Title: Elnémult harangok: Regény
Author: Rákosi, Viktor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Elnémult harangok: Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

58. KÖTET

ELNÉMULT HARANGOK

Irta

RÁKOSI VIKTOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

[Illustration]

ELNÉMULT HARANGOK

REGÉNY

IRTA

RÁKOSI VIKTOR

GRÜNWALD BÉLA RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

_Révai Testvérek tulajdona._

Franklin-Társulat nyomdája.



RÁKOSI VIKTOR.

1860–.

Rajz egy életről, a mely még a delet se érte el! Mintha egy jelenetes
képet akarnék bemutatni, a melynek a fele el van takarva és azt
kérdeném: jól van-e megpingálva?

Hát tudhatom én még most, mekkora iró lesz Rákosi Viktorból?

Más a lirikus poeta, az már harmincz éves korában bevégezte; a mit
tudott, kiadta, poétai alakja kész, csak a magánélete további részét
borítja homály, még rajta lévén a Párkák guzsalyán; de az elbeszélő iró
csak az ötvenedik évvel éri el ereje teljességét, vagy még később. A
cseresznye és a rózsa tavaszszal terem, de a maradandóbb gyümölcsöket,
az almát, körtét és a szőlőt az ősz hozza.

Rákosi Viktor azonban még csak negyvenöt éves (1860-ban született Ukk
zalamegyei faluban), főművét még eddig bizonyosan nem irta meg; de ha
egyszer megirja, élvezet lesz elolvasni. Hirneves bátyja Rákosi Jenő
korán behozta hirlapirónak. Már 18 éves korában szántja fürge tollával a
«kutyanyelveket» a _Pesti Hirlap_-nál. Ir reportot, ujdonságot s egyéb
apróságokat, bele dobván zsöngéit a névtelenség irdatlan mélységeibe.

Majd a _Budapesti Hirlap_ alapításánál vesz részt társaival, s itt, a
_Sipulusz_ álnévvel, napról-napra népszerűbb tárczairó. Elevenségtől
pezsgő, játszi ötletekkel, bohókás elmésségekkel gazdagon tarkított
előadási módja, leleménye, fordulatossága megnyeri rohammal az olvasó
közönséget, úgy hogy a 80-as évek közepén Sipulusz már országos hírű
iró, kit a burleszk humor mesteréhez, az amerikai Mark Twainhoz
hasonlítanak (pedig talán jobb is nálánál).

Siker a talentum termékenyítő harmata. Sipulusz hosszabb lélekzetü,
komolyabb irányu művek irásához kap kedvet, kitörnek belőle, mint az
izlandi források a napfénytől, termékeny tollával, felváltva két ember
hírnevét táplálván, a kik közül az egyik segíti a másikat és viszont.
Nem ritka jelenség nálunk. Tallérossy Zebulon leveleit sokan csak azért
olvasták, mert Jókai irja, viszont Jókai egyéb műveit sokan olvasták
azért, mert egyszersmind a Tallérossy Zebulon irója is ő. Az, aki a
jövőnek akar irni, álljon jó barátságban a jelennel. De különben is a
magyar közönségnek nem elég egy bögrében főzni. Az egyik része csak a
napi sajtóban veszi be a szépirodalmat; ha már föltette okuláréját, hát
elolvassa a tárczát is. Egy másik része csak az élczlapot futja át. Egy
harmadik rész (a leglustább) csak hallgatva, kényelmes zsölléjében a
szinházban élvezi a megkomponált történeteket.

Rákosi Viktor egyikét se kicsinyli ez eszközöknek; irja vidám
Sipulusz-tárczáit a napi lapban, jóizű ötleteit elcsattantja az általa
alapított _Kakas Márton_ élczlapban, vagy elrakja bohózataiba, melyeket
többnyire mások társaságában ir a szinpadok számára, s a mint úgy
pezsgőzteti szellemileg a jelen, sőt jobban mondva csak a pillanat
közönségét három helyen is, ráér a jövőnek is dolgozni. 1888 óta majd
minden évben megjelenik egy-egy érdekes regénye, vagy
novella-gyűjteménye. A _Bujtogatók_ után _Egy falusi Hamlet_
következett. Majd jönnek szakadatlan sorban a _Korhadt fakeresztek_, az
_Elnémult harangok_ stb.

Sokat dolgozik; játszva, könnyen termel, mint a hogy az eperfa könnyen
hozza a maga leveleit és bogyóit, csakhogy a leveleiből selyemszövet
lesz, a bogyóiból pedig nyalánkság. Vonzón, szinesen tud elbeszélni,
eredeti nyomokon jár, ez pedig nem kis dolog, sehol se unalmas és épen
nem nagyképű.

A mi azonban életrajzát illeti – arról talán korai beszélni. Különben a
mozgalmas, gazdag irói életrajzoknak, melyeket a censorok, mæcenások,
Károly-kaszárnyák, Kufsteinok és egyéb viszontagságok élénken
tarkítottak, hajdanta, úgy látszik, hála Istennek, már végök van.

A mostani irókkal már alig történik egyéb, csak az, hogy irnak. Rákosi
Viktor most is ott ül és ir annál a szerkesztőségi asztalnál, a melyhez
szerkesztője egy negyedszázad előtt ültette. Ott nőtt meg hírneves
irónak, s a papirra vetett betűbarázdákon át jutott el a Házba, melynek
egyik elmés közbeszólója.

_Mikszáth Kálmán_.



ELNÉMULT HARANGOK

_Első kiadása megjelent 1903-ban._



ELSŐ RÉSZ.  AZ UTRECHTI DIÁKOK.


I.

A kölni _Studentenheim_ ősrégi olcsó diákfogadó ó-német éttermében két
magyar fiú fogyasztotta a fekete árpalevet egy őszi estén. A magasabbik
és feketébbik Simándy Pál volt; az alacsonyabbik, egy kékszemű,
egérszürke hajú, tömzsi, joviális képű legény, Puskás Gábor. Mind a
kettő erdélyi református teológus, Simándy hunyadmegyei, Puskás
háromszéki. S miután Nagy-Enyed gazdag emlőin fölnevelkedtek, most
stipendiummal Utrechtbe mentek, teológiai tanulmányaikat tökéletesíteni.
Simándy, magas kidudorodott homlokával, nagy kemény nézésű, sötét
szempilláktól beárnyékolt fekete szemeivel, vastag nyakával és széles
mellével ezt a gondolatot ébresztette a szemlélőben: _Még az a fal se
szeretnék lenni, a melynek ez a bika a fejével nekitámad_. Puskás, a
kinek folyton járt a szája, olyan benyomást tett mellette, mint a komor
bikát körülcsaholó kis szürke kutya.

Puskás a németeket szidta. Már Pozsonyban németül kinálták neki a
mákospatkót, azóta más szót nem hallott. Utána jött Bécs egy millió
némettel, majd Linz, Passau, Nürnberg, Frankfurt és végre Köln. Ez
irtóztató, ezt nem lehet kiállani. Góbé-büszkesége föllázadt a gondolat
ellen, hogy egy városban több német lakjék, mint a mennyi székely a
világon van. S ez a sok német még csak nem is tudja, hogy székely
egyáltalán van a világon, pedig a legműveltebb nácziónak tartja magát.
Ha az Uristen még egyszer teremtené az emberiséget, bizonyára magyart
teremtene legtöbbet. Micsoda ital ez az édeses, barna lé! Odaadná Köln
egész évi sörtermését egy kupicza fenyővízért. (De régen nem is ittunk!)
Aztán, hogy el vannak telve mindennel, a mi az övék. Itt a
_Studentenheim_ban a fogadós levett kalappal vezette őket a táblához,
mely hirdette, hogy egykor Goethe és Schiller itt méltóztattak
reggelizni. Reszkető lábbal vezette őket a 27-ik számú szobába, melynek
falát Hans Sachs sajátkezűleg szénnel írt verse ékesíti. Johann, a
háziszolga, megsúgta, hogy a nagy Napoleon is meghált itt Muratval és
Ney tábornokkal, mikor az oroszországi hadjáratra ment, de persze erről
nincs tábla… A magukét áhítatos kultuszszal veszik körül, mindenkire
ráerőltetik, a más dolgairól meg tudomást se vesznek.

Simándy valami szomorú mosolylyal hallgatta társa fecsegését. A
bosszúsan zsörtölődő székelyben látta a kis, gyönge magyart, a kire
kínos, fojtó súlylyal nehezedik a körülöttük levő nemzet nagysága.
Puskás, az önérzetes, őseire, magyarságára, nemzetének világtörténeti
szerepére büszke magyar, érzi, hogyan zsugorodnak össze képzelődései,
álmai, mikor egy ilyen hatalmas, világbiró nemzet közé keveredik; látja
azt napi munkájában, csodálni kénytelen alkotásaiban. És Simándy látta,
hogy a szapora beszédű székely lelke hogy vonaglik, miközben az abroszt
fölhajtva, késével diák-szokás szerint az asztalt nyeste, faragta,
döfödte. Simándy látta ezt és szomorúan mosolygott. Ő valamivel
magasabbra emelkedett és messzebbre látott. Hamar árvaságra jutván, a
nagy-szebeni árvaházba került és onnan a szász gimnáziumba járatták.
Ezen a kis germán szigeten, mely közelebb van Berlinhez, mint
Budapesthez, korán megtanulta, hogy a kis nemzetek sorsa minő keserű;
megérezte, hogy a szőke teutonkoponyák mennyivel különbnek tartják
magukat a fekete turáni fajnál. S az ellenséges szemek kereszttüzében
nőtt nagyra. Neki tízszer annyit kellett tanulnia, mint a szász fiúknak,
hogy azokkal egy kalkulushoz juthasson. És tanult. S nyilvános
mérkőzéskor mindig lefőzte a halavány szász diákokat. Magyar létére a
legelsők közt volt, irigyekkel körülvéve. És ez volt az ő egyetlen
öröme, mást a sors nem adott a szegény, elhagyott árva fiúnak. Ifjú
szíve úgy érezte, hogy ő a seregtől messze, messze, előörsön álló
katona, a kit elfeledtek; de ő neki nem szabad csüggednie, meghátrálnia.
S boldog volt, mert úgy érezte, hogy kitünőségével ezen a védtelen
ponton a magyarság ügyét juttatja diadalra.

– Hadd el, Gábor, – szólt Simándy, mialatt Puskás jót húzott a
szidalmazott sörből, – hisz’ te is csak olyan vagy, mint ezek a németek.
Te is épp oly büszke vagy Damjanicsra, Bem apóra, Gábor Áronra, Gál
Sándorra, mint ők a maguk hőseire és vértanuira. Te is azt hiszed, hogy
Magyarország, vagy pláne Háromszék a világ közepe, s annál különb föld
nincs a kerek földtekén.

– Egy kis különbséggel, – felelt büszkén Puskás, – hogy nekem igazam
van.

– Persze, hogy igazad van. Minden nemzetnek igaza van. Hitvány,
csapnivaló náczió volnánk, ha nem azt tartanók, hogy a világ első
nemzete vagyunk. Azért ne haragudjál a németekre…

– De mikor olyan szemtelenül sokan vannak. Levegőt se hagynak az
embernek. Megfulladok ebben az országban.

– Nyisd ki az ablakot! – felelt egyszerűen Simándy.

Az ablakok a széles Bismarck-Strassera nyiltak. Kint irtóztató tumultus
uralkodott. Az ifjú császár, II. Vilmos, a városban tartózkodott két nap
óta, hogy az 1870–71-iki katonák emlékünnepében résztvegyen. Mondott egy
pár dikcziót, melytől talán még lent, messze, a gravelottei síkságon
eltemetett pomerániai gránátosok is megmozdulnak sírjukban, és ma este
volt elutazandó. Harsogó zeneszóval vonultak föl az ezredek s
megalkották a sorfalat. A katonák mögött százezernyi nép, nemzeti
kokárdákkal, Vilmos arczképével a kalapjukon, szakadatlan ordítással
tódult ide-oda. Száz-száz emberből álló csoportok külön-külön a _Wacht
am Rhein_t énekelték, s ez növelte a pokoli hangzavart. Néha éles
katonai kommandók hangzottak s tompa dübörgéssel ezer puska agya dobbant
a kövezethez. Az üvöltő és hullámzó fekete tengert csillogva határolták
az aranyos csúcsú sisakok s a katonák mozdulatlan érczfala.

A fiúk az ablakhoz léptek.

– Hogy utazunk ma el, ilyen zürzavarban? – kérdé Puskás, a ki
elbámészkodott az utczai látványosságra.

Simándy nem felelt. Ő is az utczát nézte. Micsoda lelkes, forrongó
tömeg, – s hogy megfagy, mikor a katonakabátba kerül. Ekkor már nincs
benne se szeretet, se gyűlölet, csak engedelmesség. Nem gondolkozik,
csak cselekszik. Szemei egy pontra vannak szegezve: ez a császár. S
mikor a császár kinyújtja karját s megmutat nekik egy országot, egy
nemzetet – akkor megindul az érczzuhatag és öl. S az emberi nemmel hiába
viaskodó halál elégedett vigyorgással tárja ki fekete birodalmának
széles kapuját, széles kapujának mind a két szárnyát. Oh, császár, ne
mozdítsd meg a karodat!

Simándy nagyot sóhajtott, aztán ott hagyták az ablakot és a portáshoz
mentek. Tudakozódtak, hogy elutazhatnak-e ők ma ebben a nagy
fölfordulásban?

– Hogyne, kérem. A hollandi vonat tíz óra öt perczkor megy. Az omnibusz
pont féltízkor indul.

[Illustration: A fiúk az ablakhoz léptek.]

Csöngetett hármat. Johann megjelent.

– Johann, az urak podgyászát hozd le a féltízórai omnibuszhoz.

Johann lojális alattvaló volt és szerette a borravalót. E két
tulajdonsága egymást támogatta benne, mikor a fiúknak pakkolás közben a
császárról beszélt. Mikor ő szolgált beim _Kürassierregiment Graf
Gessler No. 8._, a császár egyszer hirtelen betoppan éppen
_Hauptrapportra_. A császár odaállt az ezredes mellé s hallgatta az
ügyeket. Egy egyéves önkéntes arra kért engedelmet az ezredestől, hogy a
hadnagyával megverekedhessen, mert a hadnagy őt pofonütötte.

– Gondolja meg, ezredes úr, hogy egykor én is viselni fogom a német
hadsereg portepéját s e szégyent le kell mosnom.

A császár haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy a hadnagynak
párbajt kell vívnia a legsúlyosabb föltételek mellett. S az önkéntes
agyonlőtte.

Itt Johannban a borravaló szeretete fölülkerekedett s egy vidám
katonatörténetbe fogott, melyben a császár nem szerepelt. Ugy
okoskodott: fő a történet; hogyha az urak jól mulatnak, jobban fizetnek,
– tehát essék áldozatul ő felsége. És elmondta, hogy az ezredes
szakácsnéjának a kedvese, egy kürasszirkáplár, szivarral kiégette a
zászlót, a melyet az ezredesék távollétében otthon kiváncsian
nézegettek. A legközelebbi katonai ünnepen aztán az ezredes kibontván a
zászlót és észrevevén a lyukat: erről hatalmas beszédet mondott a front
előtt, az ezred dicsőséges küzdelmeinek tanujeléül idézvén azt.

A bőbeszédű legény egész az omnibusz tetejéig folytatta meséit, s csak
akkor fejezte be az előadást, mikor a fejenként ötven fillér borravalót
a markában érezte. A studensektől nem igen lehetett többhöz szokva, mert
alázatosan megköszönte, szerencsés utat kivánt s egy hatalmas _Éljen a
császár!_ kiáltással leugrott a kocsiról. A katonák sorfala egy perczre
kettényilt, a kocsi begördült a pusztán tartott utczaközépre és sebesen
hajtott az állomás felé. Maguk ültek a nagy kék-fehér bárka tetején. Az
út felén lehettek, mikor a Rathhausplatzon fölállított ágyúk
megdördültek, jelezve, hogy most indul el a császár a vasutra. Minden
ablak egyszerre megvilágosodott, oszlopokon bengáli tüzek gyultak,
villamos ívlámpák ragyogtak föl minden lépésre, a dobok megperdültek, a
trombiták megharsantak, éles kiáltások hangzottak, s tompa csattogással
kapták a katonák tisztelgésre puskájukat. A levegőt egy alaktalan
örömordítás töltötte be… egyszerre minden zajt elnyeltek a katonabandák…
minden sarkon a Hohenzollern-himnuszt fujták a rézhangszerek. Most az
egész úgy hangzott, mint ezer rekedt óriás üvöltése. Ezer megvakított
Polifém dühöngése.

Az omnibusz egy kis téren félreállt a közeledő császár elől. Dübörögve
közeledett a kék testőrök egy százada. A patkók szikrát vertek a
kövezetből. A nemes paripák úgy tartották a fejüket, mint a királyi
hattyú. Azután négy fekete lótól vont kocsin jött Ő, mellette ült a
felesége… A lovak fujtak és tánczoltak, az ezüst szerszám csillogott,
csattogott rajtuk. A császár hófehér ruhában, mellén ezüst vért, rávert
fekete sassal. Fején ezüst sisak, mely fölött kiterjesztett szárnynyal
egy arany sas lebegett… Olyan volt, mint a skandináv mitológiából
ideszállt ó-germán Isten… Miközben folyton szalutált a népnek, nyilt és
bátor tekintete katonáinak mozdulatlan sorfalán szaladt végig… A
császárné szerény mosolylyal szakadatlanul hajlongott, mintha csak azt
mondaná: _Köszönöm, köszönöm, én is nagyon szeretem Wilhelmet_.

Azután jöttek a gyerekek. Egy, kettő, három, négy fiú… A trónörökös Nagy
Fridrik-korabeli testőrruhában, azzal a furcsa alakú püspöksüveggel… és
még másik három kis legényke, tengerészruhában, a nevelőikkel. A
trónörökös nagyon komoly volt, bizonyosan szorította fejét a sisak… a
kis tengerészek tapsoltak és sipkáikat lengették. Ezek még boldog
gyermekek… Aztán mint a villám nyargalt el a piros testőrök egy százada,
s a látomány véget ért.

Puskás kimerülten esett vissza a padra. A derék fiú torkaszakadtából
éljenzett és a kalapját lobogtatta. Simándy kábult, vak és süket volt. A
fény vakká, a lárma süketté, a kettő együtt kábulttá tette. Mintha egy
álomképet látott volna… Százezrek lelkének öntudatlan kitörése volt ez,
himnusza a német egységnek, önérzetnek, szaporaságnak.

Az elröpült császári menet után a tömeg, mintha a tündérséget el akarná
kapni és még egy kicsit visszatartóztatni, önkéntelen rohamot intézett,
mely egy perczre megingatta még a katonai sorfalat is… Egy sikoltozó
asszonyt az omnibuszhoz szorítottak… Gyermekét kétségbeesett jajgatással
emelte a levegőbe, nehogy összenyomják. Puskás egyet gondolt, lehajolt a
gyerekért az omnibuszról és fölkapta… Sőt ketten megragadták az asszonyt
is, s nehogy az áradat elsodorja gyermekétől, minden habozás nélkül
fölrántották az imperiálra. Az omnibusz, lovasrendőrök segítségével,
utat tört a tömegben. A pályaudvarhoz közel a csinos munkásasszony
távozni készült, s meleg hangon szólt a fiúkhoz:

– Igazán, nem tudom, hogy háláljam meg a szivességet.

– Én tudom, – felelt mosolyogva Puskás, – csókoljon meg.

– Szivesen, – felelt kedélyesen az asszony, s jóizűt czuppantott Gábor
arczán, a ki, az asszony teljes boldogságára, a babán is csókolt egyet.

– Ugyan, Gábor, – feddé Simándy, – egy ismeretlen asszonynyal
csókolózni?

– Ismeretlen asszonynyal? hát kivel mással? Ismerőssel? Nem emlékszem,
hogy a baróti majálison az esperes lányát csókoltad volna… Pedig már
vagy hat éve ismered. Jegyezd meg, hogy minden csinos nőt meg kell
csókolni, a ki meg hagyja magát csókolni…

A pályaudvarról mindenkit visszaszorítottak, de a ki azt mondta, hogy
elutazik, azt a rendőr a pénztárhoz kisérte, hogy jegyet válthasson.
Ifjaink találtak hordárt is a bagázsiához. Megkérdezték, hogy vonatuk
nem fog-e az indulással késlekedni?

– Miért? – kérdé viszont a szálas porosz.

– A császár miatt. Talán előbb ő felsége elutazik.

– Oh dehogy! Be van az osztva szépen, s ő felsége vár, a míg rá nem
kerül a sor.

S mikor nekik jelt adtak és ők az óriási méretű üvegtetejű udvar
perronján a hollandi vonat felé siettek, vörös szőnyegen ott állt még a
császár, családja és tanácsurak körében s élénk gesztusok közt
beszélgetett. Utascsoportok siettek arra; kormos, bluzos vasuti munkások
sürögtek-forogtak, vonatok robogtak ki és be, éles füttyentésekkel… S a
hollandi vonat lassú robogással elindult és pár pillanat mulva ott
zakatolt a hatalmas vashídon, a Rajna fölött, melyen ezer meg ezer
kivilágított csónak úszott.

– Ez aztán ember! – kiáltott Puskás. – Ezt nevezem császárnak! Az összes
nemzeti törekvések élén áll, németebb a németnél, sovinista. Nagy nemzet
ez, Pali, óriási nemzet…

– Nagy nemzet, óriási nemzet, de tudod miért? Mert a hollandi vonat tíz
óra öt perczkor elindult…

Puskás bámulva nézett rá.

– Igen… és mert az általános őrületben nemcsak a hollandi vonat, hanem
Johann is a helyén volt, az omnibusz is helyén volt… mert a császár
miatt se tesznek kivételeket, hanem őt is beosztják, s minden történik
úgy, mint máskor… Ez a rend… Nálunk, barátom, egy főispán látogatása
fölforgat minden rendet egy kis vidéki városban… Nálunk egy miniszter
nagyobb úr, mint itt a császár… Azért aztán a nemzet maga kisebb úr,
mint a német nemzet… Nézd a dómot!

A kivilágított dóm mint egy tüzes fölkiáltójel ragyogott az éjszakában.
A tetejéről pedig egy villamos reflektor nagy, fényes mozgó sugárkévéje
kutatta a sötétség titkát…


II.

A két legény hamarabb fölkelt, mint a nap, oly kiváncsi volt
Hollandusországra, mely a párás őszi reggelből csak lassan bontakozott
ki. S mikor kibontakozott is, alig mutatott valamit. Lapos vidék, buja
fűvel, legelésző tehenekkel. Egy-egy nyájas tanya, szénaboglyákkal. Ha
kutágas helyett nem árboczok meredtek volna égnek a tanya végén, azt
hihették volna, hogy az alföldi tanyák közt járnak. De minduntalan egy
magas töltések közt lomhán kanyargó csatorna fölött robogtak el, melyen
lovaktól vontatott furcsa alakú bárkák haladtak tova s ez kiverte őket
illuziójukból. A mint a köd lassan fölszállt, a szeptemberi nap bágyadt,
sárga pompájából városokat, falvakat láttak a messzeségben kibontakozni.
S egyre jobban dobogott a szívük, a mint közeledtek Utrecht felé.

– Értesz valamit a nyelvükből? – kérdé aggódva egy állomáson Puskás,
miközben Simándy egy kofával almára próbált alkudni.

– Az az érdekes, hogy minden szavuk ismerősen cseng a fülembe s mégsem
értem.

– Ha Bótai ki nem jő elénk az állomásra, nem tudom, hogy igazodunk el.

– Hogyne jönne. Hisz még Kölnből is táviratoztam neki, hogy mikor
érkezünk.

– Leveleztél te sokat a nyáron Bótaival?

– Sűrűn. Hisz tudod, hogy négy évig együtt jártunk Szebenben, s a régi
barátságunk nem bomlott föl. Pedig ő Patakra ment teológiára, én pedig
Enyedre. De a vakáczióra mindig hozzájuk mentem Erdővidékre.

– Igen, ösmerem a parókiát. Nyomoruságos kis fészek. Az apja már nagyon
öreg, s úgy tudom, három vén lány van a nyakán.

– Csak kettő öregebb, mint Bótai Barna… a harmadik nem nénje, hanem
huga, Anikó, most lehet tizenhét éves.

– Szép lány?

Simándy kidugta fejét az ablakon.

– Szép, – felelte vissza alig hallhatólag.

– Miért nem ment haza Bótai egy évi utrechti tanulás után? Hisz, ha
megválasztanák bárminő kis eklézsiába, könnyíthetne az apja terhén.

– Ennek is megvan a maga oka. A mult télen súlyos beteg lett s a
stipendium kuratóriuma rendkívüli segélyt adott neki, hogy két hónapra
meleg vidékre, Olaszországba menjen. Ezt azzal hálálta meg, hogy a tanév
végén három tárgyból hollandus nyelven, – értsd meg jól, vasfejű
kálvinista, – hollandus nyelven kollokvált, a mivel megszerezte a jogot
arra, hogy még egy évig ott maradhasson, sőt arra is, hogy a másik két
stipendistát ő jelölje ki… így jutottam hozzá én…

– És én is.

– Téged aztán, a hozzám intézett kérdésre, én jelöltelek ki.

– Köszönöm, – szólt Gábor nevetve; – azonban a nélkül, hogy prófétának
merném magamat mondani, azt jósolom, hogy én soha se fogok senkit a
stipendiumra kijelölni. Fogadjunk, Pali, hogy nem fogok én soha
hollandusul megtanulni.

– Pedig látod, az nagyon egyszerű. Vedd elő a német szót, tekerd ki a
nyakát és lesz belőle hollandus szó.

– Tudod, jól ismersz, én szivesen kitekerem a német szó nyakát… de
készletem belőle oly csekély, nem akarom azt is elfogyasztani.

– Kár, mert a dolog gyorsan megy. Látod, én reggel óta megtanultam, hogy
a jegy: _Karte=kort;_ az alma: _Apfel=appel;_ a biztosítás:
_Versicherung=verzekering;_ fa: _Baum=boom;_ dohányozni:
_rauchen=rooken_.

– Zsení vagy, Pali, zsení! – kiáltott Puskás őszinte elragadtatással, –
s honnan tudod te mindezt? Megálmodtad?

– Megtanultam a konduktortól, a kofától, az állomási falragaszokról, s a
kocsiban lévő fölirásokról. Csak nyisd ki mindig a szemedet s ereszsz be
mindent a füleden. Ez a tanulás titka.

– Könnyű azt mondani, de ha én egyszer a fülemet kinyitom, a helyett
hogy bejönne, kimegy rajta minden.

– Akkor ki ne nyisd, öreg! – kaczagott Simándy, – hanem hát megmaradnak
még a szemeid. Mi van a szemeiddel? Azt hallottam, hogy jó szemek.
Udvarhelyt beszélték, hogy a Hargitáról megláttad velük a
Fekete-tengert.

Ez gyönge oldala a székelynek, a ki azt tartja, hogy a Hargita a világ
legmagasabb csúcsa. A Mont-Blanc legföljebb kisöcscse lehet. A
Dhavalagiri, a Mount Everest – az más: ezeket elismerték a Hargitával
egyenrangúnak a székely diákok, mert hátha a Himalája rejtett völgyeiben
mégis laknak ősmagyarok… Ezeket pedig Isten ments, hogy megfoszszák…

Puskás elvörösödött ez inzultusra, de türtőztette magát.

– Tudod, komám, én nem láttam a Hargitáról a tengert, de nem is ettem
meg berbécstokány helyett a bocskortalpat.

(Ezt a hunyadmegyei atyafiak tették meg a követválasztáson. Nem lett
tőle semmi bajuk. Csak irtózatosan szomjaztak rá s a jelölt, a mit
megtakarított a húson, ráfizette a pálinkára. Ez az úgynevezett költői
igazságszolgáltatás.)

– Berbécstokány! – sóhajtott elmerengve Simándy, – úgy hangzik a
fülembe, mintha a szülőfalum harangját hallanám kongani. Mikor eszünk mi
megint berbécstokányt, Gábor?

Gábor elérzékenyedett, nagyokat nyelt és így szólt:

– Emlékszel Kőmivesné tokányára, a Kishíd-utczában? Mikor délután
kitette az ablakra a czédulát, hogy estére friss tokány lesz, nyolcz óra
után odaszöktünk a kollégiumból, a falon keresztül.

– És csak reggel négy órakor szöktünk vissza.

– A jó Kőmivesné a kis porczió tokányt belemérte a kivájt czipóba, ahhoz
nem kellett se tányér, se villa… A nebulók ültek sorba a gyepen, s
faltak. A kút meg egyre nyikorgott, mert a ki befejezte a vacsorát,
odament és egy vödör vizet húzott magának…

– Az ám… Minden diák friss vödörrel húzott magának; mindegyik átallotta
volna, hogy a más fáradságából jusson egy ital vízhez. Két kortyot
ivott, a többit visszaöntötte a kútba. Vagy talán azt akarta mindegyik,
hogy fáradjon a többi is.

– Hát Illés Pistára emlékszel-e, Pali?

– Illés Pistára?

– Arra. Veled fogadott a vacsorája árába, hogy _birkát eszik a
birkából_. Te nem akartad hinni, fogadtál vele, ő erre a Kőmivesné nagy
vaskondérja elé lépett s a birkabőrsüvegébe birkatokányt méretett… és
kikanalazta egy szálig… Hej, de jól mulattunk az este!… Az asztalon
jártad a csürdüngölőt… A kisbotost meg leeresztettük a kútba, mert
fölharagított bennünket… Télvíz idején!

… Kipirult arczczal, sugárzó szemekkel folyt a beszélgetés… Egyszerre
csak kicsapódott az ajtó s a nyurga, szőke konduktor besivít:

– Utrecht!

– Utrecht? – horkant föl Puskás, s olyan arczczal nézett szét, mintha
azt kérdezné: ugyan minek ébresztettek föl, olyan szépet álmodtam.


III.

Az _Izgatott Czápa_ kedves korcsmája volt mindazon utrechtieknek, a kik
barátai nemzetük speczifikus eledeleinek. Az _Izgatott Czápa_ még a
napoleoni megszállás idejéből maradt fönn, s mint könnyen elképzelhető,
festői czímét is a nagy császár vídám és erős fantáziájú katonáitól
kapta. A hollandusoknak tetszett az élénk czím, s a czápa különben is
családi szörny lévén e gyarmatos nemzetnél, megtartották. Ide vezette
Bótai első este barátait, hogy, úgymond, egy csapásra megismerkedjenek a
hollandi konyha titkaival. Pakkjaikat letették Bótainál, megfürödtek,
aztán elcsodálkozva járkáltak estig a legrégibb batáviai város különös
utczáin, ködfogta, esőverte házai közt, lomha vizű csatornái mentén.

A viszontlátás öröme őszinte és meleg volt. Simándy és Bótai egykor mint
diákpajtások elválhatatlanok voltak, s már Szebenben _ikrek_-nek
csúfolták őket. Hosszú öleléssel és csókkal üdvözölték egymást. Puskás
is találkozott már sokszor Bótaival, s a most fölújított ösmeretség,
itt, távol az otthontól, egyszerre bizalmas jellegű lett.

Kifáradva ültek le este az _Izgatott Czápa_ egy kis szögletasztalánál,
az úgynevezett fehér teremben. Ezt a termet ugyanis fehér majolikával
borították be vagy tíz év előtt, aztán a diákok elkezdtek benne pipálni,
a mitől megsárgult; aztán a diákok folytatták benne a pipálást, a mitől
megfeketedett. De az eredeti neve megmaradt. Különben ragyogó fekete
volt, mert hollandi szokás szerint hetenkint egyszer az egész falat
plafondostúl szappannal végigmosták.

Simándy egész nap figyelte barátját, Bótait, s mikor a korcsmában az
első kőkorsóval a habzó sört eléjük tették, tisztában volt vele, hogy
valami baja van. Mintha felhő lebegett volna fölötte, melynek árnyéka
ott borongott arczán, tekintetében. Néha a melle hirtelen emelkedett,
nagyokat lélegzett, mintha több oxigéniumot keresne a levegőben,
kapkodva utána. Csontos arczáról eltűnt az a barna, székely pír, mely
oly széppé teszi odalent a Rika-hegy két oldalán a férfiakat.

– Beteg vagy? – szólt Simándy Bótaihoz s rátette karjára a kezét.

– A szinemről gondolod, úgy-e? Hja, édes fiam, ez a hollandi szín, hogy
ne mondjam, tónus. Majd eltűnik a te szittya feketeséged is, ha egy
telet megkóstolsz ebből a klimából… Tavaszszal csodálatos, télen
utálatos… köd, nedvesség, hidegség… Majd megfakultok ti is, lekopik
rólatok a hazai máz…

– De te beteg voltál, hisz írtad.

– Semmi. Már vége van. A tavaszszal vért hánytam…

– Vért hánytál? S erről mi otthon semmit se tudtunk!

– Minek? Csak nem fogom gyönge öreg apámat, meg a szegény testvéreimet
ijesztgetni. Minek is lett volna… hisz már vége van. A kuratórium pénzt
adott és én San-Remóba mentem. Oh, fiaim, micsoda ország az! Micsoda
melegség, micsoda fény… oh, be jól éreztem magamat! Most is álmomban ott
sétálok a tengerparton, az olajfák alatt s számlálom a fehér vitorlákat
a sugárözönben csillogó tengeren.

– Egyedül? – esett bele Puskás diákmódra, csufondáros arczczal.

[Illustration: Bótai Barna.]

Bótai elsápadt. Szinte látni lehetett, mint fut ki a vér arczából.

– Hogy érted ezt? – kérdé szintelen hangon.

– Ugy, hogy nem álmodol-e oda a vitorlaszámláláshoz valami nagyszemű
talján madonnát?

E perczben a figyelem egy nagy tengeri halra irányult, melyet eléjük
tettek.

– Hagyjuk a madonnákat, – szólt halkan Bótai, miközben a halat vágta, –
örüljünk, hogy olyan országban vagyunk, a hol a Rafael madonnái nem
kisértenek.

Simándy ránézett.

– Ne feledd el, Barnabás, hogy Rubensnek is vannak madonnái, – szólt, s
aztán a halhoz látott. Nem vette észre, hogy barátja arczát újra
elborította a halálos sápadtság.

Míg a hallal vesződtek, csend volt. Még Enyeden beléjük verték, hogy:

  _Mikor halat eszik kend,_
  _A száját befogja kend._

A mi ugyan fölösleges intelem volt, mert az enyedi diák olyan ritkán
jutott halhoz, mint ehető fecskefészekhez. No, de legalább megtanulta a
maximát egész életére, s az ember sohse tudja, hogy az enyedi diák
milyen körülmények közé kerül. A diákokat azonban mindez nem vígasztalta
meg. Nem egyszer lehetett hallani a szűken mért porcziók láttára a
sóhajtást: Szeretném már egyszer megpróbálni, hogyan fullad belé az
ember a halszálkába.

A hal után valami édes tésztát hoztak, újra megeredhetett a szó
visszafojtott árja.

– Beszélj valamit Skócziáról! – szólt Simándy, – szerencsés ficzkó vagy,
hogy ilyen családra tettél szert. Te, nagyon gazdag ember lehet a te
gazdád, hogy Skócziába jár nyaralni.

– Skócziában nyaraltál a gazdáddal? – kérdé Puskás.

– Ott. A fiát tanítottam latinra és németre, – felelt halkan Bótai.

Aztán türelmetlenül zörgött az üres korsóval az asztalon.

– Eh, hazai dolgokról beszéljetek! Egy év óta csak egy magyar embert
láttam, az is czigányprímás volt.

– Jót tett Skóczia? – folytatta makacsul Simándy.

– Jót, – felelt Bótai, hosszan barátja szemei közé nézve, – ott a
fenyvesek közt álltam teljesen helyre. Csak még a gyomrom rossz. Nem
tudok az itteni ételekkel kibékülni. Aztán meg olyan lappangó lázam van
és néha éjjel úgy izzadok, hogy csupa víz lesz a lepedőm…

Puskás egy darab kenyeret szelt le és paprikát keresett hozzá.

– Tégy rá sajtot és kérj sót hozzá.

– Sajtot?

– Azt. Az itt a legelső fűszer. Látod, itt áll az asztalon, megreszelve.
Azt tesznek a levesbe, azt hintenek a húsra, azt eheted marokszám, de
sót, borsot, fogpiszkálót, mustárt, eczetet, olajat, a mi nálunk ott áll
minden kocsmaasztalon, külön kell kérned.

– Hát paprikát?

– Azt is kapsz a patikába, ha találsz orvost, a ki szükségesnek találja,
hogy megmérgezd magadat és reczepten rendeli.

– No már látom, nem fogunk mi jóizűen enni karácsonyig, – szólt komoly
bánattal Puskás, – de akkor meghívom az urakat osdolai disznótorra.
Akkora pakkot küldetek magam után, mint egy kóberos szekér.

Bótai szeretetteljes mosolylyal nézett a székely fiúra s szólt:

– Legjobb volna, ha már most elindíttatnál egy háromszéki borvizes
székelyt, a szekere tele disznóaprólékkal. Karácsonyra tán éppen
ideérne.

– Jegyezd meg komám, – szólt büszkén Puskás (ha haragudott, mindig
komámnak nevezte az illetőt), – borvízfuvarral csak a csíki székely
szokott foglalkozni.

– Nekem mondod? Hisz erdővidéki vagyok.

– A szélin vagytok Háromszéknek. Nem az igazi fajta.

– Persze, Attila kardját Osdolán hajította le az Úr… s nagy királyunk,
az isten ostora, ott találta meg…

– Csend! – kiáltott Simándy. – Semmi villongás a hun ivadékok közt. Itt
a káposzta.

– Káposzta? – kiáltott ujjongva Puskás.

Belenézett a tálba.

– Hisz ez törött czukor!

– Kapard csak le a tetejét. Egy újjnyira alatta megtalálod a káposztát.

– A czukor alatt? Szent Isten! Megbolondult a szakácsné!

– Ugyan mi van abba, Gábor, – szólt Simándy, – hát nem emlékszel rá,
hogy Enyeden a Dájbukát boltos tubákkal eszi a sárga dinnyét, a
káposztába pedig mazsolát és mandulát főzet?

– Dájbukát? – kiáltott föl Gábor s a fejére ütött, – remélem, vége van a
vacsorának.

– Vége.

– No hát, akkor fogadjatok tőlem egy kassai négyest a Dájbukát
boltjából. Ez az én meglepetésem a vacsorához.

– Nyomorult, – rikoltott Simándy, – hányszor kértem tőled magyar szivart
útközben s mindig azt mondtad, hogy már elfogyott.

– Nincs is több, csak ez a három s ezt az első hollandi vacsorára
tartottam fönn, – mentegetődzött Puskás Gábor.

Rágyujtottak. S a kékes füstgomolyokat úgy tekintették, mintha hazai
levegő szálldosna körülöttük. Bótai lassan, nagy felhőket fújt ki s
merően nézett beléjük. Mintha a hótakart székely bérczek alakulnának ki
előtte a füstrongyokból. Ki tudja, meglátja-e még valaha e büszke
csúcsokat.

Nem birta sokáig a szivart. Köhögni kezdett.

– Az orvos tulajdonképp megtiltotta, – szólt, ziháló mellére tevé kezét,
– de ennek nem tudtam ellentállni.

Még egy füstkarikát fújt aztán félretette.

– Sört, sört! – kiáltott a legényre.

A sötét, pálinkaerejű hollandi sör Puskáson már éreztette hatását.
Nagyokat bólintott és laposakat pislantott. Bótai ellenkezőleg
fölélénkült, arcza kipirult, szeme ragyogott. Hevesen gesztikulált és
Skócziáról beszélt… a feneketlen tengerszemről, melyekben jó tündérek és
rossz szellemek laknak… a félelmesen nagy fenyőkről, melyek halálukban
megdicsőülnek, mint árbocz szolgálván Anglia világbíró hajóhadán… a
remek rétekről, hol az izmos hegyi skót dudaszó mellett legelteti
nyáját…

Simándy Puskásra mutatott, a ki karjára hajtva fejét, egészséges
szuszogással aludni kezdett.

– Fölrázzam? – kérdé.

– Ne, ne bántsd, – felelt Bótai, – ez most a Küküllő partján jár és
virágot szed bokrétába.

– Oh, dehogy, – nevetett Simándy, – Osdolán ül és tejfölös bablevest
eszik, disznókörmivel.

– Akkor pláne hagyd; legalább megreparálja a gyomrát a hollandus lakoma
után.

A két fiatalember bekönyökölt az asztalba és sokáig némán nézett egymás
szeme közé. Bótai Barnabás szólalt meg először, lassan, szaggatottan:

– Azt mondtad, hogy Rubensnek is vannak madonnái. Vannak. Micsoda
madonnák azok, barátom. Azok az igaziak. Láttam olasz madonnákat is,
hisz minden városnak van odalent egy-egy madonnája. De nem hatottak rám.
Akárhány Fornarinának is elmehetne… De a hollandi madonnák! Oh, barátom,
az anyává lett szűz, a ki a szűzesség minden báját megtartotta. Az égi
szelídség, jóság, mely rajtuk honol… különös szinű a hajuk, különös
szinű az arczuk… Bájos minden mozdulatuk… Oly tisztességesek és mégis
ezer vágyat keltenek a zajló szívben… Látszik rajtuk, hogy ha egyszer a
kezüket valakinek odaadták, azt boldoggá fogják tenni s egész életét
bearanyozzák lényük varázsával.

Simándy feszült figyelemmel hallgatta.

– Te a hollandi nőkről beszélsz általában? Vagy – s ezzel közelebb
hajolt hozzá s hangját lesülyesztette, – talán _egy_ nőről?

Bótai Barna Simándy karjába markolt. Simándy érezte, hogy remeg a keze.

– Én Rubens nőalakjairól beszéltem. Talán nem voltam elég világos? Csak
attól óvjon az Isten (s élénken csillogó szemeit Simándyra szegezte),
hogy egy ilyen női alak megelevenedve eléd cseppenjen. Akkor véged van…
A hogy végem van nekem… Ah, Skóczia sötét erdői és dörgő zuhatagai, de
boldog és boldogtalan voltam köztetek… de sok édes mérget és keserű
mézet ettem ott… a nélkül, hogy ő sejtette volna…

– Ő? Kiről beszélsz?

– Ő róla, a ki miatt elfelejtettem hazámat, apámat, egész családomat, s
a helyett, hogy haza mentem volna a nyáron, velük mentem Skótországba.

– Tehát a gazdádnak a lánya?

– Az.

– S azt mondta, hogy nem szeret?

– Soh’se beszéltem vele ilyesmiről.

– Hát akkor miért vagy annyira boldogtalan? Nem látom be az okát…

– Egy dúsgazdag hollandi patriczius lánya s egy szegény székely
kálvinista teológus? Ég és föld.

– Dúsgazdag? Hisz akkor nem tartana téged kvártélyon.

– Nem ösmered, fiam, a viszonyokat. Ez Hollandiában rendes szokás. Volt
két üres szobája, hát kiadta. A hollandus semmit se hagy kiaknázatlanul,
ha milliói vannak is.

Megtörölte izzadt homlokát, a mámor mintha elrepült volna a fejéből. Már
nyugodtan beszélt.

– Mindent tudsz. Nem akartam még szólni, de oly régen vágytam már rá,
hogy kibeszélhessem magamat… Senkim se volt… S most, az első alkalommal
kitört belőlem.

A sok beszédtől köhögés fogta el.

– Talán mennénk haza.

– Megállj csak, – szólt Simándy, – mikor kaptál hazulról levelet?

Bótai a zsebéhez kapott.

– Hála Isten, itt van nálam. Te, Pali, nem is tudod, hogy micsoda
meglepetés vár rád.

– Micsoda?

– Nesze!

Egy arczképet dobott eléje.

– Ez jó talizmán lesz a hollandi madonnák ellen.

– Anikó arczképe, – rebegte Simándy s két keze közé fogva, hosszasan
elnézte.

– Csókold meg bátran, megengedem, – szólt Bótai nevetve.

Simándy megcsókolta és zsebre tette.

– Hát aztán, mondd csak, szép-e az én édes kis hugom? Mert ez a kóbor
brassai fotografus nem igen remekelhetett. De hűtlen is lettem hozzájuk,
én Istenem! Mekkorát nőhetett az a lány egy esztendő alatt… Mibe
maradtatok?

Simándy maga elé nézett s így felelt:

– Juliusban volt… Szép, meleg idő… A kerten mentünk végig… Fehér ruhában
volt, kék szalagokkal… Én Istenem, de szép volt… Nem adom oda se a
hollandi, se az olasz madonnákért a mi székely madonnáinkat… Lementünk a
Békény-patakig, a Bethlen Gábor diófája alá… A hol nyarat-szaka annyit
pajkoskodtunk… Egész úton gyűjtöttem a svungot, ott aztán nekiugrattam…
Megfogtam a kezét.

– Anikó, én elutazom.

– Tudom.

– Külországba megyek.

– Tudom.

– Nem felejt el?

– Nem.

– Megvár-e?

– Meg.

– Soká tart ám.

– Nem baj.

Ekkor következett volna a voltaképpeni vallomás egy csók alakjában, de ő
elszaladt.

– Tudom, – szólt Bótai, – Anikó megírta nekem az egészet, s én rátok is
adtam atyai áldásomat, megírván az öregemnek, hogy a ti lakadalmatok
lesz életem legboldogabb napja. A két néném okoskodott, hogy így, meg
úgy, Anikónak nagyobb szerencséje is akadhat, de én elnémítottam őket…
Egy pap lányára nézve az a legnagyobb szerencse, ha pap veszi el. Azt az
Isten küldte és biztosan boldog lesz vele… Boldog is lesz, úgy-e, öreg?
– és Simándy karjára nyugtatta sovány kezét.

– Az lesz; esküszöm neked.

Puskás fölébredt. Bambán, álmosan nézett körül.

– Azt álmodtam, hogy fúj a Nemere és mi hárman a Hargitán kelünk át,
gyalog.

– Rosszabb ez annál! Hallod?

A szél rázta odakint az ólomkeretes ódon ablakokat.

– Ez az Északi-tengerről jön, s a jeges óczeán fagyos lehelletét hozza
ide, – folytatta komoran Bótai, – czudar, rossz szél, megöli az embert,
átjárja a csontod velejét, visszafújja tüdődbe a lélegzetet.

Figyeltek.

– Halljátok, hogy jajgat? Mert itt talán a csúcsos, hegyes, szögletes
házak jobban sebzik, tépik a testét… De legalább elűzi gonosz testvérét,
a ködöt, mely fojtogatja a torkot.

Kocsiba ültek. Bótai előbb elvitte őket egy kis fogadóba meghálni, aztán
maga is hazament. Miközben Pál és Gábor dideregve vetkőztek le a
fűtetlen szobában, az utóbbi megszólalt:

– Te, ha ez a szél eltépné a töltéseket, úgy-e víz alá kerülne az egész
Hollandia?

– Bizony víz alá. De ez nem történhetik meg.

– Miért?

– Mert itt nem lopnak el semmit a gátépítéseknél, hanem becsületesen
arra fordítottak minden pénzt. Azért hát: fordulj be és aludj!

Puskás szerette volna megkérdezni, hogy hol loptak el a gátépítéseknél
minden pénzt. De aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan – Romániában. – S
ebben megnyugodva, szépen elaludt.


IV.

Bótai Barna a Nobelstraaton lakott s ugyanott fogadtak barátaink is
lakást, még pedig nem együtt, hanem külön-külön. Simándy havi tizenhat
forintért Lamersnél, a gazdag péknél kapott két szobát, s Puskás is
kénytelen volt két szobát venni, mert itt egy szoba nem kiadó. A
hollandus nem tud olyan szegény ördögöt elképzelni, a ki egy szobával
megelégedjék, azonfölül nem tartja a jó izléssel és az egészséggel
összeférőnek, hogy valaki ugyanott legyen nappal, a hol hált. Azért
inkább az egy szobát is deszkafallal kétfelé osztja s mint kétszobás
lakást hirdeti. Egyik a hálószoba, másik a nappali. A fiúk, kik Enyeden
hatod- és nyolczadmagukkal háltak egy szobában, meglehetős nagy úrnak
érezték magukat így egyedül, bár három lépéssel egész birodalmukat
végigmérték. A szobában filigrán fekete bútorok voltak, a tapétás
falakon régi hollandi mesterek rézkarczai és városok fotográfiái
függtek. Volt tükör is és fehér csipkefüggöny az ablakokon. Mindegyik
kosztot is fogadott a gazdájánál, mert Bótai arról biztosította őket,
hogy a korcsmai élet drágába fog kerülni. Simándynak volt egy szép
erkélye, tele virágokkal, Puskás ablakai hátrafelé, egy grachtra
nyíltak, a honnan fölhallatszott a víz locsogása. Puskásnak mindjárt
első nap összeütközése volt Hollandiával. Reggel hatkor ugyanis bejött
hozzá egy nagy csontos, vén asszony, mint utólag kiderült, a szobalány,
szó nélkül rányitotta az ablakot, fölszedte a padlóról a szőnyeget, s
előkészületeket tett a súrolásra. Puskás azonban szépen fülön csípte s
kitette a folyosóra a vizes dézsájával együtt. Aztán bezárta az ajtót s
aludt délig. Délben megjelent nála a gazdája, egy elemi iskolai tanító s
miután hosszabb beszédet intézett Gáborhoz hollandus nyelven, átadta
neki nyomtatásban a házi rendet, melyhez vagy alkalmazkodik vagy pusztul
innen. Ezzel intett a trabális szobalánynak, a ki jött és dühösen, egész
szenvedélylyel súrolni kezdett. Aztán behozta neki a reggeli
járandóságot, egy csésze teát, egy bögre tejjel és vajas
kenyérszeletekkel, utána a déli járandóságot: egy csésze tejes kávét s
figyelmeztette, hogy délután öt órakor lesz az ebéd, este kilenczkor
pedig megint kap egy csésze teát, tejjel. A góbé a lánynak az evésre
vonatkozó fölvilágosításait azonnal ösztönszerűleg kitalálta, bár egy
szót sem értett a beszédjéből.

Harmadnap újra együtt ültek az _Izgatott Czápá_-nál.

– Fiúk, – szólt Bótai, – holnap viszlek benneteket a stipendium első
részletét fölvenni. Fejenkint száz hollandi forintokat fogtok kapni,
főtisztelendő doktor Valeton úrtól.

– Ki az?

– Az a stipendium kuratóriumának mostani elnöke, különben pedig a zsidó
exegezis tanára.

Puskás nevetett.

– Mégis különös, hogy én összejárhatom egész Magyarországot s nem
találok embert, a ki nekem száz forintot adjon, ez az ismeretlen
hollandus pedig, a ki sohse látott, száz aranyforintokat számláljon le a
markomba.

– Nem ingyen teszi. Ő, mint a kuratórium elnöke, ezer forintot kap
évenkint ezért a hivatalért.

– Rengeteg pénzből állhat ez az alapítvány.

– Majd elmondom neked töviről-hegyire az egészet. Legalább tudd, miből
pénzelsz. Különös dolog az, fiúk, hogy mi, református papok, a kik
otthon oly szegények és elhagyottak vagyunk, idegen országokból oly
nemes és önzetlen támogatásban részesülünk. Értem a skótországi és
hollandi alapítványokat. Mi érdekük ezeknek, hogy mi pusztulunk-e vagy
virágzunk abban a messzeeső keleti országban?… Tudjátok meg, hogy a mi
patrónusunk egy Bernhard nevű pfalzi ember, a ki a mult század közepén
szintén utrechti teológus volt. A papi pálya azonban nem vonzotta,
beállt kereskedőnek és nyakába vette a világot. Hosszabb ideig
tartózkodott Magyarországon, ott meggazdagodott s magyar lányt vett el
feleségül… Gyermeke nem lévén, egész vagyonát jótékony alapítványokba
fektette… Többek közt az utrechti egyetemen is tett alapítványt,
eredetileg csupán pfalzi és magyar teológusok számára… Megható dolog az,
fiúk, hogy a felesége iránt való gyöngédségből a magyarokról se
feledkezett meg.

– Hány magyarra szól az alapítvány?

– Legkevesebb háromra, mert mint az alapító-levél mondja: egy megunná
magát, kettő közül az egyik beteg lehet, tehát legyenek minimum hárman.
Volt idő, mikor magyarok többen voltak itt, mint pfalziak. Abból az
időből ered, hogy a teológián ma is a következő elnevezések vannak: 1.
_Gens batavorum_, ezek a tulajdonképpeni hollandusok, az anyaország
fiai; 2. _gens afrorum_, a gyarmatlakó hollandusok fiai; 3. _gens
hungarorum_, a kik alatt az összes külföldieket értették; így a
_stipendium Bernardinumon_ ma a németek vannak túlsúlyban, de azért ők
is a gens hungaricához számíttatnak.

– S miért vannak most a németek túlsúlyban?

– 1820-ban, fejedelmi szóra, Németországban megtörtént az egyházi unió,
a mi az igazi kálvinista egyházat az egész birodalomban megsemmisítette.
Azóta egész Németország teológusainak, nemcsak a pfalziaknak, van joguk
a stipendium Bernardinumra pályázni. S mi leszorultunk háromra. Most hát
tudtok mindent. Ezt különben Valeton úr holnap mind el fogja mondani
nektek, de jobb, ha előre tudjátok, mert egy szót se fogtok az ő
hollandus beszédéből érteni…

Bótai köhögött. Simándy élesen nézett rá. Barátja arcza néha úgy
eltorzult, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogva összeszoritotta
volna a tüdejét. Simándy mélyet sóhajtott, aztán kinézett az ablakon a
ködös levegőbe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de rossz
sejtelmek zsibongtak lelkében. Ha egy pillanatra behunyta szemét,
azonnal Bótait látta valami sárga ködben távolodni, halványodni,
elveszni, eltűnni.

– Ez a nyomorult köhögés kínoz mindig, – suttogta Barna.

– Miért nem mégy orvoshoz?

– Voltam. Valami port rendelt, de bizony nem sokat használt.

– Talán sokat dolgozol?

– Tavaly sokat tanultam. Most csak a gazdám fiával van sok vesződségem.
Nehézfejű, akaratos kölyök.

Simándy gondolkozott egy kicsit.

– Te Barna, add át nekem azt a ficzkót. Németre meg latinra én is tudom
tanítani…

Bótai arczára mintha sötét pir szökött volna.

– Nem lehet, nekem szükségem van arra a havi húsz forintra.

Halkabban hozzátette:

– Tudod, az apámnak küldöm. Én ingyen el akartam vállalni a fiút, de a
hollandus ezen annyira elbámult, mintha hirtelen megbolondultam volna.
Erre azt mondtam neki, hogy fizessen annyit, a mennyit akar. Azóta húsz
forintot fizet havonkint.

Simándy gyöngéden megsímogatta Bótai kezét.

– Nem értettél meg, édes fiam. Én csak addig akarlak helyettesíteni, a
míg kipihened magadat. Mondjuk, egy hónapig, vagy hat hétig. Ezért csak
nem reflektálok fizetésre? Mi nem vagyunk hollandusok, öreg. Mi
szívességeket is tehetünk egymással… Ugyan ne nézz rám olyan sötéten…
Látszik, hogy régen nem voltál otthon, elködösödött benned a magyar
fölfogás. Meg se érted, hogy az én ajánlatom milyen természetes…

– Nincs abba semmi, – szólt Puskás.

Simándy odahajolt Bótai füléhez s halkan mondá:

– Én nekem jogom van így beszélni. Én több vagyok, mint barátod, gondolj
a jövőre…

Szomorú mosoly futott végig Bótai arczán.

– A jövőre? – dörmögött maga elé. – Sokszor gondoltam rá, de nem látom
ettől az istentelen ködtől… eddig nem rajzolódtak elém soha a jövő
képei… de most, most, hogy ti itt vagytok, látom a tiszta kis parókiát
az Olt zúgó vize mellett, a gyümölcsös kertet, Anikót sürögni házi
szőttes ruhájában, téged hosszú pipával a szádban, a mint fiadnak, az
elbámészkodó kis Barnabásnak, az én kis öcsémnek a tornáczon
füstkarikákat fújsz… Mert azt kikötöm, hogy az elsőnek Barnabás legyen a
neve…

Simándy boldog mosolylyal hallgatta Barna beszédét.

– Meglesz öreg, meglesz minden, de azt a hollandi fattyut nekem engeded
át.

Gábor csak most értette meg a dolgot, s pokoli döngetést vitt véghez az
asztalon.

– Erre iszunk, fiúk. Hát annyira vagy, Pali? Anikó egészségére,
gyerekek. No, Barna, a sógorodnak csak szót fogadsz? Jó kézbe kerül a
gazdádnak, Baljon úrnak a gyereke. Attól ne félj.

És jó hangulatban ittak az otthonvalók egészségére. És Bótai
elhallgatott, nem szólt egy szót se arról, hogy mikor a maga jövőjére
gondol, ráborul a nehéz hollandi köd és lelke hiába vergődik, vak marad
és nem lát semmit… És Simándy elhallgatott és nem árulta el, hogy ha
lehúnyja a szemét, az a félelmes, sárga köd ráborul barátjára és egyre
jobban elmossa a körvonalait. Hallgattak. És Puskás maga beszélt,
nevetett, tréfált, ivott. Megbecsülhetetlen fiú volt. A maga örökös jó
kedvével kedvesen és hasznosan kitöltötte a kinos szüneteket, mikor
társainak lelkén nehéz gondolatok bús árnyékként suhantak végig.


V.

Fölvették zsinóros, hosszú fekete kabátjukat, hozzá magyar kucsmát
tettek a fejükre és elindúltak mindhárman a Rijks-Universiteit palotája
felé, hogy a két újonnan jött studens dr. P. I. I. Valeton úrnak
bemutassa magát és átvegye a járandóság első részletét.

Valeton úr hivatalos szobájában várta őket. Magas, erőteljes, borotvált
képű, hosszú hajú ember volt, a ki pápaszeme mögül élesen belenézett az
előtte állónak szemébe. Barátainkat Bótai mutatta be, mindegyikkel kezet
fogott, azután íróasztalára támaszkodva, vagy öt perczig beszélt nekik
hollandusul. Bótai a szemével intett társainak: ez az, a mit én már
tegnap elmondtam nektek. Végre elhallgatott és várni látszott. Ekkor
előlépett Simándy Pál s németül így szólt:

– Főtisztelendő professzor úr! Mi, egy távol hazának gyermekei, a
református vallás hithű fiai, leendő papjai és apostolai, eljöttünk,
hogy tudományban gyarapodva, hitünkben megerősödve egykor otthon az
Urnak jeles szolgái lehessünk. Eljöttünk mint a szarvas a hives patakra,
hogy szomjúságunkat a protestantizmus tiszta forrásainál eloltsuk…

Valeton türelmetlen mozdulatot tett.

– Ne folytassa, humanissime; önök egyszerűen tanulni jöttek ide, ne
használjon tehát abstrakt frázisokat. És pedig itt nemcsak a teológiai
tudományokban szerezhetnek jártasságot, hanem megismerhetik a bigottság
nélkül való szigorú erkölcsösséget is. Mitőlünk itt az egyetemen
elméleti oktatást nyer, de ajánlom, hogy pillantson bele a hollandi
életbe, a hol a gyakorlati eredményekkel megismerkedhetik. Hová való?

Simándy megfelelt a professzor összes kérdéseire, s aztán a
nagytudományú úr Puskáshoz fordult valami német kérdéssel.

– Nescio germanice, – felelt emelt fővel a góbé.[1]

– At scisne latine? – folytatta a professzor.

– Scio.

– Ubi est domicilum vestrum?

– In Transsilvania.

– Quae terra est illa? Estne comitatus hungaricus?

– Transsilvania pars integralis est regni Hungariae, quae constat ex
pluribus comitatibus.

– Ergo es hungarus?

– Ita, sed ex gente nobili siculorum.

A professzor bámulva tolta föl pápaszemét a homlokára.

– Si es siculus, patria tua debet esse Sicilia.

– Quod deus avertat! – kiáltott Gábor, kin már a kimerülés jelei s kövér
verejtékcseppek kezdtek mutatkozni. Azért Bótai segítségére sietett s
Gábort kihúzta a bajból és Szicziliából.

– Ördög bujjék beléd a szikulus büszkeségeddel, – feddé őt távozásuk
után Simándy, – elégedjél meg azzal, hogy a professzor annyit tud, hogy
Magyarország és magyarok vannak a világon. Mit akarod őt megtanítani
arra, hogy miféle árnyalatokból állunk otthon? Mi köze neki ahhoz, hogy
a magyarok egy része a farkast toportyánféregnek, a kukoriczát pedig
törökbúzának mondja?

Puskás daczosan visszafelelt:

– Jó, jó, nekem beszélhetsz, tudod, hogy nem engedek a negyvennyolczból.
Azért mégis imponáltam neki a latin beszédemmel.

– Szegény Cicero, hogy foroghatott a sírjában.

– No, komám, akkor Goethével versenyt foroghattak, – vágott oda Puskás,
Simándy német tudományára czélozva.

– Csitt, szittyák, orvtámadás fenyeget! – kiáltott Bótai.

A kapunál egy studens lépett feléjük, a fején parányi sipkával.

– Kolléga Potáj, megérkeztek a barátai?

– Meg. Itt is vannak. Simándy, Puskás.

A diák nagyokat rándított az eléje nyújtott kezeken.

– Örvendek, nevem Bienert. Ma este várjuk az urakat a _Kneipe_-ben, egy
kis ismerkedésre.

– Ott leszünk.

A diák újra elhelyezett három szabályos kézrándítást és eltávozott.

– Ki ez? – kérdé Simándy.

– Ez a _Stipendium Bernardinum_ magyar és német ösztöndíjasai által
alakított közös egyesületnek az elnöke. Mikor az új stipendisták
megérkeznek, mindig összegyűl az egyesület egy kis barátságos murira.

– Kinek a költségén? – kérdé Puskás nem minden aggodalom nélkül.

Bótai mosolygott.

– Van ott egy kis _Sauffond_, melyet magyarul söralapítványnak lehetne
nevezni, de bizony nektek is meg kell ereszteni egy pár piczulát.

– Megeresztjük fiam – felelt nagylelkűen Puskás, – csak azt sajnálom,
hogy németek isszák meg.

– Hadd el, ezek a mi legjobb pajtásaink itt, mert épp olyan szegény
ördögök, mint mi. Hollandus diákkal nehezebb ám megismerkedni, barátom!
Van olyan, hogy háromezer forint zsebpénzt kap hazulról. Van olyan, hogy
már feleséges ember s most jár az egyetemre. Azokkal mi nem tarthatunk
lépést.

Puskás, mióta hollandi sárgacsikók csörögtek a zsebében, bátrabban
nézett szét és emeltebben hordta a fejét. Elmentek sétálni a Maliebaan
százados hársfái alá. A lombok már nagyon ritkultak, s a sárga
faleveleket öreg emberek szedték kosárba. Egyszerre csak Simándy érezte,
hogy Bótai erősen belemarkol a karjába. Követte barátja tekintetét. Egy
leányalak közeledett feléjük, egyszerű szürke ruhában. Bótai arra
nézett. A mint a leány közelebb jött hozzájuk, Bótai keze remegni
kezdett, szivének minden lüktetése mintha megütötte volna Simándy
karját. A leány egy öreg asszonynyal jött és nem nézett se jobbra, se
balra. A fiuk mind a hárman nagyot köszöntek, az öreg asszony
végigmustrálta őket s visszabólintott, de a leány nem nézett föl.

– Ki volt ez? – kérdé Puskás.

– A gazdám leánya.

– Nem nagyon kiváncsi ránk, föl se pillantott. Csinos?

– Az.

– No, már hozzád nyájasabb lehetne, a ki nemcsak lakó, de nevelő is vagy
a háznál.

– Ez itt nem szokás. S ha azt hiszed, hogy te Utrechtben nagyon sok
nyájas mosolyt fogsz kapni a leányoktól, érzékenyen csalódol. Ne igen
csókolódzzál itt az omnibusz tetején, mert könnyen kicsaphatnak az
egyetemről.

Ezt Simándy mondta, a ki látta, hogy Bótai kínos zavarban van.

– No, már én hozzá szegődöm, ha neked vagyok és hazakisérem a kicsikét.
Ez a legegyszerűbb gavalléria.

– Igen, Sepsi-Szent-Györgyön, de nem Hollandiában. Itt a leány csak a
vőlegényével sétálhat az utczán.

