Title: A száműzött leánya: Regény
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A száműzött leánya: Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

33. KÖTET

A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA

Irta

DEGRÉ ALAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

[Illustration]

A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA

REGÉNY

IRTA

DEGRÉ ALAJOS

GERGELY IMRE RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



DEGRÉ ALAJOS.

1820–1896.

A mult század elején egy Degrée nevű franczia menekült telepedett meg
Lippán és magyar kisasszonyt, Rácz Annát vett nőül. Ebből a házasságból
született 1820-ban Degré Alajos vagyis inkább Degré Lojzi, olyan magyar,
a kinél pingálni sem lehet különbet.

Abból a tíz századból, mióta a nemzet itt él, talán épen az a félszázad
volt a legérdekesebb, melyre a Degré életének dereka esik. Szerepelt a
régi Magyarországban és szerepelt az uj Magyarországban. Elvégezvén a
jogot Nagyváradon, juratus lett (Vukovics Sebő mellett), majd kis követ,
táblai jegyző az 1843-iki rendi országgyűlésen Pozsonyban, hol Kuthyval
együtt vezérszerepet visz az országgyűlési ifjuságnak mozgalmában, mely
ez idő szerint szinte fontosabb, mint magoknak a megyei követeknek a
működése.

Degré csinos, köpczös, gyíkelevenségű, nyugtalan szellemű ifjú, kinek
sok bátorsága, férfias föllépése, megnyerő modora van. S azonfelül a
meghatottságig jó pajtás. A Dumas három testőre közt egy negyedik. Nagy
szó ez a pajtáskodó országban. Azonfelül pompás tolla van – a mi a másik
nagy szó, mert még ritkaság. Egypár dolgozata: novellája, utirajza már
nyomtatásban is megjelent imitt-amott, sőt a pozsonyi szinészeknek
darabot ír, alapjában felette gyengét, de melyet nagy tetszés és
falrengető juratusi tapsok közt játszanak el. Mind ez ma rossz jel
volna, akkor bűvös ajánló levél és szilárd alap a jósolásra, hogy szép
jövő vár rá.

S tényleg az várt. Szebb életfolyamat a Degréénél alig lehet. Ez az
ember minden édességből és minden kötelességből kivette részét, a mi az
akkori magyar életviszonyok keretében fiatal emberre elérhető volt.

A jurátusságból elkerült a kanczelláriához Bécsbe, a hol a magyar
testőrséggel ösmerkedik össze, velök tart s mulatozik. Mire Pesten
kezdett kiforrni a szabad eszmék mustja, akkora ő is odaérkezik, s
vezetni fogja az ifjuságot, annak egyéb vezéreivel. Sőt az irói világ
különleges társadalmában, a Pilvax-asztalnál is egyik fő-főember. Hogy,
hogy nem, bejut a hires «tizek» közé, (ez fogja képezni öreg korában
büszkeségét) a márczius tizenötödikét együtt csinálja Petőfiékkel. Aztán
a szabadságharczban szolgál mint huszárkapitány egész Világosig. 29 éves
korában bujdosó. (Ott tart már az apja mesterségénél.) Később internált
fogoly Aradon, a hol ráér teljesen az irodalommal foglalkozni. Az
amnestia szabad emberré teszi, de ő neki még hiányzik valami a
következményekből – nem száműzött. Fölkerekedik hát s utána megy a
számüzötteknek Párisba s ott éldegél, sóhajtozik a haza miatt és a haza
után Teleki László, Gorove, Jámbor Pál és Almásy Pálékkal.

Bezáródván a régi Magyarország és a tizenkét évig tartó Csehország
Magyarországon, midőn a harmadik réteg, az uj Magyarország kezdődik a
maga sajátos parlamentarismusával, Degré ebben is szerepet kap,
népképviselő lesz (a váczi kerület választja meg) s természetesen az
ellenzéken foglal helyet, mert sorsa, hogy holtig elégedetlen maradjon.

Főleg aradi internáltsága és 1870-iki képviselősége közé esik nagyobb
termékenysége. Első regényeit 53-ban, 54-ben irja _Két év egy ügyvéd
életéből_, a _Kalandornő_ képezik a nyitányt, azontul minden évben jön
egy-egy kötet: _Salvator Rosa, A sors keze, Az ördög emlékiratai_.
Azután jön a saját külön regénye: megnősül 1857-ben és családot alapít.
De ez csak nagyobb munkásságra ösztönzi. Megirja _A számüzött leányá_-t,
a _Kék vér_-t. Változatosság okáért szindarab irással vegyíti a
regényköltést. Dehogy is mulasztaná az egyetlen tér elfoglalását, ahol
még lehet valamit tenni, hogy t. i. ébren tartja és szórakoztatja
elbusult nemzetét.

Daczára annak, hogy Jósika még mindig sokat ír, hogy Jókai mesésen
emelkedik a hírnév szárnyain, Degrét szívesen olvassák. Művei nem igen
dicsekedhetnek eredetiséggel, nem egyebek mint a franczia szalonregények
utánzatai. Alakjai latakiát színak, jaquemar keztyűt viselnek, selyem
balzacon heverésznek s egymást «Uram»-nak, «Asszonyom»-nak szólítva
csevegnek. De hiszen épen ez az, hogy csevegnek, kellemetes
semmiségekről, a mi veszedelmesen hasonlít valami csodálatos finomsághoz
és előkelőséghez – és még hozzá a jaquemar keztyűk és a mahagoni
butorok. Nagyon szép az! Ki ne olvasná szivesen? Kivált ha falusi
kisasszony az illető.

Alapjában bizony papirból csinált pálmák ezek, felületesen azt a
benyomást teszik, mint az igaziak, de természetesen nem lehelnek ki
oxigént.

A közönség mindamellett kedvelte e regényeket. Ma nehéz megmagyarázni
miért, mert ma már mindenki tud csevegni, de akkor még csak Degré
csevegett.

Ám ha vesszük, hogy a Degré meséi, bár ócska eszközökből, jól és
érdekfeszítőn voltak fölépítve, s ha hozzáadjuk az uralkodó divatot,
mindenben a francziát hajhászni, a Degré hatása magyarázatot talál.

Különben méltányolta őt a Kisfaludy Társaság is, mely 1867-ben tagjai
közé választotta, kebelében aztán állandó tevékenységet fejtett ki, mert
bár szép kort ért, irói tollát végkép soha le nem tette. Hajlott korban
is gyakran volt a felolvasóasztalnál, forradalmi élményeiből irván meg
némelyeket. Hogy semmi modern positio ne legyen előtte terra incognita,
a nyolczvanas évek közepén megint uj munkában találjuk, az _Ország
Világ_-ot szerkeszti. Mig végre 1896-ban épen a halottak napján, olyan
szerényen a mint jött, eltünt a földi viszontagságok szinhelyéről, arra
a végleges gyülekezési helyre, a hol már nagyobb részt együtt vannak a
honvédbajtársak, az elesettek, a számüzöttek és a többi jelesek. Bizvást
oda lehetne irni sirkövére a neve után: «A közügyek igaz szolgája, nagy
idők tanuja, nagy emberek pajtása.»

_Mikszáth Kálmán._



A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA.

_Első kiadása megjelent 1865-ben._



I.  (Fiatalság példánya.)

Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend
és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja
fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak. A
tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha
szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még
fokozza, a selyem ruha suhogása.

A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.

Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.

Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék;
azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele
válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag
aranyozású csillár, fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos
kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép
olajfestményeknek sok előnyére van.

Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem
és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a
másikhoz lebegett, mint bálba készülő leányka. Annyit igazíta magán,
hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is
figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a
kandalló elé.

Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.

A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.

Az inas kérdőleg tekintett urára.

– Csak készíts el mindent, nem várunk – parancsola Zárai, mire az ezüst
forraló, gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lepé el az
asztalkát.

E pillanatban érkezék a várt vendég.

– Isten hozott Hugó!

– Jó reggelt kedves Gyulám!

Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet
szorítni.

– Szaporán a reggelit – mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami
bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.

Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás
megindult.

– Nos Hugó, mit végeztél.

– Meg vagyok elégedve.

– Óhajtom, hogy én is az legyek.

– Semmi kétségem benne.

[Illustration: Zárai Gyula.]

– Tehát a dologra.

– Im, Bella válasza leveledre.

– Ebben nem is kétkedém – mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan
csusztatá zsebébe.

– De nem akart írni.

– Mintha először volna.

– Tehát miért vonakodott?

– Nem volt hozzád bizalma.

– Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer…

– Barátságával fog megajándékozni.

– Azt reménylem is.

– Méltán. No de menjünk tovább.

– Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!

– Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.

– No, én értem.

– Annál kedvesb nekem. Még abból a kagylóból, aztán lássunk az
őz-szeletekhez.

– Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.

– Tehát feltaláltad őket.

– Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.

– Kaptak rajta úgy-e?

– Majd szétszaggattak örömükben.

– És Kázmér?

– Nem is gyanítja. Tegnap újra sokat vesztett.

– Következőleg ma este…

– Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.

– Jól van, de Hugó – mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.

– Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.

– Arra nagyon is számolok. Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető
legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.

– E készlet mindig bővében létezik nálam.

– Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.

– Mire azt?

– Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.

– No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem
szükséges.

– És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.

– Akármiként legyen, rám számolhatsz.

– Számolok is. Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.

– Vége!

– Czeczillel.

– Örökre.

– Hűtlen lőn?

– Meghalt volna értem.

– Úgy hát te nem szeretted többé?

– Imádtam.

– Mi vetett hát véget a viszonynak?

– Jószivűségem. Tudod, mily jószivű bolond vagyok. Lepkei báró benső
barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta
Czeczilemet, lángra lobbant, beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.

– De miként?

– Bemutattam Czeczilnek, s neki tért engedve, magam visszavonultam. A
leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt,
s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve
vagyok.

– Te csakugyan különös ember vagy.

– Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív. Én mások boldogítására
születtem.

– De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.

– Boldog Isten! hisz élnem csak kell. Ha időmet, tehetségemet, sőt
érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul,
csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.

– És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem
maradhatnak soká lekötelezetteid.

– Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?

– Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.

– Azzal már dicsekedhetem.

És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté,
miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik
csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh’sem érinte.

Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött
cognacot, s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula;
gyülölte a füstöt, s bálványozá butorait. Hugó tehát szörpölés közben
csak fogait szívogatta.

A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.

Gyula egyetlen szóval sem marasztalá. Tudta, a mit tudni akart, kiadta
utasítását, most többé nem volt szüksége barátjára.

– Édes Gyulám – mond Hugó felkészülődve – tudod, a legrendezettebb
emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.

– Te pedig, ki soh’sem vagy rendezett…

– E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.

– Következőleg…

– Igen leköteleznél száz forinttal.

Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel
alamizsnát, mint minővel Gyula adá át a száz forintot.

És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre
megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.

Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain,
különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás
szeme közé mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.

– Hogy ily emberek is vannak – dörmögé Gyula a távozó után – no de jók
arra, hogy felhasználjuk. Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó
boldogulásunkhoz jobban segít, mint ezer szilárd férfi. Az effélének
csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk. Ma erényes,
holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén
asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s
mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle. Ő azt
gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék. De az ámításról jut
eszembe, hogy rám levél vár. – Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s
kényelmes ülést foglalva, olvasott:

«Egyetlen Gyulám! Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én
önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi
voltam én ez idő alatt? Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt
lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani – bálványom. Így szeretem én önt,
azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson
érzelmeink titkába. Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez
nekem szent. Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége,
van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem
képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden
vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat
irántam. Hogy gondjai vannak, elszomorít… ossza meg velem, ketten inkább
elviselhetjük, csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így
édes nekem minden, még a fájdalom is. A viszontlátás után sóvárgó
Bellája.»

Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:

– Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a
másikhoz, csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket
rögtön kell fizetni, a másikat hosszabbítjuk. Szerencsére ezt
hosszabbítni lehet.

Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:

– Három úr jelenti magát.

– Neveiket?

– Azt mondák, nagyságod rendelte ide.

– Ők? bocsásd be – s midőn az inas távozott, megjegyzé – hogy siettek a
tiszteletben álló rablók! – és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha
az első hódolatokat fogadja.

Három urias kinézésű egyén lépett be. Mélyen és ferdén bókoltak.

Gyula alig billenté meg fejét.

– Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.

Mindhárman «igen»-t intettek.

– És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?

– Enyém kétezer forint, s holnap jár le.

– Enyém ezerhétszáz forint.

– Reménylem, a hétszáz kamat?

– Csak törvényesre adtam.

– Mi is, mi is.

– Elhiszem. Határidő?

– Harmadnap – viszonzá a második.

– És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.

– Ezerötszáz forint. Lejárat hat nap mulva.

– Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.

– Kérem, készpénzben szolgáltam.

– Mi is, mi is.

– Jól van. Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?

– Csak teljes értékben.

– Határozottan?

– Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki
pénzünket.

– Nem bizony!

– Tehát kifizetem.

A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz
mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.

Gyula e szókkal:

– Ez jól fog kamatozni – a kifizetett váltókat szekrényébe rejté,
felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.



II.  (Rendetlen élet.)

Minden kényelemmel, de legkisebb fény nélküli hálószobában, férfias
ágyán mosolygó arczú ifjú szendergett.

Mint súlyos betegnél virrasztó orvos, oly aggodalmas kifejezéssel rázta
őszbeborult fejét egy elég közönséges kinézésű ember, s míg a
mellékszobából vidor zaj hangzott át, ő részvéttel tekinte az alvóra.
Végre valamit maga elébe dörmögött, s az ifjút vállánál érinté.

Az ifjú felrezzent, s merően a férfi szeme közé tekintve kérdé:

– Miért zavarsz fel ily korán?

– Hiszen már delet harangoztak.

– Úgy hát nincs korán.

– Aztán meg valaki van itt.

– A mint kiveszem a hangokból, hát többen is.

– Azok látogatók.

– Szolgálj nekik szivarral.

– Nem vártak kinálást, már tele füstölték a szobát.

– Hát kináld meg italokkal.

– De nincs itthon semmi.

– Van az Európában.

– Van ám, de számadásunk is van ott elég nagy.

– Az a fogadós gondja, jó öreg, és nem a tied. Hozz szaporán néhány üveg
madeira dry-t.

– No, no.

– Egyúttal rendeld meg, hogy estére tíz órakor tizennégy személyre
teríték, válogatott ételek, jó borok és kitűnő szolgálat legyen itt.

– Még az is?

– No ne morogj, neked is jut belőle.

– Boldogabb volnék, ha kevesebb jutna.

– Akkor mi a manóért élnél?

– Hogy egykor nyugodtan halhassak meg, hogy a túlvilágon az én jó
nagyságos uramnak számot adhatnék viseletemről, jó híreket vihetnék
fiáról.

– Döme! hagyj fel az ilyen érzékeny dolgokkal, korán reggel az ember
másra van hangolva.

– Korán?… délkor?…

– Akkor van korán, mikor az ember első álmából ébred, s ha hét órakor
fekszünk le, nem ébredhetünk fel fél hétkor.

– Elég rossz.

– De ha lehetlen.

– Csak meg kellene kisérleni.

– A lehetlent?

– Hét órakor lefeküdni, s fél hétkor felkelni.

– Nem értelek.

– Csak tessék ma este hétkor lefeküdni, majd meglátja holnap reggel,
mily könnyű fél hétkor felkelni.

– Hahaha! ez aztán a teljes lehetlennél is lehetlenebb. Siess, szolgálj
vendégeimnek.

– Hát annak a várakozónak mit mondjak?

– Ki az?

– Nevét sem akarom kimondani, nem szenvedhetem. Istenben boldogult
nagyságos uramnak is sokszor mondtam, hogy kígyót táplál, nem hitte, meg
is adta az árát.

– Ah! Fogaras uram? bocsásd be.

– Inkább parancsolná, hogy kidobjam – viszonzá Döme s távozott.

Ez a Fogaras Vizekinek valaha gazdatisztje volt, később haszonbérlője, s
mint Döme szokta mondani, megrontója. Valóban, a jóhiszemű és
mindenkitől szeretett öreg Vizekit a derék Fogaras oly ügyesen tudta
hálójában tartani, hogy az öreg úr sírja szélén sem vette észre, mily
közel áll a bukáshoz.

Bezzeg megtudta örököse, Vizeki Kázmér, ki azért mégis áldotta atyja
emlékét, s a hol csak képzelé, hogy valami árnyék fér nevéhez, sietett
azt eloszlatni. Akadt aztán, ki a fiú ezen áhítatával visszaélt, ki
keresetet űzött belőle, mint például Fogaras úr.

No de egyet mégsem tagadhatunk meg tőle. Kázmér előtt örökké legmélyebb
tisztelettel jelentkezett, most is, hogy belépe, csupa lábcsoszogás és
hajlongás közt közelíte az illő távolságig, hol szemlesütve megállt.

– No – szólt Kázmér – már kezdek öntől félni.

– Soha sem volt rá oka, nincs is, de nem is lesz.

– Tán atyám számadásai közt megint talált egy kis hibát, melyet szép
összeggel kellene kiegyenlítenem?

– Nem tartozott vele nagyságod, azért bíztam nagylelkűségére.

– Vagy, mint három hó előtt, újra akadt kezei közé valami ezerötszáz
forintos kötelezvény?

– Csak nem gondolja nagyságod.

– De bizony gondolom, s jó, hogy eszembe jutott, én akkor a kívánt
összeget váltóra vettem, s az holnap lejár. Valamire mégis jó volt, hogy
jött, legalább emlékeztet.

– Részemről kérni jöttem.

– Ne kérjen – esék szavába Kázmér – mert nem adok, követeljen, ha van
mit, s akkor kiteremtem a föld gyomrából is.

– Ismerem bőkezűségét, ha boldogult uraatyja nevéről van szó. És csak
áldhatom sorsomat, hogy uraatyjávali feledhetlen összeköttetésemet, mit
a halál széttépett, a nemes szívű és lovagias gondolkozású fiúval
folytathatom.

– De csak annyiban, hogy atyám ellen felhozott sok rendbeli követeléseit
pör nélkül kifizetém.

– Sőt, mondhatnám, szó nélkül.

– Csak a dologra.

– Tudja nagyságod, én szegény ember vagyok.

– Hogyan? elvesztette tőkéit, háza összeomlott, vagy elpörölték?

– Isten őrizz! e csapások egyike is koldússá tenne.

– Úgy hát csak azért nevezi magát szegény embernek, mert nem Rothschild.

– Hehehe! mindig elmés, mindig jó kedvű; no de ez ékíti a fiatalságot.
Nagyságod azért mégis tudja, hogy szegény ember vagyok, azt is tudja,
mily drága nálam a becsület?

– Azt tudom, mert e czikkből néhányszor vásároltam öntől egy keveset,
de, mondhatom, méreg drágán.

– Nem fogy ki az élczeskedésből s mondhatom, jóizűeket tudnék nevetni,
ha nem hozott volna oly komolyan aggasztó ügy ide.

– Halljam.

– Nagylelkűségéhez folyamodom.

– És erszényemre hivatkozik?

– Nem, nemes szívére.

– Kiváncsivá tesz.

Fogaras komolyan zsebébe nyúlt, levelet vőn elé, s azt Kázmérnak
nyújtva, kérdé:

– Ismeri ez irást?

– Nem kerül fejtörésbe, mert Zárai Gyula van aláírva.

– Tessék csak olvasni.

Kázmér mosolyogva átfutá, s ezen megjegyzéssel kézbesíté Fogarasnak:

– Bizony, csinos szerelmes levél.

– És tudja, kinek szól?

– Ön megijeszt. Csak nem nejének?

– Leányomnak.

– Azt rendén találom, leánya igen csinos.

– Zárai úr nagyságodnak rokona.

– Unokabátyám.

– Uram, nekem e leány szememfénye.

– Az egy atyának csak becsületére válik.

– És ön unokabátyja,… no de olvassa a levelet.

– Úgy látszik, fülig szerelmes bele.

– De én nem afféle divaturacsnak neveltem.

– Az nem az én hibám.

– Nagyságod igen könnyedén veszi a dolgot.

– A patvarba! hát én unokabátyám gyámja, vagy ön leányának őre vagyok.

– Nem, de segíthet a dolgon. Lássa, az a szegény leány már el van
bolondítva.

– Mit tehetek én róla? Leányának azért van szíve, hogy szeressen; önnek
pedig azért van esze, hogy tudja, mit kell tennie.

– Eszem e lépést tanácslá.

– Én meg viszont azt tanácslom, hogy őrizze leányát, ha olyan, kit
őrizni kell.

– Hisz nagyságodnak oly kevésbe kerül, hogy engem nagy aggodalomtól
megmentsen. Beszéljen komolyan urabátyjával, hogy hagyjon fel oly
lépéssel, mely vagy sikertelen, vagy romlásra vezet, de boldogságra
semmi esetre. Ne akarjon egy fiatal leány jó hírnevét, s egy atyai
szivet összetiporni; legyen méltó rokonihoz, önhöz, ön feledhetlen édes
atyjához, és a névhez, melyet visel.

Kázmér felegyenesedék; homlokát egy redő metszé át, midőn szemöldeit
összevonva, Fogaras elé lépett. Átjáró tekintetét rászegzé s darabig
néma maradt. Végre elnyomott indulat hangján szólt:

– Uram! minek tart ön engem? Jószivű bolondnak, az megjárta; előállt
meséivel, odaadtam pénzemet; jött holmi elavult, vagy eltévedt
irományokkal, s atyám ellen újra követelést támasztott, drága pénzeket
szedtem fel és fizettem; most kifogyott, vagyis inkább látja, hogy én
fogytam ki, hát új tervet koholt s valakinek jelleméhez, vagy, mi öntől
jobban kitelik, erszényéhez engem kulcsnak akar felhasználni. Köszönje,
hogy nincs itt Döme…

– De nagyságos uram!

– Szót se! irtózom öntől, s követelem, hogy többé küszöbömet át ne
lépje. Éljen boldogul.

Fogaras ajkába harapott, s midőn az ajtón kilépe, visszatekintve mondá:

– Megállj, büszke koldus! még a szemeten foglak látni. – És elrohant,
mintha csakugyan félne Dömével találkozni.

Kázmér hahotázva lépett a mellékszobába, zajongó barátai közé.

– Képzeljétek – mondá kézszorítás közt – korán reggel milyen kalandom
volt.

– Tán valami kettős játékban visszanyerted a tegnapi veszteséget.

– Reménylem, ez nem hasonlít hozzám.

– No, no, jegyzé meg a másik, mindig mondtam, hogy Kázmér titkos Don
Juan.

– Ellenkezőleg, barátom, szerelmi villámhárító.

– Ez új valami.

– Reménylem – mond a harmadik – maga a hölgy fáradt ide kérelmével.

– Nem bizony, hanem atyja.

– Minő szemtelen.

E pillanatban lépett be Zárai Gyula.

– Ime, kalandom hőse – kiáltá Kázmér.

Gyula megdöbbent s félhangon susogá maga elé:

– Csak nem tudja még?

– Üdvözlünk – zúgák valamennyien – üdvözlünk, te veszedelmes bárány!

– De barátim! – rebegé Gyula – én nem értelek…

– Már kezdünk ismerni, te titkolódzó szerzetes.

– Szerencsés kalandodra igyunk egyet.

– Tudjátok, sohsem iszom.

– Kezdem hinni, hogy ez is titkos erényeid közé tartozik s csak akkor
élvezed, ha senki sem látja.

– Uraim! beszédetek mindig rejtélyesb – csodálkozék Gyula.

– Mindjárt megérted – mond Kázmér – karhatalomért folyamodtak hozzám
ellened.

– Ellenem?

– Igen, egy atya leányát akarja visszafoglalni.

Gyula könnyebben lélekzett.

– Valami félreértés – szólt szenteskedő mosolylyal Gyula – vagy izetlen
tréfa az egész.

Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:

– Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.

– És te?

– Kérdheted-e? elutasítám.

– Tapasztalni fogod köszönetemet.

– Ah, mit látok, Vilmos – szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz – még nem mult
el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért,
melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?

– Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat –
viszonzá a megszólított – e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy
meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna,
hogy csak alkalmilag fizess.

– Tudom, tudom – mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval – jó fiú
vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást
kell tennem.

– Nagynénénknél? – kérdé Zárai.

– Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de
estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.

Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.



III.  (Egy kedves teremtés.)

A Pálmay ház nagyon divatban volt. Az előkelő világ sok élvet,
szórakozást és fényes estélyeket köszenhete e termeknek.

Pálmayné, született Lilienthal bárónő, imádta a fényüzést, s Pálmay, ki
hallatlan szerencsének vélte, hogy neje bárónő, boldog volt két marokkal
szórhatni a pénzt, még győzte, mikor már nem győzte, adogatott és
zálogolt el egymásután minden jószágot, de a háztartásnak fényéből nem
volt szabad veszíteni, mert ez lesújtaná a bárónőt.

Mivel Pálmayné bárónő, leányát Angeliquet is bárónőzték, s ezen a réven
Pálmay is bitorolta a méltóságos czímet.

Napjainkban ez nem szerénytelenség, hisz most az üzletétől visszavonult
hentest is nagyságolják. Ez újabb korban minden politikai törekvéseink
vívmánya.

A méltóságos úr pénzt ment hajhászni.

Angelique pipereasztalánál ült s a hajlékony komorna az utolsó
simításokat végzé választékos öltözetén.

A bárónő egykedvűen nézegette a zsebkendő rendkívül fáradtságos
hímzését.

[Illustration: Angelique pipereasztalánál ült.]

– Rebekka! – kezdé Angelique, iszonyún kellemetlen arczot mutatva –
nagyon elégületlen vagyok.

– De kérem, bárónő – mond a komorna, úrnőjét köröskörül végig tekintve –
mivel?

– Az egész öltöztetéssel.

– Csak parancsoljon, mit másítsak, vagy igazítsak.

– Hát én törjem azon fejemet? miért tartom?

– Hogy szolgáljam, hogy parancsainak engedelmeskedjem.

– És hogy jól öltöztessen.

– Hisz én, tőlem minden telhetőt teszek.

– No, ha nem telik öntől több, hát szép kis komorna.

– Kérem bárónő, mi ellen van kifogása?

– Szerencsétlen izlése ellen.

– Esedezem, a bárónő választott ma halavány kék szineket s azt hiszem, a
színek öszhangzása ellen nincs kifogása.

– Minden oly túlhalmozott.

– Oh! ha nagysádnak ez kifogása, pillanat alatt segítve van – s
bámulatos gyorsasággal csokrokat, szedegete le. – Nos, mit mond most?

– Azt, hogy az előbbinél is sokkal izléstelenebb. Elmehet.

A komorna könnyben úszó szemekkel távozott.

– Angelique! – szólalt meg a bárónő – ma megint türelmetlennek látszol.

– De kedves mamám! hol vegyem a türelmet? különben is, csak egy angyal
bír többel, mint én, de ezek az ügyetlen cselédek még az angyalokat is
türelmetlenné tennék.

– Küldd el, s maradj nyugodt.

Angelique csöngetett s a belépő komornához fordulva, mondá:

– El van bocsátva.

– Köszönöm bárónő. Mehetek négy nap mulva?

– Négy nap mulva? hova gondol?… ki fog öltöztetni a csütörtöki bálra?…
egész hónapon át az estélyekre?… mindennap a szinházba?… legyen esze és
maradjon.

A komorna mély térdhajlással távozott.

– No lássa mama, ezek a teremtések semmit sem tudnak, s még kérni kell
őket, hogy maradjanak. Régenten is így volt ez?

– Régenten leányom, nem tudom, de az én időmben valóságos rabszolgák
voltak.

– Boldog idők!

– Valóban, nagyon boldog idők! – sóhajtá a bárónő.

Angelique újra csengetett.

Rebekka vértanu arczczal megjelent.

– Vetkőztessen le – szólt Angelique – mert szerencsétlennek érzem
magamat.

– És minő öltözéket parancsol?

– Nem bánom, csak szépet és izletest. Ma Bényei gróf Dell’ Orto grófot
fogja nálunk bevezetni.

A bárónő sóhajtott.

Angelique hasonlót tőn, s szünet után kezdé:

– Oly magas műveltségű egyén, mint Dell’ Orto gróf, ritkaság; mindenről
úgy beszél, mintha tanulmányozta volna. London, Páris, Florencz, Nápoly,
Madrid, Lissabon, úgy hangzik ajkain, mintha mind szülőhelye volna;
tánczol, mint egy szellem s énekel, mint egy cherub.

És belejött a dicsérésbe oly fokig, hogy a bárónő többször nyugtalan
feszelgett és köhécselt.

A komorna dolgát végezvén, most az egyszer roszalás, de egyszersmind
megelégedés nyilvánítása nélkül lőn elbocsátva.

Alig távozott, a bárónő Angeliquet figyelmezteté, hogy helyzetében
vigyázóbb legyen más – főleg cseléd előtt – férfi dicséretében.

– De kedves mamám, egy vonást sem túloztam.

– Elhiszem és értem, sőt osztom is lelkesedésed; de, édes gyermekem,
érzelminknek sokszor korlátot vet az ész. Nekem is más álmaim voltak,
hanem az életben a való után kelle nyúlnom,… no de nem bántam meg soha –
tevé utána nemes megadással, s mélyen sóhajtott.

Angelique kelletlen vonta félre szép ajkait s hófehér vállát olyszerű
mozgásba hozta, mintha füzője bántaná, de az egész csak kicsinylés
kifejezése volt.

– Kedves Angeliquem! – mond a bárónő, leánya kezét nyájasan megfogva –
más a költészet és más az élet; mulatni, tánczolni, magának
udvaroltatni, ez költészet; férjhez menni, ez az élet. Neked maholnap
életre kell ébredned és hála Isten, nem legszomorúbb kilátással. Az én
lelki barátnőm, a te gazdag keresztanyád, már megkért örököse számára.
Valéria szavatartó s ha mégis eszünkbe jutna szavaiban kétkedni, mire
valók az írott szerződések. Teher nélküli vagyona megér négyszázezer
forintot, ezt tartsd szem előtt és…

E pillanatban Vizeki Kázmér látogatását jelenték.

– Óvlak, eszeden járj – fejezé be anyai tanácsát a bárónő s mindketten a
terembe léptek látogatók elfogadására.

A teremben várt azon szeretetreméltó ifjak egyike, kikről mondani
szokás: kedves egyéniség, öltözéke nem kifogástalan, fekete haja nem
rendezett, inggalléra nem feszes, kendőjének csokra nem kimért, de még
arczvonásai sem szépek s mégis oly megnyerő az egész alak. Ajkán mosoly
ül, szemeiben tűz lángol, mi kissé dúlt vonásaival festői ellentétet
képez. Nincs rajta semmi különczség s mégis annyira elüt más fiatal
emberektől; nem fitogtatja sem tetteiben, sem viseletében az úgynevezett
genialitás-t s mégis máskép néz ki, mint mindennapi ifjuságunk.

Ez Vizeki Kázmér. Minden társaságban kedves, minden körben otthonos, s
minden osztálynál népszerű.

Fiatal hölgyek érdekesnek találták; a koros nők könnyelműnek, a
szegények jószívűnek, a csalók jóbolondnak s társai nélkülözhetetlennek
vallák. És mindezeknek igazuk volt, valamint igaza volt az öreg Dömének
– hűséges legényének – ki azt állítá, hogy urát fentebbi tulajdonai
egészen megrontják.

– Képzelje Vizeki – mond Angelique – ön fogadásom tárgya.

– Nagysád hiúvá tesz.

– Tán csak hiúbbá, akará mondani.

– Mire? hisz Angyalkám kezét még nem birom, s vannak pillanatok, mikor
reményem ingadoz, mert adott szavának más értelmet, szép igéreteinek
elhomályosítását látszik keresni.

– Hova czéloz ily beszéddel?

– Kérem, én nem mondtam Angeliquet, hanem Angyalkát, pedig kis Angyal
több is lehet, ámbár én mind csak ily szőke fürtös és kékszeműnek
képzelem.

– Nem is kiváncsi, hogy mire fogadtam?

– Fogadja, hogy nőm lesz, hogy szeretni fog s én égni fogok a
kiváncsiságtól mindaddig, míg teljesül.

– Még ezzel várjunk kissé.

– De meddig?

– Míg az illetők döntenek.

– Hát nálunknál illetékesbek is vannak ez ügyben?

– Részünkről már bevégzett tény – mond Angelique, kecsesen nyújtva
szobormintául teremtett kezét Kázmér felé. – És most hallja fogadásomat.

– Istenem! lássa Angelique, ez az, mi engem sokszor elbúsít,
reménytelenné tesz, hogy valahányszor legszentebb eszmémhez érünk,
pillanatig sem hagy érzelmim drága világában merengni, hanem csak úgy
átsiklik rajta, mintha félne tőle és siet új irányt adni
társalgásunknak.

Angelique hidegen mosolygott s olyatén rázta bájos fejét, hogy Kázmér az
egészből azt értelmezé, miszerint a tündér imádója beszédét izetlennek
találja. Nem is késett hangját, tartását, sőt még arczkifejezését is
átváltoztatni s miután vonásain a dacznak egy árnyéka átlebbent,
könnyelmű mosolylyal kérdé:

– Tehát a fogadás?

– Jövő estélyünk hangversenynyel kapcsoltatik össze, én tehát fogadtam,
hogy ön is zongorázni fog.

– De arra nem fogadott, hogy jól?

– Nem, mert arról mindenki bizonyos.

– Kivéve a szakértőket.

– Az itészetet bízza másokra, öntől csak igent vagy nemet várunk.

– Érdekében áll nyerni, vagy veszteni?

– E kérdést nem értem.

– Sokszor fogadunk, s óhajtjuk a vesztést, mert legszebb alkalom,
valakinek emléket nyújtani, mely aztán könnyen érzelmi tárgy lesz.

– Nővel fogadtam.

– Akkor nyernie kell.

– Köszönöm.

A bárónő, ki az iménti beszélgetés kezdetén elhagyá a termet, visszatért
s a társalgás napi eseményekről folyt, miben Angelique igen kevés részt
vőn s a hozzá intézett kérdésekre vagy szórakozottan, vagy épen nem is
válaszolt.

A bágyadt társalgást két látogató érkezte felvillanyozá: Bényei és Dell’
Orto grófok, Angelique részéről oly szivélyes előzékenységgel fogadvák,
hogy Kázmér tisztán kezdé látni, miért volt Angelique csak az imént oly
elfogult és szórakozott s mi bűvölte így át? Ehhez nem is kellett valami
látnoki képesség, mert a két látogató megjelenésére Angelique szemei új
tüzet nyertek, arcza átszellemült s beszéde egyszerre oly folyékony, oly
elmés lőn, hogy Kázmér minden más körülmények közt a
legszeretetreméltóbb és legbájosb hölgy közelében érezte volna magát, de
most összerezzent, mintha kígyó sziszegne rá. Alig bírt annyi erővel,
hogy ez érzést el ne árulja, de – küzdve bár – mégis uralkodott magán.

A társalgás eleinte általános volt s míg ez így tartott, a három férfi
udvariasságban s egymás iránti barátságos nézetben versenyzett.
Lassanként azután úgy alakult a helyzet, hogy Angelique egészen
elfoglalta Dell’ Orto grófot, Bényeit pedig a bárónő vette igénybe s
Kázmér egy nagy olajfestménynyel szemközt, egyedül és elfeledve találta
magát. Ez több volt, mint megbírná, ez távozásra inté.

Elbucsúzott s midőn a teremből kilépett, fejcsóválva suttogá maga elé:

– Hogy voltak perczeim, midőn azt hivém, szeretem e nőt! mennyire képes
magát ámítni az ember?! Megesküdtem volna, hogy szeretem, pedig ha úgy
volna, most kétségbe kellene esnem,… nem, nem, hála isten! én őt nem
szeretem. És mégis, mi dúl keblemben? Az első tavaszi vihar, mely, ha
elzúgott, kettős örömmel engedi élveznünk az üdülő természetet. Szent
igaz, a mit gondoltam – kiáltá hirtelen megállva, s arcza kiderült – már
kezdem élvezni a nap áldását. – És édes merengéssel támasztá fejét egy
márványozott oszlophoz.

Andalító szép dallam volt az, mi megragadá lelkét. Ha a léleknek bánata
van, s valami azt enyhítni képes, úgy az csak lélekhez szóló dal; ha
szívünk vérzik, s valami sajgását feledtetni képes, úgy az csak érzékeny
dal; oh! a dal varázsa nemcsak idegeinket járja át, hanem ereinkben a
vért is felhevíti; nemcsak érzékinkre hat, de szellemünket is elbűvöli.
Szép gondolat volt, dalban imádni az istent, én azt hiszem, hogy a
szellemek országába hamarébb eljut egy szép dal, mint a legvelősb
beszéd. A dal több mint földi zengemény s azért lehet-e máskép képzelni
az angyalokat, mint dallal szent ajkaikon; lehet-e a szellemek világában
más közös nyelv, mint a dal?

Érczes fiatal női hang zengé a dalt, mely Kázmért lebüvölé, még pedig
annyi erővel, oly iskolázott művészettel, hogy akármelyik fővárosi
színpadon is meglepte volna.

– Felséges! mennyei! – susogá – Kamilla kis tündér!

És félig lehunyt szemekkel tovább ábrándozott, szívta dagadozó keblébe a
fiatal leányka hangjától rezgésbe hozott léget.

Sokáig, maga sem tudta meddig, volt e helyzetben, csak a távozó két gróf
zajára riadt fel.

Elrohant, de a gyönyörű hang, a kedves dallam egész nap fülében zengett.



IV.  (A nagynéne.)

A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten
ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal
ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan
terített asztalok, ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.

Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.

Háziúr? nincs.

Háziasszony? az sincs.

Hát mi van? – házikisasszony. Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg,
tele életkedvvel.

Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére.
Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem
szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet,
sem kevesebbet. És mindig azt szokta mondani:

– Ez épen elég.

És miként költé el jövedelmét?

Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot
elvendégeskedett; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett,
páholyt és fogatot tartott. Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s
abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra
került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási
napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.

A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a
maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh’sem
hiányzott. Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával
színházba kocsizott, páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki.
Mindig választékosan öltözött, de soha nevetségesen. Szeretett
ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt. A kit szeretett,
egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól,
kikkel jól van, hogy üldözzék.

A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a
minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak. Ő aztán elkezdett
beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán
következő történetkével rekesztett be:

«Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly
gazdag Torday Lajosnak. Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan
eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt. Igen
uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s
Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves
összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és
Lajosom elesett.»

Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták
és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni,
valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a
kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.

Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:

– Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám. – Aztán egy gyémántokkal kirakott
arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben
Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a
papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre
ragasztvák; a papír elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett,
persze, negyven év ezt is megviselé. Ez a Valeria szemeihez írt
költemény vala. A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az
egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy
huszadik betű micsoda? De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a
becses ereklyét elővette és felolvasá.

Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.

A játszókörök megalakultak, Zárai két agg delnővel és Valeria
kisasszonynyal ült asztalhoz.

Valeria fejcsóválva mondá:

– Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.

– Dehogy rossz – ellenveté Zárai – de tudja édes néném, ő más véralkatú,
zajosb társaságot keres.

– Soha se szépítse édes Zárai – mond az egyik delnő – Valeriának igaza
van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.

– Azt nem, azt nem – mond hévvel Valeria – ő szeret, azt bizonyosan
tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.

– E szerint – jegyzé meg a másik delnő – mi nem tetszünk neki;
szerencse, hogy izléseink találkoznak.

– De nagysád – szólt Zárai – ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom.
Lehet-e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal
társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.

– Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön. A mai
fiatalság! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig
minden fiatal ember.

Zárai szerényen meghajolt.

– Ez nem akart bók lenni – folytatá a delnő – ez mindnyájunk véleménye,
tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk
különböztetni. Valeria barátném önre büszke lehet.

Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.

– Még Kázmérból is lehet – jegyzé meg a másik delnő – hisz oly fiatal.

– Másfél évvel ifjabb nálamnál.

– No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne
ragadjon valami rá.

– Adja Isten – mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.

Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott
leányának, ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.

Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele
játszott, kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden
kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott,
hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak
követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá, következőleg Zárai
játéka jó hangulatban tartá.

Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák
kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán
lecsörömpölé.

Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt
szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése. Zajosb lett a
játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék. Szegény leánykák
kaptak rajta, hogy jött valaki, akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.

Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy
előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni,
minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.

Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel
mondá:

– Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.

– Miért ne lehetne, ha akart volna?

– Mert azt hallottam beteg.

– Beteg?

– Még pedig komolyan – erősíté Hugó.

Valeria kezéből a kártya kihullt.

– Gyanítám – kezdé szünet után – különben meglátogatott volna ma, ő azt
nem szokta elmulasztani. Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!

Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s
mondá:

– Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.

– Minden esetre – mélyen sajnálom.

– Lássa, kedves barátném – szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért
megszólta – lássa, nem volt igaza.

– Ha beteg, az más.

– Nem hallja, hogy beteg?

– De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.

Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat
csinált, türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.

Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde
uralkodni, mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt, Gyulát és
Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak
egymásra.

Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek
eltávozni.

A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé
korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a
terítés ellen is tömérdek kifogást tőn. Végre szobájába vonult, de
lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér!
milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani. Lehetne-e szerető fiú
anyja iránt gyöngédebb? És ő betegen fekszik… tán veszélyesen? és el van
hagyatva… oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?… de
holnap máskép lesz.» Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a
késő éj csakugyan meglátszott.

– Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg
számára.

– Nagyságod?…

– Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg. Itt fogjuk
ápolni, gondozni, s felette őrködni. Az ágy melletti falat szőnyeggel
vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a
kárpitos. Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell
füttetni. Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.

– De azt ne tegye nagyságod.

– Ne tegyem? tán nem érdemli? Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút,
mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.

– Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna-e rá okom? hisz oly nyájas,
szíves – hogy bőkezű is, azt csak gondolá.

– No jól van, most lásson dolga után.

A komorna távozott.

«Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni?
oh! ezt túl nem élném, – okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, –
és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni?… Gyula?… meglehet érdemes
rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de
őszinteségében nem bízom, s félek tőle, hogy képmutató.»

Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után
az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay
bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje
leend a tisztelt nagynéne örököse.

Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja
kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.

Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót
nyitván, álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.

– Hogy van Kázmér? – kérdé Valeria.

– Oh nagyságos asszonyom! – sóhajtá Döme.

– Öreg! te meg vagy zavarodva.

– Hiszen én nem tehetek róla, Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom,
hogy máskép menjen.

– Hát oly rosszul van?

Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant
bánatosan vállat vonított.

Valeria reszketve sietett az ajtó felé.

Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:

– Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.

– Öreg! elrémítesz – kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol
előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.



V.  (Nagylelkű rokon.)

Ki látott dühöngő vihar után szétdult kertet? Itt egy fa, tőből
kisodorva, a legszebb rózsaágyon terül végig; a liliomok derékban
eltörve, kelyheikkel földre borulnak; az utak telvék viráglevelekkel, s
a szárak korona nélkül szomorkodnak; a fák dísze, a legterebélyesebb
ágak, letörötten, a földet seperve ingadoznak ide-oda; a pázsitok tele
hordvák galylyakkal és cserepekkel. Ez hasonlít némileg Kázmér
szállásához.

Valeria – hála az égnek! – sok szép tavaszt élt, következőleg akár hány
ily dulást látott, de Kázmér szállása mégis meglepte. A padlón elszórt
kártyák, összetört poharak, félig elszítt szivarok hevertek; az
asztalokon tartókban tövig leégett gyertyák, evőszerek, tálak, pezsgős
üvegek, feldöntögetett poharak, és bordeauxi vagy champagneiban uszkáló
kártyák tarka képletet nyujtának. A butorok szerte szórvák, s az egész
mintha ködben usznék, úgy vette ki magát a sürű dohányfüstben. A
mellékszoba ajtaja nyitva lévén, a nagynéne ott látta kedves öcscsét –
teljes öltözetben – pamlagán elterülve, bizonyosan nem állíthatni, alvó
vagy mámoros, de mindenesetre öntudatlan állapotban.

[Illustration: Ott látta kedves öcscsét pamlagán elterűlve.]

– Itt máskép mulattak, mint nálam – mond társalkodónéjához Valeria.

– Istentelenség! Ezt Gyula urfi nem teszi.

– Lassú víz partot mos.

– Menjünk innen, mert nagyságodnak ártani talál a füstös lég, s e
kellemetlen látvány megtámadandja idegeit.

– Mi jut eszébe? Hisz rendet látok otthon eleget, de ilyesmi ujság
előttem, ez érdekel. Engedjen körültekinteni.

– Nem irtózik?

– Egy cseppet sem. Csak azt sajnálnám, ha egészségét rongálná ez a fiú.

– Tönkre teszi s azonfelül romlásba dönti magát – és…

– És kit?

– És sok gondot fog még okozni kegyes pártfogónéjának.

– Abba nem őszülök bele.

Igazat szólt, mert fodrásza oly szép álhajakkal látta el, hogy azokba
soha, de soha egy ősz szál nem vegyült.

– Csakhogy nem beteg – folytatá kis szünet után Valeria – és most
megtréfálom, mert e mulatság bizonyára sokba került. – Ezzel Kázmérhoz
közeledék, szeretetteljes pillantást vetett rá, s oldalzsebébe hat darab
százast csusztatott.

A társalgónő bálványnyá vált, s csaknem kétségbeesetten sóhajtá:

– Istenem! Gyula úrfi minő nemesen használná fel ez összeget.

– Igen, kamatra adná, vagy gyémántot vásárolna rajta. Maholnap úgyis
váltóüzletet, vagy ékszeres boltot nyit.

Midőn Valeria Dömének e látogatásról titoktartást parancsolt,
eltávozott. Útközben sokszor rázogatta fejét, s még többször jóízüen
felkaczagott, végre komoly arczot öltve, mondá:

– Már nem lehet késnem, meg kell őt házasítni.

– Boldogtalanná teend egy nőt.

– Mit ért ön ahhoz? Boldoggá teendi, mert őszinte, nyílt, eszes és
jószívű.

– Könnyelmű, korhely, tékozló.

– Kérem, e véleményeket tartsa magának.

– Nagyságod tehet, a mit akar.

– Reménylem, s ön engedelméből teszem is.

– De ha nekem oly öcsém volna, mint Gyula úrfi, szememfényének
tekinteném.

– Tekintse kérem annak.

– Meg is érdemli, szerény, józan életű, takarékos, művelt, szép…

– Hizelgő, alattomos, haszonleső és irígy.

– A szentek életét is félre lehet érteni.

– De képmutatókét soha.

A társalkodónő rémülettel emelé szemeit éghez, s ajkait olyatén mozgatá,
mintha imát rebegne.

E közben a fogat haza robogott.

Valeria, ki kevéssel azelőtt hatszáz forintot oly könnyedén kiada,
szakácsnéjával zajt ütött azon hallatlan tékozlás miatt, hogy
pecsenyének fogolyt hozott, mikor kappan is jó lett volna. A
füszerszekrényből, éléstárból legszigorúbb mérték szerint maga adott ki
a főzéshez, azután szobájába vonult, s oly mohón látott kézimunkájához,
mintha abból kellene megélnie.

Tekintsünk vissza Vizeki Kázmérhez. Épen jókor, már felébredt s legénye
áll előtte.

– No Döme – szólt Kázmér – egy nappal megint öregebbek volnánk.

– Mondja inkább nagyságod, egy éjjel.

– Az együtt jár.

– De nem ily rémséges éj, hisz ez egy évi életet sodor magával.

– Annál jobb, legalább számtanod szerint huszonnégy óra alatt többet
élünk, mint mások egy év alatt, s következőleg január 1-től deczember
végéig háromszáz hatvanöt évet élünk. Mit gondolsz öreg, csúffá teszszük
a vén Mathuzsalemet?

– Zsidó azon úr?

– Gondolom az volt.

– Úgy hát ő tesz minket csúffá.

– Ohó!

– Bizony, künn várakozik.

– Mathuzsalem?

– Azt nem tudom, hogy hívják, de hogy hitelező, arra megesküszöm.

– Lám, lám, ma az ő napjok van. Szomorú nap az igaz, de végre ennek is
el kell mulni. Mondd meg, délután öt óráig nem fogadok el senkit.

Döme fejcsóválva elindult.

– Megállj! – kiálta rá Kázmér – előbb készíts átöltözködéshez, mert ma
tömérdek végzendőm van.

És, mint számtalan ember tenni szokta, ha ruhát cserél, zsebeit
kimotozza, Kázmér is ösztönszerűleg zsebeibe nyult. – Szörnyű
meglepetésére oldalzsebéből tele marok százast vont ki.

Szemeit a bankjegyekre mereszté, aztán Dömére.

Döme pedig Kázmérra, aztán a bankjegyekre.

Mind kettőjük szava elállt, s csak pillantásaik beszéltek, de e beszéd
merő kérdéseket tartalmazott.

– Mi történt itt? – kérdé végre Kázmér.

– Azt nagyságodnak jobban kell érteni, mint nekem.

– Kinevezett tudóssá váljak, ha értem. Tündérek jártak itt, vagy… ah!
igen, az a jó lélek! Ugy-e Döme, te tudod, kedves nagynéném, az én
őrangyalom látogatott meg? – Könnyelmű kifejezése komolyra változott,
szemeibe könyek nyomultak, s elmélyedve, maga elé merengett. –
Szerethetne-e jobban édes anyám?… Ő volt itt angyali szívével, kinek oka
volna reám neheztelni, és jósággal halmoz: én estélyeit mellőzöm, s itt
tivornyázok; boldog, ha a whistnél vele szemben ülök, s én ez alkalmat
kerülöm, hogy másutt szerencsejátékban eltékozoljam, és ő még sem
kárhoztat, pedig megérdemelném, hogy kitagadjon. A mily nemes ő, oly
hálátlan vagyok én.

Döme nem tudott szólni, hanem Kázmér kezét megragadva, azt könnyeivel és
csókokkal halmozá.

– Mi lelt öreg?

– Bocsásson meg – hebegé Döme – a megindulástól szólni alig tudok.
Örülök, hogy nagyságod oly elismerő és jó. Nem sokára új életre fogunk
ébredni.

– Azt hiszed?

– Bizonyos vagyok, most szívébe láttam, és ott oly szép jövőre találék.

– Meglehet, de most siessünk a jelen bajaiból kibontakozni. Pénz van,
váltóim lejárnak, sietek a szabadalmazott rablók száját betömni.

Alig egy órával később izgatottan és szikrázó szemekkel nyitott be Zárai
Gyulánál.

Zárai hideg nyugalommal fogadta az érkezőt. Arczából meglátszék, hogy
csatát vár, de még nem tudja magát tájékozni, mely oldalról lesz
megtámadva, egyuttal azon önhittséget is lehete leolvasni, miszerint
erős állásban érzi magát, s minden támadást vissza verni kész.

Erősen és huzamosan néztek egymás szeme közé, Kázmér reszkető, és Gyula
mosolygó ajkakkal.

Gyula szakítá meg a csendet:

– Isten hozott.

– Talán vártál?

– Miért?

– Hogy számadásinkat kiegyenlítsük.

– Ej, öcsém, az nem oly sietős.

– De én annak tartom.

– És miért?

– Mert egy nyomorult örökség reményében te velem gyalázatos játékot
űzesz.

Gyula pillanatra elhalaványult, de csakhamar visszanyeré nyugalmát és
szólt:

– Igen leköteleznél, ha jobban értelmeznéd szavaidat.

– Mit míveltél tegnap?

– Sok mindent.

– Magán ügyeid nem érdekelnek, de te nagynénénknél jártál.

– Azt naponként cselekszem.

– Az igen szép tőled, hanem arra kérnélek, hogy érdekemben ott ne tégy
soha semmit.

– E tekintetben nyugodt lehetsz.

– És tegnap?

– Az estélynél néhány elismerő szót ejtettem rólad.

– Valóban?… és ez az egész?

– Ez az egész.

– És adósságimról?

– Pfuj! ilyet teszesz fel rólam?

– Tehát minő ürügy alatt kérted tőle a pénzt?

– Minő pénzt?

– A melylyel váltóim kifizetéd?

– Ő sem váltókról, sem pénzről mit sem tud.

– De váltóim kifizetvék.

– Én fizettem.

– És minő pénzből?

– Sajátomból. Tudod, én takarékosan élek, s nehány ezer forintot
meggazdálkodtam.

Kázmér arcza elsötétült, mint mikor terhes felhő borul a nap elébe.
Olyatén lépett vissza, mint ki roppant mélység szélén, lábai alatt a
földet szakadozni érzi. A legbizalmatlanabb tekintettel végig mérte
Gyulát, s aztán elfojtott tompa hangon mondá:

– Sajátodból, önkénytesen?… Ember, te tervelsz valamit?

