Title: A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből
Author: Jósika, Miklós, báró
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

11. KÖTET

A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

Irta

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

KORRAJZ ELSŐ MÁTYÁS KIRÁLY IDEJÉBŐL

IRTA

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

MÁSODIK KÖTET

KIMNACH LÁSZLÓ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



A BORZ-KIRÁLY.

  – – a harcznak bár milyen volna, örűlök,
  S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.

_Vörösmarty_.

Komoróczit utoljára Vadna falain hagytuk. Mikor látta, hogy fészkét
tovább nem védheti, a vár rejtekén keresztül több rablóval Galgóczra
vonult; s ezen utóbbinak eleste után, melyet Rozgonyi, ki sem levén még
egészen építve, szint oly gyorsan lepett meg s foglalt el, mint Vadnát:
Komoróczi s Walgatha, dühös, de sikernélküli védelem után, az erdők
sűrűségében kerestek menedéket.

Néhány hét múlva, a vidékben fellázadt pórnéptől seregök eltöröltetett
kétszáz híján, kik Walgathával együtt elfogattak. Csak Komoróczi, s
Angyal diák szabadulhatának meg. Több holdak múlva, éjenkint bujkálva,
jöhettek Uderszkihez Sárosra, ki egy volt a Giskra védelme, s a neve
alatt romboló seregek legelszántabb vezérei közül.[1]

Nemsokára a csehektől birt Sárosnak sorsa is elhatároztatott: mert
Rozgonyi Sebestyén villám gyorsaságával sietett várról-várra,
győzedelemről-győzedelemre. Magyar Balázs s az egri püspök Hédervári
László osztoztak dicsőségében.

A Hédervári-osztályban Elemér, kit gyorsaságáról sasnak neveztek,
bámulandó erőt s elszántságot fejtett ki a csehek üldözésében, Elemér
idegen volt, arczát senki sem látta: mert szent fogadás, az akkori idők
szellemében, őt tiltá sisakrostélyát fölemelni, vonásait legfeljebb hű
szolgája s néhány meghitt barátja ismerték.

Az egri püspök seregei a Sárosból kiszabadult Uderszkit, Komoróczit s
annak hű diákját, Angyalt, mindig nyomozva üldözték a brezniczei
favárig[2] Lengyelország szélén, míg a borzasztó tanya alá érkeztek.

Tágas völgy mélyedett itt keletre, éjszaki oldala majdnem félkört
képezett sűrű fenyvekkel borított bérczekből. Szemben, menedékes rónán
túl, halk konyulatú dombok huzódtak, keskeny völgy-keblektől
elválasztva, melyeknek nedvtelt ölébe sugár kőriserdő emelte zöld
homlokát. A várszikla, e hegyláncznak közepe táján, mint kőkar nyúlt ki
a zordon rengetegből. – Hegyfelőli részén mély árok volt, tömve hegyes
karókkal, melyek mint egy sűrű kefe borzadtak fölfelé; a többi oldala a
sziklának meredek falat képezett, melynek aljáról feltekintve, a szem
sötét faabroncsot látott, s közepéből gomolygó füstöt kigyózni fölfelé.
De azon oldalán is, melylyel e vakmerő helyzetű sziklakar a hegyen
függött, az árkon túl még majd tíz ölnyi meredekség volt.
Mászhatlanságát a rablók mesterségesen igyekeztek még ijesztőbbé tenni:
mert minden ormát, gerinczét, élezetét, párkányát, s domborúságát
vésőkkel, s csákányokkal vagdalták le. Legiszonyúbb volt tekintete
szemben az egyenes vonalban húzódó halmokkal, hol meredeksége szédített.

Hédervári közel a sziklához ütötte fel sátrait; a tábor déli oldala a
sűrű fenyvek irányában vonult el.

Néhány óra alatt minden készen volt, s midőn a nap fényesen s vérpirosan
ereszkedett a fenyő-tengerbe, átreszketve sudarain, melyeknek levéltőin
végsugarai szikráztak: a bajt óhajtó sereg a sátrak elé gyűlt, fejeik a
szédítő tetőhöz voltak emelve, mely nemében az éjszaki fénynek borítva,
mint korona nyugodott a kopár ormokon, látszhatólag néptelenül és némán.
Csak olykor hajtá az esti szellőfolyam a víg kurjantásokat, a zene
hangjait alá.

A tekintet pompás volt nemcsak a mogorva szellem miatt, mely e
vadonregényes vidéken borongott, hanem azon ellentételnél fogva is,
melyet a Hédervári fényes tábora a csehek hordó-alakú sötét fészkével
képezett.

Nemsokára vígan égtek a tüzek alant, s kondérokban, bográcsokban
recsegett az estebéd.

A Hédervári sátra veres falaival előbbre volt a többinél feszítve;
szemben a völgy tere tisztán maradott a fenyegető várszirtig.

A derék püspök fekete mentéjében, melynek elejéről a fényes vértet
lecsatolta már, s könnyű veres süvegben ült a sátor előtti tábori
széken. – Termete erőteljes volt, arcza nyers, és jelelt vonásaival, ősz
fürteivel s szakálával vad méltóságra s felsőségi szellemre mutatott.
Többen a sereg főnökei közől állottak körüle, részint egész
fegyverzetben, részint könnyítve már magokon, nyitott dolmányokban,
süvegekben s kalpagokban. Ezen utóbbiak közt egy nevezetes alak
különbözteté meg magát, igen közel Hédervárihoz. Tagjain fekete dolmány
s nadrág, egyszerű, de tiszta, fején alacsony nyusztkalpag, arczát
álarcz födte, vasbádogból. Egész tartásában e szembetünő lovagnak
nemesség s nyugodt erő voltak kifejezve. Mindazok, kik mellette
állottak, a sajátságos elfödözést, mint szokott dolgot, figyelemre sem
látszaták méltatni.

– Elemér! – szólalt meg Hédervári – kegyednek álarcza alatt alkalmasint
meleget gyűjtött a mai csata; de mind a mellett egy újabb
foglalatosságra szólítom fel.

Elemér előbbre lépett, s tiszteletteljes figyelemmel s készséggel várta
a parancsot.

– E szirthez itt, – folytatá a hős püspök nyugodtan, – bár mászhatlan,
mindenesetre út vezet; ismerem én a darázsfészkeket! – külről, ha csak
tornyot nem emelünk melléje, bele nem férhetünk. – A kegyed leleményes
esze nem egyszer segített már ily esetekben! – halljuk véleményét.

– Püspök úr! – mond Elemér, a vas-álarcz által kissé tompított hangon. –
Ezek a csehek jó gyomrú ficzkók! náluk évekre van eleség, mert a
kenyeret megpörkölik, s vízzel, serrel lágyítják meg szükség esetében; a
fölött sódarral, sajttal élnek, a mi mind soká eláll; az ily
kelenczeknek lépeik rakva mindig táplálattal. Gondolom, kiéheztetni
ezeket a téli gözűket nem lehet, sem kiforrázni, mint ürgéket; mert
odvaikat a sziklatetőkbe vájják. Magam is azt vélem tehát, hogy
egérutaikra szükség találnunk. Ha kegyed jóváhagyja, osztályomban
szertefektetem kopóimat: mert így nevezi kegyed e szagláló ficzkókat,
kiknek éles fülét, szemét semmi sem kerüli ki. Csak egyet lássunk e
varjak közől a fészekbe szállni, akkor kezünkben a vár!

Hédervári kissé fontolgatá a mondottakat. – Jól van, – jegyzé meg, – de
azt tanácslom, nemes lovag, hogy gyűrűbe kerítse a vadont, mert sok
kijárója van az ily tanyának s ha egyet megleltünk is, keveset nyertünk.

– Így, így! – szólának néhányan Hédervári körül, jóváhagyó
fejbillentéssel.

Elemér a várra tekintett. – Ördögtanya! – kiált fel, – de nem
kézbekeríthetlen türelemmel s ügyességgel. Az én véleményem még mindig
az: hogyha csak egy bejáróját találjuk is meg e gonosz fészeknek,
mindent megnyertünk.

– Hogyan? – kiált fel egy agg hős, barna arczczal s szabályos, bár kissé
éles vonásokkal, ki kardjára támaszkodva, eddig némán hallgatá a
tanácskozást.

– Egyszerű a feloldás; – felelt Elemér – ezek a zsákmányosok nem
vesztenek fogat, míg kerülhetik: minden bizodalmuk váraikban s
rókalyukaikban van. Ha egybe férhetünk, s azt szétdúlhatjuk, egy
menedékkel kevesebbjük lesz, s a síkra kerülnek, – hol mi vagyunk az
urak. Ez a brezniczi kád, ott a fokon, a legerősebb fészkök, a mint
mondják.

– Hm, – felelt az előbb szóló öreges úr – tökéletes igaz; de sátán van a
kölykökben, mert ily bödönt egy pár hét alatt összebodnárolnak!

– Igen! – szól közbe Hédervári – míg többen voltak, tehették; de mióta
Walgathát a galgóczi ostrom után a borsodi pórhadak elfogták, s a jámbor
a budai börtönben ül; s Komoróczi, zászlóalj helyett, csak maga bódorog
egyik helyről a másikra, azóta nem oly hirtelen emelkednek a várak. – Én
Elemér véleményén vagyok. – Ez – folytatá – derék hadi tett volna kegyed
részére, lovag!

– Lesni nem szokásom s tudomásom, püspök úr! – felelt Elemér büszkén –
ha karddal kell közéjök verni, ott vagyok helyemen.

– Én parancsolok, kegyed tesz! – szól Hédervári hidegen.

– Nem bérlett, – jegyzé meg az álarczos lovag nyugodt hangon – szabad
lovag vagyok, s jogaimat ismerem; – de a parancs nehezebb részére
ajánlkozom. Ha e kopó itt, – folytatá Elemér, egy sajátságos kinézésű
ficzkóra mutatva, ki közel a püspökhöz támaszkodott egy százados
fenyőhöz, – a bejárást kikutatja, miként nem kétlem: kopjásaimat az
üregbe vezetem, s ama fapártára tűzöm zászlómat.

– Legyen! – mond Hedervári.

Azon ember, kire Elemér mutatott, egy Dzwela nevű morva származású
férfiú volt; kalandor a szó legszigorúbb értelmében: parancsnoka olykor
egy zászlóaljnak; máskor közvitéz, ha a könnyen szerzett zsákmányt
elpazarolta; néha hirnök s kém. Különös kinézéseért a seregben, hová nem
régiben szegődött, borz-királynak nevezték. A legény mintegy harmincz
évű lehetett, szénfekete, göndör haja fejét kereken borította el, s
annak majdnem tekealakot adott, nem hasonlatlant a borz fölfelé álló
szőreihez, mely állattal pisze orra, széles szája s apró szemei miatt
úgyis meglepő családi hasonlatossága volt.

Őt Elemér kémnek használta olykor, s Dzwela e díszes hivatalba minden
tulajdonait kifejté az ilyfajú embereknek; fáradhatlan volt, s ritkán
jött meg valami fontos tudósítás nélkül. Történt, hogy olykor a Giskra
seregei közt hetekig lappangott, a mi akkoridőben a hirtelen
összeszedett bérlettek közt, kik néha egy úrtól a másikhoz szegődtek,
könnyebben megtörténhetett, s kevesebb okot adott a gyanúra, mint
jelenben, hol ily összeelegyedés aligha kivihető lenne.

A mi elfödött lovagunk ezt az embert soha sem szerette, mert főleg
zsákmányolás alkalmával vad kegyetlenségét tapasztalta; bár azon
rátartás neme, melylyel e portyázó a parancsot elfogadta, nem volt
ellenére. Mindenesetre Dzwela szerfelett bátor s elszánt volt s főleg a
csehek ellen igen használható.

– Hallod-e ember? – mond Hédervári a kémhez intézve szavait – végy magad
mellé valakit, vagy eredj egyedül, a hogy akarod; ha nekem reggelig
egyikét a vár bejáróinak fölfedezed, húsz arany lesz jutalmad, s bort
adatok, a mennyiben megfürödhetsz.

Dzwela mogorva tekintetet vetett maga körül. – Húsz arany, – mond
hidegen – jó! két embert választok ki; nem mintha szükségem volna rájok,
hanem hogy tanúim legyenek, ha mulasztottam-e el valamit a felfödözés
elősegélésére? – két legnagyobb ellenségemet a seregben.

[Illustration: – Hallod-e ember? – mond Hédervári.]

– Kétkednél tehát sikerén merényednek? – kérdé Elemér.

– Hm! mi van bizonyos az életben? – felel a zömök ember. – Isten veletek
urak! reggel többet.

Ezzel minden további beszéd s nyilatkozás nélkül, Dzwela hosszú
lépésekkel sietett a tábornak azon vége felé, hol Elemér emberei voltak.
– A nép vígan főzte estebédét, s minden a táborban élénk mozgásban volt,
a tűz recsegett, a lovak nyerítettek, a fegyver csörgött. Dzwela egy
alacsony sátor előtt állott meg.

– Sőtér János! – kiáltott.

Egy száraz férfiú, ingre vetkőzve, lépett ki a sátorból, arcza barna
volt, hosszú fekete szakállal s bajúszszal, tekintete vad és hideg.

– Mi bajod borz-király? – kiáltott rá az ember megvetőleg.

– Hédervári uram parancsából követni fogsz, a rókalyukakat kikémlelni;
jer, az utolsó táborszemnél elvárlak.

Ezzel Dzwela, szót sem ejtvén, tovább ballagott; az utolsó sátor előtt
megállt újra.

– Kanász Ferke! – kiáltott.

A sátor üres volt, de a mellette lobogó tűznek közeléből egy ifjú kopjás
lépett elő. – Mit akarsz madárváz? – felelt gúnynyal – mióta keressz föl
te, borz-király? talán ölre akarsz velem menni, mint a minap, midőn
Sáros alatt zsákmányomhoz nyúltál s kopjámmal vertem széles hátadra?
jer! épen jó kedvemben vagyok.

– Kérd az Istent, te ürgefiú, – felelt Dzwela sötéten – hogy a borzzal
feledtesse tettedet. De most egyébről van szó; vedd fegyveredet! te és
Sőtér János követni fogtok a Hédervári parancsából; tudom, jó kopók
vagytok, s a nyomra rátaláltok; annak a fakarikának ott a fellegek
sodrában fogjuk nyitját kikutatni. Gyorsan! reggelig végeznünk kell.

– Hm! Hédervári uram jó társakat rendelt melléd, te nehéz-fejű morva ló!
– felelt a kopjás – majd szemmel tartunk, mert ebre bízták a hájat.

– Nem ő kegyelme választott, te szarka! hanem enmagam, hogy lássátok,
igazban járok-e, vagy tinektek van igazatok, kik mindig ellenem
ingerlitek Elemér urat.

– Ingerli őt ellened a manó, borz-király! hanem aligha túl nem jár
eszeden, s a bajúsz alatt ki nem kapta az árulót; örülj, kölyök, ha
hallgatok! gondolod, nem tudom, hogy Sáros alatt a csata hevében Giskra
uramnak egy bérlettjével találkoztál a vár árkában, s nem bántottátok
egymást?

– Nem, oktondi! – mert eszed nem ér oda, a hova az enyém. A ficzkó,
kivel szólottam, itt a sereg közt van most: átszökött.

– Nem láttam a jámbort, – felel a másik – s egyenkint el sem járom a
tábort, de nem hiszek neked.

Míg ezek így beszélgettek, Sőtér János egészen fölfegyverkezve érkezett
közelükbe.

– Minek buzogány s lőszer? – mond Dzwela – vess le mindent magadról, egy
könnyű kés elég; nem csatázni küldött az úr, hanem fülelni, azért
választottalak benneteket! – Sőtér letette fegyvereit.

– S az úr tégedet, hosszú füleddel, borz-király! – mond Sőtér.

Hédervári seregében példás rend volt. Elemér osztálya vak
engedelmességhez volt szokva: – ezt Hédervári úr, vagy Elemér a sas
akarja! elég volt, s a sereg akármelyike vakon hitt a parancsnak, mert
ellenkező esetben a vezérek nem értették a tréfát.

Sőtér és Kanász Ferke, nem a legjobb kedvvel távoztak a táborból; de a
Hedervári parancsa – Isten szava volt, – mentek!

Dzwela előttök haladott, lépteivel a rengeteg szélét követte, míg egy
nagy kanyarodást tevén, azon bérczhez ért, melynek oldalából a vár
sziklája nyúlt ki.

– Ficzkók! – monda Dzwela – most csendesen hajoljatok le; itt kissé
megpihenünk, míg tovább mennénk. Béke legyen azonban köztünk, s ha
sikerül kutatásom, a bért megosztom veletek, mint pajtáshoz illik, de
lesz magamra gondom. – Csitt! – folytatá – hang se legyen.

– Halljátok! – suttogá a borz-király, – nem ok nélkül gyanítom, hogy
valamelyik járásnak itt közel kell lenni. Ezek a csehek, azért, hogy mi
nem látjuk őket, szemmel tartják táborunkat, s aligha nem bujkál itt-ott
kém sátraink körül, s hírt visz rövid úton.

Néhány percznyi pihenés után Dzwela beljebb vonult társaival az ároktól.
– Midőn a rengeteghez ért, majdnem hasoncsúszva haladtak a sűrűben,
újabban s újabban intve egymást a csendre; végre egy erdőnyíláshoz
értek.

A kis tért, mely itt terült előttök, sűrű fenyvek övedzték; a hely
magányos volt, s hegykebel mélységébe sülyedt, mint katlan; közepén egy
csonka vastag fatörzsök látszatott, s körüle rég elhamvadt tüzelő
pernyéje. – Az eget fekete fellegek boríták, úgy hogy csak a sötétséget
már megszokott szeme a kémlőnek veheté a tárgyakat ki. – Dzwela a csonka
fához közeledett: – Ti! – mond suttogva társainak – vonuljatok hátrább,
– itt sok ember járt, mert a hely ugarrá van taposva, vizsgálódnom kell!
ha sípomat halljátok, siessetek felém.

Sőtér és Kanász kissé hátramaradtak; nekik is gyanúsnak látszott a hely.
A két ficzkó ismeretes bátor fegyveres volt, Dzwelában soha sem bíztak
egészen, azért feltevék magokban, őt szemmel tartani.

Egy ágbogas fenyő alá húzódtak. – Sőtér pajtás! – mond Ferke – ha a
borz-király jelt ád, egyenkint menjünk segítségére, nehogy, ha baj
leend, egyszerre érjen bennünket.

– Jó! – felel Sőtér – én mindenesetre pisztolyt rejtettem dolmányom alá,
s késem is kéznél van; tudsz-e csiholni?

Kanász azonnal kovát s taplót vett elő, s csiholni kezdett kése fokával,
melyet aczél helyett használt. – Ég már – add ide kanóczodat, – suttogá.

Sőtér egy sűrűre sodrott, szurokporral hintett zsinórt nyújta oda,
melyet Kanász fúvás segedelmével meggyújtott.

Alig pislogott vége, midőn a csonka fa mellől, hová Dzwela vonúlt,
sípjának éles hangja hangzott.

Sőtér megindúlt. – Maradj hátra, öcsém! – mond fojtott hangon – ha
szólítlak: jer! itt a késem, én a pisztolyt veszem kezembe. – Ezzel
Sőtér vigyázva közeledett a csonka fához; alig ért oda, midőn egyszerre
minden oldalról körülfogták.

Dzwelának szava hangzott: – Vessetek hurkot nyakukba! ne késsünk! előre!
– E felkiáltásából Dzwelának, mivel többes számban szólott, bizonyos,
hogy czimboráit elárulta, s a kétes sötétségben azt vélte, hogy Sőtér és
Ferke egyszerre jöttek közelébe.

Sőtér azonban iszonyú káromlások közben sütötte el pisztolyát siker
nélkül, s védte magát; Dzwela torkon ragadta meg. – Ide! – kiáltott –
kössétek meg, tartsátok a másikat addig; majd azzal könnyebben
boldogulunk.

Sőtért a földre gyúrták le. Többen voltak harmincznál a rablók. – Dzwela
a rugdalódzó- és hánykolódónak a fejét kézzel szorítá le a földhöz, míg
a többiek karjait facsarták hátra s kötözték meg.

– Készen vagytok-e? – kiált újra Dzwela. – Úgy-e, Sőtér koma, a borz is
király országában? – Ide a másikkal.

A fegyveresek körültekintettek. – Hol a másik? – kiáltottak fel
néhányan.

– Kanász Ferke! elnémultál-e? – szól gúnynyal a morva – ürge te! hát
nincs szavad? – hol maradt éles torkod, zsákmányosztó? Hozzátok ide!

De Ferke sehol sem volt. A jelenet elején a támadók hallván Dzwelát
többes számban szólani, annál kevésbbé kételkedtek, hogy az említett
kopjás kézre került, s a sötétben nem látván őt, mindegyik azt hitte,
hogy a másik tartja nyakon.

– Ördögöt! – riadt fel Dzwela – itt kell lenni – utána gyorsan!
meglelitek, messze nem távozhatott; gyújtsatok szövétnekeket; itt a
Sőtér kanócza a földön. – Nemsokára szövétnekeket gyújtottak, s a
rengeteg világos lőn, mint a nap. A csehek ezen égő fenyőseprűkkel
kezükben valódi ördöghöz hasonlítottak.

– Én megyek előre hírt adni! – mond a borz-király – hozzátok ezt a
ficzkót utánam.

Dzwela egy kötélhágcsón, melyet csak a szövétnekek meggyújtásakor
lehetett kivenni, haladott a széles csonka fának sudarán feljebb, míg
tetejéhez ért, honnan a mélységbe ereszkedett alá.

Néhányan követték őt. Sőtért, kinek száját betömték, a kötélhágcsón
vonszolták fel, míg végre mindnyájan eltűntek.

A fellegek, veres ködbe burkolva az égő szövétnekektől, nehézkedtek a
tér fölött; halkal a világ mindig távolabb vonult, míg sötét lett és
siket a vidék.

De vessünk egy tekintetet a híres brezniczei favár belsejébe. – A csehek
építményei történetünk korában igen nevezetesek voltak, nemcsak
tartósságára vadméltóságú, szeszélyesen nagyszerű idomaiknak, hanem azon
szinte megfoghatlan gyorsaságára is elkészülésöknek, mely mindenkit
bámulásra ragadott, s a köznépnél nemére a babonás álhiedelemnek adott
alkalmat.

Így emelkedett a vadnai és galgóczi vár a Sajó két partján, a borsodi,
akkor sokkal terjedtebb és sűrűbb rengetegek közt, szinte
varázs-hirtelenséggel. De a leleményessége e szabad-zsákmányosoknak
délpontját érte el: a favárak, az általok egyszerűen zdwuroknak mondott
erősségek voltak, melyeket nem hibásan neveztek az akkori magyar kalózok
és portyázók rókalyukaknak. Ezek darázsfészekhez hasonlítának, számtalan
osztályaikkal és kijárásaikkal. Anyaga e sajátságos építményeknek: fa,
vas, agyag, muhar s iszap volt, melyeket csudás türelemmel oly sűrűen
tudtak összecsatolni, hogy egyetlen tömeget látszottak képezni.
Tömkelegeikben e rejtélyes vermeknek önmagok a rablók elvéthették az
útat, azon egy-két vezető nélkül, kik annak minden öblözeteit, rejtett
folyosóit, felcsapó ajtait, leereszthető kapuit s rostélyait ismerték.

Többnyire mászhatlan szikladombokra építtettek, s mihelyt a fészek
elkészült, azonnal minden nyomát az útnak, vagy ösvénynek, ritka
béketűréssel eltörlötték; úgy, hogy a beléjök szállt őrizet a fellegből
oda hullottnak látszatott.

Csak a földalatti útak, sziklákba vájt folyosók és lépcsők vezettek
azokba, melyeknek bejárásaik számított leleményes tehetséggel voltak
elrejtve.

Az ily mív készítésére olykor ezrek sereglettek össze, s többnyire
néhány nap alatt készen állott. – A belső elosztás kivánt valamivel több
időt, melyet a külsőleg biztosított védkészületek paizsa alatt szoktak
bevégezni.

Ha egy a rabló-csoportok közől ily favárba lopózhatott, a vívókat
nevette. Benn a védett üregben kényelemmel pihente ki magát; szilaj
lakomák s dobzódás közt töltötte napjait, míg valamelyik vezérnek eszébe
jutott e rabló hollókat rejtett odvaikból zsákmányra vezetni.

Egy a legnevezetesb erősségek közől a brezniczei favár volt, négy hét
alatt Uderszkitől építve, mielőtt a legközelebb helységek létezését
gyaníthatták; mert a kit sorsa azon veszélyes sziklafal alá vezetett,
melynek tetején a kettős fagyűrű kerítkezett, annak halál volt fejére
esküdve, s az hírt odább nem vitt soha.

Fekvése a szirtnek, melyen mint egy sötét vasabroncsos hordó emelkedett
a vár, olyanszerű volt, hogy annak semmi nemével a lőszernek ártani nem
lehetett; oldalai pedig símák, mint a tükör, s falmeredekségűek.

Itt, e fenyegető üregnek fakérgei közt, találtak Uderszki s Komoróczi
menedéket.

A nappalokat a vár lakói, ha az idő engedé, többnyire a védfal
gyűrűjében töltötték, vígan serezve s dalolva nyitott sátrak alatt, a
falakon gondos őrök jártak körül a földalatti sötét pokol fölött, melyet
fényes nappal is szövétnekekkel világítottak.

Este felé azonban kerek nyílásokon át, melyekből kötélhágcsók nyúltak
le, a verem üregébe távoztak, s ott hosszú asztalok mellett ültek, vagy
szőrrel töltött vánkosokon hevertek beszélgetve, fegyvereiket
tisztogatva, vagy lakomázva.

Így ültek néhányan a Hédervári megérkezésének estéjén egy osztályában e
földalatti tanyának.

A terem mintegy nyolcz ölnyi hosszaságú lehetett, s majd két öl magas.
Falait sűrű gerendák bélelték körül, teteje hasonló anyagból volt,
melyet czélszerűen elosztott tizenhat oszlop támogatott. Mindegyikéből
ezeknek vas gyertyatartó rugott ki, három-három szál sárga
faggyúgyertyával ellátva. Alább roppant vasszegeken fegyverek, lótakarók
s öltözetek függöttek. – Oldalait a teremnek szőrrel tömött kerevet
folyta körül, farkas- s medvebőrökkel bevonva, s itt-ott avultszínű
szarvas- és kecskebőr vánkosok hevertek.

Az oszlopsorok közt keskeny hosszú asztal állt, sisakokkal s pajzsokkal
ellepve, melynek felső vége hófehér abroszszal volt beterítve. Úgy
látszott, hogy az estebéd csak három vendégre van számítva, mert három
majdnem tálalakú cseréptányér állott rajta, egy fonott barna kenyér,
mellette a tágöblű kőkorsó ólomfödelével, s három durvakészületű
tölgyszék volt a tányérok elébe vonva. A gyertyák sokszorozott világától
fényesen, de mogorva színben derített teremben három férfiú ült.

Kettőt közülük – Komoróczit és Angyal diákot – ismerünk már. Mióta velök
utoljára találkoztunk, külsejökben kevés változás történt; csakhogy
Komoróczinak vonásaiban azon durva vidorság kifejezése hibázott, mely
annak oly félelmesen visszataszító s tréfás-kegyetlen tekintetet adott;
a harmadik Uderszki volt. Mind a hárman az ablaktalan, csak felűl néhány
kéményalakú nyílással ellátott teremnek kerevetein ültek az egyik
szögletben úgy, hogy Uderszki, ki magányosan foglalt a keleti végen
helyet, ülésével a nyugatin ülő Komoróczi- és Angyaléival szögletet
képezett.

Úgy látszott, hogy a három komoly alaknak nem sok kedve van beszélgetni.
Végre Komoróczi szólalt meg. – Adjatok ennem, czimbora, azután
lefekszem; egy hete már, hogy nem tudják szemeim, mi az álom; itt e
farkasveremben, remélem, kipihenhetem magamat.

Uderszki magas férfiú volt, inkább karcsú, mint testes: kora mintegy
harminczöt évre mutatott. Arcza egy volt a legkellemetlenebbek közől,
apró tűztelen kék szemekkel, lapos, nagyöblű orral, fényes pofákkal s
pittyedt ajkakkal, melyeket bozontos sárga bajúsz födött el, míg
négyszegű állán a veres szakáll igen apróra volt nyírva, a mi annak
szinte sertealakot adott.

– Az étel mindjárt érkezik, bajtárs! – felel Uderszki szárazon – nem sok
jó lesz, mert ezek a suhanczok az ebekkel étetik fel a javát; de a mi
telik.

Alig ejté ki szavait, midőn a teremnek közepe táján, az asztallal
szemben, a nehéz pokróczkárpit kétfelé vonult, s egy öreg szolga párolgó
tállal jött be, s azt az asztalra helyzé. A három ülő felkelt a
kerevetről s szótlan foglalt helyet az asztal mellett.

Angyal diák minden további kínálás nélkül a tálba nyúlt, mely halmozva
volt hússal s nemével a kásának vagy apróra reszelt tésztának, fénylő
zsírban úszva.

Később Komoróczi s Uderszki is az ételhez fogtak.

– Hm! – kiált föl egyszerre Uderszki, mintha egy rég odább font
gondolatnak most adna csak hangot. – Ki lehet az a vakmerő lovag, ki
Elemér név alatt annyi kárt tett már közöttünk?

– Egy nyomorúlt kalandor! – felel Komoróczi megvetőleg – pénz, hír s név
nélkül; ki hallatlanul kaparkodik mindezt megszerezni magának.

– Kegyednek, – mond Angyal diák, hamisan nevetve, míg a keményen főtt
húsnak zsírja csepegett ujjairól – mindig van egy-egy ily barátja. –
Mióta Zokolinak utat adtak a Mátyás udvarában, azóta e saskeselyű, e
titkos lovag a tizenkettedik századból, tüzé magát előnkbe. – Istenemre!
ha tollal férhetnék közelébe, nem ijednék meg tőle; de ez egy német
hősnek szelleme a mult századból – mint hallom, ki nevét sem tudja
aláirni.

– Tollam a kard! – mond Komoróczi – csak találjam valahol! én egyszer
láttam Sáros alatt, s azóta égek a rostélyt sisakján feltolni kardommal,
mert aligha ismerőmre nem találnék alatta.

– Hogyan? – mond Uderszki.

E pillanatban úgy tetszett a beszélőknek, mintha szokatlan zsinatot
hallanának, melynek hangjai a szelelő kéményeken áthatottak a terembe.

– Mi ez? – mond Angyal diák, kiejtvén a kést kezéből, míg szájából
roppant darab hús esett a tányérba.

– Zaj, nem egyéb! – felel Uderszki – a nép kurjong oda fönn; alkalmasint
bőre szabták az esti italt. Nos, kire gyanít kegyed ama kalandor
lovagban? – folytatá hidegen, Komoróczira tekintve.

– Tréfa! talán csalódom; – felel ez, a mindig növekvő zajra figyelmezve
– s lehet, hogy gyanításom nem igaz; mindenesetre remélem: mentől előbb
bizonyost szólhatok. – De micsoda zaj ez? – Fel! én bajt gyanítok; a
gonosz nép bizonyosan összeveszett az italon s egymást szabdalja, pedig
úgyis naponkint apad a védők száma e veszett zugolyban, hol penészt és
avat lehel a lég.

Míg Komoróczi beszélt, az egyik ajtó, szemben az asztalnál ülőkkel,
hirtelen megnyílt, s Dzwela lépett be, utána Sőtér Jánost vezették.

– Dzwela! – kiáltottak fel egyszerre a bennülők.

– Itt vagyok! – mond Dzwela – s vendéget hoztam közitekbe; oldjátok fel!
– hadd mozogjon a jámbor.

Sőtérnek azonnal feloldozták kezeit. A kopjás dühösen tekintett maga
körül, karjait nyújtóztatá, s megrázta magát.

– Ülj le! – szólt Dzwela – s ti – folytatá, az őt követő két rablóhoz
intézve szavait, s szemével intve Komoróczinak, – tartsátok szemmel.

Ezzel egy széket vont elő, s kínálás nélkül helyet foglalt az asztal
mellett. – Ha engeditek, – mond Sőtérre tekintve – ezen éhes ficzkót is
megkinálnám; akarsz-e enni pajtás?

Sőtér mogorván hallgatott.

– Iszol? – folytatá Dzwela, fölemelve a korsót s odanyújtván a
fogolynak.

Sőtér haragosan rántotta ki a korsót kezéből, s hosszasan ivott belőle.

– Egészségedre! – kiált fel Dzwela, mindig azon tréfával vegyült
egykedvüséggel, melylyel első megszólítása történt. – Halljátok, vezér
urak! én igéretemet megtartottam, s köztetek vagyok; veszteségem húsz
arany, melyet Hédervári igért, ha résre vezetem.

– Potomság! – vág közbe Komoróczi, egy erszényt vetve Dzwela elébe,
melyet az azonnal keblébe rejtett.

– Most beszélj! – szólt Uderszki.

Dzwela a Hédervári táborának minőségét, seregeinek mennyiségét, szóval
mindent elmondott, a mit a rablóknak tudni üdvös volt. Szavait így
rekeszté be: – Ha Elemér nem volna a sereg közt, azt mondanám: együnk,
igyunk, aludjunk! – de így, férfiak! résen kell lennünk: mert ez nem az
ajtót keresi, hanem az ablakon mász a házba.

A két vezér nevetett.

– Tudod-e, – mond Sőtér mérgesen, Dzwelához szólva, – hogy Kanász Ferke
elugrott, s hírt vihet?

– Tudom, – felel megvetőleg a rabló, – hogy egy óra múlva fejét gördítik
lábaink elébe. – E közben a legnagyobb étvágygyal folytatá evését; végre
fölkelt.

– Akarsz-e még utoljára enni, Sőtér? – mond – keresztbe font karokkal
állva a megszólított előtt.

– Nem! – felel a kérdett sötéten.

– Emlékezel-e, hányszor bántottál meg?

– Igen!

– Hányszor vádoltál be Elemérnek?

– Igen!

– Hányszor akartad becsületemet elveszteni pajtásaim előtt?

– Becsületedet? – mond Sőtér felkelve – nyomorult! a mi sohasem volt.

A két melléje rendelt őr lenyomta őt újra ülésébe.

– Hozzatok egy kötelet! – kiált Dzwela – kegyetek engedelméből! –
folytatá, Komoróczihoz s Uderszkihez fordulva, kik gúnymosolylyal
jártaták Sőtéren szemeiket.

– Vitézek! – mond Sőtér nyers hangon – az ördög közitekbe hozott, én a
Hédervári embere vagyok: Sőtér János, s ez itt Dzwela, hasonlóul az ő
embere volt! Nektek legény kell a gátra, s nekem honom ott, hol ennem
adnak, ruháznak s fizetnek. Akarjátok-e tudni, melyikünk ér többet? én
Sőtér Jankó, vagy a borz-király? – adjatok kardot kezembe! – hadd
vonjunk ujjat együtt, s a ki megmarad, legyen a tietek.

Uderszkinek s Komoróczinak úgy látszott, hogy az ötlet tetszik, s egy
kérdő tekintetet vetettek Dzwelára, ki homlokát vonta össze s kissé
elhalványodott.

– Hm! – mond Angyal diák – ez a medve itt azt véli, hogy nekünk csak a
kar kell! tudod-e ficzkó, hogy Dzwela évek óta már hívünk, s bár
köztetek mulatott, mindig a mi részünkön maradt? sohasem volt ő híve
pünkösdi királyotoknak, hanem szívvel, lélekkel a mienk! – Mi hasznodat
vennénk mi neked, szegődi; ha közünkbe állanál? egy karral több vagy
kevesebb, mit sem nyom a latban! ide fő kell! – folytatá kevélyen, –
magára czélozva.

– Függjön! – fejezé be Dzwela. – Ezzel az erszényt kivonta kebléből, s
az asztalra vetette, – én jutalmat kérek tőletek, itt a pénz, ez az
ember az enyém!

– Mit érsz vele, Dzwela? – mond Sőtér – ha kötélen látsz függni! egy kar
s egy fő többet ér, mint egy fő magába; legyen Dzwela a fő, s leszek a
kar én!

– Te híve vagy Hédervárinak, fiú! ismerlek, – mond Dzwela – az első
alkalommal visszaszöknél s elárulnál. – Függjön!

– Függjön! – ismétlék mindnyájan.

Sőtér egy ugrással az asztal mellett termett s kést ragadott fel, ezzel
hirtelen hátrább vonult s egy szögletben várta a megtámadást. – Ha meg
kell halnom! – kiált dühösen – egyitek velem jő!

Uderszki sípba fújt, s azonnal a teremnek négy vagy öt elrejtett ajtaja
nyílt meg, és Sőtér körül volt véve; de lélekjelenlétét el nem
vesztette.

Mielőtt hozzá férhettek volna, fölemelte a kést, s oly bámulatos
szemmértékkel vetette Dzwelára, ki előre tolakodott, hogy az a
borz-királynak arczába feneklett, mint czégér állván ki abból. A
fájdalom önkénytelen sikoltást facsart ki a kém ajkából, ki féltérdre
hullott. Sőtér roppant erővel tolván maga elől támadóit, ellenségére
rohant, s két kézzel esett fejének, iszonyúan zúzván azt a földhöz; de
szintoly hirtelen tépték őt fel a körülállók martalékjáról.

Dzwela dühösen nézett Uderszkira. A kés a vívás közben kiesett arczából,
tátongó repedést hagyván maga után, melyből a vér özönlött; tekintete
borzasztó volt. – Kötelet ide! – hörgött magán kívül.

– Czudar tolvaj nép! pákász kutyák, gazemberek! – ordítá Sőtér –
egytől-egyig nyárson múltok ki, csak Hédervári kezébe jussatok! te
Dzwela! akasztófán rothadsz, s a hollók vájják ki agyvelődet, gazkölyök
te!

– Kerítsétek a kötelet nyakára! – mond Komoróczi hidegen – a ficzkó
tüzes, engem mulattat; de vágyok őt függve látni! ide az egyik
gyertyatartóra felakaszhatjátok!

Négyen igyekeztek a kötelet a Sőtér nyaka körül fűzni, ki kezeit feszíté
a kötél s nyaka közé.

– Kössétek hátra kezeit! – folytatá Komoróczi, fogait piszkálva.

Nagy erővel tudták a roppant erejű ficzkónak karjait hátrafeszíteni.

Sőtér szakadatlanul szidta magyarul, tótul, csehül a rablókat, míg a
kötelet nyaka körül kerítették.

Néhány percz múlva az egyik gyertyatartó alján függött, zöldre, kékre
válva a büszke kopjás s lábai fel voltak zsugorodva.

– Most adjatok bort ide s köteléket pofámra! – kiált fel Dzwela, – a
függőre bámulva.

Még alig volt arcza félig-meddig bekötve, midőn tompa zúgás hallatszott,
melyet a földalatti erősség öblözetei rekedten visszhangzottak, s melyet
egy lövés rekesztett be.

– Egy lövés! a keleti folyosón; – kiált fel Uderszki meglepetve – az
ellenség a vár szívében van! – Le a rostélyokkal! vonjátok meg a
lármaharangokat! – Fegyverre!!

Iszonyú zsinat hangzott, tombolás, fegyverzörgés vad káromlásokkal
vegyülve; néhány percz múlva csattanó zuhanások ismételve.

– Halljátok a zuhanást? – a rostélyok le vannak eresztve! – mond
Uderszki – bátran! minden menedék nyitva áll még a keletin kívül.

– Vívatlan – mond Komoróczi – itt ne hagyjuk e jó helyet, ki tudja,
hányan vannak?

Ezen pillanatban kondult meg a lármaharang, s lövések és kardcsörgés
hangzottak.

Dzwela, sebének ellenére, egy kopját ragadott.

– Oltsátok el a gyertyákat! – kiáltott Uderszki. – Utánam!

Borzasztó recsegés hallatszott, mintha deszkák töretnének erőszakkal
össze s a terem keleti ajtaja bezuhant.

Elemér a sas lépett be; utána nyomban Kanász Ferke s néhány kopjás
szövétnekekkel, s többen, míg a terem megtelt.

– Üres, néma minden! – mond Elemér, – bosszúsan körültekintve.

– Elugrott a róka! – kiált Kanász Ferke – utána! itt rejtőznek valahol.

Előre nyomultak mindnyájan, midőn egyszerre a Sőtér testét pillanták
meg. – Ez itt Sőtér János! – riadt fel Kanász, a szövétneket kiragadván
az egyik kopjás kezéből – még meleg! – folytatá, tapogatva a függőt; –
ekkor kését vonta ki s a kötelet metszette el.

– Vigyétek a szabadba! – kiált Elemér – utánam!

Teremből terembe, folyosóról folyosóra léptek a felbőszült vívók,
mindenütt gerendarostélyzatok, kemény ajtók hátrálták haladásukat,
melyeket bárdokkal s fejszékkel kelletett szétzúzni.

Az osztályok kifogyhatlanoknak látszottak; néha úgy tetszett nekik,
mintha többször lettek volna ugyanazon helyen, míg észrevették, hogy
siker nélkül bolyonganak e sötét, néma tömkelegben, melyben egy lélekre
sem találtak.

A fészek üres volt.



A LOVAG ESKÜJE.

  _Aquila_. Ismersz-e?
  _Első tanú_. Igen!
  _Aquila_. Te mondod ezt!
  _Junia_. Az egekre, megcsalnak, praetor!

_Dumas Sándor._

Giskrának alvezérei, mint láttuk, egyik fészkükből a másikba szorultak,
míg végre buvóhelyeik romokká porlottak; de ő maga még mindig bízott
hatalmában.

Giskra az akkori idők szellemében növekedett föl: nyers, bátor,
erőteljes lovag volt; de határokat nem igen ismert. Mikor őt Erzsébet
királyné az országba hozta, azonnal láttatá, hogy bár ritka hűséggel
ragaszkodott az özvegy királynéhoz: magát sem teszi hátra, s hatalmát,
befolyását félelmesen tudja nevelni.

Nagy országlási bölcseség létezik abban: az erő túlhatásának jókor tudni
korlátokat vetni. Sok, minek egy ügyesen alkalmazott lépés helyes irányt
ad, válik, elhanyagolt figyelmes szemmel kisérés után, gyógyíthatlan
gonoszszá. Egy elmulasztott szava a törvénynek, egy alig észrevehető
eltérés végre nyilt törvénytelenséggé lesz; s néha a szálat kifeledőért
a vastag kötél sodratából a hajót ragadja a vész, s a horgonyok vesznek
oda.

Giskra ismerte azon visszaélések borzasztó voltát, melyekkel őt a
védelme alatt terjeszkedő kényurak inkább gyűlöletessé, mint félelmessé
tevék; főleg azok előtt, kik csak alvezéreiről valának képesek róla
itéletet hozni, de személyesen nem ismerték. Ha ő összehasonlításokat
tud vala tenni, s egy merény ideigleni sikere őt el nem vakítja a módok
megitélésében, melyek arra vezettek: Komoróczi s mindazok, kikben
bízott, a Giskra névre annyi átkot nem hoztak volna.

Sok körülmény összes hatása okozta, hogy ő többnyire ingerlett
állapotban volt. Ellenségesen szemközt állva egy részével a magyaroknak:
a másikat mint gyámnok pártolá, védé, segíté.

Menedéke volt a száműzöttnek, atyja az üldözöttnek; s karja mindig
készen a lecsapásra, mint fellegben szunnyadó villám. Népétől s azoktól,
kik legközelebb viszonyban éltek vele, imádtatott.

Ő nem gyűlölte a magyarokat; de gyűlölt egy pártot a honban, s ez a
Hunyadi-párt volt, s valahányszor ezzel volt ügye, szenvedélyes bosszú
lázasztá kedélyét.

László halála után mindjárt össze kezdtek a Hunyadi-ház baráti
egyesekből tömeggé olvadni; s bár rejtekben tarták gyűléseiket, még sem
maradtak azok titokban előtte. Hogy más rendet akarnak behozni, Mátyást
a trónra emelni, a magyar s cseh kényurak ellen van fegyverök fenve:
halkal világos lőn előtte. – Giskra készen állott, mellette tartottak
azok, kik előbb az Erzsébet királyné, később az ifjú László pártján
voltak; s nagy serege a kalandor lovagoknak, szerencse-vadászoknak s a
magyarok közől mindazok, kik közellét, barátság vagy meggyőződés által a
Husz véleményét vették föl.

Sötét romokban, néma erdőkben tarták ezek isteni tiszteletöket; nem
annyira félelemből, mint neméből a rejtélyességnek, mely az akkori
korban a vallás gyakorlatával örömest csatlá össze a szent titok
képzetét; s midőn szívét az Istenhez emelte, rejtett, sötét öblökbe bújt
el; de kész volt azokból kilépni, s életét, vérét vallásáért odaáldozni.
A magyar husziták egyike volt Giskrának neje, a vele
ezernégyszáznegyvenben összekelt szép és élénk Rozgonyi Anna,[3]
Rozgonyi Simonnak nővére. A lelkes nő, a helyett, hogy férjét azon
párthoz édesgetné, mely őtet oda áldozta az ismeretlen hadfinak, az ifjú
szerelem szenvedélyével csatlakozott az erős férfihoz s pártjához:
véleményét, vallását tevé sajátjává, s szívét, mint bizodalmát bírta
férjének. A szerelem sajátja: azonosítni magát szerelme tárgyával.

Giskra nejét szenvedélylyel határos hévvel szerette, s egyetlen
gyermekét, Serenát, istenelte.

Ez volt azon láncz, mely őt a magyar nemzethez csatlá, melynek ugyis
szokásait, nyelvét ismerte, sőt a legtöbbször öltözetét is viselte.

Midőn Mátyásnak választását meghallotta, dühös bosszúra fakadt, esküt
tett, hogy az ifjú királynak meggyűjti baját. Annyival nagyobbra
növekedett bosszúja, midőn gyors kémei által értésére esett, hogy
Rozgonyi Sebestyén ellene s alvezérei ellen van a királytól rendeltetve.
Rozgonyi, Giskrának rokona levén, alkalmasint nem örömest vállalá e
tisztet magára, ha közöttök valaha azon szíves rokoni viszony léteznék,
mely a magyarban történetünk korában, minden belső viszályok daczára,
sok erővel bírt; – de Rozgonyi Anna a szentirás értelmében s a szó
teljes erejében, odahagyá atyját, anyját, bátyját, s követé férjét, s
úgy szólván idegen lett családjához, melynek tagjai vagy nehezteltek rá,
vagy őt fel nem foghatván, férjétőli tartásnak magyarázták azt, a mi
szerelem s női csatlakozás eredménye volt; Giskrát pedig, a ki mind
hatalmáért, mind számtalan erőszakos tetteiért irigység s bosszú tárgya
volt, gyűlölték.

Tudnia, vagy legalább teljes valószinűséggel, gyanítnia kelletett, hogy
Rozgonyi engesztelhetlen ellensége, s azért jókor tevé készületeit.
Galgóczot s Vadnát legkevésbbé féltette, mivel minden alvezérei közt
Komoróczi és Walgatha voltak legelszántabbak s legügyesebbek. Ő az
apródból cseperedett gyermekkirályban sokkal kevesebb erőt s hatályt
gyanított, mint hogy az teljes erővel tudott volna, vezérei személyében
is, oly tapasztalt, hadnak edzett bátrak ellen sikerrel föllépni,
milyenek a cseh szabad-zsákmányzók voltak. – Ők védeni fogják magukat!
így szólt meghitteihez, – s bizonyos vagyok abban, hogy Rozgonyi nem
lesz utolsó, kinek homloka Galgócz s Vadna szirtfalain szétcsattog.

Ezeket tehát önmagukra hagyván, több alvezéreket serkente védelemre, s
erőfejtésre; mindenütt seregeket gyűjtött, s azokat egészen a huszita
hadak szellemében fegyverkezteté föl.

Midőn itt vele legelőször találkozunk, tanyája szűk völgyben nyúlt el.
Váraiból a szabad ég alá lépett! csarnoka vászon- s bőrből volt, s kúpja
a tavaszi lég ködös homloka.

A sátrak s részint földalatti kunyhók a Poprád jobb partján vonultak el,
azon tájon, hol most a palocsai vár emelkedik, félig új, félig ó
falaival, de akkor helyette puszta, középmagasságú dombnál egyéb nem
vala látható.

A domb alatt a folyam söprött el nyílsebességgel; körül a magas
bérczeken az erdők fái ifjú zölddel valának elfödve.

Giskrának inkább egyszerű, mint pompás sátora a hegyoldalhoz volt
támasztva, közel ehhez deszkákból, – mint látszott – csak hirtelen
összerótt házacska emelkedett, melynek két, a sátor felé nyiló ablaka
üveg helyett hártyákkal volt bevonva, s tetejéből magosan emelkedett a
kereszt.

Ezzel szemközt, de kissé alább a tábor hosszában, nyitott eresz volt
fölállítva, melynek közepében tűz lobogott, s öblében keskeny, rosszul
összeillesztett asztalkák, s egy-egy gyalulatlan lócza látszottak.

Ezen asztalok egyikénél két kopjás ült a Giskra seregéből; előttök
sörleves párolgott, s egy nehéz cseh buchti[4] állott; mögöttük a
sörárus élete párja csipőire illesztett kezekkel bámult a kelő napra,
melynek zománcza arany karikákkal hintette el a bérczek éleit. A tavaszi
lég hidegétől pirosra kent férfiak vígan beszélgettek együtt, egy-egy
szerelmes tekintetet vetve a kihízott sör-Hébére, ki azokat hasonlókkal
viszonozá, néha beleszólva a párbeszédbe.

– Zajácz! – mond az egyik ülő, kinek tekintete valóban haramia volt, s
arczában azon durva kegyetlenség mutatkozott, mely a huszita hadakban
oly sok kielégítésre s táplálatra talált. Fejét kerek, felhajtott
karimájú bőrsüveg födé, s testhez szoruló, majdnem pokróczdurvaságú
öltönye alatt azon bő, veres nadrágok egyike lobogott, milyeneket
Csehországban az úgynevezett hanákoknál még láthatni. – Procopra mondom
és szent Huszra! ti többet tehettetek volna; így kihagyni forráztatni
magatokat az oduból, mint ürge verméből, ez gyalázat!

– Hallgass! – felel a másik, kinek arcza, durvasága mellett, némi
tréfaszeszélyre gyaníttatott, s öltözete, a hanák bugyogót kivéve,
majdnem hasonló volt az előbb szólóéhoz: – mit tehettünk többet? alig
voltunk négyszázan öt s több ezer ellen, s addig nem mozdultunk meg, míg
a vár füstölgő rommá nem vált! mi kell több?

– Nos? – folytatá az előbb szóló, sörlevesét hörpölgetve – Zokolival mi
történt tovább? épen ott hagyád el beszédedet, mikor a királyhoz ment.

– Mit mondott a király neki? azt nem tudom; – felelt a kérdett – azt
állítják, hogy kegyét elvesztette; de nem akarván őt halállal büntetni,
kiadta neki az utat: ezt egy cseh kopjástól tudom.

– Hallottad-e világosabban, miért kellett Zokolinak bűnhödni? talán
titokban velünk tartott? hiszen mondják, rokona urunk nejének.

– Úgyis van! – folytatá a másik. – Szilágyi tulajdon leveleit Zokolinak,
melyeket Giskrának írt, a királynak megküldötte: midőn kisült, sőt azok,
kikre a levelek átadása bízva volt, mint tanúk jelentek meg előtte, s
szemébe mondottak mindent.

– S ő?

– Röviden tagadta, s ármánynak nyilatkoztatá; némelyek a kínzópadot
ajánlották előbb, de ebben a király meg nem egyezett.

– S elbocsátotta szárnyára; – ha, ha, ha! a rákot a vízbe fulasztotta. –
Úgy ide jő, nincs kétség benne; nem volna jó dolga, ha nem tenné. Szent
Huszra! nincs jobb a magunk szőrű embereknek, mint az ily lágyszívű
király!

– Csak fejünkre ne nőjjön, Hanák sógor!

A mit Zajácz csak félig tudott s félig gyanított, az valóban úgy
történt.

Mátyás egyszerű öltözetben, s ismeretlenül, két hív embere kiséretében
érkezett Vadna alá, midőn már a vár alatt a csata ki volt víva. Rozgonyi
szokott élénkséggel parancsolá ostromra a sereget. Gyanította a király,
hogy a háború oly kényurak ellen, kiket a közhír inkább rablóknak
nevezett, mint vitézeknek, kegyetlen s vérengző leend, s ment azon
jogszerűségtől, mely nemes ellenek közt létezik. Komoróczi emberei
védőt, védetlent támadtak meg, s hadat a hon minden vagyonosa ellen
viseltek. Ők nemcsak öltek, gyújtogattak s pusztítottak; hanem
kegyetlenségöket azon gúny s kedvtöltés szeszélye tevé borzasztóvá,
melynek Vadnán tanúi valánk, s melyet csak bűnbeni mindennapiság, s
rögzöttség tesz képzelhetővé s megfejthetővé.

Rozgonyi Sebestyénben hadban edzett lovagi lélek volt, világos
képzetekkel hadi rényről, az ellenség s köztei viszonyokról; de nem volt
férfiú hidegebb, számítottabb kegyetlenségű, mint ő, ha országos
gonosztevők, rendbontók, haramiák ellen vala ügye. – A diadalt ilykor
semminek sem vette. Mi dicsőséget hozhat ily hadviselés vitéz férfiúnak?
így szólott. Vad állatok ezek, kiktől szétmarczangoltatni vadászi eset,
nem harczi viszály; őket letiporni féregpusztítás, nem magas ellen
legyőzése. Irtani kell itt az elevenig, s a ledér növényt le kell a
húsig nyesni! Nemcsak mondta, de hitte is ezt. Nála nem volt kegyelem: –
a fára vele! így üdvözlé az egyes foglyot vezértől peczérig. – Kardra
hányjátok! így a többes számot. A vitézség s azon hideg elszántság, mely
a cseh szabad-zsákmányosokban annyira mindennapi volt, s mely derék
ellenben Rozgonyit bámulatra ragadá, ezen vérszomjas hienákban, ezen
emberaljban s lényszemétben csak felingerlé őt. – Ki a rablók közől
egyszer nézett a kevély vasfejű Rozgonyi szemébe, akár csatában, akár
sátora mennyezete alatt: az sem eget, sem földet nem látott többé. –
Tekintete a halál volt.

Mátyás vezérét példaadás s a kegyelem nemességének még gonoszok ellen is
isteni voltának megismertetésével akarta, nem erejében megakasztani,
hanem büntetéseikor szelidíteni. Ez volt egyik oka megjelenésének. –
Néhány fogoly alant már a fákon függött s ezek közt Bélián, mint láttuk.
– Mátyás késett tehát, de még sem késett el egészen, s még segített, a
hol lehetett.

Ha az emberiség s szívjóság szép sugallata s jó szándéka
teljesíthetésének reménye Mátyást fölmagasztalták, másrészt egy mély
vérző sebet hordozott meleg szívében. A legkínosb, legérzékenyebb
oldalon volt az megsértve, s lelkében kemény harcz dúlt, nemes bizodalom
s a szembetünő okoknak hódolása közt.

Szilágyi Zokolit sohasem szerette, mert sokszor egy neme az öregnek
természetes ellene a fiatal érettségnek. Valami megszégyenítőt lát a
korosság minden elmebeli felsőségben, ha az fiatalban mutatkozik. Kevés
éltes ember van, ki e két eszmét: tapasztalás és okosság össze ne
zavarná. Ő Mátyásnak barátságában a lelkes ifjú iránt, királyhoz nem
illő magafeledést; Zokolinak visszavonultságában s szerénységében
rejtőzködést gyanított. Féltette tőle Mátyást, s azt hitte, hogy Zokoli
egész befolyását használandja, a szerénység külszíne alatt, halkal a
hatalmat keze közé ragadni, s őt, az aggot, a tanácsteljest, a
nagybefolyásút, árnyékba állítni. Végre azt hitte, hogy a tettre vágyó s
kissé fellengző levente Mátyást, gondolatlan fiatal szeszélylyel,
veszélyes hadakba, mint éretlen dicsvágya mezejére, rántja magával.

Azért várt, és örvendetes volt előtte, midőn Zokolinak Giskrához írt
levelei kezéhez jutottak azoktól, kikre a levelek átadása bízva volt; de
a kik ármányt gyanítván, azokat a hatalmas kormányzóhoz vitték.

Szilágyi, Mátyásnak előszeretetét ismervén Zokoli iránt, hogy minden
kedvezésnek bevágja útját s a kétszínű árulónak menekvésére minden
ösvényt elzárjon: nagy nyilvánosságot akart csinálni a dologból.
Egyrészt méltó haragból, másrészt maga előtt sem rejthető féltékenység-
és kárvágyból; azért a tettet kihirdetteté seregei közt, s a Zokoli
neve, mint árulóé, meg volt bélyegezve, mielőtt a király tudná s
hátrálhatná.

Mátyás Vadna alá érkezvén, a mészárlásnak végett vetett, s a Zokoli
által megkimélt rabokat Budára parancsolta.[5]

Nankelreutherné, ki női fortélya által újra felülkerekedett férjén,
diadali örömmel ült be jogaiba. Ábrahám magához tért; a kedvelt valóság
valamennyire kiderítette elméjét, de neme az őrültségnek s
búskomolyságnak megmaradott kedélyében. Amintha, ki végre felnyitá
szemeit, atyjával s Nankelreuthernéval utazott Budára, biztos kiséret
mellett.

Mátyás királyi fönséggel ült a Rozgonyi sátrának mennyezete alatt,
mellette a vezér állt, és többen a nap hősei közől. Zokolit hivatta maga
elébe, ki már a Nankelreuther sértő szavai által fölingerelve, nemes
tartással, de hideg kimértséggel lépett a király elébe.

– Zokoli! – mond Mátyás, szemeit azon átható tekintettel nyugtatva az
ifjú lovagon, mely bizodalmat s fönséget mutatott egyszerre – ellened
nyilvános vád van. – Bizodalmunk irántad meg nem csökkent, mi ismerünk.
– Te nyilván védended magadat azok ellen, kik honárulással vádolnak.

Zokoli hallgatott, s tekintetében nyugodtság sugárzott; tartása nemes és
szerény volt, de megsértett önérzetét nem tudá eltitkolni
arczkifejezésében. Neki ártatlannak kellett lenni, vagy a rögzöttség
legmagasb fokán álló, megszokott gonosztevőnek, – ha ez kétszínűség
volt.

– Ki vádlóm? uram király! s mi bűnöm? – én semmi vétekről nem tudok; de
hiszem, hogy igazságos királyom védelme alatt elégtételt nyerend
ártatlanságom – szólt végre.

– Vádlóid ellened bizonyítnak; tehát mielőtt elégtételről lenne szó:
czáfold meg őket! – jegyzé meg a király komolyan, de szelid hangon –
hogy őket ismerni akarod, helyes! – a vádat s a bizonyítványokat tudnod
kell, hogy felelhess, s biráim itélhessenek: – Szilágyi czimborasággal s
egyetértéssel vádol a hon legártóbb, legfélelmesb ellenével, Giskrával.

– Valóban! – mond Zokoli meglepetve, keserűn s nem minden gúny nélkül –
eddig furcsa bizonyítványait adám ragaszkodásomnak Giskrához! Vadna
füstölgő falai, csorba tornyai s tátongó rései mutatják, minő barátja
Zokoli Mihály a rablóknak s hona ellenségeinek.

Az ifjú szavaiban, minden keserűségök mellett, egészen ki volt azon
tiszteletet fejezve, melyet fejedelme iránt nemcsak mutatott, hanem
valóban érzett is.

– Néha – vág közbe Rozgonyi Sebestyén, kinek hite nem oly ingatlan volt,
mint a királyé – a gonosz czimboraság ellenség álarczát veszi fel, míg
álnok belsőjében barátság s vonzalom lappangnak.

– Te mondád ezt? – kiált fel élénken Zokoli. Te, bátyám Rozgonyi
Sebestyén! – Istenemre! ne feledd soha – ezt te mondád! – Ily
alávalóságnak csak képzete sem fér becsületes keblembe, s eszméje
szétzúzná lelkemet. Ha van, kit Giskra inkább gyűlöl nálamnál, s kit
rabló csapatjai – kimondom, mert itt szólanom kell – inkább rettegnek:
legyek bűnös! – De bizonyítványokat, uram király!

– Itt vannak! – mond Mátyás, nyilt tekintetet vetve az ifjú arczára, s
eléje tartván egy levelet – ki irása ez?

– Az enyém! – volt a felelet, egy futó tekintet után a levélbe.

– Ne hirtelenkedj! vizsgálat után mondd ki az itéletet magadra – jegyzé
meg a király komolyan.

– Ez az én irásom, – ismétlé a kérdett nyugodtan, megtekintvén újra a
levelet – s a pecsét is enyém; a mit irtam, nem tagadom. De mit
bizonyíthat e levél? – én egyet sem irtam, melynek tartalma ellenem
szólhatna.

– Olvasd! – mond a király.

E felszólításra Zokoli a levelet olvasni kezdé:

– Giskrának? – kiált fel hirtelen újra megfordítván a levelet, s
pecsétjét, irását megvizsgálván. – Ezt nem én irtam! ez ármány! – De meg
kell vallanom, – folytatá keserűen – hogy ügyes kéz volt, mely a hálót
szőtte. Igen, az én irásom ez, betűről-betűre, vonalról-vonalra! –
Honnan került e levél? – folytatá az ifjú büszkén és nyugodtan.

A körülállók meg voltak e hidegség által lepetve, s kérdő tekintettel
meresztették szemeiket rá.

– Honnan e levél? – ismétlé élénkebben – uram király; itt világ kell; ki
lehet ellenségem?

– A levél – mond Mátyás – azoktól került, kikre azt bíztad: itt egy
másik.

Zokoli azt is keresztül nézte. – Igen, igen! – mond – az ördög keze
ügyesebb a jókénál. Hitemre! így ismételni, így utánozni mást, nem
tudnék, ha üdvöm függne tőle! s ha akarhatnék ily alávalóságot! – S az,
a kire e leveleket bíztam, hol van? hadd jőjjön! hadd nézzek szemei
közé, s tekintetem nyiltsága sújtsa le az álnok árulót.

A király intett kezével. Rozgonyi Sebestyén alig fékezhető bámulattal
tekintett Zokolira. – Ha – mond – e vád alól kitisztulsz, öcsém – miként
szeretem s akarom hinni, – bocsánatot kérek tőled. Így, miként te, nem
néz ki áruló, s az egekre! első volnál, ki megsértett királyoddal
szemben, ily nyugodtan tekinthetnél körül.

– Megállj bátyám! – mond Zokoli kevélyen – megsértett önérzetnek is
megvan a maga féltékenysége; ne illess s ne kérd a bocsánatot, míg a vád
szennye terhel engemet. – Ártatlanságom fönségében a gyanú természetét
oly undoknak tartom, hogy magamat utálom, míg egy árnyéklata borong
rajtam ily nemtelenségnek, – valóságban vagy képzetben, mindegy. – A
sátor szárnyai szétváltak, s két egyszerűen öltözött férfiú lépett be.

– Kik vagytok! – mond a király azon fönséggel, melyet az ármány s
gonoszság annyira retteg, mert nyiltság, rénytudat vegyül benne s
megvetése a gonosznak.

– Ferke Janó nevem – felel az egyik elhalaványodva, de daczos
arczkifejezéssel, mint ki magában bízik.

– És te?

– Zágor Pető a nevem, s kopjás vagyok a Szilágyi Mihály uram táborában.

– Ismeritek-e azon urat, ki nektek e leveleket adá, Giskra vezér
számára? Nézzetek körül! itt a sátorban van-e, vagy nincsen, s melyik
az?

– Ez! – felel Ferke Janó, ujjal Zokolira mutatva – kegyelmed, uram,
emlékezni fog rám: a királyválasztás előtti estén voltam Pesten
pajtásommal Petővel kegyelmednél; a szobában György volt a gondviselő,
ott adattak a levelek kezembe.

Zokoli rábámult, a tanú határozott hangja őt egyelőre elnémította. – Te
lettél volna nálam, s e másik itt? – mertek-e erre megesküdni? – én
sohasem láttalak benneteket.

– Tagadhatja-e kegyelmed? – mond Zágor Pető – hogy azon este nem volt
szobájában, s György nem volt vele? hiszen az egész szobát leírhatom;
balra ágya van felvetve, s a szoba közepében czifra szőnyeggel terített
asztal áll; gyertya-, tentatartó, nád-iróeszköz volt rajta; ha eskü
szükséges, én s pajtásom készek vagyunk rá.

– Hogy otthon voltam este, s György a szobában, és az olyan, miként
leirtad: nem tagadhatom; de téged, jó ember, nem láttalak s György sem
látott.

– Furcsa! – mond Ferke Janó hevülve, – így tagadni az igazságot; jőjjön
György be, mondja kegyelmednek szemébe! ő is itt van.

A király inte kezével.

Zokoli elhallgatott, a düh s bosszúság facsarta keblét össze, marka
öklöződött s úgy tetszett neki, mintha le kellene a nyomorultakat
sujtani, kik előtte állottak, a rögzöttség szemtelenségével s a
biztosított ármány hidegségével.

– György? – kiáltott fel végre – ő is! nem, nem hihetem! ennyire a
gonoszság, a hálátlanság nem mehet; hadd jőjjön! s merje szemembe
mondani: volt-e azon este s akkor kívüle valaki szobámban, s ha ezen
embereket ismerem-e, láttam-e valaha?

– Nyugodtan! – inté a király – ha ártatlan vagy, a mint nem kétlem, ki
fog sülni előbb-utóbb.

György, a Zokoli pesti gondviselője, lépett be, izmos, közép idejű
férfiú, hosszú halvány arczczal, durva vonásokkal, s rövid, göndör,
majdnem szászalakú hajzattal, s merész, hideg tekintetet vetett urára.

Zokoli eléje lépett, egész nemességével és nyiltsággal nyugtatá szemeit
rajta; s e tekintetben annyi szelídség s oly szívszorító rejtett
szemrehányás volt, hogy a gonosz szolga ki nem állhatá, s szemeit
lesütötte, miután arczát a szégyenülés pirja futotta el.

– Jó hogy itt vagy, szolgám György! – így szólítá meg őt szeliden – ezen
emberek azzal vádolnak, hogy előtted adtam nekik leveleket a Giskra
számára; te tudhatod legjobban, minő igaztalan ezen állítás, szólj!
szégyenítsd meg őket!

György hallgatott, szemeit nem merte fölemelni, ajkai össze voltak
szorítva, s belküzdés tükrözé magát vonásaiban.

– Felelj! – bátorítá a király, mély tekintetet vetve a habozóra – de
igazat! egy ember jövője, becsülete, mindene forog itt kérdésben; szólj
igazat! való-e, a mit a tanúk mondanak?

– Való! – rebegé György.

– Való! – kiált fel keserűn Zokoli – való? – oh, mi tehát nem való a
világon? – György! vondd szavadat vissza, légy igaz! nem, te nem lehetsz
annyira megromolva; te, kit atyám a porból emelt föl, neveltetett,
gazdagított, kinek nálam kényelmes sorsa volt, s kit leghívebb,
legigazabb szolgámnak hittelek; György! – tekints rám, ismerem-e én ezen
embereket itt? – – Oh, uram király! vessen felséged egy tekintetet e
szánandóra itt, egész alakja megczáfolja állítását.

György magához tért. – Uram király! – mond habozva – nehéz egy
szolgának, kit ura sohasem bántott meg, sőt jótéteményekkel halmozott,
ellene föllépni, mint vádlónak; ez tett habozóvá, s fojtja torkomra
vissza a szavakat, de mit tegyek? – ő akarja, hogy szóljak: a vád igaz,
a levelek átadása előttem történt, s ezen erszény itt – folytatá, tömött
zacskót vonva ki kebléből – volt a hallgatás bére. Tagadja kegyelmed, a
mit tett, a mi nyolcz szem közt történt, minek elhallgatásáért fizetett,
nem bánom, én az igazat megmondottam.

– Hah! – kiált fel Rozgonyi – mit szólasz erre?

– Mit szóljak? – mond Zokoli kővé válva – szóljanak tetteim, szóljanak
azok, kikkel élek, kikkel felnövekedtem, kik gondolatimat tudják;
szóljon a király maga! és kegyed, bátyám! – én ártatlan vagyok! – Az
ármány nyiltan áll előttem: ezek itt meg vannak vesztegetve, s írásom
utánozva; de az élő Istenre! ki felettünk van, minden szó, mely engem
vádol, igaztalan!

– A kínzópad – jegyzé meg Zágor Pető – alkalmasint megvallatná
kegyelmeddel, a mit tett! – Igaz, mi ármányt gyanítottunk, mi a
királynak hű szolgái vagyunk, s Giskra helyett Szilágyi Mihály vezérhez
vittük a leveleket.

– Ha a király bűnösnek hisz, – mond Zokoli sötéten – vagy csak
pillanatig annak hihetett, – úgy az itélet ki van mondva! s valamint ő
hitét bennem elvesztheté, úgy én az emberekben; – de nem – e királyi
tekintetben, minden szilárdsága mellett megismerem a nagy Hunyadi
Mátyást, ki, mivel bizodalmát el nem veti, nem is ingadozik abban.
Kínzópad? – folytatá büszkén – ám legyen! Hiszed-e nyomorult? hogy a mit
nem tettem, s nem tehetnék, annak vallomását a kínzópad csikarja ki
belőlem? arra számítottak? jó, jó, – eredjetek, kicsiny lelkűek,
eredjetek! inkább ki birnám én a kinzás minden fokait állani, ha
szükség, mint valakit kínoztatni. Ártatlan vagyok! de bűn homálya föd,
míg álarczotokat le nem rántom!

– Elég! – mond a király, Zágor Petőhöz intézvén szavait. – Ha igaz e
vád, vagy igaztalan? ki fog sülni, minő való, hogy egy Isten él! –
Tanácsodra szükség nincsen, rossz szívű ficzkó, vigyázz! ha ármányt
kohol lelked, hogy magad oda ne kerülj egykor, hová ezen ifjút szántad,
a kínzópadra. – Zokoli Mihály! – folytatá nyugodtan – az első
gonosztett, mely királyi székünk elébe jött, az, melylyel te vádoltatol.
Mi ártatlannak hiszünk: mert a pokol ármánya nagy, s ellenségeid
lehetnek, kik meg akarnak buktatni; de ha e hit lelkünkben él, s ám
éljen, mert el kellene azt jobb emberekben vesztenünk, azért
igazságosnak kell lenni a királynak. Vádlott vagy, undok gyanú terhe
nyomja válladat s közkárhoztatás súlya tipor el, neved nem tiszta többé;
– de ne legyen az út védelemre elzárva, te ki fogod magadat a vád alól
tisztítani. Az, ki barátunk volt egykor, s kit most annak nem
nevezhetünk, önbecsületünkért is szükség, hogy a legtágabb mezőt nyerje
ártatlanságának bebizonyitására. Nem börtön odvában, nem! a szabad
légben élj! elmehetsz! – A hű Zokoli lelend útat, hűségét kitűntetni,
tettek súlyával tiporni le a vád kaján szavait. – A hűtelen! ha volna e
fénylő neven ilyen, túlesnék haragunk határin. Én csak becsületszavadat
kivánom, hogy első felszólításomra visszatérendesz, hiszem, tisztán.