Ezt már Bótai mondta, a ki ezalatt összeszedte magát. Szó nélkül
haladtak odább s Puskás ismételten kisérletet tett, hogy valamely
úrileány tekintetét önmagára vonja, de sikertelenül. A min két barátja
sokat mulatott.

Simándynak az volt a benyomása, hogy ez valami könyörtelen, hideg
hollandi szent. S lopva egy tekintetet vetett Bótaira, a ki földre
szegzett tekintettel ment mellette, mintha a leány lábanyomát kereste
volna a halálravált, elhervadt levelek közt. S nem tudott róla számot
adni, hogy miért, de lassan valami tompa fájdalom siklott be a szivébe,
a mint arra az érzéktelenül tova haladó ifjú leányra gondolt s ezt a
sápadt fiút nézte…


VI.

A Bernhard-féle stipendium idegen élvezőinek külön egyesületük volt,
mely _Verein deutsch-ungarischer Studenten_ nevet viselt. Ennek
hivatalos helyisége az _Oude grachton_ (ó-csatorna) feküdt, a
Münzer-féle sörház fölött az első emeleten. Itt várták a német kollégák
a magyarokat egy kis ismerkedési _Festcommersre_. Mikor az alsó kocsmai
csaposlegény, Szepl, a becsületes bajor, a ki idefönt az előkelőség
szempontjából Baptiszt névre hallgatott, jelentette, hogy jönnek az
ujak, egy diák a rossz zongorához ugrott s a Rákóczi-indulót kezdte
verni. A diákok sorfalat álltak, égő gyertyával a kezükben s dörgő
hurrát ordítottak a magyarok fülébe. Azután libasorban körüljárták őket
s hatalmas kézszorításokkal, parolákkal ösmerkedtek.

Simándyt és Puskást az elnök két oldalára ültették s egy huzamos
szalamander dörzsölés után harsányan kommandirozott exszel megkezdődött
a sörivás. Miután a poharat fölfordítva az asztalra tették, mutatni,
hogy csöpp se maradt benne, az elnök elkiáltotta:

– Baptiszt! A csizmát!

Egy nagy üvegcsizmát vagy tiz liter sörrel megtöltve eléjük tettek.

– Ezt te fizeted, pajtás – sugta Bienert Simándy fülébe, – de én kezdem
meg.

Azzal intett a két legfiatalabb studensnek, a kik a csizmát az elnök
előtt magasra emelték. Ő meg kezdé:

– Elválaszt minket a nyelv, a nemzetiség, a távolság. De összehozott a
közös vallás. Honoljon köztünk és virágozzék mindig a baráti szeretet.
Magyar barátaink – hurrá!

– Hurrá!

– Önts!

Erre a két fuchs a csizmát az elnök úr szájához emelte és beleöntötte a
sört, míg ez kezének intésével azt nem kommandirozta: halt!

Akkor Simándy fogta a különös kupát.

– Idegenül léptünk e földre, idegenül és szomoruan. Mindent mögöttünk
hagytunk, a mi nekünk drága s ma van első eset, hogy szívünk egy kicsit
megmelegszik, fölvidul, mert itt otthon érezzük magunkat, mert érezzük,
hogy itt jóbarátok közt vagyunk. Német testvéreink – hurrá!

Iszonyú tombolás keletkezett e bensőséggel elmondott kis beszédre.
Mindenki Simándyhoz rohant, ölelgette, csókolgatta. Csak Puskás ült ott,
mint egy elbúsult tuzok.

– Hej, hiába, – mondá Bótainak, – Pali csak mindig kivágja a rezet.
Ördöngös ficzkó. De mit csinálok én, ha rám kerül a sor?

– Már rajtad is van.

Baptiszt csakugyan Gábor elé tette a csizmát. A székely elszántan
fölragadta és hatalmasan belekiáltotta a zajgó csoportba:

– Extra linguam hungaricam non est lingua. Hős vértől pirosult gyásztér
sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács. Holló
szárnyaival lebegett a zordon enyészet s pusztító erejét ránk viharozta
dühe. Hurrá!

Ezzel vagy két litert leeresztett a torkán a nélkül, hogy nyelt volna. A
studensek lelkesedésének ez újabb táplálékot adott s nagyokat ütöttek
Puskás hátára. Bienert ünnepélyes komolysággal szót kért:

– Sok szónoklatot hallottam már életemben, – mondá, – de még így inni
sohse láttam. Hozzák elő Gambrinus koszorúját.

Az egyik szekrényből elővettek egy cserfakoszorút, ezüstből utánozva, s
az elnök beszéd kiséretében Puskás fejére tette. Aztán egy gyöngéd
nyaklevest adott Gábornak és szóla:

– Ezennel a Szent Gambrinus-rend lovagjává avattalak. Ösmered
kötelességedet?

– Nem.

– Mi sem. De tisztában vagy-e jogaiddal?

– Nem.

– Az már baj. Elsőrendű, elvitázhatatlan szent jogod sört fizetni, ha
valamely lovagtársad megszomjazik.

Erre az elnök szörnyülködő képet vágott.

– Mi dolog az, lovag úr? A csizma már tíz másodpercz óta üresen áll.
Baptiszt, segítsd elő ezt az urat legszentebb jogainak gyakorlásában.

Szepl, mint a legtöbb bajor, nagyon hátul állt, mikor a jó Isten az észt
osztogatta, de mint igazi bajort, egy dolog inspirálta: a sör. Mikor
ezzel foglalkozott, csapolta, hozta, öntötte, kóstolta, szagolta:
egészen át volt szellemülve, friss, fürge, majdnem szellemes lett.
Gyönyörűség volt nézni ezt a nagy, tohonya legényt, a mint lázas
lelkesültséggel sürgölődött és szolgálta a sörfogyasztás szent ügyét.
Mikor Bienert szörnyűködött, akkor már futott a kancsóval s a mikor az
utolsó szót kimondta, a kancsó sör már ott habzott az asztal közepén.

Puskás még mindig állt és várakozó arczczal nézett Bienertre. Ez
megszólalt:

– Azt várod, pajtás, hogy jogaid fölsorolását folytassam?

– Azt.

– Akkor ülj le. Még több jogot is kivánsz? Ej, ej, ez már csakugyan nem
járja. Több sört kivánhatunk tőled, de több jogot nem kivánhatsz tőlünk.

Ekkor fölállt egy hosszú, szőke fiú, a pipája csutorájával kétfelé
törülte a bajuszát és szólt:

– Indítványozom, hogy a lovagot, tekintettel a sörivás terén mutatkozó
fényes tehetségeire, válaszszuk meg tiszteletbeli németnek.

Puskás nem értette egészen, hogy mit czéloz az indítvány. Mire
megértette, már meg is volt választva. Simándy és Bótai az oldalukat
fogták nevettükben. Puskás kézzel-lábbal kapálódzott, de hiába. A diákok
bursch-nótákat harsogtak s az általános zajban elveszett minden egyéni
akarat.

– Hadd el öreg, nem olyan szégyen az. Legalább megmutattuk, hogy a
sörivásban is különbek vagyunk, mint ők. Pedig ők erre születtek,
predesztinálva vannak rá.

Csak akkor lett újra csönd, mikor a harmadik csizma sört Bótai az
asztalra tétette s körüljártatva mélyen ülő szemeit, szóla:

– Én annak az egészségére iszom, a kit legjobban szerettek. Isten áldja
meg az édesanyátokat.

A sörös-kancsók pokolian dübörögtek az asztalon, a csizma kézről-kézre
járt s a diákok sorba Bótaihoz léptek és megcsókolták, Bienert a vállára
ütött:

– Te könnyezel, pajtás!

Bótai halkan felelt:

– Az én édesanyám régen el van temetve.

Ezzel leült, s bekönyökölt az asztalba. Nem zavarták. Csak Simándy
nyújtotta eléje a poharát s ezt suttogta oda neki:

– És én azért iszom, a kit te a legjobban szeretsz.

– Áldja meg az Isten, – felelt Bótai föllángoló tekintettel s fenékig
ürítette a poharát.

Ettől kezdve nem ivott többet egész este.


VII.

Reggel volt, napsugaras őszi reggel. Talán Hollandia fölött utolsó szép
napja az esztendőnek. Mintha a nap még egyszer meg akarta volna magát
teljes pompájában mutatni, fényét, melegségét szétárasztani e szürke
országon, hogy aztán annál inkább sírjanak és kivánkozzanak utána a
hosszú őszi és téli hónapokon keresztül. Mint a hatalmas úr, a ki
legragyogóbb mezébe burkolódzik, mikor halálát érzi közeledni. Baljon
Friderika kinyitotta fehérfüggönyös ablakát s kinézett kis kertjébe. A
finom selymes fű még zöld volt, de a rózsafák már szalmába voltak
csavarva. A virágok is eltüntek, bevitték őket az üveges folyosóra.
Friderika kitette a kanáriját az ablakba, azután a szájából megetette
czukorral; majd megtisztította a kaliczkáját és friss homokot szórt be;
vályujába tiszta vizet öntött. S édesen csicseregtek egymásnak, a kis
madár és a kis leány. Talán meg is értették egymást.

Egyszer csak egy fiatal gyerek fut a kertbe s az ablak előtt megáll:

– Jó reggelt, Derry, hogy aludtál? Csókolj meg.

– Mászszál föl az ablakra, de le ne verd a madaramat.

– Nem, Derry, mert ha a fal piszkos lesz, megver a papa.

– Megelégszel a hajammal?

– Meg.

– Nesze. Ugyis fésülködni akarok.

Ezzel kihúzott egy fésüt a hajából s szőke fürtei tömött csigákban
omlottak alá. A fiú lent csókolgatta.

– Oh, Derry, ha nekem ilyen hajam volna…

– Mit csinálnál vele?

– Levágnám, eladnám a fodrásznak s czukrot vennék rajta…

– Ugyan, a multkor is a fogad fájt a sárga czukortól.

– Nem a sárga czukortól, édesem, hanem a hústól, tiltakozott hevesen a
fiú.

– Én elhiszem, Artur, de a mama nem hiszi el, – kaczagott a leány.

– Boldog kanári! – sóhajtotta a fiú, – ez mindennap kap czukrot, foga
meg nincs, a mi fájjon.

– De szép idő van ma! – sóhajtott a lány s lehúnyta a szemét.

A nap egész sugárözönnel folyta körül bájos alakját: mintha az őszi nap
a tavasz tündérét üdvözölte volna. A puha, szőke haj aranysárgának
látszott a fényben. A leány hosszú szempillái alatt szinte árnyék
támadt. Keble pihegett, egész teste remegett, a mint a jótékony
melegséget magába szívta.

– De szép vagy, Derry, – sóhajtott a fiú, őszinte csodálattal nézve föl
nénjére, – de kár, hogy nem tudsz latinul.

– Miért?

– Hogy segíthetnél nekem a latin föladatok elkészítésében.

– Hát nem elégszel meg, hogy a németben segítek?

– Nagyon köszönöm, de már ki is kaptam miattad.

– Hogyan?

– Az új tanító észrevette, hogy valamit lediktáltál s azt mondta, hogy
magam gondolkozzam és dolgozzam, különben sohse tanulok meg semmit
alaposan. Azt is mondta, hogy a papa nem azért járatja őt a házhoz, mert
rajta segíteni akar, hanem azért, hogy én tanuljak.

– Ebben igaza van, kedves öcsémuram.

– Oh, Derry, rossz idők járnak rám. Ez az új tanító nagyon szigorú. Azt
is mondta, hogy a gazdagság magában véve semmi, ha nem jár vele a
műveltség. Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az
vagyonánál fogva nagyobb szerepet fog játszani a világban s így sokkal
többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.

– Ebben is igaza van, édes Artur.

– Tudom, hogy igaza van s ép az a kellemetlen, hogy ezt mindig olyan
szépen meg tudja mondani, hogy elszégyellem magamat. Megmondta nyiltan,
hogy itt fog hagyni, ha nem tanulok komolyan… Nem akarja, hogy a papa
hiába költse rám a pénzét… Bótainak mindig túljártam az eszén s azt
tettem, a mit én akartam… ő olyan jó ember, kedves ember volt… de ezen
nem tudok kifogni… nem is merek hozzáfogni. Ha rám néz, minden
bátorságom az inamba száll. Mondtam neki, hogy miért nem mesél
hazájáról, mint Bótai úr. Azt mondta, hogy leczkeórák alatt tanulni és
nem mesélni kell, hanem ha elmegyek vele néha sétálni, szivesen mesél…

A kapu csengetyűje megszólalt.

– Itt van Szimandi úr, – szólt búsan a nebuló.

– Hogy hivják?

– Szi-man-di. Ugy-e furcsa?

– Nagyon furcsa neve van.

– Isten veled, Derry! – s a fiú elszaladt.

Ezalatt Friderika már befonta a haját, s feltűzte a fejére. Aztán az
ajtó felé tett egy pár lépést: meglesi az új nevelőt. De hirtelen
megállt s elvörösödött. Az kellene még csak! Hogy is juthatott ilyesmi
az eszébe? E helyett tante Fannihoz, anyjának náluk lakó nénjéhez
futott, jó reggelt kivánni s egy kicsit segíteni neki, aztán a mamához,
megkérdezni, hogy micsoda munkát szánt neki ma délelőttre. Fanni
tantinak volt egy tekenősbékája és egy macskája, a mamának egy üvegtál
aranyhala. Derry a tekenősbékának adott egy levél salátát, a cziczának
egy darab tejbe mártott kiflit; a mama megbízta, hogy hozzon friss vizet
a halaknak. Egyebet sohse kivántak tőle, de ezt minden reggel s ő mindig
szaladt, mert tudta, hogy már várják: az asszonyok is, meg az állatok
is. Fanni tanti egy öreg karszékben ült s mint rendesen, ma is ezzel
fogadta Derryt:

– De szép vagy te ma, Derrykém! Ez a kék szalag oly jól áll neked…

(Ugyanezt elmondta már a sárga, zöld, vörös, barna, lila és fehér
szalagokra is.)

– A néni oly jó…

– Mit gondolsz, Derry? – s az állatokra mutatott.

– Én azt hiszem, édes nénikém, hogy a macska erősebb.

– Én is azt hiszem. De tudod-e miért?

– Nem nénikém.

– Mert a macska meg tudja enni a tekenősbékát, de a tekenősbéka nem
tudja megenni a macskát.

Erre Derry jóizüt nevetett, újra összecsókolta a nénit és eltünt. A jó
néni már évek óta törte azon a fejét, hogy melyik állat erősebb, ezt a
kérdést minden reggel tárgyalták s a fentebbi módon el is intézték –
hogy másnap elülről kezdjék.

Az ebédnél rendkívüli esemény történt: Artur nem jelent meg. Baljon papa
kemény ábrázattal ült ott és szakállát simogatta, a mama szemein mintha
a sirás nyomai mutatkoztak volna. Derry és a tanti csodálkozva néztek
össze. Mikor Baljon papa egész határozottsággal kezébe vette a leveses
kanalat s Artur helye még mindig üresen maradt, megszólalt a néni:

– Hol van Artur?

– A szobájában.

– Miért?

– Büntetésből nem kap ma ebédet.

A néni összecsapta a kezeit és éles hangon így szólt:

– Hát ez valami új nevelési rendszer megint?

Baljon papa fölpattant:

– Ne avatkozzál bele, úgyis ti kényeztettétek el azt a fiút annyira,
hogy már nem lehet vele bírni.

– Aztán mit csinált a lelkem, hogy ilyen szigoruan bántok vele?

– Nem csinálta meg a házi feladatát s gorombán feleselt a nevelővel. A
nevelő erre behivatott és megkérdezte, hogy akarok-e embert faragni a
fiamból? Persze, hogy akarok. «Akkor tessék megengedni, hogy szigorúan
bánjak vele, mai magaviseletéért pedig elégtételül a fiu megbüntetését
kivánom. Különben nem maradok tovább. Ha nincs tekintélyem, nincs
eredménye a tanításomnak.»

– Nagyon büszke ember lehet ez az új nevelő. Én rögtön elküldtem volna
erre a kihívó beszédre.

– Én pedig helyeseltem a mondókáját. Artur holnap reggelig
szobaáristomban ül, s egész nap nem kap egy falatot se enni.

– A másik tanítóval sohse volt semmi bajunk.

– Az derék, jó fiú volt, de Artur túl járt az eszén. Ez majd megtanítja
őt keztyűbe dudálni. Nagyon örülök neki, hogy az úrfi végre emberére
akadt. És most elég legyen a beszédből.

A mama nagyot sóhajtott, a tanti durczás képet vágott. Derry is
szomoruan ült helyén, s az ebéd így igen bús hangulatban folyt le.

Csak a sajtnál mondta a tanti:

– No, Willem, szeretnék én a te nevelőnek öltözködött spanyol
herczegeddel a gyermeknevelésről beszélgetni.

– Azt megteheted, Fanni, mert holnap este itt lesz a teán a barátaival
együtt.

Derry odahajolt a nénihez, megcsókolta a kezét és a fülébe súgta:

– Én pedig leszek spanyol herczegnő és holnap rá se nézek arra a
kegyetlen emberre, a ki szegény Arturkánkat így kínozza.

A néni megsimogatta az odahajló szőke fejecskét, s szuró tekintetet
vetett Willem papára, a kinek ez hegyes tőrként járta át puha apai
szivét. Elismerte, hogy ennek az energikus tanítónak igaza van, de egy
belső hang azt súgta szivében, hogy a familiának is igaza van. Nem mert
senkire se tekinteni, nehogy ellágyuljon, s jóformán búcsú nélkül
sietett el hazulról, hajózási irodájába. Ott, a világot behálózó nagy
vállalat könyvei, levelei és táviratai közé temetkezve, az üzletember
legyürte benne az apát.

De mikor nyolczat ütött az óra s a nagy raktárépületben végigkongott a
zárlatot jelentő harang: a Baljon-czég feje újra apának érezte magát. S
miközben dörögve csapkodták be és csikorogva zárták le a hatalmas
vaskapukat, ő már sietett le a nagy lépcsőn és szokása ellenére kocsiba
ült, hogy hamarább otthon legyen. A mama arczán még mindig bánat honolt,
a homlokát gépiesen tartotta Baljon úr elé csókra. Fanni tanti hidegen
bicczentett a gazdának, de Derry átölelte a papa nyakát, s hizelegve
simogatta a szakállát. A papa megcsókolta Derryt, aztán csengetett.

– Hivja be Arthurt! – szólt a belépő szobalánynak.

– Körülnézett, várta a hálás pillantásokat; de csak Derry mosolygott rá
elismerőleg, az asszonyok mogorvák maradtak. Baljon papa megdöbbent. Ugy
látszik, már eddig is sokalják a fiúra szabott büntetést, s a továbbiak
elengedését nem hajlandók kegynek tekinteni.

A szobalány visszatért.

– Az úrfi nem jön le.

– Miért? – szólt Baljon papa elképedve.

Az asszonyok zavartan néztek egymásra.

– Azt nem mondta.

– Derry, hozd le te!

Friderika kiváncsian futott föl az öcscséhez s beszólt az ajtón:

– Mi jut eszedbe, fiú? Hát nem érted, hogy a papa elengedi a büntetést?

– Értem, de nem fogadom el.

– Ne makacskodjál!

– De makacskodom. Ha rám mérték a büntetést, kiállom. Nem akarom, hogy a
tanító úr holnap lenézzen és anyámasszony katonájának tartson.

Aztán egy darabig hallgatott, mintha azon gondolkoznék, hogy mondjon-e
még valamit, vagy ne mondjon, végre megszólalt:

– Tudod, édes Derry, de ezt ne mondd meg senkinek, a tanító úrnak igaza
van. Ő, tudom, nem engedné el a büntetést, ha egyszer kimondta.

– Jó, én felküldöm a papát, – szólt Derry és leszaladt.

Odalent a hír általános rémületet okozott. Még nagyobb megdöbbenés
támadt, mikor a mama hideg húst és teát vitt az Arturnak, s a fiú azt is
visszautasította, mert – ugymond – az itélet koplalásra is szól, s ő
hajlandó végigszenvedni. A mama sírva fakadt, a néni kezeit tördelte, s
azon nézetének adott kifejezést, hogy az éhség reggelre megöli a gyenge
gyereket. Minden felelősséget Willem vállaira hárítva, köszönés nélkül
visszavonult szobájába. Baljon papa izgatottan járkált föl s alá, de
fölmenni nem mert, mert félt, hogy apai tekintélyét koczkára teszi.
Derry kezet csókolt és fehér szobájába vonult. A két öreg maga maradt.

– Ostobaság. Már hogy éhen haljon? A nénédnek is több esze lehetne. Szó
sincs róla. Az ember egy hónapig is elél étel nélkül.

Megállt a felesége előtt.

– Aztán, meg édesem, adhatunk neki…

– De mikor visszautasította… tőlem… az anyjától…

– Nem úgy kell adni… titokban… ne vegye észre, hogy beadtuk… mintha
tegnapról maradt volna ott.

A mama fölnézett.

– Mit csinál a gyerek?

– A nappalijában olvas.

– Akkor megtehetjük.

A mama tányérra tette a hideg húst, Baljon papa fogta a tányért és így
elindúltak az expediczióra. Artur még olvasott. Hálószobájának ablaka a
folyosóra nyilt, az ágy és az éjjeli szekrény egészen az ablak mellett
állt. Remegtek. Baljon papa még a czipőjét is lehúzta. A csak betett, de
nem becsukott ablakot halkan benyomták… s a hús ott állt az éjjeli
szekrényen. Az ablakot behuzták és megkönnyebbült sóhajjal néztek
egymásra. Artur megmozdult, a két öreg megrezzent és sietve koczogott le
az emeletről. Másnap Baljon papa Simándyval együtt ment be a fiához.
Útközben elmondta az esetet a nevelőnek, – persze a húscsempészés
elhagyásával.

– Bravo, ifjú ember; tudja meg, hogy a maga magaviselete nem makacsság,
hanem büszkeség. És jegyezze meg, hogy a ki ifjú-korában nem tud
engedelmeskedni, az férfi-korában nem tud parancsolni.

Ezzel Simándy kezet fogott Arturral, a kinek arcza az örömtől ragyogott.
Pali folytatta:

– Most már egész élvezettel folytatom a maga tanítását.

… És Baljon papa arcza is sugárzott volna az örömtől, ha… ha nem
röstelte volna azt, hogy húst csempészett be a fiának s ha nem rontotta
volna örömét az, hogy… hogy a fiú az utolsó morzsáig meg is ette a húst.


VIII.

Baljonék tea-estélye elég unalmas volt. A mama és Derry szorgalmasan
kinálgatták a teát, melyhez papiros vékonyságu vajaskenyér-szeleteket
adtak, de a beszélgetés a nyelvi nehézségek következtében csak lassan
indult meg. Végre megalakultak a csoportok. Bótai Baljon papával
sakkozott; Puskás összeült beszélgetni egy borotvált képű, hófehér hajú,
angyalszelid arczkifejezésű bácsival, a kit kakaogyárosnak nézett, s a
kinek főelőnye az volt, hogy épp oly keveset tudott németül, mint Gábor,
a mi Gábort a német nyelv terén a legfantasztikusabb önkénykedésre
bátorította; Simándyt pedig lefoglalta Fanni tanti, s tolmácsnak maga
mellé ültetve Derryt, megkezdte az inkvizicziót.

Derry azt hitte, hogy a fiatalember teljesen meg fog törni a néni
lesujtó szavai alatt, s össze fogja zúzni és elhajigálni szigorú
nevelési elveit. A néninek főargumentuma azt volt, s ezt előkelő
hidegséggel adta elő, hogy Artur egyetlen fiú, gazdag fiú, tehát
nevelődhetik, a hogy akar, nem abból fog élni, a mit tanul. Pál ellenben
kijelentette, hogy ez a szempont rá nézve teljesen mellékes, ő az utolsó
mosóné fiát épp oly lelkiismeretesen és szigorúan tanítaná, mintha
Hollandia királyának a fia volna, s ha ő a család szempontját a magáévá
tenné, ez tőle erkölcstelen és nem becsületes dolog volna. A néni nem
igen értette meg ezeket a magasabb szempontokat, de látta, hogy a fiú
nem tágít, s azzal akarta letromfolni, hogy odavágta: Magával bizonyosan
rosszul bántak gyerekkorában, ettől megkeményedett a szive, s most
magának is örömet szerez, ha másoknak fájdalmat okozhat.

Pál szomorú mosolylyal nézett az öreg asszonyra:

– Igaza van, asszonyom, az élet nagyon rosszul bánt velem. Alig voltam
négy éves, mikor elvesztettem a szüleimet. A szemem még emlékszik egy
jóságos arczú asszonyra, a kinek az ölében ülve és a vállára hajolva
gyakran édesdeden elszunnyadtam, de már a fülemből teljesen kiveszett
emléke a hangnak, mely egykor oly édesdeden csengte a fülembe: fiam.
Idegenek neveltek föl; nem voltak rosszak hozzám, de idegenek voltak. A
szülei gond nem vett körül soha, rám nem vigyázott, velem nem törődött
senki…

Derry figyelmesen hallgatta, s halkan fordította.

– Azért lett embergyülölő, – felelt a néni.

– Oh, dehogy, asszonyom. Miért lettem volna? Idegen embereknek
köszönhetem, hogy fölnevelkedtem. Csak szeretetet nem tapasztaltam, de
éhen veszni nem hagytak. S én ezért hálás vagyok az embereknek.

– Maga papnak készül, úgy-e?

– Annak.

– Artur mondta, hogy maga is odavaló, a hová Bótai… Gondolom,
Törökországot mondott.

Derry nevetett.

– Dehogy, tanti, Magyarországot.

– De ott van valahol Törökország mellett.

– Ott van, asszonyom; őseink századokon keresztül háboruskodtak is a
törökkel és védelmezték a nyugati kereszténységet…

A tantit ez nem igen látszott érdekelni, mert közbevágott:

– Milyen a hazája? Hideg, meleg? Hegy, síkság? Tenger mellett van?

– Az én hazámban van minden, a mi a szemnek kedves. Vannak égbe nyuló
bérczei, tetejükön örök hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű
völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmult
regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre
terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai.
Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és
sót ásnak ki mélyéből… Oh, de szép ország ez asszonyom, ha csak egyszer
látta volna, soha el nem felejtené…

(Derry abbahagyta a fordítást és mohón figyelt Palira, a ki égő
szemekkel nézett a lányra és hévvel beszélt hozzá. A néni, úgy látszik,
elfáradt, mert mintha bóbiskolt volna. Pali folytatta:)

– S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se
apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más
nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi.
Szomorú, mert sokat szenvedett, s vad, szilaj, mert sokat harczolt.
Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért
oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, a kinek senkije sincs a
világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én
édes, szeretett szülőföldem.

Csend volt a szobában, mindenki odafigyelt, e villogó szemü, fekete
fiúra, a ki mintha szerelmet vallott volna a nagy, a szent ideálnak, a
hazának… A hangja forró volt és szinte remegett az indulattól… A lány
előre hajolt, s a lélekzetét is visszafojtotta. Kék szemeire mintha
nedves pára ereszkedett volna. Oly különös visszhang támadt szivében, a
mint e fekete turáni faj szenvedélyének kitörését hallgatta. Az
ismeretlen, szép ország szines leírása gyönyörködtette, az idegen vér
forró hullámai mintha őt is csapkodták volna, a mindennapi környezettől
elütő tipus nyugtalanította és fölkeltette érdeklődését. S szíve
sajgott, mikor érezte, hogy ez az anyátlan árvának vallomása egyetlen
kincséhez, a közös édesanyához, a hazához. Oh, nem hallott ő soha semmi
effélét a boldog, szőke, nyugodt és gazdag hollandusok közt. Mintha
valami tündér kinyitott volna előtte egy ablakot, s azon ő egy
pillantást vetett volna az életbe. Hirtelen fölállt. Érezte, hogy a
szivét valami összeszorítja. Ártatlan lelkének harmóniája meg volt
zavarva. A papa mellé ült és segített neki sakkozni, a miből persze az
lett, hogy Bótai nagyon hamar mattot kapott. Simándy beszélt még egy
kicsit a nénihez, a ki, bár szundikált, néha-néha megszólalt: _Jól van,
Derry, ez érdekes, uram, de azért Artur mégis ugy fog tenni, a hogy mi
akarjuk_. Mikor aztán Derry teasüteménynyel kinálta, akkor végképp
fölébredt, s miután egy ideig figyelmesen vizsgálta Pali arczát,
kirukkolt a nagy kérdéssel.

[Illustration: Estély Baljonéknál.]

– Mondja csak, uram, melyik erősebb állat? A teknősbéka vagy a macska?

Pali nem kevéssé bámult el, mikor Barna, a ki időközben a tolmács
szerepét átvette, ezt a kérdést neki lefordította.

– Hogy tudjam én azt? Nem láttam még ezt a két állatot birkozni.

A néni jóizűen mosolygott.

– Gondolkozzék, szigorú úr, talán rájön.

– Azt megmondhatom, hogy melyik ügyesebb.

– No, melyik?

– A macska. Mert az föl tud mászni a fára, a teknősbéka pedig nem.

– Ne feledje, hogy a teknősbéka meg tud úszni a vizben, a macska meg
nem.

– Ez is igaz.

– Talán azt is tudná, tudós úrfi, hogy melyik hasznosabb állat? –
folytatta a néni évődve.

– Hogyne! A macska.

– Hehehe! S ugyan miért?

– Mert a macskát meg lehet enni, a teknősbékát pedig nem.

A néni a végső határig fölrántotta a szempilláit s rettentő gyanakvással
nézett Simándyra. Miféle barbár ország fia lehet ez, a ki nem tudja,
hogy a teknősbékából a legfinomabb leves készül, ellenben a macskát
megeszi?

– Evett már maga macskát? – kérdé szorongva.

– Ha ettem, tudtomon kivül ettem, asszonyom, mert tudja meg, hogy azt
nem igazi alakjában, hanem nyúl gyanánt szokták föladni Európában a
vendéglősök.

A néni arczán szörnyű fölháborodás mutatkozott. Becsületes hollandi
lelke föllázadt e csalás hallatára.

– Őszintén szólva – folytatta Simándy, a kit a néni szörnyülködése
rendkivül mulattatott, – ha elém tennének egy macskát és egy
teknősbékát, hogy válaszszak, melyiket eszem meg, én inkább a macskát
választanám. Ez egy gusztusos, tiszta állat, a teknősbéka pedig egy
kellemetlen, hideg szörnyeteg.

– Az én macskámból ugyan nem fog enni, urficskám, – szólt a néni heves
gesztusokkal, – és Arturt meg ne tanítsa a macskahúsevésre. Van nekünk,
mit ennünk! No, nézze meg az ember!

– Jó lesz hátrálni, – súgta Bótai Simándy fülébe, s azzal lassan
átnyergeltek Puskáshoz, a ki hevesen vitatkozott a kakao-gyárossal. A
magyarok és a hollandusok harczi vitézségét hasonlították össze, s ezen
veszekedtek, de az ütközetben tulajdonképp csak a német nyelv
szenvedett. Simándy, míg a küzdő feleket csillapította, félszemmel
Bótait leste. Bótai alig szólt Friderikához, de szeme folyton rajta
volt. Látszott, hogy egész lelkével körülröpködi a lányt. Ha Friderika
megszólította, félszeg és zavart volt, kereste a szavakat, mosolyogni
próbált; a lány egyszerüen és nyiltan a szeme közé nézett, ő pedig
olyankor lesütötte a tekintetét. Simándy fájdalmas nyilalást érzett a
szivében. Szegény Barna, az érzelmeknek oczeánja viharzik lelkében és
hallgatnia kell. Ott áll előtte az imádott lányka, s látszik rajta, hogy
nem is sejti, hogy ő minden üdvössége ennek a beteg fiunak…

Derry azt mondta, hogy a feje fáj és elment. A fiúk is elbúcsúztak,
Bótai elkisérte őket. Puskás már a kapu előtt kitört.

– Példátlan szemtelenség, hogy ez a tulipánültető csokoládégyáros milyen
felsőbbséggel beszélt a katonai dolgokról, s mily keveset tud a mi hadi
tetteinkről!

– Csokoládégyáros? – feleli Barna. – Abban, fiam, nagyot tévedsz. Ez
Hollandia egyik leghiresebb tábornoka, a ki a gyarmatokon két lázadást
vérbe fojtott.

Puskásnak leesett az álla a csodálkozástól.

– Ez a kis, gömbölyű bácsi, ez a szelid képü nyárspolgár tábornok?

– Az hát, még pedig több háborút látott tábornok.

– Hát akkor mit teszi bolonddá az embert? Hisz akkor ugratott engem.

– Tévedsz, fiam, csak egyszerüen nem henczegett babéraival, nem adta a
katonát. Te persze, mint magyar ember, azt hiszed, hogy csak az a
katona, a ki mindig feszes, kényelmetlen egyenruhában peczkesen jár,
kardot csörget és sarkantyút penget, lenézi a czivileket, s
megkardlapozza a kávéházban azt, a ki görbén néz rá.

– Hát csak kell valami extra katonavirtusnak lenni.

– Ez a hibás fölfogás. Láttál most egy tipikus nyárspolgárt, úgy-e? Nos,
ez az ember kétszer megmentette az elszakadástól Hollandia gyarmatait, s
naponkint megfürödhetett a benszülöttek vérében. S annyi rátartiság
sincsen benne, mint egy kézdivásárhelyi csizmadiában, a ki egy dobásra
kilencz babát leütött a kuglinál.

– Furcsa nép; lehet, hogy ez nagy erény benne, de nekem nem tetszik.
Szintelen.

A kapujáig kisérték Gábort s aztán tovább sétáltak.

– De irigyeltelek ma este – mondá Bótai sóhajtva Simándynak.

– Ugyan miért?

– Olyan beszédes, otthonos, kellemes voltál; én meg buta, szótalan,
sötét. De hát nem tudok erőt venni magamon. Mikor hozzájuk megyek, vagy
mikor tőlük eljövök, ezer apró, vidám, érdekes dolog jut az eszembe, s
mikor ott állok a lány előtt, megdermed a nyelvem, eláll a lélekzetem,
szédül a fejem… Nem tudom, mi lesz belőlem… Apám, testvéreim elmosódnak
előttem… hivatásom érzete meggyöngült bennem… kétségbeesés fog el a
gondolatra, hogy egyszer haza kell mennem, s őt itt hagynom. Ő tölti be
agyvelőm minden atomját, óráim minden perczét, éjjeleimet nappalaimat. S
mig családomról, szülőföldemről meg tudok feledkezni napokig, hetekig, ő
folyton az eszemben van… Idegenül, sőt borzongva gondolok apám
portájára, de édes álmodozás fog el, mikor itt befordulok az utczánkba,
s meglátom a házat, melyben Friderika lakik. Mi lesz velem, mi lesz
velem?

Bótai szinte jajgatva beszélt, és Simándyn hideg borzongás futott végig.
Mit csinál ez az erős szenvedély ezzel a gyönge testtel? Gyöngéden
barátja vállára tette kezét, a hogy hajdan dalolva járkáltak Enyed
utczáin.

– Gyere haza, Barna, hideg van.

S visszakisérte a Baljon-ház kapujáig.

– Mi ez? – suttogott Bótai – Friderika ablaka világos. Még nem alszik?
Csak nem beteg?

– Mondta, hogy a feje fáj. Talán nem tud elaludni?

– Ne, ne csöngess még! – esdekelt Bótai. Azzal kibaktatott az utcza
közepére s a Derry ablakából kiszüremlő világosságba állva, égő
tekintetét az ablakra szegezte. Ilyen szemekkel nézhette a puszta
szigetre vetett Robinzon a messze tengeren elhaladó hajó vitorláit,
melyekkel minden reménye tovatünt.

Fönt pedig a kis Derry patyolatágya érintetlen volt… Az álom szelid
tündérei messze elkerülték ez este az ő szobáját… Más, ösmeretlen
tündérek lopóztak be s gyötörték a lányt. Nem ösmerte őket, csak
hessegette magától s végre sírva fakadt. Azután elővette a
konfirmácziókor kapott elefántcsontkötésü imádságos könyvét, s hangosan
imádkozott. Erre égi nyugalom vonult a szivébe, lefeküdt és elaludt…
álmában édesen mosolygott… Vajjon mit álmodhatott?

Simándy pedig nehéz lélekkel ballagott haza. Kétségbeesve gondolt Bótai
sorsára. Hatalmas homloka kemény ránczokba torlódott, de hiába
gondolkozott, nem talált segítséget. Fölnézett az égre: mindnyájunk
sorsa Isten kezében van. Oh, légy kegyes hozzánk, te Bölcs, te Jó, te
Mérhetetlen, ki megszabtad útját ott fönt a csillagoknak és itt lent az
embereknek!

Tiszta novemberi éj volt. A végtelen magasságból hideg tűzzel szikráztak
alá a csillagok. Elhat-e odáig a féreg szisszenése?

Simándy a kapuja elé ért, még egyszer föltekintett a mennyre. De
homlokáról eltüntek a barázdák, s szemei mintha visszasugározták volna a
csillagok fényét.

– Oh, én fényes csillagom, szép kis Anikóm, jó éjszakát.


IX.

A förtelmes hollandi ősz egész hideg szomorúságával beköszöntött. A
temérdek csatorna, a folyamok, a tavak, a tengeröblök és a tengerek
párája ült mindig lomhán az egész országon. A levegő nyálkás, nyirkos
volt, még ha nem esett is az eső. Reggel és este sürű köd gomolygott
Utrecht utczáin. Majd végevárhatatlan záporok szakadtak le a felhőkből,
s patakzottak le a grachtok piszkos vizébe. Barátainkon végtelen
levertség vett erőt. Napokon át nem látták a napot s
egyiküknél-másikuknál összeülve hallgatták a háztetőről ömlő víz tompa
zuhogását a vascsövekben. Órákig gubbaszkodtak szótlanul s nem mertek
arról beszélni, a mire mind gondoltak: a székelyföldi remek havas
világra, a dicső fenyveserdőkre, a tiszta éles levegőre. Bótai köhögött,
nem járt ki, azért rendesen nála üldögéltek. Simándy szorgalmasan
tanította a Baljon-fiúcskát, a kivel nem volt már semmi baj. Ugy viselte
magát, mint a kezes bárány. A theológiára ő és Gábor különben
szorgalmasan jártak, különösen a hollandi nyelv-leczkékre. Simándy
szépen haladt is, de Gábor csak nevetett az öreg tanáron, a ki komolyan
hitte, hogy a vastagnyakú szittyát meg fogja tanítani a hollandus
nyelvre. A bús napok legkellemesebb pillanatai azok voltak, mikor a
posta levelet hozott Magyarországból. Bótainak rendesen legidősebb
nénje, Rózsa írt, egy keserű, elégedetlen vénlány, a ki örökösen
panaszkodott. Apa folyton betegeskedik, alig lát már, s a gondnok azt
mondta, hogy újesztendőre káplánt kell melléje kérni. Káplánt, ide, ebbe
a nyomorúságba! Még egy fogyasztó szájjal több. A Barna havi húsz
forintja nélkül koldulni mehetnének!

Ez volt a rendes nóta, Bótai csak még jobban elkomorodott rajta, de
azért mégis jól esett neki, mikor a nénje levelét a kezében tartotta.
Nagy ritkán Anikó is írt egy félénk, gyerekes levelet. Mit írhatna a
falusi kis lány a nyomorult, unalmas községből tudós bátyjának a messze
Európába? Oh, Simándy meg tudta volna mondani, hogy mit írjon… de így
meg kellett elégednie annyival: _Simándyt sokszor üdvözlöm_. S a szegény
fiú úgy érezte, mintha a levélből a tavasznak egy édes fuvalma csapott
volna feléje.

Minden héten egyszer teára mentek Baljonékhoz. A teaestélyek már nem
voltak olyan unalmasak. Simándy hollandusul kotyogott a két öreg
asszonnyal, a kik halálra nevették magukat rajta, Bótai, mint rendesen,
sakkozott Baljon papával, Puskás pedig magyar nótákat énekelt Derrynek,
sőt a Szent Anna tavánál önkezüleg vágott és faragott furulyáját is
megfujta néha. A kis Derry igen vidám volt ilyenkor, s mint egy pillangó
röpködött ide-oda. Egy este nagyon meglepte a fiúkat azzal, hogy mint
náluk, a Székelyföldön szokás, simára fésülve jelent meg, s hosszan
leeresztett kék czopfjába kék szalag volt fonva. Puskásnak tünt föl
először, s azonnal gratulált a leánynak.

– Kitől hallotta, kisasszony, hogy minálunk így viselik a hajukat? –
kérdé Simándy.

Derry durczásan megállt előtte.

– Hát már elfelejtette? – kérdé s hangjában egy kis gyöngéd szemrehányás
rezgett.

– Bótaitól?

– Dehogy, magától. A multkor beszélt róla, mikor itt voltak.

– Pompás viselet, ha valakinek ilyen remek haja van. De magának a
rózsaszín jobban állana.

A következő tea-estélyen Derry csupa rózsaszín szalaggal jelent meg. Ah,
de nem vette észre az, a kinek szánva volt… s a fehér lány-szoba az este
megint sokáig látta sírni a kis Derryt.

November közepe táján Bótai ágyba dőlt. Verőfény, napmeleg, jó levegő
kellett volna neki, hogy meghosszabbítsa sorvadó életét, s egy időre
megállítsa a tüdeje romlását. Erős lelki rázkódás döntötte őt le
lábáról: Derryt megkérte egy előkelő, gazdag fiatalember, s a szegény
fiu előtt ezzel egyszerre föltárult életének sötét reménytelensége. Nem
mintha azzal kecsegtette volna magát, hogy talán egykor neki fogja
nyújtani a kezét… De jól esett neki, hogy a leány senkié, másé se, ha
már nem lehet az övé. Derry elutasította a fiatalembert, de Bótai
szivében akkor már meg volt forgatva a tőr, s nem tudott újra erőre
kapni. Simándy és Puskás szétzúzott lélekkel mentek oda mindennap, s
vídámságot tettetve beszélgettek Barna ágya körül. E közben lassan
előkészítették Barnát egy híres specziálista látogatására. A professzor
eljött s tüzetesen megvizsgálta a beteget. Egy mély pillantást vetett
Simándyra – aztán kijelentette, hogy a beteg kellő ápolással egészen
meggyógyulhat, ő csak a szív működésével nincs megelégedve. De mivel a
szobája hideg s éjjel a beteg egyedül van, elrendelte, hogy vigyék az
egyetemi kórházba. Ott a folytonos felügyelet, a kitünő ápolás csakhamar
visszaadja az erejét. Az a szerencséje, – fejezte be az orvos, s
mosolyogva nézett a sápadt fiura, – hogy fiatalember, s a jó vér, a
friss test segíteni fog magától is a bajon.

Az orvos elment. Simándy iszonyú, hangos jókedvre derült, hogy sírva ne
fakadjon. Puskás, szegény, mindent komolyan vett, az orvos szavait is,
Pali jókedvét is, s majdnem csürdüngölőt járt örömében. Aztán elővett
egy pakli kártyát s hárman krajczáros preferánczot játszottak. Barnának
is megjött egy kicsit a kedve, – csak akkor gördült ki két nagy
könnycsepp a szeméből, mikor a kocsi előállt, s megszokott, kedves kis
szobáit ott kellett hagyni. Baljon papa meg Artur feljöttek elbúcsúzni,
s Barnának végtelen jól esett, mikor az öreg hollandus így szólt hozzá:

– Édes Botáj úr, a szobáját fönntartjuk, csak hagyjon mindent úgy, a
hogy van. Ha valamijére szüksége lesz, csak irjon.

Simándy nem állhatta meg, hogy kezet ne szorítson a becsületes öreggel,
a ki tudtán kívül oly boldoggá tette barátját. Aztán vitték a beteget, a
ki sóvár szemekkel tekintett körül, búcsúzott a faltól, a szögletektől,
a folyosótól, az udvartól, a lépcsőtől, melyek mind-mind néma tanui
voltak sóhajtásainak. De a kit ezek a sóhajtások illettek, az nem
sejtett semmit és nem mutatta magát. S miközben a puszta kórházi szobát
lakója elfoglalta, Simándy fölment a professzorhoz.

Sokáig kellett várnia az előszobában, míg hozzáférhetett. Halálra vált,
ólomszürke arczú emberek közt kellett töltenie majd egy órát. Ezek a
szegénysorsú betegek voltak, a kiknek a professzor ingyen rendelt.
Körülötte hangzott a roncsolt tüdők hörgése, zihálása, köhögése, s a
fénytelen szemek mohón kutattak köröskörül, hogy maguknál rosszabb
állapotban lévő páczienst találjanak. S Pali érezte, hogy a nyomorultak
irígykedve néznek széles vállaira, domború mellére, s szinte félelem
fogta el, mert mintha ellenségek közt lett volna.

A professzor azonnal megismerte.

– Már vártam, mert önnek meg kell mondanom az igazat, a mit a beteg
előtt el kellett titkolnom. Az ön barátja menthetetlen. Alig van már
tüdeje neki…

Pali atléta-termete megroskadt, mintha valami nagy terhet tettek volna
rá. Tudta, hogy nagy baj van, de ily gyors katasztrófára nem számított.

– Professzor úr, mi idegenek vagyunk, magyarok… köztünk, utrechti magyar
diákok közt, a kik több mint egy évszázadja ide járunk tanulni, van egy
fogadás, hogy a ki itt meghal, annak a mellére társai egy marék hazai
földet hozatnak s azzal temetik el… Bocsásson meg, ön ért engem…

A tudós ember megenyhült arczczal nézett Palira.

– Hozassa meg azt a földet, de rögtön…

– Oly kevés ideje van? – rebegte Simándy.

– Minden órán megfulladhat… de elélhet két-három hétig.

Simándy belekapaszkodott egy nehéz ébenfa-asztalba. Az ő teste nem
remegett, de az asztal megérezte rettentő indulatát s a rajta lévő
üvegcsövek, poharak, lombikok zörögni kezdtek.

Talán nem is köszönt a professzornak? Később nem emlékezett rá.
Tántorogva ment ki, az utczán pedig futni kezdett. A hideg eső, mely
végigpaskolta az arczát, magához térítette. A halál ólálkodik
körülöttük!

Talán már a kórház kapuján zörög. Talán már a homályos folyosón siklik
végig. Talán már Bótai ágya szélén ül.

Ujra futni kezdett az egyetemi kórház felé. Sötét volt már, mikor oda
ért. A lépcsőn hosszú, fekete kasban hoztak le egy halottat… Az est
leple alatt szokták őket a halottas kamrába vinni. Pali mint egy őrült,
odaugrott, s félrerántotta a leplet. Csalódott. Egy fehér szakállu öreg
ember feküdt benne, viaszsárga arczczal. Szegény, de sokat
szenvedhetett, hisz hosszú életet élt.

Fölment Bótaihoz. A beteg tejet ivott, s folyton a szíve működését
figyelte.

– Irtál az apádnak? – kérdé Pali közömbös hangon.

– Nem, nem is akarom neki megírni, hogy beteg vagyok… tavaszszal is hogy
kétségbe voltak esve.

Másnap Pali megdöbbenve látta viszont barátját. Mintha tíz évvel öregebb
lett volna.

– Miért hoztatok el abból a kedves házból? – szólt rekedt, békétlen
hangon. – Itt nem tudok aludni, ha alszom, nyugtalanító álmaim vannak.
Mintha nagy hegyek feküdnének a mellemen. Fulladozom… Ott meggyógyultam
volna.

Harmadnap lázasan, veszekedő hangon így szólt Palihoz:

– Hiába beszéltek, én érzem, hogy meg fogok halni. Mit sápadsz el? Máris
látod rajtam a facies hippocraticát? Csak arra kérlek, hogy (s itt a
hangja suttogóvá vált) a kuratórium előtt titkoljátok el, a míg lehet, s
a deczemberi stipendiumot küldjétek egészen az apámnak.

Itt zavartan megállt, s a fejét tapogatta.

– Megállj… óh, most jut eszembe… az apám előtt legfőképp el kell
titkolnotok a halálomat… meghasadna a szíve szegény öregnek, s ha
meghalna, akkor a testvéreim az utczára volnának dobva… Megállj… Nincs
semmi gondolatod? Szólj, megnémultál? Azt kell írni, hogy valami
egyetemi pályadíjat nyertem, különben föltünik otthon, hogy én az egész
stipendiumot haza küldöm. Megértettél? Egyetemi stipendiumot mondtam…

Vad kétségbeesés fogta el Pali szivét. Sokáig összeszorította, véresre
harapdálta az ajkát s végre megszólalt:

– Édes öregem, ne izgasd magadat, azzal csak a gyógyulásodat
hátráltatod. Én nem azért jöttem, hogy te beszélj nekem, hanem hogy én
beszéljek neked. Valakiről, a ki mindennap tudakozódik utánad…

A boszús arcz kezdett kisimulni.

– Ne mondd, hogy ki, ne mondd…

– Én nem mondom. Minek mondanám, mikor úgyis tudod?

A fakó arczon örömpir jelent meg.

– Azt mondod: mindennap? – suttogá.

– Mindennap. Sőt azt is kérdi, hogy lehetne-e neked egy kis virágot vagy
gyömölcsöt beküldeni…

– Hát miért nem küldött? Miért nem küldött? – kiáltott siránkozva a
beteg.

– Tudod, hogy a kórházba nem szabad semmit beküldeni.

– De ez kegyetlenség!

– Majd beszélek az igazgatóval. Jó?

– Beszélj, az Isten áldjon meg, beszélj. De hamar. Még ma. Most, rögtön.
Eredj! Hát mégis itt vagy?

– Tüstént megyek, csak viseld magad okosan és légy nyugodt.

– Nincs már semmi bajom, csak szaladj!

Arcza piros volt és szemei égtek. Simándy vígan intett neki és mikor az
ajtót maga után betette, már a könnyei folytak. Az ajtón keresztül
hallotta, hogy Bótai fütyül. Befogta a fülét és futott-futott, mert
érezte, hogy meghasad a szíve.


X.

Hazudott, hazudott neki; de hát nem volt-e kötelessége?

Nem ugyanazt tette-e, a mit a tudós orvos, a ki látta benne a halált és
mégis megcsillogtatta előtte az élet reményét? Csak azért, hogy ne vegye
észre, hogyan közeledik feléje nesztelen léptekkel a halál.

Szégyelte magát, egész lelke fájt bele, de aztán a tudat, hogy ezzel
megaranyozza barátjának utolsó napjait, lassankint lecsillapította belső
háborgását. Érezte, hogy jót cselekedett.

De hát a lány? Az az aranyszőke kis lány? Szabad volt-e őt belevonni
ebbe a kegyetlen játékba? Szűzi lelkét, vidám, napsugaras gyermeki
életét szabad-e összeköttetésbe hozni e halálos ágyon vívódó ifjú
emésztő szenvedélyével? Szabad-e megsejtetni vele, hogy az élet nem
csupán madárdal, lánykaczagás, virágillat és napsugár?

Súlyos léptekkel haladt tova Simándy az utczán. Ugy érezte, mintha
Derryt megbántotta volna. Mit csináljon? Hogy ápolja tovább a haldokló
édes illuzióit és hogyan árulja el a lánynak?

Puskás otthon ült, s a kályha tüzénél melegedett. Éppen befejezte a
levelet, melyben Pali utasítására egyik nagy-enyedi barátjától egy kis
ládika földet kért a kollégium kertjének földjéből. Okul azt irta oda:
meg akarjuk próbálni, tenyészik-e a magyar földben a hollandi tulipán.
Ekkor nyitott be hozzá Simándy, a ki szó nélkül odaült melléje a tűzhöz.
Mind a ketten fáztak. Sokáig egy szót se váltottak, végre Simándy halkan
elkezdett beszélni kórházi látogatásáról. Legföljebb három hétig él.
Nekik azonban halálát nem szabad az otthoniak előtt elárulni. Az öreg,
gyönge Bótait rögtön megölné fiának, büszkeségének, szemefényének
halála. S a lányok ki lennének dobva az utczára. Az öreg Bótainé már
meghalt, a gyerekeknek pedig nem dukál a kegyév az eklézsiától. Hogyan
ámítsák el az öreget? Folytatni kell fia rendes heti leveleit…

– Ez az, ezt magamra vállalom, – felelt Puskás, – mind a ketten az öreg
Szabótól tanultuk Enyeden a szépírást, s tudod, hogy Szabó bácsi
tanítványai majdnem mind teljesen egyformán írtak. Előveszem szegény
Barna írásait, s másolni fogom… pontról-pontra, betűről-betűre… Százszor
leírom, lerajzolom a betűit, de megtanulom híven utánozni… nyugodt
lehetsz.

A szobaleány behozta a délutáni teát. Gábor zavartan nézett körül.
Valamit készített ő ehhez, de nem jutott eszébe, hogy mit… Végre a
homlokára ütött. Krumplit rakott a parázs közé sülni. Előpiszkálta.
Korommá volt már égve.

Simándy komoran nézett a tűzbe. Besötétedett már, de nem gyújtottak
lámpát. A kandalló föl-föllobbanó tüze egy pillanatra élénk vörös fényt
vetett szét, aztán újra félhomály borult a szobára. Ilyen fölvillanáskor
két óriási árnyék jelent meg mögöttük a falon… mint a sötét gond, mely a
lovas mögött ül… Odakint megszólaltak a grachtokon közeledő hajók tompa
hangú bús kürtjei. Simándy fölállt. Tisztán állt előtte a dolog.
Baljonhoz kell mennie, bocsánatot és segítséget kérni.

Baljon úr a raktárban volt, hol a most érkezett jávai kávés-zsákokat
helyezték el. Egy szolgálatkész fiatal úr a labirintuson át odavezette.
Egyszerre egy elektromosan világított óriási teremben találta magát, hol
száz meg száz munkás sürgölődött, transzmissziós szíjjak csattogtak, s
fölhuzó gépek dübörögtek. Baljon, a ki egy magas dobogón ült, meglepetve
látta fiatal barátját belépni ide.

Egy intésére széket toltak oda Simándynak, s az öreg odahajolt hozzá:

– Valami baj van?

– Az. Nem háborgatom?

– Óh, dehogy, semmi dolgom sincs, csak az kell, hogy a munkások itt
lássanak. Ön megijeszt a sápadt, komor arczával. Bótai?

Simándy szomorúan bicczentett.

– Nagyon rosszul van?

– Végét járja.

– Segítségre van szükségük?

– Arra.

– Kérem, számíthatnak rám.

Simándy habozva nézett az öreg úr jóságos és megindult arczára. Azután
lassú, töredezett hangon elmondta Bótai szerelmét, reménytelen szerelmét
Friderika iránt. Végül bevallotta, hogyan használta föl ő ezt az
érzelmet, hogy a boldogtalannak végső napjait megédesítse.

– Bocsásson meg, uram, – fejezte be szavait, – az ön lánya valóságos
angyali szerepre, arra van hivatva, hogy e szegény fiunak megszerezze
itt lent az üdvösséget. Az emberszeretet nevében kérem, tegye meg azt, a
mivel én barátomat kecsegtettem…

A nagy, erős legénynek melle hullámzott, s ujjai görcsösen egymásba
fonódtak, mikor könyörgésre emelte kezét.

Baljon egypárszor végigsétált a dobogón, hogy izgatottságát
lecsillapítsa és meghatottságát elpalástolja. Majd megállt Simándy
előtt.

– Rendben van.

Többet nem szólt, figyelmét újra a munkásokra fordította. De a következő
napokon Simándynak sokszor eszébe jutott az otthon szokásos léha
fogadkozás, igérgetés, a miből mind nem lesz semmi. A becsületes
hollandus azt mondta csupán: rendben van, s ezt magára nézve olyan
kötelezőnek tartotta, mintha szent esküvéssel megfogadta volna. Minden
reggel megérkezett a két szál rózsa a kórházba, s a puszta szobát, hol
az elmulás rémei lassan haladtak előre kérlelhetetlen munkájukban,
Tündérországgá változtatta át. Egyszer őszi baraczk jött, melybe a Derry
név volt tűvel beleszurkálva. S a beteg odaszurkálta mellé a Barna
nevet. És nevetett és kaczagott hozzá és föl akart kelni és ugrálni a
szobában. Eltette a két baraczkot a vánkosa mögé. Elő-elővette és
olvasta a két nevet, mintha valami édes titkot akart volna belőle
kiolvasni. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent… A
baraczkok romlani kezdtek. Először elrothadt a Barna, azután a Derry. S
a szegény fiu mereven nézte, hogyan nyeli el lassan a pusztulás ezt a
két nevet és sirdogált rajta.

Simándy és Puskás fölváltva órákat töltöttek a kórházban. Simándy
azonkívül mindennap megjelent a háznál Arturt tanítani. De sohse ment be
a családhoz. Nem is látott senkit. Egyszer találkozott Derryvel az
üvegfolyosón, s ekkor nem állhatta meg, hogy vele szembe fordulva, azt
ne mondja neki:

– Óh, kisasszony, áldja meg az Isten a jóságáért.

Ezzel tova akart sietni. De Derry megszólalt:

– Gondolja, hogy meg fog áldani?

S ránézett csodálatos, mély szemeivel.

– Meg, kisasszony. Imádkozni fogok érte. Lássa, nekem nincs kiért
imádkoznom, a maga boldogságáért fogok imádkozni.

– Az én boldogságomért? – szólt lassan, gondolkozva Derry. S ez már nem
a rövidruhás kis leány hangja, hanem a nő megszólalása volt, a ki
figyel, hogy erre a szóra: _boldogság_, támad-e visszhang odabent a
szívben?

A leány hirtelen összerezzent. Simándy körülnézett és megjegyezte, hogy
egy ablak nyitva van, azon jött be a hideg. A leány jóváhagyta, azután
így szólt:

– Én lestem itt magát, mert valami mondani valóm van. Holnapután
deczember hatodika, Szent Miklós napja van. Tudja, hogy ez Hollandia
ünnepe? Mi nem karácsonykor, hanem Sanct Nicolaaskor szoktuk egymást
ajándékokkal meglepni. Nézze, milyen helyes kis pénztárczát csináltam
Bótainak. Gondolja, hogy örömet fog neki szerezni?

– Boldoggá fogja tenni.

– Majd hatodikán reggel kiküldöm a kórházba.

Simándy meghatottan nézett a kedves gyermekre, s nem tudott mit mondani.
Mélyen meghajtotta magát, s eltávozott.

Deczember hatodikán hideg, tiszta reggel volt. Zászlók lobogtak a
házakon, zenekarok járták be az utczákat, ünneplőbe öltözött tömeg
zajongott mindenfelé. Így ünnepelte a város Miklós püspök emlékét, a ki
az inkviziczió ellen védelmezte a hollandus népet… S az örömzaj közepett
egy virágos kalapú kórházi szolga kopogtatott be Simándyhoz. Jőjjön,
mert a harminczötös szám haldoklik.

Lélekszakadva futott Puskásért, s aztán a vídámságtól csapongó népen
keresztültörve magukat, rohantak a kórházba.

Későn érkeztek. Már a pap is elkésett, a ki az Urvacsorát hozta. Ott
állt az ágy fejénél. Csöndesen imádkozott a láthatatlan Istenhez, az
ismeretlen halottért. A két jóbarát odaállt melléje, s imádkozott. A
szájuk meg se mozdult, de a könyörgő lelkük hatalmas szárnyalással
követte a meghaltnak lelkét az Isten trónja elé. S szemük ráesett a
halottnak sárga arczára, melyen békesség honolt. A nyugtalan,
szenvedélyes, szerelmes lélek elhagyta, s elköltözött új, örök hazájába,
melyet a képzelet hiába kutat, de a hit megtalál. És az arcz most
nyugodt, a hitvány test véges és romlatag szerveivel elégedetten
visszatér a porba, a honnan vétetett.

Az ajtó nyilt és hozták Derry ajándékát és vele friss virágokat… És a jó
barátok a halott kezébe tették az erszényt, s telehintették őt piros és
fehér rózsával…

Odakint ujongott a nép, álarczos csoportok vídám tréfáitól harsogott az
utcza, zúgtak a harangok és a rajnai régi bástyán dörögtek az ágyuk… Az
öröm tombolásába hirtelen, élesen belecsendült a kórház lélekharangja…
Bent, a puszta szobában az ágyra borulva, két fiu keservesen sirt.


XI.

Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerű, pompa nélkül való,
zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton
úr, a kuratórium elnöke is megjelent pár perczre, a pap imádkozott,
aztán a fekete kocsi elindult. Utána a két magyar, az öreg Baljonnal,
egy pár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss
rózsakoszorúja, s a koporsóban az ifjú, a ki oly keveset élt és oly
sokat szenvedett, és mellére terítve és feje alá téve a fekete hazai
föld az enyedi kollégium virágos kertjéből… Az utczán szomorúan lógtak a
Mikulásnapi diszítések ázott rongyai… Beértek a temetőbe, a
márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze
elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt
fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak. Ide tették le
szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki 1876-ban halt meg Utrechtben s
a kuratórium sirkövet állíttatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte
utóljára, s aztán dübörögve zúdultak rá az idegen hantok. Édes jó
pajtás, Isten veled!

Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték
idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé
összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is
mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját megzavarta ez
a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét. Ha néha valami vídámabb
dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomorú arczára,
hogy eltemesse magába, a mit mondani készült.

Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket
írták. Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna írását. És minden
héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista
paphoz… és rendesen jöttek vissza a válaszok Rózsától, e keserű
vénlánytól, kinek szája mindig tele volt panaszszal s a sors ellen való
kifakadásokkal. Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha
hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a
családon segítve volna.

Deczember 18-án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor
Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is
még ez egyszer, hadd segítsenek vele apján, a nyomorúságban élő öreg
papon. Valeton úr engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál
jobb kedvvel ültek le megírni a dicsekedő levelet, melyben Barna
elmondja, hogy pályadíjat nyert egy hollandi nyelven írt értekezésével,
a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki. Itt küldi a
pénzt, mert neki nincs rá szüksége…

Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: _nincs rá
szüksége_. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiú, de
ezt odalent, a messze parokián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a
postás bekopogtat a pénzes levéllel. A tiszteletes úr fogja a görcsös
botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport havas
úton átballag a jegyző úrhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A
Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ír az
hollandusul, mint mi magyarul. Ha ezt az édesanyja megérhette volna.
«No, karácsony után beviszem a lányokat Sepsi-Szent-Györgyre, tudja
szomszéd, jó háznál mindenféle apróságra van szükség… Ugyan szomszéd,
nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő?» Az öreg egészen
meggyógyul, fölfrissűl, s karácsonyra még tán új prédikáczióval is
meglepi a híveit… S a mint a félig behúnyt szemmel álmodozó fiuk előtt
ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és
egymásra néztek. Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti
temető friss sirhalma fejezte be. A sir, hol az öreg pap reményeit és
büszkeségét már kikezdték a férgek.

Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának. Levelet írt az
öregnek, s kimentette elmaradását. Azután újra járni kezdett, s buzgón
tanította Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett
Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes
kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve
sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztító
betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hogy a vég ily gyorsan
bekövetkezzék. A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a
megváltoztathatatlanban. Csak a levélírás torturája tépte föl mindig egy
napra a hegedő sebeket.

Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a leczke
alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány
szóval újra megköszönte neki, a mit barátjáért tett. Azzal, mielőtt a
lány felelhetett volna, hátat fordított neki, leült s tovább magyarázott
Arturnak. Derry állt egy pár perczig, az ajkai mozogtak, de nem mondtak
semmit, aztán hirtelen elfutott, s a keresett könyvet ott felejtette.
Majdnem mindennap találkoztak az üveges folyosón, mikor Pali jött vagy
ment. Ilyenkor a fiu alázatosan köszönt s szó nélkül tovább ment. Derry
pedig dühösen összeszorította ökleit, s buksi szőke fejét ütögette:
mindig meg akarta szólítani Palit és sohse merte. Csak akkor jött meg a
bátorsága, mikor Pali már eltünt.