– Mi mást, mint téged a bukástól megóvni? Mi mást, mint lelkednek
megszerezni a nyugalmát, s nénénket kímélni a szomorúságtól.

– Gyula!

– E bizalmatlan felkiáltás koránt sem sért. Nem te vagy oka, mindig
akadtak jó emberek, kik üdvösnek találták köztünk az egyenetlenséget
éleszteni; te, megbocsáss e kitételemért, de igaz, te gyengébb valál és
hittél nekik, én kevésbé hevesvérű, máskép gondolkozám, és vártam, mert
tudtam, hogy eljő az idő, mikor meggyőzhetlek önzéstelen rokoni
szeretetemről; tudtam, hogy eljő az idő, mikor bizalmadra szert tehetek,
s ha még nincs itt, el fog jönni.

Kázmér aggodalmasan rázta fejét s vontatott hangon kérdé:

– Ha már kétes hitelű papirokra kiadtad pénzedet, mit szándékozol velök
tenni?

– Mit?

– Na igen, valami czélodnak csak kell lenni?

– Van. – Ekkor három váltót Kázmér elé tárt e kérdéssel – a te
aláirásod-e?

– Igen.

– Mind a három?

– Igen.

Gyula összegyűrve, a kandallóba veté, pillanatra lobbot vetett, s
ötezerkétszáz forint érték hamuvá lőn.

Kázmér szoborrá vált.

Gyula egész jószívűséggel szemei közé mosolygott.

– Értesz? – kérdé Gyula.

– Most kevésbbé, mint valaha.

– Nem tartozol senkinek, és nem tud a dologról senki.

– De neked!

– Nekem tartozol bizalommal és szeretettel, ez az egész.

– Gyula! – kiáltá Kázmér – én félreismertelek, bocsáss meg, te sokkal
nemesb és jobb vagy, mint hogy nekem tévedésemért megbocsátani ne
tudnál. Oh! mint szégyenlem magamat. A tartozást lerovom még ma, jó
szándékod mély gyökeret vert itt szivemben. Oh ne mondj ellent kérlek,
pénzednek még ma meg kell lenni, mert nagylelkűséged annál inkább égeti
agyamat, minél érdemetlenebbnek érzem rá magamat.

Ezzel elrohant.

Gyula a kandallóban elhamvadt papirokra tekintve mondá:

– Akár ő lesz az örökös, akár én, e magot jó földbe vetettem, s bő
aratásra számíthatok.



VI.  (Megzavart álomért egy szép ábránd.)

Korosb hölgy egyik főélve a délutáni szendergés. Nem tudom, ha a multak
szép emlékei merülnek-e fel ez édes álomban, vagy a reményteljes jövő
képei lebegnek az éber lélek előtt? annyi bizonyos, hogy a mahomedán
hatschis mámorának nem oly rabja, mint a koros hölgy délutáni álmának, s
inkább elmulaszt három látogatást, két látványt, mint egy ily álmot;
inkább lemond a szépítő szerről, mint lemondana e gyönyörről. A délutáni
álom a koros hölgy életének költészete; ez tündérvilága, melyben magát
ujonnan megifjodva érzi.

E tündérvilágba leendő utazásában lőn Valeria megzavarva. Ha szemei még
bírnának annyi tűzzel, villámokat szórna, oly felindulásba jött, midőn
ajtaján kopogni hallott, de a jövő pillanatban a harag eltünt szemeiből,
s ajkira a szigor kifejezése helyébe nyájas mosoly költözött, mert
Kázmér lépett be. Ő Kázmért még délutáni álmánál is jobb szereté. Észre
sem vette, hogy az ifjú arczából egészen kikelt, színe rendkívül
halavány.

Kázmér ingadozó léptekkel közeledék Valeriához, kinek kezét ajkihoz
voná.

– Mi lelt? – kérdé Valeria – kezed reszket, ajkad hideg. – És jobbját
legnagyobb gyöngédséggel Kázmér holló fürteibe fürösztve, az érdekes főt
kissé hátra nyomá, jóságos szemeit több pillanatig szeretettel legelteté
a kedves arczon, s mielőtt szólna, ajkait a nyilt, magas homlokra
illesztve, megindulással mondá:

– Csak nem ért valami baj?

– Kedves néném, ma szerencséltetett.

– Ráakadtál látogató-jegyemre? – mond nevetve Valeria.

– Jóltevő kezének nyoma mindenütt látható, hol egyszer jár. A helyzet,
melyben talált…

– Nem a legrendesb életre mutat.

– Én úgy szégyenlem.

– Hogy fiatal vagy és mulatsz? Van jó dolgod. Tudom én, hogy meg fogsz
változni.

– Esküszöm, e perczben már megváltoztam.

– Ne oly hirtelen, ifjú ember, különben kétkedni találok.

– Fél óra óta más elvem, más meggyőződésem van. Én átváltoztam.

– És mi okozá e varázst?

– Oly esemény, mely meglepőbben ért, mintha csatazajban leli fel az apa
rég elvesztett fiát.

– Csendesülj, édes fiam, e felindulás megárt.

– Csendesüljek? Előbb fojtsák el jobb érzésemet, aztán majd csendesülök.

– De Kázmér!

– Oh néném! A mi ma velem történt, az rendkívüli! Én úgy meg vagyok
szégyenítve önmagam előtt, hogy pirulok rágondolni, s ha eszembe jut,
mily igazságtalan volt szívem, szeretném kitépni keblemből.

– Te elrémítesz.

– Én Gyulát sohase tartottam őszinte barátnak, szerető rokonnak.

Valeria kesernyés mosolya bizonyítá, hogy e nézetben él ő is.

– Mennyire csalódtam! De ki hitte, hogy jégtorlasz alatt virág
illatozzék?

– Én most sem hiszem.

– De azt higyje el, hogy Gyula keblében a legnemesebb szív dobog.

– Ha örömet szerez neked, elhiszem.

– Meg fogom róla győzni – sóhajtá Kázmér.

– Ülj ide, beszélj – mond Valeria, a pamlagon maga mellé mutatva.

– Nem akarok szépítni semmit – kezdé Kázmér – én könnyelmű, tékozló és
játékos voltam; kedves néném jótettei helyett korholásait érdemlém.

Valeria vállat vonított, s kezével olyatén módon inte, mely ezt látszék
kifejezni: «hadd el, nem érdemes erről szólni!»

– Rendetlen életem és más körülmények, adósságba kevertek. Ma, jó
angyalom által adományozott pénzzel, siettem lejárt váltóimat
hosszabbítni, s képzelje meglepetésemet, midőn hallám, hogy kifizetvék;
sietek a másikhoz, harmadikhoz, mindenütt tisztázvák adósságim, kérdem,
ki tevé ezt? a válasz velőmet járta át, mindenik azt felelé, hogy: Zárai
Gyula.

– Gyula?

– Igen ő.

– Nem jó szándékkal tette.

– Én is azt hittem, sőt árulkodással gyanusítám, mert nem képzelheték
mást, mint hogy kedves nénémet szomorítá meg e hírrel, s a pénzt kedves
jóltevőm szolgáltatá e czélra. Legnagyobb felindulásban sieték hozzá, ő
nyugalommal fogadott. Megtámadtam tettéért, s kérdőre vontam, hogy mi
czélja magához vásárolt váltóimmal? Ő mosolyogva előmutatá, s aztán egy
csomóba gyűrve, a kandallóba veté.

– Ezt tette Gyula?

– Igen, önzés és érdek nélkül, hogy engem a zaklatásoktól megmentve,
jobb útra térítsen.

– Ezt nem szabad elfogadnod. Mennyi az összeg?

– Sok, nagyon sok!

– Halljam, tán kitelik még.

– Ötezer kétszáz forint.

– Ugyan mire költötted?

– Mások költötték azt el?

– No már mindegy – viszonzá Valeria, s szekrényébe nyult; összeszedett
benne készpénzt és állampapirokat a szükséges összeg erejéig. – Itt van
– mondá – siess Gyulát kielégíteni. Köszönd meg nevemben is a
jóakaratot, de lekötelezettje huszonnégy óráig se légy.

Kázmért e jóság annyira megindítá, hogy szólni sem tudott. Némán voná
Valeria kezét ajkihoz, s mialatt csókkal illeté, forró könnycseppet
hullata rá.

Ez Valeriára rendkívül hatott; a delejesség ösztönével ragadta meg
kétfelől Kázmér fejét, s előbb homlokát, aztán ajkait össze-vissza
csókolva, sírni kezdett.

– De hát nem én vagyok e világon neked legközelebb? – tördelé a
zokogástól elfojtott hangon Valeria – nem érdemeltem-e több bizalmat?

– Kímélni akartam, s inkább széttépettem volna magamat, mint kedves
nénémnek szomorúságot okozzak. Ámde most kettős ok vezérle e
nyilatkozatra, hogy Gyula szívét ismerni tanulja, s nekem módot nyujtson
őt kártalanítni.

– Ez megtörtént, édes Kázmérom, most hát beszéljünk kissé komolyan.

– Parancsoljon velem.

– Isten őrizz, hogy eddigi életed miatt szemrehányást tegyek. Mostanig
jó volt ez így, de örökké, úgy-e, hogy nem tarthat?

– Lemondtam, drága néném, s a világ legelvetemültebb ficzkójának
tartanám magamat, ha ennyi kegy és szeretet nem bírt volna
átváltoztatni.

– Nézzük hát, kedvemért elbírnád-e magadat valamire határozni?

– Az csak legjobb lehet, mit kedves néném velem akar.

– Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy nősülj.

– Akarata előtt meghajlok.

– Szívesen?

– Egész lelkemből, sőt mondhatom, eszméink találkoztak.

– Tudod, kit választék?

– Pálmay Angeliquet.

– És te igent mondasz?

– Szeretem őt.

– A többi az én dolgom – kiáltá elragadtatással Valeria, és úgy a
nyakába esett Kázmérnak, hogy csókjai árja alatt az ifjú már fuldokolni
kezdett.

Soha se hitte volna Valeria, hogy egy megzavart délutáni álom ily
gazdagon kárpótolva lehessen. Tapsolt, nevetett, s álhaját örömében hol
jobbra, hol balra taszigálá. Annyi szép ábrándjai valósulóban voltak,
két kedvenczét egyesítheté; ez oly boldogság, minőről csak legjobb
kedvében álmodozott. Miután még egyszer agyba-főbe ölelte és csókolta
Kázmért, elbocsátá, mondván:

– Menj, fiam, intézd el Gyulával ügyedet, és ne feledd, mit igértél.
Részemről oly nászt csapok nektek, minő nemzetségünkben még senkinek sem
volt.

Kázmér tele hálával és jó szándékkal, távozott.

Valeria még darabig elragadtatásának élt, nagy öröme közé szép terveit
szőve, azután órájára tekinte, ha az illem szabályai szerint tehetne-e
már látogatást? Még igen korán volt, tehát addig is házi dolgai után
látott. Először a kocsist szólíttatá elő, kinek parancsa volt zab után
nézni.

A kocsis kétféle mutatványt hozott, egyiknek mérője harmadfél forint, a
másiké két forint húsz krajczár.

Valeria úgy rendelé, hogy az olcsóbból kell venni.

Hiába állítá a szegény kocsis, hogy az könnyű, szemetes, ellenben a
harmadfél forintos erőteljes.

– Gazdálkodni kell, maradjunk az olcsónál.

– De, bocsásson meg nagyságod, az nem gazdaság, mert felét elszórják a
lovak.

– Álljon mellette, hogy el ne szórják.

– Akkor sem eszik.

– Egy szó, mint száz, nem fognak rászedni, csak az olcsóbból rendeljen.

A kocsis kölletlen rázta fejét, s dümmögve távozott.

Később a komornára került a sor, ki tömérdek szappant enged fogyasztani.

Végre a szakácsnéra perelt, kinek kiadásait túlzottaknak nyilvánítá, s
az élelmi szerekkel való bőkezű bánás miatt is megrótta.

Az inast e pillanatban rossz csillaga vezérlé Valeria elébe, ő is
kikapta az olajpazarlás s a maradékgyertyák elsikkasztása miatt a maga
részét.

E sajátságos időtöltés után öltözéshez látott, mit nagy gonddal és sok
művészettel bevégezvén, fogatát előrendelé.

Pálmayékhoz kocsizott, hogy örököse számára Angeliquet megkérje.

Angelique szemlesütve mosolygott.

Pálmay báróné méltóságteljesen adá beleegyezését.

És egész családi bizalmassággal kezdették a tervelést, a jövőből oly
képeket szőve bele, mikre Angelique egész ártatlansággal elpirult, de a
beszélgetőket még sem hagyá magukra. Hja! a dolog őt érdeklé legjobban.



VII.  (Egy estély, mely jól kezdődik.)

Pálmay ő méltóságuknál a legvirágzóbb házi körülmények közt sem lehete
annyi fényt látni, mint mennyi meglepte a mai estélyre érkezett előkelő
társaságot, s ennek előidézésében Valeria bőkezűsége nagyon szerepelt,
óhaja levén, hogy Angelique eljegyzése ez alkalomkor ünnepeltessék. A
boldog nagynéne oly gyémántokat ajándékoza a kecses arának, minők egy
uralkodó-nő fején is méltó helyet találnának.

Gazdag teremek, gazdag világítás, gazdag díszletek, gazdag öltözékek,
gazdag asztalok és fényes bérruhás cselédség tündérvilági képet nyujta.
A bemenetel, teremek szögletei és ablakmélyedések, a siberiai tél
daczára, legdéliesb növényekből és virágokból csodaszép csoportozatok
helyévé lőn, mi nemcsak a szemnek vala élvezet, de a roppant világítás
és sokaság által tikkadozó légnek is üdítő frisseséget kölcsönze.

A zene vígan szólt, a táncz szele gyertyalángot és virágleveleket
ingásba hozott.

Az általános vígság közepette Angeliquen valami nyugtalanság
mutatkozott; szemei gyakran pihentek a bejáráson, s minden érkezőnél egy
borus árnyalat vonult végig arczán. Ezt Kázmér észrevenni látszott, s
merengővé lőn.

– Min tünődik? – kérdé Angelique.

– Ábrándozom – viszonzá mosolyogva Kázmér.

– Ön nagyon átengedi magát borus ábrándinak.

– Mondja inkább, sejtelmimnek.

– Mi az a sejtelem?

– Ha az üdv küszöbén állunk, a rettegés, hogy onnan egy véletlen
eltaszít; ha boldog álomban ringatódzunk, a félelem, hogy abból
felriasztanak; ha imádott Angeliquem szerelmében bízva, egykor átlátnám,
hogy elbizakodott valék.

– Adtam, vagy adok erre okot?

– Nem, nem! a világért sem! de ép mert oly végtelen boldog vagyok, a
boldogsághoz nem szokott szívem elszorul.

– Nem vagyok-e arája?

– De még nem nőm.

– Isten és kedves szülőim akaratából, aztán meg – tevé hozzá erőltetett
mosolylyal – saját választásomból rövid időn az leszek.

– Az idő!? Hisz ez az, mi sokat, nagyon sokat változtat.

– És tán hoz is – susogá félig maga elé Angelique. Nem szólhatott
többet, mert tánczba vivék. Kázmért ott hagyá, hogy annak értelmét, mit
most hallott, találgassa.

– Tudná eltalálni nagysád – kérdé Verdes Hugo egy felpiperézett
vénségtől – miért oly lelketlen e szép estély?

– Mert az estély lelke hiányzik.

– Lám, ily éles ész előtt nincs titok. Nem is tudom, Dell’ Orto barátom
hol maradt?

– Tán másutt jobban mulat.

– Az egekért, meghallhatná valaki.

– Szegény Angelique! ilyenek a férfiak!

– Milyenek kérem?

– Elragadtatásuk perczében eget-földet igérnek, de mily apróság képes
igéreteikről megfeledkeztetni. Ah! – tevé utána nehéz sóhajjal – én a
férfiakat nagyon ismerem, s azért legközelebbi beszélyemben…

– E beszélyre kiváncsi vagyok.

– Tárgya…

– Már kész – vágott bele Verdesi – beh szép dolog, lángelmével bírni.
Kérem, az életből van?

– Én az életet az eszményivel összeolvasztom.

«Hm – gondolá magában Verdesi – mint számos éveidet fiatalon kaczér
öltözékeddel.»

– Itélje meg tárgyamat…

– Ah! – kiálta fel Verdesi – bocsánat, kötelességem elszólít, Angelique
nagyságát látom – s ezzel elrohant.

– Izetlen barázdabillegető! – sziszegé utána a beszélyirónő – hogy is
tudtam e hígvelejűvel szellemi társalgásba ereszkedni? No de szükséges,
tapasztalás kell, ki tudja, ily alakot hol használhatok.

És igaza volt.

Verdesi nem közönséges alak; hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök,
hegyes térd, hegyesre pödrött bajusz, keskeny, színetlen ajk,
bágyadtszőke és ritka haj; öltözete mindig feltünően kiáltó, s
ellentétes színek összealkalmazása által egyetlen, s ha már színekben
nem tündökölhet, mint estélyeken, hát a szabás által rítt ki. Szívében
örökké egész halmaz szerelem, s ajkain özön lovagiasság volt. A magánál
csekélyebbeket megveté, a magához hasonlókat kerülé, de a magánál magasb
állásúak barátságáért, vagy csak társaságáért kész volt gúnyt és
megvetést tűrni; egy rangosbnak kedvéért lótni-futni főboldogsága volt,
sőt ilyenek részére leglángolóbb szerelméről lemondani, s a magának
kivívott előnyöket azokra átruházni, egész lélekkel érdekökben működni
nem ellenkezett sem érzelmeivel, sem meggyőződésével, úgy, hogy ő
sohasem szeretett magának. Udvarolt mindenkinek, de minden tekintélyesb
versenyző elől visszavonult. Ő a rangnak feltétlen hódolt. Arczán mindig
gondatlanság sugárzott, szemeiben hiúság és boldog elégültség mosolya.
Társaságokban egyik hölgytől a másikhoz, nem mondhatni ment, de lebegett
örökké, betanult, kimért tartással, hol mazur-, hol polkaléptekben. Ő
nem követelt észt, nem hazafiságot, csak azt, hogy ízlése van, hogy a
divat ellen soh’sem vét, s hogy társaságokban nélkülözhetetlen. Igaz,
még rendkívül lovagiasnak is tartá magát, a mennyiben egy elejtett
legyezőt sok bájjal tudott tulajdonosának visszaadni; a rábízott
szerelmes leveleket példátlan ügyességgel juttatá rendeltetése helyére;
a titkokat – ha jól megfizetvék – a sír sem őrzi jobban; a tánczból
kimaradt lánykákat – ha előkelők – mindig kész a zavarból kisegítni…
valóban oly tulajdonok, mikkel a nagyvilágban sok szerencsét
csinálhatni.

[Illustration: Verdesi nem közönséges alak.]

Angelique elé lebegett; bal lábával erős állást vőn, a jobbal félkört
vonalzott, s lábujjhegye földnek szegezve maradt, úgy, hogy hegyes térde
jó előre kigörbült; kalapját két kezével gyomra fölébe emelé, nyakát
előre nyujtá és meghajolt.

– Hogy Dell’ Orto nem jött el? – mond kecses fejbillentés után
Angelique.

– Vigasztalhatlan vagyok. Csak az tarthatja vissza – mondá – ha ég és
föld összeomlik.

– De ég és föld nem omlott össze.

– Fájdalom!

– Oh! ő bizonyosan jól mulat másutt.

– Fájdalom!

– Tehát eltaláltam.

– Nem képzelem.

– Sőt tudja, különben miért sóhajtá, fájdalom!

– Mert nincs más szóm rá, ha nagysádat búsulni látom.

– Engem? Csalódik, én mulatok, mulatni akarok, sőt mondja is meg neki,
hogy nagyon jól mulattam. – Szemei meghazudtolák ajkait, no de semmi, e
pillanatban egy deli ifjú tánczra kéré őt, s bájjal veté magát karjaiba.

Bódító valami lehet az a táncz! Láttam angyalszép hölgyet bánatosan
merengni, vonásairól bú beszélt, szemeiben könny rezge, s hullámzó
kebléből fohász fakadt; és néhány órával később láttam e hölgyet fényes
teremben egy közönbös ifjú karján lejteni. Át volt bűvölve; szemei élvet
sugárzottak, vonásain derültség ömle el, s egész kifejezése gondtalan
vígságra mutatott; minden mást e világon feledni látszék tánczán és
piperéjén kívül. – A zene borongós lelkét felvillanyozá, minden hang
izgatott idegein rezge át, és – – – és egész szenvedélylyel tánczolt. –
Másnap kétségbeesése kettőzött vala.

A tánczban varázskéjnek kell rejleni.

Angeliquet is elragadá a pillanat üdve, alig fonódott az ifjú karja
hajlékony karcsú dereka köré, szemei, vonásai átszellemültek, Dell’
Ortót, neheztelését, s minden mást e polkán kívül feledni látszék.

Kázmér Angelique minden tettét, mozdulatát, s néha szavait neheztelő
mosolylyal kiséré.

Mint nagyszerű virágházban cameliák, hortensiák és válogatott rózsák
közt a vagnilie, oly szerényen megvonulva állt egy ifjú leányka, ennek
nem udvarolt senki, őt nem mulattatá senki, sőt észre sem vette senki,
legfeljebb elmenőben szólott hozzá egyik-másik nehány enyelgő szót. – E
félig gyermek leányka csak nem rég lépett ki a növeldéből, s ma lát
először nagy társaságot. Minden új előtte, s még sem érdekli, s noha
lelkét, szívét annyi szórakozás s édesgető tarkaság veszi körül,
arczáról oly bánat kifejezése olvasható, melyet nem a pillanat szült, de
megszokottság által vonásai jellegébe olvadt; noha zene, vigalom,
derültség környezé, lelke e körből tova szállongni látszik.

Mi bánthatja e gyermekszívet?

Sok, nagyon sok! – Anyját féléves korában elveszté, s alig tölté be
negyedik évét, midőn atyját ragadá el – koránsem a halál, de oly végzet,
mely élet és halál ura. Az atyának sikerült külföldre menekülni, de
leánya így is csak elveszté őt, tehát a szó teljes értelmében árván
növekedett fel; anyja Pálmay nővére volt. Pálmay növeldébe adá őt, hol
tíz évig senki sem nézett utána, s hol úgy bántak vele, mint egy ily
elhagyottal bánni szokás; itt véste magát vonásaiba a bánat kifejezése.
Most kikerülvén a növeldéből, Angelique oldalánál sem számíthatott
legrózsásb napokra. Mindezt megérté és átérzé a szenvedések és bánat
közt korán ért gyönyörű gyermek.

Kázmér hozzá lépett e szókkal:

– Nagysád elvonul.

A leányka elpirult, s szép nagy szemeit csodálkozva emelé Kázmérra.

– A mulatók zajába kell vegyülnie, hogy magának élvezetessé tegye az
estét.

– Én mulatok – rebegé félénk hangon a leányka – a zene, zaj, öltözékek,
e tarkaság, mindannyi szórakozás.

– Máskép, édes nagysád, máskép kell szórakoznia. Szabad-e tánczra
kérnem? – ezzel kezét nyujtá.

Remegő kezét a leányka Kázmér kezébe fektetve, hálás pillanatot vetett
rá, midőn ez őt a terem közepére vezeté.

– Szenvedélye kegyednek a táncz? – kérdé Kázmér.

– Igen, szeretek tánczolni.

– Helyesen, a tánczban valami nemes, emelkedett van, mi a mulatságot
közeledésbe hozza a művészettel. Jól, bájjal és könnyűséggel tánczolni,
eszményi. Részemről, ha kecses alakokat látok magam előtt lebegni,
tündérvilágba álmodom magamat.

– Ön elragadtatással beszél a tánczról.

– Pedig magam keveset tánczolok.

– És most?

– Kedves kivételt teszek, mi édes emlék maradna, ha nagysádot arról
meggyőzhetném, hogy ily ifjú, szép teremtést a mulatságban nem illet
elvonultság.

– Köszönöm – mond megindulással a leány.

– Mit, édes nagysád.

– Hogy ön nem beszél velem tantárgyakról, nevelőnőimről és karácsonyi
ajándokról, mint a többi urak.

Kázmér épen felelni akart, de szava hirtelen elállt, mert tekintete
Angeliquere esett, kinek szemei fényben sugároztak a bejárás felé;
Kázmér is arra nézett, Dell’ Ortot látta érkezni.

E táncz Kázmérnak végtelen lőn; szegény leányka beszélt hozzá, de vagy
semmi, vagy igen szórakozott választ nyert.

A leányka gondolkozni kezdett, ha nem sértette-e meg valamivel Kázmért?
de nem tudott olyasmire emlékezni. Néhányszor ajkain lebegett a szó,
hogy megkérdezze, de bátorsága mindig elhagyá, s midőn Kázmér helyére
visszavezette, szemeit megnedvesülni érzé.

Kázmér izgatottan keresé fel Angeliquet.

– Angelique! – sóhajtá az ifjú – én már oly közel képzelém magam a
boldogsághoz, hogy karjaimat nyujtám ki utána, de e pillanatban oly
látványok kergetőznek felizgatott agyamban, mik reményimet
megingadoztatják.

– Fogadja tanácsomat, s ne ábrándozzék, ez önnek rosszul áll.

– Félek, hogy ez ábrándképek szétfoszlanak, s a rém nem tűnik el velök.

– Ugyan Kázmér! Fogadásom nem arra szólt, hogy ön ma szavalni, hanem
zongorázni fog. A társaság gyülekezik a zeneterembe, ne várakoztassuk. –
Ezzel karját kecsesen fűzé Kázmér karjába, s magát a mellékterembe,
egyenesen a zongorához vezetteté, hol Kázmért a zongorához ülni kinálá,
hangjegyet tőn elébe, egyet a maga kezébe vőn, a másikat pedig Dell’
Ortónak adá.

Kázmér elhalaványult.

– Ön szíves lesz – mond Angelique Kázmérhoz – játékkal kisérni
énekünket.

És elkezdték «Luciá»-ból az első felvonási gyönyörű kettőst, csakhogy
nem ment gyönyörűn; kétszer is rá kezdették, Kázmér soha sem tudott
találni, a harmadik kisérlet után felugrott, s rövid mentséget
dörmögvén, elhagyá a teremet.

Angelique legkevésbbé sem lőn megzavarva, a zongorához Kamillát szólítá,
ki szerényen engedelmeskedett.

A kettős dal művészi végrehajtással, tapsok közt végződött.

Most Pálmay bárónő meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis árva rokont
milyen költséges és kitünő nevelésben is részesíték, megparancsolá
Kamillának, hogy most ő énekeljen.

Kázmér a termet elhagyván, a tánczteremben egy ablakmélyedésbe vonult,
borostyánfa és virágcsoportozatok mögé, két könyökét térdeire, s lángoló
fejét tenyerébe támasztva merengett, s míg az ének hangjai szívét
metszék át, fejében ily gondolatok forrongtak:

– Minő élet vár reám? Küzdelmes, fájdalmas, tán botrányos is? Angelique
hiú, kaczér, s e két bűn megmérgezi a legszebb életet is. Miért legyek
én áldozat? mert nénémnek megigérém? s miért igértem? mert szerettem
Angeliquet, mert éreztem, hogy e nő szerelme boldoggá teend; mert
hittem, hogy mihelyt az elhatározó pillanat megjő, apró kaczérságait
elhagyva, szendén szerető hölgy válik belőle. Csalódtam, ő ma
eljegyzésünk estéjén kaczérabb, mint valaha, s én érzem, hogy ép oly
mértékben, mint szerettem eddig, gyűlölöm most. Istenem, mit tegyek?

E pillanatban zendült meg Kamilla éneke.

Ez átvillanyozta Kázmért, fejét felüté, szemeit égre emelé, s két kezét
dobogó szívére nyomá. Arcza átszellemült, s ajkaira oly mosoly szállt,
mintha az éden titkaiba látna.

– Köszönöm az intést, oh ég! – sóhajtá – én mentve vagyok.

Futni akart e helyről, de egy esemény lebilincselé: közvetlen előtte,
úgy, hogy csak a virágcsoportozat választá el, két alak állt meg.

Angelique és Dell’ Orto volt.



VIII.  (Egy estély, mely rosszul végződik.)

A fátyol tökéletesen lehullt Kázmér szemeiről, s ha szívében még egy
csepp kétely lett volna, az is elenyészett.

Kamilla ifjú hangja megható bájjal tölté el a hallgatók keblét, s
szíveiket néha úgy megrendíté, mintha föld feletti lény zengene a
mindenség urához; áhítatos dallamai a vendégsereget inkább imára, mint
mulatságra hangolák. Előadásában volt valami fájdalmas; érczes hangjában
andalító lágyság, mi sok énekbeli képzettséggel egyesülvén, megindulást
szült és nem elragadtatást.

Kázmér azt képzelé, hogy midőn a léget szívja, melybe e hangok
vegyülnek, a menny üdve költözik keblébe. Idegeit delejes gyönyör
szállta meg, ereiben vére fokonként hevült, s lelke egy szellemvilág
visióiban merengett. Ily érzésektől áthatva, térdre akart omolni, de
csak egy lépés választá el attól, ki hivatva volt, hogy neki az életet
pokollá tegye. Ez eszére téríté, mire szüksége is volt, hogy megértse,
mi körülte történik, és cselekedjék, mint jövője megkivánta.
Mozdulatlanul maradt.

– Szerencsére – kezdé Dell’ Orto – az a kis liba mindenki figyelmét
leköti.

– Nem tudom mit csodálnak rajta? – viszonzá Angelique.

– Jó, hogy teszik, legalább észrevétlen szólhatok kegyeddel. Az ég
irgalmáért! mondja, igaz-e, a mit hallottam?

– Nemde szánandó vagyok?

– Mit tudom, szánandó-e vagy nem? De annyi igaz, hogy én egész este
magamon kívül vagyok, s ha e perczet a titkos beszélgetésre nem nyerem,
okvetlen valami őrült lépést követtem volna el. Tehát csakugyan el fog
ma jegyeztetni Vizeki Kázmérral?

– Szülőim kényszerítnek, nagyon szerencsétlen vagyok.

– És én e perczben még tehetlen azt gátolni. Csak annyi időm volna, hogy
atyám lábaihoz borulva, beleegyezését kikönyörögjem, úgy, istenemre!
senki ember fia nem tolakodnék közém és boldogságom közé.

– Én a grófnak engedek annyi, sőt sokkal több időt – mond Kázmér, úgy
teremve a beszélgetők előtt, mintha a virágcsoportozatból egy kitünő tő
vette volna fel az ifjú alakját. Kázmér reszketett, mintha szellő
ingatta volna meg a virág leveleit, s a hirtelen átbűvölésnél ezt az új
alakzat is megtartotta volna.

Angelique elhalaványult, mintha a tűkör, melybe épen mosolyga,
darabokban hullott volna szét.

Dell’ Orto visszahökkent, mint oly ember, ki nem hisz a csodákban, s
mégis szemeláttára olyas történik, mit felfogni nem bír.

Érdekes képlet volt, akármelyik szinpadon megtapsolnák; a háttért
kárpitosi diszítmény, s a boltozatig emelkedő virágcsoportozat,
közbe-közbe igen festőileg helyzett szobrocskákkal képezé; a pazar
világítás, mit az óriási tűkrök tízszereztek, tündéri fényt árasztott;
az előkép két megkülönböztetett férfi, érdekes külsővel, s egy
angyalszép hölgy, kecses termetén leggazdagabb és izletesb öltözékkel,
ennek arczán a megdöbbenés kifejezése ül; az egyik férfi szemében harag
és szégyen, a másikéban dacz és megvetés tüze ég. Gyönyörű látvány,
melynek kiegészítéséhez járul, hogy nemcsak a szem merülhet élvekbe,
hanem a szellemnek is jut lélekemelő szórakozás, mert még folyvást
Kamilla bűbájos énekét viszhangozzák a teremek.

– Gróf úr! – kezdé újra Kázmér – ünnepélyes sajnálatomat fejezem ki,
hogy egy pillanatig is öntudatlan oka valék az önök boldogtalanságának,
de legyen azzal jóvá téve, hogy visszavonulok.

– De uram! – hebegé Dell’ Orto.

– Angelique nagysága szabad – esék szavába Kázmér – lemondok
igényeimről, adott szavát visszaadom. Legyen boldog, kivánom. – Ezzel
kirohant.

Meglepetéssel és némán álltak szemközt Angelique és Dell’ Orto.

– Mivé tőn engem?! – sóhajtá Angelique.

– Valóban, e meglepetésre nem számíték – viszonzá Dell’ Orto.

– Mi lesz most?

– Sietek a szemtelent megfenyítni – ezzel távozni akart a derék lovag,
legjobb módnak találván a kellemetlen helyzetből szabadulni, de
Angelique hősiesen visszatartá őt.

– És én azalatt meghaljak szégyenemben?

– Vagy megölöm őt, vagy visszavezetem lábaihoz, arra esküszöm.

Angelique szomorún rázta fejét.

– Kételkedik? – kérdé Dell’ Orto.

– Oh nem, de ha ön valóban szeret, mint esküvé, ha méltányolni képes
azon áldozatot, melyet önért tevék, ha érzelmeimet érti, úgy egészen
mást várok öntől.

– Tudom, drága Angelique, mi volna most kötelességem, s ha egyedül
szívem szózatát követném, hát kegyedet kézen fogva a társaság elébe
vezetném, bemutatni mint arámat, de ezen forró vágyam és kivitele közt
egy zord atya szigora áll.

– Tehát lealáztatásomat ön feláldozza atyja szigorának?

– Értsen meg, angyali Angelique, én mindenkép atyámtól függök, s ha
megegyezése nélkül teszek ily lépést, kész lesz engem nyomorba taszítni.
Akar velem nyomort és nélkülözést megosztani?

E szónál: «nélkülözés», Angelique rettentőbbet nem ismert; ez idegeit és
csontját átjárta. Inkább megtudott barátkozni a szerencsétlenség
akármelyik eszméjével, mint a nélkülözéssel. Nem bírni kényelmet, nem
parancsolhatni szolgaseregnek, nem tündökölhetni… minő élet lehet ez?

Dell’ Ortónak kényes helyzetében igen alkalmas szót adott a véletlen,
hogy szabadulhasson, mert mióta ezt kiejté száján: «nélkülözés»,
Angelique többször összeborzadt, ajkai körül keserű megvetés lebegett, s
tekintete elsötétült. Darabig így állt, aztán vontatva tördelé:

– Siessen kinyerni atyja megegyezését.

– Pillanatot sem akarok veszteni, mi ne ezen törekvésemnek legyen
szentelve. Sietek megtenni készületeimet, s a hajnal útban találand
Olaszország felé. – Néhány érzékeny szó, s heves kézcsók után szorult
kebellel távozott.

Angelique szoborszerű mozdulatlansággal állt, s gyönyörű szemeit a
távozó után mereszté. Arczán tükrözé magát a vihar, mely e pillanatban
keblében dúlt. Mint ki nehéz álomból ébredve, újra idézi emlékezetébe a
szomorú dolgokat, mikkel lelke küzdött, oly rémesen susogá maga elé:

– Ha eljátszottam szerencsémet?… ha Dell’ Orto nem tartja szavát, vagy
nem nyeri ki atyja beleegyezését…? És Vizeki elment, itt hagyott… mit
míveltem.

Szemei előtt a gyertyák elhomályosultak, feje szédelgett, keble úgy
összeszorult, hogy szíve közel volt a megrepedéshez; ingadozva nehány
lépést tőn előre, s aztán egyik kezével szívéhez, másikkal fejéhez
kapva, eszmélet nélkül roskadt le.

E látványra a megrémült szolgák roppant zajt ütöttek, mire a
hangversenyteremben, hol egy ifjú művész épen új szerzeményét, melyet ez
ünnepély alkalmára készíte, volt bemutatandó, a legnagyobb zűrzavar
támadt. Mindenki első akart lenni a segélynyújtásra, s e törekvésben
bútort és hangszert halomra döntve, s egymást taszigálva rohantak a
szerencsétlenség színhelyére.

Angelique állapota általános megdöbbenést szült; ott feküdt élettelen és
halaványan, mint a sír menyasszonya. Szobájába vitték, hol Pálmay
báróné, Valeria s a kis Kamilla gyöngéd szeretettel ápolák. Öt szolga
futott orvosi segélyért, s félóra mulva öt orvos környezé a beteg ágyát.

Aléltság volt, egyéb semmi.

A társaság eloszlani készült, de Pálmay vendégszeretete nagy részét
estelire megtartá. Lehangoltság és részvét szomorú színét viselé a
lakoma; nem volt hangos beszéd, vidám felköszöntés vagy elmés mondat
hallható; a ki beszélt is, csak suttogott szomszédjához; mindenki
feszülten várta a tudósításokat, s csak akkor kezdődött kevés életjel,
midőn értesültek, hogy a baj nem komoly. Ha a szívekbe láthatnának,
megtudhatták volna, hogy mégis komolyabb, mint hívék.

Midőn Angelique eszmélni kezdett, zavartan tekinte körül, borus szemei
valakit keresni látszottak. A hozzáintézett kérdésekre nem felelt, hanem
arczát harmatos kezeibe rejtve, keserves zokogásban tört ki.

A jószivű kis Kamilla térdre omlott a szenvedő előtt, s annak egyik
kezét ajkaihoz vonva, csókokkal halmozá.

– Ne alkalmatlankodjál izetlen könnyeiddel – rivallt büszkén Kamillára
Pálmay báróné.

A szegény leányka reszketve vonult félre, de könnyeinek nem birt
parancsolni, azok záporként hulltak, mert a büszke nő azon sebet
szaggatá fel, mely, ha nehány órára a fiatal kedély balzsamától beheged
is, a szeretetlenség e háznál azt naponként megujítni nem késik.

Oh! ha tudnák e büszke teremtések, mily hű és hálás szívet taszítanak
el!

Az elhagyott árva kereste örökké az alkalmat, hogy Pálmayékhoz való
ragaszkodását bebizonyítsa, széles e világon ezek valának
legközelebbjei, csoda-e, hogy szeretetökért naponta imádkozik, de,
fájdalom, csak ridegséggel találkozott.

Angelique szolgáltatta magát vele, de azért akármelyik szobaleányával
nyájasb volt, pedig e nemes tulajdonával ezek sem dicsekedhettek;
Pálmayné megvetését, sőt utálását érezteté vele, és Pálmay? Ő darab idő
óta csak a hajhászokat és tőzséreket szerette. Mint virág a nap
melegére, mint tikkadozó természet esőre, úgy vágyott Kamilla rokonai
szeretete után, de ő elérhetlenért sóvárga. Atyjáról soha beszélni sem
hallott, erről csak imájában emlékezett meg.

– Ki parancsolt ide? – riadt rá Angelique.

– Szívem, vonzalmam, úrnőmhöz való ragaszkodásom.

– Ha szükségem lesz rád, csengetni fogok. Távozz.

– Egyenesen szobádba – tevé hozzá a szende bárónő, – mert ha kémkedésen
érlek, elhagyod e házat.

Kamilla büszkén törlé ki szemeiből könnyűit s minden erejét összeszedve,
távozott.

Alig éré el szobáját, mint a túlfeszített húr, ha elpattan, úgy hagyá el
megtört ereje, egy szívmetsző sikoltással borult a szent szűz elé, egész
teste a földön terült el, bal karja egy széken akadt meg, s erre
ártatlan feje hanyatlott. Lelke elszállt ismeretlen édes anyjához a
boldogabb világba, imája felkereste szenvedő édes atyját a külföldön.
Vissza vágyott a zárdába, hol szinte félig az irgalom kenyerét ette, de
ott még sem volt az oly keserű, mint rokonainál; szerető szívekre ott
sem talált, de legalább tanítói elismeréssel voltak szorgalma és
képessége iránt; a sírba vágyott inkább, mert az nem lehet oly jéghideg,
mint e rokonok keble.

Hagyjuk őt bánatában elmerülni, ily fiatal teremtés sokat elbír, s
térjünk vissza Angeliquehez, kit még mindig a részvét és szánakozás
tömérdek jelével annyian környezének.

Angelique kérte, hogy távozzanak mind, mind, még anyja is, csak Valeria
maradjon.

Úgy lőn.

Midőn ketten maradtak, Angelique hévvel ragadá meg Valeria kezét, s
kétségbeesett hangon sóhajtá:

– Szerencsétlen, szánandó szerencsétlen lettem!

– Kedves leányom! vigasztalhatlan vagyok!

– Hát én, hát én!… Mivel érdemlém e csapást?

– Szólj, kérlek, mi történt? tán enyhíthetek bánatodon. Tudod, hogy
szeretlek, s boldogságodért bármi áldozatra kész vagyok.

– Köszönöm, angyali lélek! kegyed barátnőm, anyám, kegyednek köteles
vagyok megvallani mindent. Pirulok a megaláztatásra gondolni, mely ma
ért; bár ne ébredtem volna életre többé soha!

– Hogy beszélhetsz így – mond megindulva Valeria, s Angeliquehez hajolt,
hogy száraz ajkival annak márvány homlokát érintse. – Te vagy szemünk
fénye.

– Tudom, drága barátnőm, hogy ennyi bizalom és szeretet, mint mennyivel
én kegyedhez viseltetem, viszonzás nélkül nem maradhat. Drága Valeriám!
– sóhajtá, görcsösen vonva a koros hölgy kezét ajkihoz – fog-e szeretni
a történtek után is?

– Az ég szerelmeért! elrémítesz.

– Kázmér áruló!

– Angelique!

– Mindkettőnk ellen áruló.

Mintha villanyütést kapott volna, úgy ugrott fel helyéből Valeria,
darabig mozdulatlan állt, aztán óvatosan tőn egy lépést Angelique felé,
s fürkészőn szeme közé tekinte, ha nem őrült-e meg?

– Sejtem, mit vizsgál, vajha sorsom inkább úgy sújtott volna, mint józan
észszel túlélni e szégyent.

Bármi kevés vére volt is Valeriának, szíve hevesebben kezdett verni.
Lábai inogtak s ő előbbeni helyére ült e szókkal:

– Remegek attól, mit hallani fogok.

– Essünk túl rajta, míg eszméletem újra el nem hagy. Kázmér nyiltan
bevallá nekem, hogy csak azért vesz nőül, mert ezen az úton
biztosíthatja magának kedves barátnőm vagyonát. Mit beszélt még, nem
tudom, de csoda-e, hogy erre eszméletemet elvesztém.

– A nyomorult! mindjárt kiadom örökségét – szólt roppant ingerültséggel,
s a csengetyűt megrángatá.

A belépő szolgának parancsot ada, hogy Vizeki Kázmért rögtön küldjék
ide, de válaszul nyeré:

– Vizeki Kázmér nagysága egy óra előtt, körülbelül azon időtájt, mikor a
bárókisasszony rosszul lett, a társaságot izgatottan elhagyá.

– Kígyót tápláltam – sóhajtá Valeria, s mialatt szeméből könnyüt törle,
az inasnak távozást intett. – Majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet, mi,
vagy ő, a hálátlan? Bízzál bennem Angelique.

Angelique a hála könnyűivel felelt.

– Nekem és neked is nyugalom kell, majd ide kéretem anyádat, hogy
távozhassam.

Ez megtörtént.

Midőn Valeria kilépett, Záray Gyula fogadá, roppant érdekkel
kérdezősködvén Angelique hogylétéről?

Valeria még soha sem tekintett ily őszinte nyájassággal Gyulára; karját
szívesen elfogadá, s míg ez kocsijáig vezeté, el nem mulasztotta őt
néhányszor Kázmér rovására megdicsérni. Tán maga sem tudta még, hogy
lelkében új terv fogamzott.

Midőn Valeriával a fogat tova robogott, gondolkozva susogá maga elé:

– Több szem többet lát, tán a világnak mégis igaza van, hogy Gyula derék
ifjú.

– Már bizonyos, hogy meghasonlás, tán szakadás is történt – mormogá
magában Gyula – majd eszemen járok.



IX.  (Uj fordulatok.)

Valeria oly nyugtalan éjet töltött, minőre csak akkor emlékszik, midőn
szerencsétlen jegyese párbajban elesett. Reggel végig dorgálta
cselédeit, hogy miért akarják koldussá tenni? Nincs fa, nincs szappan,
nincs konyhapénz; miért nem gazdálkodnak jobban? Ő ezt nem győzi.
Reggelinél a társalkodónénak is kijutott. Valeriának nem izlett a kávé,
s ráfogta, hogy felét ellopják, miért nem ügyel rá jobban a kisasszony.

A kisasszony pedig érzékeny teremtés volt, s úgy értelmezte, mintha ő
vádoltatnék a kávésikkasztással, – felmondott.

Ez Valeria ellen jól mért csapás volt, ő huszonöt év óta úgy a
kisasszonyhoz szokott, hogy azt halála napjának képzelé, ha tőle meg fog
válni. Lázas kitörések közt hagyá el a szobát.

A kisasszony pedig veresre sírta szemeit e bánásmód miatt.

Valeria nem találta helyét, s nem volt kedve semmihez. Ismerőseinek
lemondatott a holnapi estélyről, nem készült kikocsizni, s parancsot
ada, ha látogató jő, nem fogad el senkit. Azután leült Kázmérnak levelet
írni, hatszor kezdé újra, s hatszor tépé össze a lapot, végre inasát
küldé Kázmér után.

És mégis, midőn Kázmér érkeztét jelenték, nem sietett őt elfogadni,
hanem utasítást adott, hogy a terembe vezessék, hol rá várjon.

Sokáig várakoztatá.

Kázmérnak elég ideje maradt gondolkozni arról, mi vár itt rá, mihez
felvilágosító körülményül szolgált a cselédség levertsége, a
társalkodónő kisírt szemei, s a halotti csend.

– Itt nagyon beborult – gondolá – majd meglátjuk, rejtenek-e a felhők
villámokat is? Mindenesetre rossz jel e várakoztatás, no de türelem.

Nagyon mulatságos dolog, mikor izgatott ember magát türelemre inti;
eszeágában sincs másra gondolni, mint azon bajokra, mik vérét lázasb
keringésbe hozták, sőt, ha akarná sem tud, s ép azon pillanatban, midőn
türelemért sóhajt, fokozódik ingerültsége a kitörés pontjára.

Kázmér is, alig rebegé el: «türelem», úgy ugrott fel székéről, mint a
megfékezett oroszlán, ha érzi, hogy láncza elpattant; heves léptekkel
nehányszor végig mérte a szobát.

– Ez még velem sohasem történt – okoskodék – miért ma először? Mert egy
kedvencz eszméjétől elesett? Hát én vagyok oka? Vagy kötelességemben
állt volna azt minden áron keresztül vinni? Köszönöm szépen! sok hálával
tartozom ugyan nénémnek, de lelkem függetlenségét még sem hozhatom
áldozatul.

Ünnepélyes, hideg tartással jelent meg Valeria, Kázmér szeretetteljesen
sietett elébe; nem kevéssé ütközött meg, midőn nagynénje a csók elől
kezét visszavoná.

– Hallom – kezdé Valeria, Kázmérnak széket jelölvén – hogy vagyonom
nélkül visszautasítanád Angelique kezét?

– Visszautasítanám félország vagyonával is, mert gyűlölöm.

– És azt csupa gyöngédségből elhallgattad az eljegyzés perczéig.

– Egész addig az ellenkezőt hittem.

– S miért nem hitted akkor és azután?

– Ezt már igazán gyöngédségből hallgatom el.

– Szívtelen te! Tudod-e, hogy lovagiatlan viseleted majd megölte szegény
Angeliquet.

Kázmér keserűen mosolygott.

– És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.

– Ez vigasztalhatlanná tesz.

– Hogy fogod jóvá tenni hibádat?

– Angelique irányában nincs mit jóvá tennem, kedves néném irányában akár
életemmel kész vagyok hibámat helyre hozni.

– Elfeledni látszol, hogy rokonim közt csak az lehet örökösöm, ki
Angeliquet birja.

– Ne vonja meg tőlem szeretetét, ezt kérem csak, vagyonára nem vágyom.

– Elmehetsz! – kiáltott Kázmérra, s oly gyorsasággal, minőt tőle várni
sem lehete, elfordult tőle, sebes léptekkel az ablakhoz közelíte, s
homlokát az üvegre nyomá, míg nedves szemei az utczán járókon
tévelyegtek.

[Illustration: – És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.]

Kázmér engedelmeskedett.

Szünet után Valeria visszatekintett, s felsóhajta:

– Elment? Jól tette, a hálátlan. No megállj, ha az én vagyonom oly
keveset ér, kisértsd meg a magadéból élni. – Ezzel karszékbe vágta
magát, fejét tenyerébe rejté, s úgy elbúsult, mintha a szép szemeihez
írt költemény lett volna lángok martalékává.

Sokáig elmerengett így, s ki tudja, meddig merengett volna még, ha Zárai
Gyula nem jő.

Azt mondanám, Zárait jó csillagzata hozá most, de ő naponként megtevé e
látogatást, de a mi ma vele történt, azzal még soha sem dicsekedhetett.
Valeria magához vonta, homlokát csókkal illeté, s fejét Gyula fejére
hajtva zokogott.

– Ha benned sem lesz több örömem – fuldoklá Valeria – élni sem óhajtok
többé.

– Az ég szerelméért! – kiáltá Gyula – mit követett el Kázmér? Tán
ártatlan, oh kérem, ne itélje el, tán csak félreértés…

Valeria búsan rázta fejét.

– Ne védelmezd, ő érdemetlen rá. Naponként jobban meggyőződöm, s
mindinkább hitelt adok mások szavainak, kik azt állítják, hogy te jó,
nemesszivű és érett gondolkozású ifjú vagy. Bocsáss meg nekem, hogy ily
későn ismerem ezt el.

– Drága nagynéném! Én az emberek legboldogabbika vagyok! Van egy nemes
szív, mely felém hajlik, van egy angyal, ki szeretetére érdemesít. Ha
anyám szelleme az égből alátekinthet, csak áldást mondhat árva fejemre,
hogy a legnemesb lélek szeretetét annyi kitartás után megnyerhetém.

– És én bocsánatot esdek tőle, hogy fiát oly soká félreismerhetém.

– De Kázmér?

– Helyét szivemben te pótolod.

– És Angelique?

– Azt a szende teremtést is megcsalta.

– Az lehetlen!

– Azt hinné az ember, és mégis úgy van.

– Hát az a fiú minden boldogságot eltaszít magától?

– Mint egy őrült.

– Tán mégis félreértés, még minden kiderülhet.

– De ha mondom, magam beszéltem vele.

– Akkor nincs mit mondanom; csakhogy megfoghatatlan előttem… hisz én, ki
soha senkinek sem valék irigye, őt irigyeltem, nem kedves néném
vonzalmáért, mert azt kiérdemelni szent kötelességemnek éreztem, de
irigylém tőle Angeliquet, mert ennek szívéhez utamban állt.

– Te szereted Angeliquet? – kérdé hévvel Valeria.

– Némán, lemondással, és gyakran kétségbeeséssel szivemben.

Pillanatra Valeria arcza kiderült, Gyulát megölelé, aztán ismét
elkomorodva sóhajtá:

– De Angelique?

– Igen Angelique? – viszhangozá Gyula, s szomoruan lankasztá fejét
mellére.

– Bátorság! – biztatá nénje – anyja részeden lesz, én ott vagyok, a
többi ügyességedtől függ.

– Vigasztaló angyalom! – rebegé reszkető hangon Gyula, s térdre omolva
voná ajkihoz Valeria kezét.

– Ma nálam ebédelsz, s délután együtt látogatjuk meg Pálmayékat.

– Egészen boldoggá tesz.

Valeria sietett az ebéd iránt új intézkedéseket tenni, ez alkalommal az
elszomorodott társalkodónőn is megesett szíve, mosolygott egyet rá,
megcsókolta, s szent volt a béke.

Ez alatt Pálmayéknál is családi tanács folyt.

A bárónő szobájába gyültek.

Hárman voltak, mind hármuk arczán levertség ült.

Vizeki Kázmér felett már el volt döntve az itélet.

A Dell’Orto-féle reményekkel hallgatott Angelique, mert elhallgatta a
kis történetkét is, mely őt, nem Kázmért tevé hibássá, sőt el volt
magában tökélve, ha Kázmér elég lovagiatlan leend azt leleplezni, ő
tagadni fogja, s kész Kázmért szemtől szembe rút rágalommal vádolni, de
erre nem volt szüksége. Angelique tehát a szánalomig szomorún, s
kétségbeesésig hallgatagon ült.

Pálmay érthetlen szavakat dörmögött, s oly képet csinált, mintha azon
száz és száz redő, mely homlokát borítja, ugyanannyi aggodalmas
gondolatok küljele volna.

