Átlesett a palánk hasadékain, de azok nem engedvén tiszta látást,
felmászott egyik fája derekán, s itt nem volt nyugtató a mit látott.
Felgerjedt iszonnyal tapasztalta leánya biztosságát azzal, kit hálának
kelle köteleznie le házához, s kit szent lánczok kötének nejéhez. Nem
lehete ura borús felindúlásának: jöjj elő gyalázatja véremnek! kiálta le
a fáról leányának; és te hálátlan por-csiszár! kiálta Legulinak. Menykő
csapott le e szókra a mulatozó pár közé; Biri futásnak eredt fel
Kriskához; Leguli pedig rövid zavarodás után, legjobbnak vélte
szembeszökni a boszús apával. – Hagyd el sógor az apai boszút! kiáltott
által Matyinak; a természet hatalmasabb az ész fontolgatásinál.

Ez a mentsége minden gaznak! felelt lángolva Matyi. De silány az, egy
nős csábítóra és egy magyar hajadonra nézve!

Amice Matyi, a fa soha se szégyenelje gyümölcsét; mert miért nem termett
jobbat? A dolgot csak hiresztelés fogja gyalázattá tenni. Az én Kriskám
beteges, később minden jóvátehető leend.

Matyi annyira reszketett e szavakra boszúságában, hogy majd lehullott a
fáról. Minden durvasága mellett is elég becsületes érzettel bírt ő,
átlátni ezen terv és kinézés tisztátalanságát: különben bánta ő eddigi
rokonúlását is Legulival, s most kétszeresen borzadozott azon
gondolattól, hogy őt, kit nem becsűlt soha, hanem csak használt, egykor
vejének szólítsa.

Mit sem szólva szállt le a fáról, s felsietett Lénihez! Itt mérges hevet
fuvallva járt fel s alá szobájában, hányta, vetette elméjét: miként
előzze házának minden órán kitörő gyalázatát? Majd idegenbe akarta
küldeni leányát, majd elzárva tartani őt a háznál, majd nyakrafőre
férjhez adni. Akadályokra talált mindegyik tervénél, de még is
legkevesebbre az utolsónál, csak az volt a kérdés: hol vegyen
hirtelenében vőlegényt?

Azon kevés tivornyázó közt, kikkel Matyi olykor unalmait űzte, járt a
házhoz egy fiatal, Vártay nevű nemes, ki korán árvaságra jutván, csekély
örökében lakott magányosan a szomszédban. Az ifjú jó házból való volt,
kire sok jószág örök joga nézett, de mik már elei által
elzálogosíttattak. Maga egy volt legközönségesebb jellemű ifjaink közől:
jó vadász, agarász, paripász, örömest mulató pipa és bor közt, nem jó,
nem rossz, mindkettő, miként körülmények hozták magokkal: féloskolát
végzett, felével adós maradt, azon győződésből, hogy tudomány nélkül
könnyen ellehetünk. Ezt leginkább tűrheték mind Matyi, mind Léni; mert
az ifjú nyájas kedv-kereső s figyelmeivel magát beszinlelő vala. Ezen
akada meg most Matyi gondolatja; s minél inkább kifejté ezt, annál
alkalmasabbnak tetszék az ifjú neki. Nem kétkede Léni javallásában is;
mert tudá, hogy Vártay jól áll beirva nála. Eleibe adá tehát ennek mai
fölfedezését, s Biri férjhez-adása iránt tervét. De mint nem hűle el,
midőn Léninél Vártay iránt ellenzésre talála. Ezer vala kifogása ennek,
miket addig forgata Matyink előtt, hogy ez, különben sem szokva az
utolsó házi szóhoz, minél előbb elálla javaslatától. Másfelé hányták,
vetették tehát a dolgot, s ez Matyi második tervénél maradott, hogy
tudniillik házi tilalom alatt tartassék a leány addig, míg illő pár-társ
fog akadni számára.

Azonnal cseléd ment Biriért által; de ez őt nem találta. Matyi dúlt,
mert lappangtatást gyanított, s fegyverre akarta szólítni cselédjeit; de
Léni lecsillapítván őt, maga ment által. A leány nem volt sehol; Biri
rettegve atyja haragjától, világnak indúlt; sok csavargás után
Miskolczra ért, hol épen vándor színész-társaság adá mutatványait, s
közéje szegődött.

S mit akarsz most Türeyvel? kérdé Gyula.

Férjül fogadom, felelé könnyedén Biri.

Ismered-e őt és magadat, hogy boldog házasságot remélhess vele?

Miért ne, édes bátyám? ő vagyonra néz, s nekem lesz valamim; én férjet
keresek, ezt feltalálom benne. Indulat nem ámit bennünket felidegzett
képzetekkel; tudjuk egymás körülményeit, kedélyeit. Én ismerem az ő
ledér hiúságát, ő az én könnyelműségemet, s előre megegyeztünk: szabad
kezet hagyni egymásnak, feledni a múltat, és szemet húnyni a jövendőre.
Azt tartom: üdvösebb házasodáskor biztosan tudni előre mit várhatunk,
jót-e vagy rosszat? mint csupa rózsaszín-reményekkel állni előtte, s
később bánattól tépettetni az elborúlásoknál.

Biri vidor könnyű gondolatlansággal ejtette ezen szavait, s Gyula nem
férhete hozzá komoly ellenvetéseivel. Még folyt beszédjök, a mint ajtó
nyílt s Kornél belépett a szobába. Ütközve tekintett ez Gyulára és
Birire, kik biztosan ültek egymás mellett; de Biri kaczagva fogá kézen
Gyulát: a testvérbátyám édes Kornélom! így szólott.

Tehát Bélteky Gyula? kiálta csodálva Kornél.

Az vagyok, mondá Gyula, s épen most értem mi lábon áll ön hugommal.
Örvendek, hogy ha egymásban föllelék kölcsönös ideáljaikat.

Tökéletesen! kiálta Kornél, s megölelé leendő sógorát.

Jegyesem Bélteky Borbála, és testvére Bélteky Gyula! ezen szókkal mutatá
be Kornél Lauránál és Cilinél, még azon estve a két testvért. Laura
elhalványodék. Bélteky? kérdezé vont hangon, s Bélteky Mátyás rokonság
önhöz? kérdé Gyulát. – Atyám, felele ez, s Laura elkomorúlva fordúlt el
Gyulától. Ennek rejtély vala a dolog; látá, hogy neve feketén áll
jegyezve az Uzay-háznál.

Még bonyolódottabb lőn a rejtély előtte Várfokon, hová már Kornél és
Biri, mint házasok mentek ki az Uzay-háznéppel. Másnap belépe hozzá
Kornél. Sógor! így szóla ez, egy levelet nyújtván által neki, mit tudsz
e levélről? Gyula átfutá azt, s csodálat fogá el őt. A név és aláirás
tagadhatlanul atyjáé vala; de a levél maga, idegen ismeretlen irás, s
foglalatja még idegenebb előtte. Ebben Laura hűtlen hitszegőnek
festeték; ki iránt egykor maga Bélteky Mátyás is jó szándékkal vala; de
megtudván kaján hitszegését, elálla korán szándékától; s nyomósan
inteték Uzay, hogy aggott korára, házi nyugalmát ily bizatlan
egybeköttetéssel ne veszélyeztesse. Ezen levél sógor, így szóla Kornél,
miként Laura mondja, már egybekelés után érkezett, s nem egy két bús
órát szűlt a háznál.

Gyula szerencsés vala megnyugtathatni Laurát az iránt, hogy az egész
dolog mély titok előtte. Az aláirás ugyan atyám betűi, mondá; de a
foglalat, s annak fekete szándéka, egekre mondom, nem lehet sajátja.
Laura szívéről nehéz súly gördüle le; fájlalá azt, hogy ismét gyanu alá
fogá azon ifjat, kihez őt hála köté, s kit egy idő óta becsűlni kezde.

Csodások valának azon érzemények, miket Gyula születésének és sorsának
fölfedeztetése, a nőszemélyekben támaszta. Úgy tetszék mindkettőnek,
mintha eleitől fogva sejtették volna rajta a nem közönséges származást,
s meg nem foghaták, miként nem vala ez eddig is nyilvános előttök. Cili
nem saját indúlatára nézve, mert ezen tekintetből Gyula előtte soha
semminek híjjával nem volt, hanem a maga rokonságára nézve, örvende az
új viszonynak. Szabadon ereszté most reményeit boldogságának, melynek
most mi sem álla ellent, bájos képei után; s csöndes nyugalom s
elégülésnek üdve szállának keblébe. Laura, már előbb hála által enyhűlve
Gyula elleni keserűségeiben, örvende, hogy föllelé kulcsát számos
félreértéseinek. Gyula nem vala előtte többé az elhitt, kevély, a
tolakodó csábító. Figyelmes nyájassággal töre most pótlást nyújtni
Gyulának, szíve és viselete sok méltatlanságaiért.

Ki Kornélt és Birit együtt látta, több éves házasoknak vélte őket. Az a
zajtalan nyugalom, csekély kölcsönös figyelem, az a szabad
tartaléktalanság önhibáikkal és megszokásaikkal, az a vonzalomhiány
egymás irányában – különös hideg érettséget kölcsönöztek nős életöknek,
s éveket előztek abban. Szembetünő volt nálok, hogy inkább körülményeik
mint személyeik annak kapcsai. Azonban mindenben jól jöttek ki egymással
minden összezördülés nélkül, miként két békés együttutazó, szűk
szekérben.

*

Várfokon rémülésben volt helység s udvari cselédség, mely főkép Laurát
újolag aggódásba ejtette. A hegyi rablók szemtelensége naponként
növekedett. Még ugyan a helység határában nem tettek károkat; de a
környékben új-új rablásokat, fosztásokat hordozott a hír, mik borzasztó
vakmerőségre mutattak. Többen hoztak hírt az udvarba, hogy gyanús
csapatokat láttak a rengetegben, s Bús rabló-kapitány neve naponként
iszonyatosb lett, s szájról szájra hordoztatott. Végre sok panaszra
kiküldte a megye maga pandúrjait. Össze is csaptak ezek a rablókkal, de
veszteséggel. A rablók elszánt kétséggel harczoltak, egy párt elejtettek
a pandúrok közől, s néhányat megsebesítettek. A megye katonaságért
folyamodott, s néhány nap múlva Ongay a maga huszárjaival bevágtatott az
Uzay-udvarba. Egyszerre megkönnyültek segély láttára az elfojtott
szívek. Úgy tekintette Ongayt mindenki, mint őrző angyalát, s nem volt
szívesség, mellyel kivánsága ne előztetett volna. Laura a legnyájasabb
házi asszony vala iránta, Cili pedig testvéresen biztos hozzá, mint
Gyula kedves barátjához. Egyedül azon aggódának s Gyula leginkább, hogy
azon vakmerő kétségbeesett csoportokkali csatázásai, nyilvános
veszéllyel leendnek összeköttetve.

Ongay csakhamar nyomokban volt kémjei által a rablóknak, s másnap korán
ellenök indúlt, szorongó szívdobogásaik közt az udvariaknak. Váró
remegés ült egész nap ezeknek arczain, mert délután egy pár sebes
huszárt hoztak be, s a hegyekben puska-ropogás hallatszott. Kémek jöttek
mentek, nem igen nyugtató hírekkel, s Gyula, estve borultával
mindenesetre rendeléseket tett az udvarban, fegyvereket töltött, kaput
záratott, őröket rendelt – egy szóval majdnem ostromvédő állapotba tette
az udvart.

[Illustration: Bús rablókapitány egy legényével belépett.]

Estve vacsoránál ültek mindnyájan, a mint az ebédlő ajtaja felpattant, s
Bús rabló-kapitány egy legényével belépett. Vérszín bársony lengyelsipka
volt fején, fekete tollakkal, kaczagánya körülövedzve pisztollyal és
karddal, vállán keresztbe vetve lánczon csüggtek poros-tülke és töltéses
zacskója, kezében karabély. Sötét tekintettel, szótlanúl Laurára meredt
szemmel állt meg az asztal előtt, s ledobbantotta a padozatra agyát
fegyverének. Halvány iszony fogott el mindenkit, s a hajszálak égfelé
meredtek.

Laura, most szabad vagy ismét! szóla halkkal az irtózatos, mit várhatok
Laura? – Laura élethagyott arczára borítá kezeit, s nem szóla.

Laura! mondá a rabló, itt az óra! s egy arany zsebórát teve ki eleibe;
ezt egy hízott kényes úrtól vevém el, ki örömeit osztá fel utána; nálam
az miattad csak mély bánatnak közeit mutogatá. Pokolba taszítál, de
ismét menybe kaphatsz asszony! ne tedd hogy ördög legyek! Ím tíz perczet
várok, határozz addig; én mindenesetre határoztam! – Ezzel félre álla a
kapitány, s fegyverére támaszkodék.

Engedje addig kapitány uram, szóla rablólegénye, hadd számoljak én is
uracskámmal amott. A kapitány intett, amaz lángba borúlt és bosszúban
forgó szemekkel állott eleibe Kornélnak. Uracskám házas, a mint tudom, s
mi legyen Erzsiből? így szólt hozzá. Ön szíveket tépett el, én hitvány
életet fogok! E szavakkal rásütötte Kornélra pisztolyát, s ez leomlott
székéről. Sikoltva szöktek fel a nők. Gyula elszánva magát a veszély
irtózásai között, ragadta meg Laurát, s villámként ugrott be vele az
oldalszobába, hol készített fegyverei állottak. Lövés lyukasztá által az
ajtót, a mint azt maga után becsapá, s alig vala ideje reteszt csukni
eleibe. Ízmos döfések szakíták azt be; de Gyula már ekkor készen álla
vont fegyverével, s szolgálván szemének az ebédlőben égő világ, oly
szerencsésen ejté az ajtó beszakadtával lövését, hogy Bús halálosan
találva rogyék le. Ugyan akkor esett be hozzá is lövés, s Gyula sebet
érzett jobb vállában, de nem gondolván azzal, új fegyverrel rohant ki, a
mint az ebédlő ajtaján Ongay berontott, s a rabló-legényt, ki épen
kitörőben volt azon, mellen ragadta s huszárjaival megnyomatta. Élet és
szabadúlás zajos öröme szállt egyszerre a veszélyben szorongott
keblekbe, hálásan csoportoztak többen Ongay körül, míg mások az éledző
Kornél körül ápolódtak. Gyula is, harcz tüzétől hevűlten, sietett
barátja ölelésére, de már hozzá nem juthatott; inogtak biztalan léptei,
s tántorgó lábai lerogytak alatta.

Új zavar, bánat és iszonyodás lepte el ismét a szíveket. Ongay ágyba
emelte barátját, tépte ruháit róla, s a keményen vérző sebet látván,
orvosért futtatott. Addig Laura forró hála érzetével kötözte a sebet,
feledve maga körül mindent, lelkét szorgalmát egyedül csak sokszoros
szabadítója mentésére fordítva. Zavarban volt az egész ház. Ongay a
rablók tovább-üldözéséről tett rendelést. Cili fűszeres vizekért
szaladozott, Biri, ki legelőbb lépett szokott sorába vissza, férje
arczait mosogatta a vértől, Laura pedig szabadítóját élesztgette, a
legcsodásabb zajgású érzeményekkel keblében; mert a kötözés-közben egy
kis mellképet sejtett meg Gyulának mellén, s ebben – saját magára
ismert.

Az orvos megérkezett s vele vigasztalás a háznép közé. Gyula sebét nem
veszélyesnek, de hosszas gyógyulásunak mondta ez; Kornélt csak az előtte
állott, s szétlőtt boros palaczk üvegei sértették összve, s réműlés
döntötte le. Biri szokott ledér kedvében s azon dévajsággal, melyet
veszélyen túlesés szokott támasztni, évődött Kornéllal, s ily nemű
büntetést óhajtott minden csábítgató s hűtlen férfira. Másnap
visszautazott férjével Pestre, hol ez alkalmasabb gyógyítást remélt
magának és felocsúlást kiállott ijedtéből.

Ha már azok iránt is nyájas vonzalmat érzünk keblünkben, kiket felőlünk
jól vélekedni tudunk, mennyivel lelkesebb, mennyivel édesebb lehet azon
érzemény, mellyel azok iránt viseltetünk, kiknek titokban ideáljai,
imádott tárgyai vagyunk! Önbecsűléssel emel azon érzelem bennünket, hogy
valaki tökéletesnek, szerelmére méltónak tartja személyünket, s ez annál
inkább, minél becsülésre méltóbb előttünk a tisztelő szerető. Laurát ily
nyájas érzemény foglalá el. Tudni, hogy azon ifjú, kit előbb fonák
félreértések daczára is kénytelen vala becsülni, később pedig többszörös
hálából önként tisztele, ki iránt méltatlan s hideg eltoló vala – már
régóta sajátja, oly titkon, oly kimélve, oly viszonyait tisztelve
sajátja, – boldogító érzelem vala szívének. Egyszerre jobbnak, szebbnek,
viszonszeretetre méltóbbnak tetszék most Gyula neki, a czéltalanúl, a
reménytelenül szerető ifjú. Munkás képzelettel, bájos szinekben emelte
most ki szép tulajdonait ennek, s csodálta, hogy eddig nem látta a
tökéletest úgy, mint most látja. Szinte erőbe került neki most a
szemérmes női tartózkodás, hogy ápolásai-közben el ne árulja előtte
kedvező érzeményeit, sejtve gyakran az ifjúnak epedését, magán csüggő
lelkes tekinteteit, s arczán azon édes zavart, melyet közeles ápoló
motozásai okoztak rajta. Egyedűl két gond aggódtatta e részben Laurát,
úgymint Cili szerelme Gyulához és a rabló-kapitánnyali történet. Mit
mondand a szelid lyányka, az ő barátnéja, kinek forró szerelme, úgy
látszik, egyszersmind éltető eleme? Mit gondoland Gyula a rabló szavai
után? fogja-e még őt becsülhetni? Ezek dúltak Laura elméjében és
szívében, s korlátolták kéjes érzelmeinek kiáradozásait.

Cili hiven megosztá Laurával Gyula ápolását; azt egyedül magának tartni
fenn, miként szíve óhajtá, tiltá hajadoni szemérme, mely világ szerint
is kényesebb az özvegyénél. A jó lélek fáradhatlan volt Gyula körülti
gondoskodásiban, leste, találgatta kívánságait, hogy azonnal betöltse
azokat, s nem nyugodt azon jártatni elméjét: mi hiányzik még kedves
betege körül? Egy pár veszélyesebb éjen unatlanúl virrasztott fel
Ongayval, s figyelme fogyhatatlan volt. Ki sem tudta a kórjeleket s a
beteg változásait jobban mint Cili, s éledett lelke a kedvező
változással és borúlt a kedvetlennel. Mindig azon panaszkodott, hogy a
betegnek nincs elegendő kénylete, s elégületlen volt önmagával, hogy mi
szolgálatot sem tehet körülte. Kívánta felgyógyúltát, hogy ne
szenvedjen, kórságát még, hogy ápolhassa.

Egy délután egymás ellenében ülének Gyula ágyánál, ki most könnyebben
érzé magát s vidorabb vala, Cili és Ongay. Víg enyelgések szögdelének
közöttök; Gyula szívesen legele nyájasságaikon, s tartván barátjának
egyik kezét, megfogá Cilijét is, s egymásba tevé gyönge mosolygással
kezeiket. Ongay gyöngédséggel csókolá meg a birtokába jutott kezet,
Cilinek pedig arczát lángolás borítá el. Ürügyet kerese, mi alatt
eltávozhasson.

Édes Gyulám, szóla Cili távoztával Ongay, szívesen teljesítném már
Harsagon ejtett óhajtásodat. Cili jó és kedves gyermek, s vele boldog
tudnék lenni; de a leányka nem akar felém hajlani. Vagy nem vagyok
embere, vagy időm rövid; s azt is hiszem: mind rossz vár az, mely
csekély ostromra is feladja magát. Szólj vele, s légy kérőm. Tudod, Máli
bírta indúlatom deréknövését; a második hajtás gyöngébb szokott lenni, s
csak idő segélheti azt erőre. Így nem aggódhatol irántam, ha
kikosaraztatom is.

Gyulának súlyos vala e bizomány, de barátjaért elvállalá azt. Részint
alkalmasnak is látá, ily oldalaslag eszméltetni a szerető leánykát
önszívére, s nem viszonozható szerelmére. Megragadá az első alkalmat, s
a lyánka szívét és kezét megkéré barátjának számára. Én a
legboldogabbnak fognám érzeni magamat, ezt veté szavai után, ha szívem
barátját, szívem barátnéjával egyesülve láthatnám. Az ő szép
boldogságuk, szép sajátom fogna lenni magamnak is.

Cili maga eleibe meredve hallá Gyulát. S nem tehetek többet jó tanítóm
számára? kérdé húzamos hallgatás után, gyönge szózattal.

Ez szívemnek legforróbb kivánsága jó tanítványnémhoz, mondá Gyula,
melyet két vele rokon szív boldogságának óhajtása támaszt abban.

Egy kis időt, csak rövidet! mondá Cili biztalan hangon, hevenyen szorítá
egyik kezét, Gyulának paplanon nyugvó kezére, másikat öndobogó szivére,
fölkele, s kimene a szobából.

Gyula érzette a reszkető kezet, a lelkendve dolgozó mellet, a haldokló
tekintetet, s elborúltak szánó érzeményei. Ó miért vagyunk gyakran
kénytelenek egymás kínzói lenni! gondolta magában; miért nem lehet ez
életben rokon jó lelkek között, köz nyájas birtok minden érzelem, öröm
és boldogság? miért nyílnak e szép virágok mind egyes szívek számára,
különszakadó ösvényeken?!

Cili maga szobájába érve, még mindig szívére nyomva tartotta kezét,
mintegy óva, hogy ki ne szakadjon az melléből. Elsötétült az élet
előtte, mint egy gyász-ülte végetlenség. – Nem szeret tehát! gondolta
magában, másnak szánt, mert magát tán más boldogabb bírja! Mim is van,
hogy megérdemelném a jelest? – De szerelmem, csak neki élt szerelmem! ó
ha tudná, mint szerettem őt! Ne tudja! nem fogja azt tudni soha! Mi
szükség felriasztni, kínzani gyötrelemmel boldogságát? Hamvadj el
lángolásodban szegény szív, övé nem lehetsz soha!

Laura belépe, s ütköztében aggódva ragadá meg Cili kezét: tán beteg vagy
édesem? kérdé.

Nem, felele Cili elhaló hangon, csak mátka.

Tán fejed hő? kérdé ismét nyugtalanúl Laura. Cili főt rázott. Laura
zajló kebellel szorította karjai közé barátnéját, s mellére borúlt,
szégyenlve előtte, s önmaga előtt, fejledező saját érzelmeit. Mi
vígasszal álljon eleibe kedves barátnéjának, ő, ki elrablá előle
mindenét s nem tagadhatta: oly elégült kéjjel rablá el?

Mit határoztál édesem? kérdé, fel nem kelve Cili melléről Laura.

Elhalni szerető szívemmel! felele amaz.

Laura ki nem állhatá saját szíve teljét; ömlenie kelle. Nem csallak meg
jó lélek vétkes álkodással! mondá; tudd meg a titkot – Gyulád engem
szeret!

Cili feltolá melléről barátnéját, szemébe merede neki, s maga homlokát
dörzsölé, mint ki álomból kíván serkenni. Egyszerre fény villana meg
lelke előtt, s egészen világos lőn előtte Gyula viselete. Úgy van, téged
szeret! mondá halkkal, mintegy magához eszmélve; s én együgyü, ezt nem
látni, s még mást hinni tudni! Be szép, be jó is vagy te Laura! ki ne
szeretne téged? – Hevesen szorítá magához barátnéját, majd kiszakítva
magát, lerohana az udvar kertjébe.

Itt Tamás dörmögve jött vele szemközt. Lássa nagysád, így szólt ez
Cilihez, amott a mulató mellett, még nem csinálták be kőmíveseink a
rést, csak betámasztva volt az; azon jöttek be a rablók, s úgy lepték
meg vacsoránál a cselédséget. Kezem, lábam ettem, hogy nem mehettünk
segélyre. Mind a fennorrú Nánika ennek az oka; minden patvarral
nyalakodik. Jó vadász uram, a hitetlen eb, a rabló kapitány csapatjából
való volt ám, és kémje annak; ott ül őkeme is fogva, az éléstárban a
többivel.

Még fakadozott Tamás, a mint egy szórt hajú, bánatos sáppadt arczú, de
vonzó szépségű paraszt leányka a résen behágott, s lelkendve felsietett.
Biztalan tévelygő tekintetei, az erőszakos heveny mozdulataiban,
figyelmessé tevék Cilit és Tamást.

Ez-e Várfok, és az Uzay-udvar? kérdé a leányka. Igennel felele Tamás. –
Nem jöttem-e későn bátya? mondá amaz, s esdekelve fogá meg Tamás kezét;
itt-e még az elfogottak?

A rablókat érted hugom? dörmöge Tamás; még nem akasztották fel őket.

A lyányka oly szívreható esenynyel pillanta Tamásra, s megragadott kezét
oly forrón csókolá meg, hogy Tamás egészen megenyhüle.

No no, húgom, azt tartom, lesz köztök olyan is, kit nem akasztanak fel;
ki tudniillik embert nem ölt.

Az én Pistám bizonyosan nem ölt, állítá nagy hiedelemmel Erzsike;
hallom, csak a palaczkot lőtte el.

Úgy-e? mondá Tamás, az hát a kedvesed? még ezt leginkább tűrhetem, mert
búsulása megbánásra mutat, míg a többi ördögnek adta lelkét.

Erzsike oly hatólag rimánykodott: eresztessék Pistájához, hogy Cili
közben járást igért neki a kapitánynál, kinek híre nélkül a rablókkal
szót váltni nem vala szabad. – De pihend ki magad előbb jó leányka,
mondá szánakozva Cili, látván, hogy alig áll fáradt lábain, melle alig
piheg s testén és lelkén nyugtalan küzdések lankadásai látszanak. – Nem,
nem, mondá Erzsike, csak látni őt lesz pihenés nekem; nem vagyok fáradt.
A másik éjjel iszonyú álmaim voltak felőle. Egy angyal hófejér fellegen
ülve, tiszta liliom-köntösben szállt felém, pálma-ágat tartva kezében.
Nyájasan mosolygott arcza, miként szép ragyogású nap; térdre buktam
előtte, intettem Pistának is tenné ezt, de ő makacsul nem cselekedte.
Egyszerre szemlátomást borúlt a szép hófejér felhő, gyászabb lett a
liliom-köntös, lángolt a pálmaág, és lángba borított maga körül földet
és eget. Majd Pistára rohant a pálmaág, mely egyszerre tüzes sárkány
lőn. Anyám ébresztett fel nehéz nyögdeletemből. Ó nem fordúlt-e el tőle
végképen a mennyei kegyelem, hogy kárhozat útjára tévedt?!

Ongay kapitány részint szétoszlatá, részint öszvefogatá a rablókat, s
ezeket épen útnak indítá be a vármegyére, a mint Cili és Tamás a
lyánkával felérkezének. Csak egy pillantat vala, mit ennek a szólásra
megengedhete, mert Pista, három társával már szekeren üle.

Pista! kiálta szorongó hangon Erzsike.

Erzsi! kiálta vissza Pista, minek jöttél? elölni-e óra előtt? – Arczára
borítá kezét, s mozdúltában láncza megzördüle.

Ne csörgesd lánczodat édes Pistám; szívemet járja. – Ezt mondta Erzsike,
meghajlott s esdekelve tette össze kezeit. – Nem nyomja-e, a megváltóra
kérlek, súlyosabb láncz lelkedet? szólj, nem öltél-e embert Pista?