Ez a nagykoponyájú hun ivadék nem is sejtette, hogy a kis hollandi
madonna, fehér lányszobájában, micsoda regényeket szövöget róla. A
tündérregék királyfiai és daliái, a nemzeti történet hősei Pali
alakjában jelentek meg előtte. Ő rá gondolt nappali életében, s ő róla
sóhajtozott, mikor szűzi álmainak birodalmában kalandozott. De az árva
fiu, a kit az élet szerénységre és visszahuzódásra tanított, s ki a női
szív nagy titkainak megfejtésével sohse foglalkozott, nem vett észre
semmit, vak és süket volt, s Derryben a dúsgazdag, előkelő lányt,
magában pedig az alacsony származású, koldus házitanítót látta. Így ez a
szép csillag hiába keringett körülötte, ő még a szemét sem emelte rá.
Vagy talán megóvta őt újabb érzelmek ellen a talizmán, az a fakó vidéki
fénykép, a kartonruhás kis lánynyal. Az a barnahajú paplány az
erdővidéki alacsony parokiában, a mestergerendás, egyszerűen butorozott
szobában, melynek ólomkeretes ablakai egy vén diófára nyiltak. Ez az ő
szerelme, életének első nagy érzelme, mely örökre fészket rakott hű,
meleg, becsületes szivében. Az első lány, a kit szeretett, s az első
lény, a ki őt szerette… A ki őt szerette! Ah, mily édes, mily jóleső
gondolat ez neki, a ki apjára már nem is emlékszik, anyjának drága
alakja pedig egyre jobban elmosódik a lassan hátravonuló, ködbe vesző
multban…

Artur egy ebéd alkalmával érdekes dolgokat beszélt a családnak.
Elmondta, a mit a tanító úrtól hallott, hogy milyen családias ünnep
magyar földön a karácsony. Hogyan várják a gyermekek a kis Jézus
ajándékait, hogyan lepik meg a felnőttek is egymást ajándékokkal, hogyan
járnak a betlehemes pásztorok énekszóval házról-házra, hirdetve Jézus
születését, hogyan gyűlnek össze az égő viaszgyertyácskáktól ragyogó
karácsonyfa körül mind… S milyen szerencsétlen ilyenkor az az ember, a
kinek nincs családja. Százszorosan elhagyott és sajnálatraméltó. Baljon
papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony
estére.

Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem
azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor
ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az
osdolai _himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás_ útban van. Ezek a
rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort
izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy
tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon
tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a
Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis
traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?

– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát
te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg.
Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a
magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.

Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.

– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből
összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar
konyhával.

Akkor a fejére ütött:

– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?

Simándy mosolygott s halkan szóla:

– Európát, Ázsiát, Afrikát…

Puskás lehült egy kicsit.

– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak
moslékot esznek…

Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi
porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a
karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás
szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket
kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a minőkről külföldi embernek
sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is
bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy
milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a
háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást
fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit
küldenek hazulról) be fogja mutatni.

Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy
kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:

– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit.
Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.

– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha
valakivel megoszthatja.

Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta.
Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett
belőlük.

– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld,
egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.

Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a
mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal
a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem
esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy
három hónap óta ez az első jóizű evése.

– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.

– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt
közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép
csendesen.

Pál nem szólt rá semmit.

– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.

– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és
kolbászszal.

– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.

Gábor kajánul nevetett.

– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán
lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?

– Azt hittem, meghivod őket.

– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent,
hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold
meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?

– No, mi van még?

– Van vagy két rőf kolbász.

– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.

– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.

Pali újra mosolygott.

– Tovább.

– Véres- és májas-hurka.

– No, ezt be nem veszi európai gyomor.

– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez
nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…

Pali széleset mosolygott.

– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam,
nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.

– Szakasztott ez az én nézetem is.

– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?

Gábor megértette a gúnyt.

– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal
többet vártam.

S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai
küldeményt.

– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton
urat se lephetjük meg… Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy
kis szájboszantót.

Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték
ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a
mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a
megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is
feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak.
Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és
kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S
halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire…


XII.

Milyen rosszul esik a szemnek és a léleknek a fekete karácsony. A
karácsony költészetéhez a hó épp úgy hozzátartozik, mint a májuséhoz a
nyíló virág. Barátaink valósággal szenvedtek, mikor a karácsony csak
olyan köddel, sárral, esővel járt, mint az ősz és a tél többi napjai.
Karácsony első napján este hatig otthon maradtak s akkor összepakkolva a
hazai elemózsia egy kis részét, áthurczolkodtak Baljonékhoz, hogy a nagy
érdeklődéssel, sőt izgatottsággal várt magyar vacsorát megfőzzék.

A mint megérkeztek, egyenesen a konyhába vonultak s Jantye, az öreg
szakácsné nem kevéssé bámult el, mikor az exotikus holmival az asztalra
kirakodtak. Látván azonban, hogy az urfiak egész komolyan főzni
készülnek, sietve két hófehér kötényt kötött eléjük, figyelmeztetvén
őket, hogy ha foltot találnak rajta ejteni, ő meghal bánatában. A fiúk
egy kis vasfazékban töltött káposztát tettek föl melegíteni, azután
kolbászt és kétféle hurkát sütöttek tepsiben. Gábor átszellemült
arczczal szívta a párát s hallgatta a sistergést. Artur meg Derry az
ablakfüggöny mögött lesték a rejtélyes előkészületeket. Hét órakor
jelentette a szobalány, hogy meg van terítve, a fiúk ledobták
kötényüket, lekefélkedtek egy kicsit s egy tálczára raktak mindent. A
szobalány előttük vitte, ők meg diadalmasan vonultak utána. A főzésben
egy kicsit kipirultak, a mi igen jól állt nekik s udvarias köszönéssel
helyet foglaltak, miközben a szobalány a tálczát az asztal közepére
helyezte.

A Baljon-család tétovázva nézett egymásra.

Végre a papa biztatólag tekintett a feleségére, a ki nagy zavarban volt,
mert mint máskor, úgy most is őt illette az elsőség.

A jó asszony nagy óvatossággal vett egy kis töltött káposztát. A néni,
mint határozottabb karakter, a káposzta mellé kolbászt is vett. Baljon
papa a hurka iránt érdeklődött. Derry és Artur össze-vissza mindenből
vettek valamit. Akkor újra összenézett a család. Majd feszülten fiúkra
figyelt. Pali, de különösen Gábor, megfeleltek a beléjük helyezett
várakozásnak. Jókora porcziót mertek maguk elé s azt pár percz alatt el
is fogyasztották.

Erre nekibátorodott a család s szintén falatozni kezdett. Azalatt pedig
Pali megmagyarázta az ételek minéműségét, biztatván a hölgyeket, hogy a
kolbászt mustárral egyék. Ették is, de puszta udvariasságból s Gábor meg
lehetett elégedve, mert az oroszlánrész mindenből neki jutott. Baljonné
már egy negyedóra mulva hevesen csöngetett teáért, Baljon úr pedig
kijelentette, hogy az ilyesminek az élvezésére születni kell. Pál intett
a szobalánynak, hogy vigyen el mindent, a mi a családban látható
megkönnyebbülést idézett elő. Gábor diadalmasan mosolygott: a magyar
eledelek elől való meghátrálásban a hollandus nemzet vereségét látta. A
család utána nagyon mohón látott a teához és a sonkás zsemlyéhez, hogy
megrendült egyensulyát némileg helyreállítsa.

Vacsora után Simándy tört hollandi nyelven s részben németül hazája
karácsonyi népszokásait mesélte el.

Nem feledkezett meg a babonákról sem. Elmondta, hogy a lányok mikép
főznek gombóczot, hogy jövendőbelijük nevét megtudják…

S ekkor a kis Derry, a ki oly áhítattal hallgatta Palit, mintha a
templomban prédikált volna, elhagyta a szobát s a konyhába futott. A
bóbiskoló Jantyét fölrázta, vizet, lisztet kért s három kis gombóczot
készített, mindegyikbe belegyúrva egy-egy papir-szeletkét; az egyiken
volt első kérőjének a neve, a másodikon Pálé, a harmadikon semmi.

A forró víz az üres papirszeletet vetette föl legelőször. Derry dühösen
a földhöz vágta és miután égő homlokát egy ideig a folyosó hideg ablakán
hűtötte, visszament a szalonba.

Ti tán azt hiszitek halandók, hogy az életben a tragédia olyan súlyos
léptekkel közeledik felénk, mint Don Juanhoz a kőszobor-vendég. Óh, az
élet oly egyszerű, oly mindennapi dolgok gyűjteménye… Boldog ember, a ki
csak ezeket látja… Ez a töltöttkáposzta vacsora olyan prózai,
közönséges, nevetséges dolog s a jó emberek, a kik körülötte ülnek, nem
is sejtik, hogy micsoda felsőbb hatalmak játszanak velük.

Ime, Derry visszatér és körülnéz. Szemében különös elhatározottság
látszik. Odaül Simándy mellé.

– Maga nem főzött gombóczot sohase?

– Nem, kisasszony, azt nálunk csak a lányok teszik.

– Hát ha lány volna, főzne?

– Ha mostani helyzetemben volnék: nem.

– Hogy érti ezt?

– Ugy, Derry kisasszony, hogy vőlegény vagyok.

Nem figyelt oda senki. Gábor Baljon papával hollandusul beszélt, a min
az asszonyok és Artur pompásan mulattak.

Derry elfordult. Egy pillanatra fehér lett, mint a fal: minden vére
szivébe futott, és majdnem szétvetette. Azután a földuzzadt szív újra
visszakergette a vért s a lány biborvörös lett. Szőke hajában egy kis
fehér virág úgy remegett, úgy remegett, mintha valami nagy veszedelmet
érezne.

– Önnek menyasszonya van? – kérdé édes hangon.

– Igen, kisasszony. Egy szegény falusi papnak a lánya, édes kis
teremtés, a ki hűséges szerelemmel vár engem, messze-messze, az apja
nádfödeles házikójában.

És mikor ezt mondta, az arcza ragyogott a boldogságtól.

– Szereti? – kérdé a kis Derry halkan.

– Nagyon szeretem, – rebegte Simándy, a kit rendkívül meghatott, hogy az
előkelő kisasszony így érdeklődik az ő kis Anikója iránt.

És mikor ezt mondta: _szeretem_, már ki is vette tárczájából az
arczképet. Derry ránézett, de csak egy fekete foltot látott, szeme előtt
összefutott minden.

– Miért nem mondta hamarább? – suttogá elhaló sóhajtással.

– Parancsol, kisasszony?

E pillanatban Gábor kétségbeesve kiáltott föl:

– Segíts, Pali!

– No, mi baj? – szólt mosolyogva Simándy, fölkelt és odament.

… Egy eltaposott életet hagyott maga mögött…

Éjfél. Kis Derry nyitott ablakában áll s hallgatja a Mária-téri érseki
templom hatalmas harangjának szavát, mely éjféli misére hívja az
embereket. Teste reszket, de nem a nedves levegőtől, mely beözönlik az
ablakon. Kétségbeesve néz maga elé: mi lesz, én Istenem, mi lesz? De
csak a sötétséget, az alaktalan ködöt látja maga előtt gomolyogni. Az
ércznyelv üti a harangot s messze hirdeti: megszületett a Megváltó. De
az ő lüktető vére keményebben üti szivét és hirdeti neki: megszületett a
Szenvedés.

A ház kapuja zördül, Pál és Gábor most távoznak. Lépteik konganak az
üres utczán végig, egyre halkabban, egyre távolabb… örökre. Soha, soha
többé nem fogja látni őt. Harangozzatok, meghalt egy kis leány, a ki még
nem is élt…

– Derrym, édes Derrym! a papa szólt be az ajtón, majd berohant, mikor a
lányát a földön fekve látta. – Petrus, Jantye, Mary, fussatok orvosért,
hamar!

[Illustration: Derry.]

Föltették a lányt az ágyra s a jó öregek melléje ültek. S Baljon papa
reszkető hangon megszólalt:

– Minek is engedted őt azokból a mérges eledelekből enni!

S a két öreg csendesen sirdogált és szidta a töltöttkáposztát.


XIII.

Ne mondjátok nekem, hogy a kanári madárnak nincs esze. Lám, a kis Derry
kanárija legelőször érezte meg urnője búját és vele búsult. Verőfényes
déli hazájából elrabolták s aranyos kalitkában örökös rabságra tették;
de ő ezt nem érezte, azt hitte, hogy a fényes, sárga drótig tart az ő
hazája és boldog volt. Vigan ugrált, illegette magát és csattogott,
csicsergett, ha Derry szólt hozzá. S kis szivecskéje dagadt az örömtől,
mikor Derry szájából czukrot csipkedett, vagy a puha szőke hajba dugva
csőrét, lágyan gőgicsélt. De ime, elmaradtak a szép idők. Nem látta egy
darabig a beteg Derryt, elmaradt a sárgarépa-lakoma, el a
czukor-csemege, el a hangyatojás, nagy későre kapott egy kis friss vizet
és kendermagot. S mikor Derry újra megjelent a szobában, feléje se
nézett. Fáradtan ment az ablakig és kitekintett a sáros kertbe, leült és
sokáig nem mozdult meg. Belenézett a tükörbe, szomorúan megcsóválta,
aztán lehajtotta a fejét és könnyei végiggördültek sápadt arczán. A kis
kanári izgatottan ugrált, éleseket kiabált… Derry nem hallotta, arra se
fordította fejét, eltávozott… És a kis kanári fölült a legfelső
pálczikára, fejét a két szárnya közé dugta és búsult. Búsult két napig,
búsult három napig, kis szíve nem birta tovább: meghasadt.

Jantye az élettelen jószágot bevitte Derrynek.

– Utolsó barátom, – suttogott a lányka és megcsókolta. Könnyei már nem
voltak számára.

– Mi baja lehetett neki, kisasszonykám?

A leány ránézett mélységes kék szemeivel és halkan felelt:

– Óh, Jantye, ki tudná azt megmondani, hogy mi baja lehet egy kis
madárnak?

Mi baja lehet egy kis madárnak… Mi baja lehet egy kis lánynak… Ki tudná
azt megmondani? Senki, senki; még csak nem is sejtette senki, hogy mi
baja lehet ennek az édes, lágy szivű, puha kis babának. Az öreg
háziorvos könnyű tifuszt mondott s büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan
kigyógyította. S a család is boldog volt, mert azt hitték, hogy a krízis
elmúlt. Ki sejtette volna, hogy e tiszta, ártatlan gyermekszívbe, melyet
egy gazdag, előkelő család hagyományai is körülbástyáztak, belevehesse
magát egy emésztő, vad szenvedély? Ki álmodhatott volna erről ebben a
környezetben, melyre a falakról szigorú arczukkal mindennap
letekintettek a matrónák, a nagymama, a dédanya, a szépanya, a kik mind
rendesen férjhezmentek patriczius-családok jól nevelt fiaihoz s
gyermekeik nevelésének szentelték életüket? Semmi nyoma sehol, bár
századokra nézzenek is vissza, rendellenes, viharos, szenvedélyes
szerelemnek, csak az okos házasságnak. Óh, ez nem Romeo és Julia, ez
Filemon és Baucisz hazája.

És Simándy Pál szürke köznapiságban élte napjait, tanult és tanított,
diktálta Bótai nevében a rövid leveleket, küldte haza a Bótai-családnak
a húsz forintokat és elmerengett egy színehagyott rossz arczképen és
szőtte messze jövő ábrándjait… holott közel hozzá egy boldogtalan ifjú
szív vergődött, egy fiatal virágzó élet hervadt… és minderről ő nem
sejtett semmit. Derry eljajgatta a falaknak, elimádkozta a könyörülő
Istennek bánatát, de szólani nem szólt senkinek se. Édes mama, édes
papa, a gyengék, a jók, az öregek, ne tudják meg soha, hogy az ő
életéből örökre elköltözött a verőfény.

Lassankint rájött, hogy útjában van önmagának. Mihelyt álmából fölébredt
s öntudata visszatért, rosszul kezdte magát érezni. Nem érdekelte semmi,
nem esett jól semmi, különösnek találta, hogy külömböző szinű és formájú
ruhái vannak, mikor az oly mindegy. Unta a házat, nem örvendett a
napnak, ha egyszer-egyszer kisütött s az őt átkaroló szülei szeretet
melegét nem érezte. Mohón várta az estét, a sötétséget, a csendet, az
álmot. Mikor ágyába feküdt és lehunyta szemét, érzékei elzsibbadtak. Még
nem aludt, de már álmodott. Ilyenkor egyszerre megszabadult minden
terhétől, könnyedén és boldogan járt, de ismeretlen tájakon és idegen
emberek közt; semmi, semmi se volt itt régi életéből… óh, mily jó itt…

Aztán fölriadt. Felült ágyában. Az utczáról léptek halk kopogása
hallatszott. Megállt kapujok előtt. Aztán föl s alá sétált a ház előtt.
Őt várja! Őt várja! Ki lehet az? Az ő egyetlen barátja? Igen. Azaz,
tudja már, hogy ki. Érte jött, hogy elvigye ismeretlen tájak és idegen
emberek közé, hol örökre boldog lesz.

Ez a halál.

S a mint ez a gondolat végigvillant forró fejében, édes nyugalom fogta
el egész valóját.

Igen, van egy barátja, a ki várja őt: ez a halál.

És újra végigvetette magát ágyán és a halál szelid testvére, az álom,
elvezette őt megint magával e földről… és a mint bolyongott, egy nagy
fekete kapu rajzolódott előtte az égre, s a fekete kapu felé sietett
ezer meg ezer ember, asszony, gyerek… és őt is rettentő vágy fogta el,
hogy e fekete kapu küszöbét átlépje… Érezte, hogy ott lakik az ő
egyetlen jó barátja: a halál.

… S mikor reggel a világosság beszürődött ablakán, odacsuszott, bezárta
a táblát, leeresztette a függönyt. Aztán visszafeküdt az ágyba: ne még,
ne még, ne hívjatok vissza a földi életbe. Olyan jó a halálról álmodni.
Én Istenem, de jó volna meghalni.

Meghalni, feledni.

Elcsöndesedett a Baljon-család. Nehéz, nyomasztó lett otthon a levegő.
Mintha valami balsejtelem borongott volna fölöttük. Derry este korán
szobájába vonult, s magukra hagyta az öregeket, a kik értelmetlenül
néztek egymásra s lelkiismereti furdalásokat éreztek. Micsoda
mulasztást, micsoda hibát követtek el, hogy a kis lányuk egyszerre így
megváltozott? A míg jókedvű, engedelmes, szelíd, kedves, szerető gyerek
volt, gyakorolták fölötte a rendes szülei tekintélyt, de mióta
megváltozott s oly különös magaviseletet tanúsított, kisiklott a
kezükből. Érezték, hogy nincs hatalmukban, nem segíthetnek rajta, még
csak bele sem hatolhatnak a titokba, hogy hát tulajdonkép mi baja. És a
néni elkezdte emlegetni azt a franczia nőt, azt a hugenotta menekültet,
a kinek a pasztell-képe Baljon úr szobájába volt száműzve s nem
foglalhatott helyet a szalon tisztavérű matrónái közt. Ez a nyugtalan
frank vér, ez a párisi lány, mintha kisértet volna, csinál itt
kavarodást. A család krónikái említik, hogy milyen szép volt, milyen
kedves volt s hogyan bomlott érte, hogyan vette feleségül Baljon Edvárd,
a ki meg is halt bánatában, mert azt hitte, hogy a felesége mást szeret.

Ez a vér jelentkezik újra Derryben, talán ismeretlen vágyakat, alaktalan
gondolatokat támaszt benne s ezért szűk, unalmas keretnek találja
családját. Nem vették észre, hogy hasonlít Derry ahhoz az asszonyhoz?
Hátha az asszony tulajdonságait is örökölte?

És Baljon úr hátán végigfutott a hideg. Mert eszébe jutott, a mit a
családi papirok sárgult lapjai mesélnek, hogy annak az üldözött, a
család által lenézett franczia nőnek bizony aranyszive lehetett, mert
mikor az ura meghalt, amsterdami vásárosok szekerén megszökött hazulról
s beleugrott a Zuiderseebe. Nem tudta túlélni az urát.

Az öreg úr fölugrott s izgatottan sétált. Aztán kimondta a határozatot:

– Elviszem utazni Derryt. Szórakozás kell neki.


XIV.

Egy régi kelta legenda meséli, hogy egyszer a hajnal istennője
megkoszorúzta a Napistent s a koszorú legszebb virága lehullott az égből
a földre. Ebből a mennyből alászállt virágból támadt a Zuidersee közepén
a Zandvorth-sziget. Ezért a Zandvorth-sziget valóságos paradicsom; ott
örök a tavasz, mindig zöldek a fák, sohse hervadnak el a virágok. A
levegő meleg, még az északi szél se tudja lehűteni. A világ azonban
forgott tovább, az emberiség haladt előre, a régi istenek meghaltak s a
legendák elpusztultak. Ma már minden gyerek tudja, mert a tudomány
megtanította rá, hogy a Zandvorth-sziget körül, köröskörül, bő
melegforrások fakadnak a tóból s ezeknek gőze teszi mindig meleggé a kis
darab földet.

Még a kontinensen dermedten aludt minden s a kis szigeten már egész
pompájában állt a tavasz, kinyílt virágaival. S a virágos fák alatt
kicsi kertekben dolgoztak az asszonyok, játszottak a gyerekek, a
tengerparton pedig fehérszakállu öreg emberek pipálgattak… Ifjú ember és
férfi nem volt sehol látható. Ezek a szárazföldön mint munkások, vagy
fönt az Északi-tengeren és még messzebb mint halászok keresték a
kenyerüket.

Miután az amszterdami és hágai rokonlátogatás nem szórakoztatta Derryt,
egy híres orvostudós javaslatára a zandvorthi szigetre hozta kis leányát
az öreg Baljon. Egy fehérhaju öreg asszonynál, Roynennénél, a kinek
férje és két fia volt a tengeren és egy leánya otthon, kibérelt egy
fából épült szép kerti házat, mely arra volt szánva, hogy urak lakjanak
benne s ott a gazdagon virító orgonabokrok és rózsák közt letelepedtek.

Derry láthatólag könnyebben érezte magát itt. Lassankint a papával az
egész szigetet bejárták, beszélgettek az asszonyokkal, a gyerekekkel,
virágot kötöttek bokrétába… aztán a leány kiült valami magas tengerparti
sziklára, a bokrétákat a tengerbe szórta s órákig elnézte, a mint az
áramlat a virágokat lassan sodorta befelé s elvitte messze, messze, ki
tudja hová…

Derry nem lett beszédesebb, de arcza mintha nyugodtabb kifejezést öltött
volna. Mikor a szél halkan zúgott a fák között, mikor a tenger lassan
morajlott, a parti sziklákat csapdosva, mikor megindult a bogarak
tavaszi zümmögése s a madarak édes csicsergése, arcza gyakran feszült
figyelmet árult el. Mintha e rejtélyes, érthetetlen hangokból valami
üzenetet lesett volna a maga számára. Vagy talán megérezte, hogy ezek a
szerelem hangjai? A tenger szerelmet vall a földnek… a szél a fának, a
virágnak, miközben megrázván szirmait, tovahordja a termékenyítő port…
Szerelemről zúg a bogár… arról csicsereg, énekel a madár… S ez
visszhangzott az ő szegény szivében is.

Elsétáltak mindennap a kikötőhöz is, az amszterdami kis gőzös érkezését
várva. Az hozta és vitte naponkint egyszer a postát s mindig volt egy
csomó öreg ember és asszony s várta a hireket szeretteitől, a kik
Uj-Fundland messze vidékein vagy fönt a skót, dán, norvég partokon
halásztak, ezer veszedelem közt. Micsoda öröm volt az, mikor valahová
egy-egy levél érkezett. Csapatosan követték a boldog és büszke asszonyt,
mert tudták, hogy ha egyszer valamelyik nehézkezü halász rászánja magát
a levélirásra, az egyúttal az összes zandvorthiakról beszámol.

Egy este egészen váratlanul, az amszterdami gőzösön megérkezett az
idősebbik Roynen-fiú. Már hetek óta távol voltak, az Északi tengeren
halásztak s a halat Hamburgba hordták; úgy volt, hogy még hetekig el
fognak maradni. Azért a kikötőnél elbámultak, mikor magas alakját a
partra kiugrani látták. Az üdvözlő kiáltásokra, a köszöntésekre nem
felelt, lehorgasztott fővel, lassu léptekkel hazament.

Mindenki tudta, hogy a Roynen-családban baj történt. S az asszonyok
csoportba verődve, a ház felé indultak. Bizonyos távolságra megálltak s
vártak.

Nemsokára aztán megtudták, hogy mi baj van. A hamburgi kikötőben egy
lezuhanó árbocz leterítette a kisebbik fiut s most súlyosan betegen
hozzák haza a bárkán. Az idősebbik fiú előresietett, hogy édesanyját
előkészítse.

A tengerésznek és halászembernek anyja erősszívű asszony. Mindennap
imádkozik férjéért, fiaiért s bizik az erős Istenben, ki a vihartól
korbácsolt tengeren ép úgy őrködik az emberek fölött, mint a biztos,
mozdulatlan szárazföldön.

A Roynen fiú megcsókolta anyját és hugát s előadta a dolgot. És akkor az
asszonyok onnan kivülről látták, hogy Roynenné meggyújt két gyertyát,
előveszi fekete nagy imádságos könyvét és imádkozik.

Nem sírt.

Összekulcsolt kézzel térdel mellette egyik oldalt a fiú, a másik oldalt
a leány.

Ezeknek a szeme is könytelen. Jól látják az asszonyok, a kik közelebb
huzódnak a házhoz s összetett kézzel szintén áhitatba merülnek.

De a homályban, az egyik virágzó fa alatt, zokogás hallatszik. Rozáli
sir, a szép kis Rozáli, a kisebbik Roynen fiú titkos menyasszonya. S a
fa, mintha vele sirna, csöndesen hullatja rá virágait a lanyha esti
szellőben.

Oh, ő nem tud parancsolni ifjú szivének.

Roynenné befejezi az imádságot, megcsókolja könyvét, megcsókolják a
gyerekek is. Aztán bejönnek az öreg asszonyok és biztatják, hogy hátha
már azóta jobban is van a fiú.

Bemegy az öreg Baljon is és vigasztalja. Bemegy Derry is, átkarolja és
megcsókolja az öregasszonyt. Aztán apja nyakába esik, hosszan-hosszan
átölelve tartja és ritkás, szürke haját csókolgatja. Oh, érzi, mélyen
érzi, hogy vígasztalni kell azokat, a kiknek halottjuk van.

Baljonék aludni térnek a kerti házba. És Friderika hallja távolról a
tenger egyforma hullámcsapásait… és úgy hangzik ez a zaj a fülébe,
mintha valami közeledő hajó evezőcsapása volna…

Igen, érzi, tudja: a halál közeledik a sziget felé. Fekete hajón ül és
hozza az ifjú Roynent.

Sokáig elgondolkozva üldögélt szobájában. Egy pár bogár beröpült az
ablakon, bele egyenesen a gyertyalángba. Elégve, nagyot koppanva,
élettelenül hullott a földre. Kint a fákon álmukban csicseregtek a
madarak. Valahol a messzeségből tompán búgott ide egy gőzhajó kürtje… De
Derry az éjszaka különböző hangjain keresztül is hallotta az evezők
egyforma csapását.

Másnap késő délután az egész zandvorthi nép a kikötőben volt és várta a
Roynenék bárkáját. Köd nem volt, de ólomszínű felhők borították az eget,
mely észak felé piszkos kékes-sárga volt. A tenger háta folyton
borzongott, tarajos, tajtékos volt s néha egy-egy hullám, mintha
üldözték volna, nagyot szökelve csapott föl a partra. Minden arra
mutatott, hogy vihar készül. Egy kis csúcson állt a biró és
messzelátóval kémlelte a tengert. Egyszerre látták, hogy összecsukja a
csövet s lejön a nép közé.

Roynenné ránézett. Az öreg ember vállára tette kezét s szóla:

– Roynenné s ti gyerekek, menjetek haza, huzzátok föl a fekete
ruhátokat.

Megállt.

– Jön a bárka, – folytatta halkan, – s az árboczán fekete zászló leng.

Az öregasszony elfordult s fia nyakába borult. Nem tört ki belőle semmi
hang, de testének rángatózása mutatta, hogy zokog.

És a szegény nyomorultak lassan hazafelé baktattak, hogy illendően
gyászba öltözködhessenek.

És a hullámok hátán nemsokára megjelent a bárka a fekete zászlóval és
Friderika kitágult szemekkel, remegő testével egy fához támaszkodva
nézett rá. A parton álló öregek levették kalapjukat, az asszonyok
összekulcsolt kézzel csendesen imádkoztak.

Már azt is lehetett látni, hogy a bárkán egy fekete koporsó van… Már azt
is látták, hogy az ősz Roynen a koporsó mögött térdel s valami könyvet
olvas. Bizonyosan a bibliát.

A falu kápolnájának kis harangja megcsendült.

A bárka kikötött és a férfiak vállukra vették a koporsót és vitték a
Roynen-ház felé. És az asszonyok és leányok és gyermekek utána mentek és
a part, a kikötő üres lett… csak Friderika állt ott és nézte a
feketezászlós hajót.

A halál hajóját. Ezen jött és most vár, várja azt, a kin a sor van, hogy
a nagy fekete kapun áthaladjon.

Virágos ravatalon fekszik az ifjú Roynen; a gyertyák sárga fénye
mellett, villogó hajósszekerczével őrt áll mellette két agg halász, a
falubeli asszonyok pedig fölváltva, hangosan imádkoznak.

Baljon nem engedte oda leányát, sietve elvonult vele a kerti házba,
lefektette, megcsókolta, gondosan betakarta és maga is lefeküdt.

A leány felült az ágyban és figyelt. Az eső kezdett zuhogni odakint, a
szél rázta a fákat, a ház pattogott és recsegett.

[Illustration: – Jön a bárka…]

Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harczának zaján
keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó
viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak
jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből,
a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?

A leány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen
a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából,
hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába
virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan fölkúszik az alacsony
ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy
pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebből,
megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután,
mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának
küszöbére és csókolgatja. A következő perczben kimászik az ablakon s a
kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők
szakadoznak. Megbotlik a kövekben elesik a fagyökerekben, fölugrik,
szalad tovább.

Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árboczon, mintha üdvözletet
intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe s a
csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél
mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled,
fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája… Derry előveszi kis kését s
kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekerczét s
azzal vagdalja… Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad… s a
hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben… Kis
Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak
sikoltásai kisérik.


XV.

Simándy korán reggel fölkelt, lámpást gyújtott és tanuláshoz látott. Az
volt az ambicziója, hogy hollandus nyelven kollokváljon s hetek óta
keményen készült rá. A magyar és német stipendisták közt erős versengés
folyt minden téren. A sörivásban föltétlenül és mindig a németek
győztek. Most következett a hollandi nyelven való kollokválás. Ez volt a
döntő ütközet. A németek közül öten készültek rá, magyar részen csak
Simándy; Puskás Gábor, bármily élénken óhajtotta is a nemzet diadalát,
ez elől a harcz elől félrevonult, mert az ő hollandus tudománya csak
arra volt elég, hogy a szomszédos öreg trafikos kisasszonynak vidám
perczeket szerezzen. A ki az idegenek közt legjobban kollokvált, az
kapott a kuratóriumtól egy elismerő diplomát s azonkívül ő mondhatta
nagypénteken, Dom-Kerkben, Utrecht első templomában, a prédikácziót.
Követte ezt husvétvasárnap diszebéd Valeton úrnál, a győztes
tiszteletére. Mindez nagy kitüntetés volt és Simándy dagadni érezte a
keblét, ha a diadal elkövetkezendő napjaira gondolt.

Fázott egy kicsit, azért fölállt és begyújtott a kandallóba. Aztán az
ablakhoz ment és a folyékony, piszkos, opálszínű reggelt nézte.
Elkomorodott. Rémítő elhagyottnak érezte magát, fáradt is volt a sok
tanulástól, meg a hideg is borzongatta.

Csengetett és a teáját kérte. Az öreg cseléd egy levelet is hozott be
vele. Rendőr hozta, – úgymond. – Rendőr? Pali kiváncsian bontotta föl.
Maga a rendőrfőnök kérte őt benne, hogy látogassa meg.

Kilencz óra tájban Pali fölment. Az előszobában a jelentéssel érkezett
tisztek egész csapatja várakozott, de mikor megmondta, hogy kicsoda,
azonnal bevezették a rendőrfőhöz, a ki erőteljes, magas, de nyájasképű
öreg ember volt. Helylyel kinálta Simándyt.

– Ön Simándy Pál?

– Igen.

– Stipendiummal itt tanuló magyar teológus?

– Igen.

– Tudomása van önnek arról, hogy Baljon Friderika kisasszony meghalt?

– Meghalt? – s a fiú fölugrott székéről.

– Meg. Három nap előtt. Nem is sejtette?

– Nem is álmodtam róla, uram.

– Pedig önnek is van köze a dologhoz, mert a kisasszony semmit se
hagyott hátra, csupán egy levelet önhöz.

– Hozzám?

– Önhöz. Figyeljen ide…

– Meghalt!… – suttogta Pali s lerogyott a székre.

– Baljon úr és leánya a zandvorthi szigeten voltak… Három nap előtt,
éjjel, a kisasszony otthagyta apját s mint a kutatások kiderítették, egy
csónakban kiment a viharos Zuiderseere…

– Meghalt!… mormogott magában Pali.

– Az apa kétségbeesett kutatásokat indított. A csónakot meg is találták,
a partra vetve, a kisasszony, úgy látszik, a vízbe ugrott s holttestét a
hajnali erős áramlat a Zuiderseeből az Északi-tengerbe sodorta… Baljon
úr nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki a holttestet megtalálja… Ő maga
az éjjel haza jött s egyenesen hozzám sietett a hátrahagyott levéllel,
megkérve, mint régi barátját, hogy e levél s ön útján tudjam meg a
valót… Ő nem akar önnel találkozni.

– Nem akar? – hebegte Pali gépiesen.

– Nagyon meg van törve. Haja és szakálla hófehér lett három nap alatt…
Íme a levél…

Az az, ez Derry írása. Erős betűkkel van a boritékra írva: _Paul
Szimandy_.

Pali kezében remegett a levél a karjai erőtlenül hanyatlottak le. Nem
merte föltépni. Vajjon micsoda titkot rejteget számára? Vére hevesen
lüktetett, homlokán verejtékcsöppök jelentek meg.

Végre feltörte és olvasta, a mint következik:

_Keletről jöttél, mint a nap, fényt és melegséget árasztottál reám._

_Nem vetted észre, óh, miért nem vetted észre a kis virágot, mely utadon
nyilt._

_Oh, miért jöttél ködös hazámba, hol oly boldog voltam… miért léptél
atyám házába, hol engem úgy szerettek…_

_S ha már jöttél, miért nem vittél magaddal erős karjaid közt, dobogó
sziveden napkeletre…_

_Ah, oly örömest mentem volna veled… itt hagytam volna a házat, melyben
bölcsőm ringott, itt hagytam volna jó atyámat, elhagytam volna
édesanyámat és behúnyt szemmel követtelek volna. S a szemem nem ejtett
volna könnyet, a búcsuzáskor száraz maradt volna, mert a te látásod
foglalta volna el egészen._

_De te nem szóltál s most mindennek vége._

_Korán elhúnyt napom, Isten veled! Én most eltávozom magam; kis Derryt
nem látjátok többet. A fekete hajó vár a zúgó tengeren, az éjszakából
láthatatlan alakok kiáltanak felém, szólítanak, hívnak. Isten veled.
Gondolj rám, ha virágot szakítsz, gondolj rám, ha a mennybolton
tündökölni látod a csillagokat… Gondolj rám, ha boldog lészsz… s ha
boldogtalan lészsz, jusson eszedbe, hogy kis Derry vár rád valahol, egy
ismeretlen fehér országban… fehér ruhában… a fején virág… kis Derry, a
te menyasszonyod._

A fiú halálsápadt lett, vonásai szinte megmeredtek. Sokáig mozdulatlanul
ült a helyén… azután elfordúlt egy sötét zúg felé s megtörölte két
szemét… Kínos sóhajtás tört ki kebléből. Az ég felé emelve rázta
összekulcsolt kezét, de szó nem jött ki ajkán… Mit tehet róla ő, szegény
nyomorúlt, hogy a vak sors ily kegyetlen játékra választotta ki.

A rendőrfő jó darabig nem háborgatta. Végre odament hozzá, átkarolta a
nyakát és gyöngéden szólt:

– Nos, édes fiam, nyilatkozzék.

Pali odaadta neki a levelet. Az öreg úr figyelmesen olvasta.

– Szegény kis gyerek, – mormogta, – s önnek sejtelme se volt róla?

Pali tompán felelt:

– Az én érzelmeim, uram, mást illetnek… nekem menyasszonyom van otthon…
pap vagyok és férfi, adott szavam kétszeresen köt…

– S ő ezt nyilván tudta?

– Valószinüleg megtudta. De ha szabad volnék is, hogy mertem volna én,
földhöz ragadt szegény ember, jött-ment idegen, szememet Baljon
Friderikára fölemelni? – Suttogva tette hozzá:

– Istenem, Istenem, milyen szerencsétlenség. Mondja, uram, az égre
kérem, mondja meg, mit tegyek?

– Semmit, itt nem lehet tenni semmit… De ne járjon Baljonékhoz, nehogy
arra a szerencsétlen gyermekre emlékeztesse őket.

Pali izgatottan járkált föl s alá.

– Ne kérhessek bocsánatot attól a jó öreg embertől, azoktól a lágyszívű
asszonyságoktól? Oh, én uram, én Istenem, miféle sötét hatalmak űzik itt
velünk játékukat!…

A rendőrfő visszaadta neki a levelet.

– Uram, édes jó uram, mondja meg Baljon úrnak… mondja meg Baljonnénak…
de mit mondjon meg? Mit mondjon meg?… Jobb lesz ne szóljon semmit…

Meghajtotta magát és kitámolygott a szobából… A feje szédült, egy
párszor a falnak kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, hogy elesik…
Bántotta az utczai lárma s a mellette hullámzó mindennapi élet, közömbös
és ismeretlen embertömegével… Futott haza, hogy egyedül legyen, de
megrettent, mikor homályos szobájába lépett s a csendesség körülfogta…
Oly élénken, oly rokonszenvvel, oly fájdalommal gondolt a szőke kis
Derryre, hogy folyton maga előtt látta… S a csendesség halk susogással
beszélt hozzá: _Te vagy az oka halálának, te ölted meg, téged vádol a
tenger fenekéről s ha nem volna köztetek az Oczeán ezer láb mély tömege,
jajkiáltása, vádja szétszaggatná a füledet, megtépné a lelkedet…_

Ah, rettentő mikor a csendesség beszélni kezd.

A szegény fiú mint egy kínpadra vont bűnös vonaglott.

Ekkor toppant be Gábor.

– Pali, tudod mi a hír?

Csak ekkor vette észre barátja arczának elváltozását.

– Mi bajod, fiam? Beteg vagy?

Pali megfogta a kezét és átölelte a nyakát. Végre egy jó barátot lát!
Csillapulni kezdett. Nyugalma lassan visszatért.

– Ülj le, Gábor, jó hogy jöttél, nagyon rossz perczeim voltak.

– Tudod, mi a hir?

– Tudom.

– Baljon Derry…

– Igen, az.

– A tengerbe veszett. A szivaros kisasszony mondta, hogy az ujságban
van. Ne menjünk Baljonékhoz kondoleálni?

Pali ijedten nézett rá.

– Nem!

– Borzasztó, hogy ilyen véletlen szerencsétlenségek történhetnek…
Képzelem ennek a boldogtalan családnak a zilált lelki állapotát… Egész
életük föl van dúlva.

Pali feje keblére hanyatlott.

– Legalább egy koszorút szentelhetnék emlékének.

Pali fölemelte a fejét.

– Igen, azt fogjuk tenni.

– De hová?

– Az idegenben meghaltak síremlékére.

– Igazad van.

S a két fiú összeszedte a legszebb virágokat, koszorúba fonta s ezzel
elzarándokolt az utrechti temetőnek egy platánuszok által bekerített
szomorú terére… Ezen áll egy obeliszk-formájú síremlék, azoknak
szentelve, a kik messze hazájuktól, idegenben haltak meg s kiknek
csontjai tán a tengerfenék korállsziklái közt, a borneói őserdőkben,
vagy valamely gyarmati város helyőrségi temetőjében nyugszanak. Nézzétek
az emlék talpazatán a temérdek koszorút: e kis nép szerteszét küldi
fiait a nagyvilágba s majdnem minden család sirat valakit, a kiről azt
sem tudja, hogy hol van eltemetve. Nézzétek a fekete
asszony-csoportokat, melyek napról-napra körülállják az obeliszket s
könnypatakkal áldoznak szeretteik emlékének… A két magyar fiú is ide
tette le virágait, a kis hollandi leány édes emlékére gondolva… S mikor
őszinte, nyílt, becsületes tekintetüket elhomályosította a kitörő könny,
kis Derry tán megérezte ezt lent a víz rettentő birodalmának moherdői
alatt… vagy fent, a csillagok tiszta világában… a mérhetetlenségben… a
mindenségben… az Istenség ölén.


XVI.

Puskás Gábor, a ki úgy nézett föl Simándy Pálra, mint egy félistenre,
virágvasárnap után való kedden összes hollandus barátaikat abba a
tanterembe gyűjtötte, melyben a kollokválás volt. Meg volt győződve
róla, hogy Pali fényesen fog vizsgázni s azt akarta, hogy a magyar
szellemi felsőbbség minél nagyobb közönség előtt derüljön ki. S mikor
Pali tényleg lefőzte német kollégáit s Valeton úr neki a diplomát pár
meleg szó kiséretében átnyújtotta, a hollandus gyerekek rivalgásába
Gábor oly mennydörgő szittya éljeneket vegyített, mintha legalább is fél
Erdély tüdejét akarná kellőkép képviselni. A professzorok sorba kezet
fogtak vele, a hollandusok ölelgették, a németek savanyú képpel
üdvözölték. Gábor pedig úgy megszorongatta egy párszor, hogy még a
bordái is ropogtak bele. Azonnal megkapta a fölszólítást a nagypénteki
prédikálásra s a meghívást Valeton úr husvétvasárnapi ebédjére. Gábor
karon ragadta, kihurczolta a tömegből s kivitte a folyosóra.

– Gyere öreg, – mondá neki, – dicsőséged csak akkor teljes, ha az
egészet megírjuk Anikónak.

Pál sápadt, fáradt arczán az öröm derűje futott végig. Gyöngéden
megszorította figyelmes barátja kezét s felelt:

– Igazad van. Kívüled csak egy lény van még, a ki ennek szívből örül s
ez Anikó.

Együtt siettek haza. Utközben Gábor megállt egy bolt előtt s áldomás
szempontjából egy üveg magyar bort vett, abból a Hollandiában nagyon
elterjedt fajtából, mely ezt a föliratot viseli: Nullum vinum, nisi
hungaricum.

Otthon levél várta őket, levél Bótai Rózától, a rendesen levelező
legöregebbik pap-leánytól, Bótai Barnához. S míg Gábor a bort bontotta
és poharakat szedett elő, Pali a levelet olvasta… Egyszerre csak a fiú
nagyot hördült, mintha egy hatalmas ütést kapott volna, összeesett.

– Pali, Pali fiam, mi bajod? – kiáltott Gábor és odaugorva, nagy kínnal
a dívánra emelte.

Kiszaladt. A cselédet orvosért küldte, aztán berohant, föltépte Pali
ingét, vízzel locsolta a fejét, maszszirozta a mellét, levegőt fújt a
szájába… Simándy behúnyt szemmel feküdt ott s elkezdett kínosan
nyöszörögni, mintha valami rosszat álmodnék… Kezével elhárító
mozdulatokat tett, mintha rossz szellemek közelednének feléje… Azután
elkezdett egész testében reszketni, végre hirtelen felült és tágra
nyitott szemmel nézett körül.

– Pali, édes Palim, mi bajod? – esengett Gábor.

Pali a levélre mutatott és rekedten megszólalt:

– Vége mindennek. A halott értem jött a tenger fenekéről és magával
visz.

– Csillapodjál, fiam.

– Olvasd!

A levél így szólt:

_«Kedves öcsém_

_Mivel te olyan rövid, száraz leveleket irogatsz nekünk, én nem
tartottam szükségesnek, téged mindenről azonnal értesíteni. Azt talán
írtam, hogy Anikó Sepsi-Szent-Györgyön volt egy barátnéjánál egy
hónapig, hát_ _levelet kapok, hogy menjek le, mert nagy újság van.
Anikót nagy szerencse érte: egy ügyvéd, a kinek földje meg szőllője is
van, megkérte kezét. Tudom, Barna, te azt mondod: Simándy. De mikor lesz
az? Két év múlva, hat év múlva? Mikor kap parókiát? És olyan parókiát,
hogy megházasodhassék rá? Apánk egészen vak, csak a karszékben ül és
pipáz, a templomba vezetnünk kell. A káplán a nyakunkon. Cselédet nem
tarthatunk, mi főzünk, mi söprünk, mi mosunk, de a káplán czipőjét nem
fogjuk puczolni, tudod! Torkig vagyok ezzel a nyomorúsággal, a foltos
ruhákkal, a koplalással, stóla semmi, a romániai pénzből a nép nekünk
semmit sem juttat. Szerelem? Az a regényekben van, nem falusi
szalmafödeles házak alatt. Az ügyvéd engem is a házához vesz, apánkat is
kisegíti a nyomorúságból. Anikó az ostoba, egy darabig sírt, de a fejébe
vertem, hogy ezzel tartozik a családjának. Csak nem akar ő is vén leány
maradni, mint mi? Mert Simándyra ugyan várhat itéletnapig, tudja Isten,
ki után szaladgál a külső országokban. Lám, Barna, te se jösz haza,
pedig tudod, hogy életünk sora milyen nehéz és férfi kell itthon… Anikó
végre azt mondta, hogy te mondd meg, mit csináljon, neked szót fogad…
Most már, Barna, te tőled függ szerencsénk. Édes apánk is remegve várja
véleményedet. Vigyázz jól, mit mondasz… tekintsd koldusmódra tengődő
családodat. Ez az Anikó is itt hervad már a várakozásban meg a
nélkülözésben. Ha visszautasítod a kérőt, én nem tudom, mit csinálok
magammal. Okos fiú vagy, Simándyt előkészítheted, nem szeretheti az se
olyan nagyon Anikót…»_

… Igy folyt a kegyetlen vénlány levele tovább, hol panaszkodva, hol
fenyegetőzve, hol rimánkodva, s Gábor szemei előtt végre összefolytak a
betük. A szív hangja nem volt benne, csak az önzés vad kitörése. Ő maga
sohse szeretett senkit, s ha szeretett: a balsors elfagyasztotta
reményeit, csalódott, pártában maradt. Azért aztán nem is ismerte el a
szerelem jogát. Ugráljon örömében az a kolduslány, hogy ilyen szerencsét
csinál. Az egész családját fölsegítheti vele.

Gábor eltakarta a szemét, becsületes jó szívét összeszorította a
fájdalom. Pali fölé hajolt, hátrasimította a haját és megcsókolta a
homlokát.

Az orvos belépett. Lázt konstatált, Simándyt ágyba fektette. Gábor
odaült az ágyához, s nem mozdult el többet onnan.

És a beteg megszólalt. Forró keze rátapadt Gábor karjára, odahajolt
hozzá és miközben szemei csodálatosan fénylettek, mintha egy idegen
lélek nézett volna ki rajtuk, a fülébe suttogott különös,
összefüggéstelen dolgokat… arról a szőke lányról, a ki feljött a tenger
fenekéről és elválasztotta őt a barna lánytól.

Gábor megdermedt kezekkel facsarta a jégre rakott borogatást és
betakarta vele Pali lázas homlokát… Aztán csöndesen imádkozott… S
hűséges szemeiből nagy könnycseppek peregtek alá.

Nagycsütörtökön éjjel a beteg megcsillapodott. Láza csökkent s pár órát
nyugodtan aludt. Reggel felé hirtelen felült az ágyban, s alig hallható
hangon kérdezte:

– Micsoda nap van ma?

– Nagypéntek reggel.

– Fogj tollat, végy elő papirost, tintát, írjad. Vigyázz, Bótai Barna
kezével írj!

Gábor szó nélkül engedelmeskedett. Pali két kezébe temette arczát, s
lassu hangon diktálta:

_Kedves Róza!_

_Igazad van. Semmi kifogásom sincs az ellen, ha Anikó férjhez megy…_

Gábor fölnézett.

– Pali, nem ezt kellene…

A beteg türelmetlen mozdulatot tett.

– Hallgass! Az az Isten ujja, nem lehet másképp… Nem tehetek mást… a
végzet rám nehezedik… Golgotámat járom… Ird tovább!

És Gábor írta:

_Simándyt magamra vállalom, nem lesz semmi baj. Isten veletek!_

_Szerető öcséd Barna._

– Megvan?

– Meg.

– Csöngess. Hamar borítékba, czímezd meg és ajánlva küldd el a postára!

– Édes fiam, gondold meg…

A beteg hevesen kiugrott az ágyból. Ugy megtántorodott, hogy az asztalba
kellett kapaszkodnia.

– Palim, édes Palim, az ég szerelmére, feküdjél vissza…

– Engedelmeskedel?

– Engedelmeskedem.

A beteg visszadőlt ágyába, a levél elment. Sokáig csend volt a szobában.
A távolban a Domkerk órája tompán verte a nyolczat.

– Gábor! Parancsolsz?

– Add elő az ünnepi ruhámat, a kucsmával és a palásttal…

– Megyek prédikálni az Ur Jézusról, a ki megváltott minket a
szenvedésektől…


XVII.

A hatalmas, dupla oszlopsoros templom embermagasságig feketébe volt
vonva. Fekete szőnyegek borították a földet, a padokat, s gyászfátyollal
takarták be a szines üvegű ablakokat is, nehogy egypár vidám napsugár
zavarólag tolakodjék a komor nagypénteki pompába.

A gyász szinébe öltözött embertömegek, ég felé emelt arczczal, az orgona
tompa búgása mellett, zsoltárokat énekeltek. És a hívők egyesült
fohászának ereje meglebegtette fönt az ablakokon a gyászfátyolokat, s a
boltozatról, a kupoláról dörgéssé erősödve verődött vissza az énekhang.
A levegő minden atómja rezgett, remegett, s lassankint az atmoszféra
szinte izzóvá lett.

Hirtelen mély csend támadt. Hosszú sorban bevonult a teológusok serege,
fölállt az Urasztala körül, s aztán hatalmas kardalban egy régi,
fájdalmas zsolozsmát zengett el, abból az időből, mikor őseik Alba
herczeg katonái elől mocsarak közé menekülve, titokban imádták az
Istent.

Simándy és Puskás a sekrestyében vártak.

– Pali, te sápadt vagy, lázad van és remegsz, – mondá aggódva Puskás.

– Isten színe elé készülök.

Gábor megdöbbenve nézett rá. Simándy jóformán magánkívül volt. Behunyt
szemmel, előrehajolva figyelt az énekre.

Egy öreg pap intett, Simándy fölment a szószékre, összetette a kezét s
lenézett a tömegre.

Kétezer arcz volt feléje fordulva. Barázdás arczú öregek, rózsásképű
fiatalok, az egyik mély áhitattal, a másik közönséges kiváncsisággal.
Forró lehelletük feléje csapott, tekintetük egyenesen a szemére
irányult, s mintha valamennyien unszolták volna: Beszélj, beszélj, s
vezess minket az imádság szárnyán Urunk, Istenünk elé.

A kapukat becsukták, mély csend lett odalent és Istennek gyönge
szolgája, kitárva karjait, megtört hangon szóla:

_Végigtekintek a hivők fekete tömegén és csupa idegen arcz néz rám. Egy
ismerős vonást nem látok sehol, nem ismerem életeteket,
szenvedéseiteket, örömeiteket, vágyaitokat. Nem tudom, hogy micsoda
bűnötöket imádkozzátok le, nem tudom, hogy micsoda óhajotok
beteljesüléseért könyörögtök… De óh, keresztény társaim, bizony mondom
nektek, jól tettétek, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek és
keresztrefeszítésének napján lelketek fájdalmát én rám, gyarló
ismeretlenre bíztátok, hogy az Úr zsámolya elé kalauzoljam._

_Mert én a bánat testvére vagyok, fejemen töviskorona, szivemben dárda._

_Én tőlem a föld megtagadta melegét, a nap világosságát._

_Az én tavaszom téllé vált, az én szivem jéggé dermedt._

_Az én virágaim elhervadtak, az én ételeim méreggé váltak._

_Engem a földhöz immár nem fűz semmi, érzéketlenül állok itt, mint az
országúton az útmutató, de mint ez, mutatom az ösvényt az örök élet
kútfeje, minden bünök bocsánata: az Isten felé._

_Jertek, ti anyák, kik egyetlen gyermeketek ravatala fölött minden
könnyeteket elsírtátok. Én megvigasztallak és veletek imádkozom._

[Illustration: Simándy Pál.]

_Jertek, ti tört szivek!_

_Jertek, ti szétzúzott remények!_

_Jertek, ti sírbafult illuziók!_

_Boruljunk le Isten egyszülött fia előtt, imádjuk őt, ki megtanított
bennünket békén tűrni szenvedéseinket._

A tömeg ámulva tekintett föl az ifjúra, a kinek hangja majd élesen, majd
búsan, zokogva, szívszaggatóan zúgott végig a sötét boltívek alatt. S a
szegények, a szenvedők, a nyomorultak kipirult arczczal, lázas szemmel
meredtek rá, mert mintha az ő panaszaik találtak volna jajszavakat az
ifjú ajakán.

Az ifjú fehér lett, mint a fal, aztán halkan így szólt:

_Óh, ha a földi bánat örömmé válnék: de boldog lenne egyszerre a világ!_

Itt megingott, s csak ennyit tudott mondani: _Amen!_

Azzal összeroskadt. Szemei lezárultak s hatalmas teste nagy zuhanással
bukott le a lépcsőn.

A lent állók rémülten hátráltak. A szószéken hirtelen megjelent Valeton
s elkezdé:

– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jőjjön
el a te országod, legyen meg a te akaratod…

– A tömeg vele imádkozott. Ekkor Puskás törte át magát ököllel a
presbitereken, letérdelt, fölszaggatta Simándy nyakán a ruhát.

– Még él! Segítsetek a sekrestyébe vinni. Orvost, orvost!

A sekrestyében már két orvos várt.

– Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké,
amen! – zúgott be az imádság vége a templomból.

– Talán túléli a krizist! – mondták az orvosok.

S Gábor összetett kézzel, ég felé meredt tekintettel utána mormogá:

– Tied az ország, a hatalom, a dicsőség…


XVIII.

Megélt. De végkép lesoványodott, s magas termete meggörbült.

A csodaszép, friss hollandi tavasz, mely ennek az országnak legremekebb
évszaka, teljes pompájában állt már, mikor Pál Gábor karján újra
megjelent az utrechti sétatereken. Hallgatagon járkáltak, élvezve a
madarak dalát. Simándy egyáltalán nagyon szótalan lett. Mikorra a
kórházból kikerült, Gábor szép, napos, háromszobás közös lakást vett
föl, s odavonult be ő is, meg a lábadozó is. Volt egy kis kertjük, tele
illatozó orgonával, s a kert egyik oldala egy csöndes grachtra nyilt,
melyben halkan locsogott folyton a víz.

Itt ült mindig Simándy, s a távolban úszó bárányfelhőket nézegette. A
multról nem beszélt soha, mintha teljesen elfelejtette volna. Mikor
betegsége után legelőször magához tért, úgy nézett körül, mint az olyan
ember, a ki sokáig volt víz alatt, s el van bódulva. Ez a bódultsága,
apatiája sokáig tartott, s az öntudat lassan tért vissza beléje.

Összes tanárai meglátogatták, s a kuratórium nagyobb összeget szavazott
meg egészsége helyreállítására. A konyhára Gábor felügyelt, jó, erősítő
borokról is ő gondoskodott s úgy ápolta, gondozta Palit, mintha az
édesanyja lett volna.


XIX.

Még Pali a kórházban feküdt, mikor megjött Bótai Róza levele Anikó
esküvőjéről, mely az egész családot boldoggá tette. Az önző vénlány
áradozott az örömtől és újra meg újra köszönte Barnának, hogy nem
gördített eléje akadályokat, _a fiatalok éretlen szerelmeskedése miatt_.

Gábor dühösen rongyokra szaggatta és a szemétbe dobta a levelet, melyről
persze Pali előtt mélyen hallgatott.

Egyszer a beteg így szólt Gáborhoz:

– Te, küldöd a pénzt rendesen Bótaiéknak?

– Küldöm.

– S írod a leveleket is?

– Irom.

– Köszönöm.

Arczán nem látszott semmi fölindulás. Csak mintha a hangja egy kicsit
remegett volna.

Egyszer újra megszólította Gábort:

– Különös, arra a halottra jobb szívvel gondolok, mint az élőre.

– És miért mondtál te le az élőről?

– Meg kellett lenni. Derry akarta így. Mi történik azzal a nyomorult
családdal, ha az a leány még rám várt volna három-négy évig? S ha
elveszem, mi lesz? Egy halott állt volna köztünk… Lehet, hogy boldogok
lettünk volna, de nem hiszem, nem hiszem…

Arcza kipirult, nyitott szájjal, sebesen lélekzett.

– Az én életemnek vége, a balsors fűződött hozzám, mint a rabhoz a
bilincs. Az előtt álmomban szép, lombos székely erdőink közt jártam,
zúgásukon elandalodott a lelkem… most mindig a tengeren járok, leszállok
a mélybe, egyre mélyebbre, sötétebbre, s nézek, tapogatok, kutatok,
mintha valamit elvesztettem volna… a fülemben pedig örökké a nagy vizek
mormogását hallom…

Megtörölte a homlokát. Sokáig hallgatott, végre megszólalt:

– Vajjon férjhez ment-e már?

– Nem tudom… talán… azt hiszem igen.

Pali feje lassan keblére sülyedt.

– Azt hiszem, nem is szeretett. Gyerek volt még, szivében nem
szánthatott mély barázdát a szerelem. Rövid idő is betemette. Ez a
fátum. A ki engem szeret, elpusztul bele, a kit én szeretek, nem lehet
enyém.

Halkan beszélt, bús megadással, lemondással.

– Különben úgy se tart soká.

Gábor nyugtalanul nézett rá.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Csak azt, hogy meg fogok halni nemsokára. Miért éljek? Mi vár
reám? Micsoda föladat érdekelheti, galvanizálhatja ezt az összetört
lelket? Semmi. Félreállok az útból, kilépek az előretörő tömegből és
lefekszem az árokba meghalni… Fontos ez? Hisz már csak ennek a rongy
testnek a haláláról, a gépezet megállításáról van szó… dicsőbb részem
már halott…

Mintha önmagának beszélt volna, rá se nézett Gáborra. A szegény fiú
félreállt, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani a zokogást. Oh, jól
ösmerte már szegény Derry történetét, a szerepet, melyet barátja a
boldogtalan kis leány életében játszott. És erős esküt tett, hogy
ezentúl egy pillanatra se hagyja magára beteg barátját.

Pünkösd közeledtével az orvosok egy Hamburg mellett levő tengerparti
szanatóriumot jelöltek ki, mint a mely a beteget végkép meg fogja
gyógyítani. Simándy szó nélkül beleegyezett, mikor eléje terjesztették a
dolgot s Gábor azonnal hozzáfogott az előkészületekhez.

Az elutazás előtt való nap egy óra leforgása alatt Bótai nevére két
távirat érkezett. Az egyik jelentette, hogy az öreg nagyon rosszul van,
Barna jőjjön haza. A másik jelentete, hogy már késő, az öreg meghalt.

És ekkor Gábor leült és egy hosszú levélben megírta Barna halálát, az ő
kegyes csalásukat, pénzküldésüket, Simándy önfeláldozását, betegségét,
mostani állapotát s intette a vénlányt, hogy imádkozzanak ezért a
fiúért, _a ki olyan hős, a ki olyan szent és olyan boldogtalan!_

Másnap Amsterdamból gőzhajón elutaztak Hamburgba.

Simándy a vizen nyugtalan lett. A hajó orrán állt s szeme a messzeségbe
mélyedt. Majd a tenger szinét fürkészte köröskörül. Szeme fölvillant, ha
valami fekete pontot pillantott meg a távolban; de tüze kialudt, ha
kiderült, hogy az hajó.

A nap elpihent a vérvörös hullámok közt. Feljött a hold és bűvös világa
elömlött a ringó végtelenségen. Gábor igyekezett az ebédlőbe csalni
barátját. De nem sikerült. Simándy leült s mereven maga elé nézett. És
suttogva kezdé:

– Hagyj békén, légy csöndesen. Most az ő birodalmában vagyunk. És ő
tudja ezt. Itt lebeg a víz szinén, vagy a holdsugárban… fehér ruhában, a
fehér ország királynéja…

Elhallgatott, lehunyta szemét s álmodozott, Gábor meg virrasztott
mellette.

A hajó befordult az Elba torkolatánál, s még sötét éjjel volt, mikor
Hamburg alatt, a nagy óczeánjáró gőzhajók közt horgonyt vetett.

A szomszédban egy háromemeletes hajó pöfögött, vastag füstfelhők
szikraözönnel vegyest tódultak ki kettős kéményéből. Erősen fűtötték,
útra készült. Simándy fejét a hajó korlátjára hajtotta s teljesen
mozdulatlanul volt.

Derengeni kezdett a szürkület. A hajóóriás belefújt sivító kürtjébe.
Simándy fölriadt álmából s körülnézett az idegen világban.

– Hol vagyunk?

– A hamburgi kikötőben.

Keleten világosodott az ég. Kábító zörgéssel vonták föl a készülődő hajó
– a _Germania_ – két óriási horgonyát. Az árboczokon matrózok jelentek
meg s a kötelet bontogatták. A kikötő ébredni kezdett, vonatok robogtak
be s indultak el, kis gőzösök hasították a vizet, emberrajok jelentek
meg a parton.

Rózsaszinű volt már az ég a keleti szemhatáron.

Még egyet búgott a _Germania_ kürtje, s lassan elindult. Kivándorlókat
vitt, a harmadik födélzet, leghátul, tele volt alakokkal, kik kalapot,
kendőt lobogtattak az elhagyott szárazföld felé.

És ekkor egyszerre, ott az Amerika felé induló hajón száz meg száz
torokból fölhangzott a zsoltár:

  _Te benned bíztunk eleitől fogva,_
  _Uram, téged tartottunk hajlékunknak,_
  _Mikor még semmi hegyek sem voltanak,_
  _Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,_
  _Te voltál és te vagy, erős Isten,_
  _És te megmaradsz minden időben._

Egészen parasztosan, kezdetlegesen énekelték, hosszan elnyújtva, mint
odahaza. Az öreg emberek rekedt rikácsolása kihangzott az alaptónusból:
mintha megtört, kétségbeesett szivek sikoltottak volna segítségért az
Istenhez. Már a népet is látták, a _Germania_ egészen közel haladt el
mellettük… Levett kalappal álltak ott… Jóképű magyar alakok voltak, sok
öreg ember volt köztük szürkülő hajjal, ránczos arczczal… Egy kemény
munkában eltöltött élet keserű csalódásaival mehettek új életet, új
hazát keresni. Egy csomó asszony, ifjú, gyerek állt ott az öregek körül
s áhitatos arczát valamennyi a mennyek felé tartva, buzgón énekelt… S az
óriási hajó zakatolásán, a kikötői élet dübörgésén keresztül repült a
hajnalpiros ég felé a tehetetlenek, a nyomorultak könyörgése.

Simándy fakó arczczal, tágra nyitott szemmel meredt rájuk.

– A kilenczvenedik zsoltár, – rebegte Gábor.

Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arcza vonaglott,
eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán
összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon
suttogta:

– Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám…
óh! értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!

Kelet felől teljes királyi pompájával emelkedett föl a nap, s ragyogása
elárasztotta a kikötő száz meg száz hajóját és nyüzsgő életét. Simándy
dagadó kebellel szívta magába a fényt.

– Oda nézz fiú! Világosság és melegség árad ránk keletről: ott a mi
hazánk! Ujra élek. Van már czélom, van már föladatom: haza megyünk.



MÁSODIK RÉSZ.  A HAVASOK KÖZT.

Kincses Kolozsvár fölött a nyári hajnal derengett, de kincstelen lakói
még mély álomban szenderegtek. A nagy piacz régi erdélyi házai,
melyekben sok ősi dalia utódja szendergett, egymásután bontakoztak ki a
homályból. Az egész téren csak két élő lény mozgott, a két rendőr, kik a
Nagy Gábor fogadója előtt sétáltak, honnan a nyitott ablakon át
muzsikaszó hangzott ki.