A bárónő büszke tartásához még a szomorú körülmények közt is hű maradt;
halaványan, hidegen s daczos tekintettel állt, jobb kezét álla alá
fektetve, úgy hogy mutató ujja szeméig felnyúlt, s bal kezét egy bársony
támszék karján pihentetve, szólt.

– Végső erőnket meg kell feszíteni, ezt egyetlen gyermekünk boldogsága
kivánja.

– De ha már nincs erőm – ellenveté Pálmay.

– Kell, és ez legyen utolsó.

– Hányszor volt már utolsó?

– Ne alkudozzunk, ez nem illik hozzánk. Házunk fényéből egy szikrának
sem szabad eltünni, különben a mende-mondák ártalmunkra lehetnek.

– Hallgass meg – mond levert hangon Pálmay – szükséges, hogy te is tudj
mindent; adósságim meghaladják vagyonunkat, s utolsó időben csak azzal
tartám fel házunkat, hogy leányom a gazdag Valeria örökösének van
eljegyezve. Képzelhetitek, ily remélhető tőke minő kamatokat emészt.
Most már nem tudom, minő biztatással kerüljem ki a csődöt.

– Annak nem szabad megtörténni. Eltitkoljuk a történteket, s Angelique a
csőcselék előtt ezentúl is marad a gazdag örökös arája. Biztasd őket
szóval, esküvel, személyes jótállással, s tőled kitelhető minden
eszközökkel, s pénzt teremts még, ha mindjárt a föld fenékéből is.

Pálmay oly képpel távozott, mint egy magyar szolga, ki szót sem tud
angolul, s London közepette ura elküldi barátja felkeresésére, kit inasa
nem ismer, s lakszámát maga sem tudja, tehát a szegény ficzkó még arra
sem számíthat, hogy három millió ember közt véletlen találkozik vele, de
ellentmondani nem mer, tehát távozik.

Ketten maradtak, a bárónő és leánya.

És mit határoztak?

Nagy dolgot: hogy ezután Zárai Gyulára kell a hálót kivetni.

Ehhez nem sok erőfeszítés kellett, mert Zárai Gyula terveivel
összevágott, s azért bátran a maga folyamára engedhetjük a dolgot.
Zárainak volt ugyan egy elintézendő komoly ügye, miről annak idején
említést teszünk, de ő vállalkozó szellem, s ez legkevésbbé sem
akadályozá előre haladni.

A szobaleány egy kitanult, óvatos, s előnyeit ügyesen kiaknázni tudó
teremtés volt. Kevéssel ezelőtt Döme tíz forint kisérettel egy levélkét
kézbesíte neki Kamilla számára. A szobaleány elfogadá mindkettőt, s
aztán okoskodni kezdett.

– A tíz pengő mindenesetre enyém, ezt zsebre tehetem, most a levélről
van szó, kinek adjam? Ha Kamillának adom, nem várhatok semmit, sőt
megeshetik, hogy nem fogadja el, aztán zaj támad belőle, s engem
elkergetnek; Kamilla nem kapja. Angelique legfeljebb összeszid, s szemem
közé dobja, mert nem neki szól; itt várhatok ugyan valamit, de rosszat.
A bárónő megdicsér hűségemért, tán meg is jutalmaz, ha egyébbel nem,
bizalmával, mi egy ügyes szobaleány kezében szinte sokat ér. El van
határozva, a levelet a bárónő kapja.

E nemes szándékkal lépett a bárónő szobájába.

– Nem tudom – kezdé, reszketést és bárgyú kinézést szinlelve – jól
cselekszem-e, midőn méltóságodat terhelem e dologgal, de egyszerű eszem
azt mondja, ha igaz és jó ügy, miért akartak megvesztegetni?

– Csak a dologra.

– Hát, Vizeki ő nagysága egy levelet küldött, melyet inasa azon
kikötéssel adott, hogy titokban kézbesítsem.

– Kinek? – kérdé a bárónő és Angelique egyszerre.

– Kamilla kisasszonynak.

– Lássam, lássam – sürgeté a bárónő.

– Kamillának?! – csodálkozék Angelique.

A szobaleány átadá a levelet, s a nyert parancs következtében
szemlesütve távozott.

A bárónő indulatosan bontá fel a levelet, s lélekzet után kapkodva
olvasá:

«Üdvet és szerencsét Kamillának. Tegnap óta lelkem viharos tenger,
melyen egy gondolatom, mint veszélyben forgó hajó, hánykódik; hajótörést
fog-e szenvedni, vagy a boldogság kikötőjéhez szerencsésen elér? ez
kegyedtől függ, mert e gondolat nem más, mint kegyedet bírni.

A köztem és Angelique közt lefolyt esemény kegyed előtt hihetőleg
rejtély marad, ezt azért említem, hogy e sorok irásáért mentve legyek,
mert én többé azon házhoz nem mehetek, s így miként kérhetném, hogy
ártatlan szívét óvja meg számomra, ha gondolja, hogy véghetlen
szerelmemet csak némileg viszonozni képes.

Az ég oltalmát kérem kegyedre. – Vizeki Kázmér.»

– Minden meg van fejtve! – kiáltá Angelique.

– Hányszor mondtam, hogy ez kígyó. No de kitépem fullánkját, s jót
állok, itt többé nem fog senkit megsziszegni.

A bárónő Kamillát hivatá.

A kedves gyermek szemeiben, vonásain oly ártatlan fény ömle el, minőt
nagy festész angyalainak adni szeretne; mosolya kifejezé szívének azon
tisztaságát, melyhez nem fért még soha sem bűn, sem rossz szándék.
Megjelenése képes lett volna a legellenségesb indulatot lefegyverezni,
de nem a vele szemben álló hölgy boszúját.

Angelique lenéző tekintet és megvető mosolylyal fogadá az érkezőt.

A bárónő két araszszal magasbra üté fejét, s hallatlan magasból tekinte
alá a szerény leánykára, ép mint a karvaly, midőn áldozatát kiszemeli, s
rá lecsapni készül; le is csapott, kifeszíté éles körmeit a remegő
madárkára, hogy irgalom nélkül széttépje.

– Kedves néném parancsolt – rebegé Kamilla.

– Így nevezni engem, megtiltom, becstelen!

Kamilla oly képet csinált, mint a gyermek, ki az ég dörgését hallva, nem
képes felfogni, honnan jő? Remeg, maga sem tudja mitől? Arczáról minden
életszín elköltözött, s szoborként állt ott, szép szemeiben egy nagy
kérdőjellel.

– Az irgalom – folytatá Pálmay bárónő – ide befogadott, saját gyalázatod
elűz. Félóra mulva ne mutasd magad e háznál, poggyászod majd
elvitetheted. E levél mindent megfejt. – Ezzel a levelet átadá.

Kamilla gépiesen elvette, és mozdulatlan maradt.

– El innen! – rivalt rá a kőszivű bárónő.

És Kamilla, mint egy alvajáró távozott, ereiben a vérkeringés megakadt,
idegeit zsibbadás fogta el, s kevésbe mult, hogy eszméletét nem veszté.
Gépileg emelé fel kezét a levéllel, s szemei önkénytelen a lapra estek.
Mintha zsilip nyilt volna meg ereiben, oly sebességgel tódult vére
szivéhez s onnan fejébe; halavány arcza hirtelen lángvörös lett, s egész
testében remegni kezdett. A lapon Kázmér nevét olvasá. Hirtelen átfutá a
levelet, s könnyüi, mik eddig kebelét nyomták, megeredtek.

Tíz percz mulva az utczán állt.



X.  (Szomorú kilátás.)

Helyzetének egész súlyát csak most kezdé átérezni Kamilla; nem tudta,
merre induljon, kinél keressen menedéket, s mit kezdjen? – Öntudata
lassanként ébredezett, de ép oly mértékben nőtt kétségbeesése. Minden
rokon, barát, sőt ismerős nélkül az utczára taszítva, rettenetesen érzé
magát. Kendőjét szemére nyomta, a kapu falához dőlt, s míg könnyüinek
szabad folyást engedett, érzé, hogy a világ kering vele.

A kiváncsi elmenők kérdéseikre nem nyertek választ; hallotta is ő, hogy
hozzá kérdéseket intéznek, tudta is ő már, hogy hol van?

Legyen az szenvedés, vagy öröm, szerencsétlenség, vagy komédia, azt
ácsorgó tömeg veszi körül, e sorsot Kamilla sem kerülheté el.

A végzetteljes levél még tán kézbesítve sem volt, midőn Kázmért szörnyű
nyugtalanság lepte meg; bánni kezdte tettét, s mintha sejtené, hogy
Pálmayéknál valami kellemetlen történt, vagy pedig azon ösztönből, hogy
Kamillát meglátja, arra vette útját. A ház közelébe érkezvén, látta,
hogy sok ácsorgó gyülekszik a kapuhoz. Mint húsz ember közül
tizenkilencz tenné, ha nem is mind kiváncsiságból, de azon szándékból,
tán segélyt nyujthat, oda tekinte. A meglepetés felkiáltásával tört
magának utat, oly erővel, hogy az ácsorgók csak úgy hulltak
jobbra-balra, s ő pillanat mulva a siránkozó előtt állt. Gyöngéden
megfogá kezét, s érzésteli hangon mondá:

– Kamilla!

A hangra Kamilla összerezzent, kezét lekapta szemeiről, pillanatig merőn
tekinte Kázmérra, azután könnyüit letörlé, s lázasan szól:

– Önt őrangyalom küldé. El innen, el!

Kázmér rádördült az ácsorgókra, s abban a pillanatban oszlani kezdtek.
Hangja csaknem dallamos zengzetűvé változott, midőn Kamillához fordulva
szólt:

– Az egekért! minő helyzetben találom kegyedet?

– Mit mívelt ön? – sóhajtá Kamilla, a levelet mutatva.

– Tehát ez tette oly szerencsétlenné? – kérdé búsan Kázmér.

Kamilla fájdalomteljesen igenlé.

– Úgy bocsásson meg vakmerőségemért – esde Kázmér – s feledje el az
egészet.

Kamilla tagadólag rázta fejét.

– Oh Kamilla! ha bocsánatát bírom is, marad még fájdalmam elég, mihelyt
szerelmem visszautasítja.

– Más, egészen más! Én földönfutó vagyok – zokogá Kamilla. – Vezessen el
innen, mert míg e ház közelében vagyok, nincs erőm beszélni. És mintha
az igen természetes volna, Kázmér karját elfogadá. Első pillanatban úgy
érzé magát, mint a vízben fuldokló, ha kősziklába fogódzva, remélni
kezd. Eleinte ingadoztak léptei, s karja remegett, de lassanként
visszatért ereje, s a mint biztosabbak lettek léptei, beszéde is
összefüggőbb lőn, s így végre megtudhatá Kázmér a történteket.

– Kamilla! – szólt rövid gondolkozás után Kázmér – rendkívüli eseteknél
gyors elhatározás kell. Akar-e nőm lenni?

– De uram!

– Nincs időnk szertartásoskodni, azt tudja, hogy imádom, azt is tudja,
hogy el kell helyeznem, de elhelyezhetem-e másként, mint arámat?

– Tehát csak e keserű szükség…?

– Nem mondám-e, hogy imádom? Tudja meg hát, miszerint legforróbb vágyam,
kegyedet bírni, hogy e boldogságért lemondok minden egyéb reményeimről,
s kész vagyok nélkülözéssel, sőt nyomorral is szembe szállni. Én nem
igérhetek kegyednek fényes életet, de mélyen szerető szivet igen.

– Hát nem-e ez az élet költészete?

– És e költészetért egy anyagi jólét reményéről lemondana úgy, mint
lemondok én kegyedért egy nagy örökségről?

– De nem fogja ezt megbánni valaha?

– Ha kegyedet oldalamnál bírom, esküszöm, soha!

– Kázmér! én önnek hiszek.

– Higyjen is, mert e pillanattól kezdve én vagyok kegyednek legközelebb
az egész világon.

– És egész világom.

– Köszönöm Kamilla. Isten meghallgatott minket, mert midőn elhatározásra
jutánk, épen szentegyháza előtt leljük magunkat. Térjen be Kamilla,
imádkozzék és várjon itt rám, én elmegyek, hogy szeretett arámat
rokonkebel és társkarok fogadják.

– Kázmér! térjünk be együtt, s egymás mellett boruljunk le Isten előtt
szent kegyelmet kérni.

– Igaza van Kamilla.

Beléptek, s miután szent fogadással egymásnak eljegyzék magukat – mely
szertartásnál Isten volt csak a tanu – Kázmér imádságba mélyedt aráját
az egyházban hagyva távozott.

Az öreg Pálmay fáradtan, elcsüggedve érkezett haza, hiába zörgetett,
hiába igért, nem tudott már pénzt teremteni, kimerült minden forrás.
Karszékbe veté magát, és nagyot készült pihenni, de meghallá, mi történt
a háznál, s szegény Kamilla sorsa megindítá. Küzdelmesen felvánszorgott,
kalapját fejébe nyomta, s fáradt testével botjára nehezülve, mély
sóhajok közt újra megindult. Az utczára érkezvén, jobbra-balra
tekintgetett.

– Vajjon merre ment? – sóhajtá – szegény árva! mi lesz belőled?… de én
el nem hagylak, s e küszöböt át nem lépem, míg biztosságba nem
helyeztelek. – És nemcsak nehéz lábakkal, de nehéz szívvel is elindult;
ősz pilláin néha egy-egy gyöngyszem villant meg, mely rövid ragyogás
után lepergett, redős arczán fényes, s fehér mellényén szürke vonalt
hagyva maga után. Nem kérdezett senkit, hanem csak ment, merre ösztöne
vezeté; hitte, hogy keresésének sikere lesz, azt is hitte, hogy nem
lesz. Inkább bízott a véletlenben, mint saját ügyességében, s azért
meggondolás, terv vagy tudakozódás nélkül barangolt szerte-széjjel.

Kázmér egyenesen Valeriához vette útját, még pedig oly sietséggel, hogy
néha lélekzete elmaradozott.

Valeria addig várakoztatá, míg ez türelméből kifogyván, látogató-jegyére
irá: «Kegyes meghallgatásért a legsürgetőbben esengek.» Ennek
következtében méltósággal, hidegen és büszkén jelent meg, mint egy
nyugalmazott udvarhölgy XIV. Lajos korából.

– Egyetlen nyájas vonást, a mosolynak csak egy sugarát esdem, hogy
bátorságot nyerjek, mert soha sem volt rá több szükségem, mint e
pillanatban – esenge Kázmér. – Oh drága néném! ne tagadja meg nemes
szívét, s legyen könyörületes.

– Mennyi adósságot akarna az urfi megint velem kifizettetni? – mond
gúnyosan Valeria.

– Hála Isten! – viszonzá Kázmér – arra soha sem számítottam, s ha
történt, véghetlen kegye fedezé fel könnyelműségem utait, áldott legyen
érte jó szíve. Most azonban gyöngédebb indulatát a könyörület más nemére
hívom fel; tudom, ismerem nemes lelkét, ha a legidegenebb teremtést az
egész világtól elhagyva, rokon, barát és fedél nélkül látná, megindulna
rajta, s hajlékába fogadná, tegye ezt nővére fiáért, s fogadja be annak
aráját, ki az utczára kitaszítva, e pillanatban Isten oltalma alatt
várja követségem sikerét. Az Isten irgalmára kérem, fogadja be.

– Minek tartod házamat?

– Mindenesetre méltónak, hogy nehány hétre befogadjon oly ártatlan
angyalt, mint Kamilla.

Valeria indulatosan ugrott fel, s haragtól reszkető hangon mondá:

– Köszönd a multaknak, hogy cselédimmel nem dobatlak ki. Ily kalandoros
szövetségbe akar vonni engemet egy oly kis elvetemült szemtelenért.

Most Kázmér ugrott fel, szeme oly szikrát vetett, hogy Valeria
visszadöbbent. Kis szünet után reszkető ajkakkal tördelé:

– Ön az egyetlen teremtés széles e világon, ki büntetlen ejtheté ki ezt
ajkain. Éljen boldogul! – és elrohant.

Valeria úgy érzé, mintha e pillanatban szíve körül valami megszakadt
volna, gyengülten esett vissza pamlagára. Eddig volt reménye, hogy
Kázmér és Angelique közt a viszonyt helyrehozhatják, mert az egészet
erősb szerelmi összezörrenésnek tartá, mit igéretek, rábeszélés,
szerelemféltés, s Isten tudja, minő asszonyi szerek által
kiegyenlíthetőnek vélt és remélt;… de most látta, hogy tökéletes törés
van, mi annyi szép ábrándait, oly boldog reményeit teszi semmivé,
könnyekben tört ki, feledé kimélni arczbőrét, nem gondolt érzékeny
szemeivel, és sírt, keservesen sírt. Mint édes anya kedves gyermekétől,
oly nehezen vált ő meg az eszmétől: Angelique és Kázmérban örököseit
látni; azt hitte, nem éli túl e csalódást, s Kázmér hálátlansága sírba
viszi. Elfedett szemekkel bánatába merülve sokáig tünődött; midőn
öntudatra ébredezett, s szemeit lassan felnyitá, ott térdelt lábainál
Zárai Gyula, részvéttel függesztve szemeit elszomorodott nénjére.

– Kérem az Istent – sóhajtá áhitatos képpel, s megindult hangon Gyula –
hogy adjon nekem tehetséget drága nénémet megvigasztalni.

Valeria két karjával átölelé Gyula fejét, s égő homlokát homlokához
nyomva, új zokogásban tört ki.

– Nem fogsz-e te is hálátlanul elhagyni?

– Előbb szivemet tépjék ki, s ereimben a vért változtassák vízzé.

A jó viszony a két rokon közt szilárdulni kezdett, s Gyula
szerencsecsillaga mindinkább előtérbe nyomult.

Kázmér lecsüggesztett fővel haladt az utczán; nagy gondok nyomták
lelkét, s erős felelősség feküdt vállain. Merre forduljon Kamillával?
Kinek oltalma alá adja? S ha merült is fel kivihető eszméje, mint
például az, hogy nevelő intézetbe vigye, azon kérdés támadt benne: minő
szemmel fogadják ott? s mint fognak vélekedni oly leányról, kit fiatal
ember vezet oda, ki se nem rokona, se nem gyámja; s ha őszintén
bevallana mindent, ha elhinnék is a valót, fogja-e valamelyik főnökné
intézete hitelét veszélyeztetni oly lépéssel, mi által talányokra,
félremagyarázásokra, s a rossz akaratnak rágalmaira tért nyisson?…
bizonyosan nem. Ki nyujt segédkezet vagy ad jó tanácsot? Minden felől
szomorú kilátás.

Így tünődve ment, s egy fordulónál úgy beleütődött valakibe, hogy
mindkettőjük kalapja földre repült.

A két elmélázó összetekintett.

Kázmér hirtelen felkapta kalapját, s futni akart, de Pálmay, mert ő
volt, visszatartóztatá e szókkal:

– Öcsém, Kázmér, hát vétettem én ellened?

– Soha!

– Hogy a házasságból nem lett semmi, sajnálom, de ki tudja, mint ütött
volna ki? Pedig én óhajtom, hogy boldog légy.

– Köszönöm.

– Tudod-e, mi történt nálunk?

– Képzelem, sok jogos és jogtalan megtámadás ellenem.

– Az a legkevesebb, a mennyiben, reménylem, nem sokat gondolsz vele, de
Kamilla, szegény Kamilla, ő oda hagyá házunkat.

– Azaz kiüzetett.

– Tudsz valamit róla? Kérlek, vezess nyomába, mert én el nem hagyhatom
őt.

– Tehát vissza óhajtja vezetni?

– Azt legjobb szeretném, de nőm most nagyon ingerült, később tán
sikerülni fog, de most más módról kell gondoskodnom.

– Én már gondoltam.

– És tudod hol van?

– Hozzá vezetem önt.

Mindkettő lelke megkönnyebbült; Kázmér megtalálta azt, kire helyzetében
legnagyobb szüksége volt, s Pálmay Kamilla nyomára akadt.

Karöltve haladtak, s útközben Kázmér elmondá tervét, mi Pálmaynak
rendkívül tetszett.

Midőn az egyházba léptek, Kamilla fejét összekulcsolt kezeire hajtva,
imádkozott.



XI.  (Egy fiatal leány diadala.)

Legemelkedetebb foglalkozás az ima; mily nagyszerű az, hogy milliók és
milliók gondolatai egy szellemvilág trónjánál találkoznak! Ifjú és vén,
úr és szolga, király és koldus, ellenség és barát eszméi itt egyesülnek;
nincs sorozat, nincs elsőség, a mint szívből fakadvák, egyszerű vagy
virágos kifejezésekben, azonnal oda jutnak.

Kinek a földön többé nincs reménye, reményt keres az égben; kit sorsa e
földön üldöz, vigaszt kér az égtől; kit elhagytak az emberek, Isten
oltalmát esengi.

Mennyi fájdalmat, mennyi kétségbeesést enyhít az ima! Ellensége is az
emberiségnek, ki hitében akarja megrendíteni.

Imában lelkünk felszáll a szellemek mindenségéhez, azon örökké fénylő
tűztengerhez, honnan lelkünk, mint szikra, lepattant, hogy tovább
gyujtson és világítson e földön is.

Az emberi lét nemesb része a szellem. Hol a lélek erős, sokat elbir a
test. És mi táplálja, mi erősíti a lelket? Bizalom az éghez, közeledés
az Istenhez, remény a túlvilágban, s ez az ima.

Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját, s mintegy megvigasztalva a szent
malaszt által, fejét felemelé e szókkal:

[Illustration: Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját.]

– Legyen meg Isten akarata.

– Mindörökké! – zengett fülébe.

Visszatekinte, Pálmay és Kázmér állt ott. Arczán gyenge pír futa el, s
ajkain bágyadt mosoly lebegett, mint súlyos betegségből üdülőnél
látható.

Az öreg Pálmay mindkét kezét oda nyujtá, mondván:

– Szegény gyermek! mily korán kell a sors ellen küzdened.

Kamilla szeretettel ragadá meg az öreg úr kezeit, s megindulva mondá:

– Isten önöket küldé védelmemre, már nem vagyok elhagyatott – s Pálmay
karján távozott az egyházból. – Mindhárman bérkocsiba ültek, mely velök
H.-né tekintélyes növeldéjéhez vágtatott.

A növeldefőnöknő néhány perczig várakoztatá a látogatókat, kik fényűzés
nélküli, de végtelen tiszta teremben helyet foglaltak. Feszes tartású
nőt, szigorú tekintettel vártak, s annál kellemesb lőn meglepetésök,
midőn egy rokonszenves arcz nyájas mosolylyal s megnyerő tekintettel
magát, mint a ház asszonya, bemutatá.

Pálmay megnevezé magát.

– Van szerencsém – mond H.-né – ily előkelő család fejét ki ne ismerné a
fővárosban.

Pálmay fejével köszönetet intve, folytatá:

– Ez Vizeki Kázmér, ki családunkhoz tartozik.

– Fogadja szerencsekivánatomat. Hozzánk is eljutott a kellemes hír, ön a
bájos Angelique jegyese.

Mindhárman mélyen elpirultak, de ellenmondás nem történt. A rövid
szünetet Pálmay szakítá meg:

– Itt bemutatom rég elhúnyt nővérem árváját. Nehány hét előtt hagyá el a
zárdát, hol hosszú éveken át kitünő képeztetésben részesült. Tisztelt
úrhölgy! Kegyed, ha nem tapasztalta is, de bizonyosan érti és felfogja a
helyzetet, ha egy ifjú leány rokoni házba lép, s ott nem legnagyobb
rokonszenvvel találkozik; kínos ez mindkét félre, és nagyon szomorú egy
harmadikra, ki szeretettel s őszinte szívvel van egyik és másik iránt
is. Ez volt helyzetem, s reménylem, senki sem fog megitélni e
lépésemért. Legyen asszonyságod gondviselője e gyermeknek, s én
azonfelül, hogy készséggel fizetem a kivánt dijat, hálára is kötelezve
leszek.

– És én – szólt közbe Kamilla – kevés képességemet örömmel ajánlom fel
kegyed szolgálatára.

– E bizalom által megtisztelve érzem magamat, s ámbár a teljes szám
intézetemben meg van, gondoskodni fogok a kisasszony illő
elhelyezéséről, – mely szavak után kezét nyujtá Kamillának.

Kamilla hévvel ragadá meg a főnöknő kezét, s ajkihoz voná, könnyben úszó
szemekkel mondván:

– Oh! mint fogom szeretni kegyedet.

– Reménylem én is – viszonzá az asszonyság – ily kedves, szende arcz,
szép tulajdonokról kezeskedik és Kamillát homlokon csókolá.

Néhány szóval az egyezség meg lőn kötve, s elhatároztatott, hogy Kamilla
mindjárt marad, s poggyásza még ma a negyedévi tartásdíjjal együtt
elküldetik.

Pálmay duzzadt tárczáját kivéve, mely úgy nézett ki, mint egy elsőrendű
bankáré az államrészvények emelkedésekor, felnyitá, s a sok kicserélt
váltók közül néhány tíz forintost kihalászván, azt havi tűpénznek
Kamilla kezébe adá, s azután búcsút vőn.

Kázmér búcsúja Kamillától udvarias kézérintésből állt, s míg az ajk néma
maradt, a szemek kimondhatlan sokat mondtak. Semmit sem tanul meg
gyorsabban a lányka, mint a szemekben olvasni.

Midőn a lépcsőkön lefelé haladtak, Pálmay nagyon szomorú és gondolkozó
volt.

Kázmér a levertség oka után tudakozódott.

– Lásd öcsém – mond vontatott hangon az öreg úr – én azért a kedves
leánykáért mindent oly szívesen teszek, de most abba a helyzetbe
jutottam, hogy többet kell tennem, mint bírok.

– Ki tehet többet, mint bír?

– Az, ki soha sem kért, és másért meg kell magát alázni.

– Ezen eljárásban csak nem lát sem kérést, sem megalázást.

– Nem, de abban, a mi következik. Lásd, pirulva vallom be, nincs annyi
pénzem, mennyit ma küldenem kell a negyedévi díj fejében, és most már
időm sincs, hogy kölcsön után láthatnék, pedig szavamat akarom tartani.

– Az meg is lesz, mert hála Isten, annyi összeggel rendelkezhetem.

– Köszönöm, hogy ajánlatoddal megelőztél. Igen, édes öcsém – sóhajtá
Pálmay – idáig jutottam. De úgy-e, te nem haragszol rám, ha a
házasságból nem lett is semmi. Szeretem leányomat, s imádnám, ha én
nevelhettem volna, de azért mégis – elharapta a szót, s búsan rázta
fejét – csak azt sajnálom édes Kázmérom, hogy nem leszesz közelebb
hozzám.

– Ki tudja, mint van megirva a sors könyvében.

– Mit? – kiálta fel örömmel Pálmay – hát még lehetne változtatni a
dolgon?

– Azon már soha.

– Kár, sajnálom. De azért jó barátok maradunk.

– Reménylem istentől, még több.

– Igaz, te ma is nagyobb szolgálatot tevél, mint közönséges barátságtól
várni lehet. Ha tehetségembe lesz valaha, meghálálom. Addig is fogadd
köszönetemet, hogy nagy zavaromban segélyemre valál.

Kázmér arcza pedig világosan elárulá, hogy ő az, kinek sok, igen sok
köszönni valója van.

Szívélyes kézszorítás után elváltak.

Pálmay Kázmér után tekintve, maga elé dörmögé:

– Jól történt, sajnálnám azt a becsületes jó fiut, mert azok a… no, én
ismerem őket, e tanulmány mindenembe került. Szegény leányom! Más
nevelés mellett annyi szép tulajdonnal mi lehetett volna belőled? Ám
lássátok ti – és fejcsóválva megindult hazafelé.

Kamillát a főnöknő bevezette növendékeihez; a tanítónők vizsga
tekintettel fogadták, a nagyobb leánykák vállon keresztül néztek rá, a
kisebbek összedugták fejeiket, lopva pillantának az új társnőre,
sugdosódtak és nevettek.

– Jól fogja magát a kicsinyek közt kivenni – jegyzé meg rossz franczia
kiejtéssel egy serdülő leányka szomszédnőjéhez.

– Mindenesetre sok mulatságot fog szerezni – viszonzá a megszólított.

– És én – mond Kamilla egész udvariassággal és legtisztább franczia
nyelven – iparkodni fogok inkább épületes úton mulattatni a
kisasszonyokat, mint szögletességim által, mikkel, ha bírok is,
szabadjon elnézésökre számítani.

A két leány fülig elpirult, s a környezet diadalnevetésben tört ki.
Boszus tekintetet vetve a kis lázadókra, hideg fejbillentéssel fogadák
Kamilla nyilatkozatát.

A kis történetke szájról-szájra tíz percz alatt megtevé körútját az
intézetben, s a növendékek némi csodálkozással nézték a bátor leányt, ki
a hatalmas Lucill grófhölgyet és Julie báró kisasszonyt megmerte
leczkézni, azon két teremtést, kitől az egész intézet félt, s kik még a
tanítónőkön is uralkodtak.

– Ugyan sietett megmutatni, hogy tud francziául – mond Julie báró
kisasszony, midőn Kamilla tovább ment.

– Ahhoz nem sok kell – jegyzé meg Lucill – mai nap a szobaleányok is
tudnak annyit.

– És mintha hibásan beszélt volna.

– Nem volna szíves megmondani – esett a társalgásba az ott ügyelő
tanítónő – miben hibázott?

– Először abban, hogy bele mert szólni beszédünkbe – felelé Lucill.

– Az nem nyelvhiba.

– Hát mi?… vagy nem nyelvével szólt?

– Kegyed nagyon elmés akar lenni, csak kár, hogy az igazság rovására, s
még most sem világosított fel, miben vétett azon kisasszony a franczia
nyelv ellen?

– Vagy úgy? Már rég feledtem, kiről van szó. A mi a hibákat illeti,
azokra ügyelni a Madame dolga.

– Következőleg kötelességem figyelmeztetni, hogy ép kegyed volt az, ki
nem egy, de két hibát tőn.

– Igen? No majd az új növendékkel jobban begyakorlom magamat.

– Az nagyon kivánatos volna – fejezé be vitájokat a tanítónő.

Kamilla ekkor már kis feltűnést okozott, mert az intézet angol
kisasszonyával egész folyékonyan angolul társalga, min a két főrendű
kisasszony tartózkodás nélkül boszankodott.

– Bizonyosan valami nyelvtanár leánya – mond Lucill.

– Aligha nem – erősíté Julie – s az, mit köztünk fitogtat, minden
öröksége.

– Szegényt sajnálni kezdem, hogy kenyérkereset miatt kelle tanulnia azt,
mit más művelődésért tesz sajátjává.

Kamilla pedig, rendkívül érdekes alakjával, rokonszenves viseletével,
szerény modorával a főnöknőtől kezdve az utolsó növendékig hódítani
kezdett, s nehány óra mulva tökéletes diadalt aratott.

Úgy a tanítónők, mint a növendékek részéről mindenkor és mindenben az
elsőség korra és születésre nézve Lucill és Juliet illeté. Ez ellen
sohasem vétett senki, az egész intézetben csakis e kettőnek volt
külön-külön szobája, mi társnőik előtt nagy tekintélyt szerze nekik.

A zenetanító megérkezvén, Lucill kisasszonyt zongorához kéré, ki
negélyes pajkossággal engedett a felhivásnak.

– Gyakorolt valamit? – kérdé a tanító.

– Igen, de nem az ön unalmas dalát.

– Az nem enyém, hanem a halhatatlan Mozarté.

– Akárkié, de olyan, mint egy nagypénteki kintorna, s azt mondom önnek,
ha akarja, hogy tanuljak, hát nekem eleven, kedélyes dalokat adjon.

– Ez a tizenharmadik, melyet visszautasít.

– Mert egyik élvezhetlenebb a másiknál.

– Egyik gyönyörűbb a másiknál.

– Izlésünk különbözik.

– Itt nem lehet szó ízlésről, mind elismert remekművek.

– No csak taníttassa be mással, én nem érzek kedvet hozzá.

A tanító elszomorodva nézett végig, ha kiszemelhetne valakit e dal
betanítására, már csak azért is, hogy megmutassa, minő nagyszerűn szép,
de elcsüggedve susogá: «senki, senki».

Lucill győzelmesen nevetett, s ezt látszék kifejezni: «ha én nem,
szeretném, látni, ki más?»

Kamilla megszánta az elszomorodott mæstrot, s szerényen megszólalt:

– Ha szolgálatot tehetek önnek, megkisérlem e dal éneklését.

– Nagyon kérem; ha eleinte gyöngén megy is, nem tesz semmit, majd
betanuljuk, s látni fogja, mennyi örömet fog kegyednek, és élvezetet
másoknak szerezni. Bátran kisasszony – biztatá egész lelkesülten – majd
még Lucill nagysága is kedvet kap. Én kisérjem, vagy…?

– Ha megengedi, csak magam, tán ez könnyebbségre lesz.

– A mint tetszik.

Kamilla zongorához ült, s nehány futam, mit rajta tőn, elég volt, hogy
az egész intézetet oda gyüjtse, s a mæstro szemeit megragyogtassa.

Megzendült a dal, az első hangok szívig hatottak, s minél tovább haladt,
annál több varázst szült. Mindenki igyekezett lélekzetét visszatartani;
a korosabbak meg valának hatva, az ifjabbak szemeiben könnyek ragyogtak,
s a gyermekek kis kezeiket melleikre kulcsolák, hogy ez ismeretlen
érzéstől megindult szíveiket öntudatlanul gyönyörbe ringassák; a mæstro
átszellemült kifejezéssel, meglepetésének mindenféle jeleit adá, s midőn
Kamilla a dallamot végzé, elfeledte a jó tanár, hogy növendékleányka van
előtte, elragadtással csókolta meg kezét, felkiáltván:

– Kincs, valóságos kincs, a mivel kegyed bir.

Főnöknő és nevelőnők sorba ölelték Kamillát.

Lucill kiderült arczczal lépett hozzá, s szivélyesen kérdé:

– Hogy hivnak te tündér, ki oly rövid idő alatt mindnyájunkat
elbűvöltél?

– Nevem Villám Kamilla.

– Villám, mely sziveket gyújt.

– Atyámnál máskép értelmezték. Ő villám volt, ki a harczban sujtott.

– De te nem fogsz engemet sujtani nehezteléseddel.

– Miért?

– Mert érkezésedkor… lásd, pirulok miatta, ez elég bünhődés…

– Feledje, feledje, az nem volt semmi.

– Hát nem akar tegezni?

Kamilla bensőleg, mondhatni hálásan szorítá meg Lucill kezét, ki őt
karon öltve, a főnöknőhöz vezeté, e kijelentéssel:

– Asszonyom, kegyed gyakran panaszt emelt ellenem, hogy tanulmányaimban
hanyag vagyok, bántalmazom társnőimet, nem engedelmeskedem. Igaza volt,
átlátom; de óhajtja, hogy megváltozzam, hogy más legyek? Úgy
szobatársamul adja Kamillát. Érzem, ő bűverőt gyakorol rám, s mivel
annyi jelességgel bír, reménylem az átbűvölés előnyömre fog kiütni.

– Kérelme legforróbb óhajtásommal találkozott.

Lucill tapsolt örömében, Kamilla nyakába esett, összecsókolá, s aztán
szobájába vezeté, hol rendezéshez fogtak.



XII.  (Igaz barátság nem mindig hűl el.)

Kázmér egészen ki volt cserélve, midőn szállására ért; örökké vidor
tekintete mélázóvá változott, vonásairól eltünt a könnyelmű kifejezés,
még arczszine is annyira más lőn, hogy Döme megütődve kérdé:

– Beteg a nagyságos úr?

– Nem, öreg, sohasem éreztem magamat jobban.

– Hála Isten! – sóhajtá Döme, gyanús szemeket vetve urára.

– Döme! Mennyi és miféle boraink vannak itthon?

– Már megint?! Ugyan édes jó uram!…

– Felelj.

– Tudja, hogy harmadnap előtt érkezett egy szállítmány champagnei és
bordeauxi.

– Vissza fogod vinni, azzal is kevesbbedik árjegyzékem.

– Sietek a bölcs parancsot teljesítni.

– Aztán barátimnak, vagy ismerősimnek jelentsd, hogy bizonytalan időre
elutazom, s így a játékestélyek nálam megszünnek.

– De már hiszem, hogy soha sem érezte magát jobban. Csak adja Isten,
hogy ezen egészségi állapot soká tartson.

– Amen! – Kis szünet után folytatá – itt, Döme, tégy eladóvá minden
afféle nőtlenlegényi czikket, s egyáltalán mindent, mi fényüzéshez
tartozik.

Döme nagy szemeket mereszte.

– Igen, ezután takarékosan élünk.

– Soha sem késő a jót elkezdeni.

– Mától fogva itthon fogunk estelizni.

– De, de – hebegé Döme, ki saját füleinek sem tudott hinni – egyedül?

– Mindig ezentúl.

– De kérem alásan – mond Döme, ki ennyit egyszerre maga is megsokalt –
tán jó lesz lassabban hozzá fogni, mert ily hirtelen áttérés
egészségének árthatna.

– Ez esetben gondoskodtam gyógyszerről.

– Csak aztán hatása is legyen.

– Biztosítalak, a legjobb, mert itt hordom – mond szívére mutatva.

Döme távozott, s útközben maga elé dörmögé:

– Most, úgy tetszik, igazán szerelmes.

Kázmér az egész estét otthon tölté; írt, olvasott, ábrándozott, s úgy
találta, nem kellemetlen dolog éjfél előtt lefeküdni. Döme pedig azzal
biztatá, hogy majd meglássa, mily könnyű lesz reggel felkelni.

E naptól fogva Kázmér többé nem ment társaságba, nem látogatott meg
senkit, s otthon étkezett; ha szép idő volt, bérkocsiba ült, a városon
kívül nagy sétákat tőn, s ismét haza hajtatott.

Ez sok talányra és mende-mondára szolgáltatott okot, míg végre az
ismerős körökben azon hír nyert hitelt, hogy Angeliquetől
megkosaraztatván, a dolgot igen resteli. Bánta is ő, beszéljen a világ,
a mit akar.

Lassanként lakását rendezni kezdé, egy szobával megszaporítá, melyet
egész költőiséggel berendezett, s noha semmi értékes tárgy benne
felfedezhető nem vala, az egész összeállításban izlés, választékosság és
elegantia tünt ki; falak, butorok rámosolyogtak a belépőre, s úgy érzé
ott magát az ember, mint egy szép virágkert közepette. Legtöbb idejét e
szobában ábrándozá át, annál is inkább, mert zongoráját ide helyezteté.

Egy napon hosszú levelet írt Párisba Villám Elemérnek; lefesté
érzelmeit, körülményesen írt Kamilláról, őszintén magáról, s az
elhagyatott öreg áldását és megegyezését kérte.

Úgy látszik, nagyon meg volt elégedve levelének fogalmazásával, mert
átolvasásakor mindig helybenhagyólag bólintott fejével. Ekkor lépett be
Döme, s várt, míg ura kérdi, hogy mit akar? Meglehetős sokáig kellett
várakoznia, de ő türelmes volt, s Kázmér csakugyan megszólalt:

– Mit akarsz, Döme?

– Én az öreg nagyságos urat harminczöt évig szolgáltam.

– Reménylem, kikaptad béredet?

– Sokkal többet, mint érdemeltem.

– Szerencse, mert nem tudom, hogy elégíthettelek volna ki?

– Lássa, csak megérdemlem, hogy némi tekintetben többnek nézzen, mint
valami közönséges inast. A nagyságos urat én tanítottam járni, én
ültettem először lóra, én segítettem mindig a nevelőt megcsalni, hát
csak érdemes vagyok rá mai nap, hogy megmondja a nagyságos úr, mi
változtatta meg ennyire? Nem kiváncsiságból kérdem; nem vagyok én
vénasszony, de kötelességből, mert öreg ember vagyok, akármelyik
pillanatban elszólíthat a halál, és én nem akarok készületlen találkozni
az öreg nagyságos urammal, számot akarok neki adni fia minden tetteiről.

– Az még sokára lesz, Döme.

– De csak jó rá elkészülni.

– Ha így áll a dolog, tudd meg, hogy szándékom megnősülni.

– Az nagyon épületes dolog, de nem hiszem, hogy csupán ez szülné a nagy
változást.

– Nem, édes öregem, de készülnöm kell szegény emberré lenni. Értesz?

– Nagyon homályosan.

– Miután kedves néném kiutasított, valószínű, hogy ki is fog tagadni.

– Az a vén…!

– No – kiálta bele Kázmér – ne merészelj róla tiszteletlen szólni. Én
becsülöm és szeretem őt.

– De én nem. Annyiszor csókoltam neki kezet,… dejszen, tudtam volna
csak.

Nem fejezheté be elmélkedését, mert az előszobában zaj támadt, s mielőtt
kiért volna az ajtón, néhány fiatal ember rontott be.

Kázmér tisztelettel és nyugodtan fogadá őket.

– Eljöttünk – mond az egyik – nézni, mi lett belőled?

– Oly ember – felelé Kázmér – ki nektek többé nem viszonozhat semmit, ki
veletek nem versenyezhet semmiben, ki jövőre kénytelen kenyérkereset
után látni, következőleg társaságtokba nem való.

Egyik hosszabb képet csinált mint a másik; ki jobbra, ki balra talált
valami piszmogni valót, s ki egyebet nem, saját körmein bibelődött.

A társalgás darabig élettelen és szaggatottan folyt. Mihelyt az illem
engedé, mindeniket valami foglalkozás elszólítá. Csak Kázmér volt
derült, jókedvű, s midőn barátai egyenként eltávoztak elégülten gondolá:

– Ezeket leráztam nyakamról.

Egy érdekes szőke ifjú, kiről elbeszélésünk elején már megemlékeztünk, s
kit csak futólag volt alkalmunk látni itt Kázmérnál, társaitól
visszamaradt.

Báró Ujfalvy Vilmos, társai és a világ előtt csak mint a társas körök
oly tagja, ki mindenben részt vesz, volt ismeretes; ő lovagolt, vívott,
tánczolt, játszott és estélyeket adott, mindenütt ott volt, de ha
valahol elmaradt, nem hiányza; szerették társaságát, de nem vala
nélkülözhetlen; a hölgyek jól mulattak vele, de nem epedtek utána.
Lelkének tisztább világításáról, szivének mélyebb érzéséről senki sem
tudott, nem is érdekle senkit, pedig e tulajdonok őt ünnepeltté teszik
vala, ha azokkal fényleni vagy csak méltánylást aratni akart volna, de ő
lelke és szíve nemességét legtöbb esetben szerette a könnyelműség bő
palástjába burkolni, s ha valóban a megindításig szép tettet hajta is
végre, úgy tünt fel a világ előtt, mintha öntudatlan követné el, s
nevetség tárgya lőn. Ezt ő jól tudta, s néha mulatságára szolgált,
leggyakrabban pedig fel sem vette.

– És téged, Vilmos – mond Kázmér hallgatag vendégéhez – nem szólít el
valami kötelesség?

– Én csak egy kötelességet ismerek, barátomat a bajban el nem hagyni, jó
és balsorsában osztozni, s ha erőmtől telik, segítni rajta.

Kázmér melegen szoríta kezet az ifjúval, s megindulással mondá:

– Ismerem jó szivedet, s abban soh’sem kétkedém. Köszönöm, nagyon
köszönöm, hogy igazoltad azon szép fogalmakat, mikkel rólad bírtam. És
most Isten veled, utaink ezután külön válnak, téged a nagy világ magával
sodor, én messze messze elmaradok, de e távolból édes lesz rád
gondolnom.

– Kázmér! Én szerettelek, nem azon állásért, melyet a társas körökben
elfoglaltál, nem a vagyonért, melynek birtokába jutni még most is tőled
függ, de szerettem szellemedet, szívedet, gondolkozásodat; szerettem
nemes tulajdonidat, mik téged palotában és gunyhóban tiszteletre méltóvá
tesznek. Állásod változhat, de szíved és lelked nem, következőleg
szeretetem sem. Én ezentul is barátod maradok, ha bizalmadra méltatsz,
azt mondanom sem kell, hogy erszényem rendelkezésedre áll, mihelyt
körülményeid úgy kivánják.

– Áldott, jó szív! – kiálta fel Kázmér, s míg két kezével megindulva
rázá Vilmos kezeit, szemében könny csillogott. – Hálátlan volnék, ha ily
nemes kebel elől elzárkóznám.

Döme belépett, s előre hátra rendezgetéséből látszék, hogy valamit akar.

– Mi lelt öreg – kérdé Kázmér.

– Kérem, itt az ideje.

– Minek?

– Hogy az ebédet elhozzam.

– Úgy hát készítsen két terítéket – mond Vilmos – mert ma Kázmér vendége
leszek.

Döme elkészíté az asztalt, s negyed óra után feltálalta az egyszerü
ebédet.

Számtalanszor ebédelt együtt e két ifju oly asztaloknál, hol a
különösségekben válogattak, s a legnemesb borokat fitymálták, de soha
kedélyesben nem találták magukat, szivélyesben nem beszélgettek, s
nagyobb étvágygyal nem étkeztek mint ma.

A fekete kávét Kázmér az ujonnan rendezett szobában szolgáltatá fel.

Midőn e kis tündérkertet meglátta Vilmos, tele kellemes meglepetéssel
kérdé:

– Mit jelentsen ez?

Kázmér bizalommal vonta maga mellé a pamlagra, s feltárta előtte szivét.

– Hölgyednek – mond Vilmos – felesleg szerencsét kivánni, ő megtalálta a
legnagyobbat nemes szívedben, ohajtom, hogy méltó legyen rá.

Kázmér elmondá terveit a jövőről.

Vilmos mindenben segélyét ajánlá.

E szerint a társalgás a legbizalmasbbá vált, s a két ifju azon vette
magát észre, hogy az ismeretség köztük, mely a játékasztal, poharazás és
estélyek élvei közt szövődött, nem vala pusztán pajtáskodás, hanem
kölcsönös rokonszenv kifolyásából támadt őszinte barátság.

A barátság ma-holnap csak szó lesz, melynek értelme van ugyan, de értéke
a multra szorítkozik, vagyis elszánt baráti tettet egy költeményben vagy
regényben meg fognak csodálni, de gyakorlására képtelennek érzendik
magukat; olyan lesz, mint egy görög isten valami régiségtárban, akárki
megnézi, mint remeket, de előtte leborulni senki sem fog; vagy középkori
lovagöltözet, elismerjük, mily fényes, férfias és tulajdonosát mennyire
diszíté, de viselni senkinek sem jut eszébe. – Mióta az anyag a
szellemet minden térről leszorítani törekszik, a barátság, sőt még a
testvérek közti viszony is – értéktelen semmivé lőn; szívtelen önzéssel
siet kincset halmozni a szükkeblű nemzedék, utjában széttép minden
köteléket, ragadozó kezét kinyujtja a legszentebb után, s ha
legközelebbjei vesznek is bele, ő czélja után tör; siket marad az árvák
‚jaj‘-kiáltására, könyörtelen a szerencsétlenek iránt, megveti a
szeretet mennyei érzését, sőt a családi tüzhelyet is hidegvérüen áldozza
fel, csak hasznot lásson belőle. – Az anyagi törekvés kiirt a kebelből
minden szentet, a lélekből minden költészetet; a barátság, szerelem,
vallás, csak üzlet, s minden, a mi szent, az aranyborju. Mióta az
emberek mindent gőzgéppel hajtanak végre, maguk is érzéketlen gépekké
kezdenek válni.

Annál édesebb jelenet, ha ily uralkodó eszme mellett, mikor még az
irodalom tekintélyesb része is a pénzkérdés körül forog, emelkedettebb
szívekre akadunk. Igaz, vannak ifju emberek, kiknél a szív még nem
kérgesedett úgy meg, de, fájdalom! a ragály ezeknél is annyira
elharapódzott, hogy az önzéstelen barátságot, mint ritkaság említjük
fel, s ne vegye rosz néven senki e nehány sort, melyet egy elhaló
legszebb emberi tulajdonnak szenteltem. Tán lesz még orvos, ki e nagy
beteget felgyógyítja, s ezzel az emberiséget az élet legmagasztosb
költészetébe visszahelyezi; ha nem, legalább azon kevesek, kiknél
eltévedve megmaradt: őrizzék és ápolják, tán eljön az idő, midőn a
szeretet drágább lesz a kincsnél, s akkor a megőrzött mag uj, termékeny
szívekre találand.

Sok szép eszmét megvitatott a két ifju, s fényesen bebizonyíták
egymásnak, hogy egyébhez is értenek, mint lovat hajtani, agárdíjt
elitélni, vagy nőt megszólni.

Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy alkonyodik; elrepült az idő
kártya, poharazás, vagy futtatás nélkül.

Elváltak.

Midőn Vilmos távozott, Dömének a felszolgálásért két aranyat nyomott
kezébe e szókkal:

– Aztán Döme! Ura, az én benső barátom, mindig itthon legyen nekem,
tudniillik ha itthon van.



XIII.  (A nagy világban sok a komédia.)

A bárónő izgatottan gyűrt össze néhány lapot, s türelmetlen
pillantásokat vetett az ajtóra, hol egy inas nyitott be ezen
jelentéssel:

– A méltóságos úr még sincs itthon.

– Már harmadszor kerestetem. Ha megjön, azonnal ide küldjék.

– Mondtam Jeannak.

– Elmehet.

A szolga visszavonult.

A bárónő Angeliquehez fordulva mondá:

– Atyád rejtélyes kezd lenni előttem. Hol tölti minden idejét? Hova
költi a pénzt? Hiszen irányunkban a nevetségig fukar kezd lenni, és még
sincs pénz soha.

– Valóban – jegyzé meg egész természetes egyszerüséggel a szende
Angelique – oly fordulatot kezd venni minden, de minden házunknál, hogy
őszintén bevallva, alig várom az órát, melyben elhagyhatom.

– Jó is lesz, a mennyire lehet, sürgetni az egybekelést, nehogy úgy
járjunk, mint Kázmérral.

– És te hiszed – mond büszke pillantást vetve anyjára, s száját
kicsinylőleg elgörbítve – hogy Kázmér hagyott el engem? Úgy valóban
szánandó volnék. Arra a kis komédiára, mit eljátszottam, szükség volt,
hogy Valeria birtokát ki ne szalaszszam, de Kázmérnak magam adtam utat,
mert nem szerettem, és ő szeretett, tehát egy nyugtalan életnek, kész
boldogtalanságnak néztem elé. Zárait sem szeretem, de ő sem szeret, és
így reménylem, szabad és boldog életem lesz. Ha már áruba kell adni
kezemet, a vevő ne kivánja lelkemet is bírni, s még kevésbé tartson
igényt szívemre.

– Vigyázz, vigyázz, még Záraival is megjárhatod.

– A világért sem, ő ravasz, tudja, mit nyerhet általam, s mit veszthetek
én általa. Emelkedésünk és bukásunk csak közös lehet, de ő emelkedni
akar, s mivel nem oly ostoba, mint Kázmér, hát engem semmi áron el nem
szalaszt.

– Saját történetemet látom a tiedben – mond elérzékenyülve a bárónő – én
is így voltam atyáddal.

– Azért nem ártott volna vagyonunkat kissé megőrizni, hogy egyetlen
leányodat hasonló szomoruságtól megóvd.

– De ha atyád tékozló volt.

– Miért nem gondoltál leányodra, s tartóztattad volna vissza?

– Gyermekem, gyermekem! Ha te tudnád, mily boldogtalannak érzém magamat
az első években!? A világot felforgathatták volna miattam; és midőn
kissé ébredezni kezdtem, a fényűzés, zaj, nagyszerű háztartás és örökös
vendégség volt, mi szórakoztatott s helyzetemet elviselhetővé tette, s
így ez ellen tiltakoznom annyi lett volna, mint saját fejemre kimondani
az örökös gyászt.

– De hogy a magadéról e csapást elhárítsd, egy cseppet sem restelted
leányod fejére mérni.

– Angelique! Te merészelsz velem így beszélni?

– Én, kinek joga van tőled számon kérni boldogságomat, melyet a ti és az
én jövőmért most áruba bocsátottál, holott módodban állt volna, azt
örökre megalapítani.

– Tán megőrültél?

– Meglehet, ha többet és régebben gondolkoztam volna felette, de most
már késő, átlátom szükségét, és belenyugszom; azonban ezt el akartam
mondani, nehogy azt gondoljátok, mintha terveitekbe nem látnék, s nem
tudnám, minő méltatlanság történt rajtam.

– Vádold a sorsot, és ne engem – mond elérzékenyedve a bárónő, s leánya
nyakába borult, mert érzé, hogy rá fog szorulni.

E pillanatban lépett be Pálmay.

A bárányból egyszerre farkas lett; a bárónő felegyenesedett, s oly
magasra nyult, hogy alig lehete szemmel utólérni, vad tekintetet lövelt
férjére, és megvetéssel mutatott egy székre.