Nem édes Erzsim! úgy adja isten üdvemet!

Fény ragyoglotta egyszerre Erzsike arczát körül, s szorúlt melléből
fojtva tartott lélekzetek keltek ki; nyugalom terült el egész lényén.
Nyájasan beszélt otthoni dolgokról, maga és Pista szüleiről, barátokról,
szomszédokról, jóakarókról: nem egy szót is saját bánatiról.

Mit végeztél sorsod felől édes Pistám? ezt kérdé végre.

Katona leszek jó Erzsim, felele Pista, miként szándékoztam, mig rossz
sorsom és boszú-lihegés rablók közé nem taszítottak.

Minek katona jó legény? minek mindig csak ölés vágás? Ez az állapot
könnyen szívet és lelket szilajít; neked Pistám béke kell, béke
önmagaddal és isteneddel. Nem előbb találnád-e ezt csendes faludban fel,
melyben születtél és azon szentegyháznál, melyben keresztvízre
tartottak?

Nem, jó Erzsim! gyalázatnak nem megyek haza. Néném meghozta nekem, hogy
örök hajadonnak ajánlád fel magadat; mit keresnék én otthon?

Fogadást tettem Pista, mondá Erzsike, hogy alkalmat és malasztot
nyerhessek leróni iszonyú bűnhödésemet. Te is kedves ifjú ne
felejtkezzél el jó istenedről, kit megbántottál. Fogadd fel ezt Pista,
ha megengedtél szívedből.

Pista felfogadá ezt; indúlót parancsolván a kapitány, Erzsike reszketve
nyujtá át Pistának kezét, s melje kis szalagocskáját, minthogy emlékül
kíváná ezt a boldogtalan. Elzördültek a szekerek. Erzsike utánok meredt
homályló szemével; indúlni akart, de összerogyott atyjának karjai közé,
ki utána szágúldott vala szerencsétlen leányának.

Cili ápolás alá vevé Erzsit, s minthogy a test rogyottnak látszék a
lélek súlyai alatt, ágyba erőlteté őt. Résztvéve vigasztalá a nyugtalan
tépelődőt; de Erzsikén csak azon egy vígasz látszék fogni, hogy Pistája
nem kárhozatnak fia, s még a világ szerencséje nincs örökre elzárva
előle. – Csak boldognak tudnám őt, ó csak boldognak! így esenkedék, mi
könnyen tűrném saját kínomat! – Atyja aggódva tére leányával haza.

Cilire csodásan hatottak Erzsike szavai. E paraszt leányka, így szóla
magában, csekély míveltségű érzeményivel is, mily nemesen függeszti fel
saját boldogságát kedvese boldog állapotjától! s ím én e szirten törést
szenvedjek-e önző szívemmel? Mert nem alacsony önzés-e az bennünk, midőn
tárgyát szerelmünknek csak azon egy föltét alatt kivánjuk boldognak, ha
velünk s általunk lehet az? Szükség-e elhalni a lélek-rokonságnak azért,
mert kezünket nem szerinte csatlá sorsunk vas akaratja? A tiszta
szerelem, e mennyei szép láng keblünkben, ne birna-e felülcsapkodni
földi silány viszonyokon? Elzáródjék-e keblem a nyájas reggelnek
élesztése, és hűs estvének enyhítése elől, csak azért, mert oly kerten
kelt amaz, oly kerten nyugszik ez, mely nem enyém, mely másnak sajátja?

Egyszerre szilárd lőn nála azon föltétel, hogy elfogadja Ongay kezét. Az
eleinte idegen gondolat, mindinkább megbarátkozék lelkében, s végre
sajátos kecsekkel kezde mutatkozni előtte. Gyula barátja nejének lenni,
szeretett barátnéját Gyula oldala mellett látni, mily nyájas, mily
kecses viszonyok! Képzete lassadán kifesté minden részleteiben a kedves
rajzot: mint fognak élni egymás szomszédságában, felosztva az életnek
örömét és bánatát, közössé téve minden eseményt, mely egyik vagy másik
háznépet érdekelni fog. A kies háttérbe Gyula és Laura gyermekeit tevé;
miként fogja ezeknek valamelyikét átengedtetni magának, miként nevelni
azt, miként beszőni magát és egész életét barátja és barátnéja életébe!

Gyula kéjes örömmel sejté Laurában a részére kedvező változást. Elfogúlt
vala ez most gyakran, szemérmesen tartózkodó, de lelkesen nyájas; a
benső szívesség ki-ki szökdele szemébe és mozdúlatjaiba. Szava és
viselete ugyan kiszámoltabbak valának, de a kelő szerelem jelenségei oly
mutatkozók tekintetében, sőt magában eddigi szabad társalgása
korlátozásában is, hogy Gyulának nem lehete saját üdvét nem sejtenie.
Varázs bájú zavar köté most mindkettőjöket, midőn Laura Gyulának sebét
kötözé. Ezen foglalatosságot, mit Laurának szíve szívesen tőn, most
nőiségből inkább tétette volna ugyan más által; de magára vévén azt
eleinte, most már önelárulása nélkül másnak át nem adhatá.

Ongay ágyánál üle Gyulának, ki naponként közelebb vala felgyógyulásához,
a két barát részint a múlton, részint a jövendőn legelteté kölcsönös
érzeményeit, a mint Cili nyugodt nyájassággal belépe kötésével, Ongay
mellett az üres széket elfoglalá, s részt vőn a férfiak beszélgetésében.
Laura kulcsokért küldé be Nánit; a pajkos Ongay azonnal búsongó arcza
végett évődék ezzel, s a vadásszal ingerlé őt. Náni boszúsan kele ki a
férfiak ellen, s erősen állítá, hogy ezen álnok kétszínű nemnek nem
hiend többé soha. Nem szeretném, mondá mosolyogva Ongay, a mint Náni
kimene, hogy a szobaleánynak ellenünk férfiak elleni boszús hite,
ragálylyá válnék asszonya és kisasszonya között. Cili kisasszony, miként
tapasztalám, első fogna lenni, kire e veszélyes nyavalya elragadna.

Cili pirúlva mosolygott, s kezét nyújtotta Ongaynak. – Engem ne féltsen
kapitány úr, így szólott; a többek közt oly egy pár férfit van
szerencsém ismerni magam körül, kik elegendő előző szerek e ragály
ellen.

Ongay nyájasan csókolá meg a nyújtott kezet, s Gyula a másikat vivén
ajakához, használá az alkalmat, megújítni barátja részére kérői tisztét.

Én a kapitány úré vagyok, felele szeliden Cili; szívemnek elég kezesség
az, hogy ön barátja tisztelt tanítómnak. De legyen szabad két föltételt
kérnem, mik boldogságomat nyájasan fognák nevelni. A barátság
ösvényünkön tartós szelid virág, s az érző szív nyájasan és illően
kötözi ezt egy nyalábkába, a szerelemnek tán szinesebb, tán szagosabb,
de tartatlanabb virágával öszve. Nem tagadom, örömestebb kivánnék itthon
élni rokon szivek között, mint idegenben zajlakodni. Ez lenne tehát
egyik kérésem kapitány úrhoz.

Ongay szívesen megigéré ezt, vége lévén úgy is a háborúi kilátásnak. Ám
teljesedjék, úgymond, nálam is azon köz vád a magyar ellen, hogy katonai
félpályáiból haza sóhajt; mi minden esetre legalább is bizonyít annyi
jót, hogy honja földét, légét szereti. S a másik föltétel édes Cilim?

Bélteky urat illeti, mondá Cili kissé reszkető hangon. Előzzön meg
bennünket egybekelésével az én jó Laurámmal.

Gyulában elálla e szókra a vér és lélekzet. Hogy jő a lyánka e
gondolatra? gondolá magában. Megfuttatá szorongva gondolatját: ha nem
árulá-e el magát valamikor előtte? s mindinkább megfoghatatlan lőn Cili
nyilatkozása neki.

Édes Cilim, felele Gyula, megvallom, csodálat fog el, s nem tudom
megfejtni magamnak: miként jöhet e kivánságra?

Cilinek köny szökött szemébe, s mélyebben borúlt kötésére. Engedjen meg
tanító – Bélteky úr, ha kelletlen avatkozó lettem. Én forró szívemnél
fogva, mely forró szeretettel öleli barátjait, a vele rokonokat, úgy
vélekedtem, hogy a szép titok velem is köz lehet. Laura e részben
szívesebb, gyöngébb volt irántam, s tőle bírom azt.

Laurától? kérdé hevennyel szökve fel ágyában Gyula; mindinkább
szövöttebb lesz a rejtély előttem.

Ne keresd édes Gyulám, mondá nyájas örvendéssel Ongay, el vagy árúlva,
bár magam sem tudhatom: miként? Azt véltük, hogy csak ketten bírjuk a
titkot, s íme szemünkbe fercsentik azt. Különös tapintata van a szép
nemnek, átlátni bennünket; s itt ez épen jól esék. Ki nem hagynám többé
siklani előlem az alkalmat egy marsalbotért. Ongay e szavai alatt belépe
Laura. Ongay azonnal karon fogá őt, s Gyula ágyához vezetvén, némi
ünnepélylyel tevé össze kezeiket. Engedjen meg nagysád az ostromló
katonának, a szerető barátnak, ha sürgetőbb, mintsem ily kényes dologban
lennie illenék. Kipattana köztünk a titok, s a mi Cilink így akará ezt;
vagy tán mindnyájan csalatkoztunk volna?

Gyula elhalmozá csókjaival Laura kezét: nem tudom miként árultattam el
titkommal, így szóla, melyet tisztelet és kötelesség, szívfenékre zárva
őrzöttek nálam. Remélhetek-e bocsánatot Laura, magamnak és szerető
barátaimnak?

Laura lepetve vala mind szíve kéjes érzeményeitől, mind ezen hevenyes
szép erőszaktól. Gyula még mindig tartá kezét, másikát Cili szorítá a
maga dobogó kebléhez; Ongay pedig kérő esenynyel pillanta reá. Ennyi
ostromnak nem állhata szíve ellent, a már régóta pártos, megszorítva
Gyula kezét, zajosan veté magát Cili mellére, s forrón szorítá magához
barátnéját, tudván mennyibe kerül ez áldozat ennek.

Édes Béltekym! így szólt egy idő múlva Laura, kifejlekedve Cili
öleléséből, s arczán búsongó homály terült el; körültem Várfokra
kerülésem óta oly különös események zajgottak el, hogy azok erkölcsöm
feddetlenségét ön előtt méltán gyanuba hozhatják. Tán nem is egészen
vagyok ártatlan. Tudja meg ön előbb, ha megengedhet-e egy fiatal lyánka
gondolatlanságainak? Becsültetni attól, kit becsülök magam, oly édes
vágy nekem, s ha nem tisztának is, de legalább nyíltszivűnek bizonyítnom
magamat előtte, oly szent kötelesség szívemnek, hogy még ennek
boldogságát sem átallom veszélyeztetni amazok miatt. Cili tudja éltem
korábbi történetét; hallja meg ön azt előbb tőle, s úgy itéljen felőlem.
– Laura kimene, s Cili előadá az ifjaknak Laura lánykori történetét.

Szentjóbné asszonyság, Laurának posonyi nagynénje, némi gyönge másolatja
volt hajdani L’ Enclos Nínonnak. Szép egykor és ledérkedő, nyájas most
és tetszelgő, szintúgy tudományos ismereteivel, mint nem közönséges
művészi míveltségével. Hanyatló korára fő gyönyörűsége vala: maga
házához gyűjteni a kitetsző lángelméket, művészi talentomokat;
minélfogva ritka hét múla el, hogy nála hangászati mulatság, művészi
estélyek, és társalgások ne adattak volna, miként ezeket ízlése kíváná,
s szép jövedelme engedé. Mind ezen mulatságokba bejuthatni épen nem vala
nehéz. Futólagos bemutatás, valamely művészi tulajdonság, vagy csak
csínos öltözet is elegendők valának erre; hízelgvén az a házi asszony
kedélyének, ha számosan tisztelik házát, mint szépnek, jónak gyűlhelyét.
Mennyi része lett legyen Szentjóbné asszonyság ezen művészi
kedvteléseiben a hiúságnak? bajos kijelölni, kik őt ifjonta mint tündér
szépet és hiút ismerék, többet, mások, kiket házasszonyi nyájassága
kedvezőbbekké bájolt, kevesebbet tulajdonítgattak ennek. Annyi azonban
bizonyos, hogy a tisztes asszonyság a maga művészi estélyein, gyakran
maga is mellé ült a zongorának, s vendégei tapsát tetsző elégüléssel
szokta volt fogadni. Ezen jelenséget a nem kedvezők azon megjegyzésre
használák, hogy a hiúság a szép nemnél nem marad el soha, csak korok
szerint alakját változtatja.

Akár mint volt a dolog, elég az, hogy Laura saját elemében vala
Szentjóbnénál, s csakhamar kedvencze lőn neki. A lányka láng lelke,
lánggal foga fel minden oktatást, példaadást, s kitartó szorgalommal
mindent, mi mutatkozásra vezetett, s ragyogást igért a társaságokban.
Ilyenek valának a hanga és éneklés, mikben a bámulásig halada. Született
hajlama s lángoló kedvtelése ezekben, gazdag élelemre találtak itt, s
ragyogó kiképeztetést nyertek. A lányka hő keble szintoly sikerrel
ragadá meg a jót, mint biztos ízlési tapintata a szépet; miután lelkes
nagynénje is lelkiismeretesen függeszté nevelői gondját mindkettőre. Ez
maga is telhetően segíté a nevelőket; a leányka növekedéséhez
alkalmaztatva tárván ki előtte öntapasztalásait, a tudomány, művészet és
élet világaiban. Legsikeresebbek reánk nézve azon tanácsok, miket azok
osztogatnak, kik már nyertesen futották meg azt a pályát, melyre magunk
törekszünk. Szentjóbné bizonyos melegséggel tudá elöntni oktatásait,
mely a fizetett tanítók szokott gépi hidegségével nyájas ellenetben
álla, s a hatást saját szép példáival támogatá. Mindezeknek nem lehete
nem kivánt befolyásuk Laurára nézve, tiszteltetve látván nagynénjét
mindenfelé.

Vala azonban egy nevelési oldal, mely kisikla ennek figyelme alól, vagy
azért, hogy mindennapisága miatt csekélynek tetszék az neki, vagy hogy
önmaga minden káros következés nélkül esvén túl rajta, nem tartá a
dolgot veszélyes jelenségnek. Ez Laurának korával növekedő hiúsága vala,
mely főnek szívnek heveivel párosúlva, más gondolkodó nevelőnében méltó
aggályt fogott volna szűlni. Szentjóbné, ha a lányka szabadon zajgott
társaságos estvélyein ifjakkal és vénekkel, mosolygva így szólt: hadd
élje világát, fiatal korát! ha kijátszotta magát, majd megpihen; csak
beteg szokott munka és fáradás előtt megülni! S ki tudhatja a lányka
jövendő sorsát, mely idegen kezektől függend? s ki mondhatja meg előre:
ha nem jelen szűkecske táj leend-e egyedül az, mire éltének napja nyájas
sugárt ereszt? – Így Szentjóbné asszonyság, ha Laura hiúskodva
tarkította saját világát, s a lánykát ezen tekintélyes javallat még
inkább elszelesítette.

Laura tizenötödik évébe lépe, s gyönyör és legelés vala szemnek és
szívnek mindenkinél, ki reá pillanta. A természet ritka kecseit, a
folytonos társalgás simításai pedig szép elméjét, korán pompás
nyiladozásokra fejték. A lányka, első szépségnek kiáltaték ki a koronás
városban. Szentjóbné aggó korára, egyedül benne szögelé öszve minden
örömét, hiúságát és büszkeségét. Keble kéjjel szívá be a magasztalások
azon tömjéneit, mikkel növendéke rendesen a társaságokban elárasztaték;
mert világ s önmaga is hajlának az ő nevelői gondjainak tulajdonítni a
lányka tündöklő tehetségeinek kifejlését; s egyébiránt is elég finom
vala ő átlátni azt, hogyha eddig vendéglátásaért becsültetett,
kétszeresen tiszteltetik most háza azért és szép öccseért. Így nőtt
Laura, szép, elmés és hiú lépezőnek fel, s a másik nem ifjúsága, olykor
állapodott kora is, sohajtozott érette nyilván és titkon. A lányka
zajgott velek; miként gyermek a virág körül repkedő lepkéket, felfogta s
eresztgette őket; a szerények előcsalattak, a bátrabbak fölvétettek,
mindkét neműek csak azért, hogy ismét elbocsáttassanak; ezen körben
kerenge körülte az imádó sereg. Laura tetszett magának ezen örök
éleményű hiúságokban, s Szentjóbné miként bábalakokat és játék-szereket
segített kikaczagni neki a könnyű hajtogatásu férfinemet, mely teremtés
urának büszkíti fel magát, s egy botor leányka lábainál eseng jó
szemért, szóért. Ily tekintetek, mint gondolhatni, nem szolgálhattak
arra, hogy Laura méltányos szempontból tekintse a más nemet; úgymint a
mely sülyedt becsben állt előtte, s melyhez legillőbbnek tartotta:
kéjszerint bábként játszadozni vele.

Éven túl tarta ezen bohóskodás, s nem egy ifjú fájlalá immár hiú játékát
Laurának, a mint egy estvén, hangászati mulatságra hivaték ez
Szentjóbnéval, gróf Mara fiatal özvegyhez, ki a városban,
kicsapongásinak számos áldozatjai miatt, valóságos Circének tartaték.
Olasz származás volt a grófné, honának szépsége bájolt arczain,
éghajlatának heve lángolt ereiben, s ellenállhatlannak tartatott
fortélyaiban, ha kit szemügyre vett. Sűrű volt a vendég mindkét nemből,
a hanga megkezdése előtt élénk a társalgás, kisebb nagyobb csoportokban;
egyedül a leány-sereg volt csendes, tűkörtől és barátnétól kért
tanácsot, ruhája, hajtűzése, s több efféle iránt, és suttogott egymás
között – mert szép ulán-tiszt váraték az estélyre, a legszebb férfi, kit
mint ismerősi mondák, látának életökben. – Ki egyről, ki másról
magasztalá őt, s ha egy-kettő büszkesége ellen kele ki, szíves ótalomba
vevé őt a többi. Laura figyelmes lőn, s a mint később általánosnak hallá
a tiszt magasztaltatását, figyelme nyugtalan újság-vágygyá növekedék.

Már együtt volt a meghívott vendég, egyedűl a tiszt hiányzott még, s a
háziasszonyon tetsző volt a nyugtalankodás, lehető kimaradása iránt.
Azonban midőn épen egyik uracs Laura körzetéből, a város újdonságait
tárná ki nagy elménczkedéssel szem fül hallgatóinak és hallgatónéinak –
kard-zörrenés esik a nyíló ajtóban, oda lövell minden szem, s hagyva,
feledve van a beszélő uracs – mert Olmay, a büszke tiszt érkezik, s vele
élet a váró társaságba, élet és vidor kedv a ház asszonyába. Olmay
illően meghajtá magát a társaságnak, s különösebben a ház-asszonyának, s
néhány szóval engedelmet kére késéséről, mit tiszti szolgálattal
mentegete.

Kezdődék a hanga. Az első darabot Paisiellótól a játékszín musikai kara
adá, másikban egy kettőst Cherubinitól pár kedvtöltő énekle, harmadikra
maga üle a zongora mellé Mara, fölkérve lelkes pillanattal Olmayt a
kisérésre, s ez elővevé fuvoláját. Figyelmet hódíta egy pár mesteri
futattal hangszerén, s kezdődék a concert, mely alatt fojtva lélekze
mindenki, nehogy veszítsen a ritka éleményű hangokban. Olmay valóban
ritka művész vala a fuvolán, s már természettől látszék hangszerére
alkotottnak. Ajaka, nyelve, csodás könnyüséggel segíték játékát s alig
vala képes a halló eszmélni azon pillanatra, mely alatt fuvása-közben
lélekzék. E felett játszása lelkes, erőteljes, s értői tökélyű vala.
Elbájolva vala mindenki, s nem mere a közhódolásból kimaradni még a
titkos irígy, vagy vetélytárs is, nehogy értetlennek mondassék, vagy
elárulja fondorságát. Általában tetszék maga a darab is. Laura mint
értő, tudni vágyék a hangszerzőt, s Mara visszafordítván az előtte fekvő
kóta czímjét, rámutata az Olmay nevére.

Laura kötelezőt ejte ennek, úgy látszék, inkább azért, hogy magára vonja
figyelmét, mint művészi hevületből. Olmay meghajtá magát, udvariasan
ugyan, de minden jele nélkül azon öröm-melegségnek, mellyel azt, mit
szerencsénknek tartunk, szoktuk.

Általában ez vala Olmay tónja az egész társaságra nézve. Úgy fogadá
attól a magasztalást, mint szokottat, mit mintegy tartozás gyanánt várt,
mint illető sajátot, s miért köszönettel sem tartozik. Udvarias
testhajtás vala minden hálája, s más tárgyra siete, mint mindennapi
dologról szoktunk áttérni. Egyedül a házi-asszony vala az, kit
megkülönböztete; de csak annyiban, hogy többször és húzamosabban beszéle
vele. Nyilván kitűne a társaság előtt itt is, hogy inkább Mara vevé
tiszteltetésnek ezen figyelmet, mint Olmay. A szépnem közől egy sem
dicsekheték bár futólagos hízelgésével is ezen tisztnek, s szép Laura
minden kijeleltetés nélkül vegyítteték általa társnéival össze, bár mint
töre is ez kitűnni közülök. Zsibongott ugyan körülte a sok imádó itt is,
de nem Olmay közte, s amazok úgy tetszének most elforgatott kedvének,
mint hitvány nap-porok, melyek annak sugáraiban kerengnek.

A büszke ulán megfordúla Laura körül is; de egy pár szót váltva vele, s
széttekintve körzetén, tovább halada, s Laurának úgy tetszék pirúltában,
mintha ezt szólta volna néma tekintete: ily laza néppel veszted-e
idődet, erődet? Még inkább bántá őt az, hogy tőle egyenesen Marát mene
mulattatni, s mint gyanítni vélé, kijelelő nyájassággal mulattatni.

Egy része a társaságnak játszó-asztalokhoz üle, s közte Olmay is, egyhez
Szentjóbnéval. Itt szintúgy mesternek bizonyítá magát amaz, és szerencse
kedvenczének. Egyedűl ő vala, ki nyereséggel hagyá el a játékot.

Most tért Laura először társaságból elégületlenűl haza, s néma
elmerűlésben ült Szentjóbné mellett a kocsiban. Miként kevély hódoltató
hadhős előtt, eltünnek minden előbbi diadalok, s csak utolsó vesztett
csatáján epekedik: úgy Laura előtt is eltörpültek egyszerre minden
eddigi hódításai; mert mik valának minden rabjai, a szép, a büszke, az
általában ünneplett tiszthez képest? Zúzott hiúsága, eszmélete, majdnem
bizalmatlanná, méltatlanná tevék őt, önbajai, önérdemei iránt.

Laura! felszólala Szentjóbné hevennyel, Olmayért meg kell vívnod, el
kell őt vonnod Marától, ettől a veszélyes bűvösnétől. Örök kár fogna
lenni ezért a jelesért! Meghívtam őt hétfői estélyünkre, s igérkezett. A
szerint készülj! – Laura bizatlankodását jelenté, s öncsekélységét
mentegeté az ezerfortélyú Mara ellen! de Szentjóbné fogyhatatlan, s
majdnem heves vala bíztatásaiban. A szép díj megérdemli, úgymond, az
élet-halál harczát, s megnemesíti ezt azon szempont, hogy diadaloddal
lelket ragadsz ki a kárhozatból. Egyébiránt édes Laurám, folytatá
szavait, megszorítva a lyánka kezét Szentjóbné, nincs fortély a
természet hatalma ellen. Egy kecseit hullató egykori szépség nyíló
lyánkának, s ifjúi kor bájainak ellenében, csak tompa fegyver, hidd el,
bár miként támogassa is azt ármány és százalakú mesterség.

Laura szívesen győződék abban, mit szivesen óhajta, azonban nem minden
aggály nélkül; s megbolygaták ezek éji nyugalmát is, az első éjét,
melyet szivének gerjedelme nyugtalanított. Tetszvágy, hiúság,
önbizatlanság és remény, váltogatva lengének keresztűl hányatott szivén,
s lelegyezék szép szemeiről az álom nyugalmát. Hogyha Laura gondosan
öltözködék máskor, hétfőre kelve nem vala vége a köntös feletti
tanácskozásnak. Minden darab iránt tanácsoltaték néne és szobalány, ki
kelle választni: mi áll jól? mi emel színt? mi adja ki a termet bájait?
egy szóval: mi igéz? s ez nem vala a legkönyebb feladat. A mi
fölvéteték, mint hiányos elvetteték ismét, hogy később újra kegyelembe
fogadtassék. A forgott Szentjóbné inkábbára maga vezérlé az öltözködést,
s Laura, a mindenkor igéző lányka, most mint varázs tündér kele ki kezei
alól. Maga a ház fehérnépe elbájolva volt általa, mit nem lehetett hát
reménylni a gyulékony más nemre nézve?! Azonban a várt estve nem felelt
meg a nyájas reménynek. Olmay, a pályaág, udvarias volt ugyan
mindenfelé, különösebben a ház asszonya iránt, beszélgetést font
kisasszonyával is; de minden vonzalmas fordúlat nélkül, s legkisebbé sem
látszott pedzeni akarni a horgot. A gyűlölt Mara legrészesebbnek
látszatott ma is a büszke tiszt figyelmében. Laura kedveredéssel
csillogtatta musikai talentomát, zajosan tapsolt minden vendég,
különösen elragadtatva hódolt a férfi-nem, számba vévén az ügyes játszás
mellett a szép játszónét is; de Olmay alig birhatá egy pár hideg javalló
szóra magát, s még ezenfelül egy pár könnyű hibára is figyelmeztette
Laurát, miknélfogva ő a hangszerző szellemét nem teljesen látszaték
felfogni előadásában. Végzetűl, mihelyt a székek a játszó-asztalok körül
megzördültek, kártyához ült Olmay, s feledve a szépnemet, elmerűlt, mint
látszék, szenvedélyes mulatságába.

Hiúskodó szépek ellen legbíztosabb fegyver a büszkeség, s minél nehezebb
maga megadása; a kevésbé lelkes leány rendszerint maga vetemedik
ilyenkor ostromra, a helyett, hogy ostromot várna be; a lelkesebb pedig
legalább előzget, s eleibe lépked a kiszámoló büszkének. Ez utóbbi volt
az eset Lauránál is. Kiszámított előzgetésekkel tört minduntalan
közelebbi körbe varázsolni Olmayt. Annyiban boldogúlt is, hogy ennek
látogatásai mindinkább sűrüdének, mulattatásai némelykor már bizonyos
jeleit viselék az irántai figyelemnek, sőt megesék, hogy gyönge csapodár
szó is siklék ki néha szájából; de mindezek nem elégíték ki Laura
vágyait, ki szívét kiváná birtokúl. E mellett Olmay úgy álla mindig,
hogy minden órában visszaléphete, nem akara nyilatkozni, s Laura a
veszélyes Marát még mindig szerencsésb vetélkedőnének vala kénytelen
hallani.