A két rendőr megállt és hallgatta a zenét.

– Mióta áll itt poszton, komám? – kérdé az egyik.

– Tizenegy óra óta.

– Hallott-e vaj egy magyar nótát azóta ezektől?

– Nem én, komám, egyet se.

– Én is ide ügyeltem a tulsó oldalról, de egy fiát se hallottam. Csupa
oláhosat meg németeset játszottak.

Csóválták egy darabig a fejüket.

– Nem volna jó beszólni hozzájuk?

– Minek?

– Hogy hát hagyják már abba, mert virrad.

– Nincs nekünk ahhoz, komám, semmi közünk. Az a mi parancsunk, hogy
vigyázzunk az oláhokra, hogy semmi bajuk se legyen a mi népünk részéről.

– Igaz, szent igaz. De nekem mégis nagy örömem vóna, úgy tíz hóstáti
magyart közéjük ereszteni, lőcscsel…

– Én se bánnám, de ne feledjük, komám, hogy mi rendőrök vagyunk, nem
pedig polgárok.

… Nagy Gábor fogadójában a császárhoz intézett memorandum miatt pörbe
fogott románok mulattak. Folyt a pezsgő meg a konyak, gurult a bukaresti
arany, félművelt, durva külsejű papok ölelkeztek bukaresti monoklis
ügyvédekkel, kieresztett ingű, bőrtüszős falusi bírákkal, tanítókkal s
kisvárosi tyúkprókátorokkal. A mámor ült valamennyinek az arczán, s néha
egymást kézen fogva, a hegyi móczok vad tánczát járták el. Egy kifestett
arczú, sovány lány, valamelyik prókátornak a lánya, járt legelül vadság
dolgában. Rikoltozott, öklével döngette az asztalt, s kibontott hajjal
ugrándozott, míg a többiek szilaj kiáltásokkal kísérték.

Lent, a terjedelmes, nyitott kocsiszin alatt, sok embert nem engedett
aludni ez a lárma. Az oda beállított szekereken hált ugyanis egy csomó
mezőségi és havasi református lelkész, a kik a papszentelésre jöttek be.
Többeket az ev. ref. kollégiumba szállásoltak, a ki bírta, vendéglőbe
szállt, de nagyrészüknek bizony minden szállása a kurátor kocsija volt,
melyen több napi járóföldeket megtéve, bejöttek Kolozsvárra, hogy a
papszentelést el ne mulaszszák.

Hajnal felé egy fiatal dászkál egy hófehér hajú, pirosképű, öreg
református papot tuszkolt be az ajtón.

– Uraim! – kiáltott stentori hangon, – van szerencsém a szomszédomat, a
sárréti magyar papot bemutatni. Aszonta, nem tud aludni a lármánktól,
hát beinvitáltam egy pohár pezsgőre… Aszonta, sohse ivott pezsgőt… Annál
inkább kóstolja meg, mondám én… Ugy elalszik tőle, hogy ágyúval
lövöldözhetnek a füle mellett, még sem ébred föl…

Az öreg pap alázatosan mosolygott.

– Remélem, nem veszik tolakodásnak nagyságtok…

A társaság röhögött és a dászkál egy erős sörös poharat, szinültig
töltve pezsgővel, a markába nyomott. Az öreg figyelmesen nézte a
gyöngyöző italt, azután óvatosan megkóstolta és végül egy hajtásra
kiürítette.

Nagyot csettentett a nyelvével s szeme fölragyogott. A dászkál intett
társainak s a következő perczben újra teletöltötték az öregnek a
poharát.

– Oh, kérem, az urak nagyon kegyesek… Valóban, felséges egy ital…
Egészségükre…

És újra föl akarta hajtani. E perczben valaki fellökte az ajtót, s
megjelent Simándy Pál hatalmas alakja. Csak soványabb és sápadtabb volt,
s arczára komor ránczokat vont az élet. Ő is a kocsiszínben aludt, s az
oláhok mulatsága mint egy rossz álom gyötörte. A kurátortól hallotta,
hogy az öreg sárréti pap hova ment, s utána sietett.

– Gábor bácsi, mit csinál? – szólt rá az öregre.

Az öreg összerezzent, mint egy torkoskodáson kapott gyerek.

– Hát, fiam, egy kis pezsgővel kináltak meg az urak, – hebegte.

– Jőjjön, nem magyar embernek való hely ez. Nem látja, hogy csúfot üznek
a maga szerénységéből?

És karon ragadta. De a dászkál eléjük állt.

– Mi jogon viszi el a papunkat, ha egyszer itt jobban érzi magát, mint a
kocsiszínben?

A társaság vihogott. Simándy keble meg dagadt az indulattól. Halkan
szólt:

– Nagyon duzzadhatsz a bukaresti pénztől, hogy ilyen szemtelen vagy,
dászkál. Jőjjön, Gábor bácsi!

Az öreg egy fájó sóhajjal tette le a tele poharat, s lehajtott fejjel
ment ki az ajtón. Simándy végignézett a kompánián, s követte az öreget,
keményen bevágva maga után az ajtót.

Az oláhok tele torokkal a _Desteptate romane_t kezdték fújni, s ablakot,
táblát berakattak, mert már egészen világos volt odakint. A legnagyobb
ordítozás közepette nyilt az ajtó, s a híres oroszlánvadászó gróf zömök,
erős alakja jelent meg, fején tollas kalappal, kezében lovagló
korbácscsal, melynek csontnyelével megkopogtatta az asztalt.

A czigány egyszerre abbahagyta a zenét, az oláhok közt, a kik mind
ismerték a grófot, halotti csend lett.

A gróf intett, a primás odament.

– Hallottam, hogy egész éjjel egy magyar nótát se huztál.

– Nem parancsoltak, méltóságos úr.

– Komisz malaczbanda vagy, jegyezd meg, hogy Erdélyben többet úrnak nem
fogsz muzsikálni.

A czigány fehér lett, mint a fal. A gróf az oláhokhoz fordult.

– Mozogjatok és pedig gyorsan, kifelé! Csak nem gondoljátok, hogy
veletek fogok tovább mulatni? Pista, – szólt az egyik vadászához, –
nyisd ki nekik az ajtót, a ki nem siet, azt lökd ki. Vendéglős, magyar
pezsgőt! János (ez volt a másik inas) szaladj a Salamon bandájáért!
Czigányok, nyissatok ablakot, aztán kotródjatok!

Az oláhok és a czigányok szó nélkül elsompolyogtak. A gróf Salamon
bandáját a folyosóra állította, a hová a románok szobái nyiltak, s
reggelig huzatta nekik a Rákóczi-indulót.


II.

– Simándy Pál kitünő bizonyítványokkal tért haza Utrechtből, a hol
mindenki sajnálta távozását, úgy a tanárai, mint a kollégái. De ő nem
tudott megmaradni, s nem engedett semmiféle marasztalásnak. Nagy temető
volt rá nézve Hollandia, itt vesztette el legjobb barátját, s itt érte
őt két pusztító vihar, mely szívvilágát kietlenné tette,
megdermesztette. Érezte, hogy a bús emlékek folyton előtte lebegő
képeinek révén lassan-lassan a melankólia, a csüggedés lopódzik lelkébe,
s akkor össze fog roskadni. Pedig nagy föladatokat látott maga előtt
lebegni s Isten rendelésének tekintette, hogy elszakadt minden kedves
kapocs, mely őt a földhöz fűzte, a röghöz kötötte s immár kizárólagosan
a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.

Kolozsvárott tisztelgett a református püspöknél, a ki megnézte
bizonyítványait és szóla:

– Nem idevaló vagy te, fiam, neked Budapesten vagy egy más magyarországi
egyházkerületben volna a helyed. Hova tegyünk? Mit csináljunk az ilyen
tehetséggel és tudománynyal? Mi koldusok, elhagyottak, szenvedők
vagyunk.

– Minél nehezebb küzdelem vár rám, méltóságos úr, annál örömestebb
szentelem magam neki. Leszek a koldusok papja, az elhagyottak támasza, a
szenvedők vigasztalója.

A püspök figyelmesen ránézett.

– Jól beszélsz, fiam, de nem ismered a züllést odakint. Ha majd az élet
beléd vágja tigriskarmait, másként fogsz gondolkodni és tetterőd
megtörik.

Az ifju mélyet sóhajtott.

– Az élet már szétmarczangolt engem, én rám már nem várhat szenvedés.

– Ne beszélj így, fiatal vagy, bár homlokodon egypár ráncz s arczodon
néhány keserű vonás mutatja, hogy gondolkoztál és szenvedtél már…

Az inas belépett, jelenteni, hogy a magyar-garabói presbitérium
küldöttei visszajöttek a válaszért.

– Ez is egy fejetlen egyház. Templomukat a híres Bod Péter építette, s
nem kapnak bele papot.

– Miért?

– Mert senki se megy oda nyomorogni. Szét fognak zülleni, s a templomot
becsukhatjuk, a régi, híres kálvinista templomot…

Simándy hirtelen elhatározással szólt:

– Elmegyek én.

A püspök szánakozva ránézett.

– De ott be kell állnod parasztnak.

– Be fogok állni parasztnak.

– Magad fogsz aratni és kaszálni.

– Magam fogok aratni és kaszálni.

A püspök türelmetlen mozdulatot tett.

– Hadd el, itt fogsz maradni Kolozsvárott, egyelőre káplánnak és
hitoktatónak.

– Óh atyám, engedd meg, hogy elbujdossam a hegyek közé, s védjek egy
veszendő várat.

Hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy a püspököt is megindította.

– A hogy akarod, édes fiam. Kár érted, de talán igazad van… A veszélyes
pontokra kell a legkiválóbb katonákat küldeni… Jőjjenek be a
magyar-garabóiak!

Beléptek hárman, a kurátor és két presbiter. Tiszta külsejü, értelmes
arczú magyar volt mind a három. A püspök Simándyra mutatott.

– Itt a papjuk. Nagy tudományú, kitünően iskolázott ifjú ember,
örülhetnek, hogy megkaphatják.

A kurátor zavartan köhintett.

– A tiszteletes úr talán nem tudja, hogy miféle eklézsiába kerül?

– Tudom, hogy nagyon szegény az eklézsia, – felelt Pál, – de ez nem ok
arra, hogy meghátráljak. Én nem olyan helyet keresek, a hol nincs semmi
baj, hanem olyant, a hol küzdeni, dolgozni, fáradni kell.

Most már a fejét vakarta a kurátor.

– Isten éltesse, tiszteletes úr, és tartsa meg a jó szándékában, de
nekem mégis meg kell mondani a dolgot, instálom, úgy, a hogy van. A
kepe, a pap része nálunk nem a huszadik, hanem minden harminczadik
kalangya a gabonából. Lukma nincs, mert borunk nem terem. Stóla nincs,
mert az oláh pap a mi hiveinket ingyen kiszolgálja, így hát a mi papunk
is kénytelen vele. Készpénzfizetés semmi, aztán vannak földek, de nincs
hozzá ingyen-napszám… Vagyunk pedig össze-vissza százhusz lélek… Aztán
bizony az iskolát is a tiszteletes úrnak kellene elvégezni.

– Rendben van. Mikor foglalhatom el a helyemet? – szólt Simándy.

A kurátor bámulva nézett hol rá, hol a püspökre.

– Hát eljönne a tiszteletes úr? Mi csak azért jöttünk, hogy legalább
valami földhöz ragadt kostát kapjunk, ha már a papjaink elszöknek… Nem
is hittük, hogy ilyen szerencsésen járjunk… No, lesz öröm
Magyar-Garabón… Rövidesen megválasztjuk mi, tiszteletes úr.

– Addig pedig itt maradsz, fiam, mellettem, – szólt a püspök.

A kurátor pedig addig somfordált, a míg el nem kapta Pali kezét és meg
nem csókolta. Pali rászólt, hogy ő ezt csak az asszonyoknak és
gyerekeknek engedi meg, mire a kurátor visszafelelt:

– Instálom, tiszteletes úr, nem úgy van az. A ki pap, az pap. Az oláh
papnak még a ruháját is csókolják nálunk. Nem akarjuk, hogy a nép őt
nagyobb embernek tartsa, mint a tiszteletes urat.

És Palinak meg kellett engednie, hogy a presbiterek is szépen kezet
csókoljanak neki.

Aztán sietve elmentek, hogy az örömhírt hazavigyék és a papválasztást
megtartsák. Így lett Simándy Pál pap Magyar-Garabón, a görgényi havasok
közt.


III.

Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyar-garabóiak
meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad
vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy
a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek
lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött
magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy
becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi
udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót
maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt,
hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a
messzeterülő völgyeket… Százával, ezrével látott magyar tipusú, magyar
nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását, s
lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme,
idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak
utolsó szikrája is kihamvadt bennük.

S a mint nőtt-nőtt, lelkébe nőtt egy bús kép, a szomorú, a beteg, a
szenvedő Erdélyről. S ez a kép megelevenedett, s feléje kiáltott azon a
hajnalon, a hamburgi kikötőben, a bujdosó magyarok ajkairól. Széttört
lelkébe új erő, új élet, új czél költözött, s most boldog megelégedés
töltötte el, mikor egy olyan szörnyű szegény helyre, haldokló nép közé
jutott. Ugy érezte magát, mint az afrikai vadonba induló missionárius…
apostolnak érezte magát, a ki a pogány Róma légiói és czivilizácziója
ellen indul, mezitláb, fegyvertelen kézzel… s lelke fölmagasztosult e
gondolatra.

A papság sorrendje az, hogy mikor valaki elvégezte a teológiát, leteszi
a lelkészi vizsgát, aztán elmegy káplánkodni, s közben, ha megürül egy
hely, pályázik és várja a jó eklézsiát. Simándynak tehát nem kellett
soká várni; de az is bizonyos, hogy mindenki összecsapta a kezét, mikor
meghallotta, hogy odamegy. Puskás Gábor pedig a legélénkebb
szemrehányásokkal illette. Simándy szomorú mosolylyal hallgatta s végre
igy felelt:

– A beszédedből azt látom, hogy te igen kiváló férfinak és kitünő papnak
tartasz engem.

– A legkitünőbbnek a mi generácziónkból.

– Nos, tudod, hogy a súlyos betegséghez a legelső egyetemi orvos-tanárt
hívják. Vedd úgy, hogy én nagyon súlyos beteghez megyek.

… Ugy beszélte meg a hivekkel, hogy papszentelésre Benedek Péter kurátor
uram bejön szekéren, s ő mindjárt kimegy vele Magyar-Garabóra. És a mint
a szekér beállt a Nagy Gábor fogadójának kocsiszíne alá, Simándy azonnal
odaköltözködött, a többi szegény pap közé, a kik az ünnepélyre bejöttek.

Fényes, napsugaras reggel volt, az ódon város utczái közé a Szamos
völgyéből s a havasokról csak úgy dőlt be a kábító virágillat. Az utcza
tele volt néppel, félvad, hosszú hajú, bocskoros alakokkal, kik tanítóik
és papjaik vezetése alatt sorakoztak Nagy Gábor vendéglőjétől a régi
erdélyi országgyűlések puszta, rideg külsejű házáig, melyben a
törvényszék a memorandumpört tárgyalta. Szép, szálas csendőrlegények
sétálgattak a tömegben, puskájuk végén villogott a szurony. E külföldi
pénzen ide behurczolt jámbor és tudatlan nép, melynek sejtelme se volt
arról, hogy ő mit keres itt, levett süveggel, alázatosan tért ki a
félelmes megjelenésű csendőrök elől.

Egyszerre csak megkondultak az öreg református templom harangjai, s a
püspök lakásából a papok fekete tömege vonult át az egyházba. Elül az
óriási termetű püspök, magyar kucsmában, selyempalástja körülölelte
egész testét. Azután az esperesek, majd a fölszentelendő papok s végül a
kolozsvári teológusok. A templom nyitott kapuján kihangzott az orgona
búgása s a hivek zsoltáréneke. Egy perczre elhalt az utcza lármája,
miközben a lassan uszó fekete tutaj eltünt a kapu torkában. Két nagy
dördüléssel bevágódtak a kapu szárnyai, a világ zaja, a szenvedély, a
gyűlölet, a bosszú, az árulás kint rekedt… Az ifjú papok ott álltak,
Istenük előtt.

A teológusok kara elénekelt egy szomorú dalt… aztán a szószéken
megjelent a püspök és imádkozott. Simándy ott állt az első sorban és égő
tekintetét ráfüggesztette. Mint a kiszáradt föld a májusi esőt, úgy
szomjazta a főpap ajkáról az igét. És a püspök dörgő hangja betöltötte a
legtávolabbi zugokat is, de nem töltötte be a legközelebbi sziveket se…
Szép, papos imádság volt, melyet el lehet imádkozni az utrechti dómban
is… és Pali érezte, hogy itt hiányzik valami…

– Szetreászka! Szetreászka! dördült meg odakint bömbölve ezer meg ezer
ajkról.

A komédiások odakint most vonultak biráik elé… A püspök odabent
imádkozott tovább… És Pali maga előtt látta a durva tömeget… a
gyűlölettől villogó szemeket, melyeknek vad sortüze közt az imént
elvonultak… s lángoló tekintetét az imádkozó főpapra emelve, bensejében
könyörgött: nyisd ki, óh, főpap-atyám, szemedet és lásd meg ezt a dühös
tengert, mely szigetünket ostromolja… Halld meg bősz ordítását… erről
beszélj nekünk, gyönge csónakosoknak, kik kiszállandók vagyunk az
óczeánra…

Csönd lett odakint, a szertartás folyt idebent. A püspök után a
szószékre lépett az öreg falusi pap, a ki egész életét a hegyek közt,
küzdelemben töltötte… Az életnek késő őszét taposta már s így
tapasztalatainak érett gyümölcsét nyújthatta a pályájuk kezdetén álló
ifjaknak.

És beszélt az ifjú papokhoz, szolgatársaihoz az Urban.

És elmondta, hogy a jó papnak föladata tanítani, nemcsak a templomban, a
szószéken, hanem kint az életben példájával is. Sűrűn czitálta Pál
apostol leveleit. Hivatkozott az Idvezítőre, a ki nemcsak hirdette,
hanem gyakorolta is a szeretetet és az alázatosságot. Nemcsak hirdette
az Atya akaratát, hanem életével be is töltötte azt.

… A templom ablakai szinte megzörrentek a kint kavargó oláh parasztok
ordításától. Egy vörös czingulusos hirhedt protopópa haladt végig
köztük, áldást osztogatva…

Az öreg pap pedig száraz hangon figyelmeztette a papokat, hogy a
tanításhoz tudomány és buzgóság is szükséges, mert a ki másokat tanítani
akar, annak a tudást nem lehet nélkülöznie. Az iskola csak a tudás
alapköveit tette le. Tanulják különösen a bibliát, mely nem emberektől,
de Istentől vagyon, nem elmuló, de örökkévaló.

… Az utczán trombitaszó harsant meg. Egy szakasz huszár vonult végig,
kivont karddal. A lovak patkói dübörögtek a kövezeten… Simándy kábultan,
fáradtan nézett körül. Ugy érezte, hogy mindjárt a kötélhez rohan s
félreveri a harangot… aztán megrázza két vállát az öreg papnak és a
fülébe kiáltja: «Ébredj, atyám és ébredjetek ti mind, óh, keresztyén
társaim! Nem halljátok vakmerő ellenségeink tombolását? Nagy veszedelem
fenyeget bennünket, ha nem lesz meg bennünk az első apostolok és
vértanúk lelke, akkor végünk van! Hajónk összetöredezik és elsülyed.
Nélkülözések meg ne törjenek, fáradtságot ne ismerjünk, éjt és napot
olvaszszunk össze, hogy szétszórt híveinket összegyüjthessük s a magunk
lelkének lángját beléjük leheljük. Világosítsd meg, óh, hatalmas Isten,
az általunk követendő utat, mert sötétben botorkálunk s veszendőbe megy
az evangyéliomi vallás!»

Végigsimította forró homlokát, s körülnézett. Szája és nyelve száraz
volt, mintha csakugyan szónokolt volna… de nem, ő nem szólt semmit, a
szószékről még mindig az öreg pap monoton hangja recsegett. Most már
teljesen elvont okoskodásokba merült és Simándy csüggedten hajtotta le
fejét…

Az ifjú papok elhelyezkedtek az Urasztala körül. Az esperesek mindegyike
egy-egy ifju pap fejére tette a kezét s a püspök olvasta az áldást…

Az öreg harang újra megkondult, a kapuk kitárultak s a fekete menet
vonult vissza a püspök házába. És találkoztak egy másik menettel:
fülsiketítő kiáltások közt tértek vissza a vádlottak vendéglőjükbe. S a
vendéglő előtt összeállva, a bukaresti fotográfus lefényképezte a
mártirokat. Az egyik oláh pap kérésére még a csendőrök is sziveskedtek
mögéjök állni, föltüzött szuronynyal. Így nagyobb lesz a hatás
Bukarestben s jobban fizet a liga.


IV.

Ott volt tehát Magyar-Garabón, a havasok közt, Bod Péter, a híres tudós
református pap eklézsiájában. Mikor a kurátor kocsiján a hegytetőre
érkezett, s az öreg ostorával lemutatott a völgybe, hogy nézze: az ott
Garabó, Pál levette kalapját, s az éghez fohászkodott. Nem azért
fohászkodott, hogy a Mindenható adjon neki türelmet, erőt és kitartást,
mert hisz érezte, hogy ezek a tulajdonságok meglesznek benne, hanem
hálát adott azért, hogy az élet zugó zaját, ezer örvényeit maga mögött
hagyhatta. S ime, megérkezett hátralevő éveinek, remeteségének helyére.
A magas hegyeket hatalmas tölgyerdő borította, a tisztavizű erek csöndes
zúgással csurogtak le mindenfelől a völgybe, hogy ott patakká erősödve
szakadjanak le a messze sikságok folyóiba.

Az erdő fái bólintgatva zúgtak, a mezők virágai hajladoztak, a nagy
kukoriczások is remegve száraz zörgést hallattak: az egész völgy mintha
a hegytetőről alászálló, feketeruhás, sápadt ifjú megérkezését tárgyalta
volna suttogva, összedugott fejjel. S az ifjú szinte összerezzent, mikor
a sűrűből hirtelen éles, gúnyos nevetés csendült meg: a vad gerle nyers
kaczagása. Egy perczre mintha elsötétedett volna előtte a völgy, egy kis
szivszorongást is érzett. De hamar vége volt.

S a patak mellett huzódott a falu, végig az egész völgyön. Szalmafödeles
viskókból állt az egész, alacsony, földhöz lapult viskókból, melyek
mintha azért huzódtak volna így össze, csakhogy a hatalmasok valahogy
észre ne vegyék létezésüket és ne foglalkozzanak velük. A házak körül
kukoriczaföldek voltak; a hol egy kis szabad tér volt, ott kukoriczát
lehetett látni: ez itt a népnek legfőbb kincse, a mindennapi kenyere; s
mesébe való nagy dolognak tartják azt a legendát, hogy vannak olyan
dúsgazdag emberek is, a kik a kukoriczát csak a disznaikkal etetik meg.
Ott tehát a disznó van olyan úr, mint errefelé az ember.

A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református
templom, tornya tetején a csillagos buzogánynyal. Csakhogy mikor
küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e
völgyben magyarul dicsérték az Istent, s az ide látszó várhegyről lefelé
kanyargó úton Bethlen Kata zöldruhás csatlósai és apródjai száguldoztak.
A templom kőfallal volt kerítve, udvara ölmagas fű, gyom, dudva, az
ajtót a rozsdás kulcscsal alig lehetett kinyitni. Bent az ablakok csupa
pókháló, egy-két tábla ki is volt törve, az Urasztalán ujjmagas por, a
toronyban bagolycsalád. A tető lyukain, de sokszor becsoroghatott az
eső, látszott a helye a vakolatukat hullató falakon, a kőkoczkákkal
kirakott földön. A padokat is a szú kezdte már rágni. Vigasztalan
szomorú kép volt, s az öreg parasztok, a kik papjukkal az első utat oda
megtették, lehajtott fejjel állták körül Pált.

– Ne csüggedjetek, keresztyén társaim, a templom elpusztul, romlik, de
él a hit és új fénybe borítja e kopott, komor falakat. Ha az Isten
megsegít, majd lassankint a templomunkat is kijavítjuk.

Benedek, az öreg kurátor, a fejét csóválta szomorúan.

– Szépen beszél, tiszteletes uram, de majd megunja a kínlódást, ha
látja, hogy a magunk erejére vagyunk hagyva, s a magunk ereje milyen
gyönge… Voltak itt már nagyon kemény papok… de papolni is, tanítani is,
meg parasztmunkát is végezni: ezt nem birta egy se.

– Majd én elbirom.

– Éppen félesztendeje, hogy az utolsó papunk elhagyott… Azóta zárva van
a templom, csak az én házamnál volt vasárnap egy kis imádkozás,
bibliaolvasás, zsoltáréneklés… ezekkel az öreg emberekkel… Mert úgy
tessék venni, hogy ezekből, meg egypár asszonyból áll az eklézsia… Ezek
a maguk gazdái, van valamicskéjük, a többi zsellérember, napszámos,
pásztor. Oláh módra él, hun itthon van, hun nincs itthon, a hegyek közt
csatangol, fát vág… azokra mi nem számíthatunk.

– Majd összeszedjük újra. Csak hirdessétek ki mindenfelé, hogy a garabói
pap megjött, a templom kapui kitárultak s várják a hiveket a
könyörgésre.

Egy nagyon öreg ember lépett elő a csoportból.

– Instálom alássan, tiszteletes úr, estefelé jár, meghúzhatom a
harangot? Ez majd elviszi a hirét a völgyben, hogy megjött a papunk.

– Kend a harangozó?

– Én vagyok, instálom. Két harangunk van: egyik hívja az eleveneket,
másik kiséri a halottakat. De bizony alig-alig akad dolgom. A mi hiveink
is odaát járnak harangoztatásért, mert itt ritkán van pap.

– Hova odaát?

– Az oláh paphoz.

Kimentek a templom elé. És egyszer csak fejük felett megkondult a
harang, bim-bam-bim-bam. És a hivek áhítattal levették süvegüket és Pali
észrevette, hogy egypáran, ó-hitű ritus szerint, keresztet vetnek
magukra. A falu utczája megnépesedett. Asszonyok jöttek ki a kapu elé,
sokan megindultak a templomdombra.

A harangozás véget ért s ekkor Pali a tömeghez fordult:

– Miért vetettetek keresztet magatokra?

– Instálom, keresztények vagyunk mink is, – szólt egy asszony, – s ezt
külsőleg is kell vallani. Így tanítja a pópa.

Egy másik asszony hozzátette:

– Ugyis azt mondják rólunk az oláhok, instálom, hogy pogányok vagyunk,
mert még a templomunkon sincs kereszt.

Pali lehorgasztotta a fejét. Az egyszerű emberek, a kik körülállották,
nem sejtették, hogy micsoda vihar dul keblében. Ugy érezte magát, mint a
hadvezér, a ki észreveszi, hogy az ellenség már egypár fontos pozicziót
elfoglalt. Közben odajárultak eléje mind és kezet csókoltak neki. És ő
nem szólt ellene semmit, mert látta, hogy örömet okoz vele a népnek.

Lementek mind a parókiára. És útközben Benedek kurátor uram lassú hangon
beszélgetett hozzá:

– Bocsásson meg, tiszteletes úr, ha szólok, de én is végeztem két
iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell
megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián.
Nem úgy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök úr
gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a
szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden
ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek
tetsző cselekedetet mívelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi
irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több
módja van bűneinek bocsánatára…

Az öreg ember elhallgatott.

– Mit akar ezzel mondani, kurátor uram?

Az öreg zavartan köhintett.

– Én nem akarok semmit se mondani, de úgy olvastam, hogy Kinában a
hittérítők kinaiasan viselkednek, ruházkodnak, fésülködnek… Azt hiszem…

Ujra elhallgatott. Pál megértette. A tapasztalt öreg azt akarta
kifejezni, hogy a magyar papnak is idomulnia kell itt a helyi
szokásokhoz, különben nem állja ki a versenyt az oláhokkal.

Pali föltekintett az égre. Az ég tiszta volt és fényes, mert a hegyek
mögül a nap sugarai még odaverődtek. Aztán letekintett a völgybe, hol
már a házak a földdel, a mezők az erdővel összeolvadni kezdtek az
esthomályban. Megragadta az öreg ember kezét.

– Benedek uram, nézzen föl, a fényes Mindenségbe. A mi hitünk, menten
minden földi salaktól, odaemeli a lelket, az egy igaz Istenhez.
Meghalhatok, belepusztulhatok, de én csak az ő imádását hirdetem,
tisztán, egyszerűen, az evangyéliomi hit tanai szerint, a hogy őseinktől
örökül kaptuk. Nézzen oda le, a földi sötétségbe: innen akarom fölemelni
népemet a világosságba. Isten engem úgy segéljen!

– Amen! – felelt rá a kurátor, a ki csodálattal szegezte szemét az ifjú
papra.

A parókiához érkeztek. Ódon, vastagfalu, hulladozó, cseréppel födött ház
volt ez, széles tornáczczal. Előtte egy kis tisztás, azon két diófa
állt. Tulajdonképp udvara nem is volt, mert a házat teljesen kukoriczás
vette körül. A ház háta mögött mély vízmosás tátongott, melynek partját
ölmagas dudva borította. Kietlen, elhagyott hely volt ez, mély
szomorúság ömlött el rajta, s Pál maga is megdöbbent, mikor legelőször
szemtől-szembe állt leendő otthonával.

Az asszonyok ekkor már mind elmaradtak onnan. Pál megkérdezte az okát. A
kurátor zavartan köhintett.

– Nem mernek idejönni a Salamonar miatt.

– Salamonar? Mi az?

– Instálom, errefelé úgy hivják a garabonczás diákot.

– De hát mi köze annak az én házamhoz?

– Azt tartják a faluban, hogy éjjel rendesen itt hál a Salamonar. Nyegru
Lázár hushagyó kedden, éjjel tizenkét órakor hallotta, mikor a bagoly
hétszer huhogott a parókia kéményén. Ez a huhogás izenet volt a
prikulicsoknak…

– Mi az a prikulics?

– Instálom, a prikulics gonosz szellem, a mely vagy emberi, vagy állati
alakban él a földön és pusztít bennünket.

– És kigyelmed hiszi ezeket a meséket?

– Én nem hiszem, de… de ne tessék elárulni a feleségemnek.

– Hát az asszony hiszi?

– Az asszonyok mind hiszik.

És az öreg kurátor hangjában mély szomorúság rezgett. Simándy szédülni
érezte fejét. Mintha feneketlen mélység tárult volna föl szemei előtt.
Már egészen este volt. Az ég már csak nyugat felé volt világos. Simándy
sóvár, fájdalmas tekintetet vetett oda: mintha ott tünt volna el a hit.
Aztán tekintete visszahullott a földre, s rémülten meredt bele az
alaktalan sötétségbe: ez meg a babona.

A férfiak is lassankint eloszladoztak, csak még a kurátor volt hátra, a
ki vacsorára és hálásra hivta a papot, mert a parókiát csak tegnap
meszelték és rosszul esnék benne az alvás. De Pali nem fogadta el,
nehogy akadjon valaki, a ki azt mondja, hogy tán a garaboncziás diáktól
fél.

Miután kurátoréknál elfogyasztotta tejből és fekete kenyérből álló
egyszerű vacsoráját, fölment a házába és gyertyát gyujtott. Első
éjszakáját volt itt töltendő. Az egész ház két alacsony szobából állott,
középen volt a konyha, nyitott nagy tűzhelylyel, fölötte a kémény füstös
torka tátongott. A külső szoba butorzata volt: ágy, faliszekrény,
asztal, falócza, két szék, padlója keményre taposott agyag, padmalya
mestergerendás. Ágyát már megvetette napközben a kurátorné; két nagy
ládája még kipakolatlanul állott. Az egyikben ruhaneműi, a másikban
könyvei, képei, emléktárgyai állottak. Fölnyitotta az utóbbinak a
födelét, s elkezdett kirakodni. Ott volt utrechti tanárainak arczképe,
hollandi és angol aczélmetszetek régi mesterek képeiről, albumok, tele
külföldi városok képeivel, az utrechti teológiai fakultás fotografiája…
És egyszerre csak keze lehanyatlott… egy perczig mozdulatlanul nézett
maga elé… ott feküdt előtte Bótai Anikó fakó arczképe, melyet hajdan
Utrechtben kapott Bótai Barnabástól.

Hajdan! Úgy van, hajdan. De régen is volt az már, édes Istenem, mintha
századok homályán kellene fáradt tekintetének áttörnie, hogy addig az
időig érjen, a mikor az utrechti kocsmában hallgatták hárman az éjszaki
szél üvöltését… És akkor ez a leány közelebb volt hozzá, mint most,
mikor egy ország levegőjét szívják… Vajjon mit csinál? Boldog-e?
Gondol-e még rá?… S a leány emléke elemi erővel rohanta meg, arcza,
hajának szine, hangja, utolsó ruhája, melyet búcsuzáskor viselt,
minden-minden egyszerre eszébe jutott e pillanatban, mikor új otthonának
rendezéséhez fogott. Ha ő itt volna, ha ő most itt volna! Bizonyosan a
konyhában sürögne s a vacsorára sülő krumplit piszkálná… be-beszaladna,
s a tűztől kipirult arczát eléje tartva, meginstálná az édes urát, hogy
rakja már el a sok bolond könyvet az asztalról, hadd terítsen.

… Eh, ostoba! Hát ide hozhatnád azt a leányt? Két szájat erre a
kolduskenyérre?

… Ide? Hisz nem is jött volna ám akkor ide ő se. Maga a püspök
megmondta, hogy rá fényes jövő vár, csak türelem.

Remegő kézzel megsimította homlokát, s bevágta a láda tetejét. Ime, első
este gondolatban már dezertált innen. Szégyen, szégyen rád, te hitvány,
gyönge lélek… álmodni jöttél te erre a helyre?

A gyertya lángja meglobbant, az ablak megzörrent, a nyitott kéményben
irgalmatlan sivítással dudálni kezdett a szél. Pali kiment a ház elé;
távoli villámlások hasították az eget és tompa dördülések jelentették,
hogy vihar közeledik. Pali gondosan bezárta ablakait, ajtaját,
imádkozott és lefeküdt. Csak azt hallotta még, hogy az oláh templomban
félreverik a harangokat: a vihar elé harangoztak; aztán elaludt.

És nem hiába mondják az álmot a halál szelíd testvérének: ez a szelíd
testvér elvezette őt ahhoz a leányhoz, a ki a zord testvér karjai közt
pihent. Mint mikor egy öreg ember ifjukorát álmodja vissza, oly kellemes
érzéssel álmodta meg Pál hollandi életének képeit. Csupa szép és kedves
jelenet vonult el az álmodó előtt, valamennyiben ott állt Derry hosszú
aranyhajával, s hamvas, gömbölyű, gyermeteg arczának édes mosolyával.
Előtte állott az egész hollandi család, barátságos meleg otthonában,
nyájas, vidám arczczal… Változik a kép. Ők Puskással mennek Baljonékhoz
ebédre, s boldogan sietnek czéljuk felé. Végig a régi grachton, aztán a
fapiaczon, majd a Katalin-téren… és még nincsenek ott. Kis sikátorokon
rohannak át, mert hisz már nagy késésben vannak… száz meg száz apró
utczán, zugon haladnak keresztül és megint a fapiaczon vannak… Itt
tájékozzák magukat s újra elindulnak. Egyszerre hosszú tehervonat robog
el előttük, meg kell állniok… aztán majd belerohannak egy csatorna
vizébe, megint vissza kell fordulniok. Fáradtan lihegnek. Beesteledik.
Az utczák ködbe borulnak, elnéptelenednek, a házak egyre összébb
szorulnak… a falhoz lapulva nagy kínnal kúsznak át a keskeny közökön.
Pál megáll, körülnéz, kiált, tapogat, Puskás nincs sehol. Rémülten
belekapaszkodik az esőcsatornába s felkúszik a háztetőre. Keze vérzik,
ruhája elrongyosodik: fent van. A köd elmaradt. A háztetők ragyogó
holdfényben úsznak. Az ott a dóm, az ott az érseki templom… most már
tudja az utat. S háztetőről háztetőre ugrálva, egyszerre csak a Baljonék
házán van. Üres. Az ablakok összetörve, kifordulva sarkukból. Széltől
űzött fehér ködfoszlányok gomolyognak végig a szobákon. A kémények mellé
huzódva gazdátlan macskák sikoltoznak. A cserepek és a vakolat éles
zörejjel hullanak le a földre…

A meggyötört ifjú fölébredt. Homloka, teste csupa víz. Gyertyát gyujt és
hallgatózik. Kint tombol a vihar, szakad a zápor, s a vízzel megtelt
szakadékban a ház mögött mennydörögve rohan alá az áradat… Istenem, ez a
fehér ország királynéjának látogatása… A tengerből szállt föl a fehér
párával a felhőbe… a szél idehajtotta a felhővel… s most itt ostromolja,
veri, könnyeivel öntözi a házat, mely megremeg a szenvedélytől, az
indulattól… Ez az, ez az, Derry, a ki eljött utána…

Kiugrik az ágyból, neki veti a hátát a falnak, s az ajtóra szegezi
tekintetét. Mintha azt várná, hogy egyszerre csak fölpattan, s belép
rajta a hollandi kis lány… Az oláh és a magyar asszonyok pedig fölültek
ágyukban és keresztet vetettek magukra. Ime, a magyar pap kiüzte
hajlékából a garabonczást, s az most a prikulicsokat összeszedve,
kitölti mérgét a falun. És sokan szentelt vízzel hintették meg a
küszöbüket, hogy ott megtörjön a gonoszok ereje.

S a szegény fiú ott állt és nem tudott segíteni magán. Csak mikor
elcsöndesedett a zivatar s derengeni kezdett a hajnal, akkor tért meg az
ő nyugalma is. Fölment templomába, s két erős karját ég felé emelve, az
imádság szárnyán gyönge szívét is oda igyekezett emelni.

Szegény tudós, bölcs ember, mit érsz a nagy eszeddel, a sok
tudományoddal… ott vagy, a hol a tudatlan paraszt a babonájával… neked
is megvannak gonosz szellemeid… multad rossz emlékei, melyek följárnak
hozzád, mint a pásztorhoz a prikulics, a dráku, a Salamonar, a villi…
csakhogy ő együgyű hókuszpókuszai mögé elsánczolja magát és nyugodt, de
te, mint a gályarab a tüzes bélyegző nyomát, egész életedben hordod a
lelkedbe égetett sebeket… Óh, jaj neked, jaj az intelligens embernek!


V.

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá
egy nagy czölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy
ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte
iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába
bevonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki
eddig úgy kézen-közön, a jószívű emberek portáján szépen eléldegélt. Ő
lett a gazdasszony, főzött, takarított, s közbe-közbe imádkozott. És
alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a
fecskék, s bár már másutt raktak fészket, ide jöttek a széles, száraz,
tornáczeresz alá, melyre még tavalyról emlékeztek, hogy a legpompásabb,
legbiztosabb hely az egész faluban. Egy reggelen mind a tíz régi
fecskefészket tele találta Simándy vidáman csicsergő, kedves lakókkal, s
ettől kezdve háza elvesztette sivár, embertelen jellegét. S a falu lakói
általában kedvező jelnek vették, hogy a nagy tiszteletben álló madárkák
siettek elfoglalni ősi helyüket s áhitattal tekintettek a komoly, ifjú
papra, a ki kiverte a garaboncziást s vissza tudta hivni a fecskéket.

Egy vasárnapon a templomban hosszú fehérszakállu, ránczosképű öreg
embert vett észre, a ki a prédikáczióját nagy figyelemmel hallgatta. A
külföldi protestánsok vallásosságáról, hatalmáról és erejéről beszélt.
Áttért aztán az erdélyi fejedelmek korára és elmondta a hazai
protestánsok küzdelmeit, szenvedéseit s mai állapotát. Hévvel,
meggyőződéssel beszélt s hatalmas hangja betöltötte a puszta templomot.
Elmondta, hogyan rázta őt föl közönbösségéből, mint egy égi szózat,
Hamburgban a kivándorlók zsoltáréneke. S ő haza sietett, ide a félreeső
völgybe, hogy a kevés számú hiveket összeszedje és megtartsa a
nemzetnek. Szép és dicső dolog egy világbiró nagy nemzetet szolgálni, de
mennyivel magasztosabb, lekesítőbb föladat egy kis nemzetet szolgálni,
arczáról a munka verejtékét letörülni, sebeit bekötözni, s lelkét Isten
felé vezérelni. _Vegyétek úgy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi
magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük
egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen
rajtunk._

Istentisztelet után az öreg emberekkel összeállt a templom kapuja előtt,
a falu dolgait megbeszélni, s minden egyes hivéről adatokat szerezni.

– Vette észre, tiszteletes úr? – szólt a kurátor, – itt volt a
funtinelli remete.

– Ki az?

– Egy öreg birtokos úr, itt fent a havasok közt. Ritkán szokott
megjelenni. Úgy látszik, az új pap hirére jött le, mert református
ember. Emberkerülő, nem áll szóba senkivel, sok jót tesz, de a
köszönetet nem szivesen fogadja. Azt beszélik, a forradalomban híres
vitéz ember volt.

Mikor Pál haza ment, a funtinelli remete a diófa alatt a padon várta. A
másik diófához két mokány hegyi ló volt kötve.

– Üdvözöllek, öcsém, én Zalathnay Gábor vagyok.

Pali is bemutatta magát.

– A templomban voltam, meghallgattam a papolásodat. Nem vagy közibénk
való, nagyon tanult és okos vagy te Garabóra. Meg fogsz te innen szökni,
fiam.

Pali szembe állt vele és ránézett.

– Olyannak ismert meg a beszédemből?

– Nem. A szíved helyén van és éreztem lelked forróságát. De éppen ezért
el fogsz itt senyvedni, mert neked nem ilyen környezet való. Szivósságod
elkopik, megtörik, lelked kipusztul, sivatag lesz, lesülyedsz, köznapi
fráter lész és akkor majd kereket oldasz.

– Nem úgy, atyám, én készakarva választottam ezt a helyet. Az én
lelkemet összetörte a szenvedés, mielőtt idejöttem, s itt fog
megujhodni, megaczélozódni, összekalapálódni a küzdelemben.

Az öreg ránézett.

– Szenvedés? Gyermek, ne hivd ki magad ellen az eget. Mit tudsz te a
szenvedésről? Mit tud a patak pisztrángja a vizek mélységeiről? Mit tud
a veréb az ég végtelenségéről? Mit tudsz te az élet örvényeiről? Nézz
rám, ki pelyhes állal láttam karóra tűzve apám fejét, láttam
megbecstelenítve anyámat, nőmet s valamennyit megölve, két édes, kis
gagyogó fiammal együtt…

Pali megdöbbenve nézett rá, Zalathnay lehajtotta a fejét.

– Csudálkozol, hogy e szörnyű emlékekre se fakad könny a szememben…
Negyven éve annak… Elsirtam már minden könnyemet… De előbb vérben
fürödtem, a lázadók vérében… azután Funtinellibe vonultam, ott kriptába
tettem halottaimat és sirtam, sirtam, míg könnyeim patakja el nem apadt.
És lecsillapultam. És jó ember lettem. És az Isten megáldott, mert az éj
csendjében, mikor az álom tündére szememre ereszkedik, visszalopja
szívembe a régi boldogságot… Álmomban minden éjjel két kis buksi fiammal
játszom, a medvebőrön hempergünk, orromat, fülemet ránczigálják… Csak
néha álmodom azt, hogy megdöbbenek: mert ime nekem olyan hosszú, hófehér
szakállam van, a fiaim meg mindig olyan kicsinyek maradnak… Istenem,
mekkorák volnának már! Már unokákat ringatnék a térdemen…

Zalathnay fölkelt, föl és alá járt. Végre megállt Pál előtt.

– Nem ezért jöttem. De az az érzés vett rajtam erőt, hogy neked el kell
mondanom mindent. Egy öreg szolgám nagy beteg, azt hiszem haldoklik…
rábirtam, hogy vegyen Urvacsorát. Hozol neki?

– Kötelességem.

– Ebédelj meg, aztán az én két lovamon megyünk. Én majd a tarisznyából
eszem.

Alig harangozták a delet, a remete és a pap lóra ültek és nekivágtak a
havasoknak.


VI.

Az éjjeli vihar után remek friss volt a levegő az erdőben. A lovak vidám
poroszkálással haladtak hegyre föl, völgybe le, áttörtettek
vízmosásokon, melyekben még zuhogott a víz, s a két utitárs sokáig nem
szólt egy szót sem egymáshoz.

Egy hegytetőn megálltak, lenyergeltek, Zalathnay füvet szedett marokra
és megcsutakolta az izzadt lovakat. Mindezt szó nélkül. Szembe velük, a
másik hegycsúcsról valami oláh pásztor botjára támaszkodva nézett le a
völgybe. Zalathnay rámutatott.

– Nézz oda, fiam. Az ott az oláh nép története. Századokon át így néztek
le biztos magasból a völgybe, hol azalatt a mi őseinket az ellenség
öldöste. S mikor a mi udvarházainkból kipusztultak a lakók, akkor ők
leszálltak a hegyekről, beültek a gazdátlan birtokokba, s azt mondták,
hogy övék az ország.

Ettől kezdve Zalathnay beszédesebb lett.

– Én nem vétettem soha senkinek. Mindenkivel jól bántam. Miért bántottak
engem? Miért irtották ki a családomat? Olyan emberek, a kik csak jóban
részesültek tőlem. Engem is csak egy magyar kocsisom önfeláldozó hűsége
mentett meg, az utolsó pillanatban. Bár ne mentett volna meg! Nem
tapadna annyi vér a kezemhez. Mert rettentő boszút álltam. Mint
boszuálló angyal dultam az oláhok közt… S az Isten azt mérte rám
büntetésül, hogy hosszúéletű legyek, hogy minél későbben láthassam
enyéimet ott fent… Megálljunk! Itt pihenni fogunk.

Nemsokára egy tisztásra értek, melyen patak csörtetett végig. Ott újra
lenyergelték a lovakat és legelni bocsátották, aztán lehevertek és
vajaskenyeret, gyümölcsöt falatozva, friss havasi forrásvizet ittak rá.
Még két pipa is előkerült Zalathnay iszákjából, füstölni kezdtek s
hanyatt fekve, a kék eget nézték. Zalathnay lassan a földre eresztette a
pipáját és elaludt. Jó sokáig aludt. Arcza kisimult és teljesen
elvesztette komor kifejezését. Simándy meghatva nézte. Hirtelen, átmenet
nélkül fölébredt és felült.

– Sokáig aludtam?

– Elég sokáig.

– Miért nem keltettél föl?

– Nem mertem. Arczán édes derű mutatkozott, s nekem az jutott eszembe,
hogy bizonyosan a kis fiaival játszik.

Zalathnay elfordította fejét s fölkelt.

– Gyere utánam.

A tisztás egy sarkára vezette, s a bokrokat félrehajtotta. Egy sirdomb
látszott kereszttel.

– Itt van eltemetve egy fiatal bécsi diák, a halálfejes légióból.

Körüljárta a sirt, a mely tele volt vadvirággal.

– Különös idők, érthetetlen idők voltak azok. Egy idegen harczol
érettünk, a saját honfitársaink pedig föllázadnak ellenünk. Ez a lelkes
stájer vagy tiroli gyerek elesik a magyar szabadságért, az oláh pedig, a
ki velünk egy tálból eszik, dühödten, vérszomjasan ellene tör. Hej, sok
ilyen beszédes sirdomb van itt, szép Erdélyországban, de az élők nem
értik meg a halottak szavát… Gyerünk!

Tovább lovagoltak, s most Simándy beszélt, elmondván születését,
neveltetését és iskoláztatását. A mint belemélyedt, hangja egyre
szakgatottabb lett s végre egészen eltompult. Zalathnay ránézett.

– Elég volt, fiam, ne folytasd. Emlékeiddel, látom, fájdalmaid
visszatérnek. Még fiatal vagy, vigasztalódni fogsz és boldog leszel.

Rekedten felelt Simándy:

– Boldog leszek, remélem, de nem földi értelemben. Én a földtől, a
sártól, a rögtől elszakítottam magam, atyám, s csak isteni és nemzeti
hivatásomnak fogok élni… Jaj volna nekem, ha nem tudnék elszakadni a
földtől!…

Sokáig hallgatagon haladtak odább. Egyszerre csak egy fensíkra értek,
zab-, kukoricza- és krumpliföldek közé. Funtinellben voltak. Beértek a
faluba, a mely rongyos viskókból állott, temploma nem volt. Csakhamar
szemükbe tünt a kastély, Zalathnay háza. Egy oldalon mély vízmosás, a
többi oldalon magas kőfal vette körül. Olyan volt, mint egy kis vár. Az
egyik végén kápolna volt, ennek a kriptájában aludták örök álmukat a
Zalathnayak háromszáz esztendő óta: ezek a hős és ingatag, cselszövő és
szenvedélyes, vallásos és tivornyázó, nagyeszű és félbolond, vad,
marcona, de utólérhetetlenül kedves erdélyi urak, kik a Kelet és Nyugat
ott lefolyt nagy harczában oly csodálatosan fönn tudták tartani magukat,
megőrizve annyira érdekes individualitásukat. Simándy különös
meghatottsággal nézett az oszlopos magas tornáczra, szinte várta, hogy
csatlósok, apródok futnak elő, megfogni a lovak kantárszárát. Aztán
tekintete Zalathnayra esett, fáradt alakjára, ránczos arczára, ősz
szakállára: ime a legvitézebb nemzetség utolsó sarja, a kinek összes
vágya csak az, hogy odategyék a kriptába, ősei mellé… S akkor a ház
pusztulásnak indul… köveit széthordják… s bele költözik a bagoly, meg a
denevér.

Az istállóból egy oláh kocsis futott elő a lovakért.

– A papnak a lovait is bekötöttem, nagyságos úr.

Zalathnay meglepetve nézett rá.

– Miféle papét?

– Az oláh papét, instálom.

– Hát az mit keres itt?

– Nem tudom, instálom, csak jött és fölment a beteghez.

– Ki engedte meg? – ordította Zalathnay elvörösödve.

– Instálom, Borka asszony tudja, – szólt a kocsis remegve és elvezette a
lovakat.

Zalathnay fölsietett a lépcsőn, Gábor utána. A tornáczon egy félig
parasztosan öltözködött öreg asszony jött eléje.

– Borka, ki rendelte ide az oláh papot?

– Maga a haldokló, instálom. Az ördög kínozza szegényt és szeretné, ha
kiüznék belőle. A haldokló kivánságát nem szabad megtagadni, nagyságos
úr.

– Hol az a pap?

– Most ölti fel a misemondó ruháját.

Zalathnay be akart rohanni, ekkor Pál megfogta a vállát.

– Vezessen a beteghez. Ne foglalkozzunk mással.

A ház tulsó oldalán volt a cselédek traktusa, odamentek és beléptek a
beteghez, a ki nagyon öreg ember volt.

– György szolgám, ismersz? – kérdé Zalathnay.

A cseléd intett, hogy ismeri.

– Nézd elhoztam a papunkat, hogy föladja neked az Urvacsorát.

A cseléd Pálra nézett.

– Szenvedek, – nyöszörgé.

– Megfognak enyhülni kínjaid, figyelj Isten szolgájára.

Borka vánkost tett a beteg feje alá és félig felültette. A nyitott ajtón
lassankint több-több cseléd szivárgott be. A folyosón is parasztok
voltak, a kik letérdeltek, keresztet vetettek magukra és mormogva
imádkoztak.

Simándy magával hozott pakkjából elővette palástját, az ütött-kopott
kelyhet, bort töltött bele, s egy tálczán kenyeret szelt. A palástot
magára vette, kezét összekulcsolta és fohászkodott:

_– Kegyelmes Isten! Téged óhajt és vár a nyomorúság terhe alatt elalélt
lélek! Jőjj, óh, jőjj, irgalom Istene, erősítsd és vigasztald a te
szegény, beteg szolgádat, Amen._

Itt a bibliát a kezébe vette, égre emelt tekintetét a betegre
sülyesztette, s így szólt:

_– Keresztény társam! Ohajtottam, hogy mostani nyomorúságod közepett az
Úr szent vacsorájában részesülj és ezáltal lelki vigaszt találj az
Istennél. Ime, eljöttem hozzád, mint az én Uramnak, a Jézusnak szolgája,
a te óhajtásodra. Kivánom, hogy legyen az Úr szent vacsorájában való
részesülésed hitednek erősítésére és a lelkednek megnyugtatására._

_Jézus érettünk, bűnös emberekért halt meg a keresztfán és mikor az ő
halálát emlegetjük, ugyanakkor saját bűnös voltunkról is meg kell
emlékeznünk. Emlékezzél meg te is a Jézus kínos haláláról, de emlékezzél
meg egyszersmind arról is, hogy te is bűnös ember vagy és neked is
szükséged van az Isten bűnbocsátó kegyelmére. Jer azért, emeld föl
szivedet az Istenhez és imádkozzál._

_Könyörülő Isten! a te szent fiad én érettem is szenvedett és meghalt a
keresztfán. Bocsásd meg, a mit életemben ellened és törvényeid ellen
vétettem, hogy ha betegágyamból a koporsóba kellene is szállanom, lelkem
hozzád mehessen, a Krisztus érdeme által megtisztítva, ártatlanul._

A beteg merőn nézett a papra, lassan összetette kezeit és utána mormogta
az imádságot. Az imádság után a pap kihirdette a bűnbocsánatot és így
fejezte be:

_– Az irgalmas Isten készítsen el szent lelke által és tegyen szent fia
asztalának méltó vendégévé, Amen!_

Akkor a kehelylyel és a kenyérrel odalépett a beteghez, s e két szín
alatt kiszolgáltatta neki az Urvacsorát. A beteg ezalatt nyugtalanul
futkosó tekintettel az ura szemét kereste. De Zalathnay nem nézett rá.
Térdre roskadt és ő is fölvette az Urvacsorát. Eszébe jutott, hogy mikor
volt az ő házában utóljára magyar pap: a mikor a kisebbik fiát
keresztelték. És két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.

A pap halkan suttogta, miközben az Urvacsorát osztotta:

_– Részesüljetek a Jézus megtöretett testének és kiontott vérének
jegyeiben, mint a bűnbocsánat és üdvösség igéretének pecséteiben._

Azután emelt hangon így folytatta:

_– Íme, szenvedő testvérem, megadta az Isten szíved kívánságát, hogy
részesülhettél a szent vacsorában. Oh, szolgáljon ez hited erősítésére
és lelked megnyugtatására, hogy béketűréssel hordozd a rád mért
szenvedést és nyugodt lélekkel várjad Isten akaratának rajtad való
beteljesedését akár az életre, akár a halálra. Most pedig jer, emeld föl
ismét szívedet az Istenhez és imádkozzál:_

_– Jó Istenem, édes atyám! te vagy nekem egyedüli örökségem, te benned
nyugszik meg az én lelkem. Légy áldott, hogy a nyomorúságban is velem
vagy, vígasztalsz, bátorítasz és az örökkévalóságba menetelre
előkészítesz. Kész vagyok, uram, hozzád menni, mihelyt akarod és
Idvezítőmmel én is azt mondom, «legyen meg a te akaratod», de míg e
földön éltetsz, adj erőt a szenvedés elhordozására, hogy ne zúgolódjam
ellened. Mikor pedig elhozod utolsó órámat, atyám! vedd magadhoz
lelkemet és dicsőíts meg engem te magadnál. Amen._

Itt a pap kis szünetet tartott, aztán kezdé:

_Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, legyen
meg a te akaratod…_

Itt a beteg szeme fölragyogott, keresztet vetett magára s oláhul
elmondta hangosan a Miatyánkot.

Simándy megvárta, míg szaggatott hangján végigdöczögött az imádságon,
akkor kiterjesztette föléje kezeit és elmondta az áldást:

_A jó Isten hallgassa meg kérésedet, nyugtassa meg a te lelkedet s adjon
testednek megkönnyebbülést a lélek nyugalma által. Amen!_

A szertartás véget ért. A fiatal pap hátra lépett.

– No György, öreg szolgám, – szólt Zalathnay, – megnyugodtál?

Az öreg kétségbeesett tekintetet vetett urára. Kis ideig habozott, aztán
halkan így szólt:

– Én jó gazdám, bocsáss meg öreg szolgádnak… de hallom, a halál kopogtat
az ajtón… ne engedd elveszni hív szolgádat…

– Mit akarsz?

– A tiszteletes úr elvégezte a dolgomat a Dumnezeuval…

Itt megakadt. Majd rekedten folytatta:

– De engem a drak fojtogat… érzem, hogy bennem van… nem enged általmenni
az idvesség kapuján… leránt a kárhozatba.

Ordított és kimeresztette szemeit.

– Hozzátok a papot, a kiért küldtem. Ki volt érte Garabón? Pénzt is
küldtem vele. Az oláh papot! Hát olyan rosszul bántam veletek? Azt
akarjátok, hogy pokolra menjek? Hol a kereszt? A gyertya? A füstölő?
Hatalmat vesz rajtam az ördög… Segítsetek!

Hangja zokogásba fulladt… a félelemtől hangosan vaczogott a foga.
Simándy halálsápadtan nézett a boldogtalanra. Minden kiáltása úgy hatott
rá, mint egy baltacsapás a fejére. Már ebben kipusztult a hit és rabjává
tette a babona. A saját papja csak olyan ember neki, mint ő maga,
legföljebb tudósabb… és föléje magasodik a másik, a ki azt hirdeti, hogy
az Isten minden hatalmat az ő kezébe adott… a ki uralkodik az ördögön, a
rossz lelkeken… a ki nélkül nem üdvözülhetsz, ellenben pokolra juthatsz,
ha ő akarja. A ki áraszthat rád fehér napokat és elboríthat fekete
napokkal, a hogy a kedve tartja. S a mint a beteg ott sikoltozott és
fetrengett, a fiatal pap előtt feneketlen mélység és mérhetetlen
távolság nyilt meg. Előtte állott az ellenség: Bizáncz! A pompa és a
külsőségek diadala a lényeg fölött, a babona diadala a hit fölött… Mint
a kénköves füst, a földre lapulva kúszik szét közöttünk a bizánczi hit,
ez az Ázsia miszticzizmusával, Egyiptom bűvészetével összekevert
kereszténység, mely a szlávok pogánykori hitvilágát is megőrizte… ez a
hit, mely bilincsekben tartja a szabad akaratot s az Isten tiszteletét
az ördögtől és a gonosz lelkektől való félelemmel tartja fönn. Ez az
ördög diadala az Isten fölött! Ezzel a hatalommal mersz szembeszállni,
óh gyönge ifjú, puszta falú kopott templomoddal, egyszerű imádságaiddal,
bibliáddal? A Keletnek üzensz te háborút?… Daczosan rántott egyet a
vállán… Eszébe jutott, hogy egykor Botond bárdjával bevágta Bizáncz
kapuját… és ökle összeszorúlt, mintha ütni akarna… Aztán nekidűlt a
falnak, mert a feje szédült a mélységes és sötét dolgoktól, melyek fején
átvillantak…

Kint megszólalt a csengetyű. A cselédek, a parasztok letérdeltek… Két
ministráns gyerek lépett be, füstölővel, gyertyával… Zalathnay az
ajtóhoz ugrott, fölegyenesedett, s az a gyilkos düh jelent meg az
arczán, melylyel egykor harczba indult, családját megboszulni. És ekkor
Simándy szelíden lefogta karjait és félrehúzta.

És jött a garabói oláh pap, kettős kereszttel a kezében és a beteg
ágyához közeledett. S a beteg lecsendesedett és rajongással szegezte
tekintetét a papra. És a pap elővette nagy könyvét és megszólítván az
ördögöt, kiűzéséhez fogott ezen igékkel:

_– Megátkozlak téged, a gonoszság és a gyalázat kútforrását, az
ellenkezés és galádság kezdőjét és létrehozóját! Megátkozlak téged az
égi fényből kitagadott és kevélységed miatt a mélység sötétébe
taszítottat. Megátkozlak téged és minden akaratodnak engedő erőt.
Megátkozlak téged, tisztátalan lélek, az Istennel, Adonaival, Eloival, a
mindenható Istennel! Menj ki és távozz Gyorgyéból, Isten szolgájából.
Megátkozlak téged az Istennel, ki szavával teremtett mindent, ki alkotta
a látott és nem látott természetet, ki teremté az embert az ő képére, ki
előbb ezeket angyali őrködésével megvédte, ki a magasból vízzel
fullasztá meg_ _a bűnt, s az ég alatti mélységeket kitárá és a
tisztátalanságot cselekvő óriásokat megrontá és ama becstelenek tornyát
szétrombolá – és tűzzel és kénnel égeté meg Sodoma és Gomora lakóinak
földjét, minek tanújaként füstölög az olthatatlan füst; ki vesszővel
elválasztá a tengert és a népet száraz lábbal vezeté át s Fáraó
zsarnokot és Isten ellen küzdő hadseregét habok közé temette örökre…
Megátkozlak azzal, ki a szelet megdorgálá és lecsendesíté a tenger
viharát, ki elűzé az ördög seregét._

_Félj, fuss, hordd el magad, távozzál, tisztátalan és förtelmes ördög, a
ki a mélységből való csalárd vagy és alak nélküli, látható
szemérmetlenségre, látható álnokságra; bárhol légy, avagy menj: akár te
vagy maga a Belzebub, akár a megrázó, akár kigyó képében, akár vadállat
alakjában, akár mint a pára, akár mint a látható füst, akár mint férfi,
akár mint nő, akár mint állat, akár mint madár, akár mint éjszakán
beszélő, akár siket, akár néma, akár rögtön megrémítő, akár összetörő,
akár leselkedő, akár nehéz álomban, akár betegségben, akár
tehetetlenségben, akár kaczagásra gerjesztő, akár könnyeket okozó, akár
bujálkodó, akár kéjes könnyekre fakasztó, akár büdös, akár kivánságos,
akár gyönyört adó, akár mérgező, akár szerelemben megőrült, akár
csillagokból jósló, akár házi kuruzsló, akár szemérmetlen, akár
veszekedő, akár állhatatlan és a hold szerint változó, akár valamely
időben visszatérő, akár reggeli, akár déli, akár éjféli, akár késői vagy
hajnalhasadti, akár önként lepted meg, akár valakitől küldve vagy, akár
váratlanul érkeztél, akár tengerből, akár patakból, földből, kútból,
omladékból, sírból, tóból, nádasból, iszapból, völgyből, erdőből,
fákból, madarakból, akár dörgésből, akár bányatetőből, vízfürdőből,
pogány temetőből, akár a honnan tudjuk, akár a honnan nem tudjuk, akár
ismert, akár ismeretlen, akár nem látott helyről: távozzál és költözzél,
szégyeld meg magad az Isten keze által alkotott és diszített képtől._

_Félj a megtestesült Isten hasonlatosságától és ne rejtsd el magad
Gyorgyéba, Isten szolgájába, mint vasbot, tűzkatlan, pokol és fogak
csikorgatása, – lázadásod büntetése_ _vár… Félj! Fuss! Hallgass! Ne térj
vissza, se el ne rejtőzzél más tisztátalan lélekkel, hanem térj nedv
nélküli puszta, műveletlen földbe, melyen ember nem lakik, csak az Isten
látogatja, a ki megöli mindazokat, a kik megsértik és leselkednek az ő
képmása után; ki a sötétség lánczaival bilincselve adott át a pokolnak
téged, a gonoszságok föltalálóját és elkövetőjét – ördög! Mert nagy az
Istentől való félelem és nagy az Atya, Fiu és Szentlélek dicsősége, most
és mindörökké. Amen._

És a beteg elaludt és arcza mosolygott. Simándy megtörölte izzadt
homlokát, kézen fogta Zalathnayt és kivonszolta.

– Itt a csatát elvesztettem, – mondá halkan és szomorúan.

– Én meg ezt a világcsaló papot becsukatom, – dörmögött Zalathnay.

Simándy fejét csóválta.

– Az áfuriszálást már Bethlen Gábor fejedelmünk eltiltotta, – folytatta
Zalathnay, – s be is csuktak e miatt egy csomó papot.