A szegény méltóságos úr egészen össze volt esve, s úgy nézett ki, mintha
sulyos betegségből lábbadozna.

Angelique olyat billentett bájos fejével, mintha egy első rendű szolga
üdvözletét fogadná.

Pálmay leányára és nejére bizalmatlan tekintetet vetve, szemeit földre
sülyeszté.

– Háromszor kerestettem – mond a bárónő, roppant felsőbbségi hangon
férjéhez.

– Meglehet – viszonzá Pálmay – nem voltam itthon.

– Tán megint valami koldus rokonát fedezé fel, kiről gondoskodnia kell,
s kinek pénzét oda dugja, mit tőlünk elvon, mint annál a hálátlan
Kamillánál tesz.

– Ha még annyit dugnék is Kamillának, mit nem teszek, mert, fájdalom,
nem tehetek, ezred részét sem rónám le annak, mivel neki tartozom, mert
azon százezrekből, miket kegyed, asszonyom, eltékozolt, a legszentebb
igazság szerint nagy rész őt illette volna, de atyám szigora,
igazságtalan törvényeink, s az én önzésem, anyját, az én jó nővéremet,
mindentől megfosztották; most hát engedjétek meg, hogy leánya iránt,
midőn már egyebet nem tehetek, legalább jóindulatomat nyilváníthassam.

– Hahaha! – kaczagott Angelique – milyen megindítón szónokol a papa.

– Ám tegye – mond vállvonítva a bárónő – csak nekünk most pénzt adjon.

– Nincs.

– Teremtsen.

– Nem lehet.

– De itt – hebegé a bárónő indulatosan mutatva az összegyűrt lapokra –
ötezer forint árjegyzék kifizetésre vár.

– Nem tehetek róla.

A bárónőt szédelgés környezé, s egész testében reszketve lépett Pálmay
elébe e szókkal:

– Hát ez egy férj válasza?

– Igen, oly férjé, kit huszonkét év óta a legtulzóbb kiadásokkal
terhelétek, ki soha semmi követelést vissza nem utasított, semmi
vágyadat teljesítlen nem hagyá, s most végkép ki van merülve.

– De nyomorult tízezer forintot…

– Még nyomorultabb százat sem.

– Jaj, élhetetlen! – kiálta fel kétségbeesetten a bárónő.

– A papa már nem gondol velünk – sohajtá bele Angelique.

– Tudja-e – mond a bárónő egész aristocratai büszkeségét összeszedve,
miről csak imént is oly nagy mértékben elfeledkezett – tudja-e, hogy
születésemnél, állásomnál és nevelésemnél fogva nem illik hozzám ily
kérdés felett vitázni. Én megmondom: kell, és önnek kötelessége adni.

– Úgy volt, még bírtam.

A bárónő magas állásából megint visszaesett a közönséges perlekedő
asszonyok sorába; a méreg elfutotta, s összeszorított fogakkal sziszegé:

– Már tízezer forint ára ékszert zálogítottam el.

– Nincs egyéb hátra asszonyom, – felelé szomoruan Pálmay – mint a többit
is elzálogítani.

– És belőle eltartsam önt?

– Nekem mindig kevés kellett, s ezentul még kevesebbre szorítkozom.

– El szemeimből.

– Nagyon szívesen – sóhajtá Pálmay, s kapott az alkalmon távozhatni.

És mindez Angelique előtt folyt le.

Szép példa e leánynak; épületes dolgokat hallott, s a mama
lelkiismeretesen előkészíté, hogy hű nő, jó anya és szeretetreméltó
asszony váljon belőle.

Ily körülmények közt alig csodálkozhatni a megbotránkozásig nyilt
beszédén, melyet Pálmay érkezte előtt édes anyjával folytatott.

Hosszu szünet állt be, melyet a bárónő szakíta meg:

– Most láthattad, édes gyermekem, mily égető szükség Zárait, s illetőleg
Valeriát családunkba vonni. Tudom én felfogni, hogy minő áldozat ez;
értem én, mit tesz az észnek és nem a szívnek szavára hallgatni, de… de…

– De – esék szavába Angelique – mire az a sok igazolás? A vásár
megtörtént, most csak az van hátra, hogy a portékát kifizessék és
elvigyék.

– Mindig oly epésen szólsz.

– Még az van hátra, hogy akkor is mézes szavakat válogassak, s boldog
arczot hazudjak, midőn négyszem közt beszélünk a dologról.

Valeria érkeztét jelenték.

Midőn egy szép tájt legkomorabb sötétség borít el, s a sürü felhők mögül
a teli hold előbukkan, hogy mosolygó fényben világítson meg mindent,
hasonlíthat csak az átmenet ezen arczokhoz, melyek Valeria nevének
hallatára pillanat alatt kiderültek, s a legkomorabb hangulatból a
legvidorabba átszökkenvén, derült szemekkel s mosolygó ajkakkal siettek
az érkező elé. A bárónő majd agyon szorította ölelésivel, s Angelique
alig birta ajkait elvonni a kedves kéztől, melyet neki csókolni oly
édes.

Valeria könnyezett örömében, hogy ennyire szerettetik, mire oly nagy
szüksége volt, mióta a hálátlan Kázmér szívétől elszakadt.

Biztosította is anya és leány, hogy soha úgy szeretve nem volt és nem
lesz, mint szeretik őt, szerették mindig, és szeretni fogják, akár füzze
családi kötelék hozzájok, akár nem.

S miután a megerősítés és elismerés megindító ölelésein átestek,
bizalmasan szivélyes csevegés folyt köztük, azaz, hogy Valeria részéről
őszintén, az anya és leány részéről pedig oly művészi színléssel,
minőért akármelyik elsőrendű szinésznőt megtapsolnák.

Zárai Gyula is megérkezett; ez aztán nagyon kedves volt. A bárónő
örömfelkiáltással, s Angelique szerelemittas szemekkel fogadá; kezeit az
ifju kezében feledé, s fejét oly közel lehajtá Gyulához, hogy ez, ki
karszékben ült, lehelletével az elbájolón szép fürtöket ingatá. Édes
hangon susogtak, egymás szemeibe mosolyogtak, s gyönyörben olvadoztak.
Remek játék volt! Egyik oly jól tudta, mint a másik, hogy nem
szerettetik, ellenben azt is mindkettő tudta, hogy egymás által érhetik
el a czélt, mely után egyenlőn sóvárognak, tehát játszani kellett, és
játszottak oly hatással, hogy Valeria boldog elragadtatásában felugrott,
összeölelé és csókolá őket, sírt, nevetett, haza siete, ügyvéd után
küldött, s elkészítteté a házassági szerződést, mely másnap aláirandó.
Ez volt az első esete, hogy Kázmért feledé.

Egykor a szinészetet művészi nagyságnak tekintém, nem ismertem a világot
és embereket, rendkivüli adománynak képzelém az alakoskodást; nem
tudtam, hogy az emberi ajkak hazudságra teremtvék, s az arczok a színlés
művészetében versenyeznek; nem tudtam, hogy a sima gazember sokszor a
népek bálványa, s az áruló a hazafi szerepét játsza, nem tudtam, hogy
vallás nélkül lehessen imádkozni, s szív nélkül szeretni. Mióta látom,
hogy ez a világban így megy, a szinművészet előttem becsében alászállt,
mert hisz az életben nagyobb szinészekkel találkoztam, mint azon a
szinpadon, hol szöveg, sugó, fodrász, diszítmény és lámpafény segélyével
képesek egyedül hatásosan szerepelni, míg az életben mindezen
segélyeszközök nélkül hazafit, hőst, nagylelküt, szenteskedőt,
szerelmest jobban eljátszszák, mint a szinpad megkoszoruzott művésze
eljátszaná.

Tele van a világ szinészekkel és komédiával.

Mily érdekes jelenet folyt le Angelique és Gyula közt; oly olvadékonyan
szerelmeskedtek, oly kedvesen mosolyogtak, oly szépen esküdtek
egymásnak, hogy az ember azt hinné: élnek-halnak egymásért, pedig
komédia az egész.

De ők remekül játszottak, minek eredménye az lőn, hogy harmadnap
Pálmayéknál oly estély volt, mely a világért sem engedé gyaníttatni,
miszerint tegnap a második szállítmány ékszer vándorolt zálogba.

A nagyszerű estély nagyszerű ünnepélylyel volt összekötve, mert Valeria
elhozta a házassági szerződést, melynek értelmében, míg él, az ifju
házasoknak évenként tizenötezer forintot ad, holta után pedig minden
fekvő vagyonát Zárai Gyula és neje, Pálmay Angelique örökli. Ez
«éljen»-ek közt felolvastatott, érzékeny nyilatkozatok kiséretében
aláiratott, és szerencsekivánással meghitelesíttetett.

Valeria ez órától kezdve kerülte a magányt, mintha önmagától félne, s
társaságban is – ha csak kissé nem foglalkoztak vele – azon vette magát
észre, hogy szemei nedvesülnek. Nehezült valami az ő lelkére, mi
magányát szomoruvá tette; üldözte őt egy rém estétől reggelig, s e rémet
maga idézte elő, – elűzni már késő volt. Zárai és Angelique birták a
kötlevelet, és Kázmér ki volt zárva.



XIV.  (Egy példás életü vőlegény ügyei.)

Említve volt, hogy Zárai Gyulának egy elintézendő komoly ügye van, most
már nem türt halasztást, tehát hozzá látott. Fölkereste Verdesi Hugót,
kire épen oly szüksége volt, mint valami becsületes cselszövőnek egy
gazemberre. Legyen ez csak hasonlatosság, és ne alkalmazzuk e két derék
úrra.

– Hugó! – szólítá meg Gyula kitünő barátját – akarsz tekintélyes, azaz
vagyonos emberré lenni?

– Attól soha sem irtóztam.

– Tán még áldozatot is hoznál érte?

– A vagyon nagysága, s az áldozat minősége határozna.

– Te sokszor szerettél már másoknak.

– Akár hányszor.

– Nagyon ellenedre volna, ha egyszer neked is szeretett volna valaki?

– Nem értem.

– Ha egy jó barátnak szüksége volna rád.

– Jó barát mindig készen talál.

– De ha a jó barát ismerne egy nőt, kinek férj kell…

– Azaz, vegyem el kedvesét…

– Nem épen kedvesét, de oly nőt, kinek igéreteket tőn, s be nem
válthatja, csak azért, hogy őt, barátját és magát boldoggá tegye.

– Vagy is szép örökségért mást kell elvennie? Értem.

– No, ha érted, hát csapj fel.

– Lassan, sokkal megfontolandóbb a nagylelküséget elfogadni, mint
osztogatni. Aztán még nem is fedeztél fel semmit.

– Úgy is tudsz mindent.

– De csak hozzuk tisztába.

– A leány szeretetreméltó és szép…

– Semmi kifogásom Bella ellen.

– Atyja zsugori…

– És uzsorás.

– Annál több marad majd Bellára.

– De ha Fogarasnak eszébe talál jutni jó sokáig élvezni a földi
boldogságot?

– Örökké csak nem fog élni. Egyébiránt én huszezer forintot adok
jegyajándékban Bellának.

– És neked mennyit hoz be, ha tőle szabadulsz?

– Itt nem arról van szó, hanem akarod vagy nem? Százat kapok, ki
jóltevőjének fog ezért nevezni.

– És mikor kapom az összeget?

– Esküvőd után.

– Hol a biztosíték, hogy megkapom?

– Házassági szerződést kötünk annak rende szerint.

– Velem készen vagy – mond Hugó oda nyujtva jobbját, mint bevégzett
alkunál szokás – most csak intézd el Fogarassal és Bellával.

– Csakugyan nem csalódtam benned – mond Gyula kézszorítás közt, mialatt
mosolya ezt látszék kifejezni: «mert oly semmirekellő vagy, mint a
minőnek tartottalak.»

– Mindig mondtam úgy-e – felelé Hugó – hogy utoljára is csupa
barátságból fogok megházasodni.

– Nem is vagy te közönséges ember.

– Azzal én is hizelgek magamnak.

– És most boldog vőlegény, először is az én szerencsekivánatomat fogadd.

– Szép, nagyon szép – szólt Verdesy – de ily szertartásokat szokatlan
költségek előznek meg, s én, becsületemre, pénzzavarban vagyok.

Gyula egy marok aranyat szórt az élelmes iparlovag asztalára, s menet
közben fejrázva dörmögé maga elé:

– Ez a gazember ingyen még csak nem is igér valamit.

Úgy az életben, mint leirásokban, irtózom az undorító dolgoktól, s ez
szolgáljon mentségül, hogy Fogaras házi körülményeit csak futólagosan
érintem.

Mint közönséges lelkeknél tapasztalható, otthon felfuvalkodott zsarnok,
s ép oly magasan hordja fejét háznépe előtt, a mily mélyen meghajtja azt
olyannak, kit előkelőnek tart, vagy kitől hasznot les. Butorzata avult,
tisztátalan, s egyik darab kőrisfa, másik mahagoni; itt egy bőr támszék,
mellette bársony pamlag negédeskedik. A falakon azonban néhány értékes
kép busong, mintegy panaszolva sorsukat, hogy egy nagy multból és szép
körülményekből most ide kárhozvák. Fogaras kopottan nézett ki, mintha
valahol a zsibvásáron szedték volna fel, de piszkos ingében a
gyémántgombok, foszlányos mellényére nehezülő értékes aranyláncz,
otromba ujjain drágakövekkel ragyogó gyűrük eléggé bizonyíták, hogy
emberünk a társadalom melyik osztályához tartozik.

Szomorú, bűnbánó kifejezéssel lépett be Zárai Gyula.

Ámbár korra, külsőre nézve nagyon kölönbözött e két egyén, mert míg az
egyiknek szürke haja és fonnyadt vonásai elárulák, hogy élte javán túl
van, a másik arczáról bizton lehete olvasni az élet alig mult tavaszát;
s míg az öregebbik arany és drága kövekbe foglalt piszok, és majdnem
rongyokban pöffeszkedett; addig az ifjabb divatos és elegans külsővel
szerény magatartást árult el; lelke azért mégis mindkettőnek egyenlő
volt, tele önzéssel, ravaszsággal és pénzszomjjal; minden aljasságra
képes haszonleső, s a testvérárulásig elvetemült, de mindenik saját
módja szerint.

Fogaras nyitott szekrényét rendezgeté; tömérdek óra, aranyláncz, gyürűk
és egyéb értékes tárgyak, mindenik számozott lapocskával ellátva tevék
tartalmát; előtte sorozat feküdt, melyen a számok után a tulajdonosok
nevei, a kölcsönzött összegek és lejáratok napjai jegyezvék. Úgy
látszik, zálogházi súlyegyenét hozá tisztába.

Midőn Gyula belépett, mohón elzárá szekrényét és sietett otromba kezét
Gyula finom Jouvin-féle keztyűjével érintkezésbe hozni.

Barátságosan helyet foglaltak. Méltó barátok volnának, de ők nem voltak
azok, nem értették egymást, vagy, a mi valószínűbb, nagyon is értették
egymást.

Gyula elérzékenyülve sóhajtá:

– Uram! én szeretem leányát.

– Fájdalom! azt rég tudom.

– Megigérem önnek és neki, hogy nőűl veszem.

– Nem az én hibám, ön tudja, s önnek unokaöcscse, Kázmér úr is tudja,
hogy mindent elkövettem e viszony meggátlására…

– Most mint kérő jelenek meg.

– Miből tartja Bellát? Én nem adhatok semmit, szerelemből pedig meg nem
élhetnek.

– Ön úgy beszél, mint okos ember, mint ki az életet gyakorlati oldalról
veszi. Csak Isten látja és tudja, mily bánatomba kerül a lemondás.

– Mit, lemondás…? – kiálta fel ijedten Fogaras.

– Igen, az önök érdekében.

– De uram, az nem megy, ön hírbe hozta a leányomat, elrontá
szerencséjét, most hát vegye is el.

– Jó, ha követelik elveszem, de én sokkal kedvezőbb kilátásokat hoztam
önnek, mint azt, hogy leányát szegény asszonynyá tegyem.

– Szebb kilátásokat?… s mik volnának azok…?

– Önnek Pálmaynál szép összege van veszendőben, mely, ha behajtható is,
csak évek mulva történhetik, hosszú pör után. Számítsa ki, mennyi vész
el az által, hogy nem úgy kamatoz, s mennyit fog a per elnyelni…?

– Ezt nevezi ön szép kilátásnak?

– Nem, de azt, ha én önnek az összeget és kamatait biztosíthatnám.

– Tehetné azt?

– Hármunktól függ; ön adja vissza nekem irásbeli igéretemet, hogy Bellát
nőűl veszem, Bella oldjon fel adott szavam alól és én elveszem Pálmay
Angeliquet.

– Nem értem a dolgot.

– Nem? Mindjárt érthetőbben szólok. – Ezzel zsebébe nyúlt, kivette a
Valeria által kötött szerződést, s Fogarasnak átadá olvasás végett.

Fogaras olvasott, s minél tovább olvasott, annál hosszabbra nyúlt képe.

– Érti most? – kérdé Gyula, az okmányt gondosan zsebébe rejtve.

– Értem, ön és Angelique az örökösök.

– Azon megmásithatlan záradékkal, hogy én és Angelique férj és nő, azaz
egymáséi legyünk.

– És mi legyen akkor Bellámból?

– Lovagi kötelességem, neki szép sorsot biztosítani. Mondtam, mint kérő
vagyok itt, oly férfi részére kérem meg kezét, ki neki a társas világban
szép helyet adhat. Van neve, vannak előkelő barátai.

– És vagyona?

– Az nincs.

[Illustration: Fogaras olvasott…]

– Akkor mit akar vele?

– Adni neki annyit, a mennyivel az ön bölcs vezetése mellett sokat meg
lehet takarítani. Én az új házasok részére huszezer forintot biztosítok.

– Elég kevés.

– De ha én elveszem, annyink sincs.

– Az is igaz.

– Azonfelül Pálmay adósságait elvállalom, oly feltét alatt, hogy
nagynéném haláláig, tisztességes kamatra, nálam legyen tőkésítve.

– De a betáblázás a Pálmay birtokra marad?

– Természetesen, hisz az öreg úr birtokait azonnal átveszem, s lehetőleg
rendezni fogom.

– Hozott ön ügyvédet?

– Nem, a pontozatokat magunk feltehetjük, s aztán…

– Igen aztán – esék szavába Fogaras – a szerkezetet és megszorításokat
ügyvéd, tanu és a hitelesség minden kellékeivel fogjuk ellátni…

– Természetes. E szerint kötelező iratomat…

– Mihent dolgaink rendben lesznek, kezéhez szolgáltatom.

– És a kérőre, vagyis leendő vejére nem is kiváncsi?

– Igaz, nevezze meg őt.

– Verdesi Hugó.

Fogaras arcza olyanra nyult, mint egy kis bokor árnyéka a holdvilágnál.

– Nos, nem tetszik? – kérdé Gyula.

– Őszintén bevallva, ez megingat határozatunkban.

– Mi kifogása ellene?

– Haszontalan ember.

– Majd hasznavehetővé teszi ön. Higyje el, nagyobb nyeremény önre, mint
ha én lettem volna vejévé. Ő még semmi, tehát minden lehet belőle, én úr
vagyok, s nem is tudnék más lenni.

– Ilyen rossz időben ezzel is be kell érni – mond Fogaras és leányát
szólítá.

Bella megjelenése akárhol figyelmet szülne, nagy fekete szemei élénk és
átható tűzzel, szíveket gyújtani teremtvék; szép ajkain a pajkos
könnyelműség színét viseli; arczszínén a bágyadtság égő szemeivel
gyönyörű ellentétet képez, s egyik a másika szépségét annyira emeli,
mintha hatást vadászó művész választotta volna össze. Egész alakja
elárulá, hogy e nő szerelemre van teremtve, de nem boldogításra.
Gondtalanul és vidoran jelent meg; a bizalmas szemintés, mivel Gyula
üdvözletét fogadá, Bellának egész pályáját jellemzé.

Ne mosolyogj, ifju teremtés, nagy csapás van szívednek irányozva; a
bálvány, melyet ábrándaid emeltek, a porba fog hullni, szép reményid
szétdulatnak, s kebled oltára, melyet hiuságod emelt, egy önző
képmutatása előtt darabokra fog szétesni.

A kicsinált tervet Fogaras közölte Bellával és, mint várni lehet ily
közönséges lélektől, elég kiméletlen adta elé, min Gyula enyhítni
iparkodott azzal, hogy kétségbeesett kifejezéssel, a bánat szívszaggató
hangján, saját védelmére, néha közbeszólt.

Bella eleinte ájuldozott, azután szitkokban tört ki, végre sírt, s
miután magát jól kisírta, s Gyula forró szerelméről esküvel biztosítá,
beleegyezett, mert neki mindenáron férj kell, s ha már Zárainé nem
lehet, legalább Verdesiné lesz.

Tudom, hogy sokan a botrányig hihetlennek találják ezen egyezkedést. E
nézet becsületökre válik ugyan, de mégis csalatkoznak, mert a mai
életben akárhány hasonló eset fordult elő, hogy az udvarló adta férjhez
kedvesét, még pedig alku szerint, s az elvetemült házasfelek szép
egyetértésben élvezik a bőkezű szerető váltságdíját.

A vásár megtörtént, Zárai Gyula ismét felölté azon ájtatos szelid
arczot, melylyel a vén asszonyokat bolonditá és sietett drága
nagynénjének megvinni szokott hódolatát.

Fogaras visszatért aranybányájához, s mintha semmi sem történt volna,
folytatá a szemlét, de már nem az ékszereknél, hanem a zálogházi
ruhatárban.

Bella kettőt-hármat sóhajta, elővette Paul de Kocknak egy németre
fordított épületes regényét és elmerült lelkének tovább művelésében.



XV.  (A vőlegény.)

Kázmér ily tartalmu levelet kapott:

«Páris 17. rue de Tournon, 1862.

Szeretett drága fiam! Mily gyöngéd és nemesszívű lehetsz, ki egy
földönfutónak sírja szélén engeded élvezni azon boldogságot, hogy
imádott gyermeke sorsába bele szólhasson.

Te egybekeléstekhez megegyezésemet kéred; ki annyi testi és lelki bájt
fedezett fel gyermekemben, ki képességei és szelleme által annyira el
van ragadtatva, mint te, hozzám írt leveledben, az bizonyosan boldoggá
teendi, azért örömkönnyek közt adom megegyezésemet. Nem kérdem ki vagy
és mid van? Önzéstelen vagy és van szíved, ezt látom, ily tulajdon
előkelővé és gazdaggá tesz, s e szellemi gazdagság szép jövőt biztosít
egy szerény, szerető nőnek. Nyugodtan halok meg e tekintetben, te
leányomat bizonyosan boldoggá teended.

Áldásomat kéred; nem terjeszthetem fölibetek karjaimat, de Istenhez
emelem és sokat szenvedett életem jutalmául boldogságtokat kérem. Ha a
mennyei gondviselés azt engedné megérném, hogy valaha keblemre
öleljelek, úgy sorsommal kibékülök.

Ugy-e, sokszor fogsz beszélni drága gyermekemmel ismeretlen atyjáról, ki
őt annyira szeretem, hogy meghalni sem óhajtok, míg újra nem láthatom,
pedig nekem az élet rettenetes?!

Isten áldását fogom naponként imádkozni rád és drága kedves Kamillámra,
ki, mint lelki vigaszomra írod, értelmes, szép teremtéssé fejlődött;
képzeletem előtt még úgy lebeg, mint négy éves korában, midőn «Isten
hozzád»-ot mosolyga felém. Szegény nem is álmodta, hogy ez az utolsó
«Isten hozzád». Azóta ő is elhagyatva állt a világban és én is egyedül,
végre az ég mindkettőnkön könyörült; ő előtte egy derék ifjú karjai
nyilnak meg, s előttem a sír, e czélnál mindketten feledni fogjuk átélt
szenvedéseinket.

Legyetek boldogok és ne feledjétek ki imáitokból

szerető atyátokat

Villám Elemért.»



Kázmér találkozásra kérte az öreg Pálmayt, ki mindig kapva kapott az
alkalmon e kedves ifjú társaságát élvezni, következőleg most is sietett
a felszólításra.

– Nem neheztel, kedves bátyám? Valóban, úgy tünik fel viseletem, mintha
jóságával akarnék visszaélni.

– Minő beszéd? – kiált Pálmay – hisz ha nem tartanék tőle, hogy
alkalmatlan vagyok, többet ülnék nyakadon, mint otthon, hol, köztünk
mondva, semmi örömöt sem lelek.

– Pedig tudtomra nagy ünnepélyre folynak az előkészületek.

Pálmay sóhajjal felelt.

– Tán elégületlen? – kérdé Kázmér.

– Öcsém! ünnepélyünk hőse képmutató, nőm elfogult és lányom,… szegény
gyermek! ő fogja megbánni;… hidd el, öcsém, sokat küzdöttem, hogy én
nyerjem felette a befolyást és akkor más lélek volna, s boldognak
érezném magamat, mert te rokonságomba jutnál, de máskép történt, és – és
–

– Ha önt, nem mondom, boldogítná, de csak némileg érdekelné a velemi
rokonság, úgy ahhoz most közelebb állunk, mint valaha.

– Nem értem.

– Olvassa e levelet – ezzel Villám Elemér levelét átnyujtá.

Pálmay olvasás közben sírt, aztán Kázmér nyakába borult, összevissza
ölelte, szemeit törlé, de szólni nem tudott.

– Ön Kamilla legközelebbi rokonja és gyámja.

– Igen, hála Isten! az vagyok.

– Ön beleegyezését kell még kikérnem.

– Bírod azt, kedves öcsém, teljes szívemből, egész lelkemből. – És
elhalmozta Kázmért annyi áldással és szerencsekivánattal, hogy a föld
egyik legboldogabb emberévé lenne, ha mindezekből csak tizedrész
megfogná.

Kázmér meg lőn hatva, mert látta, hogy az öreg úr szavai őszinték, s
óhajai a legmelegebb szívből fakadnak.

Miután ezentulra is kikérte az öreg úr rokoni hajlamát, felszólítá, hogy
egybekelésüknél a násznagyi tisztet vállalná el.

Pálmay jól tudta, miszerint e tiszt neki otthon roppant vihart zudítand
fejére, mégis kitörő örömmel fogadá.

– És mikor? – kérdé Pálmay.

– Holnap?

– Holnap?! – kiálta fel csodálkozással – annál jobb – tevé utána – annál
dicsőbb. Hát az előkészületek?

– Mihez?

– Csak csapunk egy kis lakomát?

– Semmit.

– Vajjon rendén lesz az?

– Szegénységemmel összhangzatos és násznépünk nem lesz követelő.

– De ha mégis tőlem kitelnék? Majd utána nézek, nagyon rajta leszek…
szeretném, ha kissé vigadnánk.

– Köszönöm szívességét, de ne fáraszsza magát, tudom, kedves bátyámnak
csak kellemetlenséget szülne.

– Édes öcsém, abban már úgy is benne vagyok. Egy adaggal több vagy
kevesebb, nem tesz különbséget. Most már oda jutottam, hogy csak a házon
kívül élvezek némi nyugalmat, s ha néha mulathatok valahol, nem találom
helyemet örömömben. Az igaz, otthon megkezdődik a vihar, ilyenkor
legalább van értelme, de mikor egész napi futkározás, vagy nyomasztó
fejtörés után csapkod körülöttem a villám, azt hiszem, nem bírom ki, meg
kell bolondulnom. Hidd el, fel tudom fogni, hogy a szegény, műveletlen
ember miért lesz iszákossá, ha házi élete meg van mérgezve? No de öcsém,
te ezt nem érted, szívemből óhajtom, hogy ne is értsed soha. Egy szó,
mint száz, nekem Kamilla férjhez menetelének napja oly szent, hogy meg
kell ünnepelnem, ha egyedül leszek is hozzá.

– Legyünk hárman s e vendégség szeretetben oly gazdag lesz, mint csak
költeményekben található.

– Köszönöm, édes öcsém, az ellenkező nagyon elszomorított volna.

– És nemcsak holnap, de mindig, ha szíve szerető szívek és lelke nemcsak
vér-, de szellemrokonok után is vágyódik, ha hangulata részvétért
áhitoz, ha örömének kitörés, bánatának szabad folyás kell, térjen e szűk
lakásba, hol mindig tág keblekre és nyilt karokra találand.

– Ezentul nálatok fogom keresni azt, a mivel a természet rende szerint
otthon kellene bírnom; enyhülés, vigasz és szeretet itt feledtessék
velem egy-egy pillanatra, hogy hova jutottam, mily mélyre sülyesztettek.
Legyetek ti gyermekim, kik nem kérik számon atyjoktól azt, mit ők
szórtak el, kik nem szólnak megvetéssel szerencsétlenségéről, s kik nem
zaklatják a kétségbeesésig a lehetetlen után.

– Szegény bátyám!

– Magam vagyok az oka, szerettem egy rossz asszonyt, ki hálátlan leányt
nevelt; szerettem egy felfuvalkodott nőt, s hiuságának egész vagyonomat
feláldozám, s most vénségemre tudom meg, hogy a fényűzés, a pénz volt, a
mi hozzám köté, mert midőn mindenemből kipusztított, megvetéssel
taszított el magától, tehát az a vigasztalásom sincs, hogy valaha
szeretett, elrabolja tőlem azt a szép csalódást is, hogy valaha boldog
óráim is voltak.

– Helyzete valóban elszomorít.

– Bocsánat, édes öcsém, ez, átlátom nem volt körülményeidhez a legillőbb
beszélgetés és magam sem tudom, hogy miként jöttem bele, de ilyen az
ember, ha megöregszik, saját bajával még másokat is terhel, a helyett,
hogy férfiasan viselné.

– A bánat enyhül, ha részvételre talál.

– Az igaz, de azért beszélgetésünk mégis nagypéntekre való, nem pedig
ily alkalomra. Ne félj, holnap nem foglak ily izetlenségekkel terhelni,
víg leszek, víg akarok lenni. És most, kérlek, rendelkezzél velem a
teendők iránt.

– Igen kérem, szíveskedjék Kamillával atyja levelét közleni, s ha neki
semmi kifogása sincs ellene, holnap pontban reggeli tíz órakor Budán a
vár-kápolnában jelenjen meg vele, hol én már önökre várakozni fogok.

– Minden oly felforgatva megy, mintha lopnánk az arát. Hát miért nem
megyünk együtt a kápolnába?

– Honnan induljunk? A mennyasszonyi lakásról, mint a szokás és illem
kivánja? Az nem létezik.

– Nem, fájdalom és szégyen! nem, annak is az a nő az oka.

– Az én szállásomról? Ide csak mint nőm léphet.

– Szegény gyermek! bizony szomoru sorsa volt.

– De ha isten akaratomhoz erőt ad, feledtetni fogom vele.

– Feledni fogja, oh! arról bizonyos vagyok, mert a szerencsében könnyen
feledjük az átélt szenvedéseket, pedig ő szerencsés lesz, mert
megérdemli, mert te szereted, s mert talpig derék, becsületes fiu vagy.

– Kedves bátyám, az idő oly rövid…

– És én elfecsérlem a beszéddel, ugy-e? No nem tesz semmit, azért
elvégzem, jól elvégzem, csak ne búsulj. Sietek már, isten veled! – ezzel
kezeit vigan dörzsölve távozott; az előszobában Döme vállát megveregeté,
nehány szót dörmögött maga elé, fejével jóváhagyást intett, s elhagyá a
házat, oly elégült kifejezéssel, mintha bonyolult viszonyait most mind
kiegyenlítette volna.

Kázmér Ujfalvi Vilmosnak írt, s felkérte, hogy másnap tizedfél órakor
egy baráti szolgálat teljesítése végett okvetlen várja meg otthon.

A levelet személyes kézbesítés végett Dömének átadá, azután gondolatokba
mélyedt, eddigi életében a legkomolyabbakba; átfutott a multon, sokáig
elmerengett jelen állapotán, a jövő titkait pedig szép tervekkel
gazdagítá. És mindez addig szövődött, míg egyszerre könnyes szemekkel,
imába mélyedve lelte magát.

Az életnek oly pillanata ez, mely a legkönyelműbb embert is megdöbbenti.
Ki viharban száll tengerre, korántsem érzi keblét úgy szorulni, mint az,
ki küszöbön áll sorsát örökre egy nőhöz kötni; annak, ki vagyonát veti
egy koczkadobásra, idegeit nem támadja meg oly lázas roham, mint azét,
ki oltárhoz vezeti aráját, mert ha a hajó elmerül, be van végezve az
utas földi pályája; ha szerencsésen partra köt, örömmel üdvözli az
életet; ki vagyonát veszélyezteté, vagy koldussá lesz és új életmódhoz
lát, vagy az óhajtott kincs birtokába jutva, kitűzött czélját eléri.
Ámde lelkét, szellemét, gondolkozását az eddig élvezett szabadság
teréről egy szertartás által a bizonytalanság világába átültetni, hol,
igaz, hogy a rokonérzelem szívet, lelket a menny üdvéig fokozhat, de az
ellenkező eset egy hosszú életen át tartó szenvedést, lenyűgözött
szellemet, megtört lelket és keserűséggel telt szívet alkothat; ez
gondolkozóvá teheti az embert, ez imára keltheti a lelket.

Nem csoda tehát, hogy Kázmér, ki égett a vágytól ezen órát elérni, most,
midőn elérte, meg lőn hatva.

A legszerelmesb ember is nehéz szívvel mond «Isten hozzád»-ot a
nőtlenségnek, mert nem tudja, mit cserél érte.



XVI.  (Kinek esküvőjén jelenik meg Valeria?)

Szép májusi nap volt; az intézet növendékei a kicsiny, de jó izléssel
rendezett kertben élvezék szabad idejöket. Festői képlet ennyi
kisebb-nagyobb leánykát a legszigorúbb tisztasággal öltözve, fesztelen
csoportozatokban – itt egy terebélyes fa árnyékában, ott a zöld gyepen
elszórva, majd a virágok közt bibelődve, s ismét sétálgatva látni; az a
vidor csevegés, gondtalan arcz, jóizű nevetés a szemlélő lelkét
megeleveníti. Valóságos tündérkert, s benne Kamilla úgy veszi ki magát,
mint valami tündér-szellem.

Most egyiknek oktatást ad a földismeretben, majd amott a történetből
magyarázgat; ezt egy nyelvhibáért javítja ki, amannak hímzését veszi
birálat alá, de ezt mind oly játszva, annyi szivélyességgel, hogy a
gyermekek duzzogás helyett hálával veszik intéseit; aztán kis csoport
környezi, s azoknak egy regét, vagy szép költeményt szaval, a
nagyobbakkal a füvészetről értekezik, majd a labdázók közé elegyedik, s
a játékba új életet hoz. Mindenütt, a hova csak közeledik, kitörő
örömmel fogadják.

Lucill olvadékony szeretettel ölelé gömbölyü karját Kamilla karcsu
dereka köré, értelmes szép fejét a barátnő vállára hajtá, s
megindulással mondá:

– Hát egészen másoknak szenteled magad? Tudod, nélküled csak félig
vagyok.

Kamilla bájos mosolylyal forditá fejét arra, s Lucill magas homlokát
megcsókolá, ez volt a válasza. Ugy vették ki magukat a csoportozat
közepette, mint midőn egy szép bokrétában két legszebb virág kiválik.

Mióta Kamilla az intézetbe lépett, Lucillen valóságos csoda történt; e
büszke, gúnyolódó, engedetlen és makranczos kisasszony egészen
megszelidült; engedelmes, szerény és tanulékony lőn, társnői, kik előbb
rettegték, megszerették, a tanítónők nem mint azelőtt
kötelességérzetből, de valóságos hajlammal foglalkoztak vele. Két hó
alatt nagyobb haladást is tőn, mint eddig két éven át.

Julie ellen sem volt panasz.

A többi? Azok valóságos kis tudósokká váltak, mert verseny tárgya lőn,
hogy ki csinál Kamillának nagyobb örömet, mit ő mindig akkor
nyilvánított a kicsinyeknek, ha valami újat tanultak, vagy a mit ő nekik
ma magyarázgatott, holnap hibátlanul elmondák! Ők tehát megfeszíték
erejöket, s a hihetetlenségig sokat tanultak.

A főnöknő az ablakból elragadtatással nézte, mi történik kertjében, s
áldotta a pillanatot, mely Kamillát a házához vezérlé.

Pálmayt jelenték be.

A főnöknő örömmel sietett az érkező elé, s mielőtt Pálmay szólhatott
volna, elkezdé:

– Gyámleánya után jő tudakozódni? Oh, az valóságos angyal, intézetem jó
szelleme, s minden leányok gyöngye!

– Ha kegyed vele ilyen elégedett, közlésem meg fogja szomorítani.

– Hogyan uram?

– Miután kegyednek őszinte hálát mondanék a szegény árva iránt
tanusított részvéteért, kérnem kell kegyedet, ne vegye rossz néven, ha
őt holnap elviszem innen.

– Hogyan? – kiálta fel rémülve a főnöknő – nincs megelégedve? valami
panasza van?

– Semmi, tiszteli és szereti kegyedet, mint édes anyját, csak hálával és
elismeréssel szól kegyedről.

– Tehát mi az oka?

– Atyja máskép intézkedett.

– De én nem kivánok fizetést, boldog leszek, ha ingyen tarthatom.

– Köszönöm, igen-igen köszönöm, de az atyai akarat előttem, s hiszem,
előtte is szent.

– Oh! minő sebet ejte lelkemen.

– Sajnálom, hogy e nemes léleknek elismerés helyett szomorúságot kell
hoznom.

– E hír valóban lesujt – és szavait leomló könyei igazolák.

– Legyen szabad Kamillával szólnom.

Nehány percz mulva Kamilla állt Pálmayval szemközt.

Pálmay közlé Kamillával Villám levelét, s egyszersmind tudtára adá, hogy
holnap eljövend érte, őt az egyházba kisérendő, hol Kázmér várakozni fog
rájok.

Kamilla nagybátyja keblére borult s megindulással zokogott. Így találta
a belépő főnöknő, ki Kamillát szeretettel voná magához, s vele együtt
sirt.

Pálmay hasonlóan megtörülgeté nedves szemeit, s aztán még egyszer
megköszönve a főnöknőnek tömérdek szivességét, távozott.

Soha az intézetben még annyi köny nem omlott, mint a hírre, hogy Kamilla
reggel elhagyja az intézetet; játék, tanulás, uzsonna, minden
félbeszakadt, csak a sűrün omló könnyek árja nem.

A kedves kis teremtések mind zokogva keresgéltek holmijok közt, ha
valami becses emléket találnának Kamilla számára, s este huszonhárom
fényképpel – mely közt a főnöknő és valamennyi nevelőnőé is ott volt –
gazdagult; egyik a pénztárczát hozá, mit anyja nevenapjára hímzett,
másik ezüst tűtartóját, mit zsebpénzéből gazdálkodott meg, s ki egyébbel
nem birt, emléklapot írt tele, csak Lucill nem hozott semmit, csak
Lucill küzdé vissza könnyüit.

Este, midőn lenyugvásra visszavonultak, a szerény szobában Lucill
Kamillát átölelé e szókkal:

– Drága Kamillám! Én is adhatnám arczképemet, mint a többi, de én nem
képes könyveid közt, hanem szívedben óhajtok lenni; én nem sírtam, mint
a többi, mert én is elhagyom e szűk falakat, s akkor feltalállak ott a
nagyvilágban.

– Tévedsz, édes angyalom. A nagyvilág előttem zárva lesz ott künn is. Te
ünnepelt leszesz, mert előkelő vagy, te fényleni fogsz, mert szép és
kedves vagy, téged csodálni fognak, mert megérdemled, míg én…

– Míg te, ki százszor szebb, jobb és több vagy mint én, s a mi vagyok
is, neked köszönhetem, el fogsz tölteni minden kört bájaiddal és
szeretetreméltóságoddal.

– Rám igen szűk kör vár, de én azon körben boldog leszek.

– Nélkülem is?

– Én sokat leszek veled, mert lelkem téged felkeresend.

– De én meg személyesen foglak felkeresni. Légy bárhol az országban,
diszesíts bárminő kört, én fel foglak találni. Im – folytatá, egy kis
emléket véve le nyakáról – ezt anyám viselé s tiz éves születésnapomon
nyerém ajándékba, azon kikötéssel, ha valaha megválok tőle, csak
családtagnak adjam, mert nagyanyám is viselé, következőleg családi
ereklye. Nincs becsesb tárgyam, vedd ezt, s ezzel testvéremmé avatlak. –
Ezután nyakába borult, összevissza csókolá és zokogni kezdett.

Kamilla könnyzáporral bírt felelni csak.

Másnap az elválás oly általános levertséget szült, hogy a tanórákat fél
napra fel kelle függeszteni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kázmér nem a szokott nyugalommal, és korábban mint egyébkor végzé
öltözködését.

Dömének ez feltünt, szerette volna is tudni okát, de ura hallgatag volt.

Nyolcz óra után igy szólt Döméhez:

– Tízkor a legnagyobb rendben leljek mindent – s néhány lépést tőn az
ajtó felé, honnan azonban visszafordult, s Döméhez közeledett, ki
hirtelen maga körül tekinte, hogy vajjon mi történt, mert urának
szemében könnyeket látott. Mennyire meg volt lepetve, midőn széles
vállát Kázmér kezétől érzé érinteni.

– Döme! – kezdé Kázmér – becsületes, jó Dömém, kérjed az Istent, hogy
szerencsés órában hagyjam el a házat.

– Nagyságos uram! az egekért, mit akar mívelni?

– Két óra mulva nőmet fogom e szerény lakásba vezetni.

Döme térdre esett, Kázmér kezét ajkihoz ragadá, és sírt, nevetett egész
a fuldoklásig, de szólni egy hangot sem bírt.

Már Kázmér rég elhagyá a szobát, és Döme még mindig térden állva
zokogott. Mikor szóhoz bírt jutni, fejét hátra veté, s két kezét ég felé
kiterjesztve sóhajtá:

– Drága uram, te ott a magasban, áldd meg fiadat, mert megérdemli, hogy
boldog legyen.

Kázmér kocsiba veté magát s Valeriához hajtatott. Nagynénje nem bocsátá
maga elé, ekkor látogató jegyére e nehány szót irá: «Ha nem szeretetből,
irgalomból adja áldását, tetézze ezzel jótéteményeit, mikkel
elhalmozott.» Beküldé a lapot, s feszült izgatottsággal várt válaszra.

– Ő nagysága nem fogadhat el senkit. – Ennyit jelente, az inas, a többit
Kázmér gondolhatá.

Ingadozó léptekkel távozott kocsijáig, s Ujfalvi Vilmoshoz hajtatott,
kit magával tanunak vitt az esketéshez.

Valeria gondolatokba mélyedve ült reggelinél, midőn komornája hirül
hozta, hogy Vizeki Kázmér úr óhajt bebocsáttatni.

Mintha kisértet állna a küszöbön, oly rémülten kiáltá Valeria:

– Nem akarom látni – s arczát elfordítá az ajtótól, egyik kezével
szemeit fedvén el, a másikat pedig védőleg feszíté ki a bejárás felé.

Egy pillanat mily háborodást okozott lelkében; ő maga sem tudta, mitől
ijedt meg annyira? Hisz Kázmért nemcsak nem gyülölé, de számtalanszor
megkönnyezte; akárhányszor leste kocsijából, ha nem pillanthatná-e meg
az utczán; hogy vagyonát Záraira ruházta, az egy felingerült pillanat
műve volt, megbánta már, de késő, az adott szó és irott szerződés
kötelező. Ez volt, mitől megijedt, és nem Kázmér, saját tette volt a
rém, mely csaknem kétségbe ejté; nem merte látni azt, kit mindig oly
mélyen szeretett.

Midőn a beírt lapot hozá az inas, nem merte mondani, hogy azon más is
van, mint egyszerűn látogatójegy, mert látta urnője levertségét.

– Jól van, elmehet – mondá az inashoz.

Az inas úgy vélte, hogy Kázmér mehet el, tehát a jegyet letevé, s kiment
az üzenettel.

Valeria, kedélye csillapítására, elkezdett okoskodni:

«Gyula is ép úgy nővérem fia, mint Kázmér; Kázmért szerettem, de
csalatkozám benne, csalatkozni emberi dolog; Gyulában inkább feltaláltam
azt, mit Kázmérban kerestem,… végre én azt szerethetem, a kit tetszik, s
azt boldogíthatom, kit jónak látok.» Reggelijét félbeszakítá, és
szórakozás után nézett; a könyvek, mik kikészítvék, nem olyanok, hogy
figyelmét ma leköthetnék, – félredobálgatá, e közben Kázmér jegye kezébe
akadt, átolvasá, mélyet sóhajtott, s erőtlen roskadt a közel székre.
Darabig némán szegzé szemeit maga elé, s azután éghez emelé, kezeit
mellén át keresztbe kulcsolá, s mély megindulással mondá:

– Vagyonommal tehetek a mit akarok, de hogy áldásomat tagadtam meg tőle,
pfui! Valeria, ez nem emberi dolog. – Keble szorult, feje zúgott, otthon
minden kiállhatlan, szük kezdett lenni, levegőt, levegőt akart.

Becsengeté komornáját, s parancsot ada, hogy a kocsis fogjon.

Félóra után hintóban ült, s a zugliget felé hajtatott, azon reményben,
hogy az üde lég jótékonyan fog rá hatni, s a sétálók sokasága
szórakozást szerzend.

– Hálátlan fiúk! – sóhajtá – mennyi szomoruságot okoznak?!

Midőn a várkápolnát megpillantá, a zsinóron jót rángata s a hintó
megállt. Valeria templomba ment, ima által megkönnyíteni lelkiismeretét.

Az egyház üres volt, mi őt még komolyabbá hangolá. Elkezdett imádkozni,
azután sírt, ujra imádkozott,… sokáig ott feledé magát, és Isten tudja,
meddig maradt volna, ha egy esemény fel nem rázza.

Szívbánatába elmerülve, észre sem vette, hogy az egyházfi néhány
gyertyát felgyujta, mi alig történt meg, s a lelkész vezetése alatt,
minden fény és kiséret nélkül egy, házias szerénységgel öltözött nő és
három férfi lépett oltárhoz.

Valeria a neszre felpillantott, s lélegzete elakadt. Mindenre inkább
kész volt, mint e látványra. Futni akart, de mozdulni sem birt, tagjait
merev zsibbadtság lepte meg, s szívének verése megszünt. E pillanatban
nem érzett, nem gondolkozott, csak látott; úgy volt, mint ki álmában
fuldoklik, egy pohár vízzel enyhítene baján, de nincs ereje ajkaihoz
vezetni.

Mit kelle még átélnie!?

A férfiak egyike az oltárnál levőkhöz nehány szót sugva, halálsápadtan,
ingadozó léptekkel közeledett felé.

Ha Torday Lajos, kit negyven év előtt szemeivel megölt, sirjából
kilépve, feléje közelednék, nem hatott volna jobban rá, mint mikor
Kázmért látta jönni. Eddig legalább szemei nem tagadták meg a
szolgálatot, de most minden elsötétült előtte.

Kázmér letérdelt előtte, fejét mélyen mellére hajtá, s megindulástól
reszkető hangon mondá:

– Anyám szellemének képviselőjét tekintem kegyedben, anyám nevében
áldást kérek.

– Szegény Valeria! inkább is volt szellem, mint élő lény. Gépileg,
mintha delejes erő vonná, két kezét Kázmér fejére illeszté, azután feje
is oda hanyatlott. A magas boltozat zokogását viszhangozá. Végre kis
erőt gyüjtve, síri hangon mondá:

– Isten áldjon, édes fiam!

Kázmér felegyenesedett, arcza átszellemült kifejezést ölte. Valeria
kezét megcsókolá, s szilárd léptekkel sietett az oltárhoz, hol
Kamillának örök hűséget esküdött.

Valeria Kázmér távozásakor a padban hátra veté fejét, s az egész
szertartás alatt mozdulatlan maradt.

Midőn az esketés végbe ment, Kázmér Valeriához közeledett, s kocsijáig
támogatá, hol röviden elbucsuzott.

Valeria idegei e rázkódást nem birták el, lázban érkezett haza és fekvő
beteg lőn.

Öt nap mulva végtelen sora a fényes fogatoknak vonult el a kis kápolna
előtt; benn díszes vendégsereg, gazdag öltözetek, temérdek pompa és
nagyszerű szertartás volt látható; az utczákat kiváncsiak sokasága
özönlé el.

Egyhamar alig láttak oly fényes nászt, mint Angelique és Zárai Gyuláé.

Csak Valeria nem volt ott, kit ez ünnepélyen résztvenni betegsége
gátolt.

Tán néha mégis igazságosan intézkedik a sors.

[Illustration: Az egész szertartás alatt mozdulatlan maradt.]



XVII.  (Uj házasok.)

Hol van tökéletes boldogság?

Valószinüleg a mennyben.

És itt e földön?

Vannak mennyei pillanatok, midőn a szív eltelik gyönyörrel, a kebelt
magasztos láng hevíti, s az idegeket édes delej szállja meg; a képzelet
egy érzelemvilágba ragad, a föld bajaival és nyomorával messze alant
marad.

Ily pillanat varázsa szédíté mámorba Kázmért, midőn a kis
tündérteremben, melyet annyi költészet és izléssel rendezett kedves
angyala számára, Kamillával, mint szeretett nejével együtt ült. Kéz
kézben pihent, s tekinteteik egymás szemeibe olvadtak.

– Végre tökéletes boldog vagyok! – sóhajtá Kázmér.

– Hát én, ki álmodni sem mertem ily üdvet?! kit a könyör tűrt meg a
világban csak, s most boldogságom az egész világ fölébe emel: ki azt
hittem, a sors üldözötte vagyok, pedig karjain hordozott, mert hozzád
juték, ki lelkem ura, szívem bálványa, s életem megváltója vagy.

– Téged, kire maga az ég is büszke lehetne, csak tűrtek volna e világon?
Oh Kamilla! többet érsz te nekem, mint az egész világ. Angyal, ki
leszálltál hozzám, hogy hajlékomba hozd a mennyországot, nem fogod-e
valaha kevesleni, mit viszonzásul nyertél?

– Én? Hát nem általad nyertem mindent? házikört, állást, boldogságot.
Mit hagytam én el érted? szenvedést, lealáztatást, üldözést; mit hagytál
értem te el? fényes életet, nagy örökséget és tömérdek szép kilátást.
Mindezekből véghetlen szerelmem fog-e valamit kárpótolhatni?

– Fényes élet?! szemeidben ragyog nekem a legfényesb; nagy örökség?! te
vagy nekem a legdrágább kincs; temérdek szép kilátás?! kell-e nekem
szebb, mint megtarthatni szerelmedet?

– Örökre, örökre! – sóhajtá Kamilla, s bájos fejét Kázmér dobogó mellére
hajtá.

Kázmér két karjával átölelve az angyalfőt, ajkait az illatos fürtökbe
temeté.

Észre sem vették, hogy az ajtóban Döme áll, ki összekulcsolt kezekkel
szemeit égre emelé, az Istent kérni látszott, hogy ez mindig így
tartson.

Hosszú szünet után Döme étkezni szólítá őket.

Mindketten felrezzentek, szerelemittasan mosolyogtak egymásra, Kázmér
gyengéden átkarolá kedves nejét, s asztalhoz indultak. Alig léptek a
mellékszobába, a nyitott ablakokon roppant zörej és csörtetés hangzott
be, oda léptek. Fényes fogatok hosszú sora közeledék.

Kázmér még ekkor is átölelve tartá a karcsú derekat, Kamilla pedig
balkezét férje vállára fektetve, fejével is oda simult.

Díszes hintót ágaskodó négy pej vont, gazdagon ezüstözött szerszámban;
kocsis és huszár világos kék ruhában, ezüsttel sujtásozva foglalák el a
bakot. A hintóban drága gyöngyökkel himzett, s kitünő izléssel készült
menyasszonyi öltözékben, fején gyémánt diadémmal, miből dús redőkben
hullámzott alá a csipkefátyol, – ült Angelique. Szép volt, mint egy
regebeli királyné. Tekintetét nem menyasszonyhoz illően, ki esketésre
megy, büszke megvetéssel jártatá körül, s meglehet, kereste a helyet, de
meglehet véletlen, Kázmér ablakára esett. Az új házasok olyatén álltak
ott, mint említők. Angelique látta, mert nemcsak szemei akadtak meg, de
midőn fejét odafordítá, villámot szórtak, míg ajkain kicsinylő mosoly
lebegett. A kocsi tova robogott, s mások érkeztek nyomába.

Kamilla felpillantott Kázmérra, szemei könynyel telvék, s elváltozott
vonása ezt látszik kifejezni:

– Lásd, mit vesztettél.