Így állott e pár, a mint a caroussel napja felderült, melyet egy érkező
herczeg tiszteletére a tiszti kar betanúlt. Terhelve volt ezen
ünnepélyen, mindkétnemű nézővel azon deszka-állás, mely számára
félkörben összeveretett. Megjelent arra Szentjóbné is Laurával, s ennek
dobogó szivével; mert Olmay egyike vala a kiállott lovagoknak, s Mara
fél átellenben az ő székökkel foga ülést. Elérkezék a herczeg, s
kezdődék a lovagjáték. Jelesek állának ki a pályakörbe, jelesűl ejték
mutatványaikat, ügyesen forgásaikat; de a szépnem szeme egyedűl Olmayt
kiséré, ki oly ritka könnyűségű hajlékonysággal lebegett szerte lován, s
úgy otthon volt rajta, mint madár saját levegőjében. Kéjjel követte
minden szem a karcsú termetet, a deli ifjat, mint emelt lenge hajlással
földről koponyát fel, biztos ügyességgel mint vágott, szúrt, lőtt, s
forgásiban miként vegyült ügyesség bájoló kellemmel össze. Laura, maga
körül egyedűl az ő magasztalásait hallá, s szorúlt keblében megszorúla
lélekzete. Világot adott volna oda, egy érte-sohajtásaért az
ünneplettnek. Mily diadal lehete birhatni a minden asszonyi kebeltől
óhajtottat! S Olmay a hideg, büszke, egy futó meghajtással, melyet ültök
felé tőn, éré be, szünetkor pedig Marát mulattatá, a kétszeresen kevély
tekintetűt most, hogy szerte irígyeltetik. Keserű érzés nyomúla Laura
szivére, lefordítá szemét a gyűlölt látványról, de ismét visszavoná azt
reá féltékeny vetélye. Csoportjához tére Olmay, s Mara szétveté diadalos
tekinteteit; egy huzamosb ezekből szegény Laurára esék, bizonyos
mosolylyal követve, mely ennek szívét fenekig megrázkódtatá. Végével a
lovagjátéknak, a herczeg eltávozta után, oszlóban vala a nép, s Laura is
kele ültéből. Már indúlni akar, a mint Szentjóbné kézen rántja őt s
figyelmezteti. Mara, a mint üléséből kikel, a pályakörbe ejti be
zsebkendőjét, s az udvarias Olmay gyakorlott ügyességgel vágtat könnyű
lován elő, futtában lehajol róla, s a felkapott kendőt meghajtással
nyújtja asszonyának által. Boldog nyájassággal fogadja azt el Mara, a
nép sugdos, s mint szokott, itélget jobbra balra, és Laura zúzott
kebellel hagyja el a nézőhelyet.

Kelő szerelem első bánata, féltés fájdalmas tépései, és sértett hiúság
boszús epekedései majd fölváltva, majd egyszerre omlának Laura szivére.
Magába vonult néma vala ő és szégyenes, mintha arczán mindenki olvasná
vesztett vívását. Ember közt nem fére meg bánatával, kimene a szabadra.

Kertecske nyúlt a néne udvarából ki a Kárpátok felé, s vég kerítésén
ennek egy kies mulató állt, ablakkal Poson szép szőlőhegyeire. Ide
vonúla Laura, s fejét kezére támaszva, búsan mereszté szemeit a hegyek
ormaira. Az alkonyat véglángja ége azokon és a lányka szép arczain.
Munkásan ereszté ez át lelkén a multat, kifesté azt minden egyes
vonásiban, s gyötré magát epesztéseivel, tanács, föltétel, sőt remény
nélkül, s annyira merűlve vala önkinzásába, hogy az érkezőnek
lábkopogását sem hallá, s csak akkor riada magához, midőn Olmay,
óhajtásának kétes tárgya, előtte terme; s őt nyájasan üdvözlé.

Büszkeség lövelle egyszerre Laura lelkébe. Ne lássa a kevély, gondolá
magában, öndiadalát bennem! s szép szemét, arczát, közletes nyájasságra
erőlteté. De Olmay nem vala a könnyen ámíthatók egyike, jól sejté ő a
lányka szemében akként ülni az epedő bánatot, miként vékony ködöcskét
kies vidéken, szép hajnalon.

Sajnálám, így szóla ő, hogy a lovagjátékon oly alkalmatlanul esék a
kisasszony ülése. Járay ezredesné üle szomszédjában, s ezen
asszonysághoz megvallom, vágyom nem esni közel.

Már e szerint Mara sokkal alkalmasabban választá helyét, felele
mosolyogva Laura. Mi bizton számolhata ő azon szép eseményre róla, hogy
be fog esni kendője. Már én édes Olmaym, csakugyan nem adtam volna azt
vissza. Mily hasznos fogott volna az lenni egykor izzadást törőlni le a
forró csatában, vagy épen halálos sebet borítni be! mint fogta volna a
nyájas ereklye segítni elő a felgyógyulást! Neheztelést tán csak nem
rettegett asszonyától, édes Olmaym?

Értem a fúlánkot kedves kisasszony, de rólam az lesimúl; a hála annyi
figyelemért, mennyivel Marától tiszteltetem, akkor lenne vétkes, ha nem
lenne forró.

Úgy van; s ezután hálát reméljen a madarász, hogy tőrke, hálója eleibe
madarainak magot hinteget.

Ön éles; de mondja meg, mi kár oly szép hálóba esni?

Ó semmi! mondá elkomorúlva Laura, s felálla ültéből; Mara szép, gazdag,
eszes, csábos.

Igaz édes kisasszony, s mi leginkább vonz hozzá, az, hogy ha ámít, ámul
maga is. Azon indúlat nem volt elvesztegetve, mely egykorig
viszonoztatott. Én úgy is csupán viszhangnak epedezni nem tudok.

Olmay epedhetett így valaha? kérdé Laura; én azt vélem, hogy azon
indúlat volt elvesztegetve, mely tiszta, tartós érzemény helyett,
zavaros gerjedelemmel viszonoztatott; ilyenen én egy Olmayt
felűlemeltnek gondolok.

Kisasszony! mint vegyem e nyájas nyilatkozást? – Olmay megfogá Laura
kezét: hátha Lauránál keresném e tiszta tartós érzelmet? – Gyönge
kézszorítással felele Laura, s kinéze a hegyekre, elrejtni zúdulatait
keblének és lángját arczainak.

Zajosan szorítá őt karjai közé Olmay: enyém vagy tehát lányka! kiáltá s
kiereszté ismét karjai közől. De Laura! így szóla, ugyan az a szellő,
mely tavasszal játszva susog a falevéllel, búsan kapja le azt ősszel.
Szerelmednek megadom magamat, hiúságodnak nem. A szerencse sajátom volt
eddig abban, hogy az előzgető szíveket csak elfogadnom kelle, nem
keresnem. Te kapod első szerelem-vallomásomat, de egyszersmind most
utóljára látogatásomat, mihelyt sokallod föltétemet. Én osztatlan szívet
kívánok, olyat, kinek elege legyek, világa és mindene. Ilyet kérek, vagy
semmit! Mit várhatok Laura?

Elbocsátva leend mindegyik, felele szemlesütve Laura, mihelyt Mara
búcsut kapand.

És sajátom léssz örökre?

Az! sipegé Laura.

Akarsz időt leányka? fontolásra napokat? Ki áll jót: nem hiúskodás
hajta-e most felém, mely ismét máshoz fordíthat tőlem? Az zárt el eddig
is tőled, hogy játszani láttalak nememmel. Szólj: akarsz időt, napokat?

Nem, nem! kiáltá Laura, én egészen tied vagyok; de viszont egész szivet
várok cseréül vissza.

Azt adok. E gyűrüt, ezen égő rubinnal, mint jelképét lángoló
szerelemnek, Mara tolá tegnap reám; fogd azt zálogául annak, hogy
köztetek érzek és tudok választást tenni. Tőled viszont e kigyó-karikát
kérem, jelképét az örök-létnek, melyen át szerelmünknek élni kell.

Laura átvevé amazt, s nyújtá némán emezt.

De e kígyónak Laura, halálos leend csipése a hűtlenen! – E szókat sötét,
lángoló szemekkel, s oly fojtott hangon ejté Olmay, hogy Laurát azokra
lelke égi kéjének közepette is, titkos borzadály futá végig.

Azonban csakhamar elfúlada az első nyilatkozások varázs éldeleteiben
minden tartózkodás. Édeni boldogságot válta mindkettő egymás
szerelmében, s Laura elért óhajtások kéjével és büszke diadal örömével,
tére be nagynénjéhez.

Hozzád igazítám Olmayt, így szóla ez, mit sem sejtve a nagy változásról;
ámbár vesztettnek tartom idődet vele. Gyűrüt láték ujján, mely még
utóbbi estvénken is Mara kezén ragyogott.

S most már az enyémen ragyog, mondá Laura, s előmutatá a gyűrüt. Egy óra
sokat változtathat.

Zajos örömben áradozék Szentjóbné, csaknem gyermeki faggatásokkal
vallatá Laurát s ezt a különben is hiút, még hiúbbá tevé
gondolatlanságaival. Laurát, maga sem tudá mi? tartóztatá szivében
valami, hogy kivalljon nagynénjének mindent; az örök hűség fogadását s
mintegy felavatását elhallgatá.

A bájos szerelemnek első lángolása, miként levegő a látható világot, úgy
folyja körül lelkünket, élő és nem élő körzetünket; szerelem mosolyg
felénk mindenfelől, azt lehel telt keblünk mindenfelé. Laura ennek szép
varázslatában kész vala minden áldozatra, s kéjt lele azokban mintegy
meghaladni önmagát. Búcsu adaték a repkedő imádó-seregnek, búcsu minden
új hódításnak, hiszen bírá egyben az egész férfi-érdemet, s megtelt
szivében nem vala üreg többé elfogadhatni más birtokot. Boldogságban
folya el így félév, oly boldogságban, milyet csak érzeni, ízelni lehet,
leírni nem. Laura átigéré kezét az ifjúnak, ez elbocsáttatásért
folyamodék a hadi tanácshoz; minden órán várá a kedvező határzatot, s
úgy tekinté immár Laurát, mint sajátját.

De most egyszerre ködleni kezde a szerelem szép láthatára, borongni
majd, s borulni végre. A fiatal báró Kéry megtére külföldi utazásaiból,
születésnek, szerencsének és míveltségnek minden szép tulajdonival, mik
csak egy ifjat a szépnemnél vonzóvá tehetnek. Kéry Laurára veté szemeit,
reá szegzé figyelmét; a lányka tiszteltetettnek tartá magát, s tisztele
viszont; de a szívbe-fogadott, Olmay marada. Ez azonban csakhamar sejtni
véle, gyanítni később, s majd látni végre. Féltés marczonglá a hevest,
kéré előbb kedvesét, hogy kerülje a bárót, később kiváná ezt, s végre
parancsolá az áldozatot. Laura tőn eleinte mindent, mit a társalgási
illedék nem tiltott; de a zajos tiszt áldozat-zsarolásai naponként
sürűbbek, szilajabbak lőnek. A leány kérlele, s hol amaz túlcsaponga
kivánságaiban a mértéken, okokat, ellenvetéseket tőn; esdekle: ne
kivánja megsértését a ház becsületének, és illendőségnek; hol ezek sem
mutatának sikert, eskükkel töre megnyugtatni hűsége felől. Mind hiában!
ha boldogúla is ezekkel olykor, Olmay kinosan kivívott nyugtai, csak
nagy égi borúk előtti félelmes csendek valának, miket gyakorta
fontolatlan kifakadások, zajok, sőt dühös kitörések váltának fel.

Laura nyugtalan kezde lenni és borús. Az ő élénk öröm-vágya, éber
kedélye, heve, csak örömet tuda várni a szerelemtől, melyet lélek nyájas
éldeletének, s mosolygó élet könnyű játékának tekinte inkább, mint
komoly, nehéz súlyu vesződésnek. Hiúsága ki vala immár elégítve, a
büszke ifjat immár lánczaiban birá; s az öröm lihegő reményeiben
megcsalatkozott szív többé nem lele táplálékot. Unott lőn neki a
szerelem, mely örök marczonglásokkal zajlott körülte s dúlt élte
hajnalában. Már-már forró heves természete gyakorta lángba kapá őt,
tüzes szóváltások ingerelték a sziveket, s naponként messzebb tolák
egymástól. Mennyi része lett legyen ezen idegenűlésben báró Kérynek?
bajos elhatározni; annyi bizonyos, hogy későbben maga Laura sem meré e
részben magát minden hiúságtól mentnek vallani.

Olmay Bécsbe rándult fel, sürgetni elbocsáttatását. Sietett vissza, hogy
Szentjóbnénak már szétjelentett estélyén jelen lehessen. Egy pár órával
tért meg előtte, s kifakadó lett felindúlásában, a mint hallotta, hogy a
többi betanúlt darabok közt, Laura kettőst éneklend Kéryvel. Kinzó
féltése végig futtatta képzetén a betanulásnak valószínüleg biztos
óráit, előtüntette a még jöhetőket, s Laura nem volt képes lecsillapítni
a zajost. Elhatározottan kivánt ez változtatást a tett rendelésekben,
eltiltotta jegyesét az öszveénekléstől. Laura sértettnek érzé magát,
Szentjóbné pedig háza becsűletét; keserű bánat kinzá amazt, hogy
méltatlan gyanúval alacsonyíttatik, szégyen boszontá ezt, hogy háza
czégérűl tétetik ki a város mondáinak. Szentjóbné töre ki előbb, s
eltiltá a tisztet, ily korai és méltatlan beavatkozásoktól, háza és
nemzetsége dolgaiba. Olmay büszkén felele, mondván, hogy Szentjóbné
asszonysággal semmi dolga, s Laurához fordúla. – De igen is vele van
dolga! kifakada hevesen Laura; nénémnek sokszoros joga van öccsétől
engedelmességet kivánni, s itt ezt annál szivesebben teszem, hogy öccsét
csak rabszolgaságtól óhajtja jó néném megóvni, mihez amannak magának sem
igen van kedve. – Hidegen hajtá meg magát Laura, s szobájába zárkozék.

A szelid kezdésű és folyású szerelem, nem szokta elzárni az ész
tanácsát, de midőn az előbb forradozott, vagy lángokba csapkodott
indúlat oda jut, hogy hideg fontolásokra enged idő-közöket, immár
hűlőben, haldoklóban van az! Laura már egy idő óta kezdé hányni-vetni
elméjét azon: mire fog vezetni Olmayval szerelme? s minél inkább kezdé
ezt kiismerni, annál inkább meggyőződék a felől, hogy boldogságra nem
fog az vezethetni, hogy szíve nem leend egyéb martaléknál, s várt örömei
nem egyebek tünő álmodozásoknál. Mire nem viheti még a zajost vakon
féltő indúlatja? hol vegye a büszke kevély, nyugalmas képzetét,
nyugalmát a csendes házi boldogságnak? Szentjóbné hiven megosztá vele a
bús kilátásokat, s még nevelé azokat figyelmeztetésével, Olmaynak több
izben kitűnt szenvedélyére a játék-asztal iránt. A lányka örülni kezdett
szivében a felbomlásnak, s elhatárzá magában, hogy jó móddal szakítni
fog Olmayval.

Ez azonban nem esék oly könnyen mint reménylé. A kevélyt, ha
viszon-szerelmet veszt, nem annyira bántja dúlt boldogsága, mint kínozza
sértett hiúsága, önzése, s azon neki kiállhatatlan érzelem, hogy
mellőztetik. Olmaynak is tűrhetetlen vala az a gondolat, hogy ő
eresztetik el, s más tétetik mint vélé, eleibe. Ez őt azonban csak
eleinte gyötré; azon akadályok mikkel küzde, mindinkább több-több erőt
és lángolást adának szíve szerelmének, mely különben kevélynél nem
szokott lenni egyéb mint hiú önzés. Néhány napi büszke kimaradása után,
kezdé ismét aggatni fonalát Szentjóbné házához, s bátor mindig rátartva
magát, még is udvarisággal feledtetni a történteket. De Szentjóbné hideg
udvarias vala iránta, és Laura kikerűlő. Ez utóbbi gondosan ovakodék
négyszem közé jutni vele, mi kedvetlen nyilatkozásokra fogott volna
nyújtni alkalmat. Ezen vont helyezet csakhamar kifárasztá a tiszt
béketűrését; borús kezde lenni, vagy szótlan, vagy kitörő czélzásokkal
sértegető. Végre kimarada egészen, s Laura szabadabban lélekzett. – Egy
estve, játékszínbe igérkezék Szentjóbné Laurával, s báró Kéry ajánlkozék
kisérőjöknek. Elhaladt már az idő, Kéry nem jött, s a nők
nyugtalansággal ültek kocsijokba fel. Tolúltan állott a nép a színház
előtt, a mint leszálltak. Laura széttekinte a bárót keresve szemével, s
a mint befordúla Szentjóbné után, a sötétben egy ember zsurlódék hozzá,
megkapá kezét, s egy égő lámpa felé rántván őt, egy gyűrüt csillogtata
szemébe, s berohana a nép közé.

Laura rémülten szökék előre Szentjóbné mellé; mert a mint a lámpa
sugarát az ismeretlenre veté, Olmayt látá ebben, dúlt arczczal és borús
szemekkel. Tetétől talpig járá a borzadás ereit, s nem tudá miként juta
szin-erkélyébe.

Ki egykor szivünkhöz tartozott, csak nagy erőszakkal szakadhatik az el
attól, de ha elszakadt egyszer, rendszerint kétszeres erővel áll irántai
gyülölségünk, volt vonzalmunk helyébe elő. Laura fel vala forgatva
szivében, most érzé már: miként vesztegeté el magát, egy dühössel kötve
gondolatlan szövetséget! Most rettege lelkében attól, kiért egykor
lángola. Mit sem láta, halla a játék-darabból, s hideg borzongásokról
panaszkodék. Korán haza sietének, s Laurának ágyba kelle dőlnie. Még
ezen estve hozzájok juta a hír, hogy Kéry megvívott Olmayval, s a báró
ettől halálos sebet kapott. Laura éje borzasztó vala.

Másnap levelet vőn Olmaytól, melyben ez kinyert elbocsáttatását, futólag
a báróval történt összezajdulását jelenti, s utóljára felkéri Laura
kezét, melyért annyi áldozatokat tőn. A levél erőltetett nyugalommal
irottnak látszék, melyen azonban itt-ott borús villámok nyilaztak
keresztűl. Laura nem volt képes felelni, helyette Szentjóbné válaszolt.

A szegény lányka dúlatva volt, s egészsége és vidám kedélye veszőben.
Ellenes lett néki a posoni lakás, s már előbb óhajtatván szüléitől haza,
sietett karjaik közé. Itt ezeknek lágy szerelmök s gyöngéd ápolások
alatt, mit sem hallván többé a posoni eseményekről, csakhamar
visszanyerte Laura önmagát, s kedvetlen viszontagságai már csak mint
volt nehéz álmok, tűnedeztek néha borús óráiban lelke eleibe. Ismét a
régi vidám, tüzes és hiú lányka lőn ő; azonban vigyázóbb s öntapasztalás
után fontolóbb. Nem vala ugyan még szíve zajlásainak mindenkori
gyakorlott úrnéja; de bukdosásoktól még is ment, s láng elméje biztosan
fogván fel az életet és saját körülményeit, czélt tűze ki magának,
melyet szemei elől nem szalaszta ki többé. Olmayval küzdött zajoskodása,
mely éltét örök borúkkal fenyegeté, kies óhajtásul, s mintegy békes
révpartúl alkotá lelkének a nős élet szelid nyugalmát egy oly férjjel,
ki arany szabadságát lánczokra nem verendi, s tisztelésért
viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizetend; kit szelid
Uzayban fel is talál vala.

Olmay azzal a vad lánggal szereté Laurát, mely keblének oly sajátja
vala. Ennek posonbóli távozta után, düh és kétség foglalák el lelkét,
borús lőn az egész emberiség ellen, melyből magát mintegy kitaszítottnak
érzé. Dúlva vala szíve, dúlva életpályája; mert ezredétől már kikapta
volt eleresztetését, szűk vagyona pedig már előbb atyja játékszenvedélye
és saját tékozlásai által tönkre ment vala. Azon fonalat, melyet a
nevelés fon éltünk számára, csak a sors vas karja tépheti meg; de
viszont legkisebb kedvező körülmény is visszaakasztja pályánkhoz azt.
Olmayt a kétség kártyaasztalhoz hajtá. Darabig változó szerencsével
folytatá az új pályát, míg nem az is ellenűl fordúla feléje. Borúi közt
föléledének lelkében ifjuságának üdvtelen álmai. Tudniillik atyja
keveset figyelvén fia tevésire, ez azon korban, mely csupa láng fontolás
nélkül, regény-olvasáshoz szokék. Idejét veszté közőlök az izetlenekkel,
s képzeletét mételyezé azokkal, miket emberiség rossz nemtői
sugallatiból, mételyes képzeletek szűlnek. Abaellino, Rinaldó s a t.
lőnek neki legkedvesebb olvasmányai, s rablók lelkének ideál-hősei.

Úgy látszik: léteznek bizonyos előkészítései a születésnek bennünk, s
mintegy lerakva nyugosznak vérünkben, ideg-rendszerünkben,
testalkotásunkban, jövendő elhatároztatásunknak gyúanyagjai, mikbe
majdan nevelés és körülmények pattantják be a gyújtó-szikrát, s ezek
csak ritkán képesek más anyagokat cserélni helyökbe. Olmaynál rokon
véralkat, ifjúi tűz, heves képzelet felfogák a rabló hősöket, s
elhanyagolt neveltetése mellett, már korán méltó példányokul képezé ki
azokat nála a beteg képzelet.

Most mint nyájas menedéket karolá fel lelke ezeket; vad sorsa által
kimentettnek vélé elhatározását, remények szirénkedének távolbúl feléje,
s csakhamar egy rabló-csoportnak vezére lőn Bakony rengetegeiben. Bús
nevet vett fel, mert csak addig volt szándéka a nemtelen pályán
haladnia, míg sorsát javítandja. A statutio ünnepélye Bőkutra csalta őt
is egyik czinkosával, mely utóbbi használta is Uzaynál és papjánál az
alkalmat. Itt Olmay a színjáték közönsége közé vegyűlvén, tanúja volt
Laura igézéseinek, hamvadozott szerelme új lángba csapott ismét, s
szándékot érlelt nála, hogy ha igaz úton nem teheté őt sajátjává,
mostani álútján tegye azzá. A várfoki romnak egyik földalatti boltját
fogta ő most tanyájaul, s árnyként kerűlgette ezentúl Laura minden
lépteit. Fogat csikart a mint férjhez-mentét megtudta; boszú és szerelem
dulakodtak keblében. Egyik legényével, vadász-köntösben kémleltette az
Uzay-házat, s szilaj örömmel dobogott szíve, a mint a háznép várromhozi
készületeit megértette. Már ekkor használni fogta volna az alkalmat
Laura elrablására, ha embereit épen valami gazdag zsákmányú fogásra,
melyről azok a napra vissza nem érkezének, ki nem küldé vala. Ő volt az
ügyelő, ki Laurát elrémítette. A mint t. i. sejté a társaságnak Náni
tréfáira szögzett figyelmét, akként intézé Lauráhozi közeledtét, hogy
háttal essék a társaság felé; a gyűrüt, melyet egykor Laurától nyere,
hirtelen szemébe ötleté ennek, s egyszersmind lekapá arczáról a
selyem-foltot, mely őt ismeretlenné tevé, s Laura ráismere a félelmes
Olmayra. – Ennél most a szerelem dühös kétséggé vála; nem így képzelé ő
Laurát új egyenetlen házasságában, nem ily kecsesnek, nem ily
elégültnek. Emészté az, hogy végkép elfeledtetett, s oly csekély
szikráját birhatja mind szerelmének, mind a hozzájuthatási reménynek.
Vadabbak lőnek ezentúl dúlásai a vidékben, s emberei féktelenebbek.
Magát elszánva tevé fel magában: vég kísérletet tenni Lauránál, s ez
okból bár elvonhatá vala magát és embereit a hegyek menedékeibe, nem
tágula Várfoktól, míg nem őt vad kétsége önvesztébe buktatá.

*

Egy vétketlen ifjúi csalatkozás, szóla Laurához Gyula, egy méltatlanra
esett indúlatunk, lehetnének-e méltók a kárhoztatásra? Kajánság, romlott
szív, s nem tévedés gyalázzák a gyarló embert. Kétkedhetett-e Laura
feloldásom felől?

Nem édes Béltekym; ön jobb, kegyesebb irántam, mint én magam lenni
birhatok. Hiúság mételye vala eleitől fogva nyavalyám, s íme mi
gyászosok voltak következményei! Szintoly bőforrású rossz ez nőnemünél,
mint nagyravágyás a férfiúi kebelben. Gyakran fogja az még boldog
óráimat megzavarni, s csak az enyhít, hogy érzem: használt a keserű
gyógyszer.

Mi ismét nemes és csak tévedett szívnek jelensége, mondá Gyula. Szomorú
fogna lenni sorsunk, ha önmagunk s embertársaink előtt, botlásainkra
nézve, szíves megbánásaink nem menthetnének. Én részemről bízvást
igazságosabbnak igérhetem magamat.

Ongay és Cili, mint vélhetni, Gyulával tartának, s Laura engede az édes
ostromnak. Bájos zavarodással igéré át magát a szerető ifjúnak.

Boldog jelen s jövőnek nyájas reményei között telt el néhány nap a két
párnál. Legédesb varázslattal boldogítnak bennünket azon szép órái
életünknek, mikben, kedveseinkhez kötött szíveink nyájasan kezeskednek
előttünk, s kölcsönösen biztosítnak boldog jövendőnk felől; de még nem
bírjuk azt, s így a birás, kielégítésével nem gyöngíti, nem öli el
vágyainkat. Az élet nyájasabban és szorosabban simúl szivünkhöz,
körülményeink bájlólag mosolygnak felénk, szép külön világ szakad ki
számunkra, melyből száműzve van minden fanyarság, minden szigor. – Cili
mindinkább megbarátkozott sorsával. Nyájasan oszlott fel barátság és
szerelem között; amannak karján mindinkább valószínű lett neki az, hogy
emez is egykor boldogítandja életét. Ongay a maga nyílt nyájasságával,
egyenes szívével, szép deliségével, nem tagadhatá, egyike volt a
legszeretetre méltóbb ifjaknak, kivel csak mételyes szív birhatna nem
lenni boldog.

Ongay azon igérettel vőn búcsut, hogy nem sokára végkép itthon leend, s
az egész háznép oly nyájasan vala immár szokva hozzá, hogy vesztését
csak ez vigasztalhatá. Gyula naponként jobbúlt, a szívnek elégűlt kéjei
is segélvén az ifjúi erőt. Azonban egy levél, melyet Vinczétől kapott,
lelkére búsan hatott.

«Édes Gyulám! ezt írá Vincze, sajnos dolog azokat kedvetlenűl sújtanunk,
kiknek számára csak örömet szántunk. Engedj meg, hogy ezt tenni
kénytelen vagyok; atyád kivánságából írom e sorokat. Klárcsimmal
megjártam látogatóul a rokonokat, s érted különösen vonzott szívem
atyádhoz. Őt szélütésben találtuk, majd minden gond és ápolás nélkül;
mert mostohád – bár ne vennéd nagyon szívedre – valami Vártay nevű
ifjúval, ki járatos volt a házhoz, szövetkezék öszve, s végette mellőzi
szegény atyádat. Ő szeretettel fogadott bennünket, s mutatta volna
irántunk szíves vendéglátását; de ez nem látszott a háznál hatalmában
lenni; mostohádnak pedig nem valánk óhajtott vendégei. Atyád sóhajtva
esenkedett gyermekei után, vádlotta önmagát, hogy idegenbe űzte őket, s
aggódott miattok. Én nyugtattam őt, s mint nem örvendett, hogy rólad és
állapotodról jót mondhaték. Ajánlkozám, hogy írok neked, megigérém, hogy
sietve nála termesz; mert szívemről itélve, biztosan megigérhetém ezt
nevedben, ki úgy érzesz mindenben mint én; csak hogy szebben, jobban,
erősebben. Siess hozzá édesem, reád nagy a szükség itthon.