A jelenlevők közt rosszaló zúgás hallatszott; a király intésére a tanúk
kiléptek.

Mátyás élénken járt fel s alá a sátorban, végre megállapodott Rozgonyi
Sebestyén előtt. – Kishitűek! – mond nemes fölhevüléssel – mit akartok?
– hogy az első koholmány, mely egy ismert férfiú ellen emeli
sárkányfejét, legyen elég arra, hogy a ki mindig mint derék honfi s hű
polgár állott közelünkben, köznapi gonosztevőként bűnhödjék? Börtön s
kínzópad csikarja ki a fájdalomsajtolta vallomást a reszkető ajkakon? s
ha a valló ártatlan, a borzasztó kínokat ingyen viselje? Istenemre! hű
magyarjaim közepette ármányt, árulást megvetek, mert szíveik a pajzs,
mely éltemet födi.

Zokoli föltekintett a királyra, hangja magasztalt lőn. – Nagy vagy, uram
király! – mond, – habár nekem vesznem kell is, legyen Istené a köszönet!
mert a hon élni fog, s dicső leend alattad! – De kegyességed, uram
király, fel nem old kötelességem alól. A Zokoli névnek szűz becsén gyanú
borong, vedd szent eskümet, hogy e pillanat óta Zokoli Mihály halva van.
Nevemet, mindenemet visszavetem a sorsnak! – ezen arczot itt csak akkor
látja nemes királyom s udvara, ha tisztán állhatok előtte.

Ezzel az ifjú föltette sisakját, s leeresztvén annak rostélyát, hirtelen
eltávozott.



ELEMÉR A SAS.

  Egy ember mi csekély, de ezer tud róla beszélni,
    Mint hata, mennyit tett, élte mi hasznu vala.

_Goethe, Bajza fordít._

Hanák és Zajácz a Giskra tanyáján vígan folytatták beszélgetésüket. A
tavaszi légfolyam hűsen és fűszeresen lehelt a magas fák között s a
táborban zaj ébredett; jártak-keltek, s a nyitott fa-színbe többen
kezdtek gyülekezni. Ki egyet, ki mást hozott elő, mint az ily életvídám
kalandor nép. A kövér nőnek s még kövérebb férjének, ki ásítva s
nyújtózva bújt elő egy zugolyból, dolguk perczenkint szaporodott.

Egyszerre lódobogás hallatszott s az ivók előtt egy csinos hölgy
mutatkozott: lova karcsú volt és deli készűletű, ezüstháló borította
derekát, s a nemes főn hasonló anyagból folytak le a csillámló
czafrangok. A paripa hollófekete volt, mint az éj, a hölgy arcza fehér,
mint a derület; öltözete a tavasz zöldébe szorította gyöngéden emelt,
könnyű szabású tagjait; kiséretében hat levente. Tiszteletes távolságban
haladtak ezek utána: külsejök inkább egyszerű, mint fényes, s
fegyverzetük vadászatra, nem komoly csatára számított.

Az ivók mindnyájan felugrottak és süvegeiket emelték le. Volt valami
önkénytelen, összhangzó és szokásos e tisztelkedésben, a mi minden
feszültségtől s meglepetéstől ment vala. A hölgy kevélyen billenté meg
fejét, alig fordítva kissé arczát a köszöntőkre. Szép kék szemei, nemes
vonásai, s arany fürtei a régi cseh tündérekre emlékeztettek. –
Elhaladván, mindnyájan helyet foglaltak újra.

– Hanák – kiált fel Zajácz – ki volt ez?

– Az úr leánya, – felel a kopjás büszkén vetve fel ajkait. – Ugy-e, nem
sok terem ilyen!? – kár hogy az ily nép számára mint mi, csak oly vastag
Ánkák s Mázsák[6] maradnak, mint sörárusnénk amott.

– S kik azok kiséretében? – folytatá kérdését Zajácz.

– Lenge nép, cseh és magyar leventék: mint szolgáló ebek csaholják
körül, s engedelmeskednek minden intésére: egy szava, mosolya égbe
ragadja őket; itt naponkint gyűlnek, s jó szívvel fogadtatnak, mert
mióta Rozgonyi s Hédervári pusztítva közelgetnek, s Komoróczit
kiugratták fészkéből, azóta kedves és kivánatos itt a vendég, bárki
legyen.

– Hm, okosan! – de mondd! – ki az ott, ki jobbján nyargal az úr
leányának, ama deli levente, párdúcz-süvegben sastollal?

– Talafuz, a medve, miként mi nevezzük itt, – viszonzá Hanák.

– Híréből ismerem.

– A hír mindent gyanít, ennél Uderszki is különb legény tettre; azért
egyre felelj nekem: te nem rég jöttél a Hédervári táborából, – mondd:
mit tudsz a sasról, hogy néz ki?

– Hogy néz ki? honnan tudjam én azt, ki sohasem láttam? A ficzkó
közvitézből lett alvezérré, s az ördöggel van czimboraságban, ennyi
igaz. Nálunk, hol még a vallásnak ereje van, Rokizána a püspök, minden
vitézsége mellett, rég megétette volna.

– Az ördöggel czimboráz? – mondád.

– Nincs különben; tulajdon seregében sem tudja senki, honnan került, s
ki fia. Három héttel a Vadna s Galgócz ostroma után vetődött a táborba,
s azóta, a hol megjelenik, lépteit győzedelem követi; hír hírt ér róla;
ha kopjásaink hófehér ménjét látják, azonnal futásnak erednek: nincs
győzedelem, hol az ő neve nem hangzik, nincs vívott vár, melyre az első
zászlót ő ne tűzze.

– Ha! – mond, az asztalra verve, Hanák – csak cséplőink közé kapnók a
jámbort, majd megkalapálnók fejét a vérengző ebnek! – Hallom, a
foglyokat mind nyársra vonatja.

– Ez nem igaz, vad mlatecz![7] a foglyok közől egyet sem ölet meg, ennek
köszönhetem, hogy itt vagyok.

Míg ezek itt a seres kanták közt beszélgettek, Giskrának leánya gyorsan
haladott balra, s nemsokára kiért kiséretével egy tágasb völgybe, hol a
vadászat kezdődött. A kürtök rivaltak, a kirendelt hajtók már kiáltani
kezdettek a bérczek élein, midőn két lovag száguldott az úton elő.

– Megálljatok – kiált rájok a szép hölgy – hová ily bódult sietséggel?
szóljatok?

– Asszonyom – felelt az egyik – az Uderszki seregéből jövünk; minden el
van veszve! Brezniczét Elemér a sas felgyújtotta; Rozgonyi közelít,
negyvennyolcz óra alatt itt lehet, nekünk sietni kell. – Ezzel a
lovasok, be nem várva a feleletet, vagy újabb kérdést, tova lovagoltak a
Poprád partjai felé.

– Elemér a sas! s mindig csak ő – mond a Giskra leánya magában. Ki lehet
ez ifjú, ki egy ezred erejével bír, s a hol van, a győzedelem nyomait
követi? Erős a hadban, kegyes a csata után, egyszerű és nagy, deli és
vitéz! ki lehet ő? – Mindig e nevet hallom két hold óta már. – Nem
lett-e a félelmes Rozgonyi név üres, puszta hang, mióta e királyi
szárnyas repül a csatákra? – Ellenség ő, igaz; de látni óhajtom!

A hölgy, kinek itt legtitkosb gondolatit követtük, magas érzelmekben
növekedett fel. Atyjától öröklötte bájló szépségét; szenvedélyes
csatlakozó volt, mint anyja, de kevély, mint atyja. Gyáva hódolókat
látott eddig lábai előtt; ő azokat nem becsülte; szerelem keblében
idegen volt, de nem a szeretet: mert atyját s anyját imádta. Lelkét azon
regényes szellem, mely a sas név körül sugárzott, meglepte; valami új
volt az előtte: egy férfiú magasodott fel képzetében, oly színben s
alakban, minő, különössége s újsága által szükségképen hatott kevély
magasztalt kedélyére; úgy tetszett nekie, mintha e rejtélyes lovag
közelednék azon képzethez, melyet büszke lelke egy lényről fogott fel,
kit a hölgy urának nevezhetett. Valami titkos erő, melyről fogalma nem
volt, hozta azon képzetet, melyet Sasról alakított elméjében, egy más,
szétfolyó színezetű, határozatlan képpel kapcsolatba, mely emlékező
tehetségének legbensőjében emelte fel olykor magát: nem szeretve, nem
óhajtva; de jelen mégis, visszaidézhetlenül a bosszankodásig – jelen!

Van-e boldogabb időszak? mint amaz életkorány, hol minden eszme egy
fejletlen virágkehely, melynek egyenkint látjuk leveleit bontakozni, s
szemünk színeiknek pompáját élvezi; hol gyémánt a harmatcsöpp, mely
rajtok csillog: ellenséges szörny a bogár, mely illatját iszsza; hol a
képzet egy szende tekintetből, egy égi mosolyból regényt sző; hol a
jelen egy rejtvény, a mult egy percz, a jövő a paradicsom, melynek
kapuja előtt állunk. – E boldog korban volt a leány, kinek titkát lestük
ki, kinek szeszélyes képzet-csapongásait kell ábrándhüvelyökből
kifejtenünk.

Játéka képzetének, nem volt egyedül a két alak összeszövése, mert a kép,
mely lelkében élt, egy futólag látott alakhoz szorult. A soha nem látott
Elemérrel kezdé ezt halkkal összeolvasztani, egygyé, s ugyanazzá tenni.
A szép leányt kellemetlenül rázta fel ábrándozásából azon bizonyosság,
hogy e két alak nem egy, nem lehet egy. A milyen hihetetlennek látszik
egyelőre az ily elmesovárgás, oly természetes, oly élet- s világszerű
az. A már említett határozatlan kép talán az első volt, mely szemét
lepte meg; a másik, a nem látott, első, mely képzelődésére hatott. E
képeket az eszmék kapcsolata egyesíté, s ez okozá, hogy a kevély férfiút
kicsinylő hölgy öntudatlan és akaratlan bibelődött két alakkal, a
nélkül, hogy magának számot adna, vagy akarna adni az őt elfoglaló érzet
minőségéről.

Néha úgy tetszett nekie, nemétől az önkénytelen önvédelemnek nógatva,
hogy Elemért, mint köznapi férfiút, szeretné megtört kevélységgel,
kilépve a képzelgés dicsövéből, lábainál látni; de volt egy más szózat
szívében, mely a gondatlanul kifejtett vágyat megczáfolta, s titkon
feddé hiúságát: hogy azt, kivel elméje megszokott társalkodni,
megalacsonyítva, köznaposítva akarja látni, vagy csak képzelni is.

E talányos belső küzdelem a hölgynek kellemetlen volt; el akarta, el
szerette azt űzni magától. A hányszor e közvitézből lett ellenséges
alvezérnek képe merült fel agyában: az önkénytelen bámulással női
önérzete ütközött össze; s bármit gondolt belsőleg, fejét magasbra emelé
s érzette, hogy vele szemben büszkébb tudna és akarna lenni, mint
valaha.

Míg az érdekes hölgy gondolatainak országában merengett, a követek a
Giskra sátorához érkeztek. A vezér bő reggeli mellett ült, több komoly
hadi tekintetű férfiúval; előttük húsneműek, cseh kis lepények
tejsűrűvel, nagy gömbölyű buchtik, kenyér, bor és ser állottak.

Giskra fokonkint nevekedő haraggal hallotta a hírt; végre fölkelt, s
azon hideg komolysággal tekintett maga körül, melyet az önbizodalom ad.

A jelenet egész hadias volt, s az ottlevők, bár könnyen, vagy félig
fegyverkezetten, egyikét látatták azon aggszerű, őshadias képeknek,
melyek minden korban megtartják érdeküket. Giskra erőteljes magas férfiú
volt, egészséges arczszíne, élénkvilágú kék szemei s alig szürkülő
tömött szőke fürtei tartós erőre mutattak, s azon férfias barnaság, mely
szabályos, bár kissé vastag vonásain borongott, a nap heve alatt érettet
bélyegzé.

Kezeivel intett a követeknek, s azok eltávoztak. Rövid szünet után
megszólalt. – Férfiak! – mond – e csatát, s e szenvedélyes kitörését az
ifjú gyermekbitorlónak – mert hitemre! nem király ő – egyedül azoknak
köszönhetjük, kik mint Walgatha s Komoróczi, a nyílt hadi élet nemes
pályájától eltérve, mint haramiák dúltak a szomszéd megyékben. Fokról
fokra emelte őket gyors bizodalmam; gazdagok lettek és büszkék – de
gyávák; rabolni tudnak: vívni nem; buta, vad kopjások ők, nem vezérek.
Nem érezték a vihart meg, mint a gondos holló: minden mennyköve a
gyermekzsarnoknak készületlen lelte őket, szégyent hoztak a Giskra
névre.

– Váraik romokban hevernek: merre Rozgonyi s Elemér dühöng, minden
lángban lobog. – Ezt nem vártam! – Hittem, hogy cselekesznek; de ők
keveset, vagy semmit sem tettek. Azért tegyünk mi! – a tanácskozás órája
elkondult, fegyverhez kell nyúlnunk! – Talafuz! holnap reggel indulsz, s
megtámadod Rozgonyit s Hédervárit; a cséplőket vidd magaddal. Még nem
ismerkedtek meg a magyar fők a cseh vasfejű hadaróval, a kétélű karddal,
a csatacsillaggal[8] s a lánczos buzogánynyal. – A cséplőkkel előre! nem
kell kihagyni jőni a divatból e virgoncz csapkodókat a vén Zsiska s a
két Procop idejéből. – Mi várainkba vonulunk vissza. A védelmi rendszert
rövid időre elő kell vennünk, mert nyomorult alvezéreink rosszul
gazdálkodtak előttünk. A seregnek gyorsan ki kell adni a parancsot. –
Hidegvér urak! még elég erősek vagyunk, s a gyülevész magyar hadaknak
majd megmutatjuk az utat e völgyekből ki!

A vezérek, vevén Giskra parancsát, azonnal elszéledtek, s néhány percz
múlva élénk mozgás hullámzott a táborban; trombiták harsogtak, kürtök
rivaltak, a dob pörgött, s a zászlók szélnek fejték szárnyaikat. Giskra
sátra előtt hosszú homlok képeződött azon vad gyalogságokból, kiket a
huszita hadak óta cséplőknek neveztek. Gömbölyű sisak födte fejeiket,
bőr-öltönyeik fölött vas sodrony-ingek borúltak, rövid kard lapult
száraikhoz, s kezeikben a veszélyhozó csép volt szorítva, melynek
hadarója a nyéllel nehéz bőrszíjakkal egyesítve, elől vaskarikákkal volt
ellátva.

A lovas seregnek nehéz lándzsái voltak s aggszerű pisztolyai
szarvasszaruágygyal s a lovakat vaslánczháló s pikkelyezett
bivalbőrtakarók födték.

Túl már a sátrakat szedték. – Midőn Giskra nemes hölgye a tábor-utczába
vágtatott, telve találta azokat podgyászoló néppel, tehervonó lovakkal,
nehéz szekerekkel. Csak egy sátor állott még bontatlan, s nyílásából
Giskra lépett ki. Arany-sisakja már a fején csillogott s könnyű zászló
volt kezében; egyik oldalán ennek a kehely, a másikon a Husz képe.
Mellette bő veres köpenyegben, széles kétélű karddal állott a sereg
hóhéra, s körüle a számos cselédek, kik a tomboló czifra lovakat
vezették elő, minden oldalról.

Giskra rövid beszédet tartott: emlékeztetvén vitézeit régi tetteikre.
Mindnyájan szenvedélyteljes figyelemmel hallgatták szavait.

Egyszerre kürt rivalt; s mások mintegy felelve hangoztak. – Néhány percz
múlva egy ifju lovag hófehér ménen jelent meg; leszállott lováról, s azt
egy kopjásnak átadván, közeledett a vezérhez. Egyszerű fekete dolmány
fölött sötét-vas ing volt öltve, s oldalán súlyos kard csüngött,
rostélyos sisakának föléből magas hófehér kócsag nyúlt fel: minden
körűlállók tekintete a kevély lovagra volt szegezve.

Végre megállott Giskra előtt s megszólalt. – Üdvöz légy, vezér! – mond.
– Egy lovag áll itt, ki bizodalommal s nyiltan közelít hozzád, s néhány
komoly szót kiván veled váltani.

– Ki vagy?

– Sasnak neveznek a Hédervári seregében, – felel könnyű udvariassággal a
kérdett – egy dandárnak vagyok parancsnoka. Miként látod, lovagi
bizodalommal kíséret nélkül jelentem meg előtted, nagy vezér! kiben
nemes ellenséget becsülök. Nagy érdek hoz ide; de csak egyedűl neked
nyithatom meg szívemet.

A sas név, mihelyt a deli lovagnak ajkairól ellebbent, varázshatalmát
gyakorlá. – Valamint a csatákban rémülés követé azt: úgy itt is
ingadozás s hullámzás mutatkozott a durva cséplők sorain s naptól
barnult vezéreken.

A köznép rendkívüli sikerrel, történetünk korában, mindig a babona
eszméjét köté össze. A mi lelki erős férfiúi bátorság természetes
eredménye volt – s ihlettséget, regényes magasztaltságot legfeljebb
magasra feszített szenvedélytől nyert: azt a varázs bűvének, vagy épen
az ördög befolyásának tulajdonították. Ezen álhiedelem s a kor butasága
néha magasb lelkekre is hatott. Az elhíresedett sasnak roppant ereje s
bátorsága elhiteté a köznéppel, hogy neki az ördöggel kell czimborázni.
Nem csuda tehát, ha megjelenésekor a babonás megütközés morgásban
jelentkezett, s magok a vezérek közt is kétes suttogás hallatszott.

– Minő vakmerőség! – kiáltott fel Corabin, egyik jelesb vezére
Giskrának, talpig aczélban s egy arczczal, melyből kevélység és bátorság
sugárzott.

– Istenemre! – felelt Jarozláw, egy másik alvezér, hasonló hadi
készülettel kövér arczát Sas felé fordítva – a ki az ördöggel czimborál,
többet is merhet.

– Ide jönni! – mond az előbb szóló – a bizonyos halálra, megfoghatlan!

– Sas? – kérdé Giskra nyugodtan, önkénytelen meglepetését hirtelen e
kevély önbizadalom hideg kifejezésévé olvasztván át. – Mi lehetne az,
mit nekem mondhatnál? Hedervárinak egy alvezére? Nem illett volna-e
inkább önmagának megjelennie, vagy illendő követséget küldenie?

– Én nem vagyok küldetve, – felel Elemér – magam jöttem egyedül, meg nem
bízva másoktól!

– Magad? s mi bírhatott ezen oktalan vakmerőségre? tudod-e, hogy
seregemben fejedre bér van téve?

– Tudom! – viszonzá a lovag – de azt is tudom, hogy sehol biztosabban
nem lehetek, mint Giskrának közelében, ha magamat nagylelkűségére bízom.

Giskrának leánya közel atyjának sátorához állott meg a lovával. –
Arczának kifejezése némi elegyét a tudnivágynak s szenvedélyes
bámulatnak mutatá. – Sas feléje fordítá fejét, s a hölgy, egy
megfoghatlan remegésnek önkénytelen engedve, azonnal megfordítá lovának
fejét s elszáguldott.

Míg Elemér feleletre várt, a távozó hölgy után bámulva, Giskrának
elméjében egy eszme merült fel. Ezen ember – így gondolá magában –
egyedül jelenik meg előttem; tudja, hogy seregeim mennyire fel vannak
ellene bőszülve; hogy fejére bér van téve, s mégis itt van! Nem csalódás
– a félelmes Sas egyedül s önkényesen adta magát kezembe. Egy intés, s ő
fogoly, vagy halva hever lábaimnál. – De hátha megsértetett? hátha
Mátyás úgy bánt vele, mint Zokolival? kit gyáva gyanúra száműzött; ki,
ha valóban pártomra akart volna szegődni, rég itt volna. – Igen, ez az
ember nálam menedéket keres; s legyen csak egyszer seregeim közt, ez a
babonás nép annyira fogja őt imádni s követni, mennyire gyűlöli és futja
most.

Ez Giskrának elméjében néhány rövid percz alatt megfordult, s kezével
távozást intve a körülállóknak, sátrába visszalépett; Elemér, kinek
fejével követést parancsolt, utána.

A seregek megindultak, merre őket a vezér parancsa idézé. – Nemsokára
Giskra segédtiszteit, néhány alvezért s a szokott őröket kivéve, a sátor
elején tágult a látkör.

A vezér szövethajlékának közepén állott meg, s előtte Elemér,
tisztelettel teljes tartással. A sátor szárnyai félre voltak vetve, s
őket az az előtt állók láthaták.

Vezér! – mond az ifjú, leoldva kardját s távol magától egy tábori
székhez támasztván azt – én most fegyvertelen vagyok s egészen
hatalmadban; ereszszük a nyílás lepleit le, hogy szabadabban szólhassak.

Giskra azonnal megvont egy zsinórt, s a sátor bezáródott. Magukban
voltak a hadi tekintetű férfiak, nem látva senkitől. A vezér Elemérnek
kardját vette föl s nyújtá neki vissza. – Kösd fel fegyveredet, lovag! –
mond udvariasan – mert ha nem követ, nem ellenség: úgy barát vagy és
vendégem. Foglalj e tábori széken helyet s mondd, mit akarsz?

– Vezér! – szólt az ifjú, kardját nemes könnyűdséggel felkötve s helyet
foglalva – ismétlem, mit az előbb mondék: magam ingeréből, senkitől sem
küldetve vagyok itt! – Velem nagy méltatlanság történt a királyi
udvarnál!

– Gyermekkirálytól mit várhatnál egyebet, lovag?

– A királytól, csalatkozol, uram! mert lelkemre! ha e király gyermek:
ősz aggokat kellene csecsemőknek nevezni. Dicsőség a királynak! ellene
panaszom nincs.

– Hogyan?

– Halld tovább! nevem, mint a bűnös hamvai, szóratott a szélnek, s én
ártatlan vagyok!

[Illustration: – Kösd fel fegyveredet, lovag!]

– Hallatlan! s ki míve volt ez?

– Nem tudom! a csapás egy főember kezén keresztül vert, mint az ég köve
váratlan, fejemre! nem nevezem azt is, mert ősz fejét becsülve
emberedtem; s hiszem, hogy csalatva volt ő, miként a többiek.

– A király elébe jött a dolog, s mit tett az?

– A mit királynak tenni kell. De azért látod, szabad vagyok, mint a
szárnyas, melynek nevét viselem.

– S kitisztítottad-e magadat? s tudja-e azt a király?

– Nem, vezér! sokkal mélyebben hevernek szálai a cselszövénynek, mint
hogy azoknak végét kezem megfoghatta, sokkal sűrűbben fonódtak sodrai,
mint hogy azokat széttéphette volna.

– Nem értelek.

– A név, melyet viselek, önteremtésem; nevet kellett adni magamnak, s
annak fényt szerezni. – A földet kirántotta az ármány alólam, – én az
égbe röpültem föl – nevem Sas!

– Istenemre! – kiált fel Giskra – a név nem rossz! de a király, a
király?

– E nevet ismeri!

– Meg nem foghatom a dolgot, – mond Giskra, a szép termetű lovagra
bámulva – s nem üldöz, nem keres senki! – ellenségeid élnek, s
ismeretlen maradhattál-e mindeddig?

– Mondd, vezér, – viszonzá Elemér – ráér-e a férfias király ennyi
zűrzavarok közt azt fürkészni, mit ő oly sokszor s nemesen megbocsátott,
vétséget s árulást személye ellen: s ha volt, ki megismert, az égre! nem
vesztettem el hitemet a magyar hűségben, engemet egy sem árult el.

– Mi vezet tehát ide, ifjú lovag? mit akarsz itt? én tisztítsalak-e ki a
gyanú alól? – Aligha tehetem! – de megboszullak, ha akarod. – Jer
seregeim közé, osztozz diadalaimban. Ha barátod nincs, s neved porba
dült: itt e baráti kéz! s nevet is szerezhetsz magadnak. Fridrik császár
hatalmas még! semmi nincs elveszve, mert győzhetlen állok én is: s gyáva
vezéreim helyett százakat emelhetek ki vad, hadnak edzett seregeim
közől!

Elemér felállott. – Vezér! – mond nyugodtan – őszbe vegyültek fürteid,
te nagy férfiú vagy, s az embereket ismered, mert ádáz sors romboló
vihar közben nevelt nagygyá tégedet. Ha szent fogadás nem tiltaná
sisakrostélyomat fölemelni, meggyőződhetnél, hogy arczomban egy vonal
sincs, melyből árulást s hívtelenséget olvashatnál. – Igen, seregeid
közt akarok én vívni, erős férfiú! zászlóid szárnyai alatt a dicsőség
gazdag aratását aratni; férfiúvá érni oldalad mellett! de mint híve nagy
királyomnak, kinek hűségeért és dicsőségeért minden ér feszül bennem.

– Hogyan? – szól közbe meglepetve a vezér. – Mátyást jöttél-e dicsérni?
itt, esküdt ellensége előtt? – Király-e ő? midőn a trón igaz jogon mást
illet, s midőn azon hon, melynek hű fia vagy, az ismeretlen és
gyakorlatlan kéz alatt hanyatthomlok rohan vesztének? Nézz szemem közé:
nem az a Giskra áll-e előtted, kit Erzsébet királyné szép bizodalommal
hívott az országba, kit gazdag, hatalmas úrrá tett; s ki azon percz óta
lankadatlan, ha akarod, makacs hűséggel volt barátja az ő s fia
barátainak, és ellensége ellenségeinek?

– Mondd, vezér! – felel Elemér – nem ismerted-e martius tizenötödikén,
ezelőtt egy évvel, Fridrik császárt magyar királynak el?

– László halála után, igen! mert a hatalmasabban több biztosságot láték
azon honra, mely most az enyém is.

– Ne csald meg magadat, nemes férfiú! – viszonzá Elemér – érettebb a te
lelked, mint hogy az agg Hunyadi fiában félreismernéd azon királyi
tulajdonokat, melyek oly dúsan, oly fönten mutatkoznak.

– Hogy a gyermekben atyja lelke él, meglehet; de eddig tetteit vezérei
vitték végbe, nem ő.

– S te mondhatod ezt? – felelt az ifjú. – Nem hagyták-e őt el a hon
legvagyonosb, leghatalmasb fejei? A bazini grófok: György és László;
Báthori István, Zápolya Imre és István, Upor, Lancz s többek.[9]

– Ezek visszatértek, hallom, – jegyzé meg Giskra némi gúnynyal. –
Hűtlenek! itt és ott, a hová szegődtek!

– Igen, vezér! és miként fogadá a királyi férfiú az árulókat?

– Miként szilárd királynak árulókat, – ha azok – nem kell s nem szabad
fogadni, – felelt Giskra büszkén.

– A megtérteket sem? – kérdé hirtelen s hevülve Elemér. – Igazad van! –
Nem a köznapi királynak, ki személyes rezzentségből gyűlöl, s méltóságát
félti a kegyelemben, mely Istentől jő. Nem, ki a hon érdekét sohasem
birja a magáé elébe tenni! de Mátyás úgy fogadta őket, miként Isten a
megtérő bűnöst; miként egy király, ki azon nagy mesterséget érti:
ellenségből barátot varázsolni. – Ő a megtérteknek kedvetlen tekintetét
királyi fönséggel s nemes nyiltsággal birja el, midőn személye s az
imádott hon közt van a kérdés.

Giskra megütközött: lehet, hogy makacs ragaszkodása egykor adott
szavához elfogulttá tevé őt; s ő még soha nyugodtan nem tudott, vagy nem
akart a körülmények s tények lényegébe világítani. A mit az ifjú Sas, a
kézmozdulatok legnemesb kiséretében, ritka ékesen szólással tárt ki
előtte: igazságával s szembeszökő megfoghatóságával értelmét ragadta
meg. A mi itt mondatott, arra felelni, azon vitatkozni lehetett! de a
tény ingatlan magasodott fel előtte s nagyságának súlyával elnémította
őt. Elemér észrevette azon hatást, melyet szavai az agg hősnek kedélyére
tettek, s élénk szenvedélylyel folytatá:

– Tekints magad körül, nagy vezér! mondd, mi kivetőt találsz azon
férfiúnak tettei közt, ki fellépte óta a trónra, melyet nem kért, nem
keresett, nem remélt, mint Isten tartja erős és szilárd lélekkel a
kormányt? szólj! gyermek volt-e az, ki a zűrzavarok közepette, darabolt
országban, egyszerre három oldalra lobogtatta győzedelmes zászlóit, s
vállán hordá három hadviselés gondjait; ki mint győző, szelid, nemes;
mint vezető, csüggedetlen; mint király, éber, és mindenre érő; mint
honfi, gondolatával, vérével a honé?

– A Szilágyi sorsáról mit mondasz, ifjú – vág közbe Giskra, – nem a
vessző alól menekvő hálátlan gyermeknek boszúja volt-e, a mit az agg
érdemdús férfiúval tett, jóltevőjével, bátyjával, ki őt jóra tanácsolta?
– Úgy látszott, hogy ezen ellenvetés alkalmával a vezérnek arcza
tartalomban nyerni kezdett, mint a ki egy ellenvetés sikerében bízik.

Elemér nyugodtan tekintett a vezérre. – Uram! – mond – Giskra, a
hatalmas, önálló, győzhetlen Giskra tevé ezen ellenvetést? nem tudná
azon vezér, ki oly régen tartja a főnökség gyeplőit erős, ingatlan
kézben: mit tesz az, minden nagy czélban, minden nemes merényben
megakasztatni s feltartóztatni az aggság kétkedése s féltékeny felsőségi
szelleme által? – Istenemre! Szilágyit sajnáltam, miként senki sem
inkább; – de azon ifjút, ki tizennyolcz évvel egy értelmi zsarnoknak
ezer lánczai alól a lélek ereje által kiemelkedik, bámultam. Őt
nagyobbnak, mint e tettkor, nem ismertem! mi lett volna hatalmából, ha e
vasfejű öregnek kényurasága, s mondjuk ki egészen: cselszövényes
beavatkozása nem tört volna meg azon erődús sziklának homlokán, melyet
egy negyedóra előtt gyermeknek neveztél?

– Oh, mondd, hős Giskra! – folytatá Elemér magasztaltsággal – ha a mesés
Krokusz, mondáitok tündérkirálya, a sírból lépne föl s állna elődbe a
tiszteletes arczczal, ezüst szakállal, szívbelátó szemeivel, és mondaná:
Giskra! ne küldd cséplőidet azon seregre, melyet azok égnek összezúzni!
– ne vívd ama várat, melyet hősi reményben már kezeid közt tartasz!
Bocsásd bérletteidet el s fogd az ekét és szánts és vess! – Borulj a
kereszt zsámolyához, és végezd életedet szent csuklya alatt! – Tedd, mit
nem akarsz, s hagyd, minek sikerét biztos szemmértéked inkább tudja,
mint hiszi! – Mondd! tennéd-e, meghagynád-e állíttatni munkás éltedet a
pályatéren, diadal után száguldtában? – s ím! Szilágyi így tanácsolt; s
oldalánál az aggkor felsősége, a hatalom, mely kezében volt, s a rokoni
viszony, melyet érővé tudott tenni.

Giskra mindig mélyebben merült el gondolataiban; új világ derült
agyában, s azon ifjú, kiben gyermeket vetett meg: az napon, az órában,
egyszerre mint óriás magasodott föl előtte.

Elemér folytatá: – Annyi köteléket szét tudni tépni; ennyi korlát alól
kilépni tizennyolcz évvel, önerején; függésbe tenni a függést követelőt,
s azt, mástól megszokottat; legyőzni azon álszégyent, mely a jóltevőből
zsarnokká nyújtózó kényurat irtózik korlátaiba visszaijeszteni! –
Istenemre! midőn ez nem helyes okért történik is, óriási lelki erőre
mutat; hol az ily cselekvést a hon java teszi kötelességgé – ott a lelki
erő nagylelkűséggé emelkedik.

– De mondd! – kiált fel Giskra mindenkép leplezni törekedvén növekedő
illetődését – törvényes tett volt-e az?

– A szükség sürgető volt, – felelt Elemér – s azon kőszálat, mely
országot mentő tettek elébe vetett vállat, idő hiányzott hosszú úton
kérdőre vonni. Szilágyinak a hatalom kezében volt, a seregek hűségére
esküdve, a hon nagy része pártján! – itt tenni s hirtelen kellett tenni.
– Őt Mátyás megkötni, nem elveszteni akarta; Világoson vele hozzá
illőleg bántak, mindene volt, csak módja ártani nem. De egyre nem
gondoltál, vezér, a mi e tettben is Mátyásnak nemes lelkét bizonyítja;
halld: – Mi lett volna könnyebb, mint Szilágyit, kinek annyi ellensége
volt, országosan bűnösnek bélyegezni? – Gondolod, hogy nem siettek volna
a hon nagyjai a szigorú, büszke Szilágyira a felségsértés, az árulás
itéletét kimondani? – Mátyásnak egy intésébe került volna ez; de a
nagylelkű király nem akarta: gyöngédsége tiltá; inkább viselte a
felhevülés, a hálátlanság álvádját, mint hogy ősz bátyját a
közkárhoztatás súlyával terhelje! – – Nem bámulod-e őt?!

– Valóban derék ügyvédje vagy gonosz uradnak, hű szolga! – kiált fel
némi gúnyszeszélylyel Giskra. – Szilágyi szabaddá lett – és te névtelen
lappangsz! ő a hibás szabad – te a hibátlan száműzött?

– Az nem vagyok, sem hibátlan törvény előtt: mert a külszin ellenem van.
– De mondd, vezér! nem használt-e a tanítás az agg fővezérnek! ha nem is
mutatta ő ezt, a kevély, méltóságát érző férfiú, de, az egekre!
megismerte azon ifjúban a királyt, kinek addig parancsolni merészkedett.
– Béke hamvaival a derék ősznek! a kevi csaták s halála
Konstanczinápolyban bizonyítják engedelmességét és hűségét.[10] S te,
kevély kényúr! miért daczolsz azon királylyal, ki nyilt karokkal fogadna
seregei közt? – Nem tudnád-e te, hogy a hadi koczka forgandó, s miként
többi váraid: úgy Zólyom s a még megmaradtak ormaikra fogadhatják a
Mátyás zászlóit?

– Ezt mered te nekem, és itt mondani? – riad fel Giskra.

– Merem! – viszonzá nemes nyugalommal az ifjú – mert vendégednek s
barátodnak neveztél! merem: mert nincs hős, ki magát győzhetlennek tudná
nevezni! A király is vesztett már s épen vesztesége után ragadta meg az
elpártoltak szívét a hon szeretete; épen akkor irtóztak vissza veséibe
nyúlni a zaklatott országnak, s röpültek a könnyen engesztelhető vitéz,
nemes királyhoz.[11] Úgy hiszem, hogy a mit itt mondék, én a megsértett,
s miként nevezél, száműzött: nemes szándékból volt mondva. Tekints szét
az országban, agg vezér! melynek nyelvét beszéled, kenyerét eszed,
öltözete födi deli tagjaidat, melynek emlőin fejlett ki azon angyal, kit
nődnek dicsőséggel s szerelemmel nevezesz! Ki a király itt? – Az-e, ki
távolról szövi a cselt s nyugtalanító követelései által vért áraszt s a
zavart perczenkint növeli? – vagy a hon legdicsőbb férfiának méltó fia,
kit a nemzet összes szava örömriadással, egy hangon kiáltott fel
királynak? Gondolod-e, hogy a magaslelkű király nem becsüli benned a
hőst, a szavához hű lovagot? – hibázasz! – Alvezéreid tetteit s
makacsságát kárhoztatja; de a Giskra név nem fénytelen ragyog
emlékezetében. – Vezér, most az ideje, letenni a fegyvert vagy nem
letenni, oldaladon tartani és seregeiddel azon nemes királyhoz
közelíteni, ki mint barátot s bajtárst üdvözlendi a megtérőt e
gyászidőkben! – Itt állsz, vezér! hadi dicsőséged s szerencséd egész
fényében: meg nem győzettetve mindeddig senkitől, rettegett sokaktól, a
hatalommal kezedben, teljes erőben magadat védni: most nagylelkűség
lenne a lelkes Mátyásnak pártját megragadni, s mondani: Nem félelem,
király! hanem lelked fönségének megismerése hoz egy agg, dicsőségben
őszült bajnokot hozzád, olyat, kinek egyszer adott szavában bízhatol, ki
siet dicsőségedben osztozni, s a békét, rendet kivívni veled azon
honban, melynek fia vagy, s mely sorsát adta ritka bizodalommal kezedbe.



A KÉNYÚR.

  Flectere si nequeo superos.
  Acheronta movebo.

_Virgil_.

E czikket történetünket megelőző kornak kell áldoznunk, hogy azon,
részint derült színű, részint borzasztó s nagyszerű drámán keresztül,
melynek nagyobb része legördült előttünk, minden további feltartóztatás
nélkül végig haladhassunk.

Ulászló király idejében, ezernégyszázharmincznyolcz körül, egy hatalmas
kényúr lakott Magyarországban, Káldor Elek nevű. Vára a szepességi
hegyek közt, sűrű fenyvesekbe rejtve, magas sziklacsúcson fészkelt.
Tágas volt az és népes; de tekintete mogorva. Mint vaskorona ült a mohos
bércztetőn, s benne élénk zaj zsibongott, mert a lovag, ki ott lakott,
szenvedélyes kalandor és vadász volt, s a vigalmakat szerette. Negyvenöt
évű lehetett, s az akkori idők szellemében kis királynak tudta magát
várában. Néha a nagy Hunyadi seregeiben lobogott zászlója, s hon- s
királyért fénylett kardjának aczéla a csatákban. Ezt jókedvében tevé, s
mivel épen akarta, – de parancsot s kényszerítést nem tűrt: mert
szabadon nőtt fel ősi várában, s parancsolni tanult, nem
engedelmeskedni.

Első neje Perényi Anna volt, ki maradék nélkül halván el, Onodi
Krisztinát vette el, harmincznyolcz éves korában; s a szép s hozzá
hajdanszerű hűséggel ragaszkodó nőtől három gyermeke lett: Kálmán, s az
ikrek: Mária és Anna.

Káldor magas termetű, de nem kövér férfiú volt, inkább kerek, mint
hosszas képpel, sötét hajjal, lángoló barna szemekkel. Arczának
kifejezése nemét a kegyetlen vidorságnak mutatá, mely borzalomnak örül,
s melynek baj és veszély – élvezet.

Krisztina szövetségük első éveiben e kevély durvaságot valamennyire
lejebb hangolá; s férje, újabb nősülése után, levetkőzé egyelőre azon
rabló-lovagi szellemet, mely őt félelmessé tette a vidékben. – De
egészen nem tudta őt neje megszelidíteni; s utóbb, főleg viszontorlási
egyes bajviadalokban és csatákban egész kegyetlensége kitört. A milyen
szivesnek, csatlakozónak mutatkozott fiatal neje iránt: oly daczczal
teljes és kemény volt azokhoz, a kik a csata viszonyai közt hatalmába
kerültek.

Várfeneke az akkori kornak minden borzalmait magában foglalá: penészes
rejtekeket, hol egy hét halált okozott; kaszabörtönöket, melyeknek
aljába a belevetett összeaprítva ért le; egy vasszüzet a vár keleti
tornyában, melylyel a boszúra kitűzöttnek meg kelle ölelkezni, s mely
éles tőrökkel béllelt keblébe kínosan szorította őt halálra.

Pazarul fizetett népének fegyverzete e kegyetlen szellemre mutatott;
mert kétélű kardokkal, buzogányokkal, lánczon függő gombbal, horgokkal
végződő nyilakkal, hogy a sebből bizonyos halál veszélye nélkül azokat
kivonni ne lehessen; s ezekhez hasonlókkal voltak ellátva. A csatákba
bőszülten s bortól nehéz fővel vezette őket. Nem ismervén, mi a
kegyelem, a foglyokat is csak azért kímélte, hogy rajtok hidegen űzhesse
számított boszúját. Várudvarán számos roppant szelindekeket tartott,
szögekkel terhelt örvökkel; ezek a rengeteget rázták fel éjjel
ugatásukkal, s a csatába követték őt, irtózatos részt véve abban. –
Ilyen volt lakköre a kevély Káldornak. Nején s gyermekein kívül egész
várában csak egyetlen ember mert nyugodtan s bátran szeme közé nézni:
Romanini nevű olasz zarándok, ki még első neje életében került hozzá, s
mondhatlan ügyességgel s tapintattal ismerte ki emberét, s hódoltatá
hatalma alá.

Romanini ötven évű férfiú lehetett, kisded s a töredékenységig gyöngéd
alkotású; de arcza kifejezéssel teljes s néha tekintete szinte rendítő.
Magas homlokán, tiszta római nemes arczélében valami rejtélyes fönség
volt; igaz, erőtetett, de meglepő, s egészen azoknak szellemében, kik
titkos tudományok birtokosai, történetünk korában sokkal több szerencsét
tettek mint jelenben tehetnének. – E kalandor, Káldor Eleknek
szenvedélyét megértvén a csillagászatra, s kifürkészvén nagy hajlamát a
babonára, mint csillagász, ki őt tudományába szándékozott avatni,
jelentette magát nála. Okosan számított ő; – s az akkori időkben,
fensőbb szellemekkeli viszonyoknak tulajdonított szemfényvesztésekkel,
hirtelen meg tudta a kényurat nyerni.

Ő a káldori várban otthon volt, tőle minden cseléd félt; Krisztina maga
bizonyos óvakodással társalgott vele, s bár az embert nem szívelhette:
nem merte megsérteni.

A mogorva lovag minden üres óráját a rejtélyes olaszszal töltötte a vár
fenekében, hol rejtett, boltozatos szoba volt titkos munkálataikra
szánva.

Itt avatta be őt a kalandor az alchimia titkaiba. Az arany készítésén s
a bölcseség kövének feltalálásában dolgoztak; s mindezek Káldornak sok
költségébe kerültek, melyeknek nagyobb részét a ravasz idegen meg tudá
magának takarni. – De nemcsak ez volt tanító óráinak tartalma: titkos
orvoslások, s a lélek- s ördögidézet minden képtelenségei gyakorlatba
hozattak; mindezt a természetes magia csudáival ismeretes csaló a
valószínüség alakjába tudta burkolni. Lassanként a lovag lelkülete
különösen képződött ki; benne a kalandor lovagi szeszélylyel, a
rejtélyesség s babona vegyült össze; s végre magát álhiedelmeibe
belebeszélte s beleálmodta.

Neme az álszégyennek s minden babonással közös makacsságnak tiltá őt
valótlannak vallani, sőt hinni, azt is, mit siker nélkül évekig
kisértett. – Két életet élt ő: egyet, a rövidebbet, nejével s
gyermekeivel, kiket szeretett, mint a zajok közt bármi szenvedélylyel
hánykodó csendes révet, a virányborított partokat, hol néha pihenhet, s
erőt, kedvet gyűjthet újabb merényekre. Másikat várfenekében
szeszélyalkotta képzetek közt.

Durva mindenkihez, vendégeit sem kimélé, s azokkal sértésig alkalmatlan
felsőséggel bánt; de neje egy kemény szavát nem hallá, s gyermekeit
órákig ringatta ölében.

Kis fia Kálmán, súlyos kardját a földön vonszolta, rövid kopjáján
lovagolt; s úr volt a kisded zsarnok, kinek atyja félt kedvét szegni.

Krisztina a vár legvégsőbb szobáiba vonult; ikerlánykái keleti kereveten
enyelgtek mellette; arczán a szép deli asszonynak gyermekei
nyájasságától feléledt anyai öröm ült, de szive vérzett.

Olykor az együttlét suttogó óráiban, midőn a legvadabb lovag, a nőkellem
hatalma alatt szelídülve, engedelmes lesz és jámbor: szólott a szelíd nő
férjéhez, s óhajtá a szerelem édes szavaiban, őt várkörében, házi örömök
üdve közt látni mindig; s mivel vagyonuk bőven volt, s várukban királyok
lehettek: néha csak odavetve, a csend derült egét magasztalván, árulta
el féltékenységét Romanini iránt, ki, a kiküzdött napnak súlyai után,
férjétől a csendes éjjeleket orozá el.

De mindez sikerre nem vezetett: Káldor a régi maradott, s alig telt egy
hét, nap, melyben egy beömlő gulyát a szomszéd falvakból, vagy nyerítő
ménest ne hajtottak volna kalózai az udvarba. Nem mehetett vándor
bántatlan a vár alatt; s a kereskedőket a vad lovag a harmadik megyéből
verte föl olykor: mert vára veszélyhíres lett és került mindenkitől; s
jött gazdag zsákmánynyal terhelten, a tágas termekbe hányatta a bársony,
selyem, arany s ezüst szöveteket szét. Udvarában, nejétől elkezdve az
utolsó cselédig, mindenki rablott szövetekben járt, s idegen kezek
termesztményével táplálkozott.

Krisztina sírva öltözködött, s könyűi a keleti gyöngyök szelíd tiszta
vizével vegyültek, melyeket férje, havas nyaka s gömbölyű karjai körűl
kerített.

Ha a zajos lakomák szűntek, síp, czimbalom, duda elnémultak, s a csendes
hold mennyei arczával kémelt a magasból a durva vár keblébe: távol a
sötét, folyosók hosszában látta Krisztina Káldort és Romaninit, bő
fekete talárban, sajátságos jegyekkel elárasztott övvel s vállszalaggal,
lenge mécses világánál haladni; ajtó ajtó után nyilt, s a két bűbájos a
várfenék tömkelegei közt tünedezett el, mint földalatti gnómok árnya.

Ha olykor a jámbor nő magában ült, s minden kincsei közt örömtelen
életet élt s keblét fohászok emelték: Káldor részvéttel állott meg
előtte, s igyekezett édes szavakkal kínos előérzeteit lecsillapítani a
mindig bajfélt jövendőt rettegő nőnek. – De Romanini elesett angyalhoz
hasonló márványhideg vonásaival állott keresztbefont karokkal egy
szögletben, s arczának sátáni kifejezése mondani látszatott: ő az enyém!

Igy teltek a zajos napok, titkos éjjelek. Káldor naponkint vadabb,
csatákra szomjasb lett, s éhesb siker után a várfenék sötét műhelyében:
mert künn az összeszövetkezett szomszédok mindig ébrebbekké s csatái
kétségesebbekké váltak; alant pedig, a Romanini műhelyében, a munkálatok
végtelenre nyúltak; minden álmodott siker-sugár új reményt fűzött az
előbbihez, s azon szenvedélyteljes éhességét a fürkészetnek szülé, mely
az alchimia s magia buvárjain annyira ismeretes.

Ezernégyszázharminczkilenczedikben, aug. ötödikén, Káldor számos
bérletteit gyűjté össze, s várában kemény őrizetet hagyván, sietett a
szomszéd megyékbe, zsákmányt s kalandot szomjúzva. – Krisztina nagy
feszültségben volt, s férjétől ily szorongó szívvel még búcsút sohasem
vett. De a vad lovag is, önkénytelen előérzettől elfogódva, a szokottnál
sokkal nehezebben vált el kis gyermekeitől s nejétől, kit azonban nyájas
szavakkal igyekezett megnyugtatni.

Romanini otthon maradt, s a várnagy élénk figyelemmel őriztette a
falakat.

Káldor e közben gyorsan haladott seregével, csataebeinek csaholását
mélyen visszhangozták a sziklák, s merre ment, lépteit pusztulás követé.
Két hétig volt távol várától; végre a trombiták rivaltak a völgyben, s a
lovag jött, de kevesed magával, mert kemény ellenkezésre talált, s
seregeit véres főkkel verték el a várak és majorok alól. Nyolczvan
lovaggal indult, tizenkettővel tért meg, s keblében boszú s gond ült, s
új tervek alakultak.

Szemrehányásokat tett a sorsnak s gondviselésnek: halált esküdt
ellenségeinek; mert vára rakva volt kincsekkel, s akkori időben pénzért
s jótartásért annyi bérlettet lehete fogadni, a mennyi kellett.

Sötéten haladott Káldor úr; még a vár nem látszhatott, mert a völgynek
egy kanyarodása fedte el; szép ebeit sajnálta a dühödt vitéz, melyek a
csatában vesztek el, s csak a várban hagyottakra számolt még.

Most meglátom, mit tudsz, Romanini? mond magában; s való-e, vagy mese
tündérhatalmad? mert hitemre! ha fegyverem nem használ többé, frigyet
kötök a pokollal, s szellemeit riasztom fel.

Éj volt, a lég ívei meghűltek, s a tejútnak lángöve, mint szikrázó
fátyol borult a völgyön keresztül; fellege a csókáknak vonult el a vitéz
feje fölött, s az úton három nyúl ugrott keresztül szaladtában.

Mind rossz jelek, gondolá a babonás lovag, nógatva lovát, míg a völgy
kanyarodását meghaladták, s borzasztó látvány nyilt fel előttök: a
várnak ablakai nem világítottak, mint máskor; nem csaholtak az ebek, nem
hangzott a zaj: puszta, néma volt minden; az erdő a várszikla körül el
volt perzselve; a falak födetlen állottak, s az ablakrésekből nehéz,
sűrű füst gomolygott ki. – De nem volt ijedt nép; nem segítve közelgő
szomszéd; nem jóltevő felleg, mely kérését értené, s nedves karjait
nyitná fel; – a hamvadó romok ellenségesen és hidegen állottak; néma
volt a vidék, mint az oroszlán barlangja, melyet mindenki fut és kerül.

Káldort e szemle irtózatos képe szivén ragadta meg; minden feledve volt,
csak neje és gyermekei állottak előtte. – Élnek-e? ezt ordította, vagy
gondolta ordítani, s ment, mint a féket vesztett vihar; a keskeny
sziklaösvényen csörtetett fel, követői utána. A kapu tárva volt, sötét
öblében Káldor úrnak hű peczére nyult, kopjával a földhöz szegezve, s
körüle az ebek hevertek; merre ment, mindenütt vér és pusztulás.

Leugrott lováról s a hágcsón rohant fel: az előcsarnok karzatain holtak
csüngöttek, az udvaron holtak, és mindenütt a halál képe irtózatosan! –
Az első teremben feküdt Romanini, mellette egy apród; Káldor sietett
előre, mint az őrült: esze távozott már, s léte átok lett; dühe némává
tette őt, nem tudott sírni, nem gondolni, csak menni előre, azon tőrbe,
melynek hegye szívében fészkelt, s haladtában mélyebben furódott
testébe.

A harmadik szobába ért: a hold a födetlen négyszöget kaján világgal
ömleszté el, mintegy örülve a romlásnak, mely itt mindenütt terjedett. A
kárpitos ágy a lezuhanó gerendáktól össze volt zúzva, a kis gyermekek
bölcsőjének egyik vége látszott ki csak a romokból. – Káldort a rémlet
leszegezte, szemeit meresztette, s újra futott, nem látva már semmit.
Egyszerre valamibe ütközik, önkénytelen tekint oda, s megismeri nejét, a
szép Krisztinát. Arcza ép volt, a halál maga kimélte az angyali
vonásokat; de teste össze volt törve; mellette a várnagy, vérében,
súlyos buzogánynak tört nyelével kezében.

A lovag a halottakra dőlt, míg az őt követők borzasztó csoportozatot
képeztek körüle. – «Vége mindennek! – ordított – vége!» – s elnémult.

Így hevert ő hosszasan, míg minden jelenségeivel az őrültségnek vonták
őt el a rémítő tanyáról, s távol a hegyek közé vitték egy rejtek
falucskába, hol betegen sínlett irtózatos hagymázban, több hónapig.

Bérlett kísérői, fegyvereit, lovait elorozva magukkal a hátramaradt
bérért, hűtlenül hagyák oda a szegényt, kinek semmije sem volt! –
Kifogyott korpája az ebeknek!

Mikor Káldor a hosszas, kínos betegség után magához kezdett térni, s
eszméi világoltak: akkor állott sorsának iszonyúsága előtte. Könnyen meg
tudá magának az egészet fejteni, s azon pór, kinek kunyhójában ápolák,
igazolá gyanítását. – Míg tudniillik Káldor úr más megyékbe indult:
addig szomszédai, kiket oly sokszor megzaklatott, összeesküdtek ellene,
két nappal visszaérkezése előtt éjjel a várat rohanták meg; de gyanítni
lehetett, hogy az erőhöz ármány is járult, mert nem sokáig tartott a
vívás, s minden rommá omlott a bontó kezek alatt. A vár lakói közül,
miként azt közönségesen hitték a vidékben, – senki se menekedett meg,
kivévén talán egy-két álnok szolgát, kik azt piszkos bérért, ellenség
kezére játszották. – Csak azon búsultak a vívók, hogy a vár ura
megmaradt.

De bár minden alkalmasint így történt, egyet nem tudtak a közel- s
távollevők. Káldornak egy öreg hű szolgája, ki még az Onodi-háztól
Krisztinával került a mogorva várba, az első zajra asszonyához rohant; a
szoba közepén találta azt féltérden, szétszórt hajjal, körüle
gyermekeit, kiket a bölcsőkből tépett fel ijedtében s a remegés
kábultságával szorított kebléhez. Az ablakon a láng csapott be már.

– Vidd ezeket – mondá az öreg szolgának a vár rejtekébe, én követlek! –
s a szolga kézen fogta a kis Kálmánt, a leánykákat ölbe szorította és
sietett egy rejtek-ajtón a várfenékbe; de Krisztina nem követé őt, mert
a jövő perczben a várnagy rohant a szobába, s őt nyomban üldözők
követék.

A szolga tudta a járást, de fejét az ijedtségben elvesztette, s
asszonyáról egészen feledkezve ért a várfenékbe. A sötét földalatti
folyosókon tapogatózva haladott tovább s a síró fiucskát őrült
sietséggel vonszolván maga után, míg távol a vártól a rejtek nyilásához
ért zordon sziklás vidékbe.

Itt tért magához: a gyermekeket a körüle meredező szirtfalaknak egyik
üregébe vezette, jobbra azon elfödött nyilástól, melyen kilépett, kérvén
a kis Kálmánt, hogy nyugodtan legyen s ne távozzék nővéreitől.

A gyermekek sírva bújtak össze és sírva aludtak el. – Künn dühösen
zúgott a vész, ők csendesen pihentek; kis fejecskéik körül arany
gyürűkben borult gyöngéd hajzatuk: fölöttük a jó Isten virasztott!

Végre a várba sietett a szolga, azon reményben: hogy még asszonyát
megmenti; de többé vissza nem tért.

A gyermekek a nedves szögletben hevertek, s a hideg éjet ott töltötték.

A kis Kálmán ébredett fel legelőbb; a hajnal gyenge sugára világított a
szirtodúba, s ő kábultan futott ki abból, rémülten akarván kiáltozni
anyját és az öreg szolgát, de szavát az éjjeli rémülésben elvesztette
volt. – Erőködött, de hangja visszás nyikogás volt; sírva csúszott
tovább az ösvény felé, mely a bozót közt kanyarodott, midőn egyszerre
egy magas lovag csörtetett ki a sűrűből; lova horkolva állott meg a
gyermek előtt, ki eszméletét félig elvesztve hevert a földön, rémült
tekintetét emelve a lovagra. Nemsokára többen érkeztek.

Az idegen mintegy ötven évű lehetett; állát sürű veres szakáll folyá
körül, s tekintete vad felsőségi szellemet mutatott.

– Ki vagy? – szólt, a gyermekre tekintve, nemével a részvétnek, mely
önkénytelen emelkedett kebléből; de a gyermek szólni nem tudott.

– Néma gyermek! – mond egyik a lovag kiséretéből, s mindnyájan tovább
ugrattak. A csoport végén egy öreg fegyveres szolga lovagolt.

– Szegény gyermek! – mormogott az magában – itt hagyjam-e, vagy
elvigyem? – ej; mit árt? egy evővel több nem tesz különbséget; –
folytatá jó indulattal – én elviszem. Nem pórgyermek, látszik vékony
ingecskéjéből; s ki tudja, ha nem vesztek-e itt valahol szülei. Nőm, az
igaz, nincsen; de hiszen csak marad számára is valami.

E rövid, inkább gondolt, mint mondott magánbeszéd után az öreg kopjás a
gyermeket maga elébe ültette, s gyorsan igyekezett urát utolérni. A
gyermek keblére szorította fejét, s az éltes lovaghoz símult, azon
belösztön következtében, melylyel, főleg gyermekek, megismerik azokat,
kik jóakaróik s őket szeretik. Alakja az idegennek annál kevésbbé volt
ijesztő előtte, mivel atyja udvarában többször látott ahhoz hasonlókat.



ESTI LOVAG.

  Ah, nincs oly Isten,
  Ki sejtené,
  Ki néma nyelvem
  Megfejtené.
  Kereng a tér, föld,
  Az ég velem…

_Bajza_.

Azon éknek befeszítése után történetünk boltozatába, melyet az előbbi
czikk képez: biztosan felfoghatjuk annak fonalát.

Míg a leirt változatos eseményeken szárnyalt képzelő tehetségünk
keresztül: háromszor ébredt álmából virágkoszorúsan az ifjú tavasz, s az
érett férfiúnyár sugárövezte homlokával, hullámzó gabnaföldjeivel.
Ugyanannyiszor bőségszarujával az ősz s halotti szemfödelével a szilárd
tél: három év telt el. Már Katarina[12] is több hold óta királyi
férjénél volt Budán; de a beteges, lanyha lelkületű nő a Mátyás magas
lelkét be nem tudá tölteni. Nem a szerelem üdvével, mint vidám nyájas
hölgy, ki férje gondolatját találja ki, s az élet borulatát a házi
örömek üdvével deríti, – de mint királyné sem vala képes azon magas
képzetnek megfelelni, melyet oly lelkes férfiú, mint Mátyás, oly ország
királynéjáról, mint hona, fogott fel elméjében.

A király keveset mulatott Budán, mert váratlan termett hol itt, hol ott;
de mindig, mindenhol boldogító, lelketadó, tettrehevítő jelenet volt ő.
Királyi fényében, vagy ismeretlenül: lépteit áldás, irthatlan emlékezet
és siker követé. A királyné iránt egyenes nyiltszivűséget s nemét a
szánakozással vegyült csatlakozásnak bizonyítá, mely magyarosan egyenes
keblében nem tettetett volt, hanem igaz.

Udvara a királynak ragyogó volt, s páratlan akkor egész Európában.
Milyen történeti igazság ez, oly való a nagy férfiúnak egyszerűsége is,
midőn magáéi közt, s otthonos körben mulatott. Ott a fényes s közérdekű
alkalmakkor aranytól s csillogó kövektől ragyogó, kiséretövedzett
nagyszerű Mátyásra senki sem ismerne.

Öltözete tiszta volt mindig, s meglepő ízlésű; de egyszerű, mint minden
nagy emberé. Asztala ízes, de nem költséges; s a magyar király, az
akkori divat szerint, villa nélkül ette ebédét, oly bámulatos
tisztasággal, hogy ujja hegyeit alig érte nedv.[13]

Mindenre ráért ő: mert idejét felosztotta. Mint fiatal, a vidor
kedvtöltésre s lovagi gyakorlatokra: olykor egyedül, néha egy-két hű
cselédtől kisértetve, kobozta fel az erdőket, vagy űzte a tágas pesti
rónákon sólymaival a szárnyas vadakat; vagy állt hótelt bérczeken
medvével, bölénynyel szemközt.

Egy szép ifjú vadászt láttak darab idő óta Magyarországon számtalan
helységekben, ki barátságos kezet nyújtott bíró uramnak, vagy jegyzőné
asszonyomtól az odanyújtott poharat szivesen elfogadta; ki közbenjárását
igérte a király udvarában igazságos ügyben; kit hol Mátyás diáknak, hol
ifjú vadásznak, hol Székely Mátyásnak neveztek. Igérete készpénz,
közbenjárása bizonyos sikert igérő volt. Nem ismerte őt senki
közelebbről; nem tudták, honnan jött, ki volt atyja, ki boldog őt emlőin
felnevelni? de suttogták, hogy a király cselédei közt egyik a
legmegbizottabbak közől: mert szava sokat ér a királynál. – Vagy,
mondák: hogy nagyúrnak fia talán, kinek a tisztelet, bókolás terhére
esik s örül ember lenni s nagyságát feledni néha.

Titkon sok szelíd leányka szíve vert a kedves vadászért. Hol egy ital
vizet kért, vagy pihenve fogott helyet a kapu előtti lóczán, vagy virító
kertbe lépett be: üdvöz volt ő, s emlékezetét édes, néha kínos
szívvágyak kisérték. De őt mindenki szerette.

A szegény, ki kunyhója előtt, rongyokkal födve, emelte kisírt szemeit
éghez, mely oly kéken, oly vidormosolygón borul a szép gazdag földre, s
a dúsnak rakott csűrét, czifra cselédeit, pompás várát látta, egy eszme
merült fel agyában: miért kell a szorgalomnak sínleni, s a henyeségnek
pazar kéjben dobzódni? ha fáradtan, lankadó tagokkal készült
rozskenyerét, egyedüli estebédét elkölteni, s gyermekeit tekinté meg,
kik olykor szebbek voltak, mint a kevély kényúréi, s ép, deli tagúak, de
melyeknek izmait a szükség s sárga gond eltágították; kiknek arczaikra
verítékes munkateher éhség és sápadtságot borítottak: akkor titkon
óhajtotta, bár jönne az ifjú vadász, állna meg kunyhója előtt, s
részvevő nemes arczával, szelid szavaival békéltetné őt ki a nagyok
henye boldogságával, kik szánakozni nem tudnak; mert, hajh! nem érzik,
miként fáj a szükség.

Volt oka óhajtani ezt, mert, mint a mesés hajdanban, egy jótevő tündér
intésére a tél felvonta lepleit, s a havas odúiban a paradicsom tavasza
virult fel: úgy tűnt el a szegénység, hol az ifjú vadász azt
megpillantotta, s hol a szükség nem gondatlanság következménye, hanem a
végzet eredménye volt; aranyai a rejtélyes ifjúnak, mint a szűzek olajos
korsója, mindig készen csúsztak a szegénység kezébe át; sohasem fogytak
ki, mert az Isten, ki azokat adta, mindig fontolva tette a jót,
segítette az érdemest s a henye gonoszt sorsának eresztette. S volt
sikere: mert nem félig, hanem egészen, czélszerűen s a baj gyökerén
segítőn munkált az adomány, a tanács, a tett.

Jelen történetünk után öt, hat év telt el, míg halkal annyi jótett,
váratlan igazságtétel, annyi rögtöni, majdnem varázssegítség végre
sejdítteték: ki az egyszerű vadász, a már az ifjúkorból férfiúvá
emberedett s még mindig oly gyors a segítségben, oly nyájas szavakban,
oly szelid tettekben s áldást terjesztő, merre jár és kel.

A Mátyás uralkodása alatt történt ez! – s minden bajai, háborúi közt a
zaklatott honnak, valami szelleme a hajdani aranykornak fuvalt völgyein,
bérczein s térein keresztül, s visszhangja századokon áthangzott: a
Mátyás kora volt!!

A szelíd királyné Budán, férje gondosságából pompás udvart tartott,
semmiben fogyatkozást, hiányt nem ismert, de boldog nem volt. A
boldogság a tróntól a kunyhóig az ég ritka adománya, s főleg házassági
életben kölcsönös kiméleten, lelki rokonságon, szívnemességen alapul. A
királyné férjét minden tekintetben mérhetlen magasságban látta maga
felett; lelke nem birt utána emelkedni. A mi Mátyásból hozzáig
ereszkedett le ritka szelídséggel s lovagi udvarisággal: az csak annak
házköri valója volt; nem a nagy, bámult férfiú; nem a fénykörzött
király; nem Európa egyik legmagasabb hőse. Maradott egy szúró tövis a
beteges királyi hölgy szívében, mely neki fájdalmat okozott, s ez azon
titkos önszemrehányás volt, hogy férjéhez nem szabatott lelke, s nem
lehet oly egészen övé, önöne, mint óhajtaná. Az udvari fény terhére
volt, s ha csak tehette, annak terhelő feszét kerülte s félte.

Ha Mátyást egyszerű dolmányában, egyik távolabb szobájában látta ülni
maga mellett, legboldogabb volt; ilyenkor a gyöngéd király mindent
került, mi az előtte már csak szelídségeért is kedves nőt
megszégyeníthetné; a mélyebb fontosságú tárgyakat mellőzvén, vele oly
dolgokról beszélt, melyeket a királyné is fel birt fogni, s néha szép
öntagadással tanácsát, véleményét kérte ki, s kirekesztőleg a szelid,
nyájas, előző férj volt.

De ritkán s rövid időre osztozhatott a fáradhatlan, cselekvő férfiú
nejével ily örömökben, s szíve akkor is nem telt meg. Volt egy ür abban,
melyet oly egyszerű s kevés lelkiemlékű nő be nem tölthetett soha.

Hányszor történik, hogy két, a maga körében tiszteletreméltó személyt
látunk ily lelki meghasonlásban. Választásunkban a szem többnyire az
első mozdító, s csak akkor, midőn már szeretünk, kezdjük a lelket
fürkészni, a szerelem előszeretetével s engedékenységével. S ha évek
telnek s a közellét reményeinket czáfolja: egymást vádoljuk; pedig néha
minden bajnak oka csak az, hogy nagyon szerettünk! A legtöbb ember
szerelmi viszony s házasság közt nem tud különbséget tenni. Az első:
sétálás a tavasz virányai közt; az utóbbi: egy hosszú út szárazon és
vizen, napfény s vihar közt. Biztos utitársat keresünk, de csak nyájas
társalkodót választunk többnyire.

A királyné olykor az agg csillagásznak tündérszépségben növekedő s
viruló leányát hivatá magához, s annak ártalmatlan szelíd vigságában
hagyá tükrözni gyermekéveit, midőn a betegség magva még csirát nem
hajtott keblében, s mondhatlan vonzódás csatlá őt a szelid, nemes
gyermekhez. Tizenhat éves volt Izabella már, s mint a rét lilioma, oly
karcsú, oly emelt, s mint a liliomé, arcza oly havas, oly ifjúdon fehér
és sugárzó. De szebb volt ő a liliomnál, mert rubinok költöztek ajkaira,
s arczán a tavasz rózsái égtek gyöngéd biborban; ha, mint a liliom, nem
oly szent: – oly ragyogó, oly vidorpiros volt, mint a harmatnyitotta
rózsakehely. – A leányka is szerette a királynét. A viszony közte s a
magas helyzetű, de ezt örömest nélkülöző nő közt hasonlított ahhoz, mely
ő s Mátyás közt létezett, mert a király is egészen a gyermekévek
szellemében, mint kedves testvérét, szerette őt, s tréfált, enyelgett
vele.

Katalinnak Budán mulatása közben darab idő óta furcsa hír szárnyalt a
várban s környékén. – Azt beszélték, hogy a Zugliget egyik keskeny
völgyének most is kivehető magányos sziklája közelében egy félig őrült,
félig józan öreg tartózkodik, ki ördöggel czimboráz.

Mátyás sokkal felvilágosodottabb ember volt, mint hogy az ily
mende-mondáknak nevetséges voltát át ne látná; de lelkületéből
megfejthető, hogy ő szeretett mindennek gyökerére menni. A jelen esetben
azt annál szükségesbnek vélte, mivel hozzá hivatalos panaszok érkeztek
azon babonás öreg ellen, kit nyiltan ördöngösséggel vádoltak.

A király a panaszlókat maga elé hivatván, igyekezett őket, szokott
embersége s szelídsége szerint, a vád nevetséges voltáról meggyőzni; de
a tizenötödik században az ördög beavatkozása s boszorkányság oly
megalapított balvélemények s előitéletek voltak, hogy azokat kiirtani
bármi elmefelsőségnek legnehezebb föladatai közé tartozott. Az ily okon
kezdett boszorkánytündér- s ördöngös pörök többnyire keservesen
végződtek: mert a kínpad borzasztó műszerei, akaratlan csalván ki a
hazug vallomást, ez ártatlant a máglyára vezették, hol az borzasztó
kínok közt halt meg a század szégyenére. Mátyás gyanítván, hogy
törvényes vizsgálat esetében a dolognak ily gyászos kimenetele leend:
többször megfordult titkon s ismeretlenül a Zugligetben, teljesen
meggyőződve arról, hogy végre is az ördög czimborájában egy őrültet vagy
igen is földi csalót fedezend föl. – De észrevételeit, ha tett ilyeket,
titkon tartotta s a panaszlókat ideigleni hallgatásra birta.

Ily lovaglásból tért vissza egykor, az oláhországi vajdától nem rég
nyert gyönyörű török ménen, mely könnyű járásával, vidámságával s
erejével annyira megtetszett neki, hogy gyakrabban lovaglá roppant
ólainak bármelyik lovánál. A mostani Ráczvárosba érkezvén, lovát a
hegyoldal felé fordította, hogy a kis Izabellának, kit ő holdak óta nem
látott már, egy jóestét mondjon, s Bretizláwot magához rendelje, kivel
örömest közlötte terveit.

A királyon fénytelen barna dolmány volt, mely csak anyagának finomsága s
deli szabása által bizonyítá az ifjú ízlést; fejét kisded zöld
bársony-kalpag födte, keskeny nyuszttal prémezve.

Bey, a ló, melyen ült, aranypej volt, hollószín sörénynyel s farkkal,
mely mint a zászló emelkedett föl, míg a nemes fő vidoran tekintett
szét; fekete keskeny sallang s rövid szőrű medvebőr-takaró volt
készülete; a király oldalán könnyű kard csüngött, s elől nyergén
keresztül diófa-agyú, fehér csonttal, gyöngyházzal s klárisokkal
kirakott rövid lőfegyver volt fektetve.

Így haladott Bretizláw háza felé. Mintegy kilencz óra lehetett este, s a
tavaszi égbolton Pest felől a teli hold ragyogott. Miként a király a
csillagásznak laka felé haladott: a tekintet perczenkint nyiltabbá vált.
Az alacsony házikók közől magas szilfák emelkedtek; de a Bretizláw
lakának homlokzata tisztán fehérlett előtte, a hold oldalvást borította
azt el varázs-fényével. Balra Buda emelkedett, s szemben alant a széles
Dunának szőke habjai lejtettek, s Pestnek egy-két tornya, falainak egy
része s a váczi kapu valának kivehetők.