Kázmér forró csókkal válaszolá:

– Mindent nyertem! és ha ők csak tizedét érzik azon boldogságnak, mely
minket eltölt, hálával borulhatnak le a végzet előtt. – Én egyébiránt
kivánom, hogy boldogok legyenek.

– Oh én is, az egész világnak!

– Elhül az étel – szólt közbe Döme.

– Mennyiszer emlékeztet ez a jó Döme, hogy nem vagyunk csupa szellemek –
mond Kázmér, mialatt Kamillát asztalhoz vezeté. – És eszmelánczolatnál
fogva most egy komoly dologról akarok veled értekezni.

– Komoly?

– A mennyiben jövönkről van kérdés. Édes angyalom, mi szegények vagyunk.

– Meglehet te, de én gazdagnak érzem magamat.

– Szellemben igen, de az élethez anyag is kell, tehát tervezgessünk.

– Az én tervem kész.

– Halljam.

– Megnyugodni abban, mit te határozasz.

– Angyalom, – én ha minden értékemet pénzzé teszem, lehet tizenkét –
tizenhárom ezer forintig.

– Hisz ez nagyon sok!

– Igen, ha mindig a tárczában volna, de ha nem keresünk hozzá, hamar
elfogy.

– És miként akarsz keresni?

– Azt gondoltam, haszonbért veszek, csinálok belőled egy eszemadta kis
falusi menyecskét, magam pedig megfogom az ekeszarvát.

– De nem lesz az nehéz?

– Eleinte meglehet, de majd bele törődöm.

– Tán én is segíthetek hozzá?

– Te majd otthon, kis gazdaságunkat látod el; vajat, turót, sajtot
készítesz.

– De nem tudok.

– Majd megtanulod.

– Nagyon fogok iparkodni.

– Aztán aprómarhát nevelsz.

– Jobban tudnék kis lányokat nevelni.

– Tán azt is megadja érnünk a jó Isten.

– Ugye, valami gazdag uraság gyermekeit, kikért jól fizetnek, mint az
intézetben? Oh, én bírok franczia, angol, zene- és énekórákat adni.

– Bájos énekeddel majd csak engem gyönyörködtess, és művészi játékodat
majd engedd, hogy én élvezzem, ha néha a terhes munkától hazatérve,
szellememnek is tápot keresek.

– Szívesen, a mikor csak parancsolod.

– Majd meglásd, oly szépen, oly elégülten fogunk élni. Nyáron az aratók
után leszek, te pedig szépen bekötöd kedves fejedet, hogy a por be ne
lepje, s a cséplősökhöz ülsz, felméreted a gabonát, magtárba rakatod,
aztán az estebédhez látsz, mikor fáradtan hazatérek, elébb megcsókolsz,
így! aztán megmondod, mennyi gabonát mértetek fel, én megdicsérlek, te
pedig jól megvendégelsz.

– Lesz szerény lakásunk, melyet te jó izléseddel berendezendesz, úgy,
hogy csinban, tisztaságban, kedvességben versenyezni fog a vidék előkelő
házaival.

– Nagyon fogok iparkodni.

– Megismerkedünk nehány jó szomszéddal, lesznek lovaink, s télnek idején
gyakran teszünk látogatásokat, s ha mi kapunk vendégeket, jót állok,
tele elragadtatással fognak tőlünk távozni, mert te számukra nemcsak jó
asztalról, de szellemi élvekről is fogsz gondoskodni. – Begyakorlunk
szép darabokat négykézre, meghozatom neked a legújabb dalműveket, s te
nekünk azokat szebben s több kellemmel elénekled, mint a nemzeti
szinházban akármelyik olaszul éneklő magyar csalogány. Ha magunkra
leszünk, kandallóhoz toljuk az asztalkát s egy csésze thea mellett úgy
elcsevegünk, hogy észre sem veszszük, midőn tizet üt. Majd szánkózunk, a
közel városban egy-egy tánczvigalmat is felkeresünk, ha pedig jó termés
lesz, mi adunk bált. Aztán tudod édesem, a vidék soha sincs jótékony
hangverseny nélkül, ott fogsz aratni koszorut és tapsot annyit, a
mennyit csak megérdemelsz.

Így elrepül a tél és megjő a tavasz; én kimegyek a szántóvetőkhöz, te
pedig terjedelmes szalmakalapot teszesz fejedre s a kerti munkákat
rendezed. Minő öröm lesz, ha az első zöldség, mely gondjaid alatt
termett, az asztalra kerül, minő izletes pecsenye fog válni azon
csibékből, melyeket te neveltél, minő zamatos lesz a vaj, melyet te
fogsz kiszedni a köpülőből; minő illatosak lesznek az általad ültetett
és öntözött virágok, ha azokkal szobáinkat ékesítended.

Mondd Kamilla, nem leszünk-e boldogok?

– Igen, igen édes Kázmérom, csak siessünk falura, e boldogság oda is
követni fog, és mindenhova, a hol te vagy?

Mélyen elmerültek a falusi élet tervezgetéseibe, midőn Döme levéllel
kezében Kázmérhoz lépett, ki azt hirtelen elkapva, a borítékra
pillantott.

– Párisból – mondá – válasz távsürgönyömre.

– Szegény jó atyámtól, ah! mily hálátlan rosz gyermek vagyok, szép
terveinkből egészen kihagytam, olvasd gyorsan, kérlek, mit ír?

Kázmér olvasáshoz kezdett.

Az enyelegve nevető arczok szomorúkká váltak, a boldogságot sugárzó
szemek könnyárba merültek, s a szerelemmel telt keblek most a
fájdalomnak is tért engedtek, mert a hontalannak levele szívszaggató
színekkel festé elhagyott állapotát. Hosszú szenvedése végre lábairól
lesujtá, s nem lát maga körül barátságos arczot, mely részvéttel
tekintene rá; nincs egy áldott kéz, mely kiszáradt ajkihoz jótevő italt
nyujtana; nincs egy rokonszenves hang, mely lelkéhez szólna. A
világváros millió embere közt sokkal inkább van pusztán és segítség
nélkül, mint volna a Hortobágyon. «Csak egy kapocs fűz az élethez, hogy
boldogságtokért imádkozhatom, a reményről, titeket keblemre szoríthatni,
úgy is lemondtam.» E szókkal végzé levelét, s minden betün meglátszék,
hogy reszkető kéz irá.

– Soha, de soha se lássam szegény jó atyámat? – zokogá Kamilla.

– Soha? – mond Kázmér – abból semmi sem lesz. Elmegyünk Párisba.

Kamilla örömsikoltással esett Kázmér nyakába.

Kázmér oly hirtelen, mintha ez ölelésből merítette volna az új eszmét,
felkiálta:

– Gondoltam valamit. Kamilla! nem értünk mi a gazdasághoz.

– Azt én már előbb gondoltam, de te azt mondád, megtanuljuk, hát nekem
ez szent volt.

– Rosszul mondtam, édes szerelmem, mert sokszor hallottam, hogy ily
gyakorlatlan gazdák akkor kezdik felfogni a gazdaság titkát, mikor már
mindenöket elgazdálkodták. Aztán meg nem is vagy te falura való.

– Mindenüvé, a hol te veled lehetek.

– Igen, de gondold meg, egy füstös, szalmás, szűk ház, szemetes udvar,
melynek minden éke ketrecz és ól, s ide s tova repkedő tyúkok. Ha én
hajnaltól késő estig a földeken barangolok, az a vigasztalhatatlan
magány, vagy durva cselédekkeli pörlekedés… ah nem! ez nem a te
szellemedhez való.

– Az én szellemem te vagy.

– Igen? Tehát jó szellemed akarok lenni, s hozzád méltóbb tervet mondok:
Párisba megyünk lakni.

– De Kázmér, meggondoltad-e, hogy az messze van, hogy ott az élet drága,
hogy…

– Hogy ott könnyebben, függetlenebbül fogunk megélni, mint itt s végre
akárhogy élünk, senki sem fog ujjal ránk mutatni; igen, meggondoltam.

– És látni fogom atyámat.

– Látni fogjuk; együtt fogunk lakni, együtt reggelizni, ebédelni s néha
kocsizni.

– Istenem, Istenem! én elvesztem eszemet, ennyi boldogságot el nem
birok.

– Már kész vagyok tervemmel s ettől el nem állok. Lesz vagy harminczezer
frank pénzünk, ebből szerényen berendezzük magunkat s nehány évig
tisztességesen elélünk; ezalatt emberekkel és viszonyokkal
megismerkedünk, hirdetéseket nyomatunk s azt hiszem, sikere lesz, hogy
te órákat adhass ének és zenében…

– És kézimunkákban.

– Én pedig nyelvekben és rajzban.

– Ez sokkal szebb, mint béresekkel s csibékkel vesződni.

– Egész napunk el lesz foglalva, s öt órakor mint fogunk örvendeni a
közel ebédhez, ha nem is az étkezés miatt, de az élvezetért, hogy
mindhármunkat összehoz. Ünnep és vasárnapokon valamelyik elsőbbrendű
helyen megvendégeljük magunkat, aztán az öreg úr szépen haza sétál,
nyugalomba teszi magát, mi pedig hol a franczia, hol az olasz dalműbe
megyünk, nem szórakozni, mert arra nem lesz szükségünk, de élvezni.
Tavaszkor meg a természet ölébe teszünk kirándulásokat egész napokra, mi
szegény atyádnak törődött egészségére s nekűnk egész heti fáradság után
zsibbadozó idegeinkre üdítőleg fog hatni.

– Majd ápolhatom szegény elhagyatott atyámat?! – mond érzékeny
megindulástól reszkető hangon Kamilla, ezért imádkoztam annyi éveken át
s most Isten megengedi érnem általad, általad, kiben boldogságom,
üdvösségem mellett még az ég küldöttjét is látom. Oh Kázmér! az élet
nagyon szép, nagyon édes, ha az ember nagyon boldog.

– És az ember nagyon boldog, ha forrón szeret és szerettetik – tevé
hozzá Kázmér – gyöngéden vonva keblére nejét.

Kis szünet után Kamilla félénken emelé szemeit Kázmérra, s alig hallható
hangon susogá:

– Nem gondoltál azóta a jelenetre, melyet az ablakból szemléltünk?

– Kit szivemből kitörlék, az emlékemből is elenyészett.

Döme mosolyogva csóválá fejét, mert az étkeket mind hidegülve hordá el
az asztalról.

– Majd enni is fognak – gondolá magában.



XVIII.  (Hogy élnek nagy lábon?)

Kázmér azonnal hozzálátott terve kiviteléhez s míg csekély értékét
pénzzé tenni fáradozott, néhány hét telt el. Azalatt Pálmayéknál is
megalakult az új háztartás.

Zárai Gyula lőn úr a háznál s Pálmayt többé senki sem méltóságosozta,
csak a cselédek nagyságolták félvállról, de egyetlen szavának sem
engedelmeskedtek. Drágalátos veje, meg a bájos Angelique úgy kezdtek
vele bánni, mint szívtelenek szoktak azzal, ki kegyelemkenyérre szorult.
Szegény! csak lézengett előre-hátra, mint mikor nagyúri házhoz valami
titkárféle érkezik, s még hatásköre nincs kijelölve. – Megjegyzendő,
hogy az öreg úr minden jószágait a terhekkel együtt az ifjú házasokra
ruházta, hadd mentsenek meg belőle, a mit lehet, ő aztán gondtalanul –
de szomorún – inkább tengődött, mint élt.

A bárónő helyzete kétségbeejtőn rettenetes lőn; a háznál ő szokott volt
uralkodni, s alattvalói engedelmesség környezé; most senki sem retteg
büszke tekintetétől, szigorú szavai elhangzanak s parancsára legfeljebb
másodrendű szobaleány hajt, de az is zúgolódva. Hova jutott?! Nem ő ad
estélyeket, nem ő fogad társaságokat, nem ő rendelkezik a pénzzel, hanem
leánya; gyűlölte leányát. – Férjének szerette volna reggeltől estig
felhányni, hogy mit áldozott érte? előkelő állást, kitünő nevelést, nagy
nevet, és mindezekért az áruló hova juttatá, de szerencsére
leggyakrabban reggeltől estig a háladatlant látni sem tudta. És veje,
kiről azt hivé, hogy ujjain fogja forgatni, hogy soha sem lesz más
akarata, mint az övé, hallatlan! Rá sem hallgat, véleményét semmi iránt
sem kérdi, soha sem tanácskozik vele s irányában a legfüggetlenebb
állást foglalá. Mindezekért a Lilienthal-vér felforrt benne s nem
telivér vejét megvetette.

Angelique a Pálmay-ház fényét egy hajszálnyira sem csökkenté, sőt zajban
a Zárai-ház felülmulá a hajdani Pálmay-házat. Cselédei gazdagon
öltözvék; fogatai versenyeznek díszben akármelyik kilenczágú koronás
hintóéval; estélyei keresettebbek, mint Rothschild papirjai; s magának
legegyszerübb pongyolái választékosbak egy kis német tartományi
herczegnő elfogadási öltözékénél. Minden nyomát egy sereg udvarló
kiséri, ebben áll diadala. Színházban, hangversenyen, vagy társas
körökbeni megjelenése mindenkor mozgalmat szül; azt meg is kell hagyni,
hogy akár szépségét, akár viseletét, vagy öltözeteit tekintve, mindenütt
kiváló jelenség, mit ő nagyon is felhasználva, kecses modorával
elragadja mindazokat, kik lelkébe nem látnak.

Hát Zárai Gyula? A hernyóból pille lett. A szerény, elvonult, józanéletű
és szenteskedő álczát eldobta s a vénasszonyok roppant meglepetésére és
csodájára, mint romlott erkölcsű tékozló a botrányig szemtelen viselé
magát; úgy tőn, mintha kárpótlást keresne azon nélkülözésekért, miket
képmutatása idejében magára rótt s szilaj időtöltések közt akarná
feledni azon irtóztató unalmat, mit a tisztes korú asszonyságok
kétségbeejtő társaságában oly gyönyört színlelő arczczal átélt. Otthon
még akkor is, ha a legszigorúbb illem jelenlétét igénylé, csak ritkán
lehete találni.

A Pálmay-féle jószágok igazgatójává Fogaras urat tevé, ki azokat inkább
zálogba foglalá, mint más részére kezelé; bele is ült vejével együtt,
mert Verdesi Hugó már férje a szép Bellának, a mi nagy ok rá, hogy
Zárainak a világon senkivel sem volt annyi dolga, mint igazgatójával s
már házassága első heteiben is többet lakott nála, mint otthon. Verdesit
minduntalan nyomatékos küldetésben elutaztatá, ez pedig szívesen
utazott, sőt ha Pestre szólt küldetése, rendesen két-három annyi ideig
elmaradt, mint tervezék, talált rá ürügyet és Zárai nagyon elnéző volt.

Angelique bámulatos közönynyel nézte férjének örökös távollétét s egy
ruhaderék szabásával többet gondolt, mint azon suttogással, mi a koros
delnők útján hozzá is hamar eljutott.

Rövid házas életök alatt az is megtörtént, hogy míg Angelique az előkelő
világot fényes estélyre magához gyűjté, Zárai künn a jószágon nagyszerű
vadászatot rendeze, hol a házinő szerepét Verdesiné annyi kedvességgel
vitte, hogy kecseitől, vidorságától az egész világ el volt ragadtatva,
mi Zárai szenvedélyét még inkább fokozá.

A bárónő beleszólt ez életmódba.

– Mit kiván még? – lőn Angelique válasza – férjhez mentem, házunk
bukását megmentém, Valeria vagyona a mienk,… most tán zárdába menjek?

– Azt nem, de ne adjatok okot a világnak rejtélyes dologról beszélni.

– A világnak? hisz a világ tisztel, vagy ellenkezőt bizonyít az, hogy
vetekednek a kitűntetésért termeinkben tündökölni.

– Az nem változtat a dolgon, hogy ugyanaz a világ el ne itéljen
viszonyotokért. Leplezzétek legalább a külszínnek szép alakba a szomorú
valót. Ennyit megvárok nevelésedtől, melyre annyi gondot fordíték,
nehogy engem itéljenek el.

– De miért?

– Mert kötelességed volna legalább az első időkben úgy mutatni, hogy
férjedben boldogságodat bírod.

– Hiszen férjemmel igen jól élek, még egyetlen neheztelő szó, vagy
szemrehányó tekintet nem fordult elő köztünk.

– Valóban, a botrányig jól éltek.

– Köszönöm a gondos nevelést, felvilágosított szellememet és mindig
szeretetre idomított szivemet, ezek nélkül ma nem lehetnék oly boldog.

– Hálátlan! – mond a bárónő oly irtózattal ugorva fel helyéről, mintha
kígyóra lépett volna.

Angelique pillantása, melylyel felelt, egy méregkeverőnek becsületére
válna, midőn áldozatját elesni látja.

A bárónő a megvetés keserű kifejezésével viszonozta ama gyönyörű
pillantást, s fejét magasra ütve távozott.

Angelique hideg részvétlen szemekkel kiséré a távozó lépteit. Alig
maradt magára, tükör elé állt s így okoskodott:

– Szép vagyok, miért legyek boldogtalan? hogy szüleim könnyelműségeért
lakoljak? ez nagyon izetlen feláldozás volna; vagy hogy tiszteljenek, ha
nem hallom? gyülölöm a szánalom szülte tiszteletet: tiszteljenek szemtől
szemembe, ha csak színleg vagy érdekből is, az nekem aztán mindegy. A
világ nem érdemli, – hogy kedveért jók, vagy rosszak legyünk; tűzzenek
vértanú koszorút homlokukra a szegény bolondok, kik mások jó
véleményeért az élet minden élveiről lemondanak, részemről jobb szeretek
báli koszorúval ékítve a gyönyör karjai közt lejteni, ha mindjárt
kárhoztatást suttognak is mögöttem.

Elmélkedés soha méltóbb meglepetés által nem lőn zavarva, mint a
fentebbi, midőn Dell’ Orto grófot jelenték. Angelique esze és
szívdobbanása mintegy varázsütésre megállt, ajkait szólásra mozgatá,
hangot adni azonban nem bírt. Kezével a szolgának várakozást inte,
homlokát zavartan végig simítá, s mint kit roppant szédelgés fog el,
ingadozva ereszkedett a közel pamlagra. Végre remegő hangon szólt:

– Szívesen látom.

Életében a legküzdelmesb perczet érzé át; látni azt, kihez
nagyravágyásának, szerelmének – a mennyire magán túl mást is szerethete,
és reményeinek minden hálózata szőve volt; ábrándjainak eszményét újra
látni, – ah! de hogyan? – Ki felelős e helyzet kínaiért? A gondviselés
nem, attól bőven megáldva lépett a világba! az emberek nem, ezektől az
elkényeztetésig volt kitüntetve. – Vádolhat, a kit akar, embereket,
sorsot és véletlent, az igazi ok mégis saját szívétől és elhibázott
nevelésétől ered.

Földre szegzett szemeit még akkor sem emelé fel, midőn közeledő lépteket
hallott s így nem láthatá a győzelmi pillantást, melyet Dell’ Orto rá
lövelt.

Saskesely a körmei közt pihegő galambra nem tekint oly elégült
önérzettel, mint Dell’ Orto Angeliquera. Pillanatig legelteté áldozatán
villogó szemeit, s aztán csakhamar más kifejezést öltve, levert bánatos
arczczal szótlan közeledett Angeliquehez; itt megállt, mélyen sóhajtott,
kalapját elejté s kezeit összekulcsolva féltérdre esett; feje kezeire
hanyatlott, e kiáltással:

– Angelique! mit tőn?

– Megöltem boldogságunkat! – fuldoklá könnyzápor közt a bájos nő.

– És igérete, fogadása, esküje?

– Szivem mélyét égetik.

– Miért lől hűtlen?! hisz mint én szerettelek, nem szerethet senki;
miként én boldogítani akartalak, nem boldogítand senki.

– Eltűntél és én védelem nélkül maradtam; szüleim kényszerítettek ez
utált frigyre és nem volt ki bátorítson, kihez elcsüggedt lelkem
simuljon, mint vihar által elsodort gyönge növény simul a fatörzshez; te
nem voltál itt és én kétségbeestem.

– Oh, hogy akkor sujt a legnagyobb csapás, midőn boldogságunkhoz
legközelebb véljük magunkat?!

– Nem voltam itt, igaz, mert eszeveszetten sieték atyámhoz kieszközölni
házasságunkba való megegyezését. Nehezen, de mégis sikerült; nem írtam,
mert utolsó pillanatig határozott ellenszegüléssel találkozám, csak
midőn öngyilkossági szándékomról győződött meg atyám, adá beleegyezését.
Egy pillanatot sem veszítve, repültem hozzád, tele reményekkel, tele
boldogsággal és most itt vagyok, tele csalódással, tele kétségbeeséssel.
Angelique! mi fogja enyhítni szenvedésimet?

– Azon tudat, hogy én is nagyon szenvedek.

– Oh Angelique? ez ejt kétségbe, ez tesz őrültté.

– És nem lehet rajta változtatni!

– Nem lehet?! – kiáltá Dell’ Orto s szikrázó szemeit éghez emelve
felegyenesedék, – hát nem mindenható-e a szerelem? kezedet elrabolhatták
tőlem, de szívedet nem. Viseld nevét bárkinek, Angelique! te enyém vagy,
esküszöm!

– Ah Róbertem!

– Nem szertartás, de érzelem adja össze a sziveket; nem a világ itélete,
hanem saját élveink nyújtanak földi boldogságot. Mi gátol, hogy a
félvilág irígyeljen bennünket?

Angelique nem felelt, de hallgatásában rejlett a legnagyobb válasz.

És elhatározták, hogy boldogokká legyenek.

Efféle álboldogság szülte az életben még a legnagyobb boldogtalanságokat
és mégis mily kevesen okultak az intő példán; mindenik azt hiszi, ő
kivétel lesz, okosan viszi dolgát, s az előitéletekkel merészen
szembeszáll; ha rajtaveszt, a véletlentől kezdve a szobalányig mindent
okoz, csak saját jellemtelenségét nem. Mennyi vagyon pusztult el! minő
tekintélyes családok sülyedtek alá és hány virágzó élet lőn már áldozata
ez átkozott boldogságnak?!

De beszéljünk és okoskodjunk bármennyit, a ledérség ismét szépen
összeölelkezett a kaczérsággal, hogy egy boldog viszony botrányaival
több legyen a példás életű nagyvilágban.

Váratlan megérkezék Zárai. Viharos jelenetet lehetne várni, de csak
mosolygó arczok, üdvözlő kézszorítások következtek.

Zárai pillanatra bocsánatot esde Dell’ Orto gróftól s nejét a
mellékterembe szólítá, hol nehány okmányt és kötelezvényt vele
aláiratván, karöltve visszavezeté. Rövid társalgás után a vendégnek jó
mulatást kivánt, nejével udvariasan kezet szoríta és távozott.

Nemde, finomul művelt férj?

Angelique valóban szerencsés választást tőn.



XIX.  (A jószivű nagynéne, ki tettét bánni kezdi.)

Két levéllel kezében s keserves könnyekkel szemeiben, állt Döme az üres
szoba közepén.

– Elment – sohajtá – örökre elment s azt hiszi, én élek addig, míg ő
Párisba ér; nem, oh nem! Mint hű szolga, utolsó parancsát teljesítem s e
két levelet átadom, a hova szól, aztán egy sarokba vonulok meghalni.

Sokáig busongott, sírt és dörmögött; minden nevezetesb bútordarab üres
helyét sóhajra méltatta, az íróasztal előtt pedig, hol Kázmért annyiszor
ülni látta, térdre esett s egész buzgósággal imádkozék. Azután szemeit
öklével kitörőlve sóhajtá:

– Vén napjaimban magamra maradtam. Mi lesz belőlem s mi lesz szegény,
könnyelmű jó uramból, ha nem én őrködöm mellette?

Miután még egyszer körültekinte, mintha valamelyik sarokban Kázmért
akarná megpillantani, olyat sohajta, mint a ki reményében csalódik és
elballagott. Útját Ujfalvy Vilmoshoz vette.

A bárónál rögtön bebocsátást nyert.

– Mi jó hírt hozasz, öreg? – kérdé a báró.

– Rosszat, méltóságos úr, nagyon rosszat.

– Az Istenért! mi történt?

– Tudja meg tőle magától – mond Döme egy levelet átnyújtva.

Ujfalvy mohón ragadá el a levelet s lázas ingerültséggel olvasá végig.

– Megfoghatlan – mormogá Ujfalvy maga elé, mialatt a levelet újra átfutá
– végkép távozott s e tervéről velem mit sem közölt.

– De még velem se – szólt közbe Döme – pedig ennyit csak megérdemeltem
volna, mert mondhatni én neveltem, én ültettem először lóra, én adtam
kezébe először puskát, én segítettem megcsalni a nevelőt és most
meghalhatok valahol a sövény alatt.

– Meghalhatsz nálam, jó öreg, mert Kázmér gondoskodott rólad. Ő
barátságomtól mindent várhat s nem kér egyebet, mint számodra
elhelyezést; mától fogva komornyikom vagy. Ha kenyeremmel beéred, nálam
halhatsz meg.

– Engedelmet kérek méltóságodtól, de azt nem igérhetem.

– Tán túl akarsz élni?

– Az öregnek meg kell halni, a fiatalok meghalhatnak; ezzel nem jó
tréfálni, de én más okért nem igérhetem ezt.

– És miért?

– Mert az Isten jó és kegyelmes, egykor tán vissza vezérelheti szeretett
uramat imádott hazájába és akkor –

– Visszamennél hozzá?

– Ha a mennyországot birnám is méltóságodnál, de bocsásson meg, el
kellene hagynom, mert az üdvösség is égetné lelkemet, mihelyt azt nem
vele oszthatnám – s szavai alatt redős arczán nagy könnyek szivárogtak
szerteszét.

– Légy jó reményben, Döme, iparkodni fogunk uradat meglelni s mihelyt
ráakadtunk, szolgálatomat elhagyhatod, addig azonban elvárom, hogy oly
hű és igaz légy hozzám, mint hozzá valál.

– Mikor parancsolja méltóságod, hogy új helyemet elfoglaljam?

– Azonnal.

– Ezerszer bocsánatot kérek, de az még lehetetlen, vagy ha igen, egy
órai szabadságot kérek.

– Mire?

– Jó uramnak még egy parancsát kell teljesítenem; nem örömest teszem, de
ő akarta.

– Titok?

– Korántsem; még egy levelet kell kézbesítnem, de nem oly derék úrnak,
oly igazi jó barátnak, mint méltóságod, kinek napjában ezret is szívesen
elhordanék, hanem egy szörnyetegnek, ki minden szerencsétlenségünk oka,
annak a vén nagynénének, kit csak méltóságod iránti tiszteletből nem
nevezek igazi nevén, de annál inkább gondolom.

– Menj tehát s teljesítsd szegény barátom akaratát.

Döme távozott s az utczára érkezvén, kettőt-hármat simíta bajuszán,
vállait megegyengeté s redőzött homlokkal mormogá:

– Megállj, vén boszorkány. Boszut állok érte, hogy házi életünket így
feldúlád. – Ezzel Valeriához sietett.

Dömét a koros hölgy azonnal maga elé bocsátá, ki feszesen beállított s
makranczos fejbillentéssel üdvözlé az úrnőt.

– Urad küldött? – kérdé Valeria

– Igen, e levéllel – viszonzá Döme, s a levelet átnyújtva, távozni
készült.

– Megállj, tán válasz kell?

– Bizonyosan tudom, hogy nem – felelé Döme s kifelé vette útját, elégült
mosolylyal dörmögvén maga elé.

– Édes a boszú, azért sem csókoltam neki kezet – s mint ki nagy tervet
hajta végre, tele önérzettel ment új helyét elfoglalni.

Valeria megilletődéssel forgatá kezében a levelet, szemében könnycseppet
is morzsola szét, de már nem oly óvatossággal, mint valaha, meglehet
azért, mert maga is észrevevé, hogy két-három hó alatt tíz évet vénült;
ezt csak arczáról lehete leolvasni, de hát még lelke, kedélye?… Ah! az
meg egészen búskomolylyá változott, mintha egész életében csak sors
csapásaival vagy nyomorral küzdött volna.

– Mit írhat, mit akarhat? Hisz tőlem már nincs mit várnia – tünődék
magában. – Szemrehányásokkal illet? Azt teszek magamnak eleget s neki
nincs hozzá joga, én tetszésem szerint intézkedhettem; az igaz, nem
szerencsésen ütött ki, de ő az oka. Ő szakított el köztünk minden
fonalat; meglehet, hogy hirtelenkedtem, de ő ingerelt. Olvasatlanul
küldöm vissza levelét. – Ezzel a csengetyűzsinórhoz nyúlt, de keze
lehanyatlott, míg ajkai e szókat rebegék – ki tudja, mit óhajt – és
reszkető ujjakkal felbontván a levelet, olvasá:

«Mélyen tisztelt és forrón szeretett nagynéném! Midőn e sorokat olvassa,
csak áldása érhet utól, mert én drága hazámat örökre elhagyám. Nem
vádolok senkit, még sorsomat sem, mert azon körülmény, mely e lépésre
kényszerít, adá nekem az élet legfőbb boldogságát, imádott Kamillámat,
kinek bírásában annyira boldog vagyok, hogy érte minden veszteséget
szivesen tűrök, csak kedves nagynéném szeretetének elvesztését nem.

«A szeretet és hála érzetétől megindulva irom e sorokat, félreértés vagy
gyanúsítás nem férhet hozzá, mert mi az életben többé nem látjuk egymást
soha, tehát szabadjon most az utolsó «Istenhozzád» kiséretében
elmondanom, hogy mily mélyen érzem mindazon jóságokat, mikkel szeretett
édes nagynéném elhalmoza, hogy ezekért való hálámat, valamint kegyed
iránti szeretetemet síromba viszem; vajha lett volna bátorságom azon
kegyet még egyszer kikérni, hogy kezét, mely ifjúságom napjait oly
szépekké tette, bucsúcsókommal, a benső rokoni szeretet lángcsókjával
illethetném, de végzetem úgy akará, hogy többé ne lássuk egymást.

«A legszentebb érzés, mit drága hazámból magammal viszek, azon tudat,
hogy kedves néném házasságunkat megáldá, fogadja érte örök hálámat, mert
ez bátorságot ad jövőmmel szembeszállni, hisz hol az eskübe egy ily
szentnek imája vegyül, ott a boldogság el nem maradhat.

«Mennyi mindent akartam írni?! Levelem egy őszinte vallomás lett volna
és most erőm elhagy, de legyen meggyőződve, hogy bármennyi és bárminő
szavakkal írnék is, minden csak oda menne ki, hogy mint tiszteltem,
szerettem mindig és fogom is örökké, hogy minő hálás vagyok nemes szíve
iránt s mennyire megindít azon jóság, melyet rám halmoza.

«És most az éghez fordulok, s kérem, mint buzgó imámmal naponta kérni
fogom, hogy halmozza el minden boldogsággal, legközelebbjei legyenek oly
hálásak, mint vagyok én a multakért, édesítsék meg életét, mit a
mindenható hosszúra nyújtson s mellette eddigi jó kedélyét is meghagyja.

«Ha utolsó «Isten hozzád»-om a részvét egyetlen hangját szívében
föléleszti, hogy nekem megbocsásson, úgy lelkeink találkozandnak s a
rokoni lánczolat köztünk nem szünt meg. Kezeit csókolja örökké hálás
Kázmérja.»

Valeria végig olvasván a levelet, mozdulatlan maradt, kezei mintegy
merevülten tarták a lapot s szemeit kisértetiesen függeszté rá. Nem
szólt, nem sóhajtott s tán nem is gondolkozott; oly érzés szállta meg,
mint ki nehéz álomban futni akar s egyetlen tagját sem képes mozdítni.
Darab idő mulva a betűk összefutottak szemei előtt, aztán minden
elhomályosult.

Iszonyú rémület fogta el a társalkodónőt, mikor úrnőjéhez benyitván, azt
önkívüli állapotban találá, zajt ütött, s a zajra az egész házi
cselédség összefutott.

Mielőtt orvosi segély érkezett, Valeriát gondos környezetének ápolása
öntudatra téríté.

– Mit míveltem?! – sóhajtá szívszaggató hangon.

– Az istenért! mit? – kérdé bánatos részvéttel az öreg társalkodónő.

– Eltaszítám a legjobb szívet, s száműztem a legderekabb rokont. Oh én
szörnyeteg! Nem érdemlem a napot, mely rám süt, nem a léget, mely éltet…
Szegény Kázmér! Ferencz! – szólt inasához – teremtsd elő nekem Dömét,
addig haza ne kerülj, míg őt magaddal nem hozod. Két aranyat kapsz te
is, ő is, ha még ma beszélhetek vele.

– Itt lesz, ha galléron fogva kell is elhoznom – felelé Ferencz, s
örömmel távozott.

– Te pedig, Ágnes – parancsolá szobaleányának a siránkozó úrnő, – menj
Kázmér lakására, tudakozd meg, ha elment-e már végkép, és mikor? Mi
pedig, kedves barátnőm – folytatá a társalkodónőhöz fordulva –
kocsizzunk Budára a várkápolnába, ott láttam őt utoljára, ott akarok
érte és boldogságáért imádkozni. Szegény jó fiam! Egyetlen drága
Kázmérom!… hát elhagytál?… és én ne lássalak soha? ez rettenetes!… ez
megöl!

– De nagysád! az ég szerelméért! mit mível! hisz ő engedetlen volt,
visszaélt jóságával, megsértette nemes szívét, és daczolt legjobb
szándékú akaratával.

– Mind megtudnám neki bocsátani, csak ne volna késő.

– Aztán vannak más rokonai, kik engedelmesek, szeretik.

– Tudom, tudom – susogá keserűn Valeria.

– Kik bizonyosan el nem hagyják.

– Oh, bizonyosan nem, de gátolhat-e az abban, hogy Istentől Kázmérnak
minden jót kérjek? Ha magam nem adhatok neki, hát kérek számára. Menjünk
kisasszony; önnek is van mit kérni, hogy az Isten bocsássa meg vétkét, a
mennyiben szegény Kázmérnak hű rágalmazója volt.

– De nagysád!…

– Valóban, igen józanon cselekednék a kisasszony, ha nevét előttem soha
ki nem mondaná, és kérem, mikor itt róla megemlékezünk, ön úgy viselje
magát, mintha soha sem ismerte, soha sem látta, s róla soha sem hallott
volna, mert minden jobb érzés fellázad bennem, ha visszaemlékszem, mily
rútul viselte magát szegény, feledhetlen szegény Kázmérom irányában.

– De bocsásson meg…

– Soha! – esék szavába indulatosan Valeria – hol is volt az eszem, hogy
önt szentegyházba hívtam, mikor kedvenczemért akarok imádkozni? Maradjon
itthon, ily pillanatban nem akarom mellettem látni.

A társalkodónő sírva távozott.

Valeria sírva várta kocsiját, nemsokára az előrobogott, hogy a bánatos
hölgy a várkápolnában merítsen vigaszt lesújtott lelkének.

Alig kocsizott el, a társalkodónő is sietett szíve bánatát kiönteni; hol
tehette azt inkább, mint Angeliquenél, hisz annyi fáradozással működött
minden alkalomkor Zárai Gyula érdekében Valeriánál, hogy az örök hálát
ezen ifjú házasoknál a maga részére biztosítottnak vélte, ámde
rettenetesen lesújtá a csalódás, mert Angelique nem ért rá őt elfogadni,
s Gyula a vén kisasszony fülehallattára mondá:

– Mit alkalmatlankodik annyiszor itt ez a vén hírszatócs?

A kisasszony kérges szívének minden rétege megtölt epével, szűk keble
boszút lihegett, s kiégett szemeiben harag villámai czikáztak. Így ért
haza, s ily lélekháborodásban lelte őt Valeria, de ez a változást
barátnőjén észre sem vette, mert egészen másra gondolt, mit saját
beszédéből láthatánk.

– Én igen szerencsétlen vagyok.

– Megesküvém – felelé a társalkodónő – hogy jóban és rosszban osztozni
akarok, az ég meghallgatá eskümet, én is szerencsétlen vagyok.

– De csak nem általam lőn azzá?

– Nagysád iránt csak forró hálát érzek.

– Ne vegye rossz néven, hogy oly keményen szóltam önhöz, de én Kázmért
most is nagyon szeretem, elvesztését gyászolom, őrületes eljárásom miatt
kétségbe vagyok esve.

A társalkodónő életében először nem szólt Kázmér ellen, s nem
vigasztalta Gyuláékkal úrnőjét.

– Többé nem kell a világ, nem színház, nem társaság, visszavonulok
mindentől.

– Egy kissé tán mégis korán lesz.

– Gyászt öltök, s mulató-termemből imaszoba lesz, hol igazságtalan
eljárásomért akarom az eget s elhunyt nővéremet megengesztelni.

– Ez víg élet lesz – gondolá a kisasszony, s minden ékesszólásával
törekedett lebeszélni úrnőjét. Elfeledte kétségbeesését, el haragját,
mert zárdában élni soh’ sem volt eszménye; de bámulatos! minél inkább
erőködött lebeszélni Valeriát, ez annál makacsabbul ragaszkodott ahhoz,
mit kimonda.

– Pálmayné, aztán Gyula és neje az egyetlenek, kiket a mai napon túl
elfogadok. Többé semmi estély, semmi társaság, semmi játék és zaj.

A kisasszony elszörnyűködött, hogy minő élet lesz ez?

– Felesleg termeimet elzárom, és két terítéket kivéve, minden ezüstömet
elajándékozom.

– Ha szabad kérdenem, kinek?

– Természetesen azoknak, kik különben is örökölnék, Zárai Gyula és
nejének.

– Miért ne örökölhetné épen úgy Vizeki Kázmér?

– Ah! hol van ő?!

– Lehetlen-e, hogy visszakerüljön? Zárait százezrekkel boldogítá, ő nem
szorul ily csekélységre…

– Csekélység? Ezüst száz személyre?

– Annál jobb szegény Kázmérra nézve.

– Igaza van. Ah ön még sem oly rossz szivű szegény Kázmérom iránt, mint
gondolám. Köszönöm, édes barátnőm.

És hozzá fogtak a munkához, egy óriás ládába a tömérdek ezüst el lőn
helyezve, azután összeszedte Valeria minden ékszereit, egy szekrénybe
zárá, s reszkető kézzel ráírta: «Vizeki Kamillának», ezt is ládába
tette, aztán erősen leszegezteté, lelakatolá, s tanuk jelenlétében
ráirá: «Vizeki Kázmér kedves öcsémnek hagyományozom.»

A kisasszony önelégülten mosolyga, mert a hálátlanok már is sujtvák
boszúja által.

Valeria is könnyebben lélegzett, úgy érzé, mintha Isten meghallgatta
volna imáját, s nővére szellemével, meg saját lelkiismeretével kezdene
kissé kibékülni.

E pillanatban hozta Ferencz Dömét.

Valeria örömsikoltással fogadta a vén szolgát, mi annyira megzavarta
Dömét, hogy boszútervéről megfeledkezvén, sietett Valeriának kezet
csókolni.

– Jer öregem – mond könnytelt szemekkel Valeria Döméhez – beszélj nekem
sokat, mindent, jó uradról, az én kedves Kázméremről – s az álmélkodó
szolgát a mellékterembe szólítá, honnan félóra mulva Döme egészen
kiengesztelődve távozott.

A társalkodónő mai naptól kezdve egyetlen alkalmat sem mulaszta el
Valeria előtt Zárai Gyula és neje ellen csipős megjegyzést tenni, vagy
ellenszenvet ébresztő beszédet folytatni, még pedig egész keserűséggel.



XX.  (Megérkezés.)

Kázmér huszonötezer francról szóló váltóval, melyet Malvieux «Pager és
társa» czimű párisi házhoz adott, útra kelt. Minden vagyona és értéke
ezen váltóba volt fektetve.

Érzékenyen búcsúzott el Dömétől, Isten hozzádot monda Pestnek, hol
könnyelmű és fényes életet élt, azután megölelé Kamillát e szókkal:

– Menjünk, drága angyalom! Ott is kedves lesz nekem az élet, mert enyém
vagy; benned fogom imádni hazámat, mert nyelvén szólandasz hozzám;
szerelmed bőven kárpótolandja elvesztett barátimat, mert benne üdvöt és
hűséget várok; lelked egy szalmakunyhóban is gazdaggá teend, mert az
nekem a szellemi kincsek bányája. Midőn mindennek és mindenkinek, kit
szerettem, Isten hozzádot mondok, boldogabbnak érzem magam, mint valaha,
mert kit mindenek és mindenki felett szeretek, sorsomat megosztani jön.

– Boldogságban és szenvedésben egyiránt és örökké foglak szeretni, édes
Kázmérom.

– Erre én is esküszöm. És most, Isten veled Pest, zajos életem sírja,
szép Pest. Falaid közt a bánatot nem ismerém, légy ezerszer áldva, de
leginkább azért, mert tőled nyerém azt, ki édenné teszi nékem e földet,
bárhova vezéreljen sorsom. Végzetünk hajóján a vitorlák kifeszítvék…
induljunk!

– Isten nevében.

Bérkocsira ültek, egyedül Dömétől siratva és kisérve hajtattak a
vaspályához.

A vonat elrobogott. Döme azt vélte, hogy e robaj szívét zúzza szét;
addig mereszté a távozók után nedves szemeit, míg a robaj hangja a
messzeségben elveszett, s az utolsó füstgomoly, mit szemeivel kivehete,
a légben elfoszlott, azután visszatért az üres szállásra, fájdalmát
kizokogni.

Utasaink mindenki előtt feltüntek; egyszerű, de véghetlen izletes uti
öltöny, az idegenek iránti udvariasság, mindenhez értő velős beszéd, s
különféle nyelvekbeni társalgás, a művelt osztály előkelőbbjeit
gyaníttatá bennök. Tekintve különösen a hölgy ifjúságát, s a bájos
szemeiből tükröző üdvet és szerelmet; másrészt a férjnek a legnagyobb
apróságokra kiterjedő figyelmét, és leírhatlan előzékenységét, senki sem
kétkedék, hogy új házasok, még pedig, kik – divat szerint – az oltártól
egyenesen utazó-kocsiba léptek, s azért csak mosolygó arczokkal
találkoztak, mindenki nyájas és kedves óhajtván lenni irányukban.

Ily körülmények közt kellemesen utaztak Strassbourgig.

Strassbourgban még kedélyesen folyt az ebéd, csak mikor gőzkocsira
ültek, döbbenté meg mindkettőt a gondolat, hogy Párisban fognak
kiszállni.

[Illustration: A vonat elrobogott.]

Kázmér elmerengett az eszmén, hogy mily feladat lesz Párisban megélni, s
a kenyérkereset nehéz és izzasztó munkájával foglalkozni. Ez áll előtte,
s már visszalépni lehetetlen. Ő az előitélet elől menekült, szegény
hazánk képes mindenkinek falat kenyerét kiosztani, ha munkához lát az,
ki másból kénytelen élni, mint kész jövedelemből, de a ki valaha urat
játszék, s végzete e térről leszorítá, előkelő ismerősei miatt szégyenli
a munkát megragadni, és miért? mert a szűkkeblűek, kik fénykorában
keresték az alkalmat Jouvin-es kezét megszoríthatni, a munka által
edzett kéz elől a magukét visszahúzzák. E viselet sok jelest száműzött
már hazánkból, kik képességökkel a nemzet felvirágzására működhettek
volna, míg messze külföldről fényes müködésöknek csak olykor-olykor
esett ide egy-egy halvány sugára. Mások, tán kevésbbé lángeszűek, de
munkaképesek és szorgalmatosak, az előitélet elől kivándoroltak
nyomorogni, holott itthon azzal, a mit tudtak, vagy a mit tenni képesek,
a mellett, hogy tisztességesen megélhetnének, még a haza hasznos
polgárai is lettek volna. Miért van ez így, és nem máskép? Miért nem
bírnak több átlátással egyrészről, s több szilárdsággal másrészről az
emberek?» – e tárgyon törte fejét Kázmér, s hallgatag vonult az egyik
sarokba.

Kamilla a másik sarokban mélázott; néhány óra mulva Párisban lesz. Tele
ifjúsággal, költészettel, szépséggel és eszményi felfogással közeledék a
világ fővárosához, hol művészet, izlés, divat és mindenben a legszebb,
legtökéletesebb kinálkozik; hol virágzásban van minden, mi az élet
szellemi vagy anyagi élveit illeti; hol a szép a tündériességig, a nagy
a végtelenig, s a szellemesség a halhatatlanságig fokozódik; hol
tömérdeken csak átálmodják az életet, mintha valami keleti bűbájos ital
varázshatása volna az egész. Lehet-e mást képzelni, mint azt, hogy lelke
előtt a nagyszerű, fényes és dicső Páris lebeg?… Mit érdekli e
fénytenger és mesés nagyság? Mit e millió ember s a tékozlók százezrei?
Mit a tömérdek művész és lángelme vetélkedése a dicsőség után? E
hullámzó tengerben egy csepp érdeklé őt csak; e zajos világban egy
elalvó mécs felé repesett lelke, a millió sokaság közt csak egy embert
óhajta látni, s a sok előkelő gazdag, ifjú és fényüző közt egy elaggott,
elhagyatott, szegény beteg után sóvárgott szíve. Nem sokára meglátja
atyját; minő pillanat lesz ez?! Elgondolta, mint fognak reszketni kezei
az öregnek, mikor őt keblére ölelendi, s szinte érzé arczán égni a
könnyeket, mik atyja szeméből fognak rá hullni, s tettleg érezheté is,
csakhogy saját könnyűit. Elképzelé, mint fog elégülten mosolyogni a
szenvedésekben megőszült, ha hallja, minő boldog Kamillája, ki most nála
óhajt maradni, hogy kedves férje határtalan jóságától segítve, ezentúli
életét kellemessé tegye. Vonásról-vonásra lefesté magának, hogy miként
nézhet ki atyja; a képmás hasonlíta egy megtörődött oroszlánhoz, ki
azonban még sok életerővel bír, homlokára illeszté a nagy sebforradást,
mely szépen összhangzik jobb vagy bal lábának mérsékelt biczczenésével.

Kamillát messze sodorta azon gondolatforrás, melyet kimeríteni alig
lehet, mert miről elmélkedhetik szebben és hosszasabban szerető gyermek,
mint atyjáról, kit nem ismer, de tetteinek hírét hallá; kiről tudja,
hogy sokat szenvedett, de szenvedéseit nemesen tűrte, s kit kevés idő
mulva látni fog.

Őt és Kázmért is eszméik annyira felizgaták, hogy ingerült idegeiket
lázas rohamok bántalmazák.

«Páris!»

A vonat megállt; érdekelt egyéneink álmodozásaikból felrezzentek, s
midőn kitekintének, szemeik elkápráztak az indóháznál és körülte ragyogó
roppant légszeszvilágítástól.

– Ah Kázmér! – sóhajtá Kamilla.

– Végre itt vagyunk – mond Kázmér, s kiszállt a kocsiból, hogy Kamillát
lesegélje.

– Kázmér! kezed reszket.

– És a tied forró.

– Meg vagyok illetődve.

– Engem meg idegessé tőn a hosszú utazás.

– Siessünk, hogy kipihenhesd – szólt Kamilla – s gondolá: én úgyis
annyira izgatott vagyok, s fejem úgy telve mindenfélével, hogy
nyugalomra nem is gondolhatok, míg őt nem láthatom. Ezalatt karját
édesen fűzé Kázmér karjába.

Kázmér elmosolyodott, mert érzé, hogy izgatottsága nem hogy nyugodni
engedné, de pillanatonként fokozódik.

Bérkocsiba ültek, mely velök a Hôtel Choisseuilbe robogott.

Hajnali négy óra volt.

Egyszerre annyi mondani valójok akadt, úgy belejöttek a tervezgetésekbe,
s oly élénk beszélgetés fejlett köztök, hogy egyik óra a másik után
elrepült, s nem jutott eszökbe a pihenés. Csak azon vették észre
magukat, hogy kilencz óra.

– Ah Kázmér! te mit sem alvál. Ki fogod-e bírni a napot?

– És te, ki sokkal gyöngébb vagy?

– Az más, egészen más! Előttem oly valami van, mit nyugodtan bevárni
lehetlen.

– Hát a mi előttem van?! Majd megkezdődnek az életgondok…

– Azok közösek lesznek.

– Úgy szeretném, úgy óhajtanám, hogy te csak a könnyebb oldalát ismerd.

– Nem, oh nem, édes Kázmérom, én arra születtem, arra neveltettem, te
pedig csak ezután fogod megtanulni, hát elébb engem terheljen a nagyobb
rész, később egyenlőre osztjuk.

– Tudom, imádott szerelmem, hogy feláldozóbb vagy a legtisztább
angyalnál, s ez bátorít előre, ez teendi nekem édessé a küzdést. Most
pedig siessünk atyánkhoz.

E szóra Kamilla halálszínt ölte, s inogni kezdett.

– Mi lelt, nőm, lelkem? – kiáltá Kázmér, s Kamillát átölelé.

– Nem tudom, de előttem minden elhomályosult, mintha ájulás környezne,
erőm egyszerre eltűnt, s tagjaim reszketnek.

– Álmatlanság és túlfeszültség következményei.

– Én meg azt hiszem, balsejtelem, rossz előérzet.

– Ti szép és kedves teremtményei az Istennek, akár minő bájosak és
szellemdúsak legyetek is, tele vagytok az effélékkel. Hát nem
természetes, hogy most annyi álmodozásaid, óhajaid és vágyaid
teljesülésénél megrázkódnak idegeid? hát balsejtelem vagy rossz előérzet
kell ahhoz, ha megrendül benned a szív, erősebben lüktet ereidben a vér,
mikor eddig nem ismert atyádat fogod meglátni, s ha reszket karod, mikor
megölelni készülsz?

– Már van erőm, menjünk – susogá Kamilla, s úgy belefogódzott Kázmérba,
mintha félne valamitől.

Elkocsiztak a «Rue de Tournon» 17-dik számú házhoz. A kapusnétól
tudakozódtak Villám Elemér után, az ötödik emeletbe utasítá őket.

Kázmér csaknem vonszolá nejét, s közben-közben meg kelle állniok, mert
Kamilla lélegzete elmaradt, ilyenkor szegényke kezeit szívére nyomá,
mert oly lázas dobogást érze, mintha kebléből valami ki akarna szakadni.
Végre az ötödik emeletbe értek, elég gyarló lépcsőkön, főleg az utolsó
része csaknem nyaktörő volt. Először is egy középkorú, de rettenetesen
összeaszott nővel találkoztak, ki egybefont karokkal búsan tekinte maga
elé.

Kázmér megszólítá, s Villám Elemér után tudakozódék.

A névre felvillantak a nő szemei, végig mérte tekintetével az
idegeneket, mintha fel akarná becsülni, hogy mennyi nézhet ki belőlök.
Rövid szünet után kérdé:

– Kik önök?

– Villám úr gyermekei.

A nő arczán örömsugár ömlött el, mialatt az ifjút a nejével szobába
vezeté.

– Hol van atyám? – kérdé Kamilla.

– Mindjárt – felelé a háziasszony, mialatt üléssel kinálá meg vendégeit
– de előbb valami ügyet kell elrendeznünk.

– Gyorsan, asszonyom – türelmetlenkedék Kázmér.

– Én mindjárt kész leszek, s reménylem önök is. Az öreg úr, kit önök
atyjoknak vallanak, lakosom; én, mint minden franczia a szerencsétlen
idegeneket, vendégszeretettel fogadtuk. Ő pontosan fizetett, én pontosan
elláttam, de darab időtől beteges levén, tartozását nemcsak elmulasztá
leróni, de még engem is kiadásokkal terhelt, aztán elkezdett
napról-napra biztatni. Itt van a számla uram, ma már kétszázhetven
frank.

– Kifizetem – mond Kázmér.

– Tudtam, tehát kérem.

– Később, mihelyt hitellevelemre pénzt vettem fel.

– Úgy is jó, csak kérem, ismerje sajátjának e tartozást, s írja alá.

– Szívesen – s teljesíté a kivánatot.

– Jól van – szólt a háziasszony, elrejtve a kötelezvényt. Most siessenek
a 9-ik számú szobába, tán még nem késő.

– Az ég szerelméért, hallod Kázmér, tán még nem késő.

– És minket itt letartóztatott! – dördült Kázmér a háziasszonyra –
szívtelen nadály. – Kamilla után sietett, ki őrültként rohant a jelölt
szoba felé.

A háziasszony vállat vonított, s elégülten dörzsölgeté száraz kezeit.