«Boldogság öléből irom e soraimat. Jövet térj Harsag felé, hogy részvevő
tanúja lehess annak, menet nem kivánom, nehogy sinlődő atyád tovább
legyen kénytelen várni esdeklett fia után. – Klárcsim csókol, s komaság
felől súgott fülembe.»

Gyula már előbb epekedett atyján, mert a rablóvezérnél, Olmaynál,
amannak kedves Lazarino-fegyvere találtatott meg, melyet Gyula, a reá
vésett neven kívül, egyéb külsejéről is jól ismert, s mást nem tudott
vélni, mint azt, hogy a rablók, atyja házánál is gonoszkodtak. Mihelyt
fellábbadozott, azonnal útnak indúlt Béltek felé. Atyját az utolsókban
lelte, ki alig bírt immár fiára ismerni. Azonban ennek látása élesztve
hatott reá. Atya és fiú gyöngéd kimélettel simúltak most össze eltért
szíveikkel, szó sem esett köztök a multakról, s minden tetteik,
pillantataik szíves megbocsátást, kibékülést tolmácsoltak. Szíves
panaszokkal nyilatkozott Matyi fia előtt: miként méltatlankodik rajta
nője, mily tűrelmetlen és boszúálló beteges felindúlásai ellen, mint
hagyja őt minden kényelem nélkül, miként gyötri őt sváb-étkekkel, s míg
Vártay issza legjobb borát pinczéjének, az ő számára mily hitvány lőre
hozatik fel. Gyula borongott az öregnek szavaira; neki, ki csak iménti
betegeskedésében, a legnyájasb ápolás közt vala, tűrhetetlen bűn volt a
beteg iránti lelketlenség. A beteg, így gondolkozott ő, búcsuzó vendége
a világnak, s ki tagadhatná meg attól az utolsó gazdai szivességet?

Matyit csodálás fogta el, a mint bágyadt szemeit Gyula úti lomára
vetette, s közte saját Lazarino-fegyverére ismert. Mennyire ereje
engedte, így adta elő Matyi e rejtélynek kúlcsát:

Matyi utolsó éveiben lelkestűl testestűl vadász leve. Soha sem lélekze
szabadabban, soha sem vala ő inkább elemében, mint midőn szabad ég alatt
egy két czimborájával s hű kopóival űzheté az erdő és mező vadjait.
Vadász-tanyák lőnek egyedűles szenvedélyei, most inkább mint valaha;
jótevőleg érezvén magát általok elvonatni házi körülményeitől, mikkel
nem vala elégedett, s társaságoktól, mik vele nem valának elégűltek.
Továbbá a vadászatot mindenkor eldődi vitéz-gyakorlatnak, s igaz magyar
kedv-töltésnek hallá tartatni. Most szinte kedvetlen vala neki az éj
borúlása, mely szüneteket tola vadász-foglalkozásai közé. Szenvedélye,
gyakran több napi távolságú jó vadász-helyekre is elcsalá őt, minthogy
vidéke immár nem győzé őt vaddal, s így megesett, hogy hetek veték haza.
Gyakran éji nyugalma álmaiban is folytatá szenvedélye kéjeit. Ritkán
jára egyeben gondolatja, mint vadászaton, s ehhez tartozandókon; s
vadásztörténetecskéket hallgatni, vagy elregélni fogyhatatlan vala
tűrelmében.

Most őt egy különös vadász-gondolat üté. Egy magyar herczeg, ki évenként
csak egyszer szokott bejőni külföldről a hazába, hogy gazdag jövedelmét
felvegye, itteni mulatását Matyival szomszéd uradalmában, nagy
hajtó-vadászatokkal szokta megünnepelni. A meghivatni szokott számos
vendég, víg zajgás és mulatozás közt, szokta azokon próbáit adni vadászi
ügyességének. Matyi azon különös gondolatra, és határozatra jöve, hogy a
következő év hajtó-vadászatán, oly ruházatban jelenjen meg, mely az
utolsóig csupán saját lövésű vadak bőreiből kerűljön ki; s ezen eredeti
terv kivitelével, köz csodálat közt nyerje el a nimródi pályalombot.
Szándékában szépen is halada immár. Vadkecske adá sarúit, szarvas
lábbelijét, róka ujjas öltönyét és sipkáját, kócsag e mellé a tollat,
farkas nyújtá bundáját, s gödény a dohány-zacskóját. E szerint
öltözetével készen vala egész a borztáskáig; de borzra nem vala
szerencsés akadhatni széles vadászataiban, bár miként töre is leseivel
utána. Táplálá őt azonban a remény, hogy ez utolsó czikk sem fog
hiányzani vadászi készületéből; minthogy híres vadászatra vala egyik
barátja által meghíva Bakony erdejébe, melynek töméntelen vadjai között,
nem kétkede az akaratos borzra is akadhatni.

Nagy volt a gyülekezet a bakonyi vadászaton. Matyi legjobb fegyverével,
melynek híres jóságú olasz csőjén neve is vésve vala, jelent meg azon,
hogy netalán adandó ritka szerencséjét annál inkább el ne szalaszsza.
Folyt napokon át, hegyen völgyön keresztűl a vadászat, vendéglések
követték újulás végett a fáradásokat, s új fáradások emésztés végett
amazokat. Matyi hiven részt vőn mindkét nemű foglalkozásokban. Rakásra
lövé a vadat, üresre hajtogatá a poharat, s délutánként gyakorta
csodálkozék, hogy egyszerre csak egy vadat ejte el lövésével, holott ő,
miként villogó szemei bizonyíták, kettőre süté fegyverét.

Negyedik napján a vadászatnak, szinte ily kettőztető délutánja vala
Matyinak; a jó badacsoni ürmös vidor varázslattal zsibonga ereiben, s
súlyegyent nehezen tartó fejét épen egy kis álmocskával akará megkinálni
a tanyán, a mint egy vadász borzot kiált a túlsó partban, melyet egy
elkóválygott öreg vizsla fogott maga eleibe. Kilőtt nyílnál sebesebben
pattan Matyi ezen kedves hírre ültéből fel, és borz után ered; mohó
ihleltében felejt maga körül mindent; kerengő borz hegyre csalja fel,
völgybe csalja le, Matyi verdeső szívvel csörtet utána, szeme csak előre
mereng az óhajtott vad után, nem eszmélve: mint és mennyire hagyja a
tanyát? Most a kutya fürgébben járja a cserét, Matyi vont reménynyel és
fegyverrel áll annak szélén, a borz kivillan, de távol Matyitól, ki
azonban fegyverében biztában, s türelme szakadtában utána ereszti
lövését, s a borz, leirhatatlan örömére Matyinak, felfordúl. Majdnem
kétkedve nyert kincsében, emelé fel prédáját Matyi, mi után oly igen
esenge; a mint vállát egy valaki hátul megveregetvén: láttam a lövést,
így szólítá meg őt, jó fegyvere van önnek; nem cserélné meg az enyémmel?
s egy kopott csőt mutata elő.

Semmi kedvem hozzá! felele félmosollyal Matyi.

De annál nagyobb nekem! dörgé az idegen.

Matyi megdöbbenve pillant reá s borzadás futja végig; mert az idegennek
képe sötétebb vala Bakony erdejénél, s nem hagyá kétkedni, hogy rabló
áll előtte. Kilőtt fegyverrel mit tehete? azonban kedve sem igen vala
tenni valamit.

Ha kedvét tehetem önnek vele, mondá Matyi savanyú udvarisággal; átnyujtá
kedves fegyverét s nyájas meghajtással viszont magáét az idegen.

Toldásul azonban még egy szivességre kérem önt, mondá ez.

Toldásul? kérdé fojtott nehezteléssel Matyi; gondolnám.

Igen is kedves Bélteky úr! kaczaga az idegen; mert hiszen reménylem,
hogy hálásan fogja ön méltánylani nagylelküségemet, midőn oly becses
élet-váltság fejében, mint öné, ily hitvány cserével beérem.

S mi lenne a kivánt toldás? rebegé Matyi.

Én csak úri nevét kivánom önnek egy pillanatra; mely kölcsönzés azonban
becsületemre fogadom, mit sem fog ártani önnek.

Matyi előtt ugyan nem a legszilárdabb kezességnek tetszék az ajánlott
becsület-fogadás; azonban legtanácsosabbnak látszék neki: szivességet
mutatni a szükséghez. – Csak módját tudnám ezen név-kölcsönzésnek, mondá
Matyi; a mennyire emlékezem, ez csak az irói világnál van divatban.

Ne búsuljon ön, mondá az idegen, s megrázá Matyi kezét, mi ketten a mint
vélem, a könyvnyomó sajtókat nem igen nyikorogtatjuk. E szerint tehát
tisztában vagyunk. – Erre az idegen egyet füttyente, hogy Matyi füle
szinte megcsendüle belé, s négy jó tagbaszakadt legény ugrék elő.
Matyinak összeszorúla szilaj alakjok látására szíve.

Ez az úr, parancsolá az idegen, oly szíves volt, hogy szegény házamhoz
ajánlotta rövid látogatásra magát; vezessétek el, mint illik.

A négy legény azonnal beköté Matyi szemeit, s a remegőt körbe vévén
elvezeté. Az ő állapota, érzeménye és szorongása, nem sokban különbözék,
a vesztőhely felé vezetett rabétól. Nem tudá: mit várhat magára? Az
idegen, kit rablóvezérnek gyaníta, oly csodásan egyesíte magában
míveltséget és szilaj elszántságot, hogy kétkedni vala kénytelen:
amabban bízzék-e, vagy ettől remegjen? Hideg kezdé rázni tagjait, és
koczogtatni fogait. Egyszerre sejté hogy sűrüségbe értek; mert kezével
kelle takarnia arczát, hogy az akadékos bokrok ágai meg ne tépjék azt.
Egy idő múlva valami szorosságon kelle bebúvniok; s a hűsebb, állottabb
kitolakodó levegő azonnal meggyőzé Matyit a felől, hogy barlangba
jutottak. Huzamosan mentek így, a mint egyszerre lerántatott szeméről a
kötelék, s az idegen szivesen üdvezlé lakában őt.

Matyi széttekintett maga körül: látta hogy csakugyan barlangban van; de
a melynek, miként kiveheté, számos osztályai voltak. Borzasztotta őt
minden, mit maga körül látott. A barlangot egyetlen lámpa világította,
melynek bágyadt fényinél, mint megannyi ijesztő rémeknek tetszettek neki
a benne mozgó emberi alakok. Rablott portékák, egyháziak, katonaiak,
polgáriak, békésen feküdtek halomba egymásra hányva; ládák, szekrények
hevertek mindenfelé, fegyverek csüggtek a falakon. De a mik főképen
rémítették Matyit, bizonyos apró mintái voltak akasztófáknak, törő
kerekeknek, pallósos hóhéroknak, fából ügyesen kifaragva, s egy polczra
rendesen felállítgatva. Megállott útjában Matyinak lélekzete.

Örülök szerencsémnek! mondá az alvilági vezér; hogy soká ne tartóztassam
önt, ime itt a tenta, penna. Tegye meg ön azt a barátságot, irja emlékűl
ezen levél alá becses úri nevét, lakát, s évünk mai nevezetes napját,
melyben íly szerencse érte házamat. – A vezér eleibe raka mindent, de a
levelet akként tolá Matyi tolla alá, hogy abból egy betűt sem olvashata.
Kötelezvény lesz! gondolá magában; érné bár be azzal a gonosz! A toll
vagy kihulla kezéből, vagy reszketve inoga az abban; mert Matyi remege,
hogy míg irand, az alatt fog adatni jel kivégeztetésére.

A vezér gyanítá Matyi rettegését, s ujra fentebbi biztosságu
becsület-szavát adá, hogy nála ugyan ily becses vendégének semmi bántása
nem leend. Matyi bátorodék, s megirá a kivánt betűket.

Köszönöm önnek e baráti figyelmét irántam, mondá a vezér; tartson meg
ezentúl is hű emlékezetében; nevezetesen azon oldalról, hogy én
szerfelett szeretem a titok-tartást, s e részben oly hatalmas vagyok
mint akármely törvényszék; minthogy a hallgatni nem tudókat oly csöndes
állapotba birom helyheztetni, melyben még a szót is örökre feledik. Lőtt
borza önnek ím itt van; vegye kezéhez ön, utolsó emlékjeleül volt
fegyverének.

Kedves vezér úr, mondá Matyi felvidúlva szivében, hogy oly olcsón
szabadúlhat; ha meg nem sértném kiváncsiságommal, óhajtnám tudni; mit
jelentnek itt e nem legnyájasabb butorkák, miket itt legkevésbbé fogtam
volna keresni?

Szivesség, kedves Bélteky úr, felelt a vezér, viszonszivességre kötelez.
Ezen alkotmánykák, miket egyik emberem, ki molnár volt egykor, s mindig
osztályos atyafi őrletőivel, faragott, hasznos memento morik nálunk. Az
én embereim catechismusa, mint gondolhatja ön, egy kissé szakadozott, s
megmaradt lapjain is jó formán megkoptak a betűk; de ezen kis alkatkák
egészen felfrissítik azokat. Arra, hogy az igazság kimondására
kényszerűljünk, elég nálunk ezen gépecskékre függesztett szemekkel, s
általok jelenítő képzelettel mondanunk: ám száradjak akasztófán,
törjenek kerékben, jussak hóhér pallosa alá, ha igazat nem szólok s a t:
így becsület szavunkra annyit adhat ön, mint akármelyik hernhuter
szavára.

Matyi némi tiszteléssel vált meg ezen alvilági társaságtól. Az előbbeni
négy legény beköté ismét szemeit, borzát hátára kötözé, s kivezeté a
szabadra, hol egy völgy szekér-utján, szerencse-kivánással ereszté őt
útjára.

Bolyongott Matyi Bakony rengetegében, úton kalauz, bérczeken út nélkül.
Megfáradt, minthogy az ijedés is sok erejébe került, s Bakony vaczkorán
derekasan meghízott borz is gonoszúl megvonta vállát. Az est immár
borúlóban áll, mereng Matyi szeme mindenfelé, hová szíve vágyik,
embertanya után; de hasztalan! s majd nem is merenghet már, mert
innettova a szomszéd fát sem látja, s az éj ráköszön rémes
borzasztásival. Tanyát választ szorongó Matyi egy terepély tölgy alatt,
minden esetre megtőlti fegyverét; de döbben, mert csak most veszi észre,
hogy cserefegyvere diójában a sárkány nem áll meg egyik vágáson is.
Átkozza magában a vezért, s keblesen óhajtja, hogy legelső
becsületszava, melyet a látott három mintára mondand, sikeresen fogja
meg őt, s jusson ezeknek eredeti gépeikre; leveti hízott borzát a fa
aljába, hisz úgy is megtalálja azt reggel; maga pedig remegtében
felmászik a tölgyfára.

Matyi, kinek különben sem sok oka vala panaszkodni álomtalanság ellen,
gyanakodék, hogy a mai tetemes fáradás után, nyomósabban fogna elaludni,
mi is a magasságban üdvtelenül üthetne ki. Ennélfogva, megakasztá
fegyverét egy galyon, ennek szíjjával pedig magát övedzé körül a fa
egyik vastagabb ágához, s csakhamar álomnak erede. Baj nélkül folya le
éjje, kivévén, hogy mintegy derekán előálmának, valami robajra, mely a
fa körül történt, fölriada, s erőszakos mozdúlatával akasztott fegyverét
leüté; de a fáradás erőt vévén félelme gáncsoskodásain, újra
elszunnyada. Szürkület felé megeredt az eső, mely Matyit csakhamar
facsaró vízzé áztatta. Az idő már ősz felé hajlott, s Matyi didergett
mint a kocsonya. Lemászott tanya-fájáról tovább folytatni útját, borza
után nézett, hogy felkösse azt; de vadját a fától néhány lépésnyire
megszaggatva találta. Hihető a kövér csemege farkast idézett elő, s azt
csak a lezuhant fegyver riasztotta el kedves prédájától. Ez volt
legsajnosabb vesztése Matyinak; kedves terve csüggött volt borza bőrén,
s ez vigasztalta őt némiképen tegnapi szenvedésiért. Mennyit fáradt érte
egyszer-másszor, s most tépve találta kincsét! Új boszú és átok kelt
keblében a rabló-vezér ellen, kinek tulajdonította minden
viszontagságait; megfordult homályosan azon boszú gondolatja is fejében,
hogy felfedezze a rabló-tanyát, de az örök elhallgattatás fenyegetése
visszaborzogatta őt e gondolattól.

Sok bolyongás után majd délfelé ért Matyi falut, ázottan, éhesen,
fáradtan s komoly kedvvel, milyennel csak installátiói
szerencsétlenségei után vala életében. Mindig szenvedett azóta
egészsége, melyet újabb vadászati törődések még jobban megrongáltak.
Saját lövésű borzzal csakugyan nem bírta kiegészíteni vadász-öltözetét.

[Illustration: … csakhamar álomnak merede…]

Gyula előtt, atyja elbeszélésére nyilvános lőn azonnal, hogy a
rabló-vezér Olmay vala, ki atyjának nevét használá arra, hogy levelével
az Uzay házasságát meggátolja; de a levél már későn érkezék. Innen vala
Laurának, kivel Uzay jó órájában a levelet közlé, borzadása a
Bélteky-névtől.

Gyula föltevé magában, azonnal haza-érkeztével, magára venni át a házi
úr szerepét, s elhatározólag parancsolni; mert csak ez vala az egyetlen
mód, nyugtot és kényelmet szerezhetni atyjának. A minthogy tapasztalá
is, hogy az erős megállásu szilárd akaraton és egyenességen, lesiklik
minden pulya álkodás, minden alacsony epéskedés. Határozottan osztá
Gyula a maga parancsait, s kénye szerint rendelgete; s megtörténék
minden, miként parancsolá, rendelé. Léni bár belül neheztelő boszús, de
kívül engedékeny és szolgálatos vala iránta, s a cseléd erőt és akaratot
érezvén maga felett, már előre mint jövendő urának engedelmeskedék.
Gyulának legalább meglőn azon gyönge vígasztalása, hogy atyjának néhány
végnapjait megédesítheté; mert Matyit egy újabb szélütés másvilágba
költözteté.

Gyula igaz fiui illetődéssel vevé atyja halálát, szíve örömest kimenté
annak minden gyöngéit, miket fonák nevelés rovására róva, s mik mellett
jó szív doboga az elhúnytnak keblében. Híven megőrzé minden
végrendelését, miket inkábbára eltakaríttatása iránt tőn. Ennélfogva jó
anyja mellé téteté őt, első vőlegényi köntösébe öltöztetve fel,
jobbágyait megvendégelé torában, vidék koldusainak alamisnálkodék, s a
cselédséget egész évre kifizeté. Gyula maga is javallá atyjának ezen
rendelményeit; mert mi lehet édesebb és nyugtatóbb mint tudnunk: hogy jó
emlékezetet hagyandunk magunk után?

Kornél és Biri már temetés után érkeztek meg, minthogy Biri gyászruha
nélkül nem akart kiindúlni a városból, s időbe telt, míg ez teljesen
testhez alkottatott. Megjött Leguli is, ki már nem lakott a faluban, úgy
látszott pártfogásaul Léni-rokonának.

Csakhamar megpendűlt az osztály hangja, s utóbb megzúdult annak zajja. A
két ügyész, Leguli és Kornél egymás ellenében zajogtak. Viták,
alkuvások, összezörrenések napirenden voltak most s Gyula egy székre
vonúlva, néma közlöttséggel hallgatta a csatázást. Leguli az özvegyi
jogokat vitatta, felcsigázta azokat a lehetőségig, s gyakran azon felül
is; mert elve és szokása vala: sokat kérni, hogy legyen miből
engedhetnie. Kornél az egyenes örökösök jogai mellett vitézkedett, az
özvegy és özvegy közt, Léni nem mindenkori kimélésével,
különböztetéseket állítgatott fel. Segélyűl vétettek mindkét részről,
hazánk minden élő és nem élő törvényei, s törvény-tolmácslatai, Szent
István óta szinte az utólsó dicisióig, s miként két ügyes küzdő,
kergetőztek embereink az igazság széles sorompói között a nélkül, hogy a
diadal egyik vagy másik részre látszanék hajolni.

Gyulát egy ideig mulattatá a dolog; csodálá az emberi gyarlóságot az
enyém és tiéd kisértéseiben; de végre hosszadalmas lőn neki a vita, mely
olykor többre is siklék ki, mint óhajtá.

Egyet mondok uraim, így szóla végre hideg elhatározással; a mostohának
egész napot engedek. Hordjon az alatt el a háztól annyi bútort és
eleséget, a mennyi neki tetszik; ezen kívül özvegyi joga fejében fizetek
neki tizezer forintot – s vége minden további követelésnek. Ha nem
tetszik a föltétel, mostohán fogok bánni a mostoha nővel, és még
mostohább anyával!

Gyula jól tudta mit mível; mert besúgva vala neki, hogy Léni új
menyekzése, csak az osztályi alkutól van felfüggesztve. Gyula hideg
tónja s a nagylelkű ajánlás, fenakaszta minden szót Legulinál és
Léninél, mely utóbbi, több tekintetből rettegé Gyula elszánt jellemét.
De Kornél tudni, s meghatároztatni kiváná: hány emberrel, szekérrel
kíván pakoltatni a mostoha? mert úgymond, egész falut is bérelhet ki
erre. A két ügyész ismét egymás ellenébe szökelle itt; de egy pár órai
harcz után, mely elől Gyula a kerbe vonúla le, csakugyan megegyezének, s
írásba tevék fel az egyességet, melyben mód és határóra vala kiszabva.

Másnapra volt halasztva az elhurczolás. A felhúzott óra zár alá
tétetett, nehogy a felek vagy siettessék, vagy késleltessék annak
járását; Gyula a folyosóra ült ki s mosolygotta a rabló munkásságot.
Mint sietett, mint erőlködött a Léni pártja, hogy több időt nyerjen több
vitelhez! A pohos Leguliról szakadt az izzadság, biztatásban és
emelésben, s a déli evés órája, most volt tán neki először éltében
kedvetlen és hosszas. Kornél sajnosan pillantgatott sok bútor-darab
után, szorosan ügyelt az egyezés pontjaira, figyelt az órajárásra, s a
mint az ebben kiszabott estvéli óra elérkezett, szünetet koppantott az
asztalra. Új vita vala itt ismét kezdőben; mert a kimozgatott és
félútban lévő portékát, még Léni sajátjának követelé Leguli, Kornél
pedig ellenzé; de Gyula Léninek itélte azt által, s véget vetett a
versengésnek. Megállapodott a kiszállító nép, s Léni kimerűlt fáradással
dőlt egy karszékbe. Leguli pedig vacsora helyett ágyba kivánkozott.

Kaczagva lépett be Gyula kirablott szobáiba. Ellenség, melynek szabad
prédája alá bocsáttatik a város, nem fogott volna abban dúlni különben.
Másnap végkép kielégíttetett Léni, s búcsut vett azon háztól, melybe
szegényűl lépett be, s melyet most vagyonosan hagyott el. Elmenetele
után morgott Kornél, de Gyula: hagyd el sógor! így szólt, nagy lelki
bajtóli menekűlést, vagyonunk egy részével vehetni meg, mindenkor olcsó
vásárlás!

Most hát már Gyula, szabad ura volt személyének, vagyonának, tettének,
munkálkodásának. A szivében terjengő jólét érzeményét csak az foghatja
fel, ki mindig, miként ő, rabja volt sorsának és körülményeinek. A
szabadság, kétségen kívül első föltéte boldogságunknak, hogyha az nem a
boldogság maga. Mindenfelőli nyájas kilátások, szerelem szép
boldogítása, barátság, s miután az öreg báró Regéczy, a maga bélteki
jószágát, utolsó falatját volt szép birtokának, Legulitól kiváltá,
kedves szomszédság is, mind meg annyi kezességek valának lelkén, boldog
jövendője felől.

Kéjjel tölt szívvel ment le kertjébe, hol hajdani alkotásai most már
mindenütt vidoran diszlettek. Mily változás azóta! mily különbség
hajdani és mostani sorsa közt! Igazán, ha az ember átláthatna
jövendőjén, így szóla magában, pirúlni fogna olykori kishitűségeért!
Mint remeg, mint csügged gyakran csekélységek felett, miket egy kedvező
percz képes javára váltani!

Isten hozott öcsém! kiálta egy ismeretes szózat a kerítésen által hozzá.
Az öreg báróé vala ez, kit Gyula, minthogy amaz a temetésen nem vala
jelen, csak most láta Bélteken először. – Temettél édes öcsém és
osztoztál, mondá a báró: s ily alkalmakkal bús és zavart arczok jőnek
napirendre, miktől iszonyodva futok. Mosolygó arczok az én barátim! Ha
festész volnék Gyulám, minden bölcset mosolygó arczczal festnék; mert
csak úgy tehetem fel felőle, hogy megbirá fejteni az élet feladatát:
hogyha nem sírdombon ülve tanít meghalni, hanem rózsáktól övedzve oktat
élni. S aztán temetés! bús tűkör-tartás előnkbe! Azt szeretném inkább,
hogy minden ember Illés próféta példájával bíztatgatna, ki elevenen
ragadtatott az égbe, hogy szivem némi reményt kapna, kikerülhetni egykor
a halált, s még tán második Illés is lehetni. – Szánakoznám édes öcsém
előtted, atyádnak halálán, de bizony nem tudok én hozzá, s okot sem igen
látok reá; de nem is üdvözöllek, mert fiú vagy. Hanem hidd el, hogy
szomszédságodnak szivemből örűlök. Egy jó szomszéd legalább is két
atyafi, s a rosszából több is. Némelyike ezeknek sokat szeret követelni
a rokonság jogánál fogva, bár maga mézes szavaknál nem igen terjedez is
tovább. Úton útfélen osztozik veled, bojtorványkodik apáid, anyáid
százados osztályleveleibe, pört akaszt nyakadba ha magvat sejt reá, és
még is komolyan követeli, hogy forradozzál érte míg élsz, és reá halj,
ha megszünsz élni, mert rokona vagy! Már nekem jó barát, jó szomszéd az
emberem, s rokonom is csak úgy, ha egyszersmind ama kettő a jámbor!

Nyájasan szövetkeztek az új szomszédok, s Gyula kipattanván titkával,
hogy mihelyt az illés fogja engedni, nőt hozand a házhoz, derűlten
fakadozott örömében az öreg báró. Azt kikérem öcsém, hogy itthon én
legyek az öröm-atya, s a mennyekzői ebéd azon diófák tüzénél főjjön meg,
mik végett Valkayval és Legulival annyit pörlöttetek, s miknek még ma
fejszét vettetek, hogy száradhassanak, s mennyekződön rossz jóslásu
füstöt ne adjanak.

Gyula szivét nyájasan illeté az öregnek szives ömlengése, csodálá erős
lelkét annak, mit annyi viszály sem tuda elcsüggeszteni.