Már a ház közelébe érkezett, midőn a nappalian tiszta lég világában
Izabella szép mellszobrát látta az ablakból kikönyökölni. – Természete a
gyermekkornak, hogy minden hosszasb nemlátás után az alak valami
meglepőt mutat: a vonások vagy szépülnek, vagy rutulnak; a termet nyúlik
vagy domborodik, szóval: fejlődést látunk vagy sikerére vagy kárára. –
Izabella, így az ablakban könyökölve, arczával, melyet, már a király
megszokott mindig szebbnek látni, nem kevéssé lepte meg őt. Azon néhány
hold alatt, melyet Mátyás távol Budától, vagy ott, elfoglalva országos
dolgaival, töltött, a gyermekből szűz kezde fejledezni, és azon
gyermekdedség, mely még most is követelé jogait a hölgy arczában, valami
szerfelett nemes kifejezéssel jött kapcsolatba.

Mátyás az ablakhoz lovagolt, s oldalt fordítván szép ménét, oly közel
volt Izabellához, mintha egy kereveten ülnének egymás mellett. A gyermek
már távolról megismerte a lovagot, s vidáman, mosolygó arczczal inté
kezecskéivel üdvözletét.

– Jó estét! – mond a lovag.

– Ez – felel a gyermek – minden tekintetben a jobbak sorában leend, mert
öt hold óta a legkedvesebb. Felségedet oly rég nem tiszteltük! de
sokszor, igen sokszor emlegettük!

– Te szépülsz, gyermek! – mond Mátyás nyájasan, – s ha igazat olvasok
arczodból, javulsz is. Légy üdvöz nekem, kis húgom, s hadd, hogy
legelőbb is köszönjem meg neked azon vidító órákat, melyeket a
királynénak szereztél, a ki testvér gyanánt szeret.

– Ah! – kiált fel a leányka, – a jó, az angyali királyné; egész estéket
valék szerencsés tisztelő társaságában tölteni, s oly sokat beszéltünk
együtt Prágáról, a jó csehekről, felségedről, és mindig újra
felségedről! – Szép dolog királynak lenni; de a szelíd, jó felséges
asszony kedvesen emlékezik azon időkre, midőn Mátyást, az apródot,
mindennap láthatta maga körül.

A király egy halk sóhajt fojta el keblében. A szép Katalin – mert szelíd
s nőileg gyengéd volt alakja s arcza szép, bár szenvedő s kínos
mosolytól kisért – nem volt azon szentírási hölgy, mint Giskrának nemes
neje, a kedves Rozgonyi Anna; nem feledett ő mindent férjénél, s
félszívvel, féllélekkel Prágán, atyja házán s a durván-szíves cseheken
csüngött.

– Itthon van-e atyád, kedvesem? – kérdé Mátyás, el akarván a beszédet
vonni oly tárgyakról, melynek édét sok üröm nélkül nem élvezheté soha.

– Ő – felel Izabella vidáman – az ily fűszeres estéket, mikor az ég nagy
könyve tárva áll csillagbetűivel, nem hagyja tekintet nélkül: vagy
tornyában ül látcsői közt, vagy az ősz Gellért homlokán kémel a csendes
égbe fel. – A hölgy harmatújjaival fésülte a nemes ménnek
selyemsörényét, kis kezeivel veregette homlokát, s az egész jeleneten
oly regényes valami volt, hogy nem lehete a két alakot bámulás s
elragadtatás nélkül nézni.

– Atyáddal közleni valóim vannak, jó gyermek! szeretném, ha holnap hét
óra tájban hozzám jönne.

– Örömmel fogja tenni! – felelt a leányka – nem lesz-e szerencsénk
idebenn? – folytatá. – A toronyba szaladok, s ha ott van atyám, lehivom.

– Maradj, – szólt a király, – beszélgessünk még egy kissé együtt. Mondd,
leányka, mit tettél, mióta nem láttalak? – szépültél, nőttél, ezt látom,
néhány csillaggal többet ismersz talán? szólj, vidámak-e még az enyémnek
sugárai? s oly közel áll-e a tiedhez, mint hajdan Prágában?

– Oh, közel, közel, – felelt Izabella ábrándos fejbillentéssel, –
közelebb, mint valaha s tisztán ragyognak mindketten, s sugaraik néha
összekereszteznek. – A leányka elgondolkozott, maga sem tudta, miért;
egy ismeretlen érzés honolt az ő keblében, tiszta, gyermekded, vidító,
örömteljes; de vegyült egy rejtélyes vágygyal, tárgy és czél nélkül. –
Minő nemes paripa ez? – szólt végre eszmélve, végig vonván kezeit a
keleti állat hattyúnyakán.

– És szelid, – felelt a király, – egy gyermek ülhetne hátán; mernél-e
ráülni?

– Miért nem, – felelt Izabella szeliden.

– Jer! – folytatá vidáman Mátyás, – tegyünk egy kisérletet, ülj ide a
nyeregbe elém. – Ezt mondván lőszerét hátravetette.

– Ah! – kiált fel Izabella nevetve s az ötlet újságától felvidulva. –
Felséged tréfál!

– Miért, gyermekem? – bátorság! lépj a székről a széles ablak
párkányára, majd én ide emellek; jer, Bella! – folytatá, vígan biztatva
a gyermeket, kinek a tréfa incselkedni látszatott. – Nézd, végig
eresztem a kantárt, a ló szabadon áll, mint talán egykor a damaszki
pusztán; lám, nem is mocczan, jer, jer!

E közben Bretizláw, kinek a király jelenlétét alkalmasint valamelyik
cseléde hírül adta, a toronyból lesietett, nehány percz óta már a
szobában s a király beszédének tanuja volt.

Az öreg hallatlan jött a szőnyeggel borított padlaton leánya mögé; a
király észrevette, – de az aggnak intésére nem árulta el jelenlétét. Az
öreg, Mátyásnak enyelgésével egyetértőleg intett, hogy biztassa
Izabellát.

– Ah! – mond a leány, – de mit mond atyám?

– Gyermek! mit mondana? örülni fog bátorságodon.

– Megengedem, Bella, – szól közbe a csillagász nevetve.

– Hát atyám itt van? – kiált fel kissé összerázkódva és elpirulva, – ha
meg kell lennie, – tevé vidáman hozzá – miért nem?

– Várj! – szól atyja, ezzel felsegítette a gyermeket egy székre s onnan
az ablak párkányára.

– Közelebb a lovat! – mond Izabella – kissé mégis félek.

– Semmi baj! – felelt a király, közelebb vezetve oldalát lovának az
ablakhoz, Izabella ott állott remegve s Mátyás erős karjait nyújtá utána
s átölelte a karcsú derékot. A leányka gömbölyű karját helyzé az ifjú
vállára, fejét hajtá felé s harmatarcza Mátyásnak sűrű hajfodraira
lapult. Egy férfias emelintés után a légkönnyű alak a nyeregben ült;
karját a király nyaka körül füzé s arcza a gyermeki kor édes mosolyával
s vidámságával volt a lovagra felemelve. – Ah! – kiáltott fel a helyzet
újságától meglepetve.

A király rövidre vonta a kantárt, megfordította a mén fejét s vágtatva
száguldott a Zugliget irányában az úton elő.

Hasonlított a deli lovag, a bájos gyermekkel, a hold ezüstétől kéken
folyva körül, egyhez a hajdani meséskor kalandorai közől, kiknek
őserdőkben ezredes bükkök alatt egy lenge driász olvad keblökre; vagy
egy szerető hőshöz, ki tündérvárból rablotta el szerelme gyöngyét.

[Illustration: A király rövidre vonta a kantárt.]



LÉLEKIDÉZET.

Ő egyedül, ki nekem semmivel sem tartozik, hű maradott.

_Delavigne_.

Jelenj meg! jelenj meg! jelenj meg!

_Shakespeare_.

Néhány hét röpült el újra. Budán, Pesten minden kedély nemében a
feszültségnek s magasztaltságnak volt. Újabb győzedelmi hírek s
mozgalmak foglalák az elméket; az esetekben gazdag év haladott. – A
természet kitárta dús keblét, bő aratás reménye vidítá a népet ott, hol
virágzó kalászai távol estek a had sarlójától, mely arat, hol nem
vetett. A rétek buján zöldeltek; a borág kevély levélpompában rejtegeté
a jövő termés gyermekfürteit. A nép jó évet várt. Vidor dalok hangzottak
hegyen, völgyön; s ha néha a rekkenő hőség a szépreményt aszálylyal
fenyegeté: a fellegek összevonultak, az ég gazdag csatornái nyiltak fel
s önték az áldást a szomjú rétekre.

Ily zivatar emelkedett egy napon a Zugliget felől sötét, sűrű
fellegekben, melyek a csererdő lombjain látszottak heverni. A lég
rekkenő volt; lanyha árja azon nemét az ólomnehezéknek önté a
szemhéjakra, mely nyári napokban honunk vidékein oly ismeretes. Egy hét
óta nem volt eső, s mindenki üdvözlé a közelgő fellegeket. A varjak
magasra szálltak fel: a lúdsereg tollázódva s gágogva emelé hosszú
nyakát ég felé s vidáman sipegett. A szél felriadt: neki dőlt a szőke
Dunának, felborzogatta a csererdőket, s a Rákos felől porfellegeket
emelt, egész Pestet sárga palástba burkolva.

Két vándor haladott gyorsan a Zugliget felé. Arczaik keletien barnák
voltak s öltözetük egyszerű; messziről jöhettek a jámborok: mert
sarúikat por födé s öltözetük avult kinézésű volt. Az első mintegy
negyvenöt évűnek látszott, hosszú fekete szakáll födé arczának nagyobb
részét, csak egy nemesszabású orr s két élénk, szépvágású szem maradtak
födetlen. A mellette gyorsan haladó lény öreg legény volt már: bőrsüvege
alól ősz fürtök csigáztak ki: ajkát, állát rövid, majdnem fehér gyűrűkbe
gördült szakáll borítá.

– Nem lehetünk távol már, – mond az idősb, – félóra alatt elérkezünk a
magányos házhoz.

– Mind igaz-e, a mit mondanak, Gáspár!? – jegyzé meg a másik, – mondd
nekem, mit tudsz még azon bűvös öregről?

– Évek óta tartózkodik itt; a Rozgonyiaktól bérlett ki egy majorházat,
melyet azok pusztulni hagytak volt; néhány cseléddel él, kik mindnyájan
mint ördögök néznek ki, – ha nem azok? A ki tanácsért folyamodik a vén
varázslóhoz, vigasz nélkül nem hagyja el őt; a vidéki betegek bucsút
járnak hozzá, s ő segít; de, mint mondják, jól megfizetteti magát.

– Engemet egyéb bánt, szolgám; nekem boszú kell s hatalom! hogy régi
erőmmel birjak, s a galgóczi és vadnai várak helyett másokat emelhessek.
Ha Isten nem segít, kihez imádkozni nem tudok: – hitemre! a sátánnak
kötöm le lelkemet, az segítsen, vagy tanácsoljon. – De rá nem szedetem
magamat, mert én csalót gyanítok. – Ha pokolra az utat tudná, mint
mondod: miért a jutalom? a sátán gazdagon fizet.

– Uram! nagy dolgokat beszél a nép azon csodás öregről. A hozzájuthatás
bére aligha cselédei kezére nem ragad; de hallja kegyelmed tovább.
Esténkint, – mondják, – mikor a csillagok ezredei felnyilnak az égen s a
hold emelkedik: a magányos szikla tetején áll ő, mely a Zugligetben egy
völgy fenekét képezi. De nemcsak a világló éjeken: – ha zápor olvad az
égből, ha villámárban lobog az, ha sötét, mint tűzfosztott korom: ő ott
áll: – A vihar játszik szakállával s hányja hosszú öltözetének fekete
redőit. – Félelmes őt látni ilyenkor: egy cseléde sem követi, csak a kik
történetesen pillantották meg, mondják, hogy kezeit nyújtja ki, s
érthetetlen szavakban az ördöggel s a garabonczás diákkal beszél akkor.

– Igaz-e, hogy jósolni tud? – jegyzé meg az előbb szóló, nem minden gúny
nélkül; de nem is menten némi babonás elfogultságtól.

– Holta óráját megmondja kegyelmednek, uram: sorsát előadja
napról-napra; a rejtett kincseket födözi fel! így mondja a nép: mi igaz
ebben, nem tudom, de…

– De – felel az ifjabb – a kisérletet megérdemli. Mit veszthetek? ha
annyi a boszorkány az országban, hogy csak néhány héttel a Mátyás
választása előtt egyszerre hármat égettek meg Győrött, kik mindnyájan
magukra vallottak a kinzópadon: miért ne tudna ez is többet kettőnél? –
Jövőmet akarom látni; tudni, ki volt atyám és anyám! – tevé egy sóhajjal
hozzá – mert az évek hosszú sora nem mosta el egészen a gyermekkori
képeket elmémből. Oh, ha ő azt tudná! – Az ördögbe; sorsot akarok
kivívni magamnak, – fel akarom keresni Zokoli Mihályt, ki oly sokszor
csapta le a gazdag martalékot kalózaim kezéről; ki a Rozgonyi zászlóját
első ütötte fel a füstölgő Vadna rovátkaira. Fel kell őt lelnem, ha a
pokol odvaiban kullog; tőrt forgatok meg keblében! ő az én ördögöm! – Mi
a boszú, mely őt érte? – egy csepp haragom tengerében; neki izenkint
kell elpihegni átkos életét. Ilkámat akarom kézhez keríteni! Mindezekben
ördög nélkül is segíthet a vén remete, ha embere szerepének; de ha
tanácsot nem tud adni, nyakát tekerem ki! – Mit tegyek? úgy is már
menedék nincsen; mint a tévedt juhot a farkasok, úgy űznek az oláh
király emberei engemet. Kettős sövényt vont az ármány körülem, s a
kullogó kémek serege mintegy szűk utczába szorított. – Mindenütt
futottam előlük, s most itt vagyok.

Miként a két vándor haladott, az út keskenyebbé vált, a fellegek fekete
korma mint füstár hevert a szoros torkolaton. Az ég bőgni kezdett,
villámai iszonyún világítottak. – Mintegy kilencz óra lehetett.

Vándoraink mindig gyorsíták lépteiket. Egyszerre roppant zuhanás
hallatszott; a nehéz fellegek boltozatai összetörtek, s azok mint
szakadó tenger rohantak a völgybe alá; az erdő óriásit, mint gyönge
kalászokat söprötték le magukkal, s a völgyet elborítva, hatalmas
folyónként zúgtak, rontva és bontva mindent. Hol a felhőtömeg ketté
repedt: az ég azurja nyilt fel s a hold a magasról világította a
rombolást. Hulltában üríté ki magát a felleg, villámai Pestet s Budát
reszkettették meg.

Vándoraink a fellegszakadás borzasztó pillanatában százados cser alatt
állottak, jó magosan a hegy oldalában. Őket a veszély, melynek ereje
szemben velek rombolt, nem érhette; de a sziveik hallhatólag dobogtak, s
karjaik az agg sudarnak kérgébe fogództak.

– A vész iszonyú! – mond az ifjabb, – itt nem maradhatunk; jer előre,
vagy hátra.

– Azt hiszem, – felel az idősb, bőrig ázott tagjait rázva s dideregve –
itt a gerinczen kikerülhetjük a vizet, s a majorházig érhetünk, mely
magasan fekszik a hegyoldalban, s alkalmasint a vihar által nem
szenvedett.

– Hiszem azt! – mond a másik babonás elfogultsággal, melyet a hirtelen
vész még növelni látszatott. – Hátha a vihart az öreg kavarította? csak
lesz esze a maga lakát megkimélni.

Megindultak, folytatva párbeszédöket; az ifjabb a bőszavú öregnek
hosszas mondataira rövid feleleteket adott; a másik pedig minden mesét
és babonát, melyet a vidékben az öregről hallott, elbeszélt
Komoróczinak, kit már nevén nevezhetünk.

Végre a völgy kanyarodott: a vidék itt zacskóalakú volt. – Fenekét a
homály ki nem engedé venni: jobb oldalán középmagasságú bérczeken vonult
el az ösvény, melyen vándoraink haladtak; szemben a magányos lak tűnt
szemeikbe, melyről az előbb Gáspár szólott. Komoróczi az épületre
bámult, hosszú, keskeny ablaksora világítlan volt: mintegy huszonöt
ölnyi hosszaságú lehetett a majorház. Tekintete avult, kéményei
töredezettek, zsindelyfödele sokszorosan foltozott és újított. Falai
veres és hamuszín nagy koczkákra kikenve, – de a színek csak itt-ott
valának épségben. Néhány tölgy állott a ház előtt s koronáik gallyai a
zöldes, penészszel s muharral lepett födelen hevertek.

Komoróczi nemével a vallásos elfogódásnak járatá e bűvös lakon szemeit,
mely az ég tiszta részéről világító holdnak fényében úszott, s
baljóslatú tekintetével, babonás lelkében a rablónak, minden meséit s
balhiedelmeit korának felrázta. Az öreg Gáspár hirtelen megállott a
sikamló ösvényen, melyen haladtak, lábai földbe látszottak gyökerezni, s
szemei, kidiózva öbleikből, a magányos sziklára valának szegezve, mely
mohos ékezeteivel mint csonka torony emelkedett a völgy világuló
fenekéből a bércz aljától annak közepéig.

Éles csattanás dördült a völgyön keresztül s a villám a festői
sziklacsúcs mögött egy kevély csert repesztett ketté; kékes-veresen
lövelt a láng fel, s a fának üszkei szikrákat szórtak.

Az öreg megragadá Komoróczi karját s a sziklára mutatott, melyhez igen
közel voltak már. Meglepetve szünteté lépteit a rabló, s valóban
borzasztó is volt, a mit látott.

A szirttetőn egy magas alak állott: hosszú setét talár folyt le
tagjairól, s tiszteletes hószakáll nyúlt le övén alól; a félig hajtalan
fő födetlen volt, s görcsös bot a feszült jobba szorítva. Miként a
recsegő csernek lángja mögötte az erdőt fénybe borította, mint
lángszellem tünt az agg férfiú fel, fölötte hollók károgva s csattogva
kerengeltek.

– Ott áll! – mond az öreg szolga, majdnem reszketve, – csitt! most nem
lenne üdvös hozzá közelíteni, mert párbeszédet tart a gonoszszal.

A bűvös férfiú a villámcsapást észre sem látszott venni; arcza nyugodt
volt, s azon a mély keservnek őrültsége ült. Közelítsük meg őt,
hallgassuk ki szavait, melyeket a két vándor, távolsága miatt nem
hallhatott.

Az aggnak ajkai körül halk vonaglás reszket, s egész tekintete oly
keserűn bús, hogy a szivet ragadja meg.

– Szép gyermekeim! az ágy vetve; – rebegte, – nyugodjatok! nézzétek, kis
anyátok alszik már. A kárpitos ágynak patyolatfellegei össze vannak
vonulva; nem látni semmit, semmit! – Eredjetek! halljátok-e? egy – kettő
– három – négy – öt – hat – hét – nyolcz – kilencz! – – – s midőn így e
számokat sorolta elő: hangja minden utóbbinál emelkedett, s a dühös
szélnek szűnperczében a nyolcz s a kilenczet oly élénk erővel ejté ki,
hogy azt vándoraink is meghallották.

– Én borzadok, – mond az öreg szolga.

– Csendesen! – suttogott Komoróczi, – úgy tetszik, mintha indulna;
tartsuk szemmel.

Valóban az agg megfordult, még egyszer nyájasan intett fejével «jó
éjtszakát!» – susogta, s a sziklán felfelé haladott, mint az álomjáró, s
oly biztosan helyezé lábait a keskeny ormokra s sziklaékezetekre, mint a
gím vagy zerge a megszokott szirteken.

Leérvén a hegy oldalához, a magányos ház felé vevé útját, némán,
öntudatlan.

– Kövessük! – mond Komoróczi, a jelenet különösségétől felizgatva. – Nem
tudom, mi űz; de látnom, ismernem kell őt… jer öreg!

A remete, kivel már egykor a Gellértcsúcson találkoztunk, bevonult
lakába, melynek egyik keskeny ajtaja felpattant előtte, látatlan kéztől
vagy észrevétlen nyomástól. Vándoraink néhány percz mulva a sötét ajtó
előtt állottak.

Hosszú szünet után, mely alatt maguk közt halkal suttogtak, Komoróczi
tőre markolatával élénken koczogtatott. – Újra szünet lőn: úgy tetszett
nekik, mintha egy kongó hosszú folyosón közeledő lépteket hallanának.
Végre megnyilt az ajtó, s egy alacsony ősz férfiú jelent meg a küszöbön.

– Kik vagytok? mond kemény, visszaidéző hangon.

– Vándorok! – felelt Komoróczi szokott kevélységgel s fönséggel, mely
főleg szolgai lények előtt hatását ritkán hibázza el – a vihar lepett
itt bennünket, menedéket keresünk; még lanyhádzik az eső, a fellegek
sürűdnek újra; éji nyughelyet kérünk.

A szolga – mert az lehetett – figyelemmel szegezte szemeit az átázott
vendégekre.

– Itt minden kóbor számára nem nyílik ajtó, – mond daczczal.

Komoróczi valamit nyomott a beszélő markába, ki azt készen látszott az
adomány átvételére tartani.

– Hm! – folytatá ez, az ajándék elfogadása után, – talán van mégis egy
üres szoba a bal szárnyon, hol reggelig pihenhetnek kelmetek.

Kevésbbé bátort, mint Komoróczi, a szólónak rejtélyes megjelenése
óvakodóvá tenné, s aligha sokan az ily szárazon ajánlott puszta éji
nyughelyet elfogadták volna; de ő nem volt az az ember, kit ellenek
visszaijeszthettek. – A szállást – felel könnyedén – elfogadjuk: de mi
uraddal akarunk szólani, fontos ügyben jövünk ide, s nem üres kézzel.

A szolgának mindinkább derültek marczona vonásai, s szelídebben
folytatá: – Kívánságtok teljesülhet, bár urunk ily későn nem örömest
fogad látogatókat. Ilykor olvas és dolgozik; azonban lépjetek beljebb, a
szobában pihenhettek, majd feleletet hozok. – Ezzel mindnyájan a lak
beljébe tüntek el, s a sötét ajtó becsapódott.

Egy hosszú óra telhetett el, s vándorainkat újra látjuk; de nem azon
üres szobának falai közt, hová őket a lak öreg szolgája egyelőre vezeté,
hanem meglepő alakú teremben. Falai e hosszas négyszögnek szőnyegekkel
voltak borítva, melyeknek színei valaha elevenek s látszók lehettek; de
az évek súlya alatt megsötétültek, inkább szenny-, mint füsttől. A tető
barna gerendákból állott, melyeket hosszú, vastag mestergerenda tartott;
közepe tája ennek a tűzzel beléedzett ezerháromszázharminczhárom évi
számot láttatá, két oldalán kigyóalakú czikornyákkal.

Három magas, sűrűn rostélyozott ablaka volt az aggszerű teremnek, vastag
s középök táján majdnem domború zöldes üvegkarikákkal ólom közé
szorítva. Előttük a többi készületnél valamivel újabb, durva veres
kárpitok függtek, s az igen magas hajlék ezen oldalának majdnem
sátoralakot adának. Az ablakokkal szemközti falnak színhagyott s
száltmutató szőnyegein sorban fekete táblák függöttek aranyos
jelmondatokkal, melyeknek nagy része már olvashatlan volt; tovább egy
tág kandalló a szögletben: széles párkánya különös műszerekkel volt
megrakva, részint olvasztásra, részint szűrésre s lombikozásra.

A falak aljában ládák, magas támaszú sárga metszett szőrbársony-székek s
fiókos szekrények állottak. A terem közepében két kerek asztal, szürke,
durva posztóval födött, melyeknek elseje üres, míg a másikon három
roppant, fehér bőrbe kötött könyv vala kivehető; egyike ezen könyveknek
nehéz vaslánczokkal volt terhelve, s rajta durva készítésű lakat
csüngött; mellette szürkés, repedezett halálfő. Négyszeres kanóczú
mécses zöld rézből volt a könyvek mellé téve. Itt-ott
pergamen-tekercsek, egy tört sárga, sárkányokkal festett viaszgyertya s
kissé meggörbült, kéregfosztott vékony mogyoró-vessző hevert.

Egy szöglethez illesztett fogasról néhány nehéz véd- és támadófegyver
csüngött; közel ehhez csillagfényű vasfegyverzet, egész készülettel,
mint: mell- és hátvas, kar- és láblapok, sisak, lándzsa, kard s egy
széles paizs, melyen három ezüst gyűrű látszatott veres mezőben egy
nyílvesszőre fűzve, az egyik oldalon, s egy tört vaskard, kék mezőben, a
másikban.

A benyomás, melyet e rendszeretlen avult s mégis tiszta, s a mint
látszott, gondos rendben tartott bútorozás előidézett, valami elfogódást
hozott a kedélybe, s az elmének regényes és babonás táplálékot nyujtott.

A jelen pillanatban a teremben csak három személy volt: azon rejtélyes
agg, kit a sziklán a vihar közepette pillantánk meg, s az előttünk már
ismert két vándor.

Az öreg ház ura széles karszékben ült, közel a kandallóhoz: ősz feje
jobb vállára hanyatlott, s kevély, kemény, de szabályos vonásain neme a
kábult odaengedésnek borongott. Úgy nézett ki, mint azon szerencsétlenek
egyike, kiket a nyavalyák legsúlyosbika, s azért jelelten nehéznek
nevezett, csigázott el; s kik az ébredés lankadtságával borzadva
kezdenek eszmélni.

Közel hozzá Komoróczi ült kerek támaszatlan székecskén, s háta mögött az
öreg Gáspár foglalt helyet. A csoportozat, a mécses halvány sugáritól
világosítva, jeles tárgyat adott volna egy festőnek, mind a hely
különössége, az alakok sajátsága, mind végre a világítás tekintetében;
mert a halkal lobogó fény az öreg szenvedőnek redőtelt képét egészen
kivilágítá, míg a két vándornak arcza árnyban volt.

– S mit tevél? – kérdé a lak ura, egy sötét, majdnem mérges tekintetet
lövelve a kérdettre.

Komoróczi, ki egy régebben kezdett előadást látszatott odább fűzni,
nyugodtan folytatá:

– Midőn birtokaimat a dühös Rozgonyi feldúlta, Galgócz- s Vadnának csak
bordái meredtek kisértetien az égbe, s hű társam Walgatha fogva ült
Budán: akkor seregeim mind szerteszaladtak. Midőn később Patakból,
Sárosból, Breczniczéből kiszorultam, Giskrához siettem: mindenütt el
volt utam állva, mindenütt tőr s árulás környezett; a szolga, kit
fizettem, a bérlett, ki kenyeremen hízott; a földmívelő, kinek alacsony
répáit olykor aranynyal mértem fel; mindenki! – kiáltott a rablólovag
kínos-dühösen – odahagyott! Isten és ember! – Éhezve s szomjan, tört
tagokkal, a boszú vonaglásával zúzott keblemben, kerestem a vadont s az
éjet! – mert az embereket s a napot kellett a száműzött Komoróczinak
futni, kit az emberek csak rettegni tudtak, nem szeretni. Ezen egy itt!
szolgáim legalacsonyabbika, kire egy csataebemet nem mertem volna bízni,
ki kéményeimet s a szemetet takarította, ki ólaim szögletében vonta
magát nedves szalmán pihenni, kit lábbal rugdostam fel, ha a munka ájult
álomba fojtotta; – ezen eb itt! volt az egyetlen, ki engemet el nem
hagyott! – Komoróczi egy fájdalmas, önváddal teljes tekintetet vetett a
szolgára.

– S Giskra, Giskra? – szólt közbe a vén varázsló, egy, a gerendás
tetőről lecsüngő kötél segítségével fölemelkedve üléséből.

– Ő – felel a rabló megvetőleg – zólyomi várában nyujtózik!… kevély
kivívott győzedelmeire, melyeket nekem s több vezéreinek köszönhet. Ha
ha ha! – folytatá, keserűn nevetve – míg telt zsákokkal nyargaltak gyors
futáraim a felsővidéki várakba, vagy fatornyaiba, vagy táborába, s a
gazdag martalékot vitték: Istenemre! – nem volt különb ember akkor, mint
Komoróczi; míg a vándor tőzsérek tiszta vízű keleti gyöngyei égtek
szelíd tűzzel a Giskra kevély leányának hattyúnyakán: üdvöz volt akkor a
vad táborban, ki Vadnáról jött, vagy a galgóczi várból hozott hírt. Most
– – megváltozott a dolog: a szerencsés rablóvezért korona várta, a
legyőzöttet szégyen s megvetés! – Életemet vetettem a vén Giskrának oda
számtalan csatákban, mint ki a fát veti a lobogó máglya közé; hajh!
akkor ujjal mutatott rám s mondotta: – oda nézzetek, ez Komoróczi!

– Alacsony, alacsony nyomorult! – kiált fel az öreg remete tajtékzó
ajkakkal – gyilkos, égető, nőölő, gyermekvesztő gonosz tolvaj te! –
Giskra, Giskra! magamat utálom benned; raboltam én is, de nőt, gyermeket
nem öltem! – folytatá fölegyenenesedve. – Hát a boszút kikerülnéd te
zólyomi fészkedben? – s vad táborodban bűnben rögzött vén eb, te! – sem
magyar, sem cseh, kiköpve egyik országból, émelygést okozsz a másikban;
szennyes kincsleső sárkány! pogány – kehelyimádó eretnek! – ah, ha ide
keríthetnélek, ide, ide, ide! – mert cséplőidet ismertem meg a holtak
közt váramban, s kezed nyomát. – – Az öreg hátraszédült ülésébe. Hosszú
szünet után folytatá, a kevély kényúrhoz intézve szavait: – Mit akarsz
most? űzött vad! kirablott rabló! nyomorult nyomorító! kifosztott
fosztogató! kinek egyebe nincsen a vendégfalatnál s a boszú ingerénél;
kinek födele a zivataros ég, nyughelye a rejtek, hol őt az éj érte be –
szólj, mit kivánsz te tőlem? Nézd, szegény vagyok én is. – Ah! nekem
nagy, háromszoros kincsem volt s egy angyalom! ki azt őrzé: s nekem
kevés volt, mint a kincs maga; – nézd! e sötét falak fogadtak korhadt
ölükbe. Mim van nekem, mit mással oszthatnék meg!?

– Tudományod, tanácsod! ezt jöttem kérni, ezt keresni nálad.

– Tudomány?! – mond az agg keserűn nevetve. – Ah! az ember mindig keres,
hisz, remél és vár, s az élet oly szegény, viharos és puszta. Az ember a
földet elhagyja vakhitében s a babona szárnyain mereng a szellemek
országán keresztül; a lég szellemeivel szól; párbeszédet tart sötét
gnómokkal, s a tűz szalamandráival fog kezet – jót tenni, vagy ártani,
élvezni vagy álmodni. – Oh, az élet szegény! szegény és koldus! – A sors
a kezet nyújtónak egy nyomorú batkát vet vigasztalására, s ki mondhatja
meg, ha a mit buzgó hiedelmében álmodik, idéz, teremt elő: valóság-e az?
nem agya-alkotta lény, igaztalan, mint a csalfa remény, s szétfolyó,
mint az éji rém, s lenge álom szilárd valóság helyett!

– Ah! – kiált fel Komoróczi – magad kétkedel, öreg! tudományodon? s
magad tétovában vagy álom s valóság között? s nem tudod: árny-e vagy
igaz, mivel s kivel tartod éji párbeszédedet?

– Mit tud az ember? te kevély halandó! – felelt sötéten az öreg. –
Tudod-e, hogy élsz? tudod-e, hogy a világ létezik? – mi vagy te? egy
odavetett eszme, egy lobbanó szikra a nagy mindenségben, mely lát,
gondol és képzel; s mindazt, mit lát és hisz, nem tudja: valóság-e vagy
álom? az-e ő, a minek önmagát látja? vagy egy athom, – lényeket alkotó,
– melyek nincsenek!

– Ha hiedelemmel megelégszel tudás helyett; ha veszed úgy, mint adhatom
azt, mit egykor valónak hittem, s a mit most – magam is kétkedve
valóságán – birok: ám legyen. – Szólj, kikkel én szólok éjféli
rémórákban, míg mások pihennek; – tarts párbeszédet régen megholtakkal,
kik sírjaikból susognak fel hozzám; – a sátánt lásd borzadalmai s
hatalma közt, miként nekem jelenik meg olykor, s tégy kérdést a
jövendőnek! – Ember, ember! nincs a tudásban boldogság, nyugalom s enyh;
intelek! – ne add reményedet s elfödött jövendődet a nyomorult sivatag
valóért: a sors ajtaja, visszacsapódtában, a vizsga fejét zúzza össze.

– Legyen! – mond Komoróczi sötéten – atyámat s anyámat akarom látni, s
két testvéremet! jövőmnek kivánok szeme közé tekinteni, a sorsot hívom
ki, jelenjék meg előttem sivár valóságában, mit bánom én!?

– S atyád nincsen s anyád nincsen? – mond az agg elmélyedve – s két
testvért óhajtasz vissza, vad gyilkos, égető, rossz rabló te! Hát neked
is édes az elveszettek szent emlékezete? s öt közül te is egyedül állasz
a világban? s távolabb a révtől, mint én, mert ifjabb vagy! – Az öreg
fölemelkedett újra, s némán lépett el Komoróczi mellett, miként haladott
csendes kisérteti mentében, bő talárja a padlón suhogott. A teremnek
egyik szögletében egy lecsüngő zsineget rántott meg, s csendesen
folytatá útját fel s alá.

Egyik alacsony állványon, mely üléséhez közel esett, s könyvekkel s
cseréptáblákkal volt megrakva, fövényóra állott, egészen az akkori kor
divata szerint, két, véggel egymásra fordított tölcséralakú zöld üvegből
készülve, melyeket ólompántok s oszlopok szorítának össze, az egésznek
hengeralakot adva. Annyira állott ez a rejtélyes öregtől, hogy fövénye
lefolyván a párbeszéd alatt, mely végzetének tanui valánk, már kétszer
megfordította, s úgy tevé azt most harmadszor.

– Az óra közelg, – mond az öreg varázsló – tárva lesz a titok előttetek;
de némák s vigyázók legyetek! Sokat ne remélj! a sors fukar
vallomásaiban s koldus adományaiban: a halandónak csak sejdítést ád, azt
is szűk kézzel, tudás helyett; de fövénymagvai drága gyöngyök, ki azokat
használni tudja. – Kövessetek!

A szóló azon asztalhoz közeledett, melyen a mécses égett s a könyvek
voltak helyezve. Fiókját húzta ki s abból egy igen vastag, sajátságos
jegyekkel czifrázott sárga viaszgyertyát kivonván, azt a mécses
lobogványánál meggyújtotta s Komoróczinak átadá; ezután a lánczczal
terhelt könyvnek lakatját nyitá föl egy kis kulcscsal, mely szíjövéről
csüngött le, s a könyvet az öreg szolgának nyújtá kezébe. Végre a
gyertyát átvevén újra, a mécses világait fújta el egyenkint.

Egy, eddig vándorainktól észre nem vett ajtót, melyet, mint a falakat,
szőnyeg borítá, nyitott fel, s ezen által egy sötét, keskeny folyosóba
behaladott. – Kövessetek! – ismétlé s Komoróczi elől, a szolga a nehéz
könyvvel utána, követék őt. Egy percz múlva a mogorva terem néma és
sötét lőn.

Csendesen lejtettek: az agg, a bűvös gyertyával elől, óriási gnómhoz
hasonlított; előttük s mögöttük sötét éj terült.

Nemsokára mélybe csigázó hágcsóhoz értek: széles fokain a földalatti
nedv csillogott, s szaglásukat avult penész hatá meg. A keskeny hágcsó
alján az út jobbra kanyarodott, s az alacsony boltozat hosszan
látszatott a föld gyomrába behatni. Komoróczinak úgy tetszett, mintha
néhányszor kerülték volna már meg egy tág folyosó gyűrűjét; de némán
ment s elméje kábultan várá mindezeknek eredményét.

Számításuk szerint, melyet az unalom s tudnivágy alkalmasint
hosszabbítottak: fél negyedórát haladtak már, midőn egy, vassal egészen
beborított ajtóhoz értek.

Az agg vezetőnek hármas kocczantására az ajtó szárnyai kétfelé váltak, s
vándoraink magukat határozatlan körű földalatti boltban találták,
melynek tárgyai, egyetlen mécstől s az agg kezében hamvasan lobogó
gyertyától világítva, csak egyenkint s későbben fejledeztek ki.

Néhány lépést tettek előre: a varázsló a gyertyát elfújta s így a
sötétet csak a mécses derítette kétesen.

Lanyha füstfolyam gomolygott vándoraink körül s szaglásukat nehéz,
átható töménygőz üté meg.

– Készen vagy-e, famulus? – kérdé az agg a terem közepe táján megállva,
míg követői különösen meglepetve vártak feleletére a famulusnak, kit a
félig derengő világban s füst közben észre nem vettek.

– Igen! – felelt egy mély szózat, s Komoróczi közel az öreghez azon
emberre ismert, ki őt a lak ajtajánál fogadá. Fél térden volt ez s a
kérdőre emelt fővel. Később, midőn a szemek a sötéthez szoktak, már a
tárgyak is bontakoztak előttök.

A boltozat, melyben négyen voltak, köralakú, tágas és magas volt,
közepénél valamivel mélyebben négyszögű állványon gránitból durván
vésett szobor vala kivehető, kemény jelelt vonásokkal, hasonló
valamennyire egy határistenhez a római korból; fejének tetején kékes
kisérteti lángja lobogott az egyetlen mécsesnek. A falak sötétek voltak,
s rajtok semmi ajtó vagy nyilás nem látszott; egy kerek, nehéz
faragásokkal s avult aranyozással terhelt asztalka állott jobbra a
szobortól, rajta rozsdás kard volt végig fektetve, mellette két
oldalcsont s egy roppant fövényóra, melynek durva homokja hallható
sipegéssel szemzett lefelé. A nehéz, izmos boltozatok s az egész
rejtélyes hely, épen egyszerűsége miatt, képes volt a legegykedvűebb
kedélyre hatni.

Alja tiszta, finom fehér homok volt, sűrűn összeverve s egybefüggése
által majdnem fénylő tapaszhoz hasonlított.

Kellő közepén e földalatti boltnak térdelt a famulus, kinek kemény,
gúnynyal vegyült arczkifejezése jelenben neki vadult s félig őrült,
félig magasztalt tekintetnek ada helyet; közelében néhány serleg és
szelencze állott s kezében szenet tartott. Körüle figyelmesb vizsgálat
után egy tágas kört lehete kivenni, a homokba szénnel rajzolva s
sajátságos betűkkel s jegyekkel terhelve.

– Félre! – mond az öreg Komoróczinak s követőjének intve, kik azonnal a
körtől jobbra vonultak s csendesen állottak. – Te is lépj ki, – folytatá
– s a famulus kissé nehezen emelkedve föl görnyedő térdeléséből,
kilépett a körből, szemeit figyelemmel függesztvén hol a körre, hol egy
kérdő s jóváhagyást követelő tekintettel, az öregre.

– Igen! – mond az öreg, a rozsdás egyenes kardot fölvevén az asztalról s
a kör jeleit vizsgálva, – ez a szénkör! meghintéd-e szentelt vízzel a
szenet?

– Igen, – felelt a famulus, szemeivel kisérve a kard végét.

Az öreg folytatá, a kör körül jártatva szemeit: – _Az üdvezítő pedig
megindulván, közöttük állott meg, s ők megismerték őt!_[14] Jól van, –
folytatá – a fecskendezés van tehát még hátra.

– Úgy van! – felelt a famulus.

– Add a szentelt edényt kezembe, s a rókafarkot, mely éjfélkor lövetett
s karácsony után a kilenczedik éjen vágatott le.

A szolga úgy tőn, miként parancsolva volt: s az öreg a rókafarkat
megnedvesítvén a kezébe adott edényből, fölegyenesedett. – Valami
méltósággal teljes volt alakján, s egész megjelenése, aggszerű
vonásaival s tág talárjában, a mécses kétes fényétől alig világítva,
képes volt a tömjénfüsttől úgyis kissé kábult főket babonás félelemmel
eltölteni.

Csendesen lépte körül a tágas kört, vigyázva helyezvén lábait a
varázsjegyek közt, nehogy azokat megcsonkítsa. Midőn mindent részletes
figyelemmel megtekintett, közel a szoborhoz megállott, s mély, majdnem
földalatti hangon így kezdé a varázst:

_«Úr a magasban! ki erős lábbal taposod a sárkányt, s kinek angyala
tüzes karddal védi a paradicsom kapuit: te láttad a sátánt és Lucifert,
Belzebubot és Leviatant, Elimit és Astorutot, mint hulló csillagokat
leesni az égből: ím te vagy az, ki a hatalmat adtad nekem, hogy a
sárkányt lábaim elébe idézzem. Segíts! segíts! segíts, uram! Ely – Elohe
– Elohim – Elion! semmi se ártson nekünk! Segits! segíts Sebahot! –
Adonay – Jah! Saday – Tetragammaton.»_[15]

Elvégezvén szavait, újra megkerülte a kört s folytatá rövid szünet után:

_«Mennynek fejedelmi! nyissátok a gyémántkapukat fel, s a dicsőség
királya ki fog azokon lépni.»_

Az öreg elhallgatott, s egy néma hosszabb szünet lőn.

– A munka kész! – kiáltá fel az öreg. – Föld fiai! lépjetek a körbe be,
és hallgassatok, ha inteni fogok. Bármit láttok, némán maradjatok: mert
a szó a horog, melybe a sátán a körmeit akaszthatja; s kit ő megragad,
vége van annak! – Itt nem árthat nektek semmi: az ősz szirteket, mint
könnyű kérget szétmorzsolja a gonosz; de e körnek hatásával az egész
pokol nem bír. – Famulus! nézd meg, legyöngyözött-e a homok az órában, s
éjfél van-e? – az utolsó fövény hullásával kezdődik a felszólítás.

A famulus a kis asztalka mellé állott, s Komoróczi félelmetlenül
tekintett maga körül, míg szolgájának minden tagja reszketett.

– Kit kivánsz látni? – kérdé az agg Komoróczihoz fordulva.

– Atyámat! – felel élénken a kérdett.

– Midőn a felszólítás szavait elvégeztem, – jegyzé meg a varázsló –
nevezd háromszor atyádnak nevét.

– Nevét? – mond Komoróczi – ha azt tudnám.

– Hogyan? hát nevét sem tudod te, s nem atyád nevét viseled?

– Nem! – mond a rabló keserűn, – mint hét éves vesztettem el őt.

– Mint hét éves? – kérdé nyugtalanul az öreg Komoróczira bámulva.

A famulus megszólalt: – A föveny legördült.

Mihelyt a famulus e szókat ejté ki: az öregnek arcza lángolni kezdett, s
feledve mindent, babonás magasztaltsággal felnyitá a könyvet, melyet a
Komoróczi szolgájától átvett; hallgatást intett, s olvasá, mi
következik:

_«Én Julius magus, hajdani nevemmel Káldor Elek felidézlek, a mindenek
teremtője nevében, jó vagy gonosz lélek! ki a földön e férfiút fiadnak
nevezted! valóságos vagy vélt atyja, kárhozott vagy üdvezült: harmadik
felszólitásomra jelenj meg!_ – Kis szünet után emeltebb hangon folytatá:
– _Az élő Isten nevében s az Otheon, Athanatos – Issiray – Agla –
Pentagammaton szavak erejénél jelenj meg! – – szelíd és kedveltető
alakban, nem mint ijesztő; s ne merj semmit elkövetni, a mi rémítene
engemet és ezeket itt, kik a_ _Luciat Tetragammaton – On – Alpha – Omega
– Lux – Mugiens – Premoton és Timulaton szavak védelme alatt
vagyunk.»_[16]

Míg az öreg olvasott, a Komoróczi szolgájának homlokán gyöngyözött a
veríték; fölgerjedt szeszélye ezer kisérteti alakot játszott elébe.
Végre szemeit húnyta be s ajkai vonaglottak.

_– Jőjj! és felelj!_ – folytatá Julius magus – _minden kérdésére e
férfiúnak és nekem! adj tudósítást a multról, jelenről és jövőről!_

_– Ismeretlen atya! az Enga – Habdanum – Ingodum – Obu – Englabis szavak
erejénél parancsolom és mondom, és kényszerítelek! – Agla! – Agla! –
Agla! – Adonay! – Adonay! Veni! – Veni! – Veni!_[17]

Komoróczi nyugodtan állott s szünet lőn.

Gáspár urának karját ragadta meg, s a terem egyik szögletére mutatott.

Komoróczi semmit sem látott, gúnymosolylyal szegzé szemét az agg
varázslóra s a megnémult szolgára.

– _Pártos lélek!_ – mond az öreg előre lépve – _utoljára az Adonay
Tetragammaton leghatalmasabb erejű szavakra kényszerítlek! jelenj meg!
Veni! – veni! – veni!_

Ezen pillanatban a boltozat egyik eddig észre nem vett ajtaja felpattant
s megjelent – – –



AZ ATYA.

  Lépted s ruhád fény-származást mutatnak.
  S ama nagyok közől egyikre, kiknek
  Várfödte ormaik szép völgyeinkre
  Lenéznek. –

_Byron Manfred. P. Horváth Láz. ford._

Egy ifjú lovag; sisakrostélya föl volt emelve, s egyét láttatá azon
arczoknak, melyek nem annyira vonásaik szépsége, mint az azokból áradó
lélek fönsége által, emberien túliaknak tetszenek váratlan jelenetekben,
s az élet nagy s elhatározó pillanatiban. A nemes föveg ezüst pántjai
alól gazdag hajhullámok gördültek ki; az egyszerű barna dolmányt elől
testhez szoruló vért födte aranyozott ékalakú éllel közepében; hosszú
egyenes kard csüngött oldalán; s miként a kör előtt megállott, tekintete
mondhatlan méltósággal s nemével a szánakozó gúnynak, szállt
személyről-személyre.

– Ki vagy? – kiált az öreg varázsló, majdnem elvesztvén lélekjelenlétét.

– A kit szólítál, jámbor! – mond az ifjú – nem ijesztő alakban, miként
óhajtád, atyja ezen férfiúnak itt s mindnyájatoknak, kik, mint hű fiak s
igazbanjárók, bennem az atyát akarjátok megismerni.

Komoróczi az első pillanatban sejdíté már, hogy a jelenet nem szellemi;
hogy annak anyaga földi, s ármányt gyanított; de oly vakmerő, elszánt
férfiú, mint ő, a veszélytől soha sem rettent meg. E jámbor lelket –
mormogott magában – meg kell kísértenem. – Üdvözlek, atyám! – mond, a
megjelenthez intézve szavát – első kérdésem az hozzád: minő nevet
viselsz?

– Nemcsak atyád, birád is vagyok, rabló! – felelt nyugodtan a kérdett. –
Istenemre! kinek kénye oly véresen rombolt ártatlanokon, mint a tiéd, az
atyját megtagadta; ismerj rám, Komoróczi! a király áll előtted!

– A király! kiáltának fel mindnyájan a legnagyobb meglepetéssel.

Az öreg a szobor állványáig tántorgott, s annak párkányára hajtotta
fejét; Komoróczinak szolgája féltérdre rogyott; a rabló nyugodtan előre
vonta kardját. – Itt – kiált fel – egy lovagot látok, sisakkal és
karddal – a királyt nem ismerem! Mint gyermeknek egykor, az Erzsébet
név, később a Lászlóé csendült fülembe; mióta e szent nevek elhunytak,
király nincsen! – csak üldöző, ki véres karddal zaklatja ki a hon
legerősbjeit sasfészkeikből! ki a kevély várakat rontja le, s népét
palotákba költözteti!

– Igen! – felelt a király hidegen – a rablók fészkei széthányattak; de a
nemes lovag vára, kevély tornyaival, mindenütt áll még. Az itélet órája
jelen, add fegyveredet ide s várd a biró szavait!

– Adni? – mond Komoróczi gúnymosolylyal – még nem tekintettem oly
férfiúnak szeme közé, kinek szavára kardomat adnám oda! – Én itt benned
a királyt nem ismerem! mindenemet elrablottad, beszterczei gróf! – e
kard sajátom csak, jer s vedd ki kezemből.

Mátyás azzal a hideg, rögtöni bátorsággal, melyet atyjától öröklött,
ragadta mellben Komoróczit s egy fordítással kardját csavarta ki
kezéből.

A vad lovag önkénytelen tántorgott hátra, s két eddig láthatlan ajtón
betóduló fegyveresek karjai közé hanyatlott, kik őt dühös védelem után
fogták körül.

Szótlan állott a rabló legyőzőinek aczélmarkai között, oly mondhatlan
kifejezésével a boszúnak s megvetésnek, hogy őt irtózás nélkül nézni nem
lehetett.

Mátyás csendet intett. – Öreg! – mond, harag nélkül fordulva az agg
varázslóhoz – ismerlek: hét éve már, hogy itt vagy, neved Káldor; három
éve, hogy a hon kormányán ülök, szólj! miért nem folyamodtál hozzám? –
Téged Erzsébet idejében kiraboltak, rajtad kemény csapás történt: te
nődet s három gyermekedet vesztetted el.

Az öreg feje keblére hanyatlott.

– Egy fiad volt hét éves s két leánykád, úgy-e? – folytatá a király.

Komoróczi figyelmezni kezdett.

– Egy fiad s két leányod! mondd, öreg, hová lettek ezek!

– Ah! – kiált fel a rabló – ha ez lehetne! – három gyermeke volt ezen
öregnek itt, s egy hét éves fia? – kinek nyakában Mária-kép csüngött,
mely ha aranyból lenne, nem maradt volna meg oly soká; – szólj! az élő
Istenre, öreg, nem úgy volt-e.

[Illustration: – Jer, s vedd ki kezemből!]

– Úgy! – sóhajtott fel Káldor, Komoróczira bámulva – s a kép! s a kép? –
kiáltott feszülve.

– Tépjétek szét keblemen a dolmányt, férfiak! – mond Komoróczi őrült
magasztaltsággal, s arczában elegye a felriadt érzés- és örömnek vala
kifejezve. – Itt, itt! – szívemen a jel. – – – Oda nézzetek, emberek!
azon öreg ott! – az én atyám!

– Fiam! – kiáltott fel Káldor, Komoróczira szegezvén kétkedő tekintetét,
s halvány arczában az öröm bibora terjedt. – Nem, nem lehet! te
Komoróczi? a vérengző rabló, a kevély, hatalmas kényúr, kinek neve a
pesti külvárosokig hangzott, s tornyait reszketteté meg? – Ha te vagy a
király, ama fénylő vérttel szíveden, nézz ide, egy rabló ez – – de fiam!
hadd őt keblemre jőni! – oh király! húsz éve már, hogy e szem sírni nem
tudott, – itt könyük gördülnek!

– Atyám! – szól Komoróczi, az ingerültség óriási erejével hátranyomván
megfogóit s atyja térdeihez omolva. – Te vagy az én atyám! – tehát
létezik e széles világon egy élő lény, mely közel van szívemhez? – nem
árva többé a levert rabló? – – Mit akarsz te, kegyetlen ember, ki itt
magadat királynak nevezed? azért adtad-e az atyát fiának, a fiát
atyjának, hogy őket elszakítsd egymástól? – Itt vagyok, a sorssal számot
vetettem! – miként nem tudtam, mi a kegyelem, nem fogadom azt el tőled;
– de ember vagy! – neked is volt atyád, nagyobb náladnál, kit, mint
gyermek, Istennek hittem. – Engedj egy hetet nekem, hogy lehessek fiú és
ember! egy puszta, nyomorú hetet, – egyetlent! – hogy ezen öreggel
szólhassak, hogy ősz feje vállamon nyughasson, hogy őrizhessem álmát, s
kezeit illethessék ajkaim! – Húsz éve már, hogy árva vagyok! egy hetet
kérek, – s fejemet adom érte!

A rabló dühösségében, mely kínnal s nemével a kábultan fejledező
érzékenységnek vegyült, a királyt meglepte. Vizsgáló tekintetet vetett
az öreg varázslóra, ki a Komoróczi nyakán függött, s fiának arczát
vizsgálta, magába mélyedve. – Egy fiam volt! – rebegett félőrülten
Káldor – Kálmánnak hítták őt; a gyermek szőke volt, s ha élne, most alig
lenne huszonhét éves. E férfiú volna az én fiam? – Ah, mondd! a negyven
év redőit s a hosszú szakállt mi adta neked? – hová tetted kis húgaidat?
– szólj! – mert a hit kétes bennem, s talán minden újra csak álom?

– Ide nézz! – felelt élénken a kérdett – letépem az álszakállt
arczomról, az öröm bódulttá tesz! Ezzel álhaját és szakállát keríté le
arczáról, s egy szép ifjú állott a király előtt.

– Fiam! – kiáltott az öreg.

– Igen, én vagyok fiad! – oh, nézzetek ide! én ennek az embernek fia
vagyok! – a burok lezuhan szemeimről: emlékezem, hogy egykor kevély
várban laktam s tagjaimat fényes ruhák födék; egy szelíd hölgy állott
mellettem, s fürtjeimet választá kétfelé ezüst fésüvel!

– Anyád volt! – nyögött az öreg.

– E jelenet maradott meg eszemben, – folytatá Komoróczi – a vár fénye s
néhány roppant ebnek csaholása.

– A csataebeké! – jegyzé meg az atya, a rabló fejét simogatva s könyűvel
ázott arczát fiának sűrű fürteire nyugtatva.

– Emlékezem zajra, tűzre! – folytatá ez, mintegy összeszedve
emlékezetének elmosódott képeit. – Igen, egy öreg szolga ragadott fel
két gyermeket és engemet az ágyból, – füleimben egy halálsikoltás cseng
ez óráig! – E kéz, mely száz férfiút terített le, nőt nem tudott ölni:
mert ama sikoltás csengett fülembe! – Ha anyám nevében kérnétek éltemet,
odaadnám! – A rabló a végszavakat majdnem suttogva mondotta ki.

– Anyád sikoltása volt az! – rebegte kinosan az öreg, két térdre esve s
fiát ölelve át – ah! – világos minden! minden!

A király s a körülállók némán hallgaták a nyilatkozást. Volt valami
tündérileg igéző e jelenetben, mi a szívet ragadta meg. A kisérők
szövétnekei kisérteti fényt árasztottak e komoly kőívekre, s az egésznek
hatásteljes tekintetet adtak.

Mátyás mély részvéttel állott a két beszélő előtt; szivében kemény
küzdés volt. – Komoróczi Isten- s emberi törvény s az örök szent igazság
következésében, százszoros halált érdemlett. Rablás, nyiltan s orozva
ölés, gyujtogatás, rendbontás; szóval: minden, a mi bűn s országos
gonosztett, őt halálra itélte. Őt komor végzet sujtá azon körbe, hol
rablóvá nőtt fel; sorsa őt némileg mentheté ugyan: de a tettek
kiáltottak. – Igy, atyja előtt állva s annak térdeit körülölelve, a vad
rabló a király szivét érdeklé, ki nem nézhette szánakodás nélkül, s
keblében hatalmas szózat kelt föl a fiú védelmére a rabló ellen.

– Komoróczi! – mond Mátyás – teljék kívánságod: egy hetet engedek; de
egy hét múlva itélőszék előtt állandasz, s tetteidről számolni fogsz.

– Egy hétig élek! – mond Komoróczi – akkor meghalok! – legyen úgy! –
Kérdezni akarsz engemet? – – Mit vársz te tőlem feleletül? mint a lopó
adjak számot a batkákról, melyeket az erszényből kiürítettem; a gyürűket
s karpereczeket soroljam elő, melyeket a hókezekről fejtettem le? – A
Komoróczi név széthangzik az országban! – Karddal oldalamon, mint nyilt
ellenség vívtam veled! itéljen az Isten közöttünk.

– Nem az itélőszék előtt állasz most, – felel szelíden a király – e
percztől kezdve egy hétig a fiút akarom benned tekinteni, nem mást!
Mondd, mit tudsz sorsodról még, testvéreid élnek-e?

– Hagyj engemet most! mit tudom én, egy hetet adtál, oh, ne csipkedd
perczeit vissza, engedd azt ezen öregnek élnem!

– Nem leszek fukar az idővel, Komoróczi – mond Mátyás. – Te, ki az
életért esdeklőnek a perczet tagadtad meg! vedd tőlem az életet: élj! de
úgy, hogy ártani ne tudhass.

– Élni! – kiált fel meglepetve a rabló, s szemei kétkedve voltak a
király nemes vonásaira szegezve. – Rövid szünet után folytatá: – Igen,
te a király vagy! – a rablótól halál jő: a király életet ad! – Atyám!
nézd ezen embert itt, – én gyűlöltem őt: mert mint a szirt állott
előttem, s fegyverem éle gerinczein tompult el; megvetettem: mert
gyermeknek hittem, kit ölben ringat a cselszövény s péppel édelgett a
hizelgés, s ez az ember – leggonoszabb ellenségének életet tud adni!

– Oh királyom! – mond az öreg, a Mátyás dolmányának szárnyait
megragadva, miért kelle húsz évvel jobbkor születnem?

– Téged kábult babonás! – mond a király méltósággal teljes tartással –
szánlak; de átkos szemfényvesztésed bűnhödésre érdemes: nem mivel
boszorkányokat hiszesz, nem, mert azok nincsenek; nem mivel az ördögöt
idézed elő: mert mélyen pokol odvaiban van az, Üdvezitőnk hatalmától
lelánczolva; – s ha meghivásodra előáll: agyad alkotta őt, s képe
képzeted réme, nem valóság. – A gyáva babonást, kit a rezgő levél
remegtet, megvetem! – De te nem magadnak ártasz csak: te a babonát
terjeszted; te a gyávákat csábítod s rossz ember vagy, pedig az Isten
jónak teremtett! Alig hihetem, hogy józan észszel ember ennyire
törpülhessen: nyomorult! te őrült vagy!

Az öreg, a babona vakhitében, gúnynyal s tagadólag rázta fejét. – A
király egyik főemberéhez fordult:

– Vigyétek őket még az éjjel Visegrádra; szoros felügyelet legyen rájok.
Ezen ifjúnak itt, míg jobban megismerkedünk, lánczot tegyetek kezeire,
lábaira: mert nem üdvös azoknak szabadon lenni. Ki szavát annyiszor
megszegte, mint ő, annak hitele nincs. Ezen aggot itt, tartsátok jól;
könyveit, bútorait, s mindenét, mi őt őrültségére emlékeztetné,
égessétek össze; e babonás lakot dúljátok fel; romjait hordjátok el, s
üres helyét boríttassátok kövér gyeppel be, hogy nyoma se maradjon. Árát
megfizetem én. Irtódjék emlékezete ki, miként akarnám, hogy a babona s a
buta álhiedelem veszne el s terjedne világ mindenhová.

– Szobája e gyermekes vén ábrándozónak, – folytatá a király szelídebben
– kórház legyen; adjatok ezen ifjúnak itt dolgot, hogy a mit egyik húsz
éven elhenyélt, a másik kárt tett, – némi részben pótlódjék. – Ha
reményt nyujt egyik, vagy másik ördögből – mert, Istenemre! csak ily
nemében az ördögnek e földön hiszek – emberré válni, ha újra születtek a
jónak: akkor! – de elég! – távozzatok!

A király parancsa szorosan teljesíttetett: másnap már Komoróczi,
atyjával Visegrádon a Salamon tornyába volt zárva.

A zugligeti ház szétbontatott. – A minek értéke volt s babonára nem vala
használható, azt a király Visegrádra küldette az öreg Káldornak. – A lak
s az alatta terülő földalatti rejtekek s pinczék üregei a földdel
tétettek egyenlőkké. Három hét múlva a garaszolt házhelyen harmattól
csillogó gyep terjedett, s az egész lak, mint varázsvesszővel illetve,
eltűnt örökre.

Gyanítható, hogy az öreg Káldornak cselédei közt volt, ki a király
megbizottainak a lak rejtekeit felfödözte; vagy talán épen egy
lélekidézeti jelenetet várt, hogy azt hírül adhatván, tetten érést
eszközöljön. – Akkor tájban legalább közönségesen azt hitték.

A király az igazságtétel után kiséretével csendesen haladott a
Zugligetből ki Buda felé. Balján Galeotti lovagolt: olasz tudós s egyike
azon külföldieknek, kiket egyrészt a tudományokat kedvelő királynak
kedvezései, másrészt titkos cselszövények csaltak közelébe, s kik néha a
magyar nyiltszivűséget álnokul használták arra, hogy egy tervet
csirájában kikémlelvén, annak sikere ellen gátot emelhessenek. –
Galeotti azonban, bár nem ment áskálódásaitól, kik Mátyás előtt sokszor
törekedtek őt gyanuba hozni: dicséretes kivétel gyanánt fénylett a lenge
külföldi sereg s főleg az özönnel jövő-menő olaszok közt. Hév
ragaszkodás a király személyéhez, nyiltszivűség, s az akkori időben
nevezetes jártasság a tudományokban, főleg a csillagászatban, tevék őt
Mátyásnak leggyakrabban látott s legkedvesebb emberei egyikének.

A fellegek a szük, de festői völgy felett elvonultak, s a lég, áthatva a
vihar utáni fűszertől, mely a virágok illatát emelé ki, tiszta volt és
ragyogó; a fák levelein a teli esőcseppek égni látszottak, s mint háború
után a csendes béke, úgy szunnyadott a szűz éj a derült, ifjudonzöldelő
természet keblén.

A király nem volt vidám, mint soha nem, mikor igazságszeretete őt
büntetni kényszeríté. De egyéb is emésztette. – Ő Katalinban senyvedő
virágot látott, csak azért virulva, hogy keblén hervadjon el; s bár sem
a nőt ifjú heve, sem a királynét magas lelke nem szereté: föltalálta
benne a hű férj, a nemeslelkű férfiú s az ember a tárgyat, a legmélyebb,
legszínletlenebb részvétre. – A királynén, darab idő óta, veszedelmes
jelenségei mutatkoztak a tüdővésznek. Mindazok, kiket a részvevő Mátyás
neje egészségi állapotáról tudakolt ki: őt annak bizonyos kora halálával
ijesztették. – Feltehetjük ily férjről, hogy egy lényt, ki őt szerette,
ki hozzá csatlakozott, óránkint, perczenkint enyészni látni, országos
gondjai s nagy tervei közepette is fájdalommal töltötte el szívét. –
Maradékra remény nem volt így s e házasság a jövendőre nézve is
fontosságát elvesztette; de Mátyás sokkal nemesebben gondolkodott, mint
hogy valaha, csak egy tekintettel is, elárulná az iránti aggodalmát. Bár
őt orvosai bizonyossá tették, hogy Katalin képtelen a királynéi magas
nevet az anyai, szívhez szóló s boldogító nevezettel egygyé olvasztani.

Galeotti gyakrabban volt a királylyal, mint hogy lelki állapotja előtte
titok maradhatna; de ő nem örömest pendített meg oly húrt, melynek
rezgése fájdalmas. Ment volt a művelt tudós azon szívetlenek módjától,
kik a lelkiképen szenvedő király előtt olykor elválásról s a hon javára
biztosb nősülésről ejtének szót.

A jelen pillanatban Mátyást kedvetlennek látván, igyekezett őt
felvidítani, a nélkül, hogy tárgyakat érintene, melyek emlegetése
kedvetlenségét öregbíthetné.

– Felséges uram! – mond az udvarias olasz, – nevezetes rejtély lenne a
megfejtésre: mennyire bűnös, következőleg büntetésre érdemes azon
babonás ördögidéző, kit felséged, megjelenése által, kirázott
fogalmából?

A király könnyű sóhaj után lélekzetet látszék venni, mint ki mellén
feszülést érez. Szokása szerint, midőn kedves embereivel beszélgetett,
utánozhatlan nyájassággal s vidáman fordult a szólóhoz. – Lássuk,
Galeotti! – mond – mit tudna itt elválasztani s következtetni
bölcseséged? minő erkölcsi vád terhe alá jöhet egy elfacsart elméjű
babonás agg, ki jól vélve hisz el mindent, a mit a hagyomások ava
sötétség penészeként szivárogtatott a tizenkettedik századból a
jelenkorig?

– A király, – felel Galeotti, urát francziás, a lengyel udvarból még
László idejében Magyarországig költözött modor szerint szólítván meg, –
kérdésébe, szokott elméssége s mélysége szerint, majdnem beleszőtte a
feleletet. – Valóban, én azt hiszem, hogy az öreg Káldor azon nemében
van az őrültségnek, melyet a király igen éles tapintattal lobbantott
szemére s melynek fejtegetésében a minap, midőn Janus Pannoniusszal s
Vitézzel vitatkoztunk, felséged velem egy véleményben volt.

– Emlékezem! – a boszorkányokról volt szó, – jegyzé meg vidáman Mátyás –
Gara, Bánfi, Ujlaki is jelen voltak s az utóbbi több nevezetes pört
említett, melyekben a vádlott személyek nem mindig a kínzópadon, hanem
néha önkényt is, tettek vallomásokat.

– A három úrral – viszonzá Galeotti nevetve – valóban nehéz e tárgyról
vitatkozni: ők az ördög hatalmában hisznek. Lélektani tekintetből az
emberi elmének ilyen ficzamlásai érdekes vizsgálatokra vezetnek. Tény,
hogy ördögczimboraság miatt vádolt személyek körülállásosan adták elő,
sőt esküvel erősítették ismeretségöket a gonoszszal; összejövetelüket a
szent-gellérti boszorkány-szabathokon[18] s több afféléket: a mi
egyenesen odamutat, hogy e neme a kábultságnak érzéki hiba s valóságos
betegség. Talán azon altató s kábító szerek sokszori használásának
következése, melyekkel ezen őrültek magukat kenni szokták; puszta csalás
semmiesetre nem; ily összehangzás tettben s vallomásban, egymással oly
távoli helyeken, a csalás eszméjével, főleg buta, babonás népben – össze
nem fér.

– Megvallom, – felel a király – hogy én ezen előitéletet annyira
berögzöttnek hiszem, mikép gyógyítását alkalmasint későbbi századtól
várhatni csak. Azonban e jóltevő fordulatot elősegítni kötelesség.
Tudod-e Galeotti, hogy a hol ok s bizonyítványok sikernélküliek vagy
elmét s érzéki kört haladók, ott a dolgon keresztülnyúlni s a
balitéletnek utait kell elzárni?

– Sok kormány- s életbölcseség van annak elméletében, a mit a király
mond, – viszonzá a bölcs, – de gyakorlatban, úgy vélem, egy volna a
legnehezebb feladatok közől a kivitel.

– Úgy-e? – felel Mátyás mindig vidámabban. – Lásd, Galeotti, – én mindig
úgy hittem, hogy a munka nehéz volta s terhe emeli a siker becsét. A mi
köznapi, nem ad nemes élvezetet a léleknek. Nem nevetnél-e, ha egy
ütközetben sorban látnál kopjásaimmal állani, engemet a királyt, mint
közvitézt? – Vagy azt, ki egy csarnok tervét rendezi, mint egyszerű
napszámost, téglát hordani? – Nehéz? – hiszen ez a munka öröme! Szeret-e
bajnok gyávával vívni; s nem teszi-e kivánttá az erőfejlést a kivitel
kétsége? – De térjünk a tárgyhoz. A vakokkal például a zöld és kék szín
közti különbséget megértetni nem kis feladat volna! – Hallj egy
hasonlítást, például ha mondanám valakinek: atyafi! midőn e szilva itt
zöld, akkor lázt okoz; várj, míg kékké érik s a harmat hamva borul rá,
akkor ehetsz belőle kár nélkül.

– Nos, – mond Galeotti – a hasonlítás találó; s az alkalmazás?

– Utszéli; – felel a király nevetve – fejtsd meg.

Galeotti soká gondolkodott.

– Lásd! – kiált fel Mátyás – az emberi elme fonákságai közé tartozik, a
feloldást mindig messze keresni a tárgytól. A dolog egyszerű: – én a
helyett, hogy csak egy órát vesztenék magyarázatra buta emberekkel vagy
vásott lényekkel, őket minden további előzmény nélkül a kerttől s a
szilvától tiltanám el; azaz: a kert körül magas falat vonatnék s az
ajtóra kemény lakatot tétetnék; nem felelek róla, hogy a kerítést
áthágók egyike valamelyik szilvafán nem függne egyelőre, ha az éretlen
gyümölcs mérgétűl ezreket kellene megóvnom.

– Még mindig elmélet áll itt előttem s a király, könnyű szavalatával, a
dolgot bővebben szükség, hogy kifejtse. A tilalom gyakorlata épen a
nehéz.

– A hogy veszi az ember, – viszonzá Mátyás. – Mikor Erzsébet idejében
Giskra hatalmával vissza kezdett élni s barátból, gonosz alvezérei által
a hon ellenségévé változott: mennyit tanácskoztak az Erzsébet udvarában!
ki aligha meg nem unta végre a hívott vendégnek hivatlan gyakoriságát. A
Cilli gróf maga nem egyszer okoskodott, tervelt azon szabadzsákmányos
ellen, kinek terjedő híre – mint minden középszerűn túli – őt sértette.
Mi volt a következés? Giskra a felső vidékek ura lett, majdnem királyi
hatalommal s a cseh rablók főnökei a hon keblébe fészkelték magukat. Egy
gyorsan sarjadzó növény lett a háború, melyet az egyik s a másik rész
vérrel öntözött: míg a kétkedő kertész, az éles sarlót tartva kezében,
messziről számlálgatta a szívfű levelein: vágjon-e a gyökér alá, vagy
ne? Így állottak a dolgok, mikor én Budára jöttem. – Egy parancs! s az
akarat ereje s lám! több harmincz rablóvárnál romjaiban hever! Giskra
Zólyomra s fatáboraiba szorult; cséplői megapadtak, mint az aratók
száraz tél után. – Értesz-e már?

– Valóban, – mond Galeotti, a királyra bámulva – felséged ott ragadja
meg a dolgot, hol az üstökön lehet kapni, mint az alkalmat. De bárminő
sikerrel rombolt is a Rozgonyi hada a zsákmányosok gyilkos fészkei
körül: azon ezerfejű sárkányt, melynek neve bal- s előitélet, babona s
vakhit, Istenemre! nincs emberi kéz, mely megfojthassa.