XXI.  (Öröm és gyász.)

Alig van szomorúbb látvány, mint szegényes szobában egy súlyos beteg,
kinek ágyát vagy senki, vagy szánalomból idegenek környezik. Kinek szíve
nem ismer irgalmat, lépjen át ily küszöböt, s ha kiállja hidegen,
megindulás nélkül, bátran diplomatiára adhatja magát, vagy legalább
elmondhatja, hogy benne bankár veszett el.

A szobában, melyet a háziasszony megnevezett, minden volt, mit szegényes
hónapi szobától várhatni; nehány kopott bútor, tisztátalan falak,
divatból kiment tükör, rozzant székek, megtámasztott asztal és elavult
ágy. Az ágyban egy szenvedő, kinek perczei megszámlálvák, s kinek
részére tán holnap már oly szállás készül, a mi mellett ez fejedelmi. A
haldokló ágyánál két férfi állt, az egyik gondolkozó, a másik áhitatos
kifejezéssel tartván a beteg kezét; első pillanatban felismerhető az
orvos és lelkész.

A csendbe az örökre elköltözőnek szaggatott lélekzete vegyült.

Az ajtó feltárult, s Kázmér nejével lépett be. A síri jelenetre
mindkettő visszadöbbent, következő pillanatban Kamilla felkiálta:

– Atyám! édes jó atyám! – s egy heves lépést tőn előre, azután ingadozni
kezdett, s mielőtt férje segélyt nyujthatna, összeroskadt.

Villám szemei a hangra életet nyertek, s ki már napok óta egyetlen
tagját sem mozdítá, mintha megvillanyozták volna, fejét magasra felüté,
s szemei szikrákat szórtak, ezzel, úgy látszék, utolsó életerejét
kimeríté, mert a nélkül, hogy szólna, vagy környezetének időt engedne a
meglepetés jeleit adni, szemei becsukódtak, s mint a halál áldozata
hanyatlott vissza.

– Meghalt? – kérdé Kázmér, ki épen alélt nejéhez térdelt, hogy
eszméletre birja.

– Félek – viszonzá az orvos, fülét a beteg melléhez illesztve – hogy a
túlfeszültség után örök nyugalom áll be.

A lelkész összekulcsolt kezekkel szemeit éghez emelé, s ajkai imát
rebegtek.

Rémes a csend, mely a szobát eltölté; csak néha hallatszék gyenge moraj,
mi a lelkész fohászai által támadt. Kázmér Kamillát ápolá, s az orvos
betegét iparkodott még egyszer életre ébreszteni.

Nagyon szomorú képlet!

Bármily nagy volt az idegrázkódás, mely Kamillát lábairól lesujtá,
lelkének küzdelme mégis nagyobb, mert a megtört testet nem sokáig engedé
fájdalom nélkül szünetelni. Rövid idő mulva férjére veté szemeit, de nem
oly bájjal, mint azt Kázmér megszokta, hanem tele kétséggel, mintha
kérdeni akarná: élek-e még, vagy szellem vagyok, ki a túlvilágból
visszapillant arra, mi neki e földön oly drága volt? Halavány, mint
valami márvány szobor, melyre a holdvilág süt, s így félkezével földhöz
támaszkodva, a másikat pedig férje felé nyújtva, azzal a merev
tekintettel hasonlíta oly képhez, melyen egy vérző ifjú szív meghatóan
van ecsetelve.

[Illustration: – Atyám! édes jó atyám!]

Kebelrázó volt, midőn a szegény gyermek, hirtelen összeszedve erejét,
felegyenesedék, s oly mély sohajjal, mintha föld alól jönne, az ágyhoz
vánszorgott, s atyjára borulva zokogni kezdett.

Mintha leánya lehelletének melegétől, vagy vérző szivének dobbanásától
delejességet nyerne, az orvos nagy meglepetésére Villám lassanként
mozgatni kezdé tagjait, s szemei, miknek fénye már megtörve volt, most,
hogy újra megnyiltak, tisztán és örömöt sugározva ragyogtak. Reszkető
kezeit leánya fejére tevé, s aztán Kázmérra tekinte, síri hangon
mondván:

– Köszönöm.

– Jól hallottam-e? – fuldoklá könyek közt Kamilla – atyám! kedves édes
atyám! a te hangod volt az? Igen, igen! mert lelkemben rezzent meg. Oh
szólj még, hisz oly soká várakoztam e boldogságra. – És az öreg kezeit,
homlokát csókjaival árasztá el.

– Hozott Isten jó gyermekem, és téged derék ifjú, kit lelkem annyiszor
felkeresett. Fogadjátok áldásomat, kedves gyermekim. Orvos úr! mivel
háláljam meg, hogy ön ez óráig megtartá bennem a lelket? Ön e földön még
egyszer boldoggá tőn, mert valaha az valék.

– Dusan meg vagyok jutalmazva – viszonzá az orvos – mert ön láthatá
leányát, kiért oly igen epedett.

– Ah atyám! – mond Villám a lelkészhez – ön jó szellemmel bír, mert e
mennyei pillanattal biztatott.

– Az Isten kegyelmében biztam.

– Jól imádkozánk, Isten meghallgatá könyörgésünket. Önnél is szívből
jött, mint nálam, különben elkéstek volna drága gyermekeim. Kamillám,
Kázmérom! öleljetek meg.

Mindkettő sírva borult a betegre, ki jobb kezét Kamilla, balját pedig
Kázmér fejére téve, átszellemült tekintettel szólt a lelkészhez.

– Atyám! még egyszer imádkozzunk együtt ezek boldogságáért – s a mint a
két drága főt közelebb voná ajkaihoz, a lelkész felettök kitárá karjait,
s szemeit éghez emelve imádkozék.

Szünet után ismét megszólalt a beteg:

– Ne sírjatok fiaim, csodásan érzem erőmet növekedni, ne féljen orvos
úr, most már nem halok meg.

– Ápolni fogunk kedves édes atyám – mond Kamilla.

– És ezután mindig együtt élni – tevé utána Kázmér.

Ha valamelyik az orvos arczát figyelte volna, elvesztené az utolsó
reménysugárt is, látván a szánakozó mosolyt ajkain, s a bus tekintetet
szemeiben, de szerencsére az atya, a gyermekek jobban el voltak
egymással foglalva, mintsem valaki másnak vonásairól akarnának valamit
leolvasni.

A lelkész mindnyájokra áldást adva távozott, nemsokára követé az orvos
is, kit Kázmér a lépcsőkig kisért, hol e kérdést intézé hozzá:

– Remélhetünk?

Válaszul baljóslatu vállvonítást nyert.

– Szóljon őszintén, mert tudnom kell, miként intézkedjem?

– Csodát nem tehetek, ő menthetlen.

Kázmér visszatántorgott e sohajjal:

– Szegény Kamillám!

– Tüdővészes a legutolsó fokozatban. Órákat még élhet, de napokat már
nem.

– Isten önnel.

– A viszontlátásig. Mindent elkövetek oly hosszura nyujtani életét, mint
csak lehetséges, de új tüdőt nem adhatok. Később látjuk egymást.

Kázmér a helyzet komolyságához illőn, de mélyebb levertség jelei nélkül
tért vissza a szobába, nem akarván sem szóval, sem hangulatával elárulni
kedves neje előtt, hogy kétségbeejtőn szomoru dolgot közlött vele az
orvos. Fejét mellére lankasztva, keresztbe font karokkal állt, s
hallgatá, mily angyalilag édes, meghatóan szép, és a csodálatig eszes
beszéddel tartá a kedves gyermek a sír szélén feltalált atyját.

Kamilla két kezébe rejtve Villám elaszott kezét, forró ajkainál tartá, s
a mint szólt, lehelletének melege azon ömlött el; így, keresetlenséggel,
s tán ép azért leírhatlan bájjal a fél ágyon át a beteghez lehajolva,
ennek egyik reszkető kezét szép fején pihenni érezvén, vigasztaló
angyalhoz hasonlíta.

Az ősz bajnoknak egész lelke szemeibe költözött, egy ifju szerelmes nem
tekinthet több üdvvel arája arczába, mint ő Kamilláéba; vonásait
elnyelni látszott, s annyiszor csókolá, mintha kárpótolni akarná magát
azon veszteségért, hogy annyi és oly kínos éveken át el volt tőle
rabolva ezen atyai boldogság.

– Ilyennek írt le előttem az a derék jó Kázmér, még is meg vagyok
lepetve, mert azt hittem, tollát a szerelem vezérli.

– Akármilyen vagyok, drága atyám, csak hogy láthatlak; szellem vagy
szépség e boldogságot nem növelheti.

– De nemes szív igen – szólt bele Kázmér.

– Azért lépj közelebb te, kedves férjem, hogy szavaid igazságát érezzem.

– Azt hiszem, ti megérdemlitek egymást – susogá az atya, s Kamilla
fejéről kezét lecsusztatva, erőtlen nyujtá Kázmérnak.

Kázmér térdre omlott, az oda nyujtott kezet ajkaihoz voná, s
megindulással szólt:

– Leányod egész világom, fogadd eskümet, hogy boldoggá teendem őt.

Az öreg hálásan szorítá meg Kázmér kezét; megértette, hogy ez örök
bucsu, azután Kamillát kérte, beszélne neki gyermekéveiről sokat
mindent.

És Kamilla azzal a kedves természetességgel, mely Kázmért annyiszor
elbájolá, beszélte atyjának, miként folyt eddigi élete.

– Hát rólam – kérdé az öreg – senki sem szólt veled?

– Idegenek sok tisztelettel, Pálmay bácsi néha, titokban, sok
szeretettel, de családja előtt soha.

– Valld meg, az a büszke bárónő éreztette veled helyzetedet?

– Én szívemből megbocsáték neki – mond Kamilla, s oly édesen tekinte
Kázmérra, hogy lehetetlen volt belőle ki nem olvasni, miszerint a bárónő
szívtelensége üldözé e drága karok közé, s mielőtt atyjának időt engedne
e kényes dologra megjegyzést tenni, visszaesett elbeszélői tisztébe.

Az öreg úr pedig szivesen hallgatá, s óvakodott megszakítni őt, nehogy
elkéssék.

Életének azon időszakánál, mikor Kázmérral megismerkedék, elnémult;
rövid szünet után Kázmér vette át a szót.

Költészet és lelkesülés füszerezé előadását; elmondá a hatást, mit
Kamilla első dala lelkében szült, leírta az érzést, mikor először látta,
a habozást első beszélgetésüknél, s boldogságát az oltár előtt.

Villám arczán örömkönnyek ragyogtak.

– Igen, igen, hangod gyönyörü lehet, édes leányom – mond az öreg úr – ha
beszélsz is, oly csengő és szívhez hatóan dallamos, hát milyen lehet
éneked?! Pihend ki elébb fáradalmad, aztán nyujts nekem is élvet.

– Óhajtod atyám?

– Most ne, mindkettőnket fárasztana, nekem is, neked is nyugalom kell.

Kamilla egy pillanatra sem hagyá el többé atyját, de Kázmér sem;
virasztottak mellette és ápolák.

A reá következő két nap Villám oly rosszul volt, hogy folytonos
halálküzdés látszék rajta. Az orvos gyakran meglátogatá, s nem győzött
eléggé csodálkozni ily erős természeten.

Negyednap az öreg úr arcza ismét kiderült, szemei megvilágosodtak, s
egész határozottsággal állítá:

– Most egészen jól érzem magamat, csak gyenge vagyok még. Kamillám,
emlékszem igéretedre, hadd halljam hangodat.

Kamilla egy imadalt zengett; hangjában ennyi varázs soh’sem volt, valami
szentnek fohászához hasonlíta ez ének. A szavak magasztosak, s látszik,
hogy az előadó mélyen átérzi, mert az ima atyjáért szól; a dallam oly
megindító, hogy az ember leborulni kész vallásos buzgalom gyakorlására;
az előadás oly szende, szép és megható, mintha angyalajkról eredne.

Az ének felszállt, s az ősz bajnok lelkét magával ragadá az égbe.

Kázmér nejéhez lépett, kezét bensőséggel megfogá, reszkető hangon
mondván:

– Térdeiden folytasd Kamillám, atyád az égből hallgatja.

Kamilla hangja elállt, szíve összeszorult, s mindkét kezével férjébe
fogódzva, ijedtségtől dult vonásokkal kérdőn mereszté rá szemeit.

Kázmér gyöngéden átkarolá, s az ágyhoz vezeté, hol Villám éghez emelt
szemekkel és mosolygó ajkakkal feküdt.

– Ő meghalt.

Ismeritek a hangot, melyet a legsajgóbb fájdalom szakít fel a szivből?
Nem éles sikoltás, nem hajmeresztő kiáltás, hanem csendes, vontatott
nyöszörgés az, mely velőkig hat.



XXII.  (Szükségben jó tanács.)

Kamilla el nem bírta volna fájdalmát, ha oly hőn szeretett férj nem
állna oldalánál, kinek szeméből vigaszt, s nemes lelkéből erőt
meríthete. Voltak pillanatai, midőn idegeit lázas rohamok, s szivét
görcsös fájdalom támadá meg, oly mértékben, hogy eszméletét lehete
félteni: ilyenkor Kázmérra borult, forró könyeket ontott, és bánata
enyhült.

Ily körülmények közt lehetlen volt Kázmérnak elhagyni nejét addig, míg a
kiszenvedett atyát örök nyugalomhelyre nem kisérik, mi másnap egyszerü
szertartással, de annál drágább könnyek közt meg is történt.

Most Kázmérnak ügye után kelle látni; rövid időre bucsut vőn nejétől, s
felkeresé azon pénzügyleti házat, hova váltója szólt.

A ház előtte való nap beállítá fizetéseit.

Kázmér csaknem eszméletét veszítve futkosott könyvvivőhöz, ügyvédhez,
pénztárnokhoz, mindenütt egyhangu válaszul nyeré:

– Pénze nincs veszélyezve, s csak idő kérdése hogy mikor kapja meg.
Siessen követelését bejelenteni a csődnél.

Jobban el volt készülve arra, hogy a villám lesujtja, mint e csapásra. E
papírban feküdt minden értéke, azontul a föld hátán sehonnan sem volt
várni valója, készpénze pedig alig állt több mint egy napoleonból,
ellenben már sürgető adósság terhelé.

– Mit csináljak? És szegény nőm?… Ah ez rettenetes – tünődék magában –
itt oly helyzetbe jutottam, melyből kigázolni eszemet és erőmet
felülmulja. Szédítő mélység felett állok, s a föld szakadozik alattam,
ha lezuhanok, magammal sodrok egy angyalt. Istenem! hisz én dolgozni
akarok, de hol kezdjem, és mivé legyek addig, míg alkalmam lesz hozzá?
Nem irtózom én a szegénységtől, de addig, míg szegényes kereset
mutatkozik, miből tartom nőmet?… Mivel érdemeltem e csapást?!
Nyugalommal tűrném a szerencsétlenséget, ha magamat ért volna, de éri őt
is, kinek megtört erejét utolsóig ki fogja meríteni.

Feje zugott, lábai inogtak, s melle szorult; vére forrt ereiben, s hol
agyvelejének nyomult, hogy feje lángolt tőle, másik pillanatban jéghideg
lőn, s minden csepp vérét szívéhez érzé tódulni.

Bámulatos, hogy nehány órai küzdés mennyire képes valakinek kinézését
elváltoztatni. Midőn Kázmér haza ért, Kamilla rémülettel kérdé:

– Az egekért: mi történt? Alig lehet rád ismerni.

– Ah Kamillám! egyik szerencsétlenség a másikat éri.

– Kázmérom! csak nem akarnak tőlem elszakasztani? – mond Kamilla, s
mindkét kezét férje vállára téve, keblére simult.

– Nem, azt nem, drága nőm – viszonzá Kázmér, ajkaival Kamilla homlokát
érintvén.

– Más szerencsétlenségtől nem félek.

– Tudod-e Kamillám, koldusok vagyunk.

– Mi, kik annyit tanultunk, és dolgozni akarunk?

– A ház, hova pénzeink utalványozvák, megbukott.

– Szükséges, hogy holnap kereset után lássunk. Te valami irodában nézesz
alkalmazást, s én meg fogok most győződni, ha hizelgés volt-e, mit ének
és zeneképességemről beszéltetek, vagy csakugyan érek valamit? Ha nem
sikerül, még akkor sem fogok kétségbeesni, s terhedre nem leszek, mert
hogy a tűt elég ügyesen forgatom, arról már bizonyos vagyok. Pénzkérdés
ne busítson minket soha.

Mit tudta ő, minő hatalom ez? De nemsokára ismerni kezdé.

Bekopogtatott Villám háziasszonya, s előállt követelésével.

Kázmér elmondá esetét, s türelemre kérte.

A vendégszerető asszony oly tekintetet lövelt Kázmérra, hogy ezt a hideg
borzongatá tőle.

– Jól van – mondá baljóslatú szemekkel – majd meglátom, mit tehetek – s
miután Kamillát át meg átnézte, azon erős hittel távozott, hogy ez
idegen kalandorok, ha megakarják is csalni, pénze bizonyosan nem veszett
el.

– Láttad – mond Kamilla – minő szemeket mereszte rám? Az hittem, elnyel
tekintetével, önkénytelen is boszorkánymesék jutottak eszembe.

– Visszataszító alak, annyi bizonyos, egyébiránt a legjobb teremtés
lehet.

– Szeretném, hogy az legyen.

– Mit érdekel?

– Nem tudom miért, de félszt önt belém.

– Mert ideges vagy velem együtt, de csoda-e? Hisz néhány nap alatt annyi
ért, mi egy életre is elég volna; hazát cseréltünk, elvesztők jó
atyádat, kevés vagyonunk egy hosszadalmas csőd eljárásának van kitéve, s
végre itt állunk, a nagyvilág közepette magunkra hagyva, rokon, barát és
pénz nélkül. Kamillám! mi nagy küzdelmek küszöbén vagyunk, lelkünk
iszonyu viharoknak lesz kitéve; a mi most ránk vár, sok erőt,
szilárdságot és türelmet igényel.

– Nem fogunk elcsüggedni.

– Akkor sem, ha fáradságtól kimerült tagjaidat pihenés helyett új
munkára kell kényszerítned, ha étkezés helyett futkosnod kell, hogy
elvállalt kötelezettségednek eleget tégy; ha hideget, meleget és éhséget
kell tűrnöd?

– Sőt ellenkezőleg, akkor is boldog leszek, ha bírlak, ha szemeidből
meríthetem mindezekhez a biztatást.

– Kamillám, drága angyalom! Miért avatkozott a balsors ügyeimbe? Hisz én
szerencséssé akartalak tenni egész szívemből, egész lelkemből, és félek,
reszketek, hogy ifju életed meg lesz mérgezve, és általam, ki neked a
menyországot akartam e földre hozni.

Sok, nagyon sok esetben a szerencsétlenség jobban meghatja a legerősb
férfit, mint a gyenge nőt; válságos órákban a nők több lélekéberséget,
több elhatározást mutatnak, mint a férfiak. Bátor férfi szembe száll
ágyukkal, golyókkal és tízszeres ellennel, de a sors csapásai elől
meghátrál, holott a nő, kit egy árnyék kétségbeejt, egy gyüszűnyi vér
láttára elájul, s egy dörgő hangra összerezzen, a sorssal csodásan
megküzd.

Ez a lovagjellem, körének egykor csodált hőse, Kázmér össze volt zuzva,
s mint vihar által tövéből kicsavart cserfa hevert, míg mellette gyönge
liliomként magasra emelkedett a szende szép Kamilla, ki biztató
szavaival életet lehelt az elhaló lélekbe. Szegény teremtés, testi és
lelki kínokon ment át; fáradalmas utazás után lelkét lepte meg a lesujtó
állapot, melyben atyját lelé. E pillanattól kezdve test és lélek
folytonos küzdelemben volt, mert míg lelkileg égető kinokat szenvedett,
virasztott és ápolá drága betegét, kit, midőn elveszte, szíve és lelke
megtörtnek látszék, most férjének kétségbeesése járul hozzá. Ki
csodálkoznék, ha mind ez letörné a gyönge virágszálat?… És ime,
felemelkedik, teste ruganyosságot nyer, s lelke oly fenségben ragyog,
mintha boldogság övedzené körül. Lám, miért történik az, hogy gyönge nő
erős férfinak nyujtson vigaszt… Igen, igen! – nagy viharban a fa törzse
eltörik, a virágszár csak meghajol.

Kamilla kifogyhatlan volt szeretetreméltó bájos beszédével, annyira,
hogy Kázmér helyzetének nyomasztó oldalát lassanként feledni kezdé, s
vigasztaló angyala által szelleme egy költőibb világban édelgett.

Ezalatt a szives háziasszony nyakra-főre sietett igéretét beváltani, s
ugyancsak utánna nézett, hogy mit tehetne? Végre tőn is olyat, mitől
szegény Kamilla szíve majd megrepedt.

Mintha derült tiszta égből sujtana le a villám, oly váratlan érte Kázmér
és Kamillát a jólelkü háziasszony intézkedése. Ők már kilátásokról,
szerencséről álmodoztak, mikor a törvényszolga, elfogatási parancsot
mutatva, üdvözlé Kázmért, s az adósok börtönébe kisérte.

Erre egy pillanatig sem gondoltak.

Ez érte Kamillát legrettenetesebben.

Látta, hogy férjét elkisérik, de nem tudott mozdulni, sőt szólni sem, az
egész világ keringett vele; nem emlékezett, szólt-e hozzá Kázmér,
megölelte, vagy elbucsuzott-e? Ő csak látott, de se nem eszmélt, se nem
hallott. Mikor a távozók után az ajtó becsapodék, mint menydörgés járta
át szivét a hang,… aztán minden elsötétült előtte.

Sokáig tartott a siri csend, mit sem panasz, sem zokogás, sem
vigasztalás nem zavart; olyan volt e szoba, mintha halottat rejtene,
kinek e világon senkie sincs. Végre feleszmélt, s mintha lázrohamos
képzeletek után térne magához, oly csodálkozva tekinte körül; egy
homályos álom lebegett előtte, még most is úgy nyomja keblét, szive oly
nehéz tőle… Mint ki tájékozni akarja magát, figyelmesen tekinte körül,
aztán szemei valakit keresni látszottak,… e pillanatban lépett be a
háziasszony.

Kamilla szivszaggatón kiáltá:

– Való igaz volt, és nem álom – ezzel felugrott, s azon helyre ment,
honnan férjét elvezeték, itt leborult, megcsókolá a földet és keservesen
zokogott.

Ez a tisztességes jámbor franczia nő e jelenetnél úgy viselte magát,
hogy akármelyik vasasnémet megirigyelné hősiességét. Ott állt összefont
karokkal, mint sír felett a kőszobor; arczának egy izma sem rándult meg,
a részvét vagy szánalomnak még csak árnyéka sem mutatkozott vonásain.
Nagyobb nyugalommal egy bakó sem nézte áldozatát.

Kamilla sokáig sirt, s a háziasszony hallgatagon sokáig várt.

Midőn Kamilla fel akart emelkedni, összeborzadt, mintha kígyóra lépett
volna, mert tekintete azon nőre esett, kinek szemei alatt vérét fagyni
érzé, kit vampyrnak tartott. Félfekvő helyzetben maradt, egyik kezével a
földhöz támaszkodék, a másikkal homlokát simítá végig, s reszkető hangon
kérdé:

– Mit akar ön?

– Jó tanácsot adni.

– Ön, ki legnyomorultabbá tőn, ki elszakíttatá tőlem egész világomat, ki
szétrombolá szép menyországomat, s égető pokollá tevé életemet, ön akar
jó tanácsot adni? Megátkozom, tanácsával együtt.

– Gyermek – mond hideg vállvonítással a háziasszony – tapasztalatlan
gyermek férjével együtt, kiken én segítni akarok. Mi lett volna önökből,
ha rendes uton pénzökre várnak? Mert míg azt illetékesen megkapnák, igen
sok idő kell, mit csinálnának addig? Azt hiszi, férje beszéddel,
igéretekkel vagy fenyegetődzéssel keresztül vitt volna valamit? Soha!
Ismerem a pénzvilágot és bankársziveket. Mélyen kelle önt sujtani, hogy
maga iránt részvétet kelthessen.

Kamilla figyelni kezdett, lassanként felegyenesedve mondá:

– Szóljon világosabban.

– Egy fiatal szép hölgy, ki hazájától messze, atyját veszíti el, s
csaknem azon időben férjétől is megfosztják…

– Rettenetes! oh ez rettenetes!

– Igy fognak felkiáltani mások is.

– Mit segít az rajtam? Én még is oly kimondhatlan szerencsétlen vagyok.

– Csak ez volt a mód, hogy önökön segítve legyen. Most, miután a pohár
csordultig megtelt, hamarébb akad kéz, mely azt ajkaitól elvonja. Önt
sokkal több érte, semhogy adósa üres kézzel elbocsátaná, menjen bátran
bankárjukhoz, panaszoljon el neki mindent, kétségbeesése megindítandja
őt.

– Igen, azt teendem még ma.

– Ma már késő is, de meg erőtlen is, hanem holnap…

– Jó, tehát holnap.

– Nos hát, rossz tanácsot adtam?

– Asszonyom! Ön oly sebet ejte szivemen, hogy nem tudnám önnek többé
megköszönni még azt sem, ha menyországot adna is.

A háziasszony félvállát megrángatá, s ezt látszék gondolni:

– Bánom is én, csak követelésemhez jussak.



XXIII.  (Reggeltől estig Párisban.)

Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek
hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tűkör előtt a
tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami
komornyik-féle kinézésü fehérnyakkendős egyéniség jelenté:

– Az étkek felhordvák.

– Atyámnak be van jelentve?

– A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.

– Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal – ezzel lomha lépteit az
ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s
hozzálátott a pusztításhoz.

A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes
képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s
rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos
remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a
függönyök rózsái vert aranyból készültek.

Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St.
Julien-jét, midőn inasa belépett e szókkal.

– A bankár urat egy nő keresi.

– Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.

– Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.

– Vezesse be – s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és
öltözékén végig.

Rövid idő mulva Kamilla megjelent.

Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.

Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva
túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden
földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző
kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer
nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete
bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható, és e nagy
kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy
arczának egy részére árnyékot vetettek.

E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert,
minőtől a márványszívek is megrendülnek.

Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt
vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.

– Uram – kezdé Kamilla – én nagyon szerencsétlen vagyok.

– Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha
emberi hatalom segíthet kegyeden.

– Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak. Én kérelemmel
jövök.

– Legyen nyilt.

Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt;
nyiltan bevallá, hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de
annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.

– Az igaz – szólt Pager úr – atyám üzlete kissé megingott, de az én
gazdagságomon ez mit sem változtat.

– Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.

– Szerencséje, hogy nem ő hozzá. Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem
szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy
mutatja, úgy cselekszik. Velem hamarébb boldogulhat.

– Hogyan?

– Úgy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc
lefizetésére.

– Lehetséges-e?

– Akár e pillanatban.

– Mily nagylelkű ön!

– Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.

– S az?

– Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.

– Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.

– Kérem, csak egyedül.

– Ki?

– Ő.

– És én?

– Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és
ötvenezer franc évi tűpénzt.

– Nem értem.

– Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.

– Azért szóljon világosabban.

– Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kivánok: naponként egy
látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s
páholyában együtt üljünk.

Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló
harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké
tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé. E pillanatban úgy nézett ki,
mintha őrjöngni kezdene.

– Mit akar? – kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.

– Mit akarok? Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de
ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak
pénzt rabolnak, de ezek itt pénzt és becsületet. Mit akarok? Megmondani,
hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére
akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb,
ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.

– Istenemre, így még szebb! – mond Pager csodálkozással legeltetve
szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte. A kitörés, a
becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta
volna.

Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.

Pager úr hajlongva kérdé:

– Szabad lekisérnem?

– Maradjon.

– A mint parancsolja.

Kamilla távozott.

Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve
mondá:

– Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet. Sok ilyen szegény bohóra
akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni;
egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám. Bizonyos vagyok
benne, hogy ez is el fog jönni.

E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.

A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni,
fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és
boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette
volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna. Ha itt-ott
nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül
elgázolják.

Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos
és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis
annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem
rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt. Volt olyan, ki
kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta
senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a
bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett.
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts»-on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől
fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és
gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő
maga. Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára
talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit
mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé… még egy pillanat, s ő a habok
közt van… ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami
borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:

– Mi lesz Kázméromból?… nem, soha! – ezután keresztet vetett magára, az
Istent segítségül hívta és tovább ment.

De hova?

Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig,
annyival lassabban ment tovább. Ha még sokáig nem pihen, valamelyik
utcza közepén összeroskad. Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy
kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki,
hogy alakja hangosan kiáltá e szót:

– Megsemmisültem!

Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kiváncsi, vagy
résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban
megriasztott madár, s tova repült.

[Illustration: Falhoz, vagy kapuhoz dőlt.]

Végre a «Jardin des Plantes»-be jutott. Nagy szerencsétlenségében jó
csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt
megszünt a zaj és tolongás, mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy
szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé. Egy
kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott, hogy még Pálmay bárónő is
megszánta volna. Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez
csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda
mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.

Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan
elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani
működése elmeháborodásnak mondható.

Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember
szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány
minden tekintet nélkül, boldogok és boldogtalanok felett egyiránt
elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors
kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az
ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.

Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát
észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.

A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem
is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?

– Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, – sóhajtá, s
elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most
kezdene lábbadozni.

Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok
fogháza.

– «Rue de Clichy» – nyeré válaszul.

– Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt
megmondani – esdekle Kamilla.

Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre
jut a Seinehez.

Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül
haladván, könnyű volt a «Boulevard des Capucines»-re találni.

Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító
világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a
szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul
robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a
végromlás veszélyével fenyegeté.

Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon
átvezetvén, a «Chaussé d’Antin» sarkán azon végig haladni utasítá,
honnan a «Rue St.-Lazare»-ba tért, s végre a Clichyben találta magát.

A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s
fel ballagó őrt.

– Ez az – kiáltá szívszaggató hangon – drága, egyetlen Kázmérom! itt
vagyok, itt akarok meghalni. – Azután nem látott semmit, a föld lábai
alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott
szívéhez… még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.

Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört
szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta
annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.



XXIV.  (A kit a sors üldöz.)

Fojtó gőz, pipafüst és pálinkaszag, vagy pedig hangos beszéd, iszákosok
lármája s játékosok garázda kiabálása hozá eszméletre Kamillát, de
ébredése új veszélylyel járt, mert a büzhödt légtől fuldokolni kezdett.

– Levegőt, levegőt! – kiáltá elrémült hangon.

– Azzal nem szolgálhatok – mond durva hangon egy félszemű, burgonya
orrú, ripacsos ember, kinek fején hegyes hálósipka volt, s kötényének
bal sarka jobb oldalán feltüzve, kulcsköteget rejte el – hanem jó
pálinkával, hamisítatlan borral, vagy édes szeszekkel tessék
parancsolni, de levegőt itt nem mérünk.

– Hadd látom, miként néz ki oly teremtés, ki csapszékbe jár levegőért? –
jegyzé meg egy széles vállú kamasz, s az imént szólóra könyökölvén,
röhögve nézett annak vállain át Kamillára.

Kamillában a vér megfagyott, mert látta, mily barlangban környezik e
félelmes egyének. Irtózattal emelkedék fel a gyékényről, min eddig
feküdt, s mintegy magában tünődve kérdé:

– Hogy jutottam ide? Hol vagyok?

– Valami jóféle levegő eszétől és erejétől megfosztá – mond a hálósipkás
– aztán egy derék vendégem ide hozá.

– Egyébiránt – tevé hozzá a másik – biztosíthatom, hogy igen jó helyen
van. Ez a gazember hamisítja ugyan italait, de hitelez.

– Irgalmas isten! légy velem – sóhajtá Kamilla – én megőrültem, s mind
az, a mit látok és hallok, nem való, sem pedig azon rettenetes dolgok,
mikkel küzdék, nem történhettek meg.

– Még nem aludta ki a mámort, – mond a hálósipkás.

– Pedig már szeretnék vele ismerkedni – röhögé a másik, s míg szemeivel
kétértelműen hunyorga, könyökével pajtását úgy oldalba lökte, hogy az
hármat botorkázott tőle.

Kamilla nem birt szólni, hanem kezeit összekulcsolva, esengve tekintett
a félelmes emberekre.

Ekkor egy hajszállal sem különb kinézésű férfi lépett oda a
játékasztaltól, s rádördült a két szemtelenkedőre:

– Nem látjátok, hogy úrhölgy? Pusztulj innen te méregkeverő, vagy
kivájom a másik szemedet is; te pedig Maurice, ülj félre békével, mert
ha meg nem mérkőzhetem is veled ökölre, be bírom vágni az utadat más
módon.

A két hős morogva vonult vissza; az imént szóló pedig illedelmesen, s
mondhatni részvéttel közeledék Kamillához, mondván:

– Örvendek, hogy állapota javult. Az este aggódtam ön miatt. Bocsánat,
ide kellett hoznom, mert szállásom nincs, de őrködtem ön felett.

– Miért hozott ide, e borzasztó helyre?

– Mert halottként feküdt az utczán.

– Most már jól vagyok, egészen jól, kérem szabadítson ki innen!

– Hova kisérjem?

– Csak az utczára.

– De sok utcza van.

– A «Rue de Clichybe.»

– Az csak néhány lépés.

– Annál jobb.

– Furcsa, ép ott találtam.

– Oh az nem furcsa, az nagyon szomorú.

A jelen voltak legaljasb megjegyzései közt vezetteté ki magát Kamilla e
barlangból. Undor, irtózat és félelem közt haladt a lépcsőkön felfelé, s
csak most látta, hogy éji szállása földalatti lebuj volt. Midőn a
napvilágot meglátta, majdnem nyakába borult kisérőjének, úgy
hálálkodott.

– Ön jobbnak látszik, mint a többi – mond Kamilla kisérőjéhez – mi viszi
azon bűnfészekbe?

– A nyomor, asszonyom, ha még egyszer mesterségemhez láthatnék!… de
szerszámaim lezálogolvák…

Azután szótlan haladtak.

– Itt a «Rue de Clichy».

– Köszönöm uram, pénzem nincs, hogy szívességét megjutalmazhatnám, de
hálám jeléül fogadja e gyűrűt, s levonta ujjáról.

A férfi gondolkodva, s mozdulatlan állt.

– Ön értem sokkal többet tőn, mint megfizethetném, de a mit adhatok,
hálás szivvel adom. Fogadja el kérem.

– Mit érhet e gyűrű?

– Negyven frankot bizonyosan.

– S kegyed ezt nagyon könnyen adhatja?

– Oh igen.

– Istenem! Mentő angyalomat küldéd el. Köszönet asszonyom, én elfogadom
a gyűrűt; nőm halála által okozott adósságimat lefizetve, szerszámaimat
kikapom, s dolgozni fogok, dolgom mellett pedig mindig kegyedet áldani.
– Megcsókolá Kamilla kezét, könnytelt szemeit hálásan éghez emelé és
távozott.

– Dolgozni fogok, ezt mondá, s én ne dolgozzam? Igen, én is dolgozni
fogok, ha másért nem, érted, drága Kázmérom. Legyen vége e czéltalan
elcsüggedésnek, erőmre és képességemre most nagy szükség van. Isten!
légy velem.

Bánatteljes pillantást vetett a szomorú kőfalra, melynek kapuja felibe
rémes betűkkel írvák e szavak: «Adósok fogháza». Egy «Isten hozzád»-ot
sóhajta, s mint küzdőknél a gyengébb, midőn magát már-már veszve látja,
összeszedi utolsó erejét, hogy kétségbeesett rohanásával ellenét
legyőzze, úgy szedte össze magát Kamilla, s mintha kicserélték volna,
szilárd, bátor lépésekkel ment tovább.

Szerény alázattal nyitott be egy fehérnemű tárba, s munka után
tudakozódék.

Tetőtől-talpig nézték, megmosolyogták, udvariasan beszéltek vele, bókot
mondtak neki, de munkát nem adtak. Elment másikhoz, ott sem volt
szerencsésb, megkérdezték: hol dolgozott eddig? s a válaszra: «sehol»,
tovább küldték. Ő, szegény, tovább ment; másutt is ezt kérdezék tőle, s
midőn mondotta: «sehol», szintén elutasíták.

– De az istenért, valahol kell hogy kezdjem.

– Az igaz, de csak ne nálunk.

– Dehát tegyenek kisérletet velem.

– Arra nem érünk rá.

Kamilla mélyen sóhajtott, de türelmét nem vesztve, tovább kisérle
szerencsét, fájdalom! mindenütt eredménytelen. Itt bőven ellátvák
munkásokkal, ott későbbre biztaták, s ő mindenütt üres kézzel távozott.
Benézett a nőszabókhoz, himző-boltokba, műkereskedésekbe, ha nincsenek-e
másoltatni való hangjegyek, vagy nem adhatna-e zongora- és énekórákat?
Sehol semmi!

A sok futkosás, éhség és reménytelenségtől elcsigázva, könyekbe tört ki,
s látván, hogy már sehova sem fordulhat, kétségbeesetten mondá:

– Istenem! te tudod, te láttad, hogy mindent elkövettem… én többet nem
bírok, történjék meg az, a minek történni kell, végzetem ellen nem
küzdhetek.

Lehetséges-e, hogy ily tenger nép, gazdagság, fényűzés közepette egy
ifjú teremtés, ki dolgozni akar és tud, elveszszen?

Már két nap óta egyetlen falatot sem evett. És hova fogja az éjjel
hajtani árva fejét?… mire virrad holnap?… mi lesz Kázmérből?… iszonyú
gyötrelmek! rettenetes sors.

Lesujtott lélekkel és megtört szívvel állt a «Madelaine» terén, mintha a
reggeli virágvásárkor egy szép kameliát feledtek volna ott, mely most
már hervadásnak indul. Délutáni öt órát verte; a műhelyekből haza siető
munkás lánykák víg csevegés közt haladtak el mellette.

Kamilla nem figyelt rájok, nem semmire a világon, ő sötéten merengett
maga elé. Egyszerre karját gyöngéden érinteni érzé, felpillantott, s
szemei két mosolygó szembe ütköztek. Magas termetű fiatal hölgy volt, ki
őt elmélyedéséből felrázta.

– Ha nem csalódom – mond nyájas hangon – kegyed ma munkát keresett.

– Igen, de mindenütt elutasítottak.

– A szívtelenek. Ah! én szemeiben könnyeket láttam, midőn raktárunkból
távozott, s azon könnyűk, mintha csak én okoztam volna, azóta mindig
lelkemen égtek. Úgy kértem magamban Istenemet, hogy kegyeddel valahol
összevezetne, mert e rokonszenves arcz nekem feledhetetlen fog maradni,
és a jó Isten nem sokáig várakoztatott.

– Köszönöm a barátságos hangot.

– Mit szép hang, édes szó, abban mindenütt bővelkednek, én munkámat
akarom önnel megosztani, következőleg keresetemet is.

– Oh mily jó!

– Lássa, engem mindenfelől elhalmoznak munkával, s én sokkal többet
elvállalok, mint megbírnám, aztán akad mindig kereset nélküli ügyes
leány, azzal elvégeztetem, s ha az én és a tulajdonos megelégedésére üt
ki, beszerzem őket a műhelyekbe. Ezért társnőim jószivű Mathildenak
neveznek.

– És így óhajt rajtam segíteni?

– Mindenesetre. Jőjjön, vezessen szállására, hogy tudjam hol keresni, s
hova vigyem az elvégzendő dolgokat.

– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok! szállásom sincs.

– Szegény! én is igen szerencsétlen valék egykor, s azért hamar kinézem
mások szemeiből a szerencsétlenséget; de most, hála Isten! jó dolgom
van, s másokon is akarok segíteni. Menjünk hozzám ebédre, vendégem lesz
kegyed, majd ha teheti, elfogadom a viszonzást. – Választ sem várva,
karját Kamilla karjába fűzé, s a Seine felé haladt vele; míg a «Rue de
Babylone»-hoz értek, egész élettörténetét elbeszélte. Felvezeté Kamillát
padlásszobájába, hol a fényűzés véghetlen tisztaságból állt.

– Beszólok a háziasszonyhoz, hogy vendégem van, addig kérem, találja
magát egészen otthon.

Kamilla inkább ledőlt, mint ült, már egy tagját sem birta, oly
kimerültnek érzé magát…

– Mindjárt lesz ebédünk, reménylem jó – e szókkal jött vissza Mathilde,
s székét Kamilla mellé tolván, bizalmasan folytatá – most, míg asztalhoz
ülnénk, mondja el mit tud?

– Varrni, hímezni, csipkét szőni…

– Derék, édesem! nagyon derék.

– Értek a zenéhez, tudok énekelni, s kik hangomat hallották, dicsérettel
nyilatkoztak.

Mathilde felugrott székéről oly sebességgel, hogy szegény Kamilla
összerezzent.

– Mit – kiáltá Mathilde – ért a zenéhez, tud énekelni és szép hangja
van? Ah édesem! ily tulajdonokkal nem padlásszoba az ön helye, hanem
palotát szerzünk s fényes fogaton fog járni. Félre a tűvel, önnek a
színpadra kell lépni. Szép külsővel, csengő hanggal Párist el fogja
ragadni, s fél óra alatt többet szerezhet, mint nálunk egy életen át. El
van határozva, kegyedből énekesnő lesz.

Kamilla szemei fellángoltak ezen eszmére, érzett magában képességet e
pályára, hajlamot ugyan nem, de a gondolat, kedves Kázmérjáért tehetni
valamit, olyanná hangolta, hogy örömmel fogadta az eszmét. Bármennyire
bágyadt és elcsigázott volt, a pillanat heve úgy felvillanyozta, hogy
tündöklő hangfutam után néhány ütenyt énekelt.

Mathilde kitörő lelkesedéssel üdvözlé vendégét, s el nem mulasztá rózsás
ajkait Kamilla liliom arczán néhányszor elcsattantani. Terveket csinált,
légvárakat építe, s észre sem vette, hogy Kamilla fokonként szenvedőbben
néz ki; néha megrázkódott, mintha hideg borzongatná, aztán homlokát
tenyerébe rejté, szemeit összevoná, mint kinek feje igen fáj. A szerény
ebédet felszolgálták.

Mathilde büszkén szólítá vendégét asztalhoz.

Kamilla elfoglalá helyét, s daczára annak, hogy két nap óta nem evett, s
Mathilde oly szívesen kinálgatá, egy falatot sem élvezett.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy étkeimet érintetlen hagyja.

– Bocsánat, jó angyal, de nagyon rosszul kezdem magamat érezni. Tagjaim
zsibbadoznak, a fáradság nyom,… és rettenetes éjem volt.

– Oh mint sajnálom, de pihenje ki magát, mindjárt elrendezem önnek
ágyamat.

– És hol fogja ön tölteni az éjt?

– Legyen gond nélkül, majd segitek magamon.

Kamilla hálálkodva foglalá el az ágyat, s néhány percz mulva heves
lázban feküdt.

Mathilde kedvetlen ült vissza asztalához, de alig érinté a tálat,
étkezésében ismét zavartatott, még pedig férfi által, ki egész
otthoniasan lépett be:

– Jó napot Mathildom! beh szép tőled, hogy két teríték van asztalodon,
reménylem rám vártál.

– Paul, ittas vagy?

– Igen, az örömtől, a boldogságtól. Ne búsulj hugom, már nem kell magad
agyon dolgoznod, hogy nekem 37 francot szerez; köszönöm jó akaratod, de
már meg van.

– És hogy jutottál hozzá?

– A legbecsületesb úton; az isten küldé legszebb angyala által. Reggel
óta műhelyben vagyok, nem kell többé keserves filléreden tengődnöm, mit
megvallom, vérző szivvel és pirulva fogadtam e mindenkor.

– Kedves bátyám, még mindig nem értelek.

– Meg vannak szerszámaim és dolgozhatom.

– Csendesebben kérlek, betegem van.

– Nekem is volt egy az éjjel, kivánom a tied is oly szerencsét hozzon,
mint az enyém.

– Ülj le, ha még nem ebédeltél tarts velem, s mond el történetedet.

– Nem ebédeltem, mert sietek veled közleni szerencsémet. Tehát, mint
afféle kóborló, éji tanyát mentem keresni; utam a «Clichy» utczán
vezetett, hol elterülve a földön, választékos gyászban egy hölgyet
láttam élet nélkül heverni; karjaimba vettem, s magammal vivém.
Oltalmaztam a gazemberek ellen, s másnap, mikor eszméletre tért,
bátorságba helyeztem. Ő elismerésül egy gyűrűt adott nekem, ennek ára
épen elég volt, hogy magamat helyreállítsam. Ennyi az egész.

– Paul! Félek, hogy nem ily becsületes úton jutottál ez összeghez.

– Esküszöm.

– Bár úgy volna.

– Ugy van, higyjen neki – szólalt meg gyenge, reszkető hangon Kamilla –
azon hölgy én valék.

– Mit hallok? – kiáltá Paul, s egy ugrással az ágynál termett.

Mathilde hasonlót tőn.

– Önök méltó testvérek, megmentőim és jótevőim – sóhajtá Kamilla – az
isten áldja meg önöket.

– Istenemre ő az – mond Paul.

– És volt annyi lelked – feddé őt Mathilde – szolgálatodért tőle
jutalmat elfogadni?

– Azt hittem, könnyen teheti, valami előkelőnek tartottam.

– És most, miután az ellenkezőt látod…

– Egy óra mulva az leszek, ki tegnap valék s békén fogom elvárni más
úton, míg Istenem megsegít.

– Jól van Paul – mond Mathilde bátyjának kezet nyujtva – most jer
ebédeljünk.

– Nem, megmondtam egy óra múlva, pedig ha időzöm, szavamnak nem
állhatok.

Kamilla e beszélgetés alatt rettenetesen küzdött magával, érzé, hogy
öntudata mindjárt elhagyja, de ő azt nem akarta; úgy volt, mint kit álom
nyom és virasztania kell. A testvérek szavaiba nehányszor bele akart
vágni, de nem volt ereje hozzá.

Paul kezet szoritott nővérével s lassu léptekkel, gondolatokba mélyedve
távozott.

Mathilde az ágyhoz lépett, s elrémült vendége kinézésétől; nehány percz
óta egészen elváltozott. Arcza kigyuladt, lehellete forró, tekintete
zavart, s ajka tikkadt volt. Szólt hozzá, de Kamilla válasz helyett
sírról és fogházról beszélt, azt is összefüggés nélkül.

Mathilde fivére után kiabálva rohant le a lépcsőkön, ki a kapun, s
csaknem az utcza végéig, hol Pault elérte.

– Hozz orvost, de rögtön.

– Mi történt?

– Az a szegény teremtés nagyon rosszul van.

– Gondolod, hogy nagyon beteg?

– És szerencsétlen.

– Orvost hozhatunk neki, de az lelkén nehezen enyhíthet. Térj vissza
hozzá, nem sokára ott leszünk.

Mathilde oly sebességgel mint jött, futott haza. Kamillát lázrohamban
találta.

Ott volt a jó ebéd, mire a szegény varrónő annyira örvendett, s csaknem
érintetlenül hordták el az étkeket; neki is elmult minden étvágya.

Az orvos megérkezett.

– Erős meghűlés, nagy idegrázkódás, s meglehet igen komoly bajnak a
kezdete. – Igy nyilatkozván, rendelményezett.

Paul egész éjjel ott virasztott.

Mathilde az éjjelezést varrásra használta.

Ijedelmök fokozatosan nőtt, mert Kamilla óránként rosszabbul lőn.



XXV.  (A jószivű teremtés.)

Tiz nap a lázroham önkivüli állapotban tartá Kamillát. Félrebeszélt, s
mindig kebelrázó dolgokat: haldokló atyjáról, fogoly férjéről,
öngyilkosságról, szívtelen bankárról, s mindazon borzasztóságokról,
miken rövid idő alatt átment.

Paul elhozta a negyven francot, mit gyógyszertár és orvos felemészte,
most már Mathilde filléreihez kelle nyulni, ki kettős szorgalommal
dolgozott, mióta így rá nehezült a sors keze. Nappal a műhelyben volt, s
addig fivére ápolá a szegény beteget, este Mathilde váltá fel, s
munkával kezében virrasztott. Arczának rózsái lassanként eltünedeztek, s
nehány nap mulva oly szenvedőn nézett ki, hogy ismerői nem győztek baja
után tudakozódni. Végre ereje és erszénye fogyni kezdett, mire
könnyekben tört ki, nem magáért, de mi lesz majd e szegény, elhagyatott
teremtésből, ha ő is kidől mellőle, vagy szükségeit fedezni többé nem
képes?… Apró csecsebecséit kezdé elzálogolni, ebből azonban vajmi hamar
kifogyott.

Ép ily küldetésből jött haza Paul; megállt Mathilde előtt, s szomoruan
mondá:

– Mathilde szabad nyiltan szólnom?

– Csak beszélj.

– Te túlzod a felebaráti szeretetet. Ki nekünk e hölgy? No magamról nem
szólok, nem mulasztván semmit az által, hogy itt betegápolóskodom; tőled
is rendén, meg nagyon szép volt addig el nem hagyni őt, míg áldozat
nélkül tehetéd, de most tönkre jutsz miatta. Bocsáss meg, de az már
esztelenség, a mit te teszesz.

– Igazad lehet, de nem tehetek máskép, öntudatom azt súgja, jó tettet
követek el, a miért Istenem meg fog áldani.

– Arra már elég érdemet szereztél. Mondd csak szép kevesedet nem mindig
mások emésztették fel?

– Mikor annyi a szerencsétlen?

– És mindnyáján a te kötelességed segíteni?

– A mennyin csak birok.

– Nagyon szép. De többet teszesz, mint bírsz, és mindig többet tevél,
mint erődtől telt, azért nem boldogulsz, s azért nem tudtál segíteni
rajtam szerencsétlenségemben.

– Paul! Te nekem teszesz szemrehányást, ki mindenkor kész voltam és
vagyok falatomat veled megosztani.

– Isten mentsen szemrehányástól, arra se okom, se jogom. De belátásra
akarlak hozni. Te szépen állhatnál azzal az ügyességgel és szorgalommal,
azonban örökké szükségben vagy mások miatt; előbb biztosíts magadnak
kényelmes életet s aztán törődjél mások bajával, ha ez már annyira
szenvedélyeddé vált, de így, érjen téged baj, vagy betegség, mi lesz
belőled?

– Ha az a szerencsétlenség érne, engem se hagynának el a jó emberek.

Paul keserűen rázta fejét.

– Nem hiszed?… Én igen. Mi lenne a világból szeretet és irgalom nélkül?
Mi lett volna mi kettőnkből könyörület nélkül? Mint tehetlen gyermekek,
valahol az utczán vesztünk volna el. És lásd Paul, azért tartom
kötelességemnek segíteni ott, a hol lehet, mert azzal jótevőink iránt
adósságom egy részét képzelem leróni. Én az, a mi vagyok, s a mit tudok,
se nem öröklém szülőinktől, se magam ereje által nem szereztem,
következőleg istentelenség volna azt önzőül felhasználni.

– No, te nagyon jó vagy másokhoz, de annál rosszabb magadhoz.

– Ne hidd, nekem élvezet, boldogság, másokon segíteni.

– Bízd azt gazdagokra.

– Gazdagokra? Hát ismerik azok a nyomort? Felkeresik-e a szenvedést?…
Nem, nem! ők gyönyört, élvet és örömöket vadásznak a magasban, a nyomor
pedig alant jár, útjok ritkán téved össze, s akkor is hidegen fordulnak
el tőle, mert semmi közük hozzá.

E beszélgetés folyama alatt Mathilde többször nézett betegére, ki aludt
ugyan, de szempillái alól nagy könnycseppek szivárogtak le, s halavány
arczán megilletődés látszék.

– Ne vitázzunk – mond szünet után Mathilde – hanem most van pénzünk,
siess, hozd el az új gyógyszert.

Alig lépett ki a szobából Paul, Kamilla Mathilde kezét görcsösen
megragadá, s ajkaihoz vonva sóhajtá:

– Angyal!

– Miként érzi magát?

– Nem tudom megmondani, de várjon kissé, majd rendbeszedem eszméimet…
Mintha mélyen és hosszasan aludtam volna; álmaim gyötrők, kínosak,
rettenetesek voltak! Szenvedtem és küzdöttem, míg emberi erőm kimerült…
Aztán beállt a halálküzdelem; meghalni nehéz, de maga a halál, oh! az
jóltevő volt!… Egyszerre tágulni éreztem magam körül a földet, a lég
mindig üdébb és üdébb lőn, míg a föld mélyéből a föld színére jutottam…
Lelkem tovább akart szállni, de egy varázs leköté, e varázs a kegyed
hangja volt, melyet meghallván, eszméim tisztulni kezdtek… Mathilde! én
mindent hallottam, mindent értettem.