– De ha a nép lelkének ez kell. Ha ez megnyugtatja, boldoggá teszi,
van-e jogom útját állni? A beteg ember, a haldokló ágyánál megszűnik a
vallási kérdés. S ha a beteg egy útszéli czigányasszonyt hítt volna,
hogy ráolvasson: annak se állhattam volna az útját nyugodt lélekkel.

Zalathnay szobájába értek. Az öreg lehevert egy medvebőrrel letakart
divánra, Simándy pedig az ablakhoz állt. Hosszú szünet támadt, mind a
kettejükben borzongott még az elmult századokból maradt, imént hallott
sötét átok.

Végre megszólalt Zalathnay:

– Hallod fiam, eredj te vissza nagy Magyarországba, azok közé a boldog
magyarok közé, a kik odaát azt hiszik, hogy ebben az országban nincs
semmi baj. A kik nem hallják a düledező végvárak le-leomló falának
robaját. Mit keressz te itt? Mit akarsz te itt? Fáj a szívem, hogy itt
látlak. Mit keres a pálma a jégsivatagon?

Simándy összefont karokkal megállt a vén ember fölött.

– Mikor Pompejit kiásták, a város kapuja mellett találtak egy kővé vált
római katonát. Egy közönséges, rosszul fizetett közkatonát. Odaállította
a tisztje, hogy őrizze a kapút. A föld megrendült, a Vezuv elkezdett
mennydörögni. Lángoszlopok törtek elő kráteréből, a lakosság menekült. A
katona ott maradt őrhelyén. Fekete füst terjedt el a földön, forró hamú
esett az égből, a gyilkos forróságú láva sisteregve ömlött alá a
hegyről. A katona ott maradt őrhelyén. A láva elborított minden utczát
és emelkedett. A nép egymást gázolva, sikoltozva menekült a katona
mellett el, ki a városból. A katona a kapu falának támaszkodott,
keményebben megmarkolta a kardját s nem mozdult onnan. Ott halt meg, a
parancs, a kötelesség oda szegezte; egyedül ő nem vesztette el a fejét
az általános rémületben… Az a római katona én vagyok.

Zalathnay felkönyökölt s néma csodálattal nézte, hallgatta a
fiatalembert… Az est árnyai lassankint ráborultak a tájra. Az erdőből
halk zúgás hallatszott, mintha az aludni térő fák gyöngéden búcsúznának
egymástól. Néha valami láthatatlan éjjeli madár éles vijjongása ütődött
idáig. Az öreg Zalathnay feje fáradtan lehanyatlott és elaludt… Kis idő
mulva megcsendült a kápolna lélekharangja, Simándy fogta a bibliáját és
távozott. Éjjel ébredt föl az aggastyán és szolgáinak csöngetett. Az
udvaros, a ki ajtaja előtt összekuporodva aludt, bejött égő gyertyával.

– Mit csinál György?

– Meghalt, uram, az örök világosság fényeskedjék neki.

– Hol a magyar pap?

– Imádkozva virraszt a halott mellett, az asszonyokkal.

– Hát az oláh pap?

– A birónál kártyázik.


VII.

Itt a havasok közt télen egyforma fehér minden, tavaszszal és nyáron
egyforma zöld minden. Az igazi színpompás, tarka világ csak őszszel
kezdődik.

A természet itt akkor öltözködik föl legszebben, mikor meghalni indul.

A rengeteg erdő nagyon lassan hullatja leveleit. A levelek szivósan,
sokáig ragaszkodnak az ághoz, az élethez. Először elkezdenek sárgulni,
négy-ötféle sárga színt öltenek föl; azután egy részük átmegy a piros
színbe, a pirosnak tízféle árnyalatába. S a pusztuló őserdőkben ilyenkor
a legélénkebb, a vérvörös szín az uralkodó. Mellette vannak még zöld,
sárga és fekete foltok. Azt hiszed, tündérkertben jársz, pedig itt nem
tündérek űzik pajzán játékukat, hanem a halál járkál nehéz léptekkel.

Ez időtájt kelt útra Simándy a kurátorral, egy jól megrakott szekéren
Baltavár felé, mely a hozzájuk legközelebb eső kis város volt. A kurátor
a kukoriczáját vitte eladni, Simándy pedig fölhasználta az alkalmat,
hogy egy kicsit emberek közé menjen, s egy láda könyvet, melyet a püspök
küldött neki, a városban átvegyen. Gyermekes öröm fogta el, mikor egy
csomó, szép sorban álló kőházat megpillantott, s egész élvezettel
sörözött a vasúti állomáson, nézve, hogy robognak be prüszkölve a
vonatok. Azután elment a vásárra, s a vidékbeli néppel beszélgetett,
majd pedig beült a czukrászdának nevezett kávéházba s kéjjel szürcsölte
a rossz feketekávét, melyet egy kisasszony eléje tett, s megelégedéssel
hallgatta egy környékbeli gazdasági gyakornoknak ugyanezen
kisasszonynyal folytatott együgyű és érdektelen fecsegését. Szinte
röstelte, mikor rajtakapta magát azon, hogy jóleső érzés tölti el. Hát
már annyira elközönségesedett volna, annyira elunta volna magát, hogy
ilyen semmiségeken is szórakozik? Szidta magát, mint gyönge karaktert s
egyszerre üresnek találta az egész kis várost és ostobának a kávéházi
környezetet.

Éppen fizetni készült, mikor két nő lépett a kávéházba. Anya és leánya.
Fekete volt mind a kettő. Az anya nem öreg, de koravén, mint a román nők
általában. A lány ugyanabból a fajtából volt, mely hamar érik, de hamar
el is hervad. Most kezdett még csak érni. Hollósötét haja francziásan
volt föltűzve, nagy, fekete szemei kaczér kiváncsisággal jártak körül, s
ha beszélt, éles, hófehér fogai csak úgy villogtak. Elegáns úti ruhája
csak úgy feszült rajta. Simándynak – nem tehetett róla, – örömet okozott
a nézése. Mikor a leányt nézte, talán nem is rá gondolt, hanem azokra a
rég elmúlt időkre, mikor még ő is hallgatta az úri ruhák suhogását…

A hölgyek fagylaltot rendeltek, s mikor nem kaptak, ezen francziául
fejezték ki megbotránkozásukat. Utána jegeskávéval tettek kisérletet.
Mikor ez se sikerült, hideg kávét rendeltek habbal s egy csomó süteményt
hozzá, de mindent rossznak és állottnak találtak. A mama franczia és
német szavakkal kevert román nyelven a nagyszebeni és tusnádi kosztot
dicsérte, a leány azt emlegette, hogy Bukarestben minden olyan finom,
mint Párisban, s nekik a leánynevelő kolostorban olyan franczia szakács
főzött, a ki azelőtt a királyi udvarnál szolgált. Azután egy három nap
előtt lezajlott nagyszebeni bálról merültek szapora beszélgetésbe, de
ezt már románul, s a lány különös elragadtatással beszélt a
katonatisztekről, mint figyelmes gavallérokról és fess
keringő-tánczosokról. Simándy azt is megtudta, hogy a szebeni ezredet
nemrég hozták haza Bécsből, s ez nagyban fokozta a tisztikar nimbusát.

A két nőt a beszélgetésből egy-egy parasztembernek a belépése
zökkentette ki. Ezek egy-egy kupicza pálinkát fölhajtani jöttek.
Ilyenkor a lány mindig elfintorította az arczát és zsebkendőjét az orra
alá tartotta.

– Jaj, mama, ha meggondolom, hogy mi vár rám otthon, kétségbe vagyok
esve. Ez a parasztszag, a mely megcsap, keservesen emlékeztet jövő
életemre.

– Ne légy hálátlan, Florica! Két télen nevelkedtél Bukarestben,
kimulattad magadat elégszer Szebenben és Tusnádon. Ideje, hogy haza
gyere. Hát nekünk ne legyen benned semmi örömünk?

A leány nagyot sóhajtott.

– Azt látom, hogy a papának szép összeköttetései, nagy protekcziói
vannak s azt mégse tudja kivinni, hogy abból az utálatos fészekből jobb
helyre, valami városba tegyék át.

– Hadd el, több jövedelmünk van itt, mint akárhol másutt…

– Csak legalább a zongorám hamar megjönne.

A mama nemsokára csengetett és román aranynyal fizetett. A fölszolgáló
kisasszony odahozta Simándyhoz, megkérdezni, hogy jó pénz-e? A lány
ekkor emelte tekintetét Pálra, s Pál úgy érezte, hogy ebben a
tekintetben lenézés van. A gazdag oláh lány rögtön tisztában lehetett
vele, hogy ez egy szegény kálvinista pap s a szerint rendezte be
tekintetét. Pál elpirult, fizetett és otthagyta a kávéházat.

Odakint azonban elröstelkedett. Miért nézte volna le őt a leány? Van-e
joga hozzá? Van-e oka rá? Honnan veszi ő ezt az ostoba gondolatot?
Iszonyúan haragudott magára, hogy ilyen együgyűnek kellett magát
találnia. Szinte kedve lett volna visszamenni és megmondani nekik: nem
olyan egyszerű, Kolozsváron soha túl nem járt falusi pappal van ám
dolguk. Ezért az utolsó gondolatért aztán még jobban haragudott magára.
Hát miért volna abban restelni való, ha valaki nem járt túl Kolozsváron?

Mikor este hazament a _Brassó városához_ czímzett fogadóba, Benedek
kurátor uram, a ki szerencsésen eladta a kukoriczáját, azzal fogadta:

– No, tiszteletes uram, szerencsével jártam, mert még fuvarom is akadt
hazafelé.

– Kicsoda?

– Az oláh papnénak és a lányának a podgyásza.

– A garabói oláh papné, meg a lánya?

– A’bizony. Most jöttek haza Rumániából.

– Egy lilába öltözködött időses asszony és egy szürkeruhás fiatal lány?

– Az. Ösmeri őket?

– Nem. Csak a kávéházban láttam. És elfogadta a fuvart?

– Nem egészen. Ugy félig. Mert azt mondtam nekik, hogy a papommal vagyok
itt, s ő neki is lesz még beleszólása.

Palika homloka ránczba húzódott.

– Hát csak fogadja el, kurátor uram.

– Ugy-e, azért megférünk mi ketten a szekeren?

– Nem. A könyves ládámat tegye föl. Én majd haza megyek gyalog.

– Gyalog? Azt csak nem engedhetem, tiszteletes úr.

– Én pedig nem mehetek az oláh pap podgyászos szekerén. Megértette?

– Meg. Igenis. De nagyon.

Azzal égő pipájának lecsukta a kupakját, az egész készséget zsebretette
s fölment a korcsma ebédlőjébe. A garabói papné és leánya ott
vacsoráltak. A kurátor egész illedelemmel odalépett:

– Instálom, tisztelendő asszony, nem vihetem Garabóra a podgyászt.

– Miért?

– Hát úgy határoztuk a tiszteletes úrral, hogy magunknak is van egy kis
czók-mókunk, a két lovam nem igen bir el többet, mint ezt, meg
kettőnket.

– Ezt a papja nélkül is tudhatta volna.

– Tudtam én azt, instálom, de nem voltam benne bizonyos. De most, hogy a
tiszteletes úrral beszéltem, egészen tisztába vagyok vele.

– Hát most, késő este, hogyan kerítünk szekeret a pakkunknak? Magunknak
is csak nagynehezen kaptam fiakkert.

– Majd én megpróbálok szerezni egyet, – ajánlkozott Benedek uram, –
hiszen szekeret könnyebb kapni, instálom, mint hintót az asszonyságok
számára.

– Próbálja meg, barátom, kap majd borravalót.

Benedek uram csavart egyet a bajuszán.

– Nem ismer engem a tisztelendő asszony? Én vagyok a kurátor. A jó szó
az irányadó nálam, nem a borravaló. Majd visszajövök. Jó egészséget
kivánok.

– Milyen büszke nép! – szólt a lány, újra beparfümirozva zsebkendőjét.

– Ugyancsak kellemetlen dolga lenne az apádnak, ha ennyi esze volna a
parasztjainak.

Egy pár percz mulva újra beállított Benedek uram.

– Rendben van a dolog.

– Van fuvaros?

– Nincs, de lesz. Ha nem hozok reggelig, magam viszem Garabóra a
tisztelendő asszony podgyászát.

– No, úgy-e, hogy elbirják a lovai?

– El, mert ebben az esetben a tiszteletes úr gyalog megy haza.

– Ej ha, de udvarias ember. Pedig apád azt írta róla, hogy egy vad,
visszavonult remete, a ki gyűlöli a világot.

Benedek uram az első mondatra felelvén, így szólt:

– Nem úgy van, könyörgöm, mert a tiszteletes úr semmi áron nem akarja,
hogy én a fuvartól elessem. Én pedig nem akarom, hogy ő gyalog menjen
haza. Ebbe’ hát össze vagyunk még egy kicsit külömbözve.

Florica fehér fogait egy körtébe merítve, szólt:

– De hát híjjuk meg azt a szegény fiút a mi kocsinkra, a bakon pompás
helye lesz. Kend pedig vigye a podgyászunkat.

Benedek uram kettőt köhintett.

– Bajos, instálom. Nagyon bajos. Mert a mi papunk aligha ül föl az oláh
papné bakjára, ha már a bagázsiás kocsija se kell neki.

(Benedek uram addig diplomatizált, míg végre kikottyantotta az egész
tényálladékot.)

– Ugy? – szólt dühösen a papné, – hát akkor pusztuljon innen, szemtelen
paraszt.

Benedek uramnak egyet villant a szeme, de nem szólt. Csak föltette a
sipkáját, kivette alvó pipáját, a nadrágján végigrántott gyujtóval
rágyujtott, négy-öt füstfelhőt fújt, ezzel szélnek eresztette a mérgét.
Aztán, miután magaviseletével bebizonyítottnak vélte, hogy nem
imponálnak neki, csöndes hangon megszólalt:

– Jó, jó, tisztelendő asszony; de azért kocsi lesz, mert megigértem.

Ezzel köszönés nélkül eltávozott.


VIII.

Simándy a korcsmaszín alatt hált, Benedek uram kocsijában. Hajnalban a
gazda fölkeltette, s jelentette neki, hogy indulnak. A papné
podgyászának szerzett egy becsületes fuvarost, természetesen magyar
embert, mert különösen a papné goromba szavai után érezte, hogy a pap
pénzét azért is magyarnak kell juttatnia.

Félhomály volt még, mikor a csengős lovakkal kihajtottak az állásból s
az alig ébredező kis városon áthaladva, nekivágtak a távoli havasoknak.
Virradat felé egyre hidegebb lett, s Benedek uram ugyancsak takargatta a
papját ködmennel, lópokróczczal, hogy meg ne vegye az őszi hajnal fogas
hidege… Mikor a városból az egyenes, köves útra kiértek, szépen
elbóbiskoltak mind a négyen: a két ember és a két ló. Így ballagtak a
szentpáli csárdáig. Ott kezdődött a járhatatlanabb, kanyargós, sáros
hegyi út. Innentől kezdve Benedek uramnak, meg a két lónak ébren kellett
lennie, a pap szundikálhatott tovább. Benedek uram tehát leszállt,
székely abrakot adott a lovainak, a mi abból állt, hogy sörényüknek a
homlokukba lógó czafatjain jókorákat rántott, megrázta a négy lőcsöt,
megnézte a kerékszöget, s jelentette a papjának, hogy minden rendben
van, Isten nevében fölhághatunk a havasokra.

Pali pedig fölnézett a sötétségbe burkolt hegyóriásokra, melyeknek
hallgatag tömege mögött kelőben volt a nap és aztán visszanézett az
elhagyott síkra, melynek lebegő, könnyű páráit a pirkadás első sugarai
már megaranyozták. Előtte fagy és homály, mögötte melegség és fény. Egy
kis borzongás futott végig rajta. Szörnyű elhagyottnak érezte magát, a
szívén át-átnyilalt valami névtelen fájdalom. Mi várja őt ott, a hová
megy? Még csak egy hű kutya se fut eléje nyájas ugrással. És ekkor
eszébe jutott: hátha visszafordulna? Mit érne vele? Ott sincs neki
senkije. Idegen embertömegek. Közömbös sokaság. Hajtson, kurátor uram!
Gyerünk haza. S nekivágtak a hegy egyik messziről tátongó szakadékának
és elnyelte őket a homály…

Ugyanakkor a baltavári fogadó egyetlen tisztességes vendégszobájában
Todorescu Florica, gömbölyű két karját anyja nyaka köré fonva,
könyörgött neki, hogy hagyja még egy kicsit aludni. De az anyja nem
hagyta békén, mert a fuvaros már egy félórája türelmetlenkedett a
tornáczon, hogy a pakkokat fölrakhassa. A szép Floricának
kénytelen-kelletlen föl kellett kelnie, mert a ládák és kofferek a
szobájukban voltak. Egy vörös pongyolát vett föl, s miközben anyja a
haját kezdte fésülni, bejött a fuvaros a háziszolgával.

– Megálljon csak, – szólt Todorescuné, – kicsoda maga?

– Én, instálom, Gál András, helybeli polgár vagyok.

– Magát Benedek uram, a kurátor fogadta föl?

– Igenis, instálom.

– Hát ő hol van?

– Ő még kora virradatkor elindult haza a garabói magyar pappal.

– Ki áll jót azért, hogy nekünk semmi holmink el nem vész?

– Én magam, könyörgöm. Házam is van, földecském is van, keresheti rajtam
a tisztelendő asszony nyugodtan, ha elveszítek valamit.

– Nyolcz darab.

– Majd megszámlálom, instálom.

Gál András gazda óvatosan átvett mindent, mindenről megkérdezte, hogy mi
van benne, mert ha netán valamelyikben üveg volna, jobban kellenék rá
vigyázni. Azután ajánlta magát és elment.

A hölgyek alája gyujtottak a szamovárnak és teát főztek. Florica lassan
felöltözött, kis prémes bundát vett magára s kiment a tornáczra.
Végiglátott a kelő naptól bearanyozott kis városon, s kitágult tüdővel
szivta magába a friss levegőt. Aztán leszaladt a kertbe s az őszi
virágokból szép bokrétát kötött. A czipője egészen átnedvesedett, úgy,
hogy tiszta harisnyát kellett húznia. A lány dideregni kezdett, de két
csésze forró tea helyreállította. Csak kissé sápadt volt az arcza. Anyja
melléje állt és gyöngéden simogatta.

Todorescuék nagyon szerették a lányukat, s a világ minden kincsét
ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A
szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle
módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos
rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét,
hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban
kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához
fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál
jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a
tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a
papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz
fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban.
Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy
összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint
rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is
voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen
alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu
azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól
félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp
kigyönyörködte volna magát benne.

Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal
hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még
csak kocsit se küldhetett Baltavárra.

A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a
mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok
emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a
kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből
Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai
kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti
kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe
jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd
nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk
nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt
iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek
Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról
maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe
jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a
verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek
útjára.

Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt
meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik
kereke összetörött és ők megrekedtek.

A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a
fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba
kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére
ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.

A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a
ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy
mi lesz velük ebben a vad rengetegben.

A fuvaros apróra megnézte a hibát.

– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni,
tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.

S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél:
gondolkozik a fejével.

– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert
nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki
áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj
a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a
dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!

A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András
pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A
papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál
uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde,
kristálytiszta vizet hozott nekik.

Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.

– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram,
félreértve a lány mozdulatát.

A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.

– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?

Gál András furcsán nézett rá.

– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?

– Azt mondják, embergyűlölő.

– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.

– Hát szeretik?

– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott
ember lehet, a ki nem szereti.

Florica ásított. Gál uram odébb ment.

– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.

– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt
alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél
róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak
olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek
voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk
rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem
is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat
adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.

– Társaság van?

– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a
szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten
ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az
egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.

– De a faluban sincs senki?

– Senki. Éppen senki.

A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy
kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet
sóhajtott és búsan szólt:

– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?

Az anyja megcsókolta.

– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban,
melyben születtél?

A lány visszacsókolta az anyját.

– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai
olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy
kicsit sajnálom a vidám társaságot.

– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.

– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.

A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta
a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is
neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán
a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést
csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük.
Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.

Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát
szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal
visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s
megindultak.

– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő
hangon Todorescuné.

(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még
_szemtelen paraszt_. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából
kisegíti.»)

– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, –
folytatta hangosan.

– Képzelem, dühös volt.

– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’
van; hát még, ha hozzá pap is.

A papné nem beszélgetett tovább.

Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a
lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin
elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és
ebédelni szeretnének.

– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva,
lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is
ráfér egy kis pihenés.

A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna
oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól.
A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan,
érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék?
Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy
becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen
napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent
meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt
mindkettőjüknek.

A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak,
ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy
kicsit könnyítettek a miderükön.

– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.

– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte
ebédre a garabói magyar pap.

– Hát hol van az a pap?

– Fölment a hegyre.

– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.

– Hallom, jön is már.

És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett
rajta.

Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta
erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez
a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből
csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen
nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.

A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:

– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De
nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.

Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra
beszélgetni.

Florica visszafordult az ablaktól.

– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem
hallottam szebbet.

– Ne mondd!

– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy
már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a
nyakkendőjét felkötni.

– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.

– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint
ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.

Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a
kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret
vett elő. Florica megszólalt:

– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől
elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.

– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.

– De én nem. Jut neki is bőven.

– No hát hívd meg, ha kedved tartja.

Az asszony ment és jött a követséggel.

– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az
ebédjéhez.

Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.

Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe
tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az
iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld
paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen
fölbicskázták.

Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit
látott.

– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is
legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az
bizonyos.

Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből
Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van
fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz
annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon
megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára
örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk
dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken.
Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra
ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné
arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem
állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.

Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s
turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló
pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében
megjelent. Meghajtotta magát.

– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.

A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.

– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram
mellett.

– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e
mondtam, hogy dörgölőzni fog.

A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette
a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s
azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy
csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa
koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni.
Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy
mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való
beszélgetésből.

Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s
rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést
haladhattak a rossz úton.

– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a
háta közepét bámuljam.

– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.

Pali megérezte, hogy róla beszélnek.

– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.

– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.

– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?

– Nem, nincs semmi baj.

Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az
erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta
tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet
kivágni és hogyan lehet újra ültetni…

Egyszerre csak Florica megszólította:

– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?

– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.

– S szeret románul beszélni?

– Beszélek, ha muszáj.

– Tehát nem szeret?

– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor
nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell
beszélnem, – ha tudom.

– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?

– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy
a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.

– Miféle várromok azok?

– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték
kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig
elestek.

– Sok ilyen várrom van Erdélyben?

– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet
fűződik.

– S maga ismeri mindezeket a történeteket?

Pali egészen hátrafordult.

– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.

Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:

– Szereti a virágot?

– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy
bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja
elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld
illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke
csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem…
boldogságom…

– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.

– A folytonos hátratekintgetésbe?

– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.

Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott,
egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak
magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel
vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A
kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a
virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres
emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…

Florica elnevette magát.

– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy
gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy
hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól
megkülönböztetni…

– Hol járt iskolába?

– Szebenben és Bukarestben.

– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.

Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete
szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is
Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz
elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy
hazában lakó két faj közt…

– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely
kettőnknek.

És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se
szólt.

Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két
arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen
köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak
észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a
kocsi megállt, Pali utána sietett.

– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.

– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.

– Hát ezt nekem adja?

– Magának.

– Köszönöm.

Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva
megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti
virágok illata kábítóbb volna…


IX.

Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal
jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót.
Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy
kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?

Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta,
hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.

– Hogyan?

– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is
halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.

– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot
csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?

– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár
magyar hiten van, akár oláh.

Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a
dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már
megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul
nézte az öreg asszony babrálását.

– Kinek készíti a másikat?

– Az a keresztalakú, az férfinak dukál.

– Csak nem a kis unokájának szánta?

– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.

– Hát kinek?

Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:

– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.

– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is.
Nézze meg az ember.

Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami
fa alá.

Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék.
Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre
látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről
kiabál:

– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!

– Mi baj, Benedek uram?

– Ölik az oláh papot.

– Kik?

– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.

Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy
félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az
istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint
Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt
szemekkel.

Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal
megismerte, hogy kettő közülök magyar.

– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?

A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a
báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.

– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban.

Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:

– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.

Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott
rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.

– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.

Todorescu hangja kisivított az istállóból:

– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat
örökre, te gazember!

Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk
pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.

Simándy nyugodtan megszólalt:

– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe
ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.

Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.

– A mama elájult.

– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.

Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve
elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az
istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember
móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni
őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül
kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte
összekiabálni a cselédeit.

E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira
nézett.

– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért?

– Igen.

– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a
móczok még ma este elhagyják a falut.

– Tiszteletes úr…

– Parancsol?

– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.

– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha
egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…

– Hátha nincs megsütve?

– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…

A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát
lássa.

– Nem únja magát egyedül?

– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.

– A jó társaság nem hiányzik önnek?

Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos
hangját hallani.

– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a
vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.

– Talán sokat szenvedett?

S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen
földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s
most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon.
Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.

Ránézett a lányra.

– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki
világát, ha az én bús életemet megismerné.

– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére
volnék, vagy a…

Itt összerezzent.

– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt.

Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány
eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.

Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett.
Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a
bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre.
Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona
egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte…


X.

A dalos madarak elrepültek. A falu fölött varjak károgtak. Az erdő
lombjai, a mint a havasokról beléjük fújt egypárszor a metsző szél,
egyszerre lehullottak. Az égen tanyát vertek a sötét felhők, s egyszer
északról délre, máskor keletről nyugatra rohantak kifogyhatatlan
tömegükkel. Simándy tanított, prédikált imádkozott, olvasott és a
tarlott erdőben sétálgatott. Nem volt hozzá való ember a községben és
így mindig önmagával társalgott. Ez pedig veszedelmes társaság. Sokszor
azt a kérdést vetette föl: nem hibázta-e el egész életét? Nem tehetne-e
más helyen fontosabb szolgálatot, mint itt? Nem fecséreli-e el itt egész
életét, életének minden munkáját, holott a pusztulást nem tartóztathatja
föl? Tán más helyen nagyobb sikerrel latba vethetné erejét a
közszolgálatában? Aztán a kétkedés fogta el. Erejét? Hát van-e még neki
ereje? Meg tudná-e állani a helyét az emberi társaságban, az élet
harczában, az összeütköződésekben, a hol egymást gátolják és ököllel
csinálnak maguknak utat? Erre se tudott felelni. Fatalisztikus érzés
vett rajta erőt. A mi róla a sors könyvében meg van írva, az be fog
teljesedni rajta. Hisz eddigi életét is a végzet igazgatta, s taszította
őt ismeretlen utakon végig, a nélkül, hogy ő beleavatkozhatott, vagy
bármit is elháríthatott volna. Fond össze a karodat, fiú, húnyd be még a
szemedet is és várj. Ez az elhatározás vergődött túlsulyra benne.
Lassankint megszokta a mindennapi környezetét. Nagy türelemmel hallgatta
a parasztok elbeszéléseit a faluban történt érdektelen eseményekről,
résztvett a közügyeket tárgyaló megbeszéléseikben.

Vasárnaponkint egyik-másik jobbmódú gazdánál ebédelt, megtanította őket
régi szép asztali áldásokra, estefelé pedig az iskola termébe
gyülekeztek a felnőttek, s pipaszó mellett elbeszélgettek az ország
dolgairól, nagy Magyarországról, Budapestről, külső országokról, idegen
népekről. S áhitattal hallgatták papjuk szavait… csak a babonáikkal nem
boldogult… mikor a sötét erdők mélyén lebegő árnyékalakok, az éjszakában
elhangzó titokzatos suttogások és panaszos jajszavak kerültek szóba,
akkor meghajoltak a büszke derekak, a félelem sápadtsága ült az
arczokra, s összébb bujtak az emberek… S elkezdték meséiket az
emberalakú sziklákról, a vízi manókról, a hegyi szellemekről, az erdők
tündérleányairól, a gonosz lelkekről… és olyankor siettek haza… szinte
érezni lehetett lelkük didergését… És a pap maga maradt a pipafüstös,
rosszul világított iskolában… mint egy hadvezér, kinek megszökött a
hadserege. S lassankint őt is valami buta, érthetetlen félelem fogta el.
Kisietett a háza elé, hogy forró homlokát lehűtse egy kicsit… Én
Istenem, a népnek igaza van! Ime az erdő zúg, borzong, reszket, mintha
száz meg száz sebesült madár csapkodna benne szárnyaival… A vízmosás ott
tátong mellette, mint egy óriás sárkány szája… benne a folydogáló
csermely is mintha beszélne, a mint a kavicsokat görgeti. Köröskörül él
minden… a kis csemetét valami erő sudárba hajtja… a puszta földből
kibújik a zöld vetés… valami kis barna magból gyönyörű virág lesz… A
csillagok mozdulatlanul sziporkáznak fent a végtelenségben… Ki szegezte
őket oda? Ki szökkenti magasba a facsemetét? Ki lehel életet a puszta
mezőre? Ki parancsolja a liliomnak, hogy fehér legyen, a rózsának pedig,
hogy sárga, vagy piros?

Az Isten, az Isten, az Isten!

Mondom és hiszem én, a ki pap vagyok, és leborulok előtted, óh Atyám…

De a nép a körülötte működő erőket nem foglalja össze, hanem szétszedi
és megszemélyesíti. Rossz és jó szellemekkel népesíti be a tájat, a
melyen lakik… ezt a vad, szaggatott, darabos, girbe-görbe tájat, melynek
mély völgyei és vízmosásai a pokol felé irányítják figyelmét. És
mindenben, a mi körülötte történik, a jó és rossz szellemek működését
látja. És a jó szellemek segítségül hivására, a rossz szellemek
haragjának elhárítására évszázadok óta meggyökeresedett szokásai vannak…

Ki lehet-e azt irtani a lelkéből? Nem tépjük-e ki a lelkét is, a hitét
is vele? Nem jobb-e meghagyni a népnek az ő mitológiáját, mely
szellemalakokkal népesíti be az eget és a földet, s mindnyája fölött
uralkodik a láthatatlan, az örökkévaló, a mindenható nagy Isten?

Belekiáltja a nagy kérdést az éjszakába, de feleletet nem kap rá se az
égtől, se a földtől; s összetört lélekkel vonul vissza magányos
hajlékába, imádkozni.

Mikor már ebbe is belefáradt, gondolatai, imádsága visszaestek a földre,
s lassan, de ellenállhatatlan erővel kúsztak egy és ugyanazon pont… az
oláh pap háza felé. S megjelent előtte a tornáczon az a szép, fekete
lány, a kinek oly dallamos volt a hangja, s oly édesen nézett rá
mélytüzű szemeivel. Úgy vágyott rá, hogy láthassa, hogy beszélgethessen
vele… Aztán megkeményítette, lecsitította a szivét és azon gondolkozott,
nyugodtan, önvizsgálódásba merülve, hogy szerelmes-e ő Floricába?
Ezerszer ismételte, hogy nem, nem… Szivére ütött, a lábával toppantott,
de a kép, a tornáczról lemosolygó lány, nem ijedt meg, ott lebegett ujra
meg újra előtte. Azt a szokást kezdte fölvenni, hogy vacsora után
rágyujtott kurtaszárú hollandi fapipájára és elment sétálni… És rendesen
a papék felé… Az enyhe őszi estén a papék ablakai nyitva voltak, s
Florica zongorázása messze elhallatszott a csöndes völgyben… Todorescu
háza fölött a dombon egy vén, óriási diófa volt, e mellé állt rendesen
Pali, s a sötétséggel egygyé olvadva, mohón szívta be a keringők és bús
rómán nóták harmóniáját… néha Florica maga is énekelt hozzá, üde
gyermekhangon… Pali egészen belekábult, de végigsimította forró
homlokát, hidegen konstatálta magáról, hogy ő a czivilizácziót, a
társaságot, a zenét, a hasonlókkal való érintkezést szomjazza… Igy
megnyugtatva magát, szegény fiú nyugodtabban átadhatta magát az
ábrándozásnak.

[Illustration: Florica otthon.]

Százszor, ezerszer megfordult fejében a gondolat, hogy látogatást tesz
Todorescuéknál… de minél gyakrabban foglalkozott a lánynyal, annál
kevésbbé merte ezt a látogatást megtenni. Félt. Ezerszer ismételte
magában, hogy ő az életet, az élet vidámabb részét lezárta… Most a
remeteséget, az apostolkodást éli, a lemondás, a vezeklés útját járja.
Többet az ő világába a föld be nem tolakodik profán érzelmekkel. Mint a
körüle némán álló havasok, úgy tornyosulnak előtte föladatai: ezek nem
tűrnek meg semmiféle más gondolatot.

És mig így megállapította, megkörvonalazta életét, ő, a pap,
elfelejtette, hogy: ember fia, porból lettél és porrá léssz, el nem
szakíthatod magadat a földtől…

Az esti kirándulásoknak is vége lett.

Fagyni kezdett, leesett a hó, nyájasabb lett a vidék. Az az utálatos,
ragadós, fekete sár eltünt s a szem vidámabban, könnyebben siklott végig
a mezőkön.

Florica únta magát az atyai házban. Az apjának nem mert szólani, mert az
öreg lobbanékony, kiméletlen szavu ember volt, de édesanyjának sokszor
tett keserű szemrehányást, hogy miért nevelték városban úrilánynak,
mikor ide hozzák az Isten háta mögé elhervadni. Pedig járattak neki egy
csomó bukaresti és németországi képeslapot, minden hónapban egyszer
Szebenbe küldtek s egy tuczat könyvet hozattak a kölcsönkönyvtárból,
kapott szép zongorát és mindenféle kottát – de a leány békétlenkedett,
mert nem volt társasága.

– Az a bamba magyar pap legalább felénk nézhetne néha – fakadt ki
egyszer az anyjának – ugyan rosszúl ismerték, ha azt hitték, hogy
dörgölőzni fog hozzánk.

– Hallgass, mert az apád megver, ha ilyeneket mondasz.

– Pedig én mondok! Az az egyetlen fiatalember a községben s az se jár
ide.

– Ugyan mit nyernél azzal a feszes kálvinista bugrissal?

– Lássa mama, maga igazságtalan. Egészen jól elbeszélgettünk útközben,
meg mikor itt járt.

– Jó, jó, de nem hivhatjuk meg, ha nem tesz első vizitet nálunk. Uj pap
és fia lehetne apádnak. De persze nem tudja, mi az illendőség.

Floricát csakugyan idegessé tette, hogy Simándy nem óhajtja az
ismeretséget folytatni. Hetek múltak el a legutolsó találkozás óta, de a
lány újra szinét se látta a magyar papnak. Ez bosszantotta a hiúságát.
Ugy látszik, ártatlan kaczérkodása nyomtalanul lepörgött a
fiatalemberről. Gondolkozott, hogy nem sértette-e meg? Talán ő, vagy a
mama nagyon is leereszkedőleg bántak vele? Eszébe idézett minden szót, a
mit beszélgettek, de nem bukkant rá semmire, a mi Simándy érzékenységét
sérthette. Talán azért haragszik, hogy ő olyan rosszul beszél magyarul?
Hiába töprengett, nem tudott rájönni. De mély fájdalommal rendezgette,
szellőztette sokféle szép ruháját, melyek mind kárba vesztek. Soh’se
vette föl, mert nem érdemes, nem volt, kinek tessen. S a mint egyszer a
nagy ruhás szekrényben babrált, két elszáradt bokréta került a kezébe.
Az egyik a costanzai parkból, a másik a Simándyé. Sokáig nézegette,
aztán a costanzait a kályhába dobta. A Simándyé ide-oda forgott a
kezében, de végre azt visszahajította a szekrénybe és ruhákat tett rá.
Miért? Arról maga se tudott számot adni.

Valamelyik kora téli napon Sára néni, a tiszteletes úr földi
gondviselője, jelent meg a görög-keleti parókián, tudakozódni, hogy az
unokája, a ki pakulár-bojtár volt Todorescunál, mikor jön le a birkákkal
a havasi esztenáról. A pópa nem volt otthon, hát Sára néni leült a
konyhán egy kicsit diskurálni. A cselédek tréfáltak az öreg asszonynyal
s ajánlottak neki módokat, hogyan boszorkányozza meg a szép, fiatal
gazdáját, ha azt akarja, hogy beleszeressen. Ekkor Florica lépett a
konyhába s a vihogó lányok elhallgattak, de Sára néni jónak látta
megjegyezni:

– Ha én ilyen szép, derék ifjú lányka volnék, mint a kisasszonyka, akkor
is csak imádsággal mernék hozzá közeledni…

– Kihez? – kérdé Florica.

– Az én áldott jó gazdámhoz.

– Ki a maga gazdája?

– A magyar pap, instálom.

– Maga vezeti a háztartását? – szólt a lány és melléje telepedett a
padra.

– Igenis, instálom, én.

– Milyen ember a maguk papja?

– Nem szólhatok hozzá, instálom, nem érem én őt fel észszel. De azt
tudom, hogy jó, mint a falat kenyér. A multkor az Ávrámék kutyája is, a
leggonoszabb állat a faluban, oda simult a lábához és a farkát csóválta.
Még az állat is megérzi, hogy jó emberrel van dolga… A minap gyalog
fölment a havasokra s három napig a favágók közt maradt; egy gyereket
megkeresztelt, a nagyokat megtanította az evangyéliomi hitre és
meghagyta nekik, hogy karácsonyra lejőjjenek Úrvacsorát venni.

– De hát mit csinál egész istenadta nap?

– Tanítja a gyerekeket. Aztán jár a templomba, imádkozni. Olvas odahaza,
meg játszik a kis orgonáján. Az Úrasztala alatt a gödörben régi irásokat
talált, most egyre azt bújja. Azt mondja, megírja abból az eklézsia régi
történetét.

Todorescuné jött ki, hát a lány elhallgatott a kérdezősködésekkel. Sőt
intett Sára néninek, hogy hallgasson, s a tűzhelyhez lépve, nagy
buzgalommal kevergetett valami fazékban. Arról persze nem tehetett, hogy
a fazékban véletlenül nem volt egyéb forró víznél.

Sára néni illedelmesen kezet csókolt a papnénak, s tudakozódott, hogy
mikor jönnek le a pásztorok, s velük Gyorgye Sabo, a ki alatt Szabó
György értendő, a kis pakulár.

– Nem maga a magyar pap cselédje? – szólt a papné.

– De igenis, instálom, én vagyok.

– Én bizony azt hittem, hogy a maga gazdája meghalt, vagy tán elszökött
innen. Van egy hónapja, hogy hirét se hallottam.

– Tetszik ösmerni?

– Persze. Együtt jöttünk haza még az őszön. Egy kocsin. Aztán egyszer
megmentett bennünket a favágóktól. De nehogy szóljon neki. Ha neki a
remeteség jobban tetszik, éljen a kedve szerint…

– Sok dolga van, instálom, az én gazdámnak, nem ér az rá mulatni. Nem
talál itt magához való embert, hát hová is járjon?

A papné mérgesen nézett az öreg asszonyra, a ki megérezte e tekintet
szúrását, megint alázatosan kezet csókolt és elkullogott.

Ijesztő, sötétszürke felhők tanyáztak napok óta az égen, jeléül annak,
hogy hóvihar közelg. A varjúk ezrével tódultak a faluba, mintha ők is
féltek volna attól, a mi odakint készül. Egy este, vacsoratájban, Sári
néni ijedt ábrázattal állít be Simándyhoz és jelenti, hogy megjöttek a
havasi pakulárok, de a Gyorgye fiút elveszítették. Belezuhant valami
ködös mélységbe, s társai, miután egy darabig kiabáltak utána, ott
hagyták, mert a köd egyre sürübb lett, s estére a birkákat födél alá
kellett hozni. Simándy rögtön ment Todorescuhoz. A pap kint volt az
akolnál, s mivel öt birkája hiányzott, csunya veszekedés után különböző
levonásokkal büntette a pakulárokat. A félvad, sovány alakok megtörve,
szomorúan álltak az istállólámpa pislogó fényében. Most következett
volna jutalma az egész évi fáradozásuknak, s érezték, hogy az a
csekélység is, a mit vártak, hogy siklik ki kezükből. Már a hízót
lekanyarította a pap a salláriumból, lecsipkedett a
kukoriczakommenczióból is. A pálinkát pedig szóba se merték hozni. Ez
olyan áldomásféle volt, melyet az este szoktak elinni, víg dudaszó
mellett. Mikor a pap rekedten, dohogva a háza felé indult, Pali
ráköszöntötte a jó estét. Todorescu mogorván fogadta, s kérdezte, hogy
mi tetszik?

– Pár szóm volna önnel.

– Tessék feljönni a lakásomra, egészen át vagyok már fázva.

Szótlanul haladtak egymás mellett, a pap beszólt a konyhába:

– Asszony, add be az irodába a szilvóriumot, két pohárral.

A pap irodája barátságosan, jól volt bebutorozva. Néhány szőnyeg is volt
benne. A falon a király, a szebeni metropolita s Carmen Sylva arczképe
lógott. Pali letette a bundáját, s a kinált székre ült. Még mielőtt
szólhatott volna, nyilt az ajtó s Florica lépett be, tálczán hozva a
szilvóriumot. A lány meglepetten nézett Palira, a ki kimért
udvariassággal köszönt. A mint letette a tálczát, futott ki. Nyilván egy
kicsit kóczos volt a haja, egy kicsit pongyola a ruhája.

– Hagyja, tisztelendő úr – szólt Pali, mikor a pap tölteni készült, –
nincs időm iddogálni. Nagyon komoly dolog hozott ide. Mi lesz a Szabó
fiúval, a ki a mélységbe zuhant?

A pap vállat vont.

– Vagy meghalt, s ez valószinű, vagy még él s akkor reggelre megfagy.

– S ezt ön, a ki gazdája, csak ilyen könnyedén odaveti?

A pap ingerülten fölcsattant:

– Talán a kezeimet tördeljem? Csak egyéb bajom ne volna ennél.

Pali hidegen szólt:

– Én e fiu életéért önt teszem felelőssé. Ha ön a pakulárokat lámpákkal
és kötelekkel tüstént visszaküldte volna, megmenthették volna a fiút.

A pap idegesen felelt:

– Legyen szives más hangot használni velem szemben, az én házamban. A
pakulárok nappal se mertek utána ereszkedni, hát hogy mernének éjjel?

– Ez az utolsó szava?

– Az utolsó.

– Nem hajlandó segédkezet nyujtani, hogy a fiut megmentsük?

– Kárbaveszett fáradság. Sőt veszedelmes vállalkozás.

– Hát akkor megmentem magam.

S Pali fölállt. A pap is.

– Mit akar tenni?

– Összeszedem a faluban a bátor embereket, s utána megyek.

– Még az éjjel?

– Tüstént.

– Florica jelent meg, egy nagy égő lámpással, a haja már teljesen
rendben volt és sötét ruhájára egy kaczér kis fehér kötényt tett föl. A
lámpást letette és a gyertyát elfujta.

– Papa, – szólt a lány – a mama kérdi, hogy a tiszteletes úr talán
nálunk vacsorál?

– Köszönöm, kisasszony, sürgős dolgom van.

És fölvette a kabátját. Todorescu komor, bosszús arczczal nézett maga
elé. A fiatal pap udvariasan köszönt, bocsánatot kért, hogy a háziakat
háborgatta és elsietett. Todorescuval nem fogtak kezet. Az oláh pap
valami köszönésfélét morgott, de artikulált hang nem jött ki a száján.
Alig csukódott be mögötte az ajtó, Todorescuból kitört a düh, s olyat
ütött öklével az asztalra, hogy a lámpás külső üvege megrepedt.

– Honnan került ide ez a félbolond? Mi köze annak a rongyos
pásztorfiúnak az életéhez? Mit törődik vele, hogy él-e vagy meghalt? Nem
értem, nem értem.

Ekkor lépett be Todorescuné.

– Képzeld, ez a féleszű fráter azt kivánta, hogy én most tüstént
kerekedjem föl és éjnek évadján rohanjak Szabó Gyorgye után, a ki
bizonyosan összetörve és halva fekszik valamelyik feneketlen mélységben.

– Miért nem megy ő maga? – csattant föl Todorescuné, – Hisz még
erőteljes fiatalember.

A pap összehuzta szemöldökeit.

– Hiszen megy. Azonnal elindul egypár emberrel, ha ugyan fog magának
bolondokat… de ha nem fog, akkor képes maga is elmenni. Hát ez a
föladata egy papnak? Hisz ez hallatlan.

Nagyon halkan megszólalt Florica hangja:

– Papa, veszedelmes ez a vállalkozás?

– Veszedelmes-e? Olyan veszedelmes, hogy ha meg nem fagynak, akkor a
mélységbe zuhannak; de ha ezt kikerülik, bizonyosan megeszik őket a
farkasok.

Florica szó nélkül kifordult a szobából. A konyha zugában keservesen
sírt egy bejáró mosogatólány.

– Mi bajod, Rózi?

– Hagyja kisasszonykám, nem lehet vele okosan beszélni, – szólt a
szakácsné. A magyar pappal elment a szeretője, Petru, a pakulár, a ki
csak ma jött meg a havasokról…

– Te ezen sirsz? Derék, bátor fiu a Petru, hogy elmegy segíteni a kis
Gyorgyét megmenteni.

– De én érzem, hogy Petrut nem fogom többet látni. El fog pusztulni a
többivel, – bőgött a lány, – a hogy megálmodtam, úgy lesz. Összetépik a
gonosz lelkek, s megiszszák a vérét, hogy ne fázzanak.

– Arra is mondtam már segítséget! Gyujts a Szent Bazil képe alatt
gyertyát és imádkozzál el hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet…

Florica fölkapta a szakácsné nagy kendőjét és kiállt a tornáczra. Fagyos
szél fujt, mely a száraz, kemény erdőben olyan különös zajt csinált,
mintha egy brigád masirozó csontváz csontjai zörögnének. Erősen kezdett
havazni. Néha dörgő roppanás hallatszott a messzeségből: lavina zuhant
alá a völgybe.

Egy pakulárbojtár settenkedett elő valahonnan a konyha felé.

– Te, fiu, elmentek a Gyorgyeért?

– El.

– Kik?

– A magyar pap, Petru, meg Papp Mózes, a medveölő.

– Gyalog mentek?

– Nem a, szánon, fegyverrel, lámpással, kötéllel…

Egy hang kiáltott ki belülről:

– Florica, hun vagy? Vacsorálni gyere!

A leány még egy hosszú pillantást vetett az alaktalan téli éjszakába,
aztán borzongva befutott. Apja az egész vacsora alatt Simándyt
tárgyalta, válogatott gorombaságok kiséretében. Néha az erősbülő szél
megrázta az ablakokat. Ilyenkor a pap elhallgatott, mintha az a sejtelem
villant volna át a lelkén: hátha ez a fiú most utolsó útját járja? És
suttogva tette hozzá: _Az őrült, az őrült!_

A havasi faluban mindenki elpihent, a házak egymásután behunyták sárga
szemüket. De az emberek aligha. Mindenki remegve hallgatta a
Jégkirálynak, s az Éj királynéjának vad mulatozását, a hóvihart. És
Florica ágya fölött égett a gyertya Szent Bazil aranyos képe előtt… a
leány merőn nézett rá… keze össze volt téve… és imádsága túlszárnyalta a
hóvihart, fölhatolt még a csillagokon is túl, az örök Isten zsámolya
elé…


XI.

Simándy legelőször is Papp Mózes házához ment. Papp Mózes olyan
elparasztosodott kurtanemes volt. Az apja, a nagyapja valami nagyobb
uraságnál vadász, ő maga is ebbe a mesterségbe született. Egész életét,
a mint az iskolából kikerült, kint az erdőn töltötte, s most ide vonult,
hogy földjén eléldegéljen s a szabad rengetegben elvadászgasson. Pofáján
egy medvekarmolás mély barázdája vonult végig, testében mindig lakott
egypár sörét, vadorzókkal vívott csaták emlékéül. Ölmagas, bozontos
szakállu férfiu volt, templomba bizony nem igen járogatott, inkább néha
a papjához egy kis beszélgetésre. Mikor Simándy előadta neki, hogy miről
van szó, fölállt a meleg kemenczesutból, s csak annyit mondott nagy
flegmával: _Meg lehet próbálni._ Simándy elsietett, hogy a pakulárok
közül keressen egy vezetőt és lelkére kötötte Mózes gazdának, hogy
gyorsan elkészüljön. Egy fertályóra múlva vissza is tért Petruval, a
kinek pénzt és pálinkát igért, csakhogy velük jöjjön. Papp Mózes akkorra
már befogta a lovait, két apró macskát egy kis szánkóba. Aztán végig
nézett a papján, s a vizsgálat eredménye az lett, hogy tetőtől-talpig
felöltöztette, meleg posztócsizmába és hosszú báránybőrbekecsbe. A szán
hátuljába hosszú kötelet, lapátokat, lámpásokat, elemózsiával jól
megtömött tarisznyát és egy kétliteres pálinkás-butykost tett,
megmondván Petrunak, hogy ne próbálja a holmit megdézsmálni, különben
ledobja valami szakadékba. A dohányzacskóját repedésig megtömte, s
azonkívül felszólította a papot, sőt Petrunak is megengedte, hogy
gyujtson pipára. «Csak úgy, mintha rendes dologban járnánk. Az nyugtatja
meg az embert.» Még egy kupicza pálinkát is fölhajtottak, aztán Petru
kapott egy szekerczét, Simándy egy puskát, Papp Mózes is fogta a rendes
medveölő fegyverét és elhelyezkedtek a szánon.

A lovak lassan kifordultak az útra és neki vágtak a havasoknak. Simándy
szeme-szája egyszerre tele lett hóval és nem látott. A mint a
Csiszár-dombra, honnan még egy pillantást vethettek a falura, fölértek,
a szélvész egyszerre egész hófelhőt dobott rájuk, s a lovak megálltak.

– Czudar idő, rosszabb, mint gondoltam, – mormogta Mózes.

– Jézus segélj! – felelt hangosan a pap.

Petru megmozdult, mintha ki akarna ugrani. A medveölő mellbe taszította
a puskájával.

– Érzed Petru? Úgy vigyázz, szolgám, hogy keresztűllőlek, ha szökni
akarsz.

– Isten legyen nekünk irgalmas, – felelt vissza az oláh, keresztet
vetett magára és hangosan imádkozott.

Mózes gazda leszállt, körülnézte a lovakat, hámot, istrángot
megtapogatott, aztán visszaült és elindította állatait. A gyeplőt is
eleresztette, vagyis oda kötözte a szánhoz.

– Isten kegyelmére és a lovak ösztönére bízzuk magunkat, – magyarázta a
papnak.

A lovak lassan baktattak előre. Óvatosan haladtak, mintha megválogatták
volna, hogy hova lépnek, de nem álltak meg egy pillanatra se. Néha egész
hótömeget fujt rájuk a szél, s úgy tetszett, mintha elakadnának, de
Mózes egy szavára a derék párák nekifeküdtek az istrángnak, s a kis szán
szépen tovasiklott. A lovakon lógó vékonyhangú kakasharangok élesen
csilingeltek. Ha a szél nem hordta volna a havat, egészen jól láthatták
volna, mert a hó fehérsége világossá tette az éjszakát.

[Illustration: A lovak lassan baktattak előre.]

Papp Mózes még beszélgetni is ráért.

– Mondja csak, tiszteletes úr, mije kigyelmednek az a Gyorgye-gyerek,
hogy így szivén viseli a sorsát?

– Embertársam, Papp uram.

A magyar sokáig hallgatott. Forgatta magában a feleletet. A fejéből a
szivébe küldte, meg vissza.

– Ki törődik egy ilyen tudatlan, apró féreggel? – folytatta – hát nem
mindegy, hogy ma fagy-e meg, vagy holnap eszik meg a farkasok? Ki veszi
észre, hogy az a kis, piszkos pakulár-bojtár, a kit a juhászok ide-oda
rugdalnak, nincs többé a világon? Vajjon sír-e utána valaki, ha nem
hallja többé szólni a furulyáját?

És Simándy vissza:

– Lehet, hogy úgy van, Papp uram. Lehet, hogy a Bodonyék szép, fehér
kutyáját többen sajnálnák a faluban, de én azzal nem törődöm. Ő is az
Isten teremtése, belé is olyan lelket lehelt az Ur, mint a hatalmas
királyokba. Van neki gondolkodó feje és érző szive. Micsoda
lelkiismerettel ülnénk mi most a meleg sutban, tudva azt, hogy
embertársunk kint az éjszakában halállal küzd és segítségért sikoltoz?

– Hátha úgy végezte az Ur, hogy így haljon meg? – szólt Mózes.

– Hátha úgy végezte, hogy mi védjük meg?

És a kálvinista vissza:

– Hátha úgy végezte, hogy mi is ott veszszünk?

Simándy megdöbbenve elhallgatott. Van-e joga neki ezt a két embert
magával vinni ebbe a veszedelembe? Mit tudja ő ezek primitiv életének a
titkát; ismeri-e kisded érzelemkörüket? Talán ennek a marczona
medveölőnek kedves kis unokái járnak az eszében, a kiknek
medvekalandjait mesélni szokta? Talán annak a hosszúhajú oláhnak, ott a
kasban, egy fehérviganós fekete lány jelenik meg a szeme előtt, a kivel
kis, hegyoldalon álló sárkunyhóban boldog, hosszú családi életet
álmodott magának? Csak ő az itt, a ki nyomtalanul suhanhat át a
megsemmisülésbe, széles e világon sehol nincs egy arcz, melyen az ő
emlékezetének szentelt könny fog végiggördülni. Micsoda vad önzés tőle,
a kit az élet nem érdekel, két embert magával ragadni…

– Papp uram, ha tetszik, visszafordulhat, én egyedül is tovább megyek.

A medveölő egyet horkant, mintha valami sértőt mondtak volna neki.

– Nem úgy van az, tiszteletes úr. Nincs az a veszedelem, a mi elől én
meghátrálnék. Mert tudom, hogy életem az Ur kezében van, s nem
történhetik más, mint a mi elvégeztetett. De hát tudni akartam valamit
és most már tudom… A tiszteletes úr nemcsak szavaival pap, hanem
tetteivel is. Volt itt nálunk már sok szépen imádkozó, szépen prédikáló
pap, de mind megszökött, mikor a zabkenyérre került a sor… Így aztán
szétzüllöttünk, elfogdosott bennünket a pópa, a ki százféle babonával
hálózza be lelkünket… Apostolok, próféták kellenének a mi hitünknek,
uram… mert ha a pap gyönge legény, megdől az eklézsia, minden ő rajta
fordulván meg… De hát a tiszteletes úr más fából van faragva… jó fából…
neki megy a halálos veszedelemnek embertársáért… Tiszteletes úr, most
már ismerem, ha kell, tudom, nyomorog, küzd, meghal a hitéért, a
hazájáért… A jó Isten áldja meg!

Ott motoszkált Simándy bekecse körül, végre elérte czélját: elkapta
kezét és megcsókolta.

Simándy csak engedte. Mélyenjáró gondolatok szántottak végig háborgó
lelkén: ez az egyszerű ember nagy dolgokat leplezett le előtte. Hát úgy
volna? Mint református papnak oly csekély külső eszközök állnak
rendelkezésére, hogy hívei kedélyvilágára hasson, hogy csakis nagy
tettekkel, példákkal lehet őket vallásukhoz bilincselni? Így volna ez?
Minden a pap egyéni értékén fordulna meg? De hisz akkor jaj neked,
szegény fiú, mert az élet buta, köznapi, egyforma szürkeségében mikor
nyilik alkalom a tettekre? A tömegeket magukkal ragadó példákra? Az
önfeláldozásra?

– Hahó! – kiáltott Papp Mózes és a lovak megálltak.

A medveölő leugrott a szánról és a lovak elé állt.

Az út egyik felén mélység volt, a másik felén meredek hegy, gyér
fenyőerdővel. Valamelyik szálfát a vihar kitörte és az most szánkázott
lefelé irtóztató zúgással. Petru jajgatott, a lovak fujtak és remegtek.
Simándy kimeresztette a szemét és előre nézett. A lovakat és gazdájukat
belepte a hó: mint fehér márványszobrok álltak előtte az éjszakában. A
zúgás egyre közelebb jött, erősödött, valóságos dörgés lett belőle.
Mintha az egész hegyoldal megmozdult volna: pattogott, sivított,
recsegett minden. S egyszerre a félelmes lavina, mint egy élő
szörnyeteg, villámsebesen átnyargalt az úton s tovább robogott a
mélységbe, a pokolba.

Valami negyven lépésnyire mögöttük vágott el. De a nagy légáramlat egy
tömeg fölkavart havat vágott rájuk.

– Hahó, tiszteletes úr!

– Itt vagyok, Papp uram!

– Mögöttünk vágott le a görgeteg.

– Hála Istennek. Mehetünk tovább?

– Előbb egy kicsit ki kell ásni magunkat. Hej, Petru, ne vaczogj! Hozd
ide a lapátokat!

Petrut ez a fölszólítás meglehetős örömmel töltötte el, mert
följogosította őt rá nézve fölöttébb kedvező kombinácziókra. Ha Papp
gazda a lapátokat kéri, akkor Papp gazdát az ördög nem vihette el. Ha ő
ezt a fölszólítást egészen jól hallja: az ördög őt se vihette el. Így
egyelőre nincs semmi baj. Fölemelkedett vaczkából, lerázta a havat
magáról és ment lapátolni.

– Láttad a drákut, gazda, a mint elszánkázott mellettünk? – kérdé halkan
Mózest. Mert az oláh tudja, hogy a magyar még akkor se bujik el és
hunyja be a szemét, mikor a dráku megjelenik előtte.

– Nem dráku volt az, szolgám, hanem az Istennyila. A magyarok Istene
belelőtt a pokolba.

– Biztosan tudod?

– Láttam. Ülj föl, indulunk.

Pár percz múlva baktattak tovább az úton. Petru folyton beszélgetett;
így bátorságosabbnak érezte az állapotot. Simándy szótlanul hallgatta
őket; a magyart, a ki az üvöltő vésznek közepette is megőrizte
hidegvérét és humorát, és a román fiút, a kit a félelem fecsegővé tett.

Rövid idő mulva az Ördög szájához érkeztek, s Petru egészen pontosan
megjelölte a helyet, a hol Gyorgye a mélységbe zuhant. Papp Mózes
mindjárt mondta, hogy itt a mélység elég meneteles, s lehet, hogy a fiú
épen ért le s odalent se törte össze magát, ha nagy hóba esett s nem
valami szikladarabnak ütődött. A vihar itt kevésbbé dühöngött, mert a
hegyek összébb szorultak és az erdő is sűrűbb lett. Csak a fejük fölött
hallották tombolását a csúcsokon, de maguk keveset éreztek belőle. Papp
Mózes azonnal cselekvéshez látott. Az útnak a mélység mellett futó
szélén egy villámsujtotta fatörzs állott, erre ráhurkolta a leghosszabb
kötelét, melyre minden két arasznyira egy gomb volt kötve. A kötél másik
végét ledobta a mélységbe. Aztán a lovakat is fához kötözte s tele
abrakos tarisznyát akasztott a fejükre. Petrunak megengedte, hogy húzzon
egyet a kulacsból s aztán meghagyta neki, hogy álljon a lovak mellé és
vigyázzon rájuk. Aztán a papnak szólt:

– Tiszteletes úr, én puskával, lámpással lemegyek, a kötélbe
kapaszkodva. Aztán, ha belefujok a sípomba, jőjjön utánam szintén
puskával és lámpával.

– Tán előbb én…

– Hagyja! Én úgy ismerem odalent a talajt, mint a tenyeremet. Vakon is
el tudnék itt igazodni. Isten nevében!

Simándy kezet szorított a marczona vén vadászszal s az a kötél mentén
leereszkedett a mélységbe. Nem telt bele öt percz, éles sivítás tört föl
alulról. Simándy utána ereszkedett. Néha lógott a kötélen, olyan meredek
volt a hegyoldal, de különben szépen lépésben haladhatott. Egyszer csak
elfogyott a kötél.

– Hahó, Papp úr!

– Itt vagyok. Végire jutott a kötélnek?

– Végire.

– Csak előre. Lent van már.

Simándy a hang után ment s egy kis csetlés-botlás után ott állt Papp
Mózes mellett. Meggyujtották a lámpásokat.

– Ide nem sok havat teregetett a vihar. A fiút tehát el nem takarhatta.
Lehet, hogy semmi baja se történt, s elindult itt a mélységben,
valamerre utat keresni hazafelé. Akkor biztos, hogy eltemette a hó. De
talán itt fekszik valahol, meghuzta magát szélmentes helyen s várja a
virradatot. Hahó Szabó, hahó Gyorgye!

Nem jött rá felelet. Ekkor elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, s
minden fát, bokrot, szikladarabot megnéztek. Simándy utasítása az volt,
hogy csak addig menjen, a míg Papp Mózes lámpáját látja, messzebbre ne.

– Hahó! – kiáltott a medvevadász vagy negyven lépésről.

– Hahó!

– Nem hallotta?

– Mit?

– Kutyaugatást.

– Nem! – kiáltott Pál és Papp Mózeshez sietett.

Figyeltek. Most tisztán, bár gyöngén, ismétlődött a kutyaugatás. A két
ember arra sietett. Egy mély patakmeder felé közeledtek: onnan egyre
erősebben hallatszott az ugatás. Leugrottak a mederbe: ott, a kinyúló
part alatt, széltől védett, hótól mentes helyen feküdt egy fiatal
gyerek: a Szabó Gyorgye. Mellette egy kis, kóczos, lompos, nyeszledt
kutya, mely a fiú képét nyalogatta és közbe-közbe ugatott. Mikor a két
férfit meglátta, farkcsóválva eléjük ugrott és öröme jeléül vihánczolni
kezdett.

– Lám, a társai ott hagyták, s ez a dög utána ugrott, – szólt Papp
Mózes.

Azzal a fiú mellé térdelt, föltépte a mellét.

– Még él, de egészen meg van dermedve. Gyorsan vetkőztessük le.

Egy pillanat alatt meztelenre vetkeztették, s hóval tetőtől-talpig
keményen megdörzsölték. A fiú tagjai melegedni kezdtek. Aztán száraz
ruhával sebtiben újra megdörgölték és megint felöltöztették. Most Papp
Mózes bicskával fölfeszítette összeszorított száját s jó öt korty
pálinkát mért bele. A fiú nagyokat nyelt és kinyitotta a szemét.

– Jézus, légy velem! – mormogá, azzal pillái újra lecsukódtak.

A vén medveölő szó nélkül levetette hatalmas bekecsét, bepólyálta a fiút
s fölállt.

– Ezzel egyelőre megvagyunk. Nem fog meghalni.

– Talán tüzet kéne rakni?

– Nem, most elég melege van. Most a vére újra megpezsdült s bejárja
minden porczikáját… No, gyere ide, te kis kóczos!

Ez a fölhivás a kutyának szólt, mely hihetetlen örömmel nézte a segítők
működését. Hol az egyikhez, hol a másikhoz futott, míg térdeltek, s
nyájasan döfödte őket az orrával. Majd elkezdett vidáman ugatni, majd
ismét körös-körül szaladgálta őket, mint egy bolond s nagyokat
hempergett a fagyos földön. A fölhivásra heves farkcsóválások közt
azonnal Papp Mózesnél termett.

A vén vadásznak csak úgy sugárzott a szeme a szeretettől, mikor a
görhes, kiéhezett állaton végignézett. Micsoda utolsó alakja a
világrendnek a havasi juhászok kis bojtárja! S ezután még hol következik
a bojtár kis kutyája! S ebbe a hulladékokból táplálkozó, rugásokkal
traktált nyomorult féregbe mekkora szeretetet, hűséget, önfeláldozást
oltott a teremtő! Ezt jártatta az eszében Simándy, mikor Papp Mózes
végig-végig simogatta a kutyát, s megveregette a koponyáját.

– Pálinkát nem adhatok neked, hanem megállj, van más.

Elővett egy darab szalonnát, kenyeret, fölvagdalta, s a kutya elé rakta.
A szegény állat mohón fölfalta s utána még jobb kedve támadt.

– No, most vigyük föl a Gyorgyét a kocsira. Menjen előre, tiszteletes
úr, a lámpásokkal.

Ölbe vette a fiút és úgy vitte a pap után. Megkeresték a kötél végét.

– Hát most, tiszteletes úr, kapaszkodjék föl a kötélen, aztán majd én
rákötöm Gyorgyét és sipolok. Akkor feküdjenek neki Petruval odafönt és
húzzák. De ki ne ereszszék a kezükből. No, előre!

Pali fiatalos erővel neki vágott a mélység meredekének, s nemsokára fönt
volt.

– Élsz még, Petru?

– Élek. Megvan-e Gyorgye?

– Meg, fiam. Semmi baja nincs.

– Dicsértessék az Ur neve. De ha én a lovak közé nem állok, már régen
megfagytam volna.

– Gyere csak ki onnan. Állj ide!

Megmagyarázta neki, hogy miről van szó. Pali és Petru elhelyezkedtek a
mélység szélén. Egyszerre csak éles sípszó hangzott a ködös homályból.

– Isten nevében, ne sajnáld, Petru, és húzd, ha megszakadsz is bele.

A két fiatal ember elkezdte húzni a kötelet. Lassan jött a teher, hol
könnyebbnek érezték, hol nehezebbnek. Néha megakadt s olyankor pihentek.
Mikor a síp megszólalt, újra kezdték a munkát. Így ment ez valami husz
perczig, a mi nekik egész végtelenségnek tetszett. Végre megszólalt az
öreg vadásznak a hangja a sötétben:

– Itt vagyok, tiszteletes uram. Még két percz és fönt vagyunk. No még
egy kis erőlködés. Ne sajnáld, Petru.

A két ifjú újra nekifeküdt, s a medveölő ott termett az úton, jóformán
emelve maga után Gyorgyét.

– Hozta Isten, Papp uram, – szólt Pali, a verejtékét törülgetve.

– Nehéz volt?

– Egy kicsit.

– Nem várhattuk meg, míg egészen magához tér, mert az idő kezd irtóztató
hidegre fordulni s mind itt fagytunk volna.

– Haza viszszük?

– Bajos. A görgeteg elzárta az utat visszafelé. Tudok én ide közel egy
jó medvebarlangot, oda vonulunk, míg a vihar el nem múlik.

Jól betakargatva, a szánra tették Gyorgyét, a ki lélekzett, de
eszméletlen volt, melléje dugták, jól be a szalma közé, a kis kutyát,
aztán jót húztak mind a hárman a pálinkás butykosból, s elindultak.

– Hová megyünk? – kérdé némi nyugtalansággal Petru.

– Nem messze, fiam, egy jó meleg medvebarlangba.

– De hátha a medve otthon van?

– Elférünk azért ott mi is. A medve jó állat.

– Jó állat az ördögnek, de nem nekünk, – dörmögte Petru.

– Hopp! – kiáltott Papp Mózes és leugorva a szánról, a lovak elé ment,
megfogta a kötőfék végét s valami fensíkfélére, oldalt vezette őket, –
itt vagyunk.

Meggyújtotta az egyik lámpást s fogta a puskáját.

– Petru, vedd a fejszédet és gyere velem.

– Hová?

– Megnézni, hogy üres-e a medvebarlang?

– Uram, neked ép olyan két jó szemet adott a teremtő. Száz medvét ép úgy
meglátsz velük, mint egyet… Minek neked még az én két szemem is?

– Majd én megyek, – szólt Pali.

– Petru, gyáva ficzkó, kösd a lovakat egy fához. Tiszteletes úr, tegye
le ide a földre a lámpását.

Azután a medveölő megnézte a fegyvereket, s a Paliét is golyóra
töltötte. Valami harmincz lépést fölfelé mentek a hegyoldalban s egy
csomó bokor közt, majdnem embermagasságnyi nyílás előtt megálltak.

– Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpáját. Ha lövést nem hall,
de medvét lát kirohanni, hagyja futni, ne lőjjön rá. Mert jegyezze meg,
s halld meg te is Petru, ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle… Ha lövést
hall bent, be ne jöjjön, de akkor résen legyen, mert én vele harczba
keveredtem, s megsebezve hajtom kifelé és akkor ő fog önre rohanni. Csak
arra vigyázzon, hogy ha én futok ki elől, véletlenül belém ne lőjjön.

Az öreg vadász meglazította hüvelyében a vadászkését, fölhuzta a
puskáját és a végére akasztva az égő lámpást, belépett.

Egy szempillantás alatt kívül termett.

– A medve itt van, de alszik. No, Petru, föl mered-e költeni?

– Lődd agyon álmában, uram. Hisz így pompásan megszabadulunk tőle.

A vén vadász indignálódva felelt:

– Jegyezd meg, hogy a magyar ember senkit se öl meg álmában, még az
állatot se. Majd mindjárt fölébred őkelme.

Egy darab szalonnát vett hamar elő, a lámpa lángjánál megpirította, s
behajította a barlangba.

– Erre a szagra tüstént magához tér. Szaladj Petru a lovakhoz, hogy
világgá ne menjenek. Tiszteletes úr, a két első lába közé czélozzon,
mind a két töltést oda. Ha véletlenül nem volna neki elég és önnek
futna, ne kimélje a puska boldogabb végit.

Dörmögés hallatszott a barlangban.

– Vigyázat, jön már!

A következő pillanatban egy nagy barna medve bujt ki a nyíláson. Négy
lövés dördült egyszerre, s a maczkó vért okádva a fehér hóra, hirtelen
leült, miközben irtóztatóan ordított. Papp Mózes villámsebesen töltött,
s egy ötödik lövéssel szétloccsantotta a vadállat koponyáját. A medve
lefeküdt, egyet rúgott s vége volt. Ekkorra már ott termett Petru is és
bocskoros lábával elégedetten gázolta a bozontos vadat.

E pillanatban ágyúdörgés-szerű roppanás hallatszott.

– Siessünk elhelyezkedni és tüzet rakni, – szólt a medveölő, – már a fák
is repedeznek a hidegtől.

A maczkót félrehuzták a barlang szájától. Aztán Gyorgyét átszállították,
utána bevezették a lovakat, mialatt Petru sebtiben fát vágott. Majd a
szánon levő összes holmit a barlangban helyezték el, s mikor ezzel is
készen voltak, a barlang szájánál hatalmas tüzet raktak. Ekkorra magához
tért Gyorgye is s bámulva tekintett szét a lámpások kétes világánál.
Rövid idő alatt Petrunak kissé nagyító és dicsekvő előadásából megtudta,
hogyan került a halál völgyéből ebbe a kellemes barlangba. De még
mielőtt eszébe jutott volna hálálkodni, Papp Mózes a kezébe nyomott egy
darab szalonnát, egy jókora karéj kenyeret, s a fiu mohón enni kezdett,
szinte a szemei is kidülledtek bele. Petru is megkapta a maga részét,
Simándy is, Papp Mózes is jóizűet falatozott, aztán szalmából,
pokróczokból türhető ágyat vetettek, egy pár nagy tuskót vetettek a
tűzre, s a medveölőt kivéve, mind lefeküdtek s elaludtak. Odakint
sivított a szél, s rongyokra szaggatott hólepedőket hurczolt ide-oda az
erdőben; lavinák robogtak le a mélybe, s a megpattant fenyőfák roppantak
koronkint óriásit.

Papp Mózes a tűz mellé ült, virrasztott, az ember sohse tudhatja, mikor
jöhet rá az éjszakából veszedelem. Néha lehunyta a félszemét, ő azt
állította, hogy ilyenkor a félteste alszik. Egyszerre csak előrehajolt
és hallgatódzott, mint mikor valaki élesen figyel. Aztán fölugrott s
puskáját ösztönszerűleg kezébe kapta. Gyermekkora óta ismerte a téli
erdő, a nyári erdő, a csöndes erdő s a vihartól vert erdő minden
hangját. Most is tehát valami szokatlan zaj ütődhetett a fülébe.
Megrázta Simándyt s a két juhászt. Egyszerre talpon voltak mind.

– Mit hall, tiszteletes úr?

– Semmit.

– Hát ti?

– Mintha kutyaugatást hallanék, – szólt Petru.

– Vagy tán farkas? – vélekedett Szabó.

– Valami búgás is keveredik bele, – szólt Papp Mózes, – ez vadászkürt.

Erre hatalmas öblű medveölő puskáját kétszer elsütötte.

– Mit csinál?

– Figyelmeztetem az eltévedt vadászokat.

Csakhamar puskadurranások jöttek feleletül. Papp Mózes újra lőtt. A
kutyaugatás nemsokára egészen közelükből hangzott, s pár pillanat mulva
dühös vakkantásokkal pár finom vadászkutya rohant a tűz világos körébe,
neki egyenesen az elejtett medvének, melyet elkezdtek marczangolni.
Utánuk a hóförgetegből három elegáns vadászruhába öltözködött alak
bontakozott ki, majd erdészek és cselédek csengős lovakat vezettek elő,
melyek a szánokba voltak fogva.

– Baranghy gróf, – mormogott Papp Mózes és levette a süvegét.

Csakugyan Baranghy László gróf volt, az erdélyi fejedelmek nagyhírű
sarjadéka, az ismert oroszlán- és tigrisvadász, ez az érdekes és férfias
alak, a ki őseitől öröklött kalandszomját India és Afrika rengetegeiben
szokta lecsillapítani. Simándy jól ismerte őt híréből, s kiváncsian
nézett rá. Mindig erősen meg szokta figyelni azokat, a kiknek a sors
kiváltságos helyzetet, nagy vagyont, nagy nevet biztosított. S magában
mindegyik elé vagyonának és nevének megfelelő nagy kötelességeket
tűzött. És sokat gondolkozott ezeken az örökké teljesítetlenül maradó
nagy kötelességeken olyankor, mikor látta, hogy adóba hogyan hajtják el
a szegény embernek utolsó tehenét… Ezt bezzeg romlása árán is
kényszerítik kötelessége teljesítésére…

– Hahó, kik vagytok? – kiáltott a gróf.

– Magyar-garabói vadászok, méltóságos úr, a kik a vihar elől a medve
barlangjába menekültünk, – felelt levett süveggel, alázatosan Papp
Mózes.

– A mint látom, hatalmas maczkót zavartatok ki a barlangjából… Verjétek
el róla a kutyákat…

A gróf odament az elejtett fenevadhoz, s lábával végigtapogatta. A két
másik úr is jól körülnézte a pompás állatot… Aztán mind a tűz köré
állottak, s gémberedett tagjaikat melengették… Az erdészek a lovak körül
maradtak. A gróf figyelmesen nézte Pappot.

– Hallod-e, öreg, nem Papp Mózes vagy te, a medveölő?

– De az vagyok, instálom. Én is tanítottam a méltóságos urat vadászni.

– Nem mehetnénk még az éjjel födél alá, Garabóra? A vendégeim czudarul
el vannak fáradva.

– Nem tanácsolom, méltóságos uram. A hógörgeteg elzárta az utunkat, s
mindnyájan ott találnánk veszni ebben a rengeteg hidegben. Hanem tessék
a barlangot elfoglalni, ott nem ér a szél.

A gróf német nyelven vendégeihez fordult.

– Nos uraim, én megigértem, hogy olyan telet mutatok önöknek, a minőt
sohse láttak. Hát nem tartottam meg igéretemet?

– Köszönöm, gróf, – felelt az idősebbik, egy erőteljes, kissé köpczösödő
alak, – ilyet nem láttam se a tibeti határon, se Kanadában.

És megszólalt a fiatalabbik, egy nyulánk, szőke ember:

– Nem bántam meg, hogy lejöttem Bécsből. Ez a hóvihar vetekszik az orosz
sivatag huránájával. Egyszer, emlékszem, az Ural hegységben láttam
effélét. Gratulálok, gróf úr.

– Nézzék ezt a vén embert, – szólt a gróf, Mózes gazdára mutatva. –
ennek már a nagyapja is a családomat szolgálta. Ő volt az én első
tanítóm a vadászatban. Több medvét elejtett, mint a mennyit mi hárman
láttunk. Most különben azt jelenti, hogy nem mehetünk tovább, mert
bentveszhetünk a hóban.

– Hát mit csinálunk?

– Itt hálunk a medve barlangjában.

– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.

– Csinálj ott bent helyet, Mózes!

Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s
a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga
lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek
mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy
benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be
is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak
magyarul, a másik két urnak németül.

– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak
egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le
szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a
dolgát.

A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord
Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov
ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak
idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi
udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri
kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli
helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló
fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak
mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és
parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal
kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a
spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán
hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg
vörös borból húzta ki a dugót.

Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.

– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.

– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.

– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.

Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az
angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés
gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze
párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s
végigfeküdtek a pokróczokon.

– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén
így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.

– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok
adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk
róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat
köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.

– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól,
tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve,
vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott
vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig
visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne!
A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer
Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai
kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik
Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém
van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.

– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat
ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is
mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel
foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és
szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus
foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más
mesterségre nem tud átmenni…

Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy
megszólalt:

– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?

– Csak tessék! – felelt az angol.

– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk
látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy
czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se
kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra
szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon
nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a
szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott
van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren
se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a
hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel,
Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr
csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol
neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a
melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…

Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:

– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?

– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.

– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?

– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja
vagyok egy száz főből álló eklézsiának.

– Magyar pap?

– Az vagyok, mylord.

– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de
mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a
beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.

Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az
álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva,
szintén végignyult a földön.

Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé
ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.

– Hallja, ifjú barátom, – szólt lassú hangon, – én itt a vad
rengetegben, az üvöltő viharban, a megölt medve barlangjából vaktában
kizavarok két parasztbundás alakot, a kik közül az egyik megszólal, s
lord Harringtonnak, Vensolov ezredesnek és Baranghy grófnak perorál
olyan értelmesen, a minőt ezek az urak a maguk körében is ritkán szoktak
hallani. Ez nem természetes dolog… Hogy került maga arra a rongyos
Garabóra?

– Méltóságos uram, annak hosszú története van, mely méltóságodat nem
érdekli. Különben is a magam szántából jöttem oda…

– Nincs valami kivánsága? Nem akar a sorsán változtatni? Szivesen
fölajánlom a segítségemet.

– Csak azt kérem, hogy ha az eklézsiának szüksége lesz valamire, akkor
fogadjon szivesen méltóságod.

– Meglesz, meglesz… Hát maga úgy véli, hogy a mi nemzetünknek nincsenek
nagy czéljai, nagy föladatai?…

Simándy lehorgasztotta a fejét. Majd rekedten így szólt:

– Mi? Hiszen mi még itthon is a létért küzdünk… és veszítjük a csatát…
koldusok vagyunk és senkise támogat… a katonáink fogynak… a fegyverek
egyre hullanak a kezünkből… S ezt a nemzet nagy tömege nem látja, nem
tudja, nem hallja…

A gróf tágra nyitott szemmel meredt a tűzbe. Nemes, éles, bátor arczán
mély szomorúság ült. Simándy ránézett, s valami vakmerő gondolat fogta
el. Megragadta a gróf kezét s szólt:

– Fejedelem, én uram, ne menj te idegen világokba fenevadakra vadászni…
maradj ebben az elhagyott országban… Látod, nekem ez a haza nem adott
semmit, se előkelő rangot, se kitüntetéseket, se vagyont, s itt állok,
itt dolgozom a helyemen, elpusztulok, de el nem megyek róla.

A gróf ránézett Simándyra, a ki a kezét fogta:

– Valamit mondani akar?

A szegény fiu azt hitte, hogy beszél, de csak a gondolatok viharzottak
végig lelkén, szája nem nyilt szólásra. Eleresztette a gróf kezét.

– Bocsásson meg, méltóságos uram, csak arra akartam kérni, hogy
szeresse, ne hagyja el ezt a mi szegény Erdélyünket, pusztuló
egyházunkat… ilyen nagy nevet mi nem nélkülözhetünk ádáz harczunkban.

A gróf belehajította a szivarját a tűzbe.

– Hát mit tegyek? Mit tegyek? Sohse szoktunk mi ilyesmiről beszélgetni…
Mit kellene tenni? Ki tudna erre feleletet adni? A fórumon annyi jelszót
ordítanak; egyszer az egyik van divatban, másszor a másik; s mindegyik
csak arra való, hogy az emberek egyéni hiúságát, karriérjét szolgálja…

Hangja egyre emelkedett és hevesebb lett.

– Az országgal tulajdonképp nem törődik senki.

Hirtelen fölugrott.

– Nagyon hideg van idekint. Ez a komisz szél szinte a bőröm alá fúj. Jó
éjszakát.

Besietett a barlangba. Papp Mózes újra megrakatta jól a tüzeket, Simándy
ott, a hol ült, végignyult a meleg földön s elaludt. Mózes gazda egy
vánkost csúsztatott a feje alá, s a fiut betakarta egy pár vastag
pokróczczal. Aztán ő is odafeküdt melléje. Szabó és Petru is
lassan-lassan odasompolyogtak. Csak a gróf vadászai és cselédjei álltak
a lovak közt mozdulatlanul, mint az őrtálló katonák.

Talán már hajnal felé lehetett, mikor a vihar hirtelen megállt. Papp
Mózes azonnal fölébredt, s gyöngéden megérintette Simándy karját.

– Mi baj?

– Tiszteletes úr, a vihar pihen.

– Elállt?

– Nem, csak pihen. Ez itt a viharnak rendes szokása, hogy egy-két órát
megáll, s aztán újult erővel kezdi. Jó volna, ha a méltóságos urakat
fölkeltené. A szünet alatt bevergődhetünk Garabóra.

Pali rögtön a barlangba sietett, s fölkeltette a grófot, ez pedig a
vendégeket. Mindnyájan helyeselték az indulást, a gróf pár rövid szót
kiáltott legényei felé, a szánok egyszeribe föl voltak pakkolva, s a
lovak befogva. Indulás előtt a gróf mindenkinek egy pohár konyakot
adott: a cselédeknek is, a parasztoknak is. A lámpásokat is
meggyújtották, s elől Papp Mózes két jóravaló, kis macskalovával
nekivágtak az útnak. Pali szó nélkül Mózes gazda mellé ült a bakra, s az
egyik lámpást tartotta. A medve alá fatalpat csináltak s a leghátulsó
szán mögé kötözték. Lassan, koczogva, de mégis előre haladtak.


XII.

A nagy vihart követő reggel a faluban irtóztató kutyaugatás támadt. Az
ebek megérezték a szagát a medvének, mely a szán mögé volt kötve. A
kutyák föltünő nyugtalanságára mindenki a kapuja elé sietett, s látták a
havasi úton aláereszkedni a karavánt, s egyszerre megismerték a gróf
szürkeruhás, violaszin zsinóros vadászait, a mint a czifra szánokat,
csengős lovakat lesegítették a meredeken. Ekkor Papp Mózes szánja már
illedelmesen hátul kullogott. S a mint lent voltak, Pali illedelmesen
köszönt az uraknak, s a szánnal jobbra fordultak, Papp Mózes háza felé.
A gróf valamit kiáltott utánuk, de a prémes gallér elfogta a hangot. A
mint a gróféktól eltávolodtak, Petru nagyot kurjantott, s hangosan
kiáltotta a népnek, hogy ime itt a Gyorgye, megmentettük, s még egy nagy
medvét is öltünk. Az asszonyok mind oda siettek, s kezet csókoltak
Simándynak. Egész karavánnal érkeztek Mózes gazda házához, a hová már
Sára néni is megjött egy csomó öregasszonynyal. Sára néni előbb
kötényébe törölgette a szemét, aztán erőt vett rajta az indulat, elsirta
magát, megölelte, megcsókolta az unokáját, végül pedig úgy vágta pofon,
hogy leesett a süvege. Ekkor esett a papjának s a hol érte, csókolgatta
a ruháját. Pali itt visszaöltözködött fekete ruhájába, és Sára nénivel
és Gyorgyeval hazament, otthagyván Petrut, a ki egész nap nagyszámú
közönségnek örvendett, mely mind a hőstettek elbeszélését kivánta
hallani. A nép fölváltva ácsorgott Mózes gazda és Todorescuék háza
előtt, hová az előkelő uraságok szálltak. Pali hazament, megivott egy
csésze forró kávét, aztán ágyba feküdt, s elaludt, mint a bunda.

A gróf vendégeit egyenesen Todorescuékhoz vitte, a kikről tudta, hogy
nagy, kényelmes, kőből épített úriházuk van. Képzelhető a pap-család
meglepetése, mikor Baranghy gróf az angol lorddal és az orosz attaséval
betoppant. A hölgyek azonnal elfutottak, toalettet csinálni, Todorescu
pedig, a ki a grófot már régóta személyesen ismerte, zavartan kinálgatta
őket helylyel.

– Kedves tisztelendő úr, – szólt a gróf szokott szives modorában, miután
a bemutatásokat elvégezte, – legyen rá elkészülve, hogy mindaddig itt
maradunk, a míg ez a hóvihar, mely tegnap a hegyek közt meglepett,
teljesen el nem mulik.

– Nagyon szerencsés, boldog vagyok, méltóságos úr…

– Maga is azt hiszi, hogy a vihar minden perczben újra kitörhet?

– Biztosra veszem. Rendesen három napig szokott tartani, közbe csekély
szünetekkel. Vakmerőség volna most tovább indulni…

– Hát akkor egyelőre kérünk egy szobát, vizet mosdani, s Pista inasomat.

– Minden meglesz.

S Todorescu elsietett. Az urak tíz percz alatt átöltözködtek, s
Todorescu hivására megjelentek az ebédlőben, hol a hölgyek már vártak
rájuk, s frissen főtt kávéval szolgáltak.

Todorescuné még meglehetősen elfogult volt, de Florica már eléggé
összeszedte magát. Nagyon csinos volt divatos, egyszerű drapruhájában,
fehér kötényével, s a koromfekete gazdag hajából elővillogó
aranyhajtűkkel. Az urak egészen meglepetve néztek rá és sorba
odajárultak eléje, bemutatkozni. S ő a Bukarestben jól megtanult
pukedlizést kifogástalan előkelőséggel érvényesítette. Lord Harrington
sodort egyet a bajuszán, Vensolov ezredes pedig a haját s nyakkendőjét
igazította.

– Bocsásson meg, tisztelendő asszony, hogy így ajtóstul a szobába
rohantunk, – szólt a gróf, – de nem is sejtettük, hogy egy felnőtt leány
van a háznál. Mióta?

– Az őszszel jött haza a nevelőből. Florica, a leányom.

– Óh, én ismerem a gróf urat, gyermekkorom óta. Emlékszem, hogy kétszer
járt a házunknál.

– Igen, követválasztások alkalmával, – nevetett a gróf, – maga azalatt
megnőtt, én pedig megvénültem.

– Arra is emlékszem, hogy a gróf úr egyszer fölemelt a levegőbe,
megcsókolt és azt az igéretet tette, hogy ha férjhez megyek, násznagyom
lesz…

– No, a mi a csókot illeti, azt szivesen megismételném…

– Nem lehet, gróf úr, mert ha megengedném, az nagy gorombaság volna
részemről…

– Hogyhogy?

– Akkor azt hihetné, hogy csakugyan öreg embernek tekintem.

A gróf nevetve nézett rá.

– Hallja maga, kis kisasszony, tudja, hogy ez pompás felelet? Ilyen nem
minden havasi faluban terem…

És lefordította az uraknak németre.

– Kedves gróf, – szólt a lord, – ön csupa ilyen meglepetéseket tartogat
nekünk. Ki volt az a csinos, nagy feketeszemű fiatalember, a ki az éjjel
olyan okos dolgokat beszélt nekünk a medve barlangjában?

– Hisz megmondta. Az itteni protestáns pap.

– Hja, igaz. Nagyon álmos voltam, elfelejtettem. Tudja-e, hogy szeretnék
annak a ficzkónak a szeme közé nézni, s egy kicsit beszélgetni vele?

– Jó, majd elhívjuk… úgyis itt maradunk bezárva tán két napig is.

Florica biborvörös arczczal az ablak felé fordult. Az a pár szó, melyet
Simándyról hallott, maga se tudta miért, de önkénytelen büszkeséggel
töltötte el. Az uraságok betoppanása nagyon megzavarta őt, mert se
Simándy, se Gyorgye után nem tudakozódhatott, pedig rettentő
türelmetlenül várta hazaérkezésüket, s egész éjjel nyugtalanul,
szaggatottan aludt. Annyit félfüllel, sebtiben elkapott, hogy itthon
vannak, de égve vágyott a részletekre, s ehhez nem juthatott.

A jóízű reggeli után az urak szivarra gyújtottak, s a lord hátradőlve
szólt:

– Most jön ki csak belőlem a hideg, s érzem, hogy bágyadt és fáradt
vagyok.

– Mondja csak, tisztelendő asszony, – szólt a gróf, – ágyaink meg vannak
már vetve?

– Szolgálatjára, méltóságos úr.

– Megengedik, hogy lefeküdjünk. Tegnap egész nap szánkáztunk, s bizony
éjjel is nagyon keveset aludtunk. Nem veszik rossz néven, ha lepihenünk…

– Óh, kérem, – felelt Todorescu alázatosan.

– Pista! – szólt a gróf az ajtóban feszesen álló huszárjához, – összes
élelmiszereinket és italainkat a konyhába hordod és a tisztelendő
asszony rendelkezésére bocsátod. Tessék mindent fölhasználni, s én még
csak azt az egyet kérem, hogy két óra előtt ne legyen az ebéd.

– A mint parancsolni méltóztatik.

– Előre, uraim, – szólt a gróf, – ebédig aludni fogunk.

Az angol és az orosz, kiknek már majdnem leragadt a szeme, szivesen
engedtek a fölhivásnak. A gróf még kiszólt a szobából:

– Igaz, kérem, ismerik a helybeli református papot?

– Ismerjük.

– Tegyék meg a kedvemért és hivják meg őt is ebédre.

– Parancsára, méltóságos úr.

Az urak eltüntek, s mikor fejüket lehajtották, az újra kezdődő vihar
első rohamai már végigzúgtak a völgyön. Florica sugárzó arczczal állt a
tükör elé: itt lesz Simándy is, mit csináljon, hogy még szebb legyen?
Végre ott fog ülni, mellette, vagy szembe vele, ránézhet, a mikor akar,
vele egy levegőt szív, hallja folyton a hangját. S a kis Florica szive
oly hevesen összeszorult, hogy egyszerre az arczába hajtott minden vért.
Aztán elnevette magát, tapsolt, s a konyhába futott. Ma ő is fog főzni
valamit.

– Csak félre, félre az útból, – szólt Todorescuné, a ki átvette a
dirigálást, – mindenkinek helyén legyen az esze, mert nagyuraknak főzünk
ma ebédet.

Pista megkezdte a szánból a hideg sült szárnyasok, a libamájpástétom, az
egész sonkák, hideg nyelv s más efféle ételek fölhordását. Azután jött
kosárban fehér és vörös bor s pezsgő.

– Biz ehhez nem is kell már más, mint jó húsleves és friss kenyér, –
vélekedett az inas.

– Todorescuné gondolkozott.

– Talán egy kis nyulat is csinálok még, jó bő, tejfölös mártásban.

– Én meg egy kis habgaluskát készítek, – vélekedett Florica.

– A’ bizony jó lesz, – hagyta helyben Pista.

A konyhában megkezdődött a munka, Florica pedig a szobájába lebegett,
mert nem volt tisztában vele, hogy melyik ruháját vegye föl. Sorba
nézegette valamennyi gunyáját, próbálgatta, de egyikkel se volt teljesen
megelégedve. Az anyját nem merte megkérdezni, mert rámordult volna, hogy
_ugyan kinek a kedvéért akarsz te szép lenni?_ A haját, azt a szép
fekete, fényes haját is lebontotta és sokáig próbálgatta, míg végre egy
megfelelő frizurát talált. Divatosan fésülködni jól megtanították a
bukaresti nevelőintézetben. Eszébe jutott, hogy bomlottak érte a szebeni
katonatisztek és a tusnádi fürdővendégek, s törte a fejét, hogy
visszaemlékezzék, hogyan viselte magát, mit fecsegett az udvarlóival,
hogy úgy elbájolta őket. Aztán elnevette magát: hisz ő az egyetlen lány
a faluban, azt is mondják, hogy nem nagyon csunya, ugyan mit erőlködik,
mikor nem kell vetélytársnőitől tartania. Fölvett egy fehér kötényt és
kifutott a konyhába, hol már nagy sürgés-forgás, készülődés volt. Pista
a padkán ült és czigarettázva melegedett.

– Pista, – szólt halkan Florica, – tudja maga, hol lakik a faluban a
magyar pap?

– Nem én.

– A református templom alatt mindjárt van egy régi kőház: abban lakik.
Menjen el oda és mondja meg neki, hogy két órára legyen itt ebéden. A
papa is kéri, meg a méltóságos úr is üzeni.

Pista fölrántotta bekecsét, kilépett a tornáczra s az orkánban megindult
a buzogányos templom irányában. Simándy az alatt már fölkelt, s miután a
gyerekek a viharban nem jöttek iskolába, olvasgatott. Mikor Pista átadta
az üzenetet, így szólt:

– Ki küldte mégis magát ide? A pap-e, vagy a gróf úr?

– Nekem ugyan a papkisasszony szóla.

– A kisasszony?

– Az a’. De azt mondta, hogy az apja óhajtja, meg a méltóságos gróf úr.

Jó, jó, Pali, azért ne légy olyan izgatott. Háromszor-négyszer
végigmérte a szobáját, aztán ő is tükre elé ült és gondosan
megborotválkozott. És ez alatt az arczát nézte, vizsgálta, a mit sohase
szokott tenni. Bizony falusi papnak elég fehér volt a bőre, szemei alatt
keskeny kék karika húzódott, szempillái meghosszabbodtak, s a szeme tán
még feketébb volt, mint régen. Elmenjen az ebédre? Egy délután
belemerüljön az úri társaságba, aztán szomjazzék tovább? Ez csak
békétlenséget, nyugtalanságot, sőt tán elégedetlenséget keltene
lelkében… Ujra a szeme közé nézett… Nem vagy őszinte, fiú. Te Florica
miatt habozol. Mit neked az angol diplomata, az orosz katona… te attól a
dallamos hangú kis fekete lánytól félsz, a kinek fecsegése olyan édes
bizsergésbe hozza a szivedet… S ha úgy volna? Örökké tarlott mezőkön
kell neked járnod? Nem szabad egy pillanatra se elhagynod életed
pusztaságát? Hisz te kemény legény vagy, mint a vas… hideg vagy, mint a
jég… nem vétesz se Isten, se ember ellen, ha egy kis boldogságot
megengedsz magadnak. Elmegyek. Nem tudja meg soha senki, hogy egy pár
boldog órát raboltam magamnak. Elmegyek.

Jó fél óráig vesződött azzal, hogy fekete haját simára lefésülje, a mi
nem igen sikerült; aztán ünnepi feketébe öltözködött, a bajuszát
kipödörte egy kicsit, bundáját a nyaka közé kerítette, s nekivágott az
orkánnak. Mint egy szerelmes, légyottra siető diák, úgy sietett, nem
gondolkozva, nem nézve se jobbra, se balra, csak gázolva a havat
türelmetlenül.


XIII.

Mikor Simándy Todorescuék házához ért, az urak már fölkeltek, s az
ebédlőben czigarettáztak. Florica is megállapodott már a toalettjében.
Sötét szoknyát vett föl, rózsaszínű blúzzal, s a konyhai tűztől
kipirulva éppen terített. Simándy szerény alázattal lépett be, s mélyen
meghajolt az úri társaság előtt. Florica sugárzó arczczal nézett rá,
mikor a fiú eléje lépett s megszorította a kezét. Az angol követségi
tanácsos mindjárt elfogta Palit.

– Mondja csak, tiszteletes úr, maguk medvét vadászni jártak kint az
éjjel?

– Nem, mylord, egy kis pásztorgyereket kerestünk, a ki a mélységbe
zuhant.

– S magukat is ott érte a vihar? – szólt a gróf.

– Nem, méltóságos úr, mi már a vihar alatt mentünk ki a havasok közé.

– Hogyan? Maga egy rongyos kis pakulár-kölyökért koczkára tette az
életét?

– Nem tettem koczkára, méltóságos úr, mert íme élek.

– De ott veszhetett volna.

– Az ilyesmi nekem csak utólag szokott eszembe jutni. Aztán megvallom,
puszta önzésből tettem.

– Hogyhogy?

– Mint református papnak semmi külső eszközöm nincs arra, hogy a népre
hassak. Tehát példámmal kell hatnom. Az adott esetben csak azt tettem, a
mit helyemben minden becsületes ember megtett volna, de az egyszerű nép
ezt nagyba veszi s ezzel a papi tekintélyem emelkedik.

– Bravó, fiatalember, – szólt az angol, – ön csakugyan igen hidegen,
szárazon és okosan meg tudja magyarázni, hogy miért cselekedett így.
Azért azonban bizonyos, hogy ön hőstettet követett el.

– Ne feledje el, mylord, hogy nekem ebben az úgynevezett hőstettben
segítőtársaim voltak. Egyszerű parasztemberek, kik életösztönüket
intelligencziájuk hiányánál fogva nehezebben tudják legyőzni, mint én. S
így a nagyobb érdem az övék.

– Kik voltak azok? – kérdé a gróf.

– Papp Mózes s egy oláh pásztor.

– No, ezeket megjutalmazom. Ne feledjen el, tiszteletes úr, száz
forintot kérni tőlem a számukra.

– Köszönöm, méltóságos uram, adhatok belőle a megmentettnek is?

– Oszsza szét belátása szerint. Ön pedig fogadja tőlem emlékül ezt a
gyűrűt, melyet a zanzibári szultántól kaptam.

S ezzel lehúzott ujjáról egy zafirköves aranygyűrűt, mely két egymásba
fonódott kigyót ábrázolt és Simándynak adta.

– Köszönöm, gróf úr, legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni.

S ujjára húzta.

Az orosz katonai attasé ez alatt Floricával enyelgett, a ki e miatt
nagyon boszús volt, mert ekkép a Simándy és a két úr közt lefolyt
beszélgetés egy részét elszalasztotta.

– Hohó, kedves kisasszony, – szólt a gróf, – maga kevésnek terített.

– Én meg a mama nem ebédelünk az asztalnál.

– Már miért nem?

– A mama tálal, én pedig fölszolgálok.

– Tálalás, az helyes. De a fölszolgálást, engedjen meg, Pista sokkal
jobban elvégzi. Maga velünk fog ebédelni, még pedig az asztalfőn. Ugy
sincs virág az asztal közepén, hát legalább maga legyen az asztaldísz.

– Megkérdem a mamát.

Simándyra nézett, mert érezte, hogy a fiú folyton rászegzi a szemét.
Azután kisietett. Az orosz megszólalt:

– Bájos egy gyermek, s oly kedvesen elbeszélget az emberrel, hogy igazán
gyönyörűségem telik benne. Ugy-e ön pravoszláv? – fordult Todorescuhoz.

– Igenis, ó-hitű vagyok, – felelt Todorescu.

Florica bejött, s jelentette, hogy a mama megengedte, hogy az urakkal
ebédeljen. A lány közel férkőzött Simándyhoz, s odasúgta neki:

– Látja azt az ibolyavirágos tányért? Az az enyém. Olyanból csak én
szoktam enni. Most az a maga helye, üljön oda.

Simándy meghajtotta magát. Nyilt az ajtó s Pista megjelent egy tál
gőzölgő levessel. Florica kiosztotta, az inas széthordta, a vendégek
leültek. A gróf megszólalt:

– Miután pap házánál vagyunk s két papunk is van, ugyan Simándy, mondjon
egy asztali áldást, lehetőleg németül, hogy a külföldi urak is
megértsék.

Simándy fölállt, összekulcsolta a kezét, mind hasonlót tettek és németül
így imádkozott:

_Uram, mindeneknek Ura, engedd meg, hogy hálatelt szivünket hozzád
emeljük, a mikor áldásodban részesülendők vagyunk. De mikor köszönetet
mondunk, hogy ebben a viharban, ebben a hidegben meleg fészekről
gondoskodtál számunkra, kérünk, hogy ne feledkezzél meg szerencsétlenebb
embertársainkról, kik talán odakint remegnek és nem találnak hajlékot;
kik talán éheznek és nincs, mi kínjokat csillapítaná. Irgalmasságnak
Istene, hallgasd meg könyörgésünket. Amen!_

Az urak állva maradtak, Todorescu, az orosz és Florica keresztet
vetettek magukra, s a pópa román imádságot mondott.

Ebéd alatt élénk társalgás folyt, melyben csak Todorescu vett kevés
részt, mert magyarul is, németül is keveset tudott. Ellenben az angol, a
gróf, Simándy és az orosz élénk beszélgetést folytattak utazásaikról,
idegen népekről, vadászataikról s különösen érdekelte az urakat az, a
mit Simándy beszélt Erdély történetéről, a reformáczióról és a román nép
babonáiról. Florica nem játszott jelentékeny szerepet az ebédnél, mert
nagyon izgatott volt, s minduntalan kiszaladt a konyhára. Kint teljes
erővel dühöngött a hóvihar, s mindnyájan kéjes érzettel adták át magukat
a meleg szoba és a jó ebéd élvezetének.

Ebéd után a gróf az attaséval nekiült écartézni, Simándy pedig egy
vadászszal elhozatta hazulról a sakkját, s lord Harringtonnal, a ki
szenvedélyes játékos volt, összeültek játszani. Alig játszottak
háromnegyed órát, az angol megszólalt:

– Ifju barátom, ha magának volna alkalma játszani, idővel mesterré
nőhetné ki magát. Zseniális ötletei vannak.

– Köszönöm, mylord, csak az a baj, hogy ötleteimet nem tudom összefüggő
csatatervvé fűzni. Mikor teológus voltam, Utrechtben sokat sakkoztam
elsőrendű hollandi sakkistákkal, de érzem, hogy nagyon elmaradtam.

Todorescu, a ki eddig csöndesen kibiczelt, most megszólalt:

– Ha csak az kell, kolléga úr, én szivesen fölajánlom magamat. Én is
mint teológus kitünő sakkista voltam hajdanában.

– Elfogadom, nagy örömmel elfogadom, kolléga úr.

Közbe Pista pezsgőt bontott, s folyton kínálta az urakat. Legbuzgóbban
Todorescu hajtogatta a poharat, s jó hangulatában Simándyval szemben
érzelmei teljesen megváltoztak. Eddig gyűlölte, de imponált neki. Most,
látván, hogy e finom urak milyen jól bánnak vele, holott őt, mint
házigazdát, pusztán köteles udvariasságban részesítik, látván, hogy mily
élénk részt tud venni a művelt urak társalgásában: gyűlölete olvadt.
Eddig azt hitte, hogy ez tulajdonkép egy bátor, nagylelkű, de
paraszt-kosta, a ki minden jóravaló eklézsiából kikopott, s ezért került
erre a kétségbeesett helyre; de most látta, hogy ez egy világlátott,
sokat tanult, jó modorú úr, a ki egy mozdulatával, egy hangjával nem rí
ki a nagyúri társaságból, melynek körében e pillanatban mozog és
vitatkozik. És egy nagy kérdés merült föl lelkében. Hogyan vetődött ez
az eszes ember a havasok legrongyosabb eklézsiájába? A ki tehetségénél
fogva a legelső eklézsiákat megérdemelné. Bizonyára boldogtalan s
önkéntes száműzetésben él itt. Ez a gondolat a vén papot engesztelékeny
hangulatba ringatta, s több ízben fölragadta a pezsgős poharat, hogy
ifjú kollégájával kocczintson, a mi Floricának, a ki titokban folyton
figyelemmel kisérte őket, nagy örömet okozott.

Ez alatt Todorescuné is toalettet változtatott, s bejött a szobába. Az
urak mind gratuláltak neki a kitünő ebédhez és ittak az egészségére.
Minthogy már sötétedni kezdett, lámpát gyújtottak, az attasé pedig leült
a zongorához, s orosz dalokat kezdett játszani. Ez alatt Florica és
Simándy egymás mellé kerültek.

– Izlett az ebéd? – kérdé a lány, s kaczérul nézett az ifjúra.

– Kitünő volt.

– Miért nem evett a habgaluskából?

– Édességet sohse eszem.

– De ezt én csináltam ám.

– Óh, hátha megigézett volna…

– Hogyan?

– Sára nénitől, az én vén gazdasszonyomtól hallottam, hogy a lány a
magafőzte étellel mindig meg tudja igézni a fiatalembert, ha az alatt,
míg eszik, a lány ránéz és három különös imádságot mormol.

– De kár, hogy nem tudtam előbb! – mondá Florica naiv őszinteséggel.

– Miért akarna engem megbabonázni? Mit érne velem, hideg, száraz,
szomorú emberrel?

Florica meghalkította a hangját.

– Valami nagy bánata van, úgy-e? Miért nem mondja el valakinek?

Simándy homlokán egy mély barázda jelent meg, szempillái leereszkedtek
és elfödték nagy fekete szemeit; arcza olyan lett, mint mikor napsütötte
rónán hirtelen valami felhő árnyéka repül át.

– Nincs nekem senkim, kisasszony.

– Kisasszony, szabad kérnem, – hallatszott az attasé hangja.

A zongorához szólította Flóricát, hogy román dalokat játszszék. Simándy
pedig egy sarokba ült, s nézte a leányt. És Florica oly szépen, oly
érzéssel játszott, hogy Todorescuné könnyezett, s mind gratuláltak.
Simándy pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ezt a leányt erős
karjaival átölelje, s össze-vissza csókolja.

– Tiszteletes úr, hát maga tud-e zongorázni? – szólt a gróf.

Pali fölrezzent álmodozásából.

– Szolgálatjára, méltóságos uram. Az orgonálás révén ezt is megtanultam.

– Ugyan verjen el nekik egypár jó magyar nótát. Ettől a sok vontatott,
szomorú nótától már a könnyeim is kicsordulnak.

Pali engedett a fölszólításnak, s eljátszott egypár ropogós, vérpezsdítő
friss nótát azok közül, melyeket azok a boldog magyarok szoktak
énekelni, eljárni ott künt, messze a kalásztermő nagy síkságon, melyre
sohasem esik rá a nagy hegyek árnyéka, melyet sehol sem szakítanak meg
sötét szakadékok.

Florica a zongorára könyökölt.

– Ugy-e, erre mind meg fog tanítani? – suttogá.

Simándy igent intett.

– Sohse játszottam, nem is hallottam ezeket a nótákat. Nekem azt
mondták, hogy a magyarok nótáit a czigányok csinálják. Talán maguknak
szomorú nótáik nincsenek is?

Simándy hirtelen megállt.

– Akar szomorút hallani? – kérdé halkan.

– Szeretnék.

A fiú végigcsúsztatta ujjait a billentyűkön, s a zongora hangja
egyszerre meghalkult. S aztán egymásután születtek meg keze alatt azok a
régi bús nóták, azokból a régi bús időkből, mikor a magyart a közélet
teréről visszaszorították családi tűzhelye mellé, s hazája sorsát idegen
bakók intézték. Azután azokból a még régibb időkből, mikor a bujdosó
kuruczok nyomát hóval födte be a szél. A gróf arcza egyszerre komor
lett, s mereven nézett maga elé, majd hirtelen, mintha nehéz gondokat
akarna magától elűzni, fölugrott, s majdnem nyersen szólt:

– Eh, tiszteletes úr, ne feledje: _lesz még szőlő lágy kenyérrel_. Most
pedig inkább mulassunk. Ezredes, üljön a zongorához, halljuk a legújabb
bécsi keringőket.

Az orosz nem kérette magát, s csakhamar Strausz egy andalító keringője
hangzott fel. A gróf félrerakatta a butorokat, s lord Harrington, a ki
már nagyon verte a taktust, egy öreges valczerbe fogott Floricával. A
lány féloldalt fordította a fejét, s égő tekintetet vetett Palira. Félig
nyitott szájából elővillogtak fehér fogai, s mintha azt suttogta volna:
Jer, jer, édes; hát te nem akarod, hogy kebledre símuljak?

– No, tiszteletes úr, – bíztatta a gróf, – előre! Az enyedi diákok
mindig híres tánczosok voltak.

Simándy nem látott, nem hallott többet. A lányhoz rohant, s a következő
perczben Florica remegve hajolt széles mellére s tova lebegtek a keringő
hullámain. Óh, veszedelmes és áldott hullámok ti, Ámor isten leghűbb
szolgái, hány ifjú szivet elbódítottatok már… Simándy arczát jóformán
beletemette a lány hajába s szívta annak illatát.

Egyszerre megállt. Két keze lehullt. Az orosz is abbahagyta a zenét. A
vihar megszűnt odakint s mély, ünnepélyes harangszó hangzott.

– Az én harangom, – mormogá.

A kipirult lány fölnézett rá, s megdöbbent hirtelen ránczossá vált
arczán.

– Bocsánat, kisasszony… méltóságos úr… ez az én harangom, a Bod Péter
öreg harangja. Holnap vasárnap lesz, szombaton mindig meghúzatjuk.

Megtörölte verejtékes homlokát.

– Óh, hogy elfelejtettem… Bocsánat, méltóságos urak… prédikáczióra kell
készülnöm…

Ezzel kirohant, mintha kergetnék. A Strausz-keringő újra fölhangzott
odabent. Simándy csak futott, futott, mintha menekülne. Sötét volt már.
Egy-egy házból a tűz fénye piros csíkot vetett ki a hóra, mintha ott
valami megölt ember vére folyna. A haldokló zivatar utolsó gyönge
lehelleteivel meg-megrázta még a fákat, s ilyenkor panaszos zörgés
futott végig rajtuk. Simándy belefutott egy hóval megtelt árokba,
fölbukott, pár ölet csúszott, s arczával szántotta a havat. Mikor
fölugrott, a zenét már nem hallotta, csak a harangkongás hangzott
fölötte, megtöltvén hangjával a völgyet. Nagyot lélekzett, a zene, a
pezsgő, az asszonyi szépség okozta mámor kiszállt a fejéből. A
harangnyelv mintha minden ütésével az ő szívét verte volna keményebbre.
Mire odaért rideg hajlékához: egészen rendben volt. A harang
elhallgatott, a pap belépett a házába.

– Kezét csókolom! – szólt Sára néni, – ugyancsak jól mulattak az oláh
papnál. Szent Isten, mitől véres az arcza, tiszteletes uram?

Simándy odanyult. Meleg vér serkedezett végig az arczán. Nem is vette
észre.

– Elestem, s arczczal a földön csúsztam. Adjon vizet.

Sára néni szaladt, s közbe elmesélte, hogy a Gyorgye egészen jól érzi
magát, s a nyáron egy olyan szép botot fog faragni a tiszteletes úrnak,
hogy még a méltóságos gróf úr is megirigyli.

Mindenki aludt már a faluban. De a magyar pap nem. Nem mert lefeküdni. A
mint a lámpást elfújta, s a szemét behunyta, zongoraszót hallott, s
Todorescuéknál volt. A feje forró volt, s Pali azt bizonyítgatta
magában, hogy láza van a sebtől. De meggyújtotta a lámpát és
felöltözött. Az asztalra könyökölt s maga elé bámult. Szereti-e ő
Floricát vagy nem? Szereti-e őt Florica vagy nem? Hűtlenné lesz-e
valakihez, ha Floriczát szereti? S ha igen: egy halott lányhoz lesz-e
hűtelen, vagy fogadalmához, kötelességéhez, hitéhez, hazájához? E
rettentő gondolatra homlokán kidagadtak az erek… érezte, hogy feje
megrepedni készül. Nem jön-e el újra a vizek fehér királynéja, a kis
Derry, korallsírjából, hogy közéjük álljon?… Rettentő eszme!

Fölugrott és kiment a konyhába. A nyitott padkán égett még a tűz.

– Gyorgye, rakd meg jól. Sára néni, tud-e maga mesélni?

– Hogyne tudnék, lelkem tiszteletes uram?

– Fáj az arczom, nem tudok tőle aludni. Nézze, ide ülök a padka sarkába,
meséljen mindent, a mi csak eszébe jut.

S miközben a tűz magasra csapkodott, Pali leült s hallgatta a motyogó
öreg asszonyt. Szembe vele Gyorgye ült, lábánál a kis kóczos
juhászkutya… s Pali lassan-lassan megnyugodott, mert nem volt egyedül.
Feje oldalt fordult, szeme fáradtan lecsukódott, elaludt. Az öregasszony
pedig zötyögős nyelvével Tündérországban barangolt és
sárkányviaskodásokat regélt. De az álom végre rá is leszállt, s a
fehérre meszelt rideg konyhában, a hamvadó tűz hunyó világánál aludtak
sorba: a pap, az öregasszony, a bojtár és a kutya.


XIV.

A nagyurak másnap kora reggel csengős szánjaikon elutaztak
szolgaszemélyzetükkel, s talán soha az életben egy gondolattal se
fordultak többé a kis hegyi falu felé. A gróf jól ismerte Todorescut, s
távozásakor egy ötvenest adott neki négyszemközt. A pópa egy darabig
vonakodott, de végre mégis elfogadta. Simándy, mikor a kis kakasharangot
csöngeni hallotta, kiállt háza elé a partra. A gróf odaintette, kezet
fogott vele, s lediktálta neki a jószágigazgatója czímét, a kihez
forduljon, ha az eklézsiának bármire szüksége lenne. Lord Harrington és
Vensolov ezredes szintén nyájasan, kézszorítással búcsúztak el tőle, s ő
úgy nézett a tovarepülő szánok után, mintha a czivilizáczió vonulna ki
azokon a faluból. Egyedül maradt.

És a mint az úri társaságot elnyelte az erdő, lassan visszafordult a
félig hó alá temetett falu felé. A házak kéményéből egyenesen szállt
fölfelé a füst. Az oláh templomban kegyetlenül harangoztak, s nehéz
czammogással, idomtalan czondrába pólyált oláh parasztok bandukoltak
itt-ott a házak közt, a misére. Oly hideg, oly alacsony, olyan
közönséges volt körülötte minden. Elszorult a szíve, s hideg futott át
rajta. Ujra elfogta az a gondolat, mely Derry halála s Anikó hűtlensége
után uralkodott rajta: ő már befejezte életét, nem érdemes tovább
tengődnie.

S nehéz gondolatokba merülve sétált ki az erdőbe, a mezőre, hol nyáron
annyi szép virágot szedett. S egy-egy csúcson, melyről szabadabb kilátás
nyilt, elővette messzelátóját, s lenézett a faluba. A messzelátó
önkénytelenül is a papék háza felé fordult, s ő dobogó szívvel leste,
hogy nem pillantja-e meg a kedves gyermeket, kinek társaságában tegnap
oly édes órákat töltött.

Estefelé Floricának egy levele érkezett, mely őt egészen szárazon
vacsorára hívta, úgynevezett _tyúkverőre_, mely a maradék
elfogyasztásából áll. Egészen belesápadt a levélbe, s azt vetette oda a
cselédnek:

– Nem megyek.

De mikor a cseléd eltávozott, utána futott, s azt mondta neki:

– Nézd az arczomat. Be van kötve. Elestem és most az arczom csupa seb.
Igy nem mehetek vacsorára.

De a kis Florica nem tágított. Nemsokára jött vissza a cseléd, hogy akár
fáj az arcza, akár nem, csak jőjjön azonnal vacsorára.

És a hatalmas legény megpuhult, kellemes érzelmek melegét érezte
szívében, s mint a párját kereső hiúz, futott végig a falun, az oláh pap
házához. Valami mámor fogta el, mely megzsibbasztotta érzékeit. Nem
gondolkozott, csak Floricát nézte, s vacsora közben, a zongora mellett
száz meg száz semmitmondó ostobaságot fecsegtek össze-vissza s egymás
szemébe nézve gyerekes örömmel nevetgéltek.

Óh, mily jól érezte magát e pillanatban Simándy, elfeledkezett
mindenről, a multról, a jelenről, a jövőről, s az a sejtelem derengett a
szívében, hogy ezek az édes ostobaságok ennek a rövid földi életnek
nagyon is lényeges alkatrészei. Egyszer már fészket vert szívében a
szerelem, de hajh, a sors kiverte onnan. A félszeg, székely falusi
Madonnával sohse űzhették az első, ifjú, bimbozó szerelem bohó játékait.
Mikor ez az érzelem leghevesebben forrt szívében: csak egy fakó
arczképet őrzött tőle s erre vesztegette tekintetének minden tüzét.
Derry szerelmét csak akkor tudta meg, mikor a Fehérország királynéját a
sós hullámok már a végtelen Óczeán felé ringatták. Az első, életében az
első lány volt Florica, a kit már karjai közt tartott, a ki vidám
kaczajjal rálegyintett kezére, a kinek formás, telt, nyulánk teste
sóvárogva hajolt feléje s szép arcza szelid boldogságtól sugárzott,
mikor Pali tréfáit hallgatta. Szomorú gyermekkorára nehéz, küzdelmekkel
telt ifjúság következett és nem ért rá, még csak futólag se, az
asszonyokkal foglalkozni. S férfias ösztönei jóformán csak most ébredtek
föl benne teljes erejükben.

Todorescu a vállára ütött. A pópa egy kissé pityókos állapotban volt.
Egész nap itta a pezsgőt, melyet a gróf otthagyott. Arcza vörös volt, s
nagyokat fujt.

– No, papocskám, nem sakkozunk?

Florica közbeszólt:

– Ugyan hagyja, papa. Simándy úr most nekem fog zongorázni.

– Elhallgass, te kis boszorkány, eleget mulattatok már.

– De papa!

– Csitt! Hol a sakktáblám?

Florica boszusan a zongorához ült, a két pap pedig sakkozni kezdett.
Mikor Todorescura nézve a harmadik parti is veszendőnek indult,
lesöpörte a figurákat.

– Eh, ostoba mulatság. Pezsgőt hozzatok!

Simándy föl akart kelni.

– Maradj öcsém, velem még sohse beszélgettél. Igyál!

Simándy fölhajtott egy pohár pezsgőt. A pópa dünnyögött:

– Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény. Minek jöttél hát ide, az
Isten háta mögé? Nem pap vagy te itt, hanem spion… arra vigyázol, hogy
én itt mit csinálok… Ne üss le, öcsém… részeg vagyok… igyál… holnap már
nem fogom tudni, mit beszéltem… Én mondom neked, bolond vagy, ha itt
ülsz… Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb
ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan,
hiszékeny, babonás. Rólam azt hiszi, hogy úgy az Isten, mint az ördög
mindig rendelkezésemre áll… Fél tőlem, tisztel és fizet, mert azt hiszi,
hogy a fél zsebemből egész tömeg rossz lelket bocsáthatok rá. Ez az én
erőm, ez az ő ereje, melylyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent
imádjátok és semmi mást… Egy Élő Isten… én is imádom… de az én népemnek
az kevés… A nép szegény, alázatos, félénk, meg van rémülve, ha a
főszolgabirót látja… no, igyál ebből a felséges italból… hát még
mennyire fél, mikor Istenéhez akar fordulni! Nem is teszi. Előbb hozzám
jön, én elűzöm a rossz szellemeket s a jó embert tovább vezetem… nem az
Istenéhez, arra ő nem is gondol… csak a védőszentjéhez… a védőszentje
aztán elkalauzolja az Isten trónja elé…

Simándy halálsápadtan hallgatta a mámoros pópa különös beszédét.

– Hallgass, ember, szavad úgy hangzik az én fülembe, mint az
istenkáromlás.

– Ne vedd rossz néven, de sok pezsgőt ittam. Nem tudom mit beszélek, de
lehet, hogy igaz, a mit mondok. Oláh ember el nem hagyja a hitét, mert
ezer babonaszál fűzi hozzá, s ezerféle átokkal sujthatjuk, ha el akar
szakadni. Ne is küzdj ellenünk. Hiábavaló. Aztán az oláh mind szegény, a
ki itt gazdag, az magyar és úr és szász. Erdélyben a szegény ember
nyelve az oláh, s ez teszi őt rokonszenvessé a szegénysorsu magyar
előtt…

Florica arcza jelent meg Simándy előtt. A lány egy nagy vizes poharat
szinültig megtöltött pezsgővel s szólt:

– Igya meg az én egészségemre!

És Simándy, ki remegő ajakkal készült felelni a papnak, megragadta a
poharat és fenékig ürítette.

Florica újra tele töltötte a poharat s egy kortyot ivott belőle. Aztán
lángoló tekintetet vetett Palira.

– Ezt is igya meg, – suttogá.

S Pali jól ismerte a babonát: hogy ezzel a lány szerelmét iszsza meg.
Remegő kézzel nyult a pohár után s rekedten szólt:

– És ha méreg volna benne, azt hiszi nem innám meg?

Ezt is fölhajtotta, belenézett az üres pohárba s szólt:

– Akkor talán még szivesebben meginnám.

A pópa az asztalra könyökölve, mámorosan nézett rá.

– Ide hallgass, magyar! Én azt mondom neked…

Pali olyat ütött az asztalra, hogy a poharak tánczoltak.

– Elég! Tudod-e, hogy székelylyel beszélsz? Másfél ezer éve vagyunk itt…
Mi Attila népe vagyunk… Másfél ezer év előtt is világhódítók voltunk… ti
meg most is libapásztorok vagytok…

A pópa megfogta Simándy karját.

– Jó, de most mi következünk. Ti elvégeztétek, elvonultok…

E pillanatban a konyhában megszólalt a dudásbanda. A pakulárok jöttek
oda tisztelegni a gazdájuknak és köszönetet mondani Simándynak. A ház
udvarában nagy tüzet raktak, s a nép körüljárta az Ardeleanát. A mint
Todorescu a dudaszót meghallotta, kirugta maga alól a széket, s kezét,
lábát hajigálva, dühösen tánczolni kezdett. A mócz vér felpezsdült
benne. Rekedten kiabált és süvegét a levegőbe hajigálta. Majd egy
ugrással az asztalnál termett s lesöpörte a pezsgőt.

– Pálinkát hozzatok ide! Nem kell ez a komisz úri ital!

Üvegből itta a pálinkát, s aztán odatette Simándy elé. A fiúban már
össze volt kuszálva minden érzés, minden gondolat… csak Floricát nézte,
a ki tapssal és lábdobogással nézte apja vad mozdulatait… Valami ördög
rohanta meg iszonyú erővel, ránczigálta, s a fülébe ordította: igyál,
feledj, kezdj új életet, bolond!

Inni, feledni, új életet kezdeni! De jó is volna egy olyan orvosság,
vagy kés, a mely az agyból kivágja azokat a sajgó, fájó sejteket. A
fehér ital ott csillogott előtte. Talán ez az? A nyomorult nép egyetlen
orvossága, vigasza, barátja. Az ópiuma, a morfiuma. Tágra nyilt
szemekkel nézte, aztán kinyujtotta a kezét, fölragadta és fölhajtotta…
mintha láng csapott volna végig egész testén, láng, mely pusztít benne.
Aztán hőség futott keresztül rajta, majd egyszerre egészen könnyűnek
érezte magát, s vigan fölkelt. A dudaszó hirtelen megszünt. A muzsikusok
kétfelé váltak, s ott állt Petru, a pakulár, tányérral a kezében.

– Domnu magyar pópa, a pakulárok ma levágták legszebb birkájukat, hogy
hazaérkezésüket ünneppel megüljék. A vacsorán nem feledkeztünk meg
rólad, ki Gyorgye társunkat megmentetted, s elhoztuk neked a birka forró
szívét, mert a ki azt megeszi, boldog lészen, mert szelid, jó asszonyt
ád neki a jó Isten párul. Fogadd tőlünk szivesen.

Odalépett Simándyhoz, a ki ökölre szorított kézzel várta, s energiájának
utolsó morzsájával a ficzkót tányérostól ki akarta lódítani. Ekkor
Florica termett Petru mellett, kivette a legény kezéből a tányért, s a
kis czicza dorombolásához hasonló meleg hangon így szólt:

– No, egye meg. A szelid, jó asszony nagy kincs.

S Pali megtört. Megette az oláh lánytól kinált birkaszívet. A duda újra
megszólalt, a fiú daczosan hátraszegte a nyakát, elkapta Floricát, s
szilajon járni kezdte vele a hunyadmegyei hórát. Todorescu a feleségével
ugrált, a ház előtt a havon a parasztok üvöltöttek, tánczoltak s a tüzet
ugrálták keresztül. Florica haja elszabadulva hullott alá, s Pali
végigsimította remegő kezével. Majd hirtelen megállt.

[Illustration: Magyar-Garabó.]

– Florica, bocsásson, rosszul vagyok. Valami összeszorítja a szívemet.

– Üljön le egy kicsit a mellékszobában, ott friss a levegő, az ablakok
nyitva voltak.

Pali betántorgott a sötét szobába. Tapogatva megkereste a divánt s úgy
zuhant végig rajta, mint egy darab fa.

Florica nagy bundát kapott magára és a tornáczra futott, a nép
mulatozását nézni. Kis idő mulva bejött, s égő gyertyával, lábujjhegyen
bement Simándyhoz. Simándy hanyatt feküdt, aludt; arcza halálsápadt
volt, homloka, szeme kegyetlen ránczokba huzódott, a mi valami végtelen
bánatos kifejezést adott neki. Zihálva lélekzett, s néha mélyet
sóhajtott. Florica összekulcsolt kézzel sokáig bámult rá, aztán lehajolt
s hirtelen megcsókolta. És ime, mintha rossz álmai elfutottak volna: a
ránczok elsimultak, a szomorúság eltünt, lélekzete is rendes lett.
Nyugodtan aludt.

… Odakint a részeg nép a részeg pópa vezetése alatt elénekelte az
_Ébredj román_ kezdetü lázító dalt; a dudások pedig elindultak a falun
végig, s a Hóra és Kloska lázadása idejéből fönmaradt, magyar-irtást
hirdető csatadalokat fujták.


XV.

Simándy hajnal felé ébredt föl, nehéz fejjel, bután. Eltartott egy darab
ideig, a mig rájött arra, hogy hol van. A ház és a falu csöndes volt
már, tapogatódzva ért ki a tornáczra s elsompolygott a pópa házától,
mint egy leforrázott kutya.

Egy hétig nem bujt ki a házából. Szégyelt a napvilágra jönni. Homályos
sejtelme volt arról, hogy valami olyast cselekedett, a mi korábbi
életétől merőben különbözik. Azután a szivét akarta kipróbálni. Néha úgy
érezte, hogy Floricát nem szereti; nos, akkor egy hónapra elmegy a
városba, emberek közé. De mikor ez a föltevés megérlelődött benne,
olyankor végtelen fájdalom fogta el a szívét. Ime, most Florica szorítja
össze kicsi markával. Tehát mégis az ő kezében van. De hát mi következik
abból, ha szereted? Nem vagy-e te erős férfi, a ki a szenvedések
iskolájában nőttél nagyra? Nem vagy-e te pap, vértanu, próféta? Mi közöd
neked a földi salakhoz? Nem állsz-e te a hegycsúcson s alattad mélyen
kavarognak az emberi szenvedélyek, bűnök, indulatok piszkos felhői,
ködei? Óh, én édes Istenem, de mikor ez a hegycsúcs oly kopár, oly
hideg, levegője oly metsző… s ő úgy vágyik a ködtől eltakart völgybe, a
rongyos faluba, a szalmafödeles házba, a nyájas tűzhely mellé… Hogy
megdobbant a szíve, mikor megjelent a Todorescuék cselédje, a Petru
szeretője, s hívta a pópáékhoz. Milyen nehezére esett neki azt üzenni,
hogy beteg s a házból se megy ki.

Ez a hét a szenvedések hete volt. Az erős, de hanyatló lélek végső
tusája a gyönge testtel. Se tanítás, se imádkozás, se olvasás, se séta
nem használt; valami vasmarok mindig egy bizonyos irányba csavarta
gondolatait. A végzet ismét hatalmába kerítette, s végrehajtotta rajta
azt, a mi odafönt meg volt irva róla a csillagokban.

Szombaton estefelé beállít hozzá Benedek kurátor úr fia, ünneplőben, egy
szintúgy felöltözködött leánynyal, s emlékeztetvén a tiszteletes urat
arra, hogy holnap lesz az esküvőjük, egyúttal beinvitálták, hogy ebédre
tisztelje meg a kurátorék házát, vacsorára pedig sziveskedjék Tar
Gerzsonékhoz, a lány szüleinek házához elfáradni.

A kurátor fiának esküvője nagy esemény volt, a fél falu kirukkolt rá és
Simándy, mikor vasárnap az istentisztelet után félórával a templomban
várta a násznépet, megdöbbenve látta, hogy még Floricza is az ifjú pár
után jön elsőnek, az édesanyjával. Tar Sára, a menyasszony, ugyanis
huzamosabb ideig kedvencz szobalánya volt Todorescunénak, s a papék még
egy tuczat selyemzsebkendőt is adtak a lánynak. Florica derekára szép
fehér prémes bunda simult, arczát a hideg pirosra csipte, akaratos, apró
hajfürtei homlokába lógtak; de fekete szemeiből annyi szemrehányás
nézett, szeretet sugárzott Simándy felé, hogy ez szédülést érzett s a
nyitott imádságos könyv lapjai összegyűrődtek, beszakadtak ujjainak
görcsös vonaglása alatt.

Pali magára vonta papi palástját, összekulcsolta kezeit, s az Úrasztala
emelvényén állva, elnézett a sokaság fölött, azután kezdé:

_Mindenható Isten, tekints alá kegyelmesen a Te szolgádra, a ki ime eléd
járul, hogy áldásodat lekönyörögje egy ifjú párra, mely az Általad
alkotott Természet örök_ _törvényei szerint Házadban megjelent, hogy e
földi életre szeretetben egyesüljön s abban éljen, míglen ki nem nyilik
számukra az üdvösség kapuja, s el nem hivattatnak, hogy őseik
szellemével egyesülnének…_

Itt tekintete lassan leereszkedett, s fáradtan megpihent Florica arczán.
A lány áhítattal nézett a papra. Simándy mereven rászegezte tekintetét s
kérdé:

– Te lány, ki előttem állsz, szereted-e ezt a legényt?

Florica arczán pir futott végig, ajkai mintha megmozdultak volna.

– Szeretem, – felelt Tar Sára.

– És te, legény, szereted-e ezt a leányzót?

És ekkor Simándy egész testén remegés szaladt át, ajkai megnyiltak és
halkan rebegték: _szeretem_. És Florica, a ki tágragyúlt tekintettel
nézett rá, megértette, lassan lehunyta a szemeit, mintha magához akarna
térni a gyönyörűségtől.

– Szeretem! – felelt a vőlegény kemény hangon.

A szertartás folyt tovább és senki se tudta, nem is sejtette, hogy e
pillanatban Simándy Pál és Todorescu Florica is szerelmet esküdtek
egymásnak. És Florica szempilláinak kárpitja újra felgördült és
tekintete mint egy ijedt madár kezdett ide-oda röpködni a templomban.
Kereste, hogy mihez fűzze esküjét… a román lány lelkének hiányzott a
kereszt, az oltár, az égő gyertya, a szent kép… a szobor… tekintete
lesiklott a puszta falakról s szorongás fogta el szívét.

Simándy pedig befejezvén a szertartást, szóla:

_Keresztyén társaim!_

_Odakint fehér halotti lepedő alatt megdermedve nyugszik a föld s
hazakergeti a mezőről a munkásembert. Ne panaszkodjunk, nem kell irtózni
a téltől, ellenkezőleg áldanunk és szeretnünk kell azt. Nemcsak a
tavasznak és nyárnak, hanem a szomorú télnek is megvannak a maga örömei.
De mi most ne az örömeiről, hanem a tanulságairól beszéljünk. A tél
közelebb hozza az embereket. Mennyi_ _család jöhet össze csupán a tél
kevésbbé szorgos napjaiban, – a tavasz, nyár és ősz munkái elfoglalják
őket egészen és sokszor elszakasztják egymástól az egy és ugyanazon
családhoz tartozókat is! És a tél visszaadja őket önmaguknak és
egymásnak s egyesíti ismétlen őket. És mennyiőnk elég szórakozást talál
a még viruló természetben, virágaiban, csodáiban, nap mint nap, úgy,
hogy alig jut pár óránk a társas élvezetekre; de midőn a természet
bezárja előttünk szépségét, mintegy e parancsolattal búcsuzik tőlünk:
menjetek, keressétek most már az örömet ott, a hol egyedül találjátok, a
családok és jóbarátok társaságában! Innét van, hogy télen ma is sokkal
élénkebb a társaságos élet és sokkal több a mulatság, mint például
nyáron; és ez így volt minden népnél, minden időben és így is marad. Óh,
bölcs édesanya a téli természet: mikor visszavonul önmagába, arra tanít,
hogy forduljunk mi is mimagunkhoz, ember az emberhez, s ha ő immár nem
adhat nekünk virágot, illatot, enyhe napsugárt, élvezzük a társaság
örömének édességét, virágait._[2]

_… Mi itt a világtól elszakadva, a magas hegyek között, jóformán
hozzáférhetetlen helyen élünk, rászorulva egymás szeretetére,
támogatására… hát szeressük egymást, mert akkor a mi életünkben még
zordon tél közepén is a nyár illatos virágai fakadnak… Keresztyén
társam, ki kézen tartod ama keresztyén hajadont, a kinek most hűséget
esküdtél, tudd meg, hogy az Isten megáldott, mert ifjui szíved
idejekorán megtalálta a szerető szívet, ki a tied mellett fog dobogni, a
tiedével fájni, ha bánatod van, örülni, ha örömed van… Óh, százszor
szerencsétlenek azok, a kiket az Úr kegyelme ettől megfosztott… azoknak
élete az örök hóval, jéggel födött hegycsúcsokhoz hasonlatos, melyek
mellett a nap fényes, forró sugárkévéi is hatástalanul siklanak el, míg
lejebb, a barátságos völgyekben uj életet fakasztanak… Hozzád
fohászkodunk óh Atyánk, világítsd meg véghetetlen irgalmad sugaraival e_
_boldogtalanok életének sötét éjszakáját… Add meg nekik, hogy részük
legyen a mindenható szeretetben, melyet Jézusunk hirdetett… Mert oly
sokan vagyunk, kik szeretet nélkül elsorvadunk… kiknek oldalát
lándzsával megszúrják… kiknek üdítő víz helyett eczet jut italul… kik
hordozzuk a töviskoronát…_

Simándy hangja mint egy kétségbeesett jajgatás hangzott végig a templom
boltozatai alatt. A nép megdöbbenve hallgatta, talán nem értette, de a
fájdalmat megérezte belőle. Florica remegve kapaszkodott anyja karjába,
s szeméből egy könnycsepp gördült végig arczán. Simándy megtört hangon
folytatta:

_A próféta írja, hogy vőn Jóáb három nyilat kezébe és Absálómnak szivébe
lövé. Egy szívnek három nyil! Mily kegyetlenség! Hiszen egy nyil elég az
oroszlán szívének is! A puszták királyát is halálra sebezheti!… És az én
szegény szívemet már két nyil járta át… Ments meg, óh Uram, a harmadik
nyiltól… Imádkozzunk!_

A szertartás, a beszéd, az imádság véget ért. Simándy padjába ült és
tenyerébe támasztotta a fejét. A nép lassan távozott… Florica a
templomajtóból visszanézett, de Simándy arcza eltakarva maradt.

És a pap egyedül maradt templomában és Istenével társalgott. A nyulánk,
szép fekete lány pedig fájó szívvel futott egyenesen a maga templomába,
az oltár elé térdelt, keresztet vetett, imádkozott, sirt, könyörgött, a
mellét verte… s kérte a jó Istent, tegye boldoggá azt a szenvedőt, a
kinek fájdalmas hangja még fülében rezgett, s ne feledkezzék meg itt
térdeplő kis cselédjéről se, a ki mindig jó volt, nem vétett soha
senkinek… s a kinek vergődő, puha, édes szíve annyira tele van
szerelemmel, hogy ha könynyé válnék benne, egész életében patakzanék
szelíd fekete szemeiből…


XVI.

A kurátor megleste, mikor a papja hazament a lakására, aztán jelt adott
és a lakodalmi menet bevonult az oláh templomba, hol Todorescu is
megáldotta az új házaspárt, s mindegyiknek adott egy amulettet, mely a
rossz szellemek ellen volt megvédendő őket. Ez már így szokás a havasok
közt; de a kurátor érezte, hogy a papjuk ezt tőlük nagyon zokon venné,
azért lehetőleg Simándy tudtán kívül csinálta.

Simándy otthon egy kicsit kicsinosította magát; a templomban nagy vihar
zúgott keresztül a szívén, de most már megnyugodott, megkönnyebbültnek,
sőt boldognak érezte magát. Az lebegett előtte, hogy egész nap Florica
társaságában lehet, a nélkül, hogy egyuttal Todorescuék kellemetlen
házánál kellene lennie. S úgy lehet együtt Floricával, mintha csak
ketten volnának, mert az egyszerű, naiv nép nem fogja őket gyanakodó
szemmel nézni, s megjegyzésekkel kisérni.

Az asztalfőn, egy sarokban ültek ők ketten. A szoba lassankint megtelt
füsttel, ételgőzzel s a mint egyre több és több pálinkát fogyasztottak,
a jókedv is hangosabb és hangosabb lett. Simándy egy jódarabig
hallgatott, aztán hirtelen Florica kezére tette a kezét.

– Bizony, édes Florica, gyenge, bűnös ember vagyok én. Vajha az Isten
megbocsátaná, a mit ma a templomban ellene vétettem.

Florica ránézett és halkan suttogta:

– Mit?

– Nem is láttam az előttem álló jegyespárt, csak magára néztem és
magamra gondoltam.

– Ép’ úgy, mint én.

– Magának esküdtem.

– És én magának.

– S talán ezzel még azt a bűnt is elkövettem, hogy lelkemhez lánczoltam
a maga lelkét…

– Hát ezt bűnnek tekinti?

– Annak, mert az én lelkem össze van törve, beteg; s az én életem a
hullámokon hánykolódó rossz ladik, mely elsülyedésre van szánva.

A lány megsimogatta Pali kezét.

– Ne beszéljen így. Tudom, hogy eddig szomorú élete volt, s én annál
jobban szeretem magát; de most majd következnek a fehér napok.

– Fehér napok? Óh, Florica, ha tudná, hogy mennyi fekete nap van az én
elmult ifjúságomban. Én értem tengerbe ölte magát egy szép, szőke
hollandi angyal, a kinek szerelméről sejtelmem se volt; s engem
elhagyott első szerelmem, szép tavaszom legelső rügyeit leforrázta a
dér. Bús emlékek romjai és halottak sápadt arcza közt kigyózik multam
ösvénye. S ha az öregedés az átélt szenvedések szerint történnék, én
mint fehérhajú aggastyán, viaszsárga arczczal és görbedt vállal állanék
itt… Azért szeretem úgy magát, mert maga mellett úgy érzem magamat, mint
a vándor, a ki a hideg, havas, sötét, végtelen pusztaságon lobogó
pásztortűzre talál. S boldog vagyok, mert puha kezének szorítását érzem.
S szeretném, ha mi itt összefonódva fává változnánk, s századokon át
állnánk egymás mellett… és suttogva, összehajló lombjaink közt boldog
kis madarak fészket raknának és szerelemről csicseregnének.

Így ömlött a szenvedélyes, szerelmes szavak patakja az ifjú ajkáról… de
nem egyszerre… lassan, halkan, sokáig, s a lány lelke mohón szívta be, s
koronkint megremegett az örömtől.

– Pali, édes Pali, – suttogott, – szeretlek, nagyon szeretlek.

– Vigyázz, Florica! Egy egész világ áll köztünk; te tán nem érted, de
tudd meg, hogy mi egymáséi nem lehetünk, ha csak az előitéleteknek egész
gonosz világát szét nem romboljuk.

Florica mind a két kezével megragadta Simándy kezét.

– Ha kiáltó szavadat hallanám az éjszakában, futva mennék utánnad, nem
törődve azzal, hogy kőbe botlom, tüskebokorba futok, mélységbe zuhanok…

– Édes!

A füstből Todorescu vérfutotta arcza merült föl. A vén pap a vadállat
ösztönével mintha megérezte volna, hogy kölyke veszedelemben forog, s
megjelent.

– Papocskám, a lányomat mulattatod?

És a lányra rászólt:

– Florica, gyere, valamit akarok mondani.

A lány engedelmesen szállt ki. A pap karonragadta s elvonszolta.

– Miért nem tánczolsz? – mordult rá odakint a tornáczon. – Mit bujsz
össze azzal a pogány tatárral? Mit suttogtok folyton? Mézes-mázos
szájával tán szerelemről beszél? (Itt eltorzult a pópa arcza.) Ha ezt
tudnám, azonnal megfojtanálak. Román lány vagy – érted? Urilány vagy –
érted? Művelt lány vagy – érted? Rád uri kényelem vár, városi élet,
gazdag férj. Ne busulj, majd eljön, én gondoskodom róla – te oly okos
kis lány, jó kis lány vagy, Florica, ne keserítsd öreg apádat.
Megfojtalak, ha másképp lesz. Érted? És most eredj tánczolni!

A lány elfordult. Apja visszarántotta.

– Addig szóba se állj vele, míg oláh nem lesz. Majd ha mellettünk
térdel, velünk imádkozik, bőjtöl és vezekel, akkor adhatsz neki nyájas
szót. Eredj!

Florica panaszos hangon megszólalt:

– Apám, hazamegyek.

– Mi bajod?

– Megfájdult a fejem a nagy füstben.

Apja megragadta a lány két vállát, s merőn az arczába nézett.

– Csakugyan nagyon sápadt vagy. Mit beszélt neked az a ficzkó?

– Semmi rosszat, apám.

A pópa megfogott egy cselédet.

– Te, küldd ki a feleségemet.

Todorescuné kijött s gondjaiba véve a leányt, hazakisérte. Todorescu
nehéz léptekkel visszament a lakodalmas házba, szembe ült a magyar
pappal s az asztalra könyökölt. Sokáig farkasszemet néztek egymással.
Simándy szó nélkül meredt a pópa kivörösödött ábrázatára, gondolatai
egészen másfelé kalandoztak. Végre a pópa megszólalt:

– A tavaszszal a leány Szebenbe megy rokonaihoz. Örökké csak nem ülhet
itthon? Férjhez kell adni, arra való… A nyáron meg Borszékre megy az
anyjával… tán még bojár is elveszi… szép is, okos is, művelt is… meg egy
kis pénze is van.

Simándy nem felelt rá.

– Hát te nem házasodol meg, öcsém? Asszony kéne már neked is a házhoz.
Ez nem élet.

Simándy hallgatott.

– Nem felelsz? Min gondolkozol?

Simándy mélységes szomorúság rezgésével hangjában végre megszólalt:

– Hadd abba, pópa, nem értesz te meg engem, én sem értelek meg téged.
Minek fáraszszuk magunkat üres zörgéssel?

Simándy azon gondolkozott, hogy ez az előtte álló ember mily távol, mily
idegenül áll ahhoz az emésztő szenvedélyhez, mely az ő szivét eltölti.
Pedig atyja a leánynak s ő nem tud képzelni olyan esetet, hogy ez
embernek a nyakába boruljon s megvallja, hogy a leányát szereti. Sőt
mikor az apa különös, nyugtalanító, czélzásokkal telt beszédét hallotta,
vad gyűlölet szállt föl lelke mélyéről s úgy nézett a pópára, mintha az
volna a mesebeli sárkány, melynek körmei közül kincsét ki kell ragadnia.

A pópa fölugrott s otthagyta. Simándy is fölállt s a mint az asztalt
hátrább tolta, szeme valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön.
Fölemelte: azonnal ráismert, Florica amuletje volt, az ismert kazáni
Szent Szűz, a gyermek Jézussal karján. Zsebébe rejtette.

Beállt az est, csöndes lett a falu és sötét, csak a lakodalmas házból
tört ki néha a vigasság zaja s a világosság. Florica barátságos
leányszobája csak egy síró és imádkozó gyermeket látott. Egyszerre
megzördült a kis kertre nyiló ablaka. A leány remegve ment oda s félig
kinyitotta.

Egy mély hang megszólalt a sötétben:

– Florica, édes Florica, úgy rémlik, elfelejtettem neked megmondani,
hogy szeretlek.

– Csak mondd, csak mondd, édes.

– Csókolj meg, Florica!

S a vasrács közt megcsókolták egymást, oly erősen, oly hevesen, hogy a
szegletes rud véres sávot vont mindegyiknek homlokára.

– Kis leány, imádkoztál-e ma este a kazáni Szűz Máriához?

– Oh, Atyám, irgalmazz, elvesztettem az amuletemet.

– Nem vesztetted el, Florica, mert a sors úgy akarta, hogy általam
megkerüljön. Fogd! Imádkozzál mindenhez, a miben hiszel, hogy elnyerd a
boldogságot. Hisz én már a fényes csillagokat is ostromolom
könyörgéseimmel. Rózsás álmokat, édes, drága szivem!

S a kis leány egyszerre boldog, vidám lett, tapsolt, ugrált s imádkozván
a Szűz Máriához, szépen elaludt. A pap pedig késő éjszakáig botorkált a
faluban ide-oda, zúgó fejjel, nehéz szívvel, megbomlott lelkiismerettel,
összetört világgal, melyben csak egy ép, egész érzelem volt: szerelme.


XVII.

Különös az, mikor a tavasz hósírjából bontakozik. Az első zaj az, mikor
az ereszről megindul az olvadó hó egyhangú csöpögése. Azután a hó
fehérségét a mezőn nagy fekete foltok kezdik megszakítani. Majd a
patakok veszítik el jégkérgüket s vidám csörtetéssel futnak végig
medrükben. Rá következik a télen át hallgatag verebek csiripelése s a
házi szárnyasok barátságos kukorékolása, kotkodácsolása, mintha
tudakozódnának szomszédról-szomszédra, hogyan töltötték társaik a telet.
A bogarak zümmögése is megindul a meleg konyhában. Most már kezd
szinesedni is a föld. A nagy fekete foltokból egész zöld táblák lesznek.
Az erdőben megjelenik az ibolya és a gyöngyvirág s már madarak is
karicsolnak itt-ott.

Simándy fásultan húzta az élet igáját. Minden héten elment egy párszor
Todorescuékhoz, de csak rövid látogatásra, csakhogy épen Floricát
láthassa; s ezek a látogatások lassankint beleszorították a köznapi,
egyszerű, nyárspolgári gondolkozás, életmód szűk kereteibe.
Kötelességeit, mint pap és tanító, rendesen teljesítette, de azontúl
csak a leánynyal és közös jövőjükkel foglalkozott. Majd Todorescuék
lassan megbarátkoznak vele s elfogadják vőnek.

Egy református papot hivat és Floricával megesküszik a saját
templomában; azután Todorescu rájuk adja az áldást, a maga templomában.
Mi volna ebben rossz? Miért nem volna szabad ezt neki megtennie? Mit
áldoz föl, ha ezt megteszi? Néha elboruló lelkén villámként czikázott át
egy pár rémes gondolat: hát ennek a földnek, a testnek szenvedélyeitől,
melyektől örökre mentnek hitte magát, csakugyan nem tudott
megszabadulni? Vajjon ő még mindig az a pompéji praetoriánus, a ki nem
mozdul az őrhelyről, mikor az egész világ összeomlik? De hát letépheti-e
magáról a húst, lelkének ezt az utálatos börtönét, mely ide köti,
lehúzza őt a többi féreg közé, kik ember néven itt mászkálnak, míg rövid
létük végső határa el nem érkezik? A sas fölszáll a nap felé, a bogár
kimászik a verőfényre, a medve jóizűen hempereg a moszatban, a mohos
pázsiton, a madár a fészekben csicsereg a párjával… Csak épen ő legyen
örök bánatra verőfénytelen, sötét napokra kárhoztatva? Csak azért, mert
az Alkotó keze, mikor sárból kigyúrta, nemesebb, gyöngédebb lelket, e
lélekkel meleg érzéseket, hivatásáról és emberi méltóságáról
emelkedettebb fölfogást lehelt bele? Nem, nem, ezzel nem veszíthette el
jogát a boldog életre, az ő számára is van fény, melegség, nyugalom,
boldogság… szerelem.

Ezeken a gondolatokon keresztül alakult ki Simándyban egy új
életfelfogás, e fölfogás alapján aztán félretett mindent s teljesen
Floricának élt. A kis kertre nyiló ablak látta éjszakánkint, mikor nem
volt holdvilág, szenvedélyes csókjaikat és nagy esküvéseiket. Mikor
pedig mások jelenlétében találkoztak, ezer együgyü semmiségről
beszélgettek, a mi rájuk nézve mindmegannyi édes, rejtett czélzást
tartalmazott.

Valamelyik kora tavaszi reggelen, mikor még itt-ott hófoltok fehérlettek
s a dalos madár torka még nem nyilt meg, Simándy fölkelt, hogy a
Máslás-oldalt elborító bokrok kezdődő rügyezésében gyönyörködjék. Halk
zsongás, zümmögés hallatszott, a miből kitetszett, hogy már a bogarak is
kezdik bontogatni szárnyukat. Simándy rendes szokása szerint fölhágott a
Balintye-dombra, honnan épen Todorescuék tornáczára látott. Itt szokott
lenni Florica, a ki fehér zsebkendőjével egyet-kettőt úgy suttyomban
mindig intett a fiúnak. Most még nem volt ott. Pali hátát egy fának
vetve, merőn nézett le a pópáék házára. Alulról mintha hidegség csapott
volna rá; most ment ki a föld fagya, nyilván azt érezte. Lassankint
észrevette, hogy a ház szokatlanul elhagyott. Ajtók, ablakok csukva
maradnak, nem járt ki a tornáczra senki, még cseléd se. Az udvaron néha
végigment egy-egy leány, de más nem mutatkozott. Balsejtelem fogta Pali
szivét. Itt valami történt. Egy darabig dermedten állt, aztán nagy
léptekkel megindúlt lefelé, egyenesen Todorescuék kerítésének. Itt már
oly türelmetlen volt, hogy egyszerűen átvetette magát s futva haladt át
a kerten. Valahonnan az ólak közül egy kóczos leány bújt elő.

– Te, nincs idehaza senki?

– Nincs, instálom.

– Hová lettek?

– Még hajnalban elutaztak kocsin, a tisztelendő úr, a tisztelendő
asszony, meg a kisasszony.

– Hová?

– Nem tudom. De parasztszekér vitte utánuk a nagy pakkot.

Simándy elfehéredett arczczal nézett a néma házra. Tántorgó léptekkel
ment a kis kertbe. Florica odanyiló ablaka vastáblákkal volt bezárva.
Így találta már az éjjel is, azért nem is mert kopogtatni. A vasrúd
lakatja mellé egy kis bokréta ibolya volt tüzve, egészen friss ibolya.
Ezt csak Florica tehette oda. Simándy két kézzel kapott utána és a
tárczájába rejtette. Aztán lassú léptekkel, agyában mázsás
gondolatokkal, hazafelé indúlt. Semmi kétség, Floricát elrabolták tőle.
A vén pópa mindenre rájött s elhatározta, hogy egy elhatározó lépéssel
véget vet az egésznek. Pali izmai irtóztató erővel huzódtak össze:
rettentő, halálos ütést tudott volna adni mindenkinek, a kinek része van
a rablásban. Fogai csikorogtak s arczán a düh és a fájdalom fölváltva
kergették végig egymást. Levágta magát az ágyra s gondolkozott. Aztán
fölugrott, útra öltözködött, nagy görcsös botot vett a kezébe s kiment a
ház elé. Összevont szemöldökei alul vad tekintetet vetett a völgyre,
minden oly unott, oly üres, oly közönséges volt előtte e pillanatban.
Házát kietlennek, templomát zordnak találta. Aztán nyersen hátat
fordított az egésznek s nekivágott a hegyi útnak. Baltavár felé. Egy
félóra múlva, puha talajon, friss keréknyomot talált. Ez a papék
kocsija. A szelistyei csárdánál megállott. A régi kocsmárosné pogácsával
és pálinkával kínálta. Gépiesen lemorzsolt egy pogácsát s ivott rá.

– Szintén a városba megy, tisztelendő úr?

– Oda.

– Ma hajnalban ment erre a papunk, az egész családjával.

Pali föleszmélt. Az igaz, hisz ez az asszony látta őket. Beszélni
lehetne vele.

– Ne mondja. Hova mentek?

– Baltavárra. Valami nagy mulatság lesz ott. A kocsistól hallottam, a ki
külön szekéren vitte a sok gyönyörű báli ruhát.

Pali megkönnyebbült. Hát csak mulatni viszik Floricát, nem rabolják el
végkép tőle. Hát vigyázni fog arra a leányra, csak megtalálja. És jaj
annak, a ki útjába mer állni?

– Beszélt a kisasszonynyal?

– Igenis, instálom.

– Mit?

– Azt kérdezte tőlem, emlékszem-e még arra, mikor ők itt a garabói
magyar pappal találkoztak?

– Azt kérdezte?

– Azt. A kisasszony szegény bizony nagyon betegnek látszott. Mintha csak
temetésre ment volna.

– Igazán? – s Pali szive, az az önző, szerelmes szív, szinte ugrált
örömében, – hát még mit beszéltek?

– Többet nem, mert az édesanyja odajött s előtte, úgy látszik, nem akart
beszélgetni.

Pali tovább haladt az erdőben, megkönnyebült szívvel. De most már súlyos
eltökélés vonúlt föl szivében: azt a leányt kiragadja onnan, magával
hurczolja s ha nincs máshová: a vadonba, mint a tigris a zsákmányt.

Késő délután ért be Baltavárra és egy városvégi korcsmában meghuzódott,
s ott nagy vörös plakátokról rögtön megtudta, hogy miről van szó. A
román szinpártoló egyesület tartotta évi közgyűlését s erre Szebenből,
Brassóból, Balázsfalváról összegyülekezett egy csomó pap, tanár, tanító,
ügyvéd. Lesz itt ünnepi istentisztelet, szinielőadás, hangverseny, bál.
Az _Apaffy-fogadó_ előtt nagy tömeg vidéki parasztság ácsorgott, őket is
bevezényelték a dászkálok.

A mint besötétedett, Simándy is beosont a városba s egy sötét pontról a
fogadó kivilágított kapuját figyelte. Egyszerre csak megdobbant a szive.
Todorescut és a feleségét látta kijönni: tehát Florica itt van és
egyedül van fönt. A mint Todorescuék eltüntek a homályban, két ugrással
a kapu alatt termett s fölszaladt az elsőemeleti folyosóra.

– Todorescuék melyik szobában laknak? – kérdé a szobalánytól.

– Kilencz.

Kopogtatott.

– Ki az?

Ez Florica hangja volt.

– Én vagyok.

– Pali, édes Pali, az Isten áldjon meg, hát eljöttél?

– Nyisd ki az ajtót, Florica.

– Nem, édes szivem, nem lehet, magam vagyok.

– Florica, még ma nem mondhattam meg, hogy szeretlek. Hogy érzed magad?

– Rosszul, mert nem látlak és nem csókolhatlak. Ne félj, csak rád
gondolok, mindig örökké… Eredj, mert apám Szebenbe visz, ha megtudja,
hogy utánunk jöttél. S akkor én meghalok.

– Édes Florica, itt leszek közel és vigyázok rád. Nyisd ki legalább az
ablakodat, hadd lássalak. Az ég áldjon meg!

Léptek hallatszottak. Pali egy sötét fülkébe vonta magát, aztán leosont
a fogadó előtt levő sáros térre. Néhány percz mulva kinyilt az első
emeleten egy ablak, fehérruhás női alak jelent meg s két rózsát
ledobott. Pali diadalmasan rárohant, fölemelte, megcsókolta s a
tárczájába tette. A leány odafönt egy pillanatra kihajolt, aztán eltünt
s az ablak becsukódott.

Így szedte föl ez a szegény bolond fiú a sárból Florica virágait. S egy
sötét sarokba állva, órákon keresztül dideregve nézte az ablakot, mely
mögött oly forró szívvel gondolt rá Florica, a havasi pap szépséges szép
virágszála. Így alakította át a mindenható szerelem ezt a férfit
ábrándozó diákká.

Később, mikor a románok már gyűlni kezdtek a szinielőadásra, bement az
Apaffy-fogadó sarkán lévő kocsmába, mely kávéház is volt egyúttal. Itt
egy asztalhoz vonult és sört ivott. Az egyik sarokban egy pár magyar
sörözött vacsora előtt, tanítók, hivatalnokok, járásbiró, kereskedő s
arról beszéltek, hogy a mai oláh mulatságra még Bukarestből is jöttek
vendégek. Az egyik tanító, a ki ismerte Simándyt, megszólította, hogy ne
búsuljon egymagában, hanem üljön oda közéjük. Simándy odament és sorba
bemutatkozott. Az egyik úr különösen meglepetve nézett rá:

– Ön Simándy Pál?

– Az.

– Az a Simándy Pál, a ki Hollandiában tanult Bótai Barnával?

– Az.

– Örvendek. Én, uram, Szentpáli Tamás vagyok, helybeli járásbiró.

– Szentpáli Tamás, Bótai Anikó férje? – kiáltott meglepetve Pali.

– Az.

Pali élesen végignézte ezt a férfit, a kit most látott először életében
s a ki olyan végzetes szerepet játszott életében. De tekintetében nem
volt se harag, se gyűlölet: puszta emberi kiváncsiság.

– De hisz ön ügyvéd volt?

– Átléptem a birói pályára.

– Hogy van a kedves neje? – s maga is elbámúlt, hogy ezt olyan
közömbösen tudja kérdezni. Ez a szó _Anikó_ többé nem hozta rezgésbe
szivét.

– Köszönöm, jól. Ugyan jőjjön el ma hozzánk vacsorára. Az asszonynak
nagy örömet fog szerezni.

Simándy egy darabig habozott, azután halkan azt felelte:

– Nem bánom.

A járásbiró haza is üzente mindjárt, hogy kedves vendéget visz
vacsorára, de nem árulta el, hogy kit.

Nyolcz órakor eloszlott a társaság. Szentpáli is vitte haza a vendéget.
A mint közeledtek a házhoz, Pali szivében kezdtek elevenedni a régi
emlékek: találkozásai Anikóval, látogatásai Bótaiék eklézsiájában, a
parókia, a patak, a Bethlen Gábor nagy fája, hollandi életük, Anikó fakó
arczképe. Egy párszor nehéz sóhaj tört föl a kebléből, de semmi különös
izgatottságot nem érzett.

Szentpáli előre sietett. Már a tornáczról bekiáltott:

– El se képzeled, asszony, kit hozok.

– Nem én, – felelt vissza egy kedélyes hang.

Szentpáli előretolta Simándyt.

– Szent Isten. Jól látok-e? Hisz ez Simándy.

– Az vagyok.

– Hozta Isten.

– Kezét csókolom.

És megcsókolta a kezét. Így látták egymást viszont, hosszú idők múlva,
Simándy és az a leány, a ki egykor megölte a szegény kis Derryt.
Szentpáliné kissé elhizott asszony volt, csak a szemei voltak a régi
Anikó szemei. Nem lévén rajta füző, meglehetősen formátlanul terjedt
szét. Egész lénye arra mutatott, hogy a búsulásra, szerencsétlenségre
nincs semmi tehetsége. Szemeiből rokonszenv sugárzott Simándy felé, de
világos, hogy váratlan megjelenése semmi különös indulatot nem keltett
puha lelkében. Szerette Simándyt, de a sors máshoz adta társul s
lassankint egészen lezárta, elfelejtette a mult aktáit. Lám, Simándy
lelke szikla volt, melybe erős kézzel volt bevésve Anikó és utána Derry
emléke. És a sors ezt is le tudta faragni onnan és ujat vésni bele. Hát
még az ilyen labdaruganyosságú asszonylélekről hogy lepattanhattak az
impressziók, még ha azok az első szerelem impressziói is. Simándy nézte
és eszébe jutott: vajjon ő boldog lett volna-e ezzel az asszonynyal?
Lehet. Hisz a férjtől függ, hogy milyen irányban fejlődjék az asszony.

– Rózsa, hozz egy kis szilvóriumot. Tamás piszkáld föl a kályhát. Én
kinézek a konyhára.

És elszaladt, Simándy ott állt maga a szoba közepén s azon gondolkozott,
hogy minek is jött ő ide.

Rózsa, Anikó vén-leány nénje bejött a pálinkával és Simándy szivét
egyszerre keserűség fogta el. Eszébe jutott a vén leány Utrechtbe írt
kegyetlen levelének minden sora. És eszébe jutott az ő keserves
nagypéntekje. Miért is jött ide, hogy életének kálváriáját újra
végigjárja.

– Jó estét kivánok.

– Jó estét.

– Tessék egy kis papramorgót inni.

– Köszönöm.

– Én a gyereket megyek huzogatni, különben fölébred és bömböl.

Ezzel rosszkedvűen a másik szobába ment.

– Rózsa mindig ilyen harapós, – szólt halkan Szentpáli, – ne vegye tőle
rossz néven.

– Oh, dehogy! – felelt Simándy s eszébe jutott, hogy ezekért hozta az
áldozatot és dobta oda Anikót.

Ekkor bejött az asszony.

– Látta már a kis fiamat?

– Nem.

Fölfogta az égő lámpást és bevezette Simándyt. Kis kocsijában édesdeden
szuszogva aludt egy kövér kis kölyök s Anikó ragyogó arczczal nézegette.

– Rózsa, szívem, kérlek, légy szives tálalni, kész a vacsora.

– Hát a Treszka mire való?

– Tudod, milyen ügyetlen és ostoba.

Simándy elfordult és visszament a szomszéd szobába. Unta az alakokat, a
jeleneteket és Floricára gondolt. Nagyon megbánta, hogy idejött. Az
emlékeket, a melyek s a az alakokat, a kik ma eléje kerültek, régen
eltemette már. Mire való neki a temetőben járkálni? A szép virágos
kertben látta utoljára az édes Anikót, karcsún, kedvesen, fehér
köténynyel, szelid remegéssel egész testében s most itt áll előtte a
folytatása: egy kövér, közönséges asszony, a ki hol a nénjével, hol a
cselédjével veszekszik s a csontot jóizüen szopogatja.

… Közönséges, kövér… de boldog, – ezt súgta egy hang Simándy szivében.

A vacsora meglehetősen egyhanguan folyt le, Szentpáli beszélt csak
sokat, helyi érdekű és járásbirósági eseményeket. Rózsa mogorván
hallgatott, az asszony ki-kinézett, vagy a konyhába, vagy a gyermekhez s
aztán a piacz drágaságáról, a cselédek gyarlóságáról s arról kezdett
panaszkodni, hogy ezen a télen mennyi fát elfütöttek. Majd ismét azt
emlegette, hogy itt Baltaváron soha sincs semmi mulatság, az a pár
szegény magyar hivatalnok se tart össze valami csunya pletyka folytán,
mely háborúságba vitte egymás ellen a magyarságot. A szászok egészen
külön vonulnak, az oláhok is, a magyarok is; ők maguk csak egy házhoz
járnak: Eránosz örmény kereskedőhöz, a kinek a felesége erdővidéki s
Anikónak leánykori ismerőse. Az oláhok bezzeg minden esztendőben
találnak valami alkalmat összecsődülni s akkor egész esztendőre
kimulatják magukat.

Simándy hallgatagon nézte a beszédes asszonyt s igyekezett a régi
Anikóból fölfedezni egy vonást, vagy egy hangot. De nem sikerült. Hanem
abból, a mit az asszony pusztán a mulatságok elmaradása s a társasélet
hiánya szempontjából fölpanaszolt, egy sötét képet rajzolt meg magának:
az erdélyi társadalom züllöttségét. A nép ismeretlen milliói fölött áll
az intelligenczia, mely háromfelé húz és nincs egy közös eszme, mely
őket eltöltené. Szász, román, magyar, ez a háromféle irány, valamennyi
külön törekvést, külön eszmekört, egy egészen külön világot képvisel.
Csak az állam vaspántjai tartják őket össze. S valamennyi közül a
legmostohább ez a szegény magyar, az egyetlen, a ki csakis ezt a hazát
vallja magáénak, az egyetlen, a kinek lelke az ország határánál
szárnyaszegetten lehull, mert tovább nincs mit keresnie, míg a szász, a
román lélektáplálékért vígan repül tovább – az egyik Berlin, a másik
Bukarest felé. A magyar ezeréves küzdelemben kifáradva, vérevesztetten
áll itt s napról-napra jobban koldusodva védi az _egy haza_ göröngyeit.
Az asszony egyszer csak észrevette Simándy arczának komorságát s erre
elhallgatott.

– Én untatom magát, ugy-e, ezekkel az együgyü kisvárosi dolgokkal?

Simándy nem felelt. Mit is feleljen? Egész másfelé jártak az ő
gondolatai. Kicsinységének érzete fogta el. Eszébe jutottak a nagy
álmok, melyek egykor hevítették s végiggondolta a mai napot, melyen
elköznapiasodott első ideálja mellett halad el oly közönbösen, mint egy
úszó jéghegy, ellenben a másik után szalad az éjszakában, hidegben, mint
egy kis kutya.

Valóban az volna ő? Fölállt, megsimította homlokát és távozni készült. S
ekkor észrevette, hogy Anikó az urát oldalba döfi s valamire
figyelmezteti. A férj csakugyan meg is szólalt:

– Igaz, tiszteletes úr, mi még köszönettel is tartozunk önnek.

– Miért?

– A mit szegény boldogult apósommal tett Bótai Barna halála után. Hogy
nem árulta el a halálát, sőt pénzt is küldött a magáéból…

– Vagy úgy? Kérem hagyja…

A kalapja már a kezében volt, kezet szorított mindnyájukkal s elment. A
férj lámpával kisérte a kapuig, ott még egyszer elbúcsuztak és Simándy
kisietett az utczára… Hideg volt, összehúzta a kabátját. Vagy talán a
lelke fázott? Lehet. Oly különös, oly nevetséges volt elgondolni, hogy ő
mit tett Bótaiékért… s hozzágondolni ezt a mostani jelenetet, a mikor a
baltavári királyi járásbiró ezt neki sok idő mulva olyanformán köszöni
meg, mintha egy hordó ajándék-borról volna szó. Oly különös, oly
nevetséges volt, hogy a könnyei kicsordultak fájdalmában.

Csakhamar megpillantotta az Apaffy-fogadó kivilágított ablakait s vére
egyszerre fölforrt. Talán már azt a másikat is elvették tőle… A kiért
idefutott, mint a bolond… a kihez lopva fölkúszott, mint a tolvaj… a
kinek sáros virágait fölszedte a földről… a kinek száraz ibolyáját itt
rejtegeti a zsebében. Ott állott a téren s összeszorított ököllel nézett
a házra… Föl szerette volna gyújtani… Vagy berohanni és a leányt a
hajánál fogva kihurczolni onnan.

Ujra fölment. Megfogott egy pinczért s adott neki egy forintot, hogy
szerezzen neki olyan helyet, a honnan a bált nézheti. A pinczér
fölvezette a nagy terembe szolgáló erkélyre, melyen a czigányok
játszottak.

[Illustration: Ott állott a téren…]

Alatta javában állt a bál. Épen keringőt tánczoltak. Azonnal fölfedezte
Floricát, fehér ruhában, piros diszítésekkel, hajában is fehér virággal.
Egy elegáns, frakkos úrral tánczolt. Szorosan átölelve tartották egymást
s egyszer, kétszer… négyszer ötször körülkeringőzték a termet. Azután
jött egy másik, egy harmadik, egy negyedik s Florica, a kinek arcza
kipirult s telt keble viharosan hullámzott, ragyogó arczczal ment, ment
és fáradhatatlan volt. Azután visszajött az elegáns frakkos úr s
karonfogva sétálgattak. És Florica nevetett, fehér fogai folyton
villogtak… Azután újra karjára fűzte őt az úr s tánczolva belerohantak a
tömegbe; összeütköztek a testek, az arczok egészen közel hajoltak
egymáshoz s forró leheletüket egymás szeme közé fújták… Bódító illat
töltötte meg a termet… Florica tánczosa vállára hajtva fejét,
kibontakozva a tömegből, röpült tovább.

S a sáros ruhájú, kuszált ábrázatú fiatalember onnan a czigányok
karzatáról sápadtan és merev szemekkel bámult le rá és mindig csak rá.
És lassankint egy iszonyú érzés lopódzott szivébe: ez a lány nem az övé,
nem is lehet az övé soha. Ez a lány más, mint odafönt a nagy hegyek
alatt, az ő csöndes völgyükben. Itt az arcza más, azon az édes arczon
most a kéjes érzelmek egész tömege ül. Ez a föld lánya, a ki fényre,
pompára, zajos társaságra született, ime, hogy vonaglik királynői teste
a férfi karjai közt… hogy mutatja újra meg újra fehér fogait, mintha
bele akarna harapni a hímbe, a ki vezeti… Ez nem Anikó, a ki megtörik és
eldurvul… de jó feleség és jó anya… ez gazdaságra, nagyvilági életre
született… ime, a mint lejön a havasokról és beleveti magát az élet
vidám zajába, egész pompájában kifejlődik, mint egy virág, a mely csak
most találta meg igazi földjét, igazi éghajlatát. Erről mersz te
álmodozni, száz léleknek nyomorult papja? Két hold kukoriczaföldnek
tulajdonosa?

Meghorkant benne egypárszor a nehezen járó lélekzet és végre fölkelt
(mintha egy világot emelne vállain!) kiosont, lefutott az utczára. Vége,
vége, Floricát is elvesztette, átok, nehéz átok nyugszik rajta, az
életében kinálkozó minden híves patak méreggé válik, mikor ő szomjas
ajkát feléje közelíti. Hideg kezét forró homlokára szorította, s egy
helyben állva, az égre bámult; de az ég csillagtalan volt és sötét
felhők borították.

[Illustration: Florica a román bálban.]

A sarokkocsmából, hol este söröztek, irtóztató lárma, verekedés zaja
hallatszott ki. Kinyilt az ajtó, s egy embert dobtak ki rajta, a ki
panaszos nyöszörgéssel fekve maradt a földön. Simándy odament.

– Megütötte magát?

– Az úr magyar? Áldja meg az Isten, vigyen haza.

– Mi baja?

– Magyar nótát akartam huzatni, aztán az oláhok véresre vertek és
kidobtak.

– Keljen föl.

– Nem tudok, össze vagyok törve.

Simándy fölemelte, az ember csupa vér volt s keservesen nyögött.
Simándynak nyakába akasztotta a fél kezét s lassan, biczegve elindult.

A tér sarkán megálltak, Simándy visszanézett. A fogadóból a vad
Hóra-táncz hangjait kisérő rivalgás idáig hallatszott. S ott járta
Florica, tán mint egy furia, azt a tánczot, melyet a régi gonosz időkben
Nagy-Enyed lángjai mellett, magyar asszonyok holttestei fölött is jártak
a fékevesztett vadállatok. S ő lehajtott fejjel, szivében ezer hegyes
tőrrel, vitte az éjben a véres, jajgató magyart… lelkében pedig
hurczolta a vérző hazát, a vérző hitet.


XVIII.

Hazavitte a sebesültet, s még azon a hideg éjszakán, a vak sötétségben,
maga is elindult hazafelé. Annak az ismeretlen embernek, a kit a sárból
fölszedett, s a kinek az arczát se látta, fájó nyöszörgése, szaggatott
panaszkodása, a tehetetlen düh félig visszafojtott kitöréseivel keverve:
folyton a fülében hangzottak s lelkét marczangolták. A mint gépiesen
botorkált tova a sötét úton, már messze haladva a várostól, még mindig
érezte magán az összetört ember súlyát, kezének görcsös kapaszkodását, s
hallotta nehéz sóhajait. Ő meg haladt előre a sötétben, a göröngyökön, a
víztócsákon, a gödrökön keresztül, – haza, a halálba, a pokolba, ki
tudja hová?

A pirkadó hajnal legalább a homály rémeit elűzte mellőle, s egy kissé
megnyugodott. A nap kibontakozott a felhők közül s aranysugarai
fénynyel, melegséggel töltötték meg a tájat. Simándy megállt,
körülnézett, s nagyot szítt a fényből, a melegségből. S a mint vére egy
kicsit megpezsdült, újra Florica jutott eszébe. Előtte állt, a mint
tánczolt, nevetett, fecsegett, kaczérkodott, jobbra-balra hajladozva.
Nem, ezt a leányt nem neki teremtette az Isten, ez nem lehet osztályosa
az ő fekete kenyerének, lakója az ő puszta házának, követője az ő
pompátlan vallásának. Ennek a lánynak hófehér nyakán gyémántnak kell
villognia. Kis lábai puha szőnyegbe kell hogy süppedjenek. Kis kezein
drágaköves gyürűk kell hogy csillogjanak – különben boldogtalan lesz. S
hol vegye ő a gyémántot, aranyat?

Végignézett magán. Csupa sár, sár végig… És a bal válla és a bal karja
csupa vér, vér… annak a szegény bolond, ismeretlen magyarnak a vére, a
ki Magyarországon magyar nótát akart huzatni. S ennek a vérnek rajta
száradt, fekete foltja a lelkét is égeti, ott bent, hol egykor a nagy
elhatározások keltek…

Vér!

Milyen különös gondolatokat sugal a vér. A vér, mely ruháján száradt,
annak a vérnek, mely ereiben lüktet.

Pap vagy, hiszed a túlvilági életet, öld meg magadat, ez a világ nem a
számodra teremtetett, talán a boldogság ott túl vár rád.

Tedd le egy gödörbe e szánalmas testet, a buta agyat, mely mindig
dolgozni, a gyönge szivet, mely mindig szeretni, a könyörtelen gyomrot,
mely mindig enni akar.

S az ő beteg vére visszafelelte: Nem! Öld meg a lányt, s lelkeitek
összeölelkezve fognak beröpülni az örök élet kapuján.

Már bent járt a havasok közt. Valami kis hegyi faluban halottra
kondítottak. E hangra magához tért. Köröskörül az őserdő oly néma volt,
mintha az is áhítattal hallgatná a harang által hirdetett
gyászjelentést. Vékony lélekharang volt: kis gyermeket siratott. Boldog
halandó! Kétszer boldog! Gyermek volt, tehát keveset szenvedett;
meghalt, tehát pihenhet.

Bandukolt tovább.

Igen meghalni. Fölébredni ebből a kínos álomból, elég volt már. Ha van
még benne erő tettre: csak ez van hátra.

Fölemelte fejét. A tavasz fakadozott körülötte a márcziusi levegőben,
minden a megujhodásról, az életről beszélt, csak ő hurczolta magában a
halál sötét gondolatát.


XIX.

Három napig tartott a baltavári román mulatság, s ez idő alatt a
városnak olyan képe volt, mintha Oláhország kellő közepén feküdt volna.
Floricának pompás dolga volt. Szépségével is uralkodott, tánczával is
hódított, modorával is elszédítette a fiatalságot. Megvolt benne az a
bizonyos francziás műveltség, melyet Bukarestben el lehet sajátítani, de
Párisban nem. Párisból viszik ugyan oda, de a franczia kultura a keleti
orthodox talajon egészen más virágokat terem, mint otthon. Jó és kedves
lány is volt Florica, de egy kicsit elkényeztették. S bár finom
iskolákban járt, szive mélyén ott szunnyadtak a szenvedélyek, mócz
parasztőseinek nyers szenvedélyei, párosulva a havasi lakók heves
képzeletével, babonáival és zabolátlanságával. Simándy már az első
pillanatban megkapta érdeklődését, szemük az első találkozáskor
összevillant s Florica így szólt magában: _ez tehát az ellenséges faj_.
Soha életében magyar emberrel nem beszélt, iskoláiban, környezetében
csak rosszat hallott róluk. A kálvinistáról pedig éppen azt hirdették
neki, hogy az egy engesztelhetetlen, kemény, durva, pogány faj, mely
Erdélyben lábbal tapossa a szegény románt. Mindez fokozta érdeklődését
Simándy iránt, a kiről tudta, hogy pap, tehát benne még fokozottabb
mértékben meg kell hogy legyenek fajtájának említett tulajdonságai. S
első találkozásukkor mindjárt ebből a fiúból költői lélek s bizonyos
krisztusi szelidség sugárzott feléje, mikor a virágokról regélt s hazája
véres és szomorú történetéről, az elomló romokról, az elhullott népről
beszélt. S figyelmesen megvizsgálva vonásait, fölfedezte arczán a
nemességet, a férfias szépséget, s az a benyomása támadt, hogy oly ember
áll előtte, a ki sokat szenvedett. S ha visszagondolt bukaresti,
szebeni, tusnádi életére, az ugrifüles bojárfiúkra, a csélcsap, vidám,
felületes katonatisztekre: eszébe jutott, hogy soha egy férfin se
nyugodtak szemei olyan különös érzéssel, mint Simándyn. S a zajos és
tarka életből a magányba jutva, unalmában is mindig visszatért arra a
fiatalemberre, a ki vele egy faluban lakott, s első benyomásai nemcsak
megmaradtak, hanem állandó gyökeret is vertek benne. Egyszer titokban
megnézte Simándy templomát s elámult, mikor a puszta falakat, a szuette
padokat látta. Micsoda hatalmas, bátor, önmagában bízó ember lehet, a ki
innen, e kietlen, zordon egyszerűségből egyenesen a Mindenható Istenhez
mer fordulni, semmi segítséget az övén kivül el nem ismerve és semmi más
segítségért az övén kivül nem könyörögve… Azután valahányszor
találkozott Simándyval, mindig fokozódott az érdeklődése… Mikor apját a
favágóktól megmentette, s ott állt előtte nyugodtan, bátran, azt a hitet
keltve másokban, hogy ebben az emberben meg kell lenni az oroszlán
erejének. Mikor Gyorgye érdekében házuknál megjelent, akkor már a
szerelem kezdte benne bontogatni virágait, s mikor hideg, komédia nélkül
való egyszerűséggel nekivágott a hóviharnak, hogy megmentsen egy
emberéletet, mely a birkáénál kevesebbet ér: akkor már a szerető szív
rettegése fogta el, s azon a zivataros, álmatlan éjszakán, imádság és
sirás közt teljesen rabjává lett a feketeszemű, sápadtképű ifjúnak, a ki
talán azóta már valami mélység fenekén összezúzott tagokkal aluszsza a
halál örök álmát.

Így kezdődött, fejlődött és nőtt hatalmassá ez a szerelem, melyet a lány
szive legbelső rejtekébe zárt, úgy hogy szüleinek legalább eleinte
sejtelmük se volt róla… Később se tudtak meg semmit, de Todorescu
ösztöne megsúgta, az egészet a lány unatkozásának tulajdonította, s
azért örült neki, mikor alkalom kinálkozott arra, hogy a baltavári nagy
mulatságokra vigye, a hová jóformán szökve mentek el.

Itt Florica egész életkedvvel vetette bele magát a zajos társaságba. A
szerelem nála úgy nyilvánult, hogy fölébresztette érzékeit, s új
vágyakat támasztott benne. Abban a perczben szünt meg kislány lenni,
mikor szive rabul esett. S mikor a zene kábító hangja mellett egy sereg
úrral keringőzött, félig behúnyt szempillái előtt az a komoly, szép,
férfias arcz jelent meg, mely csak az imént állt vele szemben, esdve,
vallva, forró szavakat suttogva egy bezárt ajtón keresztül. S a lány
ittasan gondolt erre a hatalmas, bátor, nemes pogányra, a ki vele
szemben oly szelid, jó és édes. A virágillat, a zene, a leheletek
párája, az emberi testek gőze, mind-mind hozzájárult érzékeinek
elzsibbadásához, s mikor reggeltájban pihenésre tértek, csillogó
tekintettel nézett körül, nézett ki az ablakon a térre, hogy hátha
megpillantaná őt, a kinek ölelésére, csókjára csak most vágyott igazán,
testének minden csöpp vérével.

De ő nem volt ott, s nem is jött elő s a lány érzékei tovább tobzódtak a
mulatságban. Todorescut úgy nevezték a románlakta vidéken: _a havasok
püspöke_, a mivel vagyonosságát akarták jelezni. S a kit Florica bája,
műveltsége nem vonzott, azt odacsalta a vagyona; képzelhető tehát, hogy
mennyire körülrajongták őt, a bálkirálynét. Kézről-kézre adták s csak a
harmadik napon, dél felé indulhattak haza. Todorescu meg a felesége
álmosan bóbiskoltak a hintóban, Florica pedig nyitott szemmel
álmodozott. Vajjon hova lett Pali? Hiszen azt igérte, hogy itt marad és
őrködni fog fölötte. Megharagudott rá? De hisz ő nem vétett ellene
semmit! Eh, majd megtalálja otthon, azt nem kivánhatja tőle, hogy három
napig ott ácsorogjon az ablaka alatt… A szelistyei csárdánál, mint
rendesen, megpihentek. S Florica azonnal az erdőbe ment, hogy ibolyát
szedjen. Dalolva szökkent bokorról-bokorra, s Todorescu azt dörmögte oda
az anyjuknak, hogy _lásd milyen jó volt bevinni. Itthon már egészen
megsavanyodott, s még az a féleszű magyar pap is elcsavarta volna a
fejét_.

Florica pedig, a mint ide-oda röpködött, minden szál ibolyánál arra a
_féleszű magyar papra_ gondolt, s lelke egészen nyugodt volt. Olyan
diadalokat aratott e napokban e férfiak fölött, hogy a felől a garabói
magyar pap felől is egészen nyugodt lehetett.

Sötétedéskor érkeztek haza a magányos faluba, Florica kihajolt a
kocsiból s jól láthatta még a református paplakot és templomot, de
Simándynak sehol nyoma. Teljes erejéből kiáltani szeretett volna, hogy:
_Gyere elő, édes, itt vagyok ujra!_ De nem lehetett, s szivébe nyomasztó
érzés vonult.

A mint az udvarukba érkeztek, az első, a kit megpillantott, Gyorgye
volt. Petruval fát vágott.

– Te Gyorgye, – kérdé halkan, – itthon van a magyar pap?

– Nincs, instálom, elment Funtinelbe, a remetével.

– Mikor?

– Még tegnap.

Florica lassan, gondolkodva haladt föl a házba. Két keze csüggetegen
ereszkedett le. A mint a konyhába érkezett, a hatalmas ibolyacsokrot egy
heves mozdulattal a padkán égő nyitott tüzbe dobta. Panaszosan pattogva
hamvadtak el az üde, kis virágok, s hullaszagot terjesztettek. A leány
pedig bement egy sötét szobába, s ajkát véresre harapta. Azt az ajkát, a
melyet ma csókra nyujtott volna Simándynak.


XX.

Simándy hazatért, s tavaszi, meleg pompájában látta meg a völgyet, hova
ő egykor elrejtette magát, hogy teljesen azoknak a nagy föladatoknak
szentelhesse életét, melyeket maga elé tűzött. S ebben a völgyben minden
fa, minden ház, minden virágszál elkezdett neki Floricáról beszélni. S
ha a lányra gondolt úgy tünt föl előtte, hogy az is tenger alatt nyugvó
kincse már ő neki, melyet ő soha föl nem hozhat erre a fényes
napvilágra. Jó volna, ha már ő is belefeküdnék a koporsóba, a többi
halottak: a szétfoszlott ideálok, az elpusztult kötelességérzet mellé. A
haldokló ember érzésével bámult maga körül, mint a ki már tudja, hogy a
következő tavaszon a szép, fehér virágok az ő sirján fognak fakadni, s
az ég kék végtelensége helyett talán egy más végtelenség fog szemei
előtt kitárulni.

Lassú léptekkel ment a házába, melynek eresze alatt az első fecskék
építették már fészküket. És Sára asszony, látván sápadt arczát, kuszált
vonásait, az álmatlanságtól megduzzadt szemeit, nem is mert hozzá
szólni, csak a kezét csókolta meg alázatosan, s a sáros ruháját kezdte
kefélni. Simándy engedte átöltöztetni magát, gépiesen megitta a kávéját,
s csak akkor bátorkodott Sára asszony jelenteni, hogy itt van Zalathnay
Gábor, a funtinelli remete s tegnap óta várja a tiszteletes urat.

– Hol van?

[Illustration: Simándy hazatért…]

– Papp Mózesnél.

– Hivja el.

Nemsokára megjelent Zalathnay Gábor. Tárt karokkal, szives köszöntéssel
lépett be, de hirtelen megállt.

– Mi bajod, fiam? Nagyot változtál, mióta nem láttalak. Beteg vagy?

– Az vagyok.

– Mi bajod?

– Fáj az élet.

– Mi történt itt veled?

– Semmi különös, csak rájöttem arra, hogy fölösleges vagyok ezen a
világon.

Az öreg ember mély fájdalommal nézett rá.

– Mondtam én egyszer, hogy a te lelkedet megöli itt ez a buta magány.
Vezérnek születtél te, nem annak, hogy a közkatonák közt is a legutolsó
légy.

Simándy nem felelt, csak megfogta Zalathnay kezét, s melegen megrázta.

– Hozzám jött, látogatóba?

– Igen. Ha nincs terhedre, gyere Funtinelbe. Husvét közeledik,
szeretném, ha Urvacsorát osztanál a cselédeimnek.

Igaz, hisz ő pap. S vannak még nálánál is nyomorultabbak, a kik hozzá
folyamodnak vigasztalásért. Szerencse, hogy nem a maga vad keserűségéből
kérnek, hanem az Isten véghetetlen irgalmát könyörgik le általa az
égből. Helyes! Az ő könyörgései úgyis visszahullanak az égből; talán a
mások könyörgésével sikerül oda jutnia.

– Mikor indulunk?

– A mikor tetszik. De te fáradtnak látszol, fiam. Nem akarnál előbb egy
kicsit pihenni?

– Pihenni?

A fiú üres, fájó hangon mondta ezt, s különösen tekintett Zalathnayra.

– Bizony jó volna pihenni, de nem most… majd később… akkor sokat fogok
pihenni…

Zalathnay odalépett hozzá, atyailag megsímogatta a fejét, s tenyerét
homlokán nyugtatta. Simándynak ez jól esett, behunyta szemeit, vagyis
fáradt szempillái maguktól lecsukódtak, s elmult tíz percz, az öreg
ember még mindig ott állt, s az ifjú papnak zúgó fejét fogta. Ettől
kezdve Zalathnay, látván Simándy akaratlanságát, atyailag, testvérileg
vezette, s a fiú követte őt és engedelmeskedett neki, mint a gyermek.

Délfelé lóháton elindultak a hegyek közé.

Zalathnay titokban megfigyelte Simándyt s megérezte, hogy ebben az
emberben sötét elhatározások vannak. Beszéddel nem igen zavarta. Eltelt
egy óra, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Csak a lovak patkóinak
kopogása s a falevelek zúgása hallatszott. A mint távolodtak Garabóról,
Simándy még komorabb lett, s a gyötrelmek tíz évvel megvénítették az
arczát. Jóformán azt se tudta, hogy lovon ül, azt se vette észre, hogy
ettek meg ittak útközben, egyszerre csak azt látta, hogy megérkeztek
Funtinelbe.

Másnap délelőtt kiosztotta az Urvacsorát. De ő maga, papi palástjában,
már korán reggel a Zalathnayak kápolnájában volt, s megpróbálta
összetört lelkét Istenhez emelni. Félénken, alázatosan kezdte, mintha
attól félne, hogy megszólal egy égi hang és hűtlenséggel fogja vádolni.
Mentegette magát, hogy ő is gyarló embernek született, s nem tud
fölülemelkedni a föld légkörén. Kérte az urat, hogy fogadja kegyelmesen
a szolgáját, mikor szegény, hivő, bizodalommal eltelt egyszerű embereket
vezet eléje.

Megnyugodott és megerősödött lelkében. Mikor aztán ott álltak előtte a
durva hegyi lakók, naptól lesült arczukkal, s látta szemükben égni a hit
lángját: egyszerre megtermékenyült a szive, s megtalálta a szavakat,
melyekkel ezeket a szegény, tudatlan embereket legegyenesebben a
Mindenható trónjához kalauzolhatja.

S mikor a nép elvonult a kápolnából, olyan boldogság szállta meg a
szívét, a minőt régen nem érzett. Ez látszott az arczán is és Zalathnay
is észrevette.

– Jobban vagy, fiam?

– Jobban, atyám, s most vágyom csak pihenni.

Zalathnay bevezette a szobájába, levetkeztette, mint egy gyermeket, Pali
pedig belefeküdt az ágyba, elaludt, két napig aludt, álmodozott, feküdt,
s zaklatott idegei egy kissé lecsillapodtak.

Az öreg remete pedig többnyire ott ült ágya mellett, hallgatta olykor
ki-kitörő sóhajait, látta arcza kínos vonaglását, s elhatározta, hogy a
míg csak lehet, a szegény szenvedőt ott tartja magánál.

Negyednap egy teljesen sárga arczú hegyi mócz jelentkezett a kastélyban.
Zalathnayval kivánt beszélni.

– Uram, azt hallottuk egy cselédedtől, hogy itt van a garabói magyar
pap.

– Itt van.

– Az a pap, a ki télen, a hóviharban, elment megmenteni egy nyomorult
pakulárfiút?

– Az. Hát ti is tudjátok?

– Mindenki beszéli ezt a vidéken, uram. Csak az az egy barátja van itt a
szegény embernek.

– Mit akartok vele?

– El akarjuk hívni Clujba. Nagyon betegek vagyunk mi, uram, mind.

– Mi bajotok?

– Ez a sárga nyavalya öl bennünket, a ki engem is pusztít.

Simándy lépett be.

– Itt a pap! – szólt Zalathnay az oláhnak.

Az oláh előadta még egyszer a kérését.

– Testvér, de én magyar pap vagyok ám, nem ismerem a ti szentjeiteket,
manóitokat, boszorkányaitokat, nem tudok én se ördögöt kiűzni, se
rátokolvasni.

Az oláh ránézett.

– De ismered a mi Istenünket, mert Isten csak egy van és tudsz hozzá
imádkozni. Pópánk nincs a faluban, a szomszéd pópa pedig azt üzente,
hogy elég fa van az erdőben, akaszszuk föl magunkat. Kis gyerekei vannak
és azért nem mer közénk, nyavalyások közé jönni.

– Jól van, elmegyek, – felelt Simándy.

Zalathnay pedig így szólt a távozni készülő öreghez:

– Eredj a konyhára és várj ott. Kérj a szakácsnétól húst.

Az öreg alázatosan felelt:

– Ne adj nekem húst, uram, nem veszi azt be az én gyomrom. Hat év óta
nem ettem húst. Inkább adass egy falat kenyeret, meg pálinkát.

– Jó, kérj magadnak.

Az oláh elment. Zalathnay Simándyra nézett.

– Tudod mi ez?

– Nem.

– Pellagrás. Az éhség betege. Ez az ember, az a falu, sohse lakott jól
életében. Ha éhes volt, csak kukoriczamálét evett. Azt is keveset. Ettől
kapta meg ezt a betegséget. Először megrothad elevenen, aztán megőrül.

– Oda fogunk menni, atyám.

És azt gondolta magában, hogy az Isten talán a föld legnyomorultabb
embereit akarja megmutatni neki, a kiknek láttára éreznie kell, hogy az
ő panasza csak istenkáromlás… És ezek az emberek önkénytelenül is hozzá
jöttek lelki segítségért… a sors vezette őket ide… mintha tudnák, hogy
kivülök ő a föld legnyomorultabb teremtése. S a két férfi maga előtt
bocsátva a gyöngeségtől tántorgó kis sárga oláhot, fölment a vad
rengetegbe, s elérkezett a nyomorúság tanyájára.

A mint a falu közepébe, a haranglábhoz érkeztek, hol egy csapat asszony,
férfi, gyerek várta őket, Simándy megdöbbenve tekintett körül.

Talán a pokolbavivő úton jár, s most ért az első állomására?

Egykedvűen néznek az urakra. Csak egy felnőtt férfi süvegelte meg őket,
mert öntudatának és erélyének utolsó szikrája ezt még megsúgta neki. S a
mint fölemeli kezét, látszik kezének pergamenszerű, sárga bőre. Homlokán
repedések vonulnak végig. Ugyanilyen a többi is. Valamennyi rongyokban,
sárgán, fekélyekkel borítva, csoszogó, fáradt léptekkel jár és unottan
néz körül.

Odalép a biró. Az egyetlen egészséges ember a faluban. Alázatosan
köszön, s megkérdi, hoztak-e az urak egy kis ennivalót?

– Majd előbb körülnézek, hogy mitek van! – felelt Zalathnay.

A bíró lehajtotta a fejét.

– Nincs nekünk, uram, semmink. Nincs a faluban egyetlen disznó, egyetlen
marha, egyetlen birka, de még szárnyas sincs. Nem hallod, mily csendes a
falunk? Minket, uram, még a kutyáink is elhagytak. Talán attól féltek,
hogy megeszszük őket. Az egész községben két font buzakenyér van; nálam.
Meg egy liter pálinka; az is nálam. Hús azonban nincs. Ha az elfogyott,
itt hagyom a községet. Innen az urak többet se munkást, se katonát nem
kapnak. Ez az úr a garabói magyar pap?

– Én vagyok.

– Tessék eljönni egy haldoklóhoz. A szegény megbolondult már az éhségtől
s ott fetreng a szobája földjén.

Elindultak, s az éhség nyomorultjai követték őket mint kisértetek,
tétova léptekkel. És Simándy lelkében fájó gondolatok kavarogtak.
Mindennek van czélja a világon. De mi czélja lehet annak, hogy ezek az
emberek a világra születtek? Az a sárga, hámlóbőrű asszony ott mögöttük
a tízhónapos gyerekét szoptatja, a helyett, hogy a sziklához vágná. Az
irtóztató betegség, mely testén és lelkén rágódik, nem tudta belőle
kiirtani az anyai szeretetet s mikor a kis csenevész féreg gyönge
szájával rajta csámcsog, talán még az a remény is él az asszonyban, hogy
majd ennek egykor jobb sorsa lesz. Talán majd később, ha az a gyermek
nagyobb lesz, a jó Isten meghallgatja könyörgésüket s megadja nekik a
mindennapi kenyerüket. S a szegény asszony, kinek fáradt, bomladozó
agyában nem fér el két összefüggő gondolat, nem sejti, hogy a tehetetlen
poronty a szenvedést, az őrültséget szívja be magába tejével.

Az őrültet lefogták. Röhögve nézett maga körül. Megmagyarázták neki,
hogy ez a pap. Ugy látszik, megértette, mert keresztet vetett magára.
Simándy fejére tette a kezét, s oláhul imádkozott. A pellagrások az
udvarban csoportosultak és a férfiak levett kalappal, az asszonyok
térdenállva hallgatták.

_… Keresztény társaim, vigasztalódjatok, mert a ki itt beteg, annál
egészségesebb lesz ott tul a másvilágon, a mi Urunk Jézus oldalán. A ki
itt szenved, annak ott örök boldogsága leszen, a kinek itt a teste
sebekkel terhelt, annak bőre ott fehér, tiszta lesz mint a hó…_

Zúgó fejjel, száraz nyelvvel, rekedt hangon beszélt-beszélt… de érezte,
hogy ez mind hiábavaló ekkora nyomorusággal szemben. És rajta is
csüggetegség vett erőt… Nem, nem, nem az Istenhez kell fordulni… Az
Istenhez mindig kell fordulni, tehát most is… de itt a földi hatalmak
mulasztását kell pótolni. Itt azokat kell elővenni, a kiknek kezébe a
névtelen milliók sorsa le van téve.

De hát hol vannak azok? kik azok? Azt ő nem tudja. Azt a nép se tudja…
Kifordult a tömeghez, s ekkor szive megtört, hangja szelid,
szeretetteljes lett, s vigasztalta őket, közéjük ment, arczukat
simogatta, gyermeküket beczézgette, s e közben könnyei folytak le
arczán.

Odakint lódobogás hallatszott. Egy sárgazsinóros megyei hajdú állt meg
prüszkölő lován a ház előtt, s a jól táplálkozó szolgák elbizott hangján
bekiáltott:

– Hé, oláhok, ez itt Cluj?

Mindenki megrezzent a durva hangra. Zalatnay kilépett a kapu elé, s
odaszólt:

– Ne ordíts, ficzkó, mert majd lepöndörítelek arról a lóról.

A hajdú levette a süvegét s alázatosan szólt:

– Instálom, nem láttam, hogy urak is vannak itt. Ez itt Cluj, a hol a
sárgaság van?

– Ez. Mi kell?

– A biróval szeretnék beszélni.

– Itt vagyok.

– Tudatom kenddel, hogy a megyei komissió, az orvos úr, az aljegyző úr,
meg a méltóságos főispán úr titkára nemsokára itt lesznek vizsgálatot
tartani, meg egy kocsi elemózsiát kiosztani. Hát rendbe szedje kend a
népét. Isten áldja meg! Jó egészséget kivánok!

(Az utóbbi már Zalathnaynak szólt.)

A biró fejcsóválva hallgatta a jelentést. Megint urak. Ennek nem jó vége
lesz. Sietve terelte ki a népet az udvarból, s még botjával is nógatta
őket, hogy kiki minél hamarabb a házába juthasson. A szegény hülyék azt
a csöpp energiát összeszedve, mely még bennük maradt, ijedt czammogással
baktattak haza.

Zalathnay és Simándy kiálltak a haranglábhoz, várni a komissiót, mely
nemsokára megérkezett. Maga a tiszti főorvos jött ki, mert mint mondá, a
kormánytól erős parancs érkezett le, s a megye megszeppent. Az aljegyző
egy jóképű, csinos uri gyerek volt, a ki családi tradicióból szolgált a
megyénél, a főispáni titkár pedig – Puskás Gábor volt.

Pali meglepetve nézett a divatos lovagló-ruhába öltözködött
fiatalemberre, s majdnem egyszerre kiáltották el:

– Pali!

– Gábor!

Megölelték, megcsókolták egymást.

– Hát te mit keressz itt, a hol még a madár se jár? – kérdé Puskás.

– De te, de te? Hát te nem vagy pap?

– Óh, dehogy, főispáni titkár vagyok. Régen ott hagytam már a papi
pályát… Rájöttem, hogy nem nekem való. Arra, pajtás, születni kell…
Elismerem, hogy te arra születtél, mindig is bámultalak, csodáltam
tehetségedet, s meg vagyok róla győződve, hogy rád ezen a téren nagy
jövő vár…

Pali némán hallgatta a fiú fecsegését, s a finom lovagló-csizmáit
bámulta.

– De csak nem ebben a rongyos fészekben vagy pap?

– Nem. Egy másik, de épp ily rongyos fészekben.

Puskás ránézett.

– Hogy megváltoztál! Már ősz hajszálaid is vannak. Csak nem voltál
beteg?

– Dehogy, semmi bajom sincs.

– Nekem is jó dolgom van. A megyei birtokoscsaládok nagyrészt rokonaim.
Pár évi szolgálat után vagy fölküldenek képviselőnek, vagy a főispán
bedug a miniszteriumba. Hidd el, csak Budapesten lehet érvényesülni… No,
igazán örvendek, hogy találkoztunk… Sokszor gondoltam rád és a hollandi
napokra.

Ezalatt a komissió elfoglalta a biró házát és legelőször is az ebédhez
látott. A főorvos sonkát, pogácsát, kemény tojást, pár üveg bort, friss
kenyeret pakkolt ki, s Zalathnayt és Simándyt is meghivta.

Simándy megjegyezte:

– Talán előbb az élelmiszereket kéne a nép közt kiosztani.

– A szekér legföljebb egy óra mulva érkezik meg. Nehéz a járás ezeken a
rossz hegyi utakon.

Az urak ebédhez láttak, Simándy pedig kiment a ház elé. A sárga arczuak
a kerítés mögül lestek ki az utczára, a biró háza felé. Bárgyú arczukon
gyerekes félelem ült, Simándy nem állhatta meg, végigsétált a községen,
s biztatta őket, hogy mindjárt jön egy szekér kenyér s azt kiosztják
közöttük. De e hir hallatára se ült öröm ezekre a torz arczokra. Ezeken
az arczokon az öröm már egyáltalán nem tudott helyet találni, elfoglalt
ott minden vonást a zord kétségbeesés vagy az egykedvű lemondás. De
annyit elért, hogy egypár alak, a ki nagyon förtelmes volt s attól
félve, hogy még az urak majd megbüntetik, elbújt, az ő biztató szavaira
előmászott valami kuczkóból, s szintén a kerítés mellé állt.

Mire Simándy visszament a bíró házához, a megyei urak már kártyáztak,
mivel a kocsi még mindig késett, Zalathnay pedig végighevert egy lóczán
és maga elé bámult. Simándy odaült hozzá, s mélabúsan nézte Puskást, az
egykori buzgó, derék magyart, a kedves, jó fiút és jó barátot, a kin
szintén erőt vett a magyar betegség, mely ebből áll: _a dolognak a
legkönnyebb végét fogni_. A mint egy kis kecsegtető kilátása nyilt
másfelé, azonnal megugrott a papi pályától.

Csikorogva gördült egy nagy négylovas társzekér a ház elé, s bejött a
hajdú, jelenteni, hogy megjött a málé.

Zalathnay fölugrott.

– Micsoda? Önök kukoriczát hoztak a népnek?

– Persze, – felelt a főorvos, a kártyát keverve.

– De hisz ez a betegség nemcsak a koplalásnak, hanem a kukoriczával való
táplálkozásnak is az eredménye.

– Tudom.

– S ön megengedi, hogy az a méreg a nép közt kiosztassék?

– Mit csináljak? A kormány egy vaggon kukoriczát küldött a megye
nyakára, direkt a pellagrások számára, s ön tudni fogja, hogy a
kormánynak ex offo több esze van, mint a vármegyének. Ezen alapszik az
állami rend. Ez a tekintély elve. Én csak nem remonstrálhatok ellene?
Még fegyelmit akasztanak a nyakamba.

Végigjátszottak egy pártit, aztán folytatta:

– Uram, higyje el, a kukoricza is jobb táplálék, mint a semmi táplálék.
A nélkül éhen halnak, így meg valahogy nyomorúságosan eltengődnek.

– Nohát nem fogják azt a kukoriczát szétosztani.

A főorvos vállat vont és tovább játszott, Zalathnay pedig félrehuzta
Simándyt és tanácskoztak. Ugy tíz percz mulva Zalathnay újra a főorvos
elé állt.

– Nohát, doktor úr, van egy propoziczióm. Én kicserélem ezt a kukoriczát
annyi buza- és rozslisztre, eleven baromfira és tengeri nyúlra, a
mennyit ér, sőt még több értékűt adok érte…

– Elfogadom egy föltétellel.

– Mi az?

– Hogy erről a vármegye sohse tudjon meg semmit (s ezt nektek is mondom,
fiúk), mert akkor odalent az lesz a hire, hogy én a népnek szánt
kukoriczát eladtam önnek, s megint csak fegyelmibe jutok.

– Legyen nyugodt, az én révemen nem fog kiszivárogni semmi.

– Igaz. Mit akar ön a tengeri nyulakkal?

– Tengeri nyulam annyi van otthon, mint a rostalika, a legszaporább
állat a világon. Ebből idetelepítek vagy százat, s ez is ellátja
pecsenyével a népet. Mert ezeknek egy kis hústáplálék is kellene ám.

– Nem rossz idea. Majd javaslatot teszek ez iránt a megyének.

– Ne tegye, doktor úr!

– Miért?

– Mert akkor hivatalosan nem az az intézkedés fog történni, hogy minden
község elláttassék tengeri nyulakkal, hanem kikutatják, hol van tengeri
nyúl s ezt külön adó alá vetik.

– Ez is igaz, – felelt egykedvűen a doktor, – hát csak indítsa el a
málés szekeret Funtinelbe.

Itt közbeszólt Simándy:

– Ne, uraim, a sorrend rossz. A nép már sóvárgó szemekkel nézi ezt a
szekeret, mert reményli, hogy az hozza a segítséget, az élelmet, a
jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb
hozassuk el Funtinelből a holmit.

– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.

Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.

– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei urak elunják magukat,
elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem,
hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál
összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány
cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és
Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és
járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az
éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!

Megcsókolta Simándyt.

– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.

– Megyek.

– Te szeded össze Funtinelben a holmit?

– Én.

– De visszajösz?

– Valószinűleg.

– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye
székvárosában.

– Ha lesz időm, mindenesetre.

– Szervusz.

– Szervusz.

Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának
tempójában elhagyta a falut.


XXI.

Funtinelben az első, a mit az inas kezébe adott, Floricának egy levele
volt.

Nagyot dobbant a fiu szíve, s homlokát verejtékgyöngyök lepték el. A
lány utána jött, a lány nem felejtette el. A zaj, a pompa, az udvarlók
seregének közepette is eszébe jutott az egyszerű, szürke falusi pap.

A levél egyszerre boldoggá tette. De nem nyitotta föl. Zsebébe
csúsztatta. Előbb az éhezőkről kellett gondoskodnia. Összekiabálta a
vezető cselédeket s megértette velük, hogy miről van szó. Azok köszöntek
s elmentek teljesíteni uruk parancsát.

Ekkor kérdezte csak meg az inast:

– Ki hozta ezt a levelet?

– Szabó Gyorgye, a kis pakulár.

– Itt van?

– Nincs. Megevett egy darab kenyeret, aztán visszafordult.

Simándy futva ment a szobába s remegő kézzel törte föl a levelet.

Rövid volt. Ez:

_… Hova lettél? Megszöktél tőlem? Mit vétettem ellened édes? Jer, jer
vissza kis falunkba, mert meghalok utánad… Hűtelen lettél? Oh, nem, hisz
azt már megéreztem volna és megszakadt volna a szivem… Palim, édes
Palim!_

Egyéb semmi. A levél románul volt írva, s úgy hatott Simándyra, hogy
leszédült a medvebőrrel letakart divánra, ott lihegve feküdt s nem
tudott magához térni. Minden porczikája bizsergett az örömtől… szeretett
volna ugrálni, majd ismét a fejét szerette volna a falba verni…

Az inas lépett be s jelentette, hogy a rakomány készen van.

– Mikor jött ez a levél?

– Hát azt a kölyköt még tegnap útnak indították, de csak ma jött meg,
mert a mint besötétedett, nem mert tovább menni, útközben meghált a
bajnói szénégetőknél.

Simándy kiment az udvarra. Az intéző cselédek ott várták.

– Instálom, tiszteletes úr, rendben vagyunk.

– Indulhatnak még ma?

– Meg lehet próbálni. Ugy látom, kilenczre feljön a hold.

– Hát akkor Isten segítségével induljanak el, s hármojukon kívül
vigyenek el annyi cselédet, a mennyi csak szükségesnek mutatkozik.

– Igenis, értjük. Tiszteletes úr nem jön velünk?

Simándy egy kicsit habozott.

– Nem.

Maga se tudta, hogy mit csináljon. Valami húzta a felé a nyomorult falu
felé, melynek lelki mannát igyekezett adni, melybe egy kis erőt,
bizalmat igyekezett csöpögtetni; valami azt súgta, hogy legyen ott
testvéri segítségével akkor is, mikor a testi mannát osztogatják. De már
az éhezők félalélt csapatja kezdett elmosódni előtte, s kínos
nyöszörgésüket elfojtotta egy másik hang, mely odabent azt kiáltotta,
üvöltötte, mennydörögte: eredj haza, Garabóra, ha ebben az életben (mely
már megásott sirodat is kezdte mutatni) üdvösséget keressz.

A hegyek mögül kidugta kopott, sárga arczát a hold, s elöntötte beteges
fényével a tájat. Zalathnay, a cluji biró udvarában járkálva, fölnézett
az égre, s elgondolta: igazi pellagrásoknak való égitest; de most jó,
mert az emberei jöhetnek az elemózsiával. Simándy pedig a funtinelli
kastély udvarán állva, hallgatta, nézte a mint az emberek a szekerekkel,
zsákokkal, baromfiakkal nagy czihelődések közt elvonulnak, s lármájuk
lassankint elhal a távolban. Ott állt mint egy szobor. Az inas
rezzentette föl.

– Itt hál tiszteletes úr nálunk?

– Nem.

– Hát? Az emberek után megy?

– Nem. Hazamegyek Garabóra.

– De vacsorát tessék parancsolni.

És Simándynak eszébe jutott, hogy tán már hetek óta alig evett valamit.
Pedig az éhség is egy vadállat az emberben, melyet csillapítani kell.

– Jó, adjon valamit enni.

És bement a házba.

Nemsokára kopogtattak, s belépett Papp Mózes, a medveölő. A szobában,
csak a nagy, nyitott kandallóban pattogva égő fahasábok terjesztettek
világosságot, más fény nem égett.

– Jó estét kivánok.

Simándy hátrafordult a tűztől.

– Maga az, Mózes gazda? Mi járatban van?

– Én, instálom, a tiszteletes urat keresem.

– Mi a baj?

– Nekem, instálom, semmi bajom. Hiszem, hogy a tiszteletes úrnak sincs
semmi baja. De tán a papkisasszonynak van.

– A papkisasszonynak? – szólt halkan Simándy, mintha hirtelen aléltság
fogta volna el.

Egy perczig hallgatott, aztán türelmetlenül kiáltott:

– De hát beszéljen! Mit áll itt?

Mózes gazda egyet sodorintott a bajuszán, egyet köhintett, mintha azt
akarta volna mondani: _most már tudom, hogy itt is baj van_, azután
nyugodtan így szólt:

– Könyörgöm, ne tessék rám haragudni, elmondom, a hogy volt. Az este az
erdőből jövök éppen haza, azt mondja az asszonyom, a papkisasszony járt
erre és arra kérte, hogy izenjen neki, ha a gazda hazajön. Izent is,
mikor a kert végin meglátott. No anyjuk, mit akar? Nem tudom, lelkem, de
kedves nénémasszonynak szólított, s olyan könyörgő volt a hangja, hogy a
kőszív is megindult volna rajta. Alig vagyok otthon egy kicsit, már jött
az erdőn keresztül a kisasszony, be a kertbe, aztán az udvarba. Intett,
bementünk a szobába. A süvegemmel leporoltam neki egy széket, de nem ült
le.

– Hol a papja? – kérdé.

– Nem tudom, instálom, nem igen szoktam a templom táján járni.

– Azt mondják, Funtinelbe ment, Zalathnayhoz.

– Ezt én is hallottam.

– Hátha nem igaz? Hátha elbujdosott, vagy megölte magát.

– Honnan gondolja, kisasszony?

– Maga ma egész nap az erdőt járta?

– Azt én.

– Beszélt a szénégetőkkel, az erdőcsőszökkel, a favágókkal?

– Egy-kettővel.

– Nem beszéltek róla?

– Egy szénégető beszélte, hogy a _Piatra drakului_ alatt látott két
lovast… A tisztelendő úr lehetett a Zalathnay nagyságos úrral.

– Lehetett, de nem biztos, hogy az volt… Édes Mózes bácsi, én attól
félek, hogy elpusztította magát, beleugrott valami hegyszakadékba, vagy
agyonlőtte magát… Utána küldtem a Gyorgyét levéllel, de még nem került
elő… Csak magában bizom, nézzen utána, menjen Funtinelbe, vagy máshová
és kutassa ki… hozza le nekem… de esküdjék meg a kazáni Szűzre, hogy
visszahozza.

Én persze nem esküdtem meg, de megigértem, hogy a föld alól is
előkerítem a tiszteletes urat… Akkor levett egy vastag lánczot a
nyakáról s a kezembe nyomta. Nem lehet ezt pénzért, aranyért megtenni
kisasszonykám, ezt csak szivességből lehet megtenni… Megyek tüstént,
mert sajnálom a kisasszonykát, meg szeretem a papomat.

Akkor letépett a kalendáriumból egy lapot, valamit írt rá, s átadta. Nem
szólt, de tudom, hogy a tiszteletes úrnak izen rajta. Itt van. Én még az
éjjel elindultam, a Kricsortól Vrecsórig átkutattam az erdőt, a mi
dolgom is volt különben, s most itt vagyok. Tessék!

S átadott egy kis czafat papirost. Pali a tűzhöz hajolt és sokáig nézte.
Végre az ugráló vörös fény világítani kezdett, s látta a reszkető, finom
vonású szavakat: _Palim, Palim, szeretlek_. Olvasta, folytonosan
olvasta, nézte, mig szeme előtt össze nem futott a világ.

A vén vadász pedig beszélt tovább.

– Mikor elindultam hazulról, a Szucsiu magyalbokrai mögül előlépett a
kisasszony s szólt:

– Mózes gazda!

– Parancsoljon.

– Ha megtalálná halva, akkor is hozza haza.

– No, az nem úgy lesz, kisasszonykám.

Itt a kezembe nyomott egy marék kakukfüvet, abból a babonából, hogy
szerencsésen járjak. Aztán ott hagyott. Hát szerencsésen is jártam, mert
ime, ép egészségesen megtaláltam a tiszteletes urat.

Az ép, egészséges tiszteletes úr pedig ott feküdt a kandalló előtt, a
földön, s úgy hörgött, mintha a torkát kettémetszették volna.

Papp Mózes csak most ocsúdott föl, hogy itt valami nagy dolog történik.
Eddig úgy fogta föl a dolgot, hogy ni az oláh pap lánya hogy fut az ő
papjuk után. Kiugrott a folyosóra s nagyot kurjantott. A cselédek
egyszeribe ott voltak, az inas friss vizért, eczetért futott. Simándy
hamar magához tért. A bánat, a fájdalom, az öröm indulatának váltakozó,
erős hullámai, melyek keresztülcsapkodtak rajta, szédítették el. Egyik
perczben úgy érezte, hogy olyan, mint a pellagrások: nem tud örülni. A
másik perczben meg a remény rohanta meg egész hevességével, s tetterőt
érzett pezsdülni ereiben.

A mint magához tért, megragadta a medveölő kezét.

– Mózes gazda, indulhatunk?

– Indulhatunk tiszteletes uram, de nem mindjárt.

– De mindjárt, tüstént…

Bajos dolog, mert a Békénybe meg az Almásba most szakad az olvadás…
Olyan az mindegyik, mint a Szamos. Nagy kerületet kell tennünk a
gázlóig, s azon is csak nappal mehetünk át.

– Nagy kerületet kell tennünk? Annál inkább induljunk rögtön.

– Az a hiba, hogy a holdvilág se sokat segít rajtunk, mert a salamási
gázlóig a legsürübb erdőben megyünk… aztán a csinderi sziklák közt
belevágódunk valami százöles lyukba.

Ekkor a papjára nézett, s annak az arczáról oly határtalan kétségbeesés
nézett rá vissza, hogy a hangja elakadt. Egy kicsit hallgatott, aztán
szólt:

– Különben, majd intézkedem, hogy egy félóra múlva indulhassunk.

– Köszönöm, Mózes gazda, – s Pali kezet fogott a medveölővel, a ki
rögtön kiment a szobából. Mit ennek százöles mélység? Nagyobb mélység
nem lehet annál, a melybe ez lezuhant. Tán jobb volna, ha csakugyan
elnyelné a föld, s ott veszne lent, hol a garabonczás diák tanyázik.
Ezek a gondolatok forogtak az öreg vadász fejében, de magában
megfogadta, hogy úgy fog vigyázni a papjára, mint a szemefényére.

Megvacsoráltak, az öreg a butykosát megtöltötte pálinkával, s
jelentette, hogy a lovak itt vannak. Simándynak megnyergeltette azt a
lovat, melyen Clujban járt, maga is nagy fohászszal belehelyezkedett az
idomtalan, de nagy és kényelmes fanyeregbe, s elindultak.

A mig ritka fás részen vitt útjok, gyorsan poroszkáltak tova. De Papp
egyszerre egy nyilt, puszta fensíkon megállott, s bevárta Simándyt.

– Hol vagyunk? – kérdé. Ezek voltak első szavai, mióta elindultak.

– A funtinelli fensíkon.

– Valami ház az ott a tulsó szélen?

– Nem, egy rakás kő. Síremlék.

– Síremlék? – s Paliban megdobbant a szív.

Igen, síremlék. Tudod-e ember, kiknek a síremléke? Itt estek el
vérszomjas móczok fejszecsapásai alatt azok a szegény, bolond fiúk, a
kik elhagytak szülőt, kedvest, otthont, kényelmet, a jövő minden
reményét… s elmentek meghalni azért, hogy az utánuk következő ismeretlen
nemzedékre szabad hazát hagyhassanak. Ez a sárga fényben úszó fensík
látta a végső tusát, a mint a bekerített csapat perczről-perczre
fogyott, s az utolsók már egymást lőtték agyon. A legtöbb még gyermek
volt, a ki anyja nevét suttogta, mikor a véres balta szemei előtt
megvillant. S az anyák valami messze városban hiába várták szemük
fényét… az ott rothadt a funtinelli fensíkon, jó, engedelmes szivét
keselyűk tépték… mig el nem jött egy csomó paraszt, s miután kifosztotta
őket, valamennyit egy közös nagy gödörbe dobálta.

Simándy remegve leszállt a lóról, s az emlék felé közeledett. Lassú
léptekkel ment, szíve tele volt félelemmel, borzalommal; úgy érezte, nem
méltó erre a helyre, a hol nyomorult, hideg, mohos kövek a kötelességről
beszélnek neki. Gyönge szél mozgatta a fehér virágokat s az erdőből halk
zúgás hallatszott. Valami kóbor felhődarab, egy hitvány pára fent a
hideg magasságban a hold elé tolakodott, s egyszerre homályba borult a
fensík. Simándy megrettenve megállt. Ugy érezte, hogy körülötte a sík,
fölötte a lég megtelt véres, tépett, sápadt katona-alakokkal, a kik
fülébe suttognak érthetetlen dolgokat, siránkoznak, panaszkodnak, vagy
tán átkozzák az élőket, az utánuk következett gyáva generácziókat, kik
lerakták a fegyverüket és nem fejezték be a művet, melyért ők meghaltak…
Simándy eltakarta az arczát… A hold újra kibujt, s a tücskök millióinak
kardala megzendült… Ezek a halottak örök siratói. Virág nő felettük
minden tavaszon, s a láthatatlan kis bogarak himnusza is mindig újra meg
újra fölhangzik. A természet megemlékezik róluk. Csak az emberek
feledkeznek el.

Sokáig állt ott eltakart arczczal. Végre le merte venni a kezét,
hirtelen megfordult és visszafutott Papp Mózeshez. Itt a gazda a maga
lovára ültette, mert most már sötétben fognak járni, s az ő lova
sötétben is lát, Papp uram pedig karjára fűzve a Zalathnay lovának a
kantárszárát, megindult előre.

És Simándy félt a sötét erdőben. Minden ágreccsenésre összerezzent. Ugy
tetszett neki, hogy lépteket hall maga mögött. Majd megint úgy rémlett,
mintha száz meg száz ember suttogna mögötte. Talán a csontvázak kiállnak
a fensík szélére, s kiterjesztve fehér csontkarjukat, mutatnak utána:
ott fut, ott szökik, ott bujdosik az erdőn, vigyázzatok rá.

Egy óráig, kettőig elszenvedte, mintha egy gyötrelmes világon haladt
volna keresztül. Talán a pokolnak a második állomásán? Aztán megtört.

– Megállj! – kiáltott Papp Mózes felé s leugrott a lóról.

– A tiszteletes úr szólt? Ejnye, de különös hangon tette. Mintha egész
más ember volna.

– Nincs itt emberlakta hely?

– Biz itt uram nincs.

– Rakj tüzet.

– Tüzet? Minek?

– Nem állom a sötétséget. A funtinelli halottak jönnek utánam.

– Szabadíts meg a gonosztól! – rebegett a vadász.

Simándy ott állt egészen mellette, s halkan rámondta:

– Amen!

A medveölő a két lovat egymás végibe kötözte, aztán megfogta a papja
kezét, s szólt:

– Csak tessék velem jönni. A mint tisztásra érünk, tüstént tüzet rakok.

Simándy belekapaszkodott a vén emberbe, s így haladt tovább. A mint
tisztásra értek, a hol a hold világított, Papp Mózes munkához látott, s
egy pillanat alatt tüzet rakott egy csomó száraz galyból, aztán egy
csomó tuskóval erősebbé tette. A lobogó láng elé állt Simándy, s
mozdulatlanul belemeredt, egészen hajnalig. A medveölő félre ült, s csak
nézte, nézte a papját, koronkint a fejét is csóválta, de szólni nem
mert.

Mikor a hajnal pirossága megjelent a fatetőkön, Simándy megmozdult,
körülnézett. A medveölő egy fának támasztva hátát, nyitott szájjal,
jóizűen aludt. Simándy nézte. De jó dolga van ennek az embernek. Ott
lent élt a rög mellett, ki nem látszik mellőle, gondolatai az egyik
hegytől a másikig terjednek. Ha fölfelé néz, csak a repülő sas miatt
teszi, nem másért; ez nála nem emelkedést jelent. A balsors nem veszi
észre. Az egyik völgyben megszületik, a másik völgyben meghal. Másutt
nem járt soha.

Papp Mózes fölébredt, s észrevette, hogy a papja nézi.

– Miért nem költött föl hamarább? – szólt szemrehányólag.

– Gonosz dolog az embert álmában megzavarni.

A vén ember részvéttel nézett a fiatal emberre.

– Már jobban van?

– Nem volt semmi bajom. Csak fáztam.

– Mehetünk?

– Igen.

– Garabóra?

– Hát hová? – kérdé megrettenve Simándy.

Papp Mózes elfordult, elővezette a két lovat, fölkaptak rá, s most már
gyorsabban koczogtak. Elhaladtak a csinderi sziklák közt is, a hol még
most nappal is kantáron kellett a lovakat vezetni, s Papp most örült
csak, hogy az éjjel megálltak. Jó magasan járt már a nap, mire
eljutottak a salamási gázlóhoz.

A Békény kilépett medréből s csak ezen a helyen vált annyira sekélylyé,
hogy át lehetett kelni rajta. Itt Papp uram nagyot pihentetett s csak
úgy délfelé indultak újra útnak. Papp Mózesben valami olyanféle érzés
volt, hogy ne siettesse ezt az utazást. Mintha valami baj felé
közeledtek volna.

Az Almás kiáradt patakjánál újra megpihentek, s késő délután érték el
Garabó határát. Itt Pali tépelődött. Talán nem is lesz jó megmutatni
magát a faluban sötétedés előtt? Ne tudja senki, hogy megjött, annál
könnyebben férhet Floriczához. Vajjon a lány hol várja őt? Otthon, az
oláh paplakban, vagy Papp Mózesnél? A hegytetőről lenézett a falura,
csöndesen, barátságosan feküdt az lent a völgyben, s a fiú szívét
megnyugvás fogta el. Tavaszi verőfény lebegett az egész kép fölött, s az
üde, zöld színű erdő, egy-két korán virágzó fa friss illatot lehelt.
Madárcsicsergés, csattogás is fölhangzott a fák közt. Hiszen én Istenem,
itt még a boldogság is ellakhatik, elbujva az alacsony házba, meghuzódva
az erdő sötét lombsátora alatt… talán nem veszi észre senki, talán nem
irigylik meg a felsőbb végzetek… Az oláh templom összes harangjai zúgni
kezdtek. Pali hátrafordult.

– Maga itt van még?

– Igenis. Várom, hogy mit parancsol a tiszteletes úr.

– Mire harangoznak?

– Ünnepre. Ma nagycsütörtök van.

Ma nagycsütörtök van? Holnap nagypéntek? A Golgota, a kínszenvedés, a
keresztfa…

Simándy elsötétült arczczal hallgatta a harangok zúgását, aztán hirtelen
odafordult Papphoz:

– Mózes gazda, a lovakat vigye kend a házához, aztán igyekezzék bejutni
Todorescuékhoz.

– Mivégből, könyörgöm?

– Mondja meg titokban a papkisasszonynak, hogy itt vagyok és várom…

– Hol tetszik, instálom?

– Talán itt.

– Jobb lesz, instálom, hazamenni. A ki oláh itthon van, az most a
templomban fekszik, a mi népünk pedig a mezőn dolgozik… Nem veszi észre
senki a hazajövetelét…

– Ne azt mondja meg a kisasszonynak, hogy várom… Csak azt, hogy itthon
vagyok…

– Értem, instálom. Hát a házába tetszik menni?

– Oda.

Papp Mózes a két lóval elment és Simándy ott maradt a dombtetőn.
Szélcsendes tavaszi alkony volt, a mi illat a duzzadó földből, virágból,
fából kiszállt, az nem röppent tova, hanem megtöltötte és kábítóvá tette
a völgy levegőjét. Az idő is szokatlanul langyos volt, Pali kéjjel
szívta be, s ereiben gyorsabb keringésnek indult a vér. S lassankint
erős elhatározás érlelődött meg lelkében. Ma el kell dőlnie élete
sorsának. Megfogja a lány kezét és megmondja neki: Válaszsz. Hagyj ott
mindent és kövess. De hátha a lány azt mondja viszont: Hagyj ott mindent
és kövess? A duplakeresztes templomba, az aranyos oltár elé? Nem, nem,
ezt nem fogja tenni… hisz szereti őt! De hátha? És ha ő lesz gyönge az ő
elgázolt lelkével, széttiport életével s engedni fog a lánynak? Nem,
nem, akkor ott van a pisztoly, mely segítségére lesz, hogy gyáván
megszökjék innen… Végigsimította homlokát, s az erdőn át elindult a háza
felé. Szerencsésen el is érte, s észrevétlenül besurrant. Sára néni majd
oda lett örömében, már egyre búsult azon, hogy az ő kis papja annyi
ideig elmaradt híradás nélkül.

Pali fáradtan leült, az öreg asszony pedig futott vízért, keféért, hogy
a gazdáját egy kicsit megpuczoválja. Pali egykedvűen engedte, hogy
ruhájáról, csizmájáról a sárt vakarja s bámult az egy szál gyertya
lángjába, melynek bizonytalan lobogásánál oly ridegnek tetszett a
szobája. Csak akkor kezdett eszmélni, mikor Sára szapora fecsegése
közben a papékat kezdte emlegetni. Hogy ott nagy ujság van.

– Micsoda ujság?

– Aszongyák, hogy a papkisasszonynak nagy szerencséje akadt.

Pali alatt megroppant a szék. Csak úgy hebegve jött ki a szájából a
kérdés:

– Miféle szerencséje?

– Ma két finom úr érkezett hozzájuk. Azt mondják, az egyik Bukarestből
való…

– Hát aztán?

– Hogy ennek nagyon megtetszett volna a mulatságon.

– Kicsoda?

– A papkisasszony. Azért jött ide, hogy megkérje a kezét.

Pali fölugrott.

– Ostoba beszéd.

– Tessék elhinni…

– Menjen ki!

Az öreg asszony, a ki még nem végzett a sárral, megdöbbenve nézett a
gazdájára és szomorúan elsompolygott. Ez volt az első kemény szó, a mit
a papjától kapott.

Megkérte a kezét!… Kicsoda? Valami fényes, előkelő bojár gavallér? Talán
ugyanaz, a ki abban a fényes mulatságban annyiszor magához szorította,
miközben keringőt tánczolt vele?… Eljött utána ide, a hozzáférhetetlen
havasi faluba, hogy letépje és elvigye gazdagságba, fénybe, pompába… És
itt körülnézett a puszta lakásban, melynek falát kiverte a penész. És ő,
a koldus, itt töpreng, vonaglik, a kezét tördeli, tehetetlenségének,
szegénységének érzetében… Már egészen besötétedett és Papp Mózes is
késik… Nem tudott bejutni, vagy a lány elutasította? Nem, nem, hisz a
lány kerestette mindenfelé. Igaz, de akkor azok az urak még nem érkeztek
meg. Talán azóta mást gondolt? A szemei előtt hirtelen megvillant
szerencse ragyogása talán elvakította? Hisz olyan ő!

Kiszólt:

– Sára!

– Parancsoljon!

– Eredj el…

Itt megakadt.

– Hová, instálom?

– A papékhoz. Ott lesz valahol, vagy az udvaron, vagy az utczán Papp
Mózes, hívd ide rögtön.

– Értem, instálom.

Míg azonban Sára néni más kötényt tett föl, betoppant a medveölő.

– Az istenért, Mózes, hol volt annyi ideig?

– Mikor megjöttünk, templomban voltak, azt kellett kivárni…

– Mi van azokkal az urakkal?

– Azok is a templomban voltak. Mikor aztán kijöttek, ő miattuk nem
tudtam a kisasszonyhoz férkőzni, mert mindig vele sétáltak a kertben. De
meglátott. S mielőtt a vacsorához ültek, kiszaladt a tornáczra s a
nevemet kiáltotta. A sötétségben odasompolygtam a tornácz alá és
jelentettem, hogy haza hoztam a papomat. Ő csak azt felelte rá: _Az
Isten áldja meg!_ aztán egy levelet adott át.

Pali mint az őrült tépte ki a levelet a vadász kezéből, s fölszakította.
A levél így szólt:

_Édesem, köszönöm, hogy élsz, élj is mindig velem, nekem, együtt, mi
ketten boldogan, de most nem láthatsz, mert vendégeink vannak. Csak
maradj szépen otthon, majd üzenek, ha elmentek. Viszontlátásra. Hű
Floricád._

Miért ne mehetne ő oda? Hisz járatos a papékhoz? Nincs joga elmenni,
hogy vigyázzon Floricára? Hátha jelenlétével megakadályozza azt, hogy a
lányt máshoz kényszerítsék? Háborgó indulatok közt járkált föl s alá.
Miért írta neki Florica, hogy ne menjen, holott azt kellett volna írnia,
hogy menjen és védelmezze meg őt idegen szerelem ellen? Talán őt csak
csillapítja, ámítja, s még az éjjel itt hagyják a falut? De vigyázni fog
rá.

– Köszönöm, Mózes gazda szolgálatait, most már elmehet haza.

– Szivesen tettem, – felelt a vadász, kezet fogott a pappal és elment.

Kint azonban a ház mellett belefeküdt egy sötét árokba. Ő is vigyázni
fog. Ő is olyan ember volt, a ki jó, mint egy állat.

Most vacsoráltak a papéknál. Most kocczintanak, s jókedvűen, bőven öntik
magukba a bort. Most véget ér a vacsora. És ekkor Simándy fejébe nyomta
a kalapját és kilépett az éjbe. Az erdőbe ment, hogy a kertek alatt
közel férkőzhessék a papék házához. Papp Mózes fölemelkedett az árokból
és utána ment. Simándy mint egy részeg ember tántorgott a sötétben,
nekiütődve a fáknak, de rendületlenül haladt tovább. A Balintye-dombról
már látta a papék kivilágított házát. Egy kis időre megállt, aztán
ereszkedett le, lassan, csúszva. Pár pillanat mulva a papék kertjében
állt, a vastag topolya mellé huzódva. És ott már hallotta a zongora
hangjait. Florica szomorú román nótákat játszott. A lágy akkordok lassan
szálltak a nyitott ablakokon keresztül a langyos levegőben. Pali ziháló
mellel állt ott. Az egyik perczben be akart törni, s mindenkit megölni,
a ki csak a kezébe kerül. Azt a sápadt, beesett szemü bojárt. Azt a
csalfa fekete lányt. S aztán ebbe a gyönge, fájó szívbe belefojtani azt
a hitvány életet. A másik perczben hidegség futott végig rajta. Várjunk.
Még van idő. Hadd részegedjenek meg az italtól és a szerelemtől. Hadd
szivják még az illat- és kéjterhes levegőt.

Aztán vidámabb nóták következtek. A keringő, melynek dallamánál egyszer
Simándy ölelte Florica karcsu derekát. Aztán az a másik keringő, melynek
hullámain az a bojár ringatódzott Floricával. És itt Simándy letérdelt
és körmeivel a földet kezdte vájni, mintha sírt ásna magának, vagy
másnak…

Órák teltek el, Simándy ott állt az oláh pap háza alatt, egygyé olvadva
a fák árnyékával. A ház lassan csöndesedett. A zongora elhallgatott.
Florica szobájának ablaka kivilágosodott. Simándy szemeiben, melyek ezen
az ablakon csüngtek, mohó vágy csillogott. Most imádkozik a lány, soká
imádkozik. Az Istenhez is, meg a védőszentjéhez is. Vajjon érte
imádkozik-e?

Az ablak hirtelen elsötétedett. Lefeküdt. Várt. Lassanként a cselédek is
elcsendesedtek. Mindenki elaludt a háznál. S ekkor Simándy az ablakhoz
lépett és megkopogtatta.

Csend.

Ujra kopogtatott. Az ablak halk zörgéssel kinyilt.

– Pali!

– Florica!

– Az Istenért, vigyázz, ha észreveszik, hogy itt állsz!

– Kik? A bukaresti úr?

– Csitt! Ne kiabálj!

– Florica! Egész boldogságom most dől el. Rongy életem tán most fordul
jóra. Ha istenben hiszel, mondd meg, mit keres itt az a két ember?

– Pali, az Istenre kérlek, ne kérdezz! Szeretlek, csak ezt tudom.

– És másé lészsz, úgy-e?

– Sohse leszek a másé, esküszöm. Az a két úr nem értem jött ide. Többet
nem mondhatok.

– Akkor Isten veled, Florica!

– Pali!

– Isten veled! Utolsó szóm ne legyen átok!

– Pali, Pali!

De nem felelt vissza senki, csak a bokrok közül hallatszott olyan
csörtetés, mintha valami sebzett vadállat rohanna ott keresztül.

Papp Mózes mint a vizsla szaladt nyomában s nem tévesztette szem elől
papját, a ki egyenesen hazafutott. Az erdőn nevelkedett egyszerü ember
pedig kínos tépelődések között állt a homályban, s nem tudta, mit
csináljon. Érezte, hogy itt valami szerencsétlenség fog történni, de nem
tudta, hogy mi. Szeretett volna berohanni a papjához, de nem mert.
Simándy annyira fölötte állt, hogy nem tudta magát arra határozni, hogy
csak úgy kéretlenül berohanjon.

Az ablak nyitva volt, s fénysugár áradt ki belőle az éjbe. Az öreg
vadász, bár szégyelte, de odasompolygott és benézett. Simándy az
asztalnál ült és írt. Néha sokáig merően nézett a gyertya lángjába. S
arczán oly fájdalom látszott, hogy az öreg elfordult és könnyei
kicsordultak.

Aztán leült egy bokor alá, lassan megtömte pipáját, rágyujtott, s
miközben a füstöt szétfujta, tekintetét folyton a kivilágított ablakra
szegezte.

Egyszerre csak egy fehér alak jelent meg az ablak alatt.

Florica volt, a ki öreg cselédjükbe kapaszkodva állt ott. A lány előbb
benézett az ablakon, aztán az ajtóra került. Kinyitotta. Pali nem
fordult hátra.

– Pali! – szólalt meg halk, nyöszörgő hangon.

Simándy fölugrott, odarohant, átölelte s csókjaival borította el.

– Itt vagy. Hát eljöttél? Többé nem mégy vissza, enyém vagy örökre, –
suttogta elfuló hangon.

– Tied vagyok, de vissza kell mennem… csak megmondom, hogy ne félj…

– Nem, édes, ne beszélj! Gyerünk, fussunk, meneküljünk innen…

– Nem lehet, nem lehet, de szeretlek, csak téged szeretlek és te csak
engem szeretsz, meg kell tudnod mindent… megmondok mindent, hogy nyugodt
légy, ne félts, ne öld meg magadat… Neked mindent meg kell mondanom,
úgy-e? Előtted nem lehet titkom. Úgy-e szeretsz, nagyon szeretsz? Látod,
én nem hagyhatom el szüleimet; de ha te elhagysz, meghalok…

Megtört hangon, sebesen, zihálva beszélt.

– Ide figyelj, Palim.

S Pali nyakába kapaszkodva, lehuzta magához a fejét…

*

Az éj csendes volt, a hold szelíd, sápadt fénynyel vont be mindent.

Néha valahol egy szomszéd bokorban halkan nyöszörgött valami alvó madár.
Nagy zajnak tetszett már, mikor egy kavics megmozdult a vízesés oldalán
és legurult a mélységbe.

A medveölő fölugrott az árnyékban és bódultan nézett körül. Valami nemes
vadat sebeztek halálra… Hol? Az a szilaj, alaktalan, névtelen jajszó a
paplakból tört feléje… És a következő pillanatban egy hörgő, tántorgó
alak rohant el a vadász mellett.

A papja volt. Én Istenem, mi történt itt?

Karjában tartotta a lányt, csókolta a száját, érezte szívének ütéseit,
vére lüktetését, testének remegését, hajának illatát.

Miért nem is halt meg ebben a pillanatban?

Mert a következő pillanatban már nem halhatott meg.

Florica megmondta, hogy a két látogató egyike a bukaresti liga ügynöke,
a ki pénzt hozott az apjának.

Florica megmondta, hogy az apja tagja a titkos nemzeti komiténak, s a
havasi románok összeesküvésének szálai az ő kezében futnak össze.

Ez a két úr nem Floricáért jött, hanem az újabb parancsokat és terveket
hozta az irredenta ágensének.

És Simándy szíve egyszerre megkeményedett. Két karjába erő szállt, s a
lányban, ki nélkül nem tudott már élni, kiért kész volt meghalni, most
csak egy gonosz démont látott – és eltaszította magától.

[Illustration: Karjában tartotta a lányt…]

Az égen teljes pompájában úszott a hold, ragyogtak a csillagok… világos,
fényes, tavaszi éj volt. Simándy körülnézett. S a hegytető a régi
váromladékkal, a templom a buzogánynyal, az égboltozat a hadak útjával,
mind-mind kötelességekről beszélt…

Mögötte valami hirtelen támadt kóbor szélroham megzúgatta a sötét erdőt…
Ott, ott állnak a funtinelli véres árnyalakok, a kik idáig jöttek s
várják, hogy ő a kötelességét teljesítse.

Lerohant a templomához. A nagy vaspántos kapu állította meg. Fölemelte
két összeszorított öklét és megdöngette a kaput, könyörögvén:

– Hatalmas Isten, adj erőt a te szolgádnak, hogy útjából el ne
tántorodjék.

Az üres templom visszhangja komor dübörgéssel felelt neki vissza.

Igen, ti várvédő ősök, ti funtinelli árnyak, ti hitvédő papok, s ti fönt
az égen, Csaba királyfi fehér vitézei: nem hulltatok el hiába, a késő
utód szívében ég tovább a ti lángotok. Ő is védi hazája földjét az
árulás ellen; azét a szent földét, mely megtermette bölcsője fáját és
megtermi koporsójának fáját is.

S ekkor végigsimította a fejét és gondolkozott.

Igen, igen, a dolog tisztán áll: föl kell jelentenie Todorescut.

És elindult az úton, mely kigyózva eltünt az erdőben. Az erdő szélén egy
ember állt keresztbefont karokkal. – A medveölő volt.

– Tiszteletes úr, én nem kérdem, hová megy, de elviszem a kocsimon.

Simándy odalépett hozzá.

– Kedves Mózes bátyám, engedjen engem haladni az utamon… ne segítsen
senki… ne kövessen senki… Vonuljon haza, pihenjen le…

– Édes jó tiszteletes uram, öreg ember vagyok, fiam lehetne, fogadjon
szót, tegye meg a kérésemet, vén ember vagyok, ne fájdítsa a szívemet…

Simándy átölelte az öreget. Aztán röviden csak annyit mondott:

– Jó. Fogjon be. Majd itt megvárom.

Tíz percz mulva sebes ügetéssel távoztak Papp Mózes kocsiján Garabóról.
Nem beszélgettek. Mikor a sűrűbe értek, a holdfény nem esett már az
útra, s mély sötétségben, lépést haladtak tovább. Az erdő zúgott
körülöttük és felettük. Papp Mózes hátrafordult:

– Tiszteletes úr, mondanék valamit…

– Csak beszéljen!

– Jönnek-e a funtinelli halottak?

– Nem jönnek. Sirjukban pihennek csöndesen. Az Isten áldja meg az
emléküket!

– Amen!


XXII.

Husvéti ünnepek lévén, a főispán úr ő méltósága is eljött ez alkalommal
Budapestről, a méltóságos asszonynyal együtt a megye székvárosába. A
megyeháza előtt kivont karddal sétált a sárga sujtásos, kék ruhás, piros
tarsolyos huszár, ezzel is jelezve, hogy a legnagyobb úrnak, a főispán
úrnak méltóztatott megérkezni. Az utczai gyerekek, a hegyi oláhok egész
nap tisztes távolságban ácsorogva bámészkodtak a tekintélyes,
nagybajuszú huszárra, őt is valami nagy úrnak tartva, a ki széles
fringiájával bármely pillanatban halált osztogathat. A főispánnak,
Zágoni Albert grófnak, külön lakosztálya volt a megyeházán, mely azonban
az év legnagyobb részén át üresen állt. Ilyenkor azonban ablakai minden
este fényesen ki voltak világítva s ott együtt teázott a megyei társaság
és sütkérezett a hatalom fényében, a mi a szürke, élettelen vidéki város
lakóinak, mint a köznapi mederből való kizökkenés, rendkívül jól esett.
Zágoni grófné igen szeretetreméltó háziasszony volt, a ki német létére
az alatt a tíz év alatt, mióta megszünt osztrák baronessz lenni és
magyar grófné lett, elég tisztességesen megtanult magyarul. A Zágoniak
olyan erdélyi család vala, melyet a kormánynak kutyakötelessége volt
respektálni, s mindig volt köztük egy főispán, egy képviselő – sőt
Zágoni Albertet a lapok belügyminiszternek is emlegették, mert újabban a
nemzetiségi ellentétek nagyon kiélesedtek, s szakember kellett e fontos
poziczióra, a ki alapjában ismeri ezt a nagyfontosságú kérdést. Zágoni
Albertet különben nagyon művelt embernek is mondták, a ki berlini
studens korában pályadíjat nyert egy filozófiai dolgozatával.

Simándy a székvárosba érkezvén és megtudván, hogy a főispán itt van,
elhatározta, hogy ő neki mondja el titkát, mely lelkét teljesen
szétmarczangolta. Megállt a megyeháza előtt, s maga is bámult a
huszárra, mint a többi. Látta az urakat sürögni-forogni, jönni-menni, s
elgondolta, hogy szét fog itt rebbenni minden, ha ő elmondja, a mit tud.
Aztán kigördült a kapun egy nyitott hintó, rajta két kis helyes fiucska,
matrózruhába öltözködve, s németül kiabálva a bonnera. Ezek a főispán
gyerekei voltak. A hajdu tisztelgett nekik a kardjával, a nép pedig
levette a kalapját, s a bonne úgy köszöngetett vissza, mint egy
fejedelemnő. Végre Puskást látta megjelenni. Utána szaladt és megfogta.

– Nini, Pali, te vagy?

– Én. Te, eszközöld ki, hogy a főispánnal beszéljek.

– Micsoda dologban?

– Nem mondhatom meg, de nagyon fontos.

– Az eklézsiádnak akarsz valamit?

– Nem mondhatom meg, de becsületszavamra állítom, hogy nagyon fontos.

– Jó, de nagyon nehéz lesz. A méltóságos úr egész nap el van foglalva,
folyton járnak a nyakára.

– Ilyen dologban, tudom, senkise jön.

– Hát a kedvedért megpróbálom, légy itt valahol kéznél.

– A dolog nagyon sürgős, nem lehetne azonnal?

– Hja, barátom, az nem úgy megy. Itt a főispán az atyaisten, hát azt
hiszed, hogy csak úgy be lehet hozzá nyitni, mint egy boltba? Várj meg
itt, majd aztán feljösz a szobámba.

– Dolgod van?

– Igen, a méltóságos asszonynak rendelek estére tortát, a német
kisasszonynak pedig bukétát. Nagyon csinos lány, s úgy látszik, én is
tetszem neki.

Pali megfogta Puskást.

– Hallod-e, nekem okvetetlenül beszélnem kell a gazdáddal. Nem hivatalt,
nem állami segítséget kérek tőle, nem is a frajla kezét akarom megkérni
tőle. Rendkívül fontos dolgot akarok tudtára adni. Azonnal. Érted?

Puskás boszus arczczal hallgatta.

– Másnak nem mondhatod el?

– Nem. Még a sapkámnak se.

– Hát akkor várj itt meg, a míg visszajövök. Majd meglátjuk.

S kirántván a karját Pali kezéből, elszaladt.

Simándy ott maradt az utczán, s bámulta a huszárt a néppel.
Türelmetlensége a legmagasabb fokra hágott. Ő a madár szárnyaival
szeretett volna ide repülni, hogy az állam, a nagy, erős, hatalmas
magyar állam közegeit, a kik a haza érdekei fölött hivatottan őrködnek,
megragadja, fölzaklassa, fülükbe kiáltsa a vészt és itt kell ácsorognia
a buta hegyi móczok közt az utcza sarában.

Az őrt álló huszár nagyot kiáltott, mire a többi megyei hajdu kirohant a
kapu alól és kezdte szétpofozni a népet. Simándy is félrehuzódott. A
nagyszebeni román érsek jött be négylovas fogatán gyönyörű mezei
birtokáról, visszaadni a főispán látogatását. A lovak sallangos
szerszámai csak úgy csillogtak az ezüst czifraságoktól. A kocsis a
havasi oláhok tiszta fehér viseletében volt, piros tüszővel. Mellette
egy délczeg huszár ült, kék magyarban, fehér zsinórzattal. Az érsek
impozáns alak volt fekete selyem talárjában, piros czingulusában, be nem
gombolt hattyuprémes bundájában. Hófehér szakálla mellére, hófehér haja
vállára omlott. Mellén hatalmas aranykereszt ragyogott. A mellette ülő
erős, jóltáplált kanonok hasonlóan selyembe volt öltözködve. Utánuk jött
külön hintóban két udvari pap. A metropolita kiszállt a hintóból, s a
sárba térdelt népre áldást osztogatott… Simándy pedig gyűrött, piszkos
ruhájában ott állt, s letörölte a sárt, melyet a metropolita kocsija
arczába fröccsentett. Ott állt, s kétség nyilalt át szivén, hogy ő-e az
államalkotó, államföntartó magyar faj papja? Vagy tán idegen földön van,
valami elhagyott, koldus oláhországi székelycsángó falu papjaként, a ki
az állami méltóságok fölvonulását nézi? Összezavarodtak lelkében a
gondolatok. Csudálatos, érthetetlen világ ez. Eszébe jutottak a
pellagrás sárga emberek, a mint ezeket a fényes, erőtől duzzadó papokat
látta. És végignézett a maga kopottságán, mikor a selyemtalárok
suhogását halotta. Ki az úr ebben az országban? Ki az elnyomott ebben az
országban? Miért estek el a funtinelli katonák?… Lába megroskadt, a
falnak támaszkodott.

Nemsokára rohanva jött Puskás, virággal a kezében, fölvitte Simándyt a
szobájába, eléje tett egy skatulya czigarettát és otthagyta.

Simándy az ablakból látta, hogy a főispán a kocsijáig kisérte a
metropolitát. Azután ott állt még jó darabig az ablaknál s bámult ki az
utczára. Egyszerre sietve megjelent Puskás.

– Most van a méltóságos urnak pár percz ideje. A kedvedért megtettem,
hogy beszéltem vele az érdekedben. Gyere!

Hirtelen visszafordult, s végignézett Simándyn.

– Te, nincs másik ruhád?

– Nincs.

– Ez egy kicsit gyűrött. No, mindegy, most már vár ő méltósága.

Vonszolta magával egypár szobán keresztül, végre az egyikben megállt.

– Itt várj. Méltóságos urnak szólítsd, s rövid légy, mert a gróf egy
kicsit ideges.

Pali megállt a helyén és körülnézett. Csupa szőnyeg minden. A falon
fegyverek, angol rézmetszetek. Az egyik sarokban egy puha, süppedő,
nagy, széles török diván, rajta egy csomó vánkos. Iróasztal, s előtt
bőrkarosszék. A diván mellett alacsony asztal, rajta könyvek. Paul
Bourget, Richepin, d’Annunzio, egy pesti, egy bécsi német lap, s a
_Figaro_. Az ajtó nyikorgott, egy nyulánk, elegáns, sápadt férfi lépett
be.

– Én Simándy Pál, garabói reformatus lelkész vagyok.

– Mi tetszik?

– Főbenjáró dolgot óhajtók méltóságodnak tudtára adni.

A főispán rágyujtott egy vastag czigarettára, s közben úgy a
czigarettával a szájában odamordult:

– Mi az?

– Méltóságos úr, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti
liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A
titkos nemzeti komité tagja…

A méltóságos úr idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

– A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku… Ugyan
fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért,
hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia.

Simándy megdöbbenve nézett az előkelő úrra.

– Nem mese az, méltóságos uram…

– Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja
hiven, egy szálig a voksait… Az installácziómon ő mondta a vidéki papság
nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy
kitüntetésre terjeszszék föl…

– Méltóságod… tehát… azt hiszi… nem… hajlandó…

Ugy hebegett, mint egy gutaütött.

– Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű,
megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az
oláhokkal… Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirácziót
fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg
magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na Kinder, was gibt’s
denn?

Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra
csimpaszkodtak.

Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ
omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.

Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja,
milyen czifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert
nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó
kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen minden, a mire
vigyázni érdemes volna.

Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot
képviseli? Az állam lehet czifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus
és megalázott? Kétféle fogalom ez?…

Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult,
sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott… Bement egy kocsmába,
evett, ivott, és a meleg kuczkóban jól érezte magát. Tisztán állati
érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult.
Az étel egészen jól esett neki. Még boszankodott azon, hogy a leves
annyira sós és nevetett a pinczérnek azon a bárgyú megjegyzésén, hogy a
szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős
mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen
eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha
adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az
oláh metropolita. A négy lovával, a czifra huszárjával, a selyem
ruhájával, az arany keresztjével… Ez a kép vonult el előtte, miközben a
borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.

Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet
csókoltak az apjuknak és távoztak.

– Hová mennek a kis lányai? – kérdé Simándy.

– A katolikus templomba. Föltámadásra.

Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót.
Föltámadás. És holnap husvét… Erre is megivott egy pohár bort… Nem
támadt benne e szókra visszhang. A kocsmáros kinyitotta az összes
ablakokat…

És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a
Krisztus föltámadását… A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis
oly harmónikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét
fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül
összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.

Igen, ha minden elpusztult is, – él az Isten.

Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan
derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az
Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött
onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a
hívők imádságát.

Haza kell mennie.

Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem
nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.

Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp
Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd
hazajön.

Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.

Elhagyott volt erdő és mező. Minden ember behuzódott a faluba, városba
ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván.
A magányos vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se
balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy
lopva körül, s szivét összeszorította a nagy magányosság, a néptelen
síkság csöndje, mely fölött a tavasz könnyű lehellete uszott.

Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az
erdei ágak; arczát is fölkarczolták a galyak. Ott állt rongyosan,
véresen, izzadságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.

A konyhában Sári néni olvasott egy nagy öreg bibliából, s keresztet
vetett mágára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy
hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé
ült. Az öreg asszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel
nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy perczre lecsukódtak,
halkan fölkelt, előkeresett egy fehér kendőt, s szeliden letörölgette
ura arczáról a vért és verejtéket.

Simándy melléből kínos sóhaj fakadt föl.

– Hagyjon, hagyjon! – szólt rekedten.

– Instálom, nem tetszik lefeküdni?

Simándy intett, hogy nem.

– Tetszik tudni, mi történt?

Simándy nem felelt.

– Az oláh papné, a lánya, meg a két úr elutaztak. Bukarestbe utaztak.
Nem is jönnek többet vissza.

Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öreg asszony
elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s
lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a
repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.

A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hívek bőjtölve
virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.

Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé.
Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta.
Az oláh templom ablakai is fölragyogtak… Simándy látta, a mint a kurátor
egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit,
a mint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh
templom felé elsompolyog.

Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely
hirdette Krisztus föltámadását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok
ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állók nyers,
szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a
favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként
szakadtak föl az áhitat hangjai.

És akkor az aranyos ruháju pap levette az oltárról a gyertyát,
meggyujtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott
hangon mondá:

– _Christos a inviat!_ (Krisztus föltámadott.)

– _Adeverat c’a inviat!_ (Valóban föltámadott.)

Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyujtván a maga lángjáról a
szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.

– Christos a inviat!

– Adeverat c’a inviat.

És így ment tovább a tűz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb
pakulár is ott szorongott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng ő
hozzá is eljusson. Már a templomból kijutott a templomudvarra, ment
tovább szakadatlanul, fölhallatszott a _Christos a inviat_. Végre az
egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a
közeli házak, a fehérvirágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok…
odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép
letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes
hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal
megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai
betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bérczek tetejéig verődtek.

… S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt
romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a hold fehér, a tűz vörös
fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra… megdermedve bámult, majdnem a
szivverése is elállt… És gondolata végigszállt egész életén… messze
országokban kalandozva, a mult ködéből fölmerült néhány elmosódott arcz…
azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe, hol oly jó
volna boldogan élni… s hol oly jó lesz meghalni.

A nép elcsöndesedett, a mise szertartásai folytak tovább. A gyertyák
elhamvadtak, a hold elvonult, egy pillanatra vak sötétség borult a
völgyre. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.

Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah,
ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És tán
annak a buta pakulárnak van igaza, a ki azzal imádja az Istenét, hogy
rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.

Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszínű lett.

A pap fényes, aranyos ruhájában kijött a templom elé, fölemelte kelet
felé két karját s belekiáltott a virradatba:

– Ex oriente lux! Keletről jön a világosság. Légy áldott, mi Urunk,
Istenünk, ki megteremtéd a napot, mely megmelegíti földünket.

– Légy áldott, légy áldott! – zúgott az egész nép, térdenállva.

– Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremtéd a mi
földünket, melynek szunnyadó erői a nap melegétől megmozdulnak.

– Légy áldott, légy áldott!

S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkerítésén egy tépett alak jelent
meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:

– Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremtéd a világosságot! A sötétség
a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!

Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas
szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s
hosszú, mély zengése mintha zokogás volna… A pap húzta, szakadatlanul
húzta… Homlokát elborította a verejték… És nem jött senki. A magyarok
ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját
csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott… És
nem jött senki… A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a
húst véresre tépték a kötelek… És nem jött senki… És egyszerre egyet
roppant valami… a kötelek elszakadtak… a harangok ércznyelve
egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége…

A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel
a kezében. Meghalt az Isten!

A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas
koponyáját egy éles kőbe ütötte.

Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak
néhányan megálltak.

– Te, Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt.

– Nagyon be talált pálinkázni a szent husvét tiszteletére.

Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes koczogással ment föl a
templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és
keservesen zokog.

– Te, Petru, ez alighanem meghalt.

Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre
félresompolyogtak az utból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.

Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán
fehér kendővel letörli arczát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti
lassan a földre és görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sír…
Aztán fölkel, körülnéz.

[Illustration: A pap egyet lépett, aztán elesett…]

– Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.

És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a latin beszélgetés magyarúl így szól:

– Nem tudok németül.

– Hát latinul?

– Tudok.

– Hol lakol?

– Erdélyben.

– Mely föld légyen az? Talán egy magyar vármegye?

– Erdély Magyarországnak integrális része, mely több vármegyéből áll.

– Tehát magyar vagy?

– Az. De a siculusok nemes törzséből való.

– Ha siculus vagy, akkor a te hazád Sziczilia.

– Isten ments!]

[Footnote 2: Dicsőfi József: _Templomi gondolatok_.]



TARTALOM.

  RÁKOSI VIKTOR. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  ELNÉMULT HARANGOK
  Első rész. _Az utrechti diákok_  3
  Második rész. _A havasok közt_  112



KÉPJEGYZÉK.

  1. Rákosi Viktor arczképe  II
  2. A fiúk az ablakhoz léptek  6
  3. Bótai Barna  17
  4. Estély Baljonéknál  50
  5. Derry  80
  6. Jön a bárka…  90
  7. Simándy Pál  104
  8. Florica otthon  175
  9. A lovak lassan baktattak előre  185
  10. Magyar-Garabó  226
  11. Ott állott a téren…  249
  12. Florica a román bálban  250
  13. Simándy hazatért  258
  14. Karjában tartotta a leányt…  286
  15. A pap egyet lépett, aztán elesett…  299


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |azczán |arczán

13 |én jelöltetek |én jelöltelek

22 |Cak attól |Csak attól

22 |Ö róla |Ő róla

36 |magyarak fülébe |magyarok fülébe

40 |megtisztított a |megtisztította a

51 |Mert |– Mert

74 |mutatónjj |mutatóujj

79 |papapirszeletet |papirszeletet

91 |kiáltásásait |kiáltásait

94 |engen |engem

94 |fekele hajó |fekete hajó

116 |nekezebb |nehezebb

119 |papválaszlást |papválasztást

124 |híveinkct |híveinket

130 |benünket |bennünket

139 |vérszomjan |vérszomjasan

143 |megadhoz |magadhoz

183 |Össszetépik |Összetépik

185 |embert.« |embert.»

191 |tetől-talpig |tetőtől-talpig

208 |zt az |azt az

224 |egészégemre |egészségemre

226 |azt megteszi |azt megeszi

227 |Uljön le |Üljön le

234 |aczczal |arczczal

241 |elhatározt |elhatározta

246 |paramorgót |papramorgót

281 |lobogásánal |lobogásánál]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Elnémult harangok: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.