– Ember! – szólt Mátyás az ő szokott fönségével, midőn a lélekre akart
hatni – nem tudod-e, hogy kötelesség e földön a haladás s a tökélyre
törekvés? ki mennyemet nyitnám meg s angyalaim légióit mutatnám az ég
azurjában, emelt lángoló kardokkal s hogy csak annyit akarok, a mennyit
lehet és szabad tennem? – Pillanat műve-e azon hosszú kínos út a
tökélyre, melynek vezértűzoszlopa a természet homlokán lobog? – Ezredek
tűntek el, s mi haladunk s hulltunk; s hol állunk most? – Nem századok
haladásának gyümölcse-e dolmányomnak e gombocskája, melyen egy római
imperator bámult volna egykor? – Igen! megkezdeni a munkát is érdem,
Galeotti! ha le sem győzzük a sárkányt, melyet győzhetlennek neveztél;
vagy századok sujtása töri meg szíjas életét; de orrára verjünk
mindenütt, hol veres taréja mutatkozik; körmeit vagdaljuk le, hová
hártyás lábait nyujtja s szemébe szúrjunk, hová annak igéző sugári
szédítve lövelnek. Az örökös támadó ellen örökös háborút kell folytatni
s első hátrálásakor emelt buzogánynyal, mint a fergeteg, rohanni meg őt
s üldözni kifogyhatlanul! hogy vissza ne fordulhasson; s mint a szarvas,
kit a vadász kerget a vadon tömkelegein keresztül: végre kiállva a
verítékes rohanástól, az üldöző lábai előtt rogyjék össze s kése egy
késő századnak verje agyán keresztül a haláldöfést.

Mátyás alatt kevés aggasztó következései voltak a boszorkánypöröknek; de
sikerre vezettek; mert a vádlottra s figyelőkre inkább szégyenítők, mint
veszélyesek voltak. E nemét az ábrándozóknak a király elhatározottan
mint rossz szándékú rablókat vagy lelki betegeket s őrülteket tekintette
s így – vagy büntette a nélkül, hogy máglyán veszszenek el, vagy
kórházba záratta. De élénken s minden szugolyban üldözte s gátolta a
babonát, kifogyhatlan makacssággal inkább, mint valaha; s bátran el
lehet mondani, hogy e folytonos üldözés előkészítette útját azon jóltevő
világosságnak, mely később az ily babonákat, mint nevetség tárgyát
tekinteté, s az azzal foglalkozókat mint csalókat vagy tudatlan
kábultakat tanítá megvetni.

Mintegy két óra lehetett éjfél után, midőn a király mindig beszélgetve
Budára érkezett.

Reggel a felkeléskor sokan jelentek meg személye körül. Ő ezen ős udvari
tisztelkedési szokást fejedelmi fönséggel s meglepő tapintattal
gyakorlá. Valóban nevezetes vegyületét lehete ily alkalomkor látni a
nyájas feszültség nélküli beszédeknek, azon nagyra terjedő dolog- s
tervfelfogásnak s azon kellemes társalkodói könnyűségnek, mely Mátyásnak
annyira sajátja volt.[19]

Felöltözködvén a király, reggelizett. Ezt ő többnyire valamelyik
ablakának közelében, kis asztalka mellett tevé: a reggeli gyümölcsből,
főleg fügékből s ha idő engedte, dinnyéből állott. Elvégezvén ezt, maga
elébe bocsátotta mindazokat, kiknek sürgető követeléseik voltak, vagy
kik rövid időre látogatták meg fényes udvarát.

Jelenben egy lovagot jelentettek a királynak, ki az akkori szellemben
ismeretlen kivánt maradni, fogadás következésében; de a királynak fontos
tudósításokat hozott.

Mátyás előparancsolta a kalandort, s a terem közepében terített
szőnyegre lépvén, fényes látogatóinak közepette nyugodtan várta a jövőt.

Az udvari tisztek egyike az ajtót nyitotta ki s egy deli lovag jelent
meg: lépte udvari könnyűséghez s biztossághoz szokott; termete nemes és
emelt, fegyverzete fénytelen vas, de ízléssel vert s úri készületű volt;
sisakrostélya leeresztve. Így állott, szerény illedelemmel hajtván meg
magát Mátyás előtt. A jelenlevők elegyével a meglepetésnek s
tudnivágynak nyugtatták a szép termetű férfiún szemeiket.

A lovag némán maradott s egy-két pecséttel erősített pergamen-tekercset
nyújtott át a királynak, melynek hátán, az akkori divat szerint, az író
neve is olvasható vala.

– _Giskra!_ – kiált fel meglepetve a király.



SALAMON TORNYA.

  – – nem kerülnek mély sebeket s halált,
  Ki halni tud, nincs járom erős nyakán.
  Néked tenéked – – – szabadság,
  Áldozik a – – – – kifolyt vér.

_Kölcsey Ferencz._

Mátyás felvágta a két pecsét közti színes zsineget s legördítvén a
tekercset, annak tartalmát átfutotta. Olvasás közben arcza mindinkább
sugárzott; végre körültekintett.

– Urak! – szól igen derült kedvvel – a nemes ismeretlen lovag nekünk
kedves tudósítást hozott; az elszakadottak rendre térnek vissza s
ellenségink barátainkká válnak!

– Giskra! – kiáltának fel néhányan a jelenlevők közül – hihetetlen! ez
határos a varázszsal.

– Úgy van! – folytatá Mátyás. Ő, Giskra; – birtokában a zólyomi várnak,
melyet kezei közt hagyánk,[20] s a felső vidékek nagy részének: zord
sereggel bérében s néhány vívatlan faerősségével, melyeket a Rozgonyi
emberei, gondolom, igen is ismernek; szóval: teljes erőben ellentállani!
s ím! – békekezet nyújt, lovagi bizodalommal, nemesen s hozzánk illőleg
s így elfogadhatólag. – Halljátok, urak, mit ír! Erre a király
Bretizláwnak, a csillagásznak, a pergamenlapot átnyujtá.

– Téged, öreg, ég biztosa, illet az olvasás! – folytatá – mert nem
régiben váratlan örömet jóslál a csillagokból számomra; bár fénylő
vándoraid nem egyszer szedtek már rá!

– Vagy mi nem értettük őket, – tevé az öreg ihletve hozzá.

– A hogy akarod: vagy mi tehát nem tudtunk az ég tárt könyvéből olvasni.
Most igazat, kedves igazat szóltak azok; olvasd!

A csillagász, kinek öregsége s éji vizsgálatai daczára, igen jó szemei
voltak, közelebb állott az ablakhoz s olvasá:

«Felséges úr!»

– Tetteim oly ismeretesek, mint hűségem Erzsébet királyné s örököse,
László iránt: sem kiemelni azokat, sem menteni ezt, nem akarom. – Midőn
a lengyel Magyarországba ütött, a helyzet tevé törvénynyé, semmit sem
mulasztani el, mi hatalmamat nevelhetné, mert fejem s birtokom forgott a
koczkán. Seregeim – nem tagadom – sok rosszat okoztak, részint akaratom
ellen, részint mivel őket olykor kényökre kelle hagynom, hogy hűségökről
bizonyos lehessek; mert ily sereggel valék csak képes a lengyeleket
többször, atyádat kétszer meggyőzni s a bevett tartományokat birni ez
óráig. – Ha László élne, híve maradnék; ő meghalt. Téged az ég csudás
végzete tett a trónra, ifjú király, s arra érdemes vagy mind hatalmad-,
mind erőd- s szelidségedért. Én az emberiség ellen vétenék, ha tovább
engedném Magyarországban dúlni seregeimet s az Isten végzése ellen
törekedném. Illőbb s igazságosb, a mit tenni akarok. – Im, király úr!
ezennel békekezet nyujtok neked s valamint atyádban a nemes ellenséget
becsültem, László bátyádban egy bajnok balsorsát könnyeztem meg: úgy
nyiltan vallom itt hódolatomat királyi tulajdonaidnak, kora
érettségednek s ritka vitézi lelkednek! Te hős erővel szertezúztad azon
kényurakat, kik pártolásom alatt, de visszaélve azzal, inséget s nyomort
árasztottak a honra. Én vagyok az egyedüli, kit meg nem győztél, ki még
szabad vagyok s neked ellent is állhatnék! – De az is vagyok, ki
jövendőd dicsőségét látom előre s égek zászlóid alatt a nemes pályán
követni tetteidet. Becsüllek, uram király! bár nem retteglek! –
Birtokomat átadom ezennel: a városokat, várakat, szóval mindent,
föltétel s egyezkedés nélkül. Személyemmel pedig parancsolj! – Éljen a
király![21]

– Éljen! – ismétlék mindnyájan.

– S te, derék lovag! – szólt illetődve Mátyás, az elfödött arczú ifjúhoz
intézve szavait – ily jó hír meghozója, mondd, ki vagy? A lovagi törvény
szent és tiszteletes előttem; atyám csapott lovaggá! – azért nem
kényszerítlek szólásra, ha fogadásod ellen van az; de örülnék ily hír
meghozójának vonásait láthatni.

– Uram! – felelt a lovag, a mint látszott, szándékosan változtatott
hangon. – Éljen a király! – Ezzel tiszteletteljes meghajtás után, az
udvari rendszer ellen ugyan, a fejedelmi intés előtt, de az akkor
divatos elsőségei következésében az ily regényesen rejtélyes lovagoknak,
hirtelen eltávozott.

– Ismeritek ezen alakot? – mond a király körültekintve.

Mindnyájan hallgattak.

A király a tekercset összegördítette. – Én ismerem, – szólt
nyugodt-vidáman.

A jelenlevők arczán élénk tudnivágy vala kifejezve; a király mosolygott.
Kérdeni őt illetlen lenne, ajkairól lesték a szót.

Mátyás hallgatott.

– Deák Imre! – mond végre, a tárgyat röviden megszüntetve. – Te Giskrát
ismered; a csatatéren néztetek egymás szemébe: te feleletemet viended. –
Ezzel a király visszavonult s Deák vagy Zápolya Imre követé őt.

*

Az idő telt. Magyarországon élénk mozgás volt; a korona váltságára, mely
még mindig a császár kezében volt, egy-egy aranyat határozott az ország
egy nemes személyre, mint önkénytes adományt. A bosnyák király, a
velenczeiek s raguzaiak az üdvös czélra kezet fogtak. Túl a török
készült; a Duna ozman hajók alatt nyögött; Rozgonyi, Bátori, Zokoli
Péter fegyverben állottak, s a király, magas lelkével mindenütt jelen,
mindenütt intő ujjal, emelt karddal s átható tekintettel; Szegedről
Budára, onnan Tordára repült inkább, mint ment. Radulyt, ki ellen a
kegyetlen Wlad vívott, oláhországi vajdává tevé s Wladot Budára küldé
fogva.

Aly bég e közben százötvenezer törökkel közeledett. Zokoli Péter állott
hirtelen összegyűjtött népével fogadására készen.

Így viharzott a látkör Magyarország fölött, midőn több holddal a
Komoróczi elfogása után egy éjjel Visegrádban a Salamon tornyának egyik
keskeny ablakában a mécses világa derengett. A kevély várnak fényes
vitorlái az esti csillagvilágba csak szökdelő sugárokat löveltek néha;
mögöttük sűrű lombos erdő terjengett s alant a tág Duna szőnyege csendes
és néptelen. – Egy volt e szótlan éj azon álomra szenderítő nyári éjek
közől, melyek honunkban oly ismeretesek.

A várközeli erdőben minden néma volt, csak néha, a közelgő baglyot
érezve, emelkedtek föl csattogva a varjak éji nyughelyökből; s alant a
nemes folyam csendes árjai fodorhullámokban loccsantak a partokhoz. A
Duna itt oly széles, hogy főleg, ha kissé áradásban van, terjedt
tengertóhoz hasonló s az egész vidék egy a legfestőibb tájai közől a
szép s gazdag Magyarországnak. A vár sziklacsúcson fészkel, mely
menedékes hegylánczból rúg ki. Falai s erősségei a Dunáig nyúlnak alá. A
Salamon tornya az alsó körfalnak egyik szögletét képezi. A Duna a szikla
tövében foly s azon túl mérhetlen róna nyúlik el, berkekkel falvakkal
elhintve.

Mintegy tizenegy óra lehetett éjfél előtt, midőn kelet felől sötét
fellegek viharszárnyakon röpültek elő, s elborítván a csillagos ég
harangját, mindent fekete palástjokba kerítettek. A váczi oldalról egy
lenge sajka evezett Visegrád felé; oly keskeny volt az, hogy odvában
alig fért el két ember; de jelenben csak egy evező ült az egyik végén s
a töredékeny lélekvesztőt annyira lenyomta terhével, hogy annak orra
magasan emelkedett föl a folyam tükréből. Halkal közeledett a várnak
azon részéhez, hol a Salamon tornya áll, melyet, Pestről indulva a
Dunán, balra láthatni mai napig is az óránkint pusztuló nagyszerű romok
közt.

A közelgő fellegek nyomása a szelet ébreszté föl, mely sípolva s dühösen
zúgott a sűrű erdőben s villámgyorsasággal kergeté a toronyvitorlákat s
szélkakasokat sarkaikban. Arczát az evezőnek nem lehete kivenni;
azonban, mennyire kissé görnyedt állásából kitetszett, koros embernek
kelle lennie. Néhány percz múlva a parthoz ért, a sajkát földbevert
czövekhez kötötte, kilépett a szárazra s szemeit egyenesen a Salamon
tornyának világított ablakára szegezte. Kezében íj volt s öve mellé két
nyílvessző szúrva; ezen kívül hóna alatt csomót vitt, melynek milétét a
sötétben nehéz lett volna megtudni. Rövid szünet után felkapaszkodott
azon sziklára, melyen a torony gyökerezett s oly állást vőn, hogy az
ablakra tekinthessen. Így időzött darabig; körüle a vihar dúlt s néha a
dülő fák zuhanása dördült meg a szomszéd bérczeken.

– Itt bátorságban vagyok! – mormogá magában s ezzel a torony aljához ült
le s a hóna alatti csomót vette elő. Ez, közelebb vizsgálva,
kötélhágcsónak mutatkozott. A rejtélyes sajkás félretette azt s egy
vékony zsinórt vont ki kebléből s ujjával pattogtatva kisértvén annak
erejét, keményen a hágcsó végéhez kötözte; ekkor az egyik nyilvesszőt
vonta ki övéből s a zsinórnak másik végét ahhoz hurkolta. Ej! –
dörmögött – ez a zsinór igen nehéz, a vessző fel nem birja; csak jobb
lesz egyelőre a zsinórra is valami vékonyabbat kötni. Emberünk, kinek
oldalzsebei egész tárházat látszottak képezni, rövid keresgélés után egy
gombolyagfonalat húzott ki dolmánya alól; jobb kezéből azonnal motolla
vált s néhány öl fonal hirtelen le lőn kerítve. – Most – így okoskodott
magában – ezt a zsinór végéhez bogozom – így! a fonalat kétségtelenül
felbirja a nyilvessző, a fonal a zsinórt, a zsinór a lábtót. – – De,
hátha Komoróczi uram nincs magában s őrei mellette hálnak? – hogyan
akkor? – Hm! – – egy vashegyű nyilvessző nem utolsó fegyver bátor
kézben. – Teringettét! egy tövis a szilárd hölgy ujjai közt szemet
szúrhat ki! aztán őkemére is kell valamit számítani! – Elég, hogy itt
vagyok s mindenek fölött, – tevé, csattintva ujjával, hozzá – hogy az ég
elborult s egy jó hágcsóval s leleményesb fővel láthatlan ide juthaték.

Az öregben, suttogó hangjának ellenére, ráismerünk már azon szolgára, ki
Komoróczival a Zugligetbe érkezett. – Midőn a király fegyveresei
kezeiket a rablóra tették, a hű inas a zavarban, mint kis figyelmű
személy, kilopódzott a földalatti rejtekből, s midőn nemsokára urát
vitték el fogva, annak lépteit követte titkon; később Váczon bővebb
tudósítást szerzett magának, s azonnal szabadításról kezde gondolkozni.

Az öreg, végre elvégezvén munkáját, nehézkesen emelkedett fel
ülőhelyéből. – «Huh! – mond babonás félelemmel – ha eszembe jut, hogy
ama vén ördögborda Káldor itt van közel, összerázkódom! – de hiszen
uramnak atyja, s így nem árthat neki. – Még kissé késnem kell, mert
lépteket hallok a falon. – Csitt! – semmi! – mond magában – a dühös szél
csavargatja a tölgyeket».

Így telhetett el negyedóra, midőn a szolga a másik nyílvesszőt kivonván
övéből s azt jól-rosszúl íjára illesztvén, a világított és mint czél,
minden tekintetben elég tág ablakra irányozta.

*

Míg ez a Salamon tornyán kívül történt, addig az abban mulatókat
megtekinthetjük; ketten voltak azok, egyik az öreg Káldor, ki végre
kinyerte, hogy fiának lábairól a lánczot levegyék, a másik Komoróczi.

A szoba, mely a Salamon tornyának, a pitvarral, egész első emeletét
foglalá el: puszta, meztelen, de tisztán söprött sötét falakat
láttatott. – Egy szögletben kandalló volt, jelenben tűz nélkül, mely a
hév nyári napokban szükségtelenné vált; ezzel szemben széles fa-lócza
vonult el, melynek egyik vége a szoba szögletét tölté ki; ehhez hasonló
volt, az előbbenivel átellenben helyezve, két fenyőszék, kékre festve,
veres szívlyukakkal támaszain; egy négyszög asztal, keresztbe rótt
széles deszkalábakkal állott a szoba közepében, rajta egy serleg bor,
mécses s fél barna kenyér.

Az egyik lóczán végignyúlva hevert az agg Káldor, álla a könyöklőnek
hústalan kezére volt támasztva; szakálla, kezét félig elfödvén, a
lóczáról függött le. Szemben vele keresztbevetett lábakkal ült Komoróczi
a másikon.

– Mennyi ideje lehet már, hogy itt vagyunk, fiam Kálmán? – kérdé az
öreg.

– Négy hónapja már, atyám!

– Sok idő annak, – felel Káldor – ki a rabságot meg nem szokta; kevés,
kinek az életben megadatott, minek leginkább örül. – Fiam! nem unod-e
öreg atyádat?

– Oh atyám! – szólt Komoróczi – nem tagadom, a király nagylelkűsége
meglepett, s kegyelemadásának első pillanatában azt hittem, hogy
jótéteménye felülhaladta várakozásomat. Most nem úgy látom.

– Hogyan? – mond az öreg azon komor odabámulással, mely a félőrültségnek
következése.

– Lásd, atyám! – mit vethet a király szememre? – Kegyetlenséget? –
kegyes volt-e Rozgonyi? kegyesek-e vezérei? kegyes-e ő maga? nem
sínlenek-e – miként hallottuk – Wlad és Walgatha a budai tömlöczben? ki
oly vétkes, mint én; voltam-e hibásabb azon számtalan kényuraknál, kik
rablóváraikban laktak: mint Vág-Beszterczén a Podmaniczkiak, a
Pongráczok s mások? – Én hadi fogoly vagyok legfölebb, s engemet a
király kegye, ha nem csalatkozom, örök rabsággal fenyeget.

– S ha úgy – mit remélsz? van-e innen szabadulás? – felel az öreg –
szirt hever alattunk, s őrök mindenfelől! végre is a király kegyelmére
szorulunk!

– Szorulni! – kiált fel Komoróczi büszkén – hah! hogy hinnem kell a
hihetetlent, hogy én valaha másra szorulhassak! – Szabadulni! ez az, a
min fárasztom eszemet holdak óta; de miként hagyjalak téged itt, öreg, a
boszúló kezek közt? hiszen te az én atyám vagy!

– Rajtam ne aggódjál, vad gyermek, ha szabadulsz: mi gondom az életre? –
Ha még remény derülne valahonnan! – Tudod-e, fiam, a mit olykor mondál
nekem magányos óráinkban? midőn – miként ma – a mécses betegen pislogott
s az őrök a szögletekbe vonultak, mert a vész süvöltött, a szélkakas
csikorgott s a felvonóhíd deszkái a kőpárkányokhoz vergődve,
dübörgöttek; egy barlangról szóltál s egy öreg emberről s két
gyermekről; bizonyosan nővérid voltak azok. Ha ők élnének! volna, a mi
az élethez kötne; a viszontlátás pillanata! de hiszen álmok ezek!

– Emlékezem, öreg! – tisztán; mert tudod te, hogy a gyermekévek
emlékezete eleven, mint a nap, s az agyba edzi magát irthatatlanul. A
fiatal s érett férfiú feled; a gyermeknapok üdvét egy pokla a hosszú
életküzdésnek ki nem törli az elméből.

A férfiú, mint a látó és halló, az élet képei s viszonyai közt elágazott
életet él, ezer tárgy hat lelkére, egyik a másikat emészti fel; ő
indulatok, szenvedélyek embere, melyek ragadnak s a lelket egészen
elfoglalják; – ő él, az életre nem figyelve, sajkája a széles folyón
lebeg; de szemei nem nyugosznak annak hullámain, a tekintet a nyargaló
partokon szárnyal; – neki felednie kell! – A gyermek élve él; neki az
élet mindene, a legegyszerűbb esemény nála időszakot képez; ő nem
feledhet, mert nála kezdődik az élet.

– A nő, – folytatá Komoróczi – melynek sikoltása hangzott fülembe, anyám
volt! – tehát volt, ki szívén hordta a vad szabadzsákmányost, ki álmát
őrizte remegő gonddal, ki sírt egy sóhaján, s mosolyára üdvözült! –
Öreg! e lehetőségnek képzete fordítja ki kedélyemet rozsdás sarkaiból,
önt írt lelkemre, mely üres és holt. – Oh, hidd, vannak pillanataim,
melyekben hiszem, talán óhajtom, mit tudom én! bár ott szunnyadnék az
anyai szíven, melynek dobogását alig tudom képzelni. Öreg, öreg! leírtad
te nekem azon angyalt, ki anyám volt, s képe elevenen van összealkotva
elmémben, a multnak élvonala s jelen leírásod forrtak össze! én őt
égben, pokolban megismerném. Testvéreimre emlékezem, mint kis bábokra,
talányos arczukkal, melyeknek vonásaik mint kétes köd keringelnek
előttem. – Tudom, mint egy álom változó jelenetét, hogy sötét barlangból
rohantam ki, szólni, kiáltani akarva s nem tudva, s engemet valami ütés
vagy szúrás – nem tudom mi – levert lábaimról, s midőn ébredtem, egy agg
lovag állott előttem; de hiszen hányszor hallád ezt már.

– Oh beszélj! gördítsd a mult képét előmbe, új az mindig, mert – hajh! –
fejem gyenge már, a mit tegnap mondál, alig dereng előmbe.

– Halld hát: zajos lakba jöttem én, hol sok ember járt s kelt; az
udvaron akasztottak függöttek. Néha fegyverropogás és kardcsörgés
hangzott. Én sötét ólakban, lovak körül jártam; – már itt világosb az
emlékezet – durva cselédek rugdostak lábaikkal. Egykor felragadott az
egyik s fenyegetett, hogy a vár rovátkairól a mélységbe sodor, mert föl
nem költöttem délben az ittast, s ő étlen maradott. Lábaimnál tartott,
az irtózatos, a szédítő mélység fölött! – most is borzadok. – De halld:
az ijedtség mint fagylaló zuhatag rombolt idegeimen keresztül s én, ki
néma voltam addig, érzém a hangot fejledezni torkomban és segélyért
ordítottam! – nyelvem használatát visszanyertem!

– Keveset tudtam szólani, mert alig lehettem hét éves, – így mondák a
cselédek nekem – midőn megtaláltak. Szavam hallván, a szolga, bámulva
tekintett rám s élni hagyott. – A szózat hatalmával a serdülő kornak
vidorsága szállt keblembe; kettőzött hévvel végeztem szolgálatomat; a
vad cselédség szeretni kezdett, mert kedvökben jártam, s mert – tevé
keserűn hozzá – jobban használhatott.

– S az úr, öreg Komoróczi Péter, figyelmes lőn irántam; mint tizenöt évű
vittem súlyos kardját az első csatába oldalamon; vakmerőségem megnyerte
szívét az öreg úrnak, elválhatlanná levék tőle. Olykor hosszú estéken
lovagomat, ki nő nélkül állott a világon – víg beszélyekkel derítettem
föl.

– Így loptam magamat szívébe, s ő fiának fogadott s nevét adá nekem.

– Mondd, fiam! testvéreidnek semmi hírét nem hallottad?

– Nem, a mint oly sokszor mondottam már. Ők alkalmasint elvesztek,
miként én vesztem volna el, váratlan segítség nélkül.

Az öreg búsan eresztette le fejét. – Igazad lehet! fejem gyenge s
feledékeny; de szólj! midőn mindenekből kifosztottak, váraid romokká
dűltek, miért nem folyamodtál az öreg Komoróczi Péterhez te s a másik
gyámfia, Walgatha?

– Hm! – felelt Komoróczi különös tekintettel, melyben békétlen önvád s
keserű gúny vegyültek – miért? – mert átok van rajtam, atyám, s hálátlan
valék. Walgathával vígan éltük napjainkat s az öreg vitézzel keveset
gondoltunk. Ha a martalékból részt kért fukarsága, vagy tetteinket
korholta agg keménysége: mi orra alatt paczkáztunk; hiszen Vadna s
Galgócz a mienk volt, s több, ezer bérlettnél függött intésünktől.

– Hálátlanok! – mormogá az öreg magában.

– Lehet; – felelt hideg keménységgel Komoróczi – mit tehetek én róla? –
mint ebbel bántak velem az emberek, míg néma s buta voltam s hasznomat
nem vehették; a kegyelem kenyérhéját rágtam s az ebéd csontjairól
fejtettem fogaimmal le a sovány inadékot. – Gyűlölni tanultam az
embereket, mert haszonvágy vezeti őket. – Az a Komoróczi, ki a néma
gyermeket hagyta rugdostatni cselédeivel, bennem, – midőn hasznomat
gondolta vehetni, csak magát szerette. Higyj nekem, atyám! csak anyai
keblen s apai szem előtt szól az ember a teremtmény keblében; az idegen
szeméten csirázó növény dúsan és buján tenyészik, de nemes gyümölcsöt
nem terem.

– S te, – szól az öreg – ki ezt mondani s gondolni tudod, játszád ki
szerencsédet kezedből? az agg Komoróczi Péter megmentette volna a hálás
gyámfiút; a hálátlan kígyót, kit keblén melengetett, feledte, s méltán!

– Most atyám van! s szavaid a sikoltó anya alakját emelték ki a mult
sötétéből, most tudnék talán hálás lenni, öreg! – talán? – de a
szabadság az én elemem; itt e komor boltozatok alatt jó nem vagyok, nem
rossz! itt tengek, mert cselekvés nélkül hever akaratom, s átkaim e
falakat meg nem rázzák! – Lenne szalma itt: rég leereszkedtem volna
tekercsein; vagy bármi durva szövet: rég szalagokra téphetém, s szabad
volnék s hoznék szabadítást neked! itt semmi sincs, a toronyból élve nem
érnék a szirtig alá.

– Béketürés; – mond az öreg – oh, szólj! mekkorák voltak hugaid? úgy-e
szőke gyűrűk ömlöttek fejeikre? s a kis Anna szemei kékek voltak, mint
az ég boltja, s szelidek, mint a gerle szemei?

Komoróczi elgondolkozott. Atyjának kedvencz tárgyára már oly sokszor
felelt, s mindig újra felelt. A multnak járatlan sötétében lába már
biztos lépteket nyert; úgy tetszett neki: a mit részint emlékezete,
részint szeszélye szőtt össze, hogy az mind úgy volt a valóságban. Néha
képzelé, hogy hugainak angyal fejecskéje mosolyog rá, s a durva rabló
szívét lágyulni érzé.

Épen készült emlékezetéből egy vigasztaló feleletet előálmodni öreg
atyja számára, midőn a toronyablaknak üvege megcsördült s egy nyílvessző
röpült külről a szobába be, s miként hulltában ívet képezett, a
Komoróczi czombjába fúródott.

Dühösen ragadta ki azt a könnyű, de vérző sebből a rabló. – Ha! – mond –
árulók! így vesztitek el azokat, kiknek életet igértek? – s midőn
dühösen az ablak felé rohanna, a nyílvesszőn egy pergamendarabkát vett
észre. – Mi ez? – szól magában, a mécs közelében állva meg s a szelet
irását olvasva: – atyám! segedelem! halld, mi van itt írva: «Hű ebed,
Gáspár, segítséget hoz! adj jelt s egy második nyílvessző a kötélhágcsó
zsinegét röpíti a toronyba».

– Itt nincs veszteni idő! – mond az ifjú, nem várva az öregnek
feleletét, ki kábultan emelkedett föl a kemény lóczáról s kezde az első
ijedtségből magához térni.

Komoróczi a mécsest ragadta s az ablak előtt csóválta meg halkal; azzal
atyjának intett s mindketten oly állást vőnek, hogy a berepülő
nyílvessző őket ne érhesse. Az ifjú a lámpát állítá félre, hogy a
szélvonal el ne oltsa, s az ablakot nyitá fel. Néhány percz mulva nyíl
sivított be a nyitott ablakon; Komoróczi élénken felragadta azt s a
fonalat megtalálta végén. Közelebb lépett az ablakhoz.

– Te vagy-e, vén Gáspár? – suttogott le. A szél dühösen rohant az
ablakon át a toronyba be, s a mécsest eloltaná, ha azt hátrább nem
állítják.

– Én! – hangzott alulról alig érthetőleg. – Siess, uram! mert a falakon
lépteket hallok.

– Egy kérdést még – beszél Komoróczi gyorsan le: – Atyám van itt,
megmenthetem-e?

– Ha evezni tudsz, uram, meg! – felelt Gáspár – mert sajkámba, úgy
hiszem, csak kettő fér; én majd itt a bérczeken vesztek utat; de
gyorsan! vond a fonalat!

A rabló azonnal húzni kezdé a fonalat fölfelé; nemsokára egy jó vastag
zsinór végét érte, s azt is feljebb vonván, végre a hágcsó nehezét kezdé
érezni; megragadta erős kézzel a zsinórt s néhány percz mulva a
kötélhágcsó első pálczafoka akadott kezébe. Azonnal megerősítette azt,
sokszorosan kerítvén körüle a zsinórt az ablak párkányához, melyet kissé
hátrafeszített, hogy közén a köteléket átvonhassa.

– Atyám! – suttogott – az út kész; eredj, kezd meg! én követlek.

– Eredj te előre! – felelt az öreg sötéten – ifjú vagy s majd engem
gyámolíthatsz.

Ezen pillanatban lépteket hallának; a torony pitvarának ajtaja
csikorogva nyilt fel.

– Siess! – kiált megrémülve az agg Káldor – már a pitvarban a poroszlók!

– Eredj előre, atyám!

– Nem – felel makacsul az öreg – szaladj! követlek! ha nem tehetném:
mint szabad, előbb segíthetsz rajtam is.

– Te akartad! – mond Komoróczi nemével a békétlenségnek, a sürgető
veszélytől üzetve. – Fujd a mécsest el s jer, emelkedjél ide az
asztalra, hogy közelebb légy az ablakhoz. – Komoróczi atyját az asztalra
segítette. – Te követni fogsz – mond gyorsan – vagy visszatérek!

E közben már a torony ajtajában csikorgott a kulcs s az őrök morgása
hallatszott. – Komoróczi az asztalról az ablakba kapaszkodott; s midőn a
torony ajtaját csörtetve tolta be a külső erőszak, már ő kívül a
kötélhágcsón volt; csak egyik keze és süvegének teteje látszott az ablak
párkányának irányában egy pillanatra; kezével az atyjáét tartá, segítve
s vonva őt maga után.

A várnagy egyik biztosa több poroszló kiséretében rohant be.

– Mi történik itt? – ordított ez, dühösen tekintve maga körül, míg
ketten a poroszlók közül lámpásaikat emelték föl világítva.

Az öreg Káldor már az ablak párkányára kapaszkodott. Még egyszer
hátratekintett; hosszú szakállát dühösen kanyargatta a szél; arczának
kifejezése irtózatos volt; s miként a lámpák halvány fénye folyt el
azon: sírból felkelő rémhez hasonlított.

– Hah! te tündér! ördöngös eb! – hová tetted fiadat? – riadott a biztos
rá. – Eltűnt Komoróczi! – ez boszorkányság!

Az öreg, az első meglepetést használni akarván, annyi lélekjelenléttel,
mennyit az ily alkalmakkori erőfejtés nyújt, emelte egyik lábát az
ablakon ki.

– Zúzzuk össze! – kiáltottak a poroszlók, az asztal felé rohanva, ki nem
akarván szalasztani a menekvőt kezeikből.

Egyik, hosszú kopjáját emelte föl s az öreg nyakába döfte oly erővel,
hogy a kötélhágcsó fokait lábával kereső Káldor az ablakpárkányt,
melyhez egyik kezével fogódzott, elbocsájtván, az egyensúlyt veszté el s
hanyatthomlok zuhant a mélységbe alá.



A CSILLAGÁSZ ÉS GYERMEKE.

Tecum vivere amem, tecum obeam libens.

_Horatius._

Menni, igen, menni akarok, és gondolatim mind.

_Klopstock._

Újra egy évet haladtunk; az idő, merész röptében, fontos történetek
tanúja volt, melyekben egyik főszerepet Mátyás király vitte. Mi őt, bár
itt a regényesség bájszínezetében lejtett el előttünk, meg nem
foszthatjuk egészen azon történeti kerítvénytől, mely nagyszerű
személyességét kiegészíti; e dicssugáröv híján csak félig foghatnók meg,
csak félig értenők. De a történetek viszonyainak regényünk menetelére is
majdnem közvetlen befolyásuk volt.

Giskra már a király részén volt, szintoly elhatározottan híve adott
szava után, mint egykor Erzsébetnek.[22]

A Mahomet zászlóját újra lobogtató ozmanok ellen gyors készületek
éledtek az egész országban; Velencze segélyt igért; a péterváradi
országgyűlés minden kaputól egy aranyat határozott.[23] A seregek
gyűltek: egy része Raguza segedelmére sietett, a másikkal a hős király
Boszniát hódoltatta meg, huszonhét várossal, s Zápolya-Deák Imrét tevé
kormányzóvá.[24] Elemér a sas, kit a Rozgonyi s Hédervári hadai közt
láttunk, később egy osztályt vezérlett Zokoli Péternek, a történetünk
elején említett Zokoli Mihály bátyjának seregében, s Ali bég ellen
vívott Futaknál; onnan a diadal után a Pongrácz hadaival
Temesvárnál.[25]

A Sas neve oly rettentő lett a török előtt, hogy jelenléte a királyi
seregek közt a diadalt látszott biztosítani, s a fővezérek mindenkép
igyekeztek a királytól a nemes lovagot segédül kinyerni.

Az érdek, melyet e bátor, regényes szellemű ismeretlen hősnek tettei
idéztek elő, még nagyobbodott azon állandóság által, melylyel arczát
titkolá. Csak olykor magában s meghitt barátai közt vette le a rostélyt
sisakjáról.

Végre ezernégyszázhatvanháromban, Jaicza ostrománál[26] érte őt egy nyíl
oldalban, midőn első a vár rovátkain tűzte fel a zászlót oda. A hős
királynak s Zápolya Imrének szemeik előtt a falak ormairól hozták őt le
vállaikon az agg vitézek, kiket dicsőségre vezetett. – A királyi sátrak
egyikében vette le a sisakot a nemes főről s könnyű bársonyálarczczal
cserélte föl, melyet otthon szokott viselni.

A seb veszélyes volt, az életben maradhatás reménye kétes. – Mátyás
látni akarta őt; a parancsnak engedni kelletett: nem volt ürügy azt
elhárítani. A látogatás másnapra halasztatott.

A kivívott Jaicza falai közt látjuk a sebesültet egy nappal később,
törökösen párnákkal kerített s gazdag szőnyeggel borított szobában.

Itt a dagadó kereveten elnyúlva, hősi tűz még a szép szemekben – de a
halál lankadtsága a nemes tagokon nyugszik; feje alatt veres tábori
vánkos, lepedője fénylő tigrisbőr s takarója könnyű zöld nyári köpeny.

Feje könyökére volt nyugasztva, szemei az ajtón függöttek, s előtte az
orvos állott: egy olasz, barna arczczal, fekete szakállal s bokáig érő
redős kék selyemöltözetben, melyet derekához fekete kendő övedzett.

Az ajtó megnyilt s a király visszaidézve kisérőit, a szobába lépett
egyedül, még a csata hevétől lángoló arczczal, egyszerű barna
dolmányában s fodros inggallérral, nyakkendő nélkül, szép keleti karddal
oldalán.

– Elemér, – mond a király – miért ezen álarcz barátod közelében? nem
vagyok-e meghitteid sorában, kik arczodat födetlen láthatják? Te vagy! –
ki lehetne más? – te – –

Elemér hirtelen emelte föl, hallgatást kérve, kezeit. – Mátyás szokott
élénk részvéttel sietett a fekvőhöz s ágya fejénél foglalt helyet. –
Hallgatok, – mond szeliden – makacs! – S azután részletes gondossággal
tudakozódott sebéről, szükségeiről s kezét tartá kezében.

Elemér elfogódott, ajkain a szavak lebegtek, melyeket ki nem tudott
mondani.

– Ne szólj! – folytatá a király – lépj homályodból ki; van-e oly vak
seregeim közt, ki hűségeden kételkedhetnék? te hű magyar ifjú! ki
életedet minden csatában odavetetted, mindenütt első, mindenütt győző!
Ne szólj, a szó fáraszt; mit mondhatnál nekem? hiszen én mindent tudok.

Elemér nemes nyiltsággal nézett a királyra; szóló volt a tekintet,
melyet a hálás Mátyásra függesztett, s ez százszorosan s érthetőbben
mondá, mint azt szavak mondhatták: – kétkedel-e még bennem?!

– Tevém-e azt valaha? – felelt, a kérdő nyilt tekintetét értve, a
király. – Ha hollétedet nem fürkésztem s tiltottam fürkészni:
bizodalmamat fejti az meg. Budán ismertem rád s midőn a Sas nevet
ezeríté a dicsőség viszhangja, lelkemben azon vágy ébredt: bár ő volna!
és kisért, mint elutasíthatlan rögeszme!

Az orvos nem minden remény nélkül volt, s a következés több heti
szenvedés után bizonyította helyes számítását; a királytól ezer darab
aranyat s gyémántokkal ékesített képét Szilágyi Erzsébetnek
elefántagyarból, nyerte ajándékul.[27]

A királynak minden kérése sikertelen maradott, hogy a regényes kalandort
valódi személyében föllépésre birja. A makacssággal határos szilárd
eltökéléssel mellőzte Elemér az egyenes feleletet. – Ha árulás gyanúja
van azon, – mond fönséggel – kit felséged ezen álarcz alatt gyanít:
minden, a mit eddig tettem, csak azt bizonyíthatja, hogy árulását
megbánta, megjavult s párvonalban áll Garával, Ujlakival s másokkal, kik
visszatértök után ragaszkodást, tetterőt és hűséget bizonyítanak; de nem
azt: hogy ártatlan!

– Ki merne ezen kétkedni, ha én mint barátomat üdvözöllek? – mond a
király hevülve.

– Minden ellensége királyomnak, minden irígye dicsőségemnek. De szabad-e
lovagnak esküt szegni? szabad-e arczot mutatni, melyen szenny borong,
míg nem áll tisztán, megczáfolva s a közvélemény oldja fel az anathemát?

– S ha ez sohasem történik.

– Él egy hit bennem! – mondá az ifjú, – van örök igazság! De elég, uram
király, – mond Elemér kissé ellankadva, – én itt mint ügyvéd szólok.

A király e lelkület szilárdságot minden túlsága s magasztaltsága mellett
is nem tudta nem bámulni; kezet nyújta az ifjúnak: – Jól van! – mond. –
Hiszem, igen! van egy örök igazság s te tisztán fogsz előttem állani; de
bárminő néven: legközelebb szívemhez.

A lovag arcza elfödve maradott, midőn seregei között megjelent mint
vezér már: mellén a király képével, oldalán a Harám bég kardjával, kit
személyesen fogott el megsebesülése előtt Jaicza falain.[28]

*

Hosszú zivatarok után a legterhesebb feltételek alatt béke köttetett
Fridrik császárral.[29] Mátyás a hon körülményeit ismerte s átlátta:
hogy jelenben nagyárú béke is nyereség.

Igy történt, hogy a császár Mátyás királyt fiának fogadta s gyermektelen
halála esetében a korona a császárra, vagy fiai egyikére lőn szállandó:
végre, hogy a már is sír felé hanyatló Katalin meghalván, a király
másodszori nősülésről lemondott.[30] A császár, miként a következő
ezernégyszázhatvannegyedik év megbizonyítá, nem rosszul számított, mert
a szelíd Katalin márczius eleje felé átszenderült azon jobb életbe, hová
őt testi s lelki szenvedései közben titkos, édesen kínos vágy ragadá.

A csillagász gyermeke, a kedves Izabella, a beteg királynénak perczeit
leste; ágya mellől nem mozdult s a szelid Katalin végóráinak enyhét a
szűzien deli, felvirult hölgynek köszönheté, ki egészen kifejlett
szépségével mindent felülmult, mit valaha szem elragadót, bájost és
hódítót látott s természetes szerénysége tulajdonait nemével a dicsnek
övedzé.

A korona már kezében volt Mátyásnak. A koronázás napja márczius
huszonkilenczedikére Székesfehérvárba határozva, midőn a király nejének
veszélyes állapotjáról tudósíttatott. Sietve röpült Budára Fehérvárról;
az ünnepélyt el akarta halasztani, de a nap ki levén tűzve s annyi
idegen udvarok róla értesítve, nem teheté. A hű férj megjelenése az
utolsó örömsugár volt, mely az angyalian jámbor nőnek lelkében világolt,
– de a bájfellobbanást a halál követte. A jobb, bár egyszerűbb sorsra
született hölgy nemes férjének vállán lehelte ki életét.[31]

Kimúlta szelid volt, mint élete: jobbja a király kezét szorította,
baljában a zokogó Izabella keze volt. Egy hirtelen rándulat után húnytak
el szemei, – s ő nem volt többé. Az utolsó vonaglásban történetesen két
kezét összevonván, a kínosan elfogódott királynak s az ájult Izabellának
kezeik egymásra estek.

E veszteséget Mátyás erős lélekkel, de valódi, színletlen érzékenységgel
viselé. A kora kimúltat fényesen temetteté el a király; a nőt a szelíd
jóindulatú férj titkon s nem látva senkitől, sírjánál látogatá meg s
annak hideg márványára egy szánakodó s igen igen keserű köny csöppent.

Izabella fájdalmát nehéz leírni: valami sejtés fészkelte magát keblébe,
neme a kínos előérzetnek; úgy tettszett neki, mintha önsorsát tükrözné a
kora elhúnytnak rövid életálma. A leányka szivében sok másként állott
már. Holdak teltek el, míg fájdalma enyhült valamennyire s az életöröm a
mosolyt visszaköltözteté ajkaira. De nem a hajdani vidor, gyermekien
elfogulatlan volt az; valami ábránd, magábaszállt nehézkedett ezen
angyali mosolyon s a mennyit annak derült vidámságából vont le, annyival
sokítá annak báját.

Mióta Izabella a király keblén mint gyermek nyugodott tréfás
lovaglásakor, az idő haladott. A prágai leánykát, ki kis állacskáját
nyugasztá kezében s a sötét torony ívei alatt vitatkozott s feleselt
atyjával, senki sem ismerte volna meg benne; nem a vidor serdülő
hölgyet, ki a leánykor előestéjén a holdvilágította éjjelen, mint lenge
szellem lebegett a király lován el. Akkor is már domborodott a hókebel,
s a szép termet hullámai bájlók valának s a király szeme e fakadó
igézetre olvadt. Szíve – maga sem tudta miért – gyorsabban vert, és
soká, igen soká látta ő az angyali arczot vidor félelemmel magához
feltekinteni; érezte a selyemkarnak bársonyát nyaka körül, álmaiban
lengett körüle a szelíd termet s a kis kezek s keskeny lábacskák.

Izabellának gyermeki szendeségét s odaengedését mondhatlan nemesség
váltá fel arczának kifejezésében. A vonások ugyanazok maradtak, de
kétesség borulatából kilépve, a hajdan nemes alakjaira emlékeztettek: a
sötét, szépvágású szemek, a keskeny egyenes orr s az egész gyönyörű
arcz, gödröcskéivel, kerek állával, derült homlokával. Őt nem lehete
bámulás nélkül tekinteni!

Kedélye, bár nyájas és szelíd, sokkal komolyabb volt, mint azelőtt s
szívében egy kétes, talányos indulat honolt, melyről magának számot nem
tudott adni; ábránddá tevé ez őt olykor, de mélyeit nem merte fürkészni;
úgy tetszett neki, mintha alant az érzés örvényében feneketlen ür
ásítna.

Azon estén, midőn a Mátyás nyergében láttuk, rajta nagy változás
történt. Eleintén vágyott világ végeig így ülni, a nagy király keblén
nyugvó fővel s szívéhez szorítva tartván azon férfiút, kit annyira
szeretett, imádott, a nélkül, hogy azt tudná s akarná. De alig haladott
a nemes mén kissé odább: a minden gyöngédebb lelkű hölgygyel született
illő érzete s neme az átalló elfogódásnak készté őt, a királyt
visszatérésre kérni. Ezen önkénytelen mozdulat keblében őt magát
meglepte s egy belső vitatkozása a vád- s czáfolatnak hallatá titkos
szózatát keblében. Először életében volt Mátyás több, mint lelki rokon;
– először tetszett neki, hogy illő tőle elválnia, hogy ölelése pirító, –
hogy – – – ah, de erre eszme, szó, kitétel nem volt!

Ugyanazon érzés lepte meg az ifjú, még soha nem szerelmes királyt, s
elválásuk a ház kapujánál sokkal komolyabb, sejtőibb szellemű s
szótlanabb volt, mint azt a vidám tréfa s kedvcsapongás megfejtheté,
melylyel a lovaglás kezdődött.

Valamint Mátyás keblében e regényes helyzetnek s mondhatlan bájú
jelenetnek édes emléke sokáig megmaradott s csak országos gondjai
közepette kezdett hátravonulni: úgy a gyermekleányka sem feledheté azt.
Alig várta, hogy lágy vánkosai közé heverhessen, hogy mécsesét
elfujhassa s az ablakon bemosolygó szelíd holdnak sugárainál ébren
álmodja újra az egész jelenetet keresztül.

Úgy rémlett előtte, mintha sebes száguldtában az ifjú, mikor fejecskéje
oly közel esett ajkaihoz, egy könnyű csókot nyomott volna homlokára. – –
Ez máskor is történt: mert Mátyás Izabellát mint gyermeket tekinté;
mégis egy titkos érzet susogá, mintha ily csókot mások előtt a szemérem
tiltana elfogadni. Kedves képzelődései közben aludt el. Nem volt még
tiszta keblében az iránt: mit érez, mi lepte meg; s éjjel az est
jelenetei jöttek elő álmában s ott hevert újra a király karjai közt.
Körüle vész dühöngött s ő szorosan s mindig szorosabban ölelte át a
lovag derekát s a ló nyargalt majd sötét völgyeken, hogy a kövecs
szikrát szórt lábai alatt, majd széles folyókon keresztül, melyeknek
hullámai összevertek feje fölött; s ő rettegve haladott félájultan,
félkábultan, mindig ölében a deli ifjúnak s úgy tetszett neki, mintha a
király ajkai érintenék az övét s egy soha nem érzett kéjözön futna
minden idegén keresztül s midőn hevült képzete mintegy elalélva nyöge
fel az édes, ismeretlen gyönyör alatt: fölébredett.

A selyempamlag félig letüremlett, hókeblével a kelő nap első biborsugári
enyelegtek s a lányka ajkai havas karjába voltak csókra tapadva.

Ezen éj óta gondolkozóbb lett. Ha a király látta, a mi igen ritkán s
rövid időre történhetett csak, arczát láng borította el s önkénytelen
alakultak álmainak tündérképei lelkében. Néha gondolta, hogy futnia
kellene s őrizkednie önmagától; csak azon otthonos nevelés s örökös
foglalatosság, mely neki ritkán engede rést képzeleteivel bíbelődni,
teszi megfoghatóvá, hogy még mindig nem tudott nevet adni érzetének.
Vonzódását a királyhoz növekedni látta; de annak, mi a szerelem,
természetét nem ismerve, gyermekien engedte oda magát egy indulatnak,
mely szívében névtelen párosult azon szenvedélyességgel s képzetének
azon regényes irányzatával, mely őt oly sajátságossá, oly érdekessé
tevé. Szeretett, nem tagadá magától, sőt néha felvillant elméjében, hogy
ő a királyt nem ismerte eddig; hogy a minek őt most látja, az egészen
más s nagyobbszerű, érdekesebb, mint egykor volt gyermekkori barátja
előtte. – Igen, igen! – mond magában – ez az elme érettsége, most fel
tudom a nagy férfiúnak érdemét fogni, most méltánylani tetteit; lehet-e
őt nem bámulnom, szeretnem? – De szeretet s szerelem közt a szűzien
tiszta hölgy még nem tudta a különbséget. Az ifjuság akkor időben
országos harczokkal volt elfoglalva s bár a szép Izabella gyakran jelent
meg az udvarnál, többnyire csak a beteges királyné belső szobáiban
mulatott. Ha néha nagyobb gyülekezetben volt is, sokkal kevésbbé
ismerték őt, mint hogy a Budán megforduló ifjak közül valamelyik
elhatározottan vonulna közelébe, bár őt igen is sokan vették észre s
bámulták. Voltak azonban órái, hol indulatának természete őt aggodalomba
hozá; hol a királyné helyzetét, mint nőét, összehasonlítá sorsával; hol
eszmék merültek fel agyában, melyeket hirtelen idézett vissza, mintegy
elrettenve azon érzés hevétől s természetétől, mely szívében élt már. Ez
a titkos sejtés megvan a lélekben: a mi helytelen, annak valami jóslói
előérzete van, mely lelkünket visszatartóztatja; csak az élet viharába
kitaszítva, veszti el később ezen érzékeny rúgósságot.

Izabellánál a király viszonya nejéhez, a nélkül, hogy tisztán tudná:
miért, egy néma tiltást képezett, melynek minősége kétes borulatban
derengett előtte.

A királyné halála után hat holddal látta csak Mátyást, ki bármiként
iparkodott az egykori gyermekded modort elővenni, nem tudta magát abban
feltalálni. A szépség, az erkölcsi tisztaság s a hölgyi báj gyakorlák
hatalmukat; s a király rejthetetlen tisztelettel s tartózkodással
közelített azon lényhez, kit egykor ölében ringatott s az édes,
bizodalmas te néven szólított. De egyrészt a királynak akkori színletlen
keserűsége nejének halálán, másrészt neme a helyes érzetének nem engedé,
hogy Izabellával sok időt töltsön. El lehet mondani, hogy Mátyásnak azon
kínos órákban, midőn a szelíd teremtést mint neje őrangyalát látta
patyolat-redőiben az ágy melletti zsámolyon térdelni s Katalinnak
sóhajtásait lesni, valami földien túli hatotta meg keblét?
szentségtörésnek tartotta volna, földi kéjt élvezni azon éginek
közelében, kit legangyalibb foglalatosságában csak imádnia, csak
bámulnia volt szabad.

Az öreg Bretizláv szokott nyiltszívűséggel üdvözlé a királyt.
Megjelenésekor Izabella egy ablak közelében ült s midőn jöttét hallá,
arcza lángra gyúlt, keblét emelkedni érzé; de összeszedte magát s
tisztelettel teljes udvariassággal kelt föl székéből.

Mátyás szívig ható tekintetet vetett rá s megállott, szótlan bámulva a
hölgyre, kit a fájdalom sápadtsága s a mély gyász ezerszerte érdekesebbé
tettek, mint valaha volt. E pillanatban érezte a király legelőször
életében, hogy szeret, s neme a büszke öntudatnak dicsőíté szerelmét;
mert meg volt arról győződve, hogy sem szebb, sem nemesebb tárgyat szíve
nem választhatott. Mindez, úgyszólván, rövid percz alatt villant elméjén
keresztül; a jövőben azon hézag mélye ásított fel körüle, mely őt a
nemes angyali hölgytől választá el.

Mióta Izabella a királyt nem látta, megbarnult az; arcza férfiasabb
volt, mint eddig; álla körül selyem-gyűrűkben kezde borulni ifjú
szakálla s tekintete mind szilárdságban, mind nemességben nyert. A leány
odahalt volna tekintetében, annyira meglepte őt ezen érdekes külső; de
egy ritka tapintat, mely neki sajátja volt, megtaláltatá vele a helyes
mértéket s a nélkül, hogy a régi, gyermekien-bizodalmas s meghitt
modorba esnék vissza, nemes, jól nevelt s nagyok társaságához szokott
illedelemmel fogadta s mulattatá nagy vendégét. Mátyás, akaratja ellen,
a hosszú estét Bretizláwnál töltötte s Izabellától igen igen nehezen
tudott megválni.

Midőn végre eltávozott, a leányka keblét szokatlan nyomás feszíté, kínos
és édes mégis. Úgy tetszett neki, mintha akkor ébredne, mintha szólnia
nem lehetne, s az éjet jobb lenne átvirrasztani.

Terhelve érzé magát, szeretett volna egyedül lenni; végre karszékébe
ereszkedett, ajkai körül halk reszketegség mutatkozott, szemei könyűkkel
teltek el: – ő szeretett!! s mennyei mosolya édes könyekben úszott.

Bretizláw hosszú tekintetet vetett leányára s kezét ragadta meg. –
Izabella! – mond komoly hangon, – gyermekem! te nyugtalan vagy. – Vannak
az emberi szívnek újdon, a fiatal elme által föl nem fogható mozdulatai,
melyeknek nem bir szavak által életet, alakot adni. Azon indulat, mely
ifjú kebelben ködfoltocska, fellegpont a távolban; de méhében vihart
rejt, az aggkor előtt ismeretes. – A poroszlop alatt a síma rónán az
ellenségnek elmosódott kétes alakjai nem észrevétlenek a gyakorlott
vezér előtt. – A virágos partok szélein loccsanó hullámgyöngyökben a
közelgő vésznek nedves sörényét s víztornyait látja a hajós tapasztalt
szeme. Hallgatnom lehetne, kellene, talán még; de életem fölött magasb
hatalom gyakorolja hatását: én sorsodat s az enyémet a csillagokból
olvasom s szólnom kell. Ne csüggedj, leányom! nem örömtelen a tiéd, –
folytatá mély sóhaj után az öreg. – Hol utaidban ellenek tornyosodnak,
ott az ég csillogó szemei roszszul szerkeződnek s intenek! ezt megérteni
a vizsgáló hatalmában van: mert nem mindig kikerülhetlent jósolnak a
magas égi testek.

A hölgy szemeit atyjára mereszté: mit fog hallani, mi az, a mi előtte
áll? nem tudta.

Atyja szivesen szorította meg leányának kezét, ki hallhatólag érzé
szivét dobogni.

– Emeld arczodat hozzám! – mond az öreg – nézz szemeiddel oly nyiltan,
oly bizodalommal az enyémbe, miként szoktál mindig. – Igy, Bella! – Egy
komoly szóm van hozzád.

A leányka majdnem reszketett.

Bretizláw oly arczkifejezéssel, melyből látható volt, mennyire bizonyos
annak valóságában, a mit mondand, nyugtatá néhány perczig tekintetét
gyermekén. – Izabella! – szólt végre, – te szeretsz.

A hölgy arczát vér borította el, különös érzés merült fel keblében:
neheztelés neme volt az, némi könnyebbüléstől követve, mint ki előtt egy
képet takarunk fel, melyet szándékosan födve tartott; melynek
tekintetétől fél s mégis ellenállhatlan vágyat érez a leplet
szellőztetni; s ha más teszi azt: minden neheztelés mellett egy titkos
óhajtást teljesített. – – Úgy tetszett neki, mintha nehéz kő gördülne
szivén keresztül s kínos futó nyomás után újra valamivel szabadabban
lehelne. A szó ki volt mondva, a rejtély fejtve, a sötét elűzve;
keblében világlott, atyja olvasta benne, a mit a leányka érezni igen, de
megnevezni nem tudott, nem mert.

– Te szeretsz! – ismétlé atyja. – Szereted azt, kit szeretek én is, a
legnemesebb férfiút; te szereted őt s ő imád tégedet! igen – ő is,
Bella!

Szive le volt nyomva a hölgynek; de fájdalmán keresztül egy kéjérzet
zajlott, melynek édét, büszkeségét és boldogságát nincs toll, mely
leírni tudná.

– Ő szeret! – folytatá a csillagász, – e tudomás emelje föl kedélyedet.
Érzésed nemes, mint az övé; őt a szerelem szintúgy meglepte, mint
tégedet; de ti mindketten egy örvény szélén álltok. Én ismerem őt; ő
szeretni fog mindig, – s épen azért, mivel őt és téged ismerlek: mertem
s kellett szólanom. Bella! ily férfiú szerelmének birtoka adjon erőt
neked róla lemondani.

A leányka kis szünet után, mely alatt gondolatait rendezé elméjében,
atyjához közelített. – Atyám! – mond elfogódott hangon, de határozottan,
– értelek! megbocsátom neked, hogy a mi álom volt keblemben, azt te a
nyilatkozó szónak hatalmával valóvá teremtetted; megbocsátom, hogy azon
édes nyugalmat, mely lelkemben honolt, elűzted onnan s egy örvényt
nyitottál előttem, melynek mélyébe szédelegve tekintek.

– Izabella!

– Hadd elvégeznem, a mit mondani akarok s ne vádolj! Hidd nekem! tudom
én most, hogy szerelem volt az, a mi keblemet édes hatalmával vonzá azon
ifjúhoz, kit megismerni, méltánylani, csodálni te tanítál; de ezen érzés
szivemben a földi salak kérgétől ment volt; több barátságnál: szív-,
lélekrokonság volt az s azon szenvedélyes csatlakozás, mely egy jobb
életben létezik lélek és lélek, szellem és szellem, angyal és angyal
közt. A földi fürkésző, találgató szónak hatalma rántott le mennyemből,
melynek dicsősége felé néha egy merész pillanatot vetettem; de fénye
szemeimet elvakította, nem! én soha abba nem tekinthettem volna. Igaz s
te így akartad: mert szólottál. Atyám – én szeretek! Szerettem már
régen; de épen mivel indulatomnak neve nem volt, álltam bátorságban.

Bretizláw meglepetve bámult leányára, kinek arcza sugárzott.

– Szeretek! s lehet-e nem szeretnem? Te tudod atyám, hogy zsenge
koromtól óta szerettem őt. Valahányszor örültem, képe állott előttem; s
ha nagyról, szépről hallok, ő az s tettei! S te magad is, jó atyám! nem
tértél-e beszédedben mindig vissza hozzá, mint a vándorcsillag a naphoz?
s nem volt-e jövőd minden reménye kapcsolatban azon ifjúval, kit
szeretek? mint fogoly – mint apród – mint király, mindig bámultabb! –
Ah! taníts ily férfiút feledni! Mi köze érzésemnek mindazzal, mit földi
körülmények s viszonyok tolhatnának szerelmem óriása elébe? kit
gyermekből, árnyékból teremtél egyetlen szóval oly nagygyá, oly
oszlopszerűvé, hogy neked s magamnak remegni kellene tőle, ha nem volnék
Izabella s nem neveltél volna többnek, mint hölgynek.

– Leányom! – mond komolyan a csillagász, szavaid végét várom s késem
feleletemmel; mert, Istenemre! különös szövedéke ez a mélységnek s
ábrándozásnak. Mint szemrehányás hangzik az előzmény! Jó, én nyugodtan
akarom elvárni a befejezést.

Izabella folytatá: – Ismered-e Mátyást? Nem, te nem ismered őt, mert nem
remegnél s hagytál volna engem lelkem sugallását követni s ifjú szép
álmát fonni odább. Tőlem sem félhetél, mert én, miként ő, nemtelen
szerelmet nem érezhetek. Arczában olvasok, a mióta tudom, hogy szeretek;
rejtélyes jelek voltak nekem tekintetei, lelkes szavai, édes mosolya! –
most nyilt könyv a szem, a homlok, az ajkak. – – Ne rettegj tőle, atyám!
de ne is szólj neki, ne gyújtsd meg keblében a szövétneket, miként az
enyémben meggyújtottad azt. Szerelmemnek ura vagyok, ezt esküszöm neked,
míg annak szent titka az enyém; – de ismétlem, őrizkedj Mátyással
megtudatni, hogy szeretem! – mert ha ő azt tudná, gyanítná: – minket a
korona, te s az egész terjedt mindenség nem választana el többé, ha
Mátyást ismerem?! pedig ki ismeri őt, ha én nem?

– Leányom! értettelek-e? – nem, nem értettelek; Bella, ki szerelmének
ura, miként állíthatja, hogy megszűnnék az lenni, ha Mátyás előtt tudva
leend szerelme?

– Meg! – felel Izabella kevélyen.

– Meg! s kész volnál mindent feláldozni szerelmednek?

– Mindent!

– Úgy nem ismertelek, gyenge leány! úgy nem vagy az, kinek hittelek.

– Nem ismertél? Oh atyám! nem te mondottad-e mindig, hogy az emberek
szerelme a csillagokba van írva, s hogy a földi erő, mit Isten kötött
össze, föl nem oldozhatja? nem ezt mondottad-e? – s most akarod, hogy
tegyem a lehetetlent! – Tudom, mit felelhetsz nekem, hogy a csillagokban
kétkedtem néha. Igen, a hit a csillagokban kétes; de a hit a szerelemben
nem csal soha; a hol a hit megszűnik, elhalt a szerelem. Emlékezzél
önszavaidra! ki tanított a dolgokat úgy tekinteni, miként én tekintem?
nem volt-e magasztaltság egész életem? s most tagadjam meg azon
eszméket, melyek velem nőttek s véremmé váltak? – Megbocsáss, ha vannak
az életben pillanatok, melyek ihlettsége közben a halandó földiség egész
kicsinységében tűzi ki magát előnkbe; megbocsáss, ha arra emlékeztetlek,
mit a büszke férfiú oly sokszor feled: ember vagy, atyám! halandó,
határozott elméjű ember, kinek lelke azon indulatok ezrei közt, melyek
keblünket körülhullámozzák, egyetlent, egyetlen-egyet sem képes egész
mivoltában, egész mélységében felfogni, kikapni az életből; – és te a
szerelmet akarod ismerni? te korlátokat akarsz szabni egy indulatnak,
mely örök, végtelen, mint a mindenség gyűrűje; az egész természetet
folyja, s övedzi körül, azt összetartja; mely a minden, az Isten maga!

– Leányom! csillagaitok közelléte még nem jósol szerelmet: az enyim is
közel van a nagy királyéhoz. A mi belőled szól, nem természetes, nem
való, – fellengő magasztaltság az! – s ábrándozásaid azok, melyek nem
ismerik a korlátokat! A lélek ereje jő Istentől; kiben ész s lelkület
van, az tud határokat vonni indulatinak s szokott azoknak hódolni. Ezt
tudni a való szabadság! mert önalkotta kerítvény közt kéjelg annak
lehellete, ki erejét ismeri, s abban bízik; ki magáért felelhet, az az
erős, a szabad!

– Szabad? mondád atyám! – a szavakból annyi telik ki! – de hát nem
szabad-e többé, a ki szeret? – lehet-e nemes kebelben nemtelen szerelem?
s férhet-e nemes szerelemmel a szolgaság eszméje össze? – Vesd az égnek
szemére, hogy távola kéken mosolyg; a növényt kárhoztasd, hogy a nap
éltető sugaraitól hegyei bújnak ki, hogy vígan és zölden emelkednek a
légbe föl, nyúlnak ágakká, virágoznak, gyümölcseiket a nyár heve
aranyozza; vesd keblednek szemére, hogy lehel – a szívnek, hogy szeret!
– Ne vádolj fellengéssel engemet; a pillanat hatalma szavaimba önté a
magasztaltság erejét; de szívem a régi, érzésem való. – Gondold
helyzetemben magadat. Képzeld a nagy királyt s engemet, az egyszerű
csillagász gyermekét – tedd hozzá, hogy királysága minden fényével a
legkedvesb, mi szívemhez szól! – megfoghatsz-e? bámulod-e? ha ily
férfiútól szerettetni, ily férfiút szerethetni üdvözít! túlemel magamon!
őrültté tesz! – Szeretetében az egész honnal osztozom! – szerelme! – az
az enyém! egy és oszthatlan – az enyém egyedül, kirekesztőleg! Érted-e
ezt, atyám? – hiszen te mondád! s e kincset, sajátomat, ne tudjam
becsülni! óvni! védni!

– Jó! ki tagadja a szerelem hatalmát; de korlátlan-e az? – nem ismer-e a
természet maga rendszert, mely határ és szabály? – Szeress! Hölgy, mily
te vagy, csak az élettel szűnik szeretni, de – – –

– Azzal sem! – és sohasem! – vág közbe Izabella. – De te meg nem
foghatál, nem értettél engem. – Ha Mátyás megszólal; ha megtudja, hogy
szeretem; ha előmbe lép azon ifjú, kié vagyok, ki Istenem, kit
bálványozok, – s kezemet ragadja meg, s lelkes szemeit az enyémekre
függesztve kérdi: Bella, én lelkedben olvastam, szívem hölgye! életem
élete! szeretsz-e?

– Te hallgatni fogsz!

– Hallgatni? – tehát igaztalan lenni, ha a hallgatást Mátyás tagadólag
veszi; – s mindent megmondani, ha ő azt annak tartja, a mi valóban: néma
vallomásnak, – s ha annak veszi, pedig úgy fogja ő azt értetni: mit
akkor? – Ha szerelme föllobog: ha látom, hogy üdvét tőlem várja; ha
hatalmamban áll azt, kit lelkem teljességéből szeretek, boldogítni!? –
hidegen s keserűen vonjam-e magamat vissza? hallgassak tovább is, míg ő
eped, míg szótlanságom a halál: – egy szavam az üdvösség!?

– Így ismered te a szerelmet – s te csak most kezdesz szeretni! – én meg
nem foghatlak!

– Most tudom hogy szeretet, a mit éreztem; de nem most kezdek én
szeretni s ha igen: nem mondottam-e, atyám! hogy az Isten a szeretet, ki
mindentudó! – s te bámulsz, hogy midőn az Isten szállt keblembe, én őt
megismerém, – fénye, dicsősége felragyog körülem s mennye, angyali
karaival, tárva áll előttem?

– Mit akarsz tenni, leányom? – kiált fel Bretizláw majdnem indulatosan –
szenvedélyességed elrémít engem!

– A szerelem birtokom még, ezt mondám már atyám! – Ha Mátyással szólsz:
szűnik az lenni; lényem átolvad az övébe, én akkor övé, – ő leszek.
Szivével érzendek, agyával gondolkozom, lelkével akarok! – Mit tudok
többet neked mondani? – lelkem mélyét tártam fel előtted; – tehetek én
arról, ha annak betűit nem érted, sorain káprázó szemeid eltévednek? de
légy nyugodt s érts meg! Én távozom: teljesül, a mit akartál; – megyek,
mert csak ez tarthat meg indulataim birtokában. – Lemondani róla? nem –
én soha le nem mondok.

Az öreg csillagász megölelte leányát. Hogy távozni fogsz, azt vártam
tőled; – szólt valamennyire könnyebbedve, – mindazokra, miket mondál,
felelhetnék neked; de arra oly pillanatot szántam, melyben az első
benyomás hevén túl leszesz s lelked nyugodtabb. Akkor aligha magad
azoknak, miket állítál, egy részét nem fogod túlságosnak vallani, a
másikon pirulni.

– Atyám, – felel Izabella mély önérzettel, – mit e pillanatban hiszek és
vallok, azt hiendem holtig! – Gondolod-e, hogy érzésemben egy árnyéklat
legyen, melyért pirulnom kellene? – Szerelmem szentség! ez dicsőségem s
büszkeségem! – Ha nincsen erőm Mátyástól elválni, ha ő maga parancsolja
s kéri szeretve maradásomat: ne kárhoztass! – Miért akarod te a
hölgyszívet ismerni? – Igen! épen az, mit a férfiúi büszke negéd
gyöngeségnek kárhoztat bennünk, az a mi erőnk; mi szeretni születtünk,
nekünk nem szeretni annyit tesz, mint magunkat megtagadni, mint élve nem
akarni lenni! – De ha erőmbe kétkedel: tedd szerelmemet próbára! – Ki
nemes szerelemnek nemesen fel tud mindent áldozni, oh, hidd! nem gyenge
az; ki az előítéleteken elkezdve, azon álszokásokon keresztül, melyekről
az eszme s nézet minden égaljban más, egészen a valóságig, az életig
mindent fel tud áldozni! – ha ez gyenge: úgy hol az erő? – ki az erős?

– Okoskodni tanultál tőlem, Izabella, nem szálat hasogatni; – mond
Bretizláw hidegen s majdnem gúnynyal; – szíved magvába láttam, lelkemre!
nem tudom: gyöngéd érzet vagy érzelgő ábrándozás, szerelemdüh vagy lelki
nemesség, a mi belőled szól? de annyit tudok, hogy nagy ideje távoznod!
– Készülj: még ma indulsz!



AMINHA.

      _Antonio_.
  – – – Különös ujságokat mondhatok
  melyekről nem is álmodhatál.
      _Leonato_.
  Jók-e?
      _Antonio_.
  A kimenetel mutatja meg; legalább
  öltözetök jó, külről szépen mutatkoznak

_Shakespeare_.

Izabella eltávozott; atyja őt maga vitte Boroszlóra, hol egyik rokonának
gondviselésére bízta, maga pedig visszatért Budára.

Minden, a mi túlfeszült s fellengéssel párosul, némileg a természet
szokott menetén kívül vagy túlesik, s el kell múlnia. Így okoskodott
magában a derék csillagász, s végre leánya jobb meggyőződésére számított
az első heves benyomások elmultával.

*

A szép Ilka, a mint azt a tőle semmi esetre el nem vitatható lelki
erőből gyaníthatjuk, melyet már volt alkalmunk tapasztalni: házikörében
a hajdani szerepet s felsőségi szellemet újra gyakorlatba hozta. – Férje
nem kevés hajlamot mutatott a féltékenységre; de a fürge nő, tudván,
hogy minden jó kezdettől függ: férjével együttlétének első pillanatait
is hasznára fordította, s felülkerekedett; azaz a helyett, hogy férjétől
engedné magát a vadnai mulatásért s azon kétes szerepért, melyet ott
játszott, kikérdeztetni, valódi asszonyi tapintattal féltékenység
álarczát vevé magára, s a derék Nabuchodonozort szalmaözvegységének
minden perczeiről szoros kérdőre vonta. Szavaitól s feleleteitől a
hitelt csintalanul megtagadta; hűtlenséggel s kevés szeretettel maga
iránt vádolván, annyira sövény közé szorítá a komoly lovagot, hogy az
minden elmésségét elővette, e gonosz gyanúpör alól kimenekedhetni.

Ilka remekül játszotta szerepét, s lehet, hogy az akkori zivataros
időkben a hajdani, szénaevésre kárhoztatott királynak druszája nem is
mindig maradott hű azon parancshoz, mely a többiek középsőjén épen
túlesik.

Mihelyt vette észre neje a dolognak régi emlékben létét: azonnal a
vitatkozási tárgyak, mint a tenger szélvész után, ki kezdének sikulni s
egyenleni; ő végre egészen honn találá magát. Később üres óráiban némely
dolgokon törte, a maga módja szerint, fejét, s azon tárgyakkal
bibelődött, melyeket még ama veszélyhíres várba vett űzőbe. Majdnem
bizonyosnak hitte, hogy az ifjú Wratizláw, ki már a király választása
előtt s közben sokszerűen igyekezett kegyét megnyerni, s később Vadnán
is megjelent éjjel szobájában – nem más, mint Komoróczi maga. Innen
megfejthető bizodalmatlansága Wratizláw iránt, ki mindenesetre igen
elfogadható ajánlattal közelített hozzá: a szabadulhatáséval. Mert ha
Wratizláwot valóban annak hinné, kinek az magát nevezte, oktalanság lett
volna ajánlatát, főleg oly jellemű s tapintatú nőnek, milyen Ilka volt,
el nem fogadni, ki ha sajátságainak meglepő ujságával a gonosz,
megrögzött rablóra, Komoróczira is tudott hatni, sőt ezen öntudatban,
úgy szólván, vakmerő volt: bizonyosan gondolhatta, hogy a fiatal, édelgő
cseh lovaggal még előbb czélt érend, s ezt szintúgy, mint amazt, a
szükséges korlátok közt tarthatja.

De már jóval azelőtt, hogy Wratizláw nekie megjelent, kezdé Ilka
észrevenni, hogy sem a bozontos hajzat, sem a szem vaksága Komoróczinál
nem való; mert bár mindezen álszerek remekül készültek s az akkori idők
szellemében az ily változtatások eszközlésére elegendő csalékonysággal
bírtak: mégis Ilkának hosszabb együttléte a rablóval, észrevéteté vele
azon ellentétet, mely főleg az éles női szemet s figyelmet ki nem
kerüli, a durva lovagnak bozontos haja, szakálla, s bőrének, vonásainak
fiatal gyöngédsége közt. Ezekhez még egy sajátságos, nem könnyen
eltéveszthető kettős anyajegy a bal fülén járult, melyet Budán
Wratizláwon vett észre.

De volt egy érzés keblében, melyről nem tudott tisztán számot adni
magának. Wratizláw, mint udvarló iránt, láttuk: elhatározott
idegenkedést érzett. Meglehet, hogy az édelgő lovagnak negélyteljes
nyájassága neki visszatetszett, vagy azon szenvedélyes csatlakozás,
melyet Ilka, főleg házassága első korában, derék férje iránt érzett,
okozta, hogy Wratizláwnak udvarlása nemcsak kellemetlen, hanem
egyáltalában alkalmatlan is volt neki.

Ő ezen idegenkedését a pirosló cseh leventétől, mint udvarlótól, igen is
értette; de nem tudá megfejteni magának nemét a vonzódásnak e rejtélyes
személy iránt, mely őt akaratlan meglepé s faggatá. Női hiúság volt-e
itt a fenékszín, vagy önkénytelen vonzalom, mely a kedélyt néha
öntudatlan lepi meg, nem választhatá el s nem értette. – Budán sokan azt
állították, hogy Ilka és a cseh lovag közt meglepő hasonlatosság van,
főleg arczélben. Ezt Nankelreutherné kénytelen volt igaznak elismerni,
mert talán ő volt az első, ki ezen észrevételt maga tette. A
hasonlatosság neki hizelkedett, mert főleg arczéle Wratizláwnak ritka
aggszerűséggel s nemességgel birt; de minden hiuság mellett a tetszeni
szerető nőnek, jól érzette, hogy nem ez az, a mi őt Wratizláwhoz vonja.

Még Vadnán történt egykor, hogy Komoróczinak álszakálla elválván, arcza
és szakálla közt Ilka hézagot vett észre, a mi őt az iránt, mit addig
csak hitt, szinte bizonyossá tette. – Ugyanakkor azon kétes vonzalom,
mely közte s Wratizláw közt volt, szintén átlátszott Komoróczira, ha
ennek gonosz kedélye s kegyetlen szíve Ilkát el nem idegenítnék tőle, s
azon rokonérzet nemét is, melylyel ő Wratizláw iránt viseltetett, meg
nem tompították volna.

Kiszabadulása után Vadnáról, férje őt Budára költöztette, hol a királyi
laknak közelében, s a mindig éber szemmel őrzött budai várban nejét
mentnek hitte további veszélytől. De nem soká mulathatott ott Ilkával,
mert a király parancsára Zokoli Péter seregeihez kelle csatolni magát.

Kevéssel elindulása előtt egy napon úti készületeit tevé a lovag.
Nankelreuther németes részletességgel rendezé el apró, kalandos életéhez
mért málháit; folytonos lélekzetben tartván bőbeszédűségét nejének, ki
elég szivesen s ügyesen segített férjének podgyászait rendbe hozni.
Miként Ilka egy darabot a másik után átadott: repedezett rézszelencze,
szép festett cserépmázzal bevonva, akadott kezébe; a nő keveset
vizsgálván azt, egykedvűleg nyujtá férjének.

– Erre nincsen szükség, – mond Nankelreuther sajátságos mosolylyal –
tedd el édes Ilkám, hogy tartalmának egykor hasznát vehessed.

– S mi lehet az? – kérdé a nő felébredt tudnivágygyal.

– Nézd meg, – felelt mosolyogva a lovag.

Ilka a szelenczét felbontotta, s egy sárga réz, pénzalakú képet lelt
abban, vékony fekete zsinórkával.

– Mi ez? – kérdé nevetve – valami ereklye a régi időkből? – tán szerelmi
ajándék, úgy-e? Így jő az ember nyomára egykori bűneidnek.

– Most az egyszer – jegyzé meg Nankelreuther – csalatkozol; a dolog
megfejtést kiván. Mikor gyámatyádtól megnyertem kezedet s te is
ellenkezés nélkül lettél nőmmé: e szelenczével senki sem gondolt; –
azonban egy öreg szolgálója a háznak, elmenetelünk előtt néhány órával,
kezembe adá s arra kért: hogy bármi csekélységnek látszassék is ez,
gondosan zárjam el, mert még valaha hasznát vehetem.

– De – kiált fel Nankelreutherné – meg nem foghatom, mi fontossága
lehetne e rézbe nyomott boldogságos szűz képének, mely egykor
alkalmasint ájtatos apácza olvasóját diszesítette. – Alig mondá ki e
szavakat, midőn egyszerre egy gondolat lepte meg elméjét. – Mutasd a
képet, – szólt, hirtelen kezébe vevén az emlékjelt. Ilka figyelemmel
nézegeté azt. – Különös! – kiált fel – valóban különös! – egészen az!

– Mi? – kérdé a lovag.

– Semmi – felelt a nő. – Úgy tetszik nekem, mintha e képnek mását
valahol már láttam volna! – mondd! honnan került ez?

– A ki kezembe adta, azt állítá, hogy nyakadon függött akkor, midőn
tégedet Budán gyámatyádnak ajtaja előtt leltek, s mint a babonás
szolgáló szentül hitte, valami jóltevő tündérnek ajándéka, mely neked
szerencsét hoz.

Nankelreutherné mindig inkább mélyedett el gondolataiba. – Miért nem
szóltál előbb nekem e talizmánról, Nabuchodonozor? – mond csintalan
mosolylyal, – ki tudja, mennyi bajtól megőrizhetett volna e pénzdarab
engemet. – Miként így ábrándozva tekintett az emlékjelre, majdnem
önkénytelen mozdulattal ajkaihoz szorítá azt. – Te csekély, de egyedüli
maradványa egy anyának, ki azt talán a Szentföldről hozott olvasóról
fejtette le s tette nyakamra, légy üdvöz nekem! Oh édes lehetett a
fohász, melylyel ez történt, s lágy, gyöngéd a kedves anyai kéz, mely
ezt nyakamra kötötte. Istenemre! sohasem válok el többé ezen ereklyétől,
ez anyámtól jő! Nankelreutherné angyal volt, midőn ezt mondta, s szemei
nedvtől csillogtak. – Igaz! a gyermeki szeretetben valami nemesítő van,
mi minden arczot dicsőít.

Ki fejti meg, hogy az önállásra annyira törekvő ember oly édesen
emlékezik a függés éveire, azon gyermekéletszakra, hol, szinte akarat
nélkül, mindent mástól várt. Mi kapocsa azon szeretetnek gyermek és
szülő közt, mely minden szerelmi viszonynál tartósabb, s legkevésbbé
vegyül azzal, mivel minden emberi indulat: önzéssel!? A természet
sugallása? – minő nyelven szól az? – A mélyebb fürkészet szinte
odavezet, hogy éltünk – folytatása szülőinkéinek, s hogy teljes önállás
nem boldogít.

Ilka hirtelen félbeszakította beszédét, segített újra férjének, míg
minden rendben volt. Akkor a mellékszobácskába vonult, egy karszékbe
vetette magát, az ablak párkányára könyökölt s szemeit a pesti rónákon,
a zöld szigeteken s a szőke folyam nemes habjain úsztatá végig. –
Istenem! – rebegett – e csekély rézpikkely szivemet ragadta meg; minő
gondolatok merülnek föl agyamban! igen, ehhez tökéletesen hasonló azon
rézkép, melynek egykor zsinórját észrevettem a Wratizláw nyakában;
tréfásan kivontam, amuletnak vélvén azt, s ő kiragadva kezemből,
ajkaihoz voná olyan arczczal, melyet tudtam volna szeretni! s keblébe
rejté. – Ezt egy szent adta, – mondá – neve édesanya! – és ment. – Igen,
igen! most értem magamat: e pillanattól éreztem e megfoghatlan vonzódást
azon ember iránt, kit gyűlölni akartam – és szerettem.

– Ő Komoróczi! igen, ő az! fogva Visegrádon; – folytatá a nő. – Mi
faggatja szívemet? miért e jel az én- s az ő keblén? – miért a
hasonlatosság közöttünk, mely mindenkit meglepett? – Ő fogva! – Ilka
elmélyedett; végre vígan felkiáltott: – Én a királyhoz megyek, s
kegyelmet kérek számára: igen, igen! – – Nem tudom, mi űz; de e gondolat
felvidított, boldoggá tett! én megyek. – Nankelreutherné fölkelt
székéről s megállott a szobában. – Nem, nem, mégis nem lehet! mit mond a
világ? mit férjem? – nem, nem! – S mégis űz engemet a belső hatalom! –
Mit tegyek? – Igen, ezt teszem! kiáltott fel, mintegy új ötlet
felvillanásától ingerülten.

A jövő pillanatban halk kocczanás tevé figyelmessé – Szabad! – mond Ilka
s a csendesen nyiló ajtón egy ritka tünemény mutatkozott.

Leány volt az, s a mint első tekintetre látszott, alig tizennyolcz évű.
Öltözete annyira különbözött az Ilkáétól s oly eredeti volt, hogy néhány
sort szükségképen kell leirására szánnunk.

A szép, keletien szabályos főt, melyről aranyfényű szőke haj ömlött le
két gazdag tekercsben, párta neme födte, minden szalag nélkül, széles
abroncsot képezve, mely a gyönyörű kerekségű főnek hátulsó részét
kerítette körül. Nyakát sürű és sokrétűen ahhoz szoruló keleti
gyöngy-sorok majdnem egészen elfödték, s a szelid ábránd-arcznak
lángoló, világoskék szemeivel oly tekintetet adtak, mint azon aggszerű
arczoknak van, melyek régi görög szobrokon láthatók s a hajdaniság
bélyegét viselik. A test felső részét sárga, gazdagon aranynyal áttört
tunica födte, térdig érő, elől nyitva s az égszín bélést kitüntető, mely
a legkarcsúbb derékhoz zománczos mívü kövekkel terhelt övvel volt
szorítva; ujjait ezen ízlésteljes öltözetnek könyökön alól a legfinomabb
csipke födé, fellegezve a gömbölyű kart s egy részét a havas, gyűrűkkel
terhelt kezecskéknek. A felső öltözet alatt nehéz fehér fellegzett
selyemszoknya folyt alá sűrű festői redőkben s a léptek alatt suhogva. A
fehér szattyánba szorult gyermeklábaknak kissé felhajló orruk e meglepő
alaknak keleti tekintetét még jobban kiemelte.

Ilka az érkező felé fordult s a legderültebb arczczal üdvözlé: – Aminha!
minő rég nem láttalak! így kell-e szavadnak állani? szép gyermek, ezt
igérted-e Vadnán? egy hónapja, hogy felém sem jösz!

Aminha szelid főhajtás után a kézzel kijelölt széken foglalt helyet. –
Asszonyom! – mond – az ily kereskedő népnek, mint mi izraeliták vagyunk,
kevés ideje van látogatásokra! valóban, ha tehetném, sehol sem volnék
oly sokszor, mint itt; mert sehol nem lehetnék örömestebb.

– Aminha! te szép vagy, mint egy piros körte, és sugárzó, mint egy
karperecz! – kezdé Ilka újra – mondd, hogy élsz? mit csinál öreg atyád?
jobbul-e? ah! én neked sokat mondhatnék, jó gyermek! mióta nem láttalak,
sok történt, a mit nők örömest közlenek barátnéikkal.

A kelet leánya a beszélőnek kezét ragadá meg s voná ajkaihoz; de Ilka
hátrahúzta azt s egy csókkal homlokára váltá fel a leány hálakiömlését a
barátné nevezetre.

– Nekem is sok közleni valóm van, – szól Aminha sóhajtva – s ha az én
kegyes jó asszonyomat – – –

– Barátnémat! – igazítá ki Ilka.

– Nem untatom – folytatá a másik: – rendre elbeszélem, a mi rajtam
utolsó együttlétünk óta történt. Atyám jobban van! Vadnai szenvedése
óta, a mint azt már többször elbeszéltem, az ábrándkomolyság sohasem
távozott tőle egészen, akkori ijedtsége őt őrültté tette; – igen! az is
volt ő, még hazajöttünk után is három holdig; de gondos felügyelet s a
kereskedés szükséges elszóródásai s fáradalmai közben ezen inkább lázas
őrjöngés, mint valódi őrültség, búskomolysággá változott át. Egyrészt
roppant veszteségünk is nevelte kedélyének ezen irányzatát; mert – bár a
jó felséges királynak szilárd rendelései következtében sok kézhez került
is, – kárunk valóban nem csekély. De néhány szerencsés bérlet s jól
sikerült vásárlások, vidám meglepetéseik által, a kereskedői bizodalmat
s reményt visszaadák atyámnak, – s ő most sokkal derültebb. Ideges
állapotjai igen ritkák s csak rövid időre lepik meg; egyébiránt egy régi
óhajtása teljesedéshez közelít, s ez őt igen boldoggá látszatik tenni. –
– – Én ara vagyok.

– Ah! ki azon szerencsés, kinek a legszebb leányka Budán adja kezét?

– Nephtali! – felel Aminha könnyű pirulattal s szelid vidámsággal, – ki
Vadnán is ott volt s kiről olykor beszéltünk.

– Választásodat helybe kell hagynom, Aminha; bár – megbocsátasz
barátnédnak – ha néha vallásod sorsosaira irigykedik éretted, s
szivedet, kezedet egy nemes lovagnak óhajtaná.

– A szegény izraelita leánynak ily magas szerencséről még álmodni sem
szabad; – felelt Aminha némi komolysággal. – Nephtali jó ifjú! Atyám azt
mondja, hogy atyja Sámuel, egy a legtehetősebb kereskedő közől a honban;
de az nekem sohasem jutott eszembe. Én őt Vadnán kedveltem meg, mikor
oly hév részt vett atyám sorsán s az enyémen, magát feledve. – Ah, akkor
a hiú leány benne azon hajdani hősök egyikét képzelé, milyenekkel tömvék
az izraelita nemzetnek történetkönyvei; egy Jozuát vagy Machabét;
szóval, úgy vélte, hogy nem rosszabb ő egy nemes lovagnál – a szegény
megvetett zsidó. – Utolsó szavaiban a szép teremtésnek mondhatlan
fájdalom vegyült, nemével a fönségnek s büszke keserűségnek.

Ilka csendesen hallgatá őt s kezecskéit szorítá a magáéi közé. – Boldog
vagy-e? megelégedett tehát? Aminha! – mondd!

A leánykának keblét halk sóhaj dagasztá. – Az vagyok! – felelt rövid
szünet után – miért ne lennék az? Nephtalit szeretem, lelkem
teljességéből, először életemben; s tudom, hogy én mást nem szerethetek
soha, s nem is találnék jelesbet, szorgalmasbat, s ki hozzám oly jó, oly
igen jó lenne.

– Szivemből részt veszek boldogságodban, kedvesem, s szerencsét kivánok
neked; de örömed még sem egészen tiszta, nem egészen ment az ürömtől;
arczodról olvasom azt; szólj! mi bánt?

– Atyámat imádom! oh egek! tízszeresen atyám ő, nem a minők ezrenkint
vannak, nem, – ő olyan, minőt ifjú személyem Ábrahámban s Jákobban
képzelt, azon aggszerű patriarchákban, kik atyák, királyok, Isten voltak
egy személyben; kiknek szavai, mint a jóslat igéi, hatottak a lélekre, s
szemök hunyorítására a hű háznép sátrait szedte fel; kiknek intő szava
után kövér nyájak s csengős, terhelt tevék mentek a pusztán; s parancsuk
a dús legelőkben egy országot teremtett, hová sátraikat feszíték ki,
melyeknek kúpja az ég volt! – Úgy, mint atyám, nem szerethetett engemet
senki.

– Értelek! – mond Ilka s szemeiben a részvét s bámulás nemes gyöngye
csillogott. – Atyádtól nehéz elválnod; maradj mellette, sok jó ember
elfér egy födél alatt, s nálatok ez nem ritkaság, ti a zsinatot
megszoktátok.

– Igen! – kiáltott fel a leányka magasztalva – mellette és övéi mellett!
– híven szelid hitemhez, az Ábrahám, Jákob és Mózes hitéhez!

– Minő szokatlan hevülés emeli lelkedet, Aminha! én így nem láttalak
még; szólj barátnédnak, talán valami csetepaté történt?

Különös ellentételt képezett Ilka, néha pórias kitételeivel, a szép
izraelita hölgynek magasztaltságával, mely szavaiból szintúgy, mint
tartásából kitűnt. De a fellengés szelleme egy árnyéklatát láttatá a
keserűségnek s ijedelemnek; vonásai azon kétes feszültséget árulták el,
mely valakit nagy s elhatározó sorsváltozás előtt szokott meglepni.

– Nem tudom, – rebegé a leányka – mi fog velem s rajtam történni, de egy
kínos előérzet szorítja keblemet össze. – Oh Ilka! – kiált fel,
barátnéjának nyakába borulva, ki őt szivesen szorította kebléhez. –
Életemben először mertem azon nemes nőnek e bizodalmas nevet adni, ki
oly sokszor bátorított rá. Igen! korlátimba fogok, a magasztaltság e
pillanata után, visszalépni újra; de az életnek vannak szakai, hol egy
rokon lénynyel szemben úgy eltávolítunk mindent, hogy a hézag betelik,
mely helyzet és helyzet közt ásít, s az ember az emberrel marad
szemközt, s a király a koldússal fog kezet.

[Illustration: – Atyámat imádom!]

Ilka mindinkább bámulva tekintett a hölgyre, ki kínos hevességgel
folytatá:

– El akarnak atyámtól ragadni! – de nem, az Isten nagy és jó – s én
vétkezem, ha búsulok s nem bízom benne s nem vagyok vidám, mint eddig. –
Ezzel Aminha igyekezett vonásainak újra azon derült kifejezést adni,
melylyel érkeztekor birtak.

– Atyádtól! – kiált fel Ilka meglepetve – kik? talán Nephtali!

– Nem, nem – nem ő!

– Nem értelek, leány, nyiltan!

– Ám legyen! – mond Aminha. – Szokásom estenkint, ha dolgom végeztem, a
házelőtti kőlóczára kiülni s az est hűsét ott élvezni. A világ oly szép!
– Néha Nephtali ül mellettem, néha kedves, jó öreg atyám; de olykor
egyedül is vagyok. – Jövőmet hímezem itt ki gyermek-észszel, s
elgondolkodom s elszórakodom. – Ilyenkor egy hirtelen megszólítás
összerázkódtat. Így történt a múlt hetekben; csendesen valék,
magányosan, gondolataimba mélyedve, midőn egyszerre egy magas száraz nőt
láttam magam előtt. Vonásainak keménysége mélyen véste be magát
emlékezetembe, én őt ezer közől kiismerném. A nő hideg, durva kezét tevé
az enyémre s azon büszke, megvető tartással, melyet a keresztény köznép
negélyez a szegény zsidókkal szemben, szólított meg: – Te férjhez akarsz
menni? – kérdé különös hangnyomattal.

– A meglepetés képtelenné tett a feleletre.

– Egy zsidóhoz! – folytatá a nő szembetünő gúnynyal s megvetéssel, –
azzal, oh, ti nem tudjátok azt magas csarnokaitokban! – mely úgy fáj –
oly igen keserű –!

– Mi közöd azzal, jó asszony! – feleltem a tőlem kitelhető szelidséggel.
Kihez mehetne a zsidó leány máshoz, mint izraelitához! – –

– A nő maga körül tekintett s hirtelen felelt megjegyzésemre oly szigorú
arczkifejezéssel, mely most is fagyot vegyít vérem közé: – Te nem fogsz
Nephtalihoz menni! – te nem vagy Ábrahám leánya! – te keresztény leány
vagy! – – Vigyázz, mert atyádat, Nephtalit s magadat a máglyára vezethet
e házasság!

– Keresztény leány!? – kiált fel Ilka, tapsolva kezeivel s felugorva
helyéről. – Oh, ha ez volna! – kedvesem, ha ez lehetne! s mit mondott a
nő tovább?

– Asszonyom! kegyed ennek örülni tud? – rebegett összerázkódva Aminha. –
A nő szava mint a villám csapott le mellettem; – folytatá – eszembe
jutott, mit atyám egykor Vadnán mondott őrültségében; ah igen! így
hangzottak szavai: «azt mondják, hogy ez nem az én leányom! pedig az
enyém.» – Különös összehangzás volt atyámnak azon őrült szavai s a közt,
mit ama nő mondott. – Végre magamhoz tértem; kínzóm eltűnt, távol
pillantám meg őt, arcza felém volt fordulva s keze fenyítve fölemelve.

– Különös! valóban különös! – mond Ilka – de a szerencse megfoghatlan!
folytatá elgondolkozva – s azóta nem láttad-e őt?

– Szerencse? – sóhajtott feszült kebellel a leány – én nem érzem ezt! –
A nőt tegnap gondoltam látni. – Ő őrült, igen! hiszen lehetetlenséget
beszélt: őrült ő! – de mégis űz valami engemet, őt megkérdezni még
egyszer. E házba láttam bemenni, nem csalódom, bizonyosan nem; oh, igen
mélyen fészkelték vonásai magukat emlékezetembe. Egy gazdag polgárnak
vittem atyám meghagyásából bársonyszövetet; Nephtali volt velem. Midőn
visszatértemben a nőt vevém észre: tekintetemet szándékosan kerülni
látszatott, csak midőn messze haladtunk el, suhant a házba be, én nem
csalódtam.

– Szólottál-e atyádnak s Nephtalinak a dologról?

Aminha kis szünet után felelt Ilka kérdésére: – Nem szólottam senkinek;
– a nő őrült – s miért keserítsem s zavarjam elméjét a szegény öregnek s
Nephtalinak?

– S ide láttad őt bejőni? – kérdé Ilka. – Ki lehet? itt van jelenben egy
asszony, de csak három nap óta; ispánném egyik kis birtokomból,
Nyitrában; de ez nem az. – Ilka elgondolkozott. – Magas, mondád, és
száraz, ezelőtt néhány héttel láttad őt először? Istenemre! a dolog
különös. Ispánom valóban itt volt ezelőtt három héttel nejével,
élelemszereket szállítván ide, most neje egyedül jött.

– Nem, nem! – nyögött Aminha összerázkódva – nem lehet az! a kit ide
belopódzni láttam, idősb, homlokát sűrű redők borítják s fürtein aggság
dere fénylik; nem ő! – a nő őrült volt s eddig talán nincs már itt.

– Leirásod talál, – felel Ilka élénken – vonalról vonalra; de a nő nem
őrült, helyes esze van.

– Őrült, mondom én! – kiált fel Aminha gyorsan – oh, ne fürkészszük e
talányt! – ne! – az Isten nevére, ne! Őrült volt ő, vagy nekem kelle
azzá lennem! Hibáztam, midőn őt látni akartam; vétkes vizsgaság volt az,
kisértése a sorsnak, beavatkozás a szent Isten végzeteibe! – nem, én nem
akarom őt látni! igen, engedj távoznom! most látom az örvényt ásítni
felém. Ő őrült, ismétlem! – vagy tréfát űzött velem; mindegy! én nem
akarom őt látni, most, mivel tudom, hogy itt van s mondod, hogy esze
helyén. – – Ah asszonyom; taníts fékezni indulatimat, én nem tudom, mit
akarok, elmém zavart!

– Kedvesem! – mond Ilka érzékenyen – ha úgy lenne, mint ama nő mondotta,
– félsz-e keresztény lenni? – mitől tarthatsz? én szerencsét jóslok
neked. Igen! szükség, hogy őt lásd s vele szólj; a bizonyos rossz, ha
rossz lehetne az, mi lelkednek üdvet igér, mégis jobb mint a folytonos
remegés.

– Jobb, jobb talán! – mond Aminha – tegyen, cselekedjék helyettem! eszem
rugóságát elvesztette! – De Isten velem van; s bármi történjék, én
Aminha maradok, az agg Ábrahám leánya!

Ilka az ispánnét hivatá fel. Néhány percz múlva a nő belépett: Aminha
egy sikoltással dőlt Ilka karjai közé.

– Ismered ezt itt? – kiáltott a nőre Ilka, ujjával mutatva a szép
ájultra.



AZ OROSZLÁNOK.

  De szemében a leánynak
  Tiltó tűz ragyog,
  – – – – – – –
  – – – – – – –
  Mely reményt és bátorságot
  – – – – megöl.

_Vörösmarty_.

Mielőtt Aminhához visszatérnénk, ki ájultában márvány-szoborhoz
hasonlított, mely csak pygmaleoni szövétnekre vár, drámánk nagy
személyzetének egy része történeti fontosságú viszonyok közt lép fel.

Fehérváron a király koronázásának fényes ünnepét ülték, melyen a már
egész Európában tisztelt, méltánylott Mátyást számtalan idegen
fejedelmek követei környezték.[32]

A csillogó urak közt, pompás keleti öltözetökben, egy gyönyörű termetű
lovag tűnt fel nemes kérgében egyszerű fekete fegyverzetének. Sisak
rostélyzata födte arczát; de a merre ment, az ősz vitézek, a nép s
mindenki rámutatott: amoda nézzetek! az Elemér a sas! – Kerek pajzsa
fényes szíjon csüngött karján; fekete sas kék mezőben látszott azon
ketté tépett koszorú fölött, s körüle e szók: ALES AQUILA.

A király a koronázás után Budára érkezett, kiséretében Giskra is.
Szállása ez utóbbinak Mátyásnak akkori királyi lakában volt, mely
szintén azon helyen emelkedett, hol a mostani nádor-lak áll, büszke
homlokával száz ablakból tekintve alá a vidoran s nagyszerűen sarjadozó,
egykor kisszerű Pestre.[33]

Balszárnyában az egyemeletes sötét épületnek terjedt azon osztály,
melybe a hatalmas pártvezér Giskra szállíttatott, kit nemcsak azon vágy,
hogy királyának közelében lehessen, hozott Budára; hanem a hosszas
viszályok által szükségessé vált szabályozása is némely felsővidéki
viszonyoknak, várak- s birtokoknak.

Egy azok közől, kiket Giskra újra kegyelmébe vagy inkább pártolása alá
fogadott, s kik iránt közbenjárását ajánlotta: Komoróczi volt és
Talafuz, ki régen már Csehországban tartózkodott s ott nagy szükségben
élt.[34]

Komoróczi, midőn a Salamon tornyából a lenge kötélhágcsón kilépett,
nemsokára hallotta a toronyba rohanók zsibaját; kettőzött hévvel
igyekezett az ingó hágcsón visszafordulva, atyján segíteni, midőn egy
kemény ütés hátán, majd a mélységbe sodorta. A váratlan csapást a
lezuhanó megsebesített Káldor okozta, s a vad kényúrnak életébe
kerülhete; de atyja megakadván ruhájánál fogva az egyik fokon, nem
érhette őt egész súlyával; e körülmény menté meg. A lökés kábító volt, s
csak annyi veszélyekben megedzett lélekjelenlétének tulajdonítható, hogy
az első meglepetéstől felocsúdva, vállán emelte le atyját, s az öreg
szolgának segítségével a sajkába vonta.

– Halva se birjátok őt! – ordított Komoróczi, s ezzel a testet a ladikba
végig fektette. Nem volt veszteni idő; nemsokára az evezők egyhangú
csapása, mely mindig süketebben szakasztá meg a dühöngő vésznek zaját,
bizonyítá, hogy a sajka gyorsan halad.

[Illustration: Vállán emelte le atyját.]

Egy-két, a sötétben a szaladókra a torony ablakából az alsó körfalból
rosszul irányzott nyíl sivított el fejük felett, s egy kopja furódott a
sajka oldalába.

Az éj korma födte az élénk evezőket, mert az öreg Káldor meredten
nyúlván el a sajka közepén, lehetővé, sőt szükségessé tette, hogy a
szolga is evezőt ragadjon. – A romboló vész hajtotta a lenge teknőt; még
hajnalra Tolnára érkeztek s ott a hű szolga urát s annak már útközben
élet jeleit adó atyját egy régi ismerőjénél rejtette el.

Komoróczinak nem lehetett soká mulatni. – Szolgája őt oly dolgokról
értesítette, melyekről önérdekében állott személyesen meggyőződnie.

Atyja Komoróczinak nagy örömére Tolnán magához kezdett jőni; sebe vállán
nem volt ugyan veszedelmes, de kábultsága közben a vérvesztés
elgyengítette, s a rablólovag kénytelen volt őt rövid időre szolgájának
gondviselésére bízni; maga haladék nélkül sietett Bicskére, hol, a mint
Gáspártól hallá, védelemre számított udvarházát kedves tiszttartója s
irnoka, Angyal diák, meg tudák tartani, s Bartos és Korbel közbirtokosok
s akkori hatalmas kényurak segítségével védeni is.[35]

Épen vigan lakomáztak Angyal diáknál a helység birái s jegyzője, midőn
egyszerre az ajtó felpattant s Komoróczi, portól s verítéktől ellepve,
állott hű emberei közt. Angyal diák Bartos és Korbel uraknak azonnal
hírt adott; Komoróczi víg estebéd után több hold óta először pihent puha
ágyban.

Ide hozta ő később sötét éjeken atyját is, kinek egészsége meglehetősen
helyreállott már.

Ezernégyszázötvenhatban, szeptember huszonkilenczedikén, Giskra
közbenjárása által védlevelet nyert, s azzal Nagy-Sarlóra sietett, hol
őt a királyi biztos várta, ki kemény föltételek alatt egyezségre lépett
a kevély kényúrral.[36]

*

Giskra, ki, mint láttuk, Budán volt, mély gyászt hordott keblében. Azon
színlelhetlen fájdalom, mely minden vonásaiból kitűnt s a király
kedélyének mostani állásával összhangzásban volt, tevé közellétét s
társaságát a Mátyás régi s legelszántabb ellenségének barátivá s
óhajtottá. Giskra, néhány holddal a király koronázása előtt, Lippán
imádott nejét vesztette el, kit minden vadsága mellett csatákban aggott
lelkének, mindig ifjú szenvedélylyel s babonás hűséggel szeretett.

Leányának nemes vonásai emlékeztették őt a kedves nőre, főleg szemei,
melyek egészen azon báj- s szenvedélyteljes tüzűek voltak, mint anyjáé,
csakhogy tekintetök kevélyebb s önállóbb szellemű volt.

A leány híven ragaszkodott atyjához, s miként még anyja életében sokszor
a tábor zajától sem irtózott, hogy atyja közelében lehessen: úgy most,
az imádott anya elhúnyta után, elválhatlan maradott az ősz Giskrától, s
őt Budára is elkísérte.

Lelkével e sajátságos lénynek annyira ismeretesek vagyunk már, hogy
benne, valamint szenvedélyeiben ritka élénkséget, úgy lelkületében is
kiváló szilárdságot gyaníthatunk. Láttuk őt a Poprád festői partjain a
lenge, édelgő lovagseregtől körülkerítve hideg rátartással s nemével a
kicsinylésnek fogadni a megszokott hódolatokat. – Tanúi valánk azon
benyomásnak, melyet lelkére Elemérnek neve tett; tudjuk, miként szőtte
lelke ezen eszményi alakot ifjú éveinek egy kedves, feledhetlen
árnyalakjával össze. Regényes szelleméből megfejthető, hogy azon
ifjúnak, ki ellenségből atyjának barátjává lett, naponkint dicsőbb neve
mindinkább hevítette képzetét. Az összehasonlítás által ezen alakkal,
kit a rejtélyesség még érdekesbbé tett, szemei előtt minden kisszerű
tisztelői természetesen vesztettek.

Csak kétszer, a Poprád mellett s Fehérváron a koronázás ünnepén, látta ő
a széptermetű lovagot, s akkor e termet, hasonlatossága által egy
másikkal, melynek emlékezete szívében élt, őt a magasztaltságig
elragadta, s mindig e ritka levente ragyogó dicsőségében állott lelke
előtt.

Egy titkos, kétes remény, melyet büszkesége tiltott önmagának
megvallani, kísérte őt Budára, hol remélte a lovagot láthatni. De
valahányszor e gondolat lepte meg őt, mindannyiszor büszkesége ébredett
föl s néma önsértésnek találta, foglalkozni valakivel, ki őt nem keresi.

Így gondolatiba merülve, ült ő a királyi csarnokban. Atyja víg lakomában
volt Ország Mihálynál, melyet a király jelenléte is díszesített.

Az estebéd gyaníthatólag éjfélen túl vala haladandó, mivel csupa
férfiakból állott. – A leány oly helyzetében volt lelkének, hogy e
lakoma által okozott egyedülségnek örült s azt élvezni akarta.

A szoba, melyben a magas hölgy kerek széken a nyitott ablak mellett ült,
nagyszerű tekintetet adott a Duna virító szigeteire, a holdfürösztött
tágas rónára s a Vízivárosnak részére, s végre egy fallal rekesztett
négyszegre, mely a Buda Pesttel szembeni oldalán terjedő kerttől
elválasztva, sima, csillámló gyeppel volt borítva.[37] Egyetlen roppant
diófa terjeszté szét hosszú s terebély árnyát abban.

Tíz óra felé járt; alant minden néma volt, csak itt-ott lehete egy késő
mécsest látni a Víziváros alházaiban s túl a Dunán a váczi kapu
őrtornyában. A teleholdnak egy hosszú, fehér sugara hatotta a széles
folyó hullámait keresztül, melyeknek fodrain a csillagok fénye szökdelt
föl.

Lassú suhogó léptek tevék a kémlő hölgyet figyelmessé, s szemei a
nagyszerű látványról, melyen ábrándozva úsztak keresztül, lehajlottak a
szűk rekeszre, honnan a nesz hallatszott.

– De ki írja le meglepetését, midőn egyszerre az ablaktól balra vonuló
oldalfalazatnak eddig észre nem vett üregéből egy kevély oroszlán lépett
ki csendesen: királyi feje, arany sörényével, le volt eresztve, s bojtos
farkát mint fáradt kigyót vonta maga után. Kiérvén a négyszög közepéig,
fölemelve fejét: a sertékkel borított orr alatt tág öböl nyilt s a fogak
hófehér ékei villámlottak alóla, míg a széles, piros nyelv hosszan nyúlt
ki a nemes vadnak ásitása közben. A fő újra leereszkedett, s az
oroszlán, macska-fajának negédével csóválta farkát háta fölött, mely egy
külön állatnak látszott görcsös kanyarodásban; a hatalmas lábakat
szétfeszítette s hosszan nyujtózott több ízben, míg kevélyen s teljes
erőérzetben emelte föl újra fejét csillámló szemeivel. Végre maga körül
forogván, méltóságos lassúsággal a gyepre heveredett le, sörényes arczát
első lábaira nyugtatván.

A jelenet borzasztó és fölséges volt egyszerre; a hölgy azon félelemmel
vegyült gyönyörrel nézte a kevély vadat, melyet veszélyes állattal
szemben a biztos helyzet ad, s mely mindig neme marad a kedélyt emelő
élvezetnek.

Alig hevert itt az aranyszőrű állatkirály henye kénynyel, midőn rövid
bakugrásokkal karcsú nőoroszlán szökdelt elő ugyanazon rekeszből. Feje
sörénytelen volt, s a macska-fajra még inkább emlékeztetett, mint a
hímnek sörény-övezte képe; termete nyulánk és karcsú, szőre rövid s
aranyló: – kétszer körülügette a könnyű nővad a síma gyep szőnyegét, s
rövid bődülést hallatván, a másik előtt állott meg, fejét annak széles
hátára eresztette le s fogaival a hím gerinczéjeit futotta végig, míg
lábaival néha enyelegve tapintott a domború bordákra. Amaz egykedvüleg
látszatott a hízelgést fogadni, csak néha kanyarodott fel a farka, s
korbácsolta a gyepet maga körül.

Néhány percz múlva a két állat hallható szuszogással hevert egymás
mellett s a nőoroszlánnak szép feje behúnyt szemekkel a hím vállán
nyugodott.

A hölgy csendesen legeltette szemeit az állatpáron, melynek megjelenése
alkalmas volt őt meglepni. Tudta ugyan, hogy még a múlt évben Castriott
György, az albániai parancsnok, két oroszlánt küldött ajándékba a
királynak, melyeket az igen szeretett, s melyek őt annyira ismerték,
hogy ebekként követték lépteit. Néha a csarnok termeiben, vagy trónjának
zsámolya előtt hevertek, nem kis ijedségére a jelenlevőknek, kik tudták,
hogy ily őrizet mellett életök egy hunyorításától függ Mátyásnak: mert e
két kevély vadnak szemei mindig a királyra voltak függesztve, mintegy
intést várva.[38] De azt is tudta, hogy ezek a kertnek másik oldalán, e
czélra emelt épületben tartatnak s csak nappal eresztetnek olykor ki.

A leány néha felsóhajtott: szíve körül fonódott azon ifjudon édes
sejtés, melyet semmi valóság nem pótol; mely az eget varázsolja le s a
jövendőt népesíti derült képekkel, melyeknek lelket mindig egy hév
képzettel festett alak ad; nemcsak az, szebb és jobb, mint a milyet a
sivatag való állít elő később; s a hölgy soha sem szebb, mint mikor így
képzeteinek mennyét szárnyalja keresztül s reményeinek zöldében fürdik.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha szemben a falgerinczén egy pont
emelkednék föl, melyet néhány percz múlva nem lehet az áradó hold
fényében nem annak ismerni, a mi volt: férfiú-főnek, kerek
tigrisbőr-süvegtől födve, s barna fürtöktől körülhullámozva.

Az első gondolat, mely a hölgyet e váratlan jelenet alkalmával meglepte,
az volt, hogy talán az állatok gondviselője akar a fal tetejéről egy
tekintetet vetni a vadakra; de volt e mindig inkább-inkább emelkedő
alaknak külsőjében valami, a mi jobbra mutatott oroszlánpeczérnél.

A hölgy szíve gyorsabban kezdett verni. – Ki lehet ezen ember? gondolá
magában, rámeresztve szemeit. – A férfiú e pillanatban ülni látszatott a
falon s feje a hölgy felé vala fordulva; vonásait ki nem lehete venni,
de a fő képzetet ada azon álomjárókról, kiknek csendes arcza nemével a
fohászó vágynak van a holdra szegezve, s mintegy befolyásától ihletve,
tekintetök magasztalt s meredt.

Egy új gondolat váltotta fel az előbbenit. – Ha ezen ember – mond
magában a hölgy – ama kétes alak volna, kit pár nap óta vettem a kert
aljában észre? s minap a Salamon temploma előtt, egyszerű zöld köpenybe
burkolva, csak félig látható arczczal s lángoló szemekkel, melyeknek
sugárai terhemre voltak? – Minő vakmerőség ez?! – – szemtelen tolakodás!
– tevé nemével az erőködésnek hozzá, mert akaratlan az Elemér alakja
tűnt fel elméjében, s a fiatalság gazdag szeszélye ezen emelkedő alakban
annak élvonalait gondolá feltalálni, kivel elméje örökösen bíbelődött.

A férfiúnak helyzete a falon olyanszerű volt, hogy a hölgynek ablakát
egészen láthatta; de egyrészt a közelálló fának lecsüngő lombjai,
másrészt árnya könnyen elfödheték szemei elől az oroszlánok tekintetét.

– Minő szemtelenség! – ismétlé magában a hölgy, s a következő perczben
látszató megvetéssel s kevélységgel arczvonásaiban vonult hátra, hogy az
ablakokat betevén, azoknak kárpitjait ereszsze le s úgy a helytelen
vizsgálatnak útját elzárja.

De ugyanazon pillanatban látta, hogy a férfiú lebocsátkozik a falon,
kezeivel annak párkányába fogózva.

Irtózva tekintett feléje: még a falon csüngött az; lába s a gyep közt
nem sokkal kevésb hézag lehete egy ölnél, s így az ugrás maga nem
veszélyes. – De az oroszlánok jelenléte itt bizonyos halál volt. –
Rémülés, kétség, mit kellessék tennie, s az Elemér hátra nem idézhető
alakja nyargaltak egy percz alatt a hölgy elméjén keresztül.

A férfiú bátor ugrással e közben a rekeszbe toppant s fülét egy éles
sikoltás hatotta meg. – Látta a Giskra leányát az ablak mellett
összerogyni, ki valóban elrémült, s az ijedtség megtágítván idegeit, a
székre hanyatlott hátra.

Bármennyire sértette őt az ifjúnak megjelenése, ki nyugodtan állott a
fal mellett, mintegy szemrehányást tevén magának azon ijedelemért,
melyet okozott: – a részvét nemes kedélyében fölülkerekedett; a hölgy
magához tért, szólni nem mert, nehogy hangja az oroszlánokat felköltse,
kik közül a nő fülelve emelte fel orrát, durva dorombolást hallatván;
míg a hím csendesen szunnyadott. – Látta, hogy az ifjú vakmerőnek arcza
az ablak felé van fordulva s őt észreveheti; a leány hirtelen
kinyujtotta karját s azon tájára a rekesznek mutatott, hol az oroszlánok
voltak, s a következő perczben élénken távozásra intett.

Meglepetve, mind az előbb hallott dorombolástól, mind a Giskra leányának
intésétől, tekintett rá az ifjú, nem tudván jeleit megfejteni; közelebb
lépett azon terebélyes fához, melynek sudara a rekesz borzasztó lakóit s
őreit födte el.

Egy új sikoltás hangzott s a férfiú két ölnyire állott a királyi
vadaktól, kik közelítésére fejeiket emelték fel irtózatos kifejezésével
a dühnek, s lángoló szemeiket szegezték rá.

A pillanat borzasztó volt. – A fa, melyre kapaszkodhatott volna, az
oroszlánok közelében; – a vadak ébren. – – Hideg bátorság kellett itt,
nem menekedni; mert erre sem mód, sem idő nem volt; de védelemre vagy
halálra.

Az ifjúnak minden fegyvere egy rövid tőr volt, melyet akaratlan s
öntudatlan tartott már kezében, míg szemei a derengő négyszeget
körülszárnyalták. – A hölgy ablaka alatt zöldre festett sűrű léczezet
nyúlt el, melyre a borágnak idegei tapadtak.

Alig vette ezt észre a bátor ifjú: azonnal a menekvés jóltevő s bátorító
eszméje lobbant fel agyában. Mindez, a mint gyanítni lehet, rövid
pillanat műve volt.

Az oroszlánok még hevertek, vért fagylaló bőgést hallatva. – A felugrás
néhány pillanatot kivánt; s tudta az ifjú, hogy e vad – melynek leírását
elég fogoly tatártól hallotta – a támadásra készül, mint minden állat a
macskafajból. Mindez őt hirtelen elhatározásra bírta. Bámulatra méltó
hidegvérrel ugrott jobbra, s rövid kerületet nyargalván át, az ablak
alatti zöld léczezet alá ért.

A Giskra szép leánya a közeledőben azon alakra gondolt ismerni, mely
igen is mélyen volt szívébe vésve. Mondhatlan rémüléssel kiáltott le: –
Szerencsétlen! mit tevél? – el kell veszned!

– Láttalak! – kiált fel az ifjú egy merész lépéssel emelkedve az első,
lábai alatt recsegő léczfokra – ha kell, meghalok! te könnyezni fogsz!

Azonban, a mitől a hölgy méltán rettegett, megtörtént. – Az oroszlánok
az ifjúnak félreugrását észrevevén, talpon termettek, s rövid előreugrás
után leguggoltak, felemelvén orrukat, s nemét a hörgésnek hallatták.

Elemér, kit már nevén nevezhetünk, alig ért fel lábával az első léczre,
midőn a nőoroszlán hatalmas ugrással mellette termett, s a hím, mintegy
elsőséget engedve nőtársának, guggoló helyzetéből fölegyenesedett s
méltósággal teljes léptekkel közeledett, jobbra kanyarodva s egy kis
kerületet tevén a léczrostélyzatig.

Azonban az ugrás a távolság miatt röviden ütött ki: Elemér s a
nőoroszlán között mintegy másfélölnyi hézag lehetett. – Az ifjú hirtelen
kapaszkodott fölfelé, két lécz-sor, terhe alatt engedett, s recsegve
hullott alá. – A földtől egy ölnyire állott most a negyedik vagy ötödik
lécz-soron, inkább a borág többszörös venyige fonadékától, mint a gyenge
lécztől tartatva, bár ritka jelenléttel lábát a lécznek azon végére
helyezé, mely az oszlopba volt róva, s hol az következőleg nehezebben
törhetett el, mint közepe táján. Ezt ő, az első két lécz-sorozat
meghaladtakor, az idő rövidsége s helyzete iszonyúsága miatt vagy nem
tudta, vagy nem ért tenni.

– Fegyvert nemes hölgy! – kiáltott fel – hogy védtelen ne haljak meg; e
tőr mitsem ér.

– Felebb – rebegé a hölgy, szakadozó lélekzettel, lenyujtván karját,
eszméletlen s akaratlan. – – Felebb! – ismétlé – alant a halál!

– Hah! – kiált az ifjú, megvető tekintetet vetve a két vadra, melyek
közül a hím, a nő veszteglését unván, hatalmas ugrással próbálta a hőst
leragadni magasságából – odafenn áll őrangyalom! Ezzel élénk
gyorsasággal emelkedett felebb a rostélyzaton; végre kezei a félig
elalélt, de magát bátorítni törekvő hölgynek kezeit ragadák meg. A
selyemujjaknak segítő vonása fölfelé Elemérnek minden vérét arczába
kergette. Feledve volt helyzete, feledve az oroszlánok; minden! –

Így ért ő fel az ablak párkányáig, melyre hirtelen kapaszkodott, s
mintegy kábultan fordult a szoba felé.

A hölgy kiszabadítá kezeit az övéiből s védve nyujtotta elő azokat;
arczában részvét, kevélység s méltó felindulása a haragnak küzdöttek. –
Itt – mond, a lehető hidegséget igyekezvén szavaiba önteni, – ment
kegyed; itt maradjon, míg segítséget hívok.

Elemér a kedves teremtésnek kezét ragadta meg újra. – Éltem élete! –
mond – ne neheztelj! öntsd haragod mennyköveit a bűnösre, ki istennőjét
bántotta meg; adj fegyvert; hogy utat vívjak a tulsó falakig magamnak!
csak tanukat ne hívj ide, magadért, Serena! magadért ne!

A Giskra leánya elnémult, a pillanat hatalma őt szótlanná tette.

Úgy tetszett az ifjúnak, mintha kezét érezné a magáéban reszketni. Magán
kívül ragadva, s egy annyi évig szívében lobogó szerelemtől szépítve
keríté férfiúkarját az imádott hölgynek karcsú dereka körül.

– Serena! – mond az igaz szerelem utánozhatlan édességével – egy életet
vetek e pillanatért oda! lelkem első szerelmét te gyujtottad meg! Ah!
ráismersz azon ifjúra, ki árnyadat kisérte, mióta látott! – bocsánat.

– Hátra, vakmerő! – felelt a hölgy, kifejtve magát az ölelő karok közül
– ezen az úton véli a Giskra leányának szívét megnyerni? – Ha birta
volna azt, – folytatá kevélyen – most vesztené!

– Mutass utat, hogy mehessek! adj fegyvert! vagy ezen tőrrel fúrok
ösvényt az oroszlánok szívén keresztül; csak egyet mondj! –
megbocsátasz-e? – Elemér az ablakon ereszté le lábait, s az egyiknek a
felső léczen keresett lapot. – A két oroszlán a gyepet túrta fel alant s
nyuladó nyelvvel emelte ordítva fejét rá.

– Megálljon, – mond Serena – megálljon! vakmerősége engemet is, magát is
veszélybe hozott; ha atyám itt lelné? – nem! – egy perczig várjon, –
elmém zavart, – meg akarom menteni, igen, akarom, – de puszta
emberszeretetből, mely az ellenségnek megbocsát.

– Serena! – kiált az ifjú, lejebb ereszkedve – mondd! nem érzesz-e
többet? – szerelmed nélkül halál az élet, itt legalább érted halok meg!

– Nemtelen! – felelt a hölgy, nemes szelidséggel s halálsápadtan. – A
helyzet iszonyúságát s könyörülő szívemet akarja használni oly vallomás
kicsikarására, melynek csak ajándékozva s önkényt adva van érdeme.
Kegyed férfiú! – folytatá keserűn és büszkén – nem jobb a többinél!
lépjen e szobába itt, talán lelek utat, megmenteni azt, ki jószívű
részvétem közepette engemet sérteni akar.

Elemér könnyű ugrással a szobában termett.



ÉJ.

  Egy tüzes ifjú, s egy, a kegyes ég adománya szelid lány,
  Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.
  Félve találkoznak szemeik.

_Vörösmarty_.

– Arczod haragodban is szép és fönséges, mint a viharzó ég! – mond a
lovag s tekintete bámulással kémlelt a cseh szűznek nemes vonásain.

Serena reszketett, de egy azon ártatlanság- s öntudat-előidézte
tekintetek közül, melyek magaslelkű hölgyeknek, oly igen hatalmukban
vannak, Elemért elnémította; nemével a látói elragadtatásnak állott
imádottja előtt s látszott bocsánatot kérni. – Szünet lőn; a hölgy
magához tért, hidegkevélyen intett az ifjúnak egy távolabb helyezett
székre. – Ezután a szobának az ablaktól jobbra eső ajtaját megnyitá s
gyorsan lépett ki abból. Nemsokára visszatért s újra egy, a másikkal
majdnem szemközt nyíló balra távozott el.

Serenának lakása három szobából állott. Egyik az volt, melyben őt
Elemérrel láttuk; balra, hová utóbb bement, kisebb háló-szobácska volt;
s ezentúl keskeny, alig négy öl hosszú folyosó, mely világot csak egy, a
pesti oldalra nyiló magasan helyezett kerek ablakocskából nyert. – E
szűk köznek túlsó végét nehéz, vassal borított ajtó védte, mely egy
tágasb s hosszabb folyosóra vezetett, de mindig zárva tartatott, hogy
annál háboríthatlanabb lenne osztálya az épületnek. Mátyás jelesb
vendégeit szokta ide szállítni. Az előbb leírt bezárt folyosóból egy
terembe lehetett menni, mely az udvar felől három magas ablakból vett
világítást. Ebben Serenának nőkisérete s egy, kárpitokkal csak most
elkülönözött szegletkén két nőcseléde volt.

Két kijárása volt tehát e korlátolt szállásnak; az egyik azon ajtó,
melyből Serenát először láttuk eltűnni jobbra, s ez tágasb szobasorra
nyilt. A szép hölgy s atyjának szállása közt négy szoba és egy hosszú
terem nyúlt; ezek közül csak az utolsóban, azaz: a teremben találtatott
kijárás tágas előszobába, hol a hatalmas egykori kényúrnak s most
királyi vezérnek apródjai s főszolgái tartózkodtak; a másik, a nőkíséret
teremén keresztül egy oldalhágcsóra.

E helyzetből láthatni, hogy Elemér három úton távozhatott el Serenától:
a két leírt kijáráson s azon az úton, melyen a szobába jött.

Első pillanatában a meglepetésnek Serena segítségért akart kiáltani,
vagy jobban szólva, a megmenekedettnek utat akart a távozásra nyitni; de
hideg fontolgatás ezt lehetetlenné tette.

Elemér jelenléte nála, bármiként került oda, okot adhata félreértésre.
Mert ha a veszélytől szabadulni akarónak felkapaszkodását a léczezeten
meg lehete is fejteni, a rekeszbe jöttét bizonyosan nem, Serena hírének
kára nélkül; s így mind a két kijárás a szobából, az ifjúra nézve,
használhatlan lőn.

A hölgy elméjén egy más gondolat is vonult keresztül. – Hátha – mond
magában, – a leányok termébe menne, tőle magától kisértetve s ott azt
mondaná, hogy Giskrával akart szólani; az apródok szobáján jött be s e
túlsó oldalon távozik? – De ezt sem lehetett semmiképen végrehajtani: az
átmenésre a Serena szobáján ily későn nem lehete megfejthető ürügyet
adni. De a nőszemélyzet is ilyenkor vagy aludt már, vagy vetkezőfélben
volt s mindnyájokat méltán meglepte volna Elemérnek megjelenése, kinek
nem lehet oka az út rövidségeért az illedelmet megsérteni, s ki arra
távozhatnék, sőt illik távoznia, merre jött. – Végre a kapaszkodás
alkalmával a ruházata is szenvedett, mely egyszerű s ízletes volt, de
nem látogatásra alkalmas, ha általán véve ily késő látogatásnak nem lett
volna lehetetlen valószínűséget adni.

Mindezek váltakozván elméjében, arra az egyetlenre számított: ha reggel
nőcselédeit valami ürügy alatt eltávoztathatja termükből s azon a
lovagot kieresztheti. De egy egész éjtszaka hevert még e kétes remény
közt.

Könnyen megfejthető, hogy aggodalma s azon nyomasztó indulatkeverék,
méltó harag s szánakodás közt, mely kedélyében dúlt, neki egyelőre csak
annyi időt engedett, hogy a helyzet jelen pillanatára találjon
biztosítást. Ennek következésében akarta megtudni, ha atyja visszatért-e
a lakomából! – Azért sietett ő színéből kikelt arczczal, de az
ártatlanság bátorságával előbb a négy szobán keresztül a terembe s onnan
még a Giskrát váró s unalmukat koczkákkal űző apródok szobájába, melynek
ajtaját megnyitván, azonnal megtudta: hogy atyja még nem érkezett meg.

Szokása volt Giskrának, néha, bármi későn érkezett haza, jó éjtszakát
mondani leányának; ilyenkor pamlagán rövid negyedóráig beszélgetett. E
látogatástól tartott leginkább Serena. Midőn másodszor távozott el,
akkor hálószobájának ajtaját zárta be. Ugyanezt akará tenni a másik
szomszédszoba ajtajával is; de két okért nem cselekedhette: először,
mivel gyöngédsége erkölcsi lehetetlenséggé tette, hogy magát így minden
oldalról elzárja egy férfiúval, kire méltó oka volt neheztelni s kit,
bár közel állott szívéhez, nem ismert még; – másodszor, mivel ezen ajtó
mindig nyitva szokott lenni.

Végre visszaérkezett szobájába, hol a lovagot a széken ülve találta.
Elemér azonnal felállt. – Nemes hölgy! – mond fojtott hangon, egészen
eltávolítván azon bizodalmas megszólítást, melyet az ingerültség
veszélyteljes pillanatai talán kimenthettek, de mely később az illedelem
vakmerő sértése lett volna. – Megbocsáthat-e azon aggodalomért, melyet a
legtiszteletreméltóbb hölgynek szereztem! – Nem, e haragtelt tekintetet
nem tűrhetem! ereszszen sorsomnak! hadd menjek azon az úton, melyen
jöttem.

– Lovag! – mond a hölgy mondhatlan fönséggel, mely szelídséggel
párosult, – nem tagadom, hogy jelenléte kedvetlen előttem; de nem vagyok
oly kicsinyszívű, halálnak áldozni valakit önveszedelmemért. – – Mit
fogok tenni, nem tudom – de az ég sugall nekem egy szerencsés eszmét! –
Serena kissé elgondolkozott, egészen részvétlenné erőtetett tekintetet
vetvén a lovagra. – Kegyednek bátorsága vakmerőség, – folytatá, – én
utálom azt, szeretem a nagyszívűséget, – minden, a mi szívtelenség
önmagunk vagy más iránt, nem tetszik nekem; s a kegyed gondatlansága nem
használna semmit: önmagának nem, mert ha fegyvert adnék kezébe, miként
azt tehetném is, két oroszlán ellen miként védhetné magát?

Az ifjúnak szeme nemes tűzre gyúlt s ő szólani akart.

Serena hallgatást intett a kezével. – Nem bátorságán kétkedem kegyednek,
csak annak sikerén, – mond hidegen. – Mit vélnének végre azon halottról,
a Giskra fegyverével kezében, ki ablakaim alatt a léczezetet törte szét?

Elemérnek keblét önkénytelen sóhaj emelé.

– Mit tehetek? – mond.

– Vakon s némán engedelmeskedni! – felelt a gyönyörű hölgy nemességével
s fönséggel mind arczának kifejezésében, mind tartásában. – Lépjen
kegyed e szobába! – hálószobájára mutatott.

Ezen pillanatban lépéseket hallott a terem felől s ajtónyitást. Serena
összerázkódott, ajkait szorította egybe s arcza halvány lett, mint
halotté; kezeivel egy szék karját ragadta meg s a másikkal hirtelen
távozásra intett. Elemér egy percz alatt, a helyzet veszélyétől
előidézett élénkséggel a Serena hálószobájában termett, ki utána
tántorogva inkább mint menve, görcsös sietséggel csavarta a kulcsot az
ajtóra s rejtette azt keblébe; de nem birhatván lábait, az ajtó
közelében tágas karszékbe hanyatlott.

A jövő perczben a másik ajtó nyílt meg s Giskra lépett be, vidámabban a
szokottnál s bortól kissé felizgatva, de kábultság nélkül.

– Most hallom, Serena! – mond, – hogy tudakoltál; jó éjtszakát jövök
mondani, miként van, hogy még itt talállak? ma későn fekszel le.

Serena összeszedte minden erejét, fölkelt a székről, s atyja ölelésére
ment; a pamlag előtti asztalt kissé félrébb vonta, ülésre intve – s
Giskra azon helyet foglalt.

– Nem a legjobban érzem magamat, – rebegé a leány erőltetett hangon, –
az álmatlanságnak nincs jobb gyógyszere a virrasztásnál; azért fenn
akarok darabig még maradni. – Hát atyám miként mulatta magát? – kérdé,
nyájasan fogva meg atyjának kezét.

– Vigan telt el az estebéd, – viszonzá ez, – a király különös jó
kedvében volt. – Az öreg Káldor története jött szóba, melyről már
beszéltem neked s kiszabadulása Visegrádról. A király igen elmésen
előadta az egész ördögidézetet, melyet a Zugligetben végig hallgatott,
félig nyilt ajtó előtt. – Galeottinak víz volt ez malmára s Garával,
Országgal s Csuporral sokat vitatkoztak s enyelegtek az ördög s
czimborája fölött.

– Komorócziról mit szólott a király? – kérdé Serena elszórva.

– Nevetett! – Higyjétek, – mond, – ha valahol elfognának, aligha úgy nem
tennék magam is; egyébiránt, hogy atyját halva sem hagyta Visegrád
alatt, azt szeretem. – Rövid szünet után felkiáltott: – Gonosz pára! de
a cséplők elején, vagy a vár rovátkai közt nem rossz ijesztő leend a
törökök ellen ez a Komoróczi.

– A király jó – mond Serena, hogy valamit mondjon, – Komoróczival – vagy
az ifjú Káldorral már – úgy bánt mint Szilágyival, kinek megbocsátotta a
világosi vár elfoglalását.

– A király, – viszonzá Giskra, – nem rosszul számít az ily
engedékenységgel; sokan vagyunk a megtértek, s túlzott keménység egyik
hibás ellen sértene mindnyájunkat. – Ő férfiú, emberbecsülő, maga feje
után jár; de baj is volna ennyi zavar közt minden tanácsadónak
véleményére hajolni! De szólj, kedvesem, hány lehet az óra? te nem jól
vagy, arczod nagyon halvány; fejed fáj, úgy-e? jó lesz valóban
lefeküdnöd, – jegyzé meg Giskra.

– Az óra a hálószobában van – felelt Serena alig eszmélve s karját az
asztalra támasztva igyekezett félülő, félheverő helyzetéből
fölegyenesedni.

– Maradj! te valóban rosszul vagy, kedvesem, – jegyzé meg szíves gonddal
Giskra, – majd megnézem én az órát; vagy jer fölsegítlek.

– Köszönöm, – felel Serena, minden erejét felköltve, – jobban érzem
magamat; ne fáradjon kedves atyám, elmegyek magam. – A hölgy
fölemelkedett, a szoba közepéig haladott, de érezte, hogy kezei nem
birandják az ajtót felkulcsolni: megállott s azon lélekjelenléttel,
melyet ily körülményekben csak tisztaság s ártatlanság adhatnak, fordítá
fejét vissza:

– Most jut eszembe, mond, nevetésre erőtetve ajkait, – hogy az óra nem
jár ma estétől óta, feledtem-e felhúzni vagy megromlott, nem tudom;
mindig haton áll.

– Van éjfél; – mond Giskra nem gyanítva semmit, – de feküdjél le.

Serena, atyjának egykedvűségét látván, mindinkább kezdé lélekjelenetét
visszanyerni. – Ah! – mond, kissé biztosabban lépve vissza a pamlag
felé, melyre leereszkedett s atyjának kezét fogva meg – valóban nem
vagyok álmos s azután – tevé enyelegve hozzá, – tudja-e kedves atyám,
hogy nekünk hölgyeknek, megvan a magunk szeszélye? – én ezuttal
fejecském mellett maradok, – tevé tréfás méltósággal hozzá, – s azon
nemes lovag, ki mellettem ül, tisztelni fogja a szépnem jogait!

Giskra nevetett. – Gyermek! – mond, – mintha szegény anyádat látnám! – s
a vad pártvezérnek szemeibe egy köny lopódzott s a férfiú-kebelt, melyet
az ég villáma meg nem reszkettetett, egy halk sóhaj emelé fel. – De te
rosszul ülsz, leányom! – folytatá gondosan – vánkost hozok, maradj! –
Giskra hirtelen felkelt s néhány lépést tett a hálószoba felé.

Serenában a vér fagygyá vált újra; nemével az indulatosságnak s
békétlenségnek, melyet a sokszorozott rémület idézett elő, kiáltott fel
ritka lélekjelenléttel: – Csak azt kérem, mely, ott ama széken áll.

Atyja arra nézett, s egy veres kordovány aranynyal gazdagon hímzett
párnát látott, melyet a jövő pillanatban Serenának feje alá helyezett.

A hölgy béketűrésének minden húrai feszülve voltak, de semmit sem
tehetett; mert egy elhibázott szó titkát árulhatá el. – A pillanat terhe
ólomsúlylyal nehezkedett rajta. – Istenem! – fohászkodott fel magában, –
rövidítsd e kínzó órát, mely végtelenre nyúlik! Azonban kényelmesb
helyzetbe tevé magát a pamlagon s tréfásan emelte fel szavát. – Atyám!
leányát egészen el akarja kényeztetni! elégszer feküdtem én már puszta
hevederes tábori ágyon, fejem alá gyűrt köpenyen; hiszen én a Giskra
leánya vagyok!

Az öreg hizelegve simogatta leányának homlokát; végre fölkelt: – Jó
éjtszakát! – mond, nyájasan megcsókolva őt. Serena újult; az öreg balra
fordult s a hálószoba felé közeledett.

Serenának minden izma reszketett; őt újra a rémület fogta körül, –
felkelt. – Parancsol-e atyám valamit? – kérdé élénken.

– Nem, angyalom! – felelt Giskra, – csak cselédeidet akartam szólítani,
mert le kell nyugodnod; az ily virrasztás többet árt, mint használ.

Serena karját ölté az atyjáén keresztül. – Én engedelmeskedem, – mond, a
lehetőségig titkolva nyugtalanságát, vidám nyájasságal, – lefekszem. –
Ezzel mintegy önkénytelen fordítást adván lépteinek, atyját a túlsó ajtó
felé vezeté. – Majd előszólítom nőimet; – folytatá, – jó éjtszakát,
kedves atyám! – holnap, remélem, főfájás nélkül együtt reggelizünk, – jó
éjtszakát!

Mindezt Serena azon biztos tapintattal s magafeltalálással tevé, mely a
veszély perczeiben a hölgyek sajátja s oly természetesen, hogy atyja, a
jó éjtszakát viszonozván, gyanú nélkül távozott.

Alig haladott el az öreg, Serena a kulcsot azonnal az ajtóra fordította,
s mintegy kifáradva azon feszültségnek nyomásától, mely kedélyét e
derült színezetű, de borzasztó kétességű jelenetek közben összefűzte, a
pamlagra rogyott. Arczán boszankodás volt olvasható, türelmetlen
békétlenséggel vegyülve. – Minő helyzet ez! – kiáltott fel magában –
hogy szabaduljak-e vakmerőtől, ki nekem ennyi nyugtalanságot okoz? –
Hevesen kelt föl, s járt fel s alá. – A hálószoba ajtajához közel
megállapodott, önkénytelen fülelve, de semmi nesz nem hallatszott,
minden néma volt körüle.

Míg Serena atyjával beszélgetett, Elemérnek kedélye a legkínosabb
hánykódásban volt; érezte: vak szenvedélye minő kétes, sőt
becsületveszélyző körülménybe helyzé azon hölgyet, kit imádott s kit e
véletlen összejövetel után, sértett gyöngédsége közepette oly nemesnek,
oly nőileg szentnek talált, hogy szerelme ezen óra alatt éveket nőtt.
Miként szabadíthassa fel e szorongató nyomás alól szíve leányát, ezt
fontolgatá magában.

A szoba, melyben volt, keskeny boltot képezett, góth alakú falívei ékbe
futottak össze, valaha alkalmasint levéltárnak használtatott, de a
királyválasztás óta, a lakosztályok elrendelésekor vendégszobának
fordíttatott. Falai nehéz kék szövettel voltak bevonva; a párkányzat
régi aranyozást láttatott; egy tágas veres kordovány s színes virágokkal
hímzett kerevet; Serenának patyolatfellegzett ágya, hófehér vánkosaival
s bársony-paplanával; néhány fehér és zöld támaszú s karú tágas szék;
egy nehéz, gazdagon rézzel ékesített fekete láda s két szekrény
egészíték ki az aggszerű bútorozást.

Elemér tág karszékben foglalt helyet s dobogó szívvel fülelt a szomszéd
szobában történtekre; de egy szót sem vehetett ki s valahányszor
lépteket hallott az ajtó felé közeledni, mindannyiszor önkénytelen
tőréhez nyúlt, de mi czélra? maga sem tudta. Első gondolata volt, véget
vetni a dolognak. A szerelem hős indulatával s áldozó hevével akart újra
a rekeszbe lépni. Serenának minden ellenvetéseit mérlegbe tevé
fölfedezhetése esetével s annak következéseivel, s halála a rekeszben
kisebb rossznak tetszett neki mind magára, mind Serenára nézve. E
gondolattól űzetve voná szét a magas ablak leeresztett kárpitait; de
ijedtére látta, hogy a boltozatos szobának ablakréseit kemény vasbotok
keresztezék át.

Minden elmésségét összeszedte egy kifogás, ürügy vagy mentség
feltalálásában, ha itt éretnék. A szerelem odaengedésével inkább
bárminek kivánt egy perczig tartatni, csak Serena erkölcse maradjon
gyanútlan. Végre lelke kissé megnyugodott, midőn rejtekét háborítlannak
látta s a lehelletet magába fojtva, ült csendesen:

Ha minden balul üt ki, nem léphetek-e föl nyiltan Giskra előtt az
igazsággal? – igy fűzé tovább gondolatit, – nem mondhatom-e, hogy
leányát szeretem! mióta tudom, hogy él; – hogy őt látni vágytam: mivel
holnap indulni akarok, s nem tudtam magamtól megtagadni e gyönyört.
Hiszen nem akartam egyebet. – De hinni fogja-e? s mit mond Serena? – s
mégis végre is ez marad hátra!

Ezen pillanatban a kulcs halkal fordult s Serena lépett be, intett
kezével s Elemér szótlanul követé őt a másik szobába, melybe csak most,
midőn a veszély kissé szűnni látszott, tekintett jobban körül. Tágas
volt az, két ablakkal Pest felé. Ezek egyikén jött be az ifjú. Balra
ettől kifelé hajló vastag falábakon álló pamlag vagy hosszú szék nyúlt a
fal mellett, melynek oldalait S alakú rézhorgok tarták össze, csak ülése
volt rózsaszín metszett bársonynyal borítva. A pamlag előtt asztal
állott, fölötte pedig aczél-tükör, zöld, arany s üvegkerettel; néhány
hadi jelenet olajba festve a falakon; almáriomok, székek, egy kemencze a
szegletben, s a függő lámpa valának egész készülete.

– Kegyed, – mond Serena nyugodtan, de királynéi fönséggel, – engemet a
legterhelőbb helyzetbe hozott; fiatal gondatlanságának akarom
vizsgaságát nevezni, s nem teszek szemrehányást, – a dolog megtörtént. A
reggelt itt várja be. – Az egész nekem egy álmatlan éjtszakámban
kerülend; holnap, remélem, utat találok eltávoztatására. – Kis szünet
után vonásai kevélyebb szelleműek lőnek s némileg sértve folytatá: –
Hogy igaztalannak kelle lennem atyámhoz; hogy egy titok létezik köztem s
kegyed közt, melynek tekervényeibe önkénytelen jöttem s melynek
avatottja lenni – tevé majdnem megvetőleg hozzá – sem vágyam, sem
dicsőségem: azt meggondolni s az iránt önszivében mentséget találni,
kegyedre bízom; ezzel köztünk ez életre minden meg volt mondva! – Én
szobámba távozom, kegyed itt a pamlagon pihenhet; én virrasztani fogok,
mert kell! – egy éjtszaka nem a világ!

Míg Serena a büntető beszélyt hallatá Elemérrel, ez több ízben akart
szólani, de kevély intése a hölgynek kényszeríté őt az egészet végig
hallgatni. Serena a hálószoba felé indult, Elemér a legmélyebb
tisztelettel, de a szenvedély merészségével állott elébe.

– Serena! – mond fojtott hangon. – Igen én bűnös vagyok, mint hiszed! –
Megengedj, hogy ezen órában, midőn éltemből kiköltözve, magamon túl
vagyok ragadva, tegezlek, mint a hivő Istenét! – Itt lábaidnál látsz!
készen meghalni egy intésedre! vagy élni éretted s neked s az éltet mint
tekinteted ajándékát nézni!

Serena a legszorongatóbb küzdésben volt, kétkedve: távozzék-e vagy
maradjon? arcza hideg volt s szinte kemény kifejezésű; végre megszólalt:
– Itt van kegyed, levente, akaratom ellen, – én is itt, a távozni akaró;
szóljon, mit mondhat nekem?

Bárminő visszaidéző volt az arcz, a hang s a szó mely mondatott, Elemér
folytatá: – Bűnös vagyok, Serena! mert bűnömet nem bánom. – Te nem
volnál azon istennő, kit én imádok, ha rám neheztelnél azért, hogy e
pillanat boldogságaért egy életet adnék! – hogy haragodat nem rettegem,
én, ki az eget láttam, s az ég legszebb, legszentebb angyalát az ő
dicsőségében színről színre.

A hang, melylyel az ifjú ezt mondá, oly szelid, oly szenvedélyteljes
volt, annyi mély s igaz tiszteletet fejezett ki, hogy Serena nemét az
elfogódásnak érzé keblén; de hirtelen ébredt föl ábrándozásából s
visszatért kevélységgel tekintett a beszélőre. – Vágyok tudni, – mond
lesújtó hidegséggel, – meddig vezet e szemtelenség? s minek leszek még
kitéve, a Giskra leánya egy katonával szemben?!

– Nem, nem! – kiált fel az ifjú, – nem mérem én a szavak súlyát, nemes
hölgy! – nem szívedből eredtek azok; légy igazságos – szeretlek! bűn-e,
hogy arczod egébe kívánok tekinteni? – évek óta hordalak forró
keblemben, Serena! te nem tudod azt, s mióta láttalak először, nem
távozott képed egy pillantig elmémből. Sokszor jártam atyád táborában,
álruha födte tagjaimat: nem sátrait számlálni, nem cséplőinek sorait
följegyezni, – kém nem vagyok! – Láttalak! Strazniczban, észrevétlen, de
láttalak, – szemeid sugárit lestem, mint a hajós a világító torony
ragyogványát; mint az ozmán a napsötétség után első fénygyűrűjét a
királycsillagnak.

– S miért, – mond Serena méltósággal, de önkénytelen szelidebbre olvadt
arczkifejezéssel, – miért nem lépett kegyed fel nyiltan és szabadon? –
Ki? – én nem ismerem; ha nemes lovag, vagy tettel, vagy születéssel
helyzetem magasságán: minek álruha? minek éjjeli kalandorságok? – minek
mindez? – Zárva tartja-e Giskra leányát? apácza vagyok-e mohos falak
közt? mit higyjek azon férfiúról, ki retteg nyiltan és szabadon
fellépni.

– Szavaid büntető súlya letiporna, ha ártatlanságom érzetében nyiltan
nem emelhetném szemeim rád, nemes hölgy, – felel szeliden Elemér. –
Igen, tehettem volna mindazt, a mit szavad kifejezett; fellépheték
elődbe: főleg most, midőn királyom közelében vagy, szép leánya hű
bajnokának! De mit tartanál te azon életadó szemekkel, melyekből a
feddés halál, üdv az engesztelés, ha egy levente, születésére hozzád
hasonló, – bár lényegében tőled, te páratlan! mérhetlen távolban áll; ha
egy lovag képes lenne fogadását megmásolni? – Nekem nevem nincsen! csak
az, melyet magamnak adtam; Elemér a sasnak neveznek a harcz fiai; de
arczomat sötét rostély födi, mert szent eskü tilt fölemelni azt a világ
előtt, míg alatta vonások élnek, melyekben egy másra ismerhetne a
fondorság, kinek tiszta nevét álnok ármány a porba tiporta.

Serenának vonásai lelkesedtek; egy eszme ébredett keblében; tekintetét
az ifjúnak hosszas elfödéstől szokatlan fehérségű képére függesztve egy
sugára az engesztelődésnek derült szép arczán. – Kegyed ama –?

Elemér hirtelen emelte föl kezét, hallgatást intve: – Ne nevezz azon
névvel, mely ajkaidon lebeg, nemes hölgy!

Szünet lőn, Serena gondolkozni látszatott s keblében jóltevő melegség
terjedett. – Levente! – mond szép tartással szelid hangon, – nem
tagadom, ha azon névnek birtokosa, mely most lebegett ajkaimon, nem
vonhatnám meg kegyedtől bámulásomat; s valamint nemes öntagadása, úgy
ezen agglovagi szava, tartása teljes méltánylásomat érdemli!

– Serena! – folytatá a lovag, – egy eskü talán az indulat hevében, de a
világ legnemesb királya előtt önkényt kimondva, fegyverzett lovagtól,
diadal után s elhatározottan, nem engedi sem udvarnál föllépésemet, sem
másként, mint födött arczczal, látogatásomat atyádnál. Ne kárhoztass
engemet! csak látni akartalak én távozásom előtt s kerestem arczodat,
hol azt a mult napokban megpillantottam: nem szólni, nem szobád küszöbét
átlépni. – Hogy látsz, hogy a vonások födetlen mutatkoznak előtted; a
véletlen oka; – értesz-e már? Szerelmem éveiddel nőtt, s miként te
állasz itt a szépség teljében s dicsőségében: úgy áll szerelmem – egy
Isten erejében! – állandóságában egy kőszál! – Te tanítottál szeretni s
árva vagyok bár! lelkem mondja hogy értékedet fel tudom fogni; nem várok
tőled semmit, csak egyet: szeress! legyen szíved mélyében egy hang, egy
erecske, mely értem rezzen meg, a feledett Elemérért.

– Elemér! – kiáltott fel Serena az indulat kitörő hevével, – én
igazságtalan valék! Istenemre! e név dicső, magasra száll, mint a sas,
mely azt kiséri.

Az ifjú kezét ragadta meg a hölgynek: – Mit mondasz? szíved hangja-e ez?

A hölgy gyöngéden vonta vissza kezét.

– Serena! – folytatá az ifjú. – Haragod súlyát éreztem; engedd
bizodalmadat tapasztalnom! a nemes léleknek ezen égi gyümölcsét! te
páratlan! légy kegyes és szíved tisztaságában hivő s adj reményt nekem!

Serena hallgatott. – Kis szünet után alig hallhatólag rebegé: – Elemér,
a kivánat nem nemes, nem lovagi, – a mi sértő benne, ám mentse az ifjú
szenvedély; de felelettel rá nem akarom kegyedet sérteni, nem magamat!

A szerelem higgadt kedélyekben valami oly szent, oly felsőbb természetű,
hogy mindent utál, s kerül, mi rá, a szabadra, bilincseket rakhatna. A
kényszerítés eszméjétől irtózik: önkényt hajolni, vagy soha! ez az igaz
érzés jelszava. Idő, érdem, csatlakozás idézhetnek hálát s vonzódást
elő: a szerelem magamagát teremti – lesz! hogy soha se szűnjék!

Elemér, szenvedélyétől elragadva, a helyzet szorongató voltát akarta
segédül hívni s mintegy frigyesül használni a Serena szivének
megnyerésére. Ez fájt és visszatetszett a nemes leánynak. Mivel a
szeretet ébredett keblében, – szégyenítőnek találta, annak
önkénytelenségéből valamit leróni; úgy tetszett neki, mintha szivével
inkább lenne akkor szabad, ha ezer ellenkező körülmény gátolná a
vallomást, mint most, midőn azt a sors maga látszatik előidézni.

Serenának gyöngéd, czélzással teljes felelete s nemes tartása a
felgerjedt lovagot újra visszaidézte korlátiba. – Nemes hölgy! – mond
szeliden, – értem! – itt e helyzetben szólania nem lehet s ah! nekem az
ég annyi erőt nem adott, hogy itt állva, ily közel, elhallgathatnám, mit
évek óta csak magamnak mertem megvallani; büntetést érdemlek, Serena! ne
feleljen nekem, de engedje szavait magyaráznom, megcsalni magamat s
buvárkodnom az álhiedelemben, hogy nem idegen tőlem. Irigyelné-e a
remények egy lenge levélkéjét tőlem! a menny üdvéből ne vigyek egy
sugárt, egy üdvszikrát keblemben? én várom az itéletet ajkairól.

– Elemér! – mond Serena nyugodtan. – Én távozom! minek e tárgyat fűzni
tovább? itt a menekvésről kell gondolkodni. – Jó éjtszakát! én
virrasztok; – folytatá harag nélkül, – ez mindaz, a mit tehetek!

– Serena! – mond Elemér, – ne virraszszon; engedje hölgyemet őriznem,
lovagját engedje ajtaja küszöbe előtt állani s álmait védni!

Serena hirtelen eltávozott s az ajtót bevonván, a kulcsot ráfordítá.



MENNY ÉS FÖLD.

  Nemcsak kenyérrel él az ember.

_Biblia_.

  Nem függve – – – – örökre csalfa képen,
  Nem sirván s örülvén muló álmok miatt.

_Kölcsey_.

Elemér egy karszékbe vetette magát; Serenának minden szavát, minden
tekintetét fölidézte lelkébe, a szenvedély reményével s remegésével hol
tágulni, hol szorulni érezvén keblét.

Egyedülségét lovagunk merengve töltötte, hogy úgy szóljak, magába
mélyedett el. Éltének e fénypontján nem bámulandó, ha egész előbbi léte
mint legördülő tekercs bontakozott lelki szemei előtt. A szerelem
fellengésével keresett magában érdemet Serenának tetszhetni; igyekezett
hő vágyai tárgyát felékesíteni mindazzal, mit szeretni, mit becsülni
kell; az eget tűzte homlokára, s bármennyire ékesítette föl képzetében,
mint az önremekét bámuló festő, kétkedve rázta fejét és lelke mélyében
hangzott: mégsem az! még több ennél!

Elemérben azon őserőt, azon fiatal hevet, mely minden tettéből kitűnt,
nem bámulhatjuk. A tizenötödik században azon kimért, csalódásaikból
jókor ébredt, életúnt fiatalokat, milyenek most annyian vannak, nem igen
lehete találni.

Akkor senki sem vélte magát, a legéletölőbb csalódás után is,
feljogosítva: az egyes esetet általánosítni, mindenkorinak,
életszerűnek, elkerülhetlennek nevezni, azért, mivel rajta történt.

A mostani komoly, életúnt fiataloknak szemökbe nevettek volna akkor;
mert az életet úgy, mint van, tűrni nem tudni szintoly gyávaság, minő
nevetséges minden ábrándozás, mely hiú képzeteken alapul.

Két neme az ifjaknak van a legtöbb csalódásnak kitéve: az egyik, mely
önmagát, a másik, mely a világot becsüli túl. Mind a kettőnek okvetetlen
ébredni kell valaha, mert az első nem az, kinek önmagát teremté
képzetében; az utóbbinak világa pedig újra nem az, minek hitte.

Kevés ember van, ki elég erős és bátor, a valóban több nehezéket, több
alapot találni, mint képzeteiben, s ki álmait ne sajnálná; holott minden
álom e rövid életben veszteség, s minden ébredés nyereség.

Azért gondolkodni szerető ki nem kerülheti azon meggyőződést, hogy
többnyire az életben azok csalódnak legtöbbször, kik legtöbb hiú,
kevély, másokat kirekesztő, magukat kiváltságosító s túlbecsülő
követeléseket tesznek; kik, ha szemök felnyílik s töményt nem nyer
hiuságuk, feljajdulnak, a világot átkozzák, mely őket megcsalta, mely
rózsák helyett töviseket szórt utaikra; magukat ritkán, az egészet
mindig vádolva, végre visszavonulnak, mint elhaló vihar, a mindenségre
dörögvén megcsalott szivöknek villámait.

A legkevesb ember teszi magát annak helyzetébe, kiről elitél. Ezért
csalódik oly gyakran, s igazságtalan, sőt kegyetlen itéleteiben; ezért
követel embertől embertúlit; önkényt, elhatározást, akaratot ott, hol
mindezeknek helyök nincsen, s hol az indulat önkénytelen. – Azért egy
serege azoknak, kik a gyengeséget gyávasággal, rossz lélekkel,
kajánsággal cserélik fel, s szerelemben, barátságban, tetterőben oly
követeléseket tesznek, melyeknek maguk megfelelni képesek nem volnának.

Ritkának jut eszébe, ha az élet valamelyik fontosb viszonyában őt
csalódás éri: ennek természetét vizsgálni s megfontolni, ha nincs-e e
viszonyban magában valami, az emberi természetet túlfeszítő, ahhoz nem
alkalmazott, következőleg oly hiány, mely a csalódást magából e viszony
minőségéből fejti meg. – Kárhoztatnunk kell-e a világot azért, hogy az
emberi elme némely s talán a legéletbehatóbb tárgyak körül nincs egészen
tisztában? s nem bátrabb-e s értelmet mutatóbb ama nem hiú, sőt igen
valószínű remény, hogy mindezek valaha másként leendnek, s így maga a
valósága a helyesnek nem ábrándozás, csak a kerítvényben van olykor a
hiba.

Nem látunk-e embereket, kik megfoghatlan következetlenséggel álnokká,
kétszínűekké tesznek bennünket szándékosan, s a csalódásban találják jól
magukat. Örülnek, ha szeretetet színlünk, ha barátságot mutatunk,
erőtetjük magunkat közelítésre – mely épen azért álközeledés, mivel nem
lehet akarat következménye, hanem eszméjénél fogva, a hol van, ott
önkénytelen.

Nem látjuk-e a vetély nemes ingerét irígységgel, a gyöngédség kiméletét
kétszínűség s túlfeszített udvariság eszméjével fölcserélni? – Nem
találkozunk minden lépten emberekkel, kik oly dolgokon bámulnak,
melyeknek történniök kelletett? s egy vagy más eredményöket az
élettapasztalású figyelő árnyéklatról árnyéklatra megjósolhatá? nincs-e
igen sok emberben valami furcsa elmefonákság, mely előzményt
következménynyel, czélt móddal, akaratot szenvedélylyel vegyít össze? –
bámulhatunk-e, ha ennyi eszmezavar közt minden lépten csalódásokra
bukkanunk? – Öregek vannak, kik jelen tapasztalással fiatal éveiket
óhajtják vissza, s ifjak, kik az élet kormányát unatkozva tékozolják el,
holott évek múlva azt visszaóhajtanák, s annak emlékezetében boldogok!

Van-e egy ember, ki fiatal korának minden tetteivel meg volna elégedve s
nem óhajtaná más elmével azt átélni? holott épen ezen óhajtásban van a
legnagyobb ellenmondás és következetlenség; mert öreg észszel,
tapasztalással – a fiatal öreg lenne, nem ifjú, s talán hiú csalódásait
s álmait óhajtaná vissza, melyeken megütközni épen azért nevetséges,
mivel mindenki csalódott, s az általánost nem tudni tűrni, gyermeki
rugdalózás.

Elemér ha csalódott: azon keserűséget, mely a fiatal kebelben
önkénytelen merült fel minden csalódás után, visszafojtotta. – Van –
igen! van a világban való kétségtelen jó! – így vigasztalá magát. –
Nincs-e honszeretet, könyörület, nagylelkűség, igaz szerelem,
igazságérzet? – hiú szavak-e ezek azért, mivel ritkák? – A történetek
évkönyvei annyi gonosz közt gyöngyöket mutatnak, s ha magunkat jobbaknak
hiszszük másoknál s feljogosítva arra, hogy egy világ ellen panaszt
emeljünk: nem juthat-e eszünkbe azon ezrek száma, kik szintúgy, mint mi,
álmodtak, kik úgy hittek minden nagyban s nemesben, – – és csalódtak.
Sok jó csalódott, tehát sok jó van: tehát áll és él a helyes; van minden
álokoskodáson, minden viszonyon túl önnállólag jó és szent a világban. –
A nemesen született szívet csalódásai emelik, a gyávát megtörik. – Amaz
magában talál kárpótlást, s mivel találja azt: nem oly hiú azt hinni,
hogy ő egyedül a kiváló, s jobb a többinél. Lelke tágulni fog, bátran
nézend a valónak szemébe, s életét új érdek övedzendi körül, nem oly
varázsszínezetű, mint álmai, nem oly reményteremtő; de minden komolysága
mellett tartalmasabb. Az álmodó virágokat szed; illatot élvez: a
felébredt ritkábban ugyan, – de ha igen: – gyöngyöt lel, s ízes
gyümölcscsel táplálkozik.

A kicsinyszívű megelégszik azzal, hogy az egész világ ellen pörbe száll
azért a roppant vétségért, hogy őt álmaiból, ábrándozásaiból, nevetséges
követeléseiből föl merte ébreszteni. A nagylelkű reményeinek romjain
magasodik föl, s élete hamvaiból ébred, s megy újra a küzdhomokra. Hány
életúnt ifjút látunk, ki magát minden csalódáson túl hiszi, s később
mint harmincz éves, új öncsalódásokkal bibelődik, melyek néha hatvan
éves koráig tartanak.

Valami nemesen fenkölt van abban: nem csüggedni, hanem küzdeni. – Hiszen
az élet küzdés, s a küzdő, ha hátrál is néha, győzedelemre törekszik, s
neve, szelleme – a bátor.[39]

Elemér sokkal érzőbb szívvel, sokkal fellengőbb becsületérzettel bírt,
mint hogy sorsának egész súlyát fel nem birta volna fogni. De ő egy
pillanatig sem hevert; élete bozóttal lepett úton vezetett, melynek
sértő töviseit letaposta s ösvényt tört magának. – Minden lépte diadal
volt, minden akadály legyőzendő ellenség s a czél, melyre törekedett,
ingatlanul előtte. A tömkeleg borulatán keresztül, a czéltól lelkéig egy
sugár tört, mely útját jegyzé ki.

Elveszett álhiedelmek után búsongani gyávaság. A fegyvert letenni az
első seb után, nem bajnokhoz illő; – de bajnok kevés van, s a mult
álmokon pityergők száma igen nagy! – Van, a ki hiszi, hogy a testi
betegséget némán és szolgailag tűrnünk kell: – az élhetetlenség!
Találjon az elfogult erőt abban, némán tűrni; a világos eszű, bátorlelkű
halálos ágyában körömszakadtig vív betegségével, s az utolsó pillanatig
a gyógyszer fegyverét veti homlokára a halálnak, s küzdve húny el.

Ha csalódások nem volnának, ha minden tökély helyes, jó lenne; mindenütt
előző kéz, teljesült remények, valósult álmok fogadnának: ah! minő
gyáva, minő küzdelemnélküli poréletet élnénk! – Hol akkor a győzedelem
lelket emelő érzete? – hol a nagylelkűség a szerencsétlenségben? – –
Akarnánk-e ily tánczmulatságban, ily örökös lakomában, ily mámorban
élni? és sírnánk, panaszkodnánk-e, ha a teremajtó szárnyai nyilnának s
fegyvert ragadhatnánk s ki a viharba vinne útunk, s végre annyi habozás
után egyszer mutathatnók, hogy férfiak vagyunk!?

Bocsánat e kitérésért! melyet korszerűnek hittünk, s melyet úgy is az
olvasók legtöbbjei csak átleveleztek.

*

Elemér ezen s ehhez hasonló gondolatok közt virrasztotta a hosszú éjet
át; néha lábhegyen közeledett az ajtóhoz, mintha vágynék Serenának
lehelletét hallani. – Minden néma volt: Serena virrasztott, mint ő.

Midőn első lángíveit voná a hajnal az ég kúpján keresztül s a Duna
zománcza biborban fürdött: Serena kilépett a szobából tegnapi
öltözetében; arcza halvány volt, de szép, minőnek azt még Elemér sohasem
látta.

A hölgy rövid üdvözlés után a másik szobába vezeté Elemért s itt közlé
tervét vele. – Tíz óra tájban, – mond, – atyám az egyházba megy; akkor
talán módot találok apródjait eltávoztatni. Csak az előszobában lehessen
kegyed, onnan megszabadulhat; ha pedig az nem lehetne, nőimmel teendek
kisérletet. De, hogy minden meglepetéstől óva legyünk, cselédeimet
jobbkor beszólítom, felöltözködöm; addig legyen itt csendesen. Most még
mindnyájan alszanak a tulsó oldalon, ha fel leszek öltözködve s a szobám
rendbehozva: akkor kegyed újra visszamehet.

Elemér a szép hölgynek kezét voná ajkaihoz, ki azt némi zavarodás után
későn huzá hátra.

– Visszaél jóságommal! – mond Serena komolyan.

Elemér hallgatott, de a csókot, melyet a kedves kézről orozott, egy
éveért életének nem adta volna.

Serena a másik szobába ment s levetkőzött; végre felnyitván a folyosó
felőli ajtót, nőcselédeit szólítá.

Rövid óra alatt ízletes öltözete fénylő, hajai rendben voltak; s míg
cselédei az ágyat megvetették, addig Serena Elemérhez lépett be, a
kulcsot az ajtóra fordítá s ujjával hallgatást intett.

Ő reggel ájtatosságát máskor is zárt ajtók közt végezte, s ez fel nem
tűnt; de késő s magányos lefekte, s ily szokatlan kora fölkelése
nőcselédei előtt talány maradott, melyet meg nem tudtak maguknak
fejteni. Midőn később minden rendben volt, s Serena a másik szobának
félig nyitott ajtajából azt adá értésökre, hogy atyjánál fog reggelizni
s egyedül akar lenni: cselédei fejöket csóválva távoztak el; de a
nyilatkozás következésében sem maguk a szobába többé nem léptek, sem
látogatókat be nem eresztettek; maguk közt pedig, hosszas fürkészet
után, azt határozták, hogy asszonyuk valami csinos munkával akarja
atyját közelgő születési napjára meglepni.

Serena Elemért bevezette újra a hálószobába. – Kegyed itt nyugodtan
leend, – mond – én addig igyekezni fogok módot lelni eltávoztatására.

– Ily közel s egyedül? – kiáltott föl Elemér.

Serena a sürgető lovagnak felkiáltásában oly elegyét találta az igaz
szerelemnek s a gyermekes békétlenségnek, hogy a helyzet minden
kétessége mellett, melyhez már kissé törődni kezdett, önkénytelen mosoly
vonult el ajkai között. – Kegyed – viszonzá – a távolban a közellétet
óhajtá; a közellétben beszélgetést, – ez vétkes elégedetlenség! tehát
nyugalom s vak engedelmesség!

– Ah, Serena! – felelt Elemér – boldogságom túlözönlik; éltem asszonya
parancsol és én engedelmeskedhetem! – Ezzel némán maradott, s Serena
kimenvén, a kulcsot ráfordította az ajtóra.

A hölgy egyedül volt s pamlagára vetette magát, igyekezett lelkében az
egyensúlyt helyreállítani.

Helyzete egyetlen volt a maga nemében. Ily közel lennie egy ifjúhoz, ki
álmai országában bár otthonos rég, előtte, úgy szólván, egészen
ismeretlen volt. – Ha őt nála találnák! híre, neve örökre koczkáztatva
lenne s az ifjúnak élete veszélyben. – Serena ismerte atyját; tudta,
hogy a fegyvertelen ifjú, indulata első hevében a büszke öregnek
boszúáldozata leend, s ha ezt kikerüli is: atyja csak vér által
kivánandja az ily sértést lemosni, s így Elemér rá nézve elveszett. –
Lám oly önző a szerelem, minden fönsége mellett, hogy a hölgy, odább
fűzvén gondolatait, önkénytelen lepte meg magát azon rejlett,
hátraidézett, de létező vágyon: valaha ezen ifjút birhatni.

Bár nevét elhallgatá, ismerte őt: tudta, kit föd az Elemér névnek
homálya s dicsősége, s a mit talán egy szerencsés ünnepelt név iránt nem
érzett, az merült föl lelke mélyéből egy férfiúért, ki ritka
öntagadással s állhatatossággal vívott új létet ki magának, s tettek
nemességében czáfolá meg az ármány nemtelenségét.

– Igen! – mond magában – én szeretem ama csaták fiát, ki előtt önatyám
seregei reszkettek; kit a király eltiltott közeléből s mégis atyámat
békéltette ki vele; ki ellenségeit megszégyenítette s ennyi dicsőséget
mégsem hisz elégnek az álhomály födözésére, mely nevén ártatlanul
borong.

– Magasztaltság ez? ám legyen! túlság talán? de nemes és nagyszerű, s
már azért férfiúhoz illő! – Igy volt a szép hölgy ügyvéde szíve ifjának,
s lelkébe a béke szállt, s bátorság tért abba vissza; minden félelem
megszünt; úgy tetszett, mintha aggódni rajta s őt kiszabadítani nekie
öröm és boldogság lenne.

– Ő szeret! igen – mond magában – az a szerelem, minden őstisztaságában,
erejében és nemességében, úgy, miként én azt óhajtom a férfiúban.

Az oroszlánok jelenése borzadalmaival előtte állott s nem tudá eléggé
bámulni hideg bátorságát azon ifjúnak, ki kész volt azoknak közepette
utat törni magának, hogy őt bajtól megmenthesse.

Serena mondhatlan vágyat érzett magában, kitárni szivét Elemér előtt s
birtokába bevezetni őt azon gazdag szerelemnek, mely egész valóját
elfoglalta; de szemérem s hölgyi méltósága tartóztatták őt vissza.

Azonban a reggelizés órája közelgett, s ő gondosan bezárván ajtaját, a
szobasoron keresztül atyjához sietett, kit egészen felöltözködve talált.

– Nos, – mond Giskra – látom, vidám vagy Serena; lenyugodtál-e azonnal?

A hölgy kikerülőleg felelt: – Nem a legjobb éjszakám volt, atyám; de
most már nincs bajom.

– Kedvesem! – folytatá atyja – a reggeli kész; ma kevés időm lesz veled
mulatni: a király sok fontos dolgot bízott rám, s délelőtt többen jőnek
hozzám tanácskozás végett; azonban ebédkor látjuk egymást. – Ezzel az
épen akkor érkező reggelihez ültek.

Serena komolylyá vált, bár miként igyekezett magát felderíteni. Remélte,
hogy tíz órakor atyja az egyházba megy, ájtatosságát végezni, s akkor
talán Elemér kiszabadulhat; de így atyjának honn kelletvén maradni, újra
megsemmisült reménye.

Ha Giskra annyira el nem lett volna merülve a király által rábízott
tárgyakban, alkalmasint észrevenné azon önkénytelen elkedvetlenedést,
mely leányának mindig inkább hevülő vonalaiban olvasható volt.

A reggeli után néhányan érkeztek Giskrához a Budán jelenlevő
országnagyok közül, s Serena búcsút vőn.

Szobájába érkezvén, újra bezárta az ajtót s nyugtalanul járt fel s le
abban. – Kétszer is megindult, hogy a hálószobán keresztül nőcselédeihez
menjen s azokat valami ürügy alatt eltávolítsa; de nem tudott semmi
olyast kitalálni, a mivel négy, öt személyt egyszerre kimozdíthatna
helyéből; nőismerői pedig nem voltak Budán, kikhez nőcselédeket illett,
vagy lehetett volna küldeni. – Végre benyitott Elemérhez.

– Lovag! – mond Serena komolyan – engem kinos előérzet nyom; atyám ma
itthon marad, cselédeimet el nem küldhetem, kegyednek még ma itt kell
maradni; adja az ég, hogy e hosszas nyugtalanságnak végét érjük.

– Este – mond Elemér határozott hangon – eltávozom. Az Isten velem lesz
s bátorságom; lehet, hogy az oroszlánok más fekvést vesznek; a fa alig
van két ölnyire az ablaktól, míg oda érnek ők, addig ágaira kapaszkodom,
egyike ezeknek a tulsó falig ér; azon, ha oda férhetek, mentve vagyok.

Az eszme kissé megnyugtatá Serenát; tudta, hogy hálószobájába senki sem
jöhet, s míg nőcselédei este ágyát megvetik, addig Elemért a szomszéd
szobába rejtheti. Emlékezett arra is, hogy az oroszlánok nem mindig a
rekeszben voltak, hanem oda csak később érkeztek, s jelenben is a falba
mélyedt barlangalakú gátorban mulattak. Egyébiránt a terepély fának
helyzetét tekintve, oly hideg bátorsággal, mint az Eleméré, hihetőnek
vélte a merény sikerét.

Mind e mellett egy titkos szózat keblében azt súgta neki, hogy a kivitel
perczében nem lesz bátorsága, Elemér távozásában megegyezni.

– Meglátjuk; mond Serena elmélyedve gondolataiban – de csak úgy engedem
azt történni, ha életveszélylyel nem jár, ezt előre mondom; – tevé hozzá
majdnem reszkető hangján a komolyságba rosszul burkolt részvétnek.

– Ah! – mond Elemér hevülve, – engedje, hogy kedves legyen az élet
nekem, s én őrizni fogom azt, mint anya csecsemőjét, s óvni a
szellőcsapástól, mihelyt megszűnik csak enyém lenni. – Serena! akarja-e,
hogy éljek?

Serena nyilt s méltósággal teljes tekintetet vetett az ifjúra, egyét
azon csak női tekinteteknek, melyek mély hódolatot idézvén elő, a
legmerészebbet korlátiba térítik, s e nyilt, őszinte, nemes tekintettel
mondá: – Akarom, Elemér! hogy kegyed éljen a hon s a király
dicsőségeért!

– Serena! – kiált föl Elemér – s éretted! oh mondja, magáért is! E percz
az üdvösség sugára, egy gyöngy az élet gondjai között, melyet a kereső
sohasem lel meg, melyet az ég ajándékoz. Ne nehezteljen, ha e kincset
használom; ha röpülő pillanatát felfogom s levarázslom; ha kimondom,
hogy e pillanat éltem fényfoka. Serena! kelljen a jövő perczben
meghalnom bár! halld – én szeretlek! minden, a mi szerelem, vonzalom,
csatlakozás, olvaszd egy elmévé, a világ szerelmét szorítsd egy
szikrába: az enyém több, az enyém mindenem! s e minden a tiéd!

Serena hallgatott, arczában olvasni lehetett azon lelki erőfejlést,
melybe a hallgatás került. Oh! minő boldog volt! – a szerelem egész
mennyét lehelte arczára; ha a földön üdvezülni lehetne, ő istenülve
lenne!

Hosszú szünet lőn. Elemér némán függeszté tekintetét rá. Várt-e
feleletet? – Nem: a szerelem egy lehelettel felel, előtte a kebel nyilt
meg, melyben olvashatott, s mégis nem mert betűin elhaladni, nem mert
értelmet kiemelni belőlök; kétkedett. – Ti, kik szerettek, tudjátok:
minő boldog egy ily kétkedő!

Végre megszólalt Serena mosolygó arczczal, hogy a beszédet a fellengés
egéből valódi hölgy-tapintattal az élet anyagiságába költöztesse.

– Kegyed éhes úgy-e? – s egészen azon kedves otthonossággal, mely nekie
házkörében annyira sajátja volt, hozott a másik szobának egyik
szekrényéből egy szelet süteményt aranyozott négyszögű tányéron. – Ez
tegnapi, – tevé hozzá, – de szükségből megjárja.

– Nemcsak kenyérrel él az ember! – jegyzé meg Elemér bibliai
komolysággal – s az adomány – tevé mondhatatlan szivességgel hozzá, –
Serenától jő!

Azonnal hozzá látott a reggelihez; úgy tetszett neki, mintha étel jobb
izűen nem esett volna soha. – Önkénytelen képzelte a gyönyörű teremtést
magas várában, csipkefőkötővel a fénylő fürtökön, mellette ülni
lovagtermében, vidor vendégek közt, mint a szeretett nőjét: sóhaj emelé
keblét. – Kedves angyali Serenám! – mond – ha tudná, minő álmok
emelkednek előttem!

Serena hallgatott. Egy eszme lepte meg: mintha Elemér őt kileste volna
gondolatiban, mintha utolérné álmaiban; mert az ő lelkében is
tündérszínekben derült fel önkénytelen a házi élet csendes üdve; ő is
főkötő alatt látta fejét s oldalánál Elemért.

Ki a szerelmet ismeri s annak minden kicsinységben oly gazdag örömeit
élvezte, az érteni fogja, a helyzetnek minden kétessége mellett, e két
lénynek boldogságát.

Néhány óra telt el, perczeknek mondaná az ember. Serena áldotta
ismeretlenségét Budán s atyjának gondjait, melyek őt háborítlan hagyák
átélvezni éltének legrövidebb, de legboldogabb pillanatit. Ritka
ügyességgel tudá Serena a helyes mértéket megtartani; Elemér látta, hogy
szerettetik, de nem hallotta azt, s mentől tovább volt e remek
teremtéssel, annál nagyobb, mélyebb tartózkodást érzett iránta, s
szeretete imádássá magasodott.

E kevés óra a két ifjú lényt szíveik honába vezeté be; lelkeik nyíltak
fel; ők egymást inkább ismerték már, mint sokan, kik évekig vannak
együtt. – Ismerők, bizodalmasok, közlők lettek, s a veszélyt feledték
maguk körül; csak mikor az óra, – mely igen is gyorsan haladott a Serena
tegnapi állítása ellen – a tizenkettőt verte el, eszméltek.

A hölgy fölkelt, atyjához sietett, s Elemér bezárva paradicsomában,
élvezé először éltében azon kedves váró-órákat, melyekben szerelmünk
tárgyának minden igéje, minden szívverése, minden lehellete, mint
tündérrajz vonult el előttünk, s minden mozdulatra szemünk az ajtóra
fordul, a kebel feszül és tágul váltva; de minden élvezet és gyönyör!

Serena vidám volt az asztalnál, mint egy szerető; nyájas, mint az Elemér
neje álmaiban, kedves, mint a barátságból szerelemmé olvadó érzet. –
Mindenkit megvarázsolt szépsége s felmagasztalt nyájassága; Giskra
vendégei közől többen hagyák holtra szerelmesen el az asztalt, mert
Serena soha oly soká, oly enyelegve nem szólott velök. – Hm! Serena
szeretett!

Ebéd után szobájába sietett vissza s a vendégeket magukra hagyta; csak
egy szolga követé őt felével egy szép süteménynek, melyet ozsonnára,
miként mondá, szobájába parancsolt.

Mint Noáh hollóját, várta Elemér élte angyalát, s melléje ült, szemeiből
szívta az életet, keze haván kémlelt tekintete, s így evett vidáman,
otthon vélve magát s mindent feledve.

De rövid ideig mulathatott Serena mellette; mert nem volt bizonyos, ha
atyjának vendégei közől nem látogatja-e meg valaki, s újra első
szobájába vonult, s ült egyedül, közel az ablakhoz s hímző munkát vett
elő.

Mintegy öt óra lehetett délután, midőn lépteket hallott, hirtelen
fordítá hátra a kulcsot, s néhány percz múlva, nem kevés meglepetésére,
a király s atyja állottak előtte.

Serena hirtelen rejtette el hímzését, s tisztelettel közelített a
királyhoz.

Mátyás helyet foglalt a pamlagon.

– Nem akartam – mond – öreg barátomat elhagyni, míg szép vendégemtől
bocsánatot nem kérek azon háborításáért, melyet az éjjel szenvedett.

Serenának arczát vér futotta el; szólni akart; de annyira elfogódott,
hogy egy kérdő, szinte rémült tekintetnél egyebet nem viszonozhatott.

– Valóban – folytatá enyelegve a király – kegyednek s általában a
szépségnek hatalma nagy! mert még a vérengző Nerót is meghatották
kellemei.

– Hogyan? – kérdé Giskra, a beszéd czélzását föl nem foghatva.

Serenának szíve halhatólag dobogott.

– A dolog egyszerű – felelt a király nevetve. – A napokban
oroszlánaimnak, Nerónak és Poppeának, megbomlott rekeszük, s mivel azt
tegnap kiigazították, kénytelen volt az őr, hű vadaimat ezen ablak
alatti kerítés közé zárni. Ma reggel hallom, hogy az éjjel, mulatságból,
a borág léczezetét épen az ablak alatt zúzták össze.

Serena könnyebben lélekzett, hirtelen összeszedvén magát, nem minden
habozás nélkül felelt a királynak: – Felséged valóban ujságot beszél
előttem, mert a hatalmas Nerónak haragját el kellett aludnom, bár igen
keveset nyugodtam; a veszélyes szomszédság, melyben ezután leszek, csak
most nyilatkozik előttem.

– Ezután – jegyzé meg a király – minden csendes leend, mert a rekesz
kész levén, ezelőtt egy órával afrikai hiveim régi lakhelyökbe
költöztek.

A hölgy szíve tágult. – Ő megszabadult! sóhajtott fel magában, s
észrevétlen egy nehéz köny gyűlt szemébe s csöppent ölébe.

A király néhány perczig mulatott még, nyájasan beszélgetve Serenával, s
azután elbúcsúzott.

– Giskra! – mond a király távozva – nekünk beszédünk van még együtt.

Giskra kissé hátrább maradott. – Már tudom, – mond megcsipkedve arczát
leányának – miért levél ily otthonülő – hímzésedet láttam, – tevé
nevetve hozzá.

– Ah! – mond Serena tréfásan – nem atyám számára készül.

– Jó – mond Giskra, a tréfát folytatva – nem tudok semmit a dologról.

Mihelyt a király s Giskra eltávoztak, Serena újra bezárta az ajtót, s
szárnyas örömmel nyitott be Elemérhez. – Levente! – mond élénken –
mentve van, az oroszlánokat elköltöztették a rekeszből.

Elemér komolylyá vált. – Ah! – mond annyira örül-e Serena, hogy tőlem
megmenekszik?

– Önző – mond Serena nem minden szenvedély nélkül.

– S ha az vagyok, – felel Elemér – csoda-e? – Én soha boldogabb nem
voltam, mint most.

A leány nem felelt: de szemei égtek s keble emelkedett; azonban szokott
tapintatával vissza tudá helyezni a lángoló leventét korlátiba.

Együtt beszélgetve telt el a hosszú, de rájok nézve oly rövid délután.
Estebéd közben Elemér újra magányosan volt.

Végre visszatért Serena; a lovag még egyszer vándorlott a szomszéd
szobába, míg kedvesének ágyát s háló készületeit rendezték el női; végre
minden csendes lőn.

Az ifjú érezte, hogy mennie kell. A múlt napokban a telehold még
ilyenkor egész fényében ragyogott, s csak éjfél után haladt le: ez
késleltethetné.

– Még nem engedem távozni kissé, – mond Serena – a hold teltében van s
valaki észrevehetné.

De a hold nem világított, az eget sűrű fellegek boríták, s a két
szerelmes biztosan elhitte, hogy künn világos; s mulatott és késett, míg
az idő nyargalt.

Elemér szenvedélylyel nyugtatá szemeit a szép hölgyön – Éltem élete! –
kiált fel – egy század gyönyörét éltem, a pillanat kristálycsöppébe
szorítva; mint álom repült el a mai nap; – mondd az egyet, Serena! nem
neheztelsz-e?

– Nem – felelt szelíden Serena.

– Láthatlak-e újra? oh, engedd hinnem, hogy még láthatlak!

Serena nem felelt.

– Semmi felelet a búcsú órájában?

– Levente! – mond a hölgy nyugodtan – mikor Elemér a sas fölemeli a
király s a fényes udvar színe előtt sisakrostélyát: akkor megengedem,
hogy ezen órára emlékeztessen.

Elemér magánkívül volt, szólni nem tudott, Serena kezét akarta ajkaihoz
vonni, a hölgy szelíden húzta vissza azt. – Az út nyitva! – mond
felkelve. – Isten kegyeddel lovag! – Ezzel hirtelen hálószobájába
sietett.

Egy óra múlva Elemér a sas a Gellért csúcsán állott s a Mátyás
csarnokára nézett. Előtte egy kép csillámlott tündérszínekben: egy
szelíd nő, oroszlánok s egy kalandor, ki szívében első szerelmét hordja.

Az ég boltjai sötétek voltak, mint a pokol; de az ifjú szívében a menny
nyílt meg.



GYERMEKSIKKASZTÓ.

  Kéz, és – – – – lesütött szemmel halad – –
  – – – – – – – – – – – – – – –
  Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat – –

_Kisfaludy Károly._

Nankelreuthernétől a legkétesb kimenetelű perczben váltunk el, akkor,
midőn Aminhára mutatva, e kérdéssel fogadá ispánnéját: – ismered-e ezt
itt?

A kérdés felelet nélkül maradott egyelőre. A megszólított a legnagyobb
tétovában volt; látszott meglepetése s hogy igen is ismeri Aminhát, ki
ájulva eresztette fejét a karszék támaszára.

Végre megszólalt a nő: – Egy kérdést, asszonyom! – mond reszkető
ajakkal. – Valóban férjhez akar-e e leány zsidóhoz menni?

– Minden kétségen kívül, – felel Ilka, mintegy kényszeríteni akarván a
nőt, – ki e házasságtól irtózni látszatott, – hogy valljon.

– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én mindent felfödözök, csak azt
kérem: Aminhát távolítsa el, mert kegyedtől várom, vallomásom után mi
történjék vele. Őt a titokba beavatnom nem lehet, mielőtt kegyednek
jóváhagyását nem nyerem. Látom, magához tér, én távozom, igyekezzék őt
megnyugtatni.

Aminha eszmélni kezdett, szép életteljes szemeit könytől nedvesen nyitá
föl s egy elszórt tekintetet vete maga körül.

E közben az ispánné kilépett a szobából. Nankelreuthernénak tudnivágya
nagyon fel volt ingerelve s alig várta, hogy ispánnéjával egyedül
lehessen.

Aminha magához tért. – Hol vagyok? – rebegte, körültekintve s mintegy
számot vetve magával. – Itt, igen s kegyed, szép asszonyom velem? –
Aminha félelmesen jártatá szemeit a szobában szét. – Én álmodtam! –
folytatá nehéz sóhaj után. – Oh Isten, hála neked! hogy ő nincs itt.

– Kedvesem! – szólt Ilka, – én befogatok s hazavitetlek; holnap hozd el
szép metszett bársonyszöveteidet; de most távozz.

– Nem volt itt senki? – kérdé Aminha még mindig rebegő hangon. – Igen,
itt volt azon nő! – ő őrült úgy-e? – Oh asszonyom! ha tudná kegyed, minő
öldöklő előttem azon gondolat, hogy én nem az Ábrahám leánya vagyok; egy
idegen – atya, anya nélkül! Óh, mondja kegyed, hogy őrült ama nő!

– Ragaszkodásod atyádhoz, – viszonzá Ilka érzékenyen, – szívednek
becsületére válik; de bízzál Istenben! – te, ki oly hivő, oly vallásos
vagy, akár őrült, akár józan legyen ama nő, ne rémítsd előképzetekkel
magadat. Én barátnéd vagyok, jó gyermek, szerettelek látásod első
pillanata óta; légy nyugodt, bízzál bennem, én mindent megtudok. – A baj
– folytatá könnyed mosolylyal, – a legrosszabb esetben sem nyaktörő; én
értesítlek, s azután teheted, mit ész s okosság javalnak. Most Isten
veled!

Aminha tisztelettel szorítá az Ilka kezét szívéhez. – Úgy-e asszonyom, –
folytatá majdnem kérő hangon, – én megmaradhatok kedves jó öreg
atyámnál? s az Isten nem kivánandja, hogy Nephtalinak szívét repeszszem
meg kezem megtagadásával s hogy Istenemet másként tiszteljem, mint mióta
gondolkodni tudok, tiszteltem.

Ilka igyekezett őt megnyugtatni s a leány csendes odabámulással
távozott. Nankelreutherné magában maradott s a felizgatott tudnivágy
élénkségével hivatá az ispánnét elé.

Ez megjelent, asszonyának intésére helyet foglalt s nem minden aggály
nélkül így kezdé beszédét: – Ha kegyedet szerencsétlennek tudnám; ha
szép ifjúsága, vidám kedve s gazdag vagyona helyett hervadt évekkel,
fájdalomtelten s szükséget szenvedve látnám: nehéz s szívszorító lenne a
vallomás, melyet tenni akarok: – de kegyed boldog! s megbocsátja nekem,
ha álfélelemtől tartóztatva, egy titkot hallgaték el, mely rég szívemen
fekszik. – Kegyed bennem jóltevőjét látja, – folytatá az ispánné, némi
hetykeséggel tartásában, – s azt, kinek mindent köszönhet, a mivel bir,
sőt boldog házasságát is.

– Én? – mond Ilka, – neked? – tevé büszkén hozzá. – Hogyan? – vágyok
tudni, minő bizonyítványokkal fogod ezt felvilágosítni?

Az ispánné egyét azon tekinteteknek veté Ilkára, melyekben, bárminő
alárendelt személytől is jőjenek, valami megszégyenítő van. – Hallgasson
engemet nyugodtan ki, asszonyom és itéljen.

– Még ezernégyszázharminczkilenczedikben – ha jól emlékezem – érkezett
férjem egykor Budára faluról, hová őt ura, Szelepcsényi Menyhért,
élelemneműkért küldötte. Késő este volt, midőn a várban a Mária-utczába
tért be a nehéz, megrakott szekér az ispáni szállásba, mely néhány
lépésnyire esett balra az emeletes Szelepcsényi-háztól.

Hosszas zörgetés után a kapú megnyilt s a szekér az udvar durva
kövezetén gördült elő az alház belső nyitott folyosójához, hol már én
lámpával kezemben s majdnem egy ingben jöttem férjem elébe.

– Márta! – mondá ő, – vendégeket hoztam. – Ezzel a szekérhez közeledvén,
két angyalszépségű leánykát emelt le. – Ne! vidd őket az ágyba s készíts
egy kis tejet vagy levest számukra: szegénykék éhesek és álmosak.

– S miféle porontyok ezek? – szóltam durczásan s tágra nyitva szemeimet.

– Nem kérdés ez most! – felelt ő gorombán, – tedd, a mit mondok, majd
elbeszélem a többit.

Különös tekintetet vetettem férjemre s fejcsóválva czipeltem a kapálódó
gyermekeket a szobába.

– Kendtek! – mond férjem a szekeresekhez fordulva, – tanúim lesznek
szükség idejében, hogy minő módon jutottam ezekhez a gyermekekhez?

– Istenes úton! – felelt az egyik pórember. – Na! hiszen jótettért jót
várhat, ispán uram; az Isten megfizet kegyelmednek, hogy ott nem hagyta
veszni szegényeket.

– Addig pedig hallgassatok! – fejezé be ő.

Miután a szekérről holmit lerakatott, bejött a szobába, hol engemet
duzzadtan talált az ágy mellett, egy tálacska tejjel, melyből a szegény
gyermekeket etettem, kik alig lehettek két évűek.

– Már most csak megvallod, honnan kerültek ezek a gyermekek? – mondám
kérdőleg függesztve szemeimet férjemre.

– Magam sem tudok sokat rólok, – viszonzá ő. – Néhány órányira a sárosi
vártól, egy völgyben haladtam a terhes szekérrel; hajnal felé volt,
midőn egy sziklaüregben sajátságos hangokat hallottam, azonnal oda
siettem veszélyt gyanítva, – s ki írja le ámulatomat, midőn ott két
leánykát találtam sírva s egymást szorosan ölelve egy szögletben.

– Nos! nem tudtad háborítlan hagyni őket? – riaszték rá, – hátha anyjuk
csak rövid időre távozott tőlük? s majd kétségbe esik, ha nem találja.

– Mindenből azt kelle gyanítanom, – viszonzá férjem, szánakozó
tekintetet vetve a kisdedekre, – hogy valami rossz asszony szándékosan
hagyta el őket, mert nézd csak, minő finom ingecskéjük van: pórnő ilyet
nem adhat, úri asszony pedig barlangba nem teszi gyermekeit s hagyja
minden felügyelet nélkül. – Kiabáltunk eleget s vizsgálódtunk a
vidékben, de senkit sem láttunk s hallottunk. A barlang közelében pedig
számos lónyomokat vettünk észre s így nem tartottuk üdvösnek tovább
mulatni.

– Tudod-e, – mondám én, gyanúsan tekintve hol férjemre, hol a
gyermekekre, – hogy ezek hasonlítanak hozzád? Jaj nekem megcsalatott
asszonynak! te gonosz ember! s hangosan kezdettem sírni.

A nő itt félbenszakasztá beszédét s néhány percznyi szünet után
folytatá: – Férjem minden kitelhető módon mentegeté magát. Én
elhallgattam ugyan, de mostoha körülményeinket tekintve, nem örültem
vendégimnek; sőt a jövő perczekben mindjárt merész tervnek eszméje
merült fel agyamban, melyet első alkalommal végre is szándékoztam
hajtani.

– Egy sötét éjjel, férjem távollétét használván, magamhoz vettem az
egyik gyermeket mély aludtában azon kosárral, melyben feküdt.
Kilopództam lakomból s egy tehetős úrnak ajtaja előtt tettem le, s
azzal, az éj homályától födözve, hirtelen távoztam. A ház urát, kit ezen
ajándékkal szerencséltettem, igen jól ismerem.

– Férjem reggel csak az egyik gyermeket látván, szorosan kérdőre vont;
de midőn megtudta tettemet, mielőtt elárulná azt, végire akart járni,
miként fogadtatott légyen a talált gyermek? Nagy megelégedésére
hallotta, hogy a gyermektelen uraság a legnagyobb emberiséggel s
szelídséggel vette pártoló szárnyai alá a kisdedet s hogy annak igen jó
dolga van. – Ez lelkiismeretét megnyugtatá s őt hallgatásra birta.

– Azonban a másik gyermek eltávolításának szilárdul ellenszegült,
tartván attól, hogy a mi egyszer sikerült, az másodszor rosszul üthet
ki; de őszintén megvallom: én a gyermekeket ikertestvéreknek néztem s
hittem vagy legalább hajlandó valék gyanítni, hogy talán férjem egykori
hűtlenségének élő tanúi; s a nyers férfiúnak ellenszegülése gyanúmat
nevelte.

– Azonban férjem a kis lánykát hetekig annyira szemmel tartotta, hogy
azt semmiképen ki nem lophatám. Az elsőnek elhelyezése után mintegy két
holddal férjemnek kitelvén szolgálati éve, más urasághoz jöttünk,
ugyanahhoz, kinél kegyedet – mert nem titkolom tovább, kegyed volt azon
gyermek – tettem le.

Ilka hirtelen haragra lobbanva emelkedett föl üléséből s kezei nyúlni
kezdettek.

– Béketűrést, asszonyom! – folytatá a nő, míg Nankelreutherné
indulatosan járt fel s alá előtte, – hallja kegyed tovább! – Geréb úr
bennünket budai majorjába szállított ideiglen, míg falura küldhetne. Itt
szabadabban mozoghaték, s midőn férjem, ki már megengeszteltnek hitt a
gyermek iránt, falura távozott az új hely körültekintésére: egy
holdvilágtalan éjet bevártam s a gyermekkel a Vizi-város felé
megindultam a Dunapartnak hosszában, feltevén magamban, hogy azt, miként
a másikat, kosárban s aluva az első tehetősb lakost gyaníttatható ház
előtt leteszem.

– Már több hasztalan kisérletet tettem, – folytatá a nő, – az ily
csínnal együtt járni szokott körültekintő vigyázattal; de mintha e nap
minden ellenem esküdt volna, valahányszor kosarammal egyik vagy másik
lakhoz közeledtem, mindannyiszor vagy az utczán járt valaki, vagy az éji
őr közeledett kürtjével felém. – Végre a hosszas hurczolásban a gyermek
fölébredt és sírni kezdett. Fel voltam ingerülve: részint a sok
ellenszegülő akadályok miatt, részint a gyermekre magára, ki iránt,
mióta ily nehezen tudtam tőle szabadulni, neme a gyűlölségnek emelé fel
magát lelkemben. Nehezen csillapíthatám le hosszas kézbenringatás által,
egy keskeny, sötét utczácskában; végre hazafelé indultam, magamban
szidván, átkozván terhemet, mert igen távol valék már lakomtól s majd az
utolsó házak felé kalandoztam.

– Visszatértemben meglehetős külsejű ház tűnt szemembe;
körültekinthettem, megvonám magamat egy szögletben; – nem láttam senkit
s a gyermeket letettem egy magas ajtó előtt, melyhez lépcsők vezettek s
hirtelen elszaladtam. – Azonban a gyermek, az őszi hideg s a letevés
hirtelensége miatt, fölébredett újra, s hangosan kezdett visítani. Alig
lehettem még húsz lépésnyire a háztól, midőn az ajtót hallám nyikorogni
s hatalmas káromkodás hangzott fülembe. Ugyanazon pillanatban a túlsó
utcza végéről is lépések közeledtek. A legnagyobb rémüléssel vontam
magamat egy kirúgó fal mögé, a nélkül, hogy előre vagy hátra mernék
lépni; szívem gyorsan dobogott s homlokomon hideg veríték gyűlt.

– Az utóbbi, mintegy harmincz-negyven lépésre tőlem, csendesen vonta meg
magát a fal mellett, s a mindig hangosabb káromkodásra fülelt.

– Azon laknak ajtaja, mely elébe a gyermeket helyzém, valóban felnyilt,
s egy pohos férfiú lépett ki hálósüvegben, vállára vetett szűrrel;
egyébiránt a legízletesb pongyolában, mely szétnyíló szennyes ingből s
ehhez nem hasonlatlan vászonlábravalóból[40] állott; – a mint azt később
láttam.

– Midőn a visító gyermeket megpillantotta: még hatalmasabban kezdett
káromkodni, fel s alá futott az utczán, s talán a holdvilágtalan éjnek
sötétsége, vagy fellobbant haragjátóli elfogultsága okozá, hogy engemet
észre nem vett.

– Én e közben gombolyagba vonulva a lehelletet fojtám keblembe s minden
idegeim reszkettek, de annál hirtelenebben vette őt az éji őr szemügyre.
– Ki vagy? – rivalt ez rá, midőn már igen közel állott hozzá,
megragadván szűrének szárnyát, – megállj akasztófa! mit nyargalsz itt,
mint a veszett állat fel s alá?

– Ej, bocsásson kend Ambrus gazda! nem ismer-e? – felelt a megszólított
mérgesen, – teringettét! ne czibálja úgy szűrömet! nem lát-e? én vagyok
Majos Mihály a molnár, a budai végről! teringettét! ereszszen! – hé
segítség!

Majos Mihály az őt keményen tartó Ambrus gazdával vívott, nagy
erőködéssel hányva-vetve magát oly közel hozzám, hogy a viadal szelét
éreztem.

– Én a félelemtől elnémulva guggoltam szögletemben, mindinkább tartván
attól, hogy a lármára emberek gyűlvén, tetten érnek.

– Azonban a vasmarkú felbőszült Ambrus Majos Mihály uramnak hangjára
kissé megszelídült. – Ohó! – kend az, Mihály gazda? – mond, mint a
fülesbagoly kerítvén tágra szemeit, – mi a manót ugrál itt fel s alá az
utczán, mint az ökör a vágóhíd előtt?

Majos uram kiszabadulván a hatalmas kezek alól, megforgatta nyakát s
megrázkódott, hogy a durva czibálás által sodrából kivett termetét
egyensúlyba hozza. – Kis szünet után káromkodással fűszerezve, előadta
az esetet, a hitetlen Ambrust a corpus delictihez vezetvén, mint férjem
mondja.

– Hm, hm! – szól az éji őr, – most már mit tesz kend Mihály szomszéd? –
A molnár valóban szomszédja volt a derék kapásnak, kin ez éjjel az őrség
sora volt.

– Mit tudom én? – felelt Mihály keserű haraggal. – A Dunába lököm, –
teringettét! Mit mond nőm, ha hazajő bátyjától Váczról? – pedig minden
órán várom. – De csak lelném meg azt a semmirekellő pokolfajzatot, ki
ily bajba kevert! ízenkint összeaprítanám, mint a darát! – Nem látott-e
kend senkit, szomszéd?

– Ej, – mond Ambrus, – ki tudja, mikor tette ide a szép ajándékot? már
messze járhat.

– Eddig még mindent hallottam s leírhatlan rémülésben voltam, de
mocczanni nem mertem.

– Jutott nekem valami eszembe, szomszéd uram! – suttogá Ambrus.

– Nos? – mond fülelve a másik.

– Hátha a gazdag Ábrahám ablakába tennők? úgy sincs gyermeke a vén
Jebuzeusnak; s a minap egy kis pénzt kértem tőle kölcsön s nem akart
adni.

– Az bizony jó lesz! – felelt Mihály, minden pohossága mellett nagyot
ugorva, – teringettét! ezért kendnek egy véka lisztje van nálam.

– Igazán? – kiált fel Ambrus.

– Kezet rá! igazán. De most siessünk.

– Az utolsó párbeszédet már alig hallhatám; de láttam, hogy a két
férfiú, gondosan körültekintve, a velem szemben álló házsorok irányában
a gyermekkel megindult, ki újra, vagy ijedtében vagy aludván, egy
nyikkanást sem tett.

– Még mindig nem mozdulhattam, sőt helyzetem perczenkint kétesb lőn,
mivel a férfiak szemben velem állapodtak meg egy igen tiszta csinos
kinézésű alház előtt, melynek ablakai alatt széles kőpárkányok nyúltak
el, ezek egyikére helyezé Majos Mihály a kosarat; az abból lecsüngő
kötelékkel az ablak vaspálczáihoz erősítve azt.

– Ezzel a két bűnös hirtelen elillantott. – Mikor jó messze haladtak
már, kissé előre léptem, s az igen szembetűnő házat jól megjegyezvén
magamnak, hirtelen elsiettem.

– Istenem! – kiált fel Ilka, midőn az ispánné újra félbeszakasztá
beszédét. – Tehát Aminha az én testvérem volna? – Itt önkénytelen
Komoróczi jutott eszébe. – Oh! – folytatá, – s én ki vagyok? kik
szülőink? – E történet egész elmémet felzavarta. – Gaz asszony! s ezt
ily soká tudtad te elhallgatni? – Semmirekellő! ha valamit nem néznék,
úgy összepofoználak, hogy szemed ugranék ki.

– Asszonyom! – felel az ispánné, védőleg emelve föl kezeit s kissé
félrevonva fejét, mely történetesen igen közel esett az ily igéretek
teljesítésében fölötte gyors kezekhez. – Mit használtam volna vele? –
magam sem tudtam egyebet: csakhogy két gyermeket lelt a férjem s
előadását hol valónak, hol költeménynek tartom.

– Utoljára még azt hiszed, hogy a te ostoba fajankó férjednek gyermekei
vagyunk!? – kiált fel Nankelreutherné lángolva.

– Azt épen nem; – viszonzá a nő, igyekezvén lelkét előre költeni –
elejénte nem mondom, hogy ilyesmi – – –

– Mit mondál?

– Semmit! – felelt hirtelen a kérdett, az emelkedő kezekre tekintve.

– Tanácslom! – fejezé be Ilka. – De ha eddig hallgattál, mi szükség volt
Aminhának szólanod s ott zavart csinálnod a háznál? – De az igaz! – nem
tudom, mi tartóztat, hogy főkötődet le nem tépem fejedről? – Ihol a szép
készség! – tulajdon testvérem zsidó, s nemsokára egy budai tőzsér lesz
sógorom! – Ügyefogyott! oktondi teremtés! – most már elveszítem
béketűrésemet! – bár, ha már így áll a dolog, fogtad volna be szádat és
hallgattál volna.

– Ha kegyed csak negyedórányi béketűrést igér, megfejtek mindent s
kimentem magamat.

– Hm! csak rajta! hiszen látod, milyen béketűréssel vagyok, jegyzé meg
Ilka, indulatosan járva fel s alá, míg arczában a harag s bosszúság
küzdöttek, – lehet-e az ember nyugodtabb? – kiált felcsattanva. – Na
beszélj! hát mire vársz? talán még én kérjem a bocsánatot tőled?

– Jó! tehát ha meg kell lenni, – mond az ispánné, kissé magához térve, –
én szólok. Kegyedet s Aminhát férjem lelte; én kegyedből gazdag
birtokosnőt csináltam. – Ki tudja, volt-e atyjának annyija, mint Geréb
uramnak? – s ha csak maga lett volna, nem Aminha is – miért ne szólanék?
hiszen az öreg úr bolondja volt gyámleányának, hogy talán meg is
aranyoztatta volna. – De mindig attól tartottam, hogy a másik leányka
dolga is kikerül! ő pedig zsidónál volt. – – Mit mondottak volna az
egyházi urak? s nem tudja-e kegyed, hogy a gyermekkitevésre a budai
tanács bitófát s korbácsot rendelt! Férjem megöl, ha merek szólani.

– De most – most – most! miért fecsegtél? ezt mondd meg nekem,
semmirekellő! – riaszt rá Ilka.

– Miért? – azt hallottam, hogy a vén Ábrahám leányát zsidóhoz akarja
férjhez adni, ez költötte fel lelkiismeretemet. A leány meg volt
keresztelve, üdvessége az Isten kezében; – de hogy zsidóhoz menjen
férjhez, azt meg akartam gátolni.

– Jókor! – mond Ilka, – oktondi!

– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én Aminhát megintettem, de egyebet
nem szólottam, – hiba volt-e ez?

– A mint látom, te mindenből ki tudod vágni magadat, mint férjed a
számadás alól. – Most már kész, – ki van tálalva a gyönyörű történet! –
mondd, mit tegyek?

– Hallgassunk az egészről, asszonyom! – férjem még magának sem súgja meg
a dolgot; én a napokban haza megyek s annyiban marad.

– Igen, s testvérem zsidóné lesz s egy keresztény lánynak zsidó
gyermekei lesznek! Istenem, Istenem! beh összezavartad fejemet. – Eredj,
hogy színedet se lássam! – holnap indulj vissza férjedhez s ne fecsegj,
azt mondom! mert pórul jársz, – ismersz!

A nő igen örült, hogy szabadulhatott és odahagyta a szobát.

– Itt van la a gyönyörű történet! – mond Ilka, egyedül maradván s
indulatosan dörzsölgetvén kezeit. – Az egyik testvérem a tömlöczből
szökött ki; atyját lelte meg, az öreg Káldort! tehát én Káldor Ilka
vagyok! – Ez eddig jó, bár sem testvéremmel, sem az öreg remetével, ki
ördöggel czimborál, nem vágyok közelebbi viszonyba lépni. – A másik
testvérem angyal, igaz! – de zsidó angyal! – Mint Aminhát szeretem; mint
testvéremet hogyan tűrhessem a zsidók közt?!

Ilka elgondolkozott s kezét vállára téve járt fel s alá a szobában. –
Nem jutna-e – mond magában, toppantva kis lábával, – semmi eszedbe, Ilka
asszony! semmi jó eszme – semmi, épen semmi? – Hm, minek való az ész, ha
akkor nem segít, mikor legtöbb szükség van rá! – Hallgatni? – Igen, de
Nephtali? nem, nem, az nem lehet; de vétek is, – tudva levén előttem,
hogy keresztény leány. – Oh! te rossz asszonyi fő! – folytatá
megkopogtatva homlokát ujjával – semmi okosra nem tudnál te bukkanni? –
Ilka a pamlagra vetette magát, mormogott magában, végre felugrott. –
Helyes! – kiált fel, – ezt teszem, ennél jobbat, ha egy évig mindig
törném eszemet rajta, nem gondolnék. – Igen – természetes! – helyes! úgy
van! – neki van legtöbb esze az egész országban! mindenkit maga elé
bocsát, – s velem néha enyelgett is; – igaz, a mint illik! – – ki is
kérném magamnak másként! csak Nabuchodonozor jelenlétében. – Jól van! –
ember vagy, Ilka! – Kitálalom az egész dolgot, mindent apróra
elbeszélek: aztán főzze és süsse meg! – Én mindenesetre Nankelreutherné
maradok – – s az egész dologról nem tehetek. – Ezzel vígan kiment a
szobából s az ajtót hangosan bevágta maga után.



DZWELA ÉS ZSEBRÁKJAI.

                  Kóborló cseh had él vala orvul
  Szerte az országban, mint már a veszni menő légy
  Döng szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek
  S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:
  Úgy ezek, érezvén Mátyás országa hatalmát,
  Bolygának, rövid életöket nem nyújtani, mert az
  Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá
  Elnyugodott falukon meg marhás puszta lakóin.

_Vörösmarty_.

Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték
tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása
volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek
egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a
gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek
legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király
maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá.
Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak
ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.

Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás
kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni
kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér
vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető
menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket
változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.

Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az
öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan
maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal
diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint
Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre
félre tudta takarni.

Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő
élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza
régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s
fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket
csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz
tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt,
nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a
bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször
mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében
számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva
sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de
pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől
szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este
Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt
megszabadult.

Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány
órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s
a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki
maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba
rejtőzködött.

Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták
e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent,
zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók
tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.

Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh
rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela,
ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel
régi ismerőseinél, hol erőszakkal.

Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség,
rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.[41] E mogorva
harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű
kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege
együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.

Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a
híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség
melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén
termett, miként feljebb említők.

A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon,
ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két
ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni
kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei
megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát
eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok
újra elő kerülnek.

Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert
igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy
Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.

Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig
elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt –
némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor
félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában,
kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá,
személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok
korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig
szaporította.[42]

Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,[43] hosszú
csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.

A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy
szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán
állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A
saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta
Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már
otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely
Borsodnak több helységeit hamvasztá el.

A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű
főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek
egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta
mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak,
tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal
kezökben.

Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű
ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.

Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a
többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára,
kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre
mutatott.

Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és
juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány
hegedűt, egy dudát s tárogatókat.

A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek,
állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök
lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.

Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen
boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra
csavarva tódította az ablakréseken ki.

A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva
szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos
zenéje még rémítőbbé tett.

Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott
fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.

– Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.

– Kétezren! – felelt Komoróczi.

– S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.

– Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s
nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a
király sietve jő felénk seregeivel.

– Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot
üldözendi; az pedig túl jár az eszén.

– S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk
marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem
vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem
alatt történt.

– A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé
elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha
megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez
már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta
rablás helyett.

Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé,
fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a
hol Giskra volt.

– Veszszen a király! – hangzott a körben.

E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! –
kiáltottak – az Angyal diák seregéből.

– S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.

Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh
fegyveres lépett a terembe.

– Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette
szemét.

– Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.

– Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!

– Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!

– És te! – kiált rá a vezér.

– Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam
mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!

– Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! –
végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.

Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt
nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel
igyekezett markaikból menekedni.

– A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel
Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!

[Illustration: – Ha, ha, ha! – végezzétek!]

– Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem
űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? –
Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a
gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt
védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa
vívni; fel, fel!

Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a
fekete sereg közeledik.

Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden
iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások
fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.

Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint
óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla
aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre
távulról.

Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.

A fekete legió, az Angyal diákon vett győzedelemtől hevülve, szoros
rendben vívott. Mint egy sötét kőfal haladott, visszatarthatlanul előre,
mindent eltiporva maga előtt; a legkisebb közülök majd ölnyi magasságú
volt.

A rablók, kik eddig csak rendetlen hadakkal csatáztak, ezen iszonyú
phalanxot látván közeledni, nem tudták, minő oldalon támadják meg. Ez
volt az első rendes és gyakorlott sereg, melylyel vívtak. A tűzfegyverek
nem kerepeltek, egy roppant dördülés volt a fekete legió lövése, melytől
százan hullottak le egyszerre. Előre nyujtott kopjákkal ment a szép
gyalogság, míg rendes lövése után szétválván, mint a tűzhányó hegynek
crateréből a láva, rohant ki a könnyű lovasság hézagaiból, rémítő
pusztítást tevén a rablók közt. – Pánrettegés fogta el a vadcsoportot,
fegyvereit elvetvén, rohantak a romok közé, Komoróczi elvágva
seregeitől, néhányad magával szaladásban keresett menekvést.

Dzwela lövészeit állította a csorba várnak rovátkai közé, s szakadatlan
lődöztetett, de a távolság miatt sikertelenűl; midőn közelebb érkeztek a
vívók, egyszerre iszonyú zápor zuhant le az égből, minden lövés kárba
ment, s a mindig sötétebb éjben már a romok közt csattogtak a fegyverek;
hátrább s hátrább vonultak a rablók, a fekete sereg vitézei mint sötét
hollók ültek a falakon.

Egy óra múlva Dzwela, seregeinek egy részével fogva volt.

A király a fekete ezred vasingében lépett Elemér kiséretében azon
terembe, hol nem sokkal azelőtt Dzwela s Komoróczi lakomáztak; számos
szövétnekes kisérte őt.

– Ki ez? – mond a király egy csoportozatnál megállva, mely erőködött egy
vad tekintetű férfiút a földre nyomni.

– Ismersz-e Dzwela? – kiált a magát bőszülten védőre egy férfiú, ki
lábát nyakára tette, a padlóra szorítva fejét – ismered-e Sőtér Jankót?

Dzwela a kíntól csak hörögni tudott.

– Akaszszátok őt egy gerendára! – mond a király – hogy a gonosz zsivány
mint czégér csüngjön ki a vár romjaiból.

– Jer! – mond a Brezniczén felakasztott Sőtér, ki, mint látjuk, nem
siker nélkül vágatott le a szegről. – Én majd jobban bánok veled!

Néhány percz múlva a vár egyik legmagasb tornyának ablakréséből hosszú
gerenda nyúlt ki, melyen Dzwela függött. A zápor a vért verhenyeges
csöppekben mosta le sebeiről.[44]



TRÓN ÉS SZERELEM.

  Édes szerelmed bájsugára
  Általhat éltem alkonyára,
  S bár a sors tőled messze zára,
  Szent kéjre int emléke még.

_Kisfaludy Károly._

A nagy király történeti fontosságú cselekvényei után, melyekről a múlt
czikkelyekben említést tettünk, a tudományok előmozdításában fáradozva,
hol Budán, hol Pozsonyban mulatott.

Gyakorta látta ő az agg csillagászt; munkaszüneteit ott töltötte. – Míg
Izabella atyjánál volt, boldognak érezte magát Mátyás a szelíd hölgynek
közelében, ki lelkét fel birta fogni. Nem bámulhatunk, hogy, megtudván
eltávozását az atyai lakból, ürt érzett szívében, annál feszítőbbet,
minél inkább gyaníthatá az élesen látó férfiú a távozás okát.

Mátyásnak jellemével elég alkalmunk volt e történetek sorában
megismerkedni, s gondolhatjuk, hogy ő, tökéletesen átértvén a mély
tudományú s tapasztalású öregnek czélzását, rá nem neheztelt. Érezte,
hogy leghívebb embere őt e tettével meg nem sértette.

Szomorúságát s kedvetlenségét elfojtva, mely önkénytelen emelkedett
kedélyében, látogatta meg Bretizláwot egy napon. A csillagászt kedvencz
foglalatosságai, számításai, horoscopjai, napházai, látcsövei s
jegyzékei közt találta. Leányának elutazása óta ez vala első látogatása
a királynak öreg barátjánál, ki nem minden aggály nélkül sietett nagy
vendégének fogadására.

– Maradjunk itt, – mond a király nyájasan, egy széket vonva a
dolgozóasztal közelébe – nekem sok közleni valóm van veled; engedi-e
időd, egy órát szentelni barátságos beszélgetésre?

Bretizláw mélyen meghajtotta magát s a király ismételt intésére a
széken, könyvekkel s irásokkal terhelt asztala mellett, helyet foglalt.

– Felségednek nemes körében – viszonzá az öreg udvariasan – óráimat a
legnyereségesbeknek tartom.

– Félre minden szólásmóddal s hízelgéssel; – nyiltan atyám! én lelkemet
jöttem kitárni előtted s tanácsot kérni tőled, szívedből eredettet, nem
olyat, melyet csillagaidból olvassz.

– A csillagok igazak! – jegyzé meg hivői magasztaltsággal az öreg.

– Ám legyen! – Egy helyzetet az égen szerettem s megszoktam; csillagaid
hazudtak, vén jós! – én szívedre számítok, nem csillagaidra.

– Hogyan?

– Nem fejtem ezt meg neked; találd ki, s most egyébre térek.

Mátyásnak, midőn a csillagokat említé, a kedves Izabella csillaga jutott
eszébe, mely, miként a vidám egykori gyermek diadali örömmel állítá, oly
közel fénylett az övéhez.

– Bretizláw! – folytatá Mátyás rövid szünet után – nőm meghalt! te
tudod, hogy nem szerelem szőtte e viszonyt; de tudod azt is, hogy az
átszunyadott szelíd teremtés közel volt szívemhez. Ő nincs többé! s én
gondjaim s bajaim közepette egyedül állok, ifjan, forró szívvel – és
egyedül!

A csillagász komoly tekintetet vetett a szólóra: – Dicsőségével
tetteidnek, s a téged imádó nagy hazának közepette, – Istenemre! nem
egyedül; fénylőbb kisérete e földön ma nincsen senkinek.

Mátyás keserűn mosolygott: – Öreg! közel állok honomhoz, mert keblemben
hordom azt. – De későn érik a dicsőség gyümölcse, élő le nem
szakíthatja; – századok szűrik meg egy nagy névnek anyagát, míg világos
lesz: mi tiszta volt benne, mi salak? – A tetteket is a jövendő bírálja.
– Ha mint királyt fény köröz, s kíséretem dicsövedzett? szólj: kinek
közelében van a férfiú, az ember, az ifjú! ki szeret vagy gyűlöl;
vonzódik vagy undorodik, vágyik vagy irtózik. – Mondd! megszűntem-e
ember lenni? s midőn az egész világ szeret, e társas életben özvegy
maradjon-e lelkem s egyedül álljon? – Férfiúbarátság ezt be nem töltheti
egészen; az érzékeny szív nőkeblen pihen meg a tett súlya után, s egy
órája a szerelem odaengedésének, mondd! mivel ér fel? s tanácsolj! – Ha
a nap fáradalmai után haza térek; nincs angyalian-vidor arcz, mely
fogadjon! nincs kebel, hová érzésem heve átömöljön! nincsen szem,
melynek sugáraiból a mennyet szívjam keblembe! – A királyt egy
kerítvénye a hódolóknak övedzi! – az ember – a szeretni vágyó – pusztán
áll a világban!

– A hon óhajtását előzé meg felséged e nyilatkozásban. Én jobb tanácsot
nem adhatnék, mint azon eszmét, mely királyomnak szavai alatt rejtőzik.
Európa fejedelmi udvaraiban nemes hölgyek vannak; a franczia király,
például, örömmel lépne leánya által a legközelebb viszonyba
felségeddel.[45]

– Feledted-e – mond a király sötéten – békeeskümet? hogyha gyermek
nélkül hal meg nőm, második nősülésre nem lépek.

– Nem feledtem, uram király! de hiszem, hogy Fridrik császárt rá lehetne
birni a feltételrőli lemondásra.

– Hiszed-e azt? – kiált fel az ifjú némi hangnyomattal – úgy te nem
ismered őt! – Az egész békealkuban, az egy korona váltságának
visszaadását kivevén, nincs feltétel, melynek inkább örült, melyre
többet számított. – Ő attól soha el nem áll.

– Most talán nem, de a jövő sokat változtathat.

– Csalatkozol: ritkán hoz jobbat a jövendő! S vedd a dolgot úgy, a mint
áll, s miként esküm következésében kell azt venni: én a honnak királynét
nem adhatok a nélkül, hogy békeeskümet megszegjem. A dolog tehát
lehetetlen s szót sem érdemel tovább; de hidd: vannak óráim, melyekben
örülök, hogy ezen eskü nem enged hűtlennek lenni szerelmemhez.

– Királyom!

– Ne szakaszsz félbe; – mondd, mit vétek honom, mit esküm ellen? – ha
királynét nem adva a trónnak, nőt! – nőt Isten színe előtt csatlok
szívemhez! olyat, kit szeretek, kivel lelkem rokon, ki szívemet érti, s
ma királyné lehetne, mind szépségére, mind eszére és szívére, melyek
páratlanok!

Bretizláw feszült komolysággal bámult maga elébe. – S ha valaha
Fridriknek szándéka változnék – szólt – azon nehéz feltét megszűnnék,
mit tennél akkor? Nemde a nemzet szólalna fel, s kívánna trónjára
királynét, ki annak méltóságára született, a honnak érdekében kívánatos
s ki előtt kevély, nemes magyar arcza pirulása nélkül, hajthassa meg
térdeit.

– Ellenvetésed az, – felel Mátyás nyugodtan – mely a legközelebbi, s
melyet mindenki tehetne nekem. Fontosságát nem tagadom, – bár oly
állításon alapul, melynek kétességét magad megismered; de hallgass ki
engemet. – Ha tenném azt, mit előttem tettek sokan, s teendnek utánam is
számtalanok: hogy szeressek olyat, kit nem becsülhetek, s kinek
szerelmét az oltár szentsége nélkül élvezhetném, – állana ellenvetésed.
De a hölgy, ki szívemet birja, sokkal nemesebb, mint hogy ily viszonyra
léphetne bárkivel e földön. Én ismerem őt, és sokkal mélyebben
tisztelem, mint hogy valaha őt kisebbítő gondolat s vágy juthatna
eszembe. – Ő csak Isten színe előtt s lelkész keze által lehet az enyém,
lehet nőm a szó legvalódibb értelmében. – Ha ő nemes, jó és nagy, –
mondd! azon hű nemzet, mely a számüzött foglyot emelte trónjára! el
fogja-e taszítani szívétől azt, kit szeret? s gondolod-e, hogy valakinek
adhassam kezemet, ki előtt meg nem hajolhatna diadalérzettel a
legbüszkébb magyar levente térde?

Az öreg hihetlenül rázta fejét.

– Hátha – folytatá a király – szándékomban – a nélkül, hogy annak
tárgyát megnevezném – a hon legelőkelői már megegyeztek volna? ha többet
bíztak ezek választásomban, mint te, s ha az esztergomi érsek, s az egri
püspök maguk ajánlották lelkészi közbejövetelöket az egybekelésre?

– Mit mond felséged? – hihetlen! a nélkül, hogy tudnák nevét annak, kit
kezével akar boldogítani: helyes volt-e az ily engedékenység?

– Úgy van! – felel a király – ők megegyeztek, mert el tudták a királyt
az embertől választani.

– Ha felséged megcsalódnék, – ha egy cselszövényes kigyó foglalna
királyi kebelén helyet, ki abba beincselkedte magát vétkes ármánynyal?
ha a hon, mely dicsőül királyában, pirulva fordítná el fejét nejétől.

– Csak neveznem kellene őt, – mond az ifjú sugárzó arczczal – jámbor
öreg, Istenemre! egy nevet hallanál, melyre tenmagad, miként én és
minden, a ki ismeri, kevély lehetnél.

Bretizláw elgondolkozott; hosszú szünet után felfogá újra a beszéd
fonalát. – Igaz, – mond – a neme a szövetségnek, melyet felséged
szándékozik kötni, a csalódás esetében nem feloldhatatlan; de megbocsát
az én legjobb királyom, ha nyiltan kimondom: épen azért nem hiszem, hogy
hölgy, kinek becsülete szent, arra léphetne.

– Miként érted ezt? – kiált fel Mátyás pirulva – szavaid sértők;
magyarázatot adj!

– Ha mindig csak az volna a vétkes, uram király! – felel Bretizláw
sötéten – ki bűnt követ el, s méltatlan az, ki méltánylatra érdemetlen:
akkor hinném, hogy oly férfiú, mint felséged, s egy nemes lelkű hölgy
közt oldhatlan lenne a házasság, mihelyt ez királyomnak szerelmét meg
tudta érdemelni; de néha az álszín csal; s ha Fridrik császár súlyos
föltétele valaha szűnik, az egekre! elég ember akad, ki gyanússá teendi
a legártatlanabb nőnek erkölcsét, ha annak származása büszkeségét sérti,
vagy terveinek sikerét távolítja.

– Így ismersz te engemet, Bretizláw? – felelt nemes fönséggel a király –
gondolod-e, hogy kinek szívemet adom, azt választatlan s megfontolás
nélkül csatlom magamhoz? – Gyermekészszel s gyermekszerelemmel ez
megtörténhetik; de én férfiúnak értem, öreg, ismerem, a kit szeretek.

– Ah! de nem változhatik-e a legjobb is?

– Nem! – felelt Mátyás – legjobb nem változik, mert nem lenne a legjobb,
ha azt tehetné. A kit én szeretek, sohasem fog változni; kit
választottam, a fölött nincs ármánynak s cselszövénynek hatalma.

– Mindezen feleletek királyomnak magas erényét, szép bizodalmát, nemes
jellemét bizonyítják; de ha őszinte lehetek: én e lépést nem javallom.

– Okaid?

– Nem tudom, hibásak-e vagy nem! de én Magyarország trónján felséged
mellett csak királynét tudok szeretni s megszenvedni.

– Van-e trónról itt szó? ti hideg szívetlen emberek! üres-e trónotok?
nem töltöm-e azt be? minek kívánnátok ott még egy koronás főt látni, ha
az szívemtől idegen lenne!? – Oly nehéz-e nektek elhinni, hogy én is
csak ember vagyok? – – De szólj röviden nekem: helytelen-e, mit tenni
akarok, ha azzal a hon érdekének nem ártok?

– Épen ez! – jegyzé meg a makacs öreg – s ha e házasság gyümölcsöző
leend? akkor – –?

– Fiaim! – felelt a király büszkén – mint Hunyadiak vívjanak a hon
csatáiban; gondolom, nagyatyjuk nevével megelégedhetnek. Istenemre, a
név ér valamit! – Leányaim boldogítsanak magyar leventéket, neveljenek
bajnokfiakat s szelid anyákat! – – Rossz húrt pendítél meg, öreg! –
folytatá Mátyás a szenvedély boldogító hevével. – Egy fiú tőle! hitemre!
– a fiú bajnok lenne! Oh Bretizláw! boldogságom függ e lépéstől;
megtagadhatnád-e tőlem teljesedését?

– Én?

– Te! – felelt Mátyás – mert jóváhagyásod nélkül nem akarnám tenni.

– S ki az, a kiről itéletet kell hoznom, mielőtt nevét hallanám?

– A legnemesb hölgy Magyarországban, – felel a király.

– A szerelem szemeiben, – mond szeliden a csillagász, ki gondolatait
olvasá az ifjúnak.

– Minden szemben! – jó öreg! hallj engem! én nőt veszek, nem királynét,
atyám szent nevére mondom! – mert ha békeesküm tilt hölgyet emelni
királyi székem mennyezete alá: nincs isteni s emberi törvény, mely
tilthatná szívem trónjára nőt ültetni, mely tilthatna szeretni! – Szólj!
ha az, kit választék, szeretne, miként én – engemet – – nem koronámat? –
ha kezemet önkényt, – koronámat kinálva sem fogadná el? – ki nőm akarna
lenni, Hunyadiné, nem egyéb? mondd! – hibáztatnál-e még?

Bretizláw némán tekintett a királyra.

– Atyám! – folytatá a király magasztalt hévvel – én megtaláltam őt, mert
a szerelem előtt rejtek nincsen; fölkerestem, s ő, oh boldogság! – a
királyt visszaidézte, elhatározottan, nagylelkűen; – de Hunyadival kész
életét megosztani, – ő szavát adta a férfiúnak: a királyt nem ismeri.

– Uram! – mond az öreg, s egy köny csillogott szemében – szeretetem
felséged iránt nincs gyöngeséggel vegyülve, szívem nem csábíthat el,
midőn eszemre van szükség; azért engedje felséged, hogy az égből nézzek
feleletet.

– Késő; – viszonzá Mátyás – csillagaid jóslatának nem hinnék már. E
tiszteletes homlokról, e nemes vonásokból akarom az ember szavait
hallani, nem a bölcsét.

– Legyen! – mond az öreg – királyom boldogságáért életemet adnám, s mint
ember, nem tudnám a szerető ifjút kárhoztatni, ki vágyik szíve hölgyének
ölében üdvezülni; de mint baráti névvel megtisztelt királyomtól, mint
aggott férfiú, kitől érett tanács kéretik, azt mondanám: ne tedd uram!

– Ah! – mond Mátyás – én rád számítok! ha esküm alól felold Fridrik, te
segítni fogsz nőmet arra birni, hogy trónomat oszsza meg.

– Soha! – rebegte a csillagász – soha! a tett meggyőződésem ellenére
van, s ha gátlani nem tudom, Istenemre! elősegítni nem fogom soha!

– Jó, jó! – mond Mátyás keserűn. – Oh minő egyedül áll a király, midőn a
mindennapiság avából kilépve, valami újat, szokatlant akar tenni! jó!
hagyjatok magamra! – a felelet terhét elbirja vállam, s ott az igaz biró
előtt a felhők felett védendem az embert a király ellen!

Késő estig folyt a vitatkozás. – Hol nyugodtan, hol keveset
beszélgettek; – míg végre a király búcsút vett.

Bretizláwnak csendes vonásain komolyság ült, de szelid nemű volt az,
szemében köny csillogott; némán járt fel s alá szobájában; végre az égre
tekintett, melynek fénylő népe nyájas derűben ragyogott fölötte. – Egy
ikercsillagzatra volt a tapasztalt szem függesztve, az öreg összetette
kezét: – Oly közel! – mond ihletve.

*

A király az estebédnél gondolkodó volt, asztalánál Galeotti ült s Ország
Mihály, kikkel éte után majd éjfélig beszélgetett: arczán neme a
fájérzetnek vala olvasható; de valami oly csendest, oly megelégedettet
mutatott kifejezése, hogy azon jóság bélyege képének, mely őt annyira
kedveltté tevé mindenki előtt, sohasem volt úgy kijelölve látszható,
mint ezen éjjel.

Távozásakor Galeotti megszorítá Ország Mihálynak kezét. – Uram! – mond –
a királyon valami szokatlan történt.

– Meglehet, – felelt Ország – ma kegyelmezett meg a vadnai foglyoknak; a
kegyelem napja örömnap Mátyásnál.



A VÁCZI EGYHÁZ VILÁGA.

  A hol szilárd s gyöngéd egyesülnek,
  A hol párja szelid az erősnek:
  Ott az összhang igen jó.

_Schiller_

Komoróczit, mint láttuk, jó szerencséje s előre látása újra megmenték:
mert midőn az egész rablósereg a hős Mátyástól összezuzatott, ő s hű
szolgája, Orosz Gáspár, kit a Zugligetben s a Salamon tornya alatt
láttunk már, Bicskére szaladtak; Angyal diák kézhez került s fogva
vitetett a budai börtönökbe.

A király nemsokára győzedelme után Budára érkezett. – Egy napon Zokoli
Pétert jelentették; ő Zokoli Mihálynak, kit történetünk elején többször
említettünk, bátyja volt. A király megkülönböztetett nyájassággal
fogadta; több kérdést tevén előtte öcscsének sorsa felől?

Tudta-e a király az ifjú Mihálynak hollétét? várta-e, hogy a rajta
borongó gyanúból országosan kitisztulva, föllépend-e vagy nem? csak
gyanítnunk szabad; de azt itt még nem akarjuk elhatározni. – Zokoli
Péter mindenesetre azt hitte, hogy Mátyás öcscséről szintannyit, vagy
többet is tud, mint önmaga; de nem szólott, s a kérdéseket kitérő
feleletekkel viszonozta, mint kit vagy fogadás késztet titoktartásra,
vagy időelőttinek véli annak fölfedezését.

A derék vezérnek szilárd óvakodását a király nem látszott gáncsolni;
azonban más alkalommal egy este, bucsuzáskor vállára tevé kezét azon
bajtársi szellemű könnyedséggel, mely vitézeinek annyira meg tudta
lelkét nyerni.

– Öcséd, Péter bátya, – így szólt, – makacs vasfejű lovag! s aligha
némely dolgokban túl nem vág elégnél. – A valódi önérzetnek nem
tulajdona azon féltékeny kényeskedés, mely őt mindeddig rejtekben
tartja. – Minek e makacs névtelenség, midőn ártatlansága bizonyos s
holléte nem titok?

– Bizonyos lehet valami, – mond Zokoli Péter, kiben sok lelkületi
rokonság volt öcscsével, – de nem bebizonyított; ha öcsémet szent eskü
kötelezi, csak tisztán lépni királya elébe, s mondani: most szenny nem
borít, – itt vagyok! ki nevezhetné állhatatosságát makacsságnak? – Én
abban sok őslovagi szellemet látok, s ha a fiú nem hever, mint gyanítom,
s névtelen bár, de nem ismeretlen: úgy nem vádolhatom. Ha tettei itt őt
elárulták, arról nem tehet, – a mit esküje igért, híven megtartotta.

A király elneveté magát. – Mondhatom neked, bátya! – viszonzá nyájasan,
– nagyon óhajtom azon perczet, mikor e szükségtelen rejtőzködésnek vége
leend; melyet értek s mind a mellett túlságosnak tartok. – De alig
tudom, miként lehessen az – anyagi lehetségben? – ily esetekben –
erkölcsi bizonyság elég. Ki hűségét bizonyíthatja, ott és akkor, midőn
hűtlenséggel vádoltatik, az ártatlan, erkölcsi hihetőségben. – Hallod-e,
bajnok! nekem öcséddel szólanom kell, te elő fogod őt kerítni nekem,
érts jól – őt – Mihályt!

Zokoli Péter oly arczkifejezést láttata, melyen olvashatá a király, hogy
e megbízásnak kevés sikerét reméli.

– Te azt hiszed, hogy meg nem jelenik parancsomra.

– Sőt repülni fog annak teljesítésére, de – –

– Nos! mit akartál mondani? – Nem Zokoli Mihály fog jőni, úgy-e?

– Azt hiszem, – felel Péter komolyan, – s azon esetben elhatározásán nem
változtatunk.

– Sapientis est consilium mutare in melius! – mond a király mosolyogva.

– Felséges uram! – felel a bajnok, ki Mátyást igen jól ismerte s tudta,
hogy a tisztelet körén túl nem vágó tréfát szereti. – Ha az állana: én
tudnék valakit nevezni, kinek bölcseségén Európa nem kétkedik; de ki
véleményeit s elveit sem jobbra, sem rosszabbra, átalában nem szokja
változtatni; sőt az említett mondással néha gúnyértelemben él!

– Látom, – felel a király tréfás nehezteléssel, – hogy ma semmire sem
megyek veled. – Meddig mulatsz itt?

– Két napig, uram király!

– Látjuk egymást, – fejezé be Mátyás bucsuzó főhajtással.

A vezér szállására ment s ajtaja előtt egy idegen férfiút talált,
beszélve cselédeivel.

– Ki ezen ember itt? – kérdé a hazatérő, behaladva szobáiba, egyiktől,
ki közel állott az idegenhez.

– Ezen ember, – felelt a kérdett, – kegyeddel akar titkon szólani s
állítása szerint igen fontos és érdekes a tárgy, melyet fölfedezni jött.

– De ki hát?

– A budai tömlöczőrök egyike.

– Megfoghatlan! mit keres ez ember nálam? – Jó! – bejöhet.

Nemsokára belépett az idegen, mintegy negyvenöt évű, középtermetű, barna
képű férfiú.

– Mi kereseted, atyafi? – mond a vezér.

– Uram! – viszonzá suttogó hangon a tömlöczőr, a legfontosabb
fölfedezést tehetem kegyednek, de eskü alatt csak s feltételesen: – egy
embernek szabadsága s egy másiknak becsülete függ követségem sikerétől.

– Halljuk! – mondja a vezér fölingerlett tudnivágygyal.

– Uram! – folytatá az őr, – szavát adja-e kegyed, hogy ittlétemet el nem
árulja senkinek s arról, a mit most mondandok, ha kérésem foganat nélkül
maradna, nem fedez föl semmit?

Zokoli kevély tekintetet vetett a szólóra. – S minő fejedelem követe
tesz nekem ily megszorító s óvakodó föltételeket a dolog tudása előtt? –
ha titkod oly félelmes, miért mondod azt épen nekem?

– Igéri kegyed hallgatását vagy nem? – ismétlé az őr, – a dolog öcscse
ártatlanságát illeti; de esküm kötelez hallgatni a kölcsönös hallgatás
igérete híján.

– Mit mondasz? – kiáltott fel hirtelen örömmel a vezér, – mi birhatott
téged ezen esküre?

– Kétszáz velenczei arany jutalom a siker esetében.

– Értelek! – ha a hallgatás becsületemmel s jobbágyi hűségemmel
összefér, igérem azt!

– Elég! – lőn a felelet. – A budai börtönben egy fogoly van, ki – ha
kegyed, nemes vezér! becsületszavával s esküvel biztosítja
kiszabadulását s megkegyelmeztetését – eldönthetlen hitelű oklevelekkel
kész Zokoli Mihálynak ártatlanságát kivilágosítani.

– S mi neve azon fogolynak?

– Nincsen neve!

Az öreg hős kissé elgondolkozott; arczát neme a magasztaltságnak
lelkesíté. – Igen! a király megteszi érettem, – mond magában s hangosan
folytatá: – Ember! ha az, a mit igérsz, való: a kétszáz aranyat még
annyival szaporítom. – Megmondhatod azon fogolynak nevemben, hogy: bár
ki legyen ő, becsületemmel merem életét, sőt szabadságát biztosítani
azon esetben, ha okleveleit látom s azoknak sikerén nem kétkedhetem.

– Úgy ő mentve van! – mond a börtönőr, – s nekem a négyszáz arany
zsebemben! – Mikor akarja kegyed őt látni?

– Tüstént, ezen órában! – mond Zokoli élénken.

– Jó! – felel a másik, – én kész vagyok kegyedet hozzá kisérni. – Ezzel
mindketten sietve távoztak el.

*

Másnapra e párbeszéd után Budán a király udvarában nevezetes ünneplésre
készültek. – A pompás teremek nyitva voltak s bár akkor az újabb,
Mátyástól később épített királyi lak még csak tervben volt: a régi
építvények sötét ívei s bibliai képekkel ékesített tetejű teremei is
ritka szemlét nyújtának. Mindezen szobák többnyire a legértékesb keleti
szövetekkel voltak bevonva s a bútorok nagy része Bécsben és Prágában
készült; néhol a Mátyás korában Budára telepedni kezdő számos művészek
remekei is díszlettek. – A király mindennek, a mi nemzeti s ős
szokásokra emlékeztetett, nagy barátja volt; s ily szellemű vala az
ünnepély is, melyre ritka fénynyel tétettek a készületek.

Reggel számos főemberei kíséretében kilovagolt s ily alkalommal öltözete
mindig egyszerű volt s az egész kíséret ment azon ünnepélyes fesztől,
mely tréfát s barátságos közlést távolít. – Mátyás többször megállott az
utczán, ismerőit köszöntve ablakaikban, vagy a vele találkozókkal egy
pár nyájas szót váltva.

Az öreg Ábrahám házának kapujában állott, fején az izraelita főkendő,
vállán a halottas ing volt, fejér gyapjúszövetből, széles fekete
csíkokkal.[46] Ez imádkozási öltözete alól hosszú gyöngyszín talárja
folyt le; mellette Nephtali, kinek szilárd jellemét s nemes bátorságát
Vadnán volt alkalmunk bámulni, de kiben most aligha azon ifjúra
ismernénk, mert majd fél fővel magasb volt, mint akkor; szép, egészen
keleti szabású, tojásdad arczát, eredetét bélyegző vonásaival, sötét
szakáll folyta körűl; szemeinek világa határozottabb volt s termete
férfias; öltözete tiszta, sőt ízletes s az akkori izraeliták szellemében
jóval közelítőbb a keleti fényhez, mint jelenben. Testének felső részét
a halotti készület födé s vonásain, arczszínének minden virító egészsége
mellett, búskomolyság volt olvasható.

– Jó reggelt, öreg sáfár! – mond a király, ráismerve Ábrahámra, – hová
ily jókor?

– A zsinagógába, – felelt az öreg, mély tisztelettel hajtván meg magát.

– Leányodat, – hallom, – férjhez adtad, ki a vőlegény?

Ábrahám Nephtalira mutatott, ki egyét veté azon különösen jelentő,
meglepetéssel elegy bámuló tekinteteknek az ifjú hős királyra, melyek
nagy emberek ellenében szinte önkénytelenek.

Mátyás tetőtől talpig mérte meg szemeivel Nephtalit. – Szeretnélek,
vőlegény! – mond vidáman, – fekete legiomban látni. – De ti béke emberei
vagytok, jámborok, s csak idegét a hadnak kovácsoljátok: a jó forgandó
pénzt. – Szerencsét, ifjú, a szép menyhez! s te öreg, említs
imádságodban.

Mátyás kecscsel emelintett süvegén s előre vágtatott.

– Ez egy király! – mond Nephtali, utána bámulva, – ilyenek lehettek a
bírák Izraelben valaha!

Mátyás rövid lovaglás után hazatért, vendégei elszéledtek a pompás
teremekben s ő kérőknek s követelőknek ada kihallgatást.

Előszobájában a királynak két apród volt: Szelepcsényi Gyula s Csupor
Ádám; mindketten csinos ifjak s mint a király udvarában minden
szolgálattevők: fényes öltözetben, melynek szövete kék bársony volt,
gazdag nagyvirágú hímzésekkel s oldalaikon gazdag jobb kardok
csüngöttek. – Szokás volt akkori időben a kardokat párosan készíteni:
úgy hogy az egyiknek külső czifrázata a bal-, másiknak jobboldalán volt;
mint az ilyen párkardokat – bár ritkán – mai napig is láthatni. Ezeket
eleinknél a fegyveres szolgák, vagy magasb helyzetű férfiaknál az
apródok jobb oldalukon viselték, hogy uraik balján lovagolván – a
kirántásra kézügyben legyenek az egyik kard eltörésének, vagy
vesztésének esetében.

Csupor Ádám, a híres vezér Csupornak unokaöcscse, vidám ifjú volt; tele
apródi könnyelműséggel s apródi csinokkal, melyek azonban – bár sokszori
feddést szereztek neki – nemtelenségig sohasem sülyedtek. A leányok
Budán, Fejérvárott, Váczon s a hol csak az ifjú Csupor mutatkozott,
kifogyhatlanok voltak dicséretében, az öreg polgároknak nagy boszújára,
kik nem tudták eléggé őrizni tőle leányaikat. – A nélkül, hogy valaha
igazán szerelmes lett volna az alig tizenhét évi fiú: minden köténynek
nyomában volt s mindenüvé be tudta színleni magát. A történetecskéknek,
melyeket róla beszéltek, nem volt vége, a király maga is sokszor jóizűen
nevetett rajtuk; bár ezt az apród előtt sohasem tevé, igen is
hajlandónak látván őt arra, hogy ily nevetést biztatásnak tekintsen.

Szelepcsényi Gyula sokkal szebb volt az előbbeninél, bár arczában azon
érdekes valami, a mi szenvedély-, vidámság- s bátorságból olvad össze s
a nőnemet szívén ragadja meg, hibázott. – Komoly, fontos s éjjel-nappal
helyt álló maga, szeles pajtását nem egyszer segítette ki a bajból.

Szelepcsényi karszékben ült, míg a másik, ki épen akkor érkezett,
kalpagját felrázta, hogy prémje annál lombosabban álljon és sűrű fénylő
fekete fürteit egy aczéltükör előtt rendezé el. Ezzel két kezét
csipőjére tette s bizonyos kedvteléssel hajlongott a tükör előtt.

– No! mit mondasz, Gyula? – nem utolsó gyerek vagyok, úgy-e? nézd! e
dolmány nem úgy ül-e csipőmön, mintha ráöntötték volna?

– Hallod-e, Adi! – felel a másik önkénytelen mosoly vonulván el ajkai
körül, – minden szépséged mellett, mely úgy sem a hímje, többet érne egy
kis pontosság benned s pajtási figyelem! két órája, hogy itt magamban
vagyok; s csak az szerencse: hogy a király ma igen hosszas
kihallgatásokat tart.

– Nem tudakolt-e senki?

– Maga a király, haza jövén a lovaglásból.

– Bene! – mond az apród. – Mit mondasz, okos úr, ezen övhez, melyet
araszszal át lehet fogni?

– Eszednek még arasz sem kell; – viszonzá Gyula félig tréfás, félig
békétlen hangon, – most, remélem, veszteg ülsz?

– Egy kérdést, – mond Csupor, kényelmesen helyet foglalván egy
karszékben; – mikor jött ma éjszaka a király Váczról haza, he?

– Váczról? azt sem tudtam, hogy ott volt. Tegnap Csáki és Rozgonyi Imre
szolgáltak.

– Hm! – folytatá a másik, – tegnap későn este – lehetett nyolcz óra – a
király Széchi Dienessel, – az érsekkel, egy könnyű kocsikában kiment a
várból.

– Úgy-e? s honnan tudod azt?

– Az nem kérdés, elég, hogy láttam s gondolván a rést, barnámra vetettem
magamat s mint a fergeteg nyargaltam Váczra Juditkához.

– Azt is ismered már? nos!

– A király kocsiját találtam közel Váczhoz. – Talán csak rám nem ismert;
pedig a lovakhoz sejt s mint tudod: Czinkos a király ajándéka. – Ej! egy
kis fekete dolmány volt rajtam, melyről a minap Kanizsai Imrének leánya
– –

– Az a magas komlókaró?

– Hogy jut eszedbe? a kisebbik, a barna, kivel a mult télen a lassú
lengyelben majd nyakamat törtem.

– Hosszas történet! s mi köze annak a dolmánynyal?

– Azt mondta, hogy abban vagyok a legszebb, heh!

– Te mindig visszatérsz arra, a mit mondok, szépségedre; – beszéld
kalandodat.

– Béketűrés, koma! a kaland regényes, – páh! a milyenek az enyémek
mindig. Ki van a királynál?

– Csinos menyecske.

– Jó! Úgy ráérek beszélni, de ki?

– Nankelreutherné!

– Ha ha ha! hát ez mit keres itt?

– A manó tudja! ma a király hallatlan hosszú párbeszédeket tart; az
előbb Zokoli Péter volt benn hangos másfél óráig.

– Az a tágbeszédű úr! – mond gúnynevetve Csupor, – s a menyecske rég
benn van-e?

– Közel fél órája.

– Ezért megkínzom, mihelyt hozzájuk megyek. Ugyis a német sógornak nagy
tréfája van benne, ha nejével ingerkedem. – De a dologra. Váczon azonnal
egy ismerősömhöz szállottam: lovamat elhelyezvén, kissé kémletre
indultam a biró háza körül; lehetett tizenegy óra már. – Juditka, –
gondoltam, – rég a pelyhek közt van s rólam álmodik. A mint kijöttem az
utczára, ujra láttam a király kocsiját, egyenesen a püspök Vincze
udvarába gördült be.

– Ebben eddig semmi regényest nem találok: a király akárhányszor volt
Váczon; s Juditka minden éjjel alszik, úgy hiszem, – mond Szelepcsényi
unatkozva.

– Ha aludnék! – teringettét! de egynek sem hiszek többé. Halld csak: a
mint a biró háza körül kullogtam, világot veszek észre a Juditka
ablakában; gondolhatod, hogy azonnal oda lopóztam.

– Lesni?

– Ej! a szeretőjét meglesheti akárki; de bár ne tettem volna! – Miként a
sötétes éjben, szerencsémre senkitől sem láttatva, az üres utczában
felkapaszkodom a rostélyig, mindent kivehettem.

– Most jő a java.

– A rossza, majd mit mondok! – nem a java! – Emlékezel-e még taval,
mikor a város végére szállítottak bennünket, a király Váczon mulatván
pár napot, látogatóul a püspöknél, szomszédunkban egy kis holdvilágképű,
pohos fiú lakott, kivel sok tréfám volt s kit néha majd kiugrattam a
bőréből.

– Igen gyönyörű tréfák! zsinórt vontál az utczán keresztül s a jámbor a
sárba bukott s úgy nézett ki, mint amaz állat, mely a makkot eszi.

– He he he! – igen, de megfizetett érte a pohondi, csak képzeld,
barátom! – ott látom egy rossz mécses világánál ülni Juditka mellett,
karja a leányka nyakán volt átöltve, úgy nézett ki, mint egy lőcs s a
leányka arczát a fiú kövér pofáira nyomta! – szerettem volna egyebet
nyomni a másik oldalra, – folytatá, kezével ütésre mutatva.

– Jól esik!

– Hm! hiszen még te is járhatsz úgy; ez a legbecsületesb emberen is
megtörténik.

– Nos mit tettél?

– Leszálltam kakasülőmről, egy csomó havat gyúrtam össze kezemben,
lehetett akkora, mint a fejem; ezt betolván a tág rostélyzat pálczái
közt, felfogtam jobb kézzel, a ballal az ablakot vágtam be, hogy üvege
szerteugrált s a jövő perczben a hólabdát ugy csaptam a két egybeolvadt
arcz közé, hogy a nyavalya beléjök állt. – Azzal, mint a macska talpon
voltam; s – ill a berek nád a kert!

– Ha ha ha! – nevetett Szelepcsényi – s nem vett-e üzőbe ama járó
párnazsák?

– Feledte, – gondolom, – legalább is azt hiszi, hogy ördöggel volt baja.
De tovább! – ez a rossza volt, halld a javát. A mint gyors lábon,
jobbra-balra ugrálva, – hogy nyomomat a sok közt eltéveszszék –
szállásom felé siettem, az egyházra tekinték. Az ablakokat szelíd világ
színezte, az ég sötét volt s az aggszerű egyház, világos ablakaival,
kisértetien bámult az éjbe. A mécses, gondolám, a nagy oltár előtt, mely
éjjel-nappal ég; azonban úgy tetszett nekem, mintha lassú orgonahang
hatná meg füleimet. – Bohó vagyok, mint egy éves zerge; de ha szent
éneket hallok, koma! szívembe szállok. – Megállottam. – Istenemre!
gondolám, mit jelenthet ez? – Tudod, hogy én, ha valaminek végére akarok
járni, nem vesztegelek; egyébiránt a vékony kordovány csizmában s könnyű
felleghajtó köpenyben kissé dideregtem is. – Ej, előre, gondolám s
halkal az egyház oldalánál suhantam el. – Mikor az ajtóhoz értem, az
zárva volt; zörgetni nem mertem; mert a nyitás kísérlete is neszt
okozott már. Hirtelen balra kanyarodtam s megkerülvén az építményt, a
nagyoltár irányában nyúló ablak előtt állottam meg. De az ablak magas
volt s a felkapaszkodás párkányára lehetetlen!

– Nem tudtál-e valamelyikre a hársak közől mászni, melyek az egyházat
körözik?

– Annyi eszem nekem is volt, pajtás! – s azt tettem is, de csak akkor,
mikor láttam, hogy közelebb nem férhetek az ablakhoz. Helyzetem
olyanszerű volt, hogy az ablakon át a nagy oltárt s az egyház hajójának
egy részét beláthattam.

– Az oltáron tizenkét gyertya égett s az ékalakú boltozatról a nagy
ezüst mécses csüngött le, ötös lobogványával, melyet asszonyunk,
Szilágyi Erzsébet, ajándékozott a püspöknek.

– Tovább, tovább!

– Csendesen, czimbora. – Az egész jeleneten valami szent ájtatosságra
emelő volt. Az oltár előtt Széchi Dienest ismertem meg; tagjait hószin
lening födte széles redőkben, s vállain arany casula csüngött,
gyöngyökkel s kövekkel kirakva, e fölött pompás pluviale.

– S a többi! ne öltöztesd őket rendre, ki nem állhatom részletességedet.

– Béketűrés! öltözetlen elődbe nem vezethetem e komoly urakat; halld
tehát: fején a püspöksüveg, kezében az ezüst horgas bot; mellette állott
Vincze úr, violaszín öltözetben, mely fölébe övig érő lenge csipke-ing
volt vetve s fején négyszegű veres bársonysüveg ült. – Az oltár alsó
lépcsőjén egy hölgy állott, – mindketten ismerjük őt – de szebb talán
soha sem volt, mint ez igéző helyzetben. Úgy állott, hogy arczát egészen
kivehettem: szép sötét szemeiben aligha könnyű nem csillogott, oly
sugárzók, oly fényesek voltak azok a kétes éji világítás ellenére!

– Nevezd meg hát!

– Mindjárt. Öltözete fehér volt, egészen csipkékből szőve, melynek lenge
fodrozatát keleti gyöngyök keríték; ugyanazok simultak gömbölyű
karjaira, mint pereczek s nyakára mint szorítók. – A szép, tündöklő
hajzaton zsenge koszorú fénylett ezüst rózsákból; a bájló ara mellett
atyja állott.

– Gondolom, ideje már, hogy nevét hallasd!

– Találd ki!

– Furcsa kivánság annyi közől.

– A legszebb leány, a kit láttál!

– Gara Mária?

– Szebb!

– Giskra Serena?

– Följebb!

– Ha keresztény volna, a vén Ábrahám zsidó leányát nevezném! – vagy
megállj! – – de hiszen azt elküldötte az atyja!

– Nyomában vagy, csak találd bátran; a legszebb leány Magyarországon,
Európában, no – – – a világon, most csak kitalálod?

– Izabella?

– Ő, Istenemre! ő volt! felékesítve mint ara s a köny, mely talán
szemeiben csillogott, örömköny volt, mert arczán az ég nyílt meg s ajkán
az ihlettség szentsége reszketett!

– S a vőlegény! – kiált fel Szelepcsényi meglepetve.

– Ezt – mond Csupor, – arczban nem láthattam helyzeténél fogva; háttal
állt szemben velem. – Egyszerű barna dolmány volt rajta s termete deli,
bár a legény nem magas volt; kezében zöld bársony süveget tartott
nyusztprémezettel.

– Mit mondasz?! – hiszen az a – –

– Megállj, koma, ne találgasd! – vág hirtelen a Szelepcsényi szavába
Csupor, – mindenesetre a dolog titok akar maradni; s legyen! én rá nem
ismertem. – Néhány percz múlva Széchi Dienes úr rövid beszédet tartott,
hol a koszorús hölgyhöz, hol a vőlegényhez intézve szavait; mely egész,
hihetőleg igen épületes szónoklatnak, boszúmra egy hangocskáját sem
értettem. – Ezután a két szerelmesnek összetevé kezeiket s annak módja s
rende szerint megesketé őket – de –

– Nos, mit de?

– Koma! a dolog még sem egészen úgy ment, mint szokott: a menyasszony
jobb kezét nyújtotta oda, Széchi Dienes uram pedig a vőlegénynek bal
kezét helyezé a hölgyébe.

– Különös! remélem, másnak ki nem fecseged?

– Szón kívül! de neked, legrégibb kenyeres pajtásomnak, el nem
titkolhatám.

– Hiba volt, fiú! de én hallgatok; azonban ha még egynek elmondod, bár
kinek, – – megmérkőzünk.

– Ez el nem ijesztene! – felel hetykén Csupor; – de ha a vőlegény az, a
kit gondolok: Istenemre! érette sírig néma maradok, ha kell!

E pillanatban nyilt meg a király belső szobájának ajtaja:
Nankelreutherné lépett ki; Mátyás nyájasan bucsúzott tőle. – Mindenek
fölött hallgatás! – mond némi komolysággal.

Ilka mély bókolás közben távozott. Mikor a királyi szobák ajtaja
bezáródott s a nő már a másik – ettől jobbra eső – ajtónál volt: az
apródok, kik az előbbinek megnyilásakor hirtelen felugrottak, meghajták
magukat; Csupor ezt ismétlé a távozó Nankelreutherné előtt, még pedig
oly rejtélyes tréfagúnynyal, hogy a nő, ki a pajkos apródot ismerte,
ujjaival fenyegette meg s mosolyogva lépett ki. – Nemsokára többen
érkeztek az előszobába s így a délelőtt eltelt. Délre nyitott ebéd volt
s este felé azon sajátságos ünnepély kezdődött, melynek rövid leirására
a jövő czikkelyt szenteljük.



STRENA.

  Annál marad!

_Börne_.

Szokásban volt történetünk korában a magyar előkelőbb házaknál – főleg a
királyi udvarban – január elején nyilvános ajándékokat osztogatni. E
szokás még az első magyaroktól s a pogány korból vette eredetét; később
Jézus körülmetéltetése ünnepével jött kapcsolatba. Strenának
nevezték.[47]

E nemzeti ünnepélyre a királyi csarnok legtágasb elfogadó terme volt
felkészítve, egy hosszas négyszög, melynek falairól gazdagon aranynyal
hímzett veres bársony-szőnyegek folytak le, festői redőkbe szedve s
mindenütt nehéz aranyzsinórokkal s rojtokkal ékesítve. A boltozatok
tetejéből több aranyozott réz és ezüst csillár függött le, melyeknek
színekkel tarkított viaszgyertyái csak az ünnepély napjának
alkonyodtakor gyújtattak meg a királyi apródok által, kik szokott égszín
bársony öltözetökben, fehér vesszőkre tekert gyújtóikkal oszták a
világot. A terem hosszabb falainak közepén szemben két tágas ajtó volt
nyitva. Ezek előtt oroszlán-kaczagányaikkal, fénylő aczélfegyverzetökben
állottak a királyi testőrök néhányai; nemsokára a gyertyák s lámpák
meggyújtattak s minden fényben ragyogott.

A terem keskenyebb oldala balra sátrat képezett: veres, fehér és zöld
nehéz selyem-szövetből, elől tágan szétváló szárnyakkal, melyek
égszínüen voltak béllelve s szélesen aranynyal hímezve.

A sátornak közepében három lépcsős emelvény nyúlt el s e fölött az
egyetlen darab ezüstből öntött, karnélküli királyi szék vala látható,
veres bársonyvánkosával s földig folyó arany rojtjaival. Oldalain
félkört képezett egy magas, több lépcsőből emelt állvány, a legfinomabb
zöld posztóval bevonva. Az ünnepély kezdetén ezen fokokon az ajtókon
halkal begyülő ország nagyjai foglaltak helyet. – Jobbra az egyháziak,
balra a világiak s mind a két rendbeliek közepette a Mátyás udvarában
mindig számos idegenek. – Az állvány előtt párnázott lóczasor vonult
félkörben, a magasb rendű nők számára.

A baloldalon álló férfiak közt különösen szemünkbe tűnik egy ölnél
magasb német lovag, Holubár nevű, hőse a német tornáknak s mindeddig
győzhetlennek tartott; – kit Mátyás király maga idézett Budára, nemes
lovagi csatára.[48] – A lovagon barna bőrujjas volt, fehér selyem
virágokkal hímzett; alsó része öltözetének gyapjú szövetből készült,
melyet tágan szétváló festetlen csizmák egészítének ki, a hosszú lovagi
sarkantyúval: oldalán, fekete hímzett szíjon, nemes fegyvere lógott:
egyenes kard, keresztidomú markolattal.

Közel ehhez az ősz Bolezláw, a százévű huszita, állott a Podjebrád
követségéből, két kisérőjével együtt, az ifjú Borissal s azon koros
lovaggal, kiket vele együtt a rejtélyes romok közt láttunk már. Kissé
távolabb Giskra, Rozgonyi Sebestyén, Magyar Balázs, Zokoli Péter valának
kivehetők, számtalan másokkal, kiknek tág s gazdag keleti öltözetökkel
szembeszökő ellentételt képezett egy karcsú lovag a trón közelében.
Elemér volt az, a sas; fején feketített aczélsisak ült leeresztett
rostélylyal, mint mindig, tetején három magas sastoll; sugár tagjait
fekete bársony-dolmány födé, míg száraira vasfegyverzet borult;
dolmányán felül a sűrű vasing volt látható: egyik megkülönböztető jele a
fekete seregnek; fénylő halálfővel mellén, mely alatt az arany
buzogányláncz vonult jobb válláról a balra, oldalán egyenes kard
csüngött.

Az egyházi férfiakon fekete menték voltak, elől nyitva s veres
virágokkal hímezve, melyek alól ezüst vagy aranyozott mellvértek
csillámlottak s oldalaikon görbe kard lógott.

Alig foglaltak ezek helyet, midőn a király többek kíséretében
megérkezett s a nagyszerű látványnak mintegy gyúlpontját képezé. –
Egyszerű volt öltözete kivételesen, mert máskor ily ünnepélyek
alkalmával aranytól s gyöngyöktől csillogott. Gazdához illő nyájassággal
foglalt az értékes sella curulison helyet. Jobbra tőle egy kerek,
bársonynyal borított asztal mellett Galeotti állott, a mindig tréfára s
enyelgésre szintúgy, mint komoly tárgyak vitatására kész udvarias olasz,
fekete talárban s fénylő övvel. Nyakáról három aranyláncz csüngött le, a
Mátyás, a római pápa s a nápolyi király mellképeivel. Az asztalra
roppant, majd teknőnagyságú ezüst medencze volt helyhezve, tele ujdon
ezüstpénzzel s mellette egy kisebb, gazdagon kövekkel kirakott tál arany
pénzhalommal, melybe egy onix kanál volt szúrva.

A látvány, mely itt a király előtt bontakozott, valóban nagyszerű volt.
Szemben a sátoralakú menyezettel a terem túlsó fenekén, egy a király
mellett levőhöz hasonló, de magasabb lépcsőzet emelkedett, aranyozott
sorompó által korlátolva, úgy hogy e korlát s a királyi sátor közt tágas
hézag maradott; tömve voltak a fokok csinosan öltözött néppel; a
változatos tömegben lehete Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát festői
öltözeteikben látni, melyek még egészen czimezék az izrael
gazdagabbjainak ekkori fényüzését.

A király – miután a hozzájárulók néhányaival beszélgetett – Galeottihoz
fordult vidáman. – Mi itt, – mond, – a gazda vagyunk s egészen a régi
divat egyszerűségében kivántunk megjelenni, mint atyáink, kik ezen
ajándék vagy Strena-napot sátraik alatt tarták tanyáikon vagy
táboraikban. – Kezdődjék az ünnepély!

A királylyal szemben levő aranyozott korlátok előtt középben hárfások,
cziterások és énekesek foglaltak helyet; jobbra s balra ezektől az
udvari hangászkar: hegedűikkel, czimbalmaikkal, hosszú s rövid
sípjaikkal, trombitákkal s tárogatókkal.

Tizenkét hölgy fehér patyolatban s szintannyi fiatal férfiú fekete
selyem-öltözetekben jelent meg a terem hézagának közepében s éneklé
Árpádot a Pannonhalmán, midőn széttekintett a gazdag honban s
tigrisbőr-sátrát vonatta fel s egy szőrzsákon ülve az agg kapitányok
közt, paizsáról, melyet váltva fegyveresei féltérden tartottak előtte,
osztogatott vitézei közt görög s római pénzeket s kérte hőseit, hogy e
napot emlékezetére ünnepelnék. Éneklék: miként jöttek rendre a vésznek
edzett seregek bátrai medve- s borz-süvegeikben, vas- és fa-sisakjaikban
s fogadák az ajándékot végtelen sorban, egy egész nap és egy éjtszaka.

Elvégződvén az ének, a trombita jelére megindult az egyik nyitott ajtón
át szép rendben követelők hosszú sora, mint tarka, színeiben változó
kigyó, a trónhoz kanyargó derékkal, míg eleje a királytól balra eső
ajtón vonult ki. – És jöttek a pohárnokok arany billikomokkal s a
tálnokok ezüst tálakkal s pinczérek tölcsérrel, a hangászok
hangszereikkel, a lovászok keféikkel – a régi szokás szerint.[49]

A király, miként jöttek, a széles tálból mindenkinek előre nyújtott
eszközébe pénzt eresztett s valamennyien megelégedve hagyák oda a
termet.

Míg ez így a sátor mennyezete alatt folyt s a király kifogyhatlan
nyájassággal teljesíté gyári munkáját: addig a jelenlevők tisztes
beszélgetéssel tölték idejöket, megjegyzéseiket tevén, vagy lovagi
illedelemmel szállottak le állásaikról s a nők üléseihez közeledtek. A
vidám Nankelreutherné egészen elemében látszatott lenni, mig Giskrának
tündérszépségű leánya körül nők és férfiak gyűltek.

Túl Aminha kedvetlennek látszatott. Neme a boszúságnak fellegzé szép
vonásait, de azoknak kifejezése eltökéltségre mutatott.

– Nephtali! – mond Aminha, – az a konyhaszemélyzet ezüst edényeivel?

[Illustration: – Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán!]

– Igen! – felel a kérdett, – a másik ott, az egyik trombitás s tartja
hangszerének tölcsérét tárva az ajándékra.

– Nézd csak Devecserit, az udvari szabót, – mond Nankelreutherné Gara
Máriának, egy emelt termetű lelkes arczú szőke hölgynek, – ez nekünk
fontos emberünk.

– Vágyom látni! – felel a hölgy nevetve, – minő eszközzel fogadja az
ajándékot; nekem erre sem tű, sem olló, sem ár alkalmasnak nem
tetszenek.

– Ha csak a gyűszűvel nem? – téve hozzá nevetve Ilka.

Devecseri Jordán zömök, piros és vidor arczú, becsületes budavári férfiú
és neje segítségével nőszabó is: az ünnepély szellemében csinosan
öltözve, de kezelése bélyegeként zöld kötővel s e mellé szúrt hatalmas
ollóval övében, léptetett halkal a királyi sátor felé, kötője alatt
valamit rejtegetvén.

– Mi lehet annak az embernek kötője alatt? – mond a nép közt egy fiatal
szabólegény, ki gazdáját ismerte meg a közeledőben.

– Úgy néz ki, – felel a mellette álló pohos kefeárus, – mint egy korona.

Devecseri uram, közel érvén a királyhoz, sajátságos műszerét kivoná a
kötő alól. A vidám ollóhős feltalálta magát s a király elébe egy jókora
fatálat tartott, körülszurkálva árakkal s hosszú tőkkel, melyek annak
valójában távulról korona-alakot adtak; a tál feneke különbszínű arany,
ezüst és selyemfonal- és szövetdarabkákkal volt vékonyon kibéllelve,
melyek közt néhány tű és gyűszű is látszatott.

A király elmosolyodott s Galeotti, ki az ünnepély alatt vidám tréfáival
s megjegyzéseivel mulattatá a királyt,[50] maga is jóizűen neveté a
furcsa ötletet, mely, miként tudá, sohasem szokta czélját a király előtt
elvéteni.

Valóban Mátyás egy jó marok ezüst pénzt vetvén a tálba, nevetve mondá: –
Szabó gazda! te gondoskodtál róla, hogy pénzünk nyakát ne szegje
táladban, oly helyesen ágyaltál alája.

– Felséges úr! – mond a szabó, neki bátorodva a vidám megszólítástól, –
a magyar tejfölösen szereti a káposztát.

Mátyás azonnal elértvén a tréfát, az aranytálból néhány aranyat hintett
a Devecseri uram tálába, ki vidáman s büszkén körültekintve haladott
tovább az ajándékkal.

A nők nevettek s az egész ünnepély igen vidor, fesztelen alakot vőn,
melynek derültségében Elemér is osztozott, Széchi Dienessel s másokkal
beszélgetvén. Giskrának leánya, ritka állhatatossággal egyetlen
tekintettel sem boldogítá az elfödött lovagot; de annak szemei a
sisakrostélyzaton keresztül a gyönyörű hölgyön csüngöttek, kinek kevély
tartása bár kissé különösnek tetszett a lovagnak, nem tudta eléggé
bámulni azon tapintatot, melylyel a büszke hölgy mindenkihez szólott, a
nélkül, hogy bárkit a legcsekélyebb merészségre is bátorítana; míg a
szinte bohó Nankelreutherné tízet is felültetett könnyű társalkodásával
s ezer kétértelmű beszédre s megjegyzésre adott okot minden ártatlansága
mellett.

Néha a teremben frissítők hordattak tálakban s billikomokban; lehetett
ezeknek vivői közt a csintalan Csupor Ádámot látni, a nők s leányok közt
sürögve; Szelepcsényit s még több nemes apródot, udvari szolgákat s
pohárnokokat.

Az éj jó előre haladott s a követelők még mindig jöttek; az ezüst s
arany tál újra megtöltetett s a király kifogyhatlan vidámsággal osztá
ajándékait. – Többekkel, kik hol távoztak, hol közeledtek hozzá,
nyájasan beszélgetvén s tréfálván.

– Hallod-e, Galeotti, – mond, – hát te miért nem hozod elő
szerszámaidat?

– Uram! – felel Galeotti, – én azok nélkül vagyok.

– Hát könyveidet, melyekkel tárainkat gazdagítottad, semminek tartod?

Galeotti azonnal fiának, János Márknak, inte, hogy könyveit: De homine
és De incognitis vulgo, a királyi könyvtárból hozná el.[51]

E közben a nép halkal ritkulni kezdett, végre megérkezvén a könyvek,
Galeotti a király tréfás nógatására feltárta azokat s Mátyás halommal
megtömte lapjaikat aranynyal.

Ezután egy nem régiben odahozott csinos kagyló aranynyal s gyöngyházzal
ékesített ládácskát nyitott fel s a jelen levő úri nők közt a nap
emlékére készített gyűrűket osztata el, a király nevével, a nap és év
számával, melyek közől, még itt-ott léteznek s láthatók honunkban
jelenben is.

Végre a hangászok vidám zenéje véget vetett az ünnepélynek s mindenki
haza felé kezdett indulni, midőn egyszerre egy adott jelre az ajtók
bezárattak.

Mátyás előre lépett. – Az idő, – mond, szép, teljes érczű hangon – késő
ugyan, mert jóval haladta meg az éjfélt,[52] nemes vendégeim! s ti hű
budai népem! – de a jó tettnek nem szabad késni s nekem még ma az ifjú
napot nevezetes cselekvéssel kell megnyitnom.

A király újra intett s a sátor mögötti ajtók egyike megnyilván, egy kis
ember lépett be. – Öltözete szürke; zsinórtalan dolmány volt,
pikkelyezett bőrövvel derekához csatolva s hasonló színű nadrág. –
Látszott egész lényén azon avatagság, melyet hosszas raboskodás után
lehet észrevenni.

Sajátságos külsője a bejöttnek a jelenlevőket meglepte; alig harmincz
évre mutató arczával, de hófehér hajával s nagy fejével, melynek szemei
a lehetőségig kerülték a más szemekkeli találkozást.

Mátyás hosszú tekintetet vetett ezen férfiúra, kinek vonásain durva dacz
s nyerseség mutatkoztak.

– Mi a neved, zsebrák? – mond a király egyszerre megismertetvén egyét
azon elszánt rablóknak, kik Dzwela alatt irtózást s rettegést
terjesztettek maguk körül.

– Angyal diák! – felelt röviden a kérdett.

A király a név hallására gondolkozni kezdett. – Angyal diák? – ismétlé,
– te a Komoróczi seregében szolgáltál; emlékezünk nevedre, melyet
többször hallottunk.

– Igen! – felelt a kis ember, kevélyen tekintve körül széles arczával,
melyen a börtöni lég sápadtsága ült.

– Hallod-e, diák! – folytatá Mátyás, – szerencséd, hogy Rozgonyi
Sebestyén meg nem tudta nevedet, mert aligha most együtt szólanánk! –
Ezzel a király a jelenlevő s szavait feszült figyelemmel váró
vendégekhez fordult. – Zokoli Péter vezérünk s barátunk – mond, – e
fogolynak itt biztosította életét egy feltét alatt, melyet, a mint
hiszszük az teljesített; s így bizonyossá tehetjük mi is életéről s
szabadságáról.

A fogolynak mogorva vonásain egy villáma az örömnek vonult keresztül.

– Tudva van kegyetek előtt, szép hölgyek! bajnokok s hű budai
polgáraink! hogy országlásunk hajnalán, a vadnai ostrom alkalmával,
egyik leventénkre, Zokoli Mihály uram ő kegyelmére, terhes vád jött
előnkbe; s annak minden körülménye s következése. – Azóta e hívünk
visszavonta magát udvarunktól, nevéről mondott le, melyre szenny borult
s esküt tőn: csak tisztán, mint a tűzön átfolyt arany, lépni fel
közelünkben fedetlen arczczal, vagy sohasem! – Ugyanez idő óta egy nemes
lovag él seregeinkben, kinek arczát senki sem látta, de ismeri tetteit s
ki itt van jelen. – – Sas! – folytatá a király, Elemérre mutatván, –
lépj közelebb!

A lovag a király elébe jött.

– Mi Mátyás, magyarok királya! nyilvánítjuk itt ünnepélyesen: hogy
Zokoli Mihály hű lovagunk ártatlan!

Eleméren neme az illetődésnek tűnt fel, bár arcza födve volt, feje kissé
lehajlott s tagjain reszketeg vonaglás futott végig.

Serenának angyali vonásait láng borította el, szemeit lesüté s föl nem
merte azokat a deli férfiúra emelni.

– Elemér a sas! – mond Mátyás, – Zokoli Mihály! emeld föl
sisakrostélyodat s mutasd meg rég nem látott arczodat nekünk!

Elemér födve maradott.

– Te még kétkedsz, lovag? jó! tehát halljátok mindnyájan.

– Ezen ember itt, Angyal diák, urának, bicskei Komoróczi Péternek
parancsára, Zokoli Mihálynak irását utánozta s tudván, hogy akkortájban
boldogemlékezetű öreg bátyánk, Szilágyi Mihály ő kegyelme, nem kedvelte
e hívünket: két levelet utasított hozzá, Zokoli Mihálynak Giskrához
irott s a kalózoktól elfogott irományait. Ártatlanságának bizonyságaul
jelenben két más levelet hozott ide, melyek szintúgy Zokoli Mihály
hívünk irása; azon napról valók s ugyanazon foglalatúak, – s kettőt
egészen ellenkező tartalmúakat mások irásával.

Ezzel a király dolmánya kebléből négy levelet vont elő s átadta Széchi
Dienesnek, kitől a levelek a többi jelenlevők kezeibe kerültek.

Mindnyájan, kik arról itélhettek, bámulták Angyal diáknak ügyességét, ki
a Zokoli Mihály irását vonalról vonalra utánozta; de mennyire
megütköztek, midőn az egyik levélben Zokoli Péternek, a másikban a
királynak magának irására ismertek!

A királynak igen szép irása volt, az akkortájban divatozni kezdő újabb
alakú egyszerűbb betűk s a régi czifrább s gótizlésűek közt ő a
középútat tartotta s e sajátság miatt is levelei igen nehezen valának
utánozhatók.

– Mit mondotok erre, urak? – kiált fel Mátyás.

– Megfoghatatlan! – hallatszott sokaktól.

Zokoli Péter kétkedő boszankodással, melyen valami nevetséges rezzentség
mutatkozott, nézegette tulajdon, remekül utánzott irását. – Istenemre!
ez a vesztőhelyre vihetné az embert! – szólt, újra meg újra forgatván
azt.

– Mi levelünkben, – mond a király, végig futva még egyszer a kezében
tartott irlapot, – Podjebrád atyánkat, szomszédunkat kináljuk meg
koronánkkal. Nem kis barátság tőlünk jelen állásában a dolognak! – mit
véltek urak? – –

Végre szünet lőn. – Hallod-e ember, – folytatá Mátyás, – azon cameleoni
kezekkel, melyek a tollat úgy forgatják, mint festő ecsetét, szabad
vagy! derék vezérünk szava szent! De a mai naptól óta – jegyezd meg jól
magadnak – írni elfeledtél! Hitemre! ha még egy sort, általad írottat,
látunk: oda jutsz, hová Dzwela s társai! – Mehetsz!

Angyal diák fölemelkedett sarkán, egy fővel magasbnak tetszett s kevély,
kaján kifejezésű tekintetet vetvén maga körül, lassan haladott jobbra az
ajtóig, mely kinyilt, rést hagyván a távozásra.

A teremben senki sem volt, ki többé Zokoli Mihálynak ártatlanságán
kétkednék, kinek hűségét s csatlakozását királyához, honához, minden
további felvilágosítások nélkül, az Elemér név eléggé bizonyította.

– S most, – mond a király szíves, de méltósággal teljes hangon, –
tisztán állsz itt e díszes gyülekezetben, vágyunk bátraink s híveink
egyikének nemes vonásait látni, – emeld sisakrostélyodat fel!

Elfödötten állott Elemér a sas s tisztelettel közeledett a királyhoz.

– Nem Zokoli Mihály, hanem Elemér a sas van itt, – felelt nyugodtan, –
felséged előtt, fekete seregének egyik vezére, ki kész minden
pillanatban éltét s vérét adni honáért s királyáért!

Mindnyájan rábámultak; Serena ajkait szorította össze.

– Minő makacsság ez?! – kiált föl a király; a túlságban – ha rény
eredménye is – valami gyermekes van! ezt benned, Zokoli Mihály, nem
kerestük. Mit kivánsz még? – királyod szava s e számosak jóváhagyása s
hozzá ezen eldönthetetlen levelek!? nem elég ez?

– Ha Zokoli Mihály, – mond Elemér komolyan, – szent fogadást tőn Isten s
királya előtt, hogy csak tisztán s gyanútlan hűségének fényében lép elő
s födi fel arczát, nem kárhoztatom őt, ha meg nem jelenik itt.

– Hogyan? – szólt Mátyás, kétkedővé válván maga is e rejtélyes
személynek ellenében.

Serena a legkínosabb feszültségben volt.

– Polgári szellemben, – folytatá a fekete legio lovagja, – hiszem, hogy
Zokoli Mihály ártatlan becsülete helyre van állítva! de a lovagi czím
szentsége s tisztasága többet kiván!

– S mi lehetne az? – kérdé a király, szinte indulatosan.

– Isten itélete! – felelt sötéten a lovag.

Mindnyájan elnémultak.

– Add elő kivánságodat! – szól a király komolyan.

– Felséged kegyessége nagy, kimélő, s a mint hiszem, Zokoli Mihály
imádni fogja azon királyt, ki alattvalója becsületének helyreállításában
nemes önszemélyében fáradozik; de hálája, ha valóban lovagi lélek lakik
benne, határtalan leend, ha fölséged utat nyitand neki, becsületét
kardjával kivívni mindazok ellen, kik abban kétkedni mernének még. Azért
minden nemes lovag lelkéből szólok, ha nagy királyomat kérem: hogy
Zokoli Mihálynak helyreállított becsületét s kivilágosodott
ártatlanságát a legnagyobb nyilvánossággal hirdettesse ki országszerte
azon hozzátétellel: hogy a becsületében sértett lovag a jövő pünkösdi
ünnepek harmadik napján, itt Budán meg fog jelenni s kész leend
élet-halálra vívni az ellen, ki hűségében hona s királya iránt
kétkednék.

– Legyen! – mond a király.



A VÉGÓRA KÍNAI ÉS ÖRÖME.

  – – – – a halvány ajkak vonaglanak,
  Érzem a szív halk verésén:
  Napjaimnak állok határinál.

_Körner_.

Elemérnek makacssága a királynak visszatetszett ugyan, de nem tagadhatá
magától, hogy abban minden túlsága mellett, valami őslovagi van, minek
érdekét nem lehet elvitatni.

Ő – így vélte a király – azt hiszi, mikép ellenségei s irígyei lehetnek,
kik, a míg élete tart, talán hallgatnának; de halála után, mely a hon
sokszori csatáiban oly minden pillanat eseménye lehet, azt mondhatnák:
hogy egy rabnak tanúbizonysága, kit könnyű volt megvesztegetni, mit sem
ér; s ennek ő maga, de a kegyes király és Zokoli Péter is adhatának
tulajdon kezeikkel leveleket Elemér megmentésére. Ezért – így fűzte
tovább gondolatit – volt a regényes lovag kész életét koczkára tenni,
hogy becsületének az akkori idők szellemében egész fényét visszaadhassa.

De az oly sokszínű s vegyítékű emberekkel viszonyban élt Mátyás
lélekvizsgáló volt. Ő Elemérnek elhatározását olykor hajlandó volt egész
természetességében s valóságában méltánylani. Tudta, hogy valami
elhatározás többnyire választás következménye. – Az ember vitatkozik
önmagával, elfogad vagy elvet, végre cselekszik! – Szomorú s kissé
szégyenítő, de nem kevésbbé igaz, s a mélyebb fürkészet arra, mint
meggyőződésére, vezet, hogy mikor az ember tett és nem tevés,
elhatározás és elmulasztás közt választ: mindig a könnyebbet választja.
Mindazon hősök, kik éltöket áldozták önkényt honukért: nem választák-e
azt, a mi nemes szívöknek könnyebb volt tenni, mint nem tenni? – Bárminő
áldozatban az emberi lélek e sajátságát feltaláljuk; ki életét végzi
könnyebb a halál annak, mint az élet, s e dönthetlen igazság akkor is
áll, ha életét sajnálja s halni irtózik.

Elemérnek könnyebb volt a födött arcz minden nélkülözését s
alkalmatlanságát eltűrni, mint adott szavát megszegni.

A király, mint látjuk, emberét ismerte, s annak lelkületét egész eredeti
sajátságában fel tudta fogni. Végre gondolá: Pünkösd nincs oly igen
távol, s a dolognak vége lesz, mert ily világos állásban s ennyiszer
bizonyított hűség után ki merne, mint vádló, a leghíresb lovag ellen
föllépni? még pedig istenítéleti harczban, élet élet ellen.

Hogy a király az ármány megfejtését Zokoli Pétertől, ez Angyal diáktól,
ugyanazon rabtól vette, ki őt magához kérette a budai börtönőr által,
nem szükség mondanunk.

Mátyás tehát a csata következéseitől barátjára nézve nem tartott, s
kedélyének oly hangulatában volt, mikép mindent kedvező színben látott;
úgyis országszerte ismeretes s legtöbbször bámult engesztelhetősége s
nagylelkűsége ez évben délpontját látszott elérni. Szemeiből a férfiúvá
érett királynak csendes, óvott boldogság ragyogott. – Többször, mint
azelőtt, látták őt meghittei egyszerű álruhában kitűnni csarnokából;
hova ment? senkisem tudta, de megjöttét többnyire egy jótett, közhasznú
terv, vagy nemes elhatározás követé.

Galeotti olykor kedvtelve legelteté szemeit a király mondhatlan nemes
kifejezésű vonásain, s fiának, vagy magában mondá: «A mi Numa
Pompiliusunk Egeriára talált, mert szemeiben üdv lobog s agyában a
termett erő nőttön nő!»

Mátyás vidor kedvének közepette is élénk érdeket talált abban, a mások
boldogságát közleni s erre most, mint hitte, új út nyilt meg neki.
Láttuk az előbbi czikkben a Nankelreutherné hosszas mulatását a
királynál, s nem ok nélkül gyanítjuk, hogy őt Aminha sorsa vezette oda.

A nő, szokott módja szerint, nem kevéssé mulattatva a királyt, előadta,
nemcsak a mit az ispánnétól hallott, hanem öngyanításait is a Komoróczi
s Wratizláw azonosságáról, s az iránt, mit csak nemével az undornak
tudott gondolni: hogy Komoróczi testvére. A királyt e történet, egyrészt
regényes szelleme, másrészt különössége miatt, meghatotta; azonban
felújítván elméjében a zugligeti remeténél történt lélekidézetet s az
ezt követő megismerés jelenetét s mindent, mi akkor mondatott: a dolog
egészen világos lőn előtte.

A mint az előttünk is – kik a jelen történetet megelőző időkbe
hátratekinthetünk – világos már: hogy tudniillik a zugligeti Julius
magus volt azon kirablott lovag, kinek három gyermekét láttuk a
barlangban elhagyatva s hogy ezek Komoróczi, Ilka és Aminha voltak. A
király még akkor, midőn a zugligeti remete ellen az első panaszok
jöttek, felhányatta a budai városháznál a jegyzőkönyveket, a melyek
egyikében olvasható volt ez:

«Káldor Elek ő kegyelme a Rozgonyiak majorját a Zugligetben átvette
lakásul: fizet per annum tizenöt vonás forintot» stb. – Ugyanakkor tudta
meg az öreg kényúrnak történetét.

Így tehát minden világos volt. A király, Lőrincz győri püspök kedves
tárnokával s egygyel a legfényesb urak közől akkori időben, közölvén
titokban a Nankelreuthernétől hallottakat, abban egyeztek meg, hogy oly
lelkes hölgygyel, mint Aminha, némi kivételt tevén, őt ne rögtön
vezessék vissza azon anyaszentegyházba, melytől akaratlan szakadott el,
hanem igyekezzenek a szelid teremtést szívvel, lélekkel újra teremteni s
kereszténynyé tenni.

Ábrahámot a király igazságérzete kérdőre parancsolá vonni, s ha a
keresztény leánynak eltitkolása mint szándékos bűn sülne ki rá:
szigorúan megbüntetni. Ez volt Lőrincz úrnak is akaratja.

Az egész kényes tárgyat azonban ritka kimélettel a sír felé hanyatló
öreg bűnös s a hitéhez s a vőlegényéhez ragaszkodó nemes hölgy iránt
akarta munkába vétetni.

Midőn a király akaratja Ábrahámnak hírül esett: nemét az őrültségnek
érezte; szívéhez szorította Aminhát, nem szólott, nem tanácsolt, nem
volt képes azt tenni. Folytonos remegés közben, mely alatt a nyolczvan
éves öregnek ritka lelki ereje meg kezdett törni, várta a lelkes
hölgynek határozatát. Nephtali, mint szent előtt, úgy állott Aminhával
szemben; a szerelem ékesen szólásával igyekezett őt arra birni, hogy ne
tegye azon nagy áldozatot egy megvetett zsidóért, melyet a hölgynek
nyilt nemes tekintete igérni s biztosítni látszott.

Aminha hallgatott, nem hallatszott igen, sem tagadó felelet ajkairól.
Hév szorgalommal igyekezett az üdvözítő hitnek igazságait lelkébe szívni
és meggyőződni arról, mit kellessék tennie?

A tanuló órák után Aminhának képe csendes volt és nyugodt, mint egy
szerafé. Néha ült, gondolatiba elmélyedve, könyökére nyugasztott fővel,
szép égszín szemeiben ritka fény sugárzott s kisded ujjai közt hajának
aranyfürtei gyürűdztek. – Úgy nézett ki, mint a halálra vált, kinek
halvány arczára az élet utolsó fellobogása mulékony rózsákat olvaszt, s
ki lelkével számot vetett már s a halál angyalának mosolygva nyújtja
kezét s mondja: én kész vagyok!

Ábrahámnak valamennyire sikerült a szándékos eltitkolás gyanúját magáról
elhárítani. Erősíté: miként a gyermek az ő – a zsidónak – ajtaja elébe
tétetett, midőn jobbra-balra tőle s közel, keresztény tehetős polgárok
lakjai voltak s így természetesen azt kelle gondolnia, hogy a gyermek
izraelita. – Hogy a dolgot nem nyilvánítá, azért tette, mert a gyermeket
Isten ajándékának hitte s annak első mosolya megnyerte szívét.

Mind való volt-e ez? s nem volt-e a gyermeken valami, a mi benne a
keresztényt elárulta volna, nem merjük állítani; de tanusítja az Ábrahám
védelme azon észt és erőt, melylyel az öreg tőzsér e veszedelmes
gyanúból ritka ügyességgel s bátorsággal ki tudta magát tisztítani, mit
– állapotját megfontolva – egyedül Nephtalinak tulajdoníthatunk.

Mennyire el volt ez évben is Mátyás foglalva, s hogy csak rövid időre
jöhetett Budára: a történetek évkönyveiből láthatni. A jelen események
közben is sokszor el kelle távoznia. Egykor újra csarnokába érkezvén,
tudakozódott Aminha felől, feltevén magában, hogy az öreg Káldornak csak
akkor adja a dolgot tudtára, midőn Aminhát mint keresztény hölgyet
vezetheti elébe s javainak birtokába; mert kegyessége a félig semmit sem
tevő fejedelemnek annyira ment szándékában, hogy az elhunyt családnak
javait is lehetőségig akará kárpótlani.

A felelet a király kérdésére kielégítő volt. A tanító a lelkes hölgynek
csendes figyelmét az oktatási órák közben nem tudta eléggé magasztalni,
s szívben-lélekben megtérését mint bizonyost állítá.

A lelkész kitűzte a keresztelés napját s a királyt hítta meg
keresztatyának s Serenát keresztanyának.

Minden már bizonyosnak tartatott, midőn egy reggel a győri püspök
kedvetlenűl lépett be a királyhoz; – épen felkelőt tartott a fejedelem –
s többen az ország nagyjai közől s ezek sorában Széchi Dienes, Hédervári
s a váczi püspök, jelen voltak.

A király vidáman lépett az érkező elébe: – Lőrincz atyánk! mi hírt
hozasz nekünk? – kedvtelennek látszol.

– Uram király! – felelt a tiszteletreméltó egyházi férfiú – emlékezik-e,
felséged, Ábrahám leányára, Aminhára?

– Igen! igen! – mond a király, kinek egyik apródja épen övét csatlá be.
A minap tudakozódtunk róla; gondoljuk, az oktatás alatt figyelemmel van?

– Igen! – mond Lőrincz úr – de minő sikerrel, gyanítja-e feleséged?

– A legjobbról tett a lelkész bizonyossá.

– A leány ó hite mellett akar maradni, alkalmasint atyja tanácsára; jó
lett volna őket elválasztani.

– Atyja, – mond a király – nem szól a dologhoz, a mint ezt bizonyosan
tudjuk, s Nephtali maga kérte menyasszonyát, hogy róla mondjon le.

– Valóban! – kiált fel Szelepcsényi Dienes – ritka öntagadás egy
zsidóban; azonban a leány keresztény; a dolog kérdést sem szenved.

A király elgondolkozott. – Hitemre! – szólt végre – különös jelenet ez!
– Egy leány, agg magyar nemes házból, kire tisztelet s fény vár, s
mindezekről le akar mondani! – A dolog nem mindennapi; mi látni s
hallani akarjuk őt!

– Ördög sugallása, – jegyzé meg mogorván a csatákban őszült Hédervári.

– Ne ezt mondd! – felel a király – a hithez malaszt kell, s ily
csatlakozó lelket nyerni nem volna káros! – A mellett marad, a mit
mondottunk; mi látni akarjuk őt!

– Mikor parancsolja, felséged? – kérdé Lőrincz úr.

– Minél elébb! – Urak! tagadhatjátok-e, hogy e hölgynek szilárdságában
valami hősies van, a mi bámulatra ragad.

– A hithez malaszt kell! ezt mondá, felséged, – jegyzé meg komolyan
Hédervári.

– Igazad van, öreg úr! s ezt kérjétek Istentől számára; ha – a mint
halljuk – a tanítás óráiban figyelmes volt, úgy hiszszük, hogy a mag nem
rossz földbe esett, ha most nem is, de később nemes gyümölcsöt fog
teremni. – De egy van e körülményben, a mi némileg aggaszt; a térítő
jámbor lelkész biztatására nem akartuk az öreg Káldort tovább leányaitól
megfosztani, s azoknak életben létöket tudtára adattuk. Oly hanyatló
korban, mint az övé: az élet, órákra bizonytalan. Nem tudjuk ha magánál
kívánja-e gyermekeit látni? vagy ide siet? – válaszát minden órán
várjuk.

Sokáig vitatkoztak s tanakodtak a teendőkön az urak, végre a király
harmadnapra tevé a határidőt, s a jelenlevőket kérte, hogy addig
mulassanak Budán. – Mindenesetre – mond – érdekes lesz a leánykát
hallanunk s talán sikerül nektek, bölcs urak, szemeit megnyitni.

A király valóban iratott volt Káldornak. Midőn az öreg a tudósítást
vette, fia, a vad Komoróczi – mert csak e nevén nevezték s ismerték őt a
vidékben – nem volt jelen. A királyi kegyelem feltételei közt az is
volt, hogy az Ábrahámtól elrablott s itt-ott ármánynyal letartóztatott
javakat kiadja vagy árukat térítse meg. E váltság összeszerzésében
fáradozott a vad rabló-lovag.

Lelkületéből gyaníthatjuk, hogy azt nem a legjobb kedvvel tevé; azonban
remélte, hogy így megengesztelvén s némileg eláltatván a királyt, idővel
– ha nem is oly korlátlan hatalmat, de legalább egy újan épülendő várban
– azon nemét a független kényuraságnak eléri, mely eleme volt s melylyel
semmi jutalom, semmi tisztesség fel nem ért képzetében.

Az öreg Káldorra a hír nem egészen kedvezőleg hatott, váratlansága
megrohanta szívét. Ő remélte, hogy holta előtt láthatja még egyszer
leánykáit, kik elméjében mindig jelen voltak. A vad, oly ritkán
közelében mulató Komoróczi úgy sem töltheté be szívét. Olykor, bár nem
mindennap, mint a Zugligetben, látták őt cselédei holdvilágos éjeken
sűrű fák közé vonulni, s altató éneket rebegni gyermekeinek.

E tévedését a szeszélynek kivevén, ő csendes volt s az őrültségnek semmi
nyoma nem látszhatott rajta, csak emlékező tehetsége csökkent.

Hirtelen tevé készületeit, őt semmi sem tartóztathatta, Budára sietett,
meghagyván otthon, hogy fiát – megérkezvén – a történtekről tudósítsák.

Azon napnak estéjén, melyen a király Széchi Dienessel, Lőrincz s
Hédervári urakkal beszélgetett Aminha sorsáról, érkezett meg az agg
Káldor Budára. Leányait akarta látni, s jelenlétét tudtokra adatá.

Aminha sokat mulatott Ilkánál, feltalált testvérénél, s ritka
béketűréssel hallgatá tanácsadását, nógatását, hogy hitéről mondjon le.
– Ő mindezekre néma tekintettel az égre, vagy egy kézszorítással felelt.
Atyja megérkezése értésére esvén, a következő napon Ilkával együtt hozzá
sietett, a derék Nankelreuther kiséretében, ki semmi visszataszítót nem
talált az Aminhávali rokonságban, de Komorócziról nem akart tudni.

Ilka s Aminha hasonlóul irtóztak a Komoróczi névtől. Mi, kik e történet
minden részleteit áttekinthetjük, nem bámulhatunk azon, ha a két hölgy
nem akarta őt látni, bár letettek minden gyűlölséget s megbocsátották az
iszonyatosnak mindazt, a mit ellenök vétett és még vétendő vala, ha
teheté. Ők azt hitték, hogy a testvéri indulat szelidségét inkább
megóvhatják így, távol tőle, mintha azon rablónak arczát látandják, ki
velök ördögien bánt.

A királytól rendelt szállásban, középnagyságú szobában találta Ilka s
Aminha az öreg Káldort; egy nyoszolyán feküdt a beteges agg, arczában
elegye volt az örömnek s ábrándelszórtságnak; hasonlított a halálra
válthoz, ki a lelkészszel közli utolsó szavait.

Jókor reggel volt, midőn a két hölgy a szobába lépett, az öreg Káldor
fölemelkedett valamennyire fekvő helyzetéből, s könyökére nyugasztván
fejét, kábult tekintetet vetett az ajtóra; az ablak kárpitjai le voltak
eresztve, az öreg intett s egyik cseléde szétvonta azokat.

A szobának falai fával voltak borítva, bútorai bőrrel bevont székekből,
s rakottmívű almáriomokból s asztalokból állottak; a nyoszolya
egyszerűbb volt, s mint látszott, nem a többi bútorokhoz szabott.

Az öregnek szemeibe könyek gyűltek, kezeit terjeszté ki. Nankelreuther a
fekvőhöz közel állott meg. – Istenemre, – ezt gondolá magában a derék
német lovag – ez embernek itt, ha poklot érdemlett is, e perczben meg
tudnék bocsátani.

Ilka s Aminha térdeikre omlottak az agg mellé, atyjoknak jelentő, bár
elhaló vonásait vizsgálták; az öreg emlékezett gyermekeire, ők nem
atyjokra; ők ismerők, emez ismeretlen volt, s mégis a természet szava
élénk keblükben; szíveik el voltak fogódva, – atyám! – ez vala mindaz, a
mit szólhattak.

Az öreg két kézzel szorította meg fejét Ilkának s vonta magához és
tartotta ajkaihoz szorítva sokáig; azután az Aminháét. – Nankelreuthert
nem látta, – ő semmit sem látott, csak kis leánykáit, kiket oly sokszor
altatott el, míg a vész dühöngött s az álomdalt a hollók károgták
fölötte.

– Hogy hívnak, kedvesem? – mond, Ilkát hosszasan tekintve, – igen, az ő,
– nőm kedves vonásai ezek, és tieid is, – folytatá, Aminhához fordulva.
– Hogy hívnak benneteket? ah, az én fejem nehéz, s elmém feledékeny!
Egyitek barna volt, az idősb – igen, te vagy az! – de neved nem jut
eszembe – majd rájövök!

– Ilkának neveznek, – felel Nankelreutherné – kedves atyám; s e lovag
itt férjem.

Ilka folytatni akarta.

– A név – mond az öreg – ismeretlen előttem; téged Máriának neveztek,
gondolom. – És te! szelid angyali orczáddal, igen – neked arany fürteid
voltak, te vagy az ifjabb, s neved?

– Aminha! – mond rebegve a hölgy.

– Nem, nem! – felel Káldor – ti rosszul tanultátok meg neveiteket, –
Mária és Anna – így! – de hiszen én csalatkozhatom, s hét év óta fejem
megnehezedett; míg remeteségemben éltem, többre tudtam emlékezni, mint
most – fiam lármás csarnokában.

Az öreg a beszédtől kifáradva eresztette le fejét a vánkosra; Mária és
Anna! – ismétlé – hajoljatok ide.

A leányok, mindig térden, hajták le fejeiket az öreghez.

– Isten! – folytatá Káldor – áldd meg őket a te legjobb áldásoddal! – s
áldd meg az én fiamat, Kálmánt, s hozz nyugtot lelkébe! – Én kész
vagyok! – Mária, Anna – mond alig hallhatólag – Isten veletek! – Az öreg
Káldornak szemei húnytak be, ajkai reszkettek; végre a halál sápadtsága
borult vonásaira. – A két hölgynek idegeiben a vér fagygyá vált, – a
szavakat lesték a haldokló ajkairól; de némák maradtak azok. Néhány
percz múlva halk vonaglás mutatkozott a kékülő ajkak körül: a haldokló
kényúr susogta: – Kálmán! Mária! Anna! – s nem volt többé.

*

Egy hétre e szívrázó jelenet után Aminhát fényes szobában látjuk. Az
ablakok a Dunára nyíltak, a szokatlan meleggel beköszöntő tavasz zöld
lehelletével kezdé színezni a Duna szigeteinek szálas fűzeit; a Gellért
dombja bársonynyal borult már, s a zsenge füvön juhok legeltek; a nap
tisztán s magasan úszott az aggszerű Pest fölött, sugárlövellése mindent
élénk, virító fényben fürösztött.

A szobában néhány velenczei tükör s képek voltak, egyébiránt világos
zölden borított falai körül bútor nem látszott; tölgypadlózatán nyolcz
karszék állott szabadon. A király ült egyikben, egyszerű barna
dolmányban, melynek nyitott eleje csipkés ingét láttatá; – négyet –
Széchi Dienes az esztergomi érsek, Vincze a váczi, Hédervári László az
egri s Vitéz János a váradi püspök foglaltak el szemben ezekkel; a
hatodikban Aminhát látjuk, gyönyörű keleties öltözetében, s mellette egy
magas férfiút fekete talárban, keskeny övvel; a lelkész volt ez, ki
Aminhát oktatta. Balra Ábrahám állott.

– Kivánságod szerint – mond a király szeliden – nevelőatyád is jelen
lehet; nyilatkozz szabadon, leányom! Több hete elmult már, hogy szent s
üdvözítő vallásunk szép igazságait hallgatod, mondd! találtak-e azok
visszhangra szívedben?

Aminha fölemelé arczát, oly angyali jósággal s szerénységgel, hogy őt
részvét nélkül nem lehet tekinteni. – Ábrahámnak tagjain halk
reszketegség zajlott keresztül, inai meg kezdettek törni. A király
intett s az öreg izraelita leereszkedett székébe. A szép hölgy
megszólalt, úgy tetszett, mintha egész bátorságát birná. – A keresztény
vallásnak – mond – szép, nemes és isteni tanításai, parancsai, igazságai
minden tiszta s érzékeny szívben visszhangra találnak! – Az örök
bölcseséget tisztelve, s imádva véstem mélyen azokat lelkembe s az
isteni férfiúra, ki nyilvánítá, mint hitem sorsosai egyikére, kevély
vagyok!

– S mégis izraelita akarsz maradni? – jegyzé meg élénken Vitéz. – Látni,
helybenhagyni a jobbat s hiányosbat követni?

– Tiszteld az Istent, szeresd felebarátodat: – ez összesége szelid
vallásodnak, keresztény! – mond a hölgy ihletve s helyzetének
fontosságához mért méltósággal. – Én, miként ti, tisztelem az Istent! s
szeretlek titeket.

– De nem az Üdvözítő rendelése s szent nyilvánítása szerint – felel
Széchi Dienes.

– Tisztelem! – folytatá Aminha, alázatosan és hivőn emelve éghez
szemeit, míg gyönyörű kezecskéit keresztbe helyzé keblére – tisztelem,
mint Ábrahám, ki kész volt fiát áldozni parancsára; mint Mózes, kinek
hatalom adatott a Verestenger hullámai közt száraz lábbal átvezetni
népét s törvényt hirdetni közötte, mely Istentől jött.

– De a törvényt Isten maga változtatá meg, tette szelidebbé s önfia
vérével szentelé meg, – szól Vincze nyugodtan.

Aminha hevülni kezdett. – Csodálatos emberek! mi köztünk a különbség? –
mi várjuk a messiást – a tiétek eljött; mi hiszszük, a mi volt, ezt
mondjátok ti; – ti hiszitek, a mi leend, a mi képzetünk szerint, – s a
mit talán hinni fogunk egykor. – Az idő hézag köztünk. – Ti jövendőt
éltek fogalmaink szerint, mi a multat a tiétekben. – S mi a nehezebb; a
mit mi cselekszünk – vagy a mit ti? – Itt vagyunk köztetek, – folytatá a
szép hölgy, ritka lelki erővel – űzött vadak! a Salamon egyháza
összedűlt! Jeruzsálem falai letüremlettek! s az Isten népe, kit
Kánahánban vezetett, vándor mindenhol. Ti befogadtatok, levegőt adtok és
vizet, ennyi vendégszeretetek adománya! minden egyébnek bére véres
verejték! – s e vendégbecsülő honban letapodva hever, kiujjongatva,
kigúnyolva a verejtékfürösztött vendég! – Egy gör földje nincsen! – s
azon üreget, melyet holta után foglal el, testével s életével váltja
meg! – Az igazság fut előle, homlokán a Kain-jegy, a csaló tűzbélyege; –
legyen szíve igaz vagy nem, neve zsidó!! – S ily úton, melynek alja
tövis és parázstűz, hisz és vall a szegény zsidó; hű Istenéhez és
törvényéhez a megvetett hontalan!

A királynak szíve összeszorult, de nemes önérzetében szólalt fel: –
Aminha! tekints magad körül! – mi híjával voltál a nyugalomnak s
kényelemnek? A mi gyámatyádon történt, az idők viszályának gyümölcse, s
nem hited sorsosain egyedül, de megtörténhetik akárkin. Mondd, nem
gazdag-e vesztesége után is e tisztes öreg? nem bársony és selyem
födik-e tagjaidat? nem tárja-e karját az anyaszentegyház elődbe? s kiván
szívéhez csatolni? nem birnak-e izraelita jobbágyaink szabadalmakkal s
kiváltságokkal? s volt-e siket a király füle panaszaitok ellenében?

– Te nagy vagy, király! – felelt a hölgy – neved él izraelben mindenha!
– Te! – oh, te az Ábrahám kebelébe jutsz, mert jó vagy és igazságos!
igaz – igaz! sok nem úgy van már, mint volt; de mondd, te nagylelkű
király! lehetnél-e boldog, ha utolsó jobbágyod szabadon gúnyolhatna, ha
gonosz nemtelen előitélet születéseddel nyomná a gyanúság, az
elkülönözöttség bélyegét homlokodra? azt hiszed-e, hogy ez szemrehányás?
oh uram király! s ti szent atyák! – nem ismeritek ti Aminhát. – Mindent
tűrök, sőt örülök tűrhetni, – csak hitemet hagyjátok meg nekem.

– Te keresztény leány vagy! – kiált fel Hédervári, béketürését
elvesztve. – Ha a sátán karjait nyujtja utánad, kötelessége a látónak
téged azon örvény mellől felragadni, melynek párkányán szédelegsz.

– Szeretetlen ember! – szól Aminha. – Mi kárhozatos volna hitemben? –
Hogy nem azt eszem, a mit te? – hogy imádom Istenemet, miként e jámbor
vénnek atyjai, kiket szenteknek nevezsz? – Kereszténynek születtem, azt
mondtátok ti! de izraelitának neveltettem! – A születés véletlenség, – a
nevelés által szívembe csöpögtetett igazságok az akarat s a szándék
művei. – Hol az erősb kapocs? – születni eset; a nevelés ad nemesb
életet! – születni, véletlen; lenni való! – Születünk meztelen és
pusztán, ész, elv, akarat nélkül; de mivé a nevelés által lettünk, az
önérzetet, akaraterőt önt a lélekbe!

– Az ördög ékesszólása! – kiált fel Hédervári indulatosan emelkedve
székéből.

– Maradj helyeden, Hédervári, s légy nyugodt, mint e tiszta szűz itt, ki
vallását s hitét védi, – mond a király.

– Nekem hitem, mindenem! – folytatá Aminha – éltem vésze közt az oszlop,
melyhez híven ragaszkodtam. – Ti ok-emberek! keresztények! ti el
akarjátok azt tőlem ragadni? – Bíznátok-e hűtelenben, ki vallását
ellenkező meggyőződés előtt tagadja meg? – Hagyjátok azt meg nekem! –
mond, összetéve kezeit s fölkelve. – Legyen jobb a tiétek! – – Ez, a
milyen – az enyém! szívemhez van forrva! – Atyámat láttam én! haldokló
keze adta az áldást homlokomra! Nem kérdezte ő, mit hiszek? – leányát
látta csak s megáldott! – – Keresztény kéz áldott meg s én térdeimen
fogadtam azt. Szerettem a haldokló férfiút, kiről mondjátok, hogy atyám
volt! – Nézzétek ezen öreget itt a sír szélén! – ez az én atyám! – mióta
gondolok, mióta a napot ismerem s az Isten szép csillagait, nagy
világát, űzött népét: ez volt, ezt neveztem, ezt szerettem atyámnak! –
Aminha térdre ereszkedett, Ábrahámnak kezeit vonta ajkaihoz s forró
könnyei hullottak rájok. – Ezek a kezek – rebegé – tápláltak! –
elhagyhatom-e őt? – Hiszen én vagyok mindene! – ez a szegény ember
nélkülem pusztán áll a földön! – – Ábrahám feje a szelid gyermeknek
keblére hanyatlott, arczában oly fájdalmas kifejezése űlt a búnak s
kétségbeesésnek, hogy Aminha, két kezével fogván meg ősz fejét,
csendesen zokogott.

– Tudod-e? – mond Széchi Dienes megilletődve, hogy azért szeretheted
gyámatyádat s tisztelheted, mint eddig; a keresztény vallásnak parancsa:
a hála jótevőink iránt.

– Tudod-e makacs leány, – vág közbe indulatosan Hédervári – hogy e bűnös
megrögzöttség az igazság szoros útján a máglyára vezethet téged s ezen
ördöngös vén embert, kinek gonosz tanácsa tesz ily vakmerővé.

– A tűzpróbán keresztül az Ábrahám kebelébe, akartad mondani, te
kegyetlen férfiú – szólt Aminha. – Kivel hite van s az Isten – az
ördögöt nem fél, nem ismer! Hitem s e jámbor öreg érlelték hűségemet
Istenemhez, honomhoz, királyomhoz; ha a máglyára vezettek s meg tudok
halni: hitem tanított arra. Én Mózest látom! – folytatá látói
magasztaltsággal – látom őt szent sugáraival homlokán a sínai hegytetőn!
látom az égő bokorral szemben, népe elején. – A tűzoszlop lobog a tenger
hullámai közt: – velem Jehova! én izraelita maradok! – vezessetek a
halálra!

– Hát veszsz! és átok – – –

– Megállj, Hédervári! – kiált fel a király mondhatlan fönséggel
szavaiban s tartásában. – Béke, ti szent atyák! vallásunk az
engesztelés, a türelem vallása! Nem átkot lehel, nem; – szavai
szentségét, isteni eredetét szelidség s áldás hirdetik. – Ezen igaznak
itt, hite szentség! – folytatá az elérzékenyülés rezgő hangján, Aminhára
mutatva – Isten ajándéka! ne foszszuk meg őt attól! Nemes hölgy! e nap
óta védelem alatt vagy és szabad! – egy szép előérzet mondja nekem, te
megtérendsz egykor! – – Hited sorsosai közt szükség van e tiszta
szentségére az érzelemnek; mert – tevé keserűn hozzá – sokakat közülök a
haszonvágy szennye balutakra téveszt. – Eredj nyájadba vissza! tiszteld
az Istent szíved szerint, míg malasztjának szent világa derül lelkedben.
– Emlékezzél meg imádságodban rólam! légy nemes és jó, nevelj nemzeted
közt hozzád hasonlókat! – Ti pedig, lelkiatyák, kérjetek malasztot égből
e gyermeknek.

Ábrahám s Aminha a király lábaihoz borultak.

– Nephtali hölgye! – mond Mátyás, szeliden emelve föl mindkettejét –
térj vissza lakodba atyáddal Ábrahámmal – béke veled.



ISTEN-ITÉLET.

  – – – – – – életre halálra.
  – – Végharcz fog lenni közöttünk.

_Vörösmarty_.

Történetünk végéhez közelít. – Mátyás Zápolya Imrét Szepesség örökös
grófjának nevezte, kinek ott sikerült a rablók által okozott
rendetlenségeket egyensúlyba hozni.

Mahomed a Koránra esküdt, hogy addig nem pihen, míg Európát meg nem
hódoltatja. – A király a római pápával s a velenczeiekkel tudatá a
készületeket, Zób Pétert, Disznósi Lászlót horvát-, dalmát- s tótországi
bánoknak nevezte. Nándor-Fejérvárra a védművek erősítésére roppant
mennyiségű gerendákat szállíttatott; végre pünkösd ünnepére az ország
nagyjait Budára parancsolta.

Nagy számmal gyűltek azok össze s egy szívvel, lélekkel azt határozták,
hogy mihelyt Mahomed mozdul, azonnal az egész nemesség lóra üljön s
ezenkívül minden húsz telektől egy huszárt állítson.[53]

Pompásan s királyi fénynyel vendégelte meg Mátyás az egybegyűlt
rendeket. Buda soha élénkebb tekintetet nem adott, mint e napokban. Az
utczák telvék valának hintókkal, czifrán felkészült lovakkal s
cselédekkel. A budai várról a Dunáig lenyúló hágcsón, mint áradozó
folyam, nem szűnt a nép fel- s alájárni. A királyi csarnok ujjongó
néppel volt körülállva, s ha Mátyás valamelyik ablaknál mutatkozott,
élénk «éljen»-kiáltások harsogtak.

Esténkint az udvarban fényes tánczmulatság volt. A délutánokat hadi
szemlék s az akkor alakuló fekete legio gyakorlatai töltötték be.

Végre az élénk feszültséggel várt pünkösd harmadnapja feltűnt. –
Gyönyörű tiszta idő volt, egy szellőcsapás nem ingatta meg a légíveket,
s a nap, mint gyémántlabda, úszott az ég tágas kúpján, körülsugározva
fellegtelen hézagát.

A Salamon-utcza a legélénkebb képet mutatá. – Egy kis tért kell itt
képzelnünk, melynek egyik oldalát a Salamon egyháza magas, sötét
tornyával foglalá el; az ezzel szembe nyulót pedig építési rendszerökben
aggszerű, de csinosságukban ujdonszínezetű, hófehérre meszelt, vagy
koczkára festett épületek falazák; ablakaik rakva voltak bámulókkal.

Hajnalban már az utczának az egyház irányában nyiló, nem nagy
kiterjedésű terén számos munkást lehete kivenni, kik a földet nehéz
ütőkkel egyengették; másokat, kik arra fénylő sárga homokot terítettek.
– Öt óra tájban reggel már a négyszegű tér ki volt egyengetve, s körüle
veres, fehér, zöld sorompók vonattak. Majd szemben az egyházzal a
sorompók mögött magas erkély emelkedett piros selyemszövetből s arany s
ezüst rojtozattal a király és nagyjai számára. Ezzel átellenben egy
kisebb, nemzeti színű szövetekkel borított alakult, hol a harcz bíráinak
volt hely szánva. A sorompókkal elkülönözött négyszeg és az egyház közt
az utcza szabadon maradott.

Az ablakok körülbelől az ország nagyjai s a nők számára voltak nagy áron
kibérelve, kik azokat jókor foglalták el cselédeikkel. Már e
készületeket megelőző napokon a Budán és Pesten levőket élénk érdek
tartá mozgásban.

Meg fog-e Zokoli jelenni? s lesz-e, ki ellene vívjon? – ezt kérdé egyik
a másiktól, s valamint a Zokoli megjelenésén senki sem kétkedett: úgy
mindnyájan megegyeztek abban, hogy vívó nem akad; s voltak, kik
Elemérnek vagy Zokolinak e kihívásában nemét a hetykélkedésnek találták.

A király, igérete szerint, a Zokoli Mihály ellen koholt ármánynak
felfödözését s a derék lovag ártatlanságát, szintazon számított
nyilvánossággal terjesztette ki országszerte, mint a milyennel a néhai
Szilágyi igyekezett egykor szégyenét közhírűvé tenni; de senkiről sem
hallatszott, hogy ártatlanságán kétkednék vagy készülne Isten ítéletébe
ellenkező meggyőződését érővé tenni.

Már halkal a csatatér elkészüléséhez közelgetett. A város bírája, zöld,
hosszú rókatorkos mentében, ezüst gombokkal, medvekalpagban, néhány
ugyanazon szellemben öltözött tanácsosoktól kísértetve, nézte a tért.
Hosszú ezüstfejű pálczájával integetve, tette nagy fontosságot jelentő
arczkifejezéssel a rendeléseket a sorompók s a fövényzés körül.

Az üres erkélyek s a sorompók hosszában helyzett néző lóczák előtt több
úri személy a királyi udvarból járt-kelt; a csata elrendelése körül
közölve egymással vélekedését.

Czobor Imre, egy magas szőke ifjú, szabályos vonásokkal s Csáki Tihamér
római arczéllel, mely a Csákiakban most is feltűnő családi
hasonlatosságot bizonyíta, volt ezek közt két, minden tekintetben jeles
levente. A királyi erkélybe léptek föl.

– A látás innen igen szép! – mond Czobor – s a nap nem süt szembe. Lám
igazam volt: Perényi István tegnap azt állította, hogy a másik oldalra
kell emelni a királyi erkélyt.

– Úgy van, Imre! – felelt Csáki. – De nem tudod-e, mi történik előbb; a
Zokoli csatája vagy Holubáré?

– Azt hiszem, – viszonzá Czobor, – a Holubáré.

– Miért gondolod ezt?

– Először, mivel mindenesetre a királyé az elsőség; másodszor, mivel a
Zokoli csatája ugyis elmarad.

– Én is véleményeden vagyok Tihamér! – felelt a másik – Zokoli vasfejű
legény; ez a kihívás valóban elmaradhata. Minek az ily dolgot unalomig
fürkészni s vontatni?

– Én szólottam aziránt Elemérrel; ő elhatározása mellett marad, a mi
igen természetes; hogyan is vonhatná adott szavát vissza? Meglátjuk, mi
lesz a következése.

– Semmi.

– Akarnám! – jegyzé meg Czobor. – De jer, barátom, tekintsük meg a másik
oldalt. Az ifjak, kiindultak az erkélyből, a csatatéren keresztül
léptek.

– A homok erős, – mond Csáki, a küzdhomokra, toppanva lábával – de én a
királyt féltem.

– Tudod-e Csáki, hogy Holubár feltette magában: a király ellen csak
védelmiképen vívni?

– Tudom; de azt is: hogy a mindig híreivel kész Gara megsugván ő
felségének a dolgot, Holubárnak lovagi szavát kelle esküvel erősíteni,
hogy a vívásban egész tehetségét érővé teendi.[54]

– Hm, nagy bátorság Mátyástól! s kérdés: szabad-e ily viadalban
fejedelemnek életét koczkáztatni? – Azonban sok függ a lótól is; a
királynál jobb lovast nem ismerek.

– Holubár óriás, s a testi erő az ily csatákban mégis lényeges; én
egyébiránt azt hiszem, mikép egy életet, mely az országé, így játékra
tenni vétek; de a nemes királyban annyi nagy tulajdon van, hogy némi
gyengeségeit eltűrhetjük, s a magyar szereti fejedelmét csataménen s
véd- s támadó fegyverrel kezében látni.

– Nem vetted-e észre, hogy a király lóháton szerfölött magasnak látszik?
A mi a csatát illeti: bízzunk a Hunyadiak testi erejében is, László a
maga idejében hármával megvívott.

Többen érkeztek most s rövid beszélgetés után mindnyájan az udvarba
siettek, a király ébredtét várandók, ki öltözés után az egyházba
szándékozott. A vívás nyolcz órára volt határozva.

Mihelyt ezen urak eltávoztak, a sorompókat fegyveres nép fogta körül
annyi távolságra, hogy egymást kopjáikkal elérhették. Az ablakból
szőnyegeket s színes kendőket terítettek ki; alant a küzdhomokot
szélesen terjesztett ritkás seprűkkel egyengették.

A város bírája a kisebbik erkélyben állott s a hozzá közeledőknek
különös megelégedéssel mutogatta a készületeket: quorum – a mint büszkén
mondá – pars magna fuit.

A Salamon egyházának tornyában a harangok megkondultak; nemsokára a vár
fokain taraczkok dörögtek kifogyhatatlanul. A király hófehér
selyemöltözetben, mente helyett himzett palásttal vállán, közeledett,
mérhetlen sokaságtól körülfolyva, számos kíséretével az egyház felé.

A nép száma nőttön nőtt, s már kezdének az ablakból bámulók a hon
szépeinek s nagyjainak helyet adni.

A hölgyek mögött fiatal lovagok, serdülő ifjak állottak, beszélgetve,
ide-oda mutogatva s mindent megfejtve a kérdezőnek.

Ezen udvarlók közt ráismerünk az egyik ablakban Csupor Ádámra, ki Gara
Máriával beszélget élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait. Ő, mint
gyanítnunk lehet, az egyházból kilopódzott, míg társai a király
kíséretében álltak, székének mennyezete körül.

Ha időnk volna rendre azon számtalan arczokat megtekinteni, melyek mint
dagadozó tenger terjedtek a Salamon utczájában: alkalmasint sok
ismerősre találnánk itt, mert alig volt egészséges hölgy s férfiú, ki
nem igyekezett a nagyszerű szemlének tanúja lenni.

Mintegy félnyolczra lehetett, midőn a királyi erkélyben Ország Mihályné
jelent meg, Perényi Péternével; kíséretökben két gyönyörű alak
mutatkozott: Ország Salezia az egyik, a másik Giskra Serena. Ezen
utóbbinak a sors által – közte, Gara Mária és Ország Salezia közt – a
díjadás nemes tiszte jutott, az annyira keresett s a hölgyek által –
mint a női tiszta erény s szépség jutalma – becsült.

A többi helyek is már meg voltak telve. A csatatéren élénk zsinat
hangzott, s az egész jelenet a legelevenebb képet láttatá.

Mátyás a szent áldozat után a nádor csarnokába ment, hol őt Pongrácz
János és Ország Mihály fegyverkezteték föl. A király vidám volt s
kifogyhatlan a tréfákból e napon.

Végre trombiták harsogtak, s a zsinat a csatatér körül szűnni kezdett. –
Ha a szem e változatos fényes képet körülszárnyalta: az egyház közelében
a királyi páholyból nézve, szemben, a balra eső háznak kiálló
erkélyében, egy elragadó szépségű hölgyet vehete észre; öltözete bágyadt
violaszín volt, minden hímzés nélkül; teljes, ifjúdon fényes hajzata
könnyű csigákban foly le havas vállaira; arczát lenge fátyol födte el,
de a lelkes képnek vonásai kivehetők valának.

A közeledők által okozott por megszűnvén, a hölgy fátyolát hátravetette.
Izabella volt, a csillagász tündérleánya; arcza halvány s bánatos ajkai
körül némi reszketegség ült, mögötte atyja állott és Széchi Dienes, az
érsek. Miként arczkifejezésökből olvasni lehetett, igyekeztek a hölgyet
bátorítni s megnyugtatni.

– Jobb volna, – mond atyja szelíden – ha haza mennél, kedvesem! féltelek
– –

– Ah! – kiált fel Izabella – lehetek-e távol? s nem ölne-e meg a
bizonytalanság!

A királyi erkélyben többen jelentek meg s ezek közt Lőrincz, Hédervári s
Perényi, kik állva foglalának a nők háta mögött helyet.

A kisebb erkélyben Ország Mihály, Gara s Zób léptek föl, mint
harczbírák. Öltözetök fekete bársony-mente és dolmány volt; a dolmány
fölött ezüst mellvért tündöklött ki, fejeiken nyitott ezüst sisak ült,
kettős kerettel tetejében.

Szünet lőn, mely alatt az egybesereglettek beszélgetési morgása
hallatszott. – Egyszerre trombita harsogott, minden szem a korlátokra
volt szegezve. – A sorompó megnyílt s egy sajátságos tekintetű lovag
vágtatott a csatatérnek közepébe. Öltözete veres bársony-dolmány és
nadrág volt, sűrű széles aranyrojtozattal terhelt, mellén és hátán a hon
czímere csüngött ezüst szövetre színes selyemmel hímezve, fején alacsony
kalpag ült farkastorokból, melynek felső párkánya körül kereken magas,
hajlongó fehér tollak voltak tűzve; kezében a nyereghez támasztott
aranyozott buzogányt tartott, csillámló kövekkel terhelt gombbal.

Megkerülte a tért aranyhálóval borított fekete ménjével, melynek
csillogó czafrang csüngött fejéről s derekáról s rövidre vonván
kantárát, a királyi páholy felé fordult.

– A király nevében, – mond érthető, teljes hangon – felszólítlak, derék
lovag Holubár, leventei csatára, erőt erő ellen! – Jelenj meg!

A hírnök, – mert ez volt – ezzel újra megkerülte a tért s kiugratván a
sorompók közől, eltűnt a szem elől.

Az egész gyülekezet feszült figyelemmel várta a felszólítás sikerét s
oly csend lőn, hogy az őrködő kopjások lépte hangzott.

Nehéz lónak ügetése hallatszott, zördülő csörömpöléssel s a felnyílt
sorompó előtt egy fényes lovag állt meg. Paripája majd tizenhét markos
és német eredetű volt; nagy kosorrú fejét aczél-vért födte, homlokán
fordított tölcséralakú hegybe végződő; vastag derekát s lecsapott farát
hosszú, majd térdig érő, redőkben csüngő fehér és kék takaró borította.
A lovag csillámló aczél-fegyverzetben volt, melynek síkjában a
gyülekezet színvegyülete tükrözé magát; a sisak rostélyzatát aczél
gömbölyű arczfödél pótlá ki, három nyilattal. E bátornak széles válla s
ülő helyzetében is kitetsző magassága, megjelenését hatásteljessé tevé.
Hosszú dzsidával kezében ugratott a fövényre, nehézkes csataménét
csörtetve forgatván meg a tér körén; végre annak közepén megállott,
feltaszítá sisakjának arczfödelét, mely alól egy nagyidomú, de lelkes
férfiarcz tekintett ki hidegen és büszkén.

A sorompó újra megnyílt s hézagában a bámuló szem egy deli lovagot
pillantott meg; fegyverzete fénytelen aczél volt, domború alakokkal
elhintve, – aranyozott szegélylyel, gombokkal s csatokkal. Bal oldalán
ezüst kettős kereszt csillogott s alatta karcsú derekát aranyzsinórokból
s gyöngyökből font öv keríté.

A sisak hasonlóul aranyból volt s tetején kékes zománczú holló ült, mely
orrában arany gyűrűt tartott; rostélya le volt eresztve s a lovag kezébe
dzsida szorult. A pompás pejmént ezüst-pikkelyzet borítá el egészen,
mint kígyóbőr, simulva minden tagjaihoz s a magas kápájú nyereg alól
könnyű redőkben folyt le a veres bársony-takaró.

A két lovag szemben állott; a később jöttnek roppant lova, minden
nagysága mellett, nemes eredetét a tagok ritka arányosságával bizonyítá.
Hőseink majdnem hasonló magasságúaknak tetszettek, bár az utóbbi deli,
karcsú volt s a szemnek kedvesebb tekintetet adott.

Kis szünet után az arany sisak rostélya megnyílt s alóla az istenített
királynak nyílt, férfias arcza világított, vidáman és szerényen.

Újabb szünet lőn; végre a trombita rivalt s a harmadik harsanásra a
csata megkezdetett.

Körülnyargalták a tért a lovagok s különböző végein foglalván helyet,
sisakjaikat födék be s dzsidáikat fekteték támadásra. A nép élénk
várakozásban volt s a nők keble szorúlt, halványuló arczokat lehete
látni itt-ott, míg a férfiú-seregnek élénk harczvágyat s kedvtöltést
lehelő vonásaiban merő bátorság s erő volt kifejezve.

Izabella halvány volt, mint a reggeli hold, keze görcsösen feszűlt az
ablak párkányára; de midőn a király könnyű paripájával vágtatott el
irányában, vonásai föléledtek, az ifjúság rózsái tértek azokra vissza s
arczának kifejezése szenvedélyt s bizodalmat árult el.

A harczbíráknak komoly «induljatok!» szavokra az első rohanás
elkezdődött; a királynak lova gyorsabb volt s elébb haladván a küzdhely
közepénél, azon jóval túl csapott össze Holubárral, kinek dzsidája a
királynak szíve oldalába ütközött, míg Mátyás a bátor lovagnak széles
mellét középben üdvözlé.

A csapás irtózatos volt mind a két részről s elhatározó. Holubárnak
sisakja hátrafordulván az erős lökéstől, a földre zuhant s a nemes német
lovagnak vérpirosra gyúlt arczát, sárga fürteivel dús hajzatának,
födetlen láttatá. Ugyanazon perczben a felső test hátra felé hanyatlott
s kemény erőködés után nyergében megmaradni, iszonyú csörgéssel zuhant a
homokra, oldalvást esvén jobb karjára, mely azonnal kettétört.

A király néhány perczig ingatlan ült nyergében; ideje volt még
sisakrostélyát fölemelni, halálosan sápadt arcza meredten bámult maga
elébe, de a szörnyű ütésnek kábító ereje a jövő pillanatban erővé tevé
hatalmát, – s Mátyás lassan kihanyatlott nyergéből s fél kezével érvén a
homokra, előbb segített esésének kevesebb súlyt adni, de lábát kissé
megsértette. Azonnal talpon volt újra s rendelést tőn a német lovagnak
elvitelére s gondos ápolására.

Megtörténvén ez, Mátyás az erkélyhez közelített s a csata díját, egy
fénylő ezüst sisakot veres, fehér, zöld strucz-tollakkal ékesítve,
fogadá el Serenától, ki azt mondhatlan kellemmel adá át.

A lovakat félrevezették, a király a hozzá sietett Ország Mihálynak
kíséretében, az erkélybe lépett föl s annak közepében helyet foglalván,
rövid szünet után vidáman, bár kissé rekedt hangon, beszélgetett a szép
hölgyekkel.

Túl Izabella fölkelt helyéből s atyjának kíséretében eltávozott; tagjain
szokatlan reszketegség volt, de arcza nemes büszkeségben sugárzott.

– Ez királyi csata volt! – mond az öreg csillagász, szép leányát
vezetve.

– Él s győzött! legyen Isten neve áldott! – szólt Izabella s többé az
ablaknál nem láttatott.

Nemsokára cselédek jöttek a csatatérre, gereblyékkel és seprűkkel
egyengetve ki a homokot s ütőkkel veregetvén azt keményre.

Mintegy fél óra telhetett az első viadal után, midőn a fentebb leírt
hírnök kettős czímerével újra megjelent a csatatéren s fenszóval mondá:

– Zokoli Mihály Isten és becsület nevében felszólít mindenkit, hogy
álljon elő, ki őt királya s hona ellen hűtlennek meri nevezni; hogy
itéletében s nyílt csatában, életet élet ellen, bizonyítsa be
ártatlanságát!

A komoly, ünnepélyes felszólítást, melynek minden szava érthető volt, a
nagy csendben trombitajel követé.

Az egész gyülekezet némán tekintett a hirnökre.

Ekközben a sorompó megnyílt s egyszerű bajnok, sötétzöld, zsinórtalan
dolmányban s nadrágban, fénytelen fekete vérttel mellén s fekete
leborított sisakkal, tollczifrázat nélkül, lépett a csatatérre, oldalán
erős egyenes kard csüngött.

A hírnök az idézetet, szint azon komolysággal, mint először, ismétlé s
újra rivalt a trombita, de a sorompók közelében senki sem mutatkozott.

Végre harmadszor emelte föl szavát, harsányul és érthetően elmondván a
felszólítást. Az egyszerű lovag nyugton állott a királyi erkélylyel
szemben, a földre szegzett tekintettel.

Szünet lőn. – Egyszerre ujjongó kiáltás hallatszott: – Ártatlan! éljen
Zokoli Mihály! – s az egész Salamon-téren egy zúgás hangzott: – Éljen
Elemér, a sas!!

– Emeld a rostélyt fel! – mond a király.

– Fel! fel a rostélylyal! – zúgott minden oldalról.

Zokoli tagadólag rázta fejét.

A zaj kissé szűnt, midőn a trombita újra megrivalt s a sorompó előtt egy
bajnok jelent meg, intve, hogy az felnyittassék. Talpig fegyverben volt
az, vérttel, czomb- és karlapokkal; sisakja tetején egy hegyes tőr
látszott, veres, mintegy vérbe mártott véggel; tigris-kaczagány folyt le
a deli termetű, bár kissé zömök lovagnak vállairól.

Az egybegyűlt sokaságon megütközés vala észrevehető, mely terjedő
morgásban jelentkezett.

A hírnök azonnal távozott s a két bajnok hidegen s merészen állott
gyalog szemközt.

A harczbírák a térre léptek le, s a bajnokok fegyverzetét s kardjaikat
vizsgálták meg. A halálra vívók esküt tőnek: hogy semmi amulet- vagy
talizmánnak birtokában nincsenek, hanem bízva erejökben s igazságukban,
állnak, mint férfiak, Isten előtt.

Végre a bírák újra helyet foglaltak erkélyökben.

Serena, ki mindeddig nyugodtnak látszott, a megjelent vivónak érkeztekor
elhalványult. Egyrészt a Zokoli veszedelme okozta a rémülést, másrészt
valami szégyenítő volt ezen, hihetőleg számított késésben, mely a
megjelenést nem reméltté tevén, egyszersmind a nép közfelkiáltását s
Zokoli Mihálynak ártatlanságát látszatott megczáfolni.

Országné azonnal észrevette a Serena megütközését s igyekezett őt
megnyugtatni. Serena minden lelki erejét összeszedte s rebegő hangon
szólítá meg a szép Saleziát, ki mellette ült:

– Ki lehet e lovag?

A kérdett egyáltalában nem tudta kitalálni. – Alkalmasint egy azok
közől, – felelt – kik vesztét eszközlötték Zokolinak.

A király Serenához fordult.

– A bajnokot gyanítjuk, – mond – a küzdés mindenesetre veszélyes leend
mindkét részről; de Istené legyen a dicsőség! – az ártatlan győzend!

Minden rendben volt. A harczbírák újra erkélyökben foglaltak helyet s az
egybegyűltek arczkifejezésén látható volt azon komolyság s részvéttel
vegyűlt feszültség, mely az isten-ítéleti csaták fontosságát jelenté.

Végre az egyik harczbírónak ily esetekben lelket rázó szózata hangzott:
– Előre! – Isten nevében!

A csata kezdődött. – Zokoli nyugodtan fogadta bőszült ellenének
csapásait, deli könnyűséggel vetvén eleikbe szabadon s tisztán tartott
védleteit. E hidegség az ellenséges lovagot majdnem dühössé tevé;
irtózatos vágást tőn, mely bár felfogva Zokolitól, elég erővel bírt
sisakjába hatni. A kardnak újabb emelésekor Zokolinak sisakját kelle
előbb feltaszítni homlokáról, míg a második vágást felfoghatta, de mégis
szokatlan gyakorlata s gyorsasága megelőzte azt, s álmélkodására minden
jelenlevőnek, mindig folytatá védlő rendszerét s ellenségére egy vágást
nem tőn.

A csata majd negyedóráig siker nélkül folyt; a bajnokok hajszálnyira sem
távoztak állásaikból.

A harczbírák pihenést parancsoltak, s a két ellenség földre szegzett
kardokkal mérte egymást, daczczal és némán.

Jel adatott újra s a kardok villogtak. Az idegen lovag hirtelen rohanta
meg Zokolit, ki pillanatra hátrálni látszatott; de a következőben oly
hatalmasan csapott ellene fejére, hogy ez kardját leeresztve, féltérdre
zuhant, igyekezvén hirtelen fölemelt kardjával a támadó rendszert a
védelmivel felváltani.

Zokoli újabb vágást tőn a fölemelt karra s midőn ennek következésében a
másik bajnok kardját kiejté kezéből, Zokoli fölemelte azt s visszanyújtá
neki.

Második szünet lőn. – Végre az idegen lovag fölemelkedett s minden
erejét összeszedvén, hevesen támadta meg vívótársát, ki nevekedő
hidegséggel fogadta a sűrű csapásokat.

A körülállók a lehelletet érzék keblökben maradozni. – Most mozdult
Zokoli; egy lépést tett az először hátráló felé s egy végső vágással
maga elébe terítette ellenségét. – A zuhanás rögtöni volt; a következő
perczben Zokoli lábát tette a fölkelni törekvőnek mellére s hosszú
egyenes kardjával a levertnek sisakrostélyát tolta fel.

– Wratizláw! – kiált Zokoli meglepetve – Komoróczi, te vagy? – Ismerlek!

Harsogó éljen hangzott.

Zokoli némán tekintett halálos ellenségére.

– Fel a rostélylyal! – hangzott újra.

Zokoli födve maradott. – Végre megszólalt.

– Add Istennek a tisztességet s valld meg itt a király s e fényes
gyülekezet színe előtt, hogy ártatlan vagyok!

– Nem! – hangzott a Komoróczi hangja, melyben düh és szégyen vegyültek.

Zokoli meredten bámult maga elébe, míg újra szólott.

– Az Isten s becsület nevében szólítlak föl bicskei Komoróczi Péter! –
mondj igazat! halálod óráján: ártatlan vagyok-e?

– Nem! – ismétlé a mogorva rablónak tompa hörgése.

Ujra szünet lőn.

– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! – mond végre Zokoli – anyád
halálsikoltására, öreg atyád nevében, ki haldokló ágyán áldott meg, –
bár távol voltál – mint hű atya fiát! ezen áldás erejére s minő igazán
szent atyád és anyád emlékezete előtted – kényszerítlek, légy igaz és
szólj! ártatlan vagyok-e?

– Hah! – kiált fel a rabló enyhülő haraggal, mintegy önkénytelen
varázsnak engedve. – Ki adta szívem kulcsát kezedbe? – – ki tanította
meg a talizmánt vonni elő, mely hatalmának ellen nem tudok állani? – –
Igen! atyám és anyám nevében, ez az ember itt nem áruló.

– Legyen Isten neked irgalmas, Komoróczi, ezen igaz szóért! – mond
érzékenyen Zokoli, fölemelvén sisakrostélyát s egy arczot láttatván,
mely majdnem női gyöngédségével bőrének, de férfias szilárd
kifejezésével vonásainak, az egész gyülekezetet bámulásra ragadta. – A
lovagnak lába még mindig a Komoróczi keblén nehézkedett; de tekintete
kérő- s kérdőleg volt a királyhoz emelve.

A király intett kezével.

Zokoli elemelte lábát a Komoróczi kebléről.

– Vigyétek őt és ápoljátok! – szólt Mátyás. – Vedd éltedet, Komoróczi!
mely ezután a mienk, s igyekezzél, hogy örülhessünk annak.

Komoróczi durván idézte vissza Nankelreuthert, ki oda sietett s fel
akarta segíteni. – Életemet elveheted, király úr, – mond büszkén – nem
adhatod! az az enyém! – Végre fölemelkedett, karjaiból patakzott a vér;
hideg, komor tekintetet vetett maga körül, s a sorompóhoz ingadozott,
jobb karját tartva bal kezében.

Ott topogott lova, melyre az öreg Gáspár fölsegítette. – A rabló-lovag a
mén vékonyába ereszté csillagos sarkantyúját s mint a zivatar távozott;
nyergéből vérzsinórok ereszkedtek, nyomaira gyöngyözve, mint sebesült
szarvasnak.



A SPÁHI.

Ha a vég jó, minden jó – Verina. –

_Schiller_.

Kevés mondani valónk van még.

*

Az isten-ítélet után három holddal a király maga kérte meg Giskra
Serenát Zokoli Mihály számára, ki a halálcsatát követő estén a királyi
csarnokban a fényes tánczmulatság víg gerjedtsége közben juttatá a
piruló Serenának eszébe azon emlékezetes éjet, mely, minden veszélye
mellett, a legboldogabb volt életében. A menyegzőt Mátyás Visegrádon
tartotta fel ritka fénynyel.

Később Zokoli Mihályné azon érdeket fenn tudá tartani az udvarnál s
házkörében, mely őt egykor bámulttá tevé a Giskra táborában.

A király barátsága Zokoli Mihály a sas iránt – mert e melléknevet
megtartotta – holtig állandó maradott; de kegyencz a nemes lovag sohasem
volt.

Néhány évvel történetünk után Zokoli Mihály házának kapuja előtt,
Kis-Várdán két elaszott, majdnem éhenhaló koldus kéregetett; az Angyal
diák által megvesztegetett hamis tanúk voltak ezek. – Serena szállást
adott nekiek s ápoltatá őket halálig.

*

Aminha Nephtaliné lőn s örököse a gazdag Ábrahám minden vagyonának.
Férje a királyi bizodalom birtokában a legnevezetesebb kereskedő volt
korában. Aminha az öreg Káldor vagyonából az őt illető részt készpénzül
s ékszerekben kapta ki.

A Nephtali maradékai II. József császár alatt Biedermann nevet vettek
föl, s később az egész család a keresztény hitre tért.

*

Nankelreutherné, mint lelkületéből gyaníthatjuk, derék férjével vígan,
könnyen úszott az élet hullámain keresztül. – Vadnai szobaleányát, ki őt
Budára követte, gazdagon kiházasította.

Azzal a képzelettel, hogy a budai tőzsér, Nephtali – sógora, sohasem
tudott egészen kibékülni; – de Aminhát szerette s becsülte, mint minden,
a ki őt ismerte.

*

Történetünket követő évben, január negyedikén, a király több úrral Tolna
várában volt, a Budára kiirandó országgyűlés pontjain tanácskozandó. – A
tanács után ebédhez ültek; de a király arczán komoly felleg borongott.
Épen fölkelő-félben voltak, midőn egy levelet hoztak neki. Végig futotta
azt szemeivel s arcza örömre gyúlt.

– Széchi! te követsz, – mond a király s belső szobáiba vonult.

– Felségedet váratlan öröm érte! – mond az érdemes egyházi férfiú.

A király hallgatott; egy asztal mellé leülvén, hirtelen néhány sort írt,
mert levelei rövidek voltak mindig. – Ezt vigyétek gyorsan Budára, –
mond. – Elolvashatod s azután a pecsétet nyomd rá. – Mátyás titkot
parancsolva tette ujját ajkára. – Ez az örömek egyike, – folytatá
érzékenyen, – melyeket a királyban az ember élvez! – Minő boldog nap
ez!!

Széchi a levélből olvasta: «Nevezzétek őt nagyatyja nevére Jánosnak. –
Tizenkettedikén látlak.

Hunyadi Mátyás.»

*

Angyal diák Bicskére ment, de Komoróczi, ki azelőtti csalásait megtudta,
csúfosan űzte el onnan, s végre, miután több életnemében sikertelen
próbát tőn, mint öreg köszvényes temetőőr végezte Sopronban életét.

*

Komoróczi a megszégyenülés által keserített boszúval tért Bicskére
vissza. Látta, hogy előbbi életnemét úgy, mint akarná, nem folytathatja,
mert rend volt a honban s éber a király. – A két rossz közt tehát a
kisebbet kellett választania véleménye szerint. A helyett, hogy otthon
nyugalomban éljen, – sebei meggyógyulván – óvakodva ugyan, de nem kevesb
szenvedélylyel folytatá kalandos életét s neve a Mátyás derék vezéreinek
csatáikban többször jő elő, mint egyes lovagé. – Ő kedve s kénye szerint
cserélt helyet és vezért; pihent vagy bajt vívott, s így azon nemét a
függetlenségnek makacsul követé, mely a Mátyás kormánya alatt igen is
szoros korlátok közé volt szorítva, s rend és törvény által féken
tartva. – Ő a szó teljes értelmében szerencsétlen volt, mert oly
országban, hol a rablás s kényuraság helyett rend kezdett uralkodni; hol
a kalózok el kezdék veszteni a lovagiság czímzetét, s a gonoszt s
rendbontót megvetés érte minden lépten az igazságos király alatt: ott a
kevély, szilaj rablólovag, színlett megtérése után is szükségképen a
kicsinyítésnek s megvetésnek egész súlyát, mint éles tőrt hordá vad s
büszke szivében. – Őt holtig Komoróczi Péternek nevezték.

Ezernégyszázhetvenötben, a Magyar Balázs vezérlete alatt kivívott
elhatározó győzedelemnél, hol százhúszezer török veszett el, jelen volt
Komoróczi, s a sorok elején vívott a rákoczi tónál.[55]

Este a török seregnek csekély maradványa egy szűk völgykebelben
tanyázott. Az ég fekete volt, a föld hóval födött, néhány sátor
emelkedett, a tábori tüzek füstjétől körülfolyva. – Egyikéből ezeknek
egy szilárd tekintetü ősz aga lépett ki.

– Mi baj? – kérdé sötéten.

A sátor előtt egy karcsu spáhi állott dzsidát tartván kezében, melynek
tetején sápadt, szakállas fő tátongott.

– Kié a fő? – mond az aga.

– Ez, a míg élt, – felelt nyugodtan s tekintetét büszkén a dzsida
tetejéhez irányozva a spáhi – Bicskei Komoróczi Péter volt!

[Illustration: – Kié a fő? – mond az aga.]



JEGYZETEK.

1: _Bonfinii_ R. Ung. Dec. III. L. 10; 525. lap. – _Fessler_
G. d. U. V. rész 52. lap. – _Péczely_ M. t. 288. l.

2: Uderszki éjtszaka titkon elszaladt egy más erősségbe, mely
Lengyelország szélén építtetett, s Brezniczének hivatott. _Bonfinii_ R.
U. D. III. 1. 10; 526.

3: Rozgonyi Simon a mindenható szépség szerelem csudahatású
fegyverével próbálja a harczban győzhetlent meggyőzni, nőül adja neki
igen szép fiatal húgát gazdag ajándékkal. _Péczely_, Magy. t. 182. l.

4: Buchti: cseh tésztanemű (Kugdlhupf).

5: _Fessler_, G. d. U. V. r. 70. lap.

6: Anká (Anna) – Mázsa (Mária) csehül.

7: Mlatecz, cséplő csehül: egy neme a fegyvereseknek a
husziták korából, csépekkel ellátva, melyeknek végeit vaskarikák
szoríták.

8: Csatacsillag (Morgenstern) tüskésgombú buzogány.

9: _Péczely_ M. t. 290. l. – A pártos vezér. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész, 40. lap.

10: _Péczely_, M. t. 298. lap. – Szilágyi halála. _Fessler_,
G. d. Ung. V. rész 70. lapon.

11: _Péczely_, M. t. 294. lap. – _Fessler_, G. d. Ung. V.
rész, 53. lap.

12: Az egybekelés három év mulva megtörtént. – _Fessler_
Gesch. d. Ung. V. rész, 21. lap. Katarinát a csehek Kunegundának is
nevezték. _Péczely József_, Magyarok tört. _Bonfin_, s mások.

13: _Galeotti Martii_ de dictis et factis Mathiæ. 17. fejezet,
576. lap.

14: Hasonlítsd Collin de Plancy. Dict. infer. Demon-Satan,
Conjuration Pacte. – Grimoir d’Honorius, Albertus magnus. Cercle.

15: Hasonl. Collin de Plancy Dict. inf. Demon Conjuration.

16 17: Hasonl. Collin de Plancy Dict. infer. Conjuration.

18: Boszorkány Sabathoknak (Szombat; Sábesz; Eterle) nevezték
a régi babonás időben, több boszorkánynak összejövetelét keresztutakon
vagy hegyek ormain.

19: Mennyire tehetségében volt a szónoklat a királynak;
Galeotti sok helyen említi, a többi közt a lengyel követek elfogadásáról
szólván. Lásd _Galeotti Martii_, de dictis et factis Mathiæ 367. l.
Mátyás királynak nyájasságáról lásd a többi közt _Galeotti_, de dictis
et factis Mathiæ 370. l.

20: Giskra, kit Mátyás háborítlan hagyott a zólyomi várnak
birtokában. _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész, 80. l.

21: A Giskra levelét egész terjedelmében olvashatni: _Bonfin_.
R. U. Dec. III. Lib. X. 530. lap.

22: _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész 89. lap. _Péczely
József_, M. t. 299. lap.

23: _Bonfinii_, Rer. U. Dec. IV. Lib. I. 536. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. r. 118. l.

24: _Turóczi_, Chr. P. IV. C. 65. _Péczely József_, M. t. 300.
l.

25: _Bonfinii_, R. U. Dec. III. L. X. 531. lap. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. 93. l.

26: _Bonfinii_, R. U. Dec. IV. Lib. I. 537. _Fessler_, G. d.
Ung. V. rész 119. lap. _Katona_ Hist. Reg. T. XIV. 666. lap.

27: Egy az itt említett képhez hasonló, de gyémántkerítmény
nélkül, b. Jósika Jánosnak birtokában van Erdélyben.

28: _Bonfinii_, R. U. Dec. IV. L. I. 536. lap. _Fessler_, G.
d. U. V. r. 118. lap.

29 30: _Bonfinii_, R. U. D. III. L. X. 533. lap. _Fessler_,
Gesch. d. U. V. r. 108–109–110–111–112–113. lap. _Péczely József_, M. t.
297. lap.

31 32: _Bonfinii_, R. U. D. IV. L. X. 536. lap. – _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. rész 123. lap.

33: Lásd _Ortelius_ redivivus et continuatus 322. lap. Wahre
Contrefactur der Städte Ofen und Pest. – A régi Budának képe a pesti
nemzeti muzeumban is látható.

34: _Bonfinii_, R. U. Dec. III. L. X. 351. lap. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. r. 91. lap.

35 36: _Fessler_ Gesch. d. Ung. V. r. 91. lap. _Turóczi_ Chron.
P. IV. C. 65.

37: Lásd _Ortelius_ redivivus et continuatus 322.

38: Tudva van, hogy Mátyás királynak két jámbor oroszlána
volt, melyekről az a hagyomás, hogy ugyanazon órában szüntek élni Budán,
melyben Mátyás király Bécsben meghalt.

A mottók a legtöbbször a regény œconomiájához tartoznak; s néha egy szó
előkészít valami jelenetet, vagy függőben tartja az olvasót, vagy
figyelmét ébreszti. – A legjelesebb regényírók e rendszert követték. –
Kissé unalmas, hogy nálunk még ilyenek fölött kétség van; de mivel van:
– említeni nem felesleges.

A történeti s egyéb jegyzeteket a kötet végihez csatoltam, azért, hogy a
regény olvasása közben a figyelmet ne zavarják. – Kényelmesb lett volna
mindenesetre a jegyzeteket egészen kihagynom; de mivel regényem
történeti adatokon alapul, senki rossz néven nem veheti, hogy olvasómmal
láttatni akarom, hogy az ily munka fáradságba kerül; s hogy történeti
regényt szükségképen történeti adatokkal kell támogatni. Egyébiránt nem
vagyok azoknak véleményén, kik az ily jegyzeteket szükségfölöttieknek
tartják; sőt azt hiszem, hogy néha apróbb körülményeket is, ha
történetiek s érdekesek, a regénybe bele tudni szőni, érdem – – Bulwer,
a Pompeji végnapjaiban egy marék hamut, egy tört edényt, egy fölirást
tudott használni, – s hogy tudta: jegyzeteiből látjuk.

Az olvasó úgy is ezeket, főleg ha történeti adatok, a regény átolvasása
után futja keresztül. – Ez is oly tárgy, mely felett sehol sem
vitatkoznak már; de nálunk legalább egyszer megpenditeni szükséges volt.

39: Van egy neme az embernek, mely azt hiszi, hogy tettre
különös nagyszerű időszakok kellenek; hogy a tettre vágyó élhet oly
időkben, melyekben tenni, cselekedni nem lehet, – kényelmes mód, restség
és sopánkodások mentségére! – Olykor épen a nyugalom s béke kora hordja
méhében a nagy jövendő magvait. – Ilyenek az átmenet korai is, melyeknek
eszméje már munkásságot tesz fel. Vegyük a két kort, melyeknek egyikéből
a másikba történik az átmenet, mint két villany-vezetőt, az átmenetet,
mint a kettő közti hézagot, melyen az egyikből a másikba szivárog a
villanyfolyam, s mondjuk: lehet-e e között munkásságot, mozgás nélkül
képzelnünk? – Tekintsük a világ történeteit s merjük tagadni, hogy nem
épen az átmenetek korai voltak-e azon föld, hol az eszmék sarjai
fejlettek, hogy végre annyira erősödtek, hogy egy szilárdabb légű
időszak viharinak ellenállhatva, ők maguk adtak annak nevet, erőt s
fontosságot. Bennök ért a kor; s a kifejlés fontos szakát, kevésbbé mint
akár mit, mondhatjuk csüggesztőnek.

Tettre akarat kell; minden korban, minden időszakban lehet tenni. Az
egyenesnek nincs szüksége külső kerítvényre, hogy tegyen s a legtöbb, a
mit állithatunk, az: hogy bizonyos korban, bizonyos emberek többet
tehetnek, mint máskor. De az egésznek eszméiből foly ki, hogy tenni
mindig lehet. Egy van azonban, a mi a tetterőt korlátolja, s az azon
balhiedelem: hogy tenni nem lehet. – Bulwer mondja: hogy jelenben sok
fiatal van, ki életunt élvezet előtt; s valóban, gyorsan látjuk ezeknek
számát szaporodni. Talán azért mutatkozik e szánandó jelenet korunkban,
hogy visszahatást idézzen elő, s a jövő kor kifejlett eszméi közé
tartozandik talán az, mely most van első leveleiben. Hogy élő s életunt
egy anomaliát, egy néma ellenmondást képez s hogy nincs kor, mely
valakit feljogosítson arra, hogy gyáván reméljen tett nélkül; ez
időszakot kivánván magához módosítani, nem magát abba bele találni; vagy
azt szeresse várni, mi lehetőség s teljesedhetés határin túl esvén, a
hold szarvaira vágyó gyermek szánandó ábrándozásai közé tartozik.

40: Lábravaló, van egy neme a gyöngétlen gyöngédségnek, s
ehhez tartozik némely ruhaneműk elnevezése olyanokká, mik épen azt
juttatják az embernek eszébe, hogy a dolog megnevezése illetlen, holott
a valódi néven a figyelem minden további utógondolat nélkül suhanna el.
Ilyen a lábravaló angol regényekben használt elnevezése inexpressiblnek.

41 42 43 44: Dzwela. Mit a történetekből regényemben használhattam,
vagy nem, e nevezetes rabló tekintetében az olvasható _Bonfinii_ Rer.
Ung. Dec. IV. Lib. I. 139–140–141. lap. _Fessler_, Gesch. der Ungarn
149–150–151. lap. _Péczely József_, Magyarok története, 305–306. lap.

45: Nyugat egyik leghatalmasabb fejedelme pedig XI. Lajos, a
franczia király nem tartá kisebbségnek, leányával is megkinálni a csak
kevés nappal azelőtt özvegyen maradt Mátyást. _Péczely József_ Magyarok
történetei. 301. lap; és mások.

46: Kevesek kedvéért, kik talán nem tudnák, jegyzem itt meg,
hogy az izraeliták halotti öltözetben szoktak a synagogába járni.

47: Január elején Krisztus körülmetéltetése napján szokásban
volt a magyaroknál Strenát adni. _Galeotti Mar._ de dictis et factis
Mathiæ Regis Cap. XXIV. 379. lap. – Az ünnepély neve szláv eredetűnek
látszik, de valóságos gyökerére nem akadhattam.

48: Budára jött bizonyos Holubár nevű derék lovag, erőre s
testének roppantságára bámulandó. _Galeotti Mar_. de dict. et fact.
Mathiæ R. C. XIII. 373 l.

49: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Regis Cap. XXIV.
379. lap.

50: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
380. lap.

51: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
380. lap.

52: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
379. lap.

53: _Péczely József_, Magyarok tört. 306–307. lap stb.

54: _Galeotti Mar._ de dictis et factis Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
373–374–375. lapon olvasható az egész Holubárrali csatának leírása.

55: _Péczely József_. Magyarok tört. 321. lap.



TARTALOM.

  A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN. Második rész
  A borz-király  5
  A lovag esküje  30
  Elemér a sas  49
  A kényúr  70
  Esti lovag  82
  Lélekidézet  95
  Az atya  117
  Salamon tornya  135
  A csillagász és gyermeke  152
  Aminha  174
  Az oroszlánok  191
  Éj  206
  Menny és föld  224
  Gyermeksikkasztó  243
  Dzwela és zsebrákjai  258
  Trón és szerelem  268
  A váczi egyház világa  278
  Strena  294
  A végóra kínai és öröme  308
  Isten-ítélet  327
  A spáhi  344
  Jegyzetek  348



KÉPJEGYZÉK.

  1. – Hallod-e ember? – mond Hédervári  11
  2. – Kösd fel fegyveredet, lovag!  60
  3. A király rövidre vonta a kantárt  94
  4. – Jer, s vedd ki kezemből!  119
  5. – Atyámat imádom!  185
  6. Vállán emelte le atyját  192
  7. – Ha, ha, ha! – Végezzétek!  264
  8. – Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán!  298
  9. – Kié a fő? – mond az aga  347


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

55 |nyúlnyunk |nyúlnunk

80 |sűrűból |sűrűből

82 |hallotti |halotti

133 |fogtalkozókat |foglalkozókat

157 |de de a nap |de a nap

157 |jó, indulatú |jóindulatú

158 |gyermekienelfogulatlan |gyermekien elfogulatlan

175 |Nabuchonodozort |Nabuchodonozort

184 |kedveltem mig |kedveltem meg

263 |visszatérő-egészségeért |visszatérő egészségeért

287 |a a várból |a várból

313 |Serénát |Serenát

314 |feléséged |feleséged

328 |valmelyik |valamelyik

333 |szűnni kezett |szűnni kezdett

347 |kényuraság helyet |kényuraság helyett

352 |bámulandó. Geleotti |bámulandó. Galeotti]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.