Mathilde roppant meglepetésében szólni sem tudott, csak ott állt és
hallgatá betegét, míg a gyenge teremtés egészen kifáradt, ekkor jutott
eszébe, hogy fékezni kellett volna, mert a hosszú beszéd nemcsak erejét,
de lelkét is megtámadá, miről nem volt nehéz meggyőződnie, miután
Kamilla szemei ismét lecsukódtak, keze visszahanyatlott, s összefüggés
nélküli dolgokat beszélt.

– Ah istenem! – sóhajtá Mathilde – már úgy örvendettem javulásán és
csalódás volt. – Az egész jelenet úgy rémlett előtte, mint midőn
koromsötét felhők borítják az eget, valahol azonban kis rés szakad,
melyen pillanatra néhány napsugár előtör, hogy aztán még sötétebb, még
komorabb legyen. Azt vélte, már a lélek utolsó fellobbanása volt, mi nem
kis félelembe ejté. Szerencsére megjött Paul, kinek mindent elbeszélt,
ez aztán futott a hírrel az orvoshoz.

Az orvos nem késett eljönni, figyelmesen megvizsgálá Kamillát,
megtapintá üterét és fejét, minden körülmények iránt kikérdezé Mathildet
és Pault, végre mindnyájok leírhatlan örömére határozottan nyilvánítá,
hogy tetemes javulás állt be, hogy e rövid visszaesés után egész
valószínűséggel öntudatnál fog maradni a beteg, s e fordulat után gyors
haladással menend előre a javulás, mi meg is történt oly mértékben, hogy
maga az orvos is meg volt lepetve.

A minő mértékben üdült, úgy nőttön-nőtt vágya Kázmérjáról valamit
hallani, s bizton hitte, sőt érezte is, ha ez meg nem történhetik,
visszaesik súlyos bajába. Sokat töprenkedett ezen eszmével, míg végre
sok faggatás után bevallá Mathildenak, mikor hárman együtt ültek.

– Ha csak ez kinozza – mond Mathilde – segítve lesz az ügyön.

– Lehetséges volna!?

– Bizonyosan. Én kieszközlök engedélyt és Paul besétál kedves férjéhez.

– Örömest – egyezék bele Paul – a járást már ismerem ott.

– Oh mi jók önök! – sóhajtá Kamilla – még lelki gyógyulásomról is
gondoskodnak. Ha Isten módot adna ezt valaha meghálálni!… De lehetlen,
ennyi jóságot, ennyi feláldozást, ennyi testvériességet emberi
tehetséggel eléggé meghálálni még akkor sem lehet, ha kincsek hevernének
lábaimnál.

– Hát kell nagyobb kincs, mint ily szép életet megmenteni és hol édesebb
jutalom, mint a felüdülést látni?

– Elhiszem, mert mindent, mi angyali, elhiszek kegyedről.

– Már az igaz – erősíté Paul – ő még másokat is képes megtérítni, s ha
rajtam van egy hajszálnyi jóság, ez az ő érdeme.

– Paul úr! – mond megindulással Kamilla – ön is annyit tett értem, hogy
egyszerű hálálkodással csak kisebbiteném érdemeit. Az isten látja és
tudja, mikép mindennapi imámban az ön boldogságáért is esengek. Adja
nemes szivének még egy tanuságát, keresse fel mielőbb szegény férjemet,
s mondja meg neki, mikor és hol látott engem először, ebből ő mindent
meg fog érteni, s aztán, ez az, mire leginkább kérni akarom, ezért
hivatkoztam nemes szívére, mondja el, de kiméletesen, hogy mi történt
azóta?

Másnap Paul ünnepi öltözetben távozott a kis körből.

Kamilla annyit akart neki mondani, de csak könnyei beszéltek.

Idegfeszítő várakozásban folyt le több óra, a sóhajok közé csak itt-ott
vegyült valami kérdés, erre egyhangu válasz következék, s ismét csend
lőn. Szegény Kamilla minden neszre felrezzent, s feszülten tekinte az
ajtóra, végtelen nehezen várta a hírt kedves Kázmérjáról.

Végre megjött Paul.

Kamilla az érkező elé nyujtá mindkét kezét, s megindulástól reszkető
hangon kérdé:

– Látta őt, szólott velle, az én egyetlen boldogságommal?

– Igen asszonyom – mond szomoruan Paul – láttam és szóltam vele.

– Hogyan van? – mint néz ki? – mit beszélt? – mikor jön ki? – feleljen
már – mit csinált?

– Sírt.

– Sírt?

– Mozdulatlan mereszté maga elé szemeit, s némán hallgatá beszédemet
eleinte, épen mintha másról gondolkoznék, egyszerre azonban
összerázkódott, nyakamba borult és keservesen zokogott.

– Kázmérom! édes üdvöm – sóhajtá Kamilla – mit vétettünk mi olyan
nagyot, hogy annyi kínos könnyet kell ontanunk?

– Azután – folytatá Paul – két kezével megragadá kezeimet, szemem közé
tekinte, s bensőséggel szólt: becsületes barátom! óltalmazd és ne hadd
el továbbra is szegény Kamillámat, imádott, ártatlan nőmet. Megszabadít
engem az Isten e helyről, s aztán számolj hálámra; ifju vagyok és nem
képességnélküli ember, tán egykor viszontszolgálatot tehetek. Nővérednek
üdvözletem mellett vidd meg azon biztositást, hogy bennem oly barátot
kötelezett le, ki barátaiért vérét sem szokta kimélni. Nőmnek, annak az
ártatlan vértanunak mondd meg, hogy szerencsétlen tanyámon nem volt még
egy órai álmom, mely ne őt hozta volna közelembe, s nem volt egy
gondolatom ekkoráig, mely nem ő vele foglalkozott volna. Mondd, kimélje
egészségét, s bízzon Istenben, mert ha ki nem fárad is a sors
üldözésével, a mennyei gondviselés előbb-utóbb oltalmába veszi az
igazakat.

Kamilla zokogott.

– Mit mível? – szólt Mathilde – kegyednek most erőre van szüksége, hogy
mielőbb módot leljen férje megszabadítására, de ha így epeszti magát…

– Igaza van, erős leszek, hogy mielőbb felépüljek, mert nekem nem
könnyekre, hanem tettre van szükségem. Köszönöm az intést, szem előtt
fogom tartani.

Darab idő mulva Paul félreinté Mathildet, s baljóslatu kifejezéssel
suttogá:

– Félek, még szomoru eseményeket fogunk elérni.

– Hogyan?

– A fogházfelügyelő, s a benlevő vendégek betegünk férjét a megőrüléstől
féltik.

– Szent Isten!

– Pszt! már orvosi felügyelet alatt van. Mióta a magas falakon belül
találja magát, maig egy árva szót sem beszélt; ételt, italt csak annyit
élvez, mennyi az éhhaláltól megmenti.

– Borzasztó!

– Mi az? – Kérdé Kamilla.

– Semmi, üzleti dolog – viszonzá zavarral Mathilde.

Kamilla mélyen sóhajtott, mert nem képzelhete egyebet, mint azt, hogy
miatta okozott költségek és kiadások végett van Mathilde zavarban. Fel
is tette magában, mihelyt ereje engedi, elhagyja a házat, s azontúl
történjék bármi, egy perczig sem akar e jó teremtés terhére lenni.

Harmadnap már lábbadozott, ötödnap érzékeny búcsut vőn jótevőitől a
boldogabb viszontlátásig.



XXVI.  (Az ég is megszánta.)

Első pillanatra, midőn ismét fedél nélkül, s mindenkitől elhagyatva az
utczán látta magát Kamilla, szívét szorulni érzé, s lélegzete akadozott,
de csakhamar a gondolat: Kázméron segíteni kell, s ezt kívüle senkitől a
világon nem várhatja, bátorságot és erőt önte belé. Elindult felkeresni
az olasz dalszinház művezetőjét, mert az eszme, melyet Mathilde ébreszte
benne, megérlelődött lelkében, s úgy ragaszkodott hozzá, mint az
egyedüli boldogító hithez. Nem látott más ösvényt, nem talált más utat,
mely őt a bálványozásig szeretett férjének boldogító karjai közé
vezesse; pedig e vágy, e remény tartá őt az életben csak.

Mire nem képes az égető szükség, kétségbeejtő helyzet vezetni az embert?
A mire jobb körülmények közt irtózattal gondol, a mit hajmeresztő
eszmének vél, sőt kivihetlennek képzel, azt két kézzel ragadja meg a
sors üldözései közepette, ha abban csak valószínüsége is mutatkozik a
vigasztalásnak. Kamilla az ő véghetlen szerénységével, azzal az ártatlan
egyszerűséggel, áldott bátortalan szívével most egyszerre bátorságot
nyert e világvárosban oly művezető elé lépni, kinek alkalma van a föld
nevezetességeit maga körül gyűjteni, de ő nem rettent vissza, mert
minden léptét az a gondolat vezérlé: Kázméromért teszem.

Bámulatos határozottsággal lépett a tekintélyes úr termébe.

A művezető meglepetéssel fogadá Kamillát, s szemeit úgy rajta feledé,
hogy csak későn jutott eszébe látogatónőjét üléssel kínálni.

Sok szenvedés, hozzá súlyos betegség, a legszebb arczokat megfosztá
bájaitól, annyira, hogy a legkikiáltottabb szépséget, ha ily körülmények
után látjuk először, képtelenek vagyunk felfedezni, miben rejlettek
kecsei, hol tanyázott az érdekeltség, s ragadhatta el annyira az
embereket? Más jellemet nyernek a vonások, más kifejezést az arcz, más
tekintetet a szemek, más színt a bőr, más mosolyt az ajkak és majd
minden esetben a szépség hátrányára. Kamillánál mindez előnyösen ütött
ki, úgy hogy az eltűrt csapások és átszenvedett kínok után nem
szenvedélyeket gyújtó, hanem áhitatra indító lőn. Olyan volt, mint egy
szent, ki még földi szenvedések nyomása alatt van, de mosolyog, mert az
eget látja megnyilni, hova tiszta lelke felszálland, s az ember szemei
akaratlan homlokára estek, a dicskört, a szentek e mennyei koronáját
keresendők. Szépség volt, de nem oly mindennapi, ki gyönyörre igéz,
hanem üdvösségre emlékeztet.

– Uram – szólt Kamilla van ideje engem meghallgatni?

– Szolgálatára vagyok.

– Szándékom a szinpadra lépni.

A művezető visszahökkent.

– Van hozzá hangom – folytatá Kamilla – tanulmányoztam a zenét és
éneket.

– Ha szabad kérdenem, tőn-e már valahol kisérletet?

– Soha.

A művezető mosolyogva rázta fejét, s szünet után mondá:

– Ismeri kegyed a párisi itészet és közönség igényeit? Itt asszonyom,
elismert nagyságok felett is pálczát törnek s gyakran oly müvészeket,
kik másutt ünnepelt egyének voltak, kiket más nagy színpadokon
lelkesedéssel fogadtak, s nagy névvel jöttek ide, itt elbuktatták. A
párisi szinpad a müvészet napja, mely mindenfelé elárasztja
fénysugárait. Ha feltünik itt-ott egy csillag, elhomályosul, mihelyest e
fénytenger köréhez közel ér. Elébb nevet kell szerezni másutt, aztán
nyitva áll dalszínházunk a kisérletnek, a siker mint mondám, még akkor
sem biztos, de ha igen, megállotta a tűzpróbát, s a valódi művészet
csarnokába jutott.

– Én nem álmodozom nagyságról, világraszóló névről, nem diadalokról és
milliókról, mert engem sem hiuság, sem dicsvágy, vagy kincsszomj nem
csábitott e lépésre, nekem a kényszerűség adá e tanácsot. Én egy szegény
teremtés vagyok, kit a sors üldöz; nekem az önfentartási kötelességen
felül még más, egy igen szent tartozásom van, én a legszerényebb
állással is beértem volna és – tevé hozzá szívmetsző sóhajjal, – hálával
fogadnám, ha valaki képességemet felhasználhatná.

Arcza, szemei elárulták, hogy lelke mélyéig meg van rendülve a
fájdalomtól. Úgy kelt fel üléséből, mint ki utolsó reményét is elveszté.
– Mélyen meghajtá magát és távozni akart.

A művezető meg volt hatva a bánatos alak lesujtott kinézésén. Érzéssel
nyult Kamilla keze után, s visszatartóztatá őt.

– Várjon asszonyom. Végszavai változtattak a dolgon; ha kegyednek nincs
nagy igénye, ha nem akar ragyogni és feltünni, akkor tán kivihetünk
valamit.

Kicsibe mult, hogy Kamilla térdre nem esett e férfi előtt. Kezét melegen
megszorítá, s oly hálásan tekinte rá, hogy a művezető szemeibe könnyek
nyomultak.

– Ha nincs nagyon terhére – folytatá a művezető – kérem, üljön
zongorához, s énekeljen valamit.

Kamilla zongorához ült s kérdé:

– Mit tetszik parancsolni?

– A mire kegyed legjobban elkészült.

– Fájdalom, nem készülheték, mert azon nap, mikor erre határozám
magamat, rosszul lettem, s tartós betegség után ma tevém első
kimenetelemet.

– Őszintén sajnálom.

Kamilla elismeréssel hajtá meg magát és szólt:

– Kegyeskedjék tehát előmbe adni valamit.

A művezető egy halom hangjegy közé nyult, néhányat félre lökött, s aztán
egyet Kamilla elé tőn.

– Jó lesz? Hangjában fekszik ez?

– Gondolom igen – felelé Kamilla, s ujjai végig repültek a billentyűkön
– aztán énekelt.

«Luciá»-ból az őrülési jelenet volt, mit előadni kapott, tehát nemcsak
hogy hangjában feküdt, de kedélyével is összehangzott. Éneke a
művezetőnek minden izét összejárta. Állát tenyerébe rejtve, szemeit
átjárón függeszté Kamillára, s elgondolta, hogy ezen alak ezzel a
hanggal minő Lucia lesz. Nem szólott, nem tapsolt, nem mosolyga, hanem
minden hangot ellesett.

Kamilla oly bensőséggel, annyi érzéssel énekelt, mintha szomorú sorsát
panaszolná el, s mellette könnyei egyre hulltak.

Már rég elhallgatott, s a művezető még mindig rászegzett szemekkel és
mozdulatlan állt, úgy, hogy Kamilla már nyugtalankodni kezdett, pedig e
műértő férfi még mindig a remek előadás utóhatását élvezé. A gyönyörű
hang, szabatos előadás, bájos alak, egészen ábrándba ringaták. Egyszerre
felrezzent, meghajtá magát Kamilla előtt, s órájára tekintve, mondá:

– Most tíz óra, még intézkedhetem ma; legyen szíves délután fél ötkor a
dalszinház teremébe fáradni. Addig is fogadja szerencsekívánatomat, s a
biztosítást, hogy én egészen meg vagyok nyerve a kegyed részére.

Kamilla hetek óta e pillanatban érzett először valami kellemes érzést
szívén átvonulni, a bánattól elcsigázott lelke is beborult, szellemi
egén a komor fellegeket szakadozni látta, egy csillagot is vélt
észrevenni, de még homályban, ez reménycsillaga volt.

[Illustration: «Luciá»-ból az őrülési jelenet volt…]

Megköszönte a művezető nyájasságát és türelmét, azután búcsut véve
távozott. Egyenesen a «Rue de Clichy»-be ment, megállt a nagy kőfal
előtt, s szerette volna rajta átkiáltani: «lelkem Kázmérom, itt vagyok!
Imádkozzál, mert életünk sötét világába egy fénysugár tört be, e sugár
az égből jön. Kázmér, nemsokára az enyém leszesz ismét.» Azután fel s
alá járkált, tervezgetésekbe és gondolatokba mélyedve, de szemei örökké
a kőfalon függtek. Több óra telt el, őröket is többször váltottak, de
Kamilla még mindig ott időzött, sírt, sóhajtott, Istenhez fohászkodék,
és ismét járkált. Ez így tartott fél tizenegytől három óráig; étlen és
szomjan volt egész nap, de ő ezt nem is érzé. Elindult, az utcza sarkán
még egyszer visszapillantott a végzetteljes épületre, s mintha varázs
vonná, lépteit ismét oda irányzá; nem tudott tőle megválni, könnyebb
volt lelkének, ha szemeit ott pihenteté, s ott maradt volna megint, míg
a kimerültség lábairól leveri, ha a sorsukat eldöntő óra nem várná, de a
fél ötre közelgett és ő elszalaszthatná szerencséjöket? Tehát menni
kell.

– A viszontlátásig Kázmérom – sóhajtá – ezentul ha szenvedni kell is,
együtt fogunk szenvedni; veled a szenvedésben több boldogság van, mint
nélküled a legnagyobb szerencsém lehetne. Isten veled! – és minden
erejét megfeszítve, elrohant.

Negyed ötre volt, midőn a «Boulevard des Italiens»-ből a «Rue
Lepelletier»-be fordult, hol azonnal maga előtt látá az épületet,
melyben sorsa el fog dőlni. Mesés félelem lepte meg; tagjait zsibbadozni
érzé és melle szorult. Most látta át, minő könnyelmüséget tőn, hogy
magát egész nap annyira fárasztá; most érzé csak, hogy az éhség miatt
tagjai lankadoznak, s a betegség szülte bágyadtság leveri lábairól.
Kétségbeesetten sóhajtá:

– Irgalmas Isten! könyörülj rajtam, és ne hagyj el e válságos órában –
ezzel a csarnokba lépett.

A teremben kis társaság várt.

– Tünemény – állítá a művezető – mondom önöknek, valóságos tünemény, s
ha alakja hidegen hagyna is valakit, hangja meghódítja.

Kamilla megjelent.

A művezető elébe sietett, megfogta reszkető kezét, s a társaságnak
bemutatá:

– Im, védenczem, kiről szerencsém volt önöknek beszélni.

Általános mozgalom és suttogás.

– Asszonyom – mond a művezető Kamillához – sikerült e befolyásos
tekintélyeket megnyerni rá, hogy kegyedet meghallgassák.

Kamilla hálásan hajtá meg magát a férfi előtt, aztán a társaság felé.

Nehány szokásos kérdés és felelet után a karnagy zongorához ült, s
Kamilla hangjegygyel kezében remegve állt mellé.

Rövid előjáték után minden szem Kamillára lőn irányozva… feszült
várakozás… mély csend… most… most kell megereszteni hangját, a karnagy
fejével int, a hallgatóság kézzel lábbal ütenyt ver.

Kamilla mély lélegzetet vesz, melle megszorul, a hang torkába vész, a
hangjegyet elejti, s két kezével arczát elfedve, zokogni kezd.

– Nem bírok – fuldoklá – ki vagyok merülve!

– Gyüjtsön előbb erőt, aztán jőjjön kisérletet tenni – mond a karnagy,
hideg vérrel hagyva el a zongorát, mialatt a művezetőre kicsinylőn
tekinte.

Kamilla a szégyen és fájdalomtól csaknem eszméletét veszítve tántorgott
az ajtó felé; lábai alatt a föld ingott, a falak keringtek vele,… tovább
nem bírt, össze kellett roskadnia. E pillanatban érzé, hogy izmos kéz
támogatja, tovább folytatá lépteit, mig a szabadba ért, itt kissé
magához tért, fejét hátra fordítá, hogy a férfinak, ki segélyére jött,
köszönetet mondjon. Szemei két égő fekete szembe ütköztek, édes
meglepetés volt, mert bár alacsony, de erős termetü hölgy tartá karjai
közt.

– Hála önnek asszonyom – rebegé Kamilla.

– Kegyed nem bír saját erejéből elmenni, itt van kocsim, majd kisérője
leszek. – Ezzel grófi koronás czimerű kocsihoz vezeté, hova ezüst
bérruhás szolga mindkettőt felsegíté.

– Hol van lakása? – kérdé az asszonyság.

– Nincs – felelé Kamilla.

– Tehát hová vigyem?

– A hová akarja.

– Haza – kiáltá a kocsisra, azután Kamillához mondá – legyen ma ebédre
vendégem.

Kamilla lekötelező tekintettel köszöné a szívességet.

– Ön szenvedni látszik – mond a hölgy.

– Rettenetesen.

– És kicsoda ön?

– Egy szerencsétlen teremtés.

– Szegény! Még oly ifjú és szép. Melyik ország a hazája?

– Magyarország.

E válaszra a hölgy szemei megvillantak s arczát lelkesedés kifejezése
árasztá el.

– Boldog idők! Szép emlékek! – kiálta fel, s kis vártatva Kamilla kezét
megragadá e szókkal – nekem az ön szép hazája igen drága, vésznapjait
megsirattam. Sajnálom, hogy ön segélyre szorult, de ha már lenni
kellett, köszönöm a gondviselésnek, hogy közelében voltam. Pest
feledhetlen nekem, ott arattam első babéraimat, ama tűzlelkű közönség
tapsviharai közt mertem nagyokat kisérleni, ők ismerteték meg erőmet és
tehetségemet, diadal-koszorúimban a pesti virágok hervadhatlanok, mert
viharos tetszés közt tűzte homlokomra egy bátor, egy nagylelkű közönség.
És, mint az első szerelem, ha ábrándos és rövid volt is, örökké
feledhetlen marad, úgy egy művésznőnek első diadalai legértékesbek
maradnak, és én azokat Pesten arattam.

Kamilla kérdőleg tekinte a hölgyre.

– Nem ismer engem? Én Alboni vagyok.

– Ah! minő leereszkedés! Mivel háláljam meg e kegyet.

– Azzal, szép gyermekem, hogy mondja el viszontagságait.

– Az nem okozhat kegyednek szórakozást, nagyon sok benne a szomorú.

– De tán kegyednek szerezhet enyhülést; azért csak tartózkodás nélkül.

– Ha parancsolja a grófné…

– Kérem.

Kamilla röviden, szakadozva, de ép azért drámai hatással elmondá: hogy
hol és minő állapotban találták atyját, mint veszett el pénzök, férje
elfogatását, a sikeretlen dologkeresést, betegségét, szóval mindent, mi
őket Párisban érte.

– És férjének neve?

– Vizeki Kázmér.

Alboni feljegyzé, azután azt is, hogy hol halt meg atyja.

– Ekkor a kocsi az «Avenue des Champs Elysées» egyik fényes palotájába
robogott.

Kiszálltak, Alboni parancsolá, hogy a kocsi várjon. Felkiséré vendégét,
s kérte, helyezné magát kényelembe, s nyugodjon ki, mert erre nagy
szüksége van.

– Az ebéd – folytatá – kissé későn lesz, de addig szolgáltatok valamit
kegyednek. És most a viszontlátásig, nekem üzleti dologban távoznom
kell, kérem, találja magát nálam egészen otthonosan.

Ezzel elhagyá a termet, kocsira ült és elvágtatott.

Kamilla nem tudta ébren van-e vagy álmodik? Oly sötét mindenféléhez volt
darab idő óta szokva szeme és lelke, hogy az itt uralkodó fényt
bűvészetnek képzelé. Növelte csodálkozását, midőn gazdag terítéket, s
mindenféle különösségekkel megrakott asztalkát toltak elébe falatozás
végett; nem sokat élvezett belőle, mert étvágyánál nagyobb volt
fáradtsága, hiába küzdött, hasztalan erőködött, a kényelmes butorok oly
csábítón hatottak rá, hogy akarata ellenére elszenderült.

Sokat tesz az álomra az, hogy minő benyomások közt alszik el az ember.
Kamilla álma valóságos vegyülete volt a mennyei szépnek, s a pokol
kegyetlenségeinek; hol tündérek vendégelték meseszerű palotában, s
oldalánál kedves Kázmérja ült; majd pedig boszorkányok kergették
tüzön-vizen át, s látta, mint tépik izekre imádott férjét, majd
angyalszárnyakon rózsás felhők közt emelkedett a magasba, a léget égi
zengzetű dallam tölté el, egyszerre férjét pillantá meg, ki tüzes
oszlophoz lánczolva, irtóztatón szenvedett, s szívszaggató hangon
kiáltá:

– Kamillám, lelkem!

A hang minden idegein át csontig hatott. Rémülettel ugrott fel… már
ébren volt, látott, de nem hitt; homlokát végig simítá, egy lépést
visszatántorgott; azután reszkető két kezét égfelé terjesztve, a
fájdalom és öröm kitörésével fuldoklá:

– Nem, nem! ez nem képzelet, Kázmérom!

– Drága üdvem, Kamillám!

– Ah! – sóhajtá Kamilla, s félholtan omlott férje karjai közé.

Kázmér fejét Kamilla fejére hajtá, a mentő angyal, a nagylelkű művésznő
pedig örömben uszó szemekkel állt mellettök. Gyönyörű kép volt!

A halálcsend perczekig tartott, s eleinte csak egyes sóhajok szakíták
meg, azután zokogás lőn hallható.

Ezen életjel után Kázmér tenyerét Kamilla homlokára illesztvén, fejét
gyengéden felemelé, hogy azon szemek közé nézzen, a melyekért annyira
epedett. Kamilla kinézése meghatotta; olyan volt, mintha a sírból kelt
volna fel.

És Kázmér?

Ő tíz évet vénült, hajában nem ősz szálak, de ősz fürtök mutatkoztak.

Egyik sem mondá a másikának, mit lát és mit érez, de egy sóhajban s rá a
forró ölelésben minden ki volt fejezve.

– Tisztelt vendégeim – mondá Alboni egyik kezét Kázmérnak, a másikat
Kamillának nyujtva – ebédhez, ha úgy tetszik.

A két hálás szív áhitattal voná ajkihoz az oda nyujtott kezet, s együtt
rebegék:

– Megmentőnk!



XXVII.  (Vihar után egy napsugár.)

Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta,
kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a
sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé,
hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly
szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga, mintha két vendége
valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot, a
nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül,
hogy szerénységöket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy
önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat
észre, hogy bizalmas társalgásban vannak. Belé jöttek, mert egyik szó a
másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új
ismerősök.

A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek.
Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott
szinpadi diadalok akármelyike. Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb
csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit
találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni;
aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.

Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget – aránylag – nem enyhít,
mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb,
ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben
boldogok, ha jót tehetnek. Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik
a pénzt. Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik-e?
De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal
szórják az emberi tulajdon legnemesbikét, a jótétemény áldását, míg
Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse,
szükkebellel zárkóznak kincseik közé.

A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a
szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás
e földön.

Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült
redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák,
fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét
követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat. A
legnemesb növény közt is terem gaz, mely elég vakmerő a legkitünőbb
virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak
koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.

Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött
soha, hanem tisztán, eredetileg égből jött, hogy ezután kezdje
vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik,
lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg
a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni,
addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait, hangját vagy
beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen
mennyei fogalom.

A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét
oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de
értékét ő maga ismeri.

Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantának össze,
mit az élesszemű házinő észre vőn.

– Most, kedves vendégeim – kezdé – nem tartóztatom tovább önöket; tudom,
sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel. – Felkelt s
barátságosan nyujtá kezét Kamillának.

A nő és férj elindulásra készültek.

– Fogatom készen várja önöket.

Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s
kérdőleg tekinte nejére.

Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett
olvasni: értem, mi nyugtalanit, de én sem tudom hova?

– Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.

Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki.

Elváltak.

Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér
hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:

– Valahára!

– Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! – mond Kamilla, gyöngéd
szeretettel simulva férje kebléhez – mert azt hiszem, az egész
varázslat, vagy lázrohamaim megújultak, s mindez, mi nehány óra óta
velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek, csakhogy akkor
rettenetes alakban üldöztek, és most… ah! most mennyei érzést árasztanak
keblembe.

– Sokat szenvedtél, édes szerelmem?

– Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára. Oh beszélj,
akkor tudom, hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem
rettegek a felébredéstől.

– Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.

– Mit? Napokat? Éveket – egy egész életet! Mióta nem láttuk egymást, én
eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.

– Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem,
mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat,
szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.

– Oh Kázmérom! Lehetséges volt-e oly sokáig nélküled élnem? A mindenható
kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna.

A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.

A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de
csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.

Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével
kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn
omlottak.

Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.

– Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből – szakítá meg Kázmér a
hallgatást. – Szegény teremtés! Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.

– Kázmér! Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél
miattam? Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én
szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.

– Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent,
mint az a természetben; és te hoznál rám bút? Oh Kamilla! Hisz e
pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más
boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is…
Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a
nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam, hogy támasz és
segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert
sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek.

– És én, Kázmérom! Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték!
Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás
azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután
elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel
játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.

– Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.

– Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon – mond Kamilla, s karjait
Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket
vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga
belép.

– Inkább együtt meghalunk.

– Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.

– Élni fogunk, élni kell, de hogyan?

– Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom – mond
Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.

– Nem, soha! – kiáltá tűzzel Kázmér.

– De ez biztosítaná jövőnket.

– És megmérgezné életünket.

– Ezt én nem tudtam.

– Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva
rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való. És én
elviselhetném-e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid
mosolyát egy közönség pénzért élvezze; pénzért elátkozzanak, kétségbe
essél és meghalj,… pénzért sirj, pénzért szeress mást?… Nem, édes
angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj, és én
nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.

– Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod
szerint.

És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük
iránt; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak
a fáradalmat, mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely
megengedi, hogy jót, rosszat ezentúl együtt türjenek. Lassanként
átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után
szép reményekre, először a mi lehetséges, aztán a mi valószinű, végre
légvárak emelésébe merültek.

Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira,
hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről. A
pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek
visszatérhetnek? És ha igen, két ily ifjú szív boldogsága perczeiben
bizonyosan nem.

Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van-e vagy
nappal? Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak. A gyertyák rég
kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek
fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:

– Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s
egyhangulag felelték:

– Semmit.



XXVIII.  (Egy szép vasárnap.)

A legkomolyabb életnek is vannak könnyelmű perczei. Ilyenkor a képzelet
lepkeszárnyakkal repüli át a nehézségeket, mik szenvedéseink elhárítását
gátolják; a legsujtottabb kedély is talál néha derült eget, melyen
elmerengve, reménycsillagokat lát feltünedezni. Ámde az eszmék, miket
könnyelmű perczeink szültek, a komoly való által hamar elüzetnek, s a
leggyöngébb szellő fuvallatára a derültség is elborul, s a
reménycsillagokat sötét felhők takarják,… aztán minden komoly, minden
borús, mint volt.

Ily könnyelmű perczek valának, mik egész éjen át Kázmér és Kamilla
lelkét ringaták; ily derült ég vala, min ekkorig oly édesen elmerengtek,
de a szobalegény valóra ébreszté ábrándos szellemüket.

Mint olyan ember, kit halálos ellene túlnyomó erővel üldőzőbe vőn, s
útját egyszerre vízáradat által elzárva látja, pillanatnyi habozás száll
meg, mert nem ismeri a víz mélységét, a benne létező örvényeket, s mégis
neki kell mennie, hisz az ellenség már nyomába ért,… így állt Kázmér a
szoba közepén, egyik kezével Kamilla kezét tartva, a másikban kalapját;
előtte volt a mély áradat, tömérdek örvényeivel, a zajló Páris, –
mögötte a kérlelhetlen sors és kétségbeejtő nyomor.

– Most én fogok munkáért zörgetni – szólt búsan.

– Az igen keserves út, – jegyzé meg Kamilla – én már egyszer botorkáztam
rajta. Félve indulok rá ismét, de mégis inkább, mint te; engedd nekem az
első kisérletet.

– Te már tevéd, most rajtam a sor.

– Tehát együtt.

– Majd később. Mi lenne belőlünk, ha egyszerre fáradnánk ki?… Csak
egymásután. – Ezzel megölelé nejét, s indulni készült, e pillanatban egy
bizományos lépett be.

– Vizeki Kázmér urat keresem.

– Itt vagyok.

– Az olasz dalszinház rendezője magához kéreti.

– Nem fogom várakoztatni.

A bizományos elment.

Kázmér és Kamilla megdöbbenve néztek össze.

– Mit jelentsen ez? – kérdé Kázmér.

– Félek – sóhajtá Kamilla – nagyon rosszat.

– Hogyan.

– Bizonyosan fel akarnak léptetni.

– És az nagyon rossz volna?

– No, te mondád, hogy nem szeretnéd, s a mit te nem szeretsz, az nagyon
rossz.

– Megvallom, százezrek közepette szerencsétlennek érezném magamat, ha
szinpadon látnálak.

– Úgy hát ne is menj a rendezőhöz, mert készebb vagyok egész nap
virágokat készíteni, s azzal kiülni valamelyik partra eladás végett…

– Már üzentem, hogy megyek, szótartónak kell lenni,… majd megmondom,
hogy szándokod változott.

– Úgy jó lesz. A viszontlátásig.

Kázmér távozott.

Néhány percz mulva Kamilla egy angol levelet kapott ily tartalommal.

«Asszonyom! Egy kitünő ajánlatra bátor vagyok kegyedet felkérni, hogy
leánykáimat a franczia nyelvben és énekben oktatni szíveskedjék. Ha
hajlandó rá, a feltételek iránt értekezni, szíveskedjék kocsimon hozzám
fáradni.

L. B.»

– A kocsi?

– Alant vár – mond a szobaleány, ki a levelet kézbesíté.

Kamilla nyilsebességgel felkészült, s mintha félne, hogy a kocsi nélküle
távozik, mi által szerencséjét is elszalasztaná, legnagyobb sietséggel a
kocsiba ült, mely vele elrobogott.

Két órával később Kázmér fénylő szemekkel, örömtől sugárzó arczczal tért
haza, roppant csomag iratot hozván magával.

– Szerepek! – kiáltá az ajtón berohanva – mind szerepek, egész dalművek!

A szoba üres.

– Kamilla, kedves nőm!

Semmi válasz. Darabig várt, aztán nyugtalankodni kezdett. Előcsengeté a
szobalegényt.

– Hol van nőm?

– Elkocsizott.

Eleinte megdöbbenté Kázmért a válasz, azután eszébe jutott, hogy
bizonyosan az az áldott lélek, ki annyira lekötelezé őket, viteté
magához, minek folytán inkább fennhangon gondolkozva, mint a legényhez
intézve mondá:

– A hintón, mely tegnap ide szállíta minket, távozott…

– Nem, egy angol uraság fogatán.

– Különös! Hm, jól van, elmehet. Egy angol uraság! Hol veszi az
egyszerre magát, hogy hintót küldjön Kamilla után? Néhány nap előtt a
várost hagyták neki összebarangolni, míg fáradtság és éhség miatt
összeesett, s ha egy szegény varrónő meg nem szánja, az utczán
veszhetett volna el, és most lakásához fényes fogatot küldenek érte!…
Félek, nem tiszta szándék rejlik alatta… félek, a szinpadi sikert
arattatni akarják vele, a nélkül, hogy szinpadra lépne.

Kamilla megjött, boldogan, magán kívül az örömtől.

– Vége az inségnek – kiáltá Kázmér karjaiba repülve – szabadulásunk
órája ütött. Képzeld Kázmérom, alkalmazást nyertem.

– Én is.

– Két angol kisasszony mellé, ének és franczia nyelvben kell órákat
adnom. Egy franczia tanár és zenemester kihallgattak, aztán dicsérettel
nyilváníták képességemet a hivatásnak megfelelhetni. A lady százötven
franc havi fizetéssel megfogadott.

– És én száz franc havi fizetéssel irnoki állomást nyertem az olasz
dalszinháznál.

– Tudod, kinek köszönhetjük?

– A kinek szabadságomat is.

– Legyen annyi áldás életén, mint dicsőség pályáján.

– Nemcsak hirneve, de lelke is nagy.

E pillanatban lépett be Alboni, s kedvesen kérdezé:

– Elfogadták az alkalmazást?

Kamilla és Kázmér a nagylelkű nő elé siettek, kezeit melegen keblükhöz
szoríták e szókkal:

– Mivel hálálhatjuk meg jóságát?

– Azzal, ha elégülten fognak élni, s hivatásuknak megfelelnek.

– Boldogok és iparkodók leszünk.

– Annak igen fogok örvendezni. Ha valami érné önöket, gondoljanak rá,
hogy van egy barátjuk. Isten áldja.

A két hálás szív kocsijáig kiséré, hol benső megindulással vettek
búcsút. Aztán szobájukba siettek, magukat boldogságuknak átengedendők.

E naptól fogva csak az ebéd hozta őket össze; Kázmér reggeli után elment
az irodába, s ötig foglalkozott, Kamilla pedig az angol kisaszonyokkal
gyakorolt. Öt órakor mindkettő csak úgy repült haza felé, s a találkozás
otthon oly ünnepélyes volt, mintha hosszas utazás után viszont látnák
egymást. Az ünnepnapokat gyermekes örömmel várták.

Midőn foglalkozásuk közepette az első vasárnap rájuk viradt, Kázmér
örömmel mondá:

– E nap egészen a mienk, ma ki sem mozdulunk.

– Tévedsz, kedvesem, első örömnapunkat meg kell osztani azzal, ki
keserveinkben osztozott, ki kétségbeesett életem felett őrködék; ma
Mathildehoz megyünk.

– Igazad van; lásd, mily hálátlan teremtés az ember, mihelyt jól megy
dolga, megfeledkezik azokról, kik sanyarú állapotában el nem hagyták.
Szégyenlem magamat, hogy boldogságom annyira elragadott.

– Tehát beleegyezel?

– Azt a jó teremtést felkeresni? Nemcsak kötelességemnek tartom, de
örvendek rajta. Együtt fogunk ma ebédelni, az én Paul barátom is ott
kell hogy legyen.

Kamilla tapsolt örömében. Ma kapta ki első havi fizetését, az egész
összeget magához vette, midőn Mathilde látogatására mentek.

Leirhatlan az a természetes öröm és szívélyesség, melylyel Mathilde
fogadá látogatóit. Nem győzte nézni és ölelni Kamillát, aztán csodálta
jó kinézését, s hálát adott Istennek e kedvező változáson, mert ő rá nem
ismert volna, oly különbség van ez arcz közt most és akkor, mikor
előszőr látta meg betegsége után.

– Ah – mondá – azért még neheztelnem is kellene, hogy oly hűtlenül
hagyott el.

– Igaz, meg sem köszöntem illően azt a feláldozást, ritka részvétet és
sok jót, mit velem tőn, de gondolám, az üres hála nem hozná vissza
holmiait, miket értem elzálogíta.

– Ki mondá ezt kegyednek?

– Tudom édesem.

– Jó Istenem! Hisz az nem szégyen, ha ily szegény leány megszorul. Ha
nincs, kölcsön veszünk, s hitel hiányában oda adjuk azt, a mi ér
valamit, ez az egész.

– Kisasszony – szólalt meg Kázmér, ki eddig néma megindulással állt ott
– ha országaim volnának, s azokat sorba lábaihoz raknám, mégis adósának
tekinteném magamat azért, mit e szegény, elhagyatott nőért tőn. Ha
azonban egy baráti kézszorításnak van értéke ön előtt, legyen
meggyőződve, hogy a leghálásabb szívvel nyujtom kezemet.

– Oh uram, önök túlbecsülik azt a kis szolgálatot – válaszolá Mathilde,
örömmel szorítva kezet.

– És most – mond Kázmér – hol találom kegyed bátyját, az a jó Pault, ki
engem meglátogatott? Fel akarom keresni, mert mi négyen ma együtt fogunk
ebédelni.

– Dicső gondolat – kiáltá Mathilde – Paul mindjárt itt lesz, vasárnap
nem hagy magára várakozni.

– Annál jobb. Azonban mi még nem is reggeliztünk, s tán kegyed sem –
jegyzé meg Kázmér. – Én megyek valamit ide rendelni. A viszontlátásig.

Alig távozott Kázmér, Kamilla mélyen elpirulva lépett Mathildehoz, egy
csomagot vőn elő, s könyes szemekkel kezdé:

– Mathilde! Ez oly csekélység, hogy tán sértve is lesz általa; tudom,
ezzel századrészben sem róttam le nagy tartozásomat, de majd lassanként,
idővel,… most nincs több,… fogadja szívesen.

[Illustration: – Mathilde! Ez oly csekélység…]

– Mit gondol, hogy én pénzért tettem barátságot?

– Azt nem, a világért sem – esék szavába Kamilla ijedten, – de az ily
barátság megfizethetlen, de költségei voltak,… miattam adósságba verte
magát…

– Azt kegyed álmodta.

– Jól hallottam.

– No, ha hallotta, hát hallja azt is, hogy csak akkor fogadok el
költségtérítést, mikor nagyon-nagyon gazdag lesz, s nem tud pénzével mit
csinálni, addig megélek én a magaméból, sőt még néha szívességeket is
bírok tenni. Ezzel vége.

Kamilla keservesen sírni kezdett, és szólt:

– Én nem leszek gazdag soha!

Mathilde csendesítni iparkodott őt.

Így találta Kázmér a társaságot visszatértekor, nyomában legény jött
izletes reggelivel.

– Mi történt itt? – kérdé Kázmér – miért e könnyek?

– Mert nem lesz gazdag soha – felelé Mathilde.

– Gazdagság után vágyik az én nőm, az én kedves Kamillám?

– Oh! nem azért! mintha szeretnék az lenni, vágyaim szerint elég gazdag
vagyok, de Mathilde azt mondá, csak akkor róhatom le tartozásomat nála,
ha nagyon gazdag leszek.

– Képzelje Kázmér úr – mond Mathilde – Kamilla pénzzel kinált,
szívélyességemet meg akarta fizetni, mint valami csaplárnénak.

– Kedves barátnőm – csendesíté Kázmér a megsértett barátnőt – ne vegye
tőle rossz néven, ő annyira lekötelezettjének érzi magát, és méltán,
hogy semmit sem tarta természetesbnek, mint első pénzét kegyeddel
megosztani, ki vele hajlékát és étkeit megosztá, ki ápolta és
vigasztalta, kit az Isten áldjon meg jóságáért. Ne vegye azt úgy, mintha
a szegény pénzszekrényéhez ment volna, abból néhány ezer franc-t
kivenni, hogy azzal egy nagy szívességet lefizessen, ő fáradott e
csekélységért, s mi több, első pénz, mit életében dologgal szerze.
Édesebben, szentebben használhatja-e ezen pénzt, mint ily nemes
tartozást, ha csak parányi részben is, törleszteni?

– Ej, uram, itt adósságról nincs szó, a mi költség volt az ön kedves
nejére, azt fedezte a negyven franc, mit Paul a gyürűért hozott, a
fizetés tehát szolgálatomért esnék, s ezt nem hagyom magamnak
megfizettetni. Majd ha szükségem lesz önökre, viszontszolgálatra
számolok, ezzel vége. Üljünk a reggelihez, különben nem fog izleni az
ebéd, pedig én ma vígan akarok lenni.

Alig végezték a reggelit, Paul csakugyan elérkezett.

Élénk beszélgetés közt felkészültek, hogy ebédig sok mindent
megtekintsenek, mi vasárnap csak látható Párisban.

És valósággal, Kamilla csak ma mert először széttekinteni,… a zajló
élet, tarkaság, tündéri kirakatok, szebbnél-szebb öltözetek ma először
ragadták meg figyelmét. Eddig Páris, vagy egy rengeteg erdő, neki
mindegy volt; ott mindenütt emberbe, itt pedig fába ütközik, de ma
felragyogott szemei előtt minden, mit eddig bánata homályban tartott. A
boulevardeok csodálatra ragadták, a Concorde téren felkiáltott:

– Ah! ez tán már nincs is a földön.

A «Champs Elysées»-en oly gyermeki érzés lepte meg, hogy futkosni jött
kedve.

Csupa kiváncsiság, csupa gyermek és öröm volt.

Kázmért Kamilla elragadtatása oly vidor hangulatba hozta, hogy ha
Clichy-beli ismerői látnák, cseppet sem kételkednének rajta, hogy
teljesült az, mitől e szegény embert oda bent féltették.

És meglehet, mert ők is olyan igen jól érezték magukat, vagy pedig mivel
a jókedv is ép oly ragadós, mint az ásítozás, elég az hozzá, Mathilde és
Paul szintén elemökben voltak.

A ki figyelte volna őket, azt hinné, a legboldogabb négy teremtés egész
Párisban.

Hat órakor beültek egy tisztességes étterembe, Paul sehogy sem találta
ott magát, jobb szeretett volna valami külvárosi lármás csapszékben
iddogálni, azonban a barátságnak meghozta ez áldozatot. Sokat
feszelgett, nyikorgatta székét, s könyökével hol oldalba lökött valakit,
hol pedig feldöntött valamit; a tálakhoz csak félve nyult, s az elibe
készített Macon vieux-t inkább szemével nyelte el, semmint kipoharazta
volna. Ez azonban csak addig tartott, míg Kázmér néhány poharat belé
önte, aztán neki melegedett ő is.

Mathilde ellenben oly fesztelenül és kecsesen viselé magát, mintha e
teremben találta volna fel mindennapi társaságát; beszédes és elmés
volt; ő mulattatá a kis társaságot.

Az egész ebédet megelégedés, jókedv és barátság füszerezé.

Ebéd után a legközelebbi szinházat látogatták meg, hol jókedvöknek
szabad kitörést engedve, annyit nevettek, hogy a bánatnak utolsó nyomai
is elköltözni látszottak arczaikról.

Itt Paul is elemében volt, ordított és tapsolt, mintha kárpótolni akarná
magát egy órai csendes viseletért, mi az ebéd ideje alatt annyira
megviselte őt.

Éjfélkor igen elégülten elváltak.

– Édes Kázmérom – mond Kamilla otthon – e nap igen kellemesen mult el.

– Lám kedvesem – felelé Kázmér – nem szükséges gazdagság a boldog
élethez, szerelem és megelégedés képezi a föld édenét, e kettő nélkül
nyakig kincsben is nyomorult az ember.

Megölelték egymást, és igérték, hogy boldogok lesznek.

Másnap munkához láttak.

Több hónap folyt így le, s havonként egy-két vasárnapot a fentebbihez
hasonlóan töltöttek.

Kamilla és Kázmérnak nem volt más panasza, csak az, hogy egész napon át
soha sem láthatták egymást, ezen pedig nem lehetett változtatni.



XXIX.  (A miről nem is álmodtak.)

Ismerős alak ácsorog a Rue Richelieu és Boul. Montmartre sarkán,
mérgesen rángatja bajuszát hol fel, hol lefelé, nem győzi szemeit eléggé
mereszteni, mert minden elmenőt megtekint, mintha ismerőst keresne
benne. Haraggal dörmögi maga elé:

– Bolond nagy város! Tenger dologtalan nép! Itt egy embert megtalálni
annyi, mintha valaki a réten egy szál füvet megjegyezne, s mást küldene,
hogy bekötött szemmel keresse. Nem is tudom, az a jó báró, kit az Isten
áldjon meg, miként képzelheti, hogy szegény uramra ráakadunk? Mégis, ha
én francziául tudnék, no, az más volna, akkor remélhetné, mert én
megindulnék házról-házra, s az utczán is minden embert megszólítanék, de
ezek a francziák a világért sem tudnak mást, mint francziául. Aztán
nálunk azt hiresztelik, hogy ezek műveltek. Köszönöm szépen! Nem tudnak
mást, mint francziául. Jőjjenek csak hozzánk, meglátják, mit tudunk mi?
Én csak szegény szolga vagyok, és magyarul, németül, meg tótul beszélek,
de ezek csak francziául tudnak. – Ezzel mérgesen rántott lefelé
bajuszán. – Szép műveltség! Mit mondanak nálunk az olyan oláhról, ki
csak oláhul tud?… Mivel jobb az olyan franczia, ki csak francziául tud?

Emberünk elmélkedéséből roppant bámulatba esett, mert valóságos tiszta
magyar nyelven hallott oly körmönfont kifakadást Páris ellen, mintha
valami bakancsos őrvezető üres konyhára talált volna.

Körültekinte, s látta, hogy e czifra szavak egy török ajkairól peregnek
le.

– Magyarul beszél ön, vagy én tudok törökül?

– Mindkettő lehetséges.

– Hova való?

– Szabolcsmegyei, a ki lelke van – felelé a török.

– Hát Törökországban is van Szabolcsmegye?

– Ha azt oda vihetném azokkal a jó atyafiakkal, disznótorral és töltött
káposztával, semmi bajom sem volna.

– Hát így mi a baja?

– Először is az, hogy nem tudom magam kiismerni ebben a rengeteg
fészekben. A tábornok úr leküldött szivarért, s most nem tudok haza
találni.

– Kérdjen valakit.

– Ha beszélni tudnék velök. Kérem, édes atyámfia, segítsen ki a bajból.

– Öcsém, magam is nyakig vagyok benne.

– Nos Döme, nem tévedtél el az állásban – szólítá meg emberünket egy
deli ifjú.

– Küzdöttem a helyemért, méltóságos úr, aztán erősítést nyertem e
szövetséges törökben, kivel legalább beszélni tudtam.

– Te tudsz törökül?

– Véletlenül a török tud magyarul.

– Hol tanult? – kérdé az ifjú a töröktől.

– Törökül?

– Nem, magyarul.

– Édes hazámban, Szabolcsvármegyében.

– Értem – mond az ifjú – s arcza elsötétült; egy felhő, egy emlékezet
vonult át rajta. Kis szünet után folytatá – és hogyan került ide?

– Kmetty tábornok úrral érkeztem tegnap. Az ő szolgálatában vagyok.

– Kmetty itt?… Hol van szállva?

– Valami spanyol fogadónak hívják.

– Ah tudom, Monsieur Liot-nál.

– Ott, ott! Ugyan kérem, merre van?

– Mindjárt útba igazítom. Vegye e jegyet, adja át a tábornoknak
üdvözletem mellett, s mondja, legközelebb meglátogatandom. Aztán két
napoleont adott a legénynek e szókkal – ezt igya meg a jobb időkért, a
haza felvirágzásáért. – Ezzel egy bizományost oda inte, s a törököt haza
kisérteté.

A török útközben a napoleonokat tekingetve dörmögé:

– Száz franczia sem olyan úr, mint egy magyar. – Aztán a látogató jegyet
voná elő, s rajta e nevet olvasá: «Báró Ujfalvy Vilmos.» – Az Isten
éltesse! – mondá, miközben a jegyet és napoleonokat zsebre dugta.

– Döme, jer – mond báró Ujfalvy – mindent tudok.

– A lakását is?

– Sokkal többet, hogy mint él, és mint szenvedett.

– Szenvedett? Ez nagyon elszomorít.

Bérkocsira ültek, mely Kázmér szállásához robogott, hol Ujfalvy
kérdésére azon választ nyeré: hogy azon úr és asszonyság öt óráig soha
sem található, de ezentúl mindig.

A kapusnő elbámult, mert a távozó úr öt frank ezüst pénzt nyomott a
markába, mi neki annyival is inkább gyanúsnak tetszett, mert azt az
utasítást nyeré: ne szólna semmit arról, hogy kereste valaki. Egyet
hunyorított szemével, s gondolá:

– Szép fiatal úr, bőkezű is, titkolódzó is… kétségen kívül kaland akar
szövődni ezzel az érdekes nővel; ha úgy van, sok öt frankra lesz
kilátás. Bizony rám is fér.

Kázmér néhány nap óta kedvetlenül tért haza irodájából, mi Kamillát
nagyon lehangolá. Ma kedvetlensége csaknem a levertségig ment.

– Édes Kázmérom, neked valami nyomja lelkedet, mi engem kétségbeejt.

– Apró bosszantások, tömérdek apró bosszantások! Kimerítik türelmemet.
Ha értelmes emberek, nagy művészek gáncsoskodnának dolgaimban,
meghajolnék előttők, de azok a hetvenkedő semmik, dibdáb komédiások, kik
egy ötödrendű szerepet sem képesek becsülettel énekelni, megkeserítik
minden órámat. Egyik panasz a másikat éri, hogy hibásan irom a
szerepeket, mert egyik pajtását, másik rokonát akarná helyembe szerezni.
Minden untalan átvizsgálja a rendezőség dolgozataimat, ma is mindent
feltúrtak, nem leltek ugyan hibát, de restelni kezdtem már a dolgot.

– Kedves férjem, mennyivel jobban szeretlek én téged, mint te engem; te
haza hozod haragodat, hogy együttlétünk kevés óráit megkeserítsd, én
titokban sirom ki magamat.

– Mit, te sirtál? És miért?

– Mert azok az angol kisasszonyok hideg gőgjökkel naponként új és új
megaláztatással illetnek.

– Oh édesem! Ez a mi kenyerünk mégis nagyon keserű kenyér!

E pillanatban látogatók érkeztek.

Kázmér felugrott, előre akart rohanni, de hátra tántorga.

Kamilla szemeit dörzsölé, mintha káprázat volna, a mit lát.

Ezalatt halálcsend uralkodott a szobában, mit Kamilla éles sikoltással
szakíta meg.

– Ugyan messze kellett jönnöm, hogy nőmet bemutathassam – mond az érkező
férfi.

– Kamilla!

– Lucille! – kiáltá egyszerre a két növeldei barátnő s szeretettel
siettek egymás karjába.

Kázmér magánkívül ölelé át Vilmost, s észre sem vette, hogy ezalatt
kezére a leghűségesebb könnyek hullnak s csak akkor figyelt rá, midőn
Döme szólt:

– Megöregedett, édes nagyságos uram, de csakhogy láthatom.

– Öreg hívem, jó Döme, te is itt vagy?

– Gyalog jött volna, ha el nem hozom.

– El nagyságos uram – mond Döme, ujra Kázmér kezét csókolva – a világ
végéig a méltóságos úr engedelméből.

Kázmér szemei könnyben úsztak s egyik kezével a szolga kezét, a másikkal
a főúrét rázta.

– Nem mondtam – kezdé Lucill – bármely körben élj s légy a világ bárminő
részében, felkereslek.

– Ennyi kegy és jóság előtt az angyalok is meghajolhatnak – viszonzá
Kamilla.

– Jer Kázmér, hadd mutassalak be nőmnek. Lucillem, nyújtsd kezedet
legbensőbb barátomnak.

– Azt annál szívesebben teszem, mert az én gyermekkori barátomnak,
vezetőmnek, az én édes Kamillámnak férje.

– Most láttuk, üdvözöltük egymást, nincs egyéb hátra, mint magunkat
kibeszélni, azt pedig étkezés közt legkedélyesebben tehetjük. Ha úgy
tetszik, menjünk ebédelni, a kocsik alant várnak. – Ezzel Kamillának
nyújtá karját, Lucill pedig Kázmérét fogadá el, utánok, szemeit
törölgetve, Döme ballagott.

A kapusnő megismerte a bőkezű urat, szomorún tekinte utána, mert látta,
hogy nem az lesz a dologból, a mit ő várt.

A kis társaság a «Terasse Jouffroy»-hoz hajtatott, hol külön szobára
rendelték az ebédet.

Az ebéd elején élénk társalgás folyt; csupa viszszaemlékezések, baráti
nyilatkozatok, s bizonyos mértékben ömlengések képezék a beszédet.

Lucill elmondá, miként nyerte meg Kamilla az ő szivét, mily pajzán volt
s e szende teremtés belőle egész más lényt idomított.

Kázmér felemlíté, hogy midőn pajtásai mind elhagyták, mily feledhetlen
érzés szállta meg lelkét Vilmos őszinte baráti viseleténél.

– És mégis – mond Vilmos – el tudtad vinni lelkeden, hogy kézszorítás,
egy bucsúszó nélkül elhagyj.

– Már akkor ismertem szívedet, meg akartalak kimélni egy rossz órától.

– Önző valál, magadnak akartad könnyítni az elmenetelt. Ezért majd
később számolunk. Most igyunk egyet e boldog viszontlátásra.

– Kivánom – szólt Kázmér – hogy a jó szerencse, mely két ily nemes
szivet egyesíte, szép művéhez következetes maradván, örökké tartó örömet
és boldogságot áraszszon e frigyre, melyet okvetlen az ég angyalai
szőttek.

– E kivánat kiegészítéséhez – jegyzé meg Lucill – az önök tartós és igaz
barátságára szükségünk van.

Erre a két férfi melegen kezet szoríta s a két angyali teremtés egymást
átölelé. Midőn e két gyönyörű fő összehajolt s azok a selyem fürtök
összeolvadtak, a legfelségesebb rafaeli kép elevenült meg.

A két férfi gyönyörrel mosolyga rájok s Vilmos nem állhatta meg szó
nélkül, örömtől sugárzó szemekkel mondván:

– Nem természetes-e, hogy szeressék egymást?

Ebéd végeztével Ujfalvy Vilmos nejéhez fordulva kezdé:

– Itt a páholyjegy a dalszinházba, ketten kocsizzatok oda, Döme elkisér.
Mi Kázmérral szivar mellett fekete kávénkat kiszörpöljük, azután követni
fogunk.

– Sokáig ne várakoztassanak – esenge Lucill s Kamilla szemei hasonlót
fejeztek ki. Azután felkészültek, egymás derekát átkarolták, úgy mint
hajdan a növeldében és könnyedén lebegtek tova.

A két férfi négyszemközt maradván, Vilmos Kázmérhoz lépett s kezeit
bensőleg megragadva szólt:

– Mindent tudok, balesetedet a bankházzal, a fogságot, szegény nőd
betegségét, mostani szigorú és szűk életmódodat,… mindent. Hát ez a
barátság? Készebb valál a legidegenebbektől megalázást tűrni, fogságot
elviselni, sőt angyali nődet életveszélynek kitenni, semmint hozzám
fordultál volna. Elhiszed Kázmér, hogy ez nekem fáj?

– Szívemből sajnálom, de…

– Semmi mentség, e vétket jóvá fogod tenni.

– Minden erőmmel.

– Akkor kész a bocsánat. Vissza fogsz térni édes hazánkba.

– Nem, az lehetetlen!

– Ne idegeskedj, hallgass ki nyugodtan. Egész életedet ily tengődéssel
akarod átküzdeni?

– Itt legalább gúny nélkül tehetem, de mi vár rám otthon?

– Majd megvitatjuk. Ha magadat kárhoztatnád csak ily nyomorult
keresetre, szót sem szólnék, de van kedves nőd.

– Ő szivesen osztja velem a nyomort.

– Meghiszem, mert imád, aztán meg oly ifjú és ábrándos, hogy még a
szükségben is költészetet talál, ha abban veled osztozik. De oly ifjú
marad-e mindig? Az-e hivatása, hogy ketten maradjatok? Mi kilátástok
lehet itt? Örökké napszámban dolgozni s ha majd a szegény nőt
kötelességek itthon tartják, a magad keresetéből képes leszesz-e minden
szükséget fedezni? És végre, ha ép akkor téged is betegség lepne meg…
Tedd félre a büszkeséget és dolgozni térj haza. Nem dobog fel szíved e
szóra: haza? Ez iránt is vannak kötelességeid. Szegény hazánknak minden
egyesre, annál inkább tehetségekre és jellemekre szüksége van. Bűnt
követ el olyan, kit nem balvégzete tart távol, hanem önkényt száműzi
magát.

– Hát mihez fogjak, mit kezdjek?

– Adok módot kedvező kilátásra.

Kázmér sötét pillantást vetett Vilmosra.

– Ne félj – folytatá Ujfalvy – segélyezéssel vagy ajándékkal nem akarlak
megszégyeníteni. Munkát kinálok, férfihez, barátomhoz illő tisztességes
munkát. Jószágaim elszórvák, házilag mind nem kezelhetem, tehát
nagyrészt haszonbérbe szántam. A dombai jószág gyönyörűen fel van
szerelve, az úriház benne minden kényelemmel és butorral ellátva, csak
lakóra vár, vedd ki haszonbérbe. Kormányzóm a feltételek iránt utasítva
van, siess le hozzá.

– Vilmos, téged az Isten külde.

– És én utána jártam, a párisi bankárháznál lévő pénzed, mint magad is
tudhatod, egy cseppet sincs veszélyeztetve, de várakozást igényel. Te
nehezen várhatsz, mert akármi vállalatba kezdjen az ember, bátrabban
teszi, ha keze nem üres, én azonban várhatok minden legkisebb zavar
nélkül, tehát a hitellevelet megveszem tőled s mindjárt reggel
kifizetem, hogy azonnal utazhass.

Kázmér csak sírni tudott.

– Aztán – enyelge Vilmos – ráadásul viszaadom hűséges Dömédet, ki utánad
majd agyon epedte magát. Jól van így?

– Kérdezd az erdőt, a réteket, ha zord tél után a jó Isten szép tavaszi
napot küld, jól esik-e? Lelkem el van telve örömmel, szívem hálával.
Vilmos, én nagyon sokat szenvedtem, de most úgy rémlik nekem, az ég csak
azért küldé ránk azon nehéz időket, hogy szebb napjaink teremtőit annál
inkább megismerhessük. Én most nemes lelkedet egész nagyságában láttam,
akaratod előtt meghajlok.

– Ölelj meg, aztán nézzünk nejeinkhez, ha nekik is oly élvezetes estéjök
volt-e, mint nekünk?

Kázmér és Kamilla megint álmatlan éjt tölte; készültek, terveztek, s
kifogyhatlanok voltak a hálafelkiáltásokban. Hányadik éj már ez, mit
izgatottság közt virrasztának át Párisban, de egyik sem hasonlíta ehhez,
a többi bubánatot igért, ez reményekkel volt tele.

Másnap Kázmér száz napoleont adott Kamillának, vásároljon össze, a mihez
kedve van.

Kamilla ötven napoleont csinos erszénybe tőn s mellé nehány sort rejte,
aztán kérte Kázmért, kisérje valami ékszerárúshoz, hol a másik ötven
napoleonért szép ékszert vőn.

Elmentek a jeles művésznőhöz, még egyszer hálájokat nyilvánítva,
bucsúzni.

Kázmér lefizette tartozását azon nyilvánítással, még akadnak
szerencsétlenek, kik ily nagylélek szivességét igénybe veszik. Tele
megindulással váltak meg.

Mathilde könnyekbe tört ki, mikor hallá, hogy a kedélyes vasárnapoknak
vége s mindenre állítá, miszerint Kamillát úgy megszereté, úgy hozzá
szokott, hogy nélküle nem tudja, mint fog élni.

– Ép azért nem fog vonakodni leghálásb barátnéjától egy csekély emléket
elfogadni – s Kázmér leírhatlan örömére a vásárlott ékszert oda adá. –
Ezen erszényt pedig Paulnak szántam, néhány sor van benne, kérem
kézbesítse neki.

Mathilde semmi esetre sem fogadta volna el a megbizást, látván, hogy az
erszény dús tartolommal bír, de úgy benne volt a sírásban, hogy se nem
látott, se nem hallott.

Megindító érzékenységgel vettek bucsút.

– Haragszol tékozlásomért? – kérdé Kamilla távozásukkor.

– Imádlak és elismerő szíved keblem oltára!

Midőn a vaspályához érkeztek, Kázmér még egyszer visszatekintve
felsóhajta:

– Dicső Páris! Örömek és élvek hazája! Előttünk zárva volt édened.

Kamilla mélyen maga elé merengett.

– Min gondolkozol, kedves Kamillám?

– Alig merem hinni, hogy csakugyan hazatérünk.

– Tegnapelőtt erről álmodni sem mertünk volna.

– Hallod, csengetnek.

– Siessünk, mert félek Páristól.



XXX.  (A ki hogy vet, úgy arat.)

A Pálmay-ház elvirágzott s gyümölcse férges lőn.

Angelique úgy bánt szüleivel, mint ki hirtelen hatalomra jut s azoknak
sorsát tartja kezében, kik vele szívtelen bántak, de korántsem mint
nemes ellenség, hanem mint gyáva szokott. Minden nyomon éreztette velök,
hogy csak tűri őket.

A bárónő két szűk szobára volt szorítva, hol heteken át sem nyert a
kecses háziasszonytól látogatást s ha igen, nehány hideg szóváltás után
ismét magára maradt; bizalmas társalgás sohasem fejlődött köztük.

Az öreg Pálmay, ki saját házában méltóságos úr volt, később leánya
házánál csak nagyságos ur lőn, most a cselédek már teins urazzák, mert a
háznál, hol annyi százezreket költött, hol a bárói vér legmagasb
igényeitől le a legparányibb szeszélyig, mindent fényesen teljesíte,
számára nem maradt hely; ő az ifjú tékozlónak útjában volt s ha
asztaluknál még terítének is számára, szállást másutt kelle tartania.
Kifosztották mindenéből s kenyerét úgy megkeserítették, hogy az öreg úr
számtalanszor étlen maradt inkább, mint ott, hol tiszteletet s
elismerést várhatna, megaláztatásban részesüljön. Igen rosszul folyt
dolga, igen szánandóan élt.

Zárai Gyula nejével legjobb egyetértésben élt; a bárónőt egyenlőn
kínozták, Pálmayt egyenlőn alacsonyíták s míg ő Fogaras Bellával, –
kitől ezalatt Verdesi Hugó, törvényes férje megszökött, – kocsizott,
páholyba járt, addig Angelique Dell’Orto gróffal hasonlót tőn. Sokszor
elvágtattak egymás mellett s mint jó barátokhoz illik, nyájasan üdvözlék
egymást; a páholyban szíves integetéseket cseréltek s otthon csak akkor
találkoztak, ha együtt kelle aláírni oly okmányt, a mire ötven
száztólival pénzt kaptak, ez pedig gyakori eset lévén, többször időztek
együtt e szerencsés házastársak.

Angeliquenek Dell’Ortoval s Gyulának Bellával nyilt viszonya volt s a
társas élet becsületére legyen mondva, az egész világ visszavonult
tőlük, mit eleinte nagyon kellemesnek találtak, de később mégis keserű
kifakadások történtek az emberek kisszerű előitéletei ellen.

Hát szegény Valeria?! Kérte, fenyegette örököseit, hogy ne hozzanak
szégyent fejére – több, mint könnyelmű életökkel, ők nevettek, nagyon is
könnyen nevettek, mert mindenről, mit a koros hölgytől várhatnak, már
törvényesen biztosítvák. Valeria sokat sírt és imádkozott,
társalkodónéja meg örökké talált valamit, mivel Záraiék ellen keserítse,
ha egyebet nem, hát borzasztó álmokat beszélt el. Sokszor bánatosan
elgondolkozott s ha Valeria kérdé:

– Min töri fejét?

– Vajjon – sóhajtá szemeit éghez fordítva, – mi lett azokból a szegény
Kázmérékból?

Ez aztán Valériát egészen gyermekké tette; elfedett arczczal zokogott,
sokáig és keservesen, míg könnyei és lélekzete kifogyott, ekkor kézen
fogta társalkodónéját, imaszobájába vezeté, a zsámolyra térdeltek és
imádkozának.

Akármennyire haragudott Záraiékra, mégis hitte, hogy ők, kik mindent
neki köszönhetnek s ez időben egyedüli és legközelebbi rokonai, ha
hálával nem, de legalább elismeréssel, vagy kevés szívvel viseltetnek
iránta; olykor tapasztalt ugyan ellenkezőt, de ezt inkább könnyelmű
szelességnek, mint rosszaságnak felróni volt hajlandó. Nagy bánatában
tehát csak oda ment lelkén enyhíteni s ha mindig jobban sebezve tért is
haza, azt hitte, hogy egyedül az a hely, hol szeretetre számíthat.

Eljárt az ő drágalátos rokonai és örököseihez s mindig új fájdalmakat
hozott haza, ő azt érezte, fel is tette magában, hogy kerülni fogja
őket, de nehány nap mulva elhitette magával, hogy tévedt, aztán megint
oda ment.

Egyszer ismét nagyon tele volt szíve, könnyíteni kellett rajta, otthon
kisírta és imádkozta magát, ez kevés, magát kipanaszolni vágyott. Nem
volt már senkije, mióta az egész világtól elzárkózott, csak hűséges
társalkodónéja és örökösei, az egyiknél mindig merítette az anyagot, a
másiknál kipanaszolta, most a társalkodóné ellen neheztelt, vitte
fájdalmát Angeliquehez, mert valahol ki kelle öntenie. Angelique
szobájában szokott otthoniassággal helyt foglalt, mind a mellett, hogy
senkit sem talált benne.

A mellékszobából vitatkozás hangzott át, azonnal Zárai Gyula és
Angelique hangjára ismert.

– Nagyon sajnálom – mond a férj – hogy aláirásaidat nem használhatom, de
hiteled az enyémmel együtt kimerült.

– Az borzasztó! nekem pénz kell.

– Nekem is.

– Hát mit csináljunk?

– Egyetlen mód, hízelegj nagynénémnek s csalj ki tőle nehány aláirást.

– Hizelegjek annak a kiállhatatlan vénségnek?

– Ej na! csak nem fog örökké élni az a sárkány.

Valeria egy fiatal lény rugékonyságával ugrott fel, benyitott a
beszélgetőkhöz s elrettentő nyugalommal mondá:

– Elég sokáig arra, hogy e szeretetet megjutalmazza; s mielőtt az
érdemes két rokon csodálkozásából magához térve szóhoz juthatott volna,
elhagyá őket s a házat.

– Ime, vigyázatlanságod – kezdé Angelique.

– Bocsánat, én csak folytatám az általad megkezdett hangot.

– Mi lesz most ebből.

– Mi? majd megharagszik s túl él minket.

– Komolyan, engem megijesztett fenyegetődzése.

– Mit árthat ő már nekünk? azon többé nem változtathat, mire magát a
törvény előtt kötelezé, hát mindössze csak azzal boszanthat, ha jó
sokáig él, pedig a hogy én ismerem, bármennyire nyerjük is meg
szeretetét, kedvünkért egy órával előbb sem akarna meghalni. Mindössze
annyit veszténk, hogy aláirását kinyerni elenyészett az egész kilátás.

– Következőleg…?

– Következőleg nem marad más hátra, mint megmozdítani minden követ, hogy
Fogaras uram szekrényét is megmozdíthassuk. Ülj le szép asszony s
tanácskozzunk a módokról.

Angelique vállon át gúnyos pillantást vetett férjére, karszékbe ült,
fejét hátraveté, kezeit unatkozottan ölébe sülyeszté s idomos kis
lábaival ütenyt vert azon keringőhöz, mely fejéből szivéhez és
visszarohanva kellemesb óráira emlékezteté.

Zárai meghajtá magát azzal a szemtelenséggel, mint valami szép kegyencz
koros uralkodónője előtt, székét bizalmasan tolta Angelique mellé, s
éllel mondá:

– Drága szép nőm! élvezzük boldog házasságunk magány perczeit s lássuk,
miként teremthetnénk pénzt?

És a legszebb egyetértésben elkezdtek tanácskozni.

Ritka kedvezése az égnek! E két szív most is úgy érez egymáshoz, mint
mikor oltár elé léptek; házi viszály, harag, vagy neheztelés maig egy
pillanatra sem zavarta meg boldog házasságukat. És ha valaha békétlenség
fészkelné magát közibök, nem elhanyagolás, félreértés vagy
szerelemféltés leend alapja, hisz e felvilágosodott házasfelek ily
mindennapiságokon felülemelkedvék, hanem a pénzkérdés; ily magas
szellemek, művelt lelkek jól tudják és érzik, hogy e polgárosodott
században mi a társas élet lelke? No, de ők nem a pénz becséről
értekeztek most, hanem a módról, miként lehetne szerezni? hát hagyjuk e
szellemdús társalgásba mélyedni, tanúra nincs szükség, mert bármennyire
túlérzik is magukat az előitéleteken, a csiklandós tárgy körül, mely
szőnyegen van, egyik vagy másik oly tanácsot vagy véleményt adhat, mely
miatt mégis elpirulhatnának. Volt már sok eset, hogy elbukó fényűzőket,
pénztelen tékozlókat egy rossz óra mélységbe sodort. Nem mondom ezt e
boldog házasokról, de mégis szeretem, hogy zárt ajtónál értekeznek,
legalább nem jő tudomásra, minő uton jutottak megint pénzhez. Elég az
hozzá, ők ez alkalommal is kivágják magukat s még néhányszor ki fogják
vágni.

Valeria hideg büszkeséggel járt fel és alá; nem sírt, nem imádkozott,
hanem ügyvédeért külde.

Az ügyvéd megjött; Valeria sokáig értekezett vele s midőn elbocsátá,
tört ki izgatottsága; nem tudott enni, nem találta helyét, elfeledve,
hogy társalkodónéjára haragszik, nyakába borult, szakácsnőjének
felmondatott s mi annyi idő óta nem történt, páholyjegyért külde.

A jámbor társalkodónénak kedve lett volna orvosért küldeni, mert úrnője
annyi mindent össze-vissza tőn, mi szokásával ellenkezett, hogy eszét
kezdé félteni. Mi nagy volt meglepetése, midőn délután két orvost látott
érkezni más három egyén kiséretében. Elrémült és egész testében
remegett, szerencsére az ügyvédet felismeré s minden alkalmat
felhasznált tőle megtudhatni, ki az a másik két úr? Kiváncsisága annál
inkább növekedett, mert úrnője sok előzékenységgel fogadá s őt
eltávolíták.

– Mit jelentsen ez? és kik azon urak? majd két óra hosszáig kínozá e
kérdések feletti kételye. Végre eltávoztak, meg nem állhatá, hogy utánok
ne siessen s a lépcsőknél utolérvén, az ügyvédet félreszólítá:

– Kérem, – kérdé – kik azon urak?

– Kettő orvos.

– De a másik kettő?

– Biztosítási ügynök.

Az ügyvéd tovább ment, s a társalkodóné ott maradt, gondolkozott, de
semmit sem értett. Fejét jobbra-balra lóbázva tért a szobába, hol
Valeriát oly jókedvben találta, mínőre évek óta nem emlékezett.

– Kedves barátném, – szólt az álmélkodó társalkodónéhoz, – ismét lovakat
fogunk tartani, az elbocsátott cselédséget visszafogadjuk.

– A szakácsnőt is?

– Hisz még itt van.

– De felmondtunk neki.

– Megtartjuk.

– Mind ez komolyan?

– Lesz ismét páholyunk – folytatá Valéria – játék és thea-estélyeket
adunk. Úgy van, szórakozni és vigadni fogunk.

A társalkodóné megállt, az esze is megállt; nézett, de szemei kápráztak.
Egyszer azon vette magát észre, hogy egyedül van a szobában. Keresztet
vete, s mormogá:

– Az imént azt gondoltam, az esze ment el jó úrnőmnek s látom, hogy csak
most jött meg. Úgy aztán megint lehet élni, de mint eddig, az már
kiállhatatlan volt. Sietek éleszteni benne a jó gondolatokat, különben
kihalnak s ismét apáczák leszünk.

De erre nem volt szükség, Valeria egész erélylyel hozzá látott házát
olyanná alakítani, mint volt valaha. Mikor már benne voltak az áldott új
rendben, a társalkodóné egy bizalmas magánórában koczkáztatta e kérdést:

– Ugyan drága úrnőm! mi hozta e szerencsés ötletre?

– Nyugodt lelkiismeretem, annak tudata, hogy egy elkövetett vétkemet
jóvá tettem.

Most aztán semmivel sem tudott többet, mint azelőtt, de kérdeni sem mert
többet, megelégedett ő azzal is, hogy kellemesben élnek, ha okát nem
fürkészhette is ki.

Valéria ébredését a társaskörök örömmel üdvözölték s termei régi
ismerőseivel megnépesültek, csak Záraiék előtt zárvák ajtai.

Zárai és Angelique nevették ezen utolsó fellobbanást s mint mondani
szokták: most bizonyosan elalszik a mécs; de bezzeg megdöbbentek később,
hallván, hogy Valeria tetemes adósságokat csinál s jószágait terhelni
kezdi. Erre nem számoltak, ez aggodalomba ejté őket. Zárai Gyula utána
is látott a dolognak, eredménye az lőn, hogy mindent úgy talált, mint a
hír szárnyain keringe. Nyilvános és ünnepélyes óvásokkal lépett fel
jogainak ezen kijátszása ellen, a törvényes lépéseket is megkisérlé, de
hasztalan fáradozott. Valeria csak halál utánra köté le nekik jószágait
és sehol egy záradék sem volt, melyben kötelezné magát, hogy míg él,
azokat terhelni nem fogná.

Ez Záraiékat tönkre tevé; többé semmi áron sem bírtak hitelt szerezni, s
egyik végrehajtás a másikat érte. Gyula bujdokolt, s Angelique kétségbe
volt esve.

Dell’ Orto látván Angelique levertségét, bensőséggel ragadá meg kezét, s
megindulás hangján szólt:

– Szerelmem Angelique! Olvasom a bút arczodról, szólj, mi epeszti
szivedet?

– Oh Robertem! Ne kérdezz, nem búsítlak.

– Tán szived hajlik el tőlem?

– Soha!

– Úgy kérlek, légy nyilt.

– Robert! Robert! én pirulok, megöl a szégyen a miatt, kinek nevét
viselem. Mi lesz belőlem? – és zokogni kezdett.

– Csendesülj szép angyalom, és mondd, csak az a csekélység háborít úgy
fel, hogy pénzzavarokba hozott?

– Kell-e több? elbirjam a szégyent, s míg ügyeink nem rendezvék, a
szükséget?

– Sem egyiket, sem a másikat. Nem vagyok-e oldaladnál? Nem
kötelességem-e segélyedre lenni. Még az éjjel hazámba utazom, hogy a
szükségesekkel ellátva visszatérjek.

– Elutazol?… Elhagysz?

– Kell, kell! Nem nézhetem a bánatodat, s miért nézzem, ha segíthetek
rajta. Néhány nap mulva itt leszek, hogy mindent tisztába hozzak.

El is utazott, Angelique várta… várta, de többé nem tért vissza.
Bizonyosan lágy szive volt, s igazat mondott, hogy nem nézheti a szép
teremtés bánatát.

Fogaras Bella is haza menekült atyjához, a derék fosztogató által
reábizott szerepet hűségesen lejátszván Záraiék körül.

Feloszlásba ment minden Záraiéknél; viszony, háztartás, fényűzés.

Oly épület omlott itt össze, melynek fennállása sem az erény tündöklő
tükrével, sem a nemes szív magasztosságával nem bírt, s kiket romjai alá
temetett, egy szánakozó sóhajt sem érdemelnek.

Mikor ezen esemény folyt le a fővárosban, két szerető szív tele
boldogsággal, megelégedéssel és jóltevőik iránti hálával érkezett
Dombára.

Károly körülnézte a gazdaságot, Kamilla a házat, mindkettő el volt
ragadtatva.

Döme Pesten járt bevásárlás végett, ő hozta meg az újságot Záraiék
bukásáról.

– Mi lett szegény Pálmay bácsiból? – sóhajtá Kamilla.

– Azt a jó öreget el nem hagyjuk – mond Kázmér, – Döme! Holnap Pestre
megyünk.



XXXI.  (Hogy találkoznak a jók.)

Zárai Gyulától s a bájos Angeliquetől egymást érte a sok kérvény, mik
Valériához intézvék. Ő kérlelhetetlen maradt, válasza mindig így
hangzott:

– Évi pénzöket pontosan kapják, halálom után fekvő jószágaim az övék,
azon már változtatni nem lehet, azontúl még jó szót sem adok nekik, s
látni épenséggel nem akarom.

Ezúttal is hasonló válaszszal bocsátott el egy küldöttet, a hozzá
czímzett levelet el nem fogadván, mikor Dömét jelentették.

– Hadd jöjjön.

Döme örömtől sugárzó szemekkel lépett be, ő nagysága kezét egész
tisztelettel megcsókolá, és szólt:

– Itt vagyunk, megjöttünk.

– Találkozott vele, jó öregem?

– Mondom, hogy megjöttünk.

– Azt látom, de Kázmérral találkozott-e?

– Itt van.

– Ki?… Hol? Beszéljen értelmesen.

– Hát Kázmér úr és neje haza jöttek, itthon vannak az országban.

Valeria visszatántorgott, s ha Döme fel nem fogja összeesik.

– Döme, – szólt szünet után Valeria – nem szegült ellenimhez, kik
látván, hogy a búbánat nem bír a sírba vinni, most akarják, hogy az öröm
öljön meg?

– Én ellenségihez? Szeretném őket kipusztítani, mert ők a mi
ellenségeink is.

– Tehát Kázmér?

– E pillanatban Pesten van.

Valeria reszketve kulcsolá össze kezeit s éghez emelt szemekkel sóhajtá:

– Istenem! Meghallgatád imáimat, s könyörültél rajtam. Szólj édes
öregem, hol van? Hol laktok? Felkeresem, meglátogatom, kiengesztelem,
mert én taszítám el, én sértettem meg, én vagyok a vétkes.

– A dombai jószágot haszonbéreltük, – felelé Döme – attól a jó báró
Újfalvy úrtól, s így most dombai lakosok vagyunk.

– Mikor utaztok haza?

– Még ma.

– Jó, ezúttal nem láthatom őt, bizony nem tudom, hogy bírja el szivem,
no de már nehezebb dolgokat is elviselt, hát csak küzdjön meg ezzel is.
De te, ki nekem a legnagyobb örömhírt hoztad, mit még az életben
várhaték, ha már egyszer boldoggá tettél, nem fogsz e boldogságból
lerontani semmit?

– Én? Ha parancsolja és lehet, hát tornyot is építek tetejébe.

– Számítok rá. Tehát se szóval, se tettel ne mutasd Kázmérnak, az én
szeretett édes Kázméromnak, hogy velem találkoztál, vagy hogy ittlétéről
tudok valamit.

– Legyen nyugodt nagyságod, hallgatni fogok.

Döme elbucsuzott.

– Döme – mond megindulva Valeria – te annyi szolgálatot, s most oly
örömet szereztél nekem, hogy megjutalmazni szeretnélek. Mondd, mit
kivánsz?

– Többé semmit. Visszanyertem uramat, földi vágyaim teljesülvék.

Döme elment.

Valeria sírt, nevetett; összehivatá cselédeit s mindegyiket
megajándékozá, azután kocsira ült, s a várkápolnába ment, hol Kázmért
utólszor látta, hálát adni Istennek, hogy őt meghallgatá s elérni engedé
a boldogságot, kedves Kázmérját még egyszer láthatni.

Akárhányszor találkozunk sajátságos kinézésű egyénekkel, kiken a ruha
meg van kopva, de többet mutat, mint sok másokon az új; kalapján látszik
a varrás, és szélei megszürkülvék, fején mégis úgy áll, hogy szomorú
kinézése eltünik; nyakkendője szinehagyott, de a pongyola csokor festői
redőzetben mutatkozik; zsebe lyukas, kezét mégis úgy mozgatja benne,
mintha marok aranyat csörgetne; arczán a nyomor látszik, de bátor
tekintete büszkén néz mindenre a mi fényes, végre ha minden eledele egy
tál kocsonya, azt több tisztasággal és nagyobb vigyázattal eszi, mint
sok szerencsefi fáczánsültjét.

Ilyenek a megbukott urak.

Ilyen alakot látunk szegényes szobában egy tálacska szűk tartalma
mellett ülni, s midőn az ajtón kopogni hallott, kendőjét sebesen a tálra
dobta, nehogy szegényes ebéde elárultassék.

– Szabad – dörgé kedvetlen hangon.

Kázmér benyitott, az ajtóban megállt, némán és hosszasan tekinte a
szobatulajdonosra, ki e viseleten zavarba kezde jönni, s miután hiába
várt megszólításra, habozva kérdé:

– Mivel szolgálhatok… Kihez van szerencsém?

Kázmér karjait kitárta, kalapját kezéből elejté s megindulástól reszkető
hangon rebegé:

– Urambátyám! Kedves urambátyám! Nem ismer?

– Te vagy… Ön az?… Valóban,… nem csalódom… Kázmér – s a tárt karok közé
siete.

– Végre megtaláltam! – kiáltá Kázmér.

– És hogy találtál?! – sóhajtá Pálmay búsan lankasztva ősz fejét
mellére.

– Hála Isten, egészségben.

– Nyomorban, megtörve…

– Ezen mi is átmentünk, de az Isten nem hagyja el azokat, kik benne
bíznak.

– Hol jártál?… És hol veszed itt magad? Mit csinál, hogy van az én
kedves kis Kamillám?

– Mindent el fogok beszélni, de elébb engedje, hogy kérjek valamit.

– Hát lehet még tőlem is valamit kérni? – szólt Pálmay, s keserűn
mosolygott.

– Attól, ki tapasztalásokban oly gazdag.

– Drágán fizettem édes öcsém, nagyon drágán.

[Illustration: Kázmér karjait kitárta.]

– Ismerem jó szivét, irányunkban nem lesz vele fukar.

– Nem, édes öcsém, bár mások iránt fukarkodtam volna, de már megtörtént…
Parancsolj Kázmér, ha szolgálhatok valamivel, örömemre lesz.

– Lássa – kezdé Kázmér – én tapasztalatlan gazda vagyok, s most nagy
haszonbért vettem, ha urambátyám hozzánk jönne lakni, hogy néha
tanácsával engem vezessen, nagy hálára kötelezne, s legyen meggyőződve,
úgy fogunk önnel bánni, mintha szerető gyermekei volnánk.

– Mint gyermekeim? – mond az öreg úr, ajkait fogai közé szorítván – azt
nagyon megköszönném.

– Mintha mi volnánk gyermekei.

– Értem; köszönöm a gyöngédséget Kázmér, tudom nem sok hasznomat
vehetnéd, s nem is akarnád venni, de hogy rajtam segíts, s ez még se
viselje a kegyelem szinét, olyast gondoltál ki, mi még téged látszassék
lekötelezni.

– De urambátyám.

– Köszönettel veszem meghivásodat, mert ismerem Kamillám szelid lelkét,
s nemes szívedbe rég beláttam. Köszönöm Kázmér, elfogadom; először, mert
rászorultam; másodszor, mert ismerlek és szeretlek; harmadszor, mert
tudom, nem fogjátok velem szomorú sorsomat éreztetni.

– Feledtetni, minden áron feledtetni akarjuk.

– Az Isten áldjon meg.

– E szerint megegyeztünk, most csak határozza el, hogy mikor
indulhatunk?

– Minél elébb ebből az örvényből.

– Így voltam én Párissal. Tehát egy óra mulva.

– Annál jobb.

– Velünk fog lakni a méltóságos úr? – kiáltá Döme örömteljes hangon,
bokáit és tenyereit megifjodva verve össze – beh szép élet lesz! Úgy
fogom szolgálni, mint valami mesebeli királyt rabszolgája.

– Egyre kérlek öreg barátom, – mond Pálmay.

– Nekem csak parancsolhat.

– Jó, ha úgy akarod, parancsolom. Engem többé ne méltóságos urazz,
lejárta az Döme.

Dömének nem tetszett, megmozgatta jobbra-balra bajuszát, torkán nagyot
köszörült és mondá:

– A mint nagyságod parancsolja.

– Abból is kicseppentem.

– Kevesebbet harapófogóval sem vesznek ki belőlem – dörmögé felingerülve
Döme – ennyit minden felgazdagult zsidónak megád szolgája.

– Többet is ér egy felgazdagult zsidó, mint egy tönkrejutott úr.

– Előttem soha! Én még a régi világból való vagyok, a ki azt mondja: az
úr a pokolban is úr marad.

E sajátságos vitát Kázmér szakítá meg, rendeletet adván Dömének, hogy a
szükségeseket vásárolja be, s aztán indulnak.

Félóra mulva uton voltak.

Sok mondani valójok volt egymásnak, s így Dombáig az idő elrepült.

Kamilla magán kívül volt örömében, midőn nagybátyját meglátta. Ölelte,
csókolta, hol kezét, hol arczát.

Pálmay nem bírt szólni, de annál többet beszéltek könnyei, mik arczának
barázdái közt leperegve, ősz bajuszát füröszték.

Midőn az első felindulás csillapult, Pálmay oly érzékenyen és meleg
szavakkal köszöné meg ifjú rokonainak azon nemesszivű eljárást, hogy
nemcsak gondoltak rá, de fel is keresték.

– Ha tudnátok, édes gyermekeim, minő üldözött, s aztán mennyire
elhagyott valék?! Nem volt köröm, melyben szórakozhattam volna; nem volt
családom, hol szeretet enyhítené bánatomat; nem volt barátom, kinek
elpanaszolnám bánatimat; nem volt pénzem, hogy legégetőbb szükségeimet
fedezhetném; és végre öreg valék ahhoz, hogy kereset után lássak.
Nélkületek nyomorultan kellett volna elvesznem. Tudjátok most, fiaim,
mivel tartozom nektek?

– Szeretettel azon szeretetért, melylyel ön iránt viseltetünk – mond
Kamilla, s gyöngéden ölelé át Pálmayt.

– Feledje azokat, mint feledtük mi szenvedéseinket – szólt Kázmér –
mihelyt a jó ég engedé, hogy egymás karjaiba repüljünk. Szeretet és
megelégedés az, mit e hajlékban talál. Ha kedves bátyánk ebben osztozik
velünk, legyen elválhatlan tagja szerény családunknak.

– Mivel érdemeltem ezt tőletek?

– Azon jósággal, melylyel a szegény árvát gyámolítá – mond Kamilla.

– Mennyit tettem leányomért, s miként viselte ő magát, hogy bánt velem?!
Kamilla, te valóságos angyal vagy, és Kázmér még mindig az a nemes szív,
ki szegény hugomat elhelyezni segített.

– Lám – mond Kázmér – az ég már akkor elhatározta, hogy mi kezet fogva
boldoguljunk. Egymástól elszakítva, mindenikünk sokat szenvedett,
egymást viszontlátva csodásan száll tova nyomor és kétségbeesés. Vegyük
ezt Isten intésének, legyen ön szerető atyánk, és mi legszeretőbb
gyermekei, aztán éljünk együtt.

– Huszonöt év óta nem valék ily boldog – kiálta fel Pálmay, s könnyben
uszó szemeit hálásan emelé éghez.

– Minő szép és boldog családi élet alakult; az öreg Pálmayt úgy
tisztelték és szerették, mint saját házánál soha. Előzékeny volt iránta
mindenki, s örömmel szolgálta nemcsak a cseléd, de maga Kamilla is.
Megelégedés, hála és öröm sugárzott arczán, s az öreg úr naponként
összetett kezekkel köszönte Istennek e boldogságot.

Kázmér erélyesen látott gazdasága után, s otthon jókedvű volt, mert
kedves neje annyi szeretettel s oly mesterkéletlen bűbájjal fogadta,
hogy itt-ott, ha gondjai voltak is, azokat mindig későbbre halasztá, s
ha szeretteivel volt, egészen azoknak élt.

A háztartási gondokban Kamillának roppan segítsége volt a hűséges Döme,
ki mint kulcsár, a cselédeket szigorún kormányozta.

Ily életmód közepette kellemesen folytak a napok.

Egyszer ép ebédhez készültek, midőn Döme ijedt arczczal berohan.

– Jaj Istenem! – kiáltá.

– Mi baj? – kérdé mindenik helyéről felugorva.

– A nagyságos nagynéne.

– Megőrültél? – rivallt rá Kázmér.

– Csak nem a feleségem? – hebegé halálsápadtan Pálmay, s székéhez
visszatántorgott.

Kamilla szótlan és csodálkozva állt.

E pillanatban az ajtó megnyilt és Valeria mélyen megindult arczczal
belépett.

Halálcsend, mindenik még lélekzetét is visszatartá.

Kevés szünet után Kázmér szilárd léptekkel ment Valeria felé, ki midőn
kedvenczét közeledni látta, lelkendezve tárta ki karjait, aztán egy
sikoltással mellére borulva sokáig sírt.

Kázmér se bírta elnyomni könnyeit, mik szívből és forrón hulltak a
nagynéne kezére, mikor azt ajkaihoz voná.

Valeria két kezével gyöngéden megfogá Kázmér állát, s fejét felemelve,
könnyes szemekkel nézett szeme közé; vonásról vonásra megvizsgálá, aztán
zokogva szólt:

– Megváltoztál, édes fiam; nagyon megváltoztál. – Újra megölelé és
csókolá, s mialatt baljával Kázmér fejét erősen melléhez szorítá, mintha
félne, hogy ismét elszalasztja, tekintete Kamillára esett.

– És te Kamilla? – kérdé Valéria.

– Nem tudom merjek-e – hebegé zavarral Kamilla – bátorkodjam-e én, ki
annyi viszálynak és szerencsétlenségnek oka valék.

– Kázmérom bálványa vagy, jer szívemre.

Kamilla örömsikoltással engedelmeskedett.

Valeria mindkettőt forrón keblére ölelve, bűnbánólag mondá:

– Bocsássatok meg gyermekeim.

Kázmér és Kamilla e szavakra térdre omoltak, s Valeria kezét könnyekkel
áztaták.

Ekkor Döme is megszólalt:

– Nagyságod most a nekem szánt jutalmat megadta.

– Köszönöm Döme, hogy mindig hű valál hozzá.

– Mondhatom Valeria – jegyzé meg könnyek közt Pálmay – ma Isten előtt
kedves dolgot tevél, mert ezeket megörvendeztetni ünnepi tény.

– Te is itt? – mond Valeria, kezét Pálmay felé nyújtva – szegény
megszomorított sógor!

– Ne szaggasd fel a sebet, mely ez áldott jó teremtések közt gyógyulni
kezd.

– Bocsánat – rebegé Kázmér – bocsánat drága jó néném, hogy az érzés
eddig elnémíta, s csak most jöhetek szóhoz, nálam üdvözölni azt, ki
megjelenésével boldogságomat tökéletessé tette.

– És ti valóban szívesen láttok? – kérdé Valeria.

– Mint a virág a napot, madár a tavaszt – mond Kamilla.

– Mint megtévedt gyermek – tevé hozzá Kázmér – büntető kar helyett az
anyai édesmosolyt.

Valeria még egyszer és teljes elragadtatással mindnyájokat összeölelte,
s aztán asztalhoz ültek.

A szivélyes társalgás közepette Valeria hirtelen elkomorodott, s midőn
okát kérdezték, Kázmérhoz fordulva szólt:

– Tudod-e Kázmér, minő igazságtalanságot követtem el rajtad?

– Soha, soha!

– De igen, elvontam tőled mindent, hogy a hálátlanoknak adjam.

– Nekem annyit tőn, hogy két hosszú életen át sem bírnám meghálálni.

– Annyit köteleztem le nekik életemben, hogy többet nem nélkülözhetek.

– Szeretetéből azért nekünk is juthat valami, egyebet nem kérünk – mond
Kamilla.

– És halálom után – sóhajtá Valeria.

– Arról ne is beszéljünk – kiáltá közbe Kázmér poharat emelve – az Isten
éltesse sokáig!

– De beszéljünk, mert jó tisztába jönni. Halálom után ők öröklik minden
jószágimat.

– Kivánom, hogy csak gyermekei élvezzék.

– És te nem neheztelsz?

– De igen, hogy kedves néném a szeretetben oly gazdag kebleket
pénzérdekkel akarná szégyenítni. Most legalább meg lehet köztünk
győződve, miszerint hizelgés vagy képmutatás nélkül örvendünk, s a
szeretet, a mennyire kifejezni képesek vagyunk, őszinte.

– És szívből jő – tevé hozzá Kamilla.

– Oh gyermekim! Nem hiába gyászoltam utánatok, mily nemes sziveket
vesztettem volt?!

Kevés ideig folyt még e tárgy körül a beszéd, s lassanként átvitték
vidorabb térre, mit Kázmér szellemmel, Kamilla kedvességgel folytatott.
Valeria el volt ragadtatva.

A két fiatal rokon mindent elkövetett, hogy Valeriának ott tartózkodását
a legkellemesbbé tegyék.

Kázmér sokat beszélt boldogságáról, tapasztalásiról és jövendő
terveiről; sokszor megríkatá nénjét, de nyomban rá meg is nevetteté;
kikocsizott vele, s bemutatá gazdaságát.

Kamilla sok mindenben utmutatást kért és tanácsait hálával fogadá;
zongorázott, énekelt s szobáját úgy felvirágozta, mint valami
menyasszonyét.

Az öreg Pálmay tele volt előzékenységgel.

Döme pedig minden lépten-nyomon kezet csókolt.

Este whisteztek, reggel sétáltak.

Az egész ház Valeria körül forgolódott, s mindenki kedvére iparkodott
cselekedni.

Két nap mulva sírva bucsuzott el, s midőn kocsira ült, megindulással
mondá:

– E két nap menyországomból volt kiszakítva.

Alig néhány órája távozott, hát Kázmérnak czímezve nagy láda érkezik.
Kiváncsian vették körül, s a mint kicsomagolák, e felirást olvasták:
«Vizeki Kázmér kedves öcsémnek hagyományozom.» Kelet és tanuk aláirása.

– Mit jelentsen ez?

Kibonták a ládát, s ott volt benne a tömérdek ezüst, közte egy nagy
szekrény e felirással «Vizeki Kamillának.» Megnyitják, s drágábbnál
drágább ékszerek villantak szemeikbe.

– Áldott jó teremtés! – sohajtá Kázmér – ő akkor is szeretett, mikor
engedetlen valék.

Kamilla kissé elszomorodva mondá:

– Tán megbántad?

– Tudod, hogy naponként hálát adok Istenemnek. E drágaságnál nekem
többet ér egy mosolyod.

– Azért mondom csak, mert örökké szeretem hallani, hogy szeretsz.

– Hát nem annak folytonos ismétléséből áll-e egész életem?

– Épen mint az enyém!

És míg száz közül kilenczvenkilencz a kincses ládának esett volna, ők
egymás karjaiba estek.



XXXII.  (Családi események.)

Valeriának igaza volt, hogy e két nap menyországából van kiszakítva, ő
már akkor közelebb állt oda, mint a földhöz.

Mulatása Kázméréknál hattyúdala volt.

A sok izgalom, előhaladott kora és egy erős meghülés a jólelkű Valeriát
ágyba sujtá, s nehány nap mulva, jámbor életéhez méltón mult ki.

Kázmér és Kamilla igaz szívvel megsiraták, méltó gyászt öltöttek.

Zárai Gyula sehol sem lőn található, hogy a gyászeseményt vele
tudathatnák; Angelique el sem jött a végtiszteletet megadni annak, ki
neki életében annyit adott. Volt neki más gyásza, Dell’Orto maig sem
tért vissza.

Valeria végnapjaiban nem tőn új intézkedést, a jószágok terhökkel együtt
Záraiéknak maradtak, Fogaras uram nagy részére mindjárt kezet is tett.

De volt, mi a világot igen meglepte, s felvilágosításul szolgált azon
körülményre, hogy Valeria utolsó időkben mesés adósságba verte
jószágait; életét kétszázezer forintig biztosítá Kázmér részére, mit az
illető társaság azonnal ki is fizetett.

Kamilla az összegből egyszer mindenkorra tizenötezer forintot kért.
Kázmér, a nélkül, hogy kérdené mire, örömmel átadá.

Tízezer forintot azonnal útnak indított Párisba. Tán ékszerért vagy
piperére? Ő nem oly régen gazdag, hogy már is hálátlan tudna lenni,
Mathilde és Paul testvéreknek, az ő megmentőinek küldé hála és elismerés
jeléül; ötezer forintért pedig díszes emléket tőn Valeria sírjához.

Kázmért nejének ezen szívnemessége könnyekre indítá.

A váratlan gazdagság nem járt minden aggodalom nélkül, ezentúl Kázmér
csak nem maradhat dombai haszonbérlő, pedig innen megválni oly nehéz!
Domba volt a barátságos sziget, mely a hajótörés után menhelyt adott; a
zaklatott élet fáradalmait itt pihenék ki; szerelmöket egész
boldogságban csak itt élvezék; itt ismerkedtek meg a valódi munka
áldásaival; itt látogatta és bocsátott meg nekik Valeria, s végre házas
életök minden szebb és édesb emlékei ide kötvék, aztán innen váljanak
meg? – Sokszor sírtak e felett és voltak pillanatok, midőn azt hitték,
könnyebb volna a kétszázezer forinttól, mint e helytől megválni.

Báró Újfalvy ezt sejtette, nem is késett méltányos feltételek alatt örök
ároni átengedéssel megkinálni Kázmért, úgy is – mondá – nagyon kiesik
kezemből.

Ez volt a meglepetések koronája.

Az angyalok mosolyogtak a szép életre, mely Dombán meghonosult, s egy
szentnek láthatlan keze osztá áldásos jótéteményeit a vidéken, mióta
Kázmér és Kamilla lettek uraivá; nem volt nyomor és szükség többé a nép
között; az erény és vallás felvirágzott, mert a nép örömmel követte
példáját azoknak, kik nemcsak szóval, de tettel is keresztények.

Néhány hónappal később szokatlan mozgalom uralkodott a dombai urilakban;
cselédek futkostak, az orvos jött-ment, s Kázmér rendkívül
izgatottsággal várta egyik tudósítást a másik után. Egyszerre örömzaj
tölté el a házat.

Kázmér rohant, hogy első legyen, ki nejének szerencsét kiván, később
kocsira ülteté Dömét, s levéllel Ujfalvy Vilmoshoz küldé, Párisba pedig
távsürgönyöztetett.

Tizednapra Kázmér egy hölgyet vezete karöltve Kamilla ágyához.

Kamilla előbb hosszasan nézett, aztán nevetett, addig nevetett, míg
könnyei megeredtek.

A hölgy ráborult és zokogott.

– Mathilde! Mathilde! – fuldoklá Kamilla.

– Kázmér úr meghivott és én eljöttem keresztanyának.

– A keresztapa is itt van már – mond Kázmér – bevezethetem?

– Örömmel várom.

Kázmér elment, s alig engedett időt, hogy a két hölgy szive szerint
összeölelkezhessen, visszatért Ujfalvy Vilmos báróval.

A keresztelés megtörtént, mely alkalommal mint főszemélyek, egy főúr és
egy munkásnő fogott kezet; tehették pirulás vagy gyűlölet nélkül,
mindkettő osztályának dísze, szívnemesség és lélekemelkedettségben
egyenlők. A gyermekre kivánatos, míg az egyiknek példás jellemét, a
másiknak kitünő szorgalmát örökli, sohse feledje, mikép úgy a legmagasb,
mint a legalsóbb osztályban is vannak emberek, kiknek erénye és
tulajdonai előtt meghajolni méltó, és igen szegény az, kinek csak a rang
ad tiszteletet.

[Illustration: – Mathilde! Mathilde! – fuldoklá Kamilla.]



TARTALOM.

  DEGRÉ ALAJOS. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA  1
  I.  Fiatalság példánya  3
  II.  Rendetlen élet  12
  III.  Egy kedves teremtés  21
  IV.  A nagynéne  30
  V.  Nagylelkű rokon  39
  VI.  Megzavart álomért egy szép ábránd  48
  VII.  Egy estély, mely jól kezdődik  56
  VIII.  Egy estély, mely rosszúl végződik  66
  IX.  Új fordulatok  76
  X.  Szomorú kilátás  87
  XI.  Egy fiatal leány diadala  96
  XII.  Igaz barátság nem mindig hül el  107
  XIII.  A nagy világban sok a komédia  116
  XIV.  Egy példás életű vőlegény ügyei  125
  XV.  A vőlegény  134
  XVI.  Kinek esküvőjén jelenik meg Valéria?  142
  XVII.  Új házasok  152
  XVIII.  Hogy élnek nagy lábon?  162
  XIX.  A jószivű nagynéne, ki tettét bánni kezdi  170
  XX.  Megérkezés  181
  XXI.  Öröm és gyász  190
  XXII.  Szükségben jó tanács  199
  XXIII.  Reggeltől estig Párisban  208
  XXIV.  A kit a sors üldöz  217
  XXV.  A jószivű teremtés  229
  XXVI.  Az ég is megszánta  238
  XXVII.  Vihar után egy napsugár  250
  XXVIII.  Egy szép vasárnap  257
  XXIX.  A miről nem is álmodtak  268
  XXX.  A ki hogy vet, úgy arat  280
  XXXI.  Hogy találkoznak a jók?  290
  XXXII.  Családi események  303



KÉPJEGYZÉK.

  1. Degré Alajos arczképe  II
  2. Zárai Gyula  4
  3. Angelique pipereasztalánál ült  21
  4. Ott látta kedves öcscsét pamlagán elterűlve  39
  5. Verdesi nem közönséges alak  59
  6. – És nekem nagy bánatot hoztál fejemre  78
  7. Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját  96
  8. Fogaras olvasott  130
  9. Az egész szertartás alatt mozdulatlan arat  151
  10. A vonat elrobogott  182
  11. – Atyám! édes jó atyám!  191
  12. Falhoz, vagy kapuhoz dőlt  213
  13. «Luciá»-ból az őrülési jelenet volt  242
  14. – Mathilde! Ez oly csekélység…  263
  15. Kázmér karjait kitárta  293
  16. – Mathilde! Mathilde! – fuldoklá Kamilla  305


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VII |eredtiséggel |eredetiséggel

2 |megelent |megjelent

26 |Angelíque, kecsesen |Angelique, kecsesen

48 |eztündér világa |ez tündérvilága

88 |szerenesétlenné |szerencsétlenné

89 |összefügőbb |összefüggőbb

100 |maradünk |maradunk

130 |Nem? |– Nem?

153 |ajtóben |ajtóban

157 |csibékból |csibékből

203 |szerencsétlenég |szerencsétlenég

219 |ki innen? |ki innen!

222 |egyed ma |kegyed ma

223 |műhelyekke |műhelyekbe

229 |lasaanként |lassanként

231 |Hái ismerik |Hát ismerik

234 |Már az |– Már az

241 |assszonyom |asszonyom

251 |odáíg |odáig

260 |agy angol |egy angol

261 |pillanathan |pillanatban

261 |valam érné |valami érné

304 |hajótöérs |hajótörés]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A száműzött leánya: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.