Ej mit édes öcsém! jó kedvemet csakugyan nem eresztém vagyonom közt csőd
alá. Kissé rossz számoló voltam az igaz, s ennek leginkább nevelőim
voltak okai. Soha fel nem tudták velem fogatni az algebra hasznait, s
innen jött, hogy az a + b = ab-t, tudós gyermekeskedésnek s hasztalan
betű-játéknak vélvén, sem hozzá, sem vele a számolás mesterségéhez,
kedvem hajlani nem birt soha. Édes öcsém, ha még valaha az ég egy pár
millió urává tenne – mert kivánásban miért legyek fösvény? – hidd el!
azonnal intézetet alkotnék hazánkban, melyben az iskolákból
kikerülteknek, a világ folyását, élet philosophiáját, a józan
háztartást, s pénzköltés hasznos mesterségeit taníttatnám. Ó mi sok
forrását dugnám be intézetemmel a világi élet boldogtalanságainak! –
Gyula javallást inte a bárónak. – Bizony megtenném öcsém, folytatá ez
szavait; ámbár a még csak óhajtás alatt álló kincsből rendesen
nagyobblelkűek szoktunk lenni, mint a már birtokunkba jutottból. Most
már akként vagyok, miként az egyszeri fösvény köpenyege, melyből kabát,
később mellény, s végre sipka lőn. De öcsém – itt szivére tette kezét –
a posztó hidd el jó szövetű, és nem durva!

Gyula gyermekeiről emlékezék. – Kegytelen tapasztalásom az a világban,
mondá a báró, hogy az ápolás és gondoskodás kegyelete, nem akar akként
terjedni fölfelé, mint lefelé önkénytesen hajol. Nem ritkák ugyan az oly
fiak és leányok, miként ezt az emberiség becsűleteért hajló vagyok
hinni, kik örömest visszaápolják szülőiket, s készek áldozatokra is
irántok; de rendesen nem találják el azt a kimélő gyöngédséget, melyet
érzékeny szülék ápolása kiván. Ez a viszony igen kényes, s mindkét
részről finom tapintat kell hozzá. Az öreg komolyan másba szakítá át a
beszédet.

Gyula sietett rendbeszedni bélteki dolgait s Harsag felé vevé
visszaútját, hogy Vinczéjét láthassa, ki még csak a jövő tavasz végével
készűlt átköltözni Kisrétre. Az öreg Gyomay számolgatott, Vincze
olvasott, Klárcsi pedig a várandó kis polgár számára szabogatott. A
boldog háznépre nézve ünnep volt Gyula érkezése.

Délután tiszteletére mentek a generálnak. Épen jókor! kiáltott ez Gyula
eleibe, vőfélyre van szükségem, s másnapra mennyekzőre hívta meg
vendégeit. Senki sem tudta a párt, s a generál titkolódzott azzal.
Sátorok vonattak az udvaron, s a generál foglalatos volt
rendezgetéseiben. Nekem, így szólt az ifjakhoz, szebb rész jutott
öregségemre, mint reménylhettem saját örömeim feldúlatások után, t. i.
részt vennem azok boldogításában, kiket szív vagy sors kötött hozzám.
Kár hogy ezen szép örömeket rendesen vagy csak gyöngén, vagy csak akkor
keressük, midőn már saját örömeinkből kiszorúltunk.

Másnap gyűlve volt már az úri násznép ott fent, s a parasztok ott lent,
a pap hivatalos öltözetben állott a szőnyegen, de még a nászpár nem volt
jelen. A generál kinyitotta oldal-szobáját s a bámuló Gyulának átadta a
menyasszonyt, hogy az esküvőre vezesse. Angelica volt ez, a
festészleányka, s a vőlegény – Porubay, esküdt jegyző a generál egyik
falujában. Egy tisztes asszonyság lépett ki velök a szobából, ki iránt
nagy tiszteletet mutatott a generál, s kiben Gyula azonnal azon nőre
ismert, kinek egykor Budán a hegyek közt vesztett jegyzőkönyvét
visszaadta volt, s utána Erzsike.

Nyájas komolyság ült az esküvő pár arczán, s csak az asszonyságon és
Erzsikén látszottak búnak és szenvedésnek jelenségei. Gyula az egész
szertartás alatt nem eszmélhetett fel bámultából, meg nem foghatván a
pár összekerűlését mindaddig, mígnek későbben Porubay e történet
előadásával világosította fel a titkot.

*

Létay altábornagynak, a hadi tanács tagjának, vürtembergi születésű
hitvesétől, egyik cs. k. herczegné udvari dámájától, ki korán elhala,
három leánya maradt. Két öregbike, kiket később báró Regéczy s a
septemvír vittek haza, úgy látszék öröklé atyjának nagyralátó, büszke és
borús természetét. Ezek el nem téveszték szemök elől soha annak szoros
latolgatását: mi illik, mi nem illik rangjokhoz? Székhelyi szokás és
udvari illedék valának nekik törvény, erkölcsben és viseletben. A
lánykák magában Bécsben is, hol állandóul lakozott Létay, kevélyeknek
tartattak. Majdnem egészen ellenetben állt velök a szép Jusztinka, a
harmadik testvér. Ez utált minden feszességet, magában vonúlt volt nagy
társaságokban; de annál nyilatkozóbb és bíztosabb kisebb biztosokban, s
gyakran a fontolatlanságig egyenes. Ilyenkor atyja mord szem-nyillal,
testvérei pedig kiméletlen gúnyokkal bünteték őt. Ezeknek nem vala
ínyökre Jusztinnak, mint nevezék, azon aljaskodása is, hogy
megfeledkezve magáról, mindenkivel hamar szóba eredt, cselédtől kérte
inkább mint parancsolta a szolgálatot, s nem bírta tulajdonává tenni a
magasabb tónt s illető rangtartást.

Ebben nem ismerek saját véremre, mondogatá gyakran borús felindúlással
Létay, ha Jusztinka ellen újabb panaszt hordának eleibe testvérei. Ezen
szavakban, miket gyermekei csak harag kifakadásának vettek, több fekvék
ennél. Létay sokat kínzá vala életében nejét azon gyanújával, hogy
Jusztinka nem saját gyermeke; ámbár ismerősi a boldogúlt nőt mint
erényest emlegeték, s innen szembetűnőleg mellőző vala többi két leánya
mellett iránta. Ezek híven osztozának atyjok hidegségében öccsökhöz, s
ez egészen kiszakított személy vala a család között.

Ezen mellőztetése azoktól, kik oly közel állottak szívéhez, a lánykának
különben is szilárd akaratát elmakacsíták, s ellennyomásokra ingerlék.
Minthogy testvérei a musikát szenvedéllyel űzék, őt nem lehete annak
tanúlására bírni; fel kelle vele hagyatni az órákat. Ellenben a festés
nem vala barátja nénjeinek, s így annál nagyobb Jusztinkának. E
szenvedély egyszersmind óhajtott elvonódás vala neki testvéreinek örök
gáncsai elől. Ezek nem kedvellék, miként nevezék, a fejcsüggesztő
olvasást; annál inkább kedvellé azt Jusztinka, s főkép az akkoron
eláradozott érzelgő regények, úgy magány-keresésének, mint érzékeny
szívének, kedvelt tápláléki lőnek. Korán túlságokra kapák ezek a
lánykának képzeletét, mind élet mind világ folyása felől.

A testvéri ellenkezés mindinkább nyilvábban mutatkozott. Ha közhelyre
vagy társaságba készűlt Jusztinka nénjeivel, kedve telt ezek ellenére a
legegyszerűebben öltözni; otthon a méltatlan bánással sértett cseléd
iránt még egyszer oly nyájas és leereszkedő volt ő. De az efféléknél
nagyobb gáncs volt, mind atyja, mind nénjei előtt, Jusztinkának nyers
egyenessége a társaságokban. Azok irányában, kiktől szívét eltolatottnak
érzé, minden parancsolás daczára is nem bírt palástoló lenni; s így nem
jöhettek úgy társaságból haza, hogy Jusztinka egy vagy más botlásért
feddést ne érdemlett volna atyjától és nénjeitől, kik ritkán is voltak
ellenei vádtól üresek. Mindezen vádolások nem annyira testvéri
gyülölségnek, mind azon kevély eszméletnek voltak jelenségei, hogy
Jusztinka sem akar sem tud becsületet tenni a Létay-háznak, ámbár
gyanítható vala, hogy homályos irígykedés is játszá szerepét nálok; mert
a szép nyájas Jusztinka, akaratlanúl is hódított a társaságokban,
homályt vetett büszke nénjeire, s az atyai házon kívül mindenünnen
jóakarat mosolygott felé.

Létay mind rangjánál, mind talentománál, mind a felség iránt többször
bizonyított hűségenél fogva nagy tekintetű és befolyású úr volt az
udvarnál. Ez arra kényszerítette őt, mire saját kedélyénél fogva is
hajló vala, hogy úgy nevezett nagy lábon éljen. Ő jó birtokú volt ugyan,
de nem gazdag, s így a felidegzett költekezés jó formán megrongálta
házát. Innen egészségbeli ürűgy alatt egy időre engedélyt eszközlött ki
az udvartól, falusi jószágára vonúlhatni. Az egész háznép kiment,
Jusztinka örvendve szívében, nénjei aggódással a falusi unalom iránt.
Nem is ok nélkül; a zajhoz, nagy társaságokhoz szokott leánykák, sehogy
sem lelheték fel magokat a falusi csendben. Sokáig öröm vala nekik az
est-borúlás, mely egy-egy unalmas napot zárt be, s aggódás a
reggelnek-nyilása, főkép a felől: mit kezdjenek e napon a mászó idő
ellen? De Jusztinka elemében volt künn, szabadabban járt kelt a
szabadban, festett, olvasott, s egy órácskáját sem engedé vala
éldeletlenűl által a múlásnak.

Vala egy rokona a Létay-háznak, Judith, már éltes özvegy, ki részint
nyavalygása, részint aggkora, részint szegénysége miatt, nem tarta többé
számot újabb férjülésre. Ez saját betegeskedésein alkalmat és kedvet
nyere házi orvoslásokhoz, miként ez azon időben még szokásban vala,
melyben rendes orvosok szűkét irgalmaskodó nőnép pótolgatá a hazában.
Különös tudománya és ügyessége vala Judithnak a fűszeres vizek
eresztésében, gyomor-cseppek, szemvizek, zsírok, kenőcsök készítéseiben,
s évenként újabb sor erőslevendula-, kapor-, zsálya-, rózsa-vizek, svéd
cseppek, keserű italok, csodatévő flastromok s a t. állíttattak hosszú
henger-üvegekben, tégelyekben és laponyokban, fel a falszekrényben.
Ezeket tűrhető jártassággal használá Judith a nyavalygó emberiség
számára, s ha tévede is olykor, szent és kegyes vala a szándék, s azon
közbízodalomban, melyet magának kituda vívni betegeinél, áldás vala ő a
köznépnek. Mert enyhítő vígasztalás a betegre nézve, tudnia, hogy nincs
végkép elhagyatva, s a halál előtt még bíztatva áll reménye a segélynek.
Judith mindenkor kész vala szekrénye bőségéből orvos-szereket nyújtani;
de ezeknél gyakrabban használa leereszkedő nyájassága és részvevő szive,
mikkel a beteget ápolá.

Judithot részint társaságul, részint kimélésűl, elhozatá lyányaihoz
Létay, s gondjaira bízá a háztartást. Jusztinka csakhamar
összeszövetkezék a szelid lelkűvel, kinél megpihenhete indúlataival és
kedvteléseivel, s kinél viszonvonzalmat talált. Segédűl adá magát hozzá
a gazdasszonykodásban, de főkép abban lele elégűlést, ha egyűgyü
gyógyszerei készítésében, gyógyításaiban, s betegei ápolásaiban, mikre
nézve a természeti hajlam ügyességre fejlett ki benne, segítheté Judith
szorgalmait. Ismerni tanúlá a fűveket, átirogatá magának Judith
jegyzeteit, figyelmes lőn több orvos-szerek iránt a vidékben,
mindenfelől összegyűjtögeté a hasznos orvosi tapasztalásokat, s
szenvedélylyel űzé ezen tudományt, mely kedélyével annyira rokon vala,
hogy maga is csodálni kezdé: mint nem nyilatkozék ez nála eddig is?

Létay agg ősi épületében, a nagy terem festése megromladozott, s ő a
régi helyébe új fresco-festést határozott. Megérkezett a festész, ki
művészi utazással járta meg az olaszhon jelesb városait, s azokból
valamint tudományt és ügyességet, úgy maga külsejére nézve is, finom
simúlást hozott hazánkba vissza. A fresco-festés ritkaság volt még a
magyar földön; Berky ezt a mesterséget, különös szorgalommal nyomozá
vala Rapháel, Bounarotti, Volterra, Mengs, és Maron remekeiből, s tört
ellesni titkaikat. Egy pár mágnási palotában szép jeleit adta immár
ebbeni ritka tökélyének, s Létay örűlt a fiatal művésznek. Csakhamar
suttogni kezdtek a szobaleányok a szép festészről, s annak kedveltető
módjáról, s udvariasságáról; magok a kisasszonyok is figyelők lettek
reá, s Jusztinka nénjei sem tagadhatták meg tőle a méltánylást; ámbár
benne inkább az utazottat és a külföldi mívelésű, mint a szép ifjat, és
kitűnő művészt látszottak becsülni. Jusztinka is újságvágyó lőn, voná őt
festői kedvtelése is, s megtekinté Berky dolgozását. Ez épen festékeit
vegyíté ekkor tégelyeibe, árnyéklatokat készíte különféle színekből, s
Jusztinka tudakolásira kész szívességgel tolmácsolgatott. Előadá a fehér
festék készítése módját, a testszínnek, korok és testek különbségeihez
képesti különbféleségeit; előmutatá cartonait, mik után rajzai a falra
jövendenek; és sejtvén a lányka festészi értését, művészi hév folyá el
előadásait. Jusztinka vágyat nyilatkoztata az iránt, hogy némi
kisérletet tegyen a fresco-festésben. A szíves ifjú kész vala erre, s
megtekintvén Jusztinkának némely dolgozásait, hogy erejét becsülhesse
azokból, egyikét könnyebb cartonainak átengedé neki, s friss meszeléssel
bevonván egy darab falat, nem annyira szembetűnő részén a teremnek, maga
utasításai után festeni hagyá a leánykát. A festés nem rosszúl üte ki,
de száradván a mész, több helyen más lőn a festék kiadása, mint
Jusztinka reménylé. Mosolygva igazított utána Berky, s figyelmeztette
őt: miként keljen előre kiszámolni a festékek munkálatait? Az épület
rondeljében, hol hamvas festést kivánt az öreg Létay, szerencsésebb
próbát tett Jusztinka, s Berky tüzet kapott oly szívesen lenni tanítója,
mint ez tanítványnéja vala. Festészi oktatások, ezeknek biztosságaik,
magány és kedvtelés rokonsága, aprónként nyájas ismeretséget szövének a
két fiatal között. Jusztinka megcsalá magát, művészi vonzalomnak és
rokonságnak tekintvén azt, mi immár kelő érzelem vala. Azt vélé ő, hogy
egyedűl festői kedvtelés vonja őt Berky dolgozásaihoz, holott immár a
szép s mívelt társalgásu és lelkű ifjú üle szivében.

Jusztinka szép recze-mustrákat kapott kölcsön. Máskor könnyen maga
másolta le maga számára azokat; de most valami édest sejtett abban, hogy
Berky dolgozásából bírjon valamit. Egy szócska elegendő volt ennek arra,
hogy szíves esenynyel fogjon a munkához, s nappal elfoglalván őt
fresco-festése, éjjel pótolja szorgalmát. Jusztinka bámult, a mint
harmad-napra Berky a kész mustrákkal megjelent. Szemérmesen nyúlt
tűpénzéhez a lányka, s fizetést akart nyújtani a festésznek, nagyobbat,
mint munka ért; de Berky oly szerényen esdeklett a kisasszonynak, hagyná
őt szolgálhatni csekély fáradságával, hogy Jusztinka nem meré, nehogy az
ifjú finom eszméletét sértse, a további kinálást megkisérteni.

Jusztinkának névnapja következett. Estve lekéretett az uraság a kertbe,
hol csinos világosítás lepte meg azt, mely egy jelentő ábrázolatot
jelesen tüntetett elő. Egy fiatal lyánkát szives nyájassággal öleltek a
grácziák, s háttérben a művészség istennője, a maga symbolai
kiséretében, hozta feléje a koszorút. Tetszett az uraságnak ezen
sziveskedés, ámbár mind Létay, mind a két öregbik leány, sokalva
mosolygották a hizelgést. De Jusztinkát, a figyelmes művész iránti hálás
jóakarat és szivesség foglalák el, s bájos képekkel lopák meg éjjeli
nyugalmát. Szép álmai körülte lebegének, s ezentúl vonzani kezdé őt
minden, mi a fiatal festészt érdeklé. Berky azon cartonában, mit
Jusztinka másola, a boldogságot festé vala. Egy fiatal lányka, ártatlan
örömmel szedegete hímes réten virágot; markában kevés vala a tépett, de
siető léptei és mohó tekintetei előtt, ingerlő bőségben viríta a
tépni-való. Jusztinka érzé most, miként a festésznek igaza volt; mert
kis jelenben és nagy reményekben, ő is mi boldog vala most!

Napok teltek el úgy, hogy a szivek kölcsönösen égtek egymásért, de szóra
ajakra nem adták érzeményeiket. Jusztinka minden regényes hangulatú
képzete mellett is, nem hajlott épen semminek venni a rang korlátait és
születés javait; innen lelke előtt még semmi komoly és elhatározott
czél, a festészszel kezdett szívjátékban meg nem jelent. Festésnek szine
alatt forgott ő Berky körül, kivel mindig vala kérdeni vagy
közleni-valója. Az ifjú nem fogyott ki sziveskedéseiből; szem, tekintet,
figyelem naponként biztosabbak lettek; de naponként némább a száj; főkép
az ifjú búsongó néha, és Jusztinka elfogúlt gyakran. Egy ünnep estéjén
Berky mandolint vert a kertben, Jusztinka benne sétált fel s alá, s bár
miként ovakodott is, mindig közel estek hozzá fordúlatjai. Most egy szép
vadrózsát kivánt a leányka leszakasztani, az ángol osztályban álló
bokor-tetőből, nem messze Berky ültétől; de a rózsa magasan ülvén,
Jusztinka föl nem érte azt. Berky látván a sikeretlen ipart, előpattana,
lehajtá a gallyat, leszakítá az óhajtott virágot, s szerény szivességgel
nyújtá azt a lánykának által. Lelkes nyájassággal fogadá ez el a rózsát,
s észrevévén, hogy Berky kezét megvérzette a tövis, kirántá
zsebkendőjét, s beköté azzal a sebet. Berky pirúlva vonakodott,
csekélylette a sérelmet, de hagyta még is a maga körüli édes
gondoskodást, megcsókolta a jóakaratos kezet, s forrón szorította azt
szívéhez; majd mintegy megrettenve nagy merésén, hátra állt, s zavarodva
sütötte le szemét. Jusztinka maga is kínos zavarodásban vala, hol a
rózsát szaglalá eszméletlenűl, hol szavakon tünődék, mikkel közös
megzavarodásukat elfordíthassa; de nem akadván ilyekre, megfordúla
végre, s nyugtalan szívvel mene szobájába be. Itt szerelme szabad
lángolásában forrón szorítá szívéhez kedves ereklyéjét, a rózsát.
Utánereszté szívét és képzeletét, boldogsága nyájas képeinek. Édes
szorongás nyomá szívét, de oly boldogító, melytől a világért sem kivánt
volna megválni.

Berky egészen más érzelemmel volt. Jusztinka szótlan elfordúlása tőle,
lezúzta az ifjúnak lelkét. Megneheztelt! így tépelődött magában; vakmerő
valék, s így elriasztám őt zajos tolakodásommal! Esztelen én, alacsony
sorsommal oly magasra merengni! – Dúlt e tünődés szívében, s bús és
hátravonúló lett a lányka iránt; minden tekintetében és szavában ennek,
vakmerőségét büntető szigorúságra vélt találni; mert Jusztinka, miként
szemérmes indúlat szokott, ha már eszmélkedni kezd magára, maga részéről
szintúgy elfogúltabb lőn.

Ismét néhány nap telt el, s a szív erőszakja mindig nyomasztóbb lett
mindkét részről, s nehezen tűrő immár a titkolást. Jusztinnak önküzdései
is a sorsok különbözéseivel, mindinkább gyöngűltek. Egy napon Jusztinka
fenakadt egyik festésével; s hosszas belső tusa után tanácsért
folyamodott Berkyhez. Ez már bevégezte az először határozott munkát, s
Létay nagyon elégűlt lévén azzal, még épülete egy szárnyát bízta
kifestése alá. Épen e czélra dolgozott cartonokat a maga szobájában, a
mint Jusztinka belépett. Első, mi itten szemébe tűnt, saját mellképe
volt a rózsával, a megszólalásig találva. Pirúlva állt meg arczképe
előtt a lyánka, rámeredve szemével, s oldalt a meglepett ifjú állott,
lesve a lányka arczán derűt vagy borút. – Mi jó Berky úr! hogy annyi
időt veszteget körültem. Azt tartom, találva vagyok, de egy kis
hizelgéssel.

Ó én nem vagyok elégedett dolgozásommal, mondá forrón ömledezve az ifjú.
Hol van itt az a nemes homlok, azok a lelkes vonások, bélyegei a szép
léleknek? hol van az a nyájas nyomatja a szelid ártatlan kedélynek? az a
varázs tekintet, mely haldokló ifjat is képes fogna lenni életre
derítni? az a kéjjel telt pillantat, mely egykor üdvöt, boldogságot fog
derítni arra, kit az ég szerelmével áldand meg? Ezen pillantattal törtem
én festeni nagyságodat; de munkám, érzem, kontárdolgozás!

Boldognak véli ön, kit szeretni fognék? mondá Jusztinka, mindjárt
kisuhanásokkal megbánva szavait, s nem merve pillantni az ifjúra.

Vég nélkül boldognak, felelt az ifjú. Kegygyel telt pillantat lett
jutalma a lányka részéről. Berky nem bírva többé érzeményivel, térdre
omlott Jusztinka eleibe, s forrón szorította ajkához megragadott kezét.
– Bocsánat a vakmerőnek, ezt rebegte, ki homályából azon fényre
feltekint, mely őt jótevő napként éleszti. Vagy tán vétettem nagysád
áldozó érzetimmel? – kezére borúlva várta itéletét.

Melyik lányka dúlt valaha azért, hogy bájai mindenhatók valának? s épen
Jusztinka tehetné ezt, az előbb szerető, a titkon epedő lányka? Érzé
ugyan, hogy messze halad az ifjúval, s nem vala teljesen elégűlt, sem
önmaga, sem az ifjú megfeledkezésével; de szánat, pártos szíve, s azon
zavar, melybe őt az ifjú szavai és helyzete hozák, újabb
fontolatlanságba ránták őt. Másik szabad kezével megsimogatá a kétkedő
ifjú arczait, felkelni parancsolá őt, s zavart érzelmei között
fontolatlan szavakkal biztatá annak reményeit. Berky lelkesedve szökék
fel, bátorodott hévvel szorítá a lánykát magához, s ez feledve mindent,
szenvedé, majd viszonzá kéjelgéseit és édes nevezeteit. A szeretők tudák
s tudaták most, hogy egymáséi, mit már régóta sejtének, érezének. –
Jusztinkánál a szerelem lángoló boldogsága feledtete minden gáncsokat,
miket elméje vagy büszkesége az ellen tehetének.

Mindinkább szorosabb, s foglalkozóbb lőn most szövetségök, s végre
gyanús a háznép előtt; mert boldog szerelem, gondatlan a maga
áradozásaiban. Jusztinka megbízott szobalyányánál elfogaték egy
levelkéje a festésznek, s Létayt dühösség fogá el. Csak hirtelen szökés
mentheté meg az ifjat, szörnyűt esküdt boszúja elől. Jusztinka testvérei
ájuldozának a ház mocska felett. Nem létezett kín, mi szánva nem volt
számára, s mi rajta el nem követtetett. Méltatlanságok, alacsony boszúk
űzték egymást rajta, s végre tudtára adta az atyja, hogy vagy azonnal
férjhez-menésre határozza el magát, vagy örökös inségre szánja el
Berkyt. Jusztinka reszketett, ismerte mind hatalmát, mind szilárd
természetét atyjának, s tudta hogy az ifjú vesztve van, mihelyt ő akarni
fogja. Azonnal kész lett határozásával.

Testvérei már jegyben álltak jövendő férjeikkel, s ő körülte is számos
tisztelő epedett. Ezek közt eleitől fogva kedvezőleg jelölte ő ki
becsülésével Rónapataky őrnagyot, atyjának ezredéből. Ennek
nemeslelkűségébe veté most a lányka minden bizodalmát, s tudtára adá
atyjának tett választását. Létay örömében megenyhűle leánya iránt, az
őrnagy kivánt vő vala neki, s értesíté ezt szerencséje felől. Rónapataky
szívből tisztelé s szereté Jusztinkát, s boldog érzelemmel fogadá
kiválasztatását. Jusztinkának azonban nem vala komoly szándéka másé
lenni, mint Berkyé. A szenvedés és szerelme viszályai, még inkább
lánczolák hozzá szívét, s egy különös fölfedezése épen örökre sajátjává
tevé őt. Szerelme zálogát szíve alatt hordozá; nem vala tehát más
menedék előtte, mint ámítni rokonit férjhez-készülésével, s az alatt
időt nyerni Berky számára, hogy félre állhasson a boszú elől. Biztos
emberét küldé levelével utána, ő maga feltevé magában, hogy mindenki
iránt titkot tartson; de nemeslelkű Rónapataky előtt nyilatkozzék, s őt
titkába vonja, s ha lehet, maga segélyére bírja. Szíve annál nyájasabb
bizalomra nyílt iránta, mivel csak ő volt egyedűl s a jó Judith, kik
szánó kimélettel bántak vele. Atyja, s kivált testvérei, hidegségökkel
és gúnyaikkal, makacs hidegséget szültek vala szivében; utálni kezdte
nemzetsége viszonyait, melyek szabadság és szerelem helyett, erőszakkal
és gyülölséggel kínozták őt.

Rónapatakynak elborula szive, a mint Jusztinka neki titkát s egész
állapotját fölfedé. Ő a lánykát szívből szereté, de a saját becsületét
még inkább, mire egész a gáncsoskodásig kényes vala. Jusztinka többé
nője nem lehetett, de szivéből megszáná ennek ügyefogyott sorsát, s a
mint a lányka kúlcsolt kezekkel rimánkodék előtte: ne hagyná el árva
sorsában őt, kiben egyedűli reménye és bizalma él a földön, nemes
tökélet szálla lelkébe. Föltevé magában, hogy a boldogtalan lánykát
kimenti inségéből. Elrendele titkon mindent, s az alatt folytatván a
háznál kérői szerepét, s ezzel elszunnyasztván a Létay-ház figyelmét,
kiszökteté a lánykát az atyai udvarból. Az őrnagy ezredében szolgált
volt egy Gárday nevű öreg seborvos, ki lábai romlása miatt elhagyta
szolgálatát, s egy kis városkába vonúlván, csekély nyugpénzéből s
orvoslásaiból éldegélt. Rónapataky úgy ismerte őt, mint talpig
emberséges férfit, kinek úgy erényességében, mint szívnemességében bízni
lehet. Ezt bízta ő meg Jusztinka állapotával, s hozzá vitte ki a
szerencsétlent. Gárday mindent fogadott, mit szív igérhet, s meg is
tartotta fogadását. Jusztinka már néhány nap alatt saját leányaként vala
házánál. Az öregnek szótlan komolysága, egyenes, de gyöngéd kedélye,
jótevőleg egyeztek Jusztinka mostani hangulatával.

Most már Jusztinka minden nyomozási szorgalmát Berky után vetette. Az
őrnagy sem nyugodott ebbeli munkálkodásiban; de a hír, melyet felőle
vihetett, majdnem kétségbeeséssel zúzta meg a lyánka szivét, Létay
elfogató parancsot eszközle ki Berky ellen. Sokáig nem lelték ezt, ámbár
a szerencsétlen ifjú nem bírhatá magát arra, hogy Jusztinkát messze
hagyja. Darabig, miként kivert méh volt kasa körül, csak a Létay faluja
vidékében bolyongott, egy párszor betért a faluba is bizonyost hallani,
s beszélt Jusztinka biztosabbjaival. Megfordúlt szivében a vér, s minden
érzemény, hallván, hogy Jusztinka az őrnagy jegyese. Ugyan ezt hallotta
ennek legényétől is, s nem kétkedhete tovább. Majd eszétől válva futott
a világba, s így kerűlt a Létay hatalmába. Számos méltatlanság érte az
ifjat, mely párosúlva mély bánatával, oly súlyos betegségbe buktatta őt,
hogy abból csak ifjúi ereje segíthette ki. A tömlöcztartó leánya szives
gondját viselé a szép bús ifjúnak, s ha nem indúlatot is, de hálát és
jóakaratot víva ki magának nála. Berkynek tudtára adaték, hogy csak
nősülés oldhatja őt fel további üldözés alól. Neki már az élet csekély
kecsű, s örömtelen jövendőjű vala; Jusztinkát, kinek állapotát nem
sejté, más sajátjának tudá; mi vala hát többé nyerni-, mi veszteni
valója?

Mintegy eszméletlenűl határozá el magát, hogy a tömlöcztartó leányával
egybekeljen. A lányka szivéből ragaszkodék hozzá, s így gondolá,
boldogíthat, ha maga örökre boldogtalan marad is. A hír, ha rosszat
visz, űzetett madárnál sebesebben repűl. Jusztinka korán megtudta
kedvesének sorsát. Az ő érzelmeit ennyi viszály, sorsának ennyi
méltatlansága, borús fásulásba ejtették. Volt nyájas és nyílt kedélye
élet-unalommá változott most, s minden lágyabb érzelem, elzárkózó
szivébe vonúlt vissza. Volt örömei és kedvtelései elhagyák őt, csak az
egyetlen orvosi maradt még fenn, melyet bánat-űzésből is kettőztetett
szorgalommal gyakorolt most, naponkénti alkalma lévén ebben, az agg
seborvos betegei körül. Aprónként enyhűlt, s csendes szenvedésbe ment
által bánatja, s mindinkább több-több kedvvel űzte orvoslásait. Az öreg
seborvos, sejtvén e részben a természeti hajlamot, nyílt elmét és némi
ismereteket a lánykában, örömmel oktatgatta ezt az orvosi tudományban, s
közlötte vele hosszas gyakorlataiban szedett tapasztalásait. Jusztinka
orvosi ismeretei szemlátomást növekedtek, biztosúltak, s gyógyításai
naponként szerencsésebbek lőnek. Utoljára majdnem eleme lett neki az
orvoslás; minthogy tépett lelkének csak a boldogtalan, csak a szenvedő
emberiség volt képes írt nyújtani; míg a boldog, kínos
visszaemlékeztetéssel gyötrötte lelkét.

Jusztinka kín és bánat közt szűlte el fiát. Minthogy inkább kivánunk
attól szabadúlni, mi szivünknek alkalmatlan, mintsem remegünk
bizonytalan vagy távolas veszélytől; Jusztinka mihelyt felépült, tudván
atyjának még most is tartó nyomozásait maga ellen, de különben is
kietlen lévén immár előtte saját szülő-földje, hol annyit szenvedett,
útnak indúlt Vürtemberg felé, egyik nagybátyjához, kit leveleiből
kedvezőleg ismert. A seborvos épen faluján kívül volt egyik betegénél;
levelet hagyott ehhez, melyben fiát atyai indúlattal szívére kötötte.

Idő-múlva levele érkezék a nagybátyának Vürtembergből, hogy Jusztinka
bújában elhala, s holtnak tartá őt minden rokona, ismerőse, holtnak az
öreg seborvos is. Ez telhető gonddal nevelte a kis Uzoryt – e nevet adá
vala neki az őrnagy, később generál, hogy üldöztetéstől megmentse – s
benne telt fő gyönyörűsége. A gyermek úgy szerette az orvost, mint édes
atyját, s nem is vélte őt másnak. Azonban a nőtlen öreget, vénségére
játszottatta még a szerelem. Elvett egy fiatal személyt, kit szívből
szeretett ugyan, de kinek élességeitől sokat vala kénytelen szenvedni.
Békes indúlatja könnyen tűrte ezeket mindaddig, mignem nejének lánya
született tőle; de azontúl nem volt többé mellette nyugalma. Naponként
felfrissűltek az a feletti pörlések és szemrehányások, hogy a seborvos
inkább szereti az idegen fiút, mint saját gyermekét, hogy ennek
mellőzésével kedvez amannak. Hova-tovább borúsabbak lőnek e viták
következései. Az asszony félve, hogy a csekély örökségben is részeltetni
fog Uzory, méltatlanul kemény vala a fiú iránt; ellenben a seborvos,
nejének ezen fanyarságait lelkiismeretesen kivánván kiegyenlítni,
megkettőzteté irántai gyöngéd figyelmeit, s így a ház felett örök terhes
fellegek csüggének.

A fiú, ki már hatodik évében jára, csakhamar megsejté, hogy ő a háznál a
folytonos viszályok tárgya. Ellesé hogy ő nem saját gyermeke a
seborvosnak, s elbúslakodék magában. Különben is csöndes ábránd vala
sajátja szelíd kedélyének; most elvonakodó bús szerény lőn. Mit sem kért
többé, kéztől várt a háznál mindent, nem játszott többé a seborvos
lánykája játékaival, s minden tettében kitetszett, hogy tudja saját
árvasorsát. Fájt ez a seborvosnak, a lelkes férfiúnak; nem tűrhette
tovább a dolgot, felpakolta Uzoryt, s elvitte őt kis vagyonkájával a
generálnak.

Ez nemes gonddal és költséggel neveltette ki orvosnak a gyermeket, s
ebben tisztelet, hála és szeretet nőtt és égett jótevője iránt. Kedvét
találni mindenben, s magát feláldozni házáért, volt minden gondolatja,
nemes iparja a fiúnak.

Jusztinka maga koholá vala nagybátyja levelében a maga holt hírét, hogy
nyugtassa rokonit, s nyugodjék valahára mind maga, mind gyermeke.
Nagybátyja szívesen fogadá őt, annyival is inkább, hogy Jusztinka
angyalként jelene meg házánál. Tizennyolcz éves, jeles indulatú és
készületű fia, már hónapok-óta nem látott volt szemeire, s az orvosok
kifáradtak gyógyításából. Ki belső hályognak, ki szél-zsibbadásnak, ki
köszvénynek vette a bajt; különbféle utakon indúltak el orvoslásaikban,
mindnyájan siker nélkül. A bús atya inkább azon tekintetből, hogy maga
nyugtatására semmit kedves fiánál kisérletlenűl ne hagyjon, mint
reményből, Jusztinka keze alá engedte az ifjat. Lassú és igen halkas
volt a siker; de a nagybátyja kimondhatlan örömére még is szembetűnő.
Edvárd előbb fátyolos homályban, majd mindig tisztábban veheté ki a
tárgyakat, végre nem vala szükség vezetőre, s már csak idő és erősödés
hiányzék szemeinek. Ki bírná leírni örömét a háznak, s forró háláját az
ifjúnak? A szíves nagybátya esdekle rokonának, mutatna alkalmat és utat
hálájának; Jusztinka csak nyugtot, békes lakhatást kére házánál; többre
mint mondá, szüksége a világban nincsen.

De nyugta, békes lakása nem lehetett Jusztinkának itt is. Az ő még
virító szépsége, mely a szelid szenvedés által még vonzalmasabb lőn és
szives ápolásai, mély benyomást tettek Edvárd szivébe. A forró hála,
szép orvosnéja iránti forró szerelemmé változott nála. Atyja nyájasan
látszott javallni a fiú gerjedelmét, s üdvözölni az alkalmat, mely a
hálát kivívott lánykát, még közelebb fogná kötni házához. Edvárd, a
fiatal szemérmes, nem birt egyenesen nyilatkozni szivével és tisztelő
szerelmével; levélbe zárta égő indúlatát és ohajtását birhatni Jusztinka
szivét és kezét. Maga Edvárd útra indúlt volt, mi alatt levele Jusztinka
kezébe adatott. Felriadt a sorok olvasására kurta békéje ennek. Mit
feleljen az ifjúnak? titkolja-e előtte körülményeit és anyaságát?
megcsalja tépett szivével őt? mely érzi, nem birhat többé nyílni örömre,
szerelemre, boldogságra? alacsony önzéssel használja-e maga részéről a
háznép háláját? Űz sorsom! így kiálta fel bánatosan, el van végezve,
hogy csak síromban leljem fel nyugtomat! – Tollat foga, nyájasan, de
határozottan irá meg a kedves ifjúnak, hogy vas végzete nem engedi vele
élni boldogságát, s őt csak akkor fogja láthatni maga körül, ha előbb
szerencsésebb nőt hozott házához. – Feleségben tán kivánatosabb erény,
édes Eduárdom, ezt írá neki, kedvessé tudni tenni férjének az életet,
mint csupán szeretni őt. Nő, ki tördeli, és nem simán hajtogatja az
életet, nem fog boldogíthatni soha! – Biztos kézhez adá Jusztinka a
levelet, maga pedig észrevétlenűl indúla ki ismét azon háztól, hol szép,
de csak rövid nyugalom mosolygott felé. Oly szerencse reményétől válni,
melynek sugára már biztatólag játszott szemünkbe, nem kisebb vesztés
gyakran, magánál bírt örömünk enyészténél. Nem bús játéka-e az
sorsomnak, gondolá magában Jusztinka, hogy az atyai háztól gyülőlség
hajt el és szerelem az idegentől?

Hónapokat, éveket töltött bizonytalan bújdoklásban; mindenütt áldásként
jelent meg és mulatott. Orvoslásai hírt és vagyont szereznek vala neki,
ha amazt húzamos maradással bevárja, s ezt keresi vagy csak elfogadja
is. De Jusztinka csak kikerűlhetetlen szükségeire szorítkozott, s csak
annyit fogadott el betegektől, mennyivel ezeket pótolhatá.

Honvágy, melynek édes fonala szivünkben meg nem szakad soha, s anyai
érzelem, visszavonták Jusztinkát végre a magyar földre. Dobogó szívvel
tért azon városkába, hol fiát hagyta volt. Idegeneket talált a házban, a
seborvost sírhant fedte már, s háznépe tartózkodásáról nem tudott
bizonyost mondani senki, csak annyit hallott, hogy a seborvosnak egy
lánykájánál több gyermeke nem maradt. – Földben nyugszol tehát
szerencsétlen gyermek te is! kiáltott áradozó könnyekkel; boldog, hogy
nem öröklöd anyád sorsát és könnyeit!

Épen a generálhoz készült végsőt és bizonyost hallani fiának sorsáról, a
mint a budai hegyek közt, hol jegyzőkönyvét elveszté vala, Berky
festésznével és Angelicával megismerkedék. Varázsolva lőn egyszerre a
kedves lányka szomszédságába. Szembeszökő volt arczvonásiban az
attyávali hasonlatosság, s láttára Jusztinka szivében, bús, de édes
visszaemlékezés keledezett. Egy vagy más ürügy alatt többször megfordúlt
Anglica szállásán; a beteges Berkyné csakhamar bizalmat érzett iránta, s
orvoslása alá adta magát. De nyavalyája ennek nem volt többé
gyógyítható. Angelica árván maradt, oly világban és életben, miket nem
ismert.

Jusztinka lett most egyedűli istápja, s volt is reá szüksége
Angelicának. Báró Regéczy Kálmán naponként közelebb fonta csábos
szövedékivel a tapasztalatlant körül. Angelica teljes lélekkel csüggött
a báró szerelmén, nem aggódva a rang korlátin, miket nem ismert, s
egyedűl csak az ifjúért dobogó szivére ügyelve. Nem óhajtott, nem kivánt
ő egyebet, mint visszonszerelmét bírhatni ennek, minden egyéb czél és
vágy szunnyadt lelkében; ez egyben szögellett össze nála az életnek
minden boldogsága. Jusztinka látá a lánykának fedetlen szivét s remege
érte. Kálmánnak tisztátlan czéljait sejté, s bár e részben nem vala is
oka féltni az angyal-kedélyű lánykát, rettege még is azon csapástól,
mely szeme nyiltával annak szívét sújtani fogja. Porubay, ki akkoron
épen a báró szolgálatában álla mint irnok, s mindennapi vala
Angelicánál, mindig kétségesebbeket horda elő Kálmán jelleme felől, s
gyanakodva adá intéseit Jusztinkának; minthogy Angelica ártatlan
bizalmait felriasztni átallá. Jusztinka föltevé végre magában, komoly
szót váltni a báróval, s bátor ostrommal vetni véget a fenyegető
veszélynek.

Egy eset, alkalmasan segítette elő Jusztinka czélját. Egy kies nyári
estvén kisétált ő Angelicával a város egyik népes mulató-helyére. Sürű
volt a nép, s a mulatónak főhelye előtt, padokon, székeken települt le a
számos uraság. Közte Kálmán épen rangos társaságot mulattatott, a mint
Angelica ráismert a kedvesre, szokott bizalmával szökött mögé, s nem
sejtve a világi tón illéseit, biztosan megveregette vállát, hogy édesen
lepje meg őt ittlétével. Leirhatlan volt a báró zavarodása, a szegény s
túlságos öltözetű lányka biztosságaira. A társaság gúnyosan mosolygott s
örvendve mosolygott Jusztinka is. De Angelica vélve, hogy nem ismert reá
a báró; Kálmán! így kiáltott, még sem ismert meg?

Engedjen meg a leányasszony, mondá zavarja legfőbb polczán a báró, –
nincs szerencsém ismerni – tán tévedés.

Kár megtagadni ily szép ismeretséget édes báróm! közbeszökék kaczagva
egy uracska a társaságból.

Az asszonyságok kaczagának; Angelica arczain láng és holt sáppadás
váltogatták egymást. Jusztinka majdnem eszmélet nélkül voná el őt. Az
ártatlan lelkű, a tapasztalatlan, nem tudá megfogni a dolgot. Betegnek
kell neki lenni, gondolá magában; mert hisszen látá színe változásait, s
különben miként nem fogott volna ismerni ő reá, kivel naponként mulat?

Jusztinka legjobb alkalomnak látá most törni meg a lányka ütközött
szívét, nehogy többszörös zúzatás több veszélyt hozzon arra. Angelica
bámészan merede Jusztinka szemébe, a mint előtte Kálmán viseletének
okait fejtegetni kezdé. Hiedelmetlenségre mutatott egész lénye. Tiszta
szíve nem vala képes oly silány lelket tenni fel Kálmánjában. Az az
igazi ártatlanság, mely még csak mérszerrel sem bír felfoghatni képzetét
a gonosznak. Szerelmét szégyenlené-e a nagy asszonyságok előtt? így
szóla; mi köze ranggal a szerelemnek? kivántam-e én valaha egyebet mint
szívét? volt-e ő kénytelen megcsalni engem? és miért tenné ezt? –
Jusztinka nem boldogúlt, szép lelke hite ellen Angelicának. Majd
meglátjuk édes leányom, mondá Jusztinka végre, kitudom én: van-e komoly
tiszta szándéka irántad? ha nincs, futnod kell a csábítót, a fúlánkos
kígyót!

Angelicának ismét rejtély valának e szavak, s azon tolmácslatok, miket
Jusztinka utánok ragaszta. Nem boldogúlhatott ez a természet
gyermekével; mert miként költse fel vétek gyanúival ártatlanságát ennek?
Föltevé magában, e kedély tisztasága után intézni megszabadítását.

Kálmán néhány nap kimarada, s Jusztinka örvendni, Angelica pedig
komoly-bús kezde lenni, és naponként nyugtalanabb. Egy délután belépe
Kálmán a szobába; Angelicának öröm lángja szökék arczaiba. Nem mondtam
anyám? e szókkal fordúla diadallal Jusztinkához, hogy Kálmánom beteg
volt? – Kálmán kész elfogadója vala az ohajtott mentségnek. Nyájas lőn a
pár mulatozása, s Kálmán elfogúlatlannak mutatá magát, s szinte az
ámításig kedv-előző vala.

Egy szóra kedves báró úr! szóla komoly hanggal Jusztinka Kálmánhoz, a
mint ez menni készült. Kálmán kétkedve tevé le fölvett kalapját.
Angelica Jusztinkának intésére kifordúla a szobából.

Édes báró úr, így szóla Jusztinka, s erős nézést szegze Kálmán szemébe,
mondja meg nekem, mi czélja van Angelicával?

Édes asszonyom, felele Kálmán s parancsos állást és tónt erőltete
magának, mi előtt vallatnám, tudni szeretném: mi joga van
asszonyságodnak e kérdéshez?

Emberiség és fogadott anya jogai, édes báróm, mondá Jusztinka szilárdúl;
mely mindkettő nem engedi, hogy egy ártatlan teremtést borzasztó mélység
szélén aggtalanul szunnyadozni hagyjak.

Szabad tudnom: szőve van-e Angelica e csínos fortélyba?

Angelica lelke ártatlanabb, mintsem fortélyról, ha úgy tetszik
aggodalmamat nevezni, álmodhatnék; s ily ártatlanság, mely gyanakodni
sem képes, gondtalan bíztosságában legkönnyebben bukik. Báró úr
magaviselete minap a mulatóban, neki csak bánat vala, de nekem botrány;
ámbár ahhoz, hogy komoly czéljai legyenek önnek a lányka iránt, már
előbb is csekély reményem vala. Vagy tán csalatkoztam, s a lányka
valóban bárónénak volna szánva?

Az nem, mondá mosollyal Kálmán; de Angelica számára fedett hirű s könnyű
kényletes életet, annak számára pedig, ki barátném leend Angelicánál,
nem megvetendő hálát ajánlhatok. – Álnok szemvágással szorítá meg Kálmán
Jusztinka kezét.

Csábító! kiálta felindúltában magáról megfeledkezve Jusztinka, oly
hangon, melytől ütközve hátrála az ifjú vissza.

Asszonyom! mondá ez élesen, ne tegye, hogy magam is megfeledkezzem
arról, mivel tartozom neme gyöngeségének.

Ezt nagynénéd mondá, s mondja még egyszer: hitetlen csábító! lásd a
leveleket! – Egy nyalábot ada Kálmánnak által. Angelica, folytatá
Jusztinka nyugalmasabban szavait, miután Kálmán átfutá az irományokat,
azon férfiúnak leánya, ki férjem fogott volna lenni, ha rokonim
erőszakoskodásai őt el nem szakítják tőlem. A lányka árva s gondolhatod
öcsém, hogy őt védni fogom.

S mit kiván tőlem asszonyom néném? kérdé bizonytalan hangon Kálmán, kire
nézve a jelenet több tekintetből szorongató kezde lenni.

Ne gondold öcsém, hogy jogaimat követelni keltem fel vélt halottamból.
Én Angelikával elhagyandom Pestet, s őt alkalmasint most látod utoljára.
Egyedűl arra kérlek: gyógyítsd meg azt a szívet, melyet gonoszabbúl
sebhetél, mint vélnéd. Íme itt az író-eszköz, írj egy levélkét
Angelikának, miként én azt tolladba szólom. Kálmán kész udvarisággal
fogá a tollat, s ezeket írá:

Édes Angelikám! Gyakori eset az életünkben, hogy ámulva magunk, másokat
ámítunk. Ez esetben valék én is. Szerelemnek gondolám szivemben azt az
Angelicám iránti nyájas indúlatot, mi nem vala egyéb szíves barátságnál,
s szép tulajdonai iránti tiszteletnél. Az idő felkölté szunnyadó
szívemet gróf Vértesi kisasszony iránti lángoló szerelemmel, kivel épen
jegyben járok. Kötelességemnek érzem megtenni e nyilatkozást, bocsánatot
kérve szép Angelikámtól, hogy levél s jó fogadott anyja által teszem
azt, mihez magamnak erőm s bátorságom nincs. Éljen szerencsésen, s
tartsa tisztelő barátjának

B. Regéczy Kálmánt.

Udvarias meghajtással Jusztinka és Angelika felé, de minden szó nélkül
vőn búcsut Kálmán a háztól.

Jusztinka Angelikának utóbbi dolgozását nézeglé, egy olasz tájfestést,
mely félmunkában álla a festő-álláson. Édes Angelikám, így szóla a
lánykához, ez szép darab leend; milyen eget fogsz adni a nyájas táj
felibe?

Tisztát, felele Angelika, derült olasz léget, felhőtlent.

A művészetnek szép alkotási jogai közé tartozik, mondá Jusztinka, oly
nyájas világot, oly derűlt eget alkotni művei felibe, mint milyen a
művész lelkében dereng, és szabadon lebeghetni a valóság felett. Nem
volna-e képes az emberi erő ugyan ezt tehetni az élettel, s világi
körülményekkel is? Minden szívnek bizonyos szempontja, bizonyos kisebb
vagy nagyobb árnyéklatú színvegyűlete van, melyből és melyekkel az
életet s ennek változásait tekinti, s nagy részben amazoktól függ:
borongásban-e vagy derengésben tekintse emezeket? Azt tartom: a bennünk
szunnyadó lelki erőknek felszólítása és használása sokat enyhíthet
világi kedvetlen viszontagságainkon.

Angelica sejtve a czélzást nem felelt.

Édes leányom, folytatá szavait Jusztinka, én ezt a lelki erőt óhajtnám
felszólítni nálad. Sajnos ugyan felriadni kedves ámulásunkból, de üdvös,
hogyha későn nem esik boldogságunkra. Kálmán e levelkét írja neked.

Angelica mohón átfutá a levelet, minden szónál halványabb lőn arcza, s
reszketőbb kezében a papír, s kiskori merevűlése után dőlni hanyatlék.
Ápolva, bíztatva fogá fel őt Jusztin. Elhangzék a lányka füle és szíve
mellett minden vígasztalás. Szótlan meredezés és lelki elmarjúlás vala
iszonyú állapotja. Vádolni nem tudá Kálmánt, mert hiszen ámult ő is; s
tapasztalatlan szíve nem bíra rosszat tenni fel arról, kiért az ége.
Csak azt érzé, hogy végnélkül boldogtalan, s Kálmán szerelme nélkül nem
élhet!

Jusztinka pakolt, s Angelika eszméletlenül nézte készületeit, mint kit
nem illetnek azok. Porubay belépett, s megrémlett látván az úti
készületet; de megértvén a bajt, minthogy iránta bizalommal volt a ház,
vidoran segítette a rakoskodást. Szíves szóssággal tárogatott, szebb
jövendőt az idegenben Angelica eleibe; s végre magát is ajánlotta
útitársul, s megigérte, hogy utánok indúland. Quo fata trahunt,
retrahuntque sequamur! ezt mondá ünnepélyes lelkesüléssel. A nőség nem
értvén szavait, csak szeme lángolásából sejté nemes tökéletét; Jusztinka
köszönettel fogadá el ajánlkozását, Angelica pedig némán nyújtá kezét a
szíves barátnak, ki azt tisztelve nyomá szívéhez.

Báró Regéczy Kálmán, mind szó, mind ismerkedés után úgy vélé, hogy
Porubayban emberére talála. Kálmán ugyan nem hanyagolá el egykor
iskoláit; de azokat különös tűz és szorgalom nélkűl végzé vala. Most
bizonyos czéljára szükségessé lőn neki a római és görög história, s
nummismaticai nyomozások, mikben Porubay kivánt mestere lehete, ki
különben oldala mellett, mint írnok is hasznos szolgálatokat tehete.
Vala ezek mellett más mellékes czélja is vele, mi különösen Angelicát
érdeklé. Szolgálatába vevé tehát őt, s Porubay nem igen kedvező
körülményeiben, elfogadá a meghívást. Kálmán küldésekben, apró
megbízásokban, gyakran használá Angelica körül írnokát: s a lelkes,
minden feszesség nélküli, nyájas ártatlanságú lányka, csakhamar szelid
vonzalmat, majd indúlatot támaszta a derék férfiú keblében. A lánykának
művészi tüze, lelke, s Porubaynak ismeretsége a művészet hajdani
bölcsőjével, nyájasan egyezének. Porubay római és görög lelkes
történeteket, jelenéseket hordogata elő az ó historiából, Angelica
képzeletét, ízlését formálá azokból, vagy feldolgozá azokat. Elbeszélő
Porubay, mindig szívesebb, oktatóbb vala, mindig lelkesebb és vonzóbb
előadásaiban; a hallgatóné pedig mindig figyelőbb, hálásabb, s a férfiú
barátságát, mit nem tekinte egyébnek, hajlóbb viszonbarátsággal és
vonzalommal jutalmazni. Mint Jusztin, mind Angelica úgy tekinték
Porubayt, mint ház barátját, ki előtt nem vala nála titok. Idővel avatva
lőn ő főbb körülményeibe a családnak, melynek az ő egyenességébe és
tiszta erkölcsébe határtalan vala bizodalma.

Porubay tudta Angelikának Kálmánhozi szerelmét, s az több tekintetekből
nyugtalanította őt. Inkább barátnak és jószívnek féltése volt ez, mint
szerelemnek. Ő ismerte saját ügyefogyottságát, s így Angelica iránti
indúlatja tiszta, czéltalan jó akarat volt, inkább, mint bírásnak vágya,
mihez nem vala semmi reménye. Azonban Kálmán hova-tovább kevésbé
tetszett neki; azon homály, azon titok fátyla, mely minden tetteit,
munkálatait fedé, s minek bár háznál lakott, soha nyomába nem
igazodhatott, gyanúsok lettek előtte. Némely számolások, melyek kezén
mentek keresztűl, még inkább megerősítették őt gyanújában. Angelica
nyílt ártatlan szívét átallá és szükségtelennek is látá felriasztni
gyanakodásival; de annál lelkesebben nyilatkozék azokkal Jusztinkánál, s
ez a derék férfiút naponként inkább tisztelé. Drága gyémánt ő, ezt
szokta mondogatni Angelica előtt, mely úgy miként természet kezéből jő,
minden hozzá járúlta nélkül is a pallérozó kéznek, bírja a maga belső
becsét. A pallérozó kéz nevelni szokta ugyan ragyoglását a kőnek, de
csökkentni is nagyságát annak.

Kálmán báró most már szíveskedései s apró jótéteményei után, megértnek
gondolta Porubayt arra, hogy előtte nyilatkozzék. Őt egyébiránt is
könnyen használható eszköznek vélte; sokat várván ügyefogyottságától is,
s azon szép igéretektől, miket neki már egyszer másszor tett vala.
Néhány nap különösen nyájas volt most a báró iránta.

Kedves Porubay úr! így szóla egy délután hozzá, ön engemet többféle
szolgálataival lekötelezett, s illő hogy hálám ne csak úri legyen, ne
csak bérfizetésből álljon, hanem barát nyújtsa azt barátjának. Én azt a
józan prózai érettséget tulajdonítom ön gondolkozásának, melynél fogva
hiszem, hogy ön az életet és embereket, nem fogja költői varázs
színekben tekinteni, hanem úgy miként vannak, saját gyöngéikben és
bohóságaikban; s vétkellés helyett okosnak fogja vallani azt, ki ezeket
használni tudja. Ott hol a bölcs gyöngének érzi magát arra, hogy
kijózaníthassa a világot, legtanácsosabb, ha mosolygja annak bohóságát,
s vagy annak malmán őröl együtt a többivel, vagy vizét okosan a maga
malmára igyekszik hajtani. Én, miként sejtheté ön, kereskedési
társulatban állok, s mint láthatja, nem siker nélkül. Önt kész részes
tagjául elfogadni a társulat, befizetés helyett csak szolgálatot
kivánván öntől. Most lássa ön előbb munkálkodásunkat, s úgy adja
elhatározását. De minden esetre adja ön előbb becsület-szavát, hogy a
mit látni fog, örök titok maradand nála, s nyelvre nem adandja azt soha.
Porubay vonakodék előbb, de végre több ellenvetései, s ezek iránti
megnyugtatásai után elfogadá a titoktartást. Kálmán báró inte egyik
szolgájának, ki ügyelői tisztet látszék vinni a társulatnál, s ez
elvezeté Porubayt.

Most látá ez először csodálva, az épűlet és udvar számos rejtekeit,
földalatti osztályait, lyukait, pinczéit, kamaráit, istállóit, s azoknak
különféle tárgyu használtatásait. Az ügyelő legelőbb is egy tág kamarába
vezeté Porubayt, mely tele állott kádokkal, üstökkel, lombikokkal és
borházi szerekkel. Belőle ajtó nyílt le a pinczébe. Ez
borlaboratoriumunk, mondá az ügyelő; itt ellesve a természet titkait,
egy pontba gyűjtjük össze áldásait, miket az egész világon éghajlat-
vagy földnem számra felosztogatott. Nem létezik világrészi bor, melyet
mi itt magyar borainkból ne készítenénk. Gyakran az ámulásig
boldogúlunk, s jó lélekkel fizettetjük meg magunkat; mert a vevő szép
hiedelemmel iszik, s mi kára benne, hogy csalatkozott? Különben pedig
arra, kedves úr, lelkiismeretesen vigyázunk, hogy az egészségnek ne
ártsunk, s csak az erszényt vegyük követelés alá. Fő erőnk az, hogy az
idei borokból, finom ó borokat készítünk, s azon évre kereszteljük
azokat, mely kegyes vala jó bort szűrni a hazának.

Ezen második osztályban, miként látja ön, különféle művészek
munkálódnak. Egyik agg pipákat farag új tajtékból, s otromba metszéssel
és betűkkel idézi elő az ó korból Bocskayak, Bethlenek, Apafyak s több
híres hősök pipáit, s ingerlik azokkal a vevő kedvtelését, a becshez
óság tisztelését is ragasztván. Ez itt római, görög, s néha egypti
régiségeket, antik-intagliákat, cameákat vés, farag, elefánt-csontból,
márványból, magyar hegyek köveiből s a t. Amaz régi kardokat,
buzogányokat, másik mellette régi bogláros szerszámokat, s túl rajta
harmadik régi alaku s felirásu kelyheket készítget, különféle századok
bélyegeivel. De a mi legfőbb ágát teszi kereskedésünknek, azt imitt az
alsó osztályban fogja láthatni ön. Itt készülnek minden kornak,
századnak, minden nemzetnek régi nummismái, alkalmi pénzei, az anyagot
kivéve oly híven követve, hogy majdnem magunk is tévedünk az eredetiek
és másoltak között. Minthogy számos már ma az ily nemű gyűjtögető, s mi
nem vagyunk épen drágások, nem csekélységet hajt be e buvárkodásunk a
társulatnak.

Uram, így szólala meg Porubay, hogy szorúlt mellének némi tágulását
nyisson, a mint sejtem, önök ereje abban áll, hogy újból ót, s fiatalból
vénet csináljanak, ezer szerencse, hogy nőnemünk nem jár az urak körül.

Ó ezt a túlsó oldalba vinnők, felele kaczagva az ügyelő, hol megfordítva
dolgozunk; s átvezeté a bámuló Porubayt. Íme itt ezen kamarában állanak
ífjító szereink. Porubay csodálattal szemlélé a mindenféle szerszámokat,
fogókat, ráspolyokat, ollókat, késeket, ecseteket, kádakban különféle
festékeket, felaggatott lófarkakat, s a t. – Lássa ön, mondá az ügyelő,
s kinyitá a ló-istálló ajtaját; itt állnak öreg candidátusaink, még
koraik minden hibáival, s várják dicső ifjúdásaikat. Ím itt ezen ólban
már virító díszben állanak az öreg chimérák; mi szépen hazudják ők azon
kort, mely nem sajátjok!

Porubay csak akkor vőn szabadon lélekzetet, midőn a szabadra felére. –
No mit határozott ön? kérdé Kálmán tőle, miként van megelégedve
intézeteinkkel?

Szépek, nagyságos uram! felele Porubay; de engedelemmel szólván, görbék.
Én inkább vagyok hajló szánni az embereket tévedéseikben, mint
megerősítni ezekben őket, vagy czéljaimra görbe úton használni azokat.
Az élet minden emberre nézve más más út. Soha sem voltam barátjok azon
világi köröknek, mik az emberiséget vagy rosszabbnak vagy butábbnak
tekintik, mint azt annak becse s önfelebarátiságunk megengedhetné. Én
eleresztetésemért esedezem.

Ön komor oldaláról fogja fel a dolgot, mondá némi ütközéssel a báró.
Mondja meg nekem legtöbb örömeinket nem inkább hit nyújtja-e nekünk,
mint való? mi pedig csak hitet árulgatunk. Használ-e nőinknek
legvalódibb hűsége is nekünk, ha mi ellenkezőt hiszünk és megfordítva?
Elégedésünknek is nem egyedüli kútfeje-e a magunk és körülményeink
felőli hit? Mit árt az, ha a vevő egy egypti ereklyét bír tőlünk, s csak
mi tudjuk, hogy az nem Théba omladékinál ásatott? neki soha sem leend
módja feleszmélnie csalódásából. Nem marad-e nála és maradékinál örök
kincs az ereklye, melyhez kedves hit áll kötve? S mondja meg ön nekem:
ily magunk forma segélyek nélkül is, nem fog-e soha az effélékben
csalódni az emberiség? Én azt hiszem, hogy azok, kik szép ámulásokat,
hiteket árulgatnak, az emberi nemnek nem utolsó jótevői. Boldogúl
csalódni, sorsa sőt ohajtása ennek. Gyermekek maradunk mindig, s csak
ártatlanságunkat nőjjük ki.

Ha ezt megengedném is korosító intézeteiről nagysádnak, mondá Porubay,
de a ló-ifjító működés.

Épen nem eshetik gáncs alá, mondá nevetve a báró. Úgy látszik, titkos
egyezmény az az egész világon, hogy leányt hibájával adunk férjhez,
lovat hibájával adunk el. Tán azért, hogy mindkettőben igen ritka a
hibátlan.

Porubay előtt, ki mindenkor nemesen tisztelé a szép nemet, kedvetlen
vala ezen összeállítás. Személy és portéka, nagyságos uram.

Mindegy, kedves Porubaym, azon egy különbséggel, hogy amaz egész éltünk
boldogságába, ez csak néhány forintunkba kerül. Nyíltszívűségnek kellene
uralkodni mindkettő között, de ez örökre elérhetetlen tökélyéhez fog
tartozni a világnak. Addig hajló vagyok a lovat úgy venni én is, miként
közönségesen vétetik; jár az kézről kézre minden hibáival, miként
nyomata elkopásaig a pénz, s csak az utolsó kéznél megy veszébe; mely
kellemetlen csapás miként láthatni, csak keveset s ritkán érhet.

Kálmán az elhatározásra még néhány napot engede Porubaynak, mik alatt, a
még hátra lévő számolásokat kelle bevégeznie. Emez erősen elvala tökélve
magában, hogy a bárótól szabadúljon; mert lelke többé nem lehete
nyugodt. Azt vélé bűn felett ül, s a mint Jusztinka és Angelica
elkészűlését megérté, mi sem tartóztathatá őt többé. Nyilalásról
panaszkodék az ügyelő előtt, mit a sok ülésben kapott, lovat kért maga
alá, hogy megrázassa magát, s felkerekedvén reá, útnak indúlt asszonyai
után. Ezen útban találta volt őt Gyula a fogadóban, a tisztújításról
jött vendégekkel.

Porubay egy városkában utólérte asszonyait, kikkel már akkor együtt volt
báró Felsen Edvárd is, vürtembergi rokona Jusztinkának, s egykori
szem-betege. A hálás ifjú, most férfiú, folytonos szemrehányásokkal
gyötrötte magát, hogy szerelmével világba űzte jótevőnéjét. Nősülése
után azonnal Jusztinka fölkereséséhez fogott; de őt, ki nemzetségi nevét
nem használta, föl nem lelhette, magyar földön létét pedig nem is
gyaníthatta, több ízben hallván elhatározását, hogy arra lépni nem fog
többé. Gyanakodott azonban, miután a német tartományokban tett
nyomozásai sikeretlenek valának, hogy a honvágy, mit nála több
alkalommal sejtett, őt a magyar honba voná, s kiindúlt ide: látni
egyúttal rokonit, Jusztinkát pedig kényletes életre hozni be vürtembergi
birtokába. Az ember akként van életével, miként kertalkotásával. Únás
követi ezt, mihelyt a tulajdonos minden szakasszal készen van, s többé
nincs reménye újhoz, és várás öröme nem izgatja őt. Csupa fentartás igen
is nyugalmas, s már lankadozó éldelet. Így volt Edvárd is elérte házi
boldogsága körében. A hála szivessége, új nyájas jövendőt igért neki
Jusztinka sorsának könnyebbítéséből, s lelkes nője előre szerette a
barátnét ismeretlen rokonában, és szeretett férje orvosnéjában, s kies
napokat reménylt magának az új háztag ohajtott társaságában. Leirása, de
főkép gyógyításai után, csakhamar nyomába akadt Edvárd Jusztinkának.
Lelkes kifakadó volt öröme, mely kiskorig magának Jusztinkának is
olvasztott le szíve jegéből valamit.

Azon fogadóba, melyben Edvárd az asszonyokkal és Porubayval szállva
volt, érkezett egy ángol utazó is, ki a magyar föld számos ritkaságai
közt, a magyar bányákat látni jött, s ezeknek beutazása után most
legközelebb az aggtelki baradlát készűlt meglátogatni. Erről annyi
jelest olvasott ő fel Edvárd előtt, Porubay pedig hírek után annyi
csodást horda fel a barlang felől, hogy végre Edvárdot is elfogá a
kivánság: látni ezen játékát a természetnek; s asszonyait is rábirá
látogatására. Fölkerekedék az egész társaság, az ángol társul csatlá
magát hozzá, s minthogy csak félnapi járóra valának Aggtelektől, másnap
délre behajtatának ennek csárdájába.

A csárdás, a barlang egyedűli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért
jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén
megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig
azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közől,
szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott,
hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és
veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtékei
közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné
borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala birható erre; de a férfiak,
s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka
érdektelen közönyösséggel indúla a barlang felé, Angelica pedig hallván
a hely veszélyeit, mintegy örvendő ohajtozással. Az ő roncsolt szivével
most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék.
Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s
irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenűl halt el szívének –
végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének a merre
utazék, temetőkerteken bús tekintetei.

A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindúlván a
barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok
be a szoros nyiláson utána, de tágula keblök, a mint bent az üregek is
tágúltak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az
egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti
magas menyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező
vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között, zúgó
denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis
alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a
képzelet, – mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.

Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a
vezető, a mint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására
mutatott a barlangnak; de a melynek szövényeit rettegé a vezető.

De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.

Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan
még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítni,
hogy egészen kitanúlta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a
járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is,
vélvén hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász
sorsa.

A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatlan vala
történetecskékben, mikbe oly mélyen merűle, hogy feledvén tisztítni
fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s
vissza-indúlóban volt immár a társaság, a mint Jusztinka borzadással
veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit;
a vezető semmi igérettel nem vala birható arra, hogy járatlan s neki
ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de
csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú
szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát
kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyiláson, mely felől
állottnak tudá Angelicát, elindúl keresni azt, erősen elhatározva
magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.

Angelicában már az úton szokatlanúl borongott az élet-unalom, a vezető
elbeszéléseire pedig, egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy
itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá
magában, tépő kínaitól, s azoktól is kik még szívének kedvesek,
egyszerre szakadni fog, a halkas megválás gyötrelme nélkül. A fáklya
kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson.
Ez egy kis üregre nyílt, melyből csakhamar nagyobba ért, s innen egy
tágas boltozat alá lépett. Ide már nem hatott a fáklya világa, éj sötéte
vette a lánykát körül, tapogatódzott kezével a nedves falakon, de
nyílásra nem akadt sehol. Egyszerre borzadállyal futotta őt végig azon
gondolat, hogy már halál leánya. Az élet szeretete hatalmas kapcsaival
kapott szivébe, bánta hevenyés tettét, tért volna, de hasztalan kereste
a nyílást, melyen bejött: lázadt képzetében felfordúlt a világ s fekvése
a barlangnak. Felzajlott kétség és szorúlás fogták el szívét, téboly
zavarban kerengett kiskorig az üregben, s eliszonyodtában magán kívül
rogyott össze. Így találta őt Porubay ájúltan a nedves földön. A
társaság húzamosan hasztalanúl várva a pár megtérését, kisietett a
barlangból, hogy jutalmakkal szólítsa fel a falu embereit a keresésre.
Elhalt minden hang a barlangban, s Porubay mi reményt sem látott maga
előtt, nem más sorsot, mint azzal megosztott kínos halált, kit oly
kedvesen ohajtott visszaadni az életnek.

Angelikát hamar felocsúdtatta ő a barlang vizével. Heves lángba csapott
ki az élet-vágy a lányka szemébe, a mint Porubayt megpillantotta,
kiskorig szabadulását vélve. De borzasztóbb lett kétsége a mint
megértette, hogy ő utána indúlt, s őt is, a hű lelkűt, magával együtt
bizonyos halálba rántotta. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! kiálta kezeit
tördelve, és Porubayra borula. A bús lelkű férfiú egyik kezével átkarolá
a lánykát, másikát búsan emelé fölfelé: oramus, így könyörgött szive
mélyéből, parce pio generi et propius res aspice nostras! – Nyájas
nyugalommal, s emelkedett szívvel vigasztalá kedvesét, gondosan
csöpögteté roncsolt lelkére az ég bizalmát, s a vallás szép malasztjait.
Majd égő fáklyával keresé a nyilást visszafelé, de kétkedve akada fenn,
mert az üregből három nyilás ágazott szét. Egymás után tőn kisérletet
Porubay mindnyájával. Hogy tovább ne tévedjen szétforgácsolá fáklyáját,
s az elhintett forgácsokkal biztosítá a visszautat magának. Két
sikeretlen próba után, végre a harmadik nyiláson indulának, hol az
Angelica elejtett zsebkendője, azonnal lelket öntve nyugtatá őket, hogy
jó úton járnak; s így visszajutának oda, hol a vezető elbeszéléseit
tartá. Ha szinte nem találák is ott többé a társaságot, de bizván
fölkerestetéseikben, a remény nyájas sugára élesztve köszönt be
lelkeikbe. Úgy tetszik jó Angelica, mondá Porubay, a gondviselés ismét
emberi segély alá vezérlett bennünket. Innen ne távozzunk, hogy ne
tévedjünk. – Leülének egymás mellé, egy csepegvényoszlop-darabra;
Angelica lehajtá fejét barátja ölébe, a bágyadás álmot lengete
szemhéjjaira, s darabig szunnyada.

[Illustration: Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve
és Porubayra borula…]

Porubayt különösen hatá meg ezen fájdalmas boldogsága. Ölében bírni
földi mennyét és még is oly távul esni tőle! karjai közt tartani az élet
szép boldogságát, s borzasztó halállal állni szemközt! mily kínos
ellenetek!

Angelica fölébredt, s mély sötétségtől látta körülövedzve magát. A
fáklyák mind elégtek immár, s új nyugtalanság, új szorongás környezte
szívét. Jő e segítség édes Porubaym? szólt lassudon, vagy iszonyú halál
marad sorsunk? Engedjen meg jó barátom, hogy bűnhödésemmel önt gyász
végzetembe vonám!

Kedves Angelica! felele enyhítve Porubay, nekem kevéssel van több
veszteni-valóm az élettel, mint megszokása annak. Kor és bíztató
remények nem kötnek oly erősen hozzá, mint téged jó lányka; de bízzunk –
mieink mindent elkövetendnek érettünk. – Ismét szerencsés vala szelid
nyugalmat lopni be a lányka szivébe, mi nélkül maga is szükölködék.
Sejté, hogy Angelica diderg a nyirkos hidegben; levoná magáról saját
köntösét s belé pólyázá a reszketőt. Biztosan simúla a lányka jótevő
barátjához, ki most egyedűl álla az élő világból körűlte s oly lelkes,
oly áldozó jó akarattal álla körűlte! Csupa hálává olvada Angelica szive
iránta. – Ó ha még életet, s azt hosszút adnának az egek nekem, kiálta,
hogy leróhatnám ha csak egy részét is Porubaym iránti nagy
tartozásomnak! – Lelke hevével borúla jótevőjének mellére.

Porubay sejté, hogy a figyelemnek elfordítása legalkalmasabb ír most
Angelica lelkének; ellenben csend és hallgatás, a halál rémítő képeit
riasztják fel lázadt képzeletében. Ennélfogva előhordá a régiségekből
azon hősöket, hősnéket, kik nagy lélekkel mentek a halállal szembe, s
gondosan foglalatoskodtatá a lányka elméjét, hogy önmagától és sorsától
elvonja azt. Ilyekkel, s főkép egy jobb élet bíztató reményével kivánta
edzeni a lányka lelkét. S nekünk a régi bölcseknél egy fegyverünkkel
többünk van a halál rettegése ellen, így szóla, nekünk, kik azt hisszük,
hogy nem húnyunk el örökre, hogy éltünknek csak első felvonását zártuk
be, s hátra vannak a szebb kifejtés scénái. Azon nyájas sejtemények,
azon epedő vágy, azon édes szüksége lényünknek, miket egy jobb, egy
szebb élet nyájas gondolatja, s bíztató reménye költnek keblünkben, csak
azért adattak volna-e belénk, hogy kínozzanak? s teljesűletlenűl
hamvadjanak el gyarló testünkkel? e számos isteni lángok, égi tehetségek
bennünk, csak e földi salak életre nyújtattak volna-e örök szomjúl
számunkra? A jó természet, mely bölcs gazdálkodással, csak annyi eszközt
használ fel czéljaira, mennyit ezek kivánnak, egyedül bennünk vétette,
csalva vétette volna-e el nagy rendjét? Nem Angelica! Saját magunkban
hordozzuk annak kezességét, hogy élni fogunk, hogy szebb létben fogunk
élni! Igy miért remegnénk megtapodni azon ösvényt, mely tisztább
örömökre elköltözött kedveseinkhez vezet bennünket, s
hátramaradottjainkat utánunk hozandja egykor?

Bágyadozó szemei immár az éjet jelenték. Porubay bíztatások közt altatá
el Angelikáját, s később magát is elnyomá a jótevő álom. Erősödve
ébredének fel; de most a lányka éhségről kezde panaszkodni. Növekedék
nyugtalanságok, s az éhség halála előtűne lelkeiknek, minden
borzasztásaival. Kétségök a szerint hága, miként a várt segély késék.
Csüggedés és éhség gyötrék lelki és testi erejöket, s enyhítésül csak
víz, és sikeretlen vigaszok valának hatalmukban. Az idő borzasztón
hosszú vala szenvedéseiknek, a nap egybe olvadva az éjjel körűltök, s a
halál óránként közelebb lépdele feléjök.

Az éhség kinzó kezdett lenni párunknál, s a testi erő fogytával
fogyatkozni annak lelki ereje is. Angelica aléltan feküdt, s érzékenyen
búcsuját nyögte barátjának. Porubay magáról feledkezve, ápolta a lányka
roskadó erejét; de sűlyedni készültek saját reményei is. Egyszerre
csengés s majd emberi hang ütött füleibe. Fölélesztette hírével
Angelikát – zajosan dobogtak szíveik elfogott lélekzeteik alatt, míg
hallgatóztak. Nem csalódtak – emberi zaj volt – az ő keresőik zajai!

A társaság leírhatlan réműléssel, s kínos nyugtalansággal szólított fel
minden segélyt az eltévedt pár felkeresésére. Nagy összeget tett fel
Edvárd és az ángol az ajánlkozónak. Nem akadt senki. A barlang évek óta
mintegy saját országa s pénzbányája volt a csárdásnak, s ez csak
harmadnapra váratott haza; nem volt hát más mód, mint lovasokat küldeni
eleibe, s friss lovak megrendeltével hazajöttét siettetni. Mihelyt
megérkezett a csárdás, kizajlott vele a társaság, s nagy része a
helységnek, részvétből inkább, mint puszta újságvágyból; mert egyik szép
tulajdona az az emberiségnek, hogy a szerencsétlent szivesen fogadja
részvétével rokonának.

Halál-remegésből egyszerre élet örömére derűlni, halál gyötrő rémei
helyett egyszerre szívrokonokat ölelni – súlyosabb változás, nyomasztóbb
özöne a kéjnek, mintsem azt gyarló emberi szív és test elviselhetné.
Angelikát mint nem eszmélőt vivék ki az örvendést zajgó nép közé, s
átadák az orvosnak; Porubay pedig miként lábbadozó beteg vánszorga
utána. Az élet, mint vesztett, de küzdéssel visszanyert vagyon,
nyájasabban mosolyga most feléjök, s a feléledt Angelica kézszorítással
sepegé barátjának: csak még is szép a világ, s az élet benne!

Szép, mondá Jusztinka, neheztelő gyöngédséggel, még az igazán
szerencsétlenre nézve is! Szerencse, hogy gyöngék vagyunk elgázolhatni a
természet örök törvényeit, mert bizony elég bohók volnánk ezt akarni
néha!

Porubay önfeláldozása, még egyszer oly forró tisztelést szűle neki a
társaságnál, mint milyet előbb bira; Angelica pedig nem lelé mértékét
hálájának. Majdnem elszoktatá a sanyarú férfiút figyelmeivel, kényeztető
gondoskodásival, s hálás szivének zajos ömledezésivel. Jusztinka, ki rég
sejté vala Porubay érzeményeit, fülébe súga Angelicának. Fény derűl
egyszerre Angelica arcza körül, örvendve, hogy saját éltének becset
adhat boldogításával annak, kit oly forrón tisztel, kinek annyival
tartozik; nemes tökélet villan meg azonnal lelkében. Feledve van saját
szivének forró szerelme, úgy tekinti saját életét, mint Porubay
tulajdonát, s győződve van, hogy a nemes lelkűvel boldogtalan nem lehet.
Szerelem ugyan nem voná őt felé, de igen tisztelet és forró hála; s mi
közeles a lépés ezektől amahhoz!

Porubay keblét soha nem érzett kéj dagasztá, a mint Jusztinka őt
Angelica elhatározása felől tudósítá. Kiskorig utánereszté érzelmeit
boldogságának, de majd eszmélvén lelkében: nem asszonyom, így szóla, s
megfogá Jusztinka kezét, fogassa meg, esedezem, az angyali lánykával
azt, hogy nekem áldozattal nem tartozik. A szívnek saját jogai vannak,
mik kényeink alá nem esnek. Addig míg hivatalom akad, lesz módja a jó
léleknek kiismerni saját szivét, s nekem sok gyöngéimet; s ha még
mindezek mellett is eltökéli boldogságomat – akkor dicsőültek örömével
ragadom meg ezt, mit most szívem elfogadni mind átall, mind nem mer!

Jusztinka becsülte a szerény férfiú nemes eszméletét. Többé mi czélzás
sem került elő közte és Angelica között; de Angelica hova-tovább
megerősödék föltétében, naponként új-új jeleit látván Porubay tiszta
jellemének; valamint Porubayt is mindinkább forróbb vonzalom hajlította
a kedves lányka felé.

Jusztinka ügyelése alatt, Angelikának egész lényében tetemes változások
történtek. Az eddig csupán művésznő, kezdte magát házi nőnek képezni ki,
előre úgy tekintvén sorsát, mint szegény módú Porubay nőjeét. Azok a
szokatlan, csak lassudan jövő házi ügyességek, valamint egy részről új
kecseket kölcsönöztek a deli lánykának, úgy más részről annak szíve
nyugtatásait is igen elősegítették; mert simítnak, kötnek, szorítnak
bennünket az élethez, ennek apró gondjai és foglalkozásai.

Edvárd nem bírhatá arra Jusztinkát, hogy vele együtt rokonit
meglátogassa: mit keressen úgymond, boldogok között a boldogtalan? Bár
mi alakban jelenjen is ez meg, mindenesetre háborít, s megvallom édes
Edvárdom, elfordúlt szívem, nem fog a boldogokhoz simúlhatni soha;
egyedűl a szerencsétlen szenvedő lehet annak barátja, enyhítő írja.
Hagyj te édes Edvárdom engemet magamra!

Edvárd szép öszveget erőltetett Jusztinkára; maga elindúlt nejével,
részint rokonit, részint a magyar hon több nevezetességeit látni;
értekezvén előbb Jusztinkával: hol fogná őt ismét találni, hogy magával
vigye Vürtembergbe. Jusztinka meg is igérkezék oda, de csak oly föltétel
alatt, hogy őt továbbra is könnyű kényletek nélkül hagyja élnie a
nyavalygó emberiség számára; mert csak ez az illő helyzet, örök
borongásban álló szivéhez.

Jusztinkát immár mi sem érdeklé annyira a magyar földön, mint az, hogy
bizonyost hallhasson fiáról, s ezt leginkább a generáltól reménylé.
Azonban álszeméremből átalla egyenesen hozzáfolyamodni, habár a generál
gondolkozása felől a legtisztelőbb képzete vala is. Fínom eszmélet s
becsűletnek szerénysége gondolá magában, az, mi pecsét a levelen; gyönge
őrzet, de még is bíztos. Jutok-e még eszébe? kárhoztat-e ő is? nem
fogja-e folyamodásomat rejtett segély-koldulásnak venni? vagy
ügyefogyottságom nem fogja e nemes szívét átallásom ellenére is,
segélyre erőltetni? Ezek valának nyugtalan szívének gáncskodó kérdései,
mik iránt előbb tisztában lenni kívánt.

Egy mívesnek házát a generál egyik falujában kibérlették Angelikával, s
kisded elrendezésökhöz fogtak. Porubaynak hátul egy kamarát ürítettek a
háznál, s nem sokára kész volt a kis gazdaság. A falubeli nép józan
elégűltsége, csinossága, a mindenben kitündöklő jólét, a földes uraság
köz dicsérete, nyájas kezességek voltak Jusztinka előtt kedves lakhatás
felől, egy oly férfiú keze alatt, ki közönségesen tiszteltetett, s kihez
őt édes emlékezések és hála kötötték. De a gyarló ember csak akar és
remél; a teljesedés főbb hatalom dolga! Alig helyezte be magát a kis
háznép, Jusztinka megbetegedett, s ágyát nyomni volt kénytelen. Minthogy
ő azon összegecskét, melyet Edvárd hagyott volt számára, Porubaynak és
Angelicának gazdasági zsengéjökre szánta, csakhamar aggódni kezdett ezen
pár, a ház szüksége és Jusztinka ápolása felől. Angelica előkereste
minden festményeit, miket szakaszonként eladásra szánt; de ki által, s
hol váltsa pénzzé azokat? Porubay azonnal ajánlkozott a festmények
árulására. Holt tudásaimmal, kedves Angelica, úgy sem tehetek most
semmit, mondá búsan; mert csak az a tudomány ér, mely használ. De van ép
kezem, lábam, s jóakaratom, ezt tevé hozzá vidorodva, s átvevé a
festményeket.

Első útját is a generálhoz intézé. Ez ugyan sem értője, sem kedvelője
nem vala ezeknek; de egy pár ejtett szava Porubaynak, sejteté a
jelessel, hogy a megvásárlás könyörűlet leendene, az áruló kínos zavarja
pedig, minthogy a zsebbe tett festményeket gondatlanúl megnyomta volt,
még inkább megindítá érzékeny szívét, s általában megvásárlá azokat.
Porubay egyszerre megnyeré a generál jóakaratját; tudománya,
egyenessége, nyájas jelenetek valának előtte; némileg megismerkedvén
körülményeivel, igéretet tőn neki, hogy állapotáról első alkalommal
gondoskodni fog.

Igazán boldogabb érzelmek közt mint egy Persa király, tért Porubay
pénzével, s kapott reményével haza. A mint a faluba ért, sok népet
látott összegyűlve egy ház előtt. Búsongás űlt minden arczon és
szánakozás. Szegény ifjú! boldogtalan szenvedő! sohajtottak a
nőszemélyek, s aggódtak: mi tevők legyenek? Porubay előre fúrta magát a
sokaság között, s egy ifjat látott betegen, iszonyú forróságban fekünni,
egy alája vetett ponyván; körülte elszórt mezei virágok hevertek.
Virágos vala ez, a szegény tébolyodott ifjú. Nem volt szív és szem a
helységben, mely ne szánta, ne könnyezte volna a szeliden szenvedőt. A
nők tejjel s más frissítőkkel, a gyermekek pedig szokott virágaikkal
szíveskedtek körülte; de az ifjú eszméletlen volt fájdalmában mindenre,
s fejét rázta a szíves kinálásokra. Vigyük nagyságához, jótevőjéhez,
kiálta egyik, s felfogá saraglyára a beteget. Ne oda atyafiak! mondá
Porubay; ennek gyógyítás, nem csupán ápolás kell. Hozzátok utánam!
Beviteté a beteget a maga kamrájába, s a már lábbadozó Jusztinka gondja
alá adá. Csodásan lepé, illeté meg Jusztinkát az ifjú vonzalmas arcza,
csendes szenvedése; oly látottnak és ismeretesnek látszék ez neki, mint
esemény, melyet megálmodánk egykor. Lelánczoltnak érzé szívét hozzá, s
gondja, orvoslási szorgalma, és körűltei ápolása, fáradhatlanok valának.
Telhetően igyekvék több-több kényletet alkotni számára; s végre Angelica
kénytelen vala figyelmeztetni őt, hogy magát hagyandja kényletek nélkül,
miktől aprónként, kedves betege számára lopogatá meg magát. Az ifjú
forró lázban látszék szenvedni, s feje és agyveleje mintegy lángolni az
iszonyú hőségben.

Virágos nyavalyája néhány nap alatt szűnt annyiban, hogy nyugodtabb
lett, hagymáz-tépelődései csendesedtek, s virági után ismét esenkedni
látszék. Fel-fel sietett volna fektéből: majd elkésem, úgymond; már
várni fog reám és virágira! – Angelica nyugtatta őt, helyette maga
fonogatta koszorúit s ajánlotta, hogy maga viendi azokat a kedves
leánykának meg. Az ifjú nyájasan mosolyodott el Angelicára, s különösen
hajlott szívével hozzá. Szaggatott panaszait gyakorta ő hozzá intézte, s
érzékenyen bizonyította szívére tett kézzel előtte, hogy ő
szerencsétlen, de nem rossz. Majd szokatlan bágyadások vették őt elő, s
éjjeli álmatlanságok, mik Jusztinkát iránta mindinkább kezdék
aggódtatni.

Porubay akkor vive másodszor festményeket a generálhoz, midőn Gyula és
Vincze nála tartózkodának; s minthogy most a szükség több s nyomasztóbb
kezde lenni, nem elégedék meg a lelkes tudós csak járásával segélni elő
a keresetet. Emésztni segítsem-e a háznépet? így szóla magában, én ép
erős férfi gyönge kezek szorgalmait? Csüggedve álljon-e ki a vándor
azért, hogy lépett ösvényéből kifogyott, vagy gyáván térjen-e vissza?
Nem; törjön új ösvényt! – Különféle ürűgy alatt kijárt korán napszámra
kertekbe, szőlőkbe, s bevásárlásokkal tért este haza, olyakkal, mik a
ház körül hiányzottak. Elsőbb estvéken roncsolt volt minden tagjaiban;
de az áldott szokás és szilárd lélek, naponként könnyebbé és nyájasabbá
tették durva szorgalmát neki.

Virágos nyavalyája súlyos fordúlatot vett, s Jusztinka a közel város
gyógyszertárába sietett küldeni újabb gyógyszerekért. Hozzá nyúlt most
Edvárd ajándékához, s Angelica azt vélve, hogy utólsó megsugorgatott
pénze kél szárnyra, átadá Porubaynak minden festményeit, mik még
birtokában valának. Vigye édes Porubaym a szép hűtlent is, atyám kedves
darabját; de drágán adja a lelkes dolgozatot! – Porubay siete
festményeivel a generálhoz. Most különös remeket hozok, nagyságos uram!
mondá beléptével, s kitárá hozásait.

Boldog egek! mi ez? felkiáltott egyszerre a generál, s szemei lángoltak;
zajosan kapta meg a professzor karját. Honnan jő ez a kép? s a szép
hűtlenre mutatott. Az én Jusztinkám, a szerencsétlen Jusztinka!
kiáltozott mintegy ábrándozva, s szemei könnyekkel teltek meg. Porubay
nyilatkozott azzal, mit a festmény és háznépe történetéből tudott. A
generál égő nyugtalansággal fogatni parancsolt, s egy óra mulva
Porubayval Jusztinka szállásán termett. Ez épen betege kőrül ápolódék, s
álomba nyugtatá azt, mi nélkül különösen szűkölködék. Lelkendve öröm és
bánat között lépe be a generál, felváltva tekinte egyik és másik
nőszemélyre, s alig eszméle az éltesebb és rogyottabb Jusztinkára, kit
oly fiatalnak ismert volt egykor, mint most a virító Angelica vala.

Jusztinka! így szólt, tisztelve vivén ajkához kezét, ily későn kell e
hálálnom a végzésnek, hogy láthatom ismét? – Szíves és tiszta volt
mindkettőjöknél a baráti érzelem kéje, és viszonlátás éldelete. A
generál alig hajolhatott bocsánatra Jusztinka iránt, hogy magát tőle oly
idegen távolban tartotta.

Angelica az alatt Virágos koszorúit fonogatá, hogy a beteg ifjúnak
ébredéskor örömet tegyen azokkal. A generál tudakozódék Jusztinkától a
lányka felől: mit jelentnek körűlte a mezei virágok? Jusztinka betegére
mutatott. Sejtő döbbenéssel lép ágyához ennek a generál, s reá ismervén,
összecsapja feje felett kezét. – Boldogtalan anya! felkiált fájdalmában,
így kell-e feltalálnod fiadat?

Reszkető sejtéssel meredt a generál szemébe Jusztinka. Halvány arczairól
annak olvasta le a boldogtalan titkot, s némán szegzette szerencsétlen
magzatjára szemét. – Hallgasson meg kedves Jusztinkám, mondá lassudan a
generál, hallja történetét fiának. De Jusztinka csak némán intett, s mit
sem akart hallani. Aprónként csak szaggatott feleletekben tudta meg a
borzasztó esetet.

Uzory szíve titkon lángola vala a generál Málijáért. A lányka zajoskodó
vígsága kedves ellenet vala saját kedélyéhez, mellyel ki-ki rántá az
ifjat búsongó csendéből és szunnyasztó egyformaságából. Máli értett
ingerkedni, folytonos haragban, békülésben, alkuban lenni vele, a
nélkül, hogy őt sértené, untatná; s ha gondolatlan talált lenni iránta,
kettőztetett iparu nyájassággal vonta őt ismét hálójába vissza. Az élet
mely mindenütt másutt borongott Uzory sorsa felett, derengett neki
Málika körül. Ennek különös kedve telt a virág-tenyésztésben. Uzory
kéjes szorgalommal segített neki ültetni, öntözgetni, ápolni ezeket. Nem
létezett immár jeles virág-faj a vidékben, melyből Uzory szétjártában
betegeihez, töves példányt ne hozott volna Máli számára. Gyakran több
mértföldeken keresztűl, a legkedvesebb vesződséggel hozta ő meg azt,
ölében tartogatva a kényes virág-cserepeket. Máli világ-tábláinak
szomszédságában alkotta saját orvosi kertecskéjét, hogy könnyebb
ügyelettel lehessen amazokra is; rendesen ő vitt legelsőbben hírt,
mutatványt Málikának, új nyílású virág-töveiről és hagymáiról, s
hízelgve kedvtelésének, ritkán jelent meg virág nélkűl előtte.

Uzoryt remény nem ámítá. Elég józan vala ő átlátni a nagy hézagot, a
lányka csillogó körülményei és saját árva sorsa között; de még is gyönge
legyőzhetni akaratos szívét. Szeretnem szabad, gondolá magában, nem kel
ki a titok szenvedő keblemből soha, s így nem sérthet hálát azon háznál,
mely mindenemet adá. – Nem sejté indúlatát senki; maga Máli is csak
későre gyanítá azt. A zárt ifjúnak titkos szenvedelme jóakaratra
melegíté iránta keblét, de minden viszonindulat nélkül. Rejtekben,
hosszú napokon, s még hosszabb éjeken át küzde szerelme kínaival a
szegény ifjú; gyakorta meglepé őt ezek közt anyjának s magának sorsa és
születése, nagy és fényes rokonságnak közepette saját elhagyatott
állapota; mert a generál megérve vélvén az ifjat a titokhoz, fölfedezé
vala neki születését. Ez utóbbi bánat még inkább gyötré őt, mióta
Kisréten anyja szóba jöve, s a septemvirék oly kiméletlen rokonoknak
bizonyíták iránta magokat. Titkos szerelme pedig kettős bánattal
csapkodá azóta szívét, mióta Ongay elválasztott jegyese lőn kedvesének.
Nem csalatott remény vala ez, mi őt kínzá, hanem egy kedves tárgy
elvesztése, melyet naponként látnia, hallania, melylyel apró házi
foglalatosságokban szövetkeznie, szegény szívének egyedűli élemény vala.

Uzory kedves volt a generálnál. Ennek háza iránti éber figyelme, betegek
körüli csöndes szorgalma, kedvelt tulajdonok voltak előtte. Rendesen
általa tétette adakozásait, mert e részben különös ügyessége volt
Uzorynak. Kimélő lévén ő a szűkölködő iránt, nem fért közel soha gyöngéd
eszméletéhez ennek. Nem javallotta azonban a generál Uzory orvosi
gyakorlataiban azt, hogy szerfelett együttérzett betegeivel. Megkivánom
ugyan minden orvosban az emberi részvevő szívet, mondá a generál; s
borzadok a hideg rendszeres részvétlentől, ki nem bír beteg-ágynál
nemesen melegűlni, s emberiség hevével örvendni, ha orvoslása sikerűl,
ki hidegen fordúl más beteghez, ha az első keze alatt végsőt húnyt, s
csak gépként volt keze alatt a beteg, miként elállott óra az órás
kezében, hogy jártassa azt ismét; de a viasz lágyságú szív az orvosban,
mely olvadozik minden emberi ínségre, mi közt naponként forog,
czél-ellenes, s a sorsnak legboldogtalanabb osztály-része. Szintúgy nem
vala elégűlt a generál, csüggedő komolyságával is Uzorynak, mely ellen
főkép a titok felfedezése előtt, gyakoriak valának czélzásai. Míg az
ifjú, úgymond, nagy dolgokat tenni, munkálkodásának nagy pályát, széles
kört nyitni ohajt, zajlik és zsarolva követel az élettől, jele: hogy
önerőben duzzadozik, s bízik ebben; de métely lappang vagy testében vagy
szívében, ha már korán kis körbe lappangni siet, s még estve sincs, már
elül. Azon keménység, melyre e részben őt atyai aggodalma fakasztá, első
és utolsó vala nála az ifjú iránt.

Azonban Uzory gyöngédségét föllázíták a generál ezen szemrehányásai;
ezekhez járulának később saját iszonyú tépetései, melyek dúló féregként
gyötrék lelkét. Málika halálát egyedűl magának tulajdonítá ő; nem vala
nyugta kínzó képzeletének éjjel és nappal, szűk lőn a világ neki, nem
maradhata szobájában, nem az udvarban. Egy háznak, mely jótétivel őt
elhalmozá, sőt mely sorsát alkotá, mely iránt csupa hálává vala
átolvadva, saját mindenét, egy öröm-lihegő lyánkát, virúló korban,
mosolygó szerencsében, kiért saját szíve forró szerelemben ége, kiért ön
életét szívesen fogta volna adni – sírba taszítni, legiszonyúbb játéka
egy halandó sorsának! Tépő bánat, önkínzás s mindig meredezőbb
magába-vonulás volt most szomorú állapota Uzorynak. A mint a harangok
Máli temetésére megzúdultak, kiriadva futott Uzory, mint fúriáktól
űzetett, a közel dombra; onnan látta a temető felé mozgó sokaságot,
látta a kedves lányra hányt utolsó rögöket, s elmarjúlt szíve, esze,
fájdalmában. A nép eltakarodtával alkony felé sietett az új sírhoz. Itt
még egyszer kínozva dúlt szívén keresztűl azon gondolat, hogy a jó
teremtésnek ő a gyilkosa. Magán kívül borúlt a sír rögeire, s nem kelt
fel arról ép elmével többé. Csendes tébolyodással tépett virágokat a
temető hantjairól, s azon képzettel, hogy csak szunnyad kedvese, s tán
homályos eszmélettel is annak végszavaira, sírdombjára hintegette
azokat.

Nem volt neme a gyógyításnak, nem az ápolásnak, miket a generál el nem
követett a szerencsétlen körül. Sikeretlenűl használtatott minden, s mit
leginkább fájlalt jótevője, az volt, hogy nagy részben kényelmeiről sem
gondoskodhatott. Nem volt tudniillik az ifjúnak nyugta egy helyen,
szüntelen mennie kellett faluról falura, s virágait hintenie, temetőről
temetőre. A generál kisérletei, mikkel egy helybe erőszakoltatá őt, mind
búsan ütének ki. A legtépőbb kín s nyugtalanság gyötrék ekkor
látszatólag Uzoryt, s könyörűlő szív nem tűrheté gyötrődését, mik szabad
vándorlásaiban nyilván enyhűlének. Nem vala tehát más rése a generál jó
szívének a boldogtalan iránt, mint hogy számára több falukban, mikben
leginkább szerete előtűnni, rendeléseket tegyen ruházatáról s lehető
ápolásáról. A generál lakhelyén és Málika sírján nem jelene meg Uzory
többé; mert ezektől különös borzadály tiltá el őt; de messze sem
hagyhatá azokat; a szomszéd ismeretes vidék falúi és temetői valának bús
vándorlásainak tanyái.

Csodás vegyülete volt az az érzeményeknek, mely most Jusztinka szivét
marczonglotta. Megtalálta fiát, ó de mily állapotban! Csak kínra ébredt
fel az anyai érzelem, egy fájdalmas perczbe olvadt össze feltalálás és
vesztés! Most orvosi gondhoz az anyai is járulván, egyétett Jusztinka
napot és éjet, hogy fiát megmenthesse. Angelica, testvérét találván fel
az ifjúban, vetélkedett ápolásában, s kedves nyájasságával különösen
megnyerte ennek bizodalmát. Mosolygott a beteg, ha őt látta, nyugodtabb
lett mellette kínaiban, s tőle örömestebb szedte az orvos-szereket, s
fogadta el étkeit, mint anyjától, ki nem bírt szívével úgy ömleni
előtte, miként Angelica. Tán visszaemlékezés is vonzotta ehhez, s némi
ámulat; mert gyakori tévedéssel szólította őt Málikának. Az ifjú több
hetek után lábbadozott, de csak csekély jeleivel elméje jobbúlásának.
Előbbeni eszméletlen gondtalansága helyett most bús borongás fogta el
lelkét és szótlan meredezés, olykori józanodásnak rövid perczeivel, és
saját sorsának homályos sejtéseivel.

A generál mindennapi volt Jusztinkánál. Virágos eleinte nyugtalan
rámeredéssel szemlélte jótevőjét, mintha emlékezni igyekeznék reá;
aprónként nyugodtabban tűrhette jelenlétét. Rónapataky mindent
elkövetett, hogy Jusztinkát és a háznépet maga körül megtarthassa. Ám
legyen édes Jusztinkám úgy, miként önmaga kívánja, mondá; mi kényletet
se fogadjon el tőlem, csak az elkerülhetlenről hagyjon gondoskodnom, ám
rendelje állapotát úgy, miként saját lelke óhajtja; csak ne hagyja önt
újra elvesztenem! Nyájas írjai vannak sebhedt szívek számára a
barátságnak, s szelid ápolásával hány szívet nem gyógyított az meg már,
kit zajos szerelem megzúzott vala? – Jusztinka nem hajlott: mit keressen
száraz galy úgymond, kert zöldellő lombjai között, hogy szemet sértsen,
vagy maga után száraszsza testvéreit is?

A generál siete kúlcsárságra tenni át az öreg jegyzőt, s Porubayt
helyébe igtatni. A nagy lélek nem törpül el, édes barátom, így szóla a
generál hozzá, a sors leszállításival. Én nem önnek, hanem inkább
magamnak örvendek ezen nyerésemmel; mert bizonyos vagyok, hogy ily
férfiú fogja értni, nemesítni a különben csekély állapotot. Egyébiránt a
generál szép rést engede a maga nagylelkűségének, Porubay házi
elrendelései körül. A jegyzői ház kicsinosíttaték, kertje és földjei
tágulának, s a szűk élés-kamrácska megtölteték. Mosolyga a generál, a
mint a tudós exprofessor, bírái előtt, fontos rátartással s hivatalos
arczczal belépe a generál tiszteletére, s fél római, fél magyar nyelven,
beköszöntő beszédét tartá. De ő maga boldog elégűléssel mosolyga kedves
Angelicájára, a mint ezt, mint már nőjét, a szépen bútorozott notariális
házba, s megtömött kamarába bevezeté. Csak az érezheti igazán a vagyon
kényelmeit, ki egykor szűkölt, s küzdött a szegénységnek
nyomasztásaival.

Uzoryn, vagy a mint őt a köznép nevezé, Virágoson, mindinkább
szembetűnők valának a kínos nyugtalanság, és szívbeli szorongatások
jelei, minél közelébb halada anyjával a generál lakához. Mintegy
gyanakodva őgyelgének tekintetei az ismeretes vidékben; úgy látszék,
emlékezete visszahoza némelyeket a hajdani képekből. A mint a faluba
behajtottak, nyilvános lett, hogy jól tudja hol jár, szenvedései
főpolczra hágtak ekkor. Vonaglóan kúlcsódtak össze kezei, lélekzeteit
kapkodta, s homlokára hideg izzadás cseppjei ültek ki. A mint az udvarba
fordúltak, egyszerre megeredtek könnyei, és zokogással sírt. Jusztinka
jó változást várt ezen erőszakos jelenségek után, s hagyta kiömleni a
rejtekben dúlt bánatot. Az ifjú mindjárt leszálltával, volt szobája felé
indúlt. Kinyittatta ezt a generál, s őrt rendelt vigyázatára. De ő
alkonyban meglopta őrjét; másnap reggel halva lelték a kiszenvedett
ifjat, Málika sírja felett. Kezében hervadozott, arra szánt
virágkoszorúja!

Jusztinkának, a tépett anyának, nem vala többé könnye számára.
Vesztéshez szokott szíve, mintegy elfásultan vevé új vesztését. Magyar
földön semmi dolgom többé! szóla Angelicához, én keresni megyek új
rokonokat szenvedő szívemnek, hasonló szenvedőket; ti boldogok,
maradjatok! – Kimene Edvárddal Vürtembergbe, s egy szenvedő lélek adá
magát úti társúl melléje. Erzsike vala ez, az önmagával ki nem békűlhető
juhászlányka.

Erzsike szívének nyugalma végképen veszve vala. Vallásossága azt hiteté
el vele, hogy az ég malasztját, megszegett fogadásával hitetlenűl
eljátszotta. Anyja gyöngédsége még inkább megerősítette őt ebben, ki
aggodalmas buzgólkodással intette leányát, hogy bánó töredelmességgel és
jóságos tettekkel törjön leróni vétkét. Magával hordozta őt templomokba,
alkalmakat nyújtott ájtatosságának, s mintegy orvoslás alá fogta
hányatott lelkét. Legkedvesebb helye Erzsike ájtatosságának azon
feszűlet vala, mely a házfeletti dombon álla, s mely alatt megszegett
esküjét tevé. Ide járdala reggel és este, töredelmes szívvel könyörögni
bűne bocsánatáért. Egy borzasztó vészben, épen Erzsike születése
éjjelén, a szent feszűletet az ég tüze által szétforgácsolva lelé.
Elmarjúla gyöngéd szíve a lánykának, s elborzada az aggodalmas anya.
Kiestél az ég kegyelméből boldogtalan! mondá ez Erzsikének, s ennek
keblét ezentúl futotta minden öröm és nyugalom. Ugyan ekkor ért falujába
a Pista elfogattatásának híre is. Új réműlés, új lélek-gáncs a szegény
lánykára nézve! Azt is én űztem bűnbe! kiáltott; ki tudja: mennyi
fekszik már szívén, s általa az enyémen? Nem lehete tartóztatni a
fölriadtat; azt sem várhatta be, míg atyja befog; gyalog eredt útnak
Pistához.

Azontúl nyugodtabb vala Erzsike; de nem mintha vidúlt volna szíve, hanem
hogy erős föltétele megnyugtatá őt. Több illő szerencsék jelentgeték
magokat a szép és vagyonos lányka körül; atyja többször hajlott – nem
Erzsike, sem anyja. Az legyen ezentúl egyedüli szerelme szívemnek, ki
iránt oly gonoszúl tudék bűnhödni, mondá a lányka, s szinte aggódék,
miként tehetne még több töredelmes áldozatat? Több hónapot tölte Budán a
gyógyító apáczáknál, s a legalsóbb szolgálatokat tevé a betegek körül;
de még ezen állapot is kényletes, s még nem elég szigorú vala neki.
Ezután történt az, hogy új földes úrnéja Klárcsi, az öreg juhász
kérésére, keze alá vette a lánykát, enyhűlést és gyógyúlást reménylve
számára, idő, szorgalom és szivesség gyógyításaiból. Eszközöltek is ezek
annyit, hogy a lélek nyugtalan zajoskodása csillapúlt; de ki nem
gyógyúlt egészen. Jusztinkának híre, de még inkább szigorúsága, kedves
vonzalmak voltak a sebhedt szívű lánykának, s eltökélte vándorságát
vele; remélvén, hogy szolgálati sanyarúságban, nyavalygók ápolásában, s
mintegy hazájátóli s rokonitóli száműzettetéseiben, írt és
bűn-bocsánatos nyugtot fog kivívhatni, hányatott lelkének. Jusztinka
megkedvelte a rokon szenvedésűt.

Vincze és Klárcsi elkísérték Gyulát Várfokra, hol őt szerelem és
barátság karjai fogadák. Nem elég-e három szerető pár, mondá ölelése
közt Gyula, boldogsággal fűszerezhetni az életet, s külön szép világot
alkotni egymásnak? Különben is nem lelkeinknek néhány rokoni teszik-e a
tágvilágból kiszakított saját kis világunkat? s nem önnünknek közlései
rokon lelkűekkel, képezik-e földi mennyünket? De édesim! folytatá Gyula
hágó lelkesedéssel szavait, s boldog jövendőjének ihletése, mely
gyermeksége óta feküdt lelkében, elterűlt most szaván, arczán,
tekintetén; három lelkes jóakaratos pár, sok jót is áraszthat el a
hazában. A csekély látja a fogyatkozásokat, de úszik a folyam mentében;
a kebletlen beéri hideg tanácsokat és terveket osztogatni, de a szó tett
nélkül röppen el nála miként pelyva, melyet drága magok nem terhelnek.
Csupán a lelkes hő kebel nyújt munkás kezet, s kisebb s nagyobb sikerrel
erőlködik ragadó ár ellenébe. Emlékezel-e még kötésünkre jó Vinczém,
melyet utazásunk előtt tevénk?

Hű vagyok s leszek hozzá, édes Gyulám, felele Vincze; követőd leszek, a
merre vezetendesz. Addig is a fényűzést fogom ostromlani hazánkban, a
hol csak találkozom vele.

Lernai hydrát vevél elődbe édes Vinczém; mondá Gyula; de ha csak egy
fejét vághatod is le a százfejű csodának, gyöngébb leend ártalma.

Hát én kimaradjak-e szövetségtekből? kérdé Ongay. Elmaradtam ugyan
kedvesim, zajló pályámon tőletek; de hiszem, csak főben, szívben nem.

Jut neked is munka, édes Józsim, mondá Gyula; hidd el, a hazának nem
kevésbé van szívre szüksége, mint főre, így saját boldogságunk, mely meg
nem fér a szűk kebelben, szívesen fog kiáradozni magából, hasonló
boldogokat ohajtva magunk körül; csak ne csüggedjünk, keveset tenni
azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk!

A nők lelkes mosollyal néztek a szövetkező férfiakra, némán fogták meg
egymás kezét, mintegy segélyekűl szövetkezve magok is, a szép czélra
férjeik mellé.

Náni már főkötőben mutatá be magát Gyulának. Az ács, a mint a mulató
tetejét föltevé, szalagocskát kére Nánitól, hogy azt áldomás-jelűl
lobogtathassa a tető-élen. Nánika, a bőkezű, egyúttal szívecskéjét is
átnyújtá az ifjú ácsnak a szalaggal; s már néhány nap óta férj és
feleség valának. Mit tegyen az ember nagyságos uram! mondá a ledér nő
nevetve, férfijának kell lenni a nőszemélynek, nehogy igen jó dolga
találjon lenni a világban, s ki se vágyjék belőle. Gyötrenünk kell és
gyötrettetnünk; úgy igazi az élet!

A férfiak mosollyal intének nejeiknek, s ezek vissza; azon biztos
győződés élvén sziveikben, hogy nekik hatoknak lelkeikben, nyájasabb
képe él a boldog nős életnek.



KÉPJEGYZÉK.

  1. A másik táblánál a falu pozsgás menyecskéi  6
  2. Nina egyik neme vala a művész barátnéknak  29
  3. – Ez az én jegyesem! – ismétlé Pista  75
  4. Két felől karjára ölté a házi lánykákat  124
  5. Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a professzor  137
  6. Hosszú napokon, hosszú estvéken átzenge a hanga az Uzay házban  173
  7. Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradozásukat  210
  8. Bús rablókapitány egy legényével belépett  247
  9. … Csakhamar álomnak erede  297
  10. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve és Porubayra borula  346


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

61 |váltg |váltig

74 |lányka möge |lányka mögé

91 |az állítom |azt állítom

101 |feledés fáklyát |feledés fátylát

109 |ha a gerál |ha a generál

126 |nem magamérl |nem magamért

135 |hajadonnnak |hajadonnak

143 |perczenkét |perczenként

145 |könnyedén álll |könnyedén állt

153 |nem ívott |nem ivott

161 |halvány szíve |halvány színe

174 |férfiúvel |férfiúval

179 |igen kímért |igen kimért

184 |szagatnak el |szaggatnak el

188 |ezentűl inkább |ezentúl inkább

190 |látott, halott |látott, hallott

220 |szívem ifaj |szívem ifja

243 |gondolatl ansággal ejtette eze, |gondolatlansággal ejtette ezen

254 |Támásra |Tamásra

268 |házi-assszony |házi-asszony

280 |bol vegye |hol vegye

316 |bccsület-fogadás |becsület-fogadás

333 |szívékez |szívéhez

351 |is ige |is igen

362 |egyhűlének |enyhűlének]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Bélteky ház (2. kötet): Tanregény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.