Title: A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből
Author: Jósika, Miklós, báró
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

10. KÖTET

A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

Irta

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

[Illustration]

A CSEHEK

MAGYARORSZÁGBAN

KORRAJZ ELSŐ MÁTYÁS KIRÁLY IDEJÉBŐL

IRTA

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

ELSŐ KÖTET

KIMNACH LÁSZLÓ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



B. JÓSIKA MIKLÓS.

1796–1865.

A Mincio melletti ütközetben 1814. február 8-án a csatatéren ott
melegiben nevezték ki a szavojai dragonyos-ezred egy formás hadnagyát,
ki magát vitézsége által kitüntette, főhadnagynak.

A táborszernagy-fővezér igy szólt hozzá:

– Ön nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy.

S valóban nagy dolgokra volt hivatva az iruló-piruló alig tizennyolcz
éves ifju. Ő neki kellett – nem levernie Napoleont (ámbár az se volt
épen kis feladat) – hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a
magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét.

Csoda ’iszen nincs benne, csak épen tanulság, hogy a kit az istenek az
Olympusra szántak, azt nem kell mindenáron Pegazusra ültetni – azt a
dragonyos ló is odaviszi.

Csakhogy az a hegycsúcs messze van még, nagy utakat kellett megtenni
ide-oda a csakhamar kapitánynyá lett főhadnagynak, kit Báró Jósika
Miklósnak híttak. Résztvenni a franczia hadjáratban s ezalatt megösmerni
Párist, annak irodalmát és művészetét, ott beleszeretni a Scott Walter
regényeibe, s azon a réven a múzsákba.

Azután Bécsbe is el kellett jutnia és ott beleszeretni egy délczeg földi
nőbe, a szép Kállay Erzsébetbe, azt feleségül venni és elhagyni a
katonaéletet.

Mind elrendezik azt a Párkák, okosan, észrevétlenül. A fiatal pár
elvonul Szabolcsba, a homokparadicsomba, Napkorra, az asszony birtokára,
vagy az ősi Jósika-kuriára, Szurdokra, a történelmi mondák és emlékek
klasszikus országában. Ide csak a könyvek jönnek utánok, meg a balsors.
Hiszen épen ő kell. E házasságnak boldogtalannak kell lennie, hogy a
katona költővé változhassék, hogy a lélek a szenvedésekben megkapja azt
a finomságot, a melylyel megérteni tud és magát megértetni.

Szerencsétlen házasságát felbontotta s szurdoki magányába zárkózva,
rejté el boldogtalanságát a világ elől, tanulmányokba mélyedt, s a
természet megösmerésén csillapult.

Negyven éves volt, mikor életjelt adott magáról; beszédet tartott
Kolozsvárott a sajtószabadság védelmére, aztán két politikai röpiratot
írt, mire nagy figyelemmel kezdték emlegetni. Mint medvét a napfény
odujából, a népszerűség kicsalta a «szomorú kapitányt» Szurdokról
Pestre. Ott töltötte a teleket, megösmerkedett Vörösmartyval, Bajzával,
apránkint kivallotta, hogy ő is próbált egy regényt írni s egy nap
elvitte nekik a kéziratot – Abafit.

Azok elolvasták s váltig unszolták, adja ki; mágnás rokonai, barátai
ellenben lebeszélték, maga a kapitány se akarta, de benne lakott egy
másik ember, a ki szerette volna elsőszülöttét szárnyra eresztve látni,
és a ki erősebb volt a kapitánynál, minélfogva «_Abafi_» megjelent.

Tüneményszerű volt. Egy édes olvasmány, csupa méz. Szinte tapadósak
lettek tőle a szempillák, mint az álomtól. Örvendetes hullámzás támadt.
Nagy eset ez. A Figyelmező különben csipős birálója e szavakkal kezdte
kritikáját:

«Uraim, le a kalapokkal!»

Nem egy hang volt ez most, de ezer hang és viszhang. Diadalharsona volt,
sőt több, exorcisálás volt. – A kapitány örökre eltünt a varázslatos
felkiáltásra s maradt pusztán Jósika Miklós, az író.

Mint a pihent földből a fűszálak, úgy törnek ki belőle a szebbnél szebb
történetek. «_Az utolsó Bátori_» «_A Csehek Magyarországban_»,
(«_Zólyomi_» és a «_Könnyelműek_» már Abafi előtt megvoltak a
fiókjában). A Dugonics és Fáy regényei után valóságos csodák e kedves
könyvek, melyek kézről-kézre járnak és olvasókat hódítanak.

Kétségen kívül Scott Waltert utánozta Jósika; nem volt benne eredetiség,
se zamat. De ki keresi tavaszszal az első szamóczákban, melyeket
megízlel, a zamatot? A mesék gazdagon bugyogtak ki belőle s ezeket nagy
leleményességgel építette föl.

Volt egy főmeséje, annak a szálán megindult s mikor már a
legérdekfeszítőbb lett, megszakította. (Ez volt az egyik grif-je.) A
mellék-mesék egyikébe fogott, melyek mint a főfolyóhoz siető patakok
messze tájakról indulnak el, hogy egy váratlan helyen az elhagyott
főmesébe szakadjanak.

Fordulatok, csattanók, meglepetések váltakoznak regényeiben, melyeknek
hátterét történelmi események képezik. Tájleirásai unalmasak, de hívek.
A lovagok és várkisasszonyok csupa illedelmes népek, a kik sohase
mondanak és tesznek olyat, a miért az olvasó bakfischnak el kelljen
pirulnia.

A külsőségeket, régi ruhákat, szokásokat nagy részletességgel, gondos
tanulmányok alapján festi, de a kor és embereinek belsejébe nem lát be
oly mélyen, mint Kemény Zsigmond, de nem is hibázza el őket oly nagyon,
mint Jókai Mór.

Nemcsak a polgári kalapok, de a nehezen mozduló irodalmi vaskalapok is
hamar megemeltettek előtte; a Kisfaludy-Társaság előbb tagjának, majd
elnökének választotta 1842-ben. Ezentúl állandóan Pesten lakott s újra
megnősült, lelkének méltó felét megtalálván a költői lelkű báró
Podmaniczky Juliában.

A szabadságharcz már koszorúkkal borítva találja, de a koszorúkat olyan
tehernek veszik Magyarországon, mely képtelenné teszi az illetőt más
munkára. Az elismert író itt nem kap hivatalt, mint a hogy a viselős
asszonynak nem adnak munkát, nehogy a születendő magzat szenvedjen a
miatt. Hiszen szép vonásnak is lehetne ezt nevezni – ha ez lenne a
motivuma. De a mágnás ez alól is kivétel. Az volt az egyenlőségnek ebben
a mámorában is. Jósikát kiszemelték rögtön a honvédelmi bizottmány
tagjának (eszükbe jutott, hogy keménylelkű katona volt) s ebben a
minőségben keresztül szolgálta az egész epochát, követve Kossuthot,
kinek nagy híve volt, Debreczenbe, Szegedre, – kormányzósága alatt pedig
a legfőbb kegyelmi törvényszék birájává neveztetett ki. (Eszükbe jutott,
hogy puhalelkű író volt.)

A koszorúk nem ártottak neki, de a fényes hivatalok bujdosni
kényszeríték. Világos után Brüsszelbe menekült, a hol házat épített
magának, ott élt és soha se látta többé hazáját.

Végkép elszakítani nem lehetett. Mert a hová íróasztalát letette, ott a
hazából állott egy terület. A mesék, melyek rajta termettek, haza
szóltak. A gondolatok, melyek közt megfogantak, otthon jártak. Az ő
dolgozó lámpájának fénye a mi apáink estéit tette vidámakká és
kedvesekké.

De míg a könyvei könyvtárra szaporodtak, multak az évek; a száműzöttből
aggastyán lett, beteg ember; fantáziájának tüze megbágyadt, de még azért
egyre írt; itthon már más kedvenczek támadtak; Jókai dicsősége fennen
ragyogott, a nyelv megizmosodott, átgyúródott, nyert a népétől, ő pedig
ott a messzeségben a régiből is sokat felejtett, memoriája meggyengült,
a vége felé már magyarul is alig tudott, de még mindig írt és jött, jött
az alkony mindenünnen; a kiadói arra példálóztak, hogy kevesebbet írjon,
az orvosai ráparancsoltak, hogy semmit se irjon és költözzék át más
levegőre Drezdába; a kritikusai támadták, hogy nem ér semmit, a mit ír,
de ő még akkor is folytonosan írt «és a mikor a legkisebb volt írónak –
mondja Jókai fölötte tartott emlékbeszédében – akkor volt mint ember a
legnagyobb».

1865-ben halt meg Drezdában, ott temették el ideiglenesen, míg rokona,
b. Jósika Sámuel haza hozatta és a kolozsvári temetőben helyezte el.

De a hamvait haza hozó wagon bátran megállhatott volna idébb is, odább
is, a hol magyar szó cseng. Minden temetőben ismerősök környeznék a nagy
mese álmodót a szomorúfüzes, jósikafás[*] halmok alatt. Az ő olvasói
feküsznek ott szerte. Mert Jósika Miklóst legalább egyszer minden
kortársa szerette.

_Mikszáth Kálmán._

[*] Orgonafa népies neve.



A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

_Első kiadása megjelent 1839-ben._



ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.

(1839.)

A múlt kárpitját szellőztetem, s a jelen század fiát s leányát bevezetem
ama dicső korba, midőn a királyi termekben magyar szó hangzott; Európa
majd minden részéből, kiben tudomány és ész volt, összesereglett egy
magyar királyt bámulni, s őt szeretve térni honába; mikor magyar fegyver
volt Európa védfala a vad ozmán hatalom ellen: egy magyar nemes, mint
gyermek ragadá a gyeplőt kezébe, mint ifjú vonta rövidre, mint férfiú
minden csata s viszony közben tartotta azt szilárd hímkezekben. Ki a
Cæsar lelkével alkotá fekete legióját, törte meg a feudum makacs
zsarnokait; emelt fényes palotákat; ápolta a fegyverest s a tudóst; s
nagyszerű kormánya fölött Astrea mennyei karján függött az igazság
mérlege; és végre mikor élni szűnt, egy nemzet kiáltott fel: «Meghalt
Mátyás király! oda az igazság!»

Nyilatkozik e regényben: a hajdani lovagi szellem személyesítve,
Komoróczitól vétkes elfajultságában, s túlságaiban; Elemértől nemes
fellengésében, Mátyás királytól tökélyében.

Látjuk ugyanazon család sarjadékait a körülmények s a nevelés befolyása
által egymástól egészen különböző lényekké alakulni; s így azoknak
hatását kedélyre s lelkületre.

Végre feltünik: mit és mennyit vala képes egy serdülő ifjú, forró
honszeretetből, mely itt tett- s lelkierővel párosult, oly korban
végbevinni, melyben középszerűnek lehetni nagyság, nagynak lenni csuda
volt.

Ha az olvasó, könyvemet átolvasván, mondja: hét évet éltem Mátyás
korában, láttam azt a tróntól a kunyhóig, fényében s borzadalmaiban:
munkám czéljához közelített.

De ha a lelkes ifjú felkiált: Mint eme férfiú, oly eltökélt szilárd
akarok lenni, tettben s erőben, mint amaz, oly hű honomhoz s
királyomhoz; becsületem oly szent lesz előttem, mint övé; férfiú leszek,
mint ő! – Vagy a hon leánya szól: Mint e hölgy, oly tisztán őrizem
erényemet; szert oly nemes önérzetre teszek; oly hű leszek vallásomhoz,
s higgadt erkölcsben s kedélyben: akkor a regény czélt ért.



RÁKOS.[1]

  Éljen a király!

_Egy nemzet._

A zugligeti úton két öreg haladott csendesen Buda felé. Az egyik hatvan
éven jóval túl lehetett. Arcza jelelt vonásokat láttatott, s
elmerültségnek czímét hordá kifejezésében; nagy, de tört tekintetű
fekete szemei az előtte vonuló úton függöttek. Öltözete hosszú, bokáig
érő sötétszinű dolmány, szabásáról itélve régiebb korra mutatott; bár a
mint a rávetett juhászbunda azt kivenni engedé, elég ép volt. Szép ősz
szakáll vonult le álláról, s fejét egyszerű báránybőr-süveg födé. – A
mellette menő fiatalabb férfi rövidebb bőrködmenbe volt burkolva, s
fején avult prémű kalpag ült. Mind a két vándor kezében vastag görcsös
botot szorított.

Az idősb szótlan folytatá útját; a másik tiszteletes távolban követé
lépteit, csak néha közeledvén, mint gyanítnunk lehet, urához, ha
megszóllíttatott.

Külvárosához értek már Budának, midőn az öreg lassítá lépteit; végre
fáradtan támaszkodva botjára, pihenni látszatott. Vonásai békétlenséget
árultak el, s küzdés nemét, melyet el akara fojtani magában.

– Hányadik van ma? – kérdé hosszú szünet után a másikhoz fordulva, ki
azonnal közelebb lépett.

[Illustration: Két öreg haladott csendesen Buda felé.]

– Huszonnegyedik január! – felelt a kérdett.

– Huszonnegyedik január! – ismétlé az öreg, kínosan tekintve az égre, –
s az évszám ezernégyszázötvennyolcz. Igen! hány év telt már el!?

– Ej! űzze el a nagyúr az ily gondokat magától; a mi történt, azt
megmásolni nem lehet, s ha már ki tudtam vájni fészkéből, éljük e mai
napot gond nélkül keresztül az Isten szép világában. Nézze csak
kegyelmed, hogy özönlik a nép előttünk, egy része a Dunához siet, mások
a Gellért hegyét közelítik.

– Hideg van, – sóhajt fel az öreg, maga elébe bámulva. – Minő tág itt a
hely; már van öt éve, hogy völgyünkből ki nem jöttem. Királyt
választanak, úgy-e szolgám, így mondád.

– Talán meg is választották már. Haladjunk a Gellérten fölfelé, onnan
mindent megláthatunk; a Rákosra úgy se megy ki kegyelmed, pedig ott
volna ám mit bámulni.

Megindultak, s a mint a budai külvárosba értek, akkor még igen ritka
épületeivel, roppant néppel találkoztak; itt-ott csoportozatok állottak;
mások a házak előtt ültek, míg szakadatlan folyamban vonult egy rész
előttök a Gellértre, mely már itt telve volt téliesen burkolt bámuló
sokasággal.

Egy jó félóra telt el, míg a két vándor, a sürűdő tömegen átvergődve, a
hegy Pest felőli sziklahomlokán állott meg. Az öregebb a szolga vállára
támaszkodott, s nehéz botját feszíté a szikrázó hóba maga előtt;
mellette jobbra egy csoport gyermek ült, vígan havazódva s nevetkőzve;
balra néhány vörösvári pór hosszú bundákban foglalt helyet, beszélgetve
egymással: hátaik mögött a mérhetlen sokaság sürgött-forgott, s vászon
fészerek alatt ital, kenyér, sajt s egyéb eleség árultatott; zene
hangzott, s mindenütt neme a feszült várakozásnak ült az arczokon.

[Illustration: Az öregebb a szolga vállára támaszkodott.]

A szemle, mely itt a két vándort meglepte, nagyszerű volt: a nap
nyugotra hanyatlott már; a festői sziklacsúcsokon, a hóval födött
gerinczeken az esthajnal bíborködben ömlött el; az égen néhány könnyű
felhő úszott s felét mérhetlen öblének sugárernyő borította. Balra
Budának meztelen falai emelkedtek: fölöttük mint tarka párkány
hemzsegett a nép, s túl rajtok karcsú tornyok s ékbe futó veres födelek
meredeztek, s egy-egy magasb épület tűnt elő, melynek ablakaiban a nap
véresen tükrözte arczát.

Alant a Duna eltűnt, nem csillámlottak szőke habjai; nem lejtettek nehéz
hajók s tutajok rajta: kemény egyenetlen jégkéreg köté az alacsony
partokat össze, s a hirtelen tömeggé fagyott hasábokról szikrák
szökdeltek.

Szemben a nézőkkel a róna szélén fészkelt a kis Pest, melynek területe,
az alig tekintetet érdemlő külvárost ide nem értve, a mostani
váczi-utczának elejétől a hatvani- s kecskeméti-utczák végeig terjedett;
s helyesebben kerített falunak vala nevezhető, mint várnak vagy
városnak. Harmadfél ölnyi magas falak övedzték, s a kapu szögletbástyák
és tornyok inkább őrizetre, mint védelemre látszottak számítva. A szem a
Gellért fokáról Pestnek keskeny, csinatlan utczáiban mélyedett, melyeken
vidor nép vonult fel s alá, harsogó zenével s lobogókkal.

A két város közt a jégen szélesen törött út kanyargott, telve
jövőkkel-menőkkel, szekerekkel s nyerítő paripákkal.

De legélénkebb képet a Rákos láttatott: balra Pest felőli oldalán tágas
deszkaterem volt felállítva, mely hirtelen emelt egyházhoz hasonlított;
magas, ékbe szoruló teteje – mert akkor tájban az épületek födelei nagy
szerepet játszottak – veresre volt kenve; végeit veres, fehér és zöld
zászlók díszesíték, messzire lobogtatva szárnyaikat, míg a gerinczen
apróbb lobogók enyelegtek a szellőfolyam irányában; ablakaik annyira
körül voltak állva bámuló néptől, hogy részét a világosságnak zárták el.
Az ajtók előtt fegyveres őrök jártak fel s alá. A roppant faalkotmány
körül a bennülő ország-nagyjainak keleti fényben ragyogó paripái
topogtak, nehezen tartva fegyveres szolgáktól, bíborba öltözött
apródoktól s nehéz fegyverzetű csatlósoktól.

Merre a szem látott a tágas Rákos mezején, pompás tábor terjedett. A
Szilágyi Mihály uram[2] sátrai foglalták el nagy részét a rónának[3];
egyesek járták körül, tátongva vagy tüzet élesztve s estebédhez téve
kora készületeket.

A Podjebrád segédnépe jobbra tanyázott; hirtelen gyűjtött bérlett[4]
sereg, a hány, annyiképen öltözve; de fegyverzetökben mégis némi
összhangzás vala kivehető. Többnyire bőr- s kemény durva posztó
ujjasokban, nehéz mellvértekkel s vas sisakokkal, melyeknek széles
rákfarkaik mélyen nyúltak alá; fegyvereik nehéz buzogányok, kopják s a
legdurvább mívű lőszerek voltak.

Az öreg vándor komolyan jártatta körül szemeit az élénk, változatos
jeleneten.

– Hány óra lehet? – kérdé a szolgától.

– Négy! – felelt az – s még sincsen király!

– Minő roppant lovassereg az, mely a két város közt a Duna jegén foglal
helyet?[5]

– Azok – felelt a szolga – Szilágyi Mihály ő kegyelme hadai, negyvenezer
ember, mind kemény fegyverben, s egy szavára készen.

– Hm, – jegyzé meg az úr gúnymosolylyal, – ezt nálunk szabad
választásnak nevezik?!

– A választásnak védelmére vonta össze seregeit az agg vitéz; mert
hatalmas pártok vannak itt, résen kell állni e nehéz időkben.

– Nézd csak, szolgám; – mond az öreg, a Duna mentében jártatva szemeit,
– mik ama fa-alkotmányok ott a parton hézagonkint?

Az, a mire e kérdés czélzott, valóban sajátságos tekintetet adott a
képnek. A Duna Pest és Buda felőli partján több mint huszonnégy roppant
akasztófa volt, s villáiban egy-egy fekete czigány állott, hosszú
pallossal oldala mellett.[6]

– Hej! – felelt egy nem kérdett pór, vigyorgó arczczal, melyet a hideg
vérveressé pirított, az agg zúgligeti vándor közelében – tudják
kelmetek, feleim, hogy ilyenkor sok zavar történhetik; Szilágyi uram
azért emeltette azokat az ékes kapufákat, hogy a ki itt alant nem fér
meg a bőrében, egy-két araszttal felebbvonassa.

A pórnak észrevételén mellette tátongó társai röhögtek.

– Illetlen dolog – jegyzé meg az öreg, feleletre se méltatva a
közbeszólót, s a szolgához fordulva – ily alkalommal hóhérokkal védeni a
rendet.

A nap e közben csendesen merült le; az ég bágyadt rózsaszínben úszott,
míg az elszórt, téliesen fényes fellegek szélein aranyhab folyt el.
Csillámló zúz ült a budai szőlők gyümölcsfáin, s a Gellért szikláiról
hosszú jégcsapok nyúltak le.

– Mondd meg nekem, koma! – szól egy budai kapás, rövid szűrben, hatalmas
báránybőr-süveggel a fején, kinek vonásai a munka fáradalmaihoz
szokottat jelenték, közel a két vándorhoz – ki lehet ezen úr?

– Nem ismered? – felelt egy másik, ennél korosabb – ez a zugligeti
remete, a mint nevezik.

– Isten bocsáss! – suttogá a kérdő, közelebb lépve a remetéhez,
tartózkodás- és vizsgaságból vegyült tekintettel bámulván rá. – Ez tehát
a remete, ki az embereket gyógyítja, s tanácsot ad szükségökben, s a
mint mondják, a gonoszszal van – –

– Hallgass! – riaszt rá a másik – nem látod, hogy öreg szolgája szemmel
tart, s ki tudja, igaz-e eddig? Hédervári uram a nyakára hágott volna.

– Elhiszem azt, – mormogá az előbbi – ha ráérne e közt a sok zűrzavar
közt a varázslók után járni. Ki az ördöggel czimborál, Isten légy
velünk! az rosszat szokott tenni; a zugligeti remete pedig segít, a hol
lehet.

– Igaz biz’ az; de meg is fizetteti magát, a mint illő, főleg ama vén
róka e szolgája, kitől urát meg kell venni, mint a tulkot a vásárban, a
mint mondják.

– No! – fejezé be a másik – csakhogy láttam; mindig vágytam szeme közé
nézni. Nézd csak, minő tolongás van ott az ország tereme körül; most
mindjárt hallunk valamit.

A tolongás, mely a Rákoson felállított deszkaterem körül mutatkozott,
egy fiatal lovagnak odaérkezte által okoztatott. Az ifjú karcsú, barna
paripán ült, melynek zöld bársony-, gazdagon aranynyal hímzett takarója,
s lobogó arany czafrangja tehetős úrra mutatott. Arcza, tartása nemes
volt, czombközépig érő világosveres metszett bársonymentéje elől nyitva
állott s kék dolmányt láttatott.

Néhány hasonló korú lovag, télies, de fényes magyar öltözetben, ugratott
melléje.

– Honnan, Miska? – kiált rá vidáman az egyik, egygyel azon életvidor, a
mindenben gyönyört lelőt bélyegző arczok közől.

– Mit csináltok itt? – kérdé viszont ez kedvetlenül – a nap
lehanyatlott, s még királyunk sincsen! Tanyámról jövök; embereim vígan
járják Pesten az utczákat fel s alá. A nemzet már választott, s ezek az
urak még mindig vitatkoznak. Eredj, Rozgonyi! nézz át a városba, s ne
hagyd a szép tüzet ellobogni; én betekintek az urak közé, s ha látom,
hogy a dolog nem halad, fordítást teszünk rajta.

– Szólasz-e? – kérdé egy másik a közel érkeztek közől, kinek naptól
barnult szép keleti vonásai a hét kapitányokra emlékeztettek, míg
Rozgonyi, a legelőbb szóló, Pest felé vágtatott.

[Illustration: Az ifjú karcsú, barna paripán ült.]

– Ha szóhoz jöhetek! – felelt a kérdett; s leugorván lováról, melyet egy
fegyveres szolga vett át, a terem tágas ajtaját megnyitotta s belépett.

Az építmény falai belől szőnyegekkel voltak borítva, s miként egy
tekintetre ki lehetett venni, nem minden ízlés nélkül. Hézagonkint
diadali díszítmények függöttek lobogókból, fegyverekből s pajzsokból
összeállítva. Világítást a hely magas, festett üvegű ablakokból nyert, a
budai s pesti egyházakból kölcsönöztekből, melyeken az esthajnal
végsugárai derengettek be, a roppant sokaságra tündéri fényt árasztva.

Köröskörül magas állványok emelkedtek, több lépcsőket, mind annyi
lóczákat képzők. Nem volt hosszú asztal a terem közepén, csak egy kisebb
állott egyik oldalán, a jegyzők számára. Az ifjú, kinek eddig csak
keresztnevét tudjuk, beléptekor legelőbb is az öreg Szilágyi Mihályt
pillantá meg, a leghevesebb beszédárban a terem közepén állva, s szavait
a rendekhez intézve. A deli vénnek arcza, aggszerű vonásaival, eleven
tüzű, bár kis szemeivel s széles ősz szakállával, tiszteletet idézett
elő. Szemben az ajtóval Gara, a nádor ült; magas barna férfiú, kijelelt,
élénk, eredeti magyar vonásokkal, s parancsoló fekete szemekkel. Balra
mellette Ujlaki, az erdélyi vajda, foglalt helyet. A kevély férfiúnak
képe gömbölyű s kövér volt, s fölvetett ajkai és büszke szemjárása
azonnal megismerteték a nézőt lelkületével, mely elegye volt a gőgnek, s
elbizottságnak. Nem távol e meglepő külsejű férfiaktól, kiknek aranynyal
terhelt öltözetöket béllelt bársonycsurapé neme födé, Szécsi Dénes ült,
az esztergomi érsek; Hédervári az egri, Ágoston a győri; Vincze és Pál,
egyik a váczi, másik a boszniai püspök, koros komoly férfiak, az utóbbit
kivéve, ki kevéssel haladta a harmincz évet. Mindezek a legfényesb
egyházi öltözetben, püspöksüvegekkel. Vállaikon nehéz, arany szövetből
készült, kövekkel és gyöngyökkel hímzett pluvialék függöttek, gyönyörű
mívű csattokkal elől.

Tovább a Rozgonyiak tűntek föl négyen, szembetünő családi
hasonlatossággal, bár koruk különbözött; a szépségökről, mind hadi
erejökről híres Perényiek; az athletai termetű Zápolya; az egészséges
kinézésű, de szerfölött kevély tartású Ország Mihály, számtalan
másokkal, kik mind öltözetök fényére, mind tartásuk nemességére a
szemlét nagyszerűvé tevék. Az egész teremnek alja figyelő főket
mutatott, s a csendben Szilágyinak minden szavát hallani lehetett.

Szembetünők voltak e sokaságban mind öltözetök, mind arczkifejezésök
különbségére: a szász herczeg Vilmos követe, hosszú arczával s hegyes
szakállával; a hatalmas Fridrik császár több német lovagból álló
küldöttsége, többnyire talpig fényes aczél-fegyverzetben, hasított ujjú
felső öltönyökkel, melyek térdig értek, s díszes hímzésekkel voltak
terhelve. Ezek a lépcsőzet egyik végén gyönyörű csoportozatot képeztek,
míg Kreszláw Voisik, mogorva képű rőt férfiú, nyírott fővel s ajkait
elfedő bajuszszal, bokáig érő lengyel kantusban hátravetett ujjakkal,
gazdag aranypászttal s a négyszegű süveggel, több cseh és lengyel
lovaggal, az előbbiekkel majdnem szemközt ült.

Az állványok fölött oszlopokkal támogatott karzat vonult el, melyet
csinosan öltözött, bár téliesen elfödött nők, s fiatal férfiak leptek
el. De nemcsak alant és itt voltak élénk részvevők. A terem födelének
belső hézagában, mely veresre volt festve, a folyó gerendákon ültek
lovagolva némelyek s tekintettek az alattok pezsgő sokaságra le.

Egy jó félóráig beszélt Szilágyi,[7] utána azon férfiú lépett a terem
közepébe, kit az előbb beérkezni látánk; de Ujlaki megelőzte őt; utána
Gara, később Voisik, Szécsi Dénes és újra Ujlaki szólottak. Az ifjú
toppantott lábával, arczát vér futotta el, mivel tisztán látta, miként
Gara s Ujlaki szándékosan vonják hosszúra a tanácskozást, hogy a
választást halaszthassák; s ő szóhoz nem jutand.

– Mi bajod, Zokoli? – mond egy mellette álló szép ifjú, egy azok közől,
kik nem mernek szólni, s véleményöket szomszédjoknak súgják meg –
távozni készülsz-e már? miért nem szólasz?

– Majd szólok – felelt czélzással a kérdett – a maga helyén; itt, látod,
beszédhez nem juthatok. – Isten veled! – Zokoli Mihály, mert ő volt,
hirtelen távozott el. Néhány percz mulva délczeg paripáján ült, s
fegyveres szolgájával Pest felé száguldott.

A mint a Duna partjához ért, furcsa jelenetnek lőn tanúja. Egy fiatal
lovag feltünő szépségű arczczal, néhány tomboló férfiú közé szorult,
kiknek, a mint látszék, siker nélkül igyekezett valamit megfejteni,
élénken hadonázván kezeivel, s minden erejéből törekedvén lovát a
körülállók közől kinógatni.

Öltözete egyre mutatott azon számos idegenek közől, kik a király
választására részint önkényt, részint idegen fejedelmektől
meghatalmazott követek kiséretében Budára és Pestre özönlöttek. Felső
öltönye sötétkék, bő vidrával béllelt ujjas palást neme volt, mintegy
térdig érő, melynek karnyílásai alól világosbarna, fekete bársonynyal
szeszélyesen czifrázott szűkebb ujjas tűnt elő; fején gömbölyű cseh
süveg ült keskeny s köröskörül felhajtott vidrakarimával. Lovának
készülete inkább a német lovasoké, mint a jóval fényesb s keleti
szellemű magyarokéhoz hasonlított.

Zokoli eleinte mindjárt e sűrűdő csoportozatot annak tartotta, a mi
volt: vidor seregnek, mely a hon atyjainak tanácskozása daczára
utczáról-utczára lejtett, éltetve a királyt, minekelőtte
megválasztatott. – Száz meg száz ilyen kisebb csoportot lehete akkor
Pesten, Budán, a Rákoson, sőt az egész vidéken látni.[8] Közelebb érve,
egyszerre megismerte azon igen kellemetlenül s akaratlanul szorongatott
idegent, ki a magyar s tót ékesenszólás minden tájczifrázataival
szónokolt, néha-néha cseh és magyar káromlást vegyítvén beszédébe.

Ő e lovagot, kivel kevés nappal e találkozás előtt ismerkedett meg, s ki
magát egyszerűen Wratizláwnak nevezte, nem különösen kedvelé. Zokoliban
szerfölött sok nyiltság s természetesség volt; az idegenben ellenben,
minden erőtetett nyájassága mellett is nem lehete első tekintetre
mindjárt a rejtélyes titkolódzó embert meg nem ismerni; de a mi valóban
szabályos, kissé veres arczának kifejezésében leginkább idegenített, az
neme a vadságnak és nyerseségnek volt, melyet bár igen igyekezett
elfödni, önkénytelen kitört. Ez idegen magát cseh lovagnak mondá, s az
összeseregültek közé könnyen elegyedhetett a nélkül, hogy valaki
részletesb figyelemre méltatná személyét. Akkortájban, főleg
Magyarországban, s magyar urak csarnokaiban, nem igen volt szükség
bizonyítványokat előmutatni. Ajánló külső, vagy ennek híján csinos
öltözet, lovagi szellem s barátságos megjelenés elégnek tartatott arra,
hogy a legismeretlenebb a magyar vendégszerető falak között nyersen
szíves, őszinte s olykor megkülönböztetett elfogadást nyerjen. Wratizláw
a dolgok ily állását igen tudta használni, s kevés nap alatt az
előkelőbb fiatalság körében bevezetve, s otthonos volt.

Zokoli Mihálynak lakát, mint egyik legkedveltebb gyűlhelyét a
fiatalságnak, maga fölkereste; s ő ott sokaknak megtetszett, nemcsak
gyönyörű külsejénél, hanem azon körülménynél fogva is, hogy a magyar
nyelvet igen jól beszélte, bár kiejtése kissé lengyeles volt; s mivel
mind a poharak, mind a koczka közt értett a tréfához. Az ifjú cseh
szemeinek színe talányos volt, bár vágásuk igen szép; középen állott az
a kék, zöld és szürke közt; termete egyébiránt, minden kecse mellett,
aligha egykori kövérségre nem gyaníttatott; s ha ezekhez rövid,
természetesen fürtöző, rőtbe hajló gesztenyeszín hajat, serkedő szőke
bajuszt s kissé nagy, de hófehér fogakat veszünk: az ember előttünk áll.

Zokoli darabig némán közeledett a csoportozathoz, s midőn alig lehetett
húsz lépésnyire az idegen lovagtól, nem kis meglepetésére látta, hogy a
közelállók lerántják lováról s a Duna felé kezdik vonszolni dühös
ellenkezés közben.

– A Dunába vele! A lengyel király embere! – Hunyadi mind halálig! – ez
hangzott sokszorozva vad hahoták s iszonyú zsinat közben. Zokoli
sarkantyúba kapta lovát, s elvágta útját a zajgóknak.

– Mi történik itt, földik? – kiáltott, oldalt fordítván nemes lovát, s
az által tartóztatván a bőszült választókat.

– A Dunába vele! – ordítottak hátul. – Ott egy lék az akasztófa mellett!
– harsogott egy mély hang, s a csoport a hátulsóktól tolatva szorult
Zokolinak lovához, tág szemeket meresztve a feltartóztatóra.

– Megálljatok, rendbontók! – riaszt rájok a lovag, – minő erőszak ez
itt? – Álljatok, mondom! mert istenemre! megmutatom, hogy nem hiába áll
az a fogas itt a Duna szélén! – Félre te! – folytatá, a Wratizláwot
nyakon ragadók egyikét eltaszítva mellőle – mit vétett ezen idegen
lovag? Ez-e a magyar vendégszeretet? semmire-kellők – félre, mondom!

Zokoli gyorsan ugrott le lováról s férfias erővel fejtette ki a dühben
tajtékzó csehet, kinek egész tekintetéből kitetszett, hogy a
társaságokban túlnyájas udvariságból irtózatosan fel tud riadni.

[Illustration: – A Dunába vele!]

– Alávaló, otromba nép! – kiáltott Wratizláw habzó ajkakkal, tőrét
keresve övében, mely abból a küzdés közben kisodratott. – Választás-e
ez, mikor a szabad szavazót a Dunába lökik? – Ezzel megrázta magát, s
igyekezett öltözetét rendbeszedni.

– Itt a süvege kegyelmednek! – mond, odanyujtva azt, egy
cseléd-tekintetű barna ficzkó, fogait vicsorítva, – tessék!

Wratizláw kirántotta kezéből s fejébe tette. – Hol a lovam? – kiáltott
parancsoló hangon – vagy azt is a Dunába akarjátok lökni, mert nem
nyerít Mátyást! – a lovamat ide.

A cseh Zokolinak készségét megmentésében észre sem látszatott venni.

– Még meg sem köszöni az ilyen amolyan cseh dulkija,[9] hogy a jeges
fürdőből kiszabadult! – dörmögé egy széles vállú férfiú bozontosképpel,
balra Zokolitól.

– Köszönjétek ti! – vág közbe Zokoli fönséggel – ha feledem itt
néhánynak arczát közöttetek; a mit tettem, tartozás volt, ilyenkor a
köszönet sért. Lovát ide a nemes lovagnak, gyorsan!

– Kázmért kiáltotta, – szólal fel újra egy a csoport közől, ki mindig a
sűrűben hallatá magát, – már ha idegent akarnánk, inkább a császárt,
mint azt a nyirott fejű királyt.

– Mi a választás, – mond Zokoli komolyan, – ha a szabad vélemény
megszünik, s nem azt választja kiki, a kit akar? Éljen Mátyás király!

– Éljen Mátyás király! – ismétlék ordítva mindnyájan, s az egész
jelenetet feledve, ujjongva tódultak a váczi kapu felé. Nemsokára
Wratizláwnak előhozták lovát.

– Isten kegyeddel, Wratizláw! – mond Zokoli udvarias nyájassággal, Pest
felé fordítván lovát, – ma még találkozunk nálam.

A lovag hallgatott s ajkait harapta össze, míg az ifjú magyar lovag a
sokaságba eltűnt; végre maga is a váczi kapu felé sietett.
Kifogyhatlanul ömlött ki abból a nép a Rákos felé; a sűrű néptömegben
csak lassan haladhatott. Egyszerre megragadja kantárát egy kisded
emberke, majdnem pulyának nevezhető; de nemcsak kisdedsége, hanem egész
alakja különös volt: hófehér haja sűrű csigákban borította nagy
idomtalan fejét, s arcza e sajátságos lénynek az Aesop szobraira
emlékeztetett. Öltözete hosszú, bokáig érő mente volt, sötétszínű
posztóból, mely őt valamennyire magasítá.

– Te, Angyal diák? – mond Wratizláw – egyedül vagy-e?

– Nem, uram, néhány emberünk nincs távol ide.

– Szólítsd valamelyiket s add lovamat át neki, itt gyalog jobban
boldogulunk; szóm van veled.

Angyal diák intett s egy vaskos cseh fegyveres szolga lépett elő és
átvevé Wratizláw lovát.

– Vezesd szállásomra, Mihalek – mond a lovag, s a szolga a tömegben
eltűnt.

A lovag s Angyal diák kissé félrevonultak.

– Hallod-e Angyal? Zokolinak nem szabad meghalni.

– Nem, – kérdé a másik, – mióta békült ki kegyed vele, legfáradhatlanabb
üldözőnkkel?

– Hallgass! – riaszt rá a lovag körültekintve. – Kibékülni? hitemre,
soha, soha! sőt inkább, mint valaha gyűlölöm őt, mert életemet mentette
meg s lekötelezettje vagyok. Halljad: Rákos felé indultam kissé
körültekinteni a nők közt. Nankelreuternét láttam az előbb Ország
Mihálynéval kiszánkázni.

– Áhá! – jegyzé meg Angyal diák mosolyogva.

– Egyszerre egy ujjongó csoporttal ütközik össze a lovam. Ki a király?
riasztott egy faragatlan ficzkó rám, azon szemtelen elbizottsággal, mely
ily esetben az alsóbb rendűeket bélyegzi: Kázmér, a lengyel király!
kiáltottam s ezt annál bátrabban, mivel lengyel lobogót láttam a
csoportozat közepében lebegni; akkor körülfogtak s a Dunába akartak
hányni.

– Bizonyosan – mond Angyal diák – valamelyik más csoporttól szedték el a
lobogót, s a Szilágyi emberei voltak, ki maga akarna király lenni, bár
emberei a Hunyadi János gyermekfiát kiabálják.

– Zokoli mentett meg! tehát meg ne haljon, de bűnhödjék tízszeresen! Egy
eszmém van, közlöm veled te fehér róka, s nem lesz károdra.

A diák mosolygott. – Hm! Ha még egyszer kellene is olyan ijedtséget
kiállanom, mint Tétényen, hol néhány óra alatt – huszonhat éves! –
megőszültem, mint vén farkas, még sem tudnék neki kegyelmezni. Hány száz
emberünk veszett el fegyvere alatt? s hát még a sok zsákmány, melyet
levert kezünkről? egy kanál vízben veszteném el! – s nincs könnyebb,
mint itt a nyakára hágni.

– Büszkeségem nem engedi, hogy megölessem. Bele akartam veszni, s bajt
vívni vele; de tervem jobb: az megöli igazán.

Wratizláw és Angyal diák élénken folytaták beszélgetésöket; de mivel a
nép újra sűrűdött közelökben, csak suttogva teheték. Megindultak, s
midőn a váczi kapun beértek, a fal mellett balra tértek fel.

– Mit mondasz tervemre? – folytatá már hangosabban a cseh lovag. –
Tudom, ficzkó! hogy ezermester vagy.

– Rám kell bízni a dolgot – felel Angyal diák, kevélyen emelkedve föl
sarkán.

– Ha, ha, ha! – kiált fel Wratizláw – a hol pártok vannak, mi könnyebb,
mint egynek nyakát szegni? – E szavaknál kanyarodott a fal- s ház-sor
közti utcza jobbra fel s beszélőink eltűntek szem elől.

Már sötétedett s az esti félhomály a roppant képnek Buda s Pest körül
árnyéktelt színezetet adott. A Duna jeges hátán hasító szél söprött
végig, a csillámló havat felmarkolva, s szikraködben szórva maga körül.
Szilágyinak serege majdnem elmeredve állott; arcza a barna had fiainak
ki volt a hidegtől pirulva; bajúszaikon hosszú jégcsapok függöttek;
szakálaikon, szemöldeiken fehér zúz ült. Kezeiket dörzsölgették, s a
prüszkölő lovak szilajon topogtak alattok.

Itt-ott kétes mozgásban jelengeté magát a türelmetlenség; a sorok
hullámozni kezdettek, mint egy indulni kezdő sereghomlok. A csapatok
előtt lovagló férfiak minden erejökből igyekeztek a rendet fentartani.

Az ingerült békétlenség elválasztó perczében érkezett Zokoli a csatarend
közelébe; a mint a sorokhoz ért, a tisztek azonnal körülfogták, élénken
kérdezősködvén a választásról.

– Gara azon van, urak! – felelt Zokoli – hogy a választás
elhalasztassék! e pillanatig nem tudjuk, ki a király?

– Hallatlan makacsság! – mond egyik a főnökök közől, tisztes ősz férfiú.
– Itt étlen s szomjan vannak embereim, kik hajnaltól óta nyeregben
ülnek, a hidegtől csonttá meredve; nem birom őket együtt tartani.[10]

– Szabad-e hozzájok intézni szavaimat? – kérdé Zokoli, mintegy új
eszmétől megkapatva.

– Bátran! – feleltek többen – csak sikere legyen.

Zokoli végig nyargalt a sorokon, kezet nyújtott az ősz vitézeknek s
élénken szólott hozzájok; végre megállott a sötét hadi homlok közepével
szemben.

– Vitézek! – kiált fel – e nap lehaladott, a hon téreit az est sötéte
övedzi, rajtatok áll s világ leend! s a nap felragyog az éj öléből, s
lészen nagy és dicső sugárzása, s fényének híre elszárnyal kelettől
nyugotig, s éjszaktól délig! Ti, kik Hunyadi János alatt vívni s győzni
tanultatok, ki a kardot hüvelyéből! terítsétek szélnek a zászlókat!
jutalmazzátok meg a dicső atyát méltó gyermekében, s kiáltsátok utánam:
Éljen Mátyás király!

E pillanatban iszonyú roppanás hallatszott, élesebb, rövidebb, harsogóbb
ezer villámcsattanásnál. A Duna jege negyvenezer embernek terhe alatt
görnyedve, hosszában hasadt meg; a lovak lábaik alatt érezték ingani, s
a budai hegyek és sziklák visszhangja százszorosan zúgta azt vissza; s
miként, midőn a vihar szárnya kel s a tenger mélyeit forralva fel, bőg a
tornyozó hullámok fölött: úgy riadt fel a sereg közt a lelkesedés
szelleme, óriási erőben és nagyságban; a mi keblökben élt, minek egy
szikra kellett, hogy fellobogjon, meggyuladt egyszerre! Zokoli szava
volt a szikra. A kardok kicsördültek, a zászlók szétterültek.

– Éljen Mátyás király! – kiáltott negyvenezer torok s a Gellért homlokán
álló ezrek ismételték: «Éljen Mátyás király!»

A sereg megindult Rákos felé. A partokon, a budai hegyeken, a tágas
pesti rónán és mindenütt egy zúgás hallatszott: «Éljen Mátyás király!»
és hangzott végtelenül, meg nem szakadva. Pest-Budán a harangok
megkondultak, trombiták harsogtak; az épületek ablakaiból kendők
lobogtak, a házak födeleire nyargalt a nép és kiáltott. A szél és hír
szárnyain röpült az ittas öröm városról-városra, faluról-falura,
majorból-majorba, s néhány óra alatt a nemzet kiáltott: «Éljen Mátyás
király!»

Míg Szilágyi, Gara, Ujlaki, a honatyák s a külfejedelmek követei
tanácskoztak, addig a nemzet választott, s szavának harsogó zúgása
felrázta az egybegyűlt ország nagyjait; a magasztaltság ereje szivökbe
ragadt, s az egész gyűlés kiáltott: «Éljen Mátyás király!»[11]

A közörömet, a közmegelégedést nincs toll, mely leírhatná: minden
arczon, minden szóban mutatkozott az; Budán és Pesten s az egész
országban nemzeti ünnep volt, milyennek mására a honi évkönyvek nem
emlékeznek; az emberek egymást ölelték, minden baj feledve lőn s a
nemzet örülni indult és vigadni.

[Illustration: – Éljen Mátyás király!]

Az ország nagyjai követséget rendeltek Prágába. Zokoli Mihály a
kinevezettek egyike volt.[12]



AZ APRÓD.

  – – hamvaiból a phoenix újra felkél,
          Lerázza a por ronda szennyeit,
  S az őserő, vezérlő ész tüzénél
          Egek felé intézi röpteit.

_Tóth Lőrincz._

A követség Prága felé sietett, hol a fogoly Mátyás élt[13] a Podjebrád
udvarában egyedül s rokontalanul az őt körüllengő léggel s emberekkel.
Tizennyolczadik évében volt az ifjú, s külseje már érett erőre mutatott.
Római vonásai inkább kemények, mint finomak, fekete szemei nagyok, szép
vágásúak s élénk kifejezésűek, fejét rőtbarna, természetesen göndör
fürtök boríták s termete bár közepes, sok szabálylyal s aránynyal
bírt.[14] Őt Podjebrád eleinte nemével a leereszkedő kegyességnek
tartotta maga körül; később az ifjúnak nagyszerű lelki tehetségei,
királyi tartása s valami ellentállhatlan varázs társalkodásában, a
nyers, de erőteljes főnök figyelmét megnyerték.[15]

Mintegy félévvel Mátyásnak választatása előtt azonban egyszerre
Podjebrád a magyar apródot, a gyermek Hunyadit, szembetünőleg kezdé
megkülönböztetni; a mi a szerény, de önérzettel teljes ifjút meglepte.
Ha védőjének kevélysége előre benne azon nemes, büszke tartózkodást
szülte, mely önbecsének érzetében, a mások rátartásában némi
szánakodásra méltót lát, később a közelítés a hontalannak jólesett, s a
szerényt alázat, s hév csatlakozásra készteté.

Volt Mátyásnak egész valóján neme a fájdalmas komolyságnak elöntve.
Atyját imádta, s hogy ily atyának fia lehet, lelkét üdvözíté; de e
kéjérzet azon keserűséggel vegyült, hogy atyjának érdemei oly hamar
feledésbe mentek, s kedves bátyjának hóhér pallosa által kelle elveszni.
Sokszor álmodta ő magát a csatarend homlokán, s esküt tőn ifjú hév
kebellel: méltó lenni atyjához, emlékezetét szenten tartani fenn, mint
ereklyét; de honába kibékült kebellel térni vissza; nem boszúlni meg a
híven szeretett honon azt, mit egyesek atyja, bátyja s ellene vétettek.
Igaz, a honszeretetben valami engesztelő van s békéltető, s a nemesen
született szív e nagy érdek közelében mindent feled.

Felmagasztaltatását Mátyás nem gyanítá. Ha a hon atyja s bátyja iránt
hálátlan volt: miként várhatá ő, a gyermek, az érdemnélküli, azon
jutalmat, melynek elnyerésében az érdemest is képes vala a kajánság és
cselszövény hátráltatni.

Mint minden erőteljes lélek, ő magában kerese anyagot belső békére;
magában azon magvat, melyből boldogságának fáját akarta felnövelni.
Fáradhatlanul gyakorlá erejét a fegyverforgatásban; a régi írók
szellemébe mélyedt el búvárkodó elmével; s önlelkébe tekintvén,
mondhatlan belső megnyugvással látta, hogy a régiség nagy, erőteljes
lelkülete nem álomképe szeszélyének, s hogy azt megfogni érteni,
lehetőnek hinni tudja. Volt valami benne, hogy úgy szóljak, jóslói, a
jövendőt előidéző, egy vele született számítás és követelés a sorshoz; s
mindez egy eszmévé olvadott össze, mely vele elhiteté, hogy őt a végzet
nagyobbszerű, történeti fontosságú pályára szólítja fel. De hogy ezt nem
váratlan szerencsének, hanem önmagának kell előidéznie; hogy neki fel
kell a homályból küzdeni magát, s méltónak lenni egy Hunyadi Jánoshoz, s
egy nemzethez, mely fiának neveztetni volt nemes büszkesége.

E titkos, óvott, lelkének magvába vésett követelés egy kétes jövendőhöz,
az ifjúnak arczáról sugárzott vissza; s a mi mást talán kevély daczczal
töltene el, benne szerénységgé símult, mint minden nemes, s a tökélyhez
közelítő.

Őt a Podjebrád udvarában szerették, de Prágában akárhol megjelent,
kedves vendég volt: legkedvesebb azonban Bretizláwnál, ki egykor
boroszlói polgármester, most mint a csillagászat szenvedélyes kedvelője,
csendesen s megvonva magát, Prágában élt. E díszes öreghez sietett a
beszterczei gróf, ha tanulását végezte, vagy egy vadászat után szelidebb
élvezetekre nyílt szíve. Bretizláw mint fiát fogadá őt házában, s
leánya, a tizenkét éves Izabella, angyali arczával, sötét szemeivel,
mint édes nővér futott az ifjú elébe, fonta gyöngéd karjait nyaka körül;
s ha három nap nem látta, sírt, nevetett örömében jöttekor. Ha a leányka
egy virágot, játékocskát, szalagot nyert a csinos apródtól ajándékban:
mint kincsét zárta el, s az elporlott virágnak hamvai becsesek voltak
előtte, mint ereklyék.

Igy teltek el napjai Mátyásnak, míg Podjebrád egykor a szokottnál
nyájasabban szólítá őt fel maradásra ebéd után, s vezeté belső
szobájába.

Boltozatos volt ez, ék-alakú lenyuló falívekkel, melyeket közepén,
vályuzott oszlop támogatott; e körül négy ősz cseh vitéznek mogorva
képei függöttek, aggszerű fegyverektől környezve. Tágas, többféle
tekercsekkel s könyvekkel megrakott, s zöld bőrrel borított íróasztal
foglalá el az egyik szögletet, míg a zöldes ablak üvegein által a napnak
csillogó sugárai terjedtek a tárgyakra. Az asztallal szemben párnákkal
halmozott kerevet nyúlt s ez előtt tarka vastag szőnyeg hevert. Egy tág
kandalló, székek, egy álló fogas fegyverekkel s vértekkel, ada e helynek
némi hadi s régies tekintetet.

– Ülj ide mellém, – mond Podjebrád nyájasan nyújtva kezét az ifjúnak, s
helyet foglalva.

Mátyás meglepetve ugyan e közelítéstől, de minden aggály nélkül
engedelmeskedett. Szembetünő volt arczán neme a feszült várakozásnak.

– Miként vagy nálam megelégedve, ifjú? meg tudta-e előző hajlandóságom
irántad szívedet nyerni, s számíthatok-e arra, hogy magamnak benned hű
barátot szereztem? – szólj egyenesen s minden tartózkodás nélkül. –
Mindezt a nemes főnök a legszívesebb hangon mondá.

Mátyás elfogadá az odanyújtott kezet, s némi szenvedélylyel felele: –
Uram! szívem teljességéből megvallom kegyednek s az egész világnak, hogy
velem atyai módon bánt; s az idegennel, a sorstól űzöttel azon gyöngéd
kiméletet érezteté, mely oly jól esik.

[Illustration: – Ülj ide mellém, – mond Podjebrád.]

Podjebrád az élénk hála-kiömlést azzal a számító arczkifejezéssel vette,
mely egy előzménynek örül, mivel fontosb tárgyakkal készül előállani. –
Ifjú barátom! – szólt a leghizelgőbb hangon – óhajtanám, hogy neked
szeretetem- s vonzódásomnak oly kétségtelen bizonyítványát adhatnám,
mely a világot is meggyőzze arról, milyen való azon részvét, melyet
irántad érzek.

– Van-e erre szükség? – viszonzá Mátyás – kétkedhetik-e ezen valaki? ki
engemet itt a fény s kényelem közepette lát, mint fiát egy háznak, mint
jutalmazottat, a nélkül, hogy időm lett volna még érdemet szerezni.

– Gondolod-e! – felelt komolyan Podjebrád – hogy kedvezéseimet oda
tudnám vetni minden megfontolás nélkül oly ifjúnak, kinek külseje
szívemhez szól, annak tudása nélkül, hogy azt a szó teljes értelmében
képes leend idővel viszonozni. Ha én tégedet nem mint a többi ifjat itt
udvaromban valami nagyobbnak, s többnek hiszlek: ez azért van, mivel nem
tudnám megfogni, miként lehetne oly atyának, minő a tied volt, köznapi
ivadéka. Szerethetjük azokat, kiket a sors közelünkbe vetett, a nélkül,
hogy lelki értékükről bizonyosak legyünk; de barátságunkat s
becsülésünket csak az birhatja, kinek nemes telkében fényes jövendő
csírája sarjad.

E hizelgő nyilatkozás Mátyásnak jól esett, mert azon szíves hajlandóság
mellett, mit ő a Podjebrád udvarában néhány holdak óta oly nagy
mértékben tapasztalt, volt valami meghitt, valami őt felmagasztaló, s
értékét tudató, mi a lélekteljes ifjúnak keblét dagasztá.

– Igen, uram! – mond – nem fogsz bennem csalatkozni; bár atyámnak tettei
elérhetlen magasságban ragyognak fölöttem, ne kétkedj! hozzá hasonlítani
leend legforróbb törekvésem.

– Ezt remélem, Mátyás! s hogy az, a mit tőled várok, sajátommá váljék,
hogy abban atyai, rokoni részt vehessek, közelebb tűzlek szívemhez.
Igen, te fiam leszesz! nem fogadott, hanem való fiam!

Mátyás ezt hirtelen meg nem foghatta: Podjebrádra emelt nemes nyíltságú,
de kérdő tekintete láttatá, mutatá lelkének e kétkedő állapotát.

– Nem értesz egészen, fiam! – folytatá amaz – tudd meg tehát azt, a mit
tenni akarok éretted: leányom Katharina gyermek még, tizenhárom éves
alig; de a ki őt látja, benne minden nőerénynek sarjait pillantja meg.
Boldog én! hogy atyai büszkeségemben mondhatom: ő kegyes, szelid,
atyatisztelő; esze villám, lelke korántúli, és szép, mint az ég leánya,
s minő leend még!

– Kedves, mondhatlan kedves gyermek! – mond Mátyás osztozva, ha nem is
meggyőződésből, de gyöngédségből a boldog atya magasztaltságában, ki
szelid, jó gyermekét ész s átlátás tekintetében túlbecsülte.

– Az! s e gyöngyöt, e legbecsesb kincsemet szántam neked, fiam! Remélem,
te annak becsét fel birod fogni s szeretended őt, miként én szeretem, s
kevély leszesz birtokában, miként én vagyok.[16]

E váratlan nyilatkozás az apródot elnémítá az első pillanatban. Bámuló
tekintetet vetett Podjebrádra, ki mélyen s fürkészve függeszté szemeit
rá. Hosszú szünet lőn. Mátyásnak elméjében egy új eszmének volt élet
adva, mely számtalan más gondolatokat idézett föl elméjében. Podjebrád
oly fokán állott a hatalomnak, hogy Mátyás őt Csehországban majd király
által követelhető hódolat tárgyának látta; s hogy valóban a cseh királyi
székbe vágyik, azt nem egyszer elejtett czélzással teljes szavaiból
nemcsak Mátyás, de egész udvara mint bizonyost tudta. Egyébiránt nem
lehete kétség abban, hogy szándéka sikerülend: mert az erő s hatalom
kezében voltak, s az akarat, mint mozdító erő, nem hibázott. Bármennyi
kegyességét és részvétét tapasztalta is Mátyás, ezen, úgy szólván:
délpontja kedvezésének ránézve hirtelennek, elsietettnek tetszett.
Keblében önkénytelen egy ellenséges eszme merűlt fel: hogy ennek nagy és
fontos okának kell lenni. Az ifjúban szerfölött sok természetes jóság
volt, s valahányszor lelkét oly gondolat lepte meg, melynek tovább
fűzéséből másra árnyék borult, mindannyiszor igyekezett azt önmaga előtt
megczáfolni. Itt a pillanat a Podjebrád egyenességére mindenesetre némi
homályt vetett; mert ha neme a számításnak okozta ajánlatát, s nem azon
őszinte hajlandóság, melyet kitűzött: úgy Mátyást álszín vakította, s
Podjebrád lelkülete nem volt oly tiszta, milyennek ő azt képzelé. Sok
függ attól, minő útat talál a szívbe az első gyanú fölemelkedése; ha azt
vértezetten leli, s lepattan róla, akkor a bizodalom inkább edződik,
mint gyengűl; de a tiszta főknek az a szerencsétlenségök, hogy a
dolognak kétségtelen szembetünősége szűlhetvén csak az itéletet, s ott a
gyanú, csak okokon alapulhatván, mély gyökeret ver; s bármiként
törekedjünk azt kiirtani, mindannyiszor fölemelkedik agyunkban.

Akármi lett légyen azonban jóindulatának oka: a szép s nemes ajánlás
kellemesen inkább, mint kétesen illette az ifjú keblét, s azon eszméhez,
mely az ajánlattal együtt született agyában, egy serege a rokon
gondolatoknak fűződött össze. Podjebrád gyermekleánya jelent meg Mátyás
képzetében, az elérhetlennek vélt Katharina, ki épen, mivel oly távol
volt tőle, helyzeténél fogva őt soha különösen nem érdekelte. A gyermek
gyönyörű volt: nagy, lélekteljes szemeiben valami olvadó, édesen
elhagyott létezett; szelíd vonásain, kis bibor-ajkain valami gyermekded,
s egyszersmind mély csatlakozásra mutató tűnt fel. Ha Mátyás olykor e
kedves alakot látta maga előtt lejteni, neme a szánakodásnak emelkedett
keblében: valami nagy, hogy úgy szóljak, szemrehányólag a jövendővel
szembesített volt a gyermek angyali arczában, a mi vonzott, s fájérzetet
okozott egyszerre. Mátyás még eddig nem szeretett; lelkének magas röpte
volt, s már helyzeténél fogva természetes, hogy lelke nagyobbszerű
nézetekkel s tervekkel küzdött, mint hogy ideje maradjon hölgyek
társaságának örülni. De föltehetjük róla azt is: ha valóban lenne, kinek
közelítése szívét gyorsabb dobogásba hozná, ő ingatag helyzetében sokkal
nemesebben gondolkozott, mint hogy egy szerető lénynek egész jövendőjét
a maga kétes sorsához kívánná csatolni.

Podjebrád ajánlása fényes jövendővel kínálkozott. Út nyílt tettekre
képzetében, a mi oly kedélyekben, mint a Mátyásé, fontos inger. Az
egybekelés évek múlva történhetett csak, s ez a tovább vonulása egy
elhatározó viszonynak, annak kétes örömeit s terhét enyhíté képzetében.
A gyermek szeretetreméltó volt s így a kinézésben semmi, a mi őt
nevezetesen ijeszthetné a jövendőtől.

Mind az, a mit elég hosszasan az ifjú lelkéből olvashatunk ki, ott
sokkal gyorsabban keletkezett, s néhány percznek míve volt; de a
gondolat folyamából magyarázható, hogy ő komolylyá vált, s arczában
elegye a meglepetésnek, szerénységnek s fontolásnak alakult.

De felelni kellett, s ezt Mátyás azzal a biztossággal s tapintattal
tevé, mely neki sajátja volt.

Megköszönte a szíves indulatot maga iránt, kijelentvén, hogy minden
kötelék, mely őt szorosabban kapcsolja jóltevőjéhez, csak kellemes és
kívánatos lehet; annyival inkább – tevé udvariasan hozzá – egy ily
gyöngédnemű, s a szívhez legközelebb érő. Podjebrád a feleletet örömmel
fogadta, s arczában némi diadalérzet volt kifejezve, mely az ifjúnak
figyelmét ki nem kerűlte, de melyet az még akkor egészen megfejteni s
felfogni nem tudott.

– Bárminő változásnak legyen sorsom alávetve, ifjú barátom, – mond a
főnök, lehető őszinteséget mutatván tekintetében s szavaiban – légy
meggyőződve, hogy gondolkozásom s jó indulatom irántad nem fog változni,
Katharina a tied, és te fiam.

– S bármiként változhassék az enyém, – tevé hozzá Mátyás némi
szenvedélylyel, – bennem mindig hálás, érdekeit szívén viselő fiát fogja
találni atyám.

Mátyásnak azonnal a várban külön osztály rendeltetett, czélszerűen
bútorozva; s ő mindazon kényelmekben s tiszteletben részesűlt, melyekhez
mint fiú, a háznál számolhatott.

Ő magába zárt volt; csak azok előtt nyitá meg szívét, kiket ismert és
becsült; ez helyzetéből fejthető. Jókor ott állott ő, hová csak az érett
kor jut, azaz: csalódásai megszűntek. Atyjának ellenségei; Lászlónak
halála; Fridrik császárnak viszonyai hozzá, s több egyéb körülmény jókor
megtaníták őt arra, hogy az emberek többségét érdek vezérli; hogy az
arcz a legtöbbeknél egy fényesen mázolt czégér, mely többet igér, mint
teljesít; ő, hogy úgy szóljak, védelmi helyzetben volt legfiatalabb kora
óta, s a történtekre csak szenvedőleg folya be. Sorsa őt eddig az
eszközi helyzetből nem emelte ki az önállóság s cselekvés nemes körébe.
Mindezekből természetesen némi keserűség s feszültség áradott
lelkületére. Bretizláw körében legkönnyebben érzé magát; mert a derék
öreg, az ifjúnak egész lelkét fel bírván fogni, vele jókor férfiúhoz
illő komolysággal bánt.

Egy nappal a Podjebrád nyilatkozata után Hunyadi hozzá sietett. A
szobában tág kandalló előtt állott a két férfiú; a kis Izabella veres
pamutot font, s néha emelé föl gyermekded arczát ihletett tekintettel
Mátyásra. Az előbbi napon történtekről vitatkoztak: Mátyás az ajánlást
elbeszélte; az öregnek arczán futó gúnymosoly mutatkozott, s midőn
vendége a nemes lélek szép bizodalmával s hevével emelé ki Podjebrádnak
haszonvágy nélküli jó indulatát maga iránt, Bretizláw szokott
nyájassággal ugyan, de némileg elfogultan folytatá párbeszédét.

[Illustration: A kis Izabella veres pamutot font.]

Napok, hetek teltek el. Podjebrád jövendő vejét mindinkább lekötelezé,
egyrészt mondhatlan szívességgel, másrészt mindent elkövetve, mi által
az ifjúnak kedvét megnyerheté. Az oly nemes lelkekben, mint a Mátyásé, a
jótett bárminő szellemű legyen, hasonlót idéz föl, s nem bámulhatunk, ha
végre valóban sikerűlt a cselszövényes számító Podjebrádnak az ifjút
megnyerni.[17]

Hogy a hatalmas cseh főnök Mátyásra számított, ezt tudjuk; azt, hogy őt
nemcsak terveinek megnyerni igyekezett, hanem némileg magához módosítani
is vágyott, azt könnyen megfoghatjuk. Távolról kezdé a kevély parancsnok
Mátyással sejdíttetni azon fényes jövendőt, mely rá vár, s mely igen is
jókor tudva, vagy legalább gyanítva vala előtte.

De Mátyás oly szerény volt; számításai s követelései jövendőjéhez oly
egészen más természetűek, hogy ő a kevély főnök czélzásait vagy át nem
értette, vagy azokat ábrándozásoknak tartotta, s a cseh trónra
magyarázta át; azon gondolattól pedig, hogy dicsőségvágya által honát
pártokra tépje s a hon vérén vásárolja meg felsőségét, visszaborzadott.

Mindezek fölött azonban kétes kérdéses homály lebegett, s Mátyás előbbi
tanulmányait s gyakorlatait folytatva, élete módjában keveset
változtatott. Zokoli Mihálylyal bár távol tőle, viszonya meg nem
szakadt, s ha tehette, enyelgő levelezésben vele találta örömét. E
levelekben vala nyíltan, eredeti tisztaságában szép kedélye látható; a
barátságos véleménycsere, s honáróli tudakozódás közt soraiban néha
egy-egy szikrája a lángésznek csillogott, s egy-egy czélzás azon
aggszerű, nemes erőteljes lelkületre mutatott, mely neki sajátja
volt.[18] Zokoli ifjú barátját értette, s ha vídámsága szívéhez szólt, a
szellem, mely a levelekben lehelt, őt felmagasztalta. Ő zsenge
gyermekkora óta Mátyással összeszőtte azon nagyszerű képzetet, melylyel
atyját Hunyadi Jánost bámulta; megszokta ő a nagy férfiú fiát nemében a
dicsfénynek látni, eszméit csudálni, kifejlését elragadtatással követni
s ez fejleszté lelkében szenvedélyes ragaszkodását azon ifjúhoz, kinek
barátságával magát tisztelve érzé.

Az idő eljárt. Budáról Vitéz a követséget megelőzve közelgett
Prágába,[19] míg a többiek fényes fegyveres kísérettel lassabban
haladtak. Czéljok volt ezen utóbbiaknak a királyt Straznicznál bevárni,
hová Szilágyi Mihály és Erzsébet, Mátyásnak anyja, előre mentek már, a
pompás készületeket megteendők.

A követség lóháton utazott, s a kemény téli időben jól bélelt bundákba
volt burkolva. A kalpagok alól, a fő hátulsó részét s a füleket elfödve,
a legtöbbeknek majd vállig érő szövet folyt le; oly divat, mely eredetét
még a szittya tanyázásokból vette, s Mátyás korában, s az előtt, hév
nyáron a nap sugarai s télben a hideg ellen használtatott. Az öregebb
uraknak arczaik úgy be voltak kendőkkel kerítve, hogy csak orruk s
szemeik valának kivehetők.[20] Igy haladtak csendesen ugyan, de
megszakadás nélkül. Déli s éji tanyájuk hol útjokban ért helységek
pórlakjai, hol az előttök terjengő róna, vagy hegykebel volt, hová
hirtelen üttettek fel a sátrak s roppant tüzek adának világot s meleget.

Már nem valának távol Straznicztól, midőn az éj szétömlesztvén
árnyékait, egy romnak közelébe értek. Néma rengeteg közepette állott az,
magas szürke falaival; itt-ott a teremek födele nyúlt fel a magasba,
ritkult zsindeleivel hálót képezve, melyen a világos téli est
varázsfénye csillogott keresztül; a boltozatos kapu fölött egy tágas
repedés tevé félelmessé a bemenetelt. Magas bükkök s tölgyek keríték a
festői romot, szétágazó lombatlan galyakkal, melyekről fehér dér
szikrázott, s hosszú jégcsapok nyúltak alá.

A mint utasaink ezen erdőnyílásba kibukkantak, a tekintet szerfölött
regényes volt. A szikladombon, mely nem igen magasan vált ki az erdő
aljából, a vár homlokzata csorba rovátkáival tűnt szemeikbe; az
üvegtelen ablakréseken át a hold roppant karimája mosolygott feléjök, s
az egész tájt varázsfénybe borítá. Egy volt ez azon világos, a nappallal
vetekedő éjszakák közől, melyekben minden tárgy kivehető, de
mindegyikben talányos kísérteti világítás borong. Az éj hideg volt,
szünetenkint hallatszott a rengetegben a hidegtől megcsattanó fáknak
dördülése; s miként a zúzterhelt szellő a galyakon keresztül csörtetett,
a rojtokban csillámló havat ezüst ködbe terjeszté maga körül.

Zokoli egy volt az elsők közől a vár közelében, mellette Bárczai
lovaglott, csinos, egészséges kinézésű ifjú, néhány évvel idősb nálánál.
Midőn a sötét kapuhoz értek, úgy tetszett Zokolinak, mintha egy zömök
alakot látna az udvar homályában tágas résbe eltűnni; de mivel a
látványról bizonyos nem volt, s azt is gondolta: ha észrevételeit közli,
rossz tréfákra s kötődésekre ád alkalmat, nem szólott semmit, hanem
figyelemmel körültekintett. E vár – mond, kísérőjéhez fordulva – nem rég
hagyatott el, födelén, falain a tűz nyomai látszanak, alkalmasint
kiraboltatott; minden düledező félben van.

– Magam is úgy látom, – felelt Bárczai, lovának nyakát a hátrább
maradott követség felé fordítván, – de az idő késő, lovaink kifáradtak,
mindenesetre jó lesz a reggelt itt bevárnunk.

– Haladjunk kissé tovább, – jegyzé meg Zokoli, – ott balra, ama szirtfal
oldalában, mely az éjszaki szelet fogja el, bátorságosabb lesz a
tanyázás, mint itt az ingadozó romok határiban.

Nemsokára a kijelelt helyre érkeztek. – Akkor időben a cselédség
szerényebb, szolgálatkészebb s engedelmességhez szokottabb volt, mint
jelenben. Alig telt el negyed óra, s néhány tágas, jól kibélelt sátor
állott már szövetfalaival. A sziklafal irányában pattogó máglyák
özönlöttek világot s meleget, s a belőlök felszálló füst mint szürke
süveg folyá a vár ormait körül.

Vasfazekakban készült az est-ebéd, míg a követ urak a tűz körül halkan,
darabonkint kivetkőzve bundáik- s bélelt mentéikből, átmelegedtek, s
vígan beszélgettek együtt. Később nagy ezüst kantákban borssal
fűszerezett meleg bort hordottak a cselédek; bundákból, takarókból
ágyakat készítettek, s a tanya körül azon víg kedvcsapongás zajlott,
mely atyáinknál a legkétségesb, legveszélyesb időkben napi renden volt.
Akkor az ifjú csaták között nőtt fel, s nem ritkán volt emelt karddal
őre atyai várának, melyre írigy szemmel nézett a szomszédja; vagy
kellett rovátkait tolvajok s haramiák ellen őriztetni. A háború
viszályait az akkori magyar nemes nem rettegte; ő csak megveretni
csatákban félt, de a csata maga élvezet vala neki. Ha a trombita rivalt,
s a csatamén nyerített: keble dagadott, s karja tettre feszült. Fagyos
éjjeleket az ég azurjától födötten tölteni, vagy napokig lóháton utazni
mulatság volt. Őseink a kényelemben s otthonülésben több unalmat, s
feszítőt találtak, mint a legöntagadóbb életben s a legkétesebb
merényben.

Egy óra haladott már el, s még uraink a sátrak alatt ittak, ettek,
nevettek; a legkevesebbeknek jutott a nap fáradalmai után alvás eszébe.

Zokoli félre vonult, keble tele volt; egy új világ állott előtte, s neki
természetesen mind azt, a mi vele történend, s a mit ő lesz teendő, át
kelle futni gondolataiban. Mátyással töltötte ifjúságának, vagy inkább
gyermekkorának néhány éveit; Mátyás legjobb barátja volt, s most mint
királya állott előtte, s ő csak az egyszerű nemes ifjú maradott. – Itt
lesz talán helye e feltünő lelkülettel megismerkednünk.

Kis-várdai Zokoli Mihály[21] egy volt azon ritka jelenetek közől az
életben, melyeknek lelkületét csak az értheti, ki maga bizonyos
magasztaltabb s emeltebb fokról képes vizsgálatot tenni. Tiszta ifjú
volt húsz éves korában; neme a gyöngédségnek s szívnemességnek megóvta
mindentől, mi őt a maga, s más szemei előtt megszégyenítheté; szíve szűz
volt, lelke vádtalan, becsületérzete túlságos talán, de nemes, szennyet
nem ismerő s nem tűrő. Bátor volt, a veszélyt nem rettegő, de meg sem is
vető; mert ismerte azt; hideg s elszánt az élet nagy elhatározó
perczeiben; gyöngéd, szelíd, részvevő az indulatok körében; sohasem
érzelgő. Hű, szavát tartó, állhatatos a makacsságig!

Egy volt ő azon férfiak közől, kikben a hajdani lovagszellem nemes
higgadtságában központosult: a lovag, félelem s vád nélkül! Mindezen
lelki nemesség, külsőtől borítva, mely meglepő idomaival, gyönyörű
szabásával Apollónak szolgálhatott mintájául. Arcza egész gyülekezetet
képes volt egy tekintetre megnyerni: mert ajánló levelét írta a
természet e hófehér, magas redőtlen homlokra, azokra a sötét
nemes-világú barna szemekre, a görög orra, s a rábeszélő ajkakra. Ilyen
volt Zokoli Mihály, Péternek öcscse, ki mint híres hadi vezér, s akkor
tájban maga is egy a legszebb, bár koros férfiak közül a honban, a
történetek évkönyveiben fénylik öcscsével Mihályunkkal együtt, ki később
a futaki ütközet elhatározója, maga is történeti személy.[22]

Fiatal korának ellenére őt már nevezetes embernek tartották. Atyja
életében még, mint alig tizenhét éves, tette első hadi kísérletét, az
akkor annyira elhatalmasodott cseh rablók s szabad zsákmányosok
ellen.[23] E zsenge hadi merénynek sikere őt hallatlan tettekre
bátorította; annyira, hogy a legelszántabb cseh rablók rettegtek vele
találkozni. Talafuz, Axamith, Uderszki portyázó kalandjaikban többször
akadtak vele össze. Személyes viadalban Walgathát megsebesítette, s
Komoróczit, a pesti külvárosok alatt, csak éber vakmerősége mentette meg
a fogságtól, minekutána minden zsákmányt oda kelle hagynia. Angyal
diákot hasonlóul csak történet óvta meg a bizonyos haláltól; mert egykor
Zokoli Mihály Tétényben tanyájára ütött, s a kis emberke, lóra nem
tudván hirtelen kapni a többiekkel, szapuló kád alá rejtődzött; Zokoli
Mihály rajta ült, míg estebédét elköltötte. Itt azon hely, hol Angyal
diák egy éjszaka őszült meg. Lovagunk hajnalban távozott, s a fogoly
akkor bújt ki rejtekéből. Számtalanszor kicsikarta Zokoli a kész
zsákmányt a cseh rablók körmei közől.

Giskra bért tett fejére; Walgatha és Komoróczi esküdt ellenségei
valának. A csehek közt ördög volt a neve, s hadi szerencséjét
védszellemnek, vagy hatalmas talizmánnak tulajdonították.

Az ifjú hős a maga költségén tartott válogatott portyázókkal zaklatta
kifogyhatlanul e garázda söpredéket, s emberei nemével a mindig ingerűlt
szenvedélynek tőnek örök vadászatot e gonoszok ellen.



KALAND.

  Ó csigás lépcsők vezetnek
    A toronyba fel,
  S foltozott ingó tetődön
    Fél rom vesztegel.
  Vén tölgyek zúgnak körűled
    Régi bút s panaszt,
  S tornyaidban barna éjjel
    Rommadár virraszt.

_Tóth Lőrincz._

Zokoliban sok tapintat volt, átlátta, hogy nem rajta, hanem Mátyáson a
sor a régi baráti viszonyt föléleszteni. Hogy a király fölmagasztalása
után is a régi marad lelkiképen iránta, azon nem kétkedett, ez nála
meggyőződés volt. Egy pillanatban a választás napjaiban Pesten azon
eszme keletkezett benne: mindenkit megelőzni, s Prágába sietni;
elkészíteni a beszterczei grófot arra, a mi történend, s ezt mint barát
tenni, s ekképen kapcsolatba hozni egykori viszonyát Mátyással, azzal,
mely előtte állott, s mintegy biztosítani magának a jövendőt.
Önkénytelen s akaratlan merül fel e gondolat elméjében, de akarva s
elhatározottan visszaidézte azt. A meglepetés gyönyörét nem akarta
megkeskenyíteni. Ő tudta, hogy az ifjú királyi Mátyásban megvan azon
nemesebb dicsvágy, mely a növekedő kebelt szép és nagy tettekre hevíti;
de inkább ismerte őt, mint hogy benne eszetlen s okatlan nagyravágyást
föltehetne; gondolhatta tehát, hogy Mátyás reménytelen
felmagasztaltatását azon nemes elhatározással veendi: a hon reményeinek
s várakozásainak megfelelni.

Tovább fűzte gondolatait. Barátja őt alkalmasint használni,
megkülönböztetni, fokról fokra emelni vágyand: de ez utóbbit csak érdem
után. Miként fogadja ő mindezt? – Kényeztetett kegyencz szerepe
elundorította őt; érdemtúli megkülönböztetés csak megszégyeníteni vala
képes. Mindezeket meghányva elméjében, egy élet tervet rajzolt ki
magának; tisztában volt, s a nyugalom, az érett fontolásnak gyümölcse,
visszatért keblébe.

Mindnyájan lefeküdtek már a tanyán, csak itt-ott virrasztott a máglyák
közelében egy őr; a Zokoli szemeire álom nem jött. Egybetett karokkal
állott a tűz közelében, s elméje a gondolatokba mélyedett; ezek között
helyet foglalt azon észrevétel is, melyet idejöttekor tett, s egy a
fiatalságnál oly természetes vizsgaság készteté őt végére járni, ki
lehetett azon ember, kit a romok között megpillantott.

Szorosabban kapcsolá mentéjét össze, s lovának közelében a nyereg
kápájából két pisztolyt szúrván övébe, azon bátor elszánással, mely neki
sajátja volt, vevé útját a romok közé.

A mint a boltozatos kapu alá jutott, néhány éjmadár csattogott el feje
fölött, s távolról az alvók horkolása hangzott. A várnak falvázai a
teleholdnak gyönyörű világításában valami regényest mutattak s miként
fönn a csúcsok s rovátkok árnyai keresztbe szegék egymást, úgy tetszett,
mintha a szelid égi vándor ragyogó fényszalagai mindannyi szellemek
lennének, melyek az ormokat ellepve, szellőnyelven susognak egymással. –
A tágas udvaron volt már, melynek négyszegét felűl karzatos folyosó futá
körül, csinos karcsú oszlopoktól támogatva, melyek itt-ott
eresztékeiktől ki valának már lódulva, s ferde állást vőnek, vagy
csorbákat képeztek, félig törött derekaikkal, míg a gyönyörű dóriai
főték az udvaron hevertek. Végre a kapuval szemben nyiló fölmenetelhez
ért, s a széles, félig összeomlott hágcsók előtt állott. Márványból
voltak a lépcsők, s néhol kimozdulva helyeikből: közeiket töredezett
kövek s mészpor tölték ki. A hágcsót öblöző boltozaton tágas repedések
nyiltak, s nyoma durván kiáltó színezetnek látszaték a falakon.

Fölebb s fölebb haladott, míg a lépcsők fölötti előcsarnokhoz ért, s
szemben vele góthmívű czifra faragásokkal teljes, majd kapunyi ajtót
pillantott meg. Egyik szárnya hibázott, a másiknak alsó széle az égés
nyilvános nyomait mutatá, félkörű csorbával, melynek szélei sötétek s
szénné égettek valának. A vizsgálat közben mindig több érdeket kezde
találni; a terembe lépett, melynek falairól még hosszú foszlányokban,
vagy tágas, szakadozott szélű lapokban függöttek a színevesztett
falborítéknak szőnyegnemű foltjai. Minden meggyőzé őt arról, hogy nem
kelleték itt e rablásnak rombolni, s nem az idő viszontagságai egyedül,
hanem inkább haramia-, vagy ellenséges kéz folytatta itt átkos munkáját.

A teremből más szobába haladott. Ajtók, ablakok hibáztak ebben, s a
falak pusztán, s meztelen állottak; szeszélyes kemencze volt az egyik
szögletben, melynek kályhái félig összedőlve zölden csillámlottak az
ablakréseken beözönlő világnál.

Ugy tetszett neki, mintha e szobából kimenetet nem lelne; s épen meg
akart fordulni, s útját az épület túlsó szárnya felé venni, midőn
haladtában a padlat ingadozni kezdett lábai alatt; félre ugrott, s a
helyen, hol állott, figyelemmel körültekintve, látta, hogy a csinosan
dolgozott padlónak egyik négyszöge el van a többitől válva. Darabig
határozatlan időzött, de sajátja volt, magának kétes esetekben
bizonyosságot szerezni, – egyrészt ez, másrészt természetes bátorsága
okozták, hogy vizsgálatát folytatá; – lehajlott csendesen, s kardjának
segélyével sikerült neki az elvált négyszöget fölebb emelni. Gyanítása
meg nem csalta, valóban egy rejtett ajtó volt az, s mihelyt felnyitotta,
azonnal csigaalakú hágcsó tűnt szemeibe, tökéletesen jó karban tartott,
s a mennyire kivehette, megsöpörve, s fogódzóval egyik oldalában
ellátva. Zokoli letérdelt a nyilás elébe, szemeit hosszasan az abból
ásító sötétnek szegezvén, valami vereses fénynek derengését vette észre,
mely a mélységből szivárgott fölfelé. A gondolatok összeszövésénél fogva
azonnal azon talányos lény jutott eszébe, melynek megpillantása
ideérkeztekor, aligha nem volt főoka mostani vizsgálódásainak. Arcza
lángolt az ifjúnak; érdekes lovagi szellemű kaland állott előtte, s azon
hévvel, mely a fiatalság sajátja, akarta azt végig futni.

Rövid elhatározás után figyelemmel körültekintett, nehogy valaki útját a
visszajövetelre elzárhassa, a felnyitott négyszöget kiemelte nyitjából s
a szoba egyik szegletében halomzó romok alá rejté; pisztolyának kanóczát
meggyujtván, halkan ereszkedett le a lépcsőkön. A fal nedves volt
körüle, s szaglását gyönge töményfüst érinté, ő azonban a legnagyobb
vigyázattal haladott lejebb a sötétben, melyet alig derengő vereses
félvilág s kanóczának izzó vége csak valamennyire enyhített. A lépcsők
végetleneknek tetszettek; néha megállapodott s leheletét magába fojtva,
fülelt, nem hall-e valami neszt. – Hogy itt vagy jelenben is valaki
tartózkodik, vagy legalább igen kevés idő előtt hagyták el a tanyát: ezt
mindenből, a mit eddig földalatti útjában tapasztalt, gyanítá. A vereses
fényt egy égve hagyott, már alvófélben levő, vagy épen most élesztett
tűznek gondolá. – Egyszerre halk éneknek távol visszhangja hatá meg
halló érzékeit, – újra megállapodott – valami oly kétes, oly elmosódott
színezetű, s hogy úgy szóljak, szerafi volt azon szent és gyöngéd
hangfuvalmakban, melyeknek csak vázlata sípolt fel olykor megszakadva a
mélységből, hogy kalandorunk, bár az idők szellemének ellenére ment
minden babonától: nemét az édes elfogódásnak érzé keblében.

A kaland, így gondolá magában: perczenkint érdekesebb lesz; mindenesetre
mély titok küszöbénél állok, s hogy annak végére járhassak, s kalandomat
egész regényességében élvezhessem, a legnagyobb szükségem van
vigyázatra. Hátra fordúlt s a földalatti útnak távol nyilása, mint fehér
köd, lebegett fölötte, de a körül minden néma, minden csendes volt. Az
ifjúnak szíve hallhatólag vert. Végre még nagyobb vigyázattal követé a
lépcsők folyamát, melyek csigás hajultokban egyszerre balra kanyarodtak.
A hirtelen hajlás következésében néhány lépte közben semmit sem vett
észre, a mi figyelmét felingerelhetné, míg a hágcsó újra egyenes
lejtésben ereszkedett le előtte. A veres derengés már világosb s fényesb
lőn, de mind a mellett a tárgyakat homály borította körüle. Újra néhány
lépcsőn haladott alább, s nem távol magától a falban kisded kerek nyilás
mutatkozott, mint nyiladozó szem, mely a mélységből kisértetien
pillantott fel a közelgőre.

Zokolinak keble emelkedett. Innen árad a világ; ez kétségtelenül mécses
világa; e rejtek tehát nem üres, nem lakatlan. Ezt gondolá, s e közben a
földalatti ének is megszakadozva ugyan s tompán, de már világosabban s
érthetőbben hangzott fel, s egy szent kardalnak tetszett. Lovagunk
egészen fölhevülve ereszkedett lejebb, míg a nyilásnak közelébe ért.

Úgy tetszett neki, mintha abból emberi szózat hangzanék; kanóczát
azonnal letette a lépcsők egyikére, s fejét az ablak felé hajtotta,
melyet zöldes üveg boríta, ónozott szélű karikában, védve erős
vaskereszt által.

A tekintet, mely itt szemei előtt nyilt meg, egyszerre elnémította; ha
arczát figyelmesebben engedné vizsgálni a kétes derengés, abban a
meglepetés pírját látnók, élénk kifejezésével az önmegelégedésnek, mely
mondani látszatott: e merényt nem ok nélkül tevém.

Az ablak kisded szobából nyilott, mely fölött sötét négyszegekből rovott
boltozat hevert; a falakon semmi meszelésnek vagy festésnek nyomai nem
látszottak, de azok köröskörül nádgyékényekkel voltak borítva. Szemben
ifjú leventénkkel asztal, egyetlen durván faragott kőlapból álló, kerek
vastag oszloptól tartva, s e mögött neme az ágynak, melynek alját
dagadozó tömött zsák képezé, igen csinos színvegyületű szőnyegből; egyik
végén hófehér párnák emelkedtek, a mennyire az előtte nyuló asztal
engedé áttekinteni, a tulsó szélén gazdagon aranynyal hímzett paplannak
szeglete tünedezett elő. A sötét boltozat tetejéből mécses fügött, három
kanóczczal, s kétes pislogó világa, mint széles gyürű deríté fel a
kőasztal karimáját, míg közepe sötét árnyékban borongott, s a falakat
csak kétes világ folyá körül.

Mindez, ha képes volt kalandorunkat fölhevíteni, annál nagyobb hatással
bírt rá azon két lénynek alakja, mely első tekintetre tűnt szemébe.

Az egyik mintegy harmincz évű nő volt, fejéhez szoruló, aranynyal áttört
főkötővel, széles fehér csipkékkel. Ez az ágyon ült, s könyökére
támasztva arczát, tekintett a vele szemközt ülőre. A mennyire őt ez ülő
helyzetben ki lehetett venni: felső öltözete sötét színű volt, karjain
felhasítva; a hasítékon gyolcs alruha tűnt ki, dagadozó hólyagokban. A
nőnek arcza azon bájló képek közőli volt, melyekben az érettséggel
párult szelidség hatásteljes kifejezése bizodalmat és vonzódást idéz
elő.

Az asztal világított szélén nagy, bársonyba kötött, s ezüst szegletekkel
s kapcsokkal ékesített könyv állott nyitva: a nő olvasott. Első
tekintetre megismerhette ebben Zokoli a szentírást, mely akkor minden
keresztény családnak igen becsben tartott bútora volt, s külsejére is
sok tekintetet fordítottak a régiek.

Az öregebbel szemközt, de, fájdalom! arczban ki nem vehetőleg, kerek
támaszatlan tábori széken, hasonlóul az asztalra könyökölve egy karcsú
hölgy ült. Karjainak igéző kereksége, teljes nyaka, s a legszebb
fodrokban gazdagon vállait körülfolyó szőke hajhullámok láttaták, hogy ő
a fiatalság éveiben van. Helyzetének ellenére, gyönyörű idomai
termetének, egész szépségökben tűntek elé, s ülése, mely valamennyire
oldalt hajlott, alig engede egy féltekintetet arczának kis részére,
mindenesetre elegendőt arra, hogy kalandorunk, a helyzet regényessége
hozzá járulván, a hölgyet a legszebbnek s legigézőbbnek színezze ki
képzeletében, melyet valaha látott.

Magán kívül volt, s szemei az ablakra tapadva, leheletét maradozni érzé.
A vele szemközti éltesb alak, a világított boltozatban, az átellenben
vonuló sötét hágcsó öblözetében természetesen semmit sem láthatott; de
aggály nélküli tartásából is az vala kivehető, hogy meglepetéstől nem
tart, s azért Zokoli egész kényelemmel folytatá vizsgálatát.

Gondolat gondolatot űzött elméjében. Az idő késő, így vélekedett
magában; tizenegy óra bizonyosan elmúlt már, itt a szobában ágy van, a
hölgy itt fog nyugodni, ő le fog vetkezni; azalatt a lámpa égend, én őt
meglátom, bizonyosan meglátom szemben, s mivel vizsgálattól nem tart, én
őt egész fiatal bájában látandom. Oh! sóhajtott magában: minő szép lehet
ő! Lehetetlen, hogy ily angyali termethez a természet nem a legszebb főt
adta volna.

Az ifjúság sajátja, a képzelgés tündérhonába merülni, kiszínezni azon
képeket, melyek a valóságban megjelennek s a regényesség dicskoszorúját
fonni alakjainak homloka körül. De a képzelet csapong, eszme eszméhez
simul, s a szent, tiszta lelki rajzokkal jókora adagja vegyül a
földiségnek; bár egy szűrt, tisztult kedély mindent visszautasít, mi
képzeteink szentségét homályosítja: mégis önkénytelen s akaratlan
elhullámzik elméje előtt az, a mi érzékeire hat, s a mit testisége
anyagit állít elő a lélek emelkedettségének daczára. Itt is látjuk,
miként tér el Zokoli a meglepetés első hév pillanatai után az
ihlettségtől, melyet a szép hölgy megjelenése s azon rejtett, távol
visszhangzó kardalnak szívet emelő hangfuvalma ébresztett benne.

A helyzet maga fejti meg, hogy neme a magasztaltságnak fogta lelkét
körül, s a lélek ily iránya, ily mozdulata ment egyelőre minden
földitől: ím egy pár gömbölyű kar, havas váll, a karcsú derék, a ruházat
alakhoz simuló s annak szép idomait kitüntető redőzete elég arra, őt
fellengéseiből a földre, s az érzékek vágyainak, sejtéseinek országába
leszállítani.

Gondolatinak folyamát néhány perczre önvád szakasztá félbe. Átfutotta
kevés pillanat alatt érdekes helyzetének minden árnyéklatát; s mi a
valóban kegyes, helyes, élvezhető abban? s mi az? a mivel jobb
meggyőződése nincs megelégedve, előtűnt elméjében.

A történet vezeté őt ide; az ifjú szív, s azon lovagi kör, melyben élt,
megfejti, hogy ő kapva kapott az előtte kinálkozó kalandon. A szép
hölgyet látta; de a látás kétes, talányos volt csak, mely a képzeletnek
tág mezőt nyitott, a nélkül, hogy egész tudnivágyát kielégítheté; mert a
már előtte érdekessé vált hölgynek arczát még mindig nem láthatá, s
talán egy tekintet arra, őt fellengéséből felköltötte volna. Mindeddig a
dolog természetes volt. Ő magát nem vádolhatta, mert semmit sem látott,
a mit akárki ne láthatott volna; de azon gondolat, hogy az érdekes
hölgynek lefektét kilesse, s egy látást kerítsen hatalmába, melyet az
illendőség s a lovagi kimélet hölgy iránt, már magában tilt: az ifjunál
legfeljebb önkénytelenül felmerülő eszme lehetett, de jobb meggyőződésén
kívül esett.

Ő magához tért, mint minden gyöngéd érzetű ember, ki ha egyedül van is,
bizonyos mérték érzete, s illő tudása, nem engedi, bár minő becscsel
kinálkozó vágyait gyöngétlen s illetlen úton kielégítnie.

Tréfa, gondolá magában: ha látom, hogy vetkezik, hátravonulok. Őt
kilesni, ez helytelen! igen, ez helytelen. Ez őt – ha tudná – sértené s
szégyenítené. De arczát látni, egy pillanatra, Istenemre! ezt óhajtanám.
Tehát béketűrés; ő csak megfordul, így el nem töltheti a hosszú
éjszakát. – Így fűzte az ifjú lovag gondolatit tovább. De minő hangok
ezek, melyek mint égi fuvalmak susognak itt körültem? mi lehet ez?
valami varázs terjeng itt. Nem volnék férfiú, ha rettegnék annak végére
járni, a mi itt történik.

E közben szemei mindig a nyiláson függöttek; az öreg nő újra olvasott,
oly nyelven, melyre kemény kiejtése miatt lehete tüstént ráismernie,
tudniillik csehül. Negyed óra telt el, s a hölgy arczczal nem fordult
feléje; végre az öreg betevé a könyvet. Zokoli távol harangnak
kondulását hallá, de nem volt az harangozás, hanem inkább egyes kongatás
valami érczlapon. Az öreg nő fölemelkedett üléséből.

– Serena! – így szólalt meg, s a legérthetőbb magyarsággal folytatá – az
áldozat ideje jelen van, vesd fátyolodat magadra, menjünk!

A csinos hölgy fölegyenesedett, s a mit már ülőhelyzete kétségtelenné
tett, arról hősünket felállása tökéletesen meggyőzte, hogy tudniillik a
hölgy termete egyje volt a legfinomabbul emelteknek, karcsú- s
gyöngédeknek, melyeket valaha látott. A Serena név lelkére hatott; úgy
tetszett neki, mintha annak értelemteljes fogalma összhangzásban állana
azon érdekes kalanddal, mely vele pillanatra mindent feledtetett maga
körül. Serena hófehér, szépen aranynyal hímzett fátyolt tett fejére.

Istenem! sóhajt az ifjú békétlenül: tehát csakugyan nem láthatom őt!
hiába időztem volna itt! minő irigy a sors irántam! s neme a szemrehányó
keserűségnek emelkedett lelkében. Serena az ajtó felé vevé útját, mely
balra esett, s annak küszöbe előtt megfordult, pillanatra fölemelte
fátyolát. A levente szíve hallhatólag dobogott, ő látta Serenát, mint
egy álomképet, mint alakját szeszélyének; mert e pár szó után: menjünk,
kedves anyám! a fátyol lehullámzott újra, s a mennyei arcz el volt
fedezve.

A mit látott, lelkébe edzé magát olthatatlan színekkel; nem tudá e
hirtelen tekintetében Serenának vonásait felfogni, nem tudott számot
adni magának arról, a mit látott; de egy kép élt e pillanattól óta
lelkében, határozatlan színekkel, tűnve jelenve, de örökösen,
kimozdíthatlanúl. – Feketék-e, vagy kékek az életosztó szemek? keskeny
vagy domború a mosolyos ajak? szabályos vagy szabálytalan e lelkes
arczél? mit tudta ő! Serena s azon sugárövedzett alak lelkében, mely ott
a kormányt erős kézzel ragadta meg, állott előtte; ez, és ennyi.

Eltűntek. Magyarul szólottak, mond Zokoli magában; s csehül olvastak. –
Uj talány – ki lehet ő? Istenemre! nem mindennapi lény. – De miért e
romban? miért ily egyszerűen bútorozott rejtekben? s minő áldozatról
volt szó? – mindezt meg nem tudá magának fejteni.

A lámpa folyvást ömleszté maga körül kétes fényét, s az ifjú
vaskemenczét, egy más ágyat jobbra a szegletben pillantott meg, melyhez
csinosan dolgozott lant volt támasztva; egy széken több téli öltözet
halmozva. Minden tárgynak itt sajátságos érdeke volt lovagunk előtt;
mintha elméjébe akarná e kalandnak emlékezetét a legkisebb részletekig
vésni, állott, gondolatiba merülve az ablak előtt.

Visszavárja-e Serenát? vagy vizsgálatát folytassa? – Mind a két eszmében
annyi érdek volt, hogy darabig nem tudá magát cselekvésre határozni.
Végül fölemelkedett görnyedő helyzetéből, s kezde az előtte újra jobbra
kanyarodó lépcsőkön lejebb haladni. Alig ment néhány másodperczig, midőn
magas, vasbádoggal borított, félig nyilt ajtót vett észre; nyilásából
ennek némi derengés hatott hozzáig; megkeményíté magát, s a nélkül, hogy
az ajtót tágabbra nyitná, igyekezett oldalast a szomszéd boltozatba
belépni, mi, nagy vigyázat után, zörej nélkül sikerült is.

Végig menve a földalatti teremen, előtte oszlopos folyosó nyílt, melyből
az előbb hallott kardal egész hangözönében hatott fülébe.

Végre a szemle, mely előtte bontakozott, őt elnémította.



A ROM TITKAI.

  A legmagasb csillagzathoz
  Emelték büszke vágyai.
  Nem volt oly messzeség, hová nem
  Vivék fellengő szárnyai.

_Schiller, Szenvey ford._

Egy nyiláshoz ért, mely e földalatti tágas boltozatnak kapuját képezé, s
vastag vasrudakból készült rostélylyal volt azon sötét folyosótól
elkülönözve, melyben állott. Helyzeténél fogva őt lehetetlen volt a
teremből látni; hallani pedig lépteit annál kevésbbé, mivel az odabenn
hangzó dal minden neszt felülmult.

A földalatti öböl előtte annyiban különbözött pinczétől, hogy ékbe futó
ívei igen magasak voltak, s góth ízlésben több szorgalommal készítve,
mint közönségesen pinczékben szokás. Várfenék[24] volt ez, melyet
történetünk korában vagy rejtett kincsnek tartására, vagy vívás
alkalmával menedékül használtak. Többnyire tekervényes és földalatti
utak vezettek ki ezekből, eleség megszerzésére ostrom idején s
menekvésre sürgető veszélykor számítva.

A mint Zokolinak tekintete a nagyszerűen ünnepélyes, fényesen
szövétnekekkel világított boltozatokba mélyedett, az első, a mit
megpillantott, oltár neme volt, majdnem szemben vele, aranytól csillogó;
alatta emelvény vonult körül, három lépcsővel, finom szőnyeggel borítva.

Az oltáron fekete feszület, s az istenember rajta a legfinomabb
ezüstből; jobbra az oltártól más emelvény állott három karszékkel, s ezt
hófehér mennyezet borítá, gazdagon színes virágokkal hímezve.

Az áldozóasztal két oldalában háromlábú, földön álló magas tartókban,
ezüst serpenyőkben töménynyel vegyült szurok égett.

A mennyezet alatti székek középsőjében ült egy azon aggszerű ritka
alakok közől, melyek tiszteletre, sőt ájtatosságra ragadják a nézőt.

Feje teteje hajtalan volt, míg halántékait s agya túlrészét sürű ezüst
hajhullámok folyák körül, s szabályos, majdnem görög tisztaságú
arczélének dicskoszorújaként fénylettek. Szemei az öregnek, ki több mint
századosnak tetszett, mélyen feküdtek öbleikben; de azokban valami oly
szilárd erő s áthatás mutatkozott, mely szinte félelmet gerjesztett, de
olyat, mely nem aggasztó nemű, hanem azon tartózkodásból foly ki, melyet
egy tiszteletreméltó alak idéz elő.

Öltözete e férfiúnak nyuszttal prémzett s béllelt felső öltöny volt,
hasított ujjakkal, térden alól érő, alatta festetlen magas bőrcsizmák
valának láthatók, minden sarkantyú nélkül. Kard nem csüngött oldalán; s
alsó öltözetét az összevont felső nem hagyá kitűnni; gömbölyű, alól
elálló nyusztprémmel kerített süveget tartott kezében. Tekintete nemével
a megszokott felsőségnek járt az őt körülözönlő sokaságon végig.
Szakálla ezen ritka alaknak övön alól ért, s nagy szorgalmazásra
gyaníttatott.

Az oltártól s az elébb leírt érdekes alaktól balra, egymással szemközt
magas férfiak állottak, téliesen öltözve, többnyire fegyveresek, s mivel
a teremnek két öblét sokaságukkal betöltötték, az egész jelenetnek
felséges tekintetet adtak. Előttük s itt ott a terembe lenyuló
vaskarzatoktól védett hágcsókon nők és gyermekek valának kivehetők.

Ezen egész népcsoportozat, mely több százból állott, csendes hangon
énekle egy ünnepélyes teli hangzatú szent dalt, melynek verseit előbb
egy ember mondá el, halk, de érthető hangon előttök.

Nemsokára a Zokoli megérkezése után, a teremnek azon ajtószárnyai,
melyek tőle balra estek, felnyíltak, s Serena lépett be festői bársony
öltönyében, melle alól fehér fellegzett selyem alsó ruhája hullámzott
ki; fejét irigy fellegébe borítá a kétrétű fátyol, kerek télies süveghez
tűzve, s termetének felső részét egészen körülfutá.

Serena volt. Az ifjúnak egy tekintet kelle csak őt megismerni; a fennebb
leírt kisebb boltozatban látott idősb nő követé a szép hölgyet,
hasonlóul fátyollal elfödve. A nők haladtak, s minden szem rajtok
függött. Járása Serenának könnyed, nemes, méltósággal teljes volt, s
mégis oly gyermekded, szűzies, hogy lebegni látszott inkább, mint menni.

A százados agg mellett foglalának jobb és baloldalon álló karszéken
helyet, míg az öregnek egy szeretettel teljes, majdnem kényeztető
tekintete látszék Serenát üdvözleni. Később jobbra fordítá fejét, s
szeme egy az oltárhoz közelgő férfiúval találkozott, kinek tagjait finom
gyolcs-ümeg borítá bokáig, melyen felül tág pluviale a legszebb
aranyszövetből, volt terítve; fejét sajátságos alakú, a püspöki süveghez
igen hasonló föveg födé. Tizenkét, fehér talárokba öltözött fiatal
férfiú követé őt, vastag sárgaviasz-, kiáltó színekkel tarkított
szövétnekekkel.

Az első, kiben azonnal felsőbb tisztű lelkészre ismert Zokoli, az
oltárhoz lépett föl, s miként egy ihletett, alázatos tekintettel fordult
az őt bámuló néphez, s áldó kezeit nyujtá ki; leventénk a szétvált
köpenyeg alatt, a hófehér ing mellén, egy vérveres, aranyszélű kelyhet
látott hímezve, arany ostyával, mely fölötte lebegett.

Azonnal tudta: hol és kik között van. Ezek hussiták, szólt magában: s
mivel üldözéseknek vannak kitéve, rejtekben s távol magányban tisztelik
önmódjuk szerint a menny urát; alkalmasint valamelyik martyrjoknak
ünnepét ülik most, mert azt mindig éjjel szokják tenni.

Ezen óvott földalatti ünnepély minden jelenségeit mutatá azon
felhevülésnek, azon hivői odaengedésnek, mely az anyaszentegyház kora
századaiban annyira feltünő volt.

Nem vala itt azon hanyag egykedvűség látható, mely egyházba nem az
ájtatos hivőt, az Isten alázatos imádóját, hanem a heverő időlopót
vezeti; szentségtelen könnyed beszéd hangjai nem susogtak, nem ült a
ledér mosoly az ajkakon; nem csevegett szomszéd szomszéddal; nem
járt-kelt a teremben: imádni jött ide a nép s titkon gyűlt össze;
kereste rokonhitű sorsosát; a lélek, a hit, a szent szenvedély folyt s
olvadott össze. Egy arcza volt a jámbor gyülekezetnek; egy óhajtása
emelkedett a durva kőiveken keresztül a magasba; minden gondolat
Istenhez volt irányozva.

Végre az éjfélutáni mise elvégződött s a hajnali harmat gyöngyeivel, a
derengő koránynyal szállt a szent áldozat a hivő keblekbe. Kenyeret
osztott az oltár embere a zsámolyához egyenkint járulóknak s ezt a
kehely szőlőnedve követé.

Az öreg, ingadozó lábain egy vértes ifjú lovagtól s a szelid fátyolozott
Serenától vezettetve, szállt le mennyezete alól s borult az oltár elébe;
ezüst szakállának erdeje az emelvény szőnyegén hevert, mint havasi hó.

Így fogadá ő a kenyeret s a kelyhet; így Serena, ki még egyszer emelte
föl csipkefátyolát, még egyszer láttatá arczának ábrándvonásait az
elragadott Zokoli előtt, de újra egy pillanatra, újra csak a körülte
gomolygó tömjénfüstnek ködétől határozatlan vonalokba elfolyva. Az
ifjúnak lelki állapotja valami oly sajátnemű volt, hogy önmagát lepte
meg; Serenát második látás után már olybá tekinté, mint régi ismerőt;
úgy jött neki, mintha tőle elválni nem lehetne, mintha végre azon érzés
magasztaltságát és szentségét, mely egész lelkét elfogta,
megkeskenyítné, megszentségtelenítné, egy nyiltabb, öltözetlenebb
tekintet a bájos hölgynek arczába, s mintha jól esnék neki szerelmének
dicsőült alakját, mérhetlen távolban, mint égből lepillantó szerafot,
tekinteni. Mindezen emelkedettsége az érzéseknek, mely a jelen köznapi
életben a hihetőség határain túl esik s csak ritka, szűzien tiszta
kedélyekben lakozik, egész összhangzásban volt történetünk korának
szellemével.

Nem volt e kor ment nemétől a rejtélyes ábrándságnak: a holtak lelkeinek
megjelenése nem nevetséges, tagadott; s a gonosz lélek beavatkozása az
élet viszonyaiba, számtalan esetekben előhozott, beszélt, igaznak
állított dolog volt. A csillagok befolyása az emberek életére s az
események fordulataira; a jóslók hitelessége s több ilyenek, napirenden
valának. Ezek a szellemi összefüggés lehetőségét képezék; élő, halott;
emberi lény, magasabb szellemek; ég, pokol, ember és ördög közt; s e
hiedelemnek rejtélyessége minden tekintetben az akkori életet, főleg a
szerelmet regényes színezetével aranyzá s annak érdekét növelte.

A kor szellemének vissza kellett Zokolira is hatni, kinek magasabb
emlékű lelke a köznapiság kábultságát, balhiedelmeit s babonáit
megvetette.

Végre az ének szívet emelő árjai elnémultak s az egybegyűltek kebleikre
hanyatló főkkel s földre szegzett szemekkel oszlottak el egyenkint,
hátra sem tekintve s magukba mélyedve. Zokoli eszmélni kezdett; úgy
vélte, hogy neki is jó lesz azon az úton visszatérni, melyen jött;
talán, így gondolkozott magában, még egyszer, pillanatra megláthatom
Serenát s hangjának édes csengését vihetem magammal; igen!
visszhangozzék az életemen keresztül, valamint csillagként ragyog
fölötte Serena.

Megfordult; de ki írja le megütközését, midőn alig három lépésnyire
tőle, az oszlopos folyosónak oldalában egy eddig észre nem vett ajtó
nyilt meg s abból lobogó szövétnekkel lépett két férfiú ki, talpig
aczélban s ezeket a fentebb leírt százados öreg követé; utána Serena
jött anyjával. Zokolinak öltözete annyira különbözött mindnyájokétól,
hogy ő neki fel kelle szükségképen tünnie; azonban első pillanatra az
emelkedő oszlop által félig-meddig elfödözve, az ajtón kilépő
szövétnekesek figyelmét kikerülte. Lovagunknak szive hallhatólag
dobogott a helyzet kétességétől, bár, mint bizonyost állíthatjuk, hogy
félelmet nem érzett; sőt azt hitte, hogy ezen ájtatos nép közt, a
fölfedezés alkalmával is, nem történhetik vele semmi, a mi lovagi
becsületére nézve őt aggodalomba ejthetné.

A szövétnekesek keresztül menvén csendes haladtukban a folyosón, az
előbbivel szembe nyiló ajtónak szárnyai közt tünedeztek el, melyek
kisértetien világított öblözetben engedék mélyedni a szemet.

Ezeket többen is kisérték azok közül, kik a földalatti imahelynek talán
e nyilásán kivántak inkább távozni, mint azon, melyen a bennlevők
többsége haladott ki. Zokolit mindeddig senki sem vette észre. Az öreg
már eltávozott, Serena pedig épen Zokoli előtt lépett el, midőn
egyszerre az utána jövők egyike, vad tekintetű hussita a Prokopok
korából felkiáltott: «Kém van itt! – ide férfiak, fogjátok körül.»

Serena hátra fordult, a gyönyörű ifjúnak bátor, nyilt tekintetével
találkoztak szemei. A ritkás csipkefellegen keresztül úgy tetszett
Zokolinak, mintha Serenának tekintete szilárdul és hidegen ütközött
volna egy perczre össze az övével s a hölgy ajkait megvetőleg emelte
volna fel. Serena az őt követő fiatal lovaghoz közeledett, kinek lelkes
arcza, bátor tekintete az ünnepély alatt feltünt kalandorunknak: «Boris!
– mond halk, csak alig hallható hangon – vigyázat! minden kegyetlenség
nélkül.» – Ezzel, figyelemre sem méltatva tovább Zokolit, hirtelen
távozott el, míg ennek szemei őt kisérve, utolsó szögletét redőzetének
elszalaszták a szomszéd öböl sötétébe.

Szünet lőn. Zokoli előre lépett s Boris előtt megállapodva, szemeit
nyiltan függeszté a leventére.

– Értesz-e magyarul lovag? – kérdé udvarias hangon – vagy anyanyelveden
törjem elődbe nyilatkozásomat?

– Szólj nyelveden! – felelt Boris komolyan.

– Magyar lovag vagyok! – viszonzá az ifjú – nevem Zokoli Mihály s Mátyás
elébe megyek Strazniczra, őt üdvözlendő; e regényes romnak varázsa
vonzott ide; történet e rejtekbe; de a mit láttam, szívemben marad, mint
titok, – lovagi szavamra.

– Így akármelyik kém szólhat – mond közelében egy öreg lovag, szilárd,
de nemes kifejezésű arczczal, kardjának keresztalakú markolatát ragadva
meg – e háborgós időkben, midőn tilos Istent szív szerint úgy imádni,
mint ki akarja, az ily kémnek halál díja! s tudod-e, vakmerő! ki nevedet
itt kimondani mered, hogy fejedre bér van téve?

– Tudom, – felelt Zokoli nyugton, – a csatatéren, – de itt egyedül állok
százak ellen.

Többen emelt gyilokkal közeledtek felé.

– Orgyilkosok között vagyok-e? egy haramiabarlangban! – kiált fel
Zokoli, s felsőségi tekintettel jártatá szemeit az őt sűrűbben és
sűrűbben körülgyürüdző népen, s marka kardjának markolatát szorítá.

– Megálljatok! – kiált élénken Boris, kezeit védőleg emelve föl a
támadókra – öreg atyánkat látom visszatérni, őt illeti itt törvényt
tartani, – helyet!

Az öreg a szövétnekesek kiséretével visszatért s ezen utóbbiak, a tág
folyosón kört képezve, az egész jelenetnek éjjeli ábrándvilágítást
adának, míg a jelenlevők vonásain a legkülönbözőbb kifejezése
mutatkozott az indulatoknak.

Az öreget Boris s az előbb megszólalt éltesb lovag fölsegíték egy síma,
nyomnyi emelékű kőlapra, mely az egyik oszlop talapzata hosszában
hevert. A szövétnekeseken túl a nézők bámuló arczai piroslottak. A tágas
körnek öblében Zokoli egyedül állott, tekintetét bizalommal s nemével a
tiszteletnek függesztvén az öreg hősre, kinek az egyházban látott,
ájtatosan ihletett arczkifejezését a birói fönség szilárd, nyugodt
kinyomása váltá fel.

– E magyar lovagot itt, – szól Boris – atyám, Bolezláw! történet hozta
ide.

– Történet? – felel megvetőleg az öreg – gondolod, nem tudom én, hogy a
római főpap emberei minden léptünkre ügyelnek? s az ó-hitűeknek ostora
csillagvégeivel mindig emelve van fölöttünk? – Kém ő! s bár mindent
örömest kerülök, mi hitem szelid szellemével ellenkezik, neki meg kell
némulni.

Néhányan újra emelt tőrökkel a körhöz közeledtek.

– Haljon meg! – szól az imént említett koros levente – vére szálljon
azokra, kik küldötték! – Ez a harmadik rejtek már, honnan az irigyek
kaján vizsga szeme űz bennünket, – haljon meg! fejére úgyis bér van
téve. Ő Zokoli Mihály!

Az ifjúnak ajkai körül megvető mosoly vonaglott: – Istenemre! – kiált
fel kevélyen – midőn szívet emelő szent dalotok keblemet dagasztá, midőn
elmém veletek együtt szárnyalt a magasba s ezen agg parancsnokot
pillantám meg százados redőivel becsületes arczának: azt hittem, hogy
szent szerzeteseknek rejtett imahelyére jutottam s minden jámborság s
ájtatosság körötökben; hogy az istenembernek szelidsége szól
sziveitekben, ki a véres áldozatokat megsemmisítve, a kenyér s a kehely
szelid ártatlan színében száll mennyből alá, megjobbítani a vad emberi
fajt! – s ím emelt gyilkok fénylenek elém szomjú hegyeikkel! – Jó lovag
vagyok! nevem tiszteletes, onnan a Tax és Geiza idejökből; kész vagyok
meghalni! de orozva ölni, mint ti, nem tudnék soha. De csak akkor halok
meg önkényt s védelem nélkül, ha itéleted, te mogorva vén, ott az oszlop
alatt! igaz és kedves azon mindenható Istennek, kit imádasz úgy, mint
én!

– S ki fogja azt elitélni közted s e tiszteletreméltó parancsnok közt? –
mond egy serdülő ifjú kopjás, előbbre lépve. – Nézd ezen agg vonásokat!
ez öregnek neve köztünk: az igaz! s a mit ő mond, szent és másolhatlan.

– Van egy szentebb és igazabb fölötte s felettünk, – felelt Zokoli
ihlettséggel – az, az Isten maga! Ő itéljen közöttünk. – Ekkor nehéz
vassal pikkelyezett bal keztyűjét levonta kezéről s a porba vetette maga
elébe. Borisnak arcza lángolt s egy bámuló részvéttel teljes tekintetet
vetett Zokolira, ki fennyen s nyugodtan állott előtte, mint egy Isten, s
a levetett keztyűre mutatott: «Én Zokoli Mihály Kálmán, Isten s emberek
előtt állítom s jó kardommal vagyok kész, komoly vádperre kiállani
minden ellen, ki ellenkezőt mond: hogy ezen öregnek itélete hamis és nem
Istentől jő; mert az irás mondja: «Ne itélj, hogy ne itéltessél meg». Én
kém nem vagyok, átok ezekre! hanem szabad magyar lovag, ifjú királyom hű
szolgája, kit az úr felettünk éltessen magasra!»

Az öreg Bolezláw mellett álló idős lovag leszállott a széles kőlapról, s
a lovaghoz közeledett, míg az ifjabb Boris egy ugrással mellette termett
s kardja már hüvelytelen fénylett a majd nappalian, bár vérpirosan,
világított körben.

– Engem illet a viadal, – szól Boris, élénken felragadván a keztyűt – s
ha itéleted Istentől jő, én győzni fogok, Bolezláw! Első komoly csatám
ez; Istenemre! kevély vagyok ily nemes, nyilt és bátor lovaggal mérni
meg aczélomat. – Helyet itt!

Az öreg Bolezláw megszólalt: – Ketten indultatok a viadalra; te ragadtad
a keztyűt fel előbb, de a másik nemes lovag ott idősb náladnál s övé az
évek elsősége, – tehát határozzon a sors közöttetek.

– Jó, – felel Boris – minden a maga rendén s lovagi egyenességgel. – Két
kopjásnak intett s a termetes hadfiak a körbe léptek. – Ezen ifjúnak
itt, – mond Boris, rámutatva az egyikre – kardja tisztább a rozsdától,
mint annak, – folytatá, a másikra mutatva. – Mit mondasz lovag?

Az éltes lovag udvariasan fordult Boris felé: – Én az ellenkezőt
állítom, ifjú s a kinek igaza leend, azé a csata.

– Ám legyen, – szólt Boris feszülten.

Az agg Bolezláw intett, s a kopjások kardhüvelyeiből a világos aczélok
kisurrantak, mint két holdsugár s fényesek és tiszták voltak. Egyszerre
a rejtett folyosónak magas boltozatáról egy nedvcsöpp vált el s az egyik
kinyujtott kardlapnak vasára hullván, elszéledett rajta, s mint könnyű
rozsdának indult folt fellegzett azon.

– Ez a te embered! – kiált fel diadali örömmel Boris – az enyimnek
aczélát szenny nem födi! a csata az enyém!

– Amen! – kiált az agg Bolezláw, míg az éltesb lovag bosszusan harapta
össze ajkait.

A kör, melyben állottak, azonnal megtágíttatott; Zokoli bő mentéjét
leveté s ragyogó mellvérte csillámlott.

– Itt sisakom a leemelt kalpag helyett, – mond az éltesb lovag, kinek a
csatáról le kellett mondani, s aranyveretes sisakját odanyujtá
Zokolinak.

A magyar levente nyájasan elfogadá, hátrészén a kapcsot bővebbre
eresztvén, föltette azt, s kardot rántott.

A sisakot átengedő lovag hosszú kardját vonta ki. – Itt, derék lovag, –
mond – vedd ez egyenes fegyvert görbe aczélod helyett, hogy hasonlók
legyenek véd- és támadó fegyvereitek.

Zokoli átnyujtotta a lovagnak kardját s az övét fogadá el. A csatára
készen állott a két lovag, merészen, de tisztelettel mérve egymást
tetőtől-talpig.

Az öreg Bolezláw a harczjellel késett még.

– Leventék! – mond a mindig udvarias éltesb lovag – a csata első vérre
megy, nem halálra, mert e lovag itt nem kém, minő igazán hiszem, hogy
kenyérben s kehelyben vettem ma az úr testét magamhoz! – Nem illő, hogy
halállal lakoljon, hogy büntessék egy kalandért, minő kedves a fiatal
kornak.

– Ki felel hallgatásáról, ha győzend vagy veszt, ha élve marad? – szól
csendes nyugodtan az agg biró a kőlapon.

– Egy kézcsapás tőle! – felel Boris élénken – mert ő lovag. Szent
Huszra! ha tőreitek a halált ássák keblébe, vagy eme kard szalad
termetén keresztül; a hült testben a nyelv néma s a lovag hangtalan,
mint egy szobor; nem több az lovagi kézcsapásnál; a legerősebb lakat és
zár az, melyet ismerek!

Zokoli bámuló tekintetet vetett a szólóra. – Ifjú lovag! – kiált fel – a
mit szólál, emberül volt mondva s a ki e szavakon kétkednék, nem lovagi
lélek volna abban. Lemondanék a csatáról, ha nem kivánná ezúttal
becsületem azt; de veszítsek bár, vagy győzzek, a mit szemeim itt
láttak, titok marad az egész világ előtt.

Egy jóváhagyó susogás követé Zokolinak e nyilatkozását.

– Esküdj! – kiáltának többen.

– Ezt tette már, – szól Boris – mert a lovag adott szava eskü.

– A dologra, – mond komolyan a százados levente s felmagasodott görnyedő
állásából; valami oly méltósággal s fönséggel teljes volt ezen aggszerű
alakon, hogy benne a parancsolni szokottat nem lehete első tekintetre
meg nem ismerni. Keztyűjét vonta le kezéről, s magasan emelve vetette a
küzdhomokra s ajkairól hangzott az elhatározó: – előre! Isten nevében.

A viadal megkezdetett, minden felbőszülés és gyűlölség nélkül,
körüllehelve azon lovagi szellemtől, mely hajdan e vad bizonyítványaiban
a férfiúerőnek, nemét az enyhítésnek és számításnak vegyíté. Úgy
látszott, hogy mindketten állásaik vételében s azon biztos
szemmértékben, mely annyira szükséges és emeli a viadalt, igyekeztek
kitüntetni magokat, kevesebbet törődve azon, hogy egymásnak ártsanak,
mint azon, hogy élénk csapásaikat hideg szemiránynyal fogják fel s a
kardjátékban azon szabatosság s tisztaság tünjék fel, mely nélkül a
vívás durva kardcsörgéssé aljasul. A többször említett éltesb levente
ittas bámulattal követé Zokolinak gyönyörű mozdulatait s élénk tiszta
kardjátékát, míg Borisnak egy súlyos csapása után hátra tántorodott ez;
de a következő pillanatban egy vágással felelt, melynek erejétől a Boris
fegyvere lehanyatlott.

– Vitéz! – mond Bolezláw – a csatának vége!

Zokoli leeresztette kardját, s a sisak rostélyát fölemelve, kivette azt
fejéből; arcza lángolt, s tekintete valóban meglepő volt, férfi-arczot
mutatván úgy, miként az legszebb, tudniillik, a nyugodt erőnek s
önbecsérzetnek nemes kifejezésével.

– Kegyed derék magyar lovag! – mond Bolezláw – ártatlanságát
bebizonyította; s mi a jövőt illeti, osztozom Boris bizodalmában s nem
kétkedem: a jelenlevők sem kivánnak több biztosítást, mint kegyednek már
előre adott lovagi becsületszavát, hogy minden, a mit itt látott, titok
maradand s kegyed jelenben vagy visszatértekor nem fog egy lépést többé
tenni, melyről ellenkezőre gyaníthatnánk.

Zokoli közeledett Bolezláwhoz s kézcsapással erősíté az egyezkedést.

– Most, – mond Zokoli, Borisnak nyujtván kezét – Isten veled, nemes
ellenem, s veletek mindnyájatokkal! én távozom s minő igazán szent egy
lovag szava, soha lábam e romnak küszöbét át nem lépi többé, hacsak erre
magatok fel nem szabadíttok.

Zokoli visszaindult azon az úton, melyen jött; csendesen haladott a
lépcsőkön fölfelé; balra a Serena ablaka világított. A lovagnak adott
szava szent volt. Védhetlen vágy szorítá keblét megállani, egy
tekintetet, percznyit bár, vetni az ablakon keresztül, még egyszer látni
őt; lábait a földbe vélte gyökerezni.

[Illustration: – Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége!]

– Hátra! – mond magában – vétkes vizsgaság. Szavamat adtam. Én látandom
őt, egy kedves előérzet jósolja nekem! Ki lehet? tekintete oly hideg,
oly kevély volt! – Rám ő gondolni, emlékezni nem fog soha! – s én? –
bennem az ifjú szenvedély összelobog!

De menve gondolá mindezt s végre a rejtek nyilásához ért. Körülötte
kétes sötétség borult, a hold elrejtezett s komor hófellegek függöttek a
romnak csendes tornyain; az ablakréseken sötétkéken derengett az ég be s
fagyos szellő süvöltött a ritkult zsindelyzeten keresztül. A kiemelt
négyszöget újra visszahelyzé nyitjába, s a tág teremnek ürén haladott
keresztül, mint egy éji rém; lépései messzire kondultak meg a jeges
kőlapokon. Így folytatá útját a sötét vár kapuján ki, le a menedékes
bérczen, a tornyozó sziklák közt – némán, gondolatokba mélyedve, a
Serena képével gazdagult kebellel, boldogabban s boldogtalanabban, mint
ide jött; végre a tanyához ért. A máglyák alig pislogtak már, körüle
minden csendes volt, csak az alvók horkolása s a szénájokon rágódó lovak
nesze ada éltet a holt, téliesen szigorú képnek, mely előtte terült.

Zokoli levágott tölgynek törzsökén foglala a tűz mellett helyet,
felpiszkálva azt s lelkében egy világ nyilt s előtte állott annak
szelleme: Serena.

*

Míg a követség másnap reggel gyorsan közeledett az agg Prága felé: ott
semmi különös nem történt. Podjebrád hatalmát s befolyását igyekezett
szorosbra vonni; fegyvereseket gyűjtött s az üres időt vadászattal s
lakomákkal töltötte. Néha egy-egy útat tevén az országúton keresztül s
ily alkalomkor napokig mulatott azoknak kastélyaiban s váraiban, kik
vele egyetértettek, nézeteiben osztoztak: részint rokonérzetből, részint
egyes önérdekök tekintetéből s terveinek kivitelére segédkezet
nyujtottak.

Mint háló ágazott el e Podjebrád rég szövött egyezkedési fonadéka
Csehországban; a hurok vége a hatalmas parancsnok kezében volt, s a terv
annyira érett már, hogy e hálót naponkint szorosabbra, szűkebbre,
sűrűbbre vonhatá. Egy szorgos pók, szövedéke szögletében guggolva,
önkészítette hajlokából mint őt fellegző leshelyből, várta a martalékot.

Podjebrád koros férfiú volt, de arczának ép, erőteljes kinézése alig
gyaníttatott korára; vonásai inkább gömbölyűk, mint élesek voltak, de
összes hatásuk kellemetes; mindez, férfias tartós erőre mutató termettől
kisérve s a hol szükség volt, a legkötelezőbb módtól támogatva –
megfejti azon felsőséget, melyet a csehektől maig is tiszteletben
tartott férfiú kivívott magának.

Bretizláw kedvelt tudományát, a csillagászatot űzé kifogyhatlan
szenvedélylyel, nem haszonlesésből, nem hogy titkai által magának
befolyást és annak tartósságot szerezzen; hanem egyikéből azon kiváló
előszeretetnek valami iránt, melyeken túl minden fél érdekűvé silányul,
s melyekben az eszmék központosulnak, s minőkhöz az elme, mint enyhe s
vigasztaló menedékhez tér egyéb gondjai után vissza.

Prága fölött az égnek sátora borult, oly tisztán, felhőtlenül s csendes
méltósággal, mintha a halandót a fentuszó égi testek magok szólítanák
föl, szelid fényökben olvasni sorsát. A hold nem világított, a lég
széltelen volt; a ritkán tiszta tejút, csillagkaszásával oly derülten
ölelte az éjféli boltot körül, mintha azt óva tartaná össze. Az utczákon
őröket lehete látni bárdos dzsidákkal a sötét kapuk előtt; a falakon az
éjbe bámuló had fiai állottak; az ablakok sötétek voltak, csak az egyik
épületnek magas, bástyaalakú tornyában pislogott egy derengő mécses
világa.

A torony a Bretizláw házának felső emeletéből nyult ki. Ide sietett ő,
mikor mindenki nyugodott; ide helyezé műszereit, könyveit; itt tekintett
ő a nagy világ könyvébe, mely tágas légkupjával, fénylő égi betűivel
csillogott fölötte; s itt volt ő jelenben is a kis Izabellával, ki egy
széken ült, ájtatos tekintettel kémlelve atyjára.

A szobácska, melyben őt megpillantjuk, közepes, négyszögében
állványokkal, asztalokkal ellátva, neméhez a műhelynek hasonlíta; mert
Bretizláw, kedvencz tudományához a szükséges műszereket maga készíté
olykor, s ha ezt nem is tette, mindig volt hol egyiken, hol másikon
valami igazítani, emelni, forrasztani való. Az ég és föld gömbölyei
szépen dolgozva s elevenen kiszínezve tüntették ki magokat a többi
műszerek között: néhány látcső, serpenyők, szelenczék, irott könyvek,
tekercsek, itt-ott egy nehéz karszék; a tág kandallóban izzó kőszén, s
mellette egy púpos hátú fél álmos famulus, ülve hatalmas fuvóval,
csendes és szótalan.

Bretizláw szép, férfias termetén sötét talár folyt le, szíjjal derekához
szorítva, s fején nyuszt-süveg ült; egyik asztal előtt foglalt helyet; a
famulus urának egy intésére eltávozott.

Az öreg csillagász fehér lapot helyzett maga elébe. – Jer, kis leányom!
– mond – közelebb, s tekints figyelemmel ide. – Izabella az asztalhoz
közelített, s az öreg ülése mellett állott meg, ki bal karjával ölelte
által leányának karcsú derekát; a gyermeki fő atyjának vállához ért, s a
szép, életteljes ábrándszemek a tiszta lapra voltak szegezve.

Bretizláw egy négyszeget rajzolt. – Nézd e négyszöget, – mond, – ez a
nap háza.[25]

– Ezt már tudom, – felel a leányka.

– Jó: tehát folytasd a rajzot, itt a szén. – Izabella a kész négyszeg
körül egy nagyobbat kerített, hogy a kettő közt mintegy fél hüvelyknyi
hézag maradott köröskörül.

– Jól van-e így? – kérdé, arczát az öreghez emelve.

– Igen jól; tovább!

Izabella a kisebb négyszög szegleteiből a nagyobbnak szögletéig, egy-egy
vonást húzott, úgy, hogy a hézag négy egyenlő részre lőn osztva.

– Igen helyesen, – jegyzé meg atyja, az egyik, kissé görbe vonalt
egyenesebbre igazítva. – Mi következik most?

– A nagyobbik négyszeg oldalvonásainak közepét kell fölkeresnem. – A
leányka ritka szemmértékkel hibátlanul jegyzé ki a középpontokat.

– Most még a vonalakat végezd be, – mond Bretizláw, a lapot megtekintve,
– a rajz tiszta.

A kis csillagásznő az egyik ponttól a másikig egy vonalt huzott, úgy,
hogy annak közepe a kisebb négyszög szegletéhez ért, s folytatá, míg
minden pont össze volt kötve; s így egy új négyszeg alakult, melynek
oldalai a nagyobbik négyszeg oldalainak egyik közepétől a másikig
terjedtek.

– Ez az! – mond atyja – s most már csak a számok hibáznak.

A mint e leirásból világos, a két négyszeg közti hézag tizenkét
háromszegre lőn osztva.

Izabella egyikét a középső háromszegek közől az I. számmal jegyzette
meg; jobbra jött II., balra a XII.; a kettőtől jobbra III.; tovább IV.,
és így XI-ig, mely szám épen a XII. bal oldalára esett.

– Mik ezek a háromszegek itt, leányom?

– A nap házai.[26]

– Helyesen! meg tudnád-e nevezni őket rendre? kezd az elsőn.

– Az I. – felel Izabella, gyönyörű kis ujjacskáival rámutatva – az élet
háza; a II. a gazdagságé; a III., IV., V. az örökösödés, végrendelet s
ajándékok házai; a VI. betegségé; VII. házasságé; VIII. ijedelem s
halál; IX. vallás s utazás háza; X. hivatal s méltóság; XI. a barátság
háza; XII. végre, az erőszakos halálé.

– Mit tesz a csillagász, midőn valakinek születésekor sorsát akarja a
csillagok közt olvasni?

– A látcsövön – felel Izabella – az uralkodó csillagzatokat keresi ki, s
ezeket felosztván az előbb rajzolt házakban, természetökből von
következtetést az újan szülöttre.

– Melyik csillagzatot helyeznéd a hatodik házba?

– A szűzet!

– Helyesen! s a kilenczedikbe?

– A halakat!

– Gondolkozzál egy kissé; a kilenczedikbe?

– A nyilast.

– Úgy van, leánykám! – S mit jóslanál annak, ki a nyilas jegye, vagy
uralkodása alatt született?

Izabella elmosolyodott. – Szeretni fogja az ily ember az utazást a
tengeren; sok élénkséggel birand; barátokat szerzend, de azoknak
vagyonát költi el: nagy vadász, futó, lovag leend, s jeles bajvívó.

– Helyesen, s lelki tulajdonokat minőket mernél neki igérni?

– Mondanám: hogy igazságos leend, titoktartó, állhatatos, de sok
önszeretettel birand.

– S ha nő?

– Ha nő: nyugtalan kedélyű, de munkás és szánakozó; szeretni fogja az
utazást, de kissé követelő leend. Tizenkilencz éves korában megyen
férjhez.

– S ha akkor nem?

– Úgy huszonnégy éves korában.

– Derekasan.[27]

Izabella csintalanul mosolygott magában; de mihelyt Bretizláw feléje
tekintett, igyekezett arczának komoly kifejezést adni: azonban atyja ezt
észrevette.

– Mondd meg nekem, – szól az öreg komolyan, – mi izgat a komoly és szent
tudományban téged nevetésre?

– Nekem – felel a gyermek – régen egy kétségem van, s megvallom, hogy
valahányszor ez eszembe jut, mindannyiszor elnevetem magamat, mert
szégyenlek vele eléállni, azon bizonyos meggyőződésben, hogy a
legtanulatlanabb csillagász képes lenne azt megsemmisíteni.

– Hadd halljam, – mond az öreg, figyelmezve, mint a ki szenvedélyes
örömet talált minden kétségek feloldásában, melyeket valaki kedvencz
tudománya ellen gördíthetett.

– Azt mondád nekem, atyám, egykor, hogy a boroszlói volt tanácsosnak
Rückernek két leánya született egyszerre; de magad tudod, hogy egészen
különböző természetűek voltak. Az egyik jámbor s istenfélő, a másik
gonosz és perlekedő; az egyik férjhez ment, a rosszabbik maig is otthon
van; végre a jobbik a vízbe halt, míg a rosszabbik él, és úgy néz ki
mint az egészség. Ha ezeknek sorsaikról igazat szólottak a csillagok:
miként lehet, hogy az egy órában szülötteknek sorsuk ily különböző?

Az öreg a leánykára meresztette szemeit. – Hm, leányom! ez az eset
különös; azonban egy órában születni, még nem teszi azt: egyszerre
születni; – a csillagok helyzete az égen perczről perczre változik.

– Igaz, – jegyzé meg a leányka, de úgy látszott, hogy atyjának
feleletével nincs egészen megelégedve. – De fejtsd meg nekem, kedves
atyám! – folytatá – ha a csillagokban az van írva, hogy gonosz leendek,
– nem jobbulhatok-e meg? s hogyan egyezik az Isten örök igazságával,
hogy rossznak szülessem?

– Te attól nem tarthatsz, kedvesem, – felel az öreg, – mert te a szűz
alatt születtél.

– Ez szerencsés véletlen, – felel a gyermek, de nem akarván engedni
eltéríttetni magát tárgyától, – de ha már rosszabb csillagzat alatt
születtem volna?

– Nyugodjál meg szerencséden, leányom, s örülj annak!

– De, – kötekedett tovább az elmés gyermek, – midőn Nagy Sándor vagy
Cæsar született, ugyanazon pillanatban ezrek születhettek; miért vált
tehát csak egy Cæsarrá, egy Sándorrá? holott a csillagok ezeknek sem
jósolhattak többet, mint amazoknak. Oh atyám! a tudomány hosszú, mondod,
s az élet rövid; én azt hiszem, hogy sok van a csillagokban írva, mit te
még nem tudsz olvasni.

– Minden, a mi homályos előtted, leánykám! világos leend, ha mélyebben
hatsz a tudomány titkaiba.

– De képes-e a tudomány feloldani oly kétséget, melynek feloldása
lehetetlenséget képez? – Hallj atyám engemet! Azt beszélte nekem Hunyadi
Mátyás egykor: hogy egy nőnek két ikergyermeke volt, s a nő mind a
kettőt a kútba vetette. Az egyik történetesen ruhácskájával egy kiálló
kövön megakadott, s reggel, bár alig pihegve, élve találtatott s
felnövekedett, míg a másik elveszett. Hogyan történhetett az?

– Már mondtam neked, leányom, – felel az öreg kissé békétlenűl, mert
leányának ellenvetései nem kevés gondot adának a feloldásra, hogy a
csillagok perczenkint változtathatják helyzetöket.

– Az igaz, – folytatá Izabella – de ha nem egy perczben születtek, s
következőleg nem egy sorsot igértek a csillagok nekiek: hogyan történt,
hogy anyjuk mind a kettőt a kútba vetette?

– Ej, leányom! – szól Bretizláw, egészen elvesztve béketűrését – én az
egész történetet mesének tartom.

– Hunyadi, kivel olykor vitatkozunk, szavát adta, hogy a dolog való, – ő
adta szavát!

– Lehet, hogy őtet is hamisan tudósították; de már elég, kedvesem! –
Egyet jegyezz meg mindenesetre magadnak: akkor állj ellenvetéseiddel
elő, mikor a felséges tudományt egészen ismered; remélem, akkor magad
fogod azokat feloldozhatni.

A leányka hitetlenül rázta fejét.

– Nem, nem! – gondolá magában – senki sem veszi el hitemet a jó
Istenben, kinek jóságával ellenkezik ily elhatározott sors. A csillagok
intenek s óvnak, ennyit hiszek; de nem változtathatlanok jóslataik; az
Isten nagyobb a csillagoknál.



AZ ESTEBÉD.

  Tűnnek évek, jönnek évek,
  Köd- s homályra fény derül.

_Bajza_.

Míg Bretizláw a csillagászat titkaiba avatá szíve gyermekét, az ifjú
beszterczei gróf, Mátyás az apród, csendesen ült egyik szobájában.
Minden körüle a serdülő szenvedélyeire s hím foglalatosságaira mutatott.
A szőnyegekkel borított fal mellett csinosan dolgozott fogas-állványokon
fegyverek csillogtak; vas-ingek, arany pikkelyezett szegélylyel, s elől
gazdag boglárokkal ékesítve, fénylő sisakok, életlen, játékvívásra szánt
görbe kardok, kerek pajzsok; egy szögletben éles, életlen kopják;
másokban horgok s halászatra szükséges készületek; az egyik állvány
előtt nyúló asztalkán sólyomvértek, ékbe futó éllel, s apró
sólyom-süvegek hevertek.

Iró-asztala pompás kéziratokkal volt megrakva; bőr írlapjaikon a festett
eleven-színű képek s czifra aranyozott betűk, Mátyásnak már akkor
keletkező tudnivágyára s ízlésére mutattak. Egy nyomtatvány hevert
előtte, nagy, könnyen olvasható fekete betűkkel, sertésbőrbe tartósan
kötve. Egyszerű ágya tigrisbőrrel volt födve, s alatta szürke szőnyeg
terítve; kisebb állványon ezüst- s arany-czafrangok, törökös kantárok s
fényes hímzett takarók függöttek. Néhány karszék nádból font, s zöld és
fehér mázzal fényesített, egészíté ki a szoba bútorozását; az egészet
két, iróasztalán nehéz zöldes réztartókban égő sárga viaszgyertyának
fénye világítá.

A szoba gazdag bútorozásával kevés összhangzásban volt az ifjúnak
öltözete, mely közönséges zöld posztóból készült dolmányból s nadrágból
állott; mellét fekete bársonymellény födé, s dereka körül zsinóros öv
volt kerítve.

Mátyás fölkelt s keresztbe font karokkal járt fel s alá szobájában; néha
egy kardot vett elő, s élét tekinté meg, vagy dolmánya szárnyával
törülte meg azt. Végre asztalához ült újra, s Julius Cæsarnak galliai
hadviselését kezdé olvasni. Az ifjú arczán nemes tűz lobogott, s miként
azon óriási terveken haladott tovább elméje, melyekkel a nagy imperator
kerített egy ostromlandó várat körül, emeltette vívó tornyait, gördültek
a hajtómívek elő: úgy tetszett nekie, mintha idegei feszülnének, s
keblén harczvágy zajongna fel. Gyorsan haladott a sorokon, melyek a
római dicsőség s hadierő világát tárták szomjú keble elébe. Látta az agg
legionárokat nehéz fegyverzetökben, férfiasan barnult vonásaikkal; a
hajdani Germania segédlovasságát félmeztelen majd, de súlyos
fegyverekkel s gyors lovakon. A porta decumanán lépett be képzetében a
Cæsar táborába, haladott a sátrak közt, látta, miként volt minden a
legszebb rendbe; s a hadi élénk életet egy kába lépés sem zavarta fel;
lelke emelkedett, visszavágyott ama bajnok-korba a véres csaták közé a
kevély Rómába, s gondolataiban a rostrumokra lépett; majd mint consul
szólott az egybegyűlt néphez, dühét zabolázva nemes szavak erejével,
majd mint komoly szilárd tribun felelt a nép érdekében. Elméjében magas,
fényes gondolatok emelkedtek, s vágyott pályakörre, gúnymosolyt vetett
heverő fegyvereire, s vadász-, halász-eszközeire, úgy tetszett neki,
mintha szobája dióhéjjá zsugorodnék.

Minden tulajdonok közül az ifjú Hunyadiban a tetterő fejlett ki
legjobbkor. Magára levén hagyatva, megszokta magában bízni, s
alárendeltetése azon forró óhajtást szülte: szabadnak lenni s
cselekedhetni. Nem lehet azonban tagadni, hogy lelkületének kifejlésére
nagy befolyással volt az erőteljes Podjebrád társasága, ott látta
legelőbb Mátyás a félzsinórmértékek veszélyét, s az elhatározott
cselekvény sikerét. Az elsőt Podjebrád elleneinek félelemmel párult
félszeg rugódzásaiban, az utóbbit a mindig erővel s rögtön cselekvő
főnökben. Mátyásban, fiatalsága miatt e tetterő, ezen elhatározottság
majdnem a kora okosságnak terhelő bélyegét viselé, s főleg éltesbekkel
való érintkezéseiben kitört, de utánozhatlan nyájassága, s azon jókor
sajátjává tett tapintat, mely épen oly történeti valóság, mint
cselekvési ereje s korát haladó elhatározottsága, – többnyire
megengesztelék iránta azokat, kiket az ifjúnak képzelt elbizottsága
sértett, végre pedig azon magát soha meg nem czáfoló következetesség,
melyet bizonyított, tiszteletet szerze makacsságának.

Az apródunk ablakát nyitá ki; a kevély Prága házfödelein, a sötét
tetőkön az agg Hradzsinnál szárnyalt el szomjú tekintete. A IV.
Károlytól épített főegyháznak magas ablakain átcsillogott az éji mécs
szelíd sugara, távol a lassan emelkedő hold világa ömlött el a königsali
útnak kanyarodásain s a Moldva partjain, mely mészsziklák alatt szép
hajlással lejt a száztornyú Praha[28] felé.

Látszott jobb partján a magos Wissehrád, hol Przémiszlók uralkodtak, s
melynek fecskefészkekként előrugó ormain Libusza, a tündér lakott.

Balra az ó-város gyűrűje terűl, s a kevély híd, tizennégy ágra szegvén
oszlopaival a Moldvát. Miként a csillagos ég fodor habjaiban tükrözé
magát, úgy tetszett, mintha szent Jánosnak csillagai mosolyognának fel
nedves szőnyegéről.

Tovább a kevély folyam szigetei; az erdőkerített Lőrinczhegy hosszú
gerinczén a Stránski Zdvor; a Hradzsintól balra a Malenki Strani nyúlik
el, hol fényes lovagok laknak. Itt-ott az utczákon csendesen haladó
népet lehet csoportokban látni, vagy gyalog, vagy lóháton, ritkábban
tágas tengelyre szegzett kocsikat s hordszékeket.

A mint Mátyás a wissehrádi sziklák tornyaira tekintett, lenge köd
ömlengé azokat körül; az ősz cseh mondák ébredtek föl ifjú keblében, a
kor regényes szinezetének egész pompájában, mintha Libusza s Wlaszta
ringatnák abban silphi tagjaikat; s a bölcs Krokusz s a cseh hajdan
mesés leventéi emelkednének óriási tagjaikkal mögöttök, nehéz vértekkel
és sisakokkal, melyekről kevélyen nyúlik fel a sasszárny, vagy a hétfejű
sárkány.

S hogy a kedves csalódásból semmi se hibázzék, egy hófehér mén,
történetesen ólából szabadulva, emelt fővel nyargalt a hidon keresztül,
mint Libusza ménje, melynek a csehek királyát kelle fölkeresni: ülve
fatörzsökön, s vasasztal előtt költve el szerény ebédjét, az ekevason
ebédlő Primizláwot.[29]

A nyugoti oldalán a prágai várnak három aggszerű torony tűnt fel, az
úgynevezett szarvas-árok szélén: a fehér, a dalyborka s a fekete. – De
mindez s az egész város egy pontnak tetszett nekie, s a világ szűknek.

Halk kocczanás költé fel ábrándozásából, s mint a ki egy édes álomtól
boszúsan válik el, s a képzetek országából sülyedést lát a sivatag
valóba: fordult Mátyás a szokott ave-val hátra.

A nyílt ajtón tiszteletet előidéző férfiú lépett be, az élet delében.
Magas termetén fekete, bokáig érő, elől apró gombokkal megrakott öltöny
folyt le, ezenfelöl fényes mellvas csillámlott ki a bő, veres
zsinórokkal gyéren diszített téli mente alól; oldalán egyenes kard
csüngött.

– Atyám! Vitéz! – kiált fel Mátyás a legédesebb meglepetéssel, s
szaladt, mindkét kezét előrenyújtva, a közeledő férfiúhoz, ki kezeit
fogadván, szívesen rázta meg azokat. Mátyás az akkori idők szellemében,
de hálából is régi nevelője iránt, vonta ajkaihoz az egyház emberének
jobbját. – Üdvöz légy, atyám Vitéz! – mond – minő kedves meglepetés ez;
ah, ne szólj még! – engedd kedvelt vonásaidon legeltetni szemeimet;
hagyd, hogy ennyi nélkülözés után egy honi arcznak nemes, komoly
kifejezésén nyugtassam tekintetemet, – minő jól, épen, erőteljesen
nézesz ki, atyám, nevelőm! s most már szólj! mily váratlan szerencsének
köszönhetem jelenlétedet?

Vitéznek szemei tisztelettel s kedvteléssel voltak az ifjúra függesztve;
úgy tetszett neki, mintha az épebb, erőteljesebb lenne, mint utolsó
látásakor, mintha arczában valami érett, férfias léteznék, a mi őt a
jövendőre kedves reményekkel kecsegteté. Vitéz nemével a szenvedélynek s
magasztaltságnak álla szótlan, gondolatait elrendezve s magában
fontolgatva az üdvözlő szavait, Mátyás előtt.

– Szerencsét, ifjú levente! – mond – hozok neked édes üdvözletet kegyes
anyádtól s bátyádtól Szilágyitól; többet ennél: az egész hon- s Pesten
összegyűlt rendektől!

– Legyen szivesen fogadva a jóltevő hírhozás, derék férfiú – felel az
apród – szivemben hordalak úgyis mindnyájatokat. Szólj, hogy van az én
jó anyám? ah, ha őt láthatnám! – Miként van? ird le őt nekem; úgy-e még
mindig oly szépek vonásai, oly szívig ható nemes tekintete? még mindig
női kegy s szent elszánás emelik kedves arczát? mondj nekem mindent meg!
ne feledj semmit, és most csak róla szólj, egyedül róla, az én kedves jó
anyámról!

– Anyád ép, s egy váratlan öröm a bánat súlyát, mely őt emésztette
eddig, enyhíteni látszatik; a rózsák visszaköltöztek arczára, tartása
fölegyenesedett, álma s étvágya tért meg, s nekie semmi sem hibázik,
csak az egy, mire oly régen vár: téged szívéhez szoríthatni.

– Váratlan öröm érte őt? Oh, mondd, én visszatérhetek honomba? arczodról
olvasom, te nekem valami kedves örömöt hozasz. Ah! – kiált fel – én
eltaláltam úgy-e? anyám jő, én meg fogom látni őt, s Mihály bátyámat is?

– Igen, igen, – felel Vitéz – meg fogod őt látni, s meg mindnyájunkat!
keményítsd szívedet, ifjú! váratlan hírre, egyre, melynek elgondolása
kéjbe ringatja szívünket, – de nehéz kötelezésekkel van összekötve, s
téged inkább meglepni, mint nyugtatni képes.

– Vitéz! te rejtélyekben szólsz, nem értelek; mi lehet aggasztó abban, a
mi nektek, a mi anyámnak örömet okoz?

E pillanatban léptek be Podjebrádnak apródjai, kik Vitézt s Mátyást
estebédre hívták meg.

Mikor a terembe lépett Hunyadi régi nevelőjének kiséretében, mindnyájan
nemével a tiszteletnek hajtották meg magokat előtte, a mi Mátyást
meglepte s mit magának hirtelen meg nem tuda fejteni.

Az ifjú fogoly – mert Mátyás honán kívül mindenütt fogolynak érzé magát
– szokott ülőhelye felé fordult, míg a többi jelenlevőknek tisztelettel
teljes bámulással voltak szemei ráfüggesztve.

Podjebrád közeledett hozzá, megragadván karját, az első helyre vezeté, s
ott megkinálá a leüléssel. Tréfának vélje-e e megkülönböztetést, vagy
valami különös szeszélynek, az ifjú nem tudta; de gyöngédsége
mindenesetre kellemetlenül volt ily megkülözböztetés által érintve, mely
alárendeltetését kétszeresen s annál kedvetlenebbül éreztette vele.
Egyébiránt sokkal finomabb nevelése volt, mint hogy sok szabadkozás
által kívánta volna Podjebrád szeszélyét magára nézve valódi nevetség
tárgyává fordítani, s egy kétkedő tekintettel, melyben némi
megszégyenülés és keserűség voltak vegyülve, foglalta a helyet el,
melylyel megkináltatott. Ajkán erőtetett mosoly ült, s tekintetében
lassanként neme a feddőleg komoly kifejezésnek alakult.

[Illustration: – Eltaláltam úgy-e? anyám jő?]

Podjebrád a Mátyás jobbján ült le, míg Vitéznek a bal oldalt jelelé ki.
Szünet lőn. Az estebéd különösen pompás volt; néhány énekes, hárfa
kísérete mellett, a régi cseh mondákból nemzeti dalokat énekelt
Wlasztáról, vagy Ziskáról s a két Procopról. Podjebrád kezével intett,
az ének megszűnt.

Ekkor fölemelkedett üléséből, nehéz arany billikomot vevén át egy
közeledő apródtól, körültekintett, végre megszólalt: – Üdvözlek, Hunyadi
Mátyás! mint beszterczei grófot ma utolszór! maradjon együttlétünk
emlékezete örökösen szívedben, s legyen az egyezség s barátság örökös
közöttünk.

Mátyás mélyen meghajtotta magát, s feszülve tekintett föl.

Podjebrád magasra emelte billikomát. – Most, felséges uram! – folytatá –
üdvözöllek, s tisztelettel köszöntlek, mint magas vendégemet, kinek
jelenléte díszt s fényt ád lakomnak. Éljen Mátyás, Magyarország királya!
– Mindnyájan fölkeltek, ismételvén az éljent; a terem falai reszkettek,
s a lelkes kívánatot künn taraczkok dörgötték a népnek s trombiták
harsogták.[30]



VADNA.

  – – – azért vígan laknak rontóid: –
  – – – – – – a fene vívók
  Osztoznak kímélt javadon.

_Vörösmarty_.

Míg Mátyásnak időt engedünk meglepetésének varázsát megfogni s élvezni,
addig tekintsünk azon országban körül, mely oly soká a visszavonás,
egyet nem értés s irigység küzdhomokja egyszerre, mint Istentől ihletve,
a nehezebb, legfontosb tárgyban emelte föl szavát összhangzólag,
egyszerre, mint nép szavát, mely Isten szava.

Az ifjú László király hirtelen halt meg, s az özvegy országra minden
szomszéd vágyott. A Gara-, Ujlaki-, Hunyadi-párt kevélyen, s anyagi
erejében, s közellétében bízva, az illendőségnek minden kíméletével
fogadta Budán s Pesten az idegen követelők küldötteit, s példás
béketűréssel hallgatá ki okaikat, igéreteiket, s fenyegetéseiket. Gara s
Ujlaki hitték, hogy a királyság őket illeti. Gara mint László rokona,
Ujlaki mint erdélyi vajda, s így hatalmas kis király, kit sokan
szerettek s a legtöbben féltek. De hirtelen áradó folyamként növekedett
szinte váratlan a Hunyadi-párt, melynek feje Szilágyi Mihály volt,
Hunyadi Jánosnénak bátyja. E párt az erő s cselekvés anyagát s ingerét
Erzsébettől, Mátyás anyjától vette, kinek roppant kincsei s férfias
lelke mindenre ajánlkoztak, a mi a Hunyadi-név dicsőségét emelheté s a
fogoly Mátyást felmagasztalhatá.

Így álltak e sokszerű érdekek tekintetében a viszonyok; de másrészről az
ország veséiben gonosz ragály dühöngött. A lágy László korában, s még
előtte, hatalmas kényurak daczos várakat emeltek, s azokból, mint
sasfészkekből, kevély önérzettel vetették meg a királyi hatalmat s a
törvény szent és üdvös szavait. Voltak ezek közt, kik nemes lovagi
szellemben, bajra, csatára készen honoltak büszke falaik közt, s rajtok
egészen, a hajdanszerű férfiúerő s nyiltság mutatkozott. Kardot csak
igazságos ügyben, s garázda támadók ellen, mint védőfegyvert vontak;
vagy fölidézett viszontorlókként rohantak ki sötét kapuikból; nem mint
rablók vagy bűnös, ártatlan fölött egyenlőn dühöngők: hanem mint
leventék, szent igazuk érzetében.

De ha voltak ily nemes lovagok, kiket a kor vad szelleme talán a mostani
képzetek szerint kényurakká terve, de azokká a szó szebb, s mennyire
lehet, nemesb értelmében váltak; mások váraikat, mint biztos menedéket
tekinték, melyeknek rejtett boltozataikban ártatlan kiraboltak
sínlődtek; zsákmányolt kincsek gyűltek halomra. Őket nem igazságos
panasz, nem fölidézett viszontorlás, hanem kárörvendő haszon- s
kincsvágy tették, a lovagi tiszteletes névnek álarcza alatt, nyílt
zsiványokká s rablókká.

Így, mint jó s gonosz elv, szakadott a hatalmasok serege két ellenséges
erővé. Nemes és nemtelen, lovag és rabló, igazságos visszatorló s kaján
kincsleső, bátor hadfi s gyilkos gyújtogató álltak szemközt. Nem múlt
hold, hét, nap, melyben új rablásnak, egyes hadnak s bántalomnak híre ne
szárnyalna egyik végétől az országnak a másikig; örökös mozgásban, s
felizgatva álltak a kedélyek, s midőn egyik rész a korlátlan vad
szabadságnak kábult-őrült szeszélyében örvendett: a józanabb, hazáját,
törvényét s alkotmányát imádó rész csendre s békére vágyott.

De nemcsak a honi kényurak akaszták meg rablásaik által a közrendet, a
törvénykezés folyamát s a kereskedést: vad csoportok, a felső megyékben,
többnyire csehek tótokkal s magyarokkal vegyülve, külön vezérek s
harambasák alatt űzték daczczal s negéddel rablásaikat egész Pestig.

A nép e zavarok közben elszegényedett, nyugalomra vágyott, jobb idők
után sóhajtott; életét rosszul öltözködve, száraz kenyere mellett
átkozódva tengette, míg a fényes várak urai eddig nem látott pompával
kezdének élni. Ritka volt már a posztó s szőrszövetekből készült
öltözet; mindenütt selyem, bársony mutatkozának; drága kövek fénylettek
keleti gyöngyökkel a mentéken; a bokáig érő ázsiai öltözet helyett, mely
az első királyok idejében keletiesen födé a férfiú tagjait, a mente,
dolmányok rövidebben szabattak; az alsó öltözet bősége mindig apadott, s
a sarút magas csizmák s topánok válták fel; itt-ott a német rövid
ujjasok hófehér fodrozattal, s hasított ujjú felső öltönyök kezdék a
szép ősi viseletet felváltani. Számos idegen hatalmasságok követei,
kémei, utazói nem egyszer találtak szokásaiknak, ruháiknak
majmolóira.[31]

A nőnem, a hajdani szorosb keleti elzártságból kilépve, kezdé
szabadságát élvezni; a mulatságok lármásabbak lőnek, s a nőerény csorbái
jelentkeztek; hölgyek raboltattak el; kinek egyik vagy másik
megtetszett, ha megkérte is előre ősi szokás szerint, a nem adás vagy
nem menés esetében fegyverhez nyúlt s hol ármánya rést talált, diadali
örömmel vezette rablott kincsét büszke várába; s a dühöngő atya, testvér
s férj ellen várának rovátkai mögül nyilakat s forró vizet szóratott.
Olykor menyegzőjét ülé kevély önbizottsággal, míg falai körül a vívók
fegyverzöreje csattogott, s a halálthörgők jajnyögése hasogatta a
fellegeket.

Komoróczi s Valgatha voltak akkor időben a legveszedelmesebb kényurak.
Történetünk előtt néhány évvel gazdag birtokaik kebléből rohantak ki,
előbb titkon, később nyiltan. A kit útjokban találtak, kinél kincset,
pénzt gyanítottak, azt kíméletlenül kirabolták. A kifosztott nyomorult
életét is ritkán menthette meg, főleg, ha a dühös Komoróczival
személyesen vitte balsorsa szemközt. Mintegy három évvel a Mátyás
választása előtt a két rabló, kik nagy egyetértésben éltek, jónak látta
magának a hegyek keblében várakat építtetni. Így emelkedett
megfoghatatlan sietséggel Galgócz és Vadna, a Sajó két partján. Ide
gyüjtötték ők a rablott kincseket, innen kalóztak az ország minden
részei felé.[32]

[Illustration: Vadna vára.]

Komoróczi középtermetű, vaskos férfiú volt; öltözete különös bőséggel
birt, s egészen arra látszott számítva, hogy termetének szép idomait
elrejtse; arczának szabályteljes vonásaiból is kevés volt látható, mert
fejét többnyire fekete bársony, füleit s nyakát elborító süveg keríté,
mely alól tömött rőt haja csigázott ki. Felső ajkát s állát oly sűrű
veres szakáll födé, hogy a fölött csak szép római orra s egyik
életteljes zöldesszürke szeme látszott; a másikat, mint mondá, egy
csatában elveszté, s rajta fekete selyem köteléket viselt. Bőre majdnem
czigányosan barna volt, s hangja mély és dörgő. Egyébiránt a kifejezés
arczában hideg gúnynyal vegyűlt kegyetlenségre mutatott.

Valgatha, ennek méltó czimborája, bár akkori időben a csehek s magyarok
közt többszöri surlódások történtek, s így sokan a cseh főemberek közől
magyarul beszéltek, csak törte a magyar szót, s beszéde elegy volt a
cseh s pórmagyar nyelv között. Külsejéről senki sem ismert volna azon
elszánt, több mint vakmerő rablóra, kinek puszta neve a környéket
megreszketteté: kis száraz ember volt, összeaszott arczczal s kába
kifejezésű, igen világos barna vagy inkább macskaszemekkel, s pár
aránytalanul hosszú kézzel, melyekkel beszédét sajátságosan kísérte, nem
hasonlatlanul két munkára kelt cséphadaróhoz. Ha lovon ült, derekának
szerfölötti hosszasága, rövidke lábainak ellenökre, őt magosnak láttatá.
Rablásai közben sötét, éles szabatú arczának kaján kifejezése a vért
fagylalá.

Ritkán látta az ember e két gonosz szellemet együtt váraikban. Hosszú
közidők alatt jelentek meg néha, az addig egybegyűlt zsákmányt
felosztani, új tervekről tanácskozni, vagy egy veszélyes kaland
fáradságait kipihenni. Roppant nép volt szolgálatjokban, s egész Pestig
s Budáig orgazdáik, minden fontosb helységében a honnak.

Váraikban kemény őrizet volt, s többnyire mint helyettesek legpróbáltabb
czimboráik, kik egészen gonosz parancsnokaik szellemében folytatták
ármányos cselszövényeiket; egyelőre titkon, később kevesebb vigyázattal,
míg külsőleg nemét az álnok szenteskedésnek tűzék ki, s a vasárnapokat
és ünnepeket féltékeny pontossággal ülték meg.

A királyválasztás utáni napokban Vadna várában egy ünnepély volt. Pazar
lakoma adatott egy boltozatos tág teremben; a czimboraság legelőbbkelői
össze voltak ott gyűlve; mintegy negyvenen lehettek, durva, naptól
barnult nép, könnyű, bár többnyire prémzett öltönyökben. Kinézése e
kalandoroknak vad vidorságra s aljas szeszélyre mutatott; arczaik
többnyire kerekek, pirosak voltak, s termetök zömök inkább, mint
nyúlánk; szóval a cseh eredetet igazolá külsejök, némi kivételekkel,
melyekről alább szó lesz.

A terem, puszta meszelt falaival, egyetlen nagy, úgynevezett
boglya-kemenczéjével, mely alkalmasint csak ideiglen készűlt, kitünteté
újdonságát.

A lakomázók a telt hosszú tölgyasztal körül ültek szalma-székeken, s
vígan poharaztak mindnyájan, míg a cselédség, udvarlás közben is
vasvérttel mellén s karddal oldalán, sürgött a vígadók közt.

Az első helyet egy rőthajú koros férfiú foglalá el, kijelölt nagyszabású
vonásokkal. – Vígan czimborák, – mond – éljen a gyermek-király! –
Istenemre! jobbat nem gondolhattak a bölcs hon oszlopai, mint hogy e
fiúcskát hívták meg a trónra; úgy-e, Axamith?

– Igazán mondod, Bélián! – felel egy mogorva képű ifjoncz, szőke göndör
hajjal, az asztal végén – ha ők, a hatalmas kényurak, azt vélik, hogy
ezután könnyen folyand dolguk, mi is hasonlót remélhetünk. Én csak
Garától s Ujlakitól tartottam; a vén Szilágyit fel sem veszem; több
gondja van erszényére s a törökre, mint ránk.

– Urunk, Komoróczi – szól egy másik rabló, szemben Axamithtal, mintegy
ötven éves, kinek hosszas képe, kiálló sasorra rácz eredetre mutatott,
pödörve hosszú, lecsüngő bajuszát – jól tud az udvariakkal bánni, s néha
ajándékokkal köti be szemeiket. A Cilly gróf tudott erről szólani, míg
élt; s azt hiszem, Gara s Ujlaki is hagynának magokkal beszélgetni.

– Hiszem én is; – viszonzá az asztal elején ülő, hosszú veres szakállát
végig fésülvén ujjával – mert azt gondolom, az oláh királyka nincs
egészen ínyök szerint; s ha maguk nem kaphattak a trónra, alkalmasint
azon lesznek, hogy azt másnak szerezzék meg.

– S erre pénz kell, úgy-e Bélián? – mond az ifjú hadfi közel a szólóhoz,
kövér, tágas arczát fordítván Bélián felé.

– Pénz fiúk, és annak bányája itt van, – felelt a kérdett.

Míg a félig ittas férfiak így beszélgettek, s később a beszéd folyama
aljasb tárgyakra ment által: addig a szomszéd teremben lárma s zaj
hallatszott. A férfiak felugrottak.

– Mi baj? – kérdé Bélián egy bejövő ifjú szolgától.

– Pán! – felel ez kárörömmel – Ábrahám zsidó van itt, Budára utazva, ki
akarta kerülni várunkat, de mi megkértük, hogy térne be ide málháival.

– Ábrahám! – kiált fel Bélián, örömtől ragyogó arczczal. – Ide tudtuk
tehát valahára keríteni a vén bűnöst! Csitt, tettetést, urak! a feje
lágyára akarok tapintani; hadd jőjjön.

A lakomázók e közben a szomszédterembe mentek zajos ingerűltséggel, s
ott csomókba állottak beszélgetve, nevetkőzve egymással. A roppant
Bélián kényelmesen foglalt helyet egy széken az egyik ablak közelében.

A teremnek falai mellett oszlopok emelkedtek s tarták az ékbe futó
boltozatokat, melyeknek összevonuló góth gerinczeit egy-egy pajzs fejezé
be; az oszlopok mögött a fal bágyadt kékre volt durva festékkel kenve.
Minden itt egészen újnak látszott, a síma padlaton kezdve, az embernyi
magasságra a teremet körűlfolyó faborítékig.

Az ablakokból regényes tekintet bontakozott menedékes bérczekre,
melyeket a magosb helyzetű Vadna vára mintegy koronázni látszatott. A
Sajót csak az árka szélein összetüremlett jéghasábok jelelték ki! a vár
alatt út kanyargott, s a csillámló hónak közepette mint tágas szürkés
vonal húzódott a közel völgyek felé. A nap már búcsúzó félben volt, s
lombatlan tölgy-sudarakon keresztűl ragyogott veresen s bágyadtan a
terem magos, de keskeny ablakain át az egybegyűltekre, kiknek félig
németes, félig magyaros öltözetük inkább ingyen ruházott haramiákra,
mint őskori lovagokra mutatott.

Végre az ajtó megnyílt s egy magas, testes alak kacsázott be. Fejét
hegyes bársonysüveg födé, felborzadt prémzetű. Tagjairól majdnem törökös
öltözet folyt le; az alsó, redőkbe vonva, bokáig ért s vastag durva
kendővel volt derekához szorítva; a felső, posztó s téliesen bélelt
kaftán, valamivel rövidebb; egész készülete, s az állán kétfelé való
összecsapzott szakáll egy tekintetre megismerteté Ábrahámot a
jelenlevőkkel, ki akkori időben leggazdagabb zsidó volt az országban, s
annak hosszában és széltében számtalan sáfárjai által és személyesen
nagy kereskedést űzött.

Őt nyomban egy bátor, elszánt tekintetű ifjú követé, hollófekete fodor
hajjal s göndör, rövid szakállal, egészen keleti arczéllel, melyet ép
színe még emelni látszatott.

Ábrahámnak vonásai, melyek mintegy személyesítni látszottak az egész
Izrael népen feltünő családi hasonlatosságot, halványak voltak, s
azoknak kissé fondor kifejezésén keresztűl nem lehete meglátni valami
elegyét a meglepetésnek s ijedtségnek, melyet azonban emberünk
mindenképen igyekezett a bizodalmasság s alázat kifejezése alá rejteni.

– Ah, Ábrahám gazda! – mond Bélián – ez igen szép, hogy valahára
láttatod magadat e csendes falak közt. Mutasd elő árúidat; a király
elfogadására sok holmira van szükségünk; idébb, idébb; de hiszen üres
kézzel jösz, hol málháid?

– Nagytekintetű vitéz urak! – mond Ábrahám körülnézve – szót sem
érdemel, a mi velem van; alant az udvarban lovaim s embereim; s a mit
hoztunk, mind meg van már rendelve.

– Ah, gyerekség! – mond Axamith – mi látni akarunk mindent; vásárban a
hamarább jötté az elsőség.

Ábrahám elfojtva megindulását, nagy alázattal folytatá: – Örömest
szolgálok, de mondom, csekélység, a mit magammal hoztam, s nekem sietnem
kell; hanem ha a nemes vitéz uraknak valami ajándékkal kedveskedhetem,
igen szerencsésnek fogom tartani magamat. Nephtali! – folytatá
hátratekintve s a vele érkezett komoly ifjúhoz intézve szavait – hozd
fel a zöld bőrbe takart szekrényt, ott a szürke lónak bal málhájában
megleled mindjárt felül.

– Nekünk nem kell ajándékod! – vág közbe Bélián, ki itt parancsnoknak
látszatott, kevélyen. – Árúidat megfizetem, a hogy tartod; de választani
akarok; mindent hozzatok ide fel.

– Képzelem az ily választást, – mond daczczal Nephtali. – Ábrahám feddő
tekintetet vetett rá.

– Mi volt ez? – kiált fel Axamith.

– Véleményem! – felel nyers hidegen az ifjú izraelita.

– Éretlen beszéd; – mond Ábrahám, rázva fejét – megbocsátnak ezen
ifjúnak itt, ki mindenütt veszélyt remeg.

– Remeg? – kérdé Nephtali gúnynyal – lát, de nem remeg.

– Függeszszétek egy szegre a jámbort! – jegyzé meg Bélián nevetve – vagy
ne bántsátok! jobbat gondoltam; most hozzátok a málhákat fel.

Ábrahám még mindig szabadkozott; azonban itt sokan voltak egy ellen,
jobbnak látta engedni. – Ha parancsolják, – rebegé – ám legyen, én
lemegyek s felhordatom a szekrényeket.

– Itt maradsz! – riaszt rá a parancsnok. – Zdenko! eredj le s hozass fel
ide mindent.

Egy fiatal rabló, a legkajánabb kifejezésű arczczal, ki eddig némán
gyönyörködött a vén izraelita ijedelmén, azonnal kivált a többi közől s
kiment; Nephtali követte.

Az öreg zsidónak veríték kezdett gyöngyözni homlokán; mindazonáltal
igyekezett a lehetőségig egykedvűséget mutatni.

Nemsokára durva pokróczokba kerített, s kötelekkel hálózott málhákat
hoztak a terembe, s Ábrahám emberei közől többen bejöttek, intésére a
málhákat bontogatván, köztök Nephtali is.

Az egyik csomó már nyitva volt, s Ábrahám egy vég posztót vett ki. – Itt
– mond – egy darab szép zöld posztó, taval hasonló darabbal szolgáltam a
nádor ő nagyságának, ára igen jutalmas.

– Hadd halljuk! – szól Bélián.

– Egy vonás forint rőfe, – felel a zsidó, – igyekezvén a posztónak oly
fekvést adni kezében, mely annak eleven színét a legjobban kitűntesse.

– Árúd nem drága, – jegyzé meg az imént szóló. – Nekem s ezen uraknak
itt alkudozásra nincs időnk; azért jól ügyelj szavamra: akár rendelték
meg árúidat, akár nem, az mindegy; innen azokat tovább nem viszed; –
azonban a mit érettök kívánsz, ki fogom neked fizetni.

– Hogyan tudjam én azt hirtelen összeszámolni? – mond a zsidó,
elkeseredett tekintettel jártatván szemeit egyik málháról a másikra, míg
emberein az ijedtség halványsága vala feltünő, az egy Nephtalin kívül,
kinek szeme szikrázott.

– Mondj többet, mint a mennyit érnek, jámbor! – kiált fel némi gúnynyal
a vezér – neked tudnod kell, mibe kerültek?

– Az nehéz; de nem is mernék sokat mondani.

– Bátran, – felel a felszólító, – épen jó kedvemben vagyok, feleletet
várok.

A zsidó fésülte szakállát kezével, s nem tudta, higyjen-e vagy nem a
biztató szavaknak? – Ha ez az ember igazat szólana, s egyszerre jó áron
megmenekedhetném árúimtól? – így hízelgett neki a haszonvágy, melytől
nem vala ment, bár őt igen bizodalmasnak tarták közönségesen. – De
megcsalnak, rászednek; ezt tevé az okosság hozzá. Váj nekem! gondolá
magában: mindig kerűltem ezt a zsiványfészket, s most benne vagyok! –
Mindez, a körülmények szorongó voltához képest, elég gyorsan megfordult
elméjében.

– Na – riaszt rá a parancsnok – annyi idő kell neked ezen
pénzmennyiséget kimondani? Szólj, zsidó! a mi itt van, a mienk.
Bontsátok fel urak a málhákat; az árúk az enyémek, a pénz a zsidóé. –
Felelet! mit számítgatsz oly soká?

– Négyezer aranyforint! – mond Nephtali – lovastól, – málhástól.

– Tégedet nem kérdeztelek, ficzkó! majd szólunk később együtt.

– Nekem Ujlaki, Gara és Giskra uraktól úti levelem van, – felel kevélyen
Nephtali – Giskra úr kegyes uram – –

– Hallgass! – kiált Axamith. – No! Ábrahám?

A zsidó még mindig tanakodott magában; végre úgy tetszett, mintha az
elfojtott bosszúnak s ijedtségnek kifejezését arczában egy örömsugár
követné; fölegyenesedett s körülnézett, s mintegy vérszemet kapván,
felkiáltott: – Nem kell a köteléket bántani! az árúk meg vannak
rendelve, Komoróczi uram maga rendelte meg azokat, s parancsolta, hogy
Budára szállítsam.

Mihelyt e név ki volt mondva, azonnal az egész csoportozaton szembetünő
változás vala észrevehető; mintha a remegés és kétkedés sora a vár
lakóinak arczokra térne.

A ravasz zsidó ezt azonnal észrevette, s a lehetőségig színlelvén egy
nekie igen is terhes egykedvűséget, védőleg emelte fel kezeit, bátran
foglalván helyet az egyik málha előtt. – A parancs az, hogy sietve Budán
legyek, – folytatá – én tehát kérem mindnyájokat, hagyjanak szabadon.
Gondolom, rossz néven fogja Komoróczi uram venni, ha meghallja: hogy
tulajdon emberei feltartóztattak.

A parancsnok e közben felkelt ülő helyzetéből, s egy fürkésző
tekintettel nyugtatván szemeit a zsidón, csendet intett. – Honnan
ismered te Komoróczit? – kérdé Bélián, közelebb lépvén Ábrahámhoz.

– Láttam többször Giskra táborában, – felelt a kérdett – sőt Budán
házamnál is volt szerencsém hozzá. – E szavak után neki bátorodva
tekintett Béliánra, s arczán azon fondor kifejezés ült, mely sikerűlt
csel után mutatkozik s daczczal, követeléssel teljes.

– Hol találtad urunkat? – folytatá a vezér, kettőzött hangnyomattal.

– Ez titok, uraim, – felelt a zsidó, – ki nem hagyván magát forgatni
eszéből.

– Jó, – mond Bélián gúnynyal – mi könnyebbítünk rajtad, s árúidat magunk
fogjuk odaszállítani; ha urunk rendelte meg azokat, úgy ki fog az sülni
Budán, s akkor nem lesz bajod: ellenkező esetben – – eszeden járj, vén
csaló! Komoróczi nem szokott tréfálni.

A zsidó kissé megrettent, azonban egész erőből igyekezett állását
megtartani.

– Jó, – mond – én a kíséretet elfogadom; de tanukul szólítom fel
kegyeteket, hogy én azt nemcsak nem kértem, hanem ezennel
kinyilatkoztatom, hogy arra szükségem nincsen, s hogy az egyenesen
Komoróczinak parancsával ellenkezik, ki a legnagyobb vigyázatot s
titkolódást tevé kötelességemmé: azért a hogy tetszik, kísérettel vagy
kíséret nélkül, de bocsássanak, mert nekem nincs időm itt mulatni.

– S az ajándék? – jegyzi meg egyik a körülállók közül, kinek mogorva
tekintete inkább a málhákra, mint Ábrahámra volt függesztve.

Ábrahám, mint minden cselszövényes fő, azonnal észrevevén a felsőséget,
melyet a többiek fölött a pillanat hatalma engede nekie, s melyet
szerencsés ötletének köszönhetett; számítani kezdett, s úgy tetszett
neki, mintha az előbb félelemből igért ajándékot is megkímélhetné. –
Urak! – mond – az ajándékkal ezuttal adós maradok; de első alkalommal
teljesíteni fogom igéretemet. Minden árúim már Komoróczi uram által
levén megrendelve, félek azokat megcsonkítani.

Míg Ábrahám mindinkább visszanyerné lélekjelenlétét, s így szavalná el
kitérő mentegetőzéseit: a körüle kört képező férfiútömeg mögött a
teremnek egyik vastag oszlopa megnyílt minden zörej nélkül, s abból egy
világos-zöld köpenybe burkolt férfi lépett ki; az oszlop azonnal
bezáródott, oly szorosan, hogy azon a legfigyelmesebb szem se vehete
ajtót vagy rést észre.

A férfiúnak fejét felül keskeny, alant szélesebb tekert fekete csákó
födé, melynek tetején barna sastoll ingadozott, elejét gazdag boglárok
boríták.

Néhány perczig állott már a kör mögött észrevétlenül, keresztbe font
karokkal; egyszerre ketten a hadfiak közől, alkalmasint a tág köpönyeg
suhogására, visszafordultak. A rejtélyes férfiú köpönyegének szárnyát
pillanatra félre vonta arczáról s kezeivel hallgatást intett. Az őt
észrevettek némán maradtak.

Bélián végig hallgatta Ábrahámnak beszédét, s úgy látszott, nincs
tisztában: mit kellessék tennie. Végre megszólalt s a zsidó feszülve
függeszté rá szemeit.

– Jó ember, – mond fél tréfásan, fél komolyan, – oly nevet említesz itt,
melynek hallása mindnyájunkat engedelmességre s parancsának
teljesítésére szólít fel, s én hajlandó vagyok szavaidnak hitelt adni,
ha valamivel, legyen az egy jel, vagy pár sor írás, be tudod állításod
igazságát bizonyítani.

A faggatott feleletre készült, s arczán könnyen látható volt, hogy nincs
egész aggály nélkül, bár a kivívott elsőséget nem örömest akarta
markából kiszalasztani.

E pillanatban lépett a köpönyegbe burkolt férfi a körbe, levetvén a
borítékot magáról. – Mindnyájan felkiáltottak: – Komoróczi!

Ő volt. Térden felül érő, barna bőrdolmányban, gazdagon aranynyal
hímezve mellén; hasított ujjai alól világos-kék posztó látszott ki, s
övében különös markolatú török handzsár s rőfnyi kés fekete tokban,
ezüsttel kiverve, volt szúrva; tág, térdig érő, csizmák s török kard
egészíték ki inkább haramiához, mint leventéhez illő öltözetét.

Megjelenésekor mindnyájoknak arczán szembetünő változás mutatkozott:
Bélián leemelte süvegét s nemével a kevély, önerejében bízó hódolatnak
tekintett főnökére; a többieken majdnem szolgai alárendeltetés és vak
függésnek alázata mutatkozott; de senkire sem hatott a váratlan
megjelenés oly villámszerűen, mint Ábrahámra; arcza majdnem viaszszá
sárgult; ajkai görcsösen remegtek, s fogai önkénytelen vaczogtak.

Ábrahám kétes esetekben nem könnyen veszté el lélekjelenlétét. A zsidók
közt majdnem Istenként tiszteltetett, s így okunk van hinni, hogy őt nem
egyedül a vagyon elvesztése rémítette el. Nephtali hidegen maradott, bár
arcza kissé halványabb lett.

– Bélián! – mond némi szeszélylyel Komoróczi, a megszólítotthoz fordulva
– bámulok rajtatok, hogy e becsületes izraelitának itt hitelt nem adtok
első szavára. Mindaz, a mit mondott, igaz; árúit én rendeltem meg, s
igen örülök, hogy azokat itt találom. Budára most nem érkezem menni;
hordjatok mindent a raktárba, már úgy is ki van fizetve, úgy-e Ábrahám
gazda?

Az agg izraelita, mint a nyárlevél reszketett; de azért rémülésének
daczára még egy kísérletet koczkáztatott.

– Uram! – mond – a kegyed igérete nálam készpénzt ér! tehát annyiban
veszem, mintha a négyezer forintot, mely igen csekély összes bére
árúimnak, már kezemhez vettem volna; mert nem kétkedem, hogy azokat első
parancsára meg fogom kapni.

– Hogy hogy! – kiált fel Komoróczi a kielégített kegyetlenség
szeszélyével. – Rövid az emlékezeted, Ábrahám szolgám! hiszen nemcsak
árúidat vettem meg és fizettem ki; hanem minden raktárad tartalma,
utóbbi egyezésünk következésében, az enyim! – A zsidónak a szó elhalt
torkán. – Hozzatok asztalt ide s íróeszközöket!

[Illustration: Az agg izraelita mint a nyárlevél reszketett.]

Azonnal egy oldalteremből kis kerek asztalt hoztak be; néhány
pergamen-tekercs volt azon, roppant tentatartó, s ebben két írónád.

Ábrahám a készületeket látván, darabig késett a felelettel; de minden
mozdulatából kitetszett, hogy bátorságát egészen elvesztette.

– Itt vannak írlapok, – mond Komoróczi nyugodtan – írjál Budára,
Fehérvárra, Szegedre, s hol főbb raktáraid vannak. Embereim fogják
írásaidat elvinni, melyben megbizottaidat értesíted, hogy árúid az
enyimek; s azokat küldötteimnek általadják; írj.

A vén izraelita szakállát kezdé tépni. – Váj nekem! – kiált
kétségbeesett hangon, két térdre ereszkedve – koldus leszek mindenestől!
Könyörületet kérek; fizetek, a mi tehetségemben van váltságul, csak
mindenemet ne kívánja kegyelmed.

– Hogyan, Ábrahám? – felel Komoróczi – te szavaimat meghazudtolod, s
tulajdon váramban? midőn azt akartad, hogy e férfiak itt szavaidnak
hitelt adjanak! tudod-e, hogy szoktam én az ilyen megsértést büntetni?

Nephtalit, Ábrahámnak mindenét koczkáztatva látván, neme az őrültségnek
fogta körül. Váj! váj! – kiáltott – tízszeresen váj rátok tolvajok!
gyilkosok! legyetek feketék, és nőjjön fű a küszöbötökön, átkozottak!
legyenek útaitok sötétek és siketek, s a halál angyala kísérjen
benneteket! nem tudunk semmit alkuról, minden a mienk, nem másé!

– Budai izraelita vagyok! – kiált fel nekibátorodva Ábrahám – az
izraelita közönségnek ott kiváltságai vannak Zsigmond és László
királytól és Hunyadi Jánostól; ismernek engem a hon oszlopai: Gara a
nádor, Ujlaki a vajda és Szilágyi s az ifjú király Prágában. Legyen
irtva nevetek az élet könyvéből! vész, robaj! hallj engem Jákob Istene!
büntesd ezen embereket itt, kik mindenből ki akarnak fosztani.

Komoróczi kegyetlen mosolylyal nézett a zsidókra, felbőszültségöket,
átkozódásaikat a többiek félig bámulva, félig nevetve hallgatták végig.

– Hogy a Jákob Istenével mentől előbb közölhesd panaszodat, – jegyzé meg
Komoróczi hidegen, – hozzatok kötelet! – Nézd szolgám e kemény
vasszegeket, melyek itt az oszlopokból állanak ki, nem leszesz te első,
ki ezen a Jákob lábtóján vándorlasz az égbe, bár kétlem, hogy újra
lejöhess rajta. – Válaszsz, gazdám, itt az íróeszköz; írj vagy függj!
nekem mindegy.

Leírhatlan volt a zsidóknak dühe, midőn Komoróczi e szavakat kiejté.

– Kegyelem! – kiáltott újra Ábrahám – írok, igen, mindent megírok, látja
kegyelmed! – mond görcsösen mosolyogva – én teljesítem parancsát.



NANKELREUTHER NABUCHODONOZORNÉ.

  A miket itt mondál – – – noha kárral esendők,
  Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
  Másszor is úgy hiszem – – –

_Vörösmarty_.

Az öreg izraelita feltűré bő öltözetének ujjait, s az asztalka mellé
ülvén, fölvette a nádat; de az tánczolt kezében, s a pergamen-négyszegek
összezsugorodtak, mivel bal keze nem tartá eléggé lenyomva azokat.

Komoróczi keresztbe font karokkal állott előtte, s kegyetlen
kedvcsapongással kötődött a kétségbeesett kalmárral.

– Barátom! – mond – jó lesz, ha pénzedet visszakéred tanítódtól, hiszen
betűid úgy inognak, mint te, mikor a kóserborból többet töltesz a
garatra, mint illik. – Nézzetek ide, fiúk! nemde valódi póklábak ezek?

Ábrahám vonagló arczczal folytatá munkáját. – Nem, nem! – kiált fel
egyszerre – nem lehet! mindenemet adjam oda? nem lehet! s ősz fejét
bánatosan eresztette le kezére.

– Írj, írj, jámbor öreg; – mond Nepthali, s egy köny ereszkedett szemébe
– ottfenn a boszuló, ezek itt nem emberek.

Ábrahám kínosan folytatá írását. – Itt van! – mond végre kétségbeesett
hangon.

– Jó! – szól Komoróczi. – Van-e kiséretedben, a ki zsidóul írni s
magyarul szólani tud?

A zsidót a fájdalom annyira elfogta, hogy félig értette csak a kérdést.

– Igenis, – felel helyette Nephtali – én magam Nephtali, a Lévi
nemzetségből, – s kevélyen érintett a leemelt kis kerek sipkára, a Lévi
nemzetség megismertető jelére.

– Axamith, hallod-e? – szólt a kényúr – vezesd e fajankót a szomszéd
terembe. – Ábrahám is meg akart indulni.

– Te itt maradsz, – riaszt rá Komoróczi – s most magyarázd meg nekünk
firkádat; de eszeden járj!

A zsidó könybe lábadt szemekkel futotta végig az írást: – Ez – mond –
Székes Fehérvárra szól, Izsákhoz.

– S mit szól?

– Nemzetes bicskei Komoróczi Péter úr megfizetvén a kegyed boltjában
lerakott áruimat, azokat ezen írás előmutatójának átadhatja – olvasá
rebegve.

– Elég, a többi az én gondom. – Bélián! vezesd csak Ábrahám uramat ide
balra. – A felszólíttatott a zsidót egy szegletbe vezette.

– Tégy neki, – folytatá Komoróczi kaján mosolylyal – egy kést mellére, –
ha történetesen meg akarná azt a beavatkozással erőtetni, fojtsd bele a
szót.

– Hallod öreg! – mondá Bélián nevetve – tehát szó se legyen.

– Most híjátok Nephtalit elő; – dörgé a vad lovag; Nephtali belépett –
olvasd el, mi van ide írva? – folytatá, elébe tartván az írást –
magyarázd meg nekünk:

Nephtali sokáig baktatott a ferde sorokon s kaszibált betűkön; végre
daczczal s komolyan ugyanazt olvasá ki belőlök, a mit az előbb Ábrahám.

– Szerencséd, vén csaló! – jegyzé meg Komoróczi – mert Istenemre!
függnél, ha egy szó úgy nem áll, miként mondád. – Lépj előre, s írj
Budára és Szegedre.

A vén zsidó reszketve engedelmeskedett; de arczának rángó vonásain a
legmélyebb gyűlölség, a boszú volt kifejezve. Mikor a két írást
bevégezte, alig tudván magába fojtani dühét, majdnem gorombán
odanyújtotta Komoróczinak azokat. – Itt van mindenem, nemes vitézek! –
mond különös hangnyomattal a nemes szóra.

– Ki vagy-e fizetve, sáfár? – kérdé gúnynyal Komoróczi.

– Ki! – felelt összeharapott ajkakkal Ábrahám.

– Egészen, készpénzül, hiba nélkül?

– Hiba nélkül! – felelt a faggatott mérgesen.

– Ülj le s bizonyítsd.

Ábrahám, mint a kiben a béketűrés minden kötelei szétrepedtek, alig birt
felindulásával. Egy hosszú élet szerzeményét adá a gazdag oda egy
rablónak, ki magát lovagnak nevezé; azonban a remegés, vagy annál
rábiróbb valami győzött, s ő nemét a nyugtatványnak leírta.

– Így már rendben vagyunk, – mond Komoróczi áludvariassággal, az
irományokat egy darabka bőrbe göngyölve.

Nephtalinak arcza tajtékzott. – Most már mehetünk, – szól összeszorított
gúnynyal, intve az öregnek.

– Korántsem! – nyilatkozott Komoróczi – nem oly könnyen válunk mi el az
ily kedves vendégektől; majd ha áruid mindenünnen szerencsésen ide
megérkeznek, akkor távozhattok.

– Váj nekem! – kiált fel Ábrahám – hát gyermekem mivé lesz addig! nekem
mennem kell! mit tegyek én itt tovább!

– Ne búsulj semmit, vén csaló! – mond a főnök – lesz itt híg tojás és
hagyma elég. Axamith! – vezessétek őket az alsó szobákba; tudom én, hogy
szeretitek ti a jó bort, ha nem kóser is, s a magyar kenyeret. Lesz
gondom, hogy éhen meg ne haljatok.

Bélián e közben valamit suttogott a Komoróczi fülébe, Nephtalira
mutatva.

– Ha ha ha! ne bántsd őt! szeretem az ily berzenkedőket kissé
megpuhítani, minekelőtte nyakokra hágnék, – ezt félig suttogva felelvén
Komoróczi, kevély tekintetet vete maga körül, s a teremből kilépett.

Egy magas férfiú követé őt, ki az egész szemlét egykedvűleg tekinté
végig, s arczán elmélyedés s szórakozás inkább, mint részvét vala
kivehető; egy azok közől, kiket a mogorva kényúr titkos kalandjaiban
bízott meg.

– Russián! – szól Komoróczi, miután távolabb, egyszerűen bútorozott
boltozatos szobában egyedül maradtak. – Tervem sikerült, Zokolinak két
vára hamvaiban hever, s kincse ki van zsákmányolva: ma estére
alkalmasint itt lesznek a terhelt lovak, rád bizok mindent.

– S a mi részünk? – jegyzé meg komolyan a magas, fondor képü barna
férfiú.

– Hiba nélkül ki fog adatni, s a mai fogásért megtoldom.

– Végre tehát boszúdat hűthetéd, vezér!

– Boszúmat! azt akkor hiszem hültnek, ha Zokolit mint koldust látom
ajtóm előtt esedezni, addig nem.

– Nem szeretnék bőrében lenni, – folytatá Russián.

– Nem is jó tréfa hüvelyét hordani a jámbornak, – felel a lovag, – bár
boszúm az, hogy éljen, s megaláztatását láthassam. Veszem észre
tekintetedből, ember, hogy nem értesz engemet: a boszúnak is megvannak a
maga sajátságai, fűszerrel élvezi azt, kinek ínyét köznapi boszú már nem
ingerli. Előre csak szárnyait akartam megnyírni, a többi következik;
sokjával vagyok adós, de nem maradok!

– Szárnyait – felel Russián – tövig lemetszetted, uram.

– A hogy veszi az ember, – viszonzá a vezér. – A föld megvan, s míg
Mátyás a kormányon tengeti magát, sokat tehet érte! azonban a csapás nem
oly könnyen helyrehozható. Javainak nagy része a két várból állott, s
azok puszták most. Egy lovat sem hagyattam ólaiban, s a ki nem futott
emberei közől, a romok közt hagyta fogát. Szeretném látni: néhány évig
miből fognak a lakomák kitelni? csakhogy ennyire vihettem, a többi az én
dolgom.

De térjünk másra: Nankelreuthernével egy tervem van, melynek sikerülni
kell. Valgatha mikor volt itt?

– Öt nap előtt, most Galgóczon dolgoztat, a falakat erősítteti.

– Nevetség ezzel úgy sietni, ezután fog itt a víg élet kezdődni.
Jöhettek-e a rendek okosabb gondolatra, mint erre! hiszen ez kész
zűrzavar. Most egy darabig a fényes, váratlan szerencse elkábítja a
gyermek-királyt, addig elég időnk lesz annyit gyűjteni, hogy a
legszigorúbb fenyíték korlátait nevethessük. – Kázmér alatt sem lenne
jobban, – Giskra is erre fog térni, ki nagyon a változás ellen volt s
titkon munkált.

– Fenyíték! honnan jöhet az? – mond Russián – hiszen meg sem érkezik a
király Budára, már minden oldalról megtámadják. Lesz elég dolga magát
védeni, s ily esetben pénzzel mindent kivihetünk, csak az legyen.

– Nankelreuthernével tervemet közlendem veled; szeretném, ha addig
történnék meg, míg a király Budára nem érkezik.

– Tombolni fog a német lovag! – jegyzé meg Russián.

Komoróczi megvetőleg nevetett.

Még darabig élénken folytatták párbeszédöket; végre a legelőbb leírt
terembe tértek vissza, hol már a vár lakóinak nagyobb része koczka s
poharak közt űzte az időt.

Míg itt a felső teremben vigadtak, addig Ábrahám s társai a vár alsó
raktáraiban bámultak a magas kőívekre. Földalatti boltok voltak azok, s
világítást csak néhány kerek nyilatból nyertek, melyek a vár udvarára
szolgáltak, mint kémények.

Búsan foglaltak a rabok a puszta falak mellett helyet. Axamith, kire
sorsuk bízva volt, szalmát fekvésre hozatni sem tartotta szükségesnek.

Csak az öreg kalmár járt fel s alá. Lelkének állapotja valóban keserű és
ijesztő volt. Minden, a mi kevés óra előtt vele történt, álomnak
tetszett előtte. – A zsidók az előbbi királyok alatt szép szabadalmakat
s kiváltságokat nyertek, melyek többnyire minden uralkodás változásakor
megerősíttettek. A kereskedés, főleg szövetekkel s ékszerekkel, egészen
kezökben volt.

Gyaníthatni, hogy Ábrahámnak volt rejtekben vagyona, melyet a
Komoróczinak adott irományok nem veszélyeztettek; ezenkívül a
legtehetősbek adósai valának, s mivel akkori időben a pénz igen szűk
volt, az ilyen tartozásokat többnyire termékekben, régi ezüstben s
marhákban szokta Ábrahám felszedni, s mindezeken majd kétszeres volt
nyeresége. Vagyoni állapotja tehát, minden levertsége mellett is, nem
volt egészen kétségbeejtő; de ő Komorócziban nem bízott, a számtalan
példa méltán arra figyelmezteté őt, hogy a vad kényúrnak börtönében
fogja életét végezni.

A szűk eledel, mely egy darab szalonnából, penészes kenyérből s víz
helyett a legsavanyúbb lőréből állott: a hatalmas rablónak gúnynyal
vegyült kegyetlenségét mutatá.

Előitélet, vallási félelem, vagy attól tartás, hogy az ételek mérgesítve
vannak, tartóztatták-e Ábrahámot s a többieket az eledeltől: nehéz
elhatározni; annyi igaz, hogy azokhoz senki se mert nyúlni, s még másnap
dél tájban minden a maga helyén volt.

Végre néhányan az éhesebbek közül az újon hozott kenyeret tépték szét, s
midőn annak száraz kérge szomjokat fölingerelte, az italt is
megkóstolták.

Étel után siránkozó hangon beszéltek zsidóul egymás közt, s mindnyájokon
látható volt, hogy sorsuktól el vannak rémülve, s kevés jót reméllenek.
Nephtali, a mindig nyugodt s önérzetében szilárd, bátorítá őket a vallás
szavaival s ihletével.

Ábrahám a hágcsó lépcsőin foglalt hosszú sétálás után helyet; elmélyedve
ült ott, s mellette egy szelid ifjú hevert, fejét az aggnak ölébe
nyugtatva. Úgy látszott, hogy az ifjúnak, kit eddig szótlansága miatt
észre nem vettünk, tagjai töröttek; az öreg hajzatának aranygyűrűjét
simogatá s fájdalmas mosolylyal tekintett rá.

*

Néhány nap telhetett így el, s azalatt a várban jöttek-mentek a
Komoróczi s Valgatha emberei.

Egy éjjel, mikor már a vár népének nagyobb része lenyugodott és csak a
kettőzött őrök voltak a falakon ébren: Komoróczi az előttünk ismeretes
oszlopos teremben sétált fel s alá; a magos kandallóban recsegett a tűz.
Keresztbe font karokkal járt a mogorva vezér, néha az ablakhoz
közeledve. Úgy tetszett, mintha arcza perczenkint nyugtalanabbá válna;
végre kürt rivalt s ezt csörgés követte, s az egészet a leeresztő hídnak
felcsapódása rekeszté be.

– Jőnek, – mond Komoróczi, nemével a megelégedésnek. – Meglátom, a síma
arcz vagy az ily bozontos tetszik-e neki inkább. Istenem! nem volna első
példa, hogy nő ily vad képpel barátkoznék meg; egyébiránt én vagyok itt
az úr! s azt hiszem, hogy a dolog igen földien fog végződni!

Nemsokára a terem ajtajának szárnyai felnyiltak, s szálas férfias alakja
Russiánnak jelent meg.

Komoróczi élénken lépett elébe; de arczán minden felindulás mellett,
komolyság s felsőségi szellem, mely parancsolni szokott s
engedetlenséget nem tűr, volt feltünő.

– Hozod-e? – ennyi volt az igen rövid kérdés.

Russián egy érthető, szintoly rövid igennel felelt.

– Nos, – kérdé a vezér tovább, kissé kiengedve komolyságának fagyából –
hogy viselte magát az úton?

– Jól, rosszul, – felelt a kérdezett. – Az elrablás sem ment baj nélkül,
mert házának kapuja keményen be volt reteszelve s lakatolva;
szerencsémre régi szokásomnál maradtam, s több segédem volt az elégnél.
Az utcza két végét befogták embereim, s míg ott zaj támadott, addig én a
madarat kirepítettem fészkéből. Valgathának emberei a külvárosokig
portyázván, az őrizetet a kapu alá csalták, s így távozhaték én is
foglyommal.

– Ha ha ha!

– Eleinte makranczos volt, sírt, átkozódott, kedves Nabuchodonozorának
bosszújával fenyegetett; hatalmas rokonait, sőt Zokolit s Wratizláwot is
emlegette.

– Ez utóbbi jó! – jegyzé meg nevetve a vezér.

– Igen; de midőn látta, hogy mindezek semmi czélra sem vezetnek, s én a
legnagyobb udvarisággal ugyan, de őt mégis fogva tartom, egyszerre
megváltozott.

– Megváltozott? hogyan, csendesebb-e vagy elszántabb?

– Valóban úgy látszik, mindkettő. Ő egy a maga nemében, – felel Russián
– én legalább hozzá hasonlót sohasem láttam, s aligha meg nem gyűl bajod
vele, jó vezér; mert ő úgy tud parancsolni, hogy néhányszor egész
béketűrésem súlyába került, ki nem fakadni ellene.

A nő, kiről itt szó van, s kivel alkalmunk leend e történet folyamában
közelebb megismerkedni, valóban sajátságos lény volt.

Nankelreutherné, Geréb Ilka, a mint őt leánykorában nevezték, Geréb
Andrásnak fogadott gyermeke volt. A legtöbben, s nem valószinűség
nélkül, azt hitték róla, hogy Andrásnak tulajdon leánya: mert az éltes
férfiú nemcsak bálványozva ragaszkodott az élénk Ilkához, hanem azt el
is kényeztette. Tizennégy éves lehetett, midőn gyámatyja, ki több évig
özvegységben élt, Csupor Katalint vette nőül, egyet a legcselszövényesb
nők közül a vidéken. Eleintén a szép fiatal mostoha elég szeliden bánt
férjének gyámleányával, később egész súlyát fondor lelkületének s
naponkint változó szeszélyének érezteté az árvával, ki el levén
kényeztetve, engedelmesség helyett nyilt ellenkezésben kezde élni
mostohájával. – De meghalálozván ez Ilkának tizenhatodik évében,
gyámatyja újra a régi előző szeretettel bánt leányával. – Éleskeői
Nankelreuther Nabuchodonozor, jeles német lovag, kinek neve honunk
történeteiben nem idegen,[33] őt megkérte három évvel később, s
gyámatyja gazdagon kiházasította. Halála után végre, mely történetünk
kezdete előtt egy évvel történt, Ilka a tehetős, gyermektelen Geréb
Andrásnak szerzeményeit öröklé végrendelet következésében, a fiat
illetők Geréb Dánielre s Imrére menvén által.

A kissé rátartó, kevés beszédű s nyers lovag nejét imádta, ki férjének
minden komolysága mellett is kalapot viselt a háznál, s valahányszor a
derék Nabuchodonozor az önkénytelen jármot kényelmetlennek találá: neje
vidám kedvének, vitatkozási szenvedélyének s női tapintatának egész
felsőségét tudta érővé tenni férje megszelidítésére.

A derék Nabuchodonozor kalandos s hadi élete a csinos nőt sokszori
egyedüliségre kárhoztatá, lakában a parancsnoki szerephez szoktatá, és
türelmét edzé. Cselédei inkább féltek tőle, mint a sokat fenyegető, de
ritkán büntető házi úrtól; mert Ilkának keze serény volt, s hamar vette
azt segédül, ha puszta szó foganat nélkül maradott.

Külseje a hölgynek valóban kellemes volt: termete magos, szép szabású,
bár kissé a hizásra hajlamot mutató; kerekded arcza bájoló vonásokkal
birt, a nélkül, hogy azok szabályosak, vagy aggszerűen tiszták lennének.

Két eleven barna szemét, inkább hiúságból, mint számításból, nem kevéssé
tudta használni; ehhez a legegészségesebb arczszín, s változatlanul
derült kifejezés vonásaiban járult, kivévén, ha indulatokba jött: mert
akkor egy kis furiához tuda hasonlítni, a min ő maga is mosolygott
később. – A férfiaknak igen tetszett, s hallatlan diadalokat tett;
mindazonáltal az élvezet, melylyel a junói s bachanti vegyítékű alak
kinálkozott, inkább anyagi, mint szellemi volt, s a nőnek egész valója
semmi sem kevésbbé, mint uriasan nemes.

Lelkületében neme a gondatlan önfeledésnek tünt fel néha; ellenben
voltak pillanatai, melyekben szerfölött tudott titkolódzni. Lakában a
rendet s fényt kedvelte, bár ízlése kevés volt, s néha a derék
Nabuchodonozornak erszényét aszályba hozta.

Azok közül, kiknek igen is nagyon megtetszett, már kettővel
találkoztunk: a szép ifjú cseh lovaggal Wratizlávval, s a mint később
tapasztaltuk, a félszemű bozontos Komoróczival, ki meghódítására a
legrövidebb utat látszatott választani.

Nankelreutherné az elsőnek hódolatát azzal a fél meghitt, félgúnyos
hetykeséggel fogadá, melyet sokan bátorítónak, de a nőket közelebb
ismerők kis foganatúnak vélnek. Komorócziról, kit csak gonosz híréről
ismert, nem is álmodott.

Gyámatyja, ki fiatal nejétől függött, nem lehete némileg nem nevetséges
előtte, mivel bármi igazságtalan volt mostohája iránta: atyja soha se
merte, vagy akarta őt azon igazság-érzettel s férfiúi szilárdsággal
védni, mely atyához illő, Ilka kezdett hűlni iránta. Nem jött ezen
hidegség hirtelen, s fiatal szíve egyelőre mindent gondolt, a mi
atyjának gyengeségét mentheté: de a természetben van, hogy: a mi való,
az el nem vitatható, s a lélekre önkénytelenül hat. – Egy gyenge atyának
gyermeke vagy el fog aljasodni, ha lelke köznapi, vagy szívébe neme a
keserűségnek fogja magát fészkelni, ha lelkülete nemesb. Lelki ereje ezt
hallgatásra bírhatja, s megzabolázhatja; de az mégis megmarad; s néha,
főleg meglepetésekkor, önkénytelen tör ki. Ha ehhez egy mostohának
helytelensége járul, kit a könnyen hajló gyermeki szív mint anyát
tisztelne, ha benne azt találná; de kihez nem vonul, ha magát
visszataszítva érzi: s akkor e kettős hatásnak a fejlődő lelkületre
mérhetetlen befolyása van.

Ilkában természetes könnyelműség volt, mely atyja házánál nem kevés
táplálékot nyert; mert sok történt ott, a mi a könnyelműséget
menthetőnek s napirenden lévőnek láttatá vele, akkor, midőn gyermekded
elméje még nem tudott okoskodni. A magábaszálltság kora beköszöntvén,
Ilkának sokról fonák képzetei lettek, a mint az igen természetes; mert
fejlődő lélekben az első benyomások örök bélyeget hagynak; de mivel mind
e mellett a leánykában lelki erő volt, bár az egészen ferde irányt vett
is: lelkülete különös, s egészen saját fordulatot nyert.

A helyesről, kötelességeiről, helyzetéről tiszta fogalmai nem lévén,
azon ellentiségéből a tapasztaltnak a tanulttal, mely gyámatyja körében
mutatkozott, ő szeszélyes rendszert alakított elméjében. Minden jót a
kellemes érzéseket előidéző dologhoz csatolt képzetében; s a mi őt
boldogítá, azt tartá jónak, helyesnek. Lehet, hogy volt lelkében egy
titkos szózat, mely olykor fogalmai ellen a jóról, lehetőről, fölemelte
hangját; ez oly természetes; de tudjuk, a hol a jó csak belső vitatkozás
következésében nyeri a helytelen fölött az elsőséget; ott abban nem igen
bízhatunk; s hogy annyi körülmény van egy szenvedélyes hölgy életében,
mely az elmének időt sem enged olyanokat tenni, mik hosszas fontolgatás
eredményei.

Ilka mindezek következésében lelkületének fővonalát, természetes
könnyelműségét s szenvedélyességét megtartván, gyámatyjának nem
legboldogabb, s igen változatos egű házkörében nemét a tapintatnak tevé
sajátjává. Ő hirtelen belé tudta magát találni a körülménybe; egész
nevelése nélkülözésekkel s öntagadással levén összekötve, ez neki
könnyebb volt, mint bárki másnak. Nála a jelen uralkodott, a jövővel
ritkán gondolt, s a multat könnyen feledé; nemtelen indulat nem volt
szívében; czélja többnyire helyes, bár az utat annak elérésére sokszor
elvétette; e mellett kitételeiben nem ritkán pórias, s némely
tekintetben igen merész volt. Őt a jelen nyereségétől a legveszélyesb
következmények sem rettenték el.

Ilyen volt, midőn Russián kezéhez kerítette. – Komoróczi még néhány
kérdést tőn alvezéréhez, a ki midőn épen készült azokra felelni,
hirtelen kinyílt az ajtó s Nankelreutherné a legízletesb úti öltözetben,
mely bő ujjú, gazdag prémezetű mente neméből állott zsinóros topánokkal,
élénken lépett be.

– Igen különös, – mond kevélyen, a két meglepett beszélgetőhöz intézvén
szavait, – hogy ily hidegben kegyelmetek a szellős csarnokban hagyják az
embert állani, az összecsődült háziak szemtelen tekinteteinek kitéve.
Remélem, hogy e rablófészekben csak lesz néhány meleg szoba számomra, s
szolgálatomra nőcseléd.

Ilka ezt oly parancsoló s kikelő hangon ejtette, hogy Komoróczi egyelőre
nem talált szavakra, s mintegy önkénytelen vitt a nő elébe egy tág
széket, melyben az, minden további kinálás nélkül, helyet foglalt.[34]



RABPARANCSNOK.

  Volnék mint sas szabad,
  Uratlan bérczeken,
  – – – – – – –
  – – – – – – –

  De én nem szállhatok,
  Lelánczolt rabmadár,
  Kit korlátok közé
  Önkény hatalma zár.
*

_Bajza_.

Nem lehetett a rablólovag meglepetését leírni ezen első összejövetelekor
a nővel, kitől szemrehányásokat várt; kinek képzelt ellenkezésére már
magának terveket gondolt; kinek végre, véleménye szerint, egészen más
szerep vala természetes. Mindenre, a mit a szép Ilkának helyzetéhez
mérve, várhatott Komoróczi, el volt készülve. Gondolható, hogy ő azon
különösen s csudálatosan engedékeny regényhősökhez általában nem lehetne
mérhető, kiknek közelökben az elragadott védetlen hölgy állását
hosszasan tarthatja meg. Komoróczinak lelke annyira köznapi s aljas
volt, hogy nekie ily esetekben erőszak s a leggyöngédtelenebb botrány
kedveszerinti s alkalmazható módnak látszatott, a nekie kellemetlen
ellenkezés legyőzésére minden további értekezés nélkül.

Midőn Nankelreutherné elragadtatásakor a legszenvedélyesebb kikelésekben
első boszúját kilehelé s látta, hogy egy alávaló rablónak hatalmába
került, ki ellen nincs védelem: a hosszú út unalmát arra használta, hogy
magát új helyzetében otthonosítsa. – Ezek az emberek – így gondolkodott
magában – vagyonomra nem vágytak, mert azt tőlem elragadni úgyis
hatalmokban volt, s ha akarták, meg is ölhetének. Miért nem tették? –
Itt személyemről van szó; igen, ezt sugalta neki a hiúság: valami
hatalmas kényúrnak szenvedélyét izgatta fel csekélységem. – Ez, bárki
legyen, két dologra számíthat: vagy arra, hogy könyűkkel s kérésekkel
fogom őt megszelidíteni akarni; vagy arra: hogy végre szeretetének
jószerével, vagy erőszaktól kényszerítve, engedendek. Minden attól függ,
így terveze tovább magában: ezen alávalónak ellenében az erőt mutatni,
vele felsőséget éreztetni. – Mit nyerhetek könyűkkel? semmit!
legfeljebb, hogy még inkább belém bolondul; – hiszen a férfiak azt
állítják, hogy sírva vagyunk a legszebbek. – Nankelreuthernének arczán
önbizalom s kevély kéj mutatkozott. Hah! – így folytatá – meg fogtok
ismerni, ti gyáva férfiak! Mik vagytok ti velünk szemben? – játszó
eszköz, melylyel kedvünk szerint bánunk, ha egyszer gyengeségtöket
kiismertük. Nem a legrettenhetlenebb lovag-e a jó Nankelreuther? s minő
kicsinynek, igen igen kicsinynek láttam én már e felbőszült medvét,
hányat már, mint ölebet hajlongni lábaim előtt? hogy kedvem jött őket
felrugni.

Ilka az így agyában kifőzött rendszert azonnal gyakorlatba hozá.
Russiánnak kérdéseire vagy épen nem, vagy igen röviden felelt. Ha
fáradtnak érzé magát, megállott, és minden unszolás ellenére egy lépést
se ment odább, míg magát kényelmesen ki nem pihente.

Ha rablója egy illetlen szót mert mondani, azonnal oly kevélyen
pirongatta le, mintha parancsnoka lett volna; s a feddettnek úgy
tetszett, mintha a nőt kimélni kellene; mivel ily szilárd lélekkel
könnyen megtörténhetett, hogy Komoróczin is azon elsőséget fogja
gyakorolni, melyet kisérője felett.

Nankelreutherné halkal, magát kiséretével egészen úgy, mint jövendő
parancsnoknét, kezdé tekinteni, s néha oly megvetéssel szólott hozzájuk,
hogy csak a dühös Komoróczitól való félelmök okozá, hogy a negédes,
elkapott nőn boszujokat nem hűtötték.

Beléptekor a vadnai teremben Komoróczinak megütközését észrevette ugyan;
de úgy tetette magát, mintha nem látná.

– Remélem, – ismétlé, büszkén emelve fel szemeit – hogy nehány csendes
szoba lesz e várban, s nők szolgálatomra. Russián! tegyen kegyed néhány
darab fát a tűzre, – most kezd a hideg kijőni tagjaimból.

A lovag bámult, s a parancs teljesítve lőn. Ezzel a nő fölkelt üléséből,
s intvén Komoróczinak, leemelteté magáról a felső öltönyt, s így
kényelmesb helyzetbe tevén magát, a kandalló mellett helyet foglalt.

– Még előbbi szavaimra – kérdé hidegen Ilka – nem kaptam feleletet?

Komoróczi sajátságos tekintetet vetett a beszélőre, ki, a mint vélte,
hatalmában volt. Természetében van az oly lelkületeknek, mint az Ilkáé,
hogy hatásukat egyelőre el nem hibázzák, bár a játék, melyet játszanak,
merész és koczkáztatott.

– Meg lehet kegyed győződve, – felelt Komoróczi, különös elegyével a
kevélységnek és aggálynak – hogy csak magától függend itt minden
szolgálatot, melyet kíván, s minden kényelmet megnyerni.

– Hatalmammal tehát ezennel élni akarok, – nyilatkozék féltréfásan a nő
– s minekelőtte szobáimat és cselédeimet látnám: egy csésze borlevest
szeretnék inni; mert Russián uram oly hallatlan rossz ebédeket főzetett,
hogy most sem érzem magam jól utánok. Ezek az emberek azt hiszik, hogy
vad-almán növekedtem fel az erdőben.

Russián a Komoróczi parancsára eltávozott, boszúsan nézvén a nőre, s
egyet azon elfödött gúnytekintetek közül vetvén parancsnokára, melyek ha
észrevétetnek, nyílt sértéssé válnak.

Elmenvén amaz, Nankelreutherné maga elébe bámult, s néhány percznyi
szünet lőn; végre, kissé oldalt fordítván fejét, megszólalt újra:

– Egyedül vagyunk; – mond, fürkésző tekintetét vetvén Komoróczira – azt
hiszem, az illendőség hozza magával, ily goromba hurczoltatás után, a
legrosszabb utakon, csikorgó télben, – hogy kegyed végre valahára
tudassa velem, kinél vagyok? egy rablófészekben-e? hol köveimet,
gyöngyeimet tépik le nyakamról, s hogy hallgassak, tőrrel némítanak el;
– vagy egy ábrándos szerelmi hősnél? ki ezen ostoba s goromba utat
választotta arra, hogy szívemet megnyerje; valóban kiváncsi vagyok ezen
állattal megismerkedni.

Komoróczinak a vér futotta el képét; azonban valami oly eredetinek
tetszett e helyzet előtte, s a nőnek szinte vakmerő nyilatkozása oly
saját neműnek, hogy a mosolytól meg nem tartóztathatá magát.

– Azon állatot, – mond gúnynyal vegyült tréfával – ki a legrövidebb utat
szokja a legjobbnak tartani, s kinek sem kedve, sem ideje sokat édelegni
s térden esengni egy nő előtt, kibe szeretett: van szerencsém kegyednek
ezennel csekély személyemben bemutatni. Meglehet, – így folytatá mindig
vidorabb kifejezésével arczának, – hogy külsőm nem bir azon hódító
kecsekkel, melyekkel a vitéz Nankelreuther Nabuchodonozoré; de arról
bizonyossá teszem kegyedet, hogy szeretem, bár minden szerelmem mellett
sem fogok annyira megbolondulni, hogy férje hajdani druszájának
példájaként szénát egyem.

– E szerelmi nyilatkozás – mond kissé élesen s minden tréfa nélkül Ilka
– egészen a nyilatkozóhoz illő; de még mindig nem tudom, kitől van azt
szerencsém hallani? Kegyed mindenesetre a vár ura, de minő vár ez? Ki
itt az úr?

– Nevem Komoróczi, – felelt a kérdett. – E vár Vadna.

A nő összeborzadt, de hirtelen rendbe szedé magát. – Nem bámulhat
kegyed, ha e névre elundorodom; Vadna? azon rablófészek, zsákmányolás s
gyilkosság tanyája? Istenemre! gyönyörű hely szerelemre! – keresve sem
választhata szebbet. – Ilka tetőtől talpig járatta szemeit Komoróczin. –
Kegyed kétségen kívül Valgatha, vagy Komoróczi; Castor és Pollux; de
kétlem, hogy valaha a csillagok közt öröküljön nevök.

Komoróczi egy lépést tett előre.

Ilka kezével intett. – Sérteni nem akarom, vezér! miért tenném azt?
hatalmában vagyok, s valóban igen jónak s fiatalnak érzem magamat arra,
hogy itt, pár nem kegyes szóért, életemet tegyem koczkára, szóljon
tehát; mi czélja velem?

– Szeretni s szerettetni! – mond Komoróczi daczczal.

– Szerettetni? – kérdé Ilka keserűen nevetve – valóban gyönyörű! én
pedig kinyilatkoztatom: az nem lehet, hogy egy fiatal nő így szeme
szöktében beleszeressen valakibe. Micsoda bolond gondolat ez? kinek tart
kegyelmed engemet? – béketűrés, jó ember! az ily megrohanás medvék közé
való, nem nők ellenébe.

A lovag közeledett, s tekintetéből úgy látszott, hogy várúri jogait
szándékozik követelni.

Ilka hirtelen felugrott, s félkomolyan s féltréfásan emelte rá kezét. –
Hozzám ne nyuljon, vitéz úr! azt előre tanácslom; kezem nagyon gyors, s
olyant találok koppantani ujjaira, hogy megemlegeti.

Komoróczi megállott. Van némely helyzetnek természetében valami, a mi
tartózkodást idéz elő. Ilkának arcza ment volt minden aggálytól,
szavainak hangja tréfás, s inkább ingerkedésre, mint elhatározott
ellenkezésre mutató. Tökéletesen hatalmában volt a támadónak, s mégis
Komoróczi boszankodás helyett elmosolyodott. E neme a vakmerőségnek,
mely egy fogolyban urat játszik, igen új, s részint igen nevetséges volt
arra, hogy őt ily hirtelen erőszakra birja. Egyébiránt volt talán
hősünknek egy utógondolatja s valami számítása egyébre, mint az, a mit
Ilka gondolt vagy gondolhatott.

[Illustration: Szerettetni? – kérdé Ilka keserüen nevetve.]

– Kegyed, – mond a lovag, – mint látom, nagyon bízik azon benyomásban,
melyet kecsei rám tettek, s jókor bitorol egy felsőséget, melynek
szárnyait megnyirbálni csak az én jó kedvemtől függ; ez mint tréfa
mehet; s megvallom, hogy inkább szeretem a legszebb nőt, kit valaha
láttam, ily vidáman, mint gyáva panaszok közt.

– Ah! – felel Ilka – imé egy csinos szó; ez már arra mutat, hogy
kegyeden még nincs minden elveszve. Ezen udvariságot itt nem vártam
volna; ez az út a lovagi szerelmeshez illő. Ha ha ha! Nem veszi nekem
rossz néven, de meg nem állhatom, hogy ne nevessek, ha kegyedet így
színről-színre látom, s ezen eredeti külsőt egy olvadó szerelmi hős
képzetével kell összefűznöm.

– Nem tudom, – mond Komoróczi némi szeszélylyel, – mi lenne oly visszás
külsőmben? Voltak idők, mikor honi hölgyeink a szeretőben a férfiút
becsülték, s keveset néztek a külsőre; hol lelket s erőt találtak;
egyébiránt Nankelreuther úrral erő, sőt szépség tekintetében is meg
mernék mérkőzni.

– Mindig Nankelreutherrel áll kegyed elő, mintha Isten tudja, minő
szerelmes lennék férjembe; én becsülöm őt, annyi igaz; ő igen derék
lovag, s kegyednél sokkal különb, nem oly bozontos, és nincsen rőt haja,
a mit – köztünk legyen mondva – ki nem állhatok. Kegyednek roppant
udvariságra lesz szüksége, hogy velem némely dolgokat feledtessen.

– A szakállt a borbély leszedheti, s a veres hajnak dió-olaj sötét színt
adhat; még ez nem akadály; – udvariságom ellen kegyednek, Istenemre!
panasza nem lehet.

– Ezen átváltozást mindenesetre bevárom, míg e tárgyról tovább
szólanánk. – Ilka mosolyogva nézett újra végig Komoróczin – egyébiránt
kegyed igen tűrhető.

– Eddig a szobák rendben lesznek, ha tetszik, fölvezetem – szól
Komoróczi udvariasan.

– Engedelméből – felel Ilka – a borlevest fogom előbb meginni itt a
kandalló mellett, azután mehetünk. Még egyet! gyanítom az ily hősöknek
tréfáit s ábrándozásait; de komolyan legyen mondva: én az éjszakát
nyugton akarom tölteni; minden zajt s alkalmatlankodást ünnepélyesen
kikérek magamnak.

– Az én látogatásomat csak elfogadja a szép Ilka?

– Senkiét éjtszaka! minő szemtelen ajánlat? kövesse meg kegyed magát, s
ha jó születésű nőnek valóban önkénytelen látogatásával tiszteltetik meg
várában, viselje magát úgy, mint illik. Furcsa követelések! – kiált fel
Nankelreutherné, boszúsan morogva magában.

– Jó! – viszonzá a vezér – a nap ne menjen haragunkon le; kegyed ez
éjtszaka csendesen fog pihenni, szolgálatjára alkalmas nőt rendeltem.

– Ez már okosan volt szólva; de én minden éjtszaka csendesen akarok
lenni. Ha már kénytelen vagyok nappal, akarva nem akarva, a kegyed
közellétét s látogatásait tűrni; igen természetes, hogy a nap huszonnégy
órájának fele az enyim legyen; én az éji felet választom.

– A jövendőn nem töri fejét az okos ember, – jegyzé meg Komoróczi
sajátságos hangnyomattal – én csak a mai napról rendelkeztem, s remélem,
kegyed béketűrésemet túl nem feszítendi, mert vannak óráim, melyekben
nem igen értem a tréfát.

Míg így beszélgettek együtt, egy csinos nő, szép nagy virágú
cseréptálban a párolgó, tojással fölkevert borlevest behozta, s kis
asztalkát vonván elő, azt Ilka karszékéhez helyzé, s egy szemtelen
tekintettel egyetértőleg pislogott Ilkára, melyben neme a gúnynak s
tréfának vegyült. – Minden további előzmény nélkül Nankelreutherné
fölegyenesedett, s a tőle kitelhető legbüszkébb tekintetet lövelve a
nőre, azt oly gyorsan s oly erővel csapta pofon, hogy fekete, sisakalakú
csipkefőkötője, a Komoróczi feje fölött ívet képezve, öt lépésnyire
esett a földre. – Ezt vedd emlékül! – mond Ilka – szemtelen
tekintetedért, szolgáló! s tanuld képedet rendbe szedni, ha uri asszony
előtt állasz; – ezzel távozást intett kezével.

– Kegyed meg fog nekem bocsátani, – folytatá Komoróczihoz fordulva, még
mindig indulatosan, de kissé lassított hangon, – hogy várúri tisztébe
avatkoztam. Ha igaz, a mit mondott előbb, hogy kényelemre semmi sem fog
itt hibázni: kinyilatkoztatom, hogy én sohasem érzem kényelmetlenebbül
magam, mint vakmerő s szemtelen cselédek közt.

A szolgáló félig dühösen, félig megrettenve nézett a nőre, fölszedte
összezúzott főékességét, s valamit a sehonnai nőről s majd megtanításról
mormogva magában, hirtelen eltávozott.

E költői igazságtétel után Ilka igen jó étvágygyal kezdé a levest enni;
evésközben néha Komoróczira tekintett.

A komor rabló meredten bámult az evőre. – Istenemre! – kiált fel,
kiengedve ámultából – kegyed itt szoros rendet tart, s remélem, mivel
annyira szereti az engedelmességet: maga is várúri felsőségemet s azon
rendet, melyet én itt szabok, méltányolandja.

– Nem gondolom, – felel a nő, a telt szarukanállal kezében, – hogy engem
párvonalba kiván egy nyomorult cseléddel tenni? bízza csak őt rám, majd
helyre igazítom fejét, s jót állok róla, hogy sem alázat, sem illendőség
ellen nem fog véteni.

– Arra akarom figyelmeztetni szép vendégemet, – jegyzé meg a vezér, –
hogy vendég, s talán az ily kézzel fogható helyreigazításoktól
önkezecskéit megkimélhetné, melyeket a hideg úgyis, gondolom eléggé
megveresített.

– Vendég az, – vág közbe Ilka büszkén, – a ki önkényt jő. Én itt vagy
rab vagyok, vagy úr! s ezt tudni akarom. Ha raboskodnom kell, szóljon
kegyed, s meglátja, hogy igen hirtelen fogom magamat olyanra határozni,
miről nem is álmodik; ha pedig csak tőlem függ itt akarni: akkor úr
vagyok, s mind a magam, mind a kegyed méltósága azt kivánja, hogy ezt
egyikünk se feledje. Ha ezen természetes állását a dolognak valaki fel
nem éri észszel, nem az én hibám.

Komoróczi kezdé kissé béketűrését veszteni; de a nő szavai úgy voltak
intézve, hogy rést nyilt kikelésre nem engedtek, bár képén igen
észrevehető volt neme a számításnak s rejtélynek.

– Meglátjuk, meddig birja e szerepet játszani, s valóság-e, a mit
cselekszik, vagy negéddel vegyült álszín? – ezt gondolá a vezér magában.
– Vágyok tudni, – mond fenhangon s nevetve, – mit tenne kegyed, ha
valóban a körülmények s önalkalmazása azt nyilatkoztatnák velem, hogy
rab itt s nem vendég?

Nankelreutherné letette a kanalat.

– Valóban az? – kiált fel indulatosan. – Kegyed merészlett engemet ide
mint rabot hurczoltatni? s elég vakmerő azt hinni, hogy én ily
körülmények közt csak egy pillanatig mulassak várában?

Komoróczi rámeresztette szemét.

– Teringettét! – kiált fel kifakadva s ezen eredeti eszme hallásától
meglepetve – már azt az egyet szeretném látni, miként viszi kegyed
véghez, hogy innen akaratom ellen elmenjen? ha ha ha!

– Nevethetsz, borzas, a hogy tetszik, – mond Ilka egy pillanatra
szokatlan komolysággal. – Az életből ki, s a várból ki egy út vezet.
Éhen meg nem halok! – ez ostoba neme a halálnak; s én kínozni se mást,
se magamat nem szeretem; de esküszöm! – ekkor Komoróczi felé lépett s
kezeit emelte föl – hogy készebb vagyok meghalni, mint itt a kegyed
rablófészkében csak pillanatig is azon eszmével kibékülni, hogy
Komoróczi uramnak rabnője vagyok. A ki meg akar, az meg is tud halni! –
Úgy sem nagy tréfa itt élni e mogorva falak közt, a kegyed iszákos s
vérengző czimboráinak társaságokban. A méreg megesz, ha rá gondolok,
mennyit mulasztok el itteni időzésemmel. A király megérkeztét Budára nem
láthatom, s a fényes mulatságok, táncz s lakomák helyett itt kell rossz
borlevest ennem, melyet meg is hűtött a kegyed sok beszéde. – Ezzel
haragosan felborította a tálat, hogy a benne levő levesmaradék a padlón
folyt szét, s az edény cserepekben csörömpölt a deszkázaton. –
Megvallom, – folytatá, élénken járva fel s alá a hosszú teremben, –
béketűrésemet elkezdem veszteni. – Ekkor a nő egy oszlop mellé állott,
sírva mérgében.

– Kegyed – engesztelé Komoróczi – igen indulatos, hiszen egy szóval se
mondottam, hogy rab; ismétlem: úr! sőt királyné e várban, ha akarja, s
még a király megérkeztét is láthatni kegyedtől függ.

– Hogyan?

– A szerető hölgynek egy ily durva, veres hajú, bozontos medve sem tagad
meg semmit. Szeretném tudni, mi lehet az, a mit Komoróczinak kedvese ne
élvezhetne, s ne láthatna?!

Ilka kedvetlenül fordította el tőle fejét. – Azt gondoltam, – szólt
hidegen, – hogy valami okos gondolat éri kegyedet; elhiszem ismétlés
nélkül, a mit állít: azon az áron kétlem, hogy e korhadt királyságban,
melynek határain egy prüsszenésem végig hallatszik, királyné lennék
addig, míg szebb nem jőne. Köszönöm mind a díszes koronát, mind az
ország jövedelmét.

– Így nem leszünk soha tisztában – veté közbe Komoróczi kedvetlenül.

– Piszokban! akarta kegyed mondani; – szól hirtelen a nő – de szóljon,
mit akar? én nem értem, mert ez nem útja hajlandóságomat megnyerni; már
az előbb mondám, hogy erre idő kell! Kinek néz kegyed engemet?

– Hosszú idő kell?

– Azt a körülmény határozza el. Lehet alkalmazásában oly valami
kibékéltető s erőszaktételét mentő, hogy megszerethetem kegyedben az
udvariságot.

– Ez igen czifrán volt mondva.

– Én jobban ki nem tudom magyarázni. Szerelmes nehezen hiszem, hogy
tudnék oly emberbe lenni, ki ily kevés tiszteletet mutat irántam, s ki
csak erőszaktól s kénytelenségtől várja azt, a mi önkényes hódolatnak s
kölcsönös szerelemnek lehet eredménye. Ha engemet jó születésű nőként
tekint, s nem mint szolgálót, minő bizonyítványait adá eddig azon
szerelemnek, melyet örömest akarna velem elhitetni? mikor látott? s hol?
én nem emlékezem, hogy valaha ismertem; bár veszélyes nevét elégszer
hallottam férjemtől, kinek nagyobb vágyása nincsen, mint kegyednek
nyakát szegni.

Komoróczi fölvetette ajkait.

– Valóban ezzel a kegyességgel van irántam a vitéz Nabuchodonozor?

– Hát még most, ha megtudná, hogy itt vagyok.

– Lesz gondom, hogy azt meg ne tudhassa. De kegyed azt kérdi: mivel
bizonyítottam be eddig szerelmemet? ez igen furcsa kérdés. Kell-e annál
nagyobb bizonyítvány, mint ittléte, s azon általam is megfoghatlan
béketűrés, melylyel illetlen kifakadásait már egy hosszú óra óta
egykedvűen hallgatom el?

– Kegyed – felel Ilka hidegen – egy azok közől, kikkel nehéz vitatkozni.
A szerelemről mindenesetre saját képzeletei vannak. Ha ittlétem
bizonyítványa szerelmének, úgy nincsen okom azon kétkedni; egyébiránt
várjunk az időtől, az leginkább képes azon indulat természete iránt
engemet fölvilágosítani, melyet kegyed szerelemnek nevez.

E közben az ajtó megnyilt, s a kevés idővel azelőtt megbérmált nő,
főkötő nélkül, s némi aggálylyal betekintett azon. – A szoba kész,
asszonyom! – mond a lehető illendőséggel.

– Fültek a télen a szobák? – kérdé Ilka.

– Igen, – felelt Komoróczi.

– Nem gőzösek?

– Egyáltalában nem. Gondolhatja, szép vendégem, nem hagynám szobáimat
fűttetlen itt, az erdő ölében; nekem számos vendégeim járnak, váram
ritkán üres.

– Nem kétlem – jegyzé meg Nankelreutherné gúnynyal.

A szolgáló csendesen állott az ajtó előtt, különös tekintetet vetvén az
asztalra s az a körül heverő cserepekre s leves-maradékra. – Estebéd is
van készen – mond kétkedve, mint a ki él a gyanúpörrel.

Nankelreutherné egy, övén függő erszényt nyitott fel, s ezüst
pénzdarabot nyújtott a nőnek. – Itt, – mond – leányom, gondoskodásodért;
nálam igen jó dolgod lesz, ha hű leendesz, s az illő tisztelet korlátai
közt maradandsz.

A nő az odanyújtott pénzt vonakodva fogadá el, kissé félre tartott
fővel, s az Ilka másik kezének minden mozdulatára ügyelve. – Parancsolja
kegyed, hogy itt várjak s felkisérjem? – folytatá.

– Tedd le mécsedet, – felel a kérdett, – s add ide bundámat, mehetünk
mindjárt, igen fáradt s álmos vagyok.

Komoróczi intett a szolgálónak, s maga szaladott szokatlan készséggel a
bunda után, s azt egész udvarisággal feladta Ilkára; mely kedvezésért
jutalma egy mosolygó tekintete volt a nőnek.

– Jó éjtszakát, vitéz úr! – mond ez nyájasan – holnap reggel remélem
kegyedet láthatni; beszédem is van még, s tudom, nem azért vagyok itt,
hogy magamba maradjak egész nap. – Most mehetünk, leányom!

Míg Nankelreutherné vezetőjével a szép góthterem gazdagon faragásokkal
terhelt ajtaján kilépett s a folyosón jobbra fordult: addig Komoróczi
csendesen állott meg helyén; végre nagyot, szinte durván nevetvén, azon
karszékbe vetette magát, melyben Ilka ült, lábával félre lökve a
széttört tálnak cserepeit.

Ilka csendesen haladott a folyosón, melyet zöldre festett gömbölyű
faoszlopok támogattak, s tekintetét figyelemmel jártatá szét a tágas,
ormótlan szirthátú várudvaron, melyet a tele hold nappalian sugárzott
körül; szembe vele vig dalolás s kurjongatás hallatszott, míg alatta
lótopogás s a lovászok egyes szitkai a tágas tele ólakat gyaníttatták. A
kapu közelében őrök mutatkoztak, s a felettei őrtoronyban a kürtös
szobácskája egészen világos volt. Nemsokára csiga-hágcsóhoz értek, s
ennek végénél kissé balra fordulván, a nőcseléd egy ajtót nyitott meg,
mely előszobába vezetett; ebből balra nyilt az Ilka számára rendelt
szállás, mely három szobából állott.

A szobák csínja meglepte őt, s nem mondhatjuk, hogy kellemetlenül. Az
elsőnek fala hófehér új meszelésre mutatott; bútorai magos almáriumok s
ládák voltak néhány sárga, metszett szőrbársony-karszékkel, és magas
kemencze; két nyoszolya gyönyörű ágyneműekkel s gazdag paplanokkal vala
látható; közepében tágas fürdő-medencze ónból, melybe két rézcsap
szolgált; az ablakok kárpitjai veresek voltak s leeresztve; egy közepén
függő mécses a tárgyak körül pihenésre édesgető félhomályt terített.

A következő szobában egy ágy volt csak, a bal falazat közepéhez fővel
állítva, gyönyörű veres kárpitokkal fellegezve, melyek alól a fehéren
dagadozó párnák s a bíborpaplan igen kinálatosan tűntek ki.

Hosszú, törökös kerevetek egymásra halmozott párnákból, nehéz
selyemszövetből; az asztalok megrakva mindennel, mi akkori időben
nőkényelemre ismeretes volt, mint: aczél-tükör, szaru-szelenczék, ezüst
korsók, sok szinű selymek, hímzésre, neme a húrral felkészült hosszú
nyakú hangszernek, s több apróság; végre szép kerekes guzsaly az asztal
közelében.

[Illustration: Az asztalok megrakva mindennel…]

Az ablakok redőzetei itt is veresek voltak, s leeresztve. Két szemben
álló asztalon, a fal hosszában háromágú, nehéz ezüst gyertyatartók
állottak, vastag, sárga viaszgyertyákkal, melyeken sárkányok s kigyók
voltak festve, s lobogványuk igen kellemesen világította ki e helyet,
melyet egyrészt a benne találhatókért, másrészt nagy kandallójáért,
vígan lobogó tüzével, talált Ilka legalkalmatosbnak a maga számára.

A harmadiknak egyszerűbb bútorozása azt annak láttatá, a mi volt:
cselédszobának, külön kijárással.

Nankelreutherné leemelteté bundáját válláról s azonnal a szobák
vizsgálatához fogott.

– Nincsen-e valami titkos kijárás itt? – kérdé az ajándék által félig
kibékült nőtől.

– Tudtomra nincsen, – felelt ez, – de ha parancsolja kegyed, szoros
vizsgálatot tarthatunk, mert magam se régi cseléd vagyok itt.

A tanács elfogadtatott, s Ilka a szolgálatjára rendelt nővel
lelkiismeretesen minden szegletet megtekintett, megvizsgált; de semmit
sem talált, mi őt aggodalomba ejthetné: egyébiránt gyaníthatta, hogy
udvarias meghívása Komoróczinak a jövő reggelre, azt arra fogja bírni,
hogy éjét háborítatlan hagyja.

– Itt fürödni is lehet? – kérdé a nő vidáman, az üres fürdőmedenczére
tekintve.

– Igen, mihelyt parancsolja, asszonyom! csak a csapot fordítom meg, a
medencze azonnal megtelik.

– Ez okosság; – jegyzé meg Ilka – most ágyamat tekintem meg; eredj csak,
leányom, szedd le az ágyneműt rendre, én kissé kényes vagyok
nyughelyemre.

Minden megtörtént, s Nankelreutherné a szomszéd szobában levő
nyoszolyákról is kölcsönözvén vánkosokat, ágyát kedve szerint megvetteté
magának.

Ezután vizet eresztett a medenczébe, s miután a legnagyobb kényelemmel
levetkőzött, gyönyörű tagjait a habzó tiszta nedvbe szállítá, s a
legszokottabb otthonisággal megfürdött, elébb gondosan bezáratván az
ajtókat. Fürdés után ízletes hideg estebédet parancsolt; végre lefeküdt,
s a nőnek ágya lábánál kellett helyet foglalni; a szobakulcsokat feje
alá tette, s kezére könyökölve parancsolá, hogy a szolgáló meséljen; a
mit az a lehető ügyességgel teljesített.



AZ IFJÚ KIRÁLY.

  – – fenn hazám az égben
  Mondhatatlan messzeségben
  A csillagpályák között.

_Kölcsey_.

Ott hagytuk el az ifjú királyt, midőn választását kinyilatkoztatá előtte
Podjebrád. A meglepetés, hogyha szabad e kitétellel élnünk, nagyszerű
volt, s mindent haladott, mit Mátyás valaha várt s remélhetett. Az ily
helyzetek természetéből foly ki azon szótalanság, mely szünetet képezett
addig, míg gondolatait rendbe szedvén, újra szólni, nyilatkozni,
körültekinteni birt, azon szédítő fokon, hová őt, a foglyot, az
elfeledtet, a biztos jövendőnélkülit a pillanat emelé föl.

A múlt nyargalt át képzetén. Atyja, László bátyjának halála, önhelyzete;
s ezt az ország, a szeretett hon kétes sorsa követé. Keresztül futotta
hirtelen a viszonyokat rendre; a pártokat, a követelő idegen
fejedelmeket, a királyválasztást; s itt látta magát a feledtség
sötétéből kiragadva, egyszerre egy nemzet összes felkiáltása által
újrateremtve. Látta az isteni gondviselést, mely benne atyja érdemét
jutalmazta, s a kedves testvér vesztét kárpótlá. Hála emelkedett
lelkében azon örök lény iránt, ki biztos, erős kézzel nyúl be az
események veséibe, s hatalmas fordítással, egy teremtő igével mindent
újra önt; egy eszmét lök a szomjú lelkekbe, s egy gondolatszikrát ver ki
a sors szikláiból, mely mindenütt gyulékony anyagra talál, fellobog,
felriad a közvéleményben, s mint a medret áttört folyam, szétárad
véthetlenül, ellenállhatlanul. De tisztelet s hála emelkedett föl ifjú
kebelében azon nemzet iránt is, mely őt, az érdemetlent, ily nagy, ily
szép bizodalommal ölelé körül; benne atyját s az örök igazságot becsülé,
emelte ki, dicsőíté s koronázá. Valamint a szerénység kötelességévé
tette mindezt érezni, minderre magát érdemetlennek hinni addig, míg
érdemeket lehete szerzendő: úgy másrészt lelke nőtt, s szívében jóltevő
hév áradott. Első pillanatkor, első kiléptekor a homályból ezt gondolá:
azon nemzetnek, mely őt felmagasztalá, öndicsőségét, nagyságát és
fönségét kell visszatükrözve látni abban, kiben bízott, kinek
gyermekkezeibe adá a hon hajójának kormányát, még pedig akkor, midőn a
hon ege borult, s öblében villámok csattogtak, s az elem, melyen ingott,
mélyéből fel volt verve. Nemes büszkeség tölté meg keblét, s azon szép s
föntebb nemű dicsvágy, megmutatni, hogy benne nem csalatkoztak. Mindez
villámgyorsasággal váltakozott elméjében, s a lelki csata és
önvitatkozás következménye lőn, azon szerény, de szerfölött nemes
önbizalommal teljes tartás, melylyel Mátyás fölemelkedett üléséből,
aggály nélkül jártatá a fényes gyülekezeten már is királyi tekintetét
körül, s érczteljes, bár valami elfogódott hangon nyilatkoztatá ki:
mennyire hatott lelkére e váratlan felmagasztalás, s hogy ő tudja:
miként ezt egyedül atyja érdemeinek köszönheti; igéré: élte minden
pillanata, minden gondolatja, minden tette azon nemzetnek lesz áldozva,
mely őt bizodalmával előbb ajándékozta meg, mintsem arra érdemeket
szerezhetett; kinyilatkoztatá: bár jó szándéka való, ifjú erejét túl nem
becsüli, s számot tart azon lelkes férfiak tanácsára s segítségére,
kiknek a hon java szívökön fekszik, kiknek érett javallatait mindig a
legnagyobb készséggel fogja kihallgatni; végre hiszi: hogy az Isten, ki
őt árvaságában így megtiszteltetni, így felmagasodni engedte, el nem
hagyja, s szívének első s legforróbb óhajtását, a hont boldogíthatni,
teljesítendi.[35]

Rendre üdvözlék a cseh és magyar urak az ifju királyt, s most e
nagyszerű pillanatban kezdék őt megismerni s méltánylani. A királyt
látták a nemes tartásban, s szerénységgel párosult fenségben; a magyar
urak keble tágult, s boldogító remények kezdének azokban emelkedni.

Bretizláw is jelen volt a vendégek közt, – most győződött meg, hogy őt
gyanításai meg nem csalták. Podjebrád igen jól tuda számítani a
jövendőre; neme a fájdalmas érzetnek emelkedett föl kebléből az agg
férfiúnak. Így tehát minden álszín, gondolá magában; s az a Podjebrád,
ki Mátyással egyelőre büszkeséggel éreztette felsőségét, ki vele, a
beszterczei gróffal, a Magyarország kormányzójának fiával, mint
közönséges nemes apróddal bánt: egyszerre, midőn sorsa változását
gyanította, beteges leányát vétette el, vagy inkább tolta azt rá, s oly
viszonyba sodorta, mely az ifju királyt sok bajba fogja keverni.

Az estebéd után Mátyás ellenállhatlan ösztönt érzett, szívét kiönteni
rokonkebelbe. Vitéz az út fáradalmai miatt pihenni sietett. A király
Bretizláwot kísérte haza. Szótlan fogtak helyet a tág kandalló előtt; de
Mátyás, bár soha nem lépve hajszálnyira is túl azon korlátokon, melyeket
magas állása szükségessé tett, mégis szeretetreméltó nyájasságával,
elmésségével s vidor kedvével oly kellemes folyamot tudott adni a
beszélgetésnek, s előtte annyi tárgy fejledezett, hogy majd hajnalig
együtt maradtak.

A kis Izabella ájtatosan bámult az ifjúra, s nem lehete őt lefekvésre
bírni. Zöld kereveten ült; a kedves gyermeki arcz Mátyásra fordítva, s
kezében kis álla, rózsagödrével. Így néz tehát egy király ki! gondolá. –
Hm! nekem az apród inkább tetszett; – de mégis szép királynak lenni! –
Midőn a király bucsura szorította meg a gyermek kezecskéit, ez oly
boldognak érzé magát, de miért? – nem tudta.

Mátyás Bretizláwnak csillagászi s csillagjósi tudományát mindenesetre
nem azon szempontból tekintette, mely arra – az akkori babonás hiedelem
következésében – valóságos befolyást költött az emberi sorsra. Az
ifjúnak helyzetében magyarázható, hogy neki sok okos ideje volt
gondolkozni, s a tárgyak illetőleges s valódi hatását összehasonlítani;
s így elméjét a tudományok legnehezebbikével, emberismerettel
gazdagítani, azon tudománynyal, mely az ifjú keblében kegyetlen kézzel
tépi a szép csalódások mennyét szét, s adja birtokába azon keserű
tudást: hányadán van a világgal s az emberekkel. Tudta ő, miként jár
együtt némely viszonynyal, oly dolgokat használni, melyek
meggyőződésünkön kívül esnek ugyan, de hatásukat s befolyásukat az
emberek tudatlansága okozza, s melyekkel néha több kezet s lábat lehet
mozgásba hozni, mint a legmélyebb okoskodással.

Ilyen volt akkori időben a csillagászok tudománya, s jó lélekkel el
lehet mondanunk, hogy rájok nem vala alkalmazható Ciceronak azon
mondása, hogy: bámul, ha két találkozó augurt nem lát nevetni egymáson.
Már fennebb említettük, hogy Bretizláw csillagászatát neme a vallásos
meggyőződésnek tevé tiszteletesbbé azokénál, kik azt mint
kenyértudományt gyakorlák. – Ő ihletve fürkészte a csillagok helyzetét;
horoscopjait lelkiismeretesen voná; ő bizodalommal számított arra, mit
az ég azurjában csak általa érthető jegyekben látott, olvasott. A
véletlen, e frigyese a babonának, segített néha őt meggyőződésében
erősíteni, s ha olykor jóslatai nem teljesültek, a helyett, hogy
tudományának hiányos voltát s ingatag alapját megismerné, magát vádolta.
Ő számításainak gondatlan- s pontatlanságában kereste a hibát. Ha néha
ily számítási hibácskára talált, bárminő csekélyre, azon hév örömmel
ragadta meg azt, melylyel minden szenvedélyes szenvedélye tárgyát
szereti kimentve látni, s diadalának örül.

Az ily meggyőződésnek természete átömleni másokba.

Van valami hódító, s rábeszélő a meggyőződésben, melyet puszta hit, s
szenvedély nem adhatnak. Mindezekből magyarázható a leghíresebb
uralkodók ragaszkodása a csillagászat jóslataihoz, ha ezekben maguk nem
hittek is, mert igen tudhatták hatását a buta köznép kedélyére.

Mátyás megismerte Bretizláwban azon embert, kinek nemes
lelkület-ihlettsége igen is befolyást gyakoroland az akkori kor
szellemében, főleg hadi viszonyokban. Ez okért igyekezett őt arra bírni,
hogy Budán udvarában telepedjék le.

Bretizláw az ifjút szerette; de mégsem tudá magát hirtelen azon ajánlás
elfogadására határozni. Nehezen vette magát a hatvan évű öreg arra, hogy
élte révnapjait, azon nyugvó, pihenő napokat, melyek egy háborgós élet
után oly jóltevők, az udvari zajjal fölcserélje; de Mátyásnak szíves
unszolásaira időt kért a megfontolásra.

Végre távozott a király, s lakosztályába érkezvén, két apródot lelt
ajtajánál elég álmosan, de nagy készséggel parancsait fogadni, s belső
szobáiban szolgálatára rendelt magyar urakat, kik Vitézzel érkeztek.
Mindez ujságával meglepő s némileg terhes volt nekie.

Másnap reggel Vitéz tevé udvarlását. Az öreg a király indulását
sürgette: mert óhajtá, hogy a Dunajég olvadása előtt érkezzenek Budára.
Tudta, hogy a követség, mely a királylyal Straznicz előtt szándékozik
találkozni, gyorsan halad; egyébiránt is a király anyja, a még
öregségében szép és nemes tartású, s még fenségesebb lelkületű
Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet, remegő anyai gonddal kötötte lelkére a
siettetést.

De mégis idő kellett erre. Az elindulás Vitéz érkeztétől harmadnapra
volt határozva. A közidőnek nagyobb részét készületek töltötték be, s a
tisztelkedő törvényhatóságok fogadása, kik hosszas
szerencsekívánataikkal üdvözlék Mátyást.

Régi nevelője mindig oldalánál volt; értesíté az ifjút, gyaníthatólag,
mit fognak nekie mindazok mondani, kik személyéhez közelítendnek, s
miként kellessék felelnie, magát alkalmaztatnia, hogy eszéről jó
véleményt ébreszszen s királyi méltóságát fentartsa. Mátyás példás
béketűréssel hallgatá ki a tanácsot, még akkor is, ha ez jobb
meggyőződésével ellenkezett. Nekie eleinte mindjárt arra volt szüksége,
hogy azoknak bizodalmát s jó indulatját megnyerje, kik iránta a
leghívebbeknek mutaták magokat; s Vitéz egy volt ezek közől. De állása
is a magas egyházi férfiúnak, mint hajdani nevelőé, nyert azon
szenvedélyes ragaszkodás által, mely szinte atyai indulattal párosult; s
ez a király nemes szívében gyöngéd figyelmet s méltánylást idézett elő.

Vitéz eszmélve kisérte az ifjúnak minden, a tisztelkedő követségekhez
intézett szavait. Bár azok általán véve azon elvből indultak ki, melyet
ő tárt fel Mátyás előtt, mégis megütközéssel vegyült csudálkozással
hallotta őt ellenállhatatlan nyájassággal felelni minden egyes
bejöttnek, s szavait mindig úgy intézni, hogy azok a dologhoz szorosan
mérve, bámulatos bizonyítványai valának a vele született gyöngédségnek s
tapintatnak; s valami oly lekötelezővel birtak, hogy mindnyájan a
legnagyobb megelégedéssel távoztak tőle.

Vitéz mintegy megnemesítve látá eszméit a Mátyás szavaiban s ez némi
büszkeséggel dagasztá keblét.

Elvégződvén a nem minden unalomtól ment tisztelkedések, még egyszer ment
el Mátyás Bretizláwhoz, kinek elhatározását nem tudta, s kitől sokkal
nehezebben vált el, mint Prágától. Ő, mint láttuk, nagyon szerette a
tisztes férfiút, kinek közelléte minden tekintetben jóltevő volt
kedélyére.

Izabella vígan jött a király elébe.

– Felséges uram! – mond – mi megyünk Budára, elkisérjük oda felségedet,
s talán – tevé csíntalanúl hozzá – ott is maradunk.

– Ha ezt az örömet tenné nekem atyád, édes kis Bellám, igen nyugodtnak
érzeném magamat, – felelt az ifjú vidáman. – Ő tehát jő, számolhatok rá?

– Minden bizonynyal, – felelt a gyermek, tapsolva kezeivel – már
készületeit teszi, s látcsöveit, mozsarait, szelenczéit rendezi, ez mind
jó jel.

*

Míg ezek Prágában folytak, Zokoli Mihály a követséggel óránkint
közeledett Strazniczhoz,[36] s már alig lehetett félnapi járatra oda,
midőn egy utazó csapatot értek utól, azok közől melyek Cseh-, Morva- és
Magyarországnak minden vidékéből a király látására siettek. Az egész
társaság lóháton utazott. A férfiaknak bundájok alól fekete mellvértek
sötétlettek ki; úgy tetszett, mintha ismeretlenek akarnának maradni,
mert az első magyar lovagok hozzájok érvén, sisakrostélyaikat azonnal
leeresztették.

Zokoli, a ráváró nagyszerű jelenetekkel s Serenával elfoglalva, keveset
ügyelt maga körül; de az egyik lovagnak karcsú alakján megállapodván
szeme, úgy tetszett neki, mintha abban Borisra ismerne. Ugyanazon
perczben fordult az is Zokoli felé s fejével barátságosan köszönt; de
vaskezének ujját hallgatás jelével azonnal sisakrostélyához illeszté.

Az alkalom fiatal leventénkre nézve igen csábító volt, s mind a mellett,
hogy Boris hallgatást intett, Zokoli szándékosan hátramaradván,
közelében megállott.

– Lovag! – így szólítá meg a deli cseh ifjút – szeretnék kegyeddel
szólani, hol láthatjuk egymást?

A megszólíttatott körültekintett, s fölemelvén valamennyire
sisakrostélyát, hirtelen csak ennyit sugott: – Keresse föl kegyed
Strazniczban Moravecz polgárt tíz órakor éjtszaka; ott találkozhatunk. –
Ezzel sarkantyúba kapta lovát s elszáguldott.

Zokoli nemét a vidor reszketegségnek érzette minden idegein átzajlani.
Látni fogom, ezt gondolá magában: Serenát! Serenámat!

Néhány órai haladás után végre a Morva-folyó partjához értek. A király
még nem érkezett Strazniczba, hol minden lak a roppant kiséret számára
volt kiszegődve.

A követség, ősi szokás szerint, a folyó partjának hosszában, szembe a
várossal, tábort ütött.

Straznicz térhelyen fekszik, akkortájban körüle nagy kiterjedésű,
részint nádas, részint gyékényes és kákás mocsárok s iszapok vonultak
el, melyeknek zöldes vizén gyenge jéghártya látszatott.

Aggszerű kastély tűnt ki, három szárnyú, a város többi épületei közől. A
főhomlokzat alatt, mely a tágas udvarnak fenekét képezé, kapú nyúlt be;
az oldalszárnyak czifra aranyozott rostélyzat által voltak
összekapcsolva, s így az egész négyszeget képezett.

A többi lakók, a nem igen széles utczákban, többnyire alházak voltak,
zsindelylyel s néha palakővel födve. – A távol kékjében a puchlaui
hegyek valának kivehetők, mint egy fellegbe burkolt óriási ív, mely a
lég oszlopaival folyt össze. – A rónát Straznicz körül foltonkint
terjedt hószőnyegek födék el; de a folyam vize jegetlen nyargalt, csak
néha sodrottak árjai zúzfoszlányokat magokkal.

Az ellentét, a vidék télies komorsága s a magyar követség táborának
vidor színezete s fénye közt, igen élénk volt. Közel a parthoz a pompás
királyi sátor emelkedett, mely inkább bársony-csarnokhoz, mint sátorhoz
hasonlított, s tetejéből három széles zászló lobogott: veres, fehér,
zöld. Jobbra Szilágyi Erzsébetnek, s balra Szilágyi Mihálynak sátrai
látszottak.

Zokolinak gazdag szövethajléka valamivel lejebb terjeszté kék és sárga
szárnyait, s mindig tele volt vidor ifjakkal, kik billikomokkal,
koczkával s víg beszélgetéssel űzték unalmokat. Így telt el a délután s
az est, hanga és zajos felkiáltások közt, míg végre a lobogó máglyák
előtt lehete csak a cselédeket látni, mert az urak már lenyugodtak, a
hosszú út fáradságait kipihenők.

Zokoli fáradt volt ugyan, de Borissal találkozni égett. Egyet pihentebb
vezetékei közől felkantároztatott, s a folyam hosszában lovagolt fel s
alá. A számos sajkák a tulsó parton voltak, s minden kiáltása sajkások
után, sikertelen lőn. Az idő haladott.

Az ifjú nem soká törte fejét, hanem sarkantyút adván lovának, a gyors
jéghideg folyamba ugratott. A ló azonnal úszni kezdett s lovagunk előre
hajolva fogta meg szép fodorserényét szürkéjének, míg az bátran taposta
a hullámokat, s mindig közelebb és közelebb ért a túlsó parthoz. A deli
paripa átúszván, a magas partra kapaszkodott s egy pár ugrás után a
merény sikerült. Zokoli leugrott lováról, melynek hátáról csorgott a
víz, s megrázván magát, újra felült és gyorsan vágtatott a városba,
melynek ablakaiból világ pislogott. Az utczák gyorsan haladó emberekkel
voltak ellepve, s az egész lótás-futás élénk pezsgésre mutatott.

[Illustration: Az ifjú nem soká törte fejét.]



STRAZNICZ.

  Még jőni kell, még jőni fog
  Egy jobb kor, mely után
  Buzgó imádság epedez
  Százezrek ajakán.

_Vörösmarty_.

A tágas látkört övedző hegygerinczeken aranynyal ömlött el az ég boltja,
s miként a királyi csillagzat sugárernyőjét árasztá szét, minden uj
életet látszott nyerni.

A Morva vizének kéken csillámló háta képezé a szemle középpontját;
mögötte Straznicz s a kékellő hegyek, jobbra-balra síma róna.

A kastély födelének palakövein, az apróbb épületek födélcsucsain, a
Morva vizének ingó szőnyegén s körül, a nád övezte, jéggel borult
mocsár-hátakon szökdelt s szikrázott az ébredő nap.

Az előbbi estén érkezett meg Podjebrád s Mátyás fényes kisérettel. A
város telve volt, s a tomboló, zajgó nép özönébe kerítve, mely
lobogókkal, hangszerekkel, ittas örömben virrasztotta a hosszú éjet
keresztül. Alig emelte ifjú fejét az ébredő hajnal, Strazniczban s a
Morva szélén taraczkok s nehéz ágyúk dördültek meg. A folyó két partja
annyira el volt lepve ujjongó néppel, hogy folyását nem lehete látni.
Szemben a várossal a magyar táborból a fényes követség megindult. Túl
minden házfedél el volt bámulókkal borítva s a városból a nép, mint
gazdag köpüből rajként zajongott ki, meg nem szakadva, a Morva
partjához.

Egyszerre sokszorozott «éljen» kiáltások hangzottak, mint a növekedő
vihar, dörögve, csoporttól-csoportra, seregtől-seregre, a sűrű néptömeg
közt Straznicz felől neme a hullámzásnak mutatkozott. Távol a tátongó
csoportozatok fölött forgók, kolcsagok s lovagi sisaktollak ingadoztak,
s tompa dörgés reszketteté át az egész vidéket. A nép kétfelé kezdett
válni: fénylő lovagok talpig aczélban, rézben, ezüstben, magos
pikkelyekkel födött csataméneken ugrottak elő; s miként nehéz lovaik,
csörgő szerszámaik alatt haladtak a nézők között, azok hátrább meg
hátrább vonultak.

Trombitások jöttek, harsogó szereikkel vidoran zengve, s ezeket a
Podjebrád seregei követék. Elől lovasok, erőteljes, zömök, barna nép,
bőr-felsőruhában, tágas aczélsisakokban; melleiket vasvért födé, míg
oldalaikon széles, kereszt-markolatú kardok csüngöttek, s karjaikon
rövid bőrszíjjon az irtózatos csatacsillag, buzogány neme, szegekkel
borzadozó gombbal lógott.

Jobbra-balra vonultak ezek a Morva szélén, s mint két fal, a folyam
üvegében tükrözék magokat prüszkölő lovaikkal s szélnek terűlt
zászlóikkal. A nép közt azonban tágas utcza hasadott, kendőket s a fenyő
örökzöld lombjait emelték magasra, míg minden szem a strazniczi kastély
szürke falai felé volt irányozva. Az ifjú király érkezett, jobbján
Podjebrád, balján Vitéz léptettek, mind a hárman fiatal, hófehér
méneken, melyeket Podjebrád szokatlan fénynyel készíttetett. Arany
csujtár, ragyogó kövekkel elöntve, borította a Mátyás nyergének égszín
bársony-takaróját, lovának kis száraz feje a czafrang s pompás kantár
alól alig látszott ki, s csak vidor szemei csillogták a készület aranyát
s gyémántjait túl.

[Illustration: Az ifjú király érkezett.]

Tejfehér, nehéz selyem mente, aranyhímzésekkel borítva s kövekkel
kirakva, nyuszttal béllelt, födte a Mátyás deli s erőteljes tagjait,
mely alól elevenzöld, metszett bársony-dolmány, elől aranyvérttel födve,
tűnt ki.

Podjebrádnak térdig érő, fekete bársonyöltönye hasított ujjakkal s
hasonlóúl gazdag hímzésekkel volt ékesítve és drága kövekkel terhelve;
ezenfelül az év télies szakához alkalmazott hermelinnel bélelt palást
bundaképen óvta tagjait.

Fényes egyházi öltözete Vitéznek meglepő, aggszerű, de kellemes
ellentétet képezett az előbbinek hadi tekintetű és fényes készületeivel.

A három főszemélyt mondhatlan sokasága követé a cseh- s morvaországi
leventéknek; készületeik az akkori idő szellemében, egészen azon őskori,
erőteljes ivadéknak hadias pompa- s fényűzésére mutattak, melynek
hiúsága választékos csatakészületben s nemes fegyverekben állott.

Feltünt e németszerű aczélfegyverzet, mely a széles vállra, az emelt
termetre s a karcsú derékra látszatott olvadni, rostélyos sisakokkal,
szétváló strucztollaktól árnyékolva. Néhol a rostélyzatot vasálarczák,
három keskeny nyilattal a szemek- s a lélekzésre, pótolták ki; másoknál
a sisak elejéről az arcz éle előtt legörbülő vaspánt nyúlt le.

A gyalog haladó lovagok közt néhánynak csípőin a vas csataszoknya
fészkelt, bödönként elálló karimájával, kezeikben hosszú dzsidák voltak
szorítva. Mindezek közt a különbséget részint a fegyverzet anyagának
változatossága, részint a sisakok hasonlatlan alakja s fénye tevék; de
leginkább a síma pajzsok, melyeknek hátát családi czímerek, nemes
értelmű jelmondatokkal foglalák el.

A köznépnek öltözete kevesebb érdekkel bírt, s azoknak nagyobb része
hosszú bárány- és farkasbundákkal voltak födve. A nőnemnek rövidebb téli
bundái alól ólom- s rézpikkelyek, ránczos szoknyák, széles, lecsapott
orrú czipők, s fején béllelt bársonyfövegek mutatkoztak.

A király csendesen haladott. A Morva túlsó partjához közeledő követség
őt még ki nem veheté.

Strazniczban, körüle s kívüle annyi s oly sok színű, sok osztályú nép
gyült össze, hogy egész Morvának lakóit együtt vélte látni a bámuló
szem.

Az előkelő nők nyitott, tágas hintaikban álltak, festői
csoportozatokban, vagy hirtelen emelt állványokról úsztatták szemeiket a
változó, újuló szemlén végig.

A sokaságból Hunyadi Jánosné hintaja bontakozott ki, arany
kerékpántokkal, s apró karikákból álló üvegablakokkal, melyek ólom
helyett aranynyal voltak összetartva.

A deli nőnek tagjait sötét színű pompás magyar öltözet fedé, mely az
akkori divat szellemében, színes virágokkal volt hímezve, s a nyitott
télies vidrabunda, mely gömbölyű redőkben folyt le tagjain, vállának
gyémántfüzetét láttatá.

Szilágyi Mihály több fő egyházi férfi kiséretében lovaglott a hintó
mellett; míg Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanisai László, Zokoli
Péter, fényes hadi tekintetű magyar urak, s mások azt követték: a
jelenet hátterét az ömlengő nép foglalá el.

Egy hosszú óra telhetett el, míg a kettős sereg egymás közelébe
érhetett, s addig a nap a puchlaui hegyekről levonta biborát, s az ég
tágas kúpját önté el ragyogó fényével.

Az ifjú király körültekintett; szíve el volt fogódva; s úgy tetszett
neki, mintha a bizodalomnak, a szeretetnek ily nagyszerű, ily – hogy úgy
szóljak – óriási kifejezése, mely őt a porból, s egy merész s idők
viszályain és súlyain keresztül nyúló fogással a dicsőség fényfokára
emelte: csak a szótlanságban találna méltó feleletet; mintha azon nagy
és igazságos követelések, melyeket ily nemzeti lélek összeolvadása egy
czélra, minden nagy szívben fölidéz, sokkal át nem foghatóbbak volnának,
mint hogy azokra a jelen bírna méltó ellensúlyt szavakban odagördíteni.
Hitte, hogy csak hosszú, tettel, cselekvéssel s dicsőséggel teljes
jövendő lenne méltó viszonzás, ily pillanatnak e néma kérdésére: Ifjú!
mi királylyá tettünk – árvát, nem ismertet; szólj! mit várhatunk tőled?
– Érezte ő a jelenet fontosságát s nagyszerűségét; lelke felmagasodott,
egész lényén neme a kedélyes szerény alázatnak szivárgott keresztül, s
mintegy magasságában megkicsinyítve, a pillanat nagyszerűségével
szemben, lelke szelid nyomás alatt pihegett. Másrészről érezni kellett
újra azt, a mit királyságának első pillanatában a Podjebrád asztalánál
érzett: hogy miként ott, úgy itt is azon dicső, nagylelkű nemzethez
méltónak kell, főleg ily fénypillanatában sorsának, mutatkoznia. Ime!
itt azon nemes, lelket emelő gondolat, mely képessé tevé őt, ritka
tapintattal s életbölcseséggel a helyzet mélységét felfogni, s
tartásában, s szavaiban azon mértéket, azon erőt iktatni, mely nekie itt
is egyszerre nemcsak a jelenlevők szívét s bizodalmát megnyeré, hanem
azokat szenvedélyes bámulásra is ragadá.[37]

Míg a Hunyadiné szép sötét szemeiben a gyöngyök legszebbjei – az anyai
szeretet s anyai öröm könyűi csillogtak, s tekintete az érzés
némaságával tapadt felmagasztalt, dicsőített fiának arczára, addig
Szilágyi, a hadakban férfiúvá edzett magyar nemes, közeledett Mátyáshoz.
Minden szem ezen aggszerű vén leventére volt szegezve; ajkait leste a
bámuló nép, egy hang nem hallatszott; úgy tetszett, mintha a lehellett
fojtódott volna el a marczona férfiak keblében; csak távol az áradozó
embertömegnek morgása, hasonló a közelgő vésznek zugásához, döngött.

Szilágyi megállott; nemes arczának kifejezésében elegye volt az örömnek,
önérzetnek s felsőségnek, mely tiszteletre gerjesztett.

Rövid előzmény után Szilágyi velős szavakban szorítá össze a hon
helyzetét; azon irígyen s kárvágyva szemközt álló pártokat, melyek a
zavarban szeretnek halászni, s az ifjú király tapasztalatlanságára
merész bontó terveket alakítnak; a Hunyadi János érdemeit; a László
halálát érinté s kifejezé, hogy most, minden múltak sérvei után, az
egyezség, az engesztelődés s a történtek feledése a közóhajtás;
folytatá, hogy mindazon zavarok orvoslását, melyeket a kényurak, a rabló
lovagok, a cseh szabad zsákmányosok kevélysége s rombolásai okoznak: a
nemzet tőle, Mátyástól várja. Így szólt ő negyedórácska alatt, óriási
képet legördítve az ifjú erős lelke előtt azon országnak, melynek
királyi pálczáját ma szorította először kezébe. A vállalat, a
felelősség, az előtte nyíló nagyszerű cselekvéssel teljes jövendő, eget
emelő Átlásként magasodott fel a Mátyás képzete előtt; s mint minden
nagyszerűnek erős és kiváló lelkekre: úgy a mondottaknak is nem
aggasztó, nem bátortalanító, hanem szívet, kedélyt felmagasztaló hatása
lőn, nyugodtan mint ősz, kormány- s parancsnak edzett fejedelem,
hallgatá ő végig bátyjának szónoklatát, s miként a terhek s végbeviendők
a beszéd hullámaiból fölmerültek egyenkint: úgy alakúlt halkan arczán
azon szilárd s nemes kifejezés, mely szó előtt némán oly bizodalmat
előidéző, oly nyugtot igérő.

S a nép ittas bámulattal látszék a király arczának derűjében nagy
jövendőjét olvasni.

Szilágyi elhallgatott. Úgy tetszett neki, mintha az ifjút hosszabb öllel
mérte volna, mint a tapasztalatlant kelle egyelőre. Néma szemrehányást
tőn magának, hogy beszéde az agg élet tapasztalásának minden anyagát
átöntötte szavakban, s mélyebb, körűlfoglalóbb, nagyobbszerű lenne, mint
hogy arra a Podjebrád feledett apródja, ki tegnapelőtt óta király,
magához, hivatalához s nemzetéhez méltólag felelhetne, s Szilágyihoz
kijelelt, kemény kifejezésű vonásaikban kétkedés tűnt fel.

Mátyásnak arcza szembetűnőleg halvány lőn, szemei önkénytelen nedvtől
csillogtak, szíve gyorsan vert; de az indulatnak ezen édesen-kínos
torladozásán, győzött lelki ereje, s ő megszólalt.

Háláját fejezé ki rövid, de forró s szivet ragadó szavakban. A hon jelen
állapotját kikapá világos, kerek képben a Szilágyi beszédéből, s ebből
voná el az egyetértés, közremunkálkodás és áldozatok szükségét, hogy a
széttépett hon a béke üdvét éldelhesse.[38]

Szilágyi s mindnyájan rábámultak: ezen mély belátást s ügyes,
lélekteljes felfogását a dolognak, azon készséget, egy hosszú,
értelemdús beszédnek minden árnyéklataira önbizodalommal felelni tudni:
benne senki sem kereste volna.

Podjebrád beszélt utána, örök békét ajánlván a magyaroknak s vejének,
királyuknak. Ezzel szívesen megölelte Mátyást a roppant néptömeg éljen
kiáltásai közt, s ezt a jelenlevő cseh s magyar seregek követék. A merre
a szem nézett, mindenütt a közelítés, ölelés, kézszorítás vala látható,
s minden jelenlevőn a felmagasztaltság vőn erőt, vídám nemes zaj
áradozott, s a helyzet szentségétől ihlettek közt semmi rendetlenség nem
mutatkozott.[39]

Így haladott Mátyás kiséretével a magyar táborba, hol a nép lova körül
özönlött; karjait terjeszté utána; sírt, nevetett, áldást, éljent
rebegett; részegült volt s őrült örömében. Mátyás kezet nyújtott a közel
levőknek; itt egy öreget szólíta meg biztos: atyám! jó öreg! bátya!
kedves földi! oly soká nélkülözött szavakban, ott egy leánykának adá
nyájas mosolylyal s bizodalmas hugom névvel, szíves üdvözletét vissza.
Úgy tetszett, mintha légben lebegne lova, mintha a sokaság fölemelte
volna, s mégis valami tiszteletteljes s minden vad tolongástól ment volt
ezen nemzeti lelkesedésben. Mátyásnak keble a kéj özönétől fáradtan
összeszorult. Így jött ő sátorába, hol egy, még szívesebb, még kedvesebb
ölelés várta őt: – anyjáé! ki szólni nem tudott, csak bámulni, csak
Istent imádni, csak szeretni.

A nép tiszteletes távolban vonult hátrább, s a Hunyadiné
bársony-palotájában asztal terűlt fényes kövekkel kirakott arany s ezüst
tálakkal, billikomokkal, korsókkal, méhseres pohárkákkal s kádacskákkal:
a sátor előtt pedig máglyák emelkedtek, s a pattogó tűznek füstkigyói
magosan löveltek fel; a tűz heve lanyha meleget terjesztett a téliesen
béllelt sátor keblében, hol a fürge cselédség járt-kelt.

A seregek egyesei a sátrak előtt pajzsokat tevék fordítva a földre,
ezeken terjeszték el élelmi szereiket; több helyen megcsapolt hordókból,
aczélsisakaikban hordák a bort körűl, ökrök sültek, ősi szokás szerint;
dob, síp, duda, s hárfák hangoztak. A bortól vidult nép tomboló
tánczban, s magyaros népdalokban hangoztatá örömét.

Strazniczból és Straznicz felé terhes szekerek, podgyászolt lovak s
hintók vonultak. Szembetünő volt a többiek közt egy tágas, aggszerű, de
az akkori időhöz mérve elég kényelemmel ellátott hintó, mely a táborból
Straznicz felé vevé útját.

[Illustration: – anyjáé! ki szólni nem tudott.]3

Egyszerre a Morva felé özönlő néptömegből egy fényes ifjú lovag
közeledett ahhoz. Sötét hajhullámok képét még derültebbé, elevenebb
fiatalságúvá tevék. Szándékosan lassítá lépteit, szemei mindig a feléje
gördülő hintóra voltak szegezve. Végre mellette haladott az el.

Két hölgy foglalá el a hátulsó ülést; mindkettő fiatal és szép. Az
egyiknek arcza födetlen volt, s tagjait égszín, hermelinnel béllelt
palást födé, fején sajátságos alakú bársony-süveg ült, gazdagon
gyöngyökkel terhelve. A másiknak képe a lenge kétszeres fátyol köde alól
mint árnyalak tünedezett ki. De az ifjúnak szeme e kétes vonásokban
ismerőst talált, lakóját lelkének, kinek bár elmosódott határozatlan
vonalai éltek csak elméjében: ő azokból a képzelet ereje által lényképet
festett ki, s a kép színei égő ecsettel voltak festve, angyalian,
tisztultan minden földi salaktól.

– Ez Serena! minő igazán az Isten él s ő keblemben! suttogá édes kín
közben Zokoli, mert ő volt.

Az egyik hölgy, kinek arcza lovagunk előtt ismeretlen volt, hosszú
tekintetet vetett rá, egyet azon kedves bámuló tekintetek közől, melyek
bár a személy iránt semmi részvéttel nincsenek, örömmel futnak meglepő
szépségű alakon végig, azt inkább szobor- s múló jelenetként nézve s
kémelve, mint élő lényként. A tekintet, mely a délczeg lónak gyönyörű
izmait s fényes készületét nézegeté, semmivel sem volt figyelmetlenebb,
mint a mely a lovag arczán csúszott végig; Serena ellenben a fátyol
leplei alól tündöklő szem kristályait csak perczig nyugtatá rajta, s
miként arczának hideg, kevély kifejezéséből olvashatá Zokoli,
önkénytelen s azonnal más tárgyakra fordítá. Képzelődés játéka volt-e, a
mi az ifjúnak szemeit kápráztatá, vagy valóság? nem meré magának
megfejteni; de nekie úgy látszott, mintha a Serena arczát gyönge pír
borítaná el, s ajkait megvetőleg vetette volna fel egy pillanatra.

[Illustration: Szemei a hintóra voltak szegezve.]

Zokoli szégyenülve kapta le izzó tekintetét Serenáról, keblébe keserű
érzet fészkelte magát, önérzete ébredt föl, s e hideg részvétlenség őt
aggasztá és sérté egyszerre. A hintó elhaladott. – Pillanatra azon ötlet
merűlt fel a Zokoli elméjében, hogy bárminő valószínű ürügy alatt, a
hölgypárt szólítsa meg, vagy a tolongás közben Strazniczig kiséretével,
kínálja meg, a mi akkori időben, főleg ily alkalmakkor, idegennel
szemben is, a kor- s lovagi szellemmel egészen összhangzásban volt.

Ha Serena őt hidegen tekintette volna csak, mint ismeretlent, a ki alig
hizelghete magának azzal, hogy pillanatnyi megjelenése a romok közt,
arczát oly mélyen véste volna Serena emlékezetébe, mint ezé élt az
övében: ő alkalmasint visszatérne; a dolog, természetes, udvariassága
miatt megfejthető s a maga helyén leende.

De a hölgy nézésében nem volt hidegség, hanem kellemetlen meglepetés
kifejezése. Mintha mondaná: itt vagy megint te, kinek tekintete már
egykor kedvetlen benyomást tőn rám, – nézzünk félre, nehogy
megszólítson. Gondolatának ily fordulata határozott: Zokoli megkeményíté
magát, sarkantyút ada lovának. S nemsokára látjuk őt függő mentében,
fényesen, mint ragyogó napot, azoknak sorában, kik a királyi sátorban
tágas félkört képezve állottak, várva a jelenlevő s mindegyikkel
nyájasan beszélgető ifjú királynak megszólítását.

Minekutána Mátyás az idősb férfiakkal, ritka tapintattal, rövid ugyan,
de nem üres párbeszédet tartott, az ifjabbakhoz is közeledett.
Megszólításaiban azon nemes szerénység volt, mely önméltóságából semmit
sem engedve, épen nemessége s természetessége miatt egyenesen a lélekhez
szól, s valamint más terhelő aggálytól ment meg, úgy a szivet oldja fel.

Mátyásnak arczát hirtelen vidorság lepé meg, midőn a tisztelkedők
sorában Zokolit pillantá meg; önkénytelen közeledő lépést tőn feléje, de
a következő pillanatban lassítá azt, a nélkül, hogy arcza nyájasságából
legkevesebbet vesztene.

– Örülök, Zokoli, – mond – hogy itt látlak, ily épen, egészségesen, s az
elsők közt, kik irántam részvétet mutatnak; szólj, ifjú levente! miként
vagy? mondj nekem valami kedves újságot ismerőseimről.

Zokolit e bizodalmas megszólítás, azon baráti egykori tegezés, azon
aggálynélküli fenséggel párosult nyájaság, melylyel őt Mátyás fogadá,
örömmel tölté el.

– Felséges uram! – felelt, a mi honunkban a legkedvesebb, legvidítóbb
újság, azt felséged mindnyájunk arczáról olvassa; s ez az: hogy
felségedet láthatjuk, határainkban üdvözölhetjük, s alkalom nyílik
előttünk, tiszteletünket s hév ragaszkodásunkat kimutatni!

Mátyás a Zokoli vállára tette egy pillanatra kezét. – Légy üdvöz! – mond
a legszívesebb hangon.

Ezzel a Zokoli mellett álló fiatal lovaghoz fordult, egy-két nyájas
kérdést intézve hozzá; – és így tovább.

A fényes ebéd ideje következett. Tisztelkedésöket végezve a jelenlevők,
az elfogadó sátorból kivonultak, s az élénk táborban széledtek el. A
távozók utolsói közt volt Zokoli, ki az előlépést az idősbeknek
engedvén, szerényen vonult hátra.

– Te maradj egy pillanatra még! – mond a király.

Zokoli mélyen hajtá meg magát. – Kevés percz mulva egyedűl maradtak s a
sátor ajtókárpitjai összevonultak; a király két kezét nyújtá Zokolinak.
– Nem akartam, – mond egészen azon szíves barátságos hangon, melyen
azelőtt szokott serdülő korának legkedvesb barátjához szólni – nem
akartam elválni tőled, minekelőtte nem beszélnék tanúk nélkül veled.
Mondd, barátom vagy-e még? – igen, igen, a te becsületes szemeid nem
hazudnak; te az vagy?

– Az vagyok, – kiált fel szenvedélyesen Zokoli, – felséges uram! és
leszek utolsó lehelletemig!

– Légy körülem! ne távozz egy pillanatig udvaromból; ah! nekem minden
oly új, oly aggasztó; emberre van szükségem, kinek keblén örülhessek s
bánkódhassam, ki előtt lelkemet tárhassam ki; légy oldalam mellett!

– Felséges uram! – felel Zokoli a legszívesb, de komoly hangon – igen,
barátja, s leghívebb alattvalója maradok; de ne magyarázza balra, ha
udvarában állandó lakom nem leend. Barátja leszek! Istenemet hívom
bizonyságul. – Hiszem, hogy oly magaslelkű királynak, mint felséged,
kegyencze nem lehet; mert a jó fejedelemnek kegyencze az egész hon. De
az emberek olykor balul itélnek, s nem akarom árnyékát is okozni azon
álhiedelemnek, hogy én valami ehhez hasonló legyek. Adjon időt nekem
felséged megérdemleni, megfejthetővé tenni irántami, boldogító
vonzódását: akkor közeledni fogok, de mint hű alattvalója, s mint
magyar, ki előtt a király s a hon egy!

Mátyás egy mély, részvétteljes tekintetet vetett a szólóra. – Értelek, –
mond nyugodtan, igen, te barátom vagy! legyen egy szent kötés közöttünk,
nem tudva a világ söpredékeitől, nem érthető a gyáva mindennapiságtól;
legyen s maradjon azért kiki helyén, a király és barátja!



KIRÁLY ÉS ÖCS.

Rara temporum felicitas, ubique velis sentire, et quæ sentias dicere
licet.

_Tacitus_.

Mátyás Budán volt; a hon nagyjai körüle, vagy egyenes őszinte lélekkel,
vagy titkos cselszövényektől nehezült kedélyekkel.

A kárpit felvonult, az egyes ember élete kitágult, s a királyi lét
kezdődött, fényével és sötétével, örömével s ürömkelyhével, zajával
nagyszerű országos cselekvéseinek s csendével az oly ritka s oly szűken
mért nyugalom óráinak; végre minden cselszövényeivel
oldalárnyéklatainak.

Diadalmenet volt jötte:[40] az ég ünnepelte azt, mert száraz, fényes
téli lég, hidegében fűszeres s szigorúságában csillogó, födte tágas
ragyogó kúpjával útját. A napok szépek, fehérek, csikorgók, de
széltelenek voltak; az esték mély kékjökkel, hóvilágukkal,
csillagszövétnekeikkel hosszíták a nyargaló napot. – A kíséret gyorsan
haladott.

Mindenütt hév öröm zajgott: a magyar hon néptengere a diadali útnak két
oldalát öntötte el, mint áradó folyam.

Eltűnt az éj s a nap: egy óra, egy hosszú pillanat volt az idő, az út
minden tekervényeivel, konyulataival, hegyeivel, völgyeivel, egy utczává
alakult Straznicztól Budáig, melynek falai ujjongó népből állottak,
szekéren, lovon, gyalog, a fák tetőin, a házak födelein, a sziklák
ormain, örökös özönben, hullámozva követvén a kiséret menetét, s az ifjú
királyra bámulva millió szemekkel.[41]

Így érkezett ő Budáig, hol soha nem látott fénynyel lőn üdvözölve. Ölben
látszott őt a nép a Salamon-egyházba vinni s onnan csarnokába.

Egy hosana! egy örökös Isten dicsérünk! terjedt a birodalomban szét. A
pártok pillanatra elnémultak; úgy tetszett, mintha ezen ingerűltség
mindent magával ragadna; a cselszövény elveszté fonálvégeit; az írigység
nyelve lezáródott; a haragvó szeretett, a néma szólott.

Mátyás e nemzeti riadás közben örökös feszültségben volt. Ennyire
szerettetni, így élni egy egész nemzet lelkében, s óránkint,
pillanatonkint, úgy szólván magára rohanni látni azon magasztos
jeleneteket, melyeket a nemes, az érzékeny szív egyenkint illetődés,
elragadtatás nélkül nem élvezhet, őt túlemelé magán.

El volt fogódva, a kéjben kifáradva. Bárminő nagyszerű és boldogító vala
azon érzés, mely őt fölmagasztalá: örült végre, midőn a közhódolat
riadásai el kezdének hangzani az ország nagy terén s a fényes
csarnokokba, a szentegyházakba, s a csendes lakokba vonulni vissza; s ő
egyedül lehetett, egy éjet tölthetett el háborítlan álomban, s egy órát
élhetett magának.

Fölébredt álmából nyugodtan, símult kedélylyel, de nehéz gondok közt. Az
óra, melyet magának élt, elkondult; körüle, mint kápráztató kép, vegyült
színekkel terjedt minden, az óriási látványhoz szokni kellett. Mint a
vak, kinek az orvos üdvözítő keze fölnyitja szemeit, s tekintete elébe
gördíti a szép, a nagy világot: előre egyebet hullámzó színvegyületnél s
határozatlan vonaloknál ki nem vehet, melyek őt elragadják s elnémítják;
nem tudja, mi a határ, a közép; mi a távol s közel: csak halkal a
tapasztalás vésője s ecsete deríti, oszlatja a szemlét s kezdi őt
honosítani azon világban, melybe szemefénye vezeté be.

Úgy Mátyás; igyekezett eszméit, gondolatait rendbeszedni, elosztani,
megszűrni: míg végre lelki szemei előtt világ lőn, s ő határozásának s
hivatásának tágas országába biztos királyi tekintetet vehetett.

Így állott ő egyik szobájában, szeme az ősz Budáról, szemben a síma
rónára mélyedett Pest körül; s lelke, mintegy kiállva a gondolat
rendezés nagy munkájától, szünetet látszék ünnepelni, egy lelki
szabbatot, egy vasárnapot.

Szilágyi lépett be, egészen azon méltóságos tartással s önbizodalommal,
melyet rokonsága, érett kora s érdemei tevének megfejthetővé.

– Vágytam utánad, bátya! – mond a király kissé felindulva. – Jer, néhány
fontos szóm van veled, kezdem érezni az idő becsét, nekünk sokat kell
tennünk, bátya! s én a halasztásnak nem vagyok barátja.

– Öcsém! – felelt Szilágyi rövid szünet után – neked mindenek előtt azon
kell lenned, hogy e sokszínű s agyú nemzetnek bizodalmát megnyerjed.
Nálunk a nemesség a nemzet; a király, a hon mindent tőle várhat; nem
hibázom, ha mint bizonyost állítom, hogy a nemesség bánható; de tapintat
s okosság kell.

– Hogy érted ezt?

– Gara, Ujlaki, Bánfi s többen választásod ellen voltak, ezek most az
ujontörténetektől mintegy elkábulva, nyugodni látszanak; de én szíveikbe
tekintettem. Ők az első alkalmat arra használandják, hogy régi elveiket
kitűzzék vagy önmagukért, vagy azon követelőkért, kik fényes királyi
székedbe vágynak, s mindent mozgásba hozandnak, ha már is nem teszik.

Mátyás figyelemmel hallgatott darabig, egyáltalában meg nem foghatván,
miként függ ez az előbb mondottakkal össze.

– A mit mondál, – viszonzá a király, – igen valószínű, s ez elmémben
megfordult már; de nem tudom hová irányoznak szavaid? Gara hűséget mutat
irántam; Ujlakinak alkalmazásával teljes okom van eddig megelégedni;
Bánfi visszavonultabb, ő kevesebbé tagadja meg régi elveit, s minden
tisztelete mellett hidegebb irántam, s hiheted: nekem ez tetszik a három
közül leginkább; ebben a makacs hadfiban tudnék legtöbbet bízni; a
Rozgonyiakat kevésbbé ismerem; Zokoli Péter első látásakor megtetszett
nekem: ő oly egészen magyar, nyers, de őszinte, erős, élénk; én így
szeretem az embert. Ő férfiú! s ezzel minden meg van mondva. – Te bátya
intesz engem, hogy vigyázó legyek, s más szavaidban engesztelést
ajánlsz. – Istenemre engesztelés az én jelszavam: mert a most gerjengő
honfiakat meg kell engesztelnem, ha az első magasztaltság mámorából
fölébrednek; ki kell őket békéltetnem azon képzettel, hogy választásuk
nem elszeleskedett felhevülés, hanem üdvös országos cselekvés volt.
Barátokat kell szereznem, kik bennem a honért lelkesedve, s
szenvedélylyel lássák a teendőknek vezércsillagát, kinek kezet kell
nyújtaniok.

– Helyes, öcsém király! igaz, s jelesen van mondva, a mit szólál; de
minő szemmel fogja a nagyobb rész engedékenységedet nézni azok iránt,
kik atyádat gyűlölték, s az álnok Cilleyvel fujták a követ; László
bátyádat lemészároltatták a gyermekkirálylyal, s most is csak
kényszerítve hódolnak? Ha nyugodnának ők, Istenemre! nem szólanék; de
minden igéret kölcsönös.

– Mit mondasz? – szólt Mátyás nyugodtan – tehát fellépésem büntetés
legyen? zavart hozzak rend helyett az országba? Ujlakit, a hatalmas
kevély Ujlakit taszítsam le a vajdaságról? Garát foszszam meg nádori
hivatalától? a Rozgonyiak közt szemeljem ki a konkolyt a búza közől?
legyen bosszú s félelem az első jelenet az ifjú királyban? gyanítsa e
kevély nemzet, mely királyt akar, nem kapkodó gyermeket, hogy pórázon
vezettetem, s egyesek haragjának s cselszövényeinek gyáva eszköze
vagyok? – Heh, öreg! nem te mondád-e, hogy érett elme lakik a gyermek
Hunyadiban, hogy szíve honáért ver! s hogy benne atyja lelke s ereje él?
– nem így mondád-e a Rákoson? a hon s az Isten színe előtt! s nem neked
hittek-e? s szavaidra hangzott a Mátyás-név ajkról-ajakra?

– Igen; – felelt Szilágyi hevülve – de a gyermek Mátyást józanon csak a
gyermek Hunyadi Jánoshoz hasonlíthatnám, nem az ősz kormányzóhoz, ki
száz csata közt árasztá dicsősége fényét szét Európában; atyád pedig,
öcsém király! szerény ifjú volt, ki az aggkort becsülte, s midőn a
tapasztalt vénség érett tanácsa őt támogatá, nem volt oly hiú s
elbizott, magát pórázon vezetettnek mondani; s vesztett-e azért önállása
a tettre termett ifjúnak? – korántsem: mert meggyőződése volt az érett
kor tapasztalásából hasznot vonni, s eszében el nem bízni magát.
Alkotmányos ország ez, ifjú úr! melynek törvényei vannak; fel van itt a
hatalom a király s nemzet között osztva. Mi az országgyűlés? – Nemde
tanácskozás részvéte a hon atyáinak az országos ügyben; nemzeti szózat?
s te ily jókor akarod az érett tanácsló szavát nélkülözni, s magad eszén
járni?

– Balra ne érts, bátyám Szilágyi! tudom, a mit mondani akarsz. S mikor
vetettem meg a tanácsot? Szememre veted te, hogy vitatkozom. Nem
gyáva-e, ki a tanácsot meggyőződése előtt követi? Kettőnk közt érik itt
a tárgy; itt nem a többség határoz. – Mondj okokat, czáfold meg az
enyimeket; derítsd világossá kétkedésem homályát a valóság, a fényes
igazság szövétnekével, s hódolok neked! Mindenek fölött ne légy heves és
kifakadó: a meggyőződés nyugodt szokott lenni és hideg, mint férfierő.
Akarod, hogy tapasztalásid bő áldása átömöljön lelkembe? szólj a bátya
szíves rokonhangján, mely útját szívemhez el nem véti soha; szólj úgy,
miként a magad becsületeért szólanod kell: mert hiszen te kezeskedtél
rólam, hogy királylyá születtem; végre úgy, miként nekem lehet tűrnöm és
hallgatnom. – Mátyás kezét nyújtá Szilágyinak, kinek homlokán felleg
kezde borongani. – Ne nézz oly komorul, jó bátyám! – folytatá kedélyes
nyájassággal – Istenemre! eszedben, tapasztalásodban, jóindulatodban
helyezem kincsét jövendőmnek! tanácsod becses nekem; ah! de mi értsük
egymást!

– Én agg koromban, királyom! – felelt hidegen az ősz bajnok – más
hanghoz nem szokhatom. Lehet, hogy a furfangos Podjebrád udvarában, a
nehéz-fejű csehek közt nem hallád te nyílt szózatát hű alattvalónak
királyához; lehet, hangom sérti füledet; de míg eszem helyén áll, keserű
legyen bár az igazság! én szólani fogok. Ne feledd soha, hogy az én
kezem helyzett ama fokra, hol már szabadon állhatni vélsz, mielőtt lábad
a sikamló lapot körültapogatta, melyről egy ellenséges nyomás az
örvénybe sodorhat.

– Nem feledtem! – mond Mátyás nemes nyiltsággal és fönséggel. – Napok
óta nyom a királyi gondok terhe, s már oly sokszor említéd azt előttem,
hogy siketnek kellene lennem, ha feledhetném. Legyen béke, bátyám! –
nemde tanácsolni jöttél engemet, nem bűn előtt korholni? – Mit tettem
én? mi boszanthat? – hiszen, miként mondod, lábaim alapjának területét
se mértem még ki. Te fölindultál, mielőtt feleltem volna neked: mert
viszonzásom kérdés volt csak. Szólj, mire czéloztak szavaid, midőn
Ujlakit s Garát említéd? mit hiszesz teendőnek ezekkel? mi, véleményed
szerint, az első országos tett, mely előttem áll? mondd el; nyugodtan
kihallgatlak; azután szólok én: legördítem előtted terveim tekercsét,
mérjük egymáshoz; a mi jobb, czélszerűbb, győzzön! s mindenek fölött a
hon boldogsága álljon!

Szilágyinak arcza gúnyredőkbe vonult. Az ő terve! ily jókor már terv? –
Hm; gondolá magában; aligha rosszul nem számíték e gyermekkel, ki érett
tanács előtt mer avatatlan kézzel az országos élet üteréhez nyúlni s
kerekeinek mozgásában változást tenni. – Az ő terve! s azt az enyémmel
mérjem össze? s kétség legyen, melyik a jobb? – Istenemre, e képzelgés
nem utolsó. – Mindez Szilágyinak elméjén elég hirtelen villant
keresztül. Szünet lőn, mely alatt a király figyelemmel s feleletet várva
nyugtatá szemeit bátyján.

– Terveit a királynak kihallgatom béketűréssel – felelt végre az öreg
hős – s ám legyen! mérjük azokat az enyémekhez, győzzön a jobb.

– Szólj te előbb! – mond Mátyás a legszívesb hangon, egy karszékre
mutatva – idősbet illeti az elsőség, s belső szobáimban az én jó, hű
öreg bátyám ellenében nem vagyok király!

Szilágyi helyet foglalt; midőn látta, hogy öcscse állva támaszkodik
háttal egy fényes márványasztalhoz, melyet két sphynx tartott, fel akart
emelkedni; de Mátyás tréfásan nyomta őt vissza ülésébe.

– Öcsém! – így kezdé az öreg – te egy fontos első lépést hibáztál el.

A király kissé elpirult.

– Igen! – ismétlé az agg folytatva – ezt nem a kormányzó mondja a
királynak, hanem bátyja öcscsének. A Podjebrád beteges leánya nem
királyi öcsémhez illő nő; nem, mert a hon érdekei hasznosb
összeköttetéseket tesznek szükségessé, mint egy magában összedúlt nép
kormányzójának leányával képzelhetők.

Mátyás szólani akart.

– Hallgasson a király végig, s czáfoljon meg, – folytatá a beszélő. – Az
ifjú jegyes nem egészséges, s aligha az leend valaha. Az országnak
örökös kell. Ha nem a régi fejedelmi családok egyikéből választál nőt
magadnak: a hon magas urai méltán várhatták, hogy hölgyeik egyikét emeld
magadig, bár ezt is, mint igaz barátod nem javaltam volna.

Mátyás hevülni kezdett, de magába fojtá hevességét. – Mondd nekem –
felelt lehető nyugodtsággal – illő-e oly bölcs férfiúnak, mint te bátya,
ily fontos órában, midőn a hon szükségeiről s követeléseiről kellene
szólani – multakat említni, melyek változhatlanok? nem volt-e, a mit
tettem, akkor, midőn történt, illő, hálámból, kétes jövendőből fejthető,
s nem hitte azt akkor mindenki úgy, mint én? nem adád magad
jóváhagyásodat Straznicznál?

– De a következés megmutatta, öcsém, hogy nem jól számítottunk: bár én
csak a megtörténtet nem akarám oly fontos órában megváltoztatni. Felelj,
de nyugodt lélekkel s felindulás nélkül: nem világlik-e előtted, hová
akarlak vezetni? nem ütközik elméd önkénytelen össze azon eszmével,
melyet ama tettnek emlékezete idéz föl? nem bizonyítványa-e annak, hogy
jövendőnk kétes, előre nem gyanítható; hogy csalódnunk mind jövőnk
sejdítésében, mind számításainkban lehet; hogy ifjúnak ez nem szégyen, s
csalódásaiért e szép, irigyletes szakát az életnek csak sárepés,
élettapasztalás nélküli ember kárhoztathatja. Lásd! minő igaz ez: oly
való, hogy hosszabb élet s tapasztalás biztosb tapintatot adnak, s nemét
a multról levont jóslói tehetségnek. A fiatalnak több szelleme, esze,
talán hirtelenebb átlátása lehet: de tapasztalása s életbölcsesége
sohasem annyi, mint az aggnak; s most ott vagyunk, hová vinni akartalak.
– Öreg legény áll előtted, ifjú! – Ujlaki, Gara irigyeid, s a mi
legveszélyesb, vágytársaid. Az ország pártokra van téve; hivatalaid
legfényesb kettejét leghatalmasb s cselszövényesb elleneid bírják. Ezt
szükséges, ezt meg kell változtatni!

– Hogyan? – kiált fel Mátyás – a te tanácsod ez? ki a Rákoson a multak
feledését igérted, ki nevemben megesküdtél választásom után: hogy mint
béke-nemtő, nem mint boszuló térek honomba vissza; te végre, ki
elhallgattad, némán helybenhagytad e férfiaknak hivatalaikban
megerősítését? – Egy önmeghazudtolás legyen első lépésem? – Melyik
lelkes király tette ezt valaha?! Magam adjak-e okot, ürügyet
vágytársaimnak, bennem azon magas hivatásnak reményeit hiánylani látni,
melyre úgyis hiúságuk érdemetlennek hisz? – Szólj bátyám! lehet-e,
szabad-e tanácsodat követnem?

Szilágyi indulatba kezde jőni. – Nem akarod? – vág az ifjú szavába. –
Jó! lásd magad következéseit éretlenségednek; – de ha a fergeteg fölcsap
körüled; ha majd fűhez, ághoz kapsz, engem ne vádolj! – Helytelennek
látod te, a mit ősz bátyád javal, miként egykor helyesnek házasságodat.
Bármiként tagadja nemeslelkűséged, te megbántad azt; mert – tevé
szelídebb hangon hozzá – te Katalint nem szereted, s a mi keserűbb, nem
becsülheted. Ki ő? légy őszinte! lanyha, élet s él nélküli lény, egy
bogáncsszál a büszke czéder mellett. – Lehet, ismétlem: hogy te most
okaim helyességén kétkedel; de ím jósló lélekkel mondom: Gara, Ujlaki s
még egy, kit magam se merek nyiltan megnevezni most, el fognak árulni,
Istenemre! el: s kérdés, ha az országnak ily iszonyú állásában nem
sikerülend-e átkos merényök?

– Ám tegyék! – mond a király fönséggel – az uralkodók élete Isten
kezében van, s higyj nekem, én nem tartok semmitől. Emelje az árulás
sárkányfejét: ébren, s emberére talál! – Szelídség az első lépés; ha ők
azt nem értik, nem érdemlik; ha hála helyett bosszú lobog kebleikben:
hiszem az Istent! – folytatá, hívőn emelve égnek szemeit – az örök
gondviselés keze utóléri őket, s megaláztatnak.

– Még egyet öcsém, – mond kimért hidegséggel Szilágyi. – Nem vagyok én a
multnak feledése – nem engesztelés – s a szelídség ellen; de a mire
figyelmeztetlek, nem mult az: jelen van, szemed előtt történik, s
megbocsáss ezen öreg vasfőnek, mely a dolgot maga nevén nevezi, csak
vak, a ki nem látja.

– Bizonyítványokat, bátyám! – szól a király élénkebben.

– Nem fognak késni. De térjünk a többire: a török háborog; Fridrik
kezében a korona. A széleken Giskra zsibong; szabad zsákmányosai,
Komoróczi s Walgatha Pest körfaláig portyáznak; Ábrahám egy tehetős
zsidó, kinél anyád számára rendelt s részint kifizetett ékszerek voltak
s bársony-, arany- s ezüstszövetek, királyi öltözetekre számodra,
eltűnt. A napokban Székes-Fehérvárról egy levél érkezett hozzám, melyben
írják, hogy az öreg kalmárnak raktárát tulajdon írása következésében,
két idegen akarta elfoglalni, s midőn a sáfár kétkedett, erőszakhoz
nyúltak a rablók. Bessenyődi, a város bírája, el akarta őket fogatni, de
poroszlói elkéstek. Nankelreuther elrablott nejeért dühöng; Pongrácz, az
Ercseik, Gyerők, Salamonok, Podmaniczkiak s a többek, rablóváraikban
nevetik a törvényt; a békés vándor e rendetlen országban nem biztosabb,
mint az arab pusztákon. A rablók, portyázók, szabad zsákmányosak
szemtelensége vérszemre kapott, s mintha a pokol minden ördögét
fölkergette volna odúiból: zaj, gyujtogatás, pártdüh rombolnak
közöttünk. Ujlaki fosztja a székelyeket s a szászokat zaklatja
Erdélyben, számos népet tart fegyverben; Gara követeket küld éjjel
Budáról szemünk előtt s közeledben az idegen fejedelmekhez. Így állanak
a dolgok, uram király!

Mátyás a beszéd folyamát feszült figyelemmel követte, s miként a tárgyak
változtak: úgy az ifjú arczán nemes fellobbanás, megvetés, gúny s
nyugodt erő kifejezései tűntek rendre elő.

– Te elnémultál? – szólt felsőségi szellemmel a kormányzó. – Elhiszem
azt! – Ily óriási zavarban nem könnyű a napnak lenni, mely a romboló
elemeken keresztül szórja választó sugárait. – Isten kell itt,
mennyköveivel!

– Kihallgattalak, – felelt a király. – Bátyám! s miként élénk s tudtomra
nem mindenben túlságos képét gördítéd le elmém előtt azon darabolt
néptömegnek, melyet ti nemzetnek neveztek: úgy ismertem én azt.
Szavaidban túlságos, a mit Ujlakiról, Garáról mondasz, s jóslataid; de
legyen elég erről. – Most szólj, mit kell itt tenni? A bajt leírni
könnyű, gyermek tudja ezt. – Szavakban árad a panasz, tettbe szorul a
segítség.

– Nyiltan tehát, öcsém! – mond Szilágyi fölkelve. – A törökkel békét
kell kötni, habár áldozatba kerül is; Giskrával egyezségre lépni, s
Fridrikhez követeket küldeni a koronáért. Ha Garát, Ujlakit büntetni nem
akarod, jó, – nincs ellenemre; de szorosan ügyeltess rájok. Ez az első,
mit tenni szükség. – Pihenő idő lesz ez, erőt, pénzt gyűjteni, s azután
lehet legelőbb is a rablóvárakat lerontani: miként arról a Rákoson
törvény hozatott.

– Istenemre! – kiált fel Mátyás – vagy nekem vaknak kell lennem, miként
mondád, öreg; vagy a dolgoknak nem úgy állaniok, miként leírtad: meg nem
foghatlak! Békét kötni a törökkel? ezt javalod te? a tapasztalt öreg,
kinek most is ozmán vértől füstölög kardja; ki a pogány szavainak, sőt
esküinek értékét ismered! – békét Amuráttal? ki éhen sovárg bosszúra; s
kit békekérés még elbizottabbá s vakmerőbbé tenne; egyezkedni Giskrával,
s a neve alatt rablózsiványokkal? – Én tegyem erre az első lépést? egy
idegennel, kit Erzsébet királyné hozott az országba védelmére, s ki,
mint a ledér növény, honunk királyi fájának sudarára kígyózva,
tolvajként űzeti aljas fosztogatásait! – egy szabad zsákmányossal én, a
király? – rabló csordával a nemzet? – Láncz és ostor a semmirekellőknek,
nem békeajánlás!! Nem tudod-e, mit bír kivívni egy nagy nemzet, mikor
szent hűségben a hon javáért kezet fog királyával, ki boldogságaért él,
s kinek minden csepp vére az övé? – Nem vagytok-e többé magyarok, hogy
haramiákkal fogjatok kezet? ti! kik előtt a kelet holdja reszketett! –
Követség a fösvény Fridrikhez? – hm! sikertelen az, ha én őt ismerem; az
égre pedig, bátyám! én szívébe tekintettem, s alaktalan láttam őt
látcsövei s pénzes málhái között; de legyen ez az első lépés, illő s
helyes megtenni: ebben egyetértek veled. Menjen Nagy Simon oda: őt
ismeri Fridrik, s alkudozzék; s habár félek, hogy Brennusként a villogó
kardot kell a mérlegbe vetnem, – de menjen!

– S a török, és Giskra!? – kiált fel indulatosan Szilágyi.

– Halld, öreg, meggyőződésemet, s azt a mit én hiszek teendőnek: mert
nem bábnak – királynak tettetek! s az leszek, minő igazán forró
keblemben hordom a hon javát! az leszek a szó teljes értelmében! vagy
lelépek a trónról inkább, mint hogy azt tegyem, mit eszem s
meggyőződésem kárhoztatnak. – Javallatod a rom magvát hordja méhében.
Bátyám! minden attól függ most, erőt mutatni. – Rozgonyi Sebestyén
seregével induljon Vadna vára felé: ott van Komoróczi s Walgatha,
Giskrának legerősb vezérei, de kikben a Giskra hős lelke s vad hűsége
nem él; rombolja fészkeiket szét s menjen tovább, várról várra, míg
tiszta lesz az ország. Legyen szigorú, mint Giskra; de igazságosabb;
büntessen, de ne kegyetlenkedjék.[42] – Te pedig, öreg, a békelevél
helyett kösd hős kebledre harczlátta vértedet! borítsd a tisztes ősz főt
a fényes sisakkal, vond ama nemes fegyvert elő oldaladról, mely oly
sokszor látta futni a hon ellenségeit! ma még összegyűjtöm a tanácsot:
holnap indulhatsz! első leveledben a győzedelem hírét veszem! – A
törökre, vén oroszlán! – ismerem én embereimet; jobb kézbe nem adhatom a
vezérséget; eredj! – köztetek leszek! itt és ott, és mindenütt, miként
illő a királyhoz. – Isten veled!

Annyi fönség volt az ifjú Mátyásban, mikor ezt mondá, hogy Szilágyi
önkénytelen földre sülyeszté tekintetét. Parancs volt ez, meg nem
szokott az öreg nyakas kormányzótól; de királyi parancs, milyennek lenni
kell, mely ellenmondást nem ismer: mert a meggyőződés világa árad
belőle.[43]

Mátyás egyedül maradt szobájában; minden aggály megszűnt; a királyi
gondok terhét e nagy, e nemes elhatározás tova űzte. – Istenem!
sóhajtott fel lelke mélyéből – te adtad a kormányt nekem, engedd, hogy
azt nemzetem javára s dicsőségére bírjam, vagy vedd el tőlem s tedd
érdemesb kezekbe!

Néhány perczig némán tekintett maga elébe; végre felkiáltott: – Látnom
kell őt! – s csengetett.

Zokoli Mihályt hivatá, ki nemsokára belépett.

– Tudsz-e újságot, barátom Mihály? – mond Mátyás, elébe lépve vidáman.

– Felségedtől várom azt!

[Illustration: – A törökre, vén oroszlán!]

– Rozgonyi indul a cseh rablók ellen; Szilágyi a törökre; válaszsz!

– Uram király! – felelt Zokoli – én parancsára várok s mindenütt kész
vagyok vívni felségedért.

– Rozgonyihoz mégy! holnap reggel a levelet te viszed el neki.

Zokoli meghajtotta magát, s arczán öröm lobogott.

– Neked nagy káraid vannak, – folytatá a király részvéttel – szólj,
segíthetek-e?

– Váraim ki vannak rabolva, – felelt a szép ifjú hős – uram király!
kincseim a zsiványok kezében; birtokom kormos falakból áll s vetetlen
ugarból, melyet a cseh lovak patkói gázoltak el; – de kardom megvan! s
királyom nem szégyeníti meg ajándékkal azt, kinek pályát nyitott érdemre
s dicsőségre.

Mátyás még az nap délután tanácsot tartott. Helyes fogalma, velős ékesen
szólása s azon lelki erő, mely arczáról sugárzott, szint azon hatást
tevék a tanácsra, melyet Szilágyira. Élénk lelkesedéssel fogadtatott el
a király terve.



A SZABADÍTÓ.

  Az én babám durczás leány.
  A legénynek csak fittyet hány,
  Be haragszik, ha azt mondom:
  Addsza csókot szép galambom!

_Kisfaludy Károly._

Míg Mátyás Strazniczról Budára sietett, s később parancsára Rozgonyi
Sebestyén s Zokoli hirtelen előkészületeket tőnek a felsőmagyarországi
rablóvárak vívására: addig a csinos Nankelreutherné több oly helyzetbe
jöve, melyeket egészen el nem hallgathatunk. Ott hagyók őt el, hol
fürdőjéből kiszállván, kárpitos ágyában keresett a nap hosszú unalmai s
küzdései után nyugalmat. Lelkületéből egészen sajátságos lénynek
gyanítható: hogy azt sok másoknál, előbb is találta fel. Nemével a
diadalérzetnek tekintett szobájában körül, néha-néha emelvén föl fejét a
mesélő szolgálóra, ki elvégezvén beszélyét, parancsra várt.

– Elmehetsz! – mond Nankelreutherné – de itt a szomszédszobában fogsz
hálni.

A szolgáló hátra vonult a nélkül, hogy tisztában lenne az iránt:
kezdje-e szeretni e nőt, ki parancsoló szeszélye mellett igen
kibékülhetőnek látszott s bírt azon felsőséggel, mely minden
kellemetlensége mellett is, önkénytelen alárendeltetést és függést idéz
elő.

Az éj csendesen mult el, s Ilka kipihenvén magát, pirosan mint az ifjú
rózsa, s vidáman, mint a tavaszi pacsirta, ébredt föl, s szolgálóját
szólítá be, s öltözni kezdett. Szép aczéltükör előtt foglalt helyet, s
hosszú, tömött haját, mely vállát, hátát borította el, s majd bokáig
hullámzott selyemgyűrűkben, kezdé fésültetni. A leány műértőleg folytatá
munkáját.

– Mondd nekem, leányom! – így kezdé a nő – miként tudsz e rablófészekben
mulatni, e közt a sok borzas férfiú közt?

– A kénytelenség oka, asszonyom! – felelt a kérdett. – De csendesen
szóljunk, mert itt a falakon át rések vannak, s ha akarja valaki: egy
szavunk sem vész el.

– Hallgatóznak is itt?! – kiált fel Nankelreutherné, hirtelen
hátrafordítva fejét s figyelemmel körüljártatva a szobában tekintetét –
annál jobb: hadd hallják, a mit mondok. Ne ránczigáld úgy azt a fésűt! –
felét kitéped a hajamnak!

– Nem láttam soha oly selyemlágy és sűrű hajat, – mentegeté magát a
leány, – valóságos csuda az; ötnek elég volna!

– Ugy-e? de azért kimélve bánj vele: mert ily mostoha kezek között úgy
megritkul, hogy konty sem telik belőle. De mondd, miféle ember ez a
Komoróczi? mi ő itt! úr, vagy a Giskra szolgája, parancsnok vagy hóhér,
vitéz vagy tolvaj? s mit akar velem? Ti cselédek örökké jobban tudtok
mindent a háznál: felelj nekem nyiltan, meg nem bánod!

– Asszonyom! – szólt a leány, kin igen feltünő volt a remegés – én nem
tudok semmi bizonyost. Még mikor e várba nem hurczoltak, hallottam, hogy
Komoróczi egyik hatalmas czimborája Giskrának, hogy vérengző, kegyetlen,
s csak úgy kedvez valaki éltének, ha váltságot vár, vagy – – –

– No s mit vagy – – –? – Nankelreutherné haragosan fordult vissza a
szólóra, ki épen akkor keríté gyönyörű hajzatát fején össze.

– Én csak azt mondom, a mit hallottam. Kegyed nem fog rám megneheztelni.

– Ne rágd a szót annyit, mondd ki, a mit akarsz, úgy sem fog semmi okos
kisülni beszédedből.

– Azt mondják, hogy épen oly szelid s becsülettudó, a milyen vad és
goromba máskor, ha valakibe – – –

– Ej, mondd ki már ha valakibe szerelmes, úgy-e?

– Úgy van, asszonyom!

– Ezen kár volt oly soká tünődnöd. Most értem: nálam mindakettőre számít
ő kelme: de aligha meg nem csalódik. Férjem gazdag, roppant kincscsel
bír, de pénzét kiméli, bár engemet imád; azt hiszem, előbb elkövet
mindent fegyverrel kiszabadításomra, míg szekrényét felnyitja.

– Hát tudja, hogy kegyed itt van?

– Ostoba kérdés! Hiszen ha Komoróczi váltságra számít, tudtára kell adni
férjemnek, hogy birtokában – vagy mit mondok! – hatalmában vagyok.

– Hm; – jegyzé meg a szolgáló, egy szép vállat rázván meg, melyet a
szobában levő egyik szekrényből vett ki – nem úgy szoktak itt a dologgal
bánni, asszonyom! ki vannak ezen emberek tanulva, s nem koczkáztatnak
semmit.

Nankelreutherné, miután hófehér szoknyát szorított derekához, a vállra
tekintett, s azonnal kezébe vette, nagy kedvteléssel legeltetvén szemeit
rajta. Sárga metszett bársony volt ez, s kapcsai aranyból.

– Nem hinné az ember, – mond nevetve – hogy e zsiványfészekben ily váll
találkozzék; vajjon kiről vonta ezt le a derék vár ura?

– Ujdon új.

– Igaz, de nincs elég mélyen kivágva; add az enyimet ide!

– Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné a nádorné kezdte a
divatot, s Budán mind így öltözködnek az asszonyok.

– Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így
igen, de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom;
háromszor is felöltözködhetem egy nap.

Ezzel fölvevé a szép vállat, s szokott zsémbbel feddegeté a fűzőt
szorító leányt; néha-néha a tükörbe pillantott, két kezével simítva fel
homlokán haját, s szoknyája redőit egyengetvén.

– Hallod-e? – mond körülfordulva a tükör előtt, – e váll jobban áll,
mint gondoltam; megtartom, s a régit neked ajándékozom; ha
kiszabadulhatok e fészekből elkérlek, vagy megveszlek Komoróczitól;
meglehetősen tudsz a hajjal bánni, jól fűzesz s öltöztetsz s ha
néhányszor a körmödre verek, nem utolsó szobaleány válhatik belőled.

A leány megcsókolta Nankelreutherné kezét s örömmel tekintett a nekie
ajándékozott vállra.

– Térjünk az előbbi tárgyra – folytatá a szép nő, karpereczeit kapcsolva
össze. – Rakj itt el holmit s mondd, miként szoktak itt az emberrel
bánni? – Hogy ravasz rókák ezen zsákmányosak, azt első pillanatra
beláttam.

– Asszonyom! – felel a leány körültekintve, majdnem suttogó hangon. – Én
csak annyit tudok, mennyit elejtett szavakból fűzhettem össze, s azt
elmondhatom: Komoróczinak atyja mint közvitéz szolgált egykor, később
néhány telekkel ajándékozta meg Bicskén Erzsébet királyné; idővel híres
pártvezérré vált, s Cilly grófnak kedves embere volt; zsákmány s
rablások által meggazdagodott; vagyona fiára Péterre szállott, kinek
most nagy hatalma van, s Giskrának vezérei közt majdnem első. Czimborái
Walgatha, Axamith, Uderszki s második. – Azt állitják, hogy Giskra nem
mindent tud, a mit vezérei elkövetnek; sőt hogy tetteikért, ha néha
fülébe mennek, keményen szokja őket feddeni. Komoróczit azonban kiméli:
mert nagy befolyása levén e vad csoportok kedélyére, szüksége van rá: de
emberünk tud is vele bánni. A mint mondják, többnyire minden vád alól
kivágja magát, s mindig nyer kegyében elszánt vitézsége, gyorsasága
által. Giskra talán néha mégis rövidebbre vonná a gyeplőt, de a hatalmas
rablólovagot nem oly könnyű nélkülözni. Igy történik, hogy előtte semmi
sem szent. Ha valahol gazdag kereskedőt tud, kincsét kézhez keríti; ha
oly személyt tehet rabbá, kitől nagy váltságot remél, az ilyen el nem
kerüli sorsát, s jaj neki, ha rokonai fösvénykednek; az első kikerülő
feleletre részökről, Komoróczi ördögi hidegséggel parancsol halált a
szerencsétlenre, s fejét szokta rokonainak kapujára szegeztetni.

– Irtózatos! – kiált fel Nankelreutherné – mi sors vár itt rám!

– Ej! – jegyzé meg a beszélő – kegyed mitsem tarthat tőle; különös
sajátsága van: nők iránt sokkal engedékenyebb; s kegyedbe szerelmes, a
mint ezt könnyen észre lehet venni; ő egészen ellenkező alakban tünik
fel, ha viszonszerelmet vár, s ezt szokta várni.

– S ha csalódik? – vág közbe kevélyen Ilka.

– Arra példát nem tudok, nem is régen vagyok itt; de annyit hallottam,
hogy a nőnem gyilkától ment, – bár a fogságot, ha örökös is, s az
erőszakot nem tartja a vezér büntetésnek.

– S nem volt-e, ki a nyomorultnak szívébe merte volna a tőrt ütni? –
mond Ilka hevülve – mikor nyerni semmit, veszteni mindent lehet!

– Ki tenné azt? – Ő tartja féken a rablócsoportot, s épen az ő
kegyetlensége oka, hogy itt, e bűnök fészkében, külsőleg neme a lovagi
szellemnek tünik fel. Veszszen ő, úgy ki vagyunk a legirtózatosabb
erőszaknak téve.

– Igazad van – felel Nankelreutherné – de épen, mivel ily alávalóval van
dolgom, Istenemre! túljárok eszén! Ha szerelmes lenni képes ily hiéna,
dühödtté teszem szerelmében; lábaimnál akarom őt látni; a port csókolja
a nyomorult saruim alatt, s várjon tőlem parancsot, mint a gonosz lélek,
kit a varázsidézet tesz szolgává! – de ki vagy te? – nem cseléd-ész és
átlátás hangzik szavaidból, légy nyilt irántam!

– Asszonyom! tehetős fehérvári polgárnak leánya vagyok, s két év óta rab
e nép közt, bár nem mindig e várban. Rab a szó teljes értelmében; mert
félelem s ifjú gondatlanság mindent áldoztattak velem. Kegyed meg fog
engem vetni!

A szép nő elfordult nemével az undorodásnak.

– Hallgass! – mond – hölgy vagy s bűnöd csak az, hogy élsz; ha nem
vétkes – halott volnál; mert a mit e zsivány sajátságáról szóltál, mese.
Én szánlak, de nem kárhoztatlak kegyetlen büszkeséggel; a lelket nem
tudjuk magunknak, s megtérni sohasem késő.

– Késő! – kiált fel a leány, s szemeiből könyűk gördültek ki.

Ilka részvevő tekintetet vetett a könyezőre.

– Még nem mondád meg, mi vár itt rám.

– Ha rokonai vannak kegyednek, azok megtudandják, hogy rab, ha ez
Komoróczi tervében van, kegyednek vagyonát többre veszi szép
személyénél: a mi – bántás nélkül legyen mondva – nem első lenne ezen,
bár újdon falak közt; de hol raboskodik kegyed? azt nem fogják soha
megtudni. A váltság letételére hely tüzetik ki; s ha a kiszabott órára
nincs ott, akkor kegyedre fogság vár; sőt több.

– Több? – kiált fel önkénytelen összerázkódva Nankelreutherné.

– Minden – fejezé be sötéten a polgárleány.

– Isten! Isten! te tűröd ezt? a te boszuló kezed nincs emelve, villámaid
nyugosznak s haragod viharja nem söpri el őket a föld színéről?!

E pillanatban kopogás hallatszott a végső ajtónál.

– Ki az? – kiált fel a nő borzadva.

– Én vagyok, asszonyom! – felel egy ismeretes hang.

– Én, minden szolga lehet! – kiált Nankelreutherné – mondd nevedet!

– Komoróczi – volt a felelet.

– Nem lehet! – viszonzá Ilka majdnem parancsoló hangon – ily jókori
látogatást férfi fogadhat, nő nem. – Béketűrés, vitéz úr! néhány percz
múlva készen vagyok, akkor szabad a bejövetel.

Komoróczi toppantott lábával az ajtó előtt; de úgy tetszett neki, hogy
Nankelreuthernének e sajátságos önbizodalmában, melynek következésében
magát egészen, mint a vár asszonyát tekinti, valami új és érdekes van;
sőt neme a becsülésnek iránta, mivel őt nem mint vérengző rablót
tekinti, hanem mint derék lovagot, kitől kiméletet s hódolást követel,
félelem nélkül remél. De legtöbb kiméletet mindenesetre az idézett föl a
kényúrban, hogy szeretett, már a mennyire ezen érzés kifejlődhetett vad,
de szenvedélyes kedélyében.

Nankelreutherné, úgy látszik, egészen eltalálta a rabló lelkületének
kulcsát, s azon tapintatban bízva, mely annyira sajátja a nőnemnek, nem
hagyá magát kizavartatni szokott módjából; mindig arra térvén vissza
elméjében: itt mindent veszthetek, semmit sem nyerhetek; így is úgy is
egyre megy a dolog; tehát miért vessem el magamat, gazemberrel van
ügyem, itt csak fortély és ámítás segíthetnek.

Néhány percz múlva elvégezte öltözködését.

– Nyisd meg az ajtót, leányom! – mond a szolgálónak kényelmesen leülve a
kandalló közelében, egy karos székbe.

Komoróczi lépett be könnyű veres házi öltözetben, mely térdig érő s
csehszabású volt hasított ujjakkal.

– Kegyed soká nyugodott, – mond elég vidáman, – de a nyugalom üdvös
volt: az ég hajnalát költözteté szép arczára.

– Udvariasan! – felel nevetve Ilka – jó reggelt! – ha tetszik, együtt
reggelizhetünk.

– Hogyan van kedves vendégem szállásával megelégedve?

– Mind a gazdával, mind a szállással eddig igen jól, – felelt a kérdett,
bájos tekintetet vetve a rablóra – s ha ez mindig így tart, örömmel
kérendek bocsánatot azért, mi talán tegnapi szavaimban sértő volt.

– Kegyednek szavai sértők csak akkor lehetnek, ha huzamosb ideig itt
lakván, kelne ki a vár ura ellen, ki kedvesb kötelességet nem ismer,
mint szép hölgyével a lakást megkedveltetni. – Átmehetünk a vár másik
szárnyába, hol a reggeli kész s víg zene vár reánk.

– A hogy tetszik, – szól Ilka nyájasan.

E párbeszédből gyaníthatjuk, hogy Nankelreutherné egészen más modort
vett föl, s női tapintatának sugallásaként, meg akarta az oroszlánt
szelidítni, hogy annál könnyebben bánhasson vele.

Komoróczi ellenben, bár fondor s cselszövénynyel teljes, kevésbbé
ismerte még a nőnemet, mint hogy némileg ne érezte volna örömét egy
diadalnak e csinos nő felett, mely egészen különbözött eddigi szerelmes
kalandjainak eredményétől. Ő, ki örökös járása-kelése közben csak órákat
áldozhata szerelemnek, többnyire oly hölgyekkel találkozott, kik neki az
egész nemről nem a legjobb eszmét adák, s kik könnyelműségből s
félelemből szolgai engedékenységet mutattak iránta, s így a diadalnak
főfűszere hibázott. – Nankelreutherné őt, mint lovagi udvarlót
látszatván tekinteni, e mellett egész fönségét megtartá, s kevélysége,
mely mindenkit a várban tiszteletes távolban tartott tőle, jól esett
Komoróczinak, s némileg saját jellemével volt összhangzásban.

Igy telt el több nap, Komoróczi mindig a szerelem tárgyát hozta elő, s
néha közel volt béketűrését elveszteni, s erőszakhoz nyulni. Ilka
ellenben szokatlan nyájassággal s könyűkkel fegyverkezteté őt le. Az
ébredő szerelmet a csinos nő oly természetileg tudá játszani, hogy végre
a komoly rablónak szívében egy eddig ismeretlen húr rezzent meg, s mivel
a nőnek szokatlan s majdnem férfias bátorságában sok hasonlót talált
önlelkével: néha állandó viszonyról, nősülésről kezde gondolkozni.

– Teringettét! – kiáltott fel magában – ezt az Ilkát a sors egészen
nekem képezte. Ez, ha távol leszek váramtól, jobban feltartja itt a
rendet, mint én. Egyébiránt, szeret, ez tagadhatatlan.

Nankelreutherné látván végre Komoróczit azon a ponton, a hová őt rég
vágyott hozni, halkal házassági ajánlataira is felelt.

– Ha kegyed – mond néha – óhajtja, hogy neje legyek, azt kivánom, hogy
becsüljön s oka legyen bennem bízni: tehetné-e ezt, s lehetnék-e én
magam a legvitézebb férfiúhoz érdemes, ha könnyelműségemmel tisztelet
helyett méltó megvetést idéznék elő? s nem szégyenlené kegyed maga, ha
ezen ördög czimborái e várfészekben rólam azt hinnék, hogy én sem vagyok
jobb a többinél!

– Az ördögöt ne említsd! – mond Komoróczi hátratekintve – sokszor
megjelenik az, ha emlegetik, s én, a mi e világon van bár mi, nem
rettegem; de a lelkekkel s ördögökkel nincs közöm. – Szólj, Ilkám!
akarsz-e enyém lenni?

– Igen, egy feltét alatt: ha mindenre – mi itt a földön, felettünk s
alattunk szent, vagy rettegett kegyed előtt – esküszik nekem, hogy
férjemnek soha semmi bántódása nem lesz. Ezzel magamnak tartozom: mert
ha van, a mitől kegyed retteg, vad férfiú! bennem is van, a mi félelmet
idéz elő; nyugalmamat örökre aláásná, és szerelmemnek nem hagyna örülni,
miként akarnám, ha férjem sorsán kellene aggódnom.

Komoróczi átölelte a beszélőt, ki igyekezett karjai közül kifejtőzni.

– Még egyet kell mondanom, – folytatá Ilka. – Ha ezen eskü megtörtént,
férjemtől egy irást várok, melyben rólam egészen lemond.

– Hogyan! – mond rábámulva Komoróczi – s fogja ő azt jó szerével tenni?

– Az a kegyed dolga; de bántódása ne legyen, esküdjék.

A rabló gondolkozott, s végre kezet adott.

– Ez nem elég! – mond Nankelreutherné, egy mélyebb tekintetet vetvén a
babonás férfiú lelkébe. Elmondatá az esküt vele, melyben Komoróczi magát
az ördögnek s minden vándorlelkeknek ajánlja: az ég villámait szólítja
fel boszúra maga ellen, ha Nankelreuther Nabuchodonozor lovagnak általa
bármikor a legkisebb bántódása lenne életében és szabadságában. – A mi a
lovag lemondását illeti, – jegyzé meg Ilka, – arra kegyedet nem szükség
megesketnem: azt mint szerelmének s csatlakozásának bizonyítványát eskü
nélkül elvárom.

Komoróczinak szenvedélye naponkint nőtt; s egyrészt ez, másrészt a
babonás férfiúnak esküje fejti meg, hogy Nankelreutherné halkal oly
úrnője lőn Komoróczinak, mint a derék Nabuchodonozornak. A várban
egészen magához keríté a kormányt; nagy rend és tisztaság uralkodott
benne, a cselédek rettegték és szerették őt egyszerre: mert valamint a
legkisebb hibát sem tűrte el, s többnyire önkezecskéivel szerzett
magának a legnagyobb kitöréssel, de hirtelen ellobbanó indulatossággal
elégtételt, úgy minden kis szolgálatot meg tudott jutalmazni.

Őt a várban senki sem érté, s a legtöbben ragaszkodását Komoróczihoz
valónak hitték. Megtörtént, hogy a vezér, ki darab idő óta szokszor
szótlan s gondolkodó volt, napokra távozott el Vadnáról; ilyenkor, bár
Nankelreuthernéban szerfölött bízni látszatott, titkon, mégis a
legszorosb rendeléseket tevé, úgy, hogy a nőnek semmi módon sem lehete a
várból szabadulni; de ő ezt fel sem vevé, sőt midőn mások ezen örökös
bezárást emlegették: nevetve feddé meg őket, azt állítván, hogy sokkal
jobb itt a szép lanyha termekben, mint künn a sziklabérczek zúza és
fagya közt sétálgatni. A vár parancsnokát maga felszólította a
legszigorúbb rendtartásra.

Mindezek alkalmasok valának Komoróczi vigyázatát elaltatni; de Ilkának
igen ravasz rókával volt dolga, ki önmagáról hozván itéletet másokra:
annyival kevésbbé akará egykori nejének egész szabadságát visszaadni,
mennyivel inkább tartá ez őt igérete teljesítéseig bizonyos távolban
magától.

Történt egy napon, hogy Komoróczi kedvetlen híreket hallván, lóra ült s
néhányak kiséretében eltávozott. E hírnek minőségét könnyen
gyaníthatjuk: Rozgonyi Sebestyénnek közelítése esett értésére, bár
határozását mozdulatának senki bizonyosan nem tudta, az ifjú király,
szokott előlátásával, legszorosabb titoktartást tevén mind Zokolinak,
mind általa Rozgonyi Sebestyénnek kötelességévé.

Ilka e közben azon folytonos óvakodást, melyet egyenlőre, mint láttuk,
példás béketűréssel szívelt el, vagy jobban mondva, észre sem látszaték
venni, unni kezdette, de sem unalmát, sem terveit nem közlötte senkivel.
Ő csak magában bízott, s azon szobaleány, kit némileg megkedvelt, s ki
nagyon ragaszkodott új asszonyához, sem gyaníthata semmit érzéseiből;
sőt Nankelreutherné épen e kedves cselédjével igyekezett elhitetni,
mikép jelen állapotjában jónak véli inkább úrnő, mint rabnő lenni, s
hogy sorsával ki kezd békülni.

A nap csendesen eltelt. Ilka este felé félre tette munkáját, mert egy
gyönyörű bársony nyeregtakaró hímzésével foglalatoskodott; az estebédnél
szótlanabb volt szokottnál, s hálószobájába jobbkor vonult.

A leány a mellékszobában volt. Nankelreutherné, bezárván gondosan az
ajtókat, lefeküdt, s mint mindig, úgy most is nemsokára elaludt.

Mintegy három órát pihenhetett, midőn egyszerre fölébred, s egy szép
fiatal lovagot lát ágya előtt állani. Az éji lámpa halkal pislogott egy
szegletben, s világa a lovag képét árnyékolván, vonásait ki nem vehette.
Azonban a kéretlen látogatónak nyájas arcza s szelid hizelgő tekintete
egyáltalában nem gyaníttatott gyilkos szándékra, sőt a nő ébredése,
miként sejdíté, egy forró csóknak következése volt. Gyorsan emelkedett
föl fekvő helyzetéből, s félig ijedten, félig kábultan mereszté szemeit
a szokatlan jelenetre. Az ifjú térdre ereszkedvén ágya előtt, havas
kezeit ragadá meg.

– Ne rettenjen meg kegyed; – mond suttogó hangon – engemet tisztelet s
forró szerelem hoztak ide; én meg akarom szabadítni!

Ilka, mint minden mélyen alvó, hirtelen fölébredésekor csak félig volt
magánál; a mondottakat nem értette; de a váratlan esetben –
rabló-várban, s ily kemény őrizet alatt – csak két eszme merült föl
lelkében: vagy új veszély fenyegeti itt, vagy csak próba ez, és
Komoróczi bizonyos kiván lenni hűségében. De e két eszme a kábult s
némileg megrémült nő fejében néhány percz műve volt, s a jövőben őt
szokott hevessége ragadá meg.

– Ki vagy? gazember, tolvaj, zsivány! – mond, nagyot kiáltva, s egy
ugrással ki az ágyából s a térdelő lovag előtt teremve, kinek üstökébe
merítete kis kezeit, hallatlan zajt és lármát ütvén.

– Az Istenért! – mond suttogva, de élénken az ifjú – térjen kegyed
magához! el vagyunk árulva, s mind magát, mind engemet veszélybe dönt.
Nem ismer-e, nézzen csak jobban szemem közé!

– Wratizláw! – kiált fel Nankelreutherné, rábámulva – kegyed? de miként
jött ide? mit akar? – folytatá, még mindig szorosan tartva üstökét.

– Kegyedet jöttem megmenteni e rablófészekből, honnan csuda a
szabadulás! szerelmemnek sikerült végre álruhában ide lopózni, s a
kapuőrt megvesztegetni. Az istenért! hallgasson – s teringettét! a
hajamat ereszsze el, hiszen felét kitépi! – A helyzet semmi sem volt
kevésbbé, mint regényes, s inkább köznapi dulakodáshoz hasonlított.

– Ugyan úgy-e? – mond Nankelreutherné – talán hálát adjak, hogy éjfélkor
tör be egy becsületes nőnek szobájába? Ki bízta kegyedre szabadításomat?
ha szándéka jó volt, miért nem jött férjemmel? Egyébiránt én itt
sorsommal meg vagyok elégedve: s ha a kénytelenség választásra
szorítana, hitemre! inkább választanám a vad, de férfias Komoróczit,
mint kegyedet, ki csak szép arczáról s czifra mentéiről híres.

– Hogyan – mond Wratizláw, mert ő volt, igyekezvén fürteit a nő kezéből
kifejteni – mit hallok? – ereszszen kegyed, mert majd megeléglem a
tréfát! – Végre nagy bajjal ki tudá magát a nő körmei közül szabadítani.
– Jól van, – mond mindig suttogva, s inkább tettetett, mint való
haraggal: mert vonásai inkább nehezen rejthető örömet mint boszút
árultak el – veszszen itt, ha a szabadságnál többre becsüli a
szolgaságot. De jaj lesz kegyednek, ha Nankelreuther megtudja, minő
kevés nyugtalansággal tölti itt szalmaözvegységét.

– Jó! – felel büszkén Ilka – menjen, s mondja meg férjemnek, de
szóról-szóra a dolgot, úgy a mint én mondom most; – ha ő nem gondol
velem, ha azt kell hinnem, hogy rólam lemondott, én sem töröm rajta
fejemet.

Wratizláw át akarta a csinos nőt ölelni, ki összeszorítván ingét keblén,
oly hatalmas taszítást tőn rajta, hogy ez hátratántorgott.

– Segítség! segítség! – kiált Nankelreutherné. Nemsokára a folyosón
gyors léptek hallatszának.

– Nekem, – mond Wratizláw – távoznom kell; de egy csókot még adsz nekem,
szép angyalom, bucsúra – majd még látjuk egymást. – Ezzel közeledett
Ilkához, a nő az ablak mélyedésébe szaladott, a lámpát akaratlan
felbuktatta lábával, s gondolomra kinyujtván a sötétben kezét, egy
hatalmas arczcsapással üdvözlé a szerelmes kalandort. – E közben az
ajtón zörgettek, végre felnyilt az. Bélián lépett be szövétnekkel: Ilkát
egy ablak szegletében találta, még pedig nemcsak el nem rémülve, hanem
diadalérzet kifejezésével arczán.

Wratizláw nem volt a szobában.

– Eltűnt! – kiált fel Ilka – sem híre, sem hamva!

– Mi volt ez? – kérdé zavarodva Bélián – miért ordított kegyed oly
iszonyúan?!

Ilka hirtelen visszabujt ágyába, s gondosan magára vonván a paplant, a
történtet elbeszélte.

Bélián nevetve rázta fejét. – Kegyed – mond – álmodott, ide senki sem
jöhet be.

– Itt volt – erősíté Ilka.

– Nem volt – felelt a rabló.

– Itt volt, igen! – mond Komoróczi előlépve, s zöld tágas köpenyét
levetve magáról – volt! – ismétlé, tőrt emelve föl – ő nincs többé!

– Minő oknélküli kegyetlenség? – fakadt ki Nankelreutherné különös
arczkifejezéssel, mely majdnem gúnyhoz hasonlíta – ily semmiségért vért
ontani; távozzék, kegyed vérengző tigris!

Komoróczi szó nélkül távozott.

– Itt nem vagyok többé bátorságban, – mond Nankelreutherné. – Hol
jöhetett be? Nem, ezt nem tűröm tovább, így minden pillanatban félni és
rettegni, ez több mint sok!

Gonddal vizsgálta meg reggel a falakat, de sehol semmi rést nem
láthatott. A padlók négyszegének egyike emelhető, gondolá magában: jó!
köröskörül leszegeztetem őket.

Miután Nankelreutherné fölkelt, a szobaleányt szólította be, s azt
nagyon lehordta, hogy sokszori kiáltására be nem jött; ez azonban
önijedségével s tehetetlenségével jól-rosszul kimenté magát.

Komoróczi elbeszélte Nankelreuthernénak, hogy késő éjtszaka érkezvén
meg, a lármát hallotta s úgy jött szobájába, s épen e lármából kelletvén
gyanítnia, hogy iránta hű, ezentúl lesz oka teljes bizodalmával
dicsekednie. A vezér sokkal nyájasabb volt a szokottnál, s az egész nap
vidám beszélgetés és vitatkozás közben tölt el. Komoróczi arra akarta
Nankelreuthernét bírni, hogy őt igérete alól oldja fel, s mivel alig
hihető, hogy férje önkényt lemondjon róla, bármi fenyegetődzésekre is
erőszak nélkül: engedje meg neki, hogy más módon szabadítsa őt meg
férjétől.

– S minő mód volna ez? – kérdé Ilka felcsattanva. – Megölni talán? abból
semmi sem lesz! szegény Wratizláwnak vére is lelkemen nyom! – folytatá
színlett komorsággal. – Ha kegyed még egy ily szót ejt, vége a
barátságnak!

– Nevetséges makacsság – kötődött Komoróczi – azok közt, kik igazán
szeretik egymást.

– Legyen az, a minek kegyed kereszteli; de én csak azt szerethetem, ki
engemet szeret: engem pedig csak az szeret, ki lelkemet nem akarja
megzavarni. Ha szemét egy magasb lelkű nőig emelte, győzze meg e nőt, ki
kegyedet szereti, hogy nem mindennapi férfiúért áldozta fel hitét. Ide a
kézzel, lovag! igérje ezt nekem!

Komoróczi a kezet elfogadta s ajkaihoz voná.

A nap eltelvén, este felé Komoróczi újra belépett a szobába. – Ilkám; –
mond vigan – kövess! egy szép szemlének teszlek tanújává, milyet,
Istenemre! Budán vagy Pesten nem láttál soha.

– S mi lesz az?

– Meglátjuk mindjárt. – Ezzel kivezeté őt az ajtón. Ilka nagy
feszültséggel követé; több szobán s termen haladtak keresztül, míg végre
egy egészen veres szövettel bevont toronyszobába érkeztek.

Úgy tetszett Ilkának, mintha távolról ének hangjai verdesnék hallását.

Komoróczi az egészen gyertyákkal világított szűk szobában megállott, s
annak közepéből függő selyemkötelet vevén kezébe, mely aranybojttal
végződött, meghúzta azt, s a következő pillanatban, egy a falból alig
kitünő rézgombocskát megnyomván: a veres szövet kétfelé vált, s az ez
alatt félre vonuló vassal bélelt táblák alól egy hosszú magas ablak tűnt
elő. Komoróczi és Ilka oda siettek.



JÓZUA.

E szemlét készítéd számomra gyáva, – – – – – ide vezettél (s ez igen
illet hozzád) ide vezettél, hogy szivemet törd meg.

_A. de Vigny._

Állj meg nap!

_Józua_.

Ábrahám még mindig a vadnai várnak földalatti boltjában sínlődött. Mikor
a vár ura látta, hogy zsidó rabjai a szalonnát s bort, vallási
szabályaik ellenére, mohón költik el, a tréfát megunta. Komoróczi el nem
feledkezett magáról: emberei Fehérvárt, Győrt, Szegedet összejárták
Ábrahám írásával. Néhányan az öreg kalmár biztosai közől hitelt adtak,
mások ellenben minden kigondolható ürügy alatt árúinak átadását
halasztani kivánták. Részint ez, részint a lovagnak kegyetlensége, mely
a kínzásban több tréfát és gyönyört talált, mint a gyilkosságban,
okozta, hogy Ábrahám mindeddig tengetheté unott életét, s egy
reménysugára a szabadulásnak derengett előtte. Lehet azonban, hogy a
vagyonos zsidó letartóztatásával még egyébre is számított zsarnoka.
Tudniillik, ha őt mindenből kifosztotta már, a budai zsidó közönségnek
gazdag váltságára – mert a mint végére járt: Ábrahámnak kiséretében a
legtehetősb budai s fehérvári kalmárok fiai voltak, kiket szülőik
gyakorlat végett szereztek be a sok tapasztalású öreghez, – számított.

Ezért történt, hogy ha foglyainak elgyengülését hírül vivék neki:
három-négy nap jól tartá őket, s ha egy kis erőre kaptak, újra kenyér s
vízre szorítá, a mi a koplalást kétszeres kínná emelé.

Igy éhezteté meg őket egyszer huszonnégy óráig: s midőn már azt hitték
mindnyájan, hogy étlen kell elveszniök: a börtön ajtaja megnyilt s
Axamith lépett be két szolgának kiséretében, kik lobogó szövétnekeket
tartának kezeikben. A szemle valóban szívszorító volt: Ábrahám – arczába
mély keserűség vésve – a fal mellett ült a puszta földön; egy ifjú,
hosszú szőke fürtökkel, hevert mellette, feje az öregnek ölébe hajtva,
vonásai meglepő szépségűek valának, nagy elhaló kék szemeit emelte föl
Ábrahámra, s arczának kifejezésében bánat s elszántság tükrözte magát. –
A többiek itt-ott görnyedtek s inkább a sír odvaiból felszálló
kisértetekhez, mint emberi lényekhez hasonlítának.

Miként Axamith az ajtó előtti hágcsón lejebb s lejebb haladott, s a
szövétnekek vérvilága a boltozat nedvcsöppeiben kezde égni, a
csoportozat ily varázsvilágításban, mint egy gnómsereg tűnt elő;
mindnyájan a közeledők felé fordíták arczaikat, s alkalmasint
szenvedéseik végét, a halált, az oly rettegettet kevéssel ezelőtt,
várták most mint szabadítót, mint barátot.

– Éhesek vagytok-e, ficzkók? – kérdé durván a rabló, álnok
gúnymosolylyal, részvét nélkül, sőt kegyetlen kárörömmel jártatván
tekintetét a zsidókon végig.

Néma hallgatás volt a felelet. Nephtali keblében a boszú forrott s a
falon lecsüngő nehéz vaslánczok egyikének segedelmével fölegyenesedett.
Az öreg kalmár mellett pihenő ifjú nehezen emelé föl fejét, s hosszú
megvető tekintettel függeszté nagy szemeit a bakóra, ki előttök állott.

– Mit akarsz? – mond Nephtali, reszketeg hangon – keresztény! ölni? –
itt vagyok, ölj! de ezen ifjút kiméld meg itt, – folytatá, a szőke
serdülőre mutatva – mert – mert – gazdag váltságot nyerhetsz érette.

– Megölni? – mond felkaczagva Axamith. – Ej! kinek jut ez eszébe? jó
estebédet s e fölött mulatságot akarok nektek szerezni; pecsenyét
eresztek közötökbe; s hogy legyen minél megsütni, mindjárt fát, szenet,
kovát, aczélt, taplót adok.

– Átok reád, kegyetlen eb! – kiált fel a halvány Nephtali, kitörő
indulattal – gúnyolni jöttél ide? a Jákob s Ábrahám Istene verjen meg!
könyű helyett vért sírjanak szemeid, s pusztuljon el házad mint Jerikó!
s jöjjön tűzeső rátok, mint Sodoma- és Gomorára; várad kapujában nőjjön
tövis és bogáncs! Jehova! szórd átkodat e gonosz philisteusokra! –
Nephtali magosan emelkedett föl, előnyujtott kezekkel, ajka tajtékzott,
s szemeiből szikrák löveltek ki.

A rabló keresztbe fonta karjait s nyugodtan hallgatá őt végig. – Meg ne
erőtesd magadat, pogány! – felelt fenyegető hangon – mert erőre lesz
szükséged, ha e pecsenyét, melyet számodra szántam, le akarod ejteni. –
Ha csatádnak vége lesz, ama szegre nézz! ma ott hálsz: mert
szemtelenséged határt tört. – Vígan ti többiek. – Ezzel megfordult; az
őt követők a szövétnekeket a falból kiálló vaskarikákba szoríták, fényök
az egész boltozatot elárasztá, s eltávoztak.

– Atyám! – kiált fel az ifjú, ki Ábrahám mellett nyúlt el a földön – mit
akarnak ezek? én irtózatost várok.

– Ah, ne csüggedj, kedves leányom! – felelt az öreg, szívéhez szorítva
őt, s száraz ajkait homlokára nyomva. – Él Izrael Istene még, ki Dánielt
megszabadítá, s az égő kemenczében malasztjának szellőjét árasztá, hogy
lőn hűs és fűszeres a lég benne, s a lángok ártatlanul nyaldosának magok
körül. – Aminha! kedves gyermekem! jer, szorulj ölembe, s várd a
szabadulást!

Néhány percz múlva szolgák érkeztek, fát, szenet hordának, s egy
szegletbe rakák le; egyike kovát, taplót, s aczélt adott Ábrahám kezébe,
ki szó nélkül veté a földre maga elébe.

– Mit akarsz? – mond hidegen, míg a többi zsidók, Nephtalin kívül, egy
csomóba futva össze, irtózatos zsinatot s ordítást kezdettek.

– Elevenen kell itt megégnünk! – rebegé Aminha. – Isten! légy
könyörületes! oh atyám!

– Ne siránkozzál! tigriseket nem lágyít meg könyűd, fiú! – mond Nephtali
keserűn – s nem jobb-e a halál, mint e folytatott kínzás itt?

A szolgák vigyorogva távoztak el. Ábrahám, Aminha s Nephtali
segítségével fölemelkedett, s az elcsüggedtek közé lépett.

– Fiaim! – mond ihletett hangon – boruljatok a földre, emeljétek fel
szíveiteket Istenhez, és énekeljetek utolsó bucsúéneket. Eloim velünk
lesz halálunk órájában, s mi erősek leszünk, mint Sámson, és hatalmasok,
mint a Machabeusok! – Az öreg elkezdé síri énekét reszkető hangon s a
boltozatok rebegve visszhangozák Dávid zsoltárának verseit s Ábrahám
megtépte ruháját keblén s kezeit égnek emelte.

Néhány percz múlva halk nyikorgás hallatszott, s a földalatti üregnek
jobb oldalán magasan egy ablak, melyet eddig észre nem vettek, világolt;
Aminha volt az első, ki meglátta. – A remény sugára dereng ott! ez
emelkedett föl keblében: arra felé emelte szép keleti arczát, azon
könyben úszó csillagokkal, melyekben kín s kétségbeesés vegyültek
nemével a fönségnek.

Egyszerre rémítő bőgés hallatszott a börtön ajtaja előtt; a vasveretes
tölgyszárnyak csattogva nyiltak föl, s egy dühös bika, melynek szarvain
égő szénakötetek lobogtak, rohant be, s künn pokoli gúnykaczaj hangzott.
Az előbb említett ablakból ugyanazon perczben egy éles s utóbb elhaló
sikoltás hasított az odún keresztül.

A zsidókat az iszony leigézte, s az ének egy ordítássá vált, melyet a
sötét kő-ívek rivaltak vissza.

A felbőszült állat az ajtó közelében lefelé vezető lépcsőzetig érvén,
hanyatt homlok rombolt le a hágcsókon; leérvén, térdei csuklottak meg, s
rémítő ordítás közben rázta lángoló fejét, bukott orrára; forogva s mély
kört vájván testével maga körül, míg szarván a szénakötetek szikrát
szórtak, s az azokból gomolygó füst az iszonyú jelenetet félhomályba
burkolta.

– Fel a hágcsókra! – kiált Nephtali. – Jákob Istene! Eloim légy velünk!
– ordított – fel, fel! – A zsidók azon időhézagot használva, mely alatt
a dühös bika újra lábra kapott, a kétségbeesés gyorsaságával
kapaszkodtak négykézláb a hágcsókon fel.

Nankelreutherné a torony szobájában, mikor az ablak megnyittatott s
tekintete a sötétbe mélyedett, a lelket emelő éneket hallá, elnémult,
nem tudta hirtelen, hol van, a jelenetet minek magyarázza. De midőn a
börtön ajtaja megnyilt, s a vad ordító bikát megpillantotta: elsikoltá
magát, inai megtörtek, s hátrahanyatlott. Komoróczi, kinek arczán pokoli
kifejezése ült a kárörömnek, fogta fel őt.

Nankelreutherné magához tért. – Ördög te! kaján vérszomjas tigris! mi
ez? mi akar ez lenni? – kiáltott fel dühösen. – Ez-e a szemle, melyet
nekem készítettél? – Nem, nem! – nyögé, térdre esve s a rabló lábait
átkulcsolva – lehetetlen, hogy ily gyáva kegyetlenség létezhessék! – az
Istenre! ember, vagy minek nevezzelek! Te, ki ördögöt hiszesz s
vándorlelkeket – kit a vihar rettegtet, nem féled az Istent? – Vess
véget e borzasztó kínzásnak, ha nem akarod, hogy itt lábaid előtt adjam
ki lelkemet. – Nem, nem! – folytatá kínosan – te nem vagy ember! – Ezzel
felugrott, s az ablakhoz szaladott újra. – Mi történik itt? – kiált le –
nem látok semmit csak füstöt s lángot, s állatbőgést és embersikoltást
hallok! Komoróczi segíts! az élő Istenre! segíts! – És újra térdeihez
borult a rablónak, ki fagylaló hidegségével a számított kegyetlenségnek
legelteté szemeit a borzasztó szemlén.

[Illustration: – Fel a hágcsókra!]

– Bár a füst múlnék, – mond egykedvűleg a vad kényúr – magam se látok
semmit. Fel se vedd, Ilkám! egy csoport nyomorú zsidó ez, kik
húzás-vonásból élnek; kik keresztény gyermekeket oroznak el és ölnek
meg; Ábrahám van köztök, ki már panaszai által többször rám uszította a
megyék dandárait, s kinek cselszövényei több száz bajnokomba kerültek:
rég vágytam őt látni, a vén csalót, a gyermekrablót!

Ilka ki volt kelve képéből; ajkai vonaglottak; szíve, lelke össze volt
zúzva a szánakozás és rémülés miatt. – Ember! – kiált fel újra,
hozzáemelvén kezeit – te azt mondtad nekem, hogy szeretsz! hallj
engemet! első kérésem ez: vess véget e borzasztó szemlének, ha akarod,
hogy szeresselek: az Istenre! hallj engemet, s ha őket nem szánod,
tekints rám, szánj engemet, ki itt halok el előtted!

– Mi a tatár? – kiált fel Komoróczi – a zsidóknak semmi bajok! nézd,
Ilka! egytől egyig az ajtó közelében vannak a hágcsók fölött, egymásba
fogózva, mint a denevérek. – Ho hó! így nem számoltunk! – Ezzel
Komoróczi hátrafordult s a szoba közepébe lenyuló zsineget rántotta meg,
míg Ilka teljes erejéből igyekezett őt hátra tartóztatni.

– Az Isten könyörületes! – mond valamivel könnyebbedve Ilka. – Mit
akarsz irtózatos?

Míg a zsidók a hágcsók tetejére értek, s ott összeroskadva s őrült
ijedtséggel egymásba kapaszkodva, idomtalan csomót képeztek a bikára
szegzett rémült szemekkel: addig az állat fölemelkedett, szemet
meresztve, rémítő bőgéssel rohant előre, s a földalatti teremnek szembe
vonuló falába csapódott fejével, oly erőszakkal, hogy azonnal
összeomlott, s száján orrán megindult a vér. Már nagyobbára leemésztette
a láng a szénát szarvairól; a bika magához tért, dühösen tekintett szét,
fölemelkedve s bőszülten nyargalta a tért körül, villogó szemeit a
remegő zsidókra szegezve.

– Kegyelem! – ordítottak a zsidók, kik eléggé biztos helyzetökben még
mindig attól tartottak, hogy a tajtékzó bika felrohan a hágcsókon.

– Istennél a kegyelem! – kiált fel Aminha, térdeit kulcsolva át
Ábrahámnak – add áldásodat nekem, atyám, mert meg kell halnunk: nincsen
kegyelem a szegény megvetett zsidók számára!

Ábrahámnak a bizonyos halál jelenléte visszaadá bátorságát, kezeit tevé
az elhaló gyermek homlokára s csendesen imádkozott; a szövétnekek fénye
bűvös világot árasztott képére, s úgy nézett ki, mint Mózes a Hóreb
hegyén.

A Komoróczi szobájába egy szolga lépett. – Nyissátok meg a börtön
ajtaját! – kiált rá a vezér – s taszítsátok a zsidókat le a hágcsóról.

Ilka felugrott, s mielőtt a szolga a parancs teljesítésére kilépett
volna: a szoba ajtaját zárá be hirtelen s a kulcsot szorította kezébe.
Komoróczi rábámult.

– Mit akarsz érzelgő? – mond dühösen.

– Semmit! – kiált Ilka – még egy szavam van hozzád, az utolsó: lövesd
ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.

– Ah! – mond Komoróczi udvariasan – ez már okos szó! jól van, tehát
megkegyelmezek; ugyis egy más tréfa jutott eszembe, mely vér nélkül fog
ugyan végződni, de mégis hűtendi boszúmat.

Nankelreutherné, szánakozó szívének e nemesb felhevültekor hirtelen meg
nem gondolta nyilatkozásának egész fontosságát. A szegény, kétségbeesett
zsidók mentve voltak, s ez megnyugtatá őt; az ezután történhetők nem
valának még bizonyosak, s ő azt vélte, hogy leleményes esze, s a
könnyelműektől annyira imádott véletlen, ki fogják őt újra segíteni. –
Új kínzást gondolt kegyed talán? – mond közelebb lépve Komoróczihoz.

– A világért sem, – felel ez. – Eredj! – folytatá, a bejövőhöz intézve
szavait – lőjétek le a bikát, s mivel a zsidók úgy is jól megkoplaltak,
húsa legyen az övék.

Nankelreutherné kihajlott az ablakból. – Emberek! – kiált fel érthető
hangon – megnyertem a kegyelmet számotokra; nevem Nankelreutherné! –
Ezzel a kulcsot átadta a szolgának, ki elsietett.

– Miért ez? – kérdé Komoróczi gerjedő indulattal.

– Miért? – mert boldogít velök jót tehetni, s nem birok annyi
öntagadással, hogy nevemet eltitkoljam azok előtt, kiknek életét
mentettem meg.

– Néhány rossz zsidó életét!

[Illustration: – Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.]

– És?! – – Ők is örülnek éltöknek, s ki tudja, nem gyümölcsözik-e a
jótett idővel?

A kevély kényúr gúnymosolyra vonta ajkait.

Aminha alant az ablak felé fordítá fejét, s föltekintett Ilkára, s midőn
a csinos nő-főt a szoba világától körülfolyva megpillantá, úgy tetszett
neki, mintha szíve könnyebbülnék. – Nézzetek oda! – rebegett ihletve –
ott áll a békeangyal, arczát dics folyja körül, mentve vagyunk! – hölgy
van közel!

A bika végre, irtózatos kerengésében kifáradva, térdre bukott a hágcsók
közelében. – Isten velem! – kiált Nephtali, s leugorván a hágcsóról, a
kezében levő hasábfával homlokon csapta a tajtékzó állatot, mely az
irtózatos ütésre hörögve ereszté le fejét, dühösen turkálva füstölgő
szarvaival a nedves homokot.

Nemsokára megnyilt a börtön ajtaja, néhány szolga lépett be, s két
lövéssel, nehéz kanóczczal lobbantó fegyverből üdvözlék a bikát.

– Fátok, tűzszeretek van, – mond az egyik szolga, lőszerét megtörülve –
süssétek meg a bikát, a tietek az! – ezzel kimentek, s az ajtót maguk
után vágták.

A zsidók magukhoz tértek, s Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát kivéve,
azonnal a dologhoz láttak: egy része tüzet rakott, mások a bikát nyúzták
s darabolták.

A munka nehezen ment, mert csak két rejtegetett kés találkozott náluk.

Végre jól rosszul sütni kezdették a lefejtett darabokat, s a tűz sötét
füstje mint oszlop kanyargott fölfelé s huzódott az öböl felső nyilásán
ki; a pattogó tűz körül az éhes zsidók irtózatos csoportozatot képeztek.

Ábrahám egyik hágcsón ült, s Aminha mellette; az öregnek halvány arczán
őrültség mutatkozott; fölkelt végre, s felső, kaftánalakú öltözetét
levetvén, csendesen haladott le a hágcsókon; Aminha utána bámult, úgy
tetszett, mintha atyja minden erejét visszanyerte volna.

A tűzhöz érkezvén az öreg, háromszor kerülte meg azt, a sötét kúpnak
boltjára szegzett szemekkel, s reszketeg ének hallatszék ajkai alól.
Egyszerre megáll, magasan emeli föl kezét: – Izrael Istene! – kiált –
szent és nagy Isten! Jákob Istene! Jehova! itt áll a te vezéred és birád
Józua; itt van Jerikó kemény falaival, s készen, elszánt védelemre;
hallj engemet, Izrael Istene! s adj szavaimnak erőt.

Ábrahám kissé megszűnt. Most újra ég felé nyujtá mintegy parancsolva
jobbját, s lelke mélyéből ordított fel: – Megállj nap! ti Jerikó falai
omoljatok össze rombolva és csattogva, s temessetek mindent romjai alá!

Aminha, kit a jelenet különössége leigézett volt, magához tért, ruháját
tépte meg keblén, s őrült gyorsasággal szaladt le a hágcsókon; atyjának
lábainál rogyott össze s tört hangon sikoltott fel: – Istenem! miért
tevéd ezt? ő eszét vesztette, ő őrült!

Ábrahám mindig állott, mintha átkának teljesülését várná.

Egyszerre dühös zaj támadott a várban, ágyúk ropogása hallatszott; ajtók
csapódtak be, s a börtön kinyilt: szétszórt hajjal jött Nankelreutherné
be szobaleányának kiséretében.

– Nincs valami rejtek a szabadulásra?! – kiált fel. – A vár vívatik,
Rozgonyi Sebestyén van a falak alatt, váratlanul, mint villám az égből
csapott le; serege roppant, az egész völgyet ellepte, a vár
elpusztuland! mi az őrizetnek boszújától mindent tarthatunk! – Ezzel
Nankelreutherné a börtön ajtaját bezárta s védgerendát tolt elébe.

Ábrahámnak arcza sugárzott: ő egészen fel volt magasztalva; lelke
felköltözött, maga körül nézett s leányára; de senkit nem ismert, csak a
zajt hallotta s a mindig nevekedő zsinatot künn.

– Hála neked, Izrael Istene! te meghallgattad szolgádat! – kiáltott fel,
s ajkát összeszorította, tagjai roskadni kezdettek, mint egy látnok
tekintett még egyszer maga körül, azután összerogyott.



A FEHÉR HOLLÓ.

  Nem dicsérlek! – királyokat –
  Nagy tetteik dicsérik,
  Énekeljen országlásod!

_C. Delavigne._

Távozzunk e zajból az ideiglen csendes Budára. Bretizláw, ki Izabellával
a királyt követte, nem akart az udvarban lakni. A király, a jelenben
úgynevezett rácz-városban, nem messze a mostani rácz egyháztól, a hegy
aljában vett házat neki, s miután azt minden kényelemmel elláttatá, oda
szállította a tudós férfiút, ki a Gellért hegyének közellétét
szenvedélye kielégítésére igen kényelmesnek találta.

Az épület hosszú alház volt, magas, veresre festett födéllel; közepéből
torony emelkedett; kapuja s nyolcz ablaka azon utczára nyílt, mely a
várral szemközt a hegy oldalán vonult el. Mögötte egy kis kertecske.

A bölcs csillagász e lakot egészen kénye szerint rendezé el; jobb
szárnyán két szobát hagyott fenn Izabellának s a melléje rendelt öreg
cseh nőnek; a balszárnyat s a tornyot magának tartotta, s azokba
csillagászi s vegytani eszközeit, látcsöveit, mozsarait, cserepeit,
csészéit, szelenczéit egészen úgy állítá össze, mint Prágában voltak.

A királyi városnak nem volt oly pompás s terjedt tekintete, mint
Prágának, de a szemben emelkedő várnak falai, a fénylő tetejű torony, a
Gellért tövében balra a széles Duna, s magának a völgynek regényes
tekintete sok érdekkel birtak. Az ég boltja szép csillagaival ragyogott
itt is fölötte; leánya mellette volt, Mátyás közelében; mi kellett egyéb
a tudományos, keveset kijáró férfiúnak, ki életét a csillagok, királya s
leánya közt osztá fel.

Izabella neveltetési rendszeréből gyaníthatjuk, hogy gyermekded arczának
minden gyöngesége mellett, annak sokkal érettebb kifejezése volt, mint
közönségesen ily korban tapasztalhatni; de azon egészen eredeti
vegyíték, az ész kora ébredtsége, s azon kedves, utánozhatatlan
gyermekded szendeség s ártatlan életvidorság közt, mely kedélyében
egyesült, őt valóban bájló teremtéssé tevék. Ha komoly tudományok
gyakorlatából felszabadult, mint könnyű gím szaladt fel s alá; mindenben
mulatságát lelé, s oly valami kedvelt, elfogulatlan s derűlt volt rajta,
hogy maga körül az az örömet s kéjt idézte föl. A gyermekévek elsősége
ez, s szomorú tanúság, mintha a világon az öröm ott fejlenék ki
leginkább, hol a tekintet viszonyaiba nem mélyedett; s mintha mindaz, a
mit a fürkészet gyümölcsözik, s a tapasztalás arat, egy levél lehullása
volna örömünk virágkelyhéről: s mégis vannak minden korban boldog
emberek; a magasb lelkűek? első tekintetre tagadnók; – de egy igaz
marad: boldogtalanság érzete, változhatlanokért is, érthető, panasz –
gyávaság.

Atyja őt mind a bölcselkedésbe, mind a csillagászat titkaiba játszva
vezeté be. Tanulásra e tárgyakban soha szabott órája nem volt; de ha
vette észre, hogy a redőtlen égnek tűzszemei felnyíltak, s az öreg,
hosszú, fekete talárjában, kerek süvegével fejében a toronyba vonul, ő
is odasietett, s vagy csendesen ült mellette, vidám életteljes szemeit
az égre függesztve, vagy kérdéseket tőn, s ezen kérdések közben
vitatkozott atyjával, – mint már ennek Prágában tanúi valánk. Ilyenkor
figyelmezteté őt atyja a bölcselkedés s okoskodás szabályaira; rendezé
elméjét; felosztá ismereteit; gyakorlá a szűzien ifjú elmét a dolog
velejéhez szólni, a kérdés mellett maradni; megtanítá: mi a
következtetés; mi különbség van a helyes elmélkedés s az álokoskodás
közt? Mindez nyájas beszéd közben történt, de az életbölcseség
hatásteljes tapintatával. A gyermek elméje gazdagult, a világ lelkében
terjedett, s ő naponkint tisztultabban, mélyebben kezdett gondolkozni, a
nélkül, hogy azt észrevenné. – A gondolkozás gépezete, szellemiségében
abban hasonlít anyagi műszerekhez, hogy mindig rendszeres használat
menetében s eredményeiben azon ingatlanságot fejti ki, mely azt,
bizonytalan hatású eszköz helyett, olyanná képezi, melyre számíthatunk,
s mely a czélnak magvához irányoz. Az első benyomások ferdesége, s fonák
észirány egy hosszú életben tükrözi vissza magát.

Izabella kora történeteit tudta; a cseh regényes hajdan, minden
lélekemelő mondáival s hőseivel, tárva lőn előtte, s elméje akaratlan
regényes irányt vett. Csendesen élte ő világát? mi a baj? nem tudta, mi
az nélkülözni? nem ismerte; volt elég ideje gondolkozni és mulatni, érni
és játszani: azért benne a gyermeki kedvcsapongás egészen sértetlen
maradt meg, s minden ismeretei mellett szelíd, szerény s természetes
könnyedségű leányka volt, kit nem lehetne nem szeretni s bámulni.

Atyjának, ki nemét a magasztalt, földtől elemelt életnek élte, sok
tárgyban saját nézetei voltak. Ő láthatatlan kapcsolatot vélt égi s
földiek közt, s a lánczszemek egyikének e varázsfüzérben a szerelmet
hitte. A szerelem onnan felülről jő, ezt sokat szokta mondani; mi
vonhatna szellemit anyagihoz, ha nem azon érzés, mely a szívre úgy hat
mint a lélekre. – Izabellának fellengő lelke, bár nem minden
véleményeiben osztozott atyjának, ezt, mint lelkének regényes emlékével
rokont, jókor sajátjává tette. A szerelemmel általában valami nagyszerű,
valami szellemileg égi eszmét hozott kapcsolatba, s ez annál mélyebb
gyökeret vert szívében, mennyivel kevésbbé volt azon indulat eszméje, a
szűzien gyermekded elmében, kifejlett valóságában ismeretes.

Bretizláw csendes laka a béke hona volt; – nem úgy a királyi csarnok:
Mátyás, országos gondjaival elfoglalva, naponkint várta a tudósításokat
vezéreitől, kiknek a dicsőség pályáját nyitá meg; de nem heverve tette
azt: jókor kelt föl, napokat töltött el, kifogyhatatlan szorgalommal
ismerkedve meg minden részleteivel azon nagy tudásnak, melyet a
királyság kíván, úgy, miként ő azt képzelte. Nyájassága sokaknak szívét
nyerte meg, azon erőteljes szilárdság, melylyel az ifjú főnök a hon
gyeplőit tartá kezében, másokat elijesztett a hanyag egykedvűségtől, s
munkára, cselekvésre bírt: míg az idősb, fontolóbb rész néha aggódva
rázta fejét a kora bölcseség visszatetsző színezetét viselő
elhatározottságon, mely Mátyásnak helyzetéből s körülményeiből folyt ki:
voltak, kik őt egészen értették.

Nagy emberek megitélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az
utókor igen távol látja őket; az egyedüli helyes mérleg létök becsének
felfogására: – hatásuk eredményei.

Mátyásnak helyzete a legfőbb történeti férfiakétól különbözött. Valami
fellengés volt a dicső Hunyadi János fiához való ragaszkodással
kapcsolatban. Innen megfejthető, hogy uralkodásának eleje majdnem
dictatori szellemű volt; hogy minden cselekvésnek tőle kelletvén
kiindulni, magát gondolta kisebbíteni, ha tenni, parancsolni nem mert:
ezért viselé egész uralkodása mindazok előtt, kik korának szellemét fel
nem bírták fogni, némi színezetét az önkénynek; bár világos, hogy
Mátyást épen a leghatalmasb kényurak kényszeríték olykor hirtelen
keresztül nyúlni a dolgokon és cselekedni,[44] s az, mit a korlátolt
fogalmú vizsgáló önkénynek keresztelt: fegyver volt a mások elágazó
önkénye ellen.

Országlása hajnalában a király meggyőzé azokat, kik vele közelebbi
érintkezésbe jöttek mind elméje fönségéről, mind azon tántoríthatlan
igazságérzetről, mely később közmondássá vált. Ritka tapintattal tudta
magas állását felfogni, s ismerte a határt, meddig kellessék kegyesnek,
nagylelkűnek lenni a nélkül, hogy kegyessége lágyság- s részrehajlásig
gyengüljön, s nagylelkűsége irányt s tárgyat tévesztve, károssá s
gondtalanná sülyedjen.

Emlékező tehetsége oly nagy volt, hogy a kinek egyszer nevét hallotta,
ritkán feledte azt el. Igy történt, hogy Budán s Pesten számtalan világi
s egyházi férfiút, egyszerű polgárt, közvitézt, sőt zsidókat is nevökön
tudott szólítani, a mi neki minden osztályában a népnek barátokat
szerzett, és társalkodását közelíthetővé tette.

Megvolt benne az a ritka tulajdon, mely csak nagy s minden tekintetben
feltünő lelkeknek adatott, senkivel sem éreztetni nagyságát a nélkül,
hogy egy pillanatig valamit tett volna olyat, a mi mást helytelen
merészletre, vagy illetlen tolakodásra bátoríthatott; ez a tapintat
bélyegezé őt nagy emberré. Hány felsőbb elméjű ember érzi magában nemét
az önkénytelen vágynak: egy hiú bolondot, önhitt tudatlant, vagy
fontosságot negédlő köznapi lelket megszégyeníteni: mert azon sértő
ellentétet, mely az ilyenek pulyasága, s a világosb főnek átható
tekintete közt van, nem mindenki bírja legyőzni magában.

Itt egyik oka, miért tűrik oly kevesen mindazt, a mi a középszerűségnél
feljebb emelkedik. Ritka lelki erő mutatkozott az ifjú királyban e
részben is: gyengeségek s hiányok tekintetében nem volt engedékenyebb
nálánál. Ő a megszégyenítés fájdalmas büntetését, a hol csak lehetett,
mellőzte; ő embereit tanulta, azért ismerte is őket. Tudott minden
dologra főt, kezet, lábat állítani; a kiadott parancsnál soha meg nem
állott: teljesítés, pontosság voltak nála a cselekvés méltánylásának
mérlegei. Ki őt egyszer fontos s az ország javába beható rendelések
teljesítésében megcsalta, arra többé sohasem bízott oly tárgyat. – Jó
ember lehet egyébre, szokta mondani: de erre a dologra másról kell
gondoskodnom. – Ő a hibást, ügyetlent egyben, ritka tapintattal s
kimélettel tudta egyébre, még pedig a legtöbbször meglepő sikerrel,
használni. Ha így néha egy cselekvési érzékre akadott, melyet más észre
sem vett volna, felkiáltott: lám, újra egy gyöngyöt leltem az avar közt!
– Néha ugyanazon egygyel több kisérletet tett, s ha végre használhatónak
találta, nevetve mondá: e növénynek földjére találtam!

Innen azon óvakodva itélés, mely őt oly igazságossá, el nem fogulttá,
sokoldalúvá tevé; innen, hogy a magas helyzetűeknek majdnem mindennapi
hibájokban, az első tudósításhoz vak ragaszkodásban nem osztozott.
Valamint ő a jót örömest hitte el: úgy csak személyes tiszta meggyőződés
bírhatá arra, hogy a rosszat higyje, vagy csak fel is tegye másról,
tapasztalás nélkül.

Ha valakinek szívjóságát, lelki nemességét és tisztaságát tapasztalásból
ismerte, annak tántoríthatlan ügyvéde volt belsőképen. Nyílt s
határozatlan volt bizodalma nemes férfiak iránt, mint minden föntebben
kelt léleké; de azért fel tudta legjobb emberét s önmeggyőződését az
igazságnak áldozni, ha czáfolatlan törvényes bizonyítványok jelelék őt
vétkessé: s ha lélekben hitte is a vádolt ártatlanságát, nem akasztotta
meg a törvény helyes menetelét, kivel az, a rendes korlátok közt
maradva, bár szigorúan is bánt. A király vérző szívvel választá el ott,
hol a közügy s a törvény kivánta, a személyt az ügytől, a királyt a
baráttól. Felsóhajtott ilyenkor, és tudott segítni, a hol lehetett
titkon, vagy nyilvános kegyelem útján; de így szólott: veszszen a szív,
de éljen a törvény s az igazság: mert a ki ezt rázza meg alapjában, a
hont veszti el.

Ellenben a bírák munkálatát figyelmes szemmel kísérte: a gyávát akárhol
inkább tűrte, mint az igazság mérlegével kezében. A megvesztegethetőt, a
részrehajlót elmozdította helyéből örökre. Jó magyarjaimat nem bízom
vásárolható kézre, mondá: legyen tőzsér az ily bíró! nem az ő szennyes
kezébe való a szent igazság, a vak, de tiszta Themis pallosa! – – el
vele!

Semmit sem tudott könnyebben megbocsátni, mint személye elleni
vétségeket; egész élete bizonyítja ezen állítást. Le tudta
visszatetszését s kedvetlenségét győzni; tudott Garával, Ujlakival,
később Giskrával, Vitézzel, nyájasan, nem tettetett szívességgel
társalkodni; mert bennök személye ellenségeit nem tekinté, hanem csak az
erős, tanácsra s hadra termett férfiakat, kiknek szolgálatából a honra
hasznot s fényt várt. Ha csalódott: bizonyosan állíthatjuk, hogy nem
csüggedett, s egy-két bármi keserű csalódás józan elveit, természetes
emberségét s cselekvési rendszerét meg nem változtatá.

Minden gondolat szép lelkében honával, annak érdekével s dicsőségével
volt kapcsolatban. Kik őt hálátlansággal vádolták, nem birták benne a
királyt az embertől elválasztani; nem állottak balul megitélői
párvonalban a nemes, nagy férfiúnak lelki emlékével; mit tudták ezek,
minő öntagadásba, lelki erőfejlésbe került néha oly királyi tett, melyet
köznapi lelkek önkurtaságukhoz mérve bírálgattak; de sem érteni, sem
méltánylani nem bírtak? Ott volt legnagyobb Mátyás, hol benne e neme az
embereknek megütközött: ott legtisztább – hol az értelmetlenség s
elfogultság homályt kerített lelkére: ott leginkább dicső, hol erénye
jött kétségbe, s ha volt király, a szó legszebb, legnemesebb értelmében,
ha volt magyar király: – ő volt az!

Uralkodása elején körülözönlötte őt a tanácsadók, mindentudók,
tervkoholók, jobbítók, igazítók serege. Nem volt nap, melyben egy Solon,
Lykurg, Cæsar és Pompejus, egy Ruffin és Stilico nem jelentette ki, hogy
benne él titkon azon nagy elme, azon mély belátás s cselekvő erő, mely
nélkül a király, minden igyekezete s cselekvési eltökéltsége mellett is,
semmire se menend. – Sajátja a közepes elmének, kétségbeesni a más
tehetségén s föl nem tenni valakiről, hogy önállólag cselekedni merjen.
Bámuljuk-e a repkényt, ha a tölgyet csudálja s félti, mivel támaszt nem
lát mellette?

Szemközt álltak ezek, és sokszor ellenségesen, egymásnak terveit,
nézeteit, tanácsait gáncsolva, kicsinyelve s kárhoztatva. Ezen értelmi
zaj, e torladozó vélemény-hullámok közt állott a király, homlokán az
önérzet derült s érett kifejezésével, s az értelmi fönség nyugodt,
engedékeny szelídségével. Kihallgatott ritka béketűréssel mindenkit, a
mondottak javát és savát kiemelte; a hiányt, a helytelent gyöngéd
elhallgatással mellőzte. Csak a nyílt rossz szándék ellen lépett nyugodt
erősúlylyal s legyőző bizonyítványokkal elő; de akkor is a személyt
kimélve s csak a dolgot támadva meg. Igy tudta a rosszakat is nemére a
kábult bámulatnak, esze, belátása iránt bírni, s gyöngédségével
tűrhetővé tenni ellenkezését: így ellenségeit, ha nem is tudá mindig
barátokká újra teremteni, legalább nem bőszíté fel dühös, sértett s
bosszúálló viszontorlókká. Ha néha a körülmények vaskorláti közt hevesb,
nyersebb volt, tudott, mit oly ritka tud: engesztelni.

Lassanként nyíltak fel az ily tervterhes tolakodóknak szemeik az iránt,
kit gyermeknek, tapasztalatlannak, mint nádat hajthatónak hittek; s a
tarka fellegraj szétporlott, mint a nap világától a denevérek s baglyok
odvaikba rejtőznek.

Legtöbb nyűglődése mindenesetre a tanácsadókkal volt. Néha merülnek föl
az idő tengeréből egyes kiváló elmék, korukat, századukat túlszárnyaló
átlátással. Más idők emberei ezek! a jövő van személyesítve bennök, a
lánczszemek ők, kik egy kortól a másikhoz képezik a kapcsolatot, köztünk
járnak s mi nem értjük őket, a magokéi mellett állanak s ők meg nem
ismerik; a színek vegyülete sugárzik elméjökből, de a vakok előtt a szín
eszméje nem lény, mely fogalmain innen vagy túl esik, minden esetre
kívül azon. Magasan emelkednek föl, mint óriások kisdedek közt, kiket
nagyságuk szigetel el, s kik szeretni, mulatni, élni, munkálkodni nem
tudnak szívök szerint: megfogva, értve és méltányolva. Helyzete az
ilyennek dicső, nagyszerű, századokra ható! de szava, hangja a kiáltóé a
pusztában. Élte nem a világé, bár szelleme terjed abban! gyümölcsét
megjelenésének világosodtabb kor élvezheti csak. Mindenütt összeütközik
az ilyen a köznapiság butaságával! mint a hangya egy diótól, úgy ijed el
a kisded emberke ily óriásnak terveitől, s ha siker követi azokat,
bámulva tekint rá s felkiált: Istenemre! ezt nem hittem volna. – S
gondoljuk, hogy a szembeszökő siker megtéríti a kétkedőt? – hm! ne
higyjük! nemét az elégtétnek érzi s találja a pulyaság abban, ha a
magasb lelkekben kétkednie szabad, s azokat parányiságához mérheti
olykor.

Képzeljük most az ifjú királyt, órákat, napokat eltöltve, míg eszméinek
tömegét a kisded agyakba gyúrja be! mely azokba nem fér, melyet beléjök
szorítani nem lehet, s ha erővel akarjuk, a gyenge hüvely szétcsattan.
Ha őt képzelni tudjuk, fogalmunk lesz helyzetéről.

Ő azon terhelő állást, melyre őt a nemzet szava szólítá fel, igen is
ismerte! nyíltan állott előtte a nemzet belső ereje! tudta, látta, hogy
szilárd cselekvés itt czélra vezet, hogy egy nemzet mindenható, ha a
közérdekre lelke foly össze, s nemes önérzettel lép föl! cselekszik, hol
más fontolgat: mint villám csap le, hol más készül.[45]

Szilágyi egy volt akkori időben a legokosabb férfiak közül a honban! sok
erő, sok tapasztalás volt benne! de őt épen az tevé Mátyás iránt
bizalmatlanná, hogy magát túlbecsülte! s nem volt eléggé szerény és
nyugodt lelkű, egy elmebeli felsőségről lemondani, mely nagy öcscsének
ellenében kisebb volt mint valaha. Ha kellemetlenül kellett őt felrázni
önhittségéből, mentől szembeszökőbb életszerűségűek s czélra vezetőbbek
voltak az ifjú hősnek eszméi: annál inkább hitte, hogy azok túlságosak,
ki nem vihetők s veszélyt hozók.

Alattvalói hűséggel, de kétkedve sikerén, vette ő át a vezérséget a
török ellen. A sors kétkedését önmaga által czáfolá meg: mert Szilágyi
agg érdemeihez, királya bizodalmához méltólag fénylett azon a fokon,
hová ez helyezé. De az öreg itt a sikert újra önmagának tulajdonítá
egészen. – Szerencse! így kiáltott fel magában, hogy ezen eszeveszett
hadviselésre még életem s erőm van! mi lenne, ha nem volnék?! – Lehet,
hogy nyersebb nevelés, s kevesebb veleszületett gyöngédség tevé őt
mindig elbizottabbá. Ritkán tudá magát helyzetébe betalálni: nem tudta
soha a bátyát, a kormányzót, az aggot az alattvalótól, a király-tette
vezértől, s az elmében kisebbtől elválasztani. Az illető alázatot maga
megalacsonyításának vélte; egy komoly szilárd szavában urának a függést
feledő ifjút, a királyi fönségben a tisztelethiányt öcs és bátya közt
látta. Valamint társalkodásában, úgy leveleiben is volt valami, a mi
Mátyásnak gyengédségét s tapintatát kellemetlenül érintette.

Szilágyinak szokása volt a hozzá kérelemmel járulókat egészen úgy
fogadni, mintha minden kegy egyedül tőle függne, s a király csak az ő
szemeivel látna, akaratjával akarna, tanácsával cselekednék. Ha néha ki
nem kerülheté, hogy a kérőknek kívánatait önóhajtásukra a királylyal
közölje, ajánló levelekkel küldé őket Budára, de melyek inkább
teljesítés végett hozzá intézett vélemény-adások, mint illő alázattal
tett javallatok és ajánlások valának.

Hogy itt gátot kell vetni, hogy királyi méltósága s tekintete
koczkáztatik, azt senki sem látta inkább s hirtelenebben át, mint
Mátyás, kinek nemcsak igen is nyilt szemei voltak, hanem emberei
találkoztak, kiknek öröme volt Szilágyinak önkényét a legsötétebb
színekkel előadni. Mátyás, a mi túlságos volt az ily előadásokban,
tudta, átlátta, s azért ezek őt sem bosszúra, sem meggondolatlan
hevességre nem ragadhaták. A nép ajkairól fogta fel a közvéleményt, mert
nem egyszer jelent meg ismeretlenül egyszerű öltözetben ott, hol nem is
gyanították. A mit róla, a mit másokról nyíltan beszéltek, ő hallotta;
de a nép nyíltsága nemes lelkében a gyónás szentségével bírt; ő soha az
ilyenkor hallott bármi sértő nyilatkozást meg nem boszulta, mivel ember
volt ő is, s épen azért nagy; ha valahol a közitélet nála is az elevenre
talált, igyekezett a hiányt kiegyengetni s tökéletesítni.

Lassanként, nem egyszerre, s a legnagyobb szelídséggel akarta ő, az illő
korláton túlcsapongókat azok közé visszatéríteni; de ez nem mindig
sikerült; Szilágyival legkevésbbé, s így az adagot erősítni kellett. –
Egy alkalommal, midőn a kormányzónak több önkényes tettei estek a
királynak tudtára, a nélkül, hogy a makacs öreg azokról csak jelentést
is szükségesnek vélne tenni, jött Szilágyi egyik tiszttartójának fia
Mátyáshoz levéllel, melyben őt az öreg a testőrök közé ajánlotta, vagy
inkább röviden értesítette a királyt, hogy a testőrök közé küldi.[46]

A levél száraz, és szinte parancsoló hangon volt írva.

Mátyás a parancsot kérés gyanánt vette, s teljesítette; de éreztetni
akarta bátyjával, hogy rendeléseit únni kezdi, s egyszersmind azt is,
hogy az illő korlátokon túl vágott levelével, a válasz ez lőn:

«Mátyás jó bátyjának, Szilágyi Mihály ő kegyelmének.

Üdvözletünket kegyelmednek, bátya! – Levelét vettük, atyafiságos
kérésének teljesítésétől nem idegenkedünk, mivel látjuk, hogy az igaz
ügyben, bár nem jobbágyi submissióval van írva.

Ezután, ha véli kegyelmed, jobb szeretnők levél helyett magát látni
ilyen állapotban, mint kérőt; illőbnek hivén, hogy mi írjuk meg
kegyelmednek, ha mit tenni szándékozunk, nem kegyelmed nekünk, a mit
velünk akar tétetni. In reliquo etc.

Mathias Rex.»

Igy tudá halkal a király legnagyobb befolyású s legmakacsabb urait a
függésre figyelmeztetni, ha szoktatni nem is mindig sikerült neki.

Mátyás, miként Prágában, úgy Budán is gyakran látogatá meg az ősz öreg
Bretizláwot, s minden királyi fény nélkül; örömét lelte abban, magát a
derék öregnél mint házit tekinthetni.

A kis Izabellának egy király magas állásáról nem volt még fogalma:
mindenesetre valami nagynak képzelte ő azt; de az azon eszmével
összefüggő tartózkodás sem volt ismeretes előtte. Mátyás iránta mindig a
régi maradt, enyelgett, nevetett vele, s valami oly feszületlen némi
egyezkedés s lelki viszony kapcsolá őket össze, mely minden aggályt tova
űzött. Ők testvérek voltak.

Atyja olykor feddé leányát, s több tiszteletre inté a szerény, mint
mondá, leereszkedő király iránt. Megtörtént, hogy ily figyelmeztetés
után Izabella tartózkodóbb lett; de ezt kedvetlenül tette; ez őt
terhelé, nem vala természetes s szíve szerinti, s azért kitört módjából,
s Mátyás figyelmét idézte föl.

– Te kedvetlen vagy ma, kis Bellám! – mondá egy napon Mátyás, a tág
kandalló közelében foglalván helyet a gyermek mellett, ki veres gyapjút
font a legvékonyabb szálakban. A jelenet igen házias volt: a király
tagjait, mint többnyire, egyszerű öltözet födé, sötét színű, s kezében
lovagló ostort tartott. A gyermeken sűrű – redős szoknya s bő hasított
ujjú váll volt, bágyadt violaszín, melynek részét páratlan fényű sötét
hajhullámai födték.

Izabella hallgatott.

– Mi bajod, gyermekem? – folytatá Mátyás, símogatva homlokát, – tedd le
az orsót, add ide kis kezedet, – így! mond – most nézz rám; ládd,
nevetned kell úgy-e? – valld, mi a baj? bántott valaki?

– Hm! – felel a faggatott. – Atyám mindig fedd, hogy kegyedet – kegyedet
– felségedet, akarom mondani – tevé elpirulva hozzá – kevéssé tisztelem;
pedig – s itt éghez emelé szemeit, s kezét tevé szívére – nincs senki,
ki felségedet oly nagyon, oly buzgón tisztelje, és akkor leginkább,
mikor legvidámabb vagyok. Én nem tudom, de hiszen atyám is mondotta,
hogy azok közelében, kiket szeretünk, a lélek derül, s önkénytelen
vidámság fogja szivünket körül. Én nem vagyok kedvetlen, bizony nem! de
aggasztó rám nézve, jó királyom iránt nem mutathatni magamat úgy, a mint
vagyok.

– Te kedves, ártatlan teremtés! – mond Mátyás szeliden – ah, maradj így
mindig! légy vidám és nyílt, mint az ártatlanság; hiszen te az én
hugocskám vagy, az én jó kis nővérem; s én veled szemközt mindig a régi.
Maradjon ez így! kedvesem! pihenő óra, enyhehűs nekem a te ártatlan
szívességed, s valamint nálad nélkül, te jó gyermek! nem tudnék ellenni,
úgy vidámságod is szükségessé vált nekem. Légy mindig a régi; hol lelked
nem vádol, kövesd szíved sugalmát!

Izabella mindkét kezét nyújtá oda a királynak. – Igaz is, – mond nevetve
– miért legyek komoly, ha jókedvem van? – Atyám oly jó, őt
megengesztelem s én a régi maradok. – Jól van így?

– Igen, – felel Mátyás – igen jól! s most beszéld el nekem, mit tettél
ma? Bár a tél múlnék el: gyönyörű vidéke van Budának, s te itt a szép
természet ölében nem fogod únni magadat?

– Én most sem unom magamat soha, – mond a kis leány tréfás komolysággal,
serényen kezdve újra a fonáshoz.

– Itt e szálak egy csujtárhoz készülnek, magam megtanultam hálóját
bogozni, s majd a rojtokat aranyból készítem hozzá. Minő szép lesz az!

– S kinek számára?

– Kérdés ez! a kegyedére!

– Kedvesem, – mond Mátyás utánozhatlan nyájassággal, – nézd, mit hoztam
neked – s egy bőrhüvelyt vont elő.

– Ah! – kiált fel a gyermek kiváncsian – egy nyakszorító!

– Egyszerű – folytatá Mátyás – bársony szalag, fekete mint fürteid, s
közepén egy boglár, fehér hollót ábrázoló: ritkát, mint magad; feje s
szárnyai keleti gyöngyök. – Jer, próbáljuk meg.

Izabella felkelt s a király előtt állott meg, oly vidáman, oly
ártatlanul, mind egy szeraf, s Mátyás a nyakszorítót hófehér nyakára
köté, s elől a szép boglárt egyenesre igazítá. – Igy kedvesem! – mond
mosolyogva – igen jól áll.

– Köszönöm! – rebegé a gyermek. Ezen pillanatban lépett be Bretizláw.

– Felséged egészen elkényezteti ezt a gyermeket – jegyzé meg nyájas
udvariassággal.

– Ő az én leányom is, – felelt a király. – Csak bérmáló-atyja vagyok
ugyan, de szent jogot tartok hozzá, neki ártatlan örömet okozni. Te
barátom! hadd őt természetes módjánál! engedd nekem, hogy jó öreg atyám
Bretizláwnál, kis Bellám mellett feledhessem néha, hogy éltem nem enyém
többé egyedül.

[Illustration: – Jer, próbáljuk meg!]



OSTROM.

  – – – – – – – – még állasz utósó
  Harczodat állván a vas erőszak ütései ellen.

  – – – – – – – – szemében ölő tüz.
  A szabad elszántság megemésztő lángjai égnek.
*

_Vörösmarty_.

Látkörünk változik. – Míg a zsidók Vadnán a leölt bikát sütötték s
Ábrahámnak őrült magasztaltsága Aminhát lábaihoz csalá: addig a vár
alatt a Sajó mentében, mélyen a szűk völgyben, magas poroszlopok
emelkedtek. Komoróczi egyik ablak előtt állott, s a különös jeleneten
látszék gondolkozni. Tél vége felé volt; a homokos völgyalj, félig
kiengedve a fagyból, a porfelleget fejthetővé tevé. – De mi okozhatja
azt? – Ellenség? honnan ily hirtelen? – azoknak repülni kellene, mert
kémei csak az indulásról tudósíták.

Azonban az ajtó hirtelen kinyilt, s Bélián lépett be. – Uram! – szólt
vigan – derék fogás vár ránk; egy folt marhát hajtanak a vár felé;
hitemre! épen jókor: mióta a bérlettek szaporodnak, gyorsan apad az
eleség.

– Marhák! – mond élénken Komoróczi – siess le! vegyétek körül, hozzátok
egy részét ide, a többit Galgóczra kell hajtani, ott tágasb hely van, s
Walgatha is otthon.

Bélián élénk örömmel fordult vissza. – S az emberekkel, kikre találunk,
mit tegyünk? – kérdé.

– Akaszszátok őket a fákra, az út mellé!

– Úgy minden vándort elijesztünk innen, – jegyzé meg kissé tartózkodva a
másik.

– Mi volt ez! – csattant fel a vezér. – El! – úgy legyen! – Inkább
akarom, hogy kerüljék váramat, minthogy országút kanyarodjék aljában. Te
ezt nem érted, – mehetsz!

A küldött néhány percz mulva az udvaron termett: trombita harsogott, a
mindig csatára éber sereg egy része lovakra kapott, s a lecsördülő
tölgyhídon keresztül dübörgött. Leérvén a vár tövéhez, a parancsnok
rendbeszedte embereit. – Te! – mond egy fiatal rablóhoz, ép, gömbölyű
arczczal, kinek csinos öltözete alparancsnokra mutatott – néhány
kopjással e kiálló szikla mögé vonulsz, s csak akkor ugrasz elő, mikor a
marhák elhaladtak; én majd előlkerekedem. – Ezzel Bélián még egyszer
maga körül tekintett. – Ej – szól – igen sokan is vagyunk: hiszen majd
az egész őrizet itt van; fele menjen vissza a várba.

Az ifjú, kihez előbb intézte szavait, megszólalt: – Uram! – mond – nem
árt, ha többen vagyunk: nem bukkanhatunk-e számos kiséretre? – szinte
hihetetlen, hogy néhány ember Vadna alatt ily folt marhát merne
elhajtani, holott tudva van, hogy e völgybe lehet ugyan jőni, de ki
innen nem, mert a várormon a vad keselyű, kinek éles szemét semmi sem
kerüli ki.

– Igazad lehet, – felelt Bélián – hát csak vonulj félre, én a többiekkel
előre vágtatok. A portól észre nem vehetnek még a hajtók, s jó távol is
vannak.

A fiatal szabad-zsákmányos a várdombnak egyik kirugó sziklája mögé
vonult; kisérete majd ötven emberből állott, kik alig várhatták a
megtámadás perczét.

– Hátrább, hátrább! – suttogott az ifjú, a lovak előtt ellovagolva;
emberei beljebb vonultak, s a kirugó sziklának félkört képező
keblezetében úgy el voltak rejtve, hogy őket csak az veheté észre a
fáktól kárpitolt völgyodúban, ki figyelemmel nézett e rejtekbe.

Bélián előre hajtván lobogó kantárral, balra a völgyben, a sűrű
tölgyerdő párkánya felé tartott, s ott a fáktól és bokroktól
meglehetősen el volt leplezve.

A rablók suttogva beszéltek egymással.

– Közelednek, – mond az egyik magas, hosszú orrú cseh, Bélián közelében,
utat szabadítva magának a bozót közt, s lova kantárát megragadva,
melyről leszállott az előbb, hogy annál észrevétlenebbül
vizsgálódhassék; – ideje, vezér!

– Előre! – szól a parancsnok – de csendesen; – álljuk el az utat.

Borzasztó «haj rá» kiáltás hangzott egyszerre hátulról, alkalmasint a
szikla mögé rejtetteké. – Bélián intésére serege egyenesen a marhák felé
vevé szaladását. A csorda, e véletlen üdvözletre, lesütött fővel s
karikába felkanyarodó farkkal kezdett rémítő ordítás közben az erdőbe
utat törni magának; néhánynak feje ütközött a százados tölgyekbe, míg
mások a támadókkal csaptak össze.

De semmi kiséretet nem vehettek észre a rablók, kik tág torokkal
kisérték a hátulsó sereg ordítását.

– Csendesebben! ne kiabáljatok többé! – kiált a vezér. – Néhányan
szálljatok le a lovakról, s igyekezzetek a csordát összetéringetni;
nincs ember mögöttük, a mint látom, alkalmasint észrevettek s szerte
szaladtak.

Azonnal többen leugrottak lovaikról, mások lóháton nyargaltak a
felbőszült állatok elébe, s kezdték azokat körülfogni s halk hógatás
által egy csomóba téríteni.

Míg ezen az oldalon a Bélián emberei a marhákkal bajoskodtak, a másikon,
hová ő az ifjú rablót állította, újra borzasztó ordítás hallatszott, de
az előbbivel egészen ellenkező szellemű. – A parancsnok megütközött, s a
várról lebömbölő néhány lövés s a visszatérési jel őt még inkább
elkábították. Végre ő is jelt adott az erdőben elszórt embereinek; de
alig volt fele csapatjának együtt, mikor az oszló pornak köde alól
fejlettek ki a Rozgonyi Sebestyén széles veres, fehér és zöld zászlói, a
búcsuzó naparanyozta mellvértek, a fényes sisakok havas kócsagokkal, s a
villogó emelt aczél.[47]

Néhány percz múlva Bélián serege körül volt véve. Míg Rozgonyi Sebestyén
az elszánt dühös rablókkal vívott: addig Zokoli Mihály néhány
vállalkozóval a vár felé száguldó fiatal rablót vette űzőbe. Mint tarka
szövet, alig szemmel utolérhető gyorsasággal kanyargott jobbra a kigyózó
várúton fölfelé a robogó rablósereg egy része; a kapuhíd lecsattogott, s
a menekvők gyorsan dübörögtek azon keresztül. A következő perczben
Zokoli a várkapuhoz ért, de későn; a híd felvonult s bezárta azt előtte.
E közben, egy a vár rovátkairól intézett lövés ágaskodó paripáját
terítette a földre.

Komoróczi a várudvar tornáczán állott, arcza kikelve, s azon a
legnagyobb dühösség volt kifejezve.

– Hol van Bélián? – kiáltott a megérkezettre, oly hangon, mely annak
ereiben a vért fagylalá meg.

– Nem tudom, – volt a remegő felelet – minket az ellenség űzött ide,
ellent nem állhattunk, mert alig vagyunk ötvenen, s ők ezren felül.

– Nyomorult! – kiáltott fel Komoróczi s övéből egy pisztolyt vont elő. –
Ökrökkel ijesztettek el benneteket! – volt időtök a porfellegek közt az
ellenség számát kitudni, de nem szívetek, Béliánnak segítségére rohanni,
ki mint oroszlán vív!

– Vívtunk mi is! – szól mentegetődzve az ifjú – de el voltunk vágva
tőle; s hozzá nem férhettünk.

– Elvágva! – hah, gyáva kölyök te! – utat tudtál eddig törni magadnak,
de nem a vitéz főnökig! Elvágva? vágja hát a sors ketté nyomorult
éltedet, rossz szolga! – Ezzel, a pokol hidegségével irányozott az
ifjúra, a lövés eldördült, – s amaz hanyatt homlok bukott le lováról. A
csapatban rosszaló zúgás hallatszott.

Mint a villám termett Komoróczi az udvaron, s egyiknek a zajgók közől
ketté hasította fejét; – azzal körüljáratá szemeit, mintha mondaná:
merjetek. Egy hang sem hallatszott, s a vad rablók közt néma csend lőn;
szemeik a földre voltak szegezve, s képeiken a halál sápadtsága ült.

– Te Wasku![48] – mond egy idős kopjáshoz fordulva a vezér, kinek vad
tekintete, bozontos feje s avában fénylő bőröltönye egészen létesíté egy
rablónak képzetét. Vedd e néhányat magadhoz, s repülj a Bélián
segítségére, ha valamelyitek a Rozgonyi fejét idehozza, száz aranyat
nyer. – Ezzel kardjának intésével mintegy ketté választván a csapatot,
éles hangú sípba fújt s a kapu hídja lecsördült újra, s Wasku dühös
elszántsággal rohant ki azon, mintegy húsz legénynek kiséretében.

– Ti többiek – folytatá Komoróczi, hüvelyébe eresztvén kardját – le a
lovakról s fel a falakra! – Már az őrizet nagyobb része a falakon volt,
odasiettek a többiek is. A vár gerinczén egy erdeje csillogott a
kopjáknak s kardoknak, többen lőszerüket tölték. Néhány percz múlva
nehéz ágyukat vonszoltak elő. – Utánam! – kiáltott Komoróczi, míg többen
húsznál igyekeztek az ágyúkat utána tolni a hágcsókon fölfelé; végre a
már előttünk ismeretes puszta terembe értek. – Félre az asztallal s
székekkel! – kiáltott a kényúr, egy széket a szegletbe vágva – tépjétek
a kárpitokat le az ablakokról! – így – most vonjátok az ágyúkat elő!

A vezér az egyik ágyút maga fekteté öblével a nyitott ablakba s irányzá
a közelgő támadókra alant – ezzel a nekie egy kopjástól nyujtott
kanóczczal tüzet adott, az ágyú eldördült, majd a terem közepéig
visszarúgódva; pár pillanat múlva füstje eloszlott. – Oda nézzetek! –
mond Komoróczi – kettőt söprött el! Te Russián, és te Hondzsa[49] itt
maradtok, mindjárt küldök lőport s tekéket; én a falakra sietek. – A
kényúr gyorsan odahagyta a termet, míg a bennmaradtak a többi ágyúkat is
az ablakok párkányaira fektették.

Nemsokára targonczákon hozták a lőport s a vas és kőtekéket a terembe;
az öblös ágyúk bömbölni kezdettek, minden lövés után visszarugódva s
füsttel töltve el a termet.

Komoróczi a várfalra siete: a védőkön félelem helyett vad dacz és
harczvágy valának kifejezve.

– Vezér! – kiált fel egy majd óriási rabló kanóczos lőszerét töltve – a
konyhákban vizet forralnak, s ólmot, szurkot olvasztanak, hitemre! ha
ide hozza arczát Rozgonyi, oly kenőcsöt eresztek a képére, hogy az ördög
rá nem ismer, ha pokolba érkezik.

– Itt! – szólt élénken egy vaskos rácz, néhány tömött zsákra verve –
ótatlan mész! – ez a szemeknek hasznos s erre a meleg víz kedves mosdó –
vígan!

– A porfelleg – mond Komoróczi – erre gomolyog, résen legyetek, a vívók
jőnek – a nagy Procopra! lábtókkal, s a szándék komoly, – folytatá
nevetve. – Legények! alig várom, miként sodratjátok a nyomorúltakat a
mélységbe alá. Add ide fegyveredet, Franta[50] – egy mellette álló
sápadt suhancztól kiragadva a fegyvert, – ott egy fénylő sisakot látok,
emberét üdvözlenem kell, mint e lak ura.

A vívó seregnek egy része közeledett, s a mint a vár aljához érkeztek,
leugrottak lovaikról. Azon vidékiektől, kik nehéz ökrös szekereken
hozták a vívólábtókat, átvették azokat, s ketten, négyen fogva
egyet-egyet, kezdének a vár szikladombján a kanyargó úton feljebb s
feljebb haladni; utánok jól összeszorult csapat sietett a kapu felé.

Komoróczinak fegyvere ropogott, s egy az elsők közül azonnal
összerogyott.

– Hah! – kiált dühösen – nem az, a kit akartam, más fegyvert ide!

– Nézz arra le, vezér! – kiáltott azon óriás, ki kevéssel ezelőtt
szólítá meg.

– Pokol! – ordított Komoróczi – a Bélián veres dolmányát látom ott – –
egy fára vonják fel! – Erről ismerek rád Rozgonyi Sebestyén; de ne
legyek én Vadna s Galgócz ura, s Komoróczi, ha nem függesz szegen termem
egyik oszlopán! – Bélián, – miért épen ő? százat adnék ez egyért!

A mint a védő sereg a völgybe előtekintett, a szemle nagyszerű volt, a
várral szemközt a már olvadozó Sajó csillámlott, roppant zúgással hordva
dagadt árján a jéghasábokat, melyek hol fel, hol leemelkedtek,
összecsapódva s rémítő ropogással megtörve egymáson. Túl rajta sötét
sűrű erdő vonult el, mint fal, mely bár lombatlanul, tömöttségével a
látkört határolá. – A víz s vár közt ömlengő porfellegben szaladgáltak
ordítva a Rozgonyi marhái.

Jobbra gyalogság volt felállítva, s oly hosszú homlokot képzett, hogy
végét látni nem lehete: mert a völgy kanyarodtába mélyedett. A vár
tövében a vívó-csapat; alant balra az erdő szélén néhány rabló lógott a
fák kiálló ágain, kiket Rozgonyi akasztatott fel. Jobbra a távolban a
Bélián népének megmaradottjai, a vártól el lévén vágva, hanyatthomlok
rohantak Galgócz felé, melynek toronycsúcsai látszottak
erdőpalástjokból: köztük Wasku és emberei.

– Futnak! – kiált Komoróczi a falon magánkívül – látszik, hogy Bélián
nincs köztök!

A vívó-csapat hadfiai e közben a lábtókat támasztották a falakhoz, s
gyorsan haladtak fel rajtok, rémítő kiáltással.

– Vizet, szurkot ide! – ordított le a várudvarba Komoróczi. – Jőnek!
eredj Axamith a másik oldalra, s kormányozd a védletet. – Ide, ide! –
kiált, a lábtókon fölfelé haladókhoz fordulva. – Rám nézzetek –
folytatá, embereihez intézve szavait. – Ezzel roppant erővel ragadta meg
a falra támasztott egyik lábtó végét s hirtelen lökéssel oldalt nyomta.
A legelső vívó hosszú kardjával kezéhez vágott, de siker nélkül, s
hanyatthomlok bukott alá. Ezt még kettő követte irtózatos hullásában; a
vár tövében a sziklába csapódtak s onnan, ívet képezve, a mélységbe
zuhantak alá. – A lábtó azonban egészen le nem hullott, hanem balra
csúszva, a várfal egyik kiálló gerinczébe ütközött, s néhányan a rajta
lévők közől a zuhanás következésében felülről aláfordultak, s mint
vadmacskák csipeszkedve a lépcsőpálczákra, függöttek a szédítő mélység
fölött, erőködve az egyensúlyt visszanyerni, míg fejeikre a fal ormáról
ótatlan mész s egy üst forró víz zuhogott alá s lesodrotta őket.

Hasonló erővel taszíták mások a lábtókat vissza, s a vívók lankadni
kezdettek. Zokoli Mihály hirtelen a csüggedők közt terem. – Fiaim –
kiált fel – rajta! – segítség jő; ne lankadjatok! – a vár kincscsel
teli, a tiétek minden! – Azonnal a lábtókat újra a falhoz támasztá, míg
annak ormairól záporban özönlött az olvasztott ólom, szurok és forró
víz.

Néhány lábtónak végébe Zokoli nehéz vasszegeket veretett, s hirtelen
élesztett tűznél izzásba hozaván azokat, úgy támasztatá a falakhoz. A
csel sikerült, kik le akarták kézzel taszítani, összeégették magokat, s
a kik horgokkal próbálták feszíteni, a vas végekbe nem akaszthatták
azokat. Igy meglepő gyorsasággal rohantak a vívók fölfelé, fejeik fölött
kisded kerek pajzsokat tartva. Zokoli az első volt a falon, körüle mint
sűrű rostélyok emelkedtek a lábtók, s rajtok özönlött megszakadatlan
árban a vívó nép.

– Fel! fel! – hangzott mindenütt, s nemsokára a falakon vívtak már.

– Michalek! – ordít Komoróczi, egy vállas férfiúhoz intézve szavait – a
zsidókat szúrjátok le! a rejteket tudod, Ilkát vidd le s gyorsan szaladj
vele Galgóczra! mondd nevemben Walgathának, hogy készüljön!

Ezzel Komoróczi a harczolók közé rohant s rémítő pusztítást tőn a vívók
közt. A csata a falakon majd egy óráig tartott; végre Zokoli kitűzte a
háromszínű zászlót a vár szegletébe s lenyargalt az udvarra, hová már
többen gyűltek össze emberei közül. A kaput leeresztette, s
diadalujjongások közt tódult be a Rozgonyi serege. Mint a raj lepték el
a várnak minden zugát; de rémítő volt megjelenésök: mert míg a dühös,
felizgatott népnek egyrésze szárnyas kárvágygyal kobozta fel a termeket:
addig mások a födeleket gyújtották meg. Eszméletet vesztve, boszút
lihegve dúlt a nemtelen, hirtelen összeszedett vívó-nép; a Zokoli szava
elhangzott az irtózatos zajban.

– Hol Komoróczi! – kiáltott fel – élve kerítsétek őt kézre! – Vége
legyen az öldöklésnek! – Mind hiában. – Néhány foglyot kötöztek a kút
oszlopához a várudvar közepében. Körültök a szűk tér tele volt
holtakkal; a nők a konyhába vonultak; s csak rémítő sirásuk hallatszott.

Egyszerre a hegyes födelekből itt-ott keskeny lángok emelkedtek, a
zsindely pattogni kezdett, míg nehány percz alatt a recsegő elem az
egész vártetőt elfutotta; a dühös szél mindent lángba borított, csak
néha, kanyarodásaiban löveltek tűzoszlopok fel s láttaták a szenesülő
léczezet bordáit. – A győzők egy része hátravonult, mások oltottak, mint
lehetett. Az egész jelenetnek irtózatos tekintete volt. A nap már
hanyatlani kezdett, tágas tányéra a gomolygó füstoszlopokon keresztül
sötét tűzben égett, s a lángok halkal ritkultak, fölemésztvén majd
mindent, a mi gyúlható.

Alig félóra alatt puszta sötét falai emelkedtek föl a vadnai várnak,
falréseiből s a szétpattogzott ablakokból láng csapódott ki, s nyaldosva
kanyargott a tornyok körűl, míg a füst, mint esőterhelt sötét felleg
voná palástját a büszke laknak még enyésztében is nagyszerű romjaira.

Alant az erdő szélén állott Rozgonyi Sebestyén; arczán a bátorság s
kegyetlen dacz hideg, véres kifejezése ült.

Végre csend lőn. A termek kiürültek, a zsákmány az udvarra volt
halmozva, s fegyverekből, ágyneműből, ruhákból, rézedényekből állott; de
pénzre sehol sem találtak. Vagy igen el volt az rejtve, vagy Komoróczi
jókor eltakarította láb alól.

A sereg, mintegy megcsalódva reményében, mogorván vette körül a nemtelen
silány martalékot, s dühös, boszuálló tekintetet lövelt a foglyokra, kik
remegve várták a legborzasztóbb halált.

Rozgonyinak egy hirnöke érkezett a várba. «Mindent kardra kell hányni,
gyökeresen ki kell pusztítani a rablófészket!» ez volt a vezér parancsa.
– Zokoli akkor lépett ki a beltermekből. – Mi az? – kérdé a hírnöktől.
Az ismétlé a parancsot.

– Eredj le uradhoz! – szól az ifjú levente, kinek aggszerű vonásain a
csata hevének bibora ült – mondd meg neki nevemben, hogy bízzon rám
mindent, majd eligazítom én. Halál csekély büntetés a nyomorultaknak, s
ők várnak rá, majd jobban meg tudom én velök bánatni gonosz tetteiket.
Hurczoljátok őket a várfenékbe! ha zárva lelitek, törjétek fel az
ajtókat; lehet, hogy oda rejtette Komoróczi kincseit.

Zokoli e parancscsal, a mennyire gyanítnunk szabad, az öldöklést akarta
kikerülni.

A foglyokat azonnal a várrejtek felé vonszolták; de ennek kemény
tölgyfaajtajára csak későbben akadhattak, úgy el volt az egyik pinczének
szegletébe rejtve.

Az ajtót zárva találták, s belül néma csend volt.

– Hol van Komoróczi a vezér? – kérdé Zokoli élénken, körültekintve az
udvaron, hol csapatjának egy részével maradott.

– Nincs sehol, – eltűnt, valami rejteken szabadult ki! – mondák többen.

Valóban sem ő, sem Axamith nem találtattak; de Michaleknek teste, kire
Komoróczi Nankelreuthernét bízta, hevert elnyujtva a várrejtek előtti
pinczében. Oldalán rövid kopja fészkelt, s úgy látszott, hogy a vérző
sebnek ellenére, melyet még alkalmasint az udvaron kapott, akarta urának
parancsát teljesíteni.

Zokoli a várban még egyszer szoros vizsgálatot tartatott, s az abból
kivivő földalatti útnak nyilására is talált.

Végre feltörék a várfenék ajtaját, s az ifjú hős maga, több szövétnekek
kiséretében lépett be. – A jelenet, mely itt rá várt, őt leigézte.

Miként a szövétnekek veres lángderületet hintének szét az izmos
kőívekre, halkal a tekintet is tágasb látkört nyert. A bolt közepén a
hamvadt máglya körül itt-ott nehéz fahasábok hevertek, a füst mint
szürke kárpit hullámzott, fönn a nyilásokon szivárogva ki s alább
majdnem tölcsért képezve.

Jobbra a tűzhelytől a leölt bikának egy része; tovább egy csomóban
guggoltak a zsidók, arczaikon kétségbeesés. – Nankelreutherné balra a
falhoz támaszkodott, vonásaiban inkább elszántság, mint félelem
mutatkozott. – Ábrahám féltérden hevert a zsidó csoportozat előtt,
mellette a földön nyúlt el Aminha, s szelid fejecskéje húnyt szemekkel
az öreg térdein nyugodott. A halvány arcz körül szétvált arany fürtözet
ömlött el, s karjai életnélkül függöttek; Ábrahámnak ajkain néma
vonaglás mutatkozott, szemei leányára voltak függesztve, s egész valóján
valami oly mélyenkeserű és bánatos ült, hogy a szívet ragadta meg.

Zokolinak lábai a földbe gyökereztek, hirtelen szavakra nem talált;
mögötte a betódulók félkört képeztek; vonásaikon szánakozás nem
látszatott, s csak parancsra vártak.

Rövid szünet után egy dörgő hang hallatszott, s nehéz fényes
fegyverzetben csörtetett a hágcsókon egy termetes lovag le, hegyes
tőrben végződő sisakja alól szőke sürű hajzat tódult ki s arczán
egyszínű pirosság terült. A lovag mintegy harmincznyolcz évű lehetett,
arcza férfias és erőteljes.

– Hol vagy Ilka? – kiáltott – itt volnál-e? – igaz-e, a mit künn
hallottam az egyik fogolytól? szólj! merre vagy?

Nankelreutherné arczát e fölszólításra öröm borította el. – Szabadulás!
– kiáltott fel szenvedélylyel. – Igen, ezek barátok! – itt Zokoli, s a
hol ő van, gonosz nem történhetik; amaz ott férjem Nabuchodonozor! –
Ezzel Ilka gyorsan szaladott férjéhez, s szívéhez szorította. –
Lelkemre! – mond – élénken – én mégis jó vagyok hozzád, mert én örülök
neked! Igy tartá férjét néhány perczig ölelve, s hátralépett, nemével a
félkomoly, féltréfás neheztelésnek. – Érdemetlen vagy ezen ölelésre,
lovag – folytatá. – Ugy kellett-e engem magamra hagyni Pesten s gyáva
nyomorult szolgákra bízni? kik a helyett hogy védtek volna, nyulakként
szaladtak meg. – Félre tőlem! – Istenemre! ha meggondolom, mennyi
öntagadásba, nyugtalanságba s méregbe került ittlétem, szemeidet
kaparnám ki! – Egy nőt ily veszélyes időkben a legnyomorultabb szolgákra
bízni?!

– Kedvesem! – szólalt meg végre Nabuchodonozor meglepetve – a mint künn
hallám, te nem oly búsan töltötted itt az időt, – s honnan gyaníthattam
én, hogy Pesten, a hon közepén, veszély várjon rád?

– Nem töltöttem búsan időmet? még te merészled lelki erőmet s
öntagadásomat mint vétket lobbantani szememre? – riaszt rá
szemrehányólag a nő – annak köszönd, hogy életben vagyok én és ezek itt:
mert ha a te eszed szerint a hős lovag nejét játszottam volna, most nem
volnék itt, vagy? – – –

– Béke, lovag s nemes asszonyom! – vág közbe Zokoli – adjunk az égnek
hálát, ki így hagyá a dolgot történni, és siessünk innen ki!

– Kegyed! – mond Nankelreuther hidegen – előbb a maga ügyét hozza
tisztába, mielőtt mások dolgaiba avatkozik, s kiméljen meg
beavatkozásától! ki hont s királyt képes elárulni, azzal Nankelreuther
Nabuchodonozor nem szól s nem vív!

– Mi volt ez? – kiált fel Zokoli önkénytelen kardjához kapva – ki meri e
gyalázatos vádat magyar nemesnek szemébe mondani?

– Én s az egész tábor, egész Buda és Pest, Szilágyi s a király! – felel
büszkén a német ember. – Ne nyulj kardodhoz, mert nem illet téged a
nemes fegyver, kétszinű áruló! ki barátságot s csatlakozást szinleltél,
s titkon a hont az ellenség kezére akartad játszani! – A király néhány
percz előtt érkezett a táborba, ott többet hallasz!

Zokoli elnémult dühében. – Mi ez? – mond – de nem – nem lehet! kegyed
őrült, lovag! – az öröm kábította el; de e szavakért számot kérendek.

– A mint tetszik! – felelt megvetőleg Nabuchodonozor – de csak ha a
király akarja, hogy kegyeddel bajt vívjak!

Míg e szóváltás Zokoli s a német lovag közt történt: addig Ilka meredten
nézett férjére; végre megszólalt.

– Áruló! s ez itt? Zokoli? ha ha ha! – s a király hinné ezt? –
Istenemre! úgy az én hitem nagyobb ezen ifjúban: mert ma merném a
koronát kezébe adni s a király ágya elébe állítani, mint éji őrt.

– Köszönöm! – mond Zokoli érzékenyen. – Ha áruló vagyok, lovag! –
folytatá büszkén – úgy nem érdemlem, hogy a nap éltető sugárinak
legkisebbike világítson. – Hogy kegyed az árulót megveti, nem
kárhoztatom; de még ma bátran adandja nékem békejobbját, mert a magyar
szívhez kétszínűség s árulás nem fér soha!

– Csendesen! csitt – ah, ne veszekedjetek! – mond Ábrahám suttogva – lám
ő alszik – szemei húnyva vannak, mégis szép ő; ugy-e, ugy-e? hátha
szemeit felnyitná! az eget látnátok! – Mit kiáltottak itt? ti durva nép!
angyalok álmait a csillagok őrzik! – Nézzétek őt, – folytatá
hallhatóbban s a leányka homlokát simogatva – ez itt Aminha. – A világ
azt mondja, hogy ő nem az én leányom; pedig – – oh, Ábrahám istene! te
tudod, mennyire az enyim ő, – igen, az én leányom ő! – miként látjátok –
ezekkel az aranyhullámokkal szép fején, ezzel a kis szájacskával, – így
lépett ki szivemből? – nőm mitsem tud róla – ő csak az enyém!! – nekem
adta őt az Isten, s mióta őt adta, koldússá lett a természet! – mert
pazar volt, s kába fővel szórta minden kincsét ezen egyetlenre, míg
tárháza kiürült, mint a szegény Ábrahám raktárai! – Ki mondja, hogy
Ábrahám a leggazdagabb izraelita Budán! – Nem, nem! ő szegény mint a
természet! – Hiszen mondtam, hogy a sors, mint könnyelmű naplopó, szórta
tele marokkal a szépség, az ész és szívjóság gyöngyeit e gyermekre.
Csitt! hagyjátok őt aludni! hiszen oly hideg, oly sötét van! s ébredni
nem jó – mert az álom édesebb a valónál. – Félre a szövétnekekkel – ti
vizsga emberek! – hiszen ha szemét felnyitja, megszégyenül a nap világa
– hagyjátok őt pihenni! – Oh, a szegény zsidónak éj a világa, s élete
mostoha! – ki van ő taszítva – megvetve, mint a fekélyes! – pedig a te
néped az, Jehova! – Ábrahám leeresztette fejét s szemein nehéz könyűk
csillogtak. – Keresztény vért keres a zsidó? – folytatá mogorván –
gyermeket gyilkol úgy-e? ezt mondjátok ti, álnok, szívtelen hazug
emberek! pedig e gyermek itt! – – nem, nem! ne higyjetek nekem! – ő nem
keresztény! – Pihenj – aludj – jó éjtszakát!



VILÁGOS.

Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót.

_Vörösmarty_.

Vadnán a hős király nem sokáig mulatott, haza sietett ő Budára, az
ország gondjainak szentelvén azon időt, melyet senki nálánál használni s
becsülni jobban nem tudott. – Az idő egy kincsszekrény, melyből aranyat
vagy kavicsot meríthetni. – Tündér, kinek egy eszmeszülő percze századot
alkot újra. – Üres könyv, tárva nagy gondolatoknak, vagy silány
árjegyzékeknek. Folyam, mely a két India drágaságait viszi hátán, vagy
homoktérekbe szivárog szét. Az embernek legfőbb kincse, válhatlan társa
életének. A lég az, mely föltétele létének, jövendőjének, hatásának.
Tükör, mely torzképeket, vagy apollói idomokat vet vissza. A szirt,
melyről gonoszsága, vagy érdemei visszhangoznak. – És mégis egy üldözött
vad, ki ellen öldöklő fegyvere fenve, kinek hosszasága élte fonala, a
melyet elmetszeni siet. – Igaz! – közvetlenebb lény nincs az embernél.

A Fridrik császárhoz küldött követség Bécsben hosszasan időzött, a
tanácskozások nyúltak, végre, semmit sem végezhetvén, visszatért. A
császár ellen Mátyás, ki az összeütközést örömest kikerülte volna, Nagy
Simont küldötte. Három veszedelmes hadviselésnek egyszerre vitele sem
ijesztette őt; de Szilágyinak önkényes beavatkozásai mindig újulván,
miután a szászok Erdélyben felzendültek, a békétlenek száma
Magyarországon félelmesen növekedett, s a királynak inkább, mint valaha
szüksége volt arra: hogy tetteit makacs ellenszegülés ne korlátozza,
rövid, de szilárd elhatározás után, a hadviselésből megtért Szilágyit,
Szegeden, hová maga elébe idézte, letartóztatta, s Világosvárra
küldötte.[51] – Kevés ideig akarta ő az ősz kormányzót fogva tartani,
megtörni kevélységét s újra használni hadi erejét s tapasztaltságát. Már
Lábatlan, a várnagy, a királyi szabadító parancscsal útban volt, mikor
Világoson nevezetes dolgok történtek.

Egy estén Tábor Miska, becsületes kanász ember, savanyú képpel állott
egy magas tölgynek tövénél, s ájtatos tekinteteket vetett a közel
sötétlő várfalakra.

Világos magas hegyen állott, a vár nem volt nagy, de keményen épült s
egészen védelemre számított falai jóval izmosabbak, mint közönségesen az
ily hegyi váraké, melyek védelmi erőt némileg helyzetökben is találtak.
Szobái csinosak s derült kinézésüek valának, s mivel Szilágyi inkább
vendégként tiszteltetett, mint fogolyként sanyargott: ezek mind
butorozás, mind egyéb tekintetben elég kényelemmel birtak. A király
különös meghagyásából nehány kedves cselédei az öregnek, s ezek közt
Tőke Mihály régi szakácsa is a várba hozattak szolgálatára.

A kilátás felséges volt – miként azt még most is agg romjairól
élvezhetni – főleg azon estén, midőn a jámbor kanászt a vendéglő árnyú
tölgy alatt pillantjuk meg. Az egész környéken azon utánozhatlan
narancsszín fény nyugodott, mely őszi estéken a nap lementét kiséri
olykor. Az ég tiszta volt, mint egy zafirboltozat, de a lég rekkenő,
csak néha rezgett lanyha szellőcsapás a tölgy lombjain keresztül. – A
vár agg díszében, veres födelével, csillogó szélkakasaival s fél
árnyékba borult ősz rovátkaival állott, s a napnak bucsúzó sugárszálagai
mögötte nyúltak fel az égen. Alant a tágas róna őszi pókszálakkal, mint
lenge szemfödéllel volt elborítva; néhány helység csendes nyugalomban
ada a szemnek nyugvó pontokat.

Tábor Miska köpczös pórférfiú volt, barna képpel, pödrött bajúszszal:
fején zsíros báránybőr sapka ült félre vágva, s abban egy tölgygaly volt
szúrva. A vászonnemű rajta zsírtól csepegett: jele, hogy e díszes szokás
kanászainkra dédatyáikról szállott. Néhányszor derekára kerített szíjról
csüngött rövid ivószaruja s egy avult tok, melyből a rézveretes késnyél
látszott ki; szóval, a mi derék sertésőrünk az arcz aggszerűségét, az
ing avultabb szabását s a kalaphiányt kivéve, most is szükség esetében a
Kacsásban vagy más jeles csárdában, nem egy Aniska vagy Borcsa fejét
zavarta volna meg.

A Szilágyi szakácsának vastag szolgálója aligha nem volt egyik oka a fiú
andalgásának, mert mihelyt amaz a vár rovátkain mutatkozott, s vigyorgó
holdvilág-képét sugározva fordítá a tölgy felé, a mi kanászunk is ődöngő
léptekkel a vár közelébe sietett; s a két egymást értők közt néma kéz-
és szembeszéd keletkezett; bizonyos, általunk csak sejdíthető jelekkel,
de melyeket mindkét részről egyetértő mosoly s jóváhagyó kacsintatok
követtek. Ezeknek így történtök után Miska valamennyire hátra vonult, a
tölgy sudara mellől rosszul font kosarat vett fel, s egy bamba
tekintetet vetvén a vár felé kanyargó útra, ólommal öntött botjára
támasztotta állát, s e díszes helyzetben némelykori széles ásítások
közben látszatott a nap lementét vagy egyéb valamit várni.

Nemsokára mintegy nyolcz, vagy kilencz földmives ballagott fel az úton:
mindnyájoknak kosaraik, vagy zsákaik voltak vállaikon s kezeikben. –
Mihelyt Miskát észrevették, azonnal többen ismerően üdvözlék őt, s
kanászunk hozzájok csatlakozott, s a rövid karaván víg beszélgetés
között érkezett a vár kapujáig.

Miska az árok szélén állott. – Ho, hó! kurjantott, melyre a kapu fölötti
toronyőr a keskeny ablakon kidugván fejét, rövid «ti vagytok-e?» után
csördülve eresztette le a hidat. – Embereink, kik, mint látszott, a
várban ismerősek voltak, azonnal a konyhára siettek, s ott a szakács
Tőke Mihály uram, komoly s részletes vizsgálat után átvette az
élelemszereket.

Borcsa a szolgáló, a félig nyilt konyhaajtó irányában állott: arcza
egészséges pirosságú volt, hófehér fogakkal s fényes fekete hajjal,
melynek egyetlen vastag tekercse derekán alól lógott le hátán. Vonásai
hasonlítottak azéihoz, ki arczra esett, s az ütés következésében ajkai
megdagadtak s orra hegye megtompult; egyébiránt a pernye, mely képét
tarkázta, a zsiros kötény, a meztelen széles lábak, nem igen dicséretes
ízlésére bizonyítottak a mi szerelmes kanászunknak, ki addig forgott és
hajlongott, míg a hasonlóúl hajlongó és kullogó Borcsával a konyha
mögötti sütőházba furódott.

Itt látjuk a két szerelmest szótlan boldogságban, tátott szájjal
egymásra bámulni, vérveres kezök összefogva s az egyik kar a derékon
átölelve.

– Miska! – mond Borcsa – akárhogy mondja kend, – de nem lehet: szakács
uram mindig maga zárja be az ajtót. Aztán bejőni csak lehetne, de
kimenni?

– Ej Borcsa! mit se gondolj vele, csak benn legyünk egyszer! aztán
bujtass el. Egy nap nem a világ, majd guggon ülök, mint a vén dudás
kutya a kapunál, s a jövő estén kisuhanok a várból.

– Jó lesz galambom! hiszen egy sütet szalonnát csak ragasztok rád, ha
itt leszen; de hová bujtassalak?

– Bohó! ide a kis szobába a sütő mellett, majd elsurranok az ágy alá.

– Oda nem lehet: megugatna a kutya, hiszen itt eszik a cselédség.

– Hej, Borcsa! – mond, jót verve a tenyeres talpas szűzre Miska, –
mindig túl akarsz te az eszemen járni; de most kelepczébe kerültél, s
engem ugyse! ki nem szalasztalak. Lásd amott a felvetett ágyat; ha alá
nem bujhatom, majd a tetején fekszem végig; ott a kutya se vesz észre, s
mikor a cselédek ettek, leszállhatok.

Tudnunk kell, hogy a sütőhely melletti sötét szobában minden bútor
néhány deszkaszékből, háttámaszszal, állott, melyekben szívalakú lyuk
volt; egy hosszú, keskeny asztalból s egy magas festett deszkamennyezetű
nyoszolyából, mely, mint avult bútor, valamikor a felsőbb szobákból
került e füstzugolyba alá, miként némely kedves emlékezetű családi, vagy
más képek kerülnek a háló- vagy öltözőszobácskákból előbb a
vendégszobákba, később, főleg régibb időkben, a tornáczra, s végre még
rosszabb helyekre. A nyoszolya mennyezete biztos látogatlanságban
megtelt a lakatlanság hozzátartozóival: mint porral, számtalan
pókhálóval, stb. s valóban, oly szerelmes kedély, mint Tábor Miskánké,
kellett ahhoz, hogy ott, főleg oly jó tüdejű, s következőleg oly élénk
szusszanású legény, mint ő, nyughelyet keressen.

Borcsa az eszmével ki látszék békülni.

– Hm, – mond – nem bánom; de vigyázz magadra, mert oda fenn a deszkák
minden mocczanásra recsegnek; aztán el ne aludj! mert tudom, miként
szoktál horkolni, s ha szakács uram észrevesz, majd megoldalgat az
abárlóval mindkettőnket.

Miska tüstént a dologhoz látott, s miután egy párt azon csókok közől
váltottak, melyeket a szomszéd szobában hallhatni, a röfögők hű őrzője
bekacsázott a sötét zugolyba. Az asztalra széket tettek, s ő szokott
nehézkességgel, Borcsától segíttetve, a jó remény fokára
felkapaszkodott. Felérkezvén, a por közt végig nyult s a lehetségig
kényelmes helyzetbe tevé magát; végre a recsegés megszűnt s Miska, mint
a macska veréblestében a házfödelen, úgy összehúzta magát. Borcsa
hirtelen lekapta a széket az asztalról, s olyan képpel, mintha semmi sem
történt volna, indult a sötét szobán keresztül.

Igen a maga idején történt ez, mert épen az ajtóban találkozott Tőke
urammal, ki miután az élelemellátókkal elvégezte ügyét, nélkülözni kezdé
Borcsát, kihez, szolgálati készsége mellett, őt még szelidebb vonzalmak
is csatlák.

Mihály szakács – mert Borcsa, mondják, ki nem jött a Mihályokból –
kisded, teljes testű emberke volt, kit semmivel sem lehete inkább
megsérteni, mint ha pohosnak nevezték, kivévén, ha valaki a minden
szakácsokat lángra lobbantó zsirka névvel merte őt bántani.

– Hol bujkálsz itt megint, semmirevaló? – riaszt Borcsára a szakács. –
Isten bizony! eddig a lábashoz égett a rántás, aztán a pecsenyét is a
tűz mellett hagytad, félig sülve.

– Be se rántottam még, – mond Borcsa duzzadtan – a pecsenyét pedig Istók
a sütő forgatja.

– Ki bízta rá? lámpás szedte vette, nem lódulsz mindjárt helyedre! úgyis
rovásod van! – Miért nem jöttél fel tegnap étel után? – folytatá a
csirkeölő, vonásait a parancsnoki szilárdságból egy sürgető szerelmes
odaengedéséhez igyekezvén átsimítani – héh! – nem igértem-e új szalagot
hajadba; aztán a minap is ki adta azt a kötényt neked?

Miska fülelni kezdett a deszka-olümpon.

– Nem kell nekem – mond Borcsa, lopva tekintve a mellékszobába – se
szalagja, se köténye szakács uramnak; na bizony, nem szégyenli magát?
olyan vén legény s még mindig a bolondját járja.

– Vén legény? – felel mérgesedve a szakács, – ki a vén legény? hiszen
egy ősz haj sincs a fejemen. – Mihály gazda, mint minden szakács, igen
hirtelen haragú volt; de, mint nem minden szakács, hamar ki is engedett
mérgéből. Hasztalan! a szerelem ereje nagy, s midőn Tőke Mihály maga
előtt látta azon termetes kecseket, melyek szívét meghatották: a fényes
hajat, a szürke szemeket, azon hahotára alkotott szelid szájat, mely
alól egypár csontőrlő fogsor világolt ki, s az egész nagyra szabott
alakot, képe még nyájasabbra változott.

– Na, Borcsa! – folytatá – hiszen majd még szólunk erről; nem voltál te
azelőtt oly hátravonult – majd nekem is felvirrad egyszer, – most csak
eredj, s láss dolgod után, mert nekem egyébre is jár az eszem, nemcsak a
főzésre s pecsenyeforgatásra.

Ezzel mindketten a konyhába ballagtak.

A szakácsnak utolsó szavai a vad kanásznak roppant szeget vertek fejébe!
azonban helyzete olyan volt, hogy lármát nem üthetett. Tőke már vagy
kétszer ráijesztett a fiúra, mikor észrevette, hogy Borcsára kacsingat s
a hol szerét ejtheti, suttog vele. Azonban föltette magában Miska, hogy
szerelmesét mind a kötőért, mind a hátravoniságért megtanítja. –
Dörmögve magában, s feszengve várta példás béketűréssel az éjtszakát,
mint szabadítót kínos helyzetéből, s mint szerelem és bosszú óráját.

Az idő haladott, s Szilágyi uram már elköltötte estebédét. A szakács
ráparancsolt Borcsára, hogy – szombatnap lévén – mindent kitakarítson,
ha éjfél utánig tart is, s addig ki ne merjen mozdulni a konyhából. –
Így hivatalos kötelességét elvégezvén, mécsest vett kezébe s folytatá: –
Hallod-e, ma a cselédek itt a konyhában fognak enni, nem a szokott
helyen; nekem ott dolgom van, s oda senki se merje ütni az orrát, míg én
el nem megyek! – Ma csak fel látsz jönni úgy-e, ha elvégezted dolgodat.
– Tőke uram nyájasan megtapogatván Borcsát, mosolygó képpel folytatá: –
Na! hiszen ha kissé félben hagyod is dolgodat, nem bánom, nem lesz
károdra.

– Ugyan! – mond Borcsa haragosan – ne bántson szakács uram! aztán minek
zavarja mindig a cselédeket? előbb a tornáczon ettek, aztán a sütőszoba
mellett, most már a konyhában! hát itt hol tálaljak nekik! hiszen hely
sincsen, – mi dolga lehet szakács uramnak ott? az az én háló helyem!

– Mi dolgom van? ej, fogd be a szádat! nem a te orrodra kötötték azt,
eszed sem ér addig; majd akkor bámészkodol, mikor megtörténik. Aztán nem
is mulatok én ott sokáig: bár már egy járást ott is maradhatnék, ha –

– Majd bizony! – mond Borcsa meg nem foghatva: miért kellett a
szakácsnak épen ma szobáját elfoglalni; azonban szólani nem mert, nehogy
titkát elárulja.

Mihály uram e kétágú párbeszéd után a szolgáló szobájába ment s ott az
asztalra helyezvén a mécsest, leült, kerek bőrsüvegét levágta maga
elébe, s két könyökére nyugasztván széles állát, a légbe bámult.
Egyszerre arcza lángolni kezdett, kezei hadonáztak, s fölkelt, mint egy
ökölbajnok, ki vívótársra lelt. – E szótlan gyakorlatok után, a mennyire
kitelt rövidke lábaitól, hosszú léptekkel járt fel s alá, meg-megállva!
végre tapsolt kezeivel, dörzsölgette azokat, felkapta süvegét, félre
csapta fején s hátra tette kezeit. Melyek mind e szerint megtörténvén,
ujra leült az asztal mellé, nagyot csapván arra.

Rövid szünet után egy fehér, sertésbőrbe kötött könyvecskét vett elő, s
gondosan megtörülgetvén, nagy teketóriával kinyitá. – Hm, hm, mond
morogva – míg azok eljőnek, nézzünk itt egy kissé körül. – Ezzel
megnedvesítvén ujjait, forgatni kezdé a lapokat. – Tél, igen! tél. – No
mit mond erre? – Az komor és hideg tél – kezdé halkal olvasni – veszi
eredetét az napnak az éktelen vadakban való lépése által, mivel nekünk
legrövidebb napot okoz. – Most jő a java.

  Noha tél unalmas,
  Ködös hideg havas,
    Elég haszna van neki:
  A pór is kenyerét,
  Nyári keresményét
    Ekkor gunyhóba tölti.
  Nem fél, boszú érje,
  Balha szúnyog csípje,
  Legyezőt félre teszi.[52]

– Hm! – mormoga magában – ez ám a vers! mintha a tésztametélővel
faragták volna. Teringettét! nem tudnék-e én ilyet penderíteni? például
az őszről. – A szakács gondolkozott; Kanász Mihály hegyezé füleit.

– Na, nem rossz! – mormogott foga közt – így – igen: vigyázz, hagymáz,
jól van! – he he!

  Most magadra vigyázz,
  Mert leüt a hagymáz,
    Vagy pedig hideglelés.
  Adj innom, takarj bé,
  Hallasz minden felé;
    Doctor dolga nem kevés.

– No még egyet! aztán jövő évre oda adom, hogy írják a könyvbe. – Őszre
gyümölcs terem – igen, ez is igen szép! hadd lássuk.

  Almát körtét szilvát,
  Módjával habzsold hát,
    Egészséged ha kedves.[53]

– Hát ez a diákos miféle! – Aha! itt a jóslás jő. – De hol is maradnak
oly soká? – míg ezen elbaktatok, addig csak előtévednek. Tőke Mihály
folytatá olvasását:

«Az aspictusok ez esztendőben rosszul biztatnak bennünket a békességgel:
mert háborút jelentő aspictusok jőnek elő: kétség kivül, mivel az gonosz
emberek az Istennek ő ostori alatt meg nem hunyászkodnak, hanem csak
egyaránt az bűnben bugyborékolnak. Ugyan is martius közepén az: – – – mi
a tatár szarkalábak ezek? – _ _ _ összejőnek: – az melyekből az
astrologusok nem sok jót porgonosztálnak – furcsa szó! – lássuk tovább:
Aprilisben pedig – – –[54]

Miska az olvasás közben pislogó szemeivel nagy küzdésben volt a rajta
erőt venni készülő álommal: mert máskor már tizenegy felé eget földet
feledett s hatalmas horkolása a földet rengetteté, mely alatt aludt.
Végre csakugyan félig szunnyadva, félig ébren, csak káprázva tűntek fel
a tárgyak előtte, s ezt mély – de mivel itten, szokása ellen, nem
hanyatt, hanem csak oldalt lehete feküdni – horkolás nélküli álom
követte.

A szoba ajtaja megnyilt, s néhány cseléd, a mennyire hirtelen a
félhomályban meg lehete őket látni, tíz vagy több is, csendesen s
vigyázva belopódzott.

– Bezártátok-e az ajtót? – kérdé a szakács suttogva.

Egy a bejöttek közől igennel felelt.

– Van-e, ki Borcsát szóval tartsa? mert az ily pletykacselédtől
tartanunk kell.

– A vén Örzsit, a kulcsárnét küldöttem hozzá; – mond az előbb szóló,
közép idejű férfiú, kinek a mécsestől világított vonásai, alakja s az
egész tartása cselédi lényre gyaníttattak – igértem neki valamit. – No,
hiszem, ettől nem egy könnyen szabadul!

A bejöttek az asztal körül helyet foglaltak. A szakács legfelül ült,
leemelvén süvegét, arczán nevetséges méltóság s felelősséget negédlő
szellem mutatkozott.

– Halljátok mindnyájan! – így kezdé – mondjátok meg nekem, hívei
vagytok-e Szilágyi uramnak?

– Azok vagyunk! – felelték néhányan.

– Ugy bizony! – folytatá fél suttogó hangon, kissé kiesve szerepéből az
elnök – csendes-e künn minden?

– Minden csendes! – felel egyik a bejöttek közől – a szokott őrök a
falakon mászkálnak; s aztán tudja, szakács uram, hogy ebbe a kis hátulsó
udvarba az ördög se jő; itt nincs mit őrizzen, mert ide kívülről csak a
madár ha beszállhat.

– Jól van; – fejezé be Tőke – így tehát szólhatunk tovább. A várnagy
Budára ment a királyhoz; miért? nem tudom, az őrizet ötven emberből áll,
mi alig vagyunk tizenketten: erőszakról tehát itt szó sem lehet, hanem
ármánynyal kell élnünk, most erről tanácskozzunk. Beszéljenek ketek
rendre.

– Szakács uram! – mond az asztal végén ülő lovászalakú ember, majdnem
vigyorgó arczczal – tudnék én egyet, de ész kell hozzá.

– No csak ki vele, – szól egy hosszú, száraz ember, alkalmasint kocsis,
mint a mellette kigyódzó ostorból gyanítjuk. – Ha ész kell hozzá:
köböllel van szakács uramnak; teringettét! a turós haluskát a király se
főzné meg jobban.

– A dologra! – vág közbe Tőke, kit ezen szólás kissé kellemetlenül
rázott ki méltóságából.

– Én – mond folytatva a véleményadó – az őrizet étkébe bolondítót
kevernék: hadd mászszanak a falra, mint az ürge a pórázon; aztán majd
könnyen bánnánk a vén kapuőrrel, kibe az ördög bujt, mert szólani sem
lehet hozzá, úgy megugatja az embert.

– Hm, hm, hm! – dünnyögött elbámészkodva a tanács.

– S mit mondanak erre ketek! – jegyzé meg a szakács azon gúnynyal
vegyült kicsinylés nemével, mely észbeli fönségének öntudatából
megfejthető.

– Hm! a mint veszi az ember, – ha meggondolja – aztán megbolondul az
őrizet! – de minket is agyonüthetnek, – hátha észreveszik? – De ki
szerzi a bolondítót? – a gondolat nem rossz, stb. – Így adák a vélekedők
érzéseiket a szakácsnak tudtára, ki a suttogatásból zajjá változott
tanácskozást egy csapással az asztalra, szünteté meg.

– Bolond gondolat! – mond Tőke uram; a suttogó hangot igyekezvén újra a
tanácskozásba hozni.

– Bolond hát! – ismétlék a legtöbben.

– Főleg, – jegyzé meg a véleményadó – ha az őrizet megbolondul.

– Nem ér az semmit! – felelt a szakács – jobbat gondoltam én annál;
tudják ketek, hogy az őrizet emberei ki nem állhatják kulcsár uramat,
mert csak vasárnaponkint ad nekik egy-egy meszely bort, azt is a
lőréjéből. Na! mi igaz, igaz! – a bor rossz, s aztán az ily hadfiak a
táborban jó italhoz szoktak. A kulcsár a mi részünkön van, mert a nagy
jutalom rá is fér, miként ketekre. Én beszéltem vele, s ő két hordó bort
legjobbikából átad nékem! majd én egyenkint, mintha kulcsár uram tudta
nélkül történnék, leitatom az őrizetet.

– Én is épen ezt gondoltam, – mond az egyik a kupaktanácsból.

– Szakács uram! – jegyzé meg egy ifjú suhancz, ki még eddig semmit sem
szólott, s pikkelyes dolmányáról, pödrött bajuszáról s csinosabb
voltáról ítélve, Szilágyi Mihálynak inasa lehetett! – Jó lenne néhány
itczét ide hozni kóstolóra abból a borból, mert tartok tőle, hogy a
kulcsár majd a rosszából ad; hiszen úgy őrzi borát, mint sárkány a
kincset.

– Majd bizony! hogy felidd eszedet? – ihatsz akkor, ha elsül a dolog, –
jegyzé meg a szakács, míg mások az ifjoncz ötletén nevettek.

E pillanatban sajátságos recsegés hallatszott a tanácskodók feje fölött,
mindnyájan föltekintettek; de az asztalon pislogó mécses a felsőbb
részét a szobának még sötétebbé borította, mivel fénye kis kört
képezett.

Tábor Miska oly mélyen aludt, hogy az egész tanácskozásból egy kukkot
sem hallott, azonban a természet jogait követelé, az otthon mindig
hanyatt fekvő kanász itt is hanyatt fordult: ez okozá a recsegést,
melyet az együtt ülők meg nem tudtak fejteni; de készűltek a dolgot
közelebbről megvizsgálni, s néhányan föl is emelkedtek ülésükből. Miska
uramnál e közben a hanyatt fekvés szokott következése is jelentkezett, s
ő hallatlan kényelemmel oly hosszan nyujtott, s magasból alantra lejtő,
s néha viharként megdördülő horkoláshoz fogott, hogy mindnyájan azonnal
tudták, hányadán van a dolog, s az egész tanács egyszerre, s főleg az
elnök, szinte dühösen a Borcsa szűz nyoszolyájára veték szemeiket.

De az üres volt. Végre a szakács egy újabb recsegés következtében, kissé
feljebb tekintett; az első, a mit észre vett, a már rettegett
vágytársnak ivószarúja volt, mely csengetyűként lógott le a mennyezet
párkányáról.

– Csitt! – mond a szakács hirtelen – ez a gazember úgy alszik, mint a
gözű, – vagy tetteti magát. Mindegy! de megtanítom bujósdit játszani. A
sütőszobában egy szegen függ a ruhaszárító kötél, hozzátok be! Először a
lábára csavarítjuk; mert nem jó vele tréfálni! ismerem a ficzkót; majd
úgy huzzuk le ide közünkbe.

Míg ezek benn történtek, künn a falakon jártak az őrök fel s alá; a
kapuőr, meghitt biztos embere Lábatlan várnagynak, mély álomban
nyugodott, s az egész várban a föntebb leírt sötét szobát kivéve, néma
csend volt.

A nagyobbik udvar elég tágas négyszeget képezett, melynek oldalaiból az
épület zsindelylyel födött, s kerekre gyalult faoszlopoktól támogatott
folyosója rúgott ki. Közepén mély kút volt, s a hold egyik oldalát
világította, míg a másik sötét szürkületben borongott.

Az őrizet emberei, kiken az őrködés sora volt, a szokott éber órák közét
a kapu melletti őrszobában töltötték s mindnyájan aludtak, egy ifjú
bérlettet kivéve, ki nem régiben szegődött a várba, s a kemény lóczákon
való alvást még meg nem szokta. Többszöri hánykódás után végre fölkelt s
félálmosan kibotorkázott az őrszobából: összetört tagjait ásítva
nyújtóztatá ki s egy bámész tekintetet vetett a teli holdra, mintha a
reggelt óhajtaná, vagy a lócza nyomásai ellen keresne enyhet az októberi
lég hűvében.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a szomszéd kisebb udvarban neszt
hallana; azonnal tudnivágy inkább, mint ármány sejdítése ingeréből,
odalopódzott, s a mindig növekedő nesz után tartva, a sütőszoba
ablakánál megállapodott fülelve.

Benn a kötél már előhozatott, s a szakács, székre mászván, hurkot vetett
a kanász lábára, ki mondhatatlan kényelemmel folytatá hallatlan hatású
horkolását, mely fellegbe röpíté a sok évű port az ágy mennyezetének
korhadt deszkáiról.

Midőn Tőke a hurkot jól összeszorította, Miska megrántá lábát, s a
horkolás azonnal megszűnt.

– Kezembe vagy, akasztófa! – kiált a szakács – korbácsot ide! – –
jertek, segítsetek!

Miska hirtelen felriadt álmából! a szakács a kötelet átadta egy
közelállónak, s azon keresztényi jó szándéktól űzetve, hogy a leczuppanó
Miskának üstökét megragadhassa, a nyoszolya felé hajlott; e pillanatban
nagyot lökött a kanász testével, a korhadt deszkák engedtek, a szokatlan
teher alatt szerterepedvén iszonyú recsegéssel, Miska az ágyba zuhant;
de a szakácsra nézve, ki az esést kifelé várta, szint oly reménytelenül,
mint veszedelmesen: mert a leszakadó mennyezet, ékes terhével, épen a
szakács fejét, nyakát és vállait nyomta a dagadó vánkosok közé, a többi
vivók szerteszét ugorván, a lámpát feldöntötték, s a kapálódzó s nyögő
szakács helyett az ordító Miskát vonták kifelé az ágyból.

– Itt a török! – ordítá Miska, alkalmasint egy félbeszakadt álomnak
tündérképeit tovább fűzve – fel a falra! a várat vívják! – kiáltott,
mint a ki eszét vesztette.

A többiek, egymást taszigálva, s néha Miska helyett öklözve s rugdalva,
oly borzasztó lármát ütöttek, hogy a szoba ablakánál fülelő őrnek az
ijedtség szállt inaiba; hirtelen s félálmosan azt hitte, hogy az
ellenség rést törvén a vár alapjain keresztül, itt ütötte fel a
boltokat, s hogy a sütőszoba már tele van törökkel. Ezt meggondolni s
hanyatthomlok a szomszéd udvarba szaladni, pillanat műve volt.

– Az ellenség! a török a vár előtt van! – ordított.[55]

A zajra mint bódultak rohantak elő, páni rettegés foglalta el az
elméket, s egyik a másikat ijesztvén el, az egész őrsereg fegyverhez
kapott s az udvarra tódult. A csapat vezére maga is, első pillanatban a
dolgot valónak vélvén, a falakra szaladott, s ott semmit sem látván, azt
hitte, hogy az ellenség a tulsó oldalon lappang.

– Fel! – kiáltott – menjünk eleikbe, utánam! – A vár hidja leeresztetett
s az őrizet kirohant.

Azalatt Borcsa, ki a konyhában a kulcsárnéval együtt beszéd közben
elszenderült, az iszonyú zajra fölébredett, s a konyhából kisuhant. –
Szerencséjére még a mécses égett, s azt kezébe vevén, egyenesen a
sütőszobának tartott.

Már akkor a benlevők közől többen kiszaladtak az udvarra, s így Borcsa
bemehetett. A mécses meglepő jelenetet világított: egy csomó ember volt
ágyához tolulva; a szakács nagy bajjal bonyolította ki a deszkák s
vánkosok közől fejét, s a kanász az asztal alól, hová a zavarban
rejtezett, mint a vészben hánykodó hajós a világító-torony lobogványára,
pillantott a belépő Borcsára; azonban nem akarván elmulasztani az
alkalmat, négykézláb a Borcsa lábai alatt kisuhant, az inaira fűzött
kötelet, mint hosszú Ariadne fonalát vonszolván maga után az udvarra:
ott lefejtette azt, s egy zugolyba megvonult, a történendőket várva.

Végre a zaj csillapult, a szakács magához tért s halkal az egész
történet fejtekezett előtte. Egyszerre egy nagy gondolat szállta meg
agyát.

– Itt vagytok-e mindnyájan, pajtások? – kiáltott, kirohanva az udvarba –
az őrizet idehagyta a várat, azon néhány őr, ki a falakon mászkál,
ellenünk nem állhat: zárjuk be a kapukat, a vár a miénk!

Valóban a kupak-összeesküvés tagjai nagymesterök körül gyűltek
mindnyájan. A mit kezeik közé kaphattak, fegyverként ragadták fel; a
kanász is előkullogott zugolyából; botja híján, mely a szobában
maradott, egy közelálló vasvillát vett kezébe; Borcsa már, piszkafával
fölfegyverkezve, a többiek közt volt.

A kapu bezáratott. Néhány percz mulva az őrök nyakon kapattak, a kapuőr
pedig, gombolyagba kerítve, átkozódott az udvar hideg kövezetén.

Az öreg Szilágyit a zaj csak későn ébresztette föl, mert ő a legbensőbb
szobában aludt. Fedetlen ősz fővel, s fehér köpenyeggel, melyet vállára
kerített, sietett a tornáczra.

A szakács méltóságos léptekkel haladott a hágcsókon fel, süvegét
leemelte, s egy hosszú nyársat, melyet hirtelen felragadhata, lábaihoz
tevén urának, büszkén kiáltott fel: – Uram, szabad vagy! a vár a miénk!



JEGYZETEK.

A _kegyed_ szó nem új. – Atyáink azt, mint a kegyelmed röviditését
használták, s század előtt sem volt ismeretlen a kegyed, vagy kegyend;
gyermekkoromban, midőn még a kegyed szó Döbrentei Gábortól nem volt
megpendítve, számtalanszor hallottam igen öreg uraktól tiszttartóikat
így szólítani, s ez legalább Erdélyben most sem ujság, s olyan öreg
uraktól hallhatni, kik nagyon bámulnának, ha a kegyed szóban valaki őket
a neologismus borzasztó bűnében tetten érteknek állítaná. Ezekből
kiindulva, a fensőbb körökben használhatóbbnak vélem a ked- és
kegyelmednél.

1: Midőn a Rákos mezején Pest körül szokás szerint
országgyűlése tartatnék: _Bonfinii_, Rer. Ungar. Decadis III. Lib. IX,
506. l.

2: Az elsők egyike Mihály (Szilágyi) nagy sereggel, s számos
ország nagyjaival s nemesekkel jelent meg a gyűlésen. – _Bonfin_. Rer.
Ung. Dec. III. L. IX. 566. l.

3: Hova, midőn Podjebrádtól is segítség érkezett: 40,000 ember
állott fegyverben a Mátyás részére. Hist. Hung. e prop. scrib. synopt.
ded. Poson. 1804. 876. l.

4: Harminczezer cseh bérlett. _Fessler_, Geschichte der Ungarn
5. rész 6. l.

5: Szilágyi előre, hogy az erőszaknak még csak színe, árnyéka
se lehessen, kiparancsolá seregeit – – – – s a Duna jegén, a két város
közt, állítja fel a csatarendben. A magyarok története. 29. fejezet.
280. l. _Péczely József_.

6: Szilágyi, a felett, hogy seregei számával az ellenpártot
meghaladta: a Duna szélén karókat s kínzó padokat állíttatott fel. Hist.
Rer. Ungar. Posonii 1804. 376. l.

7: Midőn az ország nagyjai véleményök kijelentésére a mezőn
felszólíttattak: Mihály (Szilágyi), ki az egész gyűlést hadaival
körülvétette, kilépett a középbe s így szólott. _Bonfin_. Dec. III. 506.
l.

8: Már a Pest és Buda utczáin éjjel-nappal tolongó sokaság nem
hangoztat egyebet, mint éljen Mátyás. A magyar történ. 29. fejez. 280.
l. _Péczely J_.

9: Dulki (böhmische Dalfen) cseh tésztanemű.

10: Kinn a seregek elunják a nagy hidegben a jégen a
várakozást. Magyarok tört. 29. fejez. 280. l. _Péczely József_.

11: Egyszerre 40,000 ember harsogtatja: Éljen Mátyás! A
magyarok tört. 29. fejez. 280–281. lap. _Péczely József_. – Hasonlítsd
össze _Fessler_, Geschichte der Ung. 5. rész. 16. l. _Bonfinii_, Rer.
Ung. Dec. III. Lib. IX. 506. lap.

12: Néhány órával László halála után Mátyás kemény őrizet
kiséretében a prágai várba érkezett. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész
6. l.

13: Lásd a Mátyás külsejének leírását. _Galeotti Mart._ de
dictis et factis Mathiae. 23. fejezet. 378. l.

14: Mátyás ekkor legfeljebb Aeneas Sylvius szerint 18…
esztendős levén. _Péczely_.

15: Podjebrád a legnemesb nevelésű ifjúban ráismert a Hunyadi
János fiára s lélekörökösére. _Fessler_, Gesch. der Ung. 4. rész 6. l.

16: Lásd _Bonfinii_, Rer. Ungariæ Decad. III. Lib. IX. 510. l.

17: A fogolylyal atyailag bánt s kiváltásaig, melynek hasznait
gondosan kiszámítá, őt háza s családja szabad s nagyon tisztelt tagjának
nyilatkoztatá. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 6. l.

18: Lelkületének ereje stb. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5.
rész. 6. l. Hasonlítsd minden korabeli írókkal.

19: A nagyváradi püspök (Vitéz János) Prágába ment, hogy derék
neveltjének a trónrai meghívását tudtára adja. _Fessler_, Gesch. der
Ung. 5. rész 6. l.

20: Lásd ezen szokásról: _Galeotti Mart._ de dictis et factis
Mathiae. 14. fej. 374. l.

21: Zokoli Mihály, Péternek öcscse. _Fessler_, Gesch. der Ung.
5. 93. l. – Kis-várdai Zokoli etc. _Szirmay Antal:_ Szathmár-vár- megye
19. lap. Hasonlítsd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. L. X.

22: Épen jókor terem ott Zokoli Mihály – – – a királyi
lovasságnál, feltartóztatja a szaladókat s az elhatározó diadalra vezeti
őket. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész. 93. l.

23: Ez szabadít meg bennünket a csehek rablásaitól és
zsákmánylásaitól. _Bonfin_. Rer. Ung. Dec. III. 500. l.

24: Várfenék = Burgverlies.

25: Lásd Dictionnaire infernal par Collin de Plancy Astrologie
264–265. l.

26: Lásd Dict. infer. par. Collin de Plancy Astr. 2. kép.

27: Lásd ezekről s a következőkről. Dict. inf. p. m. Collin
Plancy és Dict. inf. Astr.

28: Praha cseh neve Prágának.

29: Lásd _Musaeus_ Dolfsmärchen: Libussa.

30: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. Lib. IX. 510. l.

31: Ezen állítás _Bonfin_-ból, _Galeotti_-ból, s az ekkori
képekből kétségtelen.

32: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. Lib. IX. 5. 24. 525.
l. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 30. l.

33: Nabuchodonozor Nankelreuther. Éleskőnek (Scharfenstein)
ura, _Fessler_, Gesch, der Ung. 5. rész 63. l.

34: Az e czikkelyben említett rablók nevei történetiek. Lásd
_Fessler, Bonfin, Péczely_ s másokat.

35 36 37 38 39: Lásd _Bonfin_. Rer. Ungar. Des. III. Lib. IX. 510–511.
lap, _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 19–20. l.

40: Leírhatlan pompa közt beért Budára. Magyarok története,
_Péczely József_, 283. lap.

41: Minden városból és falvakból összesereglett az örömet
riadó nép, hogy a hős fiát felmagasztaltatásában láthassa. _Fessler_,
Geschichte der Ungarn. V. rész 22. lap. – A merre csak mentek, a
falukból, városokból a szerencse-kivánó, minden korú sokaság kiözönlik,
mindenütt hallatlan vigasság terjed. _Bonfinii_ Rerum Ungaricar. Decad,
III. Libr. 9. 512. lap.

42: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. lib. 10. _Fessler_,
Gesch. der Ung. V. rész. 24–25–26. és a következő lapokon. _Péczely
József_, Magy. tört. 284–285. s a köv. lap.

43: Mátyásnak el kellete veszni, ha nekie nem sikerül a kemény
csatát ennyi ellenekkel kivívni, mélyenható éles elmével ellenségeit
fölülmulni, s ha (végre) nem bír annyi – – – léleknagysággal: külső
tekintetének súlyt, parancsainak engedelmességet stb. szerezni.
_Fessler_, Gesch. der Ung. V. rész 24–26. lap.

44 45: A király lelkületének e történeti valóságát majdnem minden
korabeli írók bizonyítják, _Bonfinii_ R. Ung. Dec. III. L. 9.
507–508–512. s több helyeken. _Fessler_, Gesch. der. Ung. V. rész
23–24–25. lap s több helyeken.

46: A Szilágyi lelkületét bővebben olvashatni történeti
meztelenségében: _Fessler_, Gesch. der Ung. V. rész 35. lap s t. h.
_Bonfinii_ Rer. Ung. D. III. 1. 9. 505. lap s t. h.

47: Harmadik (háború) a csehekkel, kik egymás közt szővetséget
alapítván, melyeket testvérségeknek (fratraria) neveztek. – – – Egész
Magyarországot – – – rablásokkal – – – látták stb. _Bonfinii_, R. Ung.
Dec. III. L. 10. 519–520. lap. Has. _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész.
30. lap. _Péczely József_. M. t. II. D. 286. lap s mások.

48: Wasku = Venczel (csehül).

49: Hondzsa = János (csehül).

50: Franta = Ferencz (csehül).

51: _Bonfinii_, R. U. D. III. L. 10; 526. lap. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész. 56–57. lap. – _Péczely József_. M. t. 287. lap, s több
más honi s külföldi írók.

52 53 54: Egy igen régi kalendáriumból.

55: _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. L. 10; 517. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész, 57. lap. – _Péczely_ M. t. 187. l.



TARTALOM.

  BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS. Irta Mikszáth Kálmán  V
  A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN. ELSŐ RÉSZ.
  Rákos  5
  Az apród  25
  Kaland  42
  A rom titkai  55
  Az estebéd  79
  Vadna  87
  Nankelreuther Nabuchodonozorné  106
  Rabparancsnok  121
  Az ifjú király  139
  Straznicz  150
  Király és öcs  164
  A szabadító  180
  Józua  199
  A fehér holló  211
  Ostrom  228
  Világos  245
  Jegyzetek  265



KÉPJEGYZÉK.

  1. Báró Jósika Miklós arczképe  II
  2. Két öreg haladott csendesen Buda felé  5
  3. Az öregebb a szolga vállára támaszkodott  6
  4. Az ifjú karcsú, barna paripán ült  11
  5. – A Dunába vele!  17
  6. – Éljen Mátyás király  23
  7. Ülj ide mellém, – mond Podjebrád  28
  8. A kis Izabella veres pamutot font  34
  9. – Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége!  69
  10. – Eltaláltam ugy-e? anyám jő?  85
  11. Vadna vára  90
  12. Az agg izraelita, mint nyárlevél reszketett  103
  13. – Szerettetni? – kérdé Ilka keserűen nevetve  126
  14. Az asztalok megrakva mindennel  136
  15. Az ifjú nem soká törte fejét  149
  16. Az ifjú király érkezett  151
  17. – anyjáé! ki szólni nem tudott  158
  18. Szemei a hintóra voltak szegezve  159
  19. – A törökre, vén oroszlán!  178
  20. – Fel a hágcsókra!  204
  21. – Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok  207
  22. – Jer, próbáljuk meg!  227


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VIII |megállhatot- volna |megállhatott volna

12 |barna aérfiú |barna férfiú

80 |taborába |táborába

158 |kedvesebbb |kedvesebb

161 |üvözölhetjük |üdvözölhetjük

191 |Nankelreuhterné |Nankelreutherné

209 |hall engemet |hallj engemet

229 |Úgy… jegyzé |– Úgy… – jegyzé

237 |cselt sikerült |csel sikerült

258 |utalom |jutalom